HELYÜNK ÉS SORSUNK EURÓPÁBAN
HELYÜNK ÉS SORSUNK EURÓPÁBAN
IRTA:
BAJCSY-XXXXXXXXXX XXXXX
1941
XXXXXXX X. KIADÁSA
Budapest, V., Dorottya ucca 2
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5472-74-9 (online)
MEK-13651
TARTALOM
Bevezetés.
I.
AZ ELTÉVEDT LOVAS
Hol vétettük el az utat?
Pillantás az önismeret kistükrébe.
II.
EURÓPA ELLENÜNK ÉS ÖNMAGA ELLEN
A világtörténelem legnagyobb kontárai Trianonban.
Intermezzó.
III.
DUNAI KIBONTAKOZÁS FELÉ.
Bécs vagy Buda?
Magunk kötelességei. Mit várunk Európától?
Utószó.
Bevezetés.
Mérhetetlen terjedelmű és mélységű emberi válság s egy minden eddiginél kegyetlenebb európai háború kellős közepén, már-már az új világháború küszöbén, írtam ezt a könyvet.1 Nem irodalmi becsvágy sarkalt, hanem a fiúi aggodalom mindnyájunk édesanyja, Magyar- ország sorsáért.
Ezekben az időkben azonban csak kétféle magyar politikai könyvet lehet írni. Vagy olyant, amely siet jó korán elébe hódolni ennek vagy annak az - egyelőre csak elképzelt - győzőnek. Vagy olyat, amely a magyar lét örökkévalóságának szemszögéből igyekszik lemérni multat, jelent és próbál alászántani a jövőnek. Ez az írás az utóbbiak közé tartozik.
Keserű magyar önismeret és önbírálat kísérlete következik itt. De egyben: tanuságtétel a magyar „glóbusz” ezeréves valósága, öntudata és halhatatlanságának jogosultsága mellett...
Azt akarom itt éreztetni és megértetni mindenekfölött, hogy a magyar célokon egyszerűen nem lehet változtatni. Ezért minden magyar korszak és nemzedék annyit ér, amennyire hű marad az árpádi és szentistváni örökséghez. Tehát a szélesebb távlatú multat és a közeli multat egyaránt ezeknek az örök magyar céloknak mércéje alá kell állítanunk, leginkább pedig a magunk korszakát. Semmiféle új európai vagy világháború, semmiféle világnézeti mérkőzés, sem ilyen, sem olyan háborús győzelem, sem trianoni, sem más újabb békeszer- ződés, sem kívülmaradásunk a háborúból, sem belesodródásunk, sem győzelem, sem vereség, sem a magunk győzelme, sem a magunk veresége: egyetlen hajszállal sem másíthatja meg a magyarság, a magyar nemzet, a magyar állam évezredes európai hivatását, dunai „elsőszülött- ségét”, ősi pusztai ihletű szabad életrendjéhez és függetlenségéhez való bensőséges hűségét. Az európai és világesemények legfeljebb jobb vagy rosszabb kompromisszumokra szoríthat- nak bennünket.
Volt idő, mikor a Dunavölgyének minden más népe beleélte magát, vagy beletörődött, - történelmének bizonyos hosszabb és lényeges korszakaiban - az idegen protektorátus gondo- latába, helyzetébe, kényszerébe. Ausztria elképesztő módon tudta kiszolgálni, mint „örökös tartomány”, a Habsburg-császárokat. Csehország a fehérhegyi csata előtt (1620) legtöbbször s utána végképen: legalázatosabb kiszolgálójává idomíttatta magát a bécsi uralomnak. Szerbia az első rigómezei csata után (1389) fogcsikorgatva szolgálta az ozmán birodalmat s résztvett Bulgária leigázásában is, a török oldalán. A román vajdaságok, Moldva és Havasalföld szol- gálták a magyart, a törököt, újabban az oroszt, mindaddig, míg a berlini kongresszus önálló állammá nem nyilvánította őket. Bulgária is a középkorban sokszor és sokáig szolgálta Bizáncot, volt államtagja a szent koronának is, leigázott tartománya az ozmán birodalomnak és II. Xxxxxx cár fölszabadító hadviselésének köszönheti föltámadását elsősorban. Csak a magyar nemzet nem feküdött le, legtragikusabb korszakaiban sem, a nyugati - német -, s a keleti - besenyő, mongol, bizánci, török, orosz - hódító igény és világhatalmi túlsúly előtt. Ha- nem megkereste a módját, hogy szükség esetén egyszerre mindkettő ellen is keményen véde- kezzék. Erdély vállalta a török Porta látszatfelelősségét - Béccsel szemben. A királyi Magyar- ország pedig harcolt a török ellen és másfél század alatt valósággal felőrölte az ozmán hatalom nyugatra törő erőit. Xxxxxxx először Béccsel tart a török ellen, aztán fölkelést szít és hadat vezet Bécs ellen, mert onnan érzi a fenyegetőbb veszedelmet. A költő Xxxxxx Xxxxxx a török megszállók leghatalmasabb üldözője, de ugyanakkor új nemzeti királyságon álmodozik, hogy egyesíthesse a magyar erőket és egyben védekezhessék a nyugati veszedelemmel szem- ben is...
1 Könyvemet 1940 júliusában fejeztem be, csak néhány azóta történt eseménnyel egészítettem ki utóbb.
Mindig csak taktikát jelentett az igazi nagy magyarok számára, vagy éppen helyzetet - a nyugatiak Bécsre szorultak inkább, a keletiek Isztanbulra - kivel szövetkeznek, ki ellen. A lényeg mindig: a magyar hivatás, önállóság, függetlenség megmentése vagy visszaszerzése volt. Európa legnagyobb belső elváltozásai, megrázkódtatásai, korok és korok szellemének váltása, reneszánszból barokkba, barokkból rokokóba, rokokóból ampirba, ampirból bider- májerbe való átsiklása nyomtalanul mult el a magyar célok fölött. Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxx xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx, a jogász (és nem a politikus) Xxxxxxxx, Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, II. Xxxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxx: a világtörténelemben páratlanul tiszta egyenes vonal. És Kossuthon túl Xxxxx Xxxxxxx és Xxx Xxxxxxx. E gyönyörű ezer éves szellemi egyöntetűség és diadalmas következetesség megtörése csak Ugron és Xxx idejében követ- kezett el...
A kuruc-labanc vita és harc, negyvennyolc és hatvanhét ellentéte is csak ebben a magyar glóbuszt, hivatást és magyar önálló életet valló és védő magatartás elháríthatatlan törvény- szerűségében kapja meg igazi értelmét. De a hatvanhetes kiegyezés után az osztrák-magyar dualizmus korszaka, sőt a világháború óta eltelt jó két évtized magyar története is.
Munkám három részre tagolódik. Az eltévedt lovas: ezt a címet adtam az elsőnek, Xxx mélyen szimbólikus versébe ágyaztam történetpolitikai szemléletemet. Semmi sem fejezheti ki tisztábban és élesebb hangsúllyal azt, amit könyvem e harmadában elmondani akarok, mint ez a két szó. A magyar nemzet eltévedt hosszú európai története során, talán először igazán, a kettős monarchia félszázados életének úgy a fele táján. Letévedt az ősi útról. Inkább, mint Mohács után. Akkor még nemcsak emlékezetébe, hanem szemébe és idegeibe sütött volt Xxxxxxxx nemzedékének az alig hogy lebukott mátyási nap fénye és melege. Xxxxxxxx Xxxxx nemzeti királysága, ha gyarló módon is, megalkuvásokkal és alázkodásokkal a török felé, mégis fönntartotta a magyar állam önállóságának gondolatát, akaratát, tudatát. De I. Xxxxx- xxxxxxx, a másik, a nyugati magyar királynak hívei közül is a jóhiszeműek és igaz hazafiak minden erejükkel képviselni, védeni, menteni igyekeztek a magyar nemzet és az ország függetlenségének, önálló államiságának nagy ügyét. Sőt mintha maga Xxxxxxxxx is tétovázott volna egy darabig, ne vállalja-e a szent koronával annak eszméjét és küldetését is. Xxxxxxxx hatalmas Hármas Könyve akkor már készen volt és a magyar jogalkotó szellem, akarat és tekintély szivárványát vonta a mohácsi csatatér fölé...
Legszentebb meggyőződésem szerint az osztrák-magyar dualizmus kora a századforduló körül gondtalanabbul és végzetesebben tévelyedett le gondolatban és gyakorlatban egyaránt a történelmi magyar küldetés és önállóság útjáról, mint a tragikus mohácsi nemzedék. A mohácsi nemzedék - rettentő szociális bűnei és mulasztásai mellett is - komolyabban fölmérte Mohács tragikumát, mint a kiegyezés második nemzedéke a 48-49-es szabadságharc nagy- ságát, dicsőségét és Világos jelentőségét.
Nem könnyű dolog, érzem, ezt a fölfogást vallani egy korban, mely - élén iránymutató és nevelő történetírói - valósággal lelkesedik a hatvanhétért. Holott erre a legigazhitübb hatvan- hetesek sem igen vetemedtek, mikor még a kiegyezés nemcsak elv, konstrukció, hanem valóság is volt. A dualizmus korának fokozatos eltompulása a magyar külön birodalmiság kérdései, föladatai, a magyar állam függetlensége, külpolitikai és alkotmányjogi föltételei és szükségletei iránt: azóta valósággal megsokszorozódott. A tompultság süketséggé és vaksággá fokozódott a mai magyar közvélemény széles rétegeiben.
De ugyanakkor szemben találom magam három divatos véleménnyel.
Az egyik - nagy szellemi befolyású történetírók nyomán - a török hódoltságig viszi a mai magyar bajok okait. Ez a szemlélet egészben véve azt sugalmazza a magyar nemzeti lélekbe és lelkiismeretbe, akaratlanul is, hogy fájdalom, Xxxxxxxxx szultán bevágta a teljesen önálló
magyar államiság és dunai magyar birodalmiság útját, bele kell törődnünk a nyugati szom- szédság felé önállóságunk rovására súlyos engedményeket jelentő kompromisszumokba. Igy lehet aztán gátlástalanul dicsőiteni a dualizmust és korát s mentegetni - a magunk nemze- dékét.
A másik a szociális egyoldalúság és együgyű ortodoxia nevében mai és tegnapi mulasztá- sainkért Xxxxxxxxx veszi elő s nem győz eleget méltatlankodni azon, hogy a gonosz kapitalista Xxxxxxxx a XVI. század legelején, - nem olvasta Xxxx Kapital-ját.
A harmadik: a hazafias igazhitűség nevében minden felelősséget a trianoni nyomorúságért Xxxxxxx Xxxxxx és Xxx Xxxx nyakába akaszt, hirtelen fordulóban a fal felé s egy új horkolási szonáta rázendítése előtt. Magam nem megyek Mohácsig a politikai felelősség keresése közben. Sem Werbőcziig a szociális igazságtevés hiányosságainak vizsgálatában. De az olcsó Xxxxxxx-Xxx Xxxx formulával sem sietek a könnyű fajsúlyú hazafiság segítségére.
Valaminő értelmes középarányost keresek a távoli multba vesző törökellenes politikai és Xxxxxxxx-ellenes szociális óvatos túlzásokkal, valamint a nagyon is közeli okokban megrög- ződött, szólamokban élő „új nacionalizmussal” szemben. Lelkiismeretes érveléssel a múlt század 90-es éveitől számítom a következőkben - és igyekszem bizonyítani - lejtőre sodródá- sunkat.
A második rész Európa ellenünk és önmaga ellen címet viseli. A trianoni békeszerződés és a nyomában kelt nyugateurópai politika szörnyű eltévelyedéseit vázolom föl benne. Főleg nem magyar, hanem két ellentétes idegen világszemlélet, politikai kultúra, látás, érdek világánál: a cseh Xxxxx Xxxxxx és a francia Xxxxxxxxx Xxxxxxx vallomásai nyomán. Ez a része könyvem- nek kétharmadában szinte Benes és Xxxxxxxxx „vitája”. Magam csak szerény rendezője vagyok ennek a vitának. Igy is mondhatnám: a magam magyarsága itt csupán a görög tragédia kórus- szerepét játssza. Összefoglalja és megkiáltja a nagy elemi igazságokat, tanulságokat, a két főhős, Benes és Bainville szava, érvelése, cselekvése nyomán...
Valóban tragédia az a darab világtörténet, mely e húsz év alatt lejátszódott: Európa tragé- diája. Bár mostanáig még csonka, a végkifejlés csak ezután következik. De annyi bizonyos már most, hogy e szomorújáték a végén sem változik vígjátékká.
S e tragédia kialakulásában szinte fölmérhetetlen része, szerepe, jelentősége van a Duna- völgye mai anarchiájának, mely egyenesen következett a páriskörnyéki békeszerződésekből. S ha az én fölfogásom eltér némileg a Bainvilleétől, főleg ott tér el, hogy szerintem Versailles- nál is sokkal inkább Xxxxxxx s vele százmillió ember együtt és egymás mellett való élésének szörnyű igazságtalanságai, belső egyenetlensége, rendezetlensége: lazította föl Európa talaját az új világomlás elé. Egy értelmesen és természetesen, az igazi erők szerves és nem mechanikus számbavételével újjárendezett Dunavölgye Lengyelországot nem szolgáltatta volna ki papíros- szerződések - például a lengyel-román szövetség - bizonytalanságainak és az orosz-német szomszédság irtózatos nyomásának. A Dunavölgye természetellenes elrendezése leghatalma- sabb s valójában egyetlen igazi szövetségesétől fosztotta meg ezt az óriási területet s vele más, érdekben idekapcsolódó nemzeteket, országokat: az önsegélytől!
A harmadik részben valaminő józan, ésszerű, szerves és éppen ezért tartós kibontakozás elvi, eszmei alapját igyekszem tisztázni és fölvázolni. Konkrét - államjogi, nemzetközi jogi - tervek
„hadijátékába” nem bonyolódom. Ki is merne jó lelkiismerettel ilyesmire vállalkozni a mai időkben? De egyetlen dologban nem hagyok kétséget: lehetetlennek tartok minden dunavölgyi kibontakozási tervet, ha annak gerince nem a magyar-délszláv együttműködés.
Nem titkolom őszinte rokonszenvemet a délszláv népek - szerbek, horvátok, szlovének - iránt. Egyéni viszonzása ez csupán annak az alig rejtegethető kollektív rokonszenvnek, melyet a délszlávok minden törzse, talán leginkább a szerbek, a magyar szellem megnyilatkozásai, elsősorban népi zenénk iránt minden más idegen népnél elemibb erejű természetességgel tanusítanak. Elképzelhető-e, hogy sorsszerü ellenségünk lehessen egy nép, amely ennyire szí- vébe fogadja a magyar egyéniség legösztönösebb szellemi megnyilatkozását, népdalunkat?...
Sokat tünődtem, füstölögtem magamban a délszláv-magyar kérdésen. Nem mai „konjunktura” ez az én délszláv tájékozódásom. 1930-ban megjelent Nemzeti Radikalizmus című politikai programkönyvemben már a magyar külpolitika egyik legfőbb feladataként hangoztattam a magyar-szerb-horvát kiegyezés és együttműködés megvalósítását. Egyben a természetes köz- vetítést az Adria két partja között az akkor igen erős olasz-jugoszláv feszültség idején, írván:
„A magyar külpolitika két vezérelvének: a dunai népek érdekegyezésének és kiépülő szolidaritásának, valamint a magyar és olasz nemzet további barátságának, ennek a két ma még ellentétesnek látszó érdeknek összehangolása különösképen magyar államférfiúi föladat.”
Azóta is szüntelenül érdekel, foglalkoztat, izgat a délszláv-magyar kérdés.
Volt idő, mikor látván szerb szomszédaink nagyhatalmi ábrándjait, igényeit, nyilvánvaló nagyzolásait, Csonkamagyarországgal és az elszakított magyar kisebbséggel szemben tanusí- tott rideg, sőt ellenséges maguktartását, ugyanakkor érthetetlen alkalmazkodásukat a prágai kisantant-vezénylethez, azt gondoltam: olyan nép ez, amelyet a maga természetes medrébe visszaszorítani csak erőszakkal lehet. Ki kell hát lesni a jó alkalmat és meg kell őket verni mindenáron, a magyar-délszláv kérdést csak ez döntheti el. Utóbb rájöttem - nagyon számot- tevő délszláv vélemények is ebbe az irányba tereltek -, hogy egy magyar-délszláv mérkőzés hasonlítana az Xxxx Xxxxxx Xxxxxxxx legendájában Xxxxxx és Xxxxxx eldönthetetlen baj- vívásához.
Ahogyan Xxxx Xxxxxx versében végül is megbékéltek az egymást legyőzni nem tudó hősök, ekként kellene - idejében - megtalálniok egymást magyaroknak és délszlávoknak. Magyar- ország belátható időben nem lehet többé nagyhatalom önmagában. Jugoszlávia még kevésbé. Bainville világosan látja Jugoszlávia nehezebb helyzetét Magyarországénál. Mindkét oldalon elemi erejű szükség tehát a kölcsönös kiegyensúlyozás, megértés, összefogás. Magyarok és délszlávok együtt a maguk hatalmas és szinte hasonlíthatatlan katonai értékük révén eldönt- hetik egész Délkeleteurópa sorsát. Semmi kétség nem lehet afelől, hogy magyarok és dél- szlávok együtt szilárd és diadalmas dunai nagyhatalom, politikailag és katonailag egyaránt. Olyan erejű, amilyen az osztrák-magyar monarchia sohasem volt.
Talán még mindig nem késő kölcsönösen levonnunk a tévedések következéseit...
Az itt következő történetpolitikai tanulmány tele van a nemzeti önismeret lázas keresésével. Indulataim is benne forrnak. Nem keresem, de nem is kerülöm a sötét színeket a közelmult és a jelen bírálata közben. Annál inkább a legutóbbi években divatossá vált fanyar pesszimiz- must - a magyar jövő tekintetében.
Szuverén nép a magyar, a szó legfönségesebb értelmében. Nem született segédnépi szerepre, mások kiszolgálására. A magyarra ráillik Rostand Cyranojának vallomása:
...csúszó inda szerepet
Nem vállalok halálomig... Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükktermészetem,
De e g y e d ü l növök, ha már magasba nem!
I.
AZ ELTÉVEDT LOVAS
.............. .........................
Xxxxxxx, eltévedt utas Vág neki új hinárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk, Multat álmodván dideregve, S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve.
Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak.
(Ady: Az eltévedt lovas)
Hol vétettük el az utat?
A magyar negyvennyolc - ezer év távlatában.
Xxxxx, aki - magyar vagy idegen - csak kissé is belemélyed nemzetünk több mint ezeréves európai történetébe, mindjárt az eleje táján valami rejtelmes, erős, szinte kozmikus fény süt a szemébe: Xxxxx Xxxxxx.
Xxxxx, a honfoglaló, bizonnyal nagyszerű hadvezér és finom elméjű diplomata volt. Szövet- sége Bizánccal a keleten útjában álló bolgár hatalom ellen, másik szövetsége Xxxxxx xxxxx királlyal, a későbbi császárral, az új ország északnyugatán befészkelődött morva hatalom ellen, a honfoglalás katonai céltudatossága és bravurja s a nemzetiségek letelepítésének nagyvonalúsága: bizonyítják e képességeit.
Xxxxx Xxxxxx „hadnagy” - a nyugati világ rettegett, legendás Bulgio-ja - ragyogó lovas had- menetek szervezője és vezére, a „motorizált” hadviselés első technikusa és művésze Európá- ban, egyben lángeszű diplomata is: tartja tovább az árpádi színvonalat.
A valóban attilai méretű egyéniség és attilai stílusú államférfiú azonban nem Árpád, nem is Xxxxxx xxxxx, hanem Xxxxx Xxxxxx. Az utolsó vérbelien is színtiszta magyar Árpádfi, a magyar nemzet legnagyobbszabású politikai lángelméje ezer év alatt. Xxxx, Xxxx xxx Xxxxxx nem sok- kal gyarapította birodalmának területét, mindössze a Lajtától tágította ki újból a magyar határt a Xxxxx Xxxxxx. De nem is világhódító terv, akarat és lendület állítja őt Xxxxxx mellé, hanem a szellemi színvonal, az értelem különös fénye és ragyogása, az egyéniség országhatárokat és korokat túllépő varázsa, valamint az államszervező, hadvezető és diplomáciai tehetség sok- oldalúsága és összhangja benne.
Xxxxx Xxxxxx alakjának és művének áttekintése közben az ember nem tudja, min ámuldozzék inkább. Azon-e, hogy rengeteg, nehéz, de mindvégig diadalmas háborui közepette mégis ő volt ezer év alatt a legnagyobb építkező, nagyobb Xxxxxx királynál is? Vagy azon a zseniali- táson, ahogyan ez az alig megkeresztelkedett keleti kán tüstént a Cluny-i kolostor tisztult reformkereszténységének áramába kapcsolta a maga népének frissen épített egyházi életét? Vagy azon, hogy a maga lelkes és odaadó, elmélyült nyugati kereszténységét mégis az első perctől kezdve külön tudta választani birodalmának külpolitikai, diplomáciai és honvédelmi feladataitól? Vagy azon a lángeszű kezdeményezésen, hogy a tengeri kalózkodás izgalmaitól és bizonytalanságaitól irtózó szentföldi zarándokok számára szabad és biztonságos szárazföldi utat tárt Magyarországon keresztül és megnyitotta a maga vadonatúj keresztény országát ekként az „idegenforgalomnak”? Vagy hogy valóságos „collegium hungaricumokat” épített Rómában, Ravennában, Bizáncban, Jeruzsálemben: templomokat, rendházakat a magyar követek, zarándokok, tanulni vágyó fiatalok számára? Vagy hogy a mindössze százéves, rend- kívüli vérveszteségek miatt belsőleg legyengült s a nagy keresztény átalakulás - mondhatnánk forradalom - megrázkódtatása révén is bizonytalanná vált sorsú s amellett a háromnegyed évszázados nyugati portyázás és fosztogatás miatt európaszerte gyűlöletessé vált s egyébként is nagy világerők diplomáciai harapófogójába került nemzetét és országát olyan hallatlan erővel és eredménnyel tudta védelmezni, miközben elég baja akadt a maga belső pogány ellenzékével is? Xxxx azon a valóságos csodatételén, hogy annyira gyűlölt nemzetét a maga személyének és politikájának, tetteinek varázsával először tudta népszerűvé tenni Európában? Vagy azon a csodálatos politikai éleslátáson, amellyel elutasította magától és népe életéből a hűbériség alapvető formáit s inkább Xxxx Xxxxxx - Xxxxxxxxxxx - 200 éve halott törvényei- nek formái között keresgélt népének keresztény mintákat, csakhogy a szomszédos németség magánjogias hűbéri formáinak átvételével adódó távoli függőségi lehetőségeket is elhárítsa
népe feje felől? Vagy azon a kíméletlen erélyen, ahogyan sógorának, Xxxxx Xxxxxx német- római császárnak Bajorországával - a salzburgi érsekséggel és a passaui püspökséggel - el- szakította fiatal magyar-keresztény egyházának, érsekségének és püspökségeinek minden ú. n.
„missziós egyházi” - szervezeti és hatósági - kapcsolatát? Vagy az igazán nagy forradalmár ama hűvös józanságán és bölcs mérsékletén, a keresztény apostol ama fölényes elfogulat- lanságán, az évszázadokra előre tekintő és látó államférfiú ama mély hagyománytiszteletén, amellyel mégis megtartotta a pogány magyar hagyományból, a pogány magyar intézmények- ből, állami és társadalmi szerkezetből mindazt - elsősorban a nemzetiségi rendet -, ami alap- vetésül beleillett óriási birodalomépítő terveibe s fenntartotta a magyar élet folytonosságát? A nagy rombolónak és a nagy építőnek ama különös államférfiúi bölcseségén és mértéktartásán ámuljunk, hogy lefoglalt ugyan a nemzetségek szállásföldjein kívül minden területet az or- szágban s megépítette ott a várispánságokat, székhelyükön a királyi várakat, de ezt az új királyi szervezetet és hatalmat nem a nemzetiségek ellen, hanem a nemzetiségek mellé rendel- te, különben hogyan is tudta volna a nemzetiségek haderejét felvonultatni és diadalra vezetni rengeteg háborújában? Vagy azon a szellemi felsőbbségen, amellyel e legnagyobb magyar forradalmár, a lángész szuverén módján és a magyar ember ítéletének biztosságával válogatott a „koreszmék” között, enyhén szólva dobván azokat közülök, amelyek a magyar nemzet és az új keresztény-magyar birodalom szellemének és érdekeinek nem feleltek meg?...
Szinte a végtelenségig folytathatnánk e kérdéseket, olyan mérhetetlenül gazdag a szentistváni szellem, élet és mű. S mind e kérdés és a bennük adódó felelet valósággal csodaszerű meg- világításba állítja az első magyar királyt. Annál inkább, mert éppen az ő uralkodásának év- tizedeiben különös erővel ragyogott föl Európa fölött újból az egyetemes keresztény római szent birodalom eszméje s természetesen támadhatott a maguk pogányságán keresztül a magyar multat, az attilai örökséget féltő és védő konzervatív törzsfőkben és nemzetségfőkben az az aggodalom, hogy ez a túlfűtött apostolkodó király könnyen sugalló ereje alá kerülhet a szomszédos s abban az időben valóban nagy egyéniségek vezetése alatt állott német-római birodalomnak. Könnyen érthető és megmagyarázható Koppányék és Gyuláék belső lázongása, attól tartottak, hogy királyuk beleszédül kora rajongásába és a keresztény egyetemesség világ- nézeti sodrától elragadtatva megfeledkezik ősei, a pusztai hódítók, politikai hagyományairól s az apostoli tűz talán el is vonja pogány alapítású birodalmának önvédelmi feladataitól. Xxxxx Xxxxxx azonban, mikor a középkornak talán legnagyobb német-római császárja, II. Xxxxxx, Bizánccal keresett szövetséget és zavarta a magyar-velencei diplomáciai terveket, valósággal kihívta maga ellen a császár támadását: nem engedte összeroppantani új keresztény biro- dalmát két nála erősebb nagyhatalom harapófogójában. Ezért 1030-ban irgalmatlanul végzett Xxxxxx császár hatalmas birodalmi seregével: az ősi magyar pogány hadászati és harcászati módszerekkel Bécset újból elfoglalva, megkerülte a császári sereget s azt a szó szoros értel- mében megsemmisítette.
Azóta minden nagy magyar uralkodó, államférfiúi és igazán jelentős magyar korszak ezt a szellemileg nyugati tájékozódású, de politikailag Magyarország függetlenségét, dunai szerepét és birodalmi önállóságát életre-halálra mindenkivel szemben védelmező szentistváni leckét mondja és folytatja. A módszerek sokszor változnak a magyar történelem során, a cél sohasem.
A módszer mindenesetre gyökeresen kellett, hogy megváltozzék a magyar birodalomnak Mohács után való széttöretésével. Az a magyar nemzet, mely az ifjabb Xxxxxxxx Xxxxx gróf nagy történetpolitikai művének - „A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai” - rendkívül szigorúan tárgyilagos érvelése szerint is 600 éven keresztül a politikai realizmusnak valóságos iskolapéldáit ragyogtatta a sokszor teljesen zűrzavaros Európa felé. Mohács után beleszoríttatván a török-német harapófogóba (amihez hasonlóból
olyan roppant elszántsággal és fényes sikerrel bontakozott ki Xxxxx Xxxxxx), lelkében elválasztja a puszta - egyelőre érvényesíthetetlen - jogot a ténybeli állapottól, ököllel csap a törvénykönyvre - a magyar Corpus Jurisra -, vallván erős elhatározással, hogy mostantól fogva: ez Magyarország. Werbőczi nagyszerű kódexétől, a Hármaskönyvtől, nem tágít többé. Időnként, fanyalogva, nem tudván megbirkózni a túlnyomó erőkkel, látszólag beletörődik ugyan a ténybeli helyzetbe, a Bécsből vagy Isztanbulból való irányíttatás állapotába, de arra már nem kapható, hogy ezt a ténybeli állapotot a maga alkotmányos beleegyezésének pecsétjével lássa el és jogállapottá is rangosítsa. A Bocskai, Xxxxxxx Xxxxx, Rákócziak fel- kelései és szabadságharcai viszont annyit mindig elérnek, hogy Bécsben a „római” császárok újból és újból elismerik Magyarország külön államiságát, függetlenségét, ősi alkotmányát. Az 1723-as Pragmatica Sanctio a korábbi magyar felkelések szerezte új nemzeti tekintélyből táplálkozva állapítja meg Magyarország állami függetlenségét és szuverenitását, mint ahogyan II. Xxxxxx politikai bukása és halála után az 1790. évi X. t.-cikk s vele az alkotmány helyreállítása, II. Xxxxxxx Xxxxxx szabadságharcában gyökeredzik. Ezt a korszakot már csak egy félszázad választja el Széchenyi reform-korszakától és annál alig másfél évtizeddel hosszabb idő Kossuth 48-as parlamentáris alkotmány reformjától, amely megint csak lerögzíti az ősi alapokon a magyar államiság teljességét, minden más államtól való függetlenségét, tehát - az uralkodó személyének közös volta révén - a perszonálisuniót is Ausztriával.
Még a magyar köztudatban sem él elég tisztán az a tény - nemhogy az európai köztudatban élne! -, hogy a magyar nemzet egészen 1867-ig konok és szinte megátalkodott szívóssággal tartott ki az osztrák örökös tartományokkal való leglazább kapcsolat, a perszonálisunió mellett. Nemzetünk a legnehezebb és legkatasztrofálisabb helyzetekben is óvakodott attól, hogy szabad beleegyezésével bármit is elalkudjon Magyarország befelé és kifelé szóló felség- jogaiból. Xxxxxxx Xxxxx joggal hivatkozhatott az előző 9 és félszázad magyar történetére s benne a magyar állam közjogi teljességének és folytonosságának soha el nem alkudott elvére, mikor később szembeszállott az osztrák-magyar kiegyezés reáluniós tervével. De hiszen maga Xxxx Xxxxxx is a 48-as törvények csorbítatlan érvényességét, perszonáluniós csorbíthatatlan- ságát védte és vitatta egészen 1865-ig s vele a nemzet színe-java és zöme.
Világosra azonban a gyakorlatban Magyarország alkotmányának teljes eltörlése következett. Xxxxxx rémuralma, majd a Bach-korszak s vele rendszerbe foglalása a habsburgi abszolutiz- musnak. A nemzet tűrt, szenvedett, de nem adta be a derekát. Miután pedig a kardot, puskát kiütötték kezéből, elővette a másik ősi fegyverét: a passzív ellenállást. De továbbra is a 48-as törvények alapján s a nemzet zöme, különösen a jobbágyságból felszabadított parasztság, változatlan hűséggel Xxxxxxx Xxxxx személye és eszményei iránt.
Mi sem természetesebb mégis, hogy akadtak kitünő hazafiak, értékes magyarok, akik Xxxx- xxxxxx Xxxxxxxxx Xxxxxx jóslatainak igazolódását látták, véres szemrehányásokat tettek Xxxxxxxxxx és politikai vezérkarának, újra fölvették a Széchenyi-Kossuth-vita fonalát s azt tovább szőtték a régi alapon: a belső megerősödés vagy az állami teljesség és függetlenség előbbrevalóságáról, a szabadságharc kockázatának káros vagy elháríthatatlanul szükséges voltáról. A Kossuthot kárhoztató politikai „ellenforradalomnak” volt szellemi vezére a nagy- tehetségű, nagyműveltségű és mélyen magyar szellemű Xxxxxx Xxxxxxxx xxxx. Könnyen érthető, hogy a gyöngébb idegzetűek, a pesszimizmusra hajlamosak - amilyen maga Xxxxxx Xxxxxxxx is volt dúlt idegrendszerével -, de általában a politikai kompromisszumra hajlók, a labanc hagyományok őrzői s a mindenkori „reálpolitikusok” valaminő végzetes nemzeti katasztrófának látták nemcsak a világosi bukást, hanem magát a szabadságharcot is. Mai szemmel tekintve vissza a multba, valósággal nevetségesnek tűnik fel az osztrák-magyar monarchia szétesése és Ausztria megsemmisülése után, hogy történelempolitikailag tájé- kozott, művelt magyar ember még most is Xxxxxx Xxxxxxxx teljesen elhibázott „Egy szó a forradalom után” című politikai tanulmányára, Xxxxxxx ellen írt vádiratára, hivatkozhassék s
Xxxxxxx Xxxxx egy és más esetleges tévedésével magát a kossuthi eszményt és kossuthi 48-49- es teljesítményt akarja megerőtleníteni. Holott az nemzetünk lelkéből és történelméből lelkezett és szinte mátyási fénytől sugárzó...
Persze nekünk ma könnyebb kilenc évtized távlatából megítélnünk az akkori dolgokat, mint Xxxxxx Xxxxxxxxxxx közvetlenül a szabadságharc után. De a mai magyar nemzedéktől annál inkább el lehet várni, hogy az azóta eltelt idő és azóta történt világesemények távlatába állítsa a magyarság nagy sorskérdéseit, 1848-49-et és Xxxxxxx Xxxxxx is. Egyébként is: minden nagy magyar dolgot csak az évezredes magyar történet eszmei, szellemi és politikai egységé- ben lehet helyesen meglátni, megvilágítani, megítélni. Főleg azt nem szabad elfelejtenünk, hogy ma úgyszólván Európa és a művelt emberiség szemében, de a magunk legbensőbb önbizalma szempontjából is, elsősorban azért élünk, vagyunk és jelentjük a középső Duna- völgyében Európát és van erkölcsi jogunk a magyar szablyára fölírnunk Xxxxxx Xxxxxx jelmondatát: „ne bántsd a magyart”, mert Koxxxxx xángeszű ihlete és akarata érvényesült 1848-ban és 1849-ben, szemben még Széchenyivel és Deákkal is. Utoljára és Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxxx xxxxxx óta legtisztábban a 48-49-es szabadságharcban lendült fel a nemzet Xxxxx Xxxxxx oroszláni magyar birodalomvédelmének, szellemi színvonalának és európai népszerű- ségének magasságába.
A mai magyar nemzedék, melynek oly sok és nagy belső és külső kérdésben kell állást foglalnia, egyetlen percre sem feledheti, hogy a 48-as alkotmány jelenti közjogilag és politikailag az addig lefolyt kilenc és félszázados magyar történethez és az addig nyolc és félszázados magyar Corpus Jurishoz való visszatérést; és a 48-49-es szabadságharc jelenti a nemzetnek ezen az immár majdnem évezredes alapon való katonai helytállását, tehát a magyar katonai géniusz utolsó világraszóló fellángolását; de jelenti negyvennyolc egy egész évezrednek talán legnagyobbszerűbb magyar nemzedékét is. Mit érhetnek és jelenthetnek mindezzel szemben a szegény idegbeteg Xxxxxx Xxxxxxxx xlavult vádjai s a Világos után el- következett sötét évek átmeneti pesszimizmusából merítkező ítéletei?...
A Bach-korszak - az „összbirodalmi” centralizáció és a nagyobbrészben cseh hivatalnokok seregével erőszakolt új germánosítás -, valamint az összbirodalmi félparlamentarizmus kísérleteinek kudarca, súlyos külpolitikai és katonai vereségekkel tetézetten - Lombardia elvesztése 1859-ben és a königgrätzi csata 1866-ban - s nem utolsó sorban a szabadságharc- ban megmutatkozott magyar politikai és katonai erő, tekintély eltörölhetetlen szuggesztiója, némán is hatékony fenyegetése: megérlelték együtt az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést. Azóta is folyik negyvennyolc és hatvanhét vitája, egészen napjainkig.
Ez a vita nem egyszerűen csak folytatása Szxxxxxxx xx Koxxxxx, Kossuth és Kemény vitájának. Mindenekelőtt nem szabad elfelejteni, hogy Dexxxx Xoxxxxxxxx xokkal kevesebb elvi ellentét választotta el, mint Koxxxxxxx Xzéchenyitől. Negyvennyolc és hatvanhét ellentéte bonyolultabb is, elmosódottabb is és - jövőnk szempontjából - fontosabb is a Kossuth- Széchenyi-vitánál. Elég jelentős ahhoz, hogy megpróbáljuk kibogozni.
Miért fontos nemcsak a magunk számára, hanem a külföld felé is, megvitatnunk és tisztáz- nunk a kossuthi 1848-49 és a deáki 1867 viszonyát, jogilag és politikailag egyaránt, a magyar történet világánál? Elsősorban azért, hogy sem önmagunk előtt, sem a külföld előtt ne lehessen kétség afelől: a szentistváni magyar állameszme és dunai konstrukció mint nagy középeurópai rendezési és szervezési elv nincs és sohasem is volt életre-halálra összekapcsol- va Ausztriával. Hiszen a 67-es osztrák-magyar kiegyezés csupán tökéletlen, fölötte hiányos érvényesülését engedte a szentistváni gondolatnak. És maga a dualista osztrák-magyar rendszer is főleg azért bukott meg, mert nem fogadta meg Xxxxxxx Xxxx xerceg, Xxxxx Xxxxxxx xx Bixxxxxx xanácsát s nem tudott idejében átnyergelni a szentistváni gondolatra. Azaz: nem tudott visszatérni igazán és teljesen a 48-as közjogi alapra, a perszonális unióra.
Mielőtt azonban negyvennyolc és hatvanhét viszonyát konkrétabb vizsgálat alá vetnénk - némi kiegészítéséül a Xxxxxx Xxxxxxxx xáróról imént elmondottaknak -, nemzetlélektani alapozását próbálom néhány vonással fölvázolni ennek a talán világvégéig tartó negyven- nyolc-hatvanhetes vitának.
Negyvennyolc és hatvanhét vitája tulajdonképpen csupán megújulása a XVII. és XVIII. századforduló kuruc-labanc belső ellentétének és háborúskodásának. Titkolni lehet, de vég- képpen eltitkolni aligha, hogy azóta való ez a látszólagos kettéhasadása a magyar léleknek, mióta a magyarság nem tudja egyedül, a maga népi erejével megközelítőleg sem olyan mér- tékig kitölteni a szentistváni birodalom kereteit, mint tehette még Xxxxxx xxxxxx, utoljára, jó négy és félszáz esztendőkkel ezelőtt. Mátyás pénzügyi politikájának és adóigazgatásának följegyzett adataiból nagy valószínűséggel, majdnem bizonyossággal állíthatjuk, hogy az ő uralma idején legalább 75-80%-a a szorosabb értelemben vett Magyarország lakosságának: magyar volt. Szám szerint mintegy 4 millió magyar! 200 évvel később, ez az európai mérték- kel is nagyhatalmat jelentő száma a magyarságnak nem a kétszeresére emelkedett, vagy háromszorosára, mint ahogy normális fejlődés során kellett volna, hanem lezsugorodott egy és negyedmillió lélekre... Nem nehéz elgondolni, hogy ilyen szinte mesebeli népi pusztulás nyomot kellett hagyjon nemzetünk történelmi önbizalmán. Amióta az árpádi, anjoui és hunyadi Magyarország lehanyatlásával ilyen kevés a magyar, azóta vannak kurucok és labancok, később negyvennyolcasok és hatvanhetesek. Ki-ki alkata, egyénisége, sokszor tiszántúli, erdélyi, tisza-dunaközi, dunántúli származása, beidegzettségei szerint. A „nyugati” magyarok, talán vérség szerint is kevésbé törökök vagy ugorok, labancságra hajlamosabbak inkább és hatvanhetességre, a „keleti” magyarok inkább kurucságra és negyvennyolcasságra. A kettő együtt adta ki századokon át a magyar lélek belső egyensúlyát.
A magyarság lelkivilágának eredendő kettősségét: keleti származásának ösztöneit, tudatát, ihletét, bizonytalan, de örök sóvárgását napkelet felé, és a nyugati világgal való vallási és művelődési összekapcsolódását, az Árpádok, az Anjouk és Hunyadiak gyönyörű dunai biro- dalmának egysége, egészsége, belső tüze és hatalma össze tudta olvasztani. Mikor azonban a birodalom széttörött, - egyszerre újból külön életre kelt a magyar lélek ez ősi kettőssége: keletire és nyugatira. A kurucságban a magyar keletiség szólalt meg világszemléletileg és történelmileg, a labancságban a magyar nyugatiság. Épp így negyvennyolc is inkább kelet zseniális ihletét, remek lovas-robogását jelenti, hatvanhét inkább egy kis kesernyés - „reál- politikus” - alkalmazkodását a gyalogos „vasasnémet” formákhoz.
Egyet azonban, ha igazságosak akarunk lenni, mind a kuruc-, mind a labancvilág, mind negyvennyolc, mind hatvanhét iránt, sohasem szabad szem elől tévesztenünk: az ősi magyar állameszme, alkotmány, tehát a csorbítatlan magyar politikai életforma, a 900 éves magyar Corpus Juris, az abból kinőtt fölséges Szent Korona eszme, az önálló dunai nagyhatalmiság, tehát az igazi nagymagyar elgondolás: a kurucoké, Koxxxxxx xx a negyvennyolcas szabad- ságharcé s a negyvennyolcas törvényeké. A legnagyobb labancok és legnagyobb hatvan- hetesek elgondolása is legfeljebb csak az élet realitásaival számoló kényszerű kompromisszum volt és lehetett.
S ha ez a szembeállítása kurucságnak és labancságnak, negyvennyolcasságnak és hatvanhetes- ségnek kissé sablonosan és bizonytalanul is hangzik: két dolog bizonyosságként él bennem.
Az egyik a kiindulópont: a magyarság belső és számbeli legyöngülése termelte ki a kuruc- labanc s a negyvennyolcas-hatvanhetes ellentétet. A másik: a kuruc és negyvennyolcas gondolatvilágban a katasztrófákon is átmentett, alapjában ép nemzeti önbizalom jelentkezik, amely, ha látja is nemzete pusztulását és a megromlott nemzetközi viszonyokat, nem tud és nem akar kiszakadni a szentistváni birodalmiság gondolatköréből és kereteiből s ha már segítséget keres, nem kívülről keresi azt, hanem a többi dunavölgyi térbeli és sorsbeli társak-
ban, a régi magyar birodalom társországainak népeiben. Míg a labancság és hatvanhetesség sem a bennszülött magyar erőben nem bízik eléggé, sem a többi kisebb dunai nemzetben, ezért próbálja odatámasztani a magyar államiságot a szomszédos német világ falához.
Szerintem tehát kurucság és negyvennyolc a magyar történelem eszmei irányvonalának töretlenségét jelenti, bizonyos magyar „maximalizmust” a maximalizmus minden előnyével és hátrányával; labancság és hatvanhét pedig a helyzettel való megalkuvást, a magyar erők nagyarányú lecsökkenésének és aránylagos összezsugorodásának tényével való belső leszá- molást, de erősen pesszimista irányban, tehát bizonyos magyar „minimalizmust”, a minima- lizmus minden „harcászati” hátrányával.
S ha ebbe az egyenletbe nem is lehet beleállítani minden kurucot és negyvennyolcast az egyik oldalon, minden labancot és hatvanhetest a másik oldalon, annyi bizonyos, hogy az Xxxxxxxxx Xxxxxx-xéle nagyvonalú és igazmagyar labancok és maga Xxxx Xxxxxx, az Xxxxxx Xxxxxx xáró és idősebb Xxxxxxxx Xxxxx xróf stílusú elvbarátaival együtt, csak ennek az ellentétnek világánál érthetők meg. A „nagy nádor” Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx xevés kuruc dörmögött, szitko- zódott és tiltakozott többet a bécsi abszolutizmus ellen. És Xxxx Xxxxxxxxx xllik tudni, hogy egészen 1865-ig, híres húsvéti cikkének megjelenéséig - 1861-ben mondott felirati beszé- deiben még igen kiélezett formában is - tántoríthatatlanul a negyvennyolcas törvények, tehát az Ausztriával való perszonális unió elvei alapján állott. Sőt mondhatni: lelki adottságai és politikai műveltségének mélyen és szigorúan jogászi alapozása révén tisztán gondolati síkon Deák negyvennyolcasabb volt Kossuthnál is. Mexx xiszen negyvennyolc a magyar történet folytonosságát, megszakítatlanságát, a magyar állam csorbítatlan szuverenitását és teljességét jelentette, azt a jogfolytonossági alapot, amelyen Dexx xáratlan szellemi erővel és logikai, történetpolitikai felsőbbséggel szállott szembe Lustkandl professzor silány közjogi és nemzet- közijogi rabulisztikájával és minden nagyosztrák, nagynémet, abszolutista elgondolással, elmélettel. Dexx xbban az időben, mikor Kexxxx Xxxxxxxx xxxx híres Koxxxxx-xllenes iratát kiadta, nem elvi kérdésekben, nem az Ausztriával való perszonális vagy reális unió dolgában, nem a negyvennyolcas törvények értelmezésében és értékelésében állott szemben Kossuthtal, hanem csak az erőviszonyok politikai mérlegelésében, vérmérsékletben, a nagy kockázattól húzódozó természetében és a Habsburgok trónfosztásának elítélésében. Míg Xxxxxx Xxxxxxxx Xxxxxxxxx Xxxxxx nyomdokain a magyar közjogi önállóság döntő jelentőségét vonta kétségbe s közvetlenül a szabadságharc után a közjogi megalkuvást mint valami magasabb bölcseséget, nem pedig mint kényszerű, keserves kompromisszumot vitatta.
Egyetlen percig sem lehet kétséges, hogy Dexx xem azért tért át 1865-ben egy nagy állam- férfiúi élet minden addigi megnyilatkozásával ellentétben a negyvennyolcas alkotmány és vele egy sokszázados történelmi multú szigorú perszonálisunió elvi alapjáról, mintha a reálisuniót jobbnak, vagy éppen egyetlen lehetséges megoldásnak gondolta volna a magyar nemzet és a magyar államiság számára, hanem mert a Világos után bekövetkezett abszolutiz- mus lassan felőrölte a passzív rezisztencia erőit és mert nem remélte, hogy Xxxxxx Xxxxxxxx xx a bécsi udvart - állandóbb érvénnyel - nagyobb engedményekre rá lehessen bírni. Maxx Xxxx x kiegyezést elfogadtató 1867-es nagy beszédében azzal érvelt, hogy többet egyelőre nem sikerült elérni a nemzeti szuverenitásért vívott harcban. Tehát nyilvánvaló, hogy többet szeretett volna elérni. A vármegyék kiegyezésellenes agitációjával szemben pedig 1868-ban azt hangoztatta, hogy még a közjogi ellenzéknek sem volna szabad „gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk s melyekből kiindulva továbbhaladhatunk”. Tehát Dexx xgenis tovább akart haladni hatvanhétből kiindulva, negyvennyolc, azaz a perszonálisunió felé.
És hogy Xxxx Xxxxxx x kettős monarchia formáját külpolitikailag sem tartotta örökérvé- nyűnek, abban az értelemben, hogy annak pusztulásával Magyarországnak is pusztulnia kell, talán legtisztábban 1867 március 28-án tartott képviselőházi beszéde világítja meg, amelyben többek között ezeket mondotta:
Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat fölbomlás fenyegeti és azért nem kívánják Magyarország sorsát hozzákötni. Állítják, hogy ha egykor Európa politikai szükségnek tartotta is az osztrák birodalom fönnállását, most ezen nézet nagyrészt meg- változott...
És ha kiszámíthatatlan események ezt a katasztrófát egykor előidéznék, mi volna jobb reánk nézve, az-e, hogy ezen katasztrófa Magyarországot rendezett állapotban találja, vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provizóriumok zavarának közepette kelljen szemben állanunk a végzetszerű eseményekkel. Az első esetben könnyebben és biztosabban szolgálhatnánk szilárd magvául egy új alakulásnak, a másik esetben csak rendezetlen anyagnak tekintenének bennünket, más építkezésre használnának fel és ez ellen aztán sikertelenül hivatkoznánk törvényeinkre és alkotmányos függetlenségünkre.
...ha a birodalom felbomlanék... vagy mint önálló állam, teljesen erejében függetlenül, alakulna Magyarország, vagy több népekkel egyesülve új szövetségi államot alkotna.
Az elsőt nem számítom a politikai lehetőségek közé.
Az államok ereje nem abszolut fogalom. Laxxx xx Mátyás korában nemcsak azért volt Magyarország nagy és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott. Anglia Skóciával nem volt egyesülve, a mostani Franciaország több részre volt szakadva, Németországnak, Olasz- országnak sok ura volt, Poroszország Lengyelországgal nem bírt megküzdeni, csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes. Most azonban mily nagyok az európai államok dimenziói! A húszmilliós Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedelmével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ. Fönn bírna ezek között állani Magyarország, beékelve a hatalmas Orosz- és Németbirodalom közé?
Xxxx Xxxxxx x beszéde nemcsak ennek a robusztus magyar elmének széles történetpolitikai szemhatárára és közmondásos bölcseségére jellemző, hanem az időtlen magyar politikai gondolkodásra is. Deák e gondolatsorban egyfelől azt érzékelteti, hogy a magyar állam állandóbb, időtlenebb alakulat Ausztriánál s hogy Magyarországnak akkor is élnie kell, ha az osztrák birodalom netán összeomlanék. De egyben józanul és okosan mérlegeli a magyar erőket és valójában kimondatlanul is egy olyan dunai összefogás felé tereli - Ausztria katasztrófája esetére - a magyar gondolkodást, amely legalább is távoli eszmei rokonságot tart Xxxxxxx Xxxxxxxx, nagy ellenfelének dunakonföderációs tervével. Ha nem is kifejezetten dunai szövetségre gondolt Dexx, mikor hangoztatta a független Magyarország önmagában való hatalmi elégtelenségét a német és orosz túlnyomó erőkkel szemben, alig kétséges, hogy messzemenő szövetségi politika lebegett szemei előtt, a magyar állam önállóságának és a magyar nemzet szabad fejlődésének biztosítására. Olyan „új alakulás”, melynek „szilárd magva” mi magyarok volnánk...
Mindezt negyvennyolc történelmi, külpolitikai, közjogi alapjának erősségére és hatvanhét átmeneti, szinte epizódszerű jellegének bizonyítására hozom föl. Hibás érvelés kell legyen tehát az, egyben kétségtelenül káros is, amely úgy állítja szembe negyvennyolcat hatvanhéttel, Kossuthot Deákkal, mintha hatvanhét jelentené az évezredes magyar államiságot, a szent- istváni gondolatot s negyvennyolc csak a nemzeti illuziót, valaminő túlméretezett epizódot. S mintha a kettős monarchia összeomlása Dexx xptimizmusát igazolta volna, nem pedig Koxxxxx xötét Caxxxxxxx-xóslatait.
Mindamellett megvallom, nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy határozott állást merjek foglalni Xxxxxxx Xxxxx xx Xxxx Xxxxxx 0867-es nagy vitájában. Elvileg ugyan nem kétséges, Xxxxxxx Xxxxxxxx xolt igaza, amikor rámutatott, hogy a készülő reáluniós kiegyezés és benne az önálló hadügyről és külügyről s részben az önálló pénzügyről való lemondásunk volna az első magyar alaptörvény, amely belenyugodnék a magyar állam teljességének és szuverenitásának megcsonkulásába. De viszont nem merem vitatni, hogy a hatvanhetes kiegyezésből kiindulva törvényszerűleg és okvetlenül a századfordulós hanyatlásba és Trianonba kellett belezuhannunk s nem lett volna mód és lehetőség hatvanhét továbbfej- lesztésére és negyvennyolccá való fokozatos kiteljesítésére, ha csak megközelítőleg is hasonló értékű nemzedék lép a negyvennyolcas nyomába hatvanhét után. Valóban el lehet képzelni olyan hatvanhetes nemzedéket, amely igenis ki tudta volna verekedni a negyvennyolcas, perszonáluniós koxxxxxx xlapra való fokozatos visszatérést, a kiegyezési alapon dolgozván tovább. De egy újabb, csöndes és békés szabadságharc megvívásához óriási hit, mérhetetlen nemzeti erőfeszítés s a negyvennyolcas betlehemi csillagnak e nemzedék szeme előtt való szűntelen ragyogása kellett volna.
Lehet tehát, hogy nem maga a kiegyezés volt az alapvető baj, de annál teljesebb bizonyosság, hogy a magyar-osztrák dualizmus rendszere csak addig válhatott be magyar szempontból, míg szakadatlan a negyvennyolcas cél, szellem és mérték termékenyítő és erősítő átsugárzása az új korszakba, míg elevenül él ez új korszak nemzedékeiben az osztrák-magyar kiegyezés kompromisszum-volta, míg a dualista keretek között is érvényesülni tudnak jelentékeny mértékben a magyar állameszme és birodalmiság évezredes külön céljai és szempontjai a monarchia külpolitikájában s míg az állami élet átmeneti csonkaságát valamiképpen kiegyen- súlyozza a nemzet belső erőgyüjtésének, gazdasági és szociális kibontakozásainak nagy lendülete. Egy nagy és hősi nemzedék, sőt nagy és hősi nemzedékek sorozata kellett volna...
Dexx xx az idősebb Anxxxxxx xora.
A negyvennyolcas szabadságharc előestéjén sok jó magyar embert megdöbbenthetett, mikor Szxxxxxxx xzinte a világosi bukás rémét idézte jó előre Kossuth fejére: „Vér és vér minde- nütt... ó az én füstbement életem!” El lehet mondani, hogy Xxxxxxx Xxxxxxxx Xxxx Xxxxxxxxx xxt úgynevezett Cassandra-levele viszont valósággal a nemzet zömét döbbentette és hökken- tette meg, közvetlenül az osztrák-magyar kiegyezés küszöbén. Kossuth Széchenyinél sokkal világosabb és meggyőzőbb érveléssel, sokkal konkrétebb formában, sokkal nagyobbszabású összeomlást jósolt a kiegyezés végső következményéül. Ha a két nagy ember megrendítő jósigéit mai szemmel és mai tapasztalataink birtokában összevetjük, nem nehéz megállapítani, hogy Szxxxxxxx xeldúlt idegállapotában kétségtelenül eltúlozta a megsejtett bukás méreteit. Hiszen ma már szinte bizonyosra vehető, hogy a szabadságharc óriási nemzeti és nemzetközi teljesítménye nélkül, a negyvennyolcas törvényekért, alkotmányért és függetlenségért való nagyszerü katonai kiállásunk nélkül nem sikerülhetett volna a kiegyezés mértékéig sem biztosítani Magyarország számára az önálló államiságot és fejlődési lehetőségét. Hanem valószínűen mindjárt valaminő szelídebb „Bach-korszak” következett volna, ha 1848 nyarán meghátrálunk Jellacsich, a bécsi kamarilla és az osztrák tábornokok előtt. Szxxxx xörténelmi távlatban épúgy nem volt és nem lehetett Világos nemzeti katasztrófa, mint ahogy nem az a finn szabadságharc csodái után megkötött moszkvai béke a mi dicső testvérnemzetünk küzdelmes életében. Míg Kossuth aggodalmai, szenvedelmes figyelmeztetései és jóslatai - ezt Trianon után be kell vallanunk - hátborzongatóan beteljesültek.
Párisban 1867 május 22-én az osztrák-magyar kiegyezés megkötésének úgyszólván elő- estéjén, Xxxx Xxxxxxxxx xxott nyílt levelében többek között ezeket írja Koxxxxx:
...nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelációja (a szabadságharc) - melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott -, annyit mindenesetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet, még bukásában is, azon öncélú életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progresszusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt ígér, hacsak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.
Nagy vívmány ez, barátom, melyet feladni bűn! S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivívni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának meg- védése s jogainak valósítása körül ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.
Midőn 1861-ben felirataidat olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, meg- nyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesebb férfiassággal, mint bölcseséggel világosságba helyezel, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron.
Mert olyannak ismertelek, ki mérséklettel szab határt kívánalmainak, komolyan meg- fontolva, a mit követel; de a joghoz, melyet így megfontolva követelt, tántoríthatatlanul ragaszkodik.
Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben válasz- tottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-iki jogalapon vél állani.
Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikam- lós terére jutottál s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetetlen logikája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladnivaló a nemzet önállóságából? mi marad még feladnivaló mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátságos helyzetében még nagyobb beccsel bírnak, mint oly országokban bírhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sülyesztesse- nek?
A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decretáltatik s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alul elvonatik és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik.
A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar ország- gyűléstől elvonatik s a birodalommal közös delegációkra ruháztatik át s így idegen avat- kozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.
Ez által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb élet- biztosítékát. Elveszti azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborújogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.
A közösügyi munkálatnak egyéb, nemcsak a nemzet állami életére s önállására, de még anyagi felvirágozhatására is sérelmes intézkedéseit nem is említve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mindazon magasabb
attributumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami típust adnak; hogy a leg- fontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontató kötelére akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar minisztérium többé teljességgel nem független s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporodott megyegyűlés...
Engedd meg, hogy emlékeztesselek a multakra.
A mit most a közösügyi munkálat az úgynevezett birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz, az lényegében éppen az, a mi 1848-ban Jellasics betörését megelőzött ultimátumkép tőlünk követeltetett.
Ultimátum volt, barátom! fegyver éléről nyujtott ultimátum, nekünk védteleneknek. És támogatására fel volt szitogatva ellenünk a szenvedelmes belháború s határainkon invasionális seregek álltak csatarendben.
És e veszéllyel szemben volt-e a minisztériumban, melynek mindketten tagjai voltunk, volt-e az országgyűlésen csak egyetlen hang is, mely azon most annyi készséggel elfogadott követeléseket csak tárgyalásra is méltónak tartotta volna?
Nem volt. Az egész minisztérium, Te és Eötvös ép úgy, mint én, s én úgy mint az egész országgyűlés, indignatióval utasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kívánó követelést. Te visszavonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult; én védelemre hatá- roztam magamat; de a követelt jogföláldozást egyikünk sem írta alá.
Jött 1861. Az osztrák hatalom akkor még bizonnyal erősebb volt mint 1867-ben. Mit feleltél a megújított követelésekre? Saját felirataidra utallak. Úgy ismerted akkor is a pragmatica sanctiót, mint most; de megemlékezel az 1790: X. cikkről is s a jogtalan követelésre a jog, a teljes jog követelésével feleltél; és megmondottad a közös érdekű viszonyokra (melyek hiszen egészen különálló országok közt is létezhetnek, annál inkább az egy fejedelmet ismerők közt), megmondottad, hogy esetről-esetre majd intézkedendik az ország önállólag, miként joga hozza magával, lojalitással, miként mindig tevé.
És most állasz reá, mit akkoron elfogadni sem szabadnak, sem kénytelenségnek nem ítéltél?
Most, Szadova után, most mondod azt, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás? Megfoghatatlan! -
...a magyar nemzet éppen azon percet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósíthatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, a kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jog- fejlesztésnek kedvezők.
Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond magát oly politikának eszközéül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezést lehetetleníti s szemlátomást közelgő európai bonyodal- maknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak céltáblául tűzi ki...
Laxxxx xellebben a fátyol a béccseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mind ez már ki- csinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.
De én e tényben a nemzet halálát látom...
Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyből többé a jövőnek nem lehet mestere!...
Majd a még szintén 1867-ben, augusztus 6-án Torinóból a jászladányi kerület választóihoz írott levelében folytatja Koxxxxx xzt az elvileg verhetetlen érvelést és ostromot a már akkor megszavazott kiegyezés ellen.
Az én vezérelvem tehát az: hogy hazánk állami függetlenségét s nemzeti önállását feladni, vagy annak megcsonkításába beleegyezni nemcsak nem kell, de nem is szabad semmi körülmények közt, semmi nyomás miatt, semmi áron...
Nem is oly elv ez, melyet csak mi állítottunk volna föl 1848-49-ben; mi csak védtük azt törvénnyel előbb, midőn fegyverrel lőn megtámadva. Az elv oly régi, mint a magyar név Európában. Alapelve az a magyar államjognak. Őseinknek ezredéves szent hagyo- mánya, a jövendő nemzedékeiknek elidegeníthetlen öröksége, melyhez ragaszkodni elengedhetetlen kötelesség, mint őseink ragaszkodtanak rendületlenül.
Mert csak ismert dolgot említek, midőn emlékeztetem önöket, hogy bármi viszontag- ságokon ment is keresztül nemzetünk, bármi változatokat fogadtak is el őseink a királyi szék betöltése körül, bármiként módosítgatták is időnként a kormányzati rendszert s az intézményeket, de az állami függetlenségből, a nemzeti önállásból soha egy hajszálnyit sem adtak fel...
A legfőbb államköltségek megalapításának s megadásának joga, melyet minden idegen beavatkozástól menten kellene gyakorolnunk, az országgyűlésről közös birodalmi delegációkra lőn átruházva.
Tehát a hadügy, külügy, s legnagyobb részben a pénzügy és ezekkel a háború, béke, szövetségek, nemzetközi szerződések és általában az államkormányzat mindazon magas attributumai tekintetében, melyek egy országot statussá, egy népet nemzetté tesznek - hazánk állami personalitása eltöröltetett, s Magyarország részint alávettetett a birodalmi minisztériumnak, részint az osztrák birodalommal politikailag egy állammá össze- forrasztatott.
Mindezek folytán az államkormányzati hatóságból kivetkőztetett, tehát teljességgel nem független, s miniszteriális elnevezésre alig is érdemes a magyar minisztérium, számára csakis a tartományi beligazgatás van fenntartva, de ama roppant jogfeladások logiká- jánál fogva, még ez is nem azon szabadsággal, melynek körét s irányát kirekesztőleg hazánk saját érdekeinek kellene megszabni, hanem csak annyiban, amennyiben a közösügyek birodalmi politikája megengedi...
Baljóslatú indulás volt a kiegyezés, mindenesetre, a kor legnagyobb és legtragikusabb sorsú magyarjának ilyen veséig ható bírálata s ilyen iszonyú jóslata terhével a vállán. De Deák - egyelőre - megbirkózott vele. Nemcsak megszerkesztette és nyélbe ütötte az osztrák-magyar kiegyezést, ami önmagában is fényes államférfiúi és jogászi teljesítmény volt, hanem olyan magyar belső és külső politikát is sugalmazott a maga olimposzi tekintélyével az új ország- gyűlésen, amely még tele volt negyvennyolc ihletével. Az első hatvanhetes miniszterelnök is, Xxxxxxxx Xxxxx xróf - „le beau pendu”, „a szép akasztott ember”, ahogyan becézték őt később nyugaton a szabadságharc után való jelképes felakasztatására célozva - maga is Xxxxxxx xxxxxxxxxxxxxx volt, majd Isztanbulban követe, lelkes szabadságharcos, nyilván még mindig hatása alatt ifjúkori nagy 48-49-es élményének. Dexx xx Anxxxxxx x velük egész sor kiváló tagja a szabadságharc nemzedékének, főleg e nemzedék fiatalabb korosztályainak, Xxxxxx Xxxxxx xáró, a nagy történetbölcselő és művelődési politikus, Kexxxx Xxxxxxxx xxxx, Xxxxxx Xxxxxx, a 48-as alkotmány jeles kodifikálója, Xxxxxx Xxxxxx, máig legnagyobb törté- netírónk, a fiatalok közül az akkor még tüzes negyvennyolcas Xxxxx Xxxxxx xx mások, úgy indítják útnak az új korszakot, a kipróbálatlan reálisuniót Ausztriával, hogy mai szemmel nézve is Dexxxx xátszanak igazolni az események, Kossuthtal szemben.
Dexx xx Anxxxxxx xemzedéke valóban az utolsó nagy magyar politikus nemzedék volt. Nem ért ugyan föl a reformkorszak és a szabadságharc szellemi és erkölcsi színvonaláig, főleg hősiességéig, de nem méltatlan folytatója volt a 30-as és 40-es évek óriási kezdeményezé- seinek és páratlan lendületének.
Ez a nemzedék alkotta meg Xxxx Xxxxxx xagyszerű nemzetiségi törvényét, amelynek bölcs és gyors, határozott végrehajtása sok minden későbbi belső veszedelmet elhárított volna a fejünk felől. Ez a nemzedék nyujtott át „fehér lapot” a horvátoknak, hogy írják rá követeléseiket s ezzel utat nyitott egy olyan magyar-horvát kiegyezésnek, amely kiindulópontja lehetett volna az egész magyar-délszláv kérdés későbbi egészséges és szerves megoldásának. Ennek a nemzedéknek éppen legfőbb vezéralakja, maga Xxxx, olyan messzemenő és magasrendű szociális szemlélet képviselője volt s olyan tisztán látója a magyar parasztkérdésnek, hogy már az 1834-es rendi országgyűlésen is bátor szót emelt a jobbágyság érdekében, követelte a hitbizományok teljes eltörlését s maga zalamegyei birtokán még a jobbágyság eltörlése előtt fölszabadította jobbágyait. Ez a nemzedék Xxxx Xxxxxxxxx - az ország hivatal nélkül is első emberének - és Xxxxxxxx Xxxxx gróf miniszterelnöknek, majd osztrák-magyar külügyminisz- ternek szellemi irányítása mellett még külpolitikát is olyant tudott sugalmazni a monarchiának és csinálni Magyarország számára, amely a dualizmus keretei között is meglehetősen bizto- sítani tudta a magyar nemzet és Magyarország külön szempontjait, érdekeit s a reálisunió formái között is tovább őrizte a szentistváni birodalom dunavölgyi önállóságának, történelmi küldetésének folytonosságát, hagyományait.
Itt-ott mutatkoznak ugyan már a kiegyezés körül is a belső hanyatlás távoli jelei, de azért ez mégis erős és egészben véve ép nemzedék, a nemzeti hivatás tudata eleven, az ősi hagyo- mányhoz való ragaszkodás még töretlen benne, a 48-as tűz még nem hamvadt el lelkében. Nagy alapvető törvényeinek szelleme és színvonala tartja a rokonságot a Széchenyi és Xxxxxxx még nagyobb korszakával. A magyar parasztság ekkor még virul, bár a nagybirtokos rendszer lebontását máris el kellett volna kezdeni, mert népünk egészséges szaporodása gyors ütemben kezdi kitermelni a mezei földtelen proletárság amaz aránytalan nagy számát, melynek előjelei - a már akkor túlságosan nagyszámú zsellérségben - mutatkoztak a 48-as jobbágyfelszabadítás korában is. Egészében véve azonban ekkor még egészséges és erőteljes nemcsak parasztságunk, hanem középosztályunk is. Megindul a polgárosodás, a zsidóság számaránya és szerepe a magyar gazdasági életben ekkor még nem veszedelmes, a nagy galíciai beözönlés el sem kezdődött, az új kapitalizmus pedig még csak csírázik és fordulhat egészséges irányba is. Belső politikánk ekkor még összhangban van külpolitikánkkal, melyet Xxxx xxxxxxxxxxx Xxxxxxxx már mint magyar miniszterelnök szinte olyan mértékben érvényesít a monarchia hivatalos külpolitikai akcióiban, mintha perszonálisunióban volnánk Ausztriával...
Xxxxxxxx magyar miniszterelnöki és osztrák-magyar külügyminiszteri külpolitikájában még tisztán jelentkezik az ősi magyar birodalmi szemlélet, mely a dunai és balkáni területet s e terület sorskérdéseit nem engedi át tőle nyugatra eső erők érdekeinek és túlsúlyának. Xxxxxxxx politikája Törökországgal szemben pontosan megegyezik a száműzött Kossuthéval és lényege az, hogy egyfelől Magyarország és Ausztria nem szolgálhatja az ottomán biroda- lom mindenáron való megsemmisítését, tehát nem egyengetheti Oroszország balkáni hódítá- sának útját; de ugyanakkor nem állhat útjába a török uralom alól felszabaduló keresztény népek önállósági törekvéseinek sem. Andrássyban megvillant a horvát területek egyesítésének gondolata is és ugyanakkor egy kifejezetten szerb-barát elgondolás is, amely Szerbia jelen- tékeny erősítését szívesen látta volna az orosz-pánszláv politika akkori balkáni exponensének, Bulgáriának túlságos megnövekedésével szemben. Xxxxxxxx nyilván e szerb-barát elgondolás érdekében sokáig ellenezte Bosznia elfoglalását s az annexiót sikerült is megakadályoznia a nagyosztrák katonai körök ellenére. A berlini kongresszus pedig az ő kezdeményezésére és
heves diplomáciai sürgetéseire tessékelte ki Oroszországot a san-stefanói békeszerződés meg- változtatásával a Balkánról.
Xx Xxxxxxxx nyugat felé is magyar külpolitikát csinált, miniszterelnökként csakúgy, mint osztrák-magyar külügyminiszterként. A magyar miniszterelnöki székből akadályozta meg 1870-ben a monarchia háborúba szállását Franciaország oldalán s a Bismarck-féle úgyneve- zett „kisnémet”-porosz megoldás és törekvés ellen, mert ez nyilvánvalóan kevésbé fenyegette porosz győzelem esetén is a magyar állami önállóságot és függetlenséget, mint egy osztrák vezetés alatt álló nagynémet elgondolás győzelme, amely az új habsburgi nagynémet keretekbe olvasztotta volna Magyarországot és megsemmisítette volna a 67-es kiegyezést.
Ugyanez az Xxxxxxxx Xxxxx, aki tiszta magyar eszének biztos tájékozódása szerint sem délkelet felé, sem nyugat felé nem engedte érvényesülni a külön nagyosztrák szempontokat a magyar szempontok rovására: gondosan vigyázott arra, hogy az 1879-ben megalakult magyar- osztrák-német védelmi szövetség francia-német háború esetén ne fordíthassa Franciaország ellen Magyarországot és a monarchiát. Más szavakkal: Andrássy biztosította az ősi magyar külpolitikai utat a távolabbi nyugat, elsősorban Franciaország és Anglia felé. Ugyanaz az Andrássy, aki megakadályozta volt a Beust-féle nagyosztrák beavatkozási gondolat érvénye- sülését Franciaország oldalán. A magyar szellemi fölény és a magyar önálló külpolitika utolsó nagy győzelme: az idősebb Xxxxxxxx Xxxxx külügyminisztersége és annak teljesít- ményei. Ez a külpolitikai irány és stílus világosan 48 felé mutatott, a magyar államiság és birodalmiság önállóságát hangsúlyozta és igyekezett érvényesíteni külpolitikailag, a kiegyezés kereteiben is. Mérhetetlen szellemi felsőbbséggel az akkori osztrák államférfiakkal szemben.
Xxxxxxxx után még egy másik ősmagyar nemzetség sarja, kinek családja azonban elmorvá- sodott, Xxxxxxx Xxxxxxx gróf külügyminiszter, üti nyélbe 1882-ben a hármasszövetséget, teljesen Andrássy alapvetése nyomán, továbbra is meghagyván a kettős monarchiának és benne Magyarországnak külpolitikai szabad útját Németországon túl a nyugatra. Xxxxxxxx szerette volna már ekkor védő- és dacszövetségként megalakítani a hármasszövetséget, de ez a terv elsősorban Magyarország és a magyar államférfiak ellenállásán megbukott. Xxxxx Xxxxxx magyar miniszterelnök világosan megmondotta, hogy a magyar közvéleménnyel lehetetlen volna megértetni, hogyan fenyegethetné Franciaország valaha is Magyarországot. Ez a magyar ellenállás a német birodalommal való védő- és dacszövetség gondolatával szem- ben a 80-as évek elején: vízválasztó az önálló magyar külpolitika és annak a kettős monarchia mesterkélt egységébe és azon túl a német birodalom mindegyre inkább érvényesülő túlsúlyába való végzetes felolvadása között...
Még a monarchia andrássyas - magyar - szellemű külpolitikájának keretébe tartozik a Romá- niával 1883-ban létrehozott védelmi szövetség és a Szerbiával kötött majdnem szövetségszerű barátság. Az xxxxxx Xxxxxxxx Xxxxx gróf a kiegyezés külpolitikai jelentőségéről írván, nem titkolja, hogy a dualizmus szerinte csak akkor jelenthet igazán európai és magyar értéket, ha kiegészül a szomszédos dunai és balkáni országokkal való természetes együttműködéssel. Xxxxxxxx, ezt a leckét, melynek föladója valójában még az idősb Xxxxxxxx Xxxxx volt, a századforduló kora már nem értette s a 80-as évek derekán kezdődő rohamos hanyatlás korszaka nem tudott többé életet és tartalmat vinni sem a Romániával, sem a Szerbiával kötött barátság mind üresebbé váló formáiba...
A lejtőn.
A világháborús tapasztalatok birtokában szinte hihetetlennek tetszik, hogy a századfordulóhoz közeledő magyar politikus nemzedék nem vette észre: a kiegyezés műve is, az ország is lassan a hanyatlás lejtőjére kerül. Még hihetetlenebb és érthetetlenebb, hogy ebből a tragikusra
forduló helyzetből vezető államférfiaink, kormányférfiak és ellenzéki vezérek, köztük igazán kiváló, nagy intelligenciájú, széles és mély műveltségű politikusok, sem vettek észre a világon semmit. Sem a Xxxxxx, sem Xxxxxxxx Xxxxx, kinek mint a magyar képviselőház elnökének Xxxxxx Xxxxxx királyhoz intézett valóban monumentális ezredév-ünnepi üdvözlő beszéde szinte kibékíti az embert a millenium hátborzongatóan üres dagályával, sem Xxxxxxx Xxxxxx, sem az eredeti és mélyen magyar politikai gondolkozó xxxxxx Xxxxxxxx Xxxxx... Holott ma már legfeljebb arról eshetnék vita: mikor következett be ez a fordulat.
De ha a mikorra nem is lehet egészen pontos időt mondani, annál könnyebb megtalálni a biztos választ a miértre.
A lejtőre érkezés időpontját a mult század 80-as éveinek derekára tehetjük... Félszázados mult, onnan - máig. Milyen félszázad! Xxxxx hiszen ki tudná pontosan megmondani, mikor, miben jelentkezik először kétségtelenül egy ország, egy nemzet, egy politikai rendszer ha- nyatlása? Döntőek e kérdés körül a szempontok: magam elsősorban külpolitikai vízválasztót keresek. A 80-as évek közepetáján hull hamvába a Xxxx-Xxxxxxxx-féle erősen magyar szellemű, szempontú, színeződésű dualista külpolitika, ezért számítom innen a rendszer hanyat- lását. Ez az az időpont, amikorra kiég a magyar politikából a 48-as fényforrás, hőforrás...
Xxxxxxxx után gyönge osztrák bürokraták kerülnek a monarchia külügyminiszteri székébe. Kálnoky még továbbviszi ugyan, aránytalanul kevesebb szellemmel, tehetséggel, talpraesett- séggel, sokoldalúsággal, rugalmassággal és európai tekintéllyel Andrássy iskoláját, de utána már a teljes megtestesült mindenkori jelentéktelenség ül a felejthetetlen első osztrák-magyar külügyminiszter hivatali örökébe, sorozatosan, rendszeresen, törvényszerűen, szinte változha- tatlanul. Xxxxxx is juthatott az ifjabb Xxxxxxxx Xxxxx atyjának örökébe, pedig talán sok bajt jóra fordíthatott volna tiszta magyar eszével és ítéletével... Xxxxx hiszen ő sem látta elég világosan a rohanvást közeledő bajokat.
A monarchia külpolitikájának gyönge osztrák kezekbe jutása erős magyar markokból: valójában csak egy baj a sok közül. A bajok azonban könnyen párosulnak. S e további bajok közül való volt, hogy ennek a szürkévé, stílustalanná, alárendelt szelleművé és érdektelenné vált osztrák-magyar hivatalos külpolitikának nem volt többé számottevő magyar ellenzéke sem. Egyre inkább terjed a 67-es orthodoxia magyar oldalon, mely lassan kifelejti a kiegye- zésből annak eredeti kompromisszum voltát s érinthetetlen tabunak kezdi tekinteni Xxxx művét, melyen annak alkotója „tovább akart haladni”. S miközben xxxxxx s a magyar ügyet semmiképpen sem értő külügyminiszterek intézték az idősebb Xxxxxxxx xxxxxxxx helyett Ausztria-Magyarország külpolitikáját s tétován, szinte bambán nézték, hogy ne csak a szent korona országainak külön politikai szempontjai süllyedjenek el a monarchia külpolitikai iránytalanságában és tehetetlenségében, hanem az egész kettős monarchia is belevesszen a hármasszövetség révén még távolabb és még idegenebb célokba: a magyar kormányok s a magyar országgyűlés, sőt a függetlenségi ellenzék külpolitikai bírálata sem vetett számottevő gátat e beteg fejlemények elé. Szinte resteli az ember leírni, annyira hihetetlenül hangzik, úgy hangzik, mint valami rémregényből vett részlet: az ezeréves politikai kultúrájú Magyarország vezető politikusai kormányon és ellenzéken észre sem vették, hogy Magyarország és a monarchia egyszer csak védő- és dacszövetségbe került a hármasszövetség többi államával, lényegében főleg a bismarcki, majd a vilmosi német birodalommal. Észrevétlenül morzsoló- dott fel a magyar ellenállás, mely a 80-as évek elején még meg tudta akadályozni ezt a végzetes irányvételét a hármasszövetségnek, illetőleg az abban irányadó és döntő német birodalmi politikának. Az érdektelenség és értetlenség szörnyű porfellege takarta el már ekkor a századforduló felé közeledő magyar nemzedék szeme elől Xxxxxxxx nagy művét, mely eleven és hatékony barátságot keresett és talált volt a török uralom alól fölszabaduló keresz- tény népekkel, a szent korona egykori vitéz szövetségeseivel és társországaival, a monarchia
védelmi szövetségét Németországgal úgy alkotta volt meg, hogy az nem állított bennünket ellenségesen szembe a nyugati nagyhatalmakkal s a hármasszövetség megalakulásával Olasz- ország csatlakozása révén új, történelmileg és természetszerűleg magyar-barát nagyhatalmi tényezővel számolt, melynek érdeke, hogy inkább Magyarország erősödjék, mint az Isztrián keresztül az Adriára nehezedő Ausztria s a magyar függetlenség inkább, mint a nagyosztrák centralizmus. S amilyen észrevétlenül sikkad el Andrássy minden nagy kezdeményezése, erőfeszítése és sikere egy eltompult külpolitikai értelmű és meggyengült magyar ösztöniségű, lelkiismeretű nemzedék kezén! Ugyanilyen magyar érdektelenség és észrevétlenség leple alatt alakul ki és indul el hódító útjára a bismarcki külkereskedelmi imperializmus, amely aztán teljessé teszi Németország irányító és döntő, a monarchiát minden külpolitikai önállóságától megfosztó túlhatalmát a hármasszövetség keretei között. Sem a magyar kormányelnökök és gazdasági szakminiszterek, sem a közjogi vonatkozásban árgusszemű 48-as ellenzék nem vette észre, hogyan zárult el az osztrák és magyar külkereskedelem elől éppen az a Balkán, amely legközelebbi, legtermészetesebb és történelmileg is legjobban kipróbált piaca kellett volna maradjon elsősorban Magyarországnak. Csakhogy ahhoz, hogy egyáltalán magyar kül- kereskedelmi politika alakulhasson ki, az önálló, szentistváni birodalmiság gondolatának, öntudatának töretlen továbbélése kellett volna a kiegyezés második nemzedékében. Német- ország azonban úgy szerezte meg magának a balkáni piacokat, hogy a magyar - és osztrák - konkurrencia, legalább is a monarchia gazdaságpolitikájában, szinte nem is jelentkezett...
Még kevésbé vette észre ez a második kiegyezési nemzedék, hogy a német birodalmi gazdasági nyomásnak továbbadása volt kelet felé valójában az az agrárius elzárkózás magyar részről, mely olyan sokat rontott a magyar-szerb kapcsolatokon és segített minden messzebb- menő jelentőségétől megfosztani a monarchia külpolitikai barátságát Szerbiával. A nyugati szomszédság felől szorongatott magyar és osztrák gazdasági élet az agrárius vámok mérték- telen magasságával igyekezett magát körülbástyázni, végzetesen megrontván a légkört első- sorban Budapest és Belgrád között. Kelet felé és a Németországon túl való nyugat felé egyszerre romlott meg súlyosan a monarchia és vele Magyarország viszonya, a szentistváni gondolatnak magyar és osztrák együttes semmibevevése miatt.
A szentistváni gondolat nyitott kaput jelentett szellemiekben és gazdaságiakban nyugat felé és szoros együttműködést a régi árpádi birodalom népeivel és társországaival. Mindennek éppen az ellenkezője irányába fordult a monarchia és benne Magyarország politikája, a 90-es évek óta...
Azt mondhatná minderre valaki, micsoda túlzás és mekkora elfogult egyoldalúság: egy „kis nép” életét, haladását vagy hanyatlását külpolitikai fínomkodások mérlegén ítélni meg. Hát a gazdasági, hát a szociális, hát a művelődési kérdés, művészet, tudomány, egészségügy, mind függvényei volnának vitatható kisebb-nagyobb külpolitikai mulasztásoknak vagy ballépések- nek? Xxxxx Xxxxxxx kora nem volt a magyar belső megerősödés és virágzás kora a XVIII. század derekán s egyben a magyar katonai presztizs és dicsőség újjáéledésének is kora, holott ha nem is közjogilag, de annál ténylegesebben az osztrák „összbirodalom” - tegyük mindjárt hozzá - igen megbecsült része voltunk?
Több okból is elhibázott és jogosulatlan ez az ellenvetés vagy bármi hasonló. Azért, mert
1. a népeket és nemzeteket csak vagy főleg lélekszámukkal mérni: együgyűség és a magyar ember számára örökre idegen gondolkodás; egyébként éppen a nagyhivatású kisebb nemzetek életében jelent aránylag legtöbbet a jó vagy rossz külpolitika;
2. nem külpolitikai árnyalatokról adtam itt számot, hanem olyan méretű, alapvető elkanya- rodásról - letévelyedésről - az ősi magyar küldetés útirányából, amely szükségszerűen kellett hogy befolyásolja egész egyéb közéletünket is;
3. erősen sántít a Xxxxx Xxxxxxxxx való hivatkozás, mert az ő korszakában volt ugyan bizonyos magyar erőgyűjtés, de nem volt magyar jogi érvényű lemondás állami életünk teljességéről, szuverenitásáról, függetlenségéről; viszont a XIX. és XX. század fordulója táján volt ugyan joglemondás, de - mint ahogy röviden előadom a következőkben - nem volt belső megerősö- dés és népi virágzás Magyarországon.
Önkéntelenül Xxxxxxx jóslatai jutnak eszünkbe s föl kell vetődjék a magyar gondolkodás és lelkiismeret előtt a kínzó kérdés: vajjon nem állami életünk tudatos, akart, vagy legalább is elfogadott csonkasága s éppen a magyar politikai géniusz ősterületeiről, az önálló külpoliti- káról és az önálló hadseregről való lemondásunk s ezzel a magyar szemhatár és tevékenységi kör összeszűkülése, leszokásunk arról, hogy Európával közvetlenül érintkezzünk diplomá- ciailag s a külpolitikai és katonai csonkaság átterjedése szellemiekben más területekre is: volt az oka vagy legalább is legfőbb oka az általános magyar hanyatlásnak, szociális, gazdasági, művelődési vonatkozásban egyaránt?
A kiegyezési korszak első félideje Deákot látszott igazolni, érveinek gyönyörűen felépített erődrendszerével, néhány alapvető s szinte örök érvényű törvényalkotással, szerencsés kezdeményezéssel, a magyar szempontok és érdekek bátor és eredményes védelmével. A második félidő - fájdalom - inkább Xxxxxxxxx igazolta, a világháború, összeomlás és háború után termett „neobarok” még inkább. Csak az a kérdés s ezt senki emberfia megnyugtatóan és kétségtelenül nem tisztázhatja többé: vajjon a dualizmus rendszerének önként vállalt csonka- magyar államisága volt-e igazi oka az általános hanyatlásnak a századforduló körül, más szavakkal, a rendszer rontotta-e meg a nemzedéket, vagy éppen fordítva, egy gyönge nemze- dék vitte végül is bukás felé az alapjában véve nem rossz és helyesebb használatra is alkalmas rendszert. Magam - ismétlem - nem merek és nem tudok ebben a kérdésben határozott állás foglalni. Az a körülmény, hogy Xxxx és az idősebb Xxxxxxxx kora tudott méltó folytatója lenni külpolitikailag éppúgy, mint belpolitikailag a reformkor és negyvennyolc nagyszerű alapvetésének, ha rövid időre is, Deák kiegyezési optimizmusát látszik inkább igazolni. Az az ellentétes tény viszont, hogy egy kétségtelenül tehetséges és őszintén hazafias nemzedék, törvényhozási és kormányzati tevékenységének minden magas színvonala mellett is, egyene- sen érthetetlen rövidlátással, mondhatni vaksággal engedte magát mind külpolitikai, mind belpolitikai vonatkozásban végzetes lejtőre sodortatni, pontosan úgy, ahogy Xxxxxxx meg- jövendölte volt, hatalmas bizonyító erővel érvel a nagy száműzött kiegyezési pesszimizmusa mellett.
Xxxxxxxxxx is van s akár a nemzedék az igazi bűnös, akár a rendszer, akár mind a kettő együtt, magát a hanyatlást nem lehet letagadni. Főleg pedig nem lehet kétségbevonni: az 1867-ben remélt belső megerősödés nemcsak nem következett el, holott egyesegyedül az menthette volna kétséget nem tűrő módon a kiegyezés reáluniós megalkuvását, hanem e reménykedéssel éles ellentétben belső legyöngülésünk párhuzamosan következett be alkotmá- nyos és külpolitikai önállóságunkról való lemondásunkkal.
A legfájdalmasabb lehet mégis a deáki elgondolás, módszer, magyar magatartás rajongó hívei számára annak felismerése, hogy a haza bölcse minden nagyszerű kezdeményezését és min- den alapvető törvényalkotását éppen a legorthodoxabb 67-es kormányok és országgyűlések engedték valósággal ebek harmincadjára. Xxxx horvát „fehér lap”-ja s az annak nyomán megtörtént magyar-horvát kiegyezés sem a magyarokat, sem a horvátokat nem elégítette ki, a ráépített politikai gyakorlat még kevésbé. A horvátok nagy része teljes állami függetlenséget akart volna, a magyar 67-es világ közvéleménye pedig mindinkább sokalta a horvát bánság különállásának és önkormányzatának mértékét is. S hogy nem jöhetett létre, valóban mindkét felet megnyugtató kiegyenlítődés, annak nem egyedül a horvát túlzók és szeparatisták az okai, hanem igen nagy részben az akkori magyar hivatalos politika s a 67-es közvélemény sokféle
kicsinyessége és rövidlátása is. Nem ismerték föl a horvát nemzetnek - a magyarságéhoz hasonlóan - lélekszámát meghaladó nagy dunavölgyi jelentőségét s alapvető fontosságát a szentistváni magyar birodalom fönnmaradása s új korszerű kibontakozása szempontjából. Valljuk csak be: a deáki „fehér lap” szellemét a századforduló magyar nemzedéke, hivatalos és nem hivatalos kormányzati és ellenzéki politikája éppoly kevéssé értette és tette magáévá, mint Xxxx másik nagy kiegyenlítő kezdeményezését az 1868. XLIV. törvénycikket, az új, bár ősi alapozású nemzetiségi jogrendezést. Valóságos virtuskodó gyakorlata fejlődött ki mindkét
- igazán szentistváni szellemű - alapvetés és állásfoglalás ügyeskedő megkerülésének. S ezt a méltatlan, a magyar történelmi szellemmel oly kevéssé összeegyeztethető „virtust” és olcsó hazafias „intranzigenciát” éppen az a korszak termelte ki, mintegy a maga rossz lelkiismere- tének elcsitítására, amely az igazán nagy nemzeti dolgokban olyan gátlástalanul tudott megalkuvó lenni a bécsi és berlini hatalmasokkal szemben s általában a nemzeti önkor- mányzat közjogi és nemzetközi kérdéseiben. Xxxxxx Xxxxx báró milleniumos karakánsága, sovinizmusa a nemzetiségi kérdésben, valamint nagyfokú pártpolitikai kíméletlensége a nem- zeti ellenzékkel szemben: mélyen jellemző e kor furcsa, külsőségekben tobzódó hazafiságára, mely új állampolgársági törvényében hivatalosan is hontalanná nyilvánítja - közvetve - Xxxxxxx Xxxxxx s Bécs felé való minden túlzott előzékenységét a szentistváni elvek további semmibevevésével, a kisebbségi kérdésben való olcsó magyarkodással igyekszik - szebbé tenni.
Mélységesen jellemző nemcsak e szomorú korszakra, hanem általában a nemzeti hanyatlás lélektanára is, hogy az elfogultság, a kicsinyességekbe menekülő sovinizmus, mint az önálta- tás mákonya termelődik ki a nagyobb és legnagyobb dolgokban való megalkuvás, behódolás titkolt fájdalmának és belső szégyenének elaltatására, a néplélekben való külsőséges ellen- súlyozására, leplezésére. Talán nem is okvetlenül tudatosan, mint a kétségtelenül forrószívű magyar Xxxxxx Xxxxx báró esetében...
Mégis furcsa véletlen, hogy éppen az a kormányzati rendszer rekeszti ki Xxxxxxx Xxxxxx jogilag a nemzeti közösségből - állampolgársági törvényével, nem mervén vagy talán nem is nagyon akarván valamiféle különleges törvényhozási vagy végrehajtási kivétel beállításával segíteni ezen a szégyenletes dolgon - s az helyezkedik a magyarosítás olcsó népszerűségének álláspontjára, amelynek a legkevesebb érzéke van a nemzetiségi kérdés Xxxx és Xxxxxx Xxxxxx szellemében való okosabb és emelkedettebb rendelkezéséhez, a horvát testvérnemzet iránt való megértés és a deáki „fehér lap” szellemében való magyar-horvát lelki és jogi kiegyezés nagy kérdéséhez, a magyar alkotmányosság felsőbbrendű megértéséhez és korszerű alkalma- zásához, főleg pedig a magyar parasztság politikai, gazdasági, szociális életkérdéseihez... Vagyis:
1. megromlik a horvát-magyar viszony és zátonyra fut a gyakorlatban a deáki „fehér lap” kezdeményezése;
2. megromlik a magyarság viszonya a szorosabb értelemben vett Magyarország nemzetiségei- hez;
3. Xxxx 1834-es radikális parasztvédő és hitbizományellenes politikája a hitbizományi rendszer s általában a nagybirtok további megerősödésének, gazdaságpolitikai reneszánszának közös vámterületes, délkelet felé agresszív, a német birodalom felé érdektelenséget színlelő, valójában alázatoskodóan megalkuvó rendszerévé torzul, a kiegyezés keretének és formáinak körömszakadtáig való védelmezése közben;
4. s miközben a magyar parasztság rohamos elproletarizálódása és kivándorlása a neomalthu- siánus bölcseség természetes mentőeszméje fényében tündököl, egyetlen lépés nem történik valaminő józan földreform irányában; ellenkezőleg, a nagybirtok és a vele gazdaságpolitikai szövetségben élő új, túlnyomórészt zsidó nagytőke a nagybirtok érdekeinek szolgálatában
lemond az önálló vámterület természetes és önkéntelen iparvédelméről, illetőleg az erre való hajthatatlan törekvésről, viszont a nagybirtok - részben az új ipari, kereskedelmi, banki szer- vezetbe és érdekbe közvetlenül is belekapcsolódva - lemond ez új kapitalizmus módszereinek, stílusának, erkölcsének szigorúbb vagy akár csak lelkiismeretes bírálatáról;
5. a szociális kérdés pedig úgyis mint parasztkérdés, úgyis, mint ipari munkáskérdés, úgyis mint a kisipar ügye, úgyis mint a szellemi munka védelme, a nagybirtok és nagytőke szövetségének árnyékában tengődik s benne, vele a legtisztább, legtörzsökösebb magyarság...
Ez az a korszak, amelyben a legtöbbet beszéltek a magyar állameszméről s legtöbbet vétkez- tek ellene. A nemzetiségi törvény rendelkezéseinek főleg apróhivatali - s ilyen színvonalú - megkerülése és a horvát kérdés kicsinyes kezelése épúgy a magyar állameszme nevében történt, mint a népszerűtlen 67-es kormányok szolgálatában fölburjánzott és kitanult, az őszin- te alkotmányosságot, teljes érvényű parlamentarizmust megcsúfoló, máig elpusztíthatatlan kortesszellem és apparátus kiépülése, a választójogi rendszer elavult és mélyen reakciós szelleme, mely legjobban mindig a nyakas és rendíthetetlenül 48-as „kossuthiánus” magyar parasztságot sujtotta. Sőt, a magyar állameszme nevében zárkóztak el az egymásra következő késői 67-es kormányok a szociális kérdés korszerű megoldása, helyes módszerei, főleg pedig minden komoly birtokreform elől, valójában szűkkörű csoportérdek nyers anyagi önzésének szolgálatában és a soha népszerűvé válni nem tudó 67-es kormányok uralmának pártpolitikai biztosítására.
Pedig így visszatekintve e félszázados multra, az az érzésünk támad, hogy még ekkor, a századforduló körül sem volt valójában semmi véglegesen elveszve. Ekkor még mindig volt idő és mód rá, hogy azt a jó 7,200.000 kataszteri holdat, amit a világháború után az „utód- államok” óriási túlnyomóságban nem magyarok közt osztottak szét az egykori magyar nagybirtokból, elsősorban a természetellenes méretekre földuzzadt magyar mezei proletárság kapja. S ugyanakkor a Trianonban utóbb meghagyott földön, Csonka-Magyarország területén vagy 3-4 millió holdat. 10-11 millió holdat kellett volna legalább is túlnyomó részben a magyar paraszt kezére adni idejében és akkor még azt sem mondhatta volna senki jogosan, hogy ez igazságtalanság az ország nem magyar népeivel szemben. Hiszen ki volt már akkor zömében proletár ebben az országban, ha nem a magyar? A nemzetiségek mind sokkal kisebb arányban váltak földnélküli proletárokká s a századforduló körül valóságos nemzeti vésszé fejlődött kivándorlás is legnagyobb mértékben a magyarságból szedte áldozatait.
Egy nagyszabású és igazságos földreform a világháború előtt a nemzetiségi szempontok teljes félretételével is, egyszerűen az osztó szociális igazság legszigorúbb érvényesítésével: legalább 8-9 millió kataszteri holdat kellett volna a színmagyar parasztságnak kezére juttasson. E mellett még mindig jutott volna 2-3 millió hold a nemzetiségeknek. Milyen távlat ez így, visszavetítve a közelmultba: a magyar birodalom 11 millió holddal gyarapítja a magyar, horvát, szerb, román, tót és rutén nép földjét, töméntelen új kis- és törpebirtok, még tömén- telenebb házhely és szórványosan középbirtok teremtésével!...
Mind ennek az idejében - legalább a katasztrófa előtt az utolsó pillanatban - való fölismerése azonban mindvégig késett. Hogyne késett volna, mikor a korszak egyszerre árulta el tudato- san, vagy hagyta cserben öntudatlanul, 67-eseiben Xxxx Xxxxxxxx, 48-xxxxxxx Xxxxxxx Xxxxxx!
Ez a kettős - csupán politikailag és nem erkölcsileg értendő - árulás valóban egy nagy nemzeti tragédia forrása és egyben baljóslatú előjele.
Xxxxxxx Xxxx és Xxxxxxxx szellemi öröksége „tékozló fiak” kezére kerül vala, Xxxxxxx Xxxxx is elmondhatta élete alkonyán a kuruc vers Rákóczijával:
Hová lött, hová lött Az én szép táborom?
A kossuthi örökség sem járt sokkal jobban a Deákénál a századforduló körül a 48-as és függetlenségi pártok birtokában. Nem mintha nem lettek volna e pártokban kitűnően készült, tehetséges, lelkiismeretes politikusok, vezetői között valóságos szellemi nagyságok - Xxxxxxx Xxxxxxxx a világháború után genfi szereplése révén kiváló franciák mondották emberkatedrá- lisnak, - de valahogy a kossuthi nagy szintézis bomlik részeire kezükön, elkallódik a szociális nagyvonalúság, elmosódnak a külpolitikai alapvonalaik és színek s csak a közjog marad, az is legtöbbször közjogászkodó szőrszálhasogatás formájában.
Xxxx, a perszonális unió mint cél, döntő fontosságú volt, de a kossuthi szociálpolitika, önálló magyar gazdaságpolitika és külpolitika nélkül az egész 48-as elgondolás eleve reménytelen. Hiányzik belőle az igazi nagy sugalló erő, e magyar - és nem magyar - tömegek felé. S e hiánnyal az a méretű támogatás, a nép részéről, amely már hősi áldozatkészségig fokozódhat szükség esetén. De eszmeileg is vértelen, vagy fehérvérű, az olyan 48-asság, melyből ki- maradt a külön magyar - élesen szentistváni, dunai jellegű - külpolitika, a külön, emelkedett és inkább radikalizmusra, mint maradiságra hajló szociálpolitika. Egy pártnak - pártoknak -, akár pártok fölött való szellemi mozgalomnak, mely Xxxxxxx nevét írja zászlajára, az agrár- demokrácia, a földreform, a szociális haladás s az öncélú magyar külpolitika és külkeres- kedelmi politika bátor, mondhatni vakmerő szószólójának kellett volna lennie...
De csak egyetlen ember akadt - egy mégis akadt, mint annyiszor történelmünk folyamán -, aki úgy volt Kossuth-párti, hogy szellemi folytatója, továbbépítője tudott lenni a xxxxxxxx gondolatnak, ugyanakkor akként volt 48-as, hogy Xxxx szellemi örökségét is tisztábban képviselte, mint az ortodox 67-esek maguk. Ez a kivételes, érdekes, eredeti, magános útú magyar politikus, szerintem a legnagyobb a dualizmus századfordulós korszakában: Xxxxx Xxxxx volt.
Ugron hasztalan kiált...
Nem olyan nagy szégyen, mint ahogy divatos korszerűsködők minduntalan föltüntetni szeret- nék: a mi „jogásznemzet” voltunk. A magyarság őseredeti racionalista gondolkodását és mélyen járó, amellett finom intellektualizmusát, főleg pedig rendkívül fejlett igazságérzetét bizonyítja. Eredeti jogot alkotni csak a legnagyobb szellemű népek tudtak, - tudhattak - köztük a mi nemzetünk, a magyar.
Nem is merőben véletlen, hogy Xxxxx Xxxxx a közjogi megnemalkuvók táborából érkezett. Hiszen a józan magyar gondolkodás és a magyar történet ismerete csak azt a fölfogást igazol- hatja, hogy elemi erejű magyar érdek volt és maradt Magyarország és a magyar birodalom államszervezeti különválasztása Ausztriától. Egyfelől azért, hogy Magyarországnak és a magyar nemzetnek ne kelljen a történelmileg is bizonytalanul megokolt német túlsúlyt támo- gatnia mindenáron a Lajtán túl, sőt lehetősége nyíljék annak, hogy a magyar nemzet odaát egy természetes és történelmileg is előkészített föderáció útját egyengesse; ugyanakkor minél jobban elkülönítse magát, legalább államszerkezetileg, mint tette egy évezreden át, az osztrák vezetés alatt álló szomszédos nyugattól és a szentistváni elvek és a magyar elsőség alapján igyekezzék berendezni vagy átrendezni a középső Dunavölgyét. Ez a közjogi meg nem alkuvás tisztán látta, hogy a kettős monarchiát valójában tartósan, európai konstrukcióul megmenteni és megtartani csak akkor lehet, ha egy perszonálisunió éles cezúrát von a Lajtán innen és a Lajtán túl között, mint ahogy tette azt maga a történelem.
Igen, Ugron innen jött, a perszonálisunió közjogi harcosainak táborából. Csakhogy teljes kossuthi, szociális, külpolitikai, gazdaságpolitikai fegyverzettel érkezett, az örök magyar történelmi folytonosság megbizonyítására, egyik rendkívül fontos láncszeméül. Olyan korban, mikor e folytonosság végképpen való megszakadása fenyegetett.
Xxxxxxxxx, nagy élmény és különös gyönyörűség volt számomra: fölfedeznem - magamnak - és olvasnom az egykori osztrák-magyar delegáció naplóiban Xxxxx Xxxxx külpolitikai beszédeit. A természeti erő, a magyar örökkévalóság, eredetiség és szépség hangulatával hatottak rám ezek a beszédek. Szegény Xxxxx Xxxxxxxx - a magyar ember férfias szemér- mességével, hangtalanul és panasz nélkül viselt - egyéni tragikuma eszembe sem jutott azon való nagy-nagy örömömben, hogy íme, egyetlen pillanatra sem szakadt meg a magyar törté- nelem folytonossága, még e végzetet hordozó korban sem. Mit jelent ekkora ügy szolgálatában az egyéni sors balvégzete?
Ezek a beszédek természetesen elsősorban külpolitikai és gazdaságpolitikai természetűek, de megvillan bennük Ugron mély szociális szemlélete is.
1896 június 25-án, a parádés ezredévi emlékünnep évében, Xxxxx Xxxxx többek között ezeket mondotta a delegációs ülésen:
Nekünk magyaroknak saját külön külügyi politikai érdekeink vannak, különösen a keleten. Itt az az érdekünk, hogy ne az történhessék meg, ami eddig történt, hogy az összes keleti balkán népek előtt mindig a magyarokat teszik gyűlöletessé, mint akik az ő fejlő- désüket, az ő állami létük alakulását akarják megzavarni, meg akarják akadályozni... minden helyesen és okosan gondolkodó politikus azt akarja, hogy a kelet politikája akként legyen vezetve, mint a Hunyadiak korában, hogy a magyar nemzet legyen az apró nemzetek fennmaradásáért folytatott küzdelemben a zászlótartó, ő, mint idősebb, legnagyobb és legerősebb, legyen azoknak védelmezője... őt kell, hogy ezek a kis nemze- tek szeretettel körülvegyék, mert jövendő biztosításukat sem Ausztriában, sem Német- országban nem találhatják fel, hanem egyedül Magyarországban, amelynek létérdeke épúgy fenyegetve van... Aki meg akarja védeni Ausztriát és Magyarországot az állami kapcsolatot megbontó törekvések ellen, annak meg kell védenie a Balkán-népek ön- állóságát és függetlenségét és nem szabad engednie, hogy a török birodalom a nagy- hatalmak osztozkodásának képezze tárgyát.
Xxxxx Xxxxx szava ez? Valójában Xxxxx Xxxxxxx, Kálmáné, III. Xxxxx, IV. Xxxxx, Xxxx Xxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx Xxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxx, Xxxx Xxxxxxx és Xxxxxxxx Xxxxxx - a magyar állameszméé, a magyar birodalomé s bennük egy nagy európai gondolaté, amelynek elhallgattatása egyik legfőbb végső oka a mai középeurópai zürzavarnak.
De hallgassuk csak meg ennek a meg nem értett nagy magyarnak szavát, amely Bécsben, 1889 december 27-én hangzott el ugyancsak a delegáció ülésén. Ezeket mondotta többek között:
- Én azt látom, hogy a mi politikánk sarkpontja a hármas szövetség és azt kérdem, hogy az mi hasznot hoz reánk?... mi ezen szövetségben nem a vezért, nem a mozgató elemet képviseljük, a mi sorsunk olyan, mint az uszályhajó, melynek megvan a külön test- alkata, megvan a maga külön kormánya, de mivel nincs rajta egy központi mozgató telep és erőforrás, nem mozog önmagától, hanem csak azt a mozgást tudja végrehajtani, amelyet az a hatalom, amelyhez csatolva van, neki megenged s amely irányban az működését végzi. Ez a politikai háttérbe szorítottság bennem bizalmat annál kevésbé ébreszt, mert azt tapasztalom, hogy mi a szövetségért csak az áldozatokat hozzuk meg és mikor szó van az áldozatok megfizetéséről, akkor különösen Magyarországot állítják előtérbe... a magyar nyerstermények a német birodalomban nem részesülnek abban a
kedvező elbánásban, amelynek az orosz nyerstermények örvendenek. Pedig, ha jól em- lékszem, a hármas szövetségnek szövegére, amely egykor közzé tétetett, ez a hármas- szövetség azért alakult, hogy Oroszországgal szemben kölcsönösen egymást szolgálják Ausztria-Magyarország és Németország... Különösnek találom tehát, hogy míg a német birodalom a maga privát kedvéből az orosz terményeknek megnyitja a maga piacait és kedvezményeket nyujt azoknak, addig a magyar nyerstermény és a magyar állatkivitel a legszigorúbb rendszabályokkal szoríttatik ki a német birodalomból...
Ki ne érezné ezekben a hömpölygő mondatokban a szentistváni gondolat, az önálló, független magyar politika vergődő szárnycsapásait? Xxxxx Xxxxx 1900 január 12-én a delegáció bécsi ülésén élesen szembekerült Xxxxxxxx Xxxxxxxx, a hármasszövetség kérdésében. Mai szemmel nézve a dolgokat, elámul az ember azon a kiferdült közvéleményen, amely a terméketlen nagy vitatkozó Xxxxxxxx Xxxxxx reálpolitikusként ünnepelte a magyar politikai géniusznak e korban utolsó csodálatos fellángolásával, Xxxxx Xxxxxxxx szemben.
Reszkető idegekkel olvassa az ember a mai nagy kérdések és a mai sok útvesztő zűrzavarában e magános, de valójában az egész magyar államalkotás és történet értelmét és célját hordozó nagy magyar - még idejében elhangzott - beszéde során e vallomást:
T. Országos Bizottság! Én tudom és elismerem, hogy a magyar közvéleménynek nagy része nem gondolkozik úgy, mint én, mert még eddig nem vizsgálta meg a helyzetet akként, mint én és nem gondolkodott akkora aggodalommal nemzetünk jövendő sorsa fölött, mint amennyi aggodalommal eltelve azt én tekintem. Nagyon jól tudom, hogy minálunk a közvélemény még el van ámítva és konvencionális fogalmaknak nyügében szenved. Azt is jól tudom, hogy a nemzetnek ezen elaltatásához hozzájárult egy pohár bor is; de én nem vitatom a szavakat, hanem vizsgálom a tényeket, ítélek a tényekből és következtetek akként, hogy Magyarország a hármasszövetség érdekében Ausztriával együtt meghozza a maga áldozatait. És ezen áldozat nem áll, hogy kevés volna, amint azt Xxxxxxxx Xxxxx t. képviselőtársam kifejtette, mert annak terhe alatt népünk roska- dozik és roskadozásának nyilvánvaló jele az, hogy a kivándorlás ma mindkét államban oly nagy mérveket öltött. Xxxx abban tiszta igazsága van Xxxxxxxx Xxxxx t. képviselő- társamnak, hogy nem az invenció, nem a pénz, nem a tőke, hanem a nyomorúság az, ami a vándorbotot adja a kezükbe azoknak, akik elmennek Amerikába, vagy elmennek idegen országokba úgy Ausztriából, mint Magyarországból. Xxxx pedig a társadalom- nak legalsó rétegei nem bírnak megélni, és nem bírják magukat fenntartani, az azt mutatja, hogy ott az anyagi erő a végső megfeszítésen is túlment. Én nem szeretném, hogy az a politika, amely eddig folytattatott és követtetett, továbbra is abban nyil- vánuljon, hogy Ausztria-Magyarország itt lebegő politikai állást foglaljon el tétlenség- ben... nekünk meg kell maradnunk öncélúaknak, mert elfajul minden olyan szövetség, amely szövetségben nem egyenlők, nem egyenlően respektáltatnak a szövetséges felek, ahol egyik szövetséges alárendelt helyzetbe kerül a másikkal szemben, mert az a szö- vetség, amely kezdetben önkéntes volt, később szükségessé válik, azután kényszerűséggé, végül függőséggé... Minden államnak kell hogy célja legyen, nem elég az, hogy házassá- gok és birtoklási viszonyok útján összeszereztetnek. Ausztriának és Magyarországnak nem elégséges az, hogy egy családnak uralkodási területét képezze; kell hogy célja is legyen és ez a célja meg is van; ez a cél csak érvényesítendő. Egész korunkat és Európát az az eszme uralja, hogy a nagy fajok egyesüljenek. A nagy fajok uniója fenyegeti a kis nemzeteket és Ausztria és Magyarország arra van hivatva, hogy a nagy fajok uniója közben alkossa meg a kis nemzetek szövetségét a maga vezérlete és hegemóniája alatt. És ha kívánom diplomáciánknak tevékenységét, azt kívánom, hogy az a tevékenység oda hasson, hogy a Balkán-félszigeten és mindazok között a kis nemzetek között ébressze fel azt a tudatot, hogy az ő önállóságuknak nincsen különb védelmezője és oltalmazója,
mint mi vagyunk. De akkor, tisztelt Képviselőtársam, le kell mondani minden hódítási törekvésről és vágyról, vonzóerővel kell ezt a birodalmat felruházni és nem kell abban a hitben ringatózni, hogy az Oroszországgal való, előttem teljesen ismeretlen megegyezés következtében most már teljes nyugalom és békesség van. Ne tulajdonítsuk ezt a mi diplomáciánk sikerének... Az a nyugalom, amely most a Balkánon van, szintén csak időhaladék addig, míg Oroszország el van foglalva a szélső keleten, nekünk arra kell törekednünk, hogy ezek a keleti tartományok a maguk önállóságát, nemzeti létüket minden idegen befolyástól menten annyira kifejlesszék, annyira megerősödjenek és alkotmányos jogaik és szabadságuk annyira megszilárdulhasson, hogy azoknak önálló léte biztosítsa azt, hogyha majdan megtámadtatunk, bennük fogjuk megtalálni a pajzsot és biztosítsuk őket, hogyha őket támadják meg, mi elég erősek és képesek leszünk őket megvédeni.
Nagyon természetes, hogy ilyen politikához arra van szükség, hogy Ausztria és Magyar- ország elég vonzóerőt gyakoroljon. Vonzóerőt pediglen csak úgy gyakorolhat, ha sza- kítva a régi osztrák tendenciákkal, a szabadságnak lesz oltalmazójává és védelmezőjévé. Mert csak a szabadság képes itt Ausztriában és Magyarországon rendet csinálni. Mert amit mesterséggel megoldani nem lehet, amit kiegyenlíteni semmi tudás, semmi varázsló nem tud, azt a történelem tanusága szerint kiegyenlítette mindig a szabadság. A szabad- ságnak pedig létföltétele az egyenlőség és a szabadságnak módszere az alkotmányosság... A tiszta és teljes alkotmányosság, a népjogoknak tisztelete és az alkotmányosságnak az a metódusa, amely módot és alkalmat nyujt arra, hogy a népek differenciáikat egy- mással elintézzék, megszerzi a mi számunkra ezt a tiszteletet a Balkán-félszigeten, megszerzi ezt a rokonszenvet. És akkor a politikánknak egy másik erős alapja, amely képessé teszi arra, hogy maga Ausztria és Magyarország ne legyen más politikai rend- szernek alárendelt része, hanem ő maga képezzen egy külön naprendszert, amelyben az ő fényében az ő bolygói is részesülnek és az ő hatalmának védelmében, vonzó és taszító erejében a maguk pályafutásában megzavartatni nem fognak.
Ilyen külügyi politika pediglen úgylátszik nagyon távol áll a vezető köröktől és én magamat ebben a tekintetben úttörőnek tekintem, mert jól tudom hogyha ezek az eszmék és elvek érvényesülnek, akkor nem mondhatja még Xxxxxxxx Xxxxx sem, hogy hol fogunk kapni szövetségest. Mert egy állam, amely belső ügyeit rendbe hozta, amelyik szom- szédait a maga hatalmi körébe be tudta vonzani, azoknak szeretetét megnyerte, Xxxxxxxxx bármelyik népe által szívesen látott szövetséges lesz és akkor nem kell nekünk a mi politikánk ingadozása és tétlensége miatt panaszkodnunk...
Ugyan mit tudhatunk ma ehhez a tiszta és felsőbbséges érveléshez bármit hozzáadni? Nem tudom, Xxxxx Xxxxx mennyire ismerte nagy vonalaiban és részleteiben a magyar históriát. De bizonyos, hogy ez a gondolatmenet és ez az érvelés egészen csodálatos módon illeszkedik bele a magyar történet évezredes gondolatkörébe, a magyar állam alapvetésébe, az időtlen magyar politikai lángész ritmusába.
Ezek voltak a szentistváni eszmének és a magyar európai hivatás lelkiismeretének utolsó nagyszabású megnyilatkozásai az osztrák-magyar dualizmus korában. Utánuk, elsöpörtetésük- kel, csak az özönvíz következhetett...
Ady - „A halottak élén.”
Az idősebb Xxxxx Xxxxxx a maga kora, fájdalom, épúgy nem értette meg, mint teszem a nagy költő, fényes hadvezér és államférfiú Xxxxxx Xxxxxxx a magáé. Tiszta és érces kiáltása beleveszett a nagyparádés, milleniumos magyar süketségbe. A maga kora Xxxxx Xxxxxxx
legjobb esetben elnézően mosolygott, az akkori „korszerű reálpolitika” szent nevében, még az elnézés is inkább csak nagy szónoki tehetségének szólott, s röviden romantikusnak bélyegezte a maga valójában egyetlen igazi nagy reálpolitikusát.
Mikor Xxxxx Xxxxx elhallgatott, a történelmi magyar szellem és tiszta gondolat e bűnösen és gonoszul félreismert és lebecsült, félreállított hőse, az Xxxxx Xxxxxx idézte „délibábok hősének” igazi nagy, toldimiklósi erejű természetes ellenfele: akkor jelent meg a pusztulás küszöbén a költő, az időtlen magyarság másik küldötte, Xxx Xxxxx, hogy útját állja még az utolsó órákban, még mindig el nem késve, a bibliai halál angyalának. Milyen különös és gyönyörűen magyar dolog: a nagy költők és nagy politikusok e staféta-futása!
De a századvégi délibábok hőse egyet-kettőt kurjantott s a pusztuló ember durva röhejével utasította el az utolsó figyelmeztetést, a szívremegtető, véres torokból harsogó kiáltást... Xxx Xxxxxxxx nemcsak a „nemalkuvó” Xxxxxx kiáltott és nemcsak Xxxxxxx és nemcsak Xxxxxxx, nemcsak Xxxxxx Xxxxxx, nemcsak a „fekete” Xxxxxxx és nemcsak Xxxxxx xxxxxx kiáltott, de maga első királyunk, Xxxxx Xxxxxx is, sőt elsősorban ő, a birodalomalapító, a magyar dolgoknak évezredekre szóló értelemmel és hatalommal való igazi elrendezője.
A költő új énekes Vazulnak mondotta magát, de a magyar história ismerője és a magyar sors krónikása kell, hogy tisztán lássa: Xxxxxx ugyanaz az ösztönös és századokra szóló önvéde- lem találta meg a maga lángeszű kifejeződését, mint a XI. század küszöbén Xxxx xxx Xxxxxx- ban. Csak iskolás szemlélet áshat áthidalhatatlan szakadékot a komor birodalomépítő nagy államférfiú és hadvezér s a szegény, hajszolt kései utód, a Vazullal és Koppánnyal cimboráló költő közé, aki pedig csak azért állott - szavakban - emezek mellé, mert nem ismerte amazt s nem tudta, hogy Xxxxx Xxxxxx nem magyarságban volt kisebb hazai ellenfeleinél, hanem tehetségben és jövőbelátásban nagyobb és több náluk.
Valójában nemzetünk és évezredes európai küldetésünk szolgálatába állított államiságunk egyetlen nagy tömör és szerves egység Xxxxxxxx Xxxxxx vezéren át Xxxxx Xxxxxxxx, Xxxxx Xxxxxxxxx III. Béláig, III. Xxxxxxx Xxxxxx királyig, Xxxxxxxxx Xxxxxxx Xxxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxxx Xxxxxx Xxxxxxxx, Xxxxxx Xxxxxxxxx Xxxxxxx Xxxxxxxx, Rákóczitól Xxxxxxx Xxxxxxx, Kossuthtól Xxxx Xxxxxxxx, Deáktól a II. Xxxxxxxx Xxxxxxx és Xxxxx Xxxxxxx, Xxxxxxxx Xxx Xxxxxxx. A világtörténelem szereplő nemzetei közül bizonnyal nem soknak életében alakulhatott ki ehhez fogható gyönyörű és szerves szellemi egység. Akik manapság nemzeti egységet emlegetnek és idegen, mechanikus módszereket erőltetnek: erre a történelmi egyöntetűségre, fenséges szellemi egységre gondoljanak, ennek tudatára ébredjenek s egyszeriben megtanulják a köteles tiszteletet, mondhatni alázatot, a nagy magyar ügy igazi szolgálatához.
Xxx Xxxxx politikai szemléletében és politikai magatartásában nem azokat a pártpolitikai kiállásait kell elsősorban tekintetbe venni, amelyek jórészt az ő politikai vonatkozásban való visszhangtalanságának és félreszorítottságának eredői voltak, hanem egész népi és nemzeti szemléletének s mélységes magyar „sorsérzésének” szemhatárába kell őt belefoglalni, így kell őt látnunk és hallgatnunk. S egyszerre érezzük keserűségének minden ízét és fájdalmának minden mélységét, tisztánlátásának gyakorlati reménytelenségét, mikor az önmagához írott versek egyik legszebbikében - „Fajtáddal együtt átkozlak” - panaszolja:
Hahogy haragszol, nem az anyádért, Nem hét gulyára szóló tanyádért, Xxxxx haragszol romlott hazádért, Grófok és papok uraságáért.
Nem gyermekidért fájtak a dolgok, Nem tenmagadért nem voltál boldog,
Hanem megnyiltak gyászos mennyboltok, Hanem haragra sok másért volt ok.
Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen, Xxxxxx, durcásan, hősen, kevélyen, Minden magyarnak bús szívén, mélyen, S rólad az ellen aggva beszéljen.
Be kár teérted s be kár miattunk, Amit gyüjtöttünk, őriztünk, adtunk, Amit nagy gyáván másokra hagytunk, Most az lett a mi vádoló fattyunk.
Ha te még hinnél, ha te még szólnál, Xxxxx neveknél pirosabb volnál, Pirosabb lennél a piros bornál,
S véresebb lennél véres bíbornál.
Hogyha lehetne, be ütnél széjjel, Be hajnalodnék a magyar éjjel,
Rimmel és karddal, szóval, fekéllyel, Égetnél, dúlnál mindent víg kéjjel.
Te volnál akkor életnek sója, Úri bűnöknek nagy bosszulója, Magyar deákok nagy pártolója, Mindeneknek hős ostorozója.
Jaj, hogy haragszol s hiába minden, Vér fogyatkozik szitt ereidben, Magyar dühödre elég düh nincsen:
Fajtáddal együtt verjen az Isten.
Gondoljuk csak el, milyen más irányt vehettek volna a magyar sors útjai, ha a századforduló után Xxxxx Xxxxx és Xxx Xxxxx magyarsága, népi szemlélete, nemzeti sorsérzése s a bennük megnyilatkozó örök magyar célok érvényesülhettek volna közéletünkben. Belpolitikánkban és külpolitikánkban egyaránt! Xxxxx Xxxxx xxxxxx tudta, Xxx Xxxxx bizonyára nem, hogy Xxxxx Xxxxxx milyen csodálatos előrelátással s milyen páratlanul lángeszű szellemi sokoldalúsággal tette európaszerte népszerűvé a maga pár évtizeddel azelőtt még gyűlölt, pogányságában és vakmerő száguldozásaiban pokolra kívánt nemzetét. De mindketten, egyik a politikus művé- szi eszközeivel, a másik a költő művészi eszközeivel: ugyanezt a szentistváni föladatot foly- tatta: megtartani magyarnak e nemzet minden szellemi megnyilatkozását és még rezdülését is, de beleépíteni a nagy európai szellemi szemhatárba, sőt azon túl, az emberiség szemhatárába.
Mi sem természetesebb annál, hogy Xxxxx Xxxxxx épúgy kinevette a maga dekadens kora, a szánalmas úgynevezett reálpolitikusok egész hadát vonultatván föl a magyar szellemi és uralmi gondolat e megmaradt utolsó bölénye ellen, mint ahogy valósággal a hazafiatlanság, a nemzetárulás vádjával illették a „hivatalosak”, a „nemzetiek”, a „konzervativok”, szegény Xxx Xxxxxx. Henye illuziók szellemi kontárjai reálpolitikusokként üldözték a közéletben Xxxxx Xxxxxx, az irodalmi életben nemzeti irodalomként Xxx Xxxxxx. A „reálpolitika” azt jelentette, hogy még Xxxx Xxxxxxxxx is csak azt kell elfogadni, ami a napi opportunizmussal összeegyeztethető, a „nemzeti irodalom” pedig, hogy még Xxxxx Xxxxxxxx is ki kell sikkasz- tani a „Walesi bárdok” értelmét s úgy kell Petőfi Társaságot csinálni, hogy szép lassan ki-
xxxxxxx Xxxxxxxxx éppen a legfontosabb és a legszentebb: az örök magyar ügy érdekében világraszóló lángot vetett forradalmi tűz. Szegény Xxxxx Xxxxxx és a fényes tehetségű pénzügyi szakember, de annál gyarlóbb államférfiú Xxxxxxx Xxxxxx Magyarországa, mint belpolitikai és külpolitikai „realitás”, szemben Xxxxx Xxxxx imént idézett magyar politikai „romantiká- jával” és Xxxxx Xxxxx Xxxxxx Társasága, szemben az igazi Xxxxxx szellemi világával és annak örökösével, Xxx Xxxxxxxx: ez a párhuzam sok mindent megmagyaráz.
Olyan ez a párhuzam, mintha a Xxxxx Xxxxxxxx fölírása sütne a szemünkbe és égetné a lelki- ismeretünket: „Dobjatok oda minden reményt!”...
...Azaz hogy mégsem. Xxx nemcsak a halált jósolta a „habzó szájú és ködevő” magyarkodás nemzeti hejehujái közepette, hanem az özönvíz kellős közepéből ő hirdette legelsőnek a szabadulást is. Soha sem hitt a nemzet végső pusztulásában. „Ad az Isten” című versében írja:
Fordulj, kedvem,
És ha leszakad az Ég is, Marad magyar mégis-mégis Ősi szép és rémületlen.
Ady e rettenthetetlen magyar önbizalmának igazolására, mely végül is győzedelmeskedik benne a pusztulás előérzetén, hadd idézzem Xxxxxxxx Xxxxxxxx, Xxx elfogulatlan és tisztán- látó lélekismerőjének hozzám írt leveléből a következő sorokat:
Ami Xxxxxx legcsodálatosabb, az a magyarság kori s történelmi sorsának - valójának - megérzése és megértése. A magyar életnek ő a legösszefogóbb prófétája és xxxxxx (persze: intuitiv alapon elsősorban, de hát az igazi tudósnak még a természettudományban és matematikában is, nem az intuició, a hirtelen, pillanatnyi ihletes belátás az alapja?). Az Ady magyar hitének legheroikusabb és legtragikusabb kifejezése a Nótázó, vén bakák a Halottak élén-ben:
Hogy zúg, zuhog, árad a nóta Valamennyi vén fiú torkán:
S hogy ölte órákig az orkán Künn őket a próba-mezőkön.
Magyarok, öregek, nótásak, Bakák, búsak: dacosan, hősön, Puskaport még alig szagoltak.
De hősök már, mint xxxxx-xxxxxx.
Igy járnak a Végezés ormán Xxxx és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta.
Miért? kiért? mikor?: erősön Állták, mert így rendelteték el S be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat.
Ez a regéknek ősi népe
S hősi népe túl minden hősön, Xxxxxxxx jöve s rossz helyre téve Átugrik Xxxxxx, Jelent, Voltat.
Fátum és dal népe, ha voltak Sirok: te megbirtál a véggel, Búsultál, ütöttél, nótáztál
S halsz és élsz: így rendelteték el.
Persze, Adyban bőven lehet válogatni a „magyar”-sors-versei között - írja tovább levelében Földessy -, hiszen igazában költészetének legnagyobb része efajta vers, ugyanilyen megragadó versei pl. a Délibáb-ősöm Köd-városban (a Vér és Arany-ban) a magyar sors labilis és mégis mindig biztos voltáról („lép bátoran toronyról-toronyra”), vagy a Szép magyar Sors a Menekülő élet-ben és egy csomó más...
A Földessy idézte Délibáb-ősöm Köd-városban első versszaka így hangzik:
Xxxxxx, komor árnyát
Láttam a Hortobágyon, az Égen, Száz tornyú Köd-város előtt Strázsált vad-kevélyen.
Utolsó strófája pedig:
Köd-város ingott-ringott,
„Jaj, szétszakad mindjárt ezer rongyra, Atyám.” Rám néz s lép bátoran Toronyról-toronyra.
Ez volna a „halál költészete”, aminek még Xxxxxxxx Xxxxxx is mondotta Ady korszakzáró és új korszakot nyitó életművét? Hiszen a nemzeti öröklét, az időtlen magyarság, a magyar nemzeti nagyság látomásai ezek! Túl az illuziókon, túl az esetlegességeken, túl minden magyar bűnön és gyöngeségen, túl a jó korán és egyedül megérzett, magánosan megkiáltott pusztuláson - a megújhodás, a kibontakozás, a fölemelkedés jóhíre is!...
Az összeomlás évében adta ki Xxx utolsó verseskötetét ezzel a különös, szívremegtető címmel: A halottak élén. Jó húsz esztendeje ennek. Talán csak most kezdjük megérteni, hogyan gondolta ő a maga utolsó lovaglását a halottak élén. Én úgy érzem, hogy valami belső hang, valami időtlen távolból és elérhetetlen mélységből érkezett szózat adta értésére a költőnek, hogy immár a halottak élére került: a nagy, a legnagyobb magyar halottak élére, a meghalni nem akaró magyar géniusz minden nagy képviselőjének élére, akik az ő életének utolsó hónapjaiban mind-mind a föld alatt porladtak már testi mivoltukban. A halottak élén: csak azt jelenthette ez a büszke cím, hogy a nagy magyar halottak, xxxxxx íme élére áll a maga testi halálát tisztán érző és látó költő: ők és egyedül csak ők képviselik e rettentő pusztu- lásban a magyar életet, a föltámadást, a jövendőt.
A halottak élén: hangzott a gőgös felírás, s nyomában e sorok:
Hát ahogyan a csodák jönnek, Úgy írtam megint ezt a könyvet. Se nem magamnak és se másnak: Talán egy szép föltámadásnak.
De hol késik még mindig ez a szép föltámadás?
Belesodródunk a világháborúba s benne továbbsodródunk.
Nehéz nyomról-nyomra követni ama gyászos menetét eseményeknek és mulasztásoknak, melyeknek során előbb lassan, aztán rohamosabb ütemben valahogy elmosódott a kiegyezési korszak második nemzedéke szeme elől a szentistváni állameszme. Bizonyos azonban, hogy e politikai elszikesedés fő okát ott kell valahol keresnünk, hogy ez a nemzedék megfeledkezett amaz apáitól - és Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx egyszerre - örökölt nagy feladatról, hogy negyvennyolc felé, vagyis az Ausztriával való perszonálisunió felé sürgesse és szorítsa a fejlődést.
Az az újból kísértő fölfogás, hogy negyvennyolc közjogi győzelme a 67-es kiegyezés után a monarchia fölbomlásához vezetett volna, már a világháború előtt, nemcsak téves, hanem pontosan ellenkezője az igaznak: csakis a perszonálisunió menthette volna meg a monarchiát. Mert megszüntette volna a sziámi ikrekhez hasonló biológiailag közös életét Magyar- országnak és Ausztriának s lehetővé tette volna e két állam egyéniségének, történelmileg és szerkezetileg más fölépítésének érvényesülését, egymás mellett. Éppen csak egy perszonális- unió esetben támogathatta volna a magyarság és a magyar politika Ausztria föderalizálásának természetes folyamatát a magyar dolgokra való bomlasztó visszahatás veszedelme nélkül. Xxxx csak egy perszonálisunióval egybekapcsolt Ausztria és Magyarország rendezkedhetett volna be a maga történelmileg fejlett módján és életformái szerint külön-külön, anélkül, hogy az egyik belső rendszere hasonló rendszert sugalmazott vagy követelt volna okvetlenül a másik államban. Xxxxxx Xxxxxxxxx uniformizáló torz tervei meg sem születhettek volna egy osztrák-magyar perszonálisunió keretei és életlehetőségei között.
Xxxxx Xxxxxx Xxxxxxxxx sok belső baját a monarchiának helyesen ismerte föl. Elgondolásai- ban, még hírhedt trializmusában is, mely pedig nem kellett sem a magyaroknak, sem a dél- szlávoknak, mindig volt valaminő, sajnos félreértett, félretaposott igazságmag. Afféle aránytalanul kisebb tehetségű, mondhatni korlátolt új II. Xxxxxx volt ő valójában, a dinasztikus hivatás megszállottja, a nagy „kalapos király” mechanikus, merev módszereinek híve, e szellemi elődjének mélységes humanista ihlete nélkül. Xxxxxx Xxxxxxxxx emellett valósággal kifordította a Xxxxxxx Xxxx herceg, Gentz és Xxxxxxxx tanácsát és úgy akart új rendezést a habsburgi országokban, hogy az a magyarságnak jelentsen kivédhetetlen sakkot... A csodála- tosan üres tekintetű trónörökös csak a dinasztikus gondolatot volt hajlandó elismerni álla- mokat és népeket rendező elvül a habsburgi országokban s még elődeinél is kevesebbet értett a szentistváni eszméből. A magyarokat nemcsak furcsa kispolgári lénye révén gyűlölte nagy természetességgel, hanem azért is, mert érezte, hogy az ő látszólag új rendszerű, valójában gyötrelmesen őshabsburgi, minden történelmileg adott dolgot, eredményt tűzre tevő, pusztán dinasztikus alapozású trializmusának nem lesz keményebb és ádázabb ellensége, mint Magyarország és a magyar nemzet. De a magyarságban is jelentkezett jókorán az elv és egyéniség kettős ellenszenve e baljóslatú s a magyarnak olyan halálosan idegen szellemű, lelkiségű trónörökös iránt. Az az érzése az embernek, hogy az ellenzéki obstrukcióval küzködő Xxxxx Xxxxxxxxx első miniszterelnöksége idején tett ama kijelentése, hogy jöhet ideje még a dinasztiával szemben való ellenállásnak is, de akkor el kell menni a golyóig és az akasztófáig, valójában Xxxxxx Xxxxxxxxxxxx szólott.
Nem kétséges, hogy Xxxxxx Xxxxxxxxxxxx még az is sok volt, ami a századforduló után meg- maradt jól leplezett romként, főleg külsőségeiben, a szentistváni magyar önállóságból s azt még maradványaiban is ki akarta xxxxxx XX. józsefi történelemellenes érzéketlenséggel és fana- tizmussal, a magyar államnak az új hármas Gesammtmonarchie-ba való beolvasztása útján.
Xxxxxxxx halála azonban elmosta a magyarság sok tekintetben gyermeki lelkéből a haragot s kiütötte férfiúi kezéből az önvédelem már-már fölemelt szablyáját. Azaz hogy ezt a szablyát a magyar nemzet nagy nekibúsulással, különösebb töprengés nélkül fordította hamarosan a
halott Xxxxxx Xxxxxxxxx délszláv ellenfelei ellen s forgatta megint inkább a dinasztia, mint önmaga védelmében - valójában gondolattalanul...
A magyarság élesen állott szemben Xxxxxx Xxxxxxxxx terveivel, ennyire még futotta a nemzedék erejéből, hiszen oly rikoltó módon voltak magyarellenesek a trónörökös elgon- dolásai. De ezt a pusztán negativ, védekező és csupán kezdetlegesen önvédő századfordulói magyar magatartást egy egész világ választotta el attól az építőszellemű, termékeny és rend- kívül magas színvonalú magyar politikai magatartástól, amely mint az ősi vonal korbeli folytatása jelentkezett Xxxxx Xxxxxxxx.
Ez a Xxxxxx Xxxxxxxxxxxx szemben álló és szembeszállani mindig kész magyar magatartás volt a mértéke - negativ és elégtelen voltában - a kor politikai színvonalának. Holott pedig ennek a nemzedéknek újból döntenie kellett Magyarország sorsa fölött.
Ki tudná ma már megmondani, hogy Xxxxx Xxxxxx lelkében, ki a vesztét érző nemzet kínzó aggodalmait, töprengéseit, belső nyugtalanságát és lázas kibontakozáskeresését oly megren- dítő módon tudta kifejezésre juttatni a maga sötéten izzó férfiasságának mélyen magyar pátoszával, a mohácsi Xxxxxx érsek halálba rohanó örök lovasmagyar gőgjével: fölrévült-e a gondolat, hogy ez az egész ferencferdinándi agyrém valójában hazajáró torz kísértete csupán az igazi szentistváni gondolatnak, silány pótszere a valódinak és csak azért jelentkezhet a történelem porondján egyáltalán, mert a magyar állameszme elvesztette uralmát a magyar lelkeken és a kifelé oly sokáig érvényesült varázsát... Mint ahogy II. Xxxxxx eltorzítva, belső természetességéből kiforgatva akarta visszahozni - Xxxx Xxxxxxx szellemi árnyékában -, a Mátyás népkirályságát, magyar nagyvonalúság és mátyási géniusz nélkül!
Bizonyos csak az, hogy semmiképpen és semmi irányban sem volt rendben a szénánk, mikor megindult a világháború. Sem a Dunavölgye meghitt, ősien megszokott kereteiben, sem a dunai tér és Magyarország önállóságát nyugat és kelet felől fenyegető erőkkel szemben, sem a tulajdonképeni Nyugateurópával szemben. De még a magunk szorosabb értelemben vett Magyarországának népi kereteiben sem.
A horvát-magyar viszony végzetesen megromlott, és pedig egészen kicsinyes - valljuk be, főleg a mi oldalunkról kicsinyes - okokból. Holott a deáki „fehér lap” gondolata és szelleme lehetett volna kiindulópontja egy általános magyar-délszláv kibontakozásnak és kiegyezésnek. Ép így megromlott a magyar-szerb viszony, sokkal inkább, mint a monarchia hivatalos viszo- nya Szerbiával, egyrészt a magyar nagybirtok önző és kicsinyes agrárvámos túlzásai miatt, másrészt a szerb kérdés külpolitikai semmibevevése miatt. Megromlott a magyar-román viszony is, egyfelől Magyarország külpolitikai jelentőségének és befolyásának csökkenésével a hármasszövetség keretei között, másfelől a magyar belső erő és tekintély apályával. Xxxxx Xxxxx delegációs beszédei súlyos dokumentációval figyelmeztetnek a Románia felé való nemzetközi helyzetünk teljes bizonytalanságára és veszedelmeire, a magyarellenes román agitáció üzelmeire, az egyre inkább papírossá váló osztrák-magyar-román szövetség kulisszái mögött... II. Xxxxxx Xxxxxxxxxxxx is bizalmatlan velünk szemben, mert érzi, a magyar gondolat és állameszme útjában van, könnyen útjába is állhat a nagynémet terveknek s az ezt előkészítő délkeleteurópai német gazdasági terjeszkedésnek. Ugyanakkor végképen elromlik viszonyunk Franciaországgal, miután elejtettük az Andrássy külpolitikai vonalát, mely bizto- sította volt a monarchiának s benne Magyarországnak szabad szellemi lélekzetvételét és diplomáciai kapuját a nyugati hatalmak felé. A hármas védelmi szövetség ugyanis szinte észrevétlenül védő- és dacszövetséggé alakult át s ennek a baljóslatú átalakulásnak évtizedei alatt hajszálnyi közeledés sem történt Magyarország és Olaszország között sem, minden ter- mészetes érdekpárhuzamosság és multbeli kipróbált együttműködés természetes sugalmazásai ellenére. Holott a hármasszövetség módját adta annak, hogy kereteiben komoly szóhoz juthasson a sok évszázados magyar-olasz barátság. De megromlott baráti viszonyunk még a
lengyel testvérnemzettel is, mert túlságosan azonosítani tudtuk magunkat a bécsi szellemmel és meg sem kíséreltük nagyobbarányú korszerű kiépítését az ősi lengyel-magyar kapcsolatok- nak. Ha mindehhez hozzáadjuk a magyar-orosz és a magyar-cseh viszony fagyos negatívu- mát, sőt határozottan ellenséges alakulását, végül pedig az 1868. évi nemzetiségi törvény hiányos végrehajtása miatt kisebbségeink nagy részében támadt, kívülről is vaskosan fűtött ellenszenvet és ellenhatást és az ezekből táplálkozó titkos aknamunkát a szentistváni biroda- lom léte ellen: elmondhatjuk, hogy szellemi, lelki, politikai elszigeteltségbe kerültünk. Szemben a szentistváni gondolat előírásaival, gyakorlatával és hagyományával és fájdalmasan éles ellentétben Xxxxx Xxxxxx, a Xxxxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxx Magyarországának európai, sőt világnépszerűségével. Sehol, sem szellemi, sem eszmei, sem politikai, sem gazdasági támasz- pontunk, az évezredes magyar belső öntudat és külső presztizs elomlóban, tervszerű és tudatos rágalomhadjárat eredményesen nyaldossa föllazult partjainkat, a magyar nép maga sem Kossuth népe többé, korteshadjáratok megtépázták, belső gazdasági elproletarizálódása szinét, magvát kezdte ki e magyar évezredes erőnek...
Igy kerültünk bele a világháborúba, miután előbb többé-kevésbé elvesztettük magunkat Európa forgatagában.
Azaz hogy közvetlenül a világháború küszöbén volt még egy pillanat, amikor Xxxxx Xxxxxx nagy magyar lelkében újból, jóidőre mintegy búcsúzóul, megmutatta fényes ábrázatát a mélyen elborult magyar politikai géniusz. De a Xxxxx Xxxxxx magános tiltakozásának a háború ellen nem volt - és nem is lehetett már - igazi visszhangja.
Xxxxx Xxxxxx gróf tisztán látta, hogy ránk magyarokra nézve szerencsétlenséget rejteget a háború s ezért becsületes magyar lelkiismeretének szavára egyesegyedül szállott szembe azon a bizonyos 1914 júliusában tartott sorsdöntő koronatanácson a Szerbiának szóló ultimátum- mal. De fájdalom, Xxxxx mögött nem állott erős nemzeti közvélemény, főleg nem állottak a magyar nép tömegei, holott pedig egyedül ők adhattak volna kellő nyomatékot Tisza háborút ellenző szavának.
Xxxxx Xxxxxx sajnos, korábban kevés érzéket mutatott a magyar földkérdés és a magyar szociális kérdés sürgős föladatai iránt. Ő maga nemeslelkű földesúr volt, a legnemesebbek közül való, aki ezen a magyar földön élt, de nem tudta átlátni, hogy sem a magyar földkérdést, sem az általános magyar szociális kérdést nem lehet a nagylelkű földesúr és a jószívű munka- adó szemszögéből nézni és megoldani. Ez a kiváló magyar elveszítette bensőséges kapcsolatát
- politikai értelemben - a napfény felé törekvő nagy magyar paraszti rétegekkel s a 67-es kormányok különben is elszoktatták a magyar közvéleményt attól, hogy sokat törődjék külpolitikai dolgokkal. És mikor arra lett volna szükség, hogy a magyar miniszterelnök helyes fölismerése és bátor kiállása mögé hatalmas népi tömegerőt kapjon, amely szükség esetén ellene is szegül egy olyan háborúba való belesodródásunknak, amelyben csak veszíthetünk, akkor mögötte nem állott teljes lélekkel és mellel jóformán senki, vagy csak nagyon kevesen.
Nem volt megoldva 1914 nyarán a magyar belső bajok ős gyökerének kérdése, a birtok- reform, világnyi távolságba sodródtunk a nyugati népek színvonalától a szociális korszerű feladatok szolgálatában, a szociális bajok miatt a magyar honvédelem ügye is beteg volt, mert a magyar nép nem fejthette ki egész katonai erejét idegen szellemű hadsereg kereteiben és formái között.
Túlságosan nagy volt már az uralmon lévő rétegek eltávolodása a széles népi dolgozó töme- gektől. Túlságos sok volt a keserűség, ami fölhalmozódott a magyar néplélekben. Túlságosan nagy volt az üresség, ami évtizedek alatt támadt a magyar külpolitikai gondolkodásban. Túlságos mértékben vették át a magyar élet irányítását azok, akik a maguk osztálybeli, csoportbeli és egyéni érdekét talán nem is mindig rosszhiszeműen, hanem inkább egy beteg
fejlődés, nagy erkölcsi és szellemi lecsuszamlás eredőjeként mindúntalan összetévesztették a nagy és egyetemes nemzeti érdekekkel. A nemzedék megromlott, a századforduló nemzedé- kében megcsappant a honfoglalók vére. Mérhetetlenül megduzzadt a zsidóság számaránya és számarányán felül is politikai, szellemi, gazdasági hatalma. Ugyanakkor az elzsidósodás mellett elárjásodásnak vészes jelei is mutatkozni kezdtek. Földbeli gyökerét veszítette a régi birtokos nemesi középosztály. Mind távolabb sodródott a középosztályba való fölvétetés reményétől és lehetőségétől a magyar faj nagy őstörzse, a parasztság. S egy olyan közép- osztály kerekedett, amelyben legkevesebb szava éppen a törzsökös magyarságnak maradt. A magyar vér megcsappanásával párhuzamosan történt a magyar politika színvonalának süllyedése, a nagy ősi célok és szempontok elhalványodása, a magyar politikai ösztönök elernyedése, a magyar államgondolat és európai hivatás tudatának megroppanása.
Igy történt, hogy mikor Xxxxx Xxxxxx valami mélyről fakadó ihlet hatása alatt rátalált az ősi útra és minden más tényezőjével a kettős monarchiának szembeszállva, tiltakozását jelentette be a magyar birodalom sorsát - egyelőre - megpecsételő háború ellen, akkor az ő tiszta lelki- ismeretének szava visszhangtalanul, magánosan kongott a magyar űrben... Rettentő végzet ez, a görög tragédiák könyörtelen törvénye jelentkezik ebben a visszhangtalanságban: egy fél évszázad elkövetett hibái, mulasztásai, bűnei fogyasztották el jóelőre Xxxxx Xxxxxx bátor, hősi kiállásának érvényesülése elől a magyar levegőt...
Szövetségközi helyzetünk a világháborúban.
A világháborúba valójában külön magyar célok nélkül, inkább csak belesodródtunk. A magyar lelkiismeret előtt fölrévül a kérdés, a kínzó, gyötrelmes kérdés: xxxxxx XX. Xxxxxx nem azért támogatta-e a Xxxxx Xxxxxx részéről ellenzett, Szerbiának küldött ultimátumot, mert már az egész kettős monarchiát a maga hatalmi prédájának tekintette és a maga világhatalmi terjeszkedésének tervét és e terv sikerét féltette. Senkisem felelhet erre a kérdésre teljes bizonyossággal, de annál nagyobb bizonyosság, hogy a 70-es éveknek az xx. Xxxxxxxx Xxxxx személyében képviselt magyar politikája egészen másként fogta volna föl Magyarország és Szerbia később kiélesedett viszonyát. Ne beszéljünk most erről, más lapra tartozik. A háborúba belesodródtunk s nagy önfeláldozással és hűséggel vállaltuk és vittük kényszerű szerepünket. Egészen a megszakadásig. S ahogy Xxxxx Xxxxxx mellé nem állhatott a nemzet, mikor a háború ellen foglalt állást, mert a nagy magyar dolgozó tömegeknek lelki kapcsolatuk nem volt a tragikus sorsú magyar miniszterelnökkel és mert egy gyökerében elhibázott poli- tika hatásaként a magyar közvéleményben félig-meddig kialudt a külpolitikai gondolkodás és éberség, akként a háború alatt sem vettük idejében észre, mikor szűnt meg végképen minden értelme a hadakozásnak nemzetünk számára. Ismétlem, világos magyar külpolitikai célok nélkül, idegen hatalmi gondolat pórázára fogva sodródtunk bele a világháborúba, de abban mégis föl kellett ismernünk az egyetlen magyar önvédelmi célt: az orosz birodalom nyugati terjeszkedésével való szembeszállást. Ámbár nagy kérdés, vajjon a történelmi Magyarország és a történelmi magyar politika olyan élesen került volna-e szembe Oroszországgal, ha foly- tatja legalább az idősebb Xxxxxxxx délszláv-barát külpolitikáját a hármasszövetség keretében is. De függetlenül ettől: mihelyt Oroszország le volt győzve, mikor az orosz front végső fölbomlása elkövetkezett, ezzel egyidőben kiégett az utolsó szikrája a magyar esetleges érdek- nek is a háború továbbvitelében. Ekkor kellett volna nagy erővel megnyilatkoznia a magyar birodalomvédő szellemnek, ekkor kellett volna a szentistváni gondolatnak, ösztönnek és hagyománynak fölülkerekednie, ekkor kellett volna a magyar nemzetnek kezébe vennie a maga sorsának önálló intézését. Nem ez következett. Tovább vonszoltattuk magunkat a számunkra végképen célját és értelmét vesztett háborúban. Miközben nekem, a szerény névtelen huszárfőhadnagynak kellett Odesszából sürgős levelet írnom egy azóta meghalt
felvidéki magyar képviselőnek, Xxxxxxx Xxxxxxxx, hogy a félhivatalos osztrák katonai lap, a
„Streffleur’s Militärzeitung” egyik cikke ellen, mely Erdélyt odaigérte Romániának, tiltakoz- zék a parlamentben. A tiltakozásra a magyar kormány valóban betilttatta a bécsi lapot. De fölmerül a kérdés, a magyar ezeréves államnak a szövetséges, sőt a birodalmi fél részéről jelentkező ilyen elárulása nem azt jelenti-e, hogy nekünk magyaroknak sokkal világosabb ésszel és sokkal nagyobb határozottsággal kellett volna őrködnünk a magunk érdekein és minden erőnket latba vetnünk, hogy végét szakítsuk a háborúnak akkor, amikor mi, szegény balekek végképen érdektelenné váltunk a további vérontásban? Semmiesetre sem kell - és nem is szabad itt árulásra gondolnunk. A magyar nemzet sohasem vált hűtelen baráttá és sohasem árulta el szövetségeseit. Xxxxx szövetséget kötött még a honfoglalás előtt Xxxxxx xxxxx királlyal és tartotta ezt a szövetséget Xxxxxx haláláig, bár az közben kényelmetlenné vált a nyugati kalandozásaikban gátolt honfoglalók számára. Míg fennállott e szövetség, Németország földjét egyetlen magyar harcos lova nem taposhatta. Ugyanilyen híven tartották magukat a magyarok 924-től 933-ig a Xxxxxx xxxxx herceggel kötött 9 éves békeszerződéshez, bár közben még idejében arról értesültek, hogy a tehetséges és nagy energiájú Xxxxxx óriási fegyveres előkészületeket tesz egy megújuló magyar támadás fogadására. Mégsem zavarták meg ezeket az előkészületeket, mert szerződés tiltotta... Ez a magyar magatartás a legősibb idők óta s a nemzet egyénisége, jelleme lényeges vonásaiban azóta sem változott.
Egyéni árulók mindig akadtak a mi soraink között is - a Bach-korszak sokat vallhatna erről, ámbár talán nem is kellene olyan messzire kalandoznunk a multba. De egy bizonyos: a nemzet maga, a mindenkori politikai nemzet, sőt szellemi, politikai legjobbjaink, s népünk mint szerves közösség: sohsem volt kapható a malom alatti machiavellisták vagy akár a malom fölötti machiavellisták módján bármi árulásra. A magyar méltóságérzet talán még inkább tiltja az árulást, mint az erkölcsünk...
Mi volt azonban a szövetségközi helyzetünk a világháborúban? A hármas szövetség szelleme és betűje szerint nem tartoztunk volna Németországot segíteni Franciaországgal való el- szigetelt háborújában. Csakhogy ez az elv és szerződéses kikötés az idősebb Xxxxxxxx bölcs óvatosságának, önállóságának s a magyar nemzet éber külpolitikai lelkiismeretének ez a bélyege a kettős, majd hármas szövetség értelmén és szövegén már évtizedekkel a háború előtt végképpen elmosódott. S ha maga a szövetségi szerződés meg-megújított szövege nem is vette fel később sem a Xxxxxxxx részéről már 1879. óta sürgetett védő- és dacszövetségi formát, lényegszerint már régen védő- és dacszövetség volt. Azaz hogy valójában csak a monarchia és Németország között. Mert amennyire a monarchia és a német birodalom között kitágító értelmezéssel érvényesült a hármasszövetségi szerződés a gyakorlatban, legalább is annyira vált bizonytalanná s kapott a szöveg betűjénél is szűkebb értelmet olasz vonatkozás- ban.
A hármasszövetségben a monarchia nem tartozott megsegíteni Németországot Franciaország ellen, de úgy alakult a német-magyar-osztrák viszony, hogy a gyakorlatban ez a kikötés már jóval a világháború előtt érvényét veszítette. Ezt pontosan tudták a franciák is. A fordulat a hármasszövetség első megújítása idején (1887) következett be, ekkor szakad meg az igen szépen indult francia-magyar barátkozás és ettől az időponttól számítható az elszigetelt Franciaország lázas diplomáciai szövetség-kereső tevékenysége - főleg szellemi és politikai közeledése a szláv világ, elsősorban Oroszország felé... Viszont Olaszországot egy francia- olasz háború esetén mind Németországnak, mind a monarchiának meg kellett segítenie a hármasszövetség szerződése szerint. Olaszország viszonya a másik két szerződő félhez, főleg a monarchia kulisszák mögötti politikája s abban is a nagyosztrák katonai körök befolyása révén, akként alakult, hogy végül is az az Olaszország került közelebb Franciaországhoz, amelyet a monarchiának és Németországnak éppen Franciaország ellen kellett megsegítenie. Míg ugyanakkor a monarchia s benne, fájdalom, Magyarország elejtette külpolitikai függet-
lenségének egyik legfontosabb biztosítékát német-francia viszály esetén, sőt magát a gondola- tot, mely Xxxxxxxx e kikötésében fészkelt...
Igaz, ez az osztrák-magyar külpolitikai különállás csak német-francia elszigetelt háború esetére szólt, arra már nem, ha Németországot Franciaországon kívül más állam is megtámad- ná. De a lényeg mégis az, hogy az Andrássy-féle kettősszövetség a monarchia és Németország között és az Andrássy alapvetése és elgondolása szerint megalkotott hármasszövetség a monarchia, Németország és Olaszország között kifejezetten védelmi és egyes konkrét esetekre szóló szövetség volt, legkevésbé sem általános segélynyujtási, vagy éppen védő- és dac- szövetség. Csak azzá, tehát az eredeti elgondolás és a szöveg mértékénél sokkal többé, vált német-osztrák-magyar vonatkozásban, míg ugyanakkor az eredeti elgondolás és a szöveg mértékénél sokkal kevesebbé német-osztrák-magyar és olasz vonatkozásban.
Maga az xxxxxx Xxxxxxxx Xxxxx a századforduló és a világháború korának legnagyobb magyar politikai gondolkodója, 1915-ben, a háború első felében, nyilván a háborús pszichózis és a mitteleurópás kényszerhelyzet hatása alatt valósággal megtagadja atyja művének igazi értel- mét. Egy olyan könyvében - „A világháború problémái” -, mely a háború alatt írt tanulmá- nyait foglalta össze, köztük a magyar politikai esszéírás elragadó és utolérhetetlen igaz- gyöngyeit. Nem ismerek a politikai világirodalomban az ifjabb Andrássynál dúsgazdagabb, kifogyhatatlanabb, felsőbbségesebb érvelőt. Ebben a kötetében is a román, bolgár, török, görög, olasz kérdésről írt tanulmányai, Xxxxxxx Take volt román miniszterelnöknek és Xxxxxxxx Xxxxx volt olasz miniszterelnöknek írott válaszai ma is a magyar politikai ész éles és mégis finom fényét sugározzák... De a legnagyobb kérdésben elképesztő módon alkalmaz- kodik ez a fölényes és önálló - majdnem magános - szellem kora egyoldalúságaihoz és elfogultságaihoz.
„Az új középeurópai szövetség” címe alatt ezeket írja a német-osztrák-magyar szövetségi viszonyról.
Először a politikai szövetség kérdését kellene reformálni. A kölcsönös segítség köte- lezettsége ma csak az orosz támadás, vagy kettős támadás esetére szól. Az élet azonban sokkal messzebb ment és sokkal belsőbb egységet létesített a szerződés szavainál. Mi Algezirásznál a kötelesnél messzebbmenő támogatásban részesítettük az izolált szövet- ségest. Angliának minden olyan csábítását visszautasítottuk, amely a Németországgal való teljes szolidaritást gyengítette volna. Németország azon viszontbiztosítási szerző- dést, amely Oroszországhoz kapcsolta és a kölcsönös bizalmat és teljes összeműködést lehetetlenné tette, megszakította. Az annexiós krízisben és a jelenben is olyan teljes erkölcsi és politikai összeforrottságot bizonyított Németország, amely messze túlment a szerződés rideg betűin, amely igazolta Xxxxxxxx a nibelungeni hűségről mondott szép szavait. Az így fejlődött élethez kell alkalmazni a jogviszonyt. 1879-ben, azt hiszem, helyesebb volt a szerződésnek korlátozott volta, ma azonban a helyzet megváltozott. Amikor Xxxxxxxx még Xxxxxxxxx nevezhette a Balkán állapotját, visszás lett volna, hogy mi kötelezettséget vállaljunk francia-német viszály miatt vérünket ontani. Azonban ma az érdekek különválasztása lehetetlen, ma két nagyhatalom párbaja alig képzelhető; a világ két táborra oszlott, Németország és a mi sorsunk annyira eggyé vált, hogy bármelyiknek meggyöngülése a másiknak is elgyöngülését jelenti s a másikat azonnal az ellenfelek koncentrikus támadásának tenné ki. Ma csak akkor segítünk egymáson, ha minden európai kérdésben szolidárisak vagyunk és ha mindenütt tudják, hogy egymástól nem vagyunk elválaszthatók. Ennek a szövetségnek több lehető formája van: az európai terület garantálásában, vagy amint azt Bismarck javasolta 79-ben, általános védszövetségben állhat...
Vagyis: a fiú Xxxxxxxx elavultnak érzi az apa művét. S egy mitteleurópás hangulat igézetében még azzal sem elégszik meg, hogy a gyakorlatban amúgy is kialakult az „általános védszö- vetség”, Xxxxxxxx eredeti elgondolása szerint. Hanem ennek megfelelő formai megváltozta- tását is kívánja az immár kettőssé vékonyodott hármasszövetségnek...
Xxxxxx és fájdalmas párhuzam adódik e ponton az ifjabb Xxxxxxxx és az idősebb Ugron között. Xxxxxxxx: a végletekig kifinomult magyar politikai műveltség és gondolkodás művésze, akinek mesterségbeli virtuozitása azonban már-már öncéllá válik s a részletek finom kidolgozása rovására esik a nagy egésznek. Ugront a magyar ösztön, vérmérséklet és értelem teljesebb összhangja inkább a biztos, tévedhetetlen, általános, nagy vonalakban való helyes tájékozódás és egy vérben bővebb magyar politika művészévé avatja, aki ha téved, inkább kicsiben téved. Andrássy a nagy vonalakban tévedett...
Valójában forró magyarsága mégis ki-kitör még mitteleurópás túlzásaiból is, írván ugyanez egyenetlen nagy igazságokat és nagy elfogultságokat tartalmazó művében:
Meg kell védeni Ausztriának és Magyarországnak a németekénél gyengébb, de termé- szetes életfeltételeivel rendelkező iparágait a tökéletesebb német ipar konkurrenciájától.
A német-osztrák-magyar szövetség elmélyítésének szükségét pedig nagyon komoly érveléssel okolja meg:
Ne felejtsük, hogy a szövetség jelenlegi formájában egyidőben már inogni kezdett. Szövetségünk nem sokáig élte volna túl azt a légkört, amely akkor keletkezett, mikor Németország titkos megállapodást vélt Oroszországgal köthetni és a szerződés sza- vaihoz ragaszkodva arra kötelezte magát, hogy az Oroszországgal folytatott küzdelem bizonyos esetében ellenségünk iránt barátságos neutralitást tanusítson és mikor a kül- politikánkat domináló keleti kérdésben egész más irányokat követett a két szövetséges állam.
Xxxxxxxx ez aggodalmai szigorúan sztatikus külpolitikai szemlélet kereteiben jogosak, érvei helytállók. De az Ugron-féle dinamikus szemlélet világánál elhalványulnak. Egy a maga kül- detés-tudatában és belső erejében megújhodó Magyarország olyan új X-et állított volna a nagy középeurópai egyenletbe, amely döntően változtatta volna meg magát az egész politikai egyenlet belső erőviszonyait.
Bármilyen paradoxul hangzik, el kell ismerni, hogy Xxxxxxxx, a rugalmas és kifinomult kül- politikai elme csodálatos módon messzebb ment a háború alatt a középeurópai úton s a hatvanhetes ortodoxiában, mint Xxxxx Xxxxxx maga.
Tiszában gyakran fölmordult a legtöbbször elhallgattatott tiszántúli lázadó, hol az osztrák- magyar hadvezetés magyarellenes irányzata vagy akaratlan megnyilvánulásai ellen, hol a német szövetséges politikai és katonai túlsúlyának magyarellenesnek vagy nagynémetízűnek érzett jelenségei ellen. Holott a koalíciós nemzeti ellenállás idején Xxxxxxxx volt a kiegyezés bizonyos kisebb mértékű fejlesztésének, tehát a magyar érdek és szempont élesebb hangsúlyá- nak képviselője, különösen a honvédelem kérdésében, a Xxxxx-féle 67-es ortodoxiával szem- ben...
Mindez azonban édeskeveset változtat a lényegen: Xxxxx is, Xxxxxxxx is eszmeileg belegyúrta a magyar sorsot a monarchia és a német-osztrák-magyar szövetség középeurópai koncep- ciójába. A világháború megindulása előtt: Tiszán borongott át a magyar öncélúság ösztönös ellenállása. Az olasz beavatkozás kérdésében együtt haladt Xxxxx és Xxxxxxxx. A román- magyar kérdésben is meg volt ez az egyöntetűség a két államférfiú között és pedig a feltét- lenül helyes, szentistvánias irányban: Ausztriával és a nagynémet törekvésekkel szemben
talán Xxxxxxxx ébredett fel elevenebben az elaltatott kuruc. A lengyel kérdésben Xxxxxxxx látott sokkal tisztábban és sokkal messzebb.
Ahhoz, hogy Olaszország helyzetét Európában és a hármasszövetség keretei között tisztábban láthassuk s jobban megérthessük, a magyar állameszme és a 48-as eszmény teljesebb átértése és értékelése kellett volna, mint ahogy az akár Tiszában, akár Andrássyban, akár Apponyiban, akár a 67-es, vagy a 48-as pártok szellemében, szemléletében, színvonalában megnyilvánult a századforduló körül. Xxxxxxxx Xxxxx volt olasz miniszterelnök Xxxxxxxxxxx még az olasz beavatkozás előtt írt egyik cikkére válaszolva mondja többek között a Messageroben: „A nemes magyar nemzet, amely sok századon keresztül annyit szenvedett szabadságának és függetlenségének kivívásáért, most ellene fordul annak a magasztos ideának, amelynek érde- kében ősei Xxxxxxxxx oldalán küzdöttek Itália felszabadításáért?”
Valóban Luzzattit és az olasz világháborús magatartást igazhitű 67-es alapon nehéz volt megérteni magyar részről. Negyvennyolcas alapon annál könnyebb.
Mindenekelőtt csak egy 48-as szellemű, Ausztriával perszonálisunióra törekvő Magyarország, amelynek ugroni értelemben külön külpolitikája van, tarthatott volna szorosabb kapcsolatot Itáliával a hármasszövetség keretei között. És csak egy ilyen - tehát egyelőre csak az örök virtuális - Magyarország, konkrétebben a magyar parlamenti ellenzék, tarthatott volna eleve- nebb és hatékonyabb összeköttetést az olasz törekvésekkel, melyek valójában nem a magyar nemzeti törekvésekkel, vagy a magyar történelmi állammal állottak szemben, hanem egyfelől bécsi nagyosztrák politikai és katonai körökkel, másfelől egy az Adriára nehezedő német- osztrák-magyar délkeleti irányú terjeszkedéssel. Az ugroni szellem és az ugroni szellemű Magyarország bizonnyal minden erejét latba vetette volna, hogy Ausztria sürgősen és kiadósan teljesítse az olasz követeléseket. Xxxxx Xxxxxx lovagiassági ügyet csinált ebből a roppant kérdésből.
De egy ugroni szellemű Magyarország már ott előzte volna meg az Olaszországgal való összeütközést, hogy irgalmatlanul eltaposta volna a nagyosztrák udvari szoldateszka otromba és vakmerő olaszellenes készülődéseit, kihívó erődítmény-építkezéseit az olasz határon, a Xxxxxx-féle kispolgári nagyosztrák imperializmus könnyelmű handabandázását a preventív háború követelésével. Az olasz, az osztrák, a magyar s általában az európai nyilvánosság színe előtt hangzottak el Xxxxxx követelései az „Urfeind” előzetes lerohanásáról. Ki cso- dálkozhat joggal azon, hogy Olaszország sem vette a hármasszövetséget komolyabban, mint mi magunk...
És egy ugroni magyar - vagy osztrák-magyar - külpolitika bizonnyal ellensúlyozni tudta volna az „Erbfeind”-ról szóló osztrák sületlenségeket, értelmetlenségeket és elfogultságokat éppúgy, mint a monarchia külpolitikájának olaszellenes éleit és avult berzenkedéseit.
Egy önérzetesebb és öntudatosabb magyar nemzedék bizonnyal összefogott volna e jogos, igazságos, főleg pedig természetes olasz törekvésekkel, függetlenül mindenki mástól. Hiszen nemcsak Magyarországot mentette volna meg, hanem a monarchiát s benne Ausztriát is... Ilyen magyar politika azonban csak a perszonálisunió nyujtotta nagyobb szabadság légköré- ben, vagy a perszonálisunióra való rettenhetetlen törés hősi küzdelmei között teremhetett volna meg és nőhetett volna nagyra.
A lengyel kérdés.
A másik nagy nemzetközi kérdés, melyben a világháború alatt oroszlánrész kellett volna, hogy xxxxxx a magyar államférfiak meggyőző, előkészítő, kiegyenlítő és talán kikényszerítő tevékenységének: az Orosz-Lengyelország megszállásával adódó lengyel ügy volt. Igaz, hogy
csak átmeneti lehetett minden jó vagy rossz megoldás, a háború elvesztése miatt. De a jó megoldás egyfelől hatalmas ütőkártya lehetett volna a béketárgyalásokon, másfelől a háború utánra kész nagypolitikai alap, Közép-Európa szerves újjárendezéséhez.
Nyilvánvaló, hogy jó megoldás csak az lett volna, amely újjá teremti a történelmi Lengyel- országot. Ezt ma már nem nehéz megállapítani. De a világháborúban a középponti hatalmak számottevő államférfiai közül csak egyetlen egy látta tisztán: az ifjabb Xxxxxxxx Xxxxx gróf.
Már az idősebb Xxxxxxxx is a történelmi magyar politika szemszögéből látta és ítélte meg a lengyel kérdést. Magyar miniszterelnökként és osztrák-magyar külügyminiszterként merészen és okosan szólott bele minden alkalommal a lengyel ügybe és igen nagy érdeme volt abban, hogy a galíciai lengyelség elég széleskörű önkormányzatot kapott. Európai politikájában is mindig igyekezett az adott körülmények között tekintettel lenni a lengyel érdekre, pedig számolnia kellett egyszerre Oroszországgal is, Németországgal is. Fia meg legjobb magyar értője volt a lengyel kérdésnek s valóságos apostola a lengyel barátságnak a világháborúban.
Az ifjabb Xxxxxxxx nem valaminő konkrét megoldást ajánlott, hanem a helyes megoldás alapelveit igyekezett - jó korán, már 1915 őszétől kezdve - publicisztikai úton és képviselő- házi felszólalásai, valamint igen széles alapon folytatott belföldi és külföldi tárgyalásai révén - tisztázni és egyben elfogadtatni. Mindenekelőtt a megszállott Orosz-Lengyelország sürgős és teljes és végleges felszabadítását követelte.
A multban - írja egyik tanulmányában - sokat vétett Közép-Európa Lengyelországgal szemben. A mi védelmi harcunknak le nem tagadható, szemmellátható igazolása volna, ha győzelmünket azzal pecsételnök meg, hogy helyrehoznók az általunk is ejtett sebeket. Tudvalevő, hogy Xxxxx Xxxxxxx nagy lelki küzdelmek között írta alá a Lengyelország fölosztásáról szóló szerződést. Szép volna, ha utódja, Xxxxxx Xxxxxx kötné meg azt a szerződést, amely Európa kultúrájának újra visszaadja ezt a sok szép tulajdonsággal rendelkező munkást.
A német-osztrák-magyar szövetség és a háborús helyzet természetesen az Andrássy lengyel- politikáját is bizonyos keretek közé szorítja:
De mikép lehet a lengyel népet annyira kielégíteni, hogy ideáljait Közép-Európához való csatlakozásban keresse és Közép-Európáért helytálljon? Teljesen önálló lengyel királyságról nem lehet szó. Nincs ez a lengyel nemzet érdekében. A független külön királyság nem bírna az önálló lét feltételeivel. Három nagyhatalom közé ékelve ezek játékszerévé válnék. Fokozott mértekben áll ez ránézve, ami bennünket magyarokat is arra bírt, hogy más állammal való közjogi kapcsolatba lépjünk. Az orosz óriás mellett, tőle elválasztó természettől adott erős határok nélkül, kis részben Oroszországhoz szító lakossággal; az új királyság válságos helyzetbe jutna. S csakhamar új annexiója vagy új felosztása következnék be... Tehát a választás csak a között van, hogy a német biroda- lomhoz, vagy Ausztria-Magyarországhoz csatlakozzék-e a felszabadított Lengyelország. A megelégedettségnek azonban elkerülhetetlen kelléke, hogy a felszabadított lengyel lakosság ne osztassék fel a német birodalom és közöttünk, hanem mindenesetre nagy zöme egy állami testet képezzen, nem mint annektált tartomány, hanem biztosított közjogi individuálitással, lengyel nemzeti jelleggel, lengyel kormányzattal. Ha a mi monarchiánkhoz csatoltatik, Xxxxxxxxxx egy testet kellene képeznie. Nem szabad, hogy Lengyelország felszabadítása új felosztásának benyomását kelthesse, nehogy az orosz uralom lerázásának örömét az új megosztás fájdalma ellensúlyozza és az együttmaradás vágya a nagyobb szabadság vágyát háttérbe szorítsa. Lengyelország közjogi helyzeté- nek megállapításánál ne vezessen kicsinyes féltékenység és az a tévhit, hogy valódi hasznos együttműködést egyedül csak külső és formai egység biztosít, tekintet nélkül a belső összetartó erőkre. A nagyhatalmi állásnak a lengyelekre épúgy, mint ránknézve
szükséges biztosítása mellett legyünk nagylelkűek és bőkezűek, tartsuk tiszteletben a lengyel nép történelmi egyéniségét és természetszerű jogait és vezessen bizalom, rokon- szenv a lengyelekkel szemben, akik annyit szenvedtek, mint kevés más nemzet. Mint magyar legjobban tudom, hogy kis bizalom és tisztelet a jog iránt sokkal jobban kapcsol össze, mint a néplélek által visszautasított formai egység.
Ime, Xxxxxxxx lengyel programja - az egész középeurópai nyilvánosság számára. Ma is gyö- nyörűség: olvasni az őseredeti magyar politikai szellem és tiszta ítélőképesség e megnyilat- kozását. Kétségtelen azonban, hogy Xxxxxxxx tárgyalásai során messzebb is elment a lengyel önállóság elismerésében és védelmében, nem szólva különbékére irányuló bizalmas tárgyalá- sairól, melyeknek egyik alapgondolata kellett legyen egy messzemenő lengyel-osztrák- magyar együttműködés lengyel-magyar közös határral.
Fájdalom, sem a hivatalos magyar, sem a hivatalos osztrák politika, sem az osztrák-magyar külügyminisztérium, sem a németbirodalmi külpolitika nem volt hajlandó magáévá xxxxx Xxxxxxxx mély értelmű és bölcs alapelveit a lengyel kérdésben. Még a magyar nemzeti köz- véleményt sem izgatta túlságosan ez a valójában igen izgalmas és roppant jelentőségű kérdés. Xxxxxxxx elveinek gyakorlati győzelme talán egészen más irányt adhatott volna az egész Közép-Európa további kibontakozásának a háború után. Mindenekelőtt lehetetlenné tette volna a kisantant megalakulását s elemi erejű magyar-lengyel és általános európai követeléssé érlelte volna a közös magyar-lengyel határt. Egy valóban felszabadított és Xxxxxxxx szellemé- ben, elsősorban magyar követelésre, magyar erőfeszítés nyomán új államalkotásra elindított Lengyelország sohasem tűrte volna el a magyar Felvidék és a Kárpátalja átcsatolását Cseh- országhoz. Maga egy ilyen irányú nagyszabású magyar politikai erőfeszítés, kormány és országgyűlés elemi erejű megmozdulásával Xxxxxxxx mögött, még gyakorlati siker nélkül is: hatalmas lengyel támaszt jelentett volna Magyarország számára az antant győzelme percétől, és a béketárgyalásokon. Xxxxxxxx lengyel elgondolásának győzelme pedig mindenesetre meg- óvta volna a háború utáni Lengyelországot az első évtized külpolitikai tanácstalanságaitól, a Páris elhibázott dunai politikájához való önállótlan és engedelmes alkalmazkodás megalázta- tásaitól és hátráltatásaitól. Ha ugyan nem eleve másként alakult volna ez a francia keletközép- európai politika. De megóvta volna Lengyelországot a második évtized nagyhatalmi önbizal- mának túlzásaitól is, természetes és vitathatatlan kivezető útat nyitván a lengyel-magyar határon számára - dél felé...
Xxxxxxxx tisztánlátásának érvényesülése a lengyel kérdésben, vagy csak egy nagy magyar erőfeszítés is ebben az irányban, eme cél felé: nyilván sarkaiból forgatta volna ki az egész benesi politikát már a békeszerződések előtt. Ezekre a dolgokra visszanézve s főleg Xxxxxxxx- nak, ennek a hűvös észembernek szakadatlan, lázas, megható sürgölődésére a lengyel ügy körül: az az érzése támad az embernek, hogy a magyar politikai géniusz valahogy úgy lélekzett már a lengyel kérdés egyetlen nádszálán az ő szellemében, mint a tatár hadak előtt nádasok vizébe rejtőzködött szegény bujdosó magyarok, az egykorú krónikás leírása szerint...
A hivatalos magyar kormánypolitika Xxxxx vezetése alatt másként gondolkozott. Szegény Xxxxx Xxxxxxx valóságos igézet alatt tartotta a dualizmusnak nem is csak a gondolata, hanem már a szerkezete is és e szerkezet változhatatlansága. A dualizmust s benne a magyar paritást féltette Lengyelország csatlakozásától s ezért Ausztriához szerette volna csatolni az új Len- gyelországot, olyanféle módon, s olyasféle önkormányzattal, ahogyan Horvátország illesz- kedett bele a Szent Korona államkereteibe. És Lengyelországért cserébe Boszniát kívánta a Szent Korona számára.
Vagyis: Tisza inkább eltaszította Magyarországtól Lengyelországot s vele egy történelmileg százszor beigazolt testvériséget és szerves külpolitikai támaszt nyujtó közvetlen kapcsolatot egy nagylelkű s mindig magyarbarát - ránk is utalt - nemzettel, mert féltette a dualizmus
szerkezetét. A magyar történet útmutatásait és a szerves élet parancsát hárította el merőben formai dolog, a dualizmus mechanikája kedvéért. Mintha a dualizmus lett volna a magyar nemzeti és állami eszmény és teljesség, a csúcs maga! És cserébe Boszniát akarta s vele a délszláv falovat az ostromlott Magyarország várába, Dalmáciának Horvátországgal való egye- sülése nélkül... Milyen szomorú eltévelyedése egy szép, mélytüzű, hősien magyar államférfiúi egyéniségnek!
Xxxxxxx, persze, nem kellett sem az Andrássy lélek szerint magyar, sem a Tisza forma szerint magyar megoldási terve. Berlinnek mégkevésbbé. Xxxxxx xxxx külügyminiszter megpróbálta ugyan Berlinnel elfogadtatni Xxxxx tervét, de kudarcot vallott. Burián utódja, Xxxxxxx xxxx, össze-vissza kapkodott a lengyel kérdésben, de „osztrák” megoldású terveinek minden válto- zatával ő is megbukott Berlinben. Németországban lassan felülkerekedett az annexiós irány, a katonák felfogása s Pilsudski, a nagy lengyel szabadsághős, mert nem volt hajlandó alkalmaz- kodni az oroszlengyelországi uralomhoz, tisztes fogságba került... A magyar nemzet pedig sem az országgyűlésben, sem a sajtóban, sem a vármegyékben nem karolta föl olyan mérték- ben a lengyel ügyet s Xxxxxxxx eszméjét, hogy az legalább a jövő számára szóló magyar nemzeti megmozdulás nevét és jelentőségét érdemelte volna ki.
Felelősségünk a szentistváni birodalom összeomlásában.
Vezető államférfiaink, törvényhozásunk gondolattalanul, minden külön magyar elgondolás, terv nélkül, nemzetünk halálra űzötten, halálra fáradtan, főleg pedig kellő lelki előkészület híjával érte meg a középponti hatalmak katonai összeomlását. Magyar szó nincs is erre a fur- csa, szinte bamba magatartásra: egyszerűen „mitmacholtuk” végig a háborút s még a magunk belső összeomlását is „vállat vetve” csináltuk a német összeomlás nyomán. Xxxx hiszen semmi kétség, hogy az „avizó”-t az összeomlásra a németek franciaországi gyors visszavonu- lása adta meg, miután 1918 egyik júliusi napján Xxxx marsall kiadta rettentő napiparancsát:
„Megkezdődött a bordák ropogtatása”. Az osztrák-magyar politikai és katonai előrelátás és befolyás olyannyira semmivé zsugorodott volt már a háború folyamán, hogy jámbor mindent- vállalással viseltük el a közös hadvezetésnek azt a szörnyű tévedését, hogy Szalonikiban meghagyta az ellenség bázisát, a közhiedelem szerint, „nagy balkáni fogolytábor„ célzatával. Igy kerülhetett könnyűszerrel hátunkba a bolgár arcvonal összeomlása után azonnal az antant hadereje s tette nehézzé a magunk külön ellenállását, Magyarország önvédelmét.
De mégsem ez a gyors hátbatámadás, vagy a német franciaországi front áttörése és a meg- állíthatatlan német visszavonulás volt e külön magyar összeomlás igazi oka. Legfeljebb el- indítója volt. Mi elsősorban a magunk évtizedes hibáinak és mulasztásainak súlya alatt roppantunk össze.
Nem azt a világot éljük manapság, hogy bármi haszonnal kecsegtethetne az öncsalás, a henye illúzió, a népek történetében annyiszor és annyiféleképen jelentkező menekülés az erkölcsi felelősség elől.
Xxxx, egyetlen nemzet sem mondhatja el magáról, hogy sorsának ő az egyedüli kovácsa. Ezzel még a legnagyobb és leghatalmasabb népek sem áltathatják magukat. De az sem hasonlít a teljes igazsághoz, mikor sorsunkért csak másokat teszünk felelőssé és beleéljük magunkat olyasféle kényelmes és olcsó vígasztalódásba, mint a háború után, sőt még a forradalmak után is, mikor minden szerencsétlenségünket hol háborús ellenségeink korlátlan gonoszságával, hol az októberi forradalom és a rákövetkező proletárdiktatúra bűneivel és mulasztásaival magya- ráztuk.
A dolog kétségtelenül sokkal bonyolultabb.
A háborúban győztes nagyhatalmakat inkább tudatlansággal, tájékozatlansággal, hanyag lelki- ismeretlenséggel, stilustalansággal, gyengeséggel és tehetségtelenséggel vádolhatjuk, mint tudatos gonoszsággal. A békeszerzők nem ismerték Középeurópa történelmét s a fáradságot sem vették maguknak, hogy a béketárgyalásokra komolyan felkészüljenek; fáradtak is voltak, unták is a dolgot, örültek a győzelemnek s a dunai rendezést néhány - főleg francia - aggodal- maskodó és igazságot kereső felszólalás félretételével, mint kelletlen zsákmányt, oda dobták középeurópai apró, valóságos és álszövetségeseiknek. Ezt kétségtelenül rosszul tették mind az általános emberi igazság, mind Európa, mind pedig a maguk érdekei szempontjából. Ahogy az húsz év multán részben akkori vezető államférfiak későbbi beismeréseiből, részben pedig a húsz év után elkövetkezett események sorozatából világosan kitűnik. Viszont magyar szem- pontból teljesen elhibázott dolog megfeledkeznünk arról az alapvető tényről, hogy végre is a győztes nyugati hatalmak ellenségeinek táborában küzdöttünk.
Épígy igazságtalan dolog s egyben káros jövő kibontakozásunk szemszögéből is, minden történelmi felelősséget az összeomlásért a különben valóban silány és tétova októberi forrada- lomra s annak kormányzatára halmozni. Eszem ágában sincs a törekvés, hogy ezt a szeren- csétlen és sok tekintetben bűnös rendszert mentegetni próbáljam: rengeteget mulasztott, leg- többet honvédelmi téren. De azt sem szabad elfelejteni, hogy maga ez az egész úgynevezett októberi forradalom inkább csak külsőséges kendőzése volt egy belső összeomlásnak, forradalmi jelszavakkal való fölcicomázása egy már kész katasztrófának. Hiszen ha valóságos forradalom lett volna a szó nagy és nemes, előretörő, történelmi értelmében, akkor annak villámgyorsan két irányban kellett volna cselekvésbe lendülnie: egy nagy honvédelmi kiállás- ban és a szociális kérdések, elsősorban a földkérdés nagystílű megoldásában. De éppen ez a kettő nem történt meg. Az igazi xxxxxxxx szellem föllángolása bizonnyal egyszerre hozott volna gyors és kiadós földreformot és hatalmas, új magyar szabadságharcot. Azért azonban, hogy ez nem következett el, igazságosan nem lehet csak az októberi szerencsétlen és remény- telen rendszert okolni. A felelősséget meg kell osztani az októbristák és a háború előtti 67-es kormányok és kormányzati rendszerek, meg a háborús kormányok sokféle balfogása és mu- lasztása között. Xxx Xxxxxx, Éváig, vagy Xxxxx Xxxxxxxx, esetleg Mohácsig kell vissza- mennünk a trianoni katasztrófa okainak keresésében, de a mult század 80-as, 90-es éveiig mindenesetre, mint ahogy az előzőkben is megmutattam.
Világosan szeretnék beszélni: nem azt állítom, hogy a trianoni bukás nagy történelmi erők összejátszásának lett volna elháríthatatlan következménye. Ellenkezőleg: a nagy történelmi erők, ha érvényesülhettek volna, mind a szentistváni magyar birodalom fönnmaradásáért és megerősödéséért, hivatásának nem megszűkítéséért, hanem kiszélesbüléséért dolgoznak vala. Csakhogy a 67-es korszak megtagadván a magyar történet minden igazi nagyságának tanítá- sát, Xxxxx Xxxxxxxxx Xxxx Xxxxxxxx, elherdálván e hosszú és dicsőséges mult minden nagy építő, európai gondolatát, sutba dobván nemzetünk nehéz és hősi áldozatokkal terhes kötelességteljesítését, elhalványítván a magyar lélekben az ősi hivatástudatot, kikezdvén a legszentebb hagyományokat, sok tekintetben tákolmányszerű álparlamentárizmust építvén az ősi alkotmányos sziklaalapokra és pusztulásnak dobván oda a nemzet - és egyben Közép- európa - legnagyszerűbb emberanyagát, a zömöt, a nemzeti politika tulajdonképeni emberalapját, a magyar parasztságot; és végül letérvén a hagyományos magyar külpolitika ezeréves útjáról: a bukás szélére sodorta, még háború híján is, Magyarországot.
De még azt sem állítom, hogy 18-ban menthetetlen lett volna Magyarország. Egy hatalmas szellem, egy nagy vezéri egyéniség, egy új xxxxxxxx varázsló talán még az utolsó pillanatban is meg tudta volna tenni a csodát: a lángész villámló és mennydörgő módján föl tudta volna rázni a magyar történelmi lelkiismeretet, meg tudta volna értetni a halálosan fáradt nemzettel, hogy nem érkezett el az ideje még a pihenésnek, a fegyver letételének, most kell igazán marokra fogni a puskatust... Egy istenadta géniusz bizonnyal másként fogalmazta volna meg
szegény Xxxxx Xxxxxx ama bejelentését, hogy a háborút elvesztettük, olyasfélét kellett volna mondania, hogy a középponti hatalmak elvesztették ugyan a háborút, de Magyarország még nem és meg kell védeni minden emberi erővel, a magyar birodalmi hivatás nem semmisült meg, hanem csak új helyzetbe került, új szerephez jutott, új feladatok elé sodródott. Egy isten- küldötte nagy magyar vezérember egyetlen tigrisugrással vetette volna rá magát a gyökeresen megváltozott helyzet adta zsákmányra: a nagy káoszra, ami itt elkövetkezett s villámgyorsan fogott volna össze a lengyel nemzettel és Olaszországgal, esetleg a horvátokkal és szerbekkel is.
Az 1938 március óta lefolyt középeurópai események előtt még csak lehetett az embernek az az érzése, hogy eleve reménytelenségre kárhoztatott vállalkozás lett volna bármily nagysza- bású magyar kiállás a német összeomlás után s hogy amit az előbb elmondottam, az mind csak a felforrósodott magyar képzetet káprázata. De ma már, nem utolsó sorban a világ- háborús béketárgyalások anyagának és részleteinek ismeretében, nyugodt lélekkel elmond- hatjuk, hölgy 1918 ősze még rengeteg lehetőséget kínált minden nagyszabású elgondolás, minden bátor cselekvés, minden hősi kiállás és minden jól megokolt kész helyzet számára. És ha a nyomorúságos, vánszorgó cseh belopakodók kész helyzetet teremthettek a Felvidéken, akkor a magyar oroszlán megsebzetten és fáradtan is megmutathatta volna Európának, micso- da félelmetes erők lakoznak benne... Hiszen még egy fél évvel későbben is csak Xxxxxxxxxx sürgönye állította meg a magyar vörös csapatokat, s ha az akkori bolsevista rendszer meg- találja vala a maga nemzeti és katonai fékező és átértékelő mesterét s új lendületet tud vala adni a magyar támadásnak: a magyar hadakat cseh erők Prágáig sem állíthatták volna meg. Hát még 1918 őszén, mikor egy millió emberünk volt fegyverben és az ősi határokat egyetlen idegen katona sem lépte át...
De kapcsoljuk ki a „csodát”, a csodatevő Xxxxx Xxxxxxx, aki ifjan vagy vénen berobog „kurta pej paripáján”, pontosan a döntés pillanataiban, a bajvívó térre, hogy kiszabadítsa idegen kézből az ország címerét. Ilyen csodatevő Xxxxx Xxxxxx talán nincs is, csak a költői kép- zeletben, vagy ha van, csupán megszemélyesítője lehet az igazi magyar Xxxxx Xxxxxxxxx: a magyar népnek. A politikai géniusz nem olyan, mint a költői, nem olyan szabad, nem olyan szuverén ura a maga anyagának, xxxxxx ő is művész valójában. A legnagyobb vezéri egyéniség is béna és tehetetlen, ha népe és kora nem érti meg, ha bármi szerencsétlen körülmények, beteg fejlődés, a néplélek belső forrásainak időleges elapadása, gátolja azt a természetes kölcsönhatást, amely igazán csak a valóságos nagy ember s egy valóban nagy nemzedék között érvényesülhet. A nép közösségi géniuszának és az egyéni lángelmének találkozniuk kell, hogy az igazi történelmi csoda létrejöhessen, mint ahogy találkozott Xxxxxxx Xxxxx a maga nagy 48-as nemzedékével. De hiába tört volt kétszáz évvel azelőtt égre Xxxxxx Xxxxxx valóban mátyási méretű roppant szelleme és akarata, mikor oroszláni hangján bömbölte a világba legfőbb követelését: „fegyvert, fegyvert, fegyvert és jó vitézi resolutiót!”... mert kora, nemzedéke süket volt.
A szomorú 1918-as évnek tragikuma nem merült ki abban, hogy nem támadt új Xxxxxxx Xxxxxx vagy új Xxxxxx Xxxxxxx; a nemzedék is gyönge, fáradt, ernyedt és elkínzott volt. Ke- véssé fogékony akár egy valóban nagy egyéniség megértésére, akár a maga óriási évezredes hivatásának felismerésére és betöltésére. Milyen nemzedék is teremhetett a kiegyezési kor- szak második felének mérhetetlen sivárságából? Xxxxxx nemzedék is támadhatott egy korszak méhéből, mely minden igazi nagy kötelességét elfeledte és minden történelmi feladatát megtagadta?
A magyar birodalom összeomlott, de a sirásó vétkek tovább élnek.
Xxxxxxx, kísérteties, szinte hátborzongató jelenség a legutóbbi száz esztendő magyar történe- tének politikai elemzője számára: látni, hogyan öröklődnek tovább régi bűnök s jelentkeznek korszakról-korszakra új formában, új jelszavakkal, „új eszmeáramlatok” köntösében, anélkül, hogy lényegükben változnának, vagy eltűnhetnének a magyar közéletből. Nem változhatnak, mert nem változik az alapvetés és nem tűnhetnek el, mert politikánk az egyik tüneti keze- lésből a másik kuruzslásba tántorog és - az alapvető bajok érintetlenül megmaradnak.
A 67-es kiegyezésre alapított s 1918 őszéig tartó korszak második fele Xxxxx Xxxxxxx mérve s a dolog európai értelme szerint valójában hűtlenné vált a szentistváni birodalom eszméjéhez s anélkül, hogy világosan tudta volna, mit tesz, hova sodródik: a kettős monarchia keretei között beleszédült először egy halva született osztrák-magyar birodalmiságba, örökösnek és változhatatlannak érezvén a 67-es kiegyezés csonkamagyar államiságát, azután pedig a nagynémet külpolitikai túlsúlyba. Ez a késői 67-es korszak, a millenium és a századforduló kora, észre sem vette a világnyi különbséget Xxxxxxxx Xxxxx gróf és Xxxxxxxxxxx Xxxxxx gróf, meg a többi jelentéktelen osztrák-magyar külügyminiszter külpolitikája között. De még kevésbbé vette észre a xxxxxxxxx külpolitika külkereskedelmi imperializmusát, amelyet pedig olyan csontig ható kritikával leplezett volt le Xxxxx Xxxxx. Ez a korszak elvesztette az év- ezredes magyar államvezetés csodálatos külpolitikai tájékozódó képességét és önállóságát s maga a függetlenségi párt is egyre inkább csak közjogi térre szűkítette a kossuthi gondolat szárnyalását, elsorvadni hagyván a 48-as eszmény szociális és külpolitikai alapvetését.
Az októberi forradalom csak folytatta egyfelől a 67-es rendszer, másfelől az összezsugorodott szemhatárú és programmú függetlenségi ellenzék kisvonalúságát, mikor Xxxxx Xxxxxxxxx a magyar sorsot a hármasszövetség háborús vereségébe akaratlanul is beolvasztó szerencsétlen kijelentését az „antantbarátság” proklamálásával akarta kivédeni, ugyanazt a hibát követvén el
- a másik oldalon. Mert mit jelentett Xxxxx Xxxxxx ama kijelentése, hogy a háborút elvesz- tettük? Xxxxx a századfordulós szemléletnek háborús leszámítolását, hogy a mi sorsunk világ végéig: osztozkodás az osztrák-magyar és a német-osztrák-magyar közös sorsban. És mit jelentett Xxxxxxx Xxxxxxxx végzetesen elkésett kitörése, hogy „antantbarátok vagyunk”? Annak a késői 67-es magyar szemléletnek elismerését, hogy semmik sem vagyunk önma- gunkban, hogy egyszerű függvényei vagyunk idegen erőknek s hogy sorsunkat idegen erők határozzák meg.
Xxxxxx esz meg, medve esz meg, De megesznek bennünket...
Ez a szörnyű kishitűség, ami Xxx Xxxxxxxx, a kor költőjében prófétai tisztánlátás volt, de a kor 67-es és 48-as politikai nemzedékében bűnös mulasztások, el nem végzett feladatok ösz- tönös gyengeségi érzete, önbizalmi hiányossága, így öröklődik egyik nemzedékről a másikra,
„reakcióból” a „forradalomra”...
Ez a kishitűség, a magyar állameszme és birodalmiság tudatának és ösztöneinek elsorvadása, önmagunk előtt való leértékelődésünk egy „kis nép” szinvonalára: ez öröklődött át leginkább a 67-es korszakból és forradalmakból - fájdalom - a forradalmak utáni új nemzeti korszakra is.
Szegény Xxxxx Xxxxxx a nemzeti ügyet védte, személy szerint szent hittel és nagy önfeláldo- zással. De a nemzeti ügy alapvetését elhanyagolta, mert proletár sorban engedte tengődni szeretett, mondhatni imádott fajának millióit és ő sem vette észre a század 80-as és 90-es éveinek nagy külpolitikai változásait, Xxxxx Xxxxxx birodalmának elkanyarodását az igazi szentistváni útról. Utána a szerencsétlen Xxxxxxx Xxxxxx és néhány jószándékú, kitünő készültségű, és igaz magyar munkatársa - Xxxxxx Xxxx Xxxxxx, Xxxx Xxxxx s mások - egyesí- teni akarták a nemzeti ügyet a szociális kérdés megoldásával. De e jobbak, az értékesek,
lelkiismeretesek és messzebbrenézők szellemének, aggodalmainak, becsületes törekvéseinek belső elgáncsolódásával a nemzeti ügy honvédelmi része sutba került, a szociális kérdés alapvetése is - a földkérdés - egészen háttérbe szorúlt, majd belső tömegerő és lendület hiján, a magyar történelem alkotmányos és külpolitikai színvonalára való fölemelkedés hiján, a magyar hivatás teljes átértése és fegyverbe szólítása hiján, gyámoltalanul és bűnös kishitű- séggel dobta oda Károlyi „népköztársasága” a gyeplőt Xxx Xxxxxxxxx és a bolsevistáknak. Ezek a nemzeti önérzet pillanatnyi föllángolásának erejével jutottak uralomra, hirdetvén, hogy nem tűrik a Vix-féle jegyzék megaláztatásait és a további országdarabolást. De a honvédelem ügyét félkézzel csinálták, mert abba nem engedték belekapcsolni a nemzeti gondolat lendüle- tét, a földkérdéshez nem mertek hozzányúlni, mert a magyar parasztság, amúgy is rövidesen ellenük fordúlt, nemzeti látszatokba burkolódzó propagandájuk pedig szégyenletesen leálcázta magát, mikor Xxxxxxxxxx jegyzékére megállították a felvidéki támadást. Holott akkor egy hatalmas, Xxxxxx-szerű egyéniség, talán Prágában diktálhatta volna - persze nem bolsevista sereggel és bolsevista alapon - a békefeltételeket.
Szörnyű, egymásba fonódó láncolata ez az eseményeknek és egymást felváltó elhibázott és bűnös rendszereknek. Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx, Xxx Xxxx: milyen világnyi változás néhány esztendő alatt, de - tisztelet Xxxxx Xxxxxx tiszta magyar egyéniségének s Xxxxxxx Xxxxxx néhány jóhiszemű és jó magyar munkatársának - két dologban mégis egyek voltak magyar hazafiak és idegenlelkű gonosztevők az ország élén: hogy sem nemzeti függetlenségünket és külpolitikai önállóságunkat s vele a szentistváni államalkotás nélkülözhetetlen dunai szerepét nem tudták megvédeni, sem a magyar parasztság proletár millióinak s a magyar birtokmeg- oszlásnak sürgető és égető kérdését nem oldották meg, hozzá sem mertek nyúlni egyikhez sem.
És most reszkető lélekkel kérdezzük, két keserves évtizeddel vállunkon a háborús összeomlás óta: ugyan mit valósított meg az új nemzeti korszak e felsőbbrendű európai szerepünkből - túl a legutóbbi esztendő országgyarapításán, egy és más legújabb szerencsés külpolitikai állás- foglalásunkon? És a Xxxxxxx Xxxxx jobbágyfelszabadítása óta állandóan és következetesen letagadott nagy magyar földkérdésből, túl a szerencsétlen 1920-as földreformon, az 1934-es használhatatlan hitbizományi és telepítési törvényen és túl az 1939-es gyengécske, nehézkes, lassadalmas szerkezetű földbirtokpolitikai törvényen?
Nem sok gyönyörűséget, nem sok lelkiismereti megnyugtatást kínál számunkra ez a kettős kérdés. Hát még, ha hozzátennénk: e húsz év alatt hogyan sáfárkodtunk a magyar szellem, a magyar művelődés értékeivel, szempontjaival, kitűztünk-e messzebbmenő célokat, elértünk-e alapvető eredményeket, - mint a mi csodálatos finn testvéreink, - megerősítettük-e azt, amit száz évvel ezelőtt a nagy reformkorszak lángelméi és hősei elültettek és forró leheletükkel kicsíráztattak a magyar talajban? Két évtized: rettentő nagy idő a a mai rohanó világban. Tapasztalhattuk, hogy e húsz esztendő időbeli töredéke is elég volt ahhoz, hogy a világ- háborúban győztes világhatalmak - még ha esetleg csak átmenetileg is - lealkonyodjanak s megalázott és letepert népek soha nem képzelt hatalmi polcra jussanak, - de mi, magyarok mit végeztünk e két évtized alatt? Mit alkottunk, mit alapoztunk újjá e húsz esztendős „babiloni fogságunkban”? Xxxxxx ezt a nagy időt úgy kellett volna felhasználnunk az új Magyarország előkészítésére és megalapozására, mint Izrael népe Babilonban töltött 60 esztendejét a maga nemzetének és országának belső újjáépítésére!
Sokszor csodálkozunk, elképedünk, halálra keseredünk a mai magyar közélet szörnyű szin- vonaltalanságán, idétlen bakugrásain, értelmetlen szólamain, lombikban főzött „mozgalmain”, beteg szellemi járványain. Azon a fájdalmasan kacagtató őrültségen, hogy éppen legtarkább vérségű, még tarkább lelkiségű, eszmevilágában legkevésbbé kiegyensúlyozott rétegünknek, a középosztálynak és a városi kispolgárságnak tekintélyes része, európai mértékkel mérve is a
legkevésbbé forradalmi réteg minden társadalomban, különösen pedig Magyarországon, ahol nincs szolgálati pragmatika, ahol a mai tisztviselő nem mindenben igazi szellemi örököse a régi magyar honoráriornak: szít furcsa „forradalmat”. Ugyan miféle forradalom lehet az, amely ebből a rétegből támad, vagy erre a rétegre támaszkodik, vagy ennek a rétegnek élet- szemléletét tükrözi, vagy erre a rétegre akar „új életet”, új Magyarországot építeni?
Ámde ez a groteszk forradalmosdi nem megint a régi mulasztások következménye-e s nem régi bünök jelentkezése új kosztümben, nem korábbi elvetélt forradalmak újból visszatérő kisértete? Maga az a tény, hogy a bürokrácia magát valósággal döntő tényezővé fújhatta, minek egyetlen hazai példáját csak a Bach-korszakból ismerjük: nem régi mulasztások, társa- dalmi belső kiegyensúlyozatlanság, kibontakozni nem tudó gazdasági élet, megoldatlan föld- kérdés, elintézetlen valóságos nemzeti önkormányzat, szervezetlenül hagyott parasztság, a nemzeti közösség életében sarokba állított ipari munkásság és kisiparosság balsorsának következménye-e? Vajjon akkor is módjuk volna a bürokrácia és az elhelyezetlen értelmiség bizonyos elemeinek, vagy a középosztály egyes nemzetiségi eredetü disszimiláns töredékeinek a lázongásra, és a magyar ügytől való desertálásra, ha a magyar parasztság számának és emberi, nemzeti értékének megfelelő tényező volna a magyar életben, társadalomban, állam- ban? Ki merne erre igennel felelni?
Valami multból reánk öröklődött iszonyú népcsalás húzódik meg ez új álforradalmaskodás mögött: az elbujtatott szándék, hogy megint maradjon minden a régiben az ország évszázados beteg társadalmi erőmegoszlása terén. Maradjon meg lényegében a nagybirtok és maradjon meg lényegében ez a beteg és jórészt népi - paraszti és munkás - erők és egzisztenciák alacsony szociális színvonalon tartására beállított hazai kapitalizmus minden kinövésével és csökevényével s mindösszes annyi változás történjék, hogy egy pár ezer vagy tízezer felső vagy középső rétegben szerephez jutott zsidó helyét - keresztény foglalja el s mert vérbeli magyar nincsen kéznél elegendő számban, hát foglalják el - árják.
Holott nyilvánvaló: ezt a szörnyű láncolatát a multból reánk örökített tévelygéseknek, mulasz- tásoknak, bűnöknek, melyeket itt felvonultattam, egyszer mégis csak meg kell szakítani. És csak egy nagy fordulat hozhat igazi javulást.
Nagy teremtő fordulatot pedig nem hozhat ideológiai és világnézeti terméketlen szórágás, idegen és a magyarnak örökre ellenszenves politikai „mitoszok” nemzeti szinű papirosdísszel szépített csempészete, sem hivatalos hatalommal erőltetett akár csodaszarvas, akár egyéb
„mozgalmak” - Bewegungok. Hanem csak a félszázad óta felhalmozódott nagy belső- és külső kérdések okos és bátor megoldása.
Pillantás az önismeret kistükrébe.
Életformánk: az alkotmányosság.
Ady eltévedt lovasa vagyunk: magyarság, magyar nemzet, ezt mutattam meg események és magyar állásfoglalások, kisebb sikerek és nagyobb kudarcok egymásutánjában. A követke- zőkben azt a bizonyos kis kerek tükröt adom az eltévedt lovas kezébe, mely megmutatja újból történelmi arcunk eltörölhetetlen vonásait, másokkal, szomszédokkal való összehasonlítás révén is. Önismeret nélkül nem lehet hozzá sem fognunk a nagy feladathoz, hogy visszatalál- junk az ősi ösvényre, történelmi rendeltetésünk útjára, melyről kétségtelenül letévelyedtünk...
A kép, amelyet a kistükör mutat, korántsem kétségbeejtő. Mondhatnám inkább: derüs és ön- bizalmat keltő, új nekibúzdulásokra sarkaló. A magyar bizakodást igazolja, megmutatván, hogy a történelmi eltévedés - csupán epizód lehet a magyar államalkotás évezredes távlatában és folyamatában. Egy-két nemzedék gyöngesége nem lehet örök magyar nyavalya, hanem csak átmeneti baj. S ez rögtön megmutatkozik, mihelyt a magyar történet egészének monu- mentális szemhatárába illeszkedünk bele...
Az eltévedt lovas arcvonásai ma is szellemet, eredetiséget, bensőséges derüt, lelki előkelő- séget, de egyben ádáz akaratot és „rémületlen”-séget sugároznak. A nagy múlt egy kis enyhe - mindig emberséges - gőgjének is helyet hagyva...
Korunk „hungarológiai” kísérleteit messze elkerülve próbálom a következőkben az alkotmá- nyosság kérdésein és a „magyar illuzió” vádjának vizsgálatán fölmutatni a magyar történelmi egyéniség arculatát és magyar történelmi magatartás alapvető vonásait.
Nem kívánom megbántani - nem magyar dolog más népek ócsárlása és lekicsinylése, vagy éppen a faji gyülölködés - sem osztrák, sem cseh szomszédainkat. De minden józan és igazságos embernek, magyarnak vagy idegennek be kell látnia, mi magyarok mások vagyunk, mint e jeles szomszédaink.
Alkotmányos Magyarország - osztrák örökös tartományok.
Nehéz volna például az ezeréves magyar történet ismeretében elképzelni, hogy a mi nem- zetünk valaha is bele tudta volna élni magát abba a gondolatba, hogy „örökös tartománya” legyen - egyetlen családnak s ne is legyen felsőbbrendű hivatása, mint hogy hatalmi alapjául szolgáljon az uralkodó dinasztiának... Pedig nem is csak a magunk történetírására, hanem az európai történetírásra hivatkozva, minden különös elfogultság és önhittség nélkül állíthatjuk, hogy Európa legutóbbi ezer évének dinasztiái közül egyetlen egy sem volt, amely több láng- elmét, több nagy államférfiút és hadvezért adott volna a maga országának, mint az Árpádok Magyarországnak. De a mi nemzetünk olyan mélyen és olyan felsőbbségesen szuverén nemzetnek érezte mindig magát, hogy nem bírt gyökeret verni lelkében az Isten kegyelméből való uralkodás nyugati tana, hanem még Xxxxx Xxxxxxxxx xxítattal tisztelt koronáját is a magyar nemzet mindenekfölött való felségének tudatába olvasztotta bele - már Xxxxxxxx Xxxxxx, előző századok magyar szokásjoga nyomán, 12 évvel a mohácsi vész előtt. Xxxxxxxx Xxxxxxxxxxxxxxx I. Részében, a 3. cím 6. §-ában olvasható:
Miután pedig a magyarok a szentlélek ihlető kegyelmével és ugyanezen szent kirá- lyunknak a munkája folytán az igazság ismeretére és a katolikus hit megvallására jutottak és ugyanőt önként királlyá választották, nemkülönben megkoronázták, a neme- sítésnek és következőleg a birtokadományozásnak... minden képessége, teljes joga, ugyan-
ezen birodalom szent koronájának joghatóságába és következőleg fejedelmünkre és királyunkra szállt a közösségtől és a közösség tekintélyével, az uralommal és ország- lással egyetemben.
Ime, a tiszta és erősen racionalista magyar gondolkodás ilyen finoman különböztet már a
XVI. század legelején a vallás és a közjog fogalmai között. Isten kegyelméből származtatja a magyarok megtérését, de közvetlenül azt is a szent király munkájából. A királyi hatalmat pedig teljesen modern fölfogással a közösségtől és a közösség tekintélyéből származtatja, átruházás útján. Mennyire más volt a magyar király hatalma tartalma szerint is, mint az „Isten kegyelméből való” uralkodó abszolut hatalma, már ebben az időben - sőt valójában már századokkal azelőtt -, azt megint csak Wexxxxxx xzavaival igazolhatjuk. Wexxxxxxxxx xem kellett Moxxxxxxxxxxx xárnia, mint Európa széles politikai közvéleményének még vagy negyed évezredig, hogy az megmagyarázza egy alkotmányos ország államhatalmának meg- osztott voltát s a nemzetnek - az országgyűlésnek - a királyéval egyenlő jogát a törvényhozás- ban, ami már akkor kiforrott alaptétele a magyar közjognak. A Hármas könyv II. Részében, a harmadik cím 3. §-ában olvasható:
...a fejedelem mindazonáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára, semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és meg kell kérdeznie a népet, ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e, vagy sem. Akik, ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket törvé- nyekül tartjuk meg.
A 4. §. pedig azt is megállapítja, hogy többnyire nem így szokott történni, hanem inkább a nemzetből, az országgyűlésből indul a kezdeményezés, a javaslat:
Többnyire azonban a nép határoz el valamit közös megegyezéssel, amit a közjóra hasznosnak ítél és írásban a fejedelem elé terjeszti, kérvén, hogy arra nézve neki törvényt adjon. És, ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helyben- hagyja, akkor az törvényerőre emelkedik és azonnal törvénynek kell tekinteni.
Abban a korban páratlanúl áll az európai szárazföldön ez a mélyen közjogias gondolkodás és ez a tiszta és érett alkotmányos fölfogás. Az alapelvekben a magyar közjog ma sem tud többet és jobbat mondani. De hol van ettől a fölfogástól az akkori szomszédos nyugat? A mi nem- zetünk történelmi arculatán hiába keresnők e szomszédos nyugati világnak akár egy-egy nagy egyéniség előtt való meghunyászkodását, akár a kicsinyes örömet azon, hogy gyönge ember az uralkodó s e gyöngeség árnyékában sokminden szabad a törvények fölött. Az ősi magyar szabadságeszmény sohasem tartott rokonságot az uralkodó gyöngeségével, ellenkezőleg, mindig erős, hatalmas, szálember királyt kívánt magának és csak caxxxxx xgyéniségek tudták igazán megszerezni a nemzet szeretetét és mindenre elszánt áldozatkészségét.
Hiába akarják elkenni és elmosni újabban, hol értelmetlen Koppány-tisztelettel, hol a mai viszonyok és szándékok 900 évre való visszavetítésével, hol „szellemtörténeti” európai sablo- nok erőszakolásával, Xxxxx Xxxxxx xgazi egyéniségét és alakját. Hiába akarják gyalogosítani e fölséges keleti lovas kánt töpörödött lelkü idegentisztelők, hiába öltöztetik idegen vasba, zordon, de könnyű léptü napkeleti alakját: a magyar nemzet emlékezése s az ősi Corpus Iuris betűi nem engedik elhomályosítani a nagy birodalomalapító egyéniségét. Nem lehet véletlen és nem lehet nemzeti öncsalás, hogy a magyarság politikai szerepet vivő nemzedékei évszá- zadokon keresztül mindig úgy hivatkoznak Isxxxx xirályra, mint aki a magyarok szabadságát alapozta meg. Ahogy mindinkább beigazolódik a régi magyar krónikaírók kezdetleges formában közölt igazsága és a szegény sokat ócsárolt Névtelen Jegyző krónikája egyre több hitelt talál az ujabb magyar történetírásban, akként elmondhatjuk: a magyar Corpus Iurisnak, az ősi magyar törvénykönyvnek és a magyar nemzet halhatatlan emlékezésének Xxxxx Xxxxxxxx mindinkább utat tör a mai magyar napvilágra és ledobja álláról a mikulás szakált, alakjáról az
otromba idegen gunyát és megmutatja magát: a keresztény magyar birodalom alapítójaként és mindig, minden belső és külső ellenséggel szemben győzelmes védelmezőjeként, a magyar külpolitika alapvetőjeként, a magyar seregek Bulcsú vezérre emlékeztető lángeszü és villám- gyors hadvezetőjeként. Xxxxx Xxxxxx xépszerűsége talán még az Xxxxxx xxxxxxxx is túlszárnyal- ta, ő is erőskezü, hatalmas kardforgató, igazi xxxxxx xxxxx volt, szigorú törvényhozó és igazságosztó, nyilván azonban bölcs ismerője igazságosságra hajló, de kordát csak a lángész és az ősi hagyomány sugallata alatt ismerő magyar nemzetének. És utánuk végig a magyar histórián: mindig csak erős és hatalmas férfiu volt a népszerű a magyarok szemében: Kálmán,
III. Béla, Xxxx Xxxxx xx Xxxxxx xxxxxx, soxxxxx Xxxxxx Xxxxxx. De Mátyás királynak is számolnia kellett végül, keserves tanulságok árán számolt is, azzal a változhatatlan ténnyel, hogy a magyar nemzet örül ugyan, ha hatalmas és tehetséges férfi áll az élen és vezeti politi- kai, katonai önvédelmének időbeli végtelenségbe nyúló seregeit, ám teljes hatalmat maga fölött senki emberfiának, Xxxxx Xxxxxxxxx xx Xxxxxxx Xxxxxxxxx xem ad soha. Maga a gondolat, hogy Magyarország, akár csak mintegy „örökös tartománya” legyen egyetlen csa- ládnak, még a leghívebben szeretett és szinte imádattal, a magyar lélek számára ritkán adódó áhítattal és valami ösztönös önvédelem ragaszkodásával övezett Árpád családnak is: nevetsé- ges és gúnykacajba fulladó agyrém lett volna a régi magyar világban. A magyarság nem urát, mert urat maga fölött soha el nem ismert, hanem önmagát, nemzetét tisztelte egy-egy hatal- mas egyéniségben, hűsége és engedelmessége valójában - önmagának szólt.
Osztrák szomszédaink számunkra szinte érthetetlen, minden politikai önállóságról és ön- kormányzatról lemondó sok évszázados életformája és szerepe annál fölfoghatatlanabb a magyar politikai szellem számára, mert a Habsburgokról épenséggel nem lehet elmondani ugyanazt a dicséretet, mint az Árpádokról, hogy t. i. valami különösen tehetséges és sugalló- szellemű uralkodókat adtak volna népeiknek, nagy államférfiakat, vagy a magyar népi képze- letet annyira vonzó és megragadó nagy hadvezéreket. Ellenkezőleg, a Habsburg császárok között egyetlen egy igazán nagy államszervező, diplomata, vagy hadvezér sem akadt, leg- alább azok között nem, akik magyar királyok voltak. Bizony a legtöbb habsburgi uralkodó képességei jórészt kimerültek az ügyes házasságkötésekben és bizonyos kispolgáriasan okos gazdálkodásban, nagyfokú makacsságban és kérlelhetetlen következetességben a hatalom megtartása körül. S mindez elegendő volt ahhoz, hogy derék osztrák szomszédainkat az alattvalói hűség és a magas politikába való bele nem szólás sok évszázados passzivitásában tartsa... Ilyen körülmények és ilyen népi magatartás mellett az osztrák örökös tartományokban nem is fejlődhetett számottevő felsőbbrendű - politikai - önkormányzati szellem, túl a városok és tartományok korlátolt és inkább gazdasági, osztályérdekeltségü autonómiáin.
A magyar és a cseh történelmi magatartás.
Hasonlóan gyökeresen másként alakult másik nyugati közvetlen szomszédunknak, a cseh nemzetnek történelmi alapformája és sorsa, mint a miénk. Amennyire a magyar történelmi magatartást az erősen harcias szellem mellett a politikai nagyvonalúság, de ugyanakkor a rendkívül eleven reálpolitikai érzék, kiegyensúlyozottság, józanság és mérséklet, az erőviszo- nyok finom szellemi mérlegen való pontos lemérése s az ahhoz való bátor és okos alkalmaz- kodás jellemzi, akként a cseh történelmet a fantasztikumba vesző nagyzási hóbort s a kis- polgári kicsinyességekbe menekülő meghunyászkodás, sőt az idegen érdekek szolgálatában való sokszor egészen lakájszellemű túlbúzgóság szélsőségei között való iránytvesztett tántorgás. Isxxxxxx, ezzel a jellemzéssel nem kívánom megbántani a századok során hozzánk hasonló történelmi balsors hullámai között vergődő cseh szomszédainkat. De viszont mikor olyan kegyetlen nemzeti önbírálatra szánja el az ember magát, mint én ez írásomban, túlhajtott lovagiasságból nem hunyhat szemet más népek gyöngeségein sem, különösen,
mikor ezek az idegen gyöngeségek olyan keserves és mérhetetlen szenvedést és pusztulást szereztek a magyar nemzetnek. Miközben ezek a cseh történelmi gyöngeségek és hiányos- ságok magának a cseh nemzetnek is olyan halálos kárára, pusztulására, szellemi és politikai önállóságának elsorvadására vezettek.
Egyenesen kísértetiesen tér vissza minduntalan, épen nagyon tehetséges cseh államférfiak pályáján és művében, II. Ottokár kisérlete: az átmeneti és tünékeny szerencse túlértékelésével mindenáron nagyhatalommá fújni fel a kis cseh népet s közben éppen a magyar nemzet és Magyarország ellen hegyezni ki ezt a lidércfényként libegő, valójában gyökértelen és élettelen cseh nagyhatalmiságot. Holott a józan megfontolás és a cseh nép rendkívül nehéz földrajz- politikai helyzete csak egyetlenegy menekülési módot kínált immár egy évezred óta ennek a nem tehetségtelen és valójában jobbra hivatott nemzetnek: az összefogást Magyarországgal, sőt helyesebben: a külpolitikai hozzásimulást a szentistváni eszméhez és birodalomhoz. De valami különös, kicsinyes kispolgári szellemű irigység nem engedte, hogy a csehek elismerjék a náluknál nem sokkal nagyobbszámú magyar nemzet sokkal nagyobb politikai tehetségét és nagyobbszabású európai hivatását s történelmi szerepét. A mi nemzetünk gyöngesége éppen bizonyos kispolgári erények hiányosságában mutatkozik legfőképen. A magyarság „büne”: a csehek ősi erénye, amelyet mi sohasem vontunk kétségbe. De az irigy szomszéd nem tudta elviselni a mi nagyobb stílusunkat, a tipikusan gyalogos cseh szellem a magyar lovasember természetes és soha nem hivalkodó felsőbbségét. Mi Bölcs Lex xizánci császár jellemzéséhez akaratlanul és öntudatlanul tartván magunkat, nem éreztük magunkat legyőzve egy-egy - mindig inkább világpolitikai, mint katonai - vereség után, hanem szakadatlanul folytattuk kiolthatatlan és örökkön égő önvédelmi harcainkat sokféle módon, egyenesen fantasztikus találékonysággal, hol az aktivitás, hol a passzivitás eszközeivel, hol villámló szabadságharcok útján, hol csöndes, gúnyos és fölényes megvetés passzív ellenállásával, de mindig törhetetlen önbizalommal. Miközben még nagy labanc szellemeink és államférfiaink is a kuruc lángot élesztgették magukban s a megaláztatások, a magyar önállóság, független államiság, nemzeti önkormányzat, az ősi alkotmányos berendezkedés jogával szemben föllépő brutális tényt mindig csak átmenetnek tekintették, soha, egyetlen percre el nem fogadták. Nincs világtörté- nelmi mása a magyar állameszme és független államiság e nemcsak hősi, de bölcs és nagy- szabású, mindig a helyzethez alkalmazkodó, egyszerre több fronton is, többféle eszközzel is vívott - mélyen intellektuális - önvédelmi békés és fegyveres harcának. A mi labancaink, köztük természetesen a jóhiszemüek és értékesek, valójában a többségük, sohasem adta oda magát eszközül más népek sunyi megalázására és leigázására, idegen birodalmi eszme szolgá- latában, megelégedtek a közvetítéssel, a csöndesítéssel, a szükségesnek vélt kompromisszu- mok előkészítésével, még akkor is, ha labanc magatartásukba belejátszott koruk, vagy egyéni- ségük, vagy osztályuk gazdasági önzése, kapzsisága, harácsoló ösztöne. A kuruc vezérből labanccá vált s a Rákóczi-birtokokból elég szégyenletesen meggazdagodott Xxxxxxx Xxxxxx xem alacsonyodott sohasem odáig, hogy megtagadja a maga magyarságát és majtényi fegy- verletétele után is megőrzött lelkében egy zugot legalább, ahol tovább áldozott a régi isteneknek.
Nem azt mondom, hogy több az erény a mi történetünkben, mint a cseh szomszédéban. Ren- geteg a bűn, s árulás, a könnyebb fajsúlyú megalkuvás sem ritka a magyar történetben. Bizony a mi rendi világunk is tele van erőszakoskodással és széthúzással, politikai balfogásokkal, elhibázott lépésekkel, megkésett és terméketlen hősiességgel, igazi nagy embereink és prófétai szellemű államférfiaink cserbenhagyásával...
De van valami, valami nehezen meghatározható, valami egészen különös vonás, éles választó- vonal, amely e bűnös és sokszor bizony mulasztásra mulasztást és hibára hibát halmozó magyar világot mégis gyökeresen mássá teszi, mint amilyen például a hasonlóan nehéz sorsá-
val viaskodó cseh nemzet története, valami, amit Xxx Xxxxx x költői ihlet egy soha vissza nem térő percében így fejez ki:
Vétkeimet nagy büszkén Biborba öltöztetem,
S magyar bűnnél nincsen szebb A világon.
Az attilai hagyomány, a kiírthatatlan magyar hivatástudat, a velük adódó nagyvonalúság és felsőbbség az, ami benne reszket, minden igaz magyar ember vérét fölforraló módon, Ady e soraiban, - de a magyar történelemben is.
Miközben nem a mi kispolgári önzéssel megvert, irigy és kicsinyes cseh szomszédaink, hanem mi, könnyelmű, lovas hagyományainkról leszokni nem tudó magyarok, vagyunk az igazabb reálpolitikusok! A mi történelmünknek nem kimagasló hősei, hanem talán inkább tulságosan is lebecsült epizód-alakjai a Naxx Xxxxxxxxxx xagy Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx, vagy Xxxxx Xxxxxxxxx xasonló tehetséges fantaszták. Senkinek sem jut eszébe józan és értelmes magyar embernek nagy embert fújni a valóban nem tehetségtelen és nem is minden téren sikertelen II. Endrének a magyar históriából kirívó fantaszta alakjából. Vaxx Xxx Xxxxxxxxx, a hasonló- képpen tehetséges és vitéz ifjú királyból, aki pedig a magyarság halhatatlan keleti lelkiségét tudta megmozdítani. De mert nem volt józan mértéke és állhatatossága a dolgok megítélésé- hez s főleg nem volt következetes a magyar birodalom védelmében: a keleti világhatalmi álmokba könnyen beleringatódzó magyar lélek ridegen és kegyetlen elszántsággal száll vala szembe az attilai álmokat kergető magyar-kún daliával...
A nagyvonalúságnak, a birodalmi méretekről leszokni sohasem tudó magyar államépítő szel- lemnek és erőnek ez a józan beleilleszkedése a reális erőviszonyokba - amely mindenekfölött az árpádi korszakot jellemezte, Xxxxxxxx Xxxxx xróf nagy történetpolitikai műve szerint is -, ez az a vonás és ez az a felsőbbrendű politikai képesség, amely nem kimagasló hőseiben és vezérlő szellemeiben, hanem gyöngébb és átmenetibb jellegü vezetőiben tévedett csak fantasztikumok ingoványaiba. De viszont leggyöngébb korszakaiban sem alacsonyodott a szolgai szerep elismeréséig. Éles ellentétben szerencsétlen cseh szomszédainkkal, akiknek történelmi hősei: egytől-egyig a II. Enxxx, vagy Xxx Xxxxxx xértékét is meghaladó fantaszták, álmaikba belebódúlt, szellemi és politikai, főleg pedig katonai erővel álmaikat utolérni nem tudó politikai törtetők - Nagy Ottokár, Podjebrád, Bexxx. Viszont történelmük igazi, állandó formája mégis a megalkuvás, a mások kiszolgálása, a szolgai alkalmazkodás a nagyobb erőhöz, a kivédhetetlennek érzett túlsúlyhoz, sőt sokszor, mint Világos után, a cseh nemzetet lenyűgöző akarat és hatalom szolgálatába álló, bizony kevéssé dicsőséges pribékszerep, a ma- gyarság nagy hóhérai, Haxxxx, Xxxxxxxxxxxxx Xxxxx herceg és Xxxx Xxxxxx mellett. Vajjon elképzelhető-e, hogy magyarok tömegesen jelentkeztek, vagy vállalkoztak volna valaha is hasonló méltatlan szerepre - a cseh nép ellen?
Cseh szomszédaink a maguk kispolgári szellemű alkalmazkodó képességével aránylag hamar és könnyen beleélték magukat a habsburgi tervekbe s uralmi formákba, még a nagynémet célokat is kiszolgálták, sokszor ízetlen túlbuzgalommal és mindenáron érvényesülésre törő elemeikkel valósággal megszállottak nemcsak Csehország, hanem az egész szorosabb értelemben vett habsburgi terület magas bürokrata és katonai pozicióit, gyakran a legelső vezetőhelyeket is. Mikor 1914-ben háborúba keveredtünk az antanthatalmakkal, az osztrák- magyar hadsereg tábornokai között nem a német származásúak, nem is a magyarok voltak többségben, hanem a csehek. S ha az osztrák tábornoki stílus a magas toronysapkában és a harmonikanadrágban nyerte bizonyos külsőséges kifejeződését, akkor bizonyos, hogy a leg- magasabb toronysapka és a legráncosabb harmonikanadrág a cseh tábornok fején, illetőleg lábszárain feszült. A legmagasabb udvari és lakájföladatokat szívesen bízták Bécsben éppen
csehekre. És cseh szomszédaink értették a módját, hogy annak a Magyarországot szipolyozó gazdasági politikának hasznát, amelyet Ausztria folytatott még a dualizmus korában is Magyarország ellen, elsősorban Csehország, a cseh gyáripar, a cseh nép zsebelje be...
Moxxxxxxx xalaki, - hiszen nagyon kézenfekvő ez az ellenvetés -, hogy Csehország és a cseh nemzet a fehérhegyi csata óta beékelődve, látszólag véglegesen, előbb a habsburgi német- római szent birodalomba, 1808 óta az osztrák birodalomba, valójában bele kényszerült ebbe a megalkuvásba, a legelemibb életösztön hajtotta ebbe a cseh „labanc” politikába, csakúgy, mint a magyar labancokat, viszont nekik is voltak „kurucaik”. Hát nézzünk szemébe ennek az ellenvetésnek.
Igaz, cseh szomszédaink is kénytelenek voltak bizonyos mértékig megalkuvó magatartást vállalni századokon keresztül s vele bizonyos kétkulacsosságot: kiépíteni az érvényesülők frontját, akik a maguk német, majd osztrák birodalmi befolyásával nemcsak elhárították a gazdasági elnyomorodás veszedelmeit magáról a cseh népről, hanem egyben gazdaságilag és sokszor politikailag is valóságos kedvezményes helyzetbe juttatták a cseh néptömegeket, a cseh nagybirtokost, a cseh kisgazdát, a cseh gyáriparost és gyári munkást, a cseh kisiparost és kereskedőt, - különösen a szegény „rebellis” magyar nép rovására. Csakhogy ezt a meg- alkuvást egy belső kompromisszum érdekében ugyan, de a császári hatalommal, politikával való teljes azonosulás, sőt túlbuzgó azonosulás mértékéig vitték. Ki merné mondani, hogy a jobbfajta magyar labancok, nemcsak a „nagy nádor”, Xxxxxxxxx Xxxxxx, hanem a többi Ester- házyak, Ilxxxxxxxxx, Pálffyak, közülök még az erősen megalkuvók is, például Xxxxxx Xxxxx xróf, a kancellár Világos után: valaha is legtisztább szellemi kifejezői, előharcosai, sőt túl- buzgó pribékjei lettek volna az osztrák császári nagynémet és alkotmányellenes törekvé- seknek? Ezek a kompromisszum és pedig nagyobbrészt a jóhiszemű és becsületes politikai kompromisszum emberei voltak, nem Bécs lakájai. Ugyanakkor pedig a magyar ellenállás, a magyar kurucság szelleme, akarata, legalább is a passzív rezisztencia mértékéig, soha egyetlen percre sem szünetelt. Míg cseh szomszédainkban a „kurucság”, a nemzeti ellenállás, egészen lehúzódott a fehérhegyi csata után a lelkek legmélyére, ott meg sem mozdult, szinte rezdülései sem jutnak napvilágra, és csak a pánszláv gondolat és egy óriási új szláv világ- hatalom - Oroszország - árnyékában kezdi el rezgelődéseit, először irodalmi téren, de akkor is olyan szerény tehetséggel, hogy még Paxxxxx xs elismeri ifjabbkori irodalmi tanulmányaiban, mennyire elmaradt a cseh nemzeti irodalom a magyar mellett. A cseh nemzeti megmozdulás politikai téren csak akkor indul meg komolyabban - mindig Oroszország távoli védelmébe helyezkedve -, mikor egyre inkább napfényre derül a 67-es osztrák-magyar kiegyezés után, milyen gyönge és tökéletlen, gyökértelen közjogi és politikai szerkezet az egész osztrák alkotmányosság. Mikor Bixxxxxx xukása után megindul a német birodalomban nagy zajjal és csinnadrattával II. Xxxxxx xxxxxxx hírhedt „világpolitikája” s vele egy erősebb nagynémet befolyás kezd érvényesülni Ausztria német népének lelkivilágában, akkor kezd, már erősen a francia-orosz barátkozás kisugárzásaként, főleg pedig Oroszország osztrák-magyarellenes politikájának kibontakozásával, kitenyésztődni az a bizonyos cseh „kurucság”, amely még annyira sem hasonlít a magyar kurucsághoz, mint a vadkörte a császárkörtéhez. Semmi sincs ebben a cseh nemzeti ellenállásban a magyarság természetes méltóságából, önmagára támaszkodó önbizalmából, magasabb hivatástudatából, évszázados valóságból táplálkozó birodalmi igényeiből. Külső erőkbe való kapaszkodás jelentkezése az csupán, sunyi lázadás a nagyobb erő ellen, gondos számvetés eredménye arra az esetre, hátha sikerül szétdaraboltatni Ausztriát és Magyarországot. Az a cseh nép szítja ezt a belső lázadást, amely gazdagra hízott Bécs árnyékában és főleg a szegény magyar nép szüntelen politikai ellenállásának, a kossuthi eszmékhez való törhetetlen hűségének gazdasági áldozataiból, a magyar nép verejtékéből, a magyar nép kiszipolyozásából.
Ki merné hát azt a kisvonalú, mindig csak idegen erőkre támaszkodó, reményeit idegen erők győzelmétől váró idényalkotmányosságát Ausztria cseh tartományának a magyar alkotmá- nyossággal összehasonlítani? Ez nem úgy nőtt ki a földből és a nemzeti lélek termékeny talajából szálfaként, mint a magyar „constitutio”, hanem csak mint egy jól fejlett tapló-gomba a bécsi nagynémet rendszer fája tövében.
Mindezt, ismétlem, nem becsmérlésképpen mondom. Sőt, elismerem, hogy valamikor a cseh nemzet más volt s talán egészen másként fejlődött volna valamivel szerencsésebb körülmé- nyek között. Azt sem tagadhatjuk, hogy a cseh nemzet földrajz-politikai helyzete aránytalanul súlyosabb és vigasztalanabb, mint a mienk, magyaroké. De a történelmi tények évszázados nevelő - és elnevelő - hatása alól értékes és valójában bátor népek sem szabadulhatnak. S emellett kísérteties az ottokári ősi nagyzás és fantasztikum minduntalan visszatérése!
Bizony el lehet képzelni, hogy cseh szomszédaink vezetőiknek kicsit szerencsésebb meg- választásával lassan - talán! - ki tudnának bontakozni történelmük tragikus kényszerképze- tekké vált elfogultságaiból, furcsa ellentmondásaiból és váltakozó szélsőségeiből. S van az általános kispolgári erényeken túl egy igen nagyra értékelendő, történelmi méretű erényük is: népük határtalan szeretete, egészséges demokratikus beidegzettségeik, érzékük a szociális igazság iránt. A kispolgári szellemnek vannak nagyon hasznos és nagyon értékes vonásai is. Csak az nem rokonszenves és vonzó, nem is szerencsés dolog, mikor az esernyős kispolgár fölül egy hatmarkos paripára és imperialista, más népeket, főleg pedig nála számban s politikai, katonai értékben felsőbbrendű népeket, leigázni kíván...
A magyar egyéniség változhatatlansága.
De hagyom ezt a témát, mindössze azért iktattam bele egészen másfelé haladó gondolat- menetembe, hogy az én magyar honfitársaim előtt az osztrák és cseh szomszédos példával világítsam meg és érzékeltessem azt a világnyi különbséget, mely a magyar politikai szellem és a közvetlenül szomszédos nyugat között az utóbbi századok során szakadatlanul megmu- tatkozott. S ahogy nem az osztrák, vagy a cseh - többnyire ötletszerű és külső erők, sugallatok hatása alatt próbálkozó - idényalkotmányosság és zugparlamentarizmus hatott a magyar közjogra, hanem inkább megfordítva, a magyar példa és alkotmányos siker, sőt nem utolsó sorban a 67-es kiegyezésben megnyilvánuló magyar felsőbbrendű politikai bölcsesség tudatosan segített kitermelni a dualizmus korának cseh és osztrák alkotmányosságát: valósá- gos történelmi tótágas vagy cigánykerékhányás volna részünkről, ha ebből a kereken ezer év óta nálunk politikai tehetségben gyöngébb közvetlen nyugati szomszédságból várnánk a magunk megújulását.
A német birodalomba és a német világba való beékelődése a cseh népnek és bizonnyal a németséggel való elkeveredése is, döntően befolyásolta és formálta a cseh szellemi és politikai egyéniséget. Román keleti szomszédaink máig is hordozzák a Balkán-félszigeten igazán szép és zengzetes nyelvükben ellatinosodott szláv-trák pásztorok ősi beidegzettségeit. Szerb szomszédaink máig sem tudtak szabadulni a többszáz éves török uralom bizonyos vérségi, művelődési, politikai hatása alól, s a szerb paraszt valójában ma is törökös ruhában jár. Horvát testvéreink hiába haragszanak ránk magyarokra, még mindig - nagyrészt igazság- talanul, mégsem tudnak szabadulni a szentistváni szellem hatásai és sokszázados közjogi, politikai nevelése alól. Csak a magyar nép egyénisége, jelleme, belső és külső magatartása fölött mult el szinte nyomtalanul ezer esztendő. S a 150 éves török uralom ép oly kevéssé tudta befolyásolni vagy éppen megváltoztatni, még külsőségekben sem, mint ahogy csak gazdasági jellegű civilizációnkat, legfeljebb még hivatalos művelődési politikánkat és tudo- mányosságunk gyöngébb tömegtermelését, - nem magát művelődésünket s főleg nem szellemi-
ségünk legmagasabb régióit - tudta döntően befolyásolni a német szomszédság, a 400 esztendős habsburgi királyság ezerféle nyüge és kényszere, gyilkos kontraszelekciója. A magyarság főleg abban különbözik minden szomszédos néptől, hogy csak az a hatás látszik rajta, amit ösztönösen vagy értelemmel magáévá tett, elfogadott, befogadott, de minden mást, ami egyéniségének végképen idegen volt, úgy rázott le magáról, mint a hortobágyi juhász kifordított subájáról az esőt és a havat...
Hiába próbálkozik hát itt bármi idegen nyomás és hatalmi szándék, akarat, túlsúly s hiába igyekszik ösztönösen vagy tudatosan alkalmazkodni a szentistváni állameszmével össze- egyeztethetetlen, bármi keletről vagy nyugatról ható idegen birodalmi gondolathoz és szellemi áramlathoz ez a mi szánalmas - korábban túlságosan elzsidósodott, újabban kelletlen, ráadásul túlságosan elárjásodó - középosztályunk és hiába burjánzik mint gondozatlan árokparton a szálfát játszó bürök és egyéb mérges gyom, a sok diktaturásdit játszó idétlen és beteg ambició: a magyar alkotmányosságot letörni csak egy esetben sikerülhet: ha kiirtják a tősgyökeres magyar népet. Vagy ha ezt a népet gonosz és bűnös politikának egyszer sikerülne olyan - sajnos, már megindult - elkorcsosulás, testi hanyatlás és lelki elsorvadás lejtőjére taszítani, ahol már nincsen megállás, s ahol a nemes indián faj, vagy a világhódító hun és avar ősök pusztulása várna reánk...
Együgyűbb és gonoszabb hazugságot nem találhatott ki magát magyarnak mondó idegen ész- járás, idegen ösztöniség, idegen sugallat, mint hogy csak a magyar alkotmány romjain lehet megépíteni az új, modern, szociális Magyarországot. Becstelenebb hazugságot el sem képzel- hetni ebben az országban, ahol az utolsó nagy szociális reformkorszak az volt, amely - kitűnő történészünk, Xxxx Xxxxxx xáfolhatatlan bizonyítékai szerint - az 1848. évi III. és V. törvény- cikkekben, e törvényszakaszok legalább 80%-ában, egyszerűen az állampolgári egyenjogúság keretéig szélesítette ki az ősi magyar rendi alkotmányt s a további gyönge 20%-ában inkább csak külsőségeket és jelszavakat vett át a francia forradalom, illetőleg az európai papirosalkot- mányok eszmeanyagából és intézményeiből: hogy éppen itt kell a századok óta gonosz követ- kezetességgel elsikkasztott szociális reformok végre-valahára való megalkotásához az eddiginél is kevesebb szabadság, s az eddiginél is tökéletlenebb nemzeti önkormányzat! Hát nem azért akadtak meg 48-ban és a 67-es kiegyezés után és a 80-as, 90-es években a nagyobbszabású szociális és gazdasági reformok, mert kicsinyes hazafias aggodalmaskodásba burkolódzó nagybirtokos és tőkés önzés és velük egyhúron pendülve, a bécsi politika elnyom- ta a magyar alkotmány továbbfejlesztését egy valóban korszerű és magyar parlamentariz- mussá, őszinte demokráciává? Hát elgondolható az józan ésszel, hogy a kiegyezés félszázados korszakában úgy maradt volna a magyar birtokmegoszlás, amilyen ma, ha a magyar paraszt- ság diadalmas ifjú erői a magyar országgyűlésben komolyan szóhoz jutnak vala egy őszintébb demokrácia során? És ha megoldódott volna a magvar birtokmegoszlásnak épen a szociális igazság egyenlő mértéke szerint alakuló helyesebb rendje: hát az nem épen a törzsökös magyarság hatalmas arányú terjeszkedését és belső kibontakozását hozta volna a szentistváni birodalom egész területén? Ha van pontosan lemérhető történelmi igazság a letünt 67-es korszakban, akkor bizonnyal elmondhatjuk: a magyar fajta belső erőinek visszafojtása és a magyar nemzet és a szentistváni birodalom belső erejének és külső tekintélyének, kifelé való érvényesülésének végzetes lefokozódása elsősorban annak a kicsinyes és mindenféle hazafias aggodalmaskodásba burkolódzó osztályönzésnek eredménye, amely 67 után rövidesen elvágta a magyar parlamentarizmusnak 48-as szellemben való tovább fejlődését és a 48-ban még mélyen magyar és őszintén európai friss magyar alkotmányosságot szánalmas álparlamen- tárizmus látszataiba fojtotta bele a századfordulóig.
Emlékezzünk csak vissza: hol a nemzetiségi országbontó és államellenes erők fölülkereke- désének, hol az elproletarizálódott széles néptömegek szociális féktelenségének, forradalmi túlzásainak rémként való falrafestésével akasztották meg a normális magyar alkotmányos
fejlődést a múlt évtizedekben. És mert ez a kicsinyes és erősen a nagybirtok és a nagytőke gazdasági és ki nem mondott politikai előjogait képviselő álparlamentárizmus nem tudta idáig megoldani, a magyar birodalom összeomlása óta sem a magyarság nagy szociális kérdéseit legalább a megmaradt csonkamagyar keretekben, épen mert a dolgozó néptömegek szelleme, érdeke, szándéka, ereje nem juthatott szóhoz, vagyis a szűkmarokkal mért alkotmányos sza- badság miatt: hát most már kifordítva a normális történelmi logika egymásutánját az volna a szociális gondolat egyetlen mentő és megvalósító eszköze, hogy legyen még kevesebb szabadság?...
Mind e gondolatsor bizonnyal kevesebb kényszerítő erővel jelentkeznék a magyar politikai gondolkodás és lelkiismeret életkörében, ha nem volna annyira, mélyen és változhatatlanul önkormányzati jellegű, alkotmányos szellemű a magyar mult, a magyar élet, az egész magyar szellemiség. Talán vitázni lehetne diktaturán, totalitáson, alkotmányosságon, meg parlamenta- rizmuson akkor, ha most kellene megalapítani a magyar államot, ha nem világítana sze- münkbe egy fényes és dicsőséges mult. Ha annak mérhetetlen erőfeszítései s egy sokszázéves gyönyörű magyar birodalom minden nagy alakja és alkotása, a politikai, költői, katonai géniusz, az egyéni és közösségi magyar lángész minden megnyilatkozása nem világítaná be számunkra, népünk és nemzetünk egyéniségét térben és időben. Ha most kellene félvad törzsekből nemzetté öntudatosodnunk, holott hiszen a honfoglalók már több mint ezer évvel ezelőtt egy fényes politikai és katonai és vadász-pásztor művelődés hordozói voltak! Elképzelhető az józan ésszel, hogy az angol nemzet még mai rettenetes válságában és szoron- gattatásai közepette is, belezárkózva a maga büszke szigetének földrajzi és szellemi külön- állásába s fölényesen építgetve, - egy kis enyhe lenézéssel a kontinens politikai bukdácsolásai iránt, - nemzedékről-nemzedékre a maga lelkéből lelkezett alkotmányosságát: máról-holnapra el fogja hinni, hogy mindazt, amit egy évezred nemzedékei politikailag teremtettek s aminek szellemi és erkölcsi alapjaira egy hatalmas és soha nem látott méretű világbirodalmat építettek, csupán ócska elfogultságok, avult együgyüségek foglalata s a maguk diadalmas hatalmának tetején át kell térniök olyan, különben tiszteletreméltó és értékes más nagy népek életformáira, akik politikailag mindig csak sántikáltak mögöttük emberemlékezet óta?...
Mintha először fordulna elő a magyar történelemben a mi különvéleményünk, a mi más magatartásunk a szomszédok világszemléletével szemben! S a mi zártan óvott és védett önállóságunk és külön életformánk először állana keletről, nyugatról, vagy délről felénk hömpölygő áradatban? Hát vajjon Xxxxx Xxxxxx, első keresztény királyunk, a legnagyobb politikai szellem, a legóriásibb magyar forradalmár, a maga korának bárgyú hűbériségét sietett átoltani nemzetének életébe a nyugati szomszédságból? Vagy talán azért levelezett Xxxx xxx Xxxxxx úr Cluny kolostorának Odiló nevü apátjával - szent Odilóval - nem pedig a salzburgi érsekkel, vagy a passaui püspökkel, ellenkezőleg, ez utóbbiak missziós hatóságát kíméletlen kézzel megszüntette a magyar új keresztény egyház függetlensége érdekében: hogy beleilleszkedjék valaminő szomszédos „keresztény kulturközösség”-be? Hát miért pusz- tította akkor el Xxxxxx xxx XX. Xxxxxx német-római császár hatalmas birodalmi seregét, amelyből már akkor sem hiányoztak jeles cseh szomszédjaink?
A „korszerűség” önáltatásai és hóbortjai ellen.
S ahogy Xxxxx Xxxxxx nem utánozta a hűbéri szomszédos nyugatot, akként nem utánozták utódai sem. Ezért tudták katonailag és politikailag visszaverni Xxxxx Xxxxxx utódai a Xxxxxxxx és Xxxxxxxxx seregeit és keleti támadásait, addig tudták, míg a szomszédos politikai és katonai divat, így a páncélos lovagi hadviselés együgyüségei, meg nem bontották a magyarság életformáit. És mert a magyar politikai életformákat nem tudták végképen megrontani: ezért maradt meg a magyar szentistváni birodalom. Mivel pedig a magyar katonai életformákat
mégis sikerült idővel megrontaniok: ezért vesztettünk csatát Mohinál a mongollal, Mohácsnál a törökkel szemben. E rokonnépek a magunk ősi katonai fölényével vertek le bennünket, olyan mértékben, ahogy nyugati ellenségeink sohasem tudtak volt rajtunk erőt venni.
Katonailag épen a legutóbbi időben értük meg, hogy a legmodernebb harcászat eljutott a honfoglaló magyarok rendkívül mozgékony, apró egységekre osztható csatárláncáig, szemben nyugati szomszédjaink merev és tömör, az egyéni verekedés és a gépies tömegmozgás között tántorgó sok-sok évszázados harcászati kezdetlegességeivel. Az ősmagyar katonai forma tehát
„katonai világáramlattá” nőtt. Ahogy a páncélos idegen nehézkesség ostromolta idétlen di- vatjával a magyar katonai formákat a középkorban és az újkor elején, sokszor sikerrel, akként ostromolja most a mi önkormányzati szabad politikai szellemünket az idegen totalitás divatja. A katonai „vasasnémetségből” szerencsére nemcsak mi keveredtünk ki, hanem az egész Európa is, elsősorban épen a villámgyorsaságra berendezkedő új német birodalmi hadszer- vezés és hadvezetés. Az új politikai divat lemásolván a katonailag már végképen, német részről is elavult és elvetett kezdetlegesen gépies szellem, szervezés, mozgás és cselekvés formáit: a polgári életben próbálja elhitetni a belső öntudatában meggyöngült, gyarló közép- osztállyal megvert magyarsággal, hogy a katonailag bukott merev s rossz értelemben vett kaszárnyaszellem jó lesz politikai „újvilág”-nak a nemzeti, társadalmi és állami élet átalaku- lásához...
Más szavakkal: a „kaszárnya” és kaszárnyai merev formák helyett a szabad terep és szabad mozgás sugallata vált korszerűvé a modern hadakozásban, valójában a magyarság ősi katonai szelleme és formája. És mi magyarok most szorítsuk kaszárnyákba a magunk szabad politikai életét, merev és gépies formák közé, amikor azok már katonai téren is megbuktak? A modern háború bizony nem menetelés, nem díszmenet, nem zászlóerdő és zászlólengetés, nem gépies mozgások egyetlen kéztől indított és részleteiben is vezetett összessége, hanem ellenkezőleg: rengeteg önálló kis katonai egység önálló cselekvése egy nagyobb és még nagyobb keretben, egy hatalmas terv, elhatározás, akarat széles szemhatárában. És most a politikát gépiesitsük el épen mi magyarok, akik néprokonainkkal együtt valósággal kitaláltuk a katonai örök nagy szabad stílust és párhuzamosan az angol nemzettel, kitaláltuk már a középkor kontinentális - latin, germán, szláv - csetléseivel-botladozásaival szemben a politikai élet, terep és mozgás szabad formáit? Ördög és pokol! Azt öljük el magunkban, aminek ezeréves létünket és fönn- maradásunkat köszönhetjük? Ne a hibáinkat, bűneinket pusztítsuk - bőven vannak! - hanem kevesebb erényeinket, a magyarság ösztöneit, az önállóságot, az eredetiséget, a hódító erőt s szépséget pusztítsuk gyérülő sorainkban és szellemiségünk éles vonalu arculatán?...
Nem akarunk mi vakon elzárkózni a számok törvényei elől, bár a testvér finn nemzet mesebeli katonai teljesítménye - ami mögött egy csodálatos, szinte az ókori görögségre emlékeztető szellemi teljesítmény huzódik meg - könnyen avathatna bennünket újból a nagy számok lázadóivá. Xxxx Xxxxxx mondta az osztrák-magyar kiegyezés évében - 1867. március 28-án - a képviselőházban tartott beszédében:
„Az államok ereje nem abszolut fogalom. Xxxxx és Xxxxxx korában nem csak azért volt Magyarország nagy és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott. Anglia Skóciával nem volt egyesülve, a mostani Franciaország több részre volt szakadva, Németországnak, Olasz- országnak sok ura volt, Oroszország Lengyelországgal nem birt megküzdeni, csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes...”
Épen a magyar politikai józanság véteti számításba Xxxxxxx a megváltozott számbeli és erőbeli viszonyokat. De odáig sohasem alacsonyodhatunk mi magyarok, hogy valaha is elismerjük a nemzetközi életben a számok valójában kezdetleges és baromi törvényének egyedülvalóságát és mindenekfölöttiségét.
Xxxx Xxxxxx sem azt a következtetést vonja le e nagyvonalú beszédében a századok során megváltozott s számunkra megromlott európai erőviszonyokból, hogy a magunk önálló életformáját, alkotmányosságunkat szabjuk nálunk számbelileg sokkal nagyobb erőkhöz, hanem hogy rendezkedjünk be némi külpolitikai kompromisszumra, amit - egész kiegyezési, reáluniós elgondolását - ezzel a kérdéssel támaszt meg: „Fönn bírna állani ezek között Magyarország, beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé?” Tudniillik: csak a maga erejére hagyatva?
Nyilvánvaló, hogy még egy kényszerű külpolitikai kompromisszum is annál kedvezőbb ránk nézve, minél több benne a magunk szelleme, érdeke, akarata, minél nagyobb a kompro- misszum eredőjében a magyar összetevő. A magyar erő pedig - az önvédő csakúgy, mint az alkotó és közreműködő - annál nagyobb, minél jobban meg tudjuk őrizni a magunk szellemi, politikai, állami életformáinknak különállását, önállóságát. Csak ez az önállósága s egyben belső tekintélye a magyar életformáknak óvhat meg bennünket bármi kompromisszum keretei között a másokba való beolvadástól és elolvadástól. A külpolitikai kompromisszum lehet átmeneti - vagy akár állandóbb -, mely ma van, holnap erősödik, holnapután gyöngül, vagy elhárulhat fejünk fölül, de az önálló magyar életforma elárulása és idegennel való fölcse- rélése maga a faji és nemzeti megsemmisülés.
Ezért nem lehet alku számunkra alkotmányosság és diktatura között. Minden reformunkat és minden még oly mélyreható belső átalakulásunkat is csak az alkotmányosság kereteiben és formái között valósíthatjuk meg. Minden korszerűség csak a magyar történelmi alkotmá- nyosság továbbfejlesztését jelentheti, a teljesebb, egyetemesebb, tökéletesebb népképviselet és nemzeti önkormányzat felé, nem pedig az ellenkező irányban. Általános titkos választójog, szabadabb sajtó, de egyben öntudatosabb nemzeti szellem, tehát jobb önfegyelem is, az önkormányzati gondolat végigvivése az egész állami és társadalmi életen, főleg pedig jobb értékkiválasztás a nagy szerves politikai pártoknak és e pártok elevenebb szellemi versenyé- nek kiépítésével...
Magyar történelmi magatartás és az illuzió.
Magyarok és idegenek, hivatottak és hivatatlanok, nagyok és kicsik, jóhiszeműek és rossz- hiszeműek, hol a hazafiúi töprengés és aggodalom komoly, hol a könnyelmü szólamszerű vádaskodás üres, hol a gyűlölet és befeketítési szándék rekedt hangján, vajmi gyakran lobbantják az illúzióra való hajlamosság gyöngeségét a magyarság szemére. Nemrég akadt egyetemi tanár magyar katedrán is, aki a faji és nemzeti önismeret egész elméletét építette erre az állítólagos gyöngénkre. Nos, hát igaz-e, hogy nekünk magyaroknak is nemzeti hibánk volna az illúziók iránt való túlságosan nagy fogékonyság?
Erre a szellemiségünket és létünket mélyen érintő kérdésre illik őszintén és egyenesen, de nem illik túlságos semmitmondó általánosságban, közhelyszerűen felelni.
Eredendően fogékony-e a magyar az illuzióra?
Egy dolog bizonyos előttem: ilyenféle vád nem illetheti jogosan a magyarság egész történelmi magatartását. Sőt az árpádi birodalom első évszázadában pontosan az ellenkező az igaz: a mi nemzetünk képviseli akkor Európában a legtisztábban és a legbátrabban az illuziómentes politikai józanságot és mértéktartást. Még a pogánykori úgynevezett „kalandozásokban” sincsen szikrányi politikai kalandorság, akkor volna, ha a honfoglalók aránylag könnyű hadisikereiket hódításokra akarták volna fölhasználni, mint például a hozzájuk katonai
képességekben és merészségben legközelebb álló normannok. De a honfoglaló magyarok minden hadjáratuk után hazalovagoltak a Duna-Tisza tájára s eszükbe sem jutott a gondolat, hogy seregeikkel egy évnél tovább tartózkodjanak a katonailag legyőzött idegen országban. Az, hogy egy-egy magyar had Németországban, Franciaországban, Itáliában kitelelt, előfor- dult néhányszor, de az tudtommal csak egyszer, hogy a szövetséges magyar sereg (906-ban) miután elintézte Szászországot a daleminc nevű szláv törzs hívására, jól érezvén magát a szövetséges földön, ott tanyázott, dőzsölt, még a következő évben is, a baráti nép nem kis búbánatára. Az ifjabb Xxxxxxxx Xxxxx gróf ezt a különös magyar politikai - és katonai - józanságot, tisztánlátást a magyar nemzet és más országok erőviszonyai megítélésében egyenesen az Árpádok stílusának és hagyományának mondja s azt már az Anjouktól is, Zsigmondtól is, a Hunyadiaktól is megtagadja - szerintem némi túlzással. Az a párhuzam azonban, amelyet ő is, Angyal Dávid is, az árpádi külpolitika és a középkori német-római császárok erőpazarló és fantasztikumokba tévelyedő vállalkozásai között a magyar állandó- ság, szolid katonai és politikai sikerek s a császári kalandok, vagy belső összeroskadások örökös kudarca között fölállít, fényes igazolása a magyar illuzióktól tartózkodó ősi és állandó reálpolitikai érzék hallatlan éberségének és eleven megtartó, építő erejének. Sőt akárhányszor az az érzése a magyar históriába elmélyedő vizsgálódónak, hogy az árpádi 400 év alatt - később is - több esetét lehetne felsorolni a politikai, talán a katonai túlságos óvatosságnak is, mint a túlzott vakmerőségnek. Az a mód, ahogyan Szent István beengedte II. Konrád óriási birodalmi seregét az országba s azután hatalmas hadászati átkarolással Bécs felől a hátába került: az ősi magyar hadakozásnak, a nagyvonalúság, merészség és óvatosság ama különös, szellemes és fölényes magyar vegyítésének és stílusának volt iskolapéldája, mely előtte is, utána is annyiszor, szinte mindig, elsősorban a magyar hadvezető és államférfiui értelemnek finom alkatára vet éles, megvilágító fényt. Azt lehet mondani, hogy a híres magyar mindenre elszánt vitézség rendszerint csak kisegítő eszköz, vagy végső menedéke a nemzet attilai méretű becsületérzésének és méltóságának, mikor a nagy ügy már elveszett, mint a mohi vagy a mohácsi csatában. A nagyszerű példák egész sorozatával tudnám megtámasztani ezt a tételemet, de sajnos az már nem férne bele e kis mű szűk kereteibe. A mosolygó fölény tudata ritkán hagyja el az igazán nagy magyar államférfiakat és hadvezéreket. A sokat emlegetett magyar virtus sem valami együgyü halálbarohanás, hanem egy kis játék a halállal s még inkább az ellenfél gyöngéivel. Gondoljunk csak Mátyás királynak boroszlói hadjáratára, amelyben nehéz megmondani, mi több, az óvatos okosság, vagy az ellenség vakmerő le- kicsinylése, avagy a terv és módszer szellemessége, vagy a magyar mesék hangulatát árasztó finom humor, mikor végül is az ostromló tízszeres fegyveres túlerő fegyverszünetet kér a várba zárkózott ostromlottaktól. Vagy gondoljunk Báthori István oroszországi hadjárataira, vagy Bethlen Gábor Bécs ellen való vonulásaira, ez utóbbiak ugyan - aránylag - kevés magyar vért fogyasztottak, de mégis kihátrálásra késztették Magyarország földjéről a nagy Wallen- steint és politikai meghátrálásra a német-római császárt. Gondoljunk csak e csodálatos Bethlen Gábor ismeretes lovas képére, amint válla közé húzza nagy fekete magyar fejét, tágra nyitott sötét szeméből a tiszta értelem sugárzik s egy kis enyhe humor csillan, mintha mondaná: „tévedsz te híres Wallenstein, én még nálad is nagyobb csatakerülő vagyok s te ugyan engem nem fogsz meg, de én a császárodat mégis megszorongatom...” Bethlen Gábor az igazán magyar, hagyományosan magyar államférfiú és hadvezér, II. Rákóczi György lengyelországi hebehurgya vállalkozása ellenben politikailag és katonailag egyaránt valóság- gal kirí a magyar történetből.
De talán minden másnál meggyőzőbben bizonyítja a magyar nemzetnek ez illuzióktól egyene- sen irtózó történelmi magatartását: a rendek hosszas küzdelme, sokszor épen a legjobbaknak s legönzetlenebbeknek lázadozásai, Mátyás királynak legtöbbször csak kényszerűen vakmerő diplomáciai sakkhúzásai és népszerütlen nyugati hadakozásai ellen. Mátyás vágtatásra termett ragyogó géniuszát mindig a nemzet örökölt, hagyományos józansága és mérséklete térítette
vissza időnként túlságosan messzire menő vagy ilyeneknek látszó tervek felhőiből az ősi szentistváni szilárd talajra, s tartotta ott meg végül is ezt a korlátokat nehezen tűrő telivér reneszansz-egyéniséget.
Igen: merészség és óvatosság, zabolátlanságra való hajlam és józanság, erős becsvágy és mértéktartás: rendszerint egyensúlyt tartanak a magyar történelmi egyéniségben és maga- tartásban. De különös fogékonyság az illuziók iránt a nemzetben, sem vezető rétegeiben, sem vezető személyiségeiben, államférfiaiban és hadi vezéreiben sohasem jelentkezik - egészen Mohács utánig. Sőt Mohács után is sokáig csak nagyritkán és csak átmenetileg.
Az illuzió egyébként: emberben, népben egyaránt valami hiányosságból, hiányosság ösztö- nösen titkolt érzetéből szokott fakadni. A magyarságnak valóban vannak, mint minden más népnek, gyöngeségei, hiányosságai, például - nagyobb részben történeti, társadalomfejlődési, mint faji okokból - gazdasági téren. Nem mondhatjuk, hogy a magyarság Európa első iparos- kereskedő népei közé tartozik egyéniségénél, természeténél fogva. Vadász, halász, pásztor, katona ősmúltja, sokévezredes pusztai nevelése Nyugatázsia és Délkeleteurópa széles, szabad térségein, ősi beidegzettségei, testi, lelki készségei, legalább is nem elsősorban földmívessé, iparossá, kereskedővé teremtették a magyart. Ezt veszi észre valahogy, de kissé félszegen fejezi ki a kitünő Macartney professzor Magyarországról és a magyarságról irott tanulmá- nyaiban. De sem a katonai, sem pedig a politikai különösen fejlett készségeit és képességeit nem vitathatja el senki népünktől és nemzetünktől. Hanem csak az elfogultság, a gyűlölet és a tudatlanság. Politikai illuziók iránt csak politikailag kevésbbé tehetséges nép lehet erősen fogékony. Amilyen van bőségesen Európában „kicsi” és „nagy” egyaránt. Viszont a magyar- ságnak legkimagaslóbb, legrégibb és legelévülhetetlenebb faji és nemzeti vonása: politikai géniusza. Mi magyarok a politikai tisztánlátást, politikai alkotó és hódító őskészséget, kaptuk örökségbe a Teremtőtől. Mi másért van itt ma mégis, minden pusztulásunk közepette is magyar ország és nem gót, vagy longobárd, vagy gepida, vagy frank, vagy morva ország? Ezeket a nálunk átlag számban bizonnyal inkább nagyobb, mint kisebb népeket szinte a dunai szellő fujta el innen, nem is valami nagy vihar. Mi meg itt vagyunk, sőt semmi kedvünk, hogy eltűnjünk innen...
Vagyis: az illuziók iránt való fogékonyság nem lehet eredeti és eredendő magyar vonás, hanem, ha később jelentkezik, csak mesterséges képződmény a magyar lélekben, keserves helyzetszülte mellékterméke a lassan, Mohács után, tragikusra forduló magyar sorsnak.
Halhatatlan életerő a jog, törvény, alkotmány magyar illuziójában.
Mohács után habsburgi I. Ferdinándnak, a hatalmas V. Károly császár öccsének magyar királlyá választását egy csomó - inkább kisebb, mint nagyobb csomó - főúr egészen közön- séges egyéni, családi önzésén és kapzsiságán kívül az az illuzió is segítette, hogy majd így a német-római birodalom nem ellenségünk lesz, mint volt Mátyás idején, hanem szövetsé- gesünk s legfőbb segítőnk a török ellen. Ez az illuzió azonban vajmi hamar elpárolgott a nemzeti önbizalmukban megingott magyar lelkekből. És a XVI. és XVII. század hősi magyar küzdelmei a törökkel világosan bizonyítják, hogy a nemzet jobbjai hamarosan ráébredtek az ősi igazságra: csak a magunk erejében bízhatunk. Sajnos, ez a megújuló önbizalom nem tudott fölemelkedni a II. Zrinyi Miklós nagyvonalú hősiességéig, amiben kétségtelenül részes a szörnyű méretü vérvesztés okozta számbeli és erőbeli legyöngülés is. Egyre nagyobbodik a szakadék a nemzet valóságos ereje és a nagy, lélekben soha cserben nem hagyott magyar célok, hagyományok, szent eszmények, a nemzet féltékenyen őrzött hivatástudata között. És ebből az aránytalanságból valóságnak és eszménynek, hivatásnak és ténybeli erőnek, célnak
és helyzetnek: csírázik ki a nemzeti lélekben, mentő és védő fegyveréül az ősi fészkéből ki- szorult nagy magyar gondolatnak - az illuzió.
De milyen fönséges, világtörténelmileg is páratlan önvédelem és hősiesség húzódott meg ez illuzió széljárta, zápormosta hevenyészett pajtáiban! A jogeszmébe, a magyar alkotmányos szabadság szokásjogi és írott szabályaiba, a Szent Istvánnal kezdődő ősi és soha meg nem szakadó folytonosságú Corpus Iurisba, Werbőczi Hármas Könyvébe, a Bocskai, Bethlen, Rákócziak szabadságharcai nyomán kikényszerített új és újabb alkotmánybiztosítékokba ve- tette meg lábát a magyar tagadás, a dac, az ellenállás a kifogyhatatlan reménykedés. A „szent király adta szabadságok,” az Arany Bulla szakaszai, a habsburgi királyok minden koronázás- kor visszatérő alkotmányos fogadkozásai, Bocskai bécsi, Bethlen nikolsburgi, I. Rákóczi György linzi békéjének szakaszai, II. Rákóczi Ferenc és nemzedékének hallatlan erőfeszítései nyomán kikényszerített újabb pillanatnyi enyhülés az elnyomásban, vagy annak inkább csak folyton megújuló ígérete, a Pragmatica Sanctio, az 1790-91-es országgyűlés nevezetes alkot- mányhelyreállító törvényei: mind-mind csak papíros túlnyomórészt, holt betű marad, de a nemzet nem fárad bele az ellenállásba, a fölkelésekbe és megbékélésekbe, s valósággal azon a szent és termékeny, életmentő illuzión tengeti életét századokon keresztül, hogy a Hármas- könyv eleven jog, minden porcikájában, hogy a törvények nem holt betűk halmaza, hanem élő valóság, hogy a megcsúfolt jog tovább él, mint tiprói, hogy a tény csak epizód, de a magyar jog örökéletű... Persze közben rengeteg árulás is adódik, sok kapzsiság, sok egyéni és osz- tálybeli önzés, sok belső magyar bűn, vajmi gyakran erőszakoskodás a szegény jobbággyal, időnként szinte az egyetlen pozitív jelentkezése a rendi alkotmányosságnak... Egészben véve mégis, ha lefoszlanak az esetlegességek és a kor külön bűnei a magyar nemzedékek politikai életéről; valami nagy, monumentális dolog, roppant, elpusztíthatatlan életerő mutatkozik meg bennük, a nemzet lelke, amely a legkétségbeesettebb helyzetekben sem hajlandó kimondani vagy akár csak másoktól kimondottan egyetlen percre is elfogadni maga fölött a halálos ítéletet. Mátyás király dicsőséges birodalmának viruló 4 milliós magyarsága két évszázad alatt a felénél kevesebbre olvadt, de ebben a végzetesen lecsökkent lélekszámban is a teljes, tör- hetetlen magyar történelmi lélek él s uralmi akaratából, az ősi célokból semmit sem hajlandó elalkudni. Budavár visszavétele (1686) után száz év alatt megint betelepülnek az ország elpusztult részei, további 60 év alatt megtöbbszöröződik a magyarság száma és 1848-49-ben már újból világhatalmakkal száll szembe a magyar politikai és katonai lángész, a szentistváni birodalom sértetlen helyreállításáért és elévülhetetlen jogaiért.
Görgei és a nemzet legyőzhetetlenségének illuziója.
Az 1848-49-es szabadságharc nemcsak óriási teljesítményeiben igazolta a korábbi idők évszázados közjogi küzdelmeit, fölkeléseit és szabadságharcait s évszázadok nagy jogászi illuzióit, hanem még bukásával is. És pedig nemcsak a nemzet lelkiismerete előtt, hanem Európa és az egész művelt világ számára. Óriási méretű igazolása volt ez a szabadságharc a magyar hivatástudatnak, erőnek és megtörhetetlenségnek. Ez az erőtudat tovább rezgett a nemzet lelkében Világos után is s kitermelt magából egy újabb történelmi méretü, a korábbi századokéhoz hasonló életmentő, létfenntartó illuziót: a világosi árulás vádját. A nemzeti köz- vélemény fölkapta Kossuth Lajosnak - különben megtagadott - sajnálatos és igazságtalan viddini leveléből az árulás vádját Görgei ellen s ennek a kegyetlen és valótlan vádnak vinkójával vigasztalta magát az összeomlás után következő sötét években. Ezzel a különös nemzeti alkoholizmussal mentette át a maga évezredes csodálatos önbizalmát, - újabb küzdelmek számára...
A Görgei-kérdés különben örök időkre egyik legizgalmasabb kérdése marad a magyar történetnek, lezárni igazán majd csak akkor fogják, mikor nemzetünk koporsóját szögezik,
azaz - soha. S ha a leglelkiismeretesebb kutatás és a legbecsületesebb, legszigorúbb történeti ítélkezés világánál végképen semmivé foszlott is Görgei árulásának meséje, úgy érzem, hogy az eljövendő Görgei-kérdés az lesz: helyes volt-e katonailag s ha helyes volt, ép olyan helyes volt-e politikailag Görgei fegyverletétele. S itt fölmerül egy újabb izgalmas kérdés: a lángeszű nagy hadvezérnek viszonya a magyar politikához. Hiszen mikor elfogadta Kossuth kezéből a diktátorságot, nemcsak hadvezér volt, nemcsak a magyar seregek főparancsnoka, hanem a magyar birodalom legfőbb politikai vezetője, rendes magyar államfőnél sokkal nagyobb hatalom: minden politikai és katonai hatalom birtokosa. S ha vitatni lehet katonailag, helyes volt-e messzebb és nagyobb célok szempontjából a világosi fegyverletétel, még inkább vitat- ható politikai szemszögből: nem kellett volna-e még a hadászati és harcászati reménytelenség esetén is egy hősibb összeomlást megkockáztatni, tisztán politikai - államférfiui - számítással. Nagy kérdés, vajjon a magyar nép, mely oly csodálatos ösztönösséggel ítélkezik és ítélkezett a nagy magyar történelmi eseményeken és kérdéseken másként, mint a mindenkori hivatalos Magyarország: nem azt az ösztönös megérzését fejezte-e ki, kezdetlegesen és igazságtalanul, Görgei árulásának meséjében, hogy a nemzet nagy céljai szempontjából és érdekében - másként kellett volna befejezni a szabadságharcot? De Görgei - fájdalom - nem volt állam- férfiú s ha voltak is nagyon kitünő politikai meglátásai, valójában egészen a szabadságharcig nem magyar légkörben nőtt föl, nem szívhatta magába a magyar történelem és ősi politikai művelődés szellemét, nem idegződhettek lelkébe e történelem legnagyobb teljesítményei és legszentebb hagyományai. Az ő nagy szellemének és fényes tehetségének végzetes bénaságát jelentette, hogy nem élt benne a magyar történelem csodálatos és megszakítatlan folyama- tosságában. Ezért mikor államférfiúnak kellett volna lennie elsősorban és csak másodsorban hadvezérnek: maradt továbbra is rideg katona s utolsó döntő elhatározásaiba nem szólott bele a Bethlenek és Rákócziak intése, útbaigazítása. Az én megítélésem szerint is ott keresen- dő Görgei Arthur fényes katonai géniuszának igazi tragikuma, hogy vajmi sokszor „ügyvédek fecsegésének” érezte azt a különös és megfoghatatlan politikai ösztöniségét a magyar nemzetnek, amely annak idején nem nyeste le ugyan Mátyás király szárnyait, de bölcsen és sokszor kíméletlenül, mégis kijelölte számára: meddig repülhet s honnan kell visszatérnie. Görgei Arthur esetében megfordítva: a Mátyás királyt valamikor korlátok közé szorító nemzeti ösztön és közvélemény még egy darabig való továbbrepülésre ösztökélte volna, ha Görgei nagy lelke ezt az ősi nyelvet értette volna. Legalább is így érzem. S a magyar nemzeti közvélemény, amelyben rendkívüli módon fejlett az egyensúlyérzet és igazságérzet: aligha fogadta volna el olyan könnyen az árulás vádját, ha legalább valami nagy politikai hiba - esetleg katonai hiba is - nem csúszott volna bele Görgei utolsó intézkedéseibe...
Mindez persze csak fölvetett ötlet, vagy magyar töprengés és aggodalmaskodás kesernyés terméke, esetleg túlságos egykaptafára való vonása a magyar történetnek. Különben is nagy kérdések ezek, melyeket nem lehet „rövid úton” elintézni. Csupán megvillantani igyekeztem a lehetőségét annak, hogy a magyar nép Világost követő árulási illuziójában esetleg nemcsak egy rideg és könyörtelen magamentő önvédelmi lépés jelentkezett, hanem mélyről fakadó politikai bírálat is. Az a különös, ösztönös magyar politikai bírálat, amely túltette magát még Deák Ferenc ragyogó érvelésén is és megmaradt elavultnak látszó kossuthi elvei mellett - egészen addig, míg a világháborúban és utána beigazolódott, mennyire neki és nem másnak volt igaza. Nem is csak a magyar, hanem az egész nagy dunai és középeurópai kérdésben.
Hogyan váltunk „délibábok hősévé?”
Kétségtelen azonban, ez a világosi volt az utolsó magyar illuzió, amelyben a magyar ösztön, a magyar történelmi törhetetlenség és küldetéstudat nyilvánult meg s az örök önvédelem. Utána nemsokára egészen más természetű magyar illuziók keltek ki a kiegyezési idők második
felének romló korszakából, beteg szellemi és közéleti talajából, hanyatló nemzeti politiká- jából. Fájdalom, Európa ezeknek a hamis, terméketlen, betegségből és pusztulásból fakadó magyar illuzióknak hatása alatt áll ma is, mint ahogy a mi nemzedékünk is ezeket örökölte, ezeket dédelgeti - tudva, hogy öntudatlanul - mostanáig ezekben tetszeleg és ezeket fordítja a nagyvilág felé.
A XX. századfordulót megelőző és követő évtizedekben váltunk mi magyarok valóban délibá- bok nemzetévé. S míg Arany János keserű szatírája, a Nagyidai cigányok, csupán fájdalomban és gyászban fogant torzképe a kossuthi szabadságharcnak, addig a lángeszű apa igen tehetsé- ges fia, Arany László, „Délibábok hőse” című szatirikus eposzában a maga korának tükrében mutatja meg nem ugyan az örök magyarságot, hanem csak azt a henye illuziókban tobzódó nemzedéket, mely megelőzte és előkészítette a nagy összeomlást. Az egész magyar történelem ezeresztendeje: élő és fönséges tiltakozás e „délibábok hőse” ellen. Annál tisztább igazság, hogy Arany László korszakának, e korszak vezető magyar nemzedékének délibábos életszem- lélete: kegyetlen valóság volt. Egy pusztulását érző nemzedéknek illuziók mámorába feled- kezése. Ezeknek az új magyar illuzióknak kísérteties világánál eltorzulnak lassan a valóság körvonalai, a nagy magyar célokból, az ősi magyar dunai gondolatból, a magyarság hagyomá- nyos kapcsolataiból a többi dunai népekhez, nemzetünk küldetéstudatából, művelődésünk legnagyobb teljesítményeiből és messzirevilágító valóságából szinte csak mind ennek hold- szerű visszfénye maradt. „Állameszme”, amelyből épen csak az ősi birodalmi igény és európai értelem sikkadt ki, „magyar imperializmus”, amely 30 millió magyar álmát festette a betegesen túlérzékennyé vált magyar képzelet falára, miközben évenként százezrek indultak útnak az országból, hogy új hazát keressenek idegenben s a kivándoroltak között elsősorban a legjobb és legéletrevalóbb magyarság. Nagy költőink és államférfiaink szellemi világa, történelmi mértéke, életszemlélete kifordult sarkaiból, Széchenyiből, Kossuthból és Deákból egyaránt csak üres formulák maradtak meg, nem gondolataik és magyar szemléletük eleven- sége s a bennük jelentkező örök magyar igazságok. Kosztümmé vált az ősi magyar ruha s bizony mindegyre nevetségesebben domborodott a díszmagyar a századfordulós gondtalanság és külsőségekben tobzódó álmagyarság figuráinak - „az álmosoknak, cifrálkodóknak, félig élőknek, magyarkodóknak, ködevőknek” - potrohán. Igy érett meg a magyar élet Ady Endrének özönvizet kiáltó és még jókor meghirdető kegyetlen költői tisztánlátása számára.
A századforduló beteg illuziói megelevenednek...
A becsületes és józan magyar önismeret számára percig sem vitatható valóság, hogy a mi háborús és háború utáni nemzedékünk nem a termékeny, önbizalmat mentő, életerőt tartalé- koló 48-49-es illuziót örökölte, hanem azt a századfordulós henye és életet pusztító illuziót, mely a 67-es kiegyezés egészséges kezdeményezését végül is a világháború és a háborus összeomlás zátonyára vetette.
Örököltük az álparlamentárizmust s vele a parlamentarizmus illuzióját, örököltük a század- forduló álnacionalizmusát s vele a lelki készséget minden külsőséges, felületes, látszatokkal megelégedő „nacionalista” életszemlélet iránt. Örököltük a háború előtt való évtizedek s a világháború amaz, egész évezredes történelmünkkel éles ellentétben álló tételét, hogy a mi sorsunkat egyesegyedül a német szomszédság és a német túlsúly szabja meg. Örököltünk egy, Eötvös Józseftől mindjobban elrugaszkodó másoló hajlamú művelődési politikát, amely idegen módszerekkel gyötörte és torzította a magyar ifjúságot, jórészt nagyképűségben és rossz, magyartalan stílusban élte ki a maga tudományosságát, hivatalos fórumain és hivatalos állásfoglalásaiban szembekerült minduntalan és pedig igen élesen, a magyar művelődés keleti beidegzettségeivel, szárnyalásával, egyben igazán nyugati, latinos kereszteződésével is; úgy hogy e keleti és nyugati őselemek násza már csak a legmagasabb magyar költői és művészi alkotásokban öröklődött tovább, szemben a hivatalos irányzattal. Katonai vonatkozásban
örököltük az osztrák katonai irodista szellemet, a harmonikanadrágot és a toronysapkát, azt az idegenszerüen és túlzottan gépies katonai formát, amelyet már két és fél évszázaddal ezelőtt olyan kegyetlenül kigúnyolt a nagyobbik Zrinyi Miklós Montecuccoli generálishoz intézett gyilkos vitairatában s velük az igazi militarizmusnak csak illuzióját. Szerencsére ezt az osztrák hagyatékot azóta a magyar katonai szellem szép megújhodása és egyre tisztábban bontakozó stílusa mindjobban kiforrja magából. Gazdasági téren örököltük a kettős monarchia utolsó évtizedeinek szánalmas önállótlanságát, kereskedelempolitikai gyámoltalanságát s a magyar gazdasági önállóság széles dunai szemhatárának elmosódását, vele a készséget egy kezdetleges, reménytelen törpemagyar gazdasági önellátásra s ennek kisstílűségén keresztül bizonyos tompa érzéketlenséget kívülről ható gazdaságpolitikai uralmi szándékok, befolyá- sok, imperialista módszerek iránt, s mindezzel a gazdaságpolitikai önállóság illuzióját. Örö- költük a 67-es korszak példátlan érzéketlenségét a magyar parasztság létproblémái iránt és végzetes szociális érzéketlenségét általában, amely díszmagyarral kendőzte a magyar fajta, a magyar nép égre kiáltó elproletarizálódásait, belső pusztulását s e furcsa gondolatáttétellel a hamis fajvédelem illuzióit...
Szörnyű örökség ez, csak valóban nagy nemzedék válhatott volna urrá rajta. De ilyen nemze- dék, fájdalom, nem adódott. Sem olyan kimagasló géniusz nem jelentkezett, aki a maga roppant sugalló hatásával és toldimiklósi erejével új fordulatot adhatott volna a magyar eseményeknek.
Igy történt, hogy „reálpolitika” címkéje alatt valójában sok vonatkozásban még mindig a századforduló pusztuló korának látszatai és illuziói élnek itt tovább... Holott pedig a magyar- ság igazi népi és történelmi erejét kellett volna és kellene latba vetnünk Európával folytatott újabb politikai és diplomáciai vitáink, a magunk érvényesüléséért folytatott küzdelmeink során...
II.
EURÓPA ELLENÜNK ÉS ÖNMAGA ELLEN
A világtörténelem legnagyobb kontárai Trianonban.
Igazán nem valami önkínzó szándék vezetett idáig abban, hogy magunk iránt való minden kímélet nélkül leálcázzam korszakunk és az előző korszak magyar bűneit, mulasztásait és henye illuzióit. Ellenkezőleg: az önismeret egészséget kereső szándékával és kötelessége szerint tettem. Betegesen eltúlozott bűntudattal s másokat illető felelősség magunkra szedésé- vel csak annak a bujkáló, idegen érdekeket szolgáló kisebbségi sugallatnak malmára hajtanók a vizet, amely a magyar lelkiismeret halálos borzongásait valóságos haláltudattá szeretné kifejleszteni bennünk.
A kíméletlen önkritika szerintem sohasem árthat, különösen akkor nem, mikor az ember nyugodt lelkiismerettel rámutathat a gyógyulás biztos útjára és eszközeire, mint ahogy én idáig tettem e munkám során.
Hadd idézzem Deák Ferencnek 1867 március 28-án mondott képviselőházi beszédéből e megragadó sorokat:
Azt mondta valaki, hogy ne mondogassuk mi magunkat gyöngéknek. Úgy hiszem, ön- érzetünk meg fog óvni ettől bennünket. Egyébként a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint amilyennek magát tudta, ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint amilyen volt, szomorú követ- kezések származtak. A mohácsi vész egyik oka erőnknek éppen ezen túlbecslése lehetett...
Nem ismerem el Deák Ferenc e tételének igazságát mindenben. Nagyon is el tudok képzelni helyzeteket, amikor a siker legfőképpen azon múlik, tudunk-e bízni önmagunkban. Azt azonban elismerem, hogy még mindig jobb a talán némileg túlzásra is hajló önbírálat, egy kis pesszimizmussal is vegyített önismeret, mint az idétlen és henye illuzió gondatlansága és lelkiismeretlensége. Követ pedig csak akkor dobhatna joggal rám bárki is, a talán túlságosan kíméletlennek látszó nemzeti önbírálatért, ha itt megállanék, ebben megrekednék s a rajtunk kívül való világ megbírálását elmulasztanám, ha a magunk hibáján túl nem keresném mások tévedéseit, mások gonoszságát, mások bűneit az emberiség s vele a magunk nagy dolgaiban. Azaz: ha Magyarország, a magyar nemzet több évtizedes politikai magatartását, korábbi tévelygéseit, mostani tanácstalanságát kiszakítanám az európai politika sodrából, mestersé- gesen elválasztanám országunkat a maga természetes környezetétől, kivülrekeszteném az európai erők játékán s még hibáinkat is valami világtól elszigetelt „öncélú” hibaforrásból származtatnám...
Eleve tiltakozom bármi ilyen beállítás ellen. Mikor a magyar önismeret kálváriáját járjuk, egyetlen percre sem feledkezhetünk meg arról, hogy minden tévedésünkbe, minden elhibázott lépésünkbe, minden kifejlődött és féligmeddig rendszerré vált belpolitikai vagy külpolitikai tévelygésünkbe szünet nélkül belejátszottak a nagy nemzetközi erők évtizedekkel a világ- háború előtt. Furcsa uniónk Ausztriával, szövetségünk Németországgal, Olaszországnak is nem egészen természetes érdektelensége a magyar dolgokban a hármasszövetség korszaka alatt, Anglia „fényes elszigeteltségi” politikája, a francia politikai szellemnek sokszor egészen fölületesen nacionalista, a történelmi tanulságokat fölényesen lekicsinylő, mindent néhány túlságosan egyszerű formulára visszavezető értetlensége a kettős Monarchia alapvető kérdései iránt. Ide sorozhatnánk a lengyel nemzet időleges elfordulását is Magyarországtól a századforduló körül, sőt még a háború után is, holott nyilvánvaló, hogy már a világháború alatt kellett volna kitűzni magyar és lengyel részről egyforma tisztánlátással és egyetakarással a közös lengyel-magyar határ célját... Szinte a végtelenségig sorolhatnánk - egyelőre csak a helyes szemlélet érzékeltetésére - a belső (magyar) és a külső (európai) dolgok, események
kapcsolódását. Ebből pedig, mielőtt a magyar önismeret szűkebb területéről átlépnénk az európai önismeret szélesebb mezejére, azt a természetes következést szeretném levonni a mi magyar dolgainkra vonatkozólag, hogy mindaz, amit idáig elmondottam, egy világtörténelmi jelentőségű ügy - a magyar dunai ügy - egyenletének csupán egyik fele, a másik fele - itt következik...
Eddig megmutattam, talán kissé rapszodikus módon, de mégis a dolgok lényegébe markolva, mit vétettünk mi, szegény árva magyarok - önmagunk ellen. Mert Európa ellen semmit sem vétettünk azóta, amióta Géza fejedelmünk kemény parancsszóval beszüntette a keresztény Európa ellen viselt kegyetlen hadmeneteit a pogány elődöknek, Szent István már elsőnek nyitotta meg a szárazföldi utat Európa keresztény zarándokai számára a Szent Föld felé. És Szent István óta szüntelen Európa gondolatát hordozzuk magunkban és Európát védelmezzük mindenféle barbár és keresztényietlen szellem, szándék, brutális erőszak ellen, igaz, mindig a magunk önvédelmén keresztül... Bűnünk hát Európával szemben legföljebb annyi, hogy néha elhanyagoltuk kissé ezt az önvédelmet...
De most a következőkben azt akarom megmutatni, lelkiismeretünk elé idézni, mit vétett ellenünk és vele önmaga ellen Európa a legutóbbi évtizedekben.
Húsz év alatt hatalmas könyvtárrá dagadt a páris-környéki békeszerződések és a háborús fele- lősség irodalma. Ennek a szomorú könyvtárnak legjellemzőbb vonása: siralmas eszme- szegénysége és terméketlensége. Többnyire úgy hangzanak ezek a művek, akár a győztesek, akár a legyőzöttek országaiból valók, mint multszázadbeli öreg „vidéki” ügyvédek egymást pocskondiázó periratai: csak a tiszta bírói szem tudna közöttük némi egyensúlyt teremteni, igazságot tenni. De ez a bíró mostanáig sem található sehol.
Mert ez a bíró csak az emberiség tisztább értelme és jobb lelkiismerete lehetne, amely túltenné magát átmeneti helyzeti előnyökön, vagy hátrányokon, egyik vagy másik nemzet, egyik vagy másik hatalmi csoport oldalán s mélyebb történelmi igazságkereséssel és pillantással próbálna
- vagy még inkább próbált volna - egy kis gyógyító balzsamot rakni a sebekre s némi felsőbb- rendű értelmet vinni akár a békeszerződésekbe, akár a nemzetközi dolgok későbbi fejlemé- nyeibe. Egy nagy, bismarcki méretű államférfiú kellett volna a Nagy Négyek legalább egyike helyébe...
Vagy a Népszövetség lehetett volna ez a magasabb bírói lelkiismeret és bírói tekintély, legalább a békeszerződések aláírása után. De milyen együgyű és szégyenletes dolog ennek a nagy hivatású intézménynek már az alapokmánya is, amely szigorú különbséget tesz győzők és legyőzöttek között, hát még ha a népszövetségi gyakorlat pályáját tekintjük! A béke- szerződések a nemzeti, faji, felekezeti kisebbségek nemzetközi jogállásának megerősítésével és szabályozásával s főleg a dunai területen az új, vagy megnagyobbodott úgynevezett utódállamokkal kötött külön kisebbségi szerződések útján próbálták - papiroson - enyhíteni a legyőzöttek, főleg pedig Magyarország s a magyar nemzet rettentő területi veszteségeit és a történelmi s néprajzi elvtől egyaránt elrugaszkodó új határok vészes következményeit. De a genfi intézménynek nincs még annyi ereje sem, hogy a legkegyetlenebb lábbal tiprását az újonnan megállapított kisebbségi jogoknak akár egy szalmaszál keresztbefektetésével is gátolni vagy jóvátenni tudja. Ott volt a másik kardinális népszövetségi jogsegély; az Alap- okmány 19. §-a, amely a területi reviziót helyezi kilátásba elvi jobbkezével, hogy gyakorlati balkezével - az eljárási szabályok embertelen és ostoba egyhangúságot kívánó tanácsbeli szavazati rendjével - visszavegye és semmivé tegye a hangosan hirdetett reményt.
Mennyire hiányzott a békeszerződések alkotóiból a felsőbbrendű államférfiúi építő szellem, az említett bírói szemmérték és lelkiismeret, az csak a legutóbbi évek során derült igazán napvilágra. Tardieu André, egyik legkicsinyesebb és legzugügyvédibb szellemű szerzője a
békeszerződéseknek - aki közben fölényeskedő módon bírálta utóbb többször a francia demokráciát és valami sunyi cvikkeres fertálydiktaturát propagált nemzete számára, minden felsőbbrendű hivatottság nélkül - „A béke” című siralmas művében, valójában Benes és a cseh propagandisták hazug dunai szemléletét szajkózza. És csak a legutóbbi időben ismerte el egy bosszus pillanatában, hogy ő volt az a nagystilű államférfi, akinek Romániát, melynek már vesztett ügye volt a győztesek szemében, a középponti hatalmakkal kötött külön béke- szerződése (a bukaresti béke) és elég gyöngécske háborús szereplése miatt, az utolsó pillanat- ban sikerült a győztes nagyhatalmakkal szövetségesül - újból - elfogadtatnia. Hát ilyen vélet- leneken - deus ex machinákon - mult például a trianoni békeszerződés olyanná alakulása, amilyennek ismerjük s amilyenként szenvedjük mostanáig.
A béketárgyalások gyorsírójegyzetei nyilvánosságra kerültek s azokban leálcázódik a mérhe- tetlen stílustalanság, lelkiismeretlenség, cinizmus, tudatlanság, minden államférfiúi szemlélet- től való elrugaszkodás, melynek valóságos - a világtörténelemben szinte páratlanul álló - orgiája volt a páriskörnyéki békék tárgyalása és szerkesztése. Csak Nicolson Haroldnak és a Nagy Négyek egyik leghatalmasabbikának, Lloyd Georgenak a békeszerződésekről nemrégi- ben megjelent emlékirataira kell gondolnunk, hogy elborzadjunk azon a feneketlen állam- férfiúi lelkiismeretlenségen és stílustalanságon, amelynek jórészt mi magyarok is mostani nyomorúságunkat köszönhetjük.
A Nagy Négyek olyan könnyű kézzel s annyira minden felsőbbrendű államférfiúi megfon- toltság nélkül döntöttek egész Középeurópa sorsáról, mintha csak afrikai kisebb gyarmat ügyének elintézéséről lett volna szó.
Ha valaki a világháborús és főleg a világháború után elkövetkezett nyugati - angol-francia - politika balfogásait kissé gyökeresebben meg akarja ismerni, nem is kell egész könyvtárrá dagadt irodalmat, a rengeteg érdekes és kevésbé érdekes memoárját szerepet vitt vezető embereknek - államférfiaknak, katonáknak - áttanulmányoznia. Elég hozzá, úgy gondolom, három könyv. Egyik: Fribourg André 1938-ban megjelent könyve: „A legyőzöttek győzel- me.” A másik: a Benes-féle „Nemzetek forradalma.” A harmadik: a háború utáni korszak sze- rintem legnagyobb francia publicistájának, a francia politikai szellem és gondolkodás egyik legragyogóbb megszemélyesítőjének, az akadémikus Bainville Jacquesnek még 1920-ban megjelent műve: „A béke politikai következményei.” Önmagában is gyönyörű szellemi torna és egyben rendkívül hasznos munka volna alaposan és részletesen szembeállítani ezt a három írásművet. Különösen pedig a Benesét és Bainvilleét s a bennük jelentkező kétféle és össze- egyeztethetetlen, sőt áthidalhatatlan szellemet. Az olcsó és lelkiismeretlen propagandizmusét az egyik oldalon, az európai történet szellemi mélységeibe gyökeredző lelkiismeretes és kifinomult politikai gondolkodásét a másik oldalon. Megállapításaikat a multra és jelenre, értékítéleteiket népekről, nemzetközi helyzetekről, Európának háború után való alakulásáról. De én itt csak vázlatot adhatok.
Valóságos katasztrófája kerekedett Európának abból, hogy a francia politika s általában a világháborúban győztes szövetségesek semmit, de semmit nem tanultak a lángeszű Bainville valósággal megrendítően ható 1920-as helyzetrajzából, értékítéleteiből és csodálatosan beteljesült jövendöléseiből. Legfeljebb a Fribourg féligazságáig jutottak el, jó későn, nagy- keservesen. De addig is főleg Benesnek, a laza és silány szellemi szövetű propagandistának, vásári fajsúlyú államférfiúnak hatása alá kerültek. Benes szuggesztiója a francia és angol politikára ma szinte lélektani rejtélyként mered elénk. S magam is, aki magyar nemzetem mé- lyen racionalista és individualista s amellett latinos egyensúlyra, világosságra, konkrétségre, tárgyilagosságra törekvő szellemében rokonnak érzem magunkat a franciákkal, nem is szólva szabadságeszményeink elévülhetetlen testvériségéről: szinte a francia politikai alkotószellem
élő és ható erejében megrendülve láttam már sok évvel Franciaország mostani szörnyű háborús összeomlása előtt, Benes győzelmét - Bainville fölött...
Mindenekelőtt Fribourg André említett művén keresztül folytatom vázlatos bírálatomat a békeszerződések és a háború utáni idők nyugati politikájáról.
Érdekes és szellemes könyv. Konkrét adatok és események láncolatában vonultatja föl azt a folyamatot, azokat a francia és angol politikai, diplomáciai ballépéseket, melyek végül is a német birodalmat tették szerinte a világháború győztesévé már 1938-ban. Még mielőtt az új háborús mérkőzés megindult volna, Fribourg már legyőzöttnek vallotta az angolokat és franciákat. Bizonnyal ő csodálkozik ma legkevésbé Franciaország 1940-es katonai összeom- lásán. Alapvető megállapításait mindenesetre szinte prófétai hitelűvé avatták az utóbbi két év világeseményei. Annál megdöbbentőbb hiányosságúnak éreztem e könyvben, hogy egy ilyen rendkívül széles és mély kultúrájú politikai író, aki annyira megveti az olcsó hatást, a nagy szavakat s olyan becsületesen és szigorúan ragaszkodik a tényekhez s az események logikai kapcsolataihoz: hogyan tudhatott mégis, még 1938-ban is, annyira vak lenni a békeszerződé- sek s az azután következő francia politika igazi nagy tévedései és balfogásai iránt.
A könyv különös érdekessége, hogy az előszót Pétain marsall írta. Azonosította magát Fribourg ama fölfogásával, hogy a németeket már 1938-ban a világháború győztesének kell tekinteni.
A Fribourg könyvének előszavában egyébként Pétain marsall meglehetősen kezdetleges és minden mélyebb államférfiúi látást nélkülöző módon abban keresi a francia politika és diplo- máciai világháború utáni hanyatlásának és sorozatos diplomáciai csatavesztéseinek legfőbb okát, hogy a győztesek nem vonultak be Berlinbe, nem ott diktálták a békét s ezzel lélektani alapot adtak a németeknek arra, hogy az első perctől fogva ne érezzék magukat igazán legyőzötteknek. Lehet, hogy ez súlyos taktikai hiba volt a győztesek részéről. Fribourg is páratlan elmeéllel sorakoztatja föl a további taktikai balfogásokat. De mindketten mindig csak a taktikaiakat. Holott az alapvető hiba nem taktikai, hanem stratégiai méretű volt. Ahhoz azonban, hogy a politikában e „stratégiai” hibát elkerülhessék a győztesek, általánosabb európai magaslatra kellett volna emelkedniök a békeszerződésekben. Legalább bizonyos mértékig igazságot kellett volna tenniök. Ha másutt nem, hát ott, ahol az ő igazi és közvetlen érdekeik, de egyben még inkább távolabbi, történelmi méretekre szóló érdekeik nem állottak útjában az igazságtevésnek.
Pétain marsall említett előszavában szó sincs arról, hogy a szövetségesek oktalanul és könnyelműen széttörték a kettős monarchiát, túl azon a mértéken, amely talán ésszerű és végeredményben kikerülhetetlen is volt. Egyszerre ésszerű és kikerülhetetlen volt, hogy Isztria és Déltirol s általában Ausztria olasz nyelvterületei Itáliához kerüljenek. Ésszerű és kikerülhetetlen volt, hogy a szlovén területek is leszakadjanak s mert nem volt önálló Horvát- ország, Szerbiához kellett csatlakozniok. Ésszerű és kikerülhetetlen volt a történelmi Csehország önállósulása is, bár éppen nem okvetlenül a monarchián kívül; s még inkább Galicia csatlakozása az újból föltámadt Lengyelországhoz. De annál nagyobb őrültség volt a történelmi Magyarország szétdarabolása. Francia érdekből, angol érdekből, nyugati érdekből, az európai művelődés vagy egyensúly vagy a béke érdekéből történt ez? Józan ésszel ma már senkisem állíthat ilyesmit.
Gratz Gusztáv egy számomra nagyon emlékezetes cikkében azt fejtegette, még a Harmadik Birodalom megalakulása előtt, hogy megoldhatatlanná teszi a Dunavölgyének kérdését Franciaországnak az a háború utáni politikája, amely nem közvetlen francia érdeket igyekezik érvényesíteni ezen a területen, hanem azt - most már elmondhatjuk: könnyelműen és botorul - átengedte a maga kis dunai szövetségeseinek. S csak rajtuk keresztül próbálta érvényesíteni a maga érdekeit. Ez a francia politika, mint ahogy hallatlan vaksággal dőlt be a háború előtt a
szlavofilizmus és azzal párhuzamos propaganda és hihetetlen méretű történelemhamisítás hazugságainak és illuzióinak, a békeszerződések tárgyalásánál és szerkesztésénél pedig Benesék oly nyilvánvalóan hamis adatainak és félrevezető beállításainak: a háború után e silány alapozáson szívesen látta, teljes erejével előbábáskodta és elsőnek üdvözölte a kis- antant megalakulását prágai vezetés alatt. Elég szegénységi bizonyítvány volt már az is a győztes nagyhatalmak vezető államférfiainak művében, hogy elfelejtettek kissé lapozgatni Középeurópa históriájában, ahol könnyen ráakadhattak volna arra a szembeugró és sok évszázadon keresztül következetesen és törvényszerűen érvényesülő tényre, hogy a középső Dunavölgyének - tehát a Dunavölgye legfontosabb részének - egyetlen állandó érvényű meg- szervezője évezredek távlatában egyesegyedül a magyar nemzet volt s hogy a Dunavölgye függetlenségének és önállóságának védelmében is Magyarországot illeti az elsőség. Micsoda államférfiak lehettek azok, akik figyelmen kívül hagyták azt a történelmi valóságot, hogy Csehország a magyarok bejövetele óta rendszerint vagy szerves része, vagy szoros pórázra fogott vazallusa volt a német birodalomnak, sőt a domus austriacának - az osztrák Háznak - sok századon át sokkal szilárdabb és biztosabb hatalmi alapja, öröktartományként, mint a nyugati és északi német választófejedelemségek. A XIX. században pedig az osztrák császár- ság koronaországa. Állami önállóságának hosszabb epizódjai is a középkorban többnyire a Magyarországgal való szövetség eredménye voltak csupán a XII. és XIII. században. Ám rendben van: a békeszerzők nem ismerték Középeurópa történetét, ehelyett hosszú évtizedek óta a jórészt Párisban székelő szlavofil középeurópai történetszemlélet, történetírás, az orosz szövetség és a pánszláv eszmevilág szellemi befolyása alatt nőttek föl. De mit szóljunk azokról a kiváló francia katonákról, akiknek eszükbe sem jutott, mekkora hadászati agyrém: Prágát és Csehországot, vagy akár a krokodilus formájú Csehszlovákiát avatni a Nyugat keleti védőgátjává a német imperializmus ellen?...
El kell ismerni, hogy a történelmi Csehország állami önállósága majdnem természetes következése volt annak a ténynek, hogy a nyugati hatalmak megnyerték a háborút Német- ország ellen s hogy Masaryk és Benes forradalmi emigráns kormányát, megtetézve a cseh katonaság passzív, részben pedig áruló magatartásával a kettős monarchia oldalán, valamint a cseh légionáriusok kétes dicsőségű szereplésével, szövetségesül elfogadták. Ámbár még így is egy nem mindennapi jelentőségű francia államférfi, volt miniszterelnök és pénzügyminiszter, Flandin Pierre Etienne, már 1932-ben azt írta Középeurópáról szóló mélyreható tanulmá- nyában, hogy annak idején a háború után bizony a kettős monarchia népei, tehát a csehek is, megelégedtek volna széleskörű autonómiákkal a monarchia kereteiben.
A történelmi Csehország 1938 őszén kifejezetten abba bukott bele, hogy botor és kicsinyes mohósággal nemcsak kiszakíttatta volt Magyarország testéből a Felvidéket csaknem egy milliónyi magyar lakossággal, hanem húsz éven át a legádázabb és a legkonokabb magyar- gyűlölő és magyarüldöző politikát csinálta mind a maga határai között, mind a szélesebb középeurópai keretekben, nemzetközileg. Ahelyett, hogy Magyarország 1867-es példáját követve becsületes kiegyezést keresett volna a nem általa legyőzött Magyarországgal, professzor-államférfiainak vezetése alatt beleélte magát hamis imperialista illuziókba s ezeknek az illuzióknak ingoványaira csalogatta és pedig sikerrel a francia politikát. Ugyan mi- féle francia érdek szólt azért, hogy a magyar Felvidék egy millió magyarral Csehszlovákiává alakuljon egy olyan tökéletlen és lehetetlen államtestben, amelyhez foghatót nem ismer a világtörténelem? Hacsak nem az a hazugság, az a gonosz és becstelen érvelés, mely alap- hangja volt a békeszerződések tárgyalásánál a benesi vádaskodásoknak ellenünk, hogy azért kell Magyarországot minél alaposabban megcsonkítani és nyomorékká tenni, mert a magyar nemzet a legveszedelmesebb kiszolgálója a Dunavölgyében a német imperializmus keleti törekvéseinek! Holott Magyarország soha egyetlen percre sem mondott le, a legnehezebb
helyzetekben sem, a maga önálló államiságáról. Olykor szövetségesei is voltunk a németek- nek, a nemzeti egyenrangúság alapján hűséges szövetségesei, de sohasem lakájai.
A diplomáciai világtörténelem nem ismer ennél az érvelésnél hazugabbat. Hiszen az igazság az, hogy ha a magyarok 896-ban véget nem vetnek a bajor-morva félszázados, tehetetlen és semmi komolyabb államalkotással nem kecsegtető végeláthatatlan küzdelmeknek és marako- dásoknak s mind az egyiknél, mind a másiknál nagyobb politikai tehetséggel meg nem vetik a későbbi szentistváni keresztény birodalom alapját és azt nem védelmezik valóban oroszláni bátorsággal, erővel egy évezreden át: ma talán a Fekete tengerig német volna az egész Dunavölgye. És ha az osztrák-magyar-német szövetségnek lassan és észrevétlenül, főleg gazdaságpolitikai eszközökkel való német birodalmi hegemóniává válása egy gyöngébb magyar nemzedéket ki is tudott forgatni félelmetesen biztos ösztönű védelmi magatartásából s ha az Ausztriával való 67-es kiegyezés után következő idők sokféle új belpolitikai föladata lassan el is szoktatta a magyar országgyűléseket és kormányokat az önálló külpolitikai állásfoglalásoktól: szabad-e józanul, becsületesen és értelmesen egy ezeréves dicsőséges mult teljesítményei után a mi nemzetünket ennek a gyöngébb századfordulós nemzedéknek mértéké- vel mérni és megítélni? Micsoda érveket és micsoda tények özönét tudnánk mi fölvonultatni a hazug cseh propaganda ellen, ha firtatni kezdenénk azokat a szolgálatokat, amelyeket a cseh túlbuzgóság a fehérhegyi csata (1618) előtt és óta egészen napjainkig, meghunyászkodó politikai magatartásban nyujtott a mindenkori német impériumnak! Mikor mi magyarok 1848- ban és 1849-ben minden legkisebb nemzetközi segítség nélkül vívtuk a magunk világraszóló szabadságharcát az ereje teljében lévő Ausztria ellen (mely később, 1850-ben Olmützben olyan példátlanul megalázó szerződésre szorította az ellenlábas Poroszországot s valóban útban volt, hogy megvalósítsa a mainál is nagyobb német birodalmat), s ugyanakkor szembe- kerültünk az orosz birodalom nagypéteri hagyományokat őrző cárjának seregeivel is, s amikor a bécsi polgárság szabadságszeretete és rokonszenve önkéntes légiót küldött Kossuthnak és Görgeinek: akkor az a cseh nép, melynek fehérhegyi csatájáról valóban lekésett a mi Bethlen Gáborunk, úgy szolgálta az európai szabadság és a nemzeti önrendelkezés eszméjét, hogy Világos után az ő soraiból kerültek ki a legszívtelenebb és a legszolgalelkűbb beamterek - a
„Bach-huszárok” - a szerencsétlen magyar nemzet megalázására és nyomorgatására. Ők voltak a legalázatosabb kiszolgálói, a leggátlástalanabb lakájai, a legsilányabb tábornokai, a legkicsinyesebb adóvégrehajtói és pribékjei a hősi küzdelmében vérét vesztett és halálra fáradt magyar nemzetnek. Mi jogon beszélnek ezek Európáról velünk szemben? Hol voltak ők, mikor mi a Batu Kán zseniálisan fölépített hadi organizációjával és hadvezetésével - botorul eldobván magunktól ősi katonai formáinkat és fölényünket, taktikai rugalmasságunkat, stratégiai nagyvonalúságunkat, a nyugati hadviselés különböző ostoba katonai divatjai kedvéért - Mohinál szembeszálltunk a világ mostanáig legnagyobb katonai birodalmával? És hol voltak ők, mikor mi századokon keresztül a másik nagy rokon néppel, az ozmán török- séggel hadakoztunk? És hol voltak, mikor a mi nagy királyaink nyugati határainkon és bent az ország belsejében védelmezték a magyar birodalmat? Vagy seholsem voltak, vagy szolgák- ként a német táborban voltak. Szent István ellen II. Konrád óriási birodalmi sereget indított 1030-ban s a csehek már akkor is ott szerepeltek ellenünk, elég dicstelenül, mert németek és csehek rettentő közös pusztulásával végződött e vállalkozás. Később is, III. Henrik vállalko- zásaiban Magyarország ellen ott voltak a cseh csapatok is...
Micsoda együgyű dolog volt egy ilyen történelmi erők által sokszorosan megtört, megalázott, szolgaösztönökkel beoltott népet tenni meg a dunai önállóság legfőbb őrzőjéül, politikai, diplomáciai és katonai értelemben egyaránt! Hát nem a legtermészetesebb francia álláspont lett volna az, hogy megadja a cseh nemzetnek és a történelmi Csehországnak a maga ön- állóságát, de ugyanakkor szorítja a történelmi tanulságok csalhatatlan útmutatása szerint a magyarokkal való megegyezésre, akik többen vannak, mint a csehek, évezredes nagy önálló
mult van a hátuk mögött, nagyobb önbizalom bennük és aránytalanul jobb geopolitikai alap földjükben az önvédelemre, akik soha senkinek be nem adták a derekukat s akik egyetlen percre sem mondtak le - legalább jogilag nem - a maguk nemzetének és államának ön- állóságáról és szuverenitásáról?
Vagy mit mondjunk Románia szövetségi mivoltáról, teljesítményeiről, érdemeiről, előjogairól Magyarországgal szemben, mikor Tardieu úr maga ismeri be, hogy a legnagyobb erőfeszí- téssel is alig sikerült ezt a félszázaddal azelőtt európai segítséggel fölszabadított és történelme során először, külső parancsszóval, állami rangra emelt országot a nyugati hatalmak szövet- ségeséül elismertetni? Hát ahogy a történelmi Csehországot józanul és előrelátóan össze kellett és aránylag könnyen össze is lehetett volna egyeztetni Magyarország érdekeivel a Felvidéknek és a Ruténföldnek Magyarország határai között való meghagyásával, nem lett volna-e aránylag könnyen megoldható feladat a győztes nagyhatalmak részéről, akik szinte kegyelmi ténnyel fogadták vissza Romániát: megteremteni az önálló Erdélyt, a három nemzet
- románok, magyarok és szászok - létének biztosításával, szoros szövetségben Magyarország- gal - és akár Romániával is?
Azt viszont a legelfogultabb s legtüzesebb fejű magyar hazafival is könnyű megértetni, hogy Franciaországnak s általában a győztes nyugati nagyhatalmaknak nagyon súlyos szövetségi kötelezettségeik voltak a vitéz szerb nemzet iránt, amely páratlan elszántsággal és áldozat- készséggel vette ki részét a világháborúból, sőt azt lehet mondani, hogy ez az aránylag kis nép lélekszámát messze meghaladó politikai és katonai erőt jelentett a szövetséges és társult hatalmak oldalán. Szerbia valóban nyilt, törhetetlen, erős szövetséges volt: volt hát erős jog- címe, erkölcsi jogosultsága ahhoz, hogy területeket követelőleg lépjen föl azzal az országgal szemben, melynek legyőzetéséhez maga is jelentékeny, igen súlyos véráldozattal hozzájárult. Más kérdés, hogy vajjon egy kiegyensúlyozottabb, jobban elrendezett és szervesebb fölépítésű Dunavölgye szempontjából politikailag okos dolog volt-e a nagyhatalmak részéről - végeredményben a délszláv kérdés állandóbb jellegű megoldása érdekében is - lejjebb nem szállítani a szerb nagyhatalmaskodó igényeket. És igen nagy kérdés még, nem lett volna-e szerencsésebb megoldás egy szélesebb távlatban: egészen önálló államot teremteni Horvát- országból, aztán rábízni, kíván-e visszatájékozódni Magyarországhoz, vagy Szerbiával akar államszövetségre lépni, vagy pedig kialakulhat kissé szerencsésebb és józanabb légkörben mindkét délszláv országnak valaminő szövetségi kapcsolata Magyarországgal.
Bölcsességi rekord: Nyugatmagyarország elszakítása.
A trianoni békeszerzők kontár művében azonban talán mégis azt a valósággal hajmeresztő értelmetlenséget illeti az elsőség babérja, amellyel e bölcsek Nyugatmagyarországot el- szakították az anyaországtól, kéretlenül Ausztriának dobták oda és miközben több más együgyű térképrajzolást végeztek a német imperializmus terjeszkedésének megelőzése címén, Magyarország nyugati határán egyenesen arról gondoskodtak a jó kereskedő gondos előre- látásával, hogy ha már csatlakozik valamikor Németausztria a Németbirodalomhoz, legalább minél kiadósabb legyen ez az Anschluss. Csak a kis dunai szövetségesek feneketlen magyar- gyülöletének sugallatával lehet valamiképen megmagyarázni ezt a francia szempontból valósággal elképesztő értelmetlenséget. Vagy talán azzal a furcsa illuzióval, amely különben végigkísérte a győztes nagyhatalmak - különösen pedig Franciaország - politikáját az osztrák kérdésben a háború óta, elhitetvén velük, hogy Németausztriát kell melengetni, dédelgetni, segíteni, közelebb vinni elsősorban Csehszlovákiához, de csak Ausztriát a legyőzöttek közül, nem egyúttal Magyarországot is, mert azért megharagudnának az apró szövetségesek: s máris megtörtént Ausztria csatlakozásának elhárítása. Hát még ha nemzetközi kötésekkel is tilalom- fát állítanak - mint ahogy állítottak - az Anschluss elé!
Azt a célt mindenesetre elérte Nyugatmagyarország leszakítása, hogy nagymértékben és mélyrehatóan elrontotta a jó viszonyt hosszú időre Magyarország és Ausztria között. De vajjon nem Ausztria és Magyarország későbbi szorosabb összekapcsolódásának elmaradása volt-e egyik döntő előkészítője az Anschlussnak s egyben a francia közép- és keleteurópai védelmi és szövetségi rendszer összeomlásának?...
Nem nehéz elképzelni, hogy rövidesen eljön az idő, amikor minden értelmes francia vagy angol velünk együtt fog ámuldozni a páriskörnyéki békeszerződéseknek nem tudatos gonosz- ságán - mert ez egészben véve túlzás - hanem értelmetlenségein, cinikus könnyelműségein és példátlan színvonalalattiságán.
Világháborús párhuzam angolok, franciák és németek között.
Még mindig Fribourg könyvének hatása alatt vetem föl a kérdést: hogyan történhetett, hogy olyan valóban kiváló, sőt rendkívülinek mondható tehetségek, mint Clemenceau és Llyod George, a békeszerződések alapvetésének igazi tervezői s velük a kegyes, őszintén igazságot kereső Wilson - Sonnino félreállított mellékfigura volt - végül olyan gyötrelmesen tehetség- telenül oldották meg a háború utáni rekonstrukció föladatait?
Csodálatos teljesítménye az angol és francia demokráciának mindaz, amit katonai és politikai téren ezek a nagy nemzetek kiállottak és véghezvittek a világháborúban, egy Clemenceau, egy Foch marsall, előtte és vele egész sora a legremekebb francia tábornokoknak, egy Llyod George, egy Churchill Winston, egy Haig marsall vezérlete alatt. Egyenesen bámulatra méltó a természetes kiválasztásnak az a biztonsága, ahogyan franciák és angolok minden vezető helyre nemcsak a legkitünőbb tehetségeiket, hanem egyben a legalkalmasabb embereket is tudták odaállítani. A középponti hatalmak értékkiválasztása a politikai és katonai vezetés szempontjában meghökkentően döcögött és elmaradt a nyugati hatalmakéhoz képest. Tisza István gróf magyar miniszterelnökön kívül nincs egyetlen jelentékeny államférfia a német- osztrák-magyar szövetségnek. Katonai téren pedig a nagyon tehetséges és tudós Conrad elméleti embernek bizonyult - a jó öreg osztrák iskola - Hindenburg és Ludendorff pedig elképesztően későn jutott a katonai vezetés birtokába, sok szerencsétlen kísérletezgetés után. És mikor odakerültek, olyan óriásinak érezték a maguk katonai színvonala felsőbbségét a vezető államférfiak és diplomaták politikai színvonaláéhoz képest, hogy nem volt nehéz bele- élniök magukat abba a különben is régi poroszos elgondolásba, hogy háborúban hallgassanak a politikusok és álljanak „hapták”-ba a hadvezetők előtt... Ebben volna is valami kis elemi igazság, de csak akkor, ha a hadvezér napoleoni vagy mátyáskirályi méretek szerint egyben államférfiú is. A nagy német katonák azonban egyenesen apolitikus szakemberek voltak. Velük szemben óriási fölényben voltak Llyod George-ék, Churchill-ék, Clemenceau-ék, Briandék, akik nemcsak a politikai mesterséget értették, hanem jócskán a katonait is s a politikai gondolat elsőségét úgy tartották fönn a hadvezetéssel szemben - egy ízben a vén
„tigris” oda nyilatkozott, a háború komoly dolog, azt nem lehet katonákra bízni -, hogy ugyanakkor mélységes értelmi és érzelmi egyhúron pendüléssel működtek együtt a hozzájuk hasonlóan nagy szellemi színvonalú tábornokokkal, akikben viszont a francia és angol szabad élet légkörében rendkívül eleven politikai ösztönök és készségek jelentkeztek.
Jó lelkiismerettel mondhatom: semmi különös elfogultság nem vezet volt ellenségeinkkel szemben. Sőt ellenkezőleg: szememben Llyod George, Clemenceau, Churchill a tehetség és eredetiség és férfiasság, törhetetlen energia s nem utolsó sorban a magas államférfiúi szellemiség képviselői voltak. Titkolt rokonszenvemet bírták már a háború alatt s magamban keserű összehasonlításokat tettem köztük és a mi középponti őrmestereink és nyárspolgáraink között. A vén tigris markáns mongoloid vonásaiban szinte keleti rokonvonásokat fedeztem föl...
A győzők lassan elvesztik a békét.
De jaj, más képet mutat e nagy tehetségek és energiák háborús szereplése és ugyané háborús vezéremberek békekötő és háború után való békebeli szereplése! Pedig az igazi nagy föladat csak a háborús győzelem után jelentkezett: az újjárendezés.
Különös dolog és izgalmas rejtelem: a militarista Németország végül is a világháború gyöngébb művészének bizonyult, mint az antimilitarista jelszavakba burkolódzó Anglia és Franciaország. De a béke fegyvereit sokkal jobban tudta forgatni Németország, mint a békéért ujjongó nyugati hatalmak.
A békemű más, mint a háború. S amilyen ösztönösen állította Anglia és Franciaország leg- kiválóbb tehetségeit politikusok és katonák közül a nagy mérkőzés szolgálatába, ugyanezek a háborús fenomének olyan gyarló békeszerzőknek bizonyultak. A francia nemzet valahogy éreztette a maga belső ösztöneinek szabályozhatatlan játéka révén Clemenceau elejtésével a köztársasági elnökválasztásnál, hogy a borotva használat után tokba való. De egyfelől már későn jelentkezett ez a népi ítélkezés, másfelől az új békestílus sem tudta megtalálni a maga nagy államférfiúi megszemélyesítőjét. Briand finom, rugalmas, művészien csiszolt elme volt, de csak a formulák ötvösművésze, nem igazi alkotó. Sem a béketárgyalások alatt, sem azután nem jelentkezett a győztes nagyhatalmak politikai vénájában az a nagy építő szellem, az a korszülötte fényes konstruktőr, aki valóban új életet tudott volna varázsolni a világháború romjai fölé...
A természetes és Európának, meg a világ békéjének újjáépítése szempontjából helyes az lett volna, ha a győztes nagyhatalmak elkülönítik vala a békeszerződések megszerkesztésénél a maguk közvetlen érdekeinek védelmét, azon kívül és azon túl pedig - hogy úgy mondjam - kongresszussá alakítva át a béketárgyalást, jól megfontolt és igazságos rendezéssel állandó vagy legalább is fejlődésképes rendet teremtenek Európa legkényesebb pontjain, elsősorban a Dunavölgyében. Nem először történt volna meg, hogy Európa lelkiismerete és józan eszélyes- sége még háborús győzelem esetében is vissza tud szorítani bizonyos káros, túlzott és aránytalan hatalmi előretöréseket. A győztes nagyhatalmaknak Oroszországgal nem kellett számolniok, Oroszország kényszere és a Dunavölgyére nehezedő óriási súlya nem játszott tehát bele a háború utáni rendszer megalkotásába. A kis dunai álszövetségesek tolakodó és kezdettől fogva romboló hatásúnak ígérkező igényeit könnyű lett volna hát olyan módon visszaszorítani, mint ahogy a berlini kongresszus visszaszorította 1878-ban közös egyet- értéssel a Balkánba betört Oroszországot és egyelőre legalább valami egyensúlyfélét hozott létre e veszedelmes tűzfészek körül. Vagy ha már megtörtént a szerencsétlen trianoni béke- szerződés, legalább a nyilván biztosító szelepnek szánt Millerand-féle kísérőlevél igéreteit kellett volna kissé nagyobbszabásúan beváltani. De annak sem volt akadálya, hogy ezt a kísérőlevelet kiterjesztő módon magyarázza és főleg alkalmazza az európai diplomácia, élén Franciaország, mihelyt nyilvánvalóvá vált, hogy Benes hazug adatokkal tévesztette meg a nagyhatalmakat s általában kiderült, hogy a trianoni szerződés nem jelenthet igazi békét. De a Millerand kísérőlevelében számunkra biztosított határkiigazító, tehát reviziós jogigény épúgy semmivé vált a későbbi nyugati politika szánalmas formalizmusának, érdektelenségének, főleg a kisantant határtalanul szerencsétlen koncepciójának és rendszerének kibontakozásával a húszas években, mint ahogy halott ígéret maradt a győztes oldalon való leszerelés s teljesen értelmetlen papíros az utódállamokkal kötött Saint-Germain en Ley-i kisebbségi szerződés, vagy a népszövetségi alapokmány 19. szakasza. És általában mindaz a siralmas csökevénye a jóindulatnak, mind az a jámbor és félszeg kezdeményezés, ami a békeszerződések rendsze- rében legalább betű szerint valamit megcsillantott az igazságkeresésből és humanizmusból.
1920 magyar reményei elhervadnak - Prága magyar- és lengyelellenes irányt diktál.
Bármilyen irtózatos csapás és sok tekintetben csalódás volt a magyar nemzet számára a trianoni békeszerződés: annak esztendeje, 1920, a szerződés aláírása után nem alakult egészen reménytelenül. Nemcsak kiváló francia és angol államférfiak - De Monzie, Albert Francois, Boncour Paul, Danielou Charles, Alizé Henri, Lloyd George - emberséges és baráti szavai csengtek a fülünkben, de voltak, akik visszaemlékeztek Clemenceau 1918 októberének végén tett ama kísérletére is, hogy mentse a történelmi Magyarországból, ami menthető. 1918 október utolsó napjaiban kérdést intézett a svájci magyar követségen keresztül Andrássy Gyula gróf akkori osztrák-magyar külügyminiszterhez, mi volna az a maximális áldozat, amelynek árán még meg lehetne menteni a kettős monarchia valaminő konstrukcióját. Sajnos, erre a kérdésre Andrássy már nem felelhetett, mert kitört Ausztriában is, Magyarországon is a forradalom. Valószínű azonban, hogy Magyarországnak szilárd magatartása ezekben a sors- döntő időkben egészen más fordulatot adhatott volna az eseményeknek. Sajnos, előbb a Károlyi-féle idétlen álforradalom, azután a bolsevista forradalom végképen elmosta egyelőre a történelmi Magyarország európai presztizsét, Clemenceau kérdését senkisem vetette föl többé.
Mégis kezünkben volt a békeszerződés aláírása után a Millerand kísérőlevelének Francia- ország nevével és pecsétjével ellátott váltója s mi abban szinte vakon bíztunk. Bekövetkezett a lengyel-orosz háború s annak során Magyarország hűségének tettekkel való bizonyítása a lengyel testvérnemzet iránt. Ugyanakkor pedig Csehszlovákia első árulása, mikor nem engedte át a Lengyelországnak szánt lőszerküldeményeket s lényegében Oroszország mellé állt a Lengyelországot védő Franciaországgal szemben, sőt hátbatámadta az élethalálharcát vívó Lengyelországot és csúf manőverrel kizsarolt Lengyelország sziléziai tartományából lényeges és gazdaságilag rendkívül fontos területeket. A francia politika láthatta, hány pénzt ér egy szélesebb európai megbékélés és igazságosabb rend, vagy akár csak a francia kontinentális érdek szempontjából az új csehszlovák lombik-állam, viszont kiérezhette volna Magyarország magatartásából a készséget egy nagyobb stílusú középeurópai újjáépítő politikában való tevőleges részvételre. Ugyanekkor Paléologue Maurice volt a Quai d’Orsay állandó főtitkári irányítója, akinek sok érzéke volt - nyilván mélyreható történelmi tanul- mányai alapján - a magyar dolgokhoz...
Nem tartozik ide a kérdés, követett-e el hibákat ezidőtájt a magyar politika is. Csak futólag említem meg, hogy szerintem: igen. Mert ha a magyar közvélemény és a magyar kormányzat és törvényhozás abban a forrongó és még ki nem alakult helyzetben fölismeri a magyar cselekvés alapirányát és parancsát: fölösleges és hosszadalmas diplomáciai tárgyalások helyett legalább 50.000 jó magyar katonával átvágott volna a Kárpátokon, hogy Varsó alatt résztvegyen a lengyel testvérnemzet nagy csatájában. A „varsói csoda”‘, Pilsudski géniusza és a francia szövetségi hűség megmentette az utolsó pillanatban Lengyelországot. De magyar szempontból örök vétek, hogy csekély számú magyar legionáriusok helyett nem a nemzet tekintélyes katonai ereje jelent meg a lengyel-orosz hadszintéren, hogy beleírja nevét - föltámasztván újból Báthori szellemét és az akkori idők nagyon erőteljes lengyel-magyar szolidaritását - a lengyel nemzet feltámadásának történetébe. Meggyőződésem szerint ott pecsételhette volna meg a három nemzet: a lengyel, a francia és a magyar, Varsó alatt, az új időknek és új helyzetnek megfelelő középeurópai magyar politikát...
Ne kutassuk, mi mindenen mult a magyar nemzet lelkében élő ösztönös segítségküldésnek csupán csökevényes megvalósulása. Bizonyosságnak érzem azonban, hogy ha ez a cavouri stílusú magyar lépés el nem marad, ma talán gyökeresen más a helyzet Középeurópában. Mert aligha történhetett volna meg Ausztria csatlakozása és egy lengyel-magyar - közös határral
biztosított - szoros együttműködés nemcsak a kisantant beteg koncepcióját hiusította volna meg eleve, hanem Csehországot is alkalmasint ráébresztette volna a maga igazi dunai - nem ugyan vezéri, hanem csak számottevő segédi - szerepére. És végül: aligha ütött volna ki 1939 őszén a német-lengyel háború...
A francia politikának 1930-as, bizonyos magyarbarát elgondolásokkal kacérkodó, rövid epizódja azonban nagyon hamarosan semmivé vált. Szinte meg se tudja érteni az ember, hogy Prágának Lengyelországgal szemben való magatartása után hogyan erősödhetett meg Párisban újból Benes befolyása annyira, hogy létrejött francia keresztapai áldások közben cseh vezetés alatt a kisantant. S ez a prágai befolyás annyira erősödhetett, hogy 1922-ben Briand már Benessel együtt dolgozta ki a szerencsétlen Genfi Protocollumot, amely fittyethányva mind- azoknak a politikai és jogi igérvényeknek, amelyek a békeszerződések igazságtalanságainak jóvátételét próbálták - elég bátortalanul és elég bizonytalanul - legalább szerény keretek között békés úton biztosítani: merev és változhatatlan rendszer Procrustes-ágyába igyekezett belegyömöszölni egész Európát. S ha abban az időben a rettenetes erőfeszítések és a belső kialakulatlanság miatt még Európa diplomáciai parkettjén kissé bizonytalanul mozgó új Lengyelország könnyen alkalmazkodott is a Berthelot főtitkársága alatt benesi irányba fordult francia középeurópai politikához, annál kevésbé érthető józanul, hogy minél inkább erősödött Lengyelország belsőleg, annál jobban csúszott át a lengyel érdekek félretételével a francia politika a kisantant zsákutcájába.
De különösen érthetetlen a francia politikának eme kifejezetten történelemellenes szemlélete és magatartása, holott hiszen épen ellenkezőleg: a történelmi erőket kellett volna felvonul- tatnia, segítenie és távolból szerveznie, ha komolyan és eredményesen kívánta elejét venni egy keletre törő német imperializmus új rohamának. Már pedig a francia politikusak szemébe csak két történelmi államalkotás ténye és ereje világíthatott ezekben a még kialakulatlan és meg- állapodatlan középeurópai erőviszonyokat tükröző években: a történelmi Lengyelország és a történelmi Magyarország. Botor fővel egyszerre dobták mind a kettőt!
Bizonyos mértékig még érteni lehet, ha egyfelől Magyarországnak a kettős monarchia és a német-osztrák-magyar háborus szövetségen belül vállalt és viselt, sok tekintetben gyökeresen félreértett szerepe, majd az 1918-as összeomlásnak, még inkább a bolsevista kétségbeesett kísérletnek emléke, elmosta a francia - és angol - államférfiak szeme elől a magyarságnak mint nemzetnek, mint különálló középeurópai szellemiségnek, mint államalkotó és birodalom- szervező erőnek multbeli fényes teljesítményeit és évezredes tényeit, abban a rövid időköz- ben, melynek hetei során kialakult és lebonyolódott a trianoni békeszerződés. De annál ért- hetetlenebb és annál lesujtóbb szegénységi bizonyítványa a háború utáni nyugati politikának és diplomáciának, hogy a magyarság erejére és jelentőségére legalább később rá nem ébredt, sőt még az 1920-as események sem terelték józanabb és termékenyebb irányba, hanem ellen- kezőleg, lassan még a békeszerződések szelleménél is betegebb középeurópai szemléletbe ringatták bele. Kárpátaljának még a békeszerződésben is nyitvatartott, megoldatlan helyzete valósággal kínálkozott arra, hogy Franciaország, legalább mint komoly ütőkártyát, tartogassa kezében egy szorosabb lengyel-magyar összefogás erejét és kibontakozó lehetőségeit Ruszinszkó kérdésének lengyelbarát és magyarbarát megoldása útján. Ehelyett az az 1938-ban tökéletesen elhibázottnak bizonyult prágai számítás érvényesült francia és angol támogatással, hogy maradjon meg Kárpátalja - eleve reménytelen, mert túlságosan mesterkélt - összekötő kapocsnak Oroszország és Csehszlovákia között, a lengyel érdek egészen kisstílű és rövidlátó föláldozásával.
Mit segített ez a csehszlovák-orosz korridor a történelmi Csehországnak a mult esztendő őszén, épúgy láttuk, mint ahogy nem kétséges: Lengyelország elhidegülése az elmult évek során jórészt ez orosz-csehszlovák korridor fönntartása és később a Barthou-Laval-féle francia-
orosz szerződés megkötése miatt következett be, azon kívül, hogy Franciaország Lengyel- országot következetesen szerény kis- vagy kisközéphatalomként kezelte, ahelyett, hogy józanul maga adott volna szárnyakat - józan keretek között - a lengyel hatalmi ambicióknak...
Franciaország ugyanazt a végzetes történelmi hibát követte el Lengyelország irányában, mint mi magyarok a horvát nemzettel szemben. A századforduló előtt és után benne voltunk egy mély hanyatlásban s a nemzetek hanyatló önbizalma mindig erős féltékenységi mozzanatok- ban is jelentkezik, formák megmerevedésében, külső formákhoz való csökönyös ragaszko- dásban: - ilyenkor már csak a formákban bíznak az emberek. A magyar nemzetnek nem letörnie, hanem táplálnia kellett volna a nagyhorvát igényeket és ambiciókat. Hiszen ha az angol világbirodalmat nem rendítette meg a dominiumok közjogi helyzetének folytonos változtatása, a birodalmi kötelékek lazítása, mert közben a birodalmi szellem és önkéntes összetartás folyton csak erősödött, a magyar birodalom is megbírta volna a nagyhorvát törek- vések dinamikus erőfeszítéseit, sőt épen ezt kellett volna elsősorban beleépíteni a szentistváni elgondolásba. Semmi lényegeset nem változott volna a szentistváni birodalmi gondolat, ha akár paritásos alapon is zárkózik össze egy nagyobb és erősebb és önállóbb Horvátország Szent István koronája alatt Magyarországgal, megújítva és megerősítve az ősi, 800 éves kötést...
Mint ahogy a hanyatló Magyarország nem tudott fölemelkedni a nagyhorvát gondolat magas- ságába, akként vak és süket volt a háború utáni - politikailag - hanyatló Franciaország Len- gyelország önállósági és hatalmi igényei és törekvései iránt. Ehelyett erőltette Lengyelország szinte hűbéri alárendeltségét Párissal szemben és kicsinyes formalizmusból, gyermeteg hiúságból a hűbéri szerep ellen lázadozó Lengyelországgal szemben egyre elvakultabb majomszeretettel dédelgette Csehszlovákiát és a prágai vezetés alá állított kisantantot.
Ennek az 1921 óta vitt francia politikának és diplomáciának nem volt egyetlen épkézláb gondolata, egyetlen építő ötlete, nemhogy terve lett volna, Középeurópa újjászervezésére. Belemerevedett a kisantant-dogmába s hol Magyarországot igyekezett abba beleszorítani, ter- mészetesen Ausztriával együtt, hol Lengyelországot. Egész bölcsesége kimerült a gazdasági kérdéseknek a politikai kérdésektől való merev és lehetetlen különválasztásában s mindunta- lan valamiféle gazdasági együttműködést próbálgatott és erőltetett volna a Dunavölgyében, anélkül, hogy a megoldatlan politikai kérdéseket csak érinteni is engedte volna. A békeszer- ződésekben ugyan megpendült az az egészséges gondolat, hogy a dunai népek s azok között is magyarok, osztrákok és csehek meg szlovákok, már a kereskedelem-politikai természetes csere révén is egymásra vannak utalva, csakhogy ez a gondolat is egyfelől csökevényesen jelentkezett a silány békeműben, másfelől lehetetlenné vált a kisantant-koncepció merev és kifejezetten magyarellenes fölépítése miatt.
Hasonlóan halva született a 30-as évek elején az úgynevezett Tardieu-terv is, amely szintén helyesen látta meg a Dunavölgye népeinek összetartozandóságát, de annak csak gazdasági következéseit volt hajlandó levonni s egyetlen komoly lépést sem mert tenni a kisantant államainak politikai diktatúrája és bennünket magyarokat fojtogató politikája ellen. A szö- vetséges Lengyelország évről-évre el kellett hogy szenvedje a francia politika lekicsinylését, sokszor epés gúnyját, az európai rendezésből való kisemmiztetését, ugyanakkor a kisantant maradt változhatatlan és érintethetetlen tabu. S ha már a kisantanton kívül valamely közép- európai vagy dunai hatalom rokonszenvét és segítő készségét élvezte a párizsi szövetségi politikának, az sohasem Magyarország volt és sohasem Lengyelország, hanem csak - Ausztria.
A Tardieu-féle 1932-es elég laza és bizonytalan és túlságosan csak gazdasági kezdemé- nyezéssel szemben mégsem volt egészen elutasító a magyar politikai közvélemény. Gratz Gusztávval együtt magam is azt a nézetet vallottam a magyar képviselőházban, hogyha
tökéletlen is ez a Tardieu-terv, azért nem kell ellenségesen szembeállanunk vele. Arra gondoltam, hogy az a bizonytalan magatartás, amelyet közvetlenül e terv fölmerülése előtt Schober kancellár vezetése alatt Ausztria tanusított az Anschluss kérdésében, csatlakozván a német-osztrák vámunió tervéhez, lassan mégis megérleli a francia államférfiakban annak fölismerését, hogy a független Ausztria fönntartása teljességgel lehetetlen Magyarországnak egyfelől megerősítése, másfelől Ausztriával való szorosabb összekapcsolódása nélkül. S úgy gondoltam, egy osztrák-magyar szorosabb és tervszerűbb együttműködés, háta mögött az olasz-magyar és olasz-osztrák barátsággal és együttműködéssel, rövidesen megérlelhetné egy jobb megértés módszereit az idáig mindenfelől ellenségesen kezelt Csonka-Magyarországgal szemben...
Nem érdektelen most visszagondolnunk ezekre az időkre, amikor Benes még fennen hirdette, hogy „inkább Anschluss, mint habsburgi restauráció.” A Quai d’Orsay lenyelte ezt az osto- baságot - hiszen olyan óriási gyakorlata volt már egy jó évtized óta a prágai együgyüségek lenyelésében - s a cseh ellenállásnak bizonyára döntő része van abban, hogy a Tardieu nem egészen egészségtelen kezdeményezéséből a világon semmi sem csirázhatott ki.
Jól emlékszem azokra az időkre: a Quai d’Orsay félhivatalosa, a Le Temps napról-napra hozta a dunai dolgokat. Nem emlegetve a kisantantot, hanem még címeiben is a dunai népek szolidaritását és összetartozandóságát hangsúlyozta. De ez csak rövid epizód volt, Benes ellenállása és érthetetlenül szilárd befolyása hamarosan teljes erejében érvényesült újból és még csak időt és alkalmat sem engedett arra, hogy a magyar politika komolyabban elgon- dolkozzék azon a nagy kérdésen, hogyan lehetne elindítani a középső és alsó Dunavölgye népeinek közeledését egymáshoz...
És mikor 1932-ben Flandin dunavölgyi tanulmányútjáról hazatérve, megírta emlékezetes tanulmányát a Le Jour-ban s azt később mint miniszterelnök is újból megismételte, ez a gesztus is pusztába kiáltó szózatként hangzott el, mert a hivatalos francia politika egyetlen lépést nem volt hajlandó tenni az értelmetlen és reménytelen cseh nagyzási hóbort letörésére, vagy csak visszaszorítására is és a Flandin részéről is jogosnak elismert minimális magyar igények kielégítésére.
S ha a mai tapasztalataink birtokában józanul tekintünk vissza az elmúlt jó két évtized szomorú háború utáni politikájára, önként adódik a kérdés: hát nem természetesebb és okosabb dolog lett volna francia részről letörni a szánalmas cseh nagyhatalmi hóbortot s ehelyett megmenteni a történelmi Csehországot és a független Ausztriát? Hát nem olcsóbb és okosabb dolog lett volna Magyarországhoz kapcsolni Ausztriát és egy osztrák-magyar együttes révén előkészíteni a Dunavölgyének olyan rendezését, melynek egyik fázisa, a ma- gyar nyelvű felvidéki területeknek és Kárpátaljának Magyarországhoz való visszacsatolása, egészen más folyamatok során következett volna be? Érdemes volt Csonka-Magyarországot óriási területi és nemzeti veszteségei után is még tovább nyomorgatni, kiszolgáltatni ennek az együgyü benesi politikának? Azért, hogy végül is nekünk magyaroknak váljék nehezebbé természetes védekezésünk a német birodalom még baráti kapcsolatok között is nyomasztó túlsúlyával szemben, mert a francia vak politika által kitenyésztett és nagyzási hóbortjában megerősített Csehország ma maradéktalanul kiszolgálja Berlint? Mint ahogy vazallusként, szolgamódra kiszolgálta a Németbirodalmat szinte egy évezreden keresztül, mindig, mikor nem ránk, magyarokra, Magyarországra támaszkodott?
Milyen keserves és milyen hiábavaló kérdések ezek ma már. Milyen kiáltó bizonyítékai annak, hogy a történelem alapvető erőivel szemben minden elgondolás és minden erőfeszítés és minden mesterkélt gátépítés hiábavaló. Nem a német középeurópai túlerő az, amely ellen hiábavaló a gátépítés, hanem hiábavaló minden olyan gátépítés a német impérium keleti törekvéseivel szemben, amely nem veszi tekintetbe az európai történelem évszázados tanul-
ságait s a természetes erőviszonyok megcsúfolásával és kiforgatásával, az igazi erő mesterkélt lefokozásával és semlegesítésével, íróasztalnál kiagyalt álságos erőknek túlértékelésével és túlfejlesztésével, a természeti és történelmi törvények meghamisításával akar itt vagy ott új rendszert, új életrendet létrehozni és fönntartani. Micsoda együgyü és hazug, európai táv- latban milyen reménytelen koncepció lehetett az, amely épen a magyar nemzetet szorította becstelenül kicsinyes törzsi életszínvonalra, amely nem évszázadok, de évezredek távlatában egyes-egyedül tudott nevet, értelmet, formát, szervezetet, államot, birodalmi erőkoncentrációt adni a középső Dunavölgyének?...
Benes föltámad?
Mi tagadás, Csehszlovákia szégyenletes összeomlása nem borította gyászba e halvaszületett kísérlet - és kísértet - első számú áldozatát, Csonkamagyarországot. Magának a történelmi Csehországnak és Benes Eduárdnak eltűnése a süllyesztőben - már sok jó magyar embert késztetett elgondolkozásra.
Magyar ésszel azt gondolta az ember: egy ilyen csúfosan bukott államférfiú és ilyen nevet- ségessé tett államgondolat elbujdokol az emberek elől, vezeklő útra indul, remeteként próbálja az eget kiengesztelni bűneiért és tévedéseiért... Jön helyébe valaki az emigrációban, talán Hodzsa Milán, talán más, józanabb, belátóbb, szerényebb, emberségesebb ember, aki majd igyekezni fog jóvá tenni a mai helyzet tagadása közben is az elkövetett szédítő hibákat. Egyszer csak olvassuk, hogy Benes exelnöknek esze ágában sincs nyugalomba vonulni s rövid amerikai egyetemi tanárkodása után mint újfajta - a Négusnál sokkal kevésbé szerény -
„trónkövetelő” Párizsba tette át székhelyét, onnan pedig Londonba. Sőt csehszlovák emig- rációs kormányt készül alakítani. Szerencsére a francia és angol vezető államférfiak elutasí- tották ezt a gondolatot s Benes köztársasági exelnök és kisantantcsászár meg kellett elégedjék bizonyos „csehszlovák nemzeti bizottság” elnökségének igen szerény titulusával - újból. Egyelőre. De hiszen így kezdte ő 1914-ben is. Akkor is megelégedett - egyelőre - azzal, ha az európai vezető államférfiak titkáráig eljuthatott kveruláns irataival... De Franciaországnak a háborúból való kikapcsolódása után más is történt. A Churchill-kormány - éppen a nagy- vonalú, valóban széles világszemhatárú Churchill Winston kormánya! -, érthetetlen módon elismerte a Benes „csehszlovák” és „szövetséges” kormányát. Mekkora rövidlátása, baklövése egy igazán nagy európai államférfiúnak! Emellett: Benes nemcsak személy immár, öregedő tanár, megszégyenített volt államfő, hanem gondolat, módszer, típus, veszedelem is, amellyel szembe kell szállani. Az alapjában mélyen antipropagandista magyar természet sem nézheti tétlenül, hogy a cseh propagandizmus újból hamis vágányra siklassa a háború után Anglia bárminő mértékben megmaradó befolyása révén Benes - a másik oldalon működő Hacha -, útján a Dunavölgye sorsát.
Isten látja lelkemet, idegen tőlem a szándék, hogy a cseh nép nehéz sorsán olcsó örvende- zésbe vagy gunyolódásba fogjak. Még ha mi tanítottuk volna meg egy kis „móresre”, mint a multban annyiszor, rossz szomszédunkat, talán a magunk lelkiismerete is könnyebben elviselne egy kis enyhe kárörömet!... Más meg az, hogy - magyarok vagyunk, kötelező ránk népünk és nemzetünk törvénye: az emberség. Még a legrosszabb szomszéd iránt is. Ha ugyan igazán balsors az, ami a cseheket elérte. Nem inkább visszatalálás a másokhoz, hatalma- sabbakhoz való aránylag könnyű alkalmazkodás ősi cseh történelmi útjára.
A kötelező magyar lovagiasság azonban semmiesetre sem szoríttathatja magát olyan túlzásba, hogy még szalmaszálat se tegyünk az újból munkába kezdett benesi propaganda útjába, mely lenyelve az ellenállás nélkül - egyetlen puskalövés nélkül - való meghódolás szégyenét s bíz- va a korábbi angol-francia protektor változatlan tájékozatlanságában, változatlan hanyag-
ságában, beidegzett sablonokhoz, kényelmes, megszokott szólamokhoz való ragaszkodásában, lesi és készíti az alkalmat az újólagos ökörszem-politikára. Hátha még egyszer fölröpíttetheti a magasba a csehek szerencséjét önmaguknak minden különösebb megerőltetése nélkül.
A cseh dilemma - történelmi példák szerint - olcsó és egyszerű: ha a németek győznek, marad Hacha, ha Anglia győzne, visszatér Benes. Mit kockáztatnak? Egyik oldalon éppenséggel semmit, mert hiszen a protektorátus cseh népe nem katonáskodik a Harmadik Birodalomban. A másik - a nyugati - oldalon való győzelem esetén mindenesetre számítani lehet arra, hogy Benes úr megint lóra pattan, mint elnök korában és egész professzori és propagandista tekintélyét ismét latba veti, hogy legalább a fényképfölvétel idejéig - kitartson a nehéz poszton. Bizony nem könnyű egy ilyen agg filozopternek - aki olyan tudományosan dokumentált tanulmányban ünnepelte még nemrég a csehszlovák hadsereg győzhetetlenségét
- bevárnia a fényképező sokszor tapintatlan lassadalmasságát, lóháton.
A magyar kormányzó - mielőtt Hunyadi János és Kossuth Lajos örökébe lépett volna - mint a Novara osztrák-magyar cirkáló világháborús parancsnoka, azt üzente egy ízben az őt túlnyo- mó erővel üldöző angol parancsnoknak: állítsa félre azt a nagyobbikat s ő készséggel megáll és megmérkőzik. A magyar lovagiasság és fair play e fényes epizódját magasrangú angol tengerésztisztek elevenítették föl egy magyar politikus előtt nemrég, de a magyar kormányzó 20 éves jubileumán az angol sajtó is. Vajjon valami - a fordított helyzet mellett is - hasonló ajánlat a lovagias, emberséges mérkőzésre eszébe jutott-e valaha Benes Eduárdnak két évtizedes vezető és az egész Dunavölgyére döntő politikai pályáján, szemben az árva és kegyetlenül kifosztott, megkínzott magyarsággal?...
Minden más vezető államférfiúnak Európában, bármelyik háborús vagy semleges oldalon, el kellene - esetleg újból - olvasnia a nagyszellemű tudós, Masaryk G. Tamás gyöngécske Uj Európáját, benne a rengeteg, erősen XIX. századi avultságokban gyökeredző hamis történet- filozófiai és szociológiai bölcselkedést, ami bizony vajmi hiányosan leplezi magának a cseh nemzetnek fölöttébb szegényes politikai kultúráját. De még inkább el kellene, vagy újra kellene olvasnia minden számottevő európai politikusnak Benes Eduárd Nemzetek Forradal- ma című fércművét, mely egész más címet érdemelne, ilyesfélét: A politikai ügynökölés művészete, sikerei és dicsősége. Arra nincsen példa - Benes előtt semmiesetre - Európa történetében, de a világtörténelemben sem, hogy vezető államférfiú, sőt a maga népe életében egy egész új korszak, vadonatúj államalapítás, már-már egy új nemzeti mítosz teremtője és hőse ennyire a propagandát és ügynökölést tette volna tevékenységének szinte egyetlen tartalmává és legfőbb módszerévé. Benesé a világraszóló dicsőség, hogy nemcsak meg merte kockáztatni egy tisztán propagandista ügyeskedésre építendő államalkotás elgondolását, hanem hogy ez a fantasztikus vállalkozás sikerült is neki. Igaz, hogy csak két évtizedre szóló érvénnyel.
Méltatlan s amúgy is reménytelen dolog volna elvitatni Benes nagy tehetségét. Csakhogy ez a tehetség nem az államférfiú, hanem a propagandista tehetsége. A maga helyén fontos, szük- séges, sőt nélkülözhetetlen segéderő. A propagandista természetrajza inkább a futópaszulyé, mint a tölgyfáé. Ezért válhat könnyen groteszk jelenséggé a politikai életben, ha fölkúszván valaminő karón, vagy egy méternél magasabbra - egyszerre tölgyfaként tekint szét a nagyvilá- gon. Az igazi baj azonban csak ott kezdődik, amikor mások is és pedig fontos, nagyhatalmú tényezők, tölgyfául kezdik tisztelni a nemzetközi politika ügyes folyondárját. És fájdalom: ez a Benes esete.
Pedig első látszatra remekül egészíti ki a tudós Masarykot ez a fürge benesi elme, ez a benesi cselekvékenység. Csakhogy roppant cselekvési készsége éppoly kevéssé a vérbeli politikusé, az államférfiúé, mint szellemi képességei; fáradhatatlansága, szervező készsége, egész „dina- mizmusa” az ügynöké, a propagandistáé. El lehet képzelni egy igazán nagystílű szellemet, egy
egész nemzet lelkének, szellemiségének, történelmi vágyainak, szent igényeinek, szabadságra, napfényre törésének legfőbb képviselőjét, hogy tízszer kidobatja magát - az angol számrend- szer szerint 12-szer -, hogy végül tizenegyedszer vagy tizenharmadszor únott meghallgattatást nyerjen? El kell olvasni a Nemzetek Forradalmában, hogyan írja le Benes Masaryk és a cseh propaganda első sikerét, kihallgatását és annak eredményét Briandnál, Franciaország akkori miniszterelnökénél, 1916 február 4-én:
Masaryk professzor Briandnak kifejtette tételeinket: mit jelent a pángermán Berlin- Bagdad-terv, továbbá, hogy éppen Ausztria-Magyarország segíti elő Németország támadó előretörését és pángermán céljait; hogy Németországot pusztán önnön erejére kell visszaszorítani Ausztria-Magyarország földarabolása és új, önálló államok kialakítása útján, amelyek már csak puszta létükkel is természetes szövetségesei lesznek Francia- országnak a kelet felé törő német expanzió ellensúlyozására Az egész középeurópai államrendszerről van itt szó, azoknak a területeknek sorsáról, amelyek Franciaország és Oroszország, Finnország és Görögország között feküsznek. Ez az újjászervezés Francia- ország és az európai béke érdekében áll és úgy hajtható végre, hogy fölszabadítják Közép-Európa valamennyi kis nemzetét, de mindenekelőtt megsemmisítik Ausztria- Magyarországot. Ez ennek a háborúnak igazi programja, mert hiszen ez a háború a pángermanizmus ellen, a központi hatalmak erőszakos abszolutizmusa ellen, az európai demokráciáért és az elnyomottak szabadságáért folyik. Ezek a célok nemcsak Francia- ország érdekeinek, hanem magasztos hagyományainak is megfelelnek.
Briand megértette Masarykot. Beleegyezett abba, hogy Masarykkal való tárgyalásairól hivatalos kommünikét tegyenek közzé, amely bejelentése a világnak, hogy Francia- ország hivatalos támogatásban részesíti mozgalmunkat.
A továbbiakban kifejti Benes, hogyan igyekeztek Masarykkal a maguk külön - mint később kiderült, rosszul fölfogott - cseh érdekeit a világháború igazi eszmei céljaként belesugalmazni a szövetségesek vezető államférfiaiba. Kiderül az is a följegyzésekből, mekkora erőfeszí- téseket kellett tennie ennek a propagandának, hogy a józan angol és francia közvéleménybe példátlan hazugságaival befészkelje magát. E hazugságok teteje kezdettől fogva az volt, hogy az osztrák-magyar monarchiát a nagynémet keleti „Drang” megakasztása végett kell széjjel- darabolni.
Sehol, sem ezen a ponton, sem másutt, ebben a könyvben nyoma sincs az igazi alkotó és országépítő, vagy éppen nemzetét a szolgaságból új szabad életre vezérlő államférfiú széchenyies vagy deáki elmélyedésének, a kossuthi felkelő szellem merész röptének, vagy az ifjabb Andrássy Gyula történetbölcseleti széles szemhatárának, lelkiismeretes, sőt szigorú nemzeti önbírálatának. Közép-Európa beteg társadalmának eresztékeibe, falak repedései és tapéták hézagai között fészkeli be magát ez a benesi államalkotó dinamizmus, poloskamódra.
Lehet, hogy másutt, főleg román uralom alatt, több és kegyetlenebb üldöztetést szenvedtek el a szentistváni birodalom széttöretésével tőlünk elszakadt magyarok. De nem felejtjük el, hogy a 20-as években a román uralom másként kezdődött, akkor még jórészt érvényesült az erdélyi magyarsággal szemben a román nép nem egy szép emberi tulajdonsága. Ám a nagypolitikai magyarellenes propaganda- és erőközpont mindig Prága volt. A kisantant valójában: a Benes lelkéből lelkezett - ha nem is gyönyörű - magzatja. Prága volt és maradt az összeomlásig a kisantant igazi fővárosa, Prágának volt döntő befolyása a Quai d’Orsay-ra, főleg Berthelot úr szomorú főtitkársága idején. Prága tudta a nyugati kultúra formái között a legügyesebben képviselni és a legeredményesebben közvetíteni nyugat felé a magyarellenes hazugságot. Prága - és benne elsősorban Benes - befolyása és szüntelen, fáradhatatlan propagandatevé- kenységének erkölcsi fedezete nélkül Bukarest még brutálisabb magyarüldöző módszereivel Európa lelkiismerete bizonnyal előbb-utóbb szembeszállott volna. Az egész Dunavölgyében
folyt minden magyarüldözés panasza Prágában vámolódott el, itt kapott új irányítást - a Népszövetségnek nevezett sóhivatalhoz. Benes volt Briand Aristide szerző-társa a Genfi Protokollum körül. Benes volt a kisantant tulajdonképpeni vezetője, Benes volt a Quai d’Orsay nagybefolyású sugalmazója, teljhatalmú megbizottja, sőt irányítója dunai és balkáni dolgokban. Ez a prágai és főleg benesi „humanizmus” és „demokrácia” tudta csak elhitetni a nyugati nagyhatalmakkal és az egész művelt európai és világközvéleménnyel, hogy valójában semmi igazságtalanság nem történt és nem történik a magyarokkal, hogy Csehszlovákia csak visszaállítása az egykor volt „csehszlovák”‘ népi, nemzeti, állami egységnek és hogy a kisantant rendszere a magasabb kultúra érvényesülését is jelenti a Dunavölgyében és a felső Balkánon, egyben a legszerencsésebb gátépítés a mindenkori nagynémet Drang nach Osten ellen, melynek a magyarok ezer éven át elővédje és legfőbb keleti bástyája voltak...
Ez a förtelmes hazugságözön mind Prágából indult, Benes volt az elindítója minden intriká- nak a dunai népek között. Jól tudta, mit jelentett volna dédelgetett kisantantja s az ő személyes dunai vezérkedése számára valaminő magyar-délszláv közeledés, jobb megértés. Ha egyszer a Dunavölgyének legerősebb, szabadságszeretetben, katonai értékben, őseredeti, természetes férfiasságban, főleg pedig évszázados történelmi föladataikban s a nagyvilághoz, Európához való viszonyukban legtöbb hasonló vonást és egymás iránt a legtöbb ösztönös rokonszenvet hordozó - sajnos, inkább rejtegető - népei: magyarok, szerbek, horvátok egyszer valóban közelebb kerülnének egymáshoz és megpróbálnák elrendezni kölcsönös megértéssel és jóakarattal amúgy is alig egy évszázados vitájukat 7-800 esztendő történelmi barátságának szellemében! Ugyan mi szükség volna akkor kisantantra, akár nagyantantra is a Dunavölgyé- ben? - révülhetett föl a kérdés Benes fürge agyában s kicsinyes, sivár, kispolgári lelkében. Mi lenne akkor a krokodilus alakú csehszlovák birodalomból és a prágai elsőségből?...
De a román-magyar közeledésnek is Benes és Prága állott minduntalan útjába, mint ahogy sikerült többször elgáncsolniok a szorosabb osztrák-magyar összefogást is. Az utóbbit hol Bécsben közvetlenül befújt intrikákkal, hol Ausztriának szóló gazdasági és politikai kecseg- tetésekkel és hízelgésekkel, hol olaszellenes sakkhúzásokkal - ha ugyan a fínom sakkal kap- csolatos képet megérdemli Benesnek inkább ifjúkori sportbeli szerelmére, a nemzetközileg is elvadult futball durva és közönséges stílusára emlékeztető politikai játéka - hol a Németország felé való közeledés, az „inkább Anschluss mint habsburgi restauráció” zsaroló gesztusával, hol a franciák érzelgős osztrák szerelmének kihasználásával, a magyar-osztrák szorosabb együttműködést inkább Páris gazdasági áldozatkészségének fölgerjesztésével gáncsolván el... Csupa ügynöki fogás, ravaszság, jellemző vigéci találékonyság, merőben vigéci méretű és szellemű politikai tevékenység.
Valamikor szegény Tisza Istvánt egyik keserű - ha nem csalódom, irodalmár - ellenfele a világ legnagyobb szolgabírájának nevezte. Mennyivel inkább ráillenék erre a Benesre az elnevezés: a világ legnagyobb vigéce! Ugyan ki tudná az ilyen természetellenesen fölnagyított roppant ügynök lázas képzeletének már-már művészi csapongásait követni - a mai európai események forgatagában?
A mi döntő nagy háborúink nálunk sokszorta nagyobb erőkkel szemben is nem hat órát tartottak, mint a csehek híres nagy csatája a Fehérhegyen. Hanem hat óráig tartott nálunk rendszerint a béke. És a megalkuvás csak epizód volt - mikor volt -, nem pedig, mint Benes nemzeténél: az igazi, ősi történelmi alapforma.
Összeomlik a két tanár - Masaryk és Benes - krokodilus-alakú idénybirodalma. De, akik tervét főzték és kártyavárát megépítették, védeni azonban se nem merték, se nem tudták s akik e szörnyszülött lábatlankodása révén végzetesen megakasztottak minden józan, észszerű, a történelmi erőkkel és helyzetekkel számoló dunai újjárendezést, most újból kezdik a már egyszer megbukott hazugságok, a bűnös, veszedelmes, minden épkézláb kibontakozást újból
eleve elgáncsoló propagandájukat...? A tolakodás, az ügynökölés, a kockázatmentes kibicelés, világerők melléktermékeként való jutányos lábatlankodás benesi szerepét? Hát nem volt elég a zavarból és szenvedésből a Duna-Tisza tájékán, megkótyagosodott cseh filozopterek szellemi lúdtalpai nyomán...?
Állítsuk csak szembe egy pillanatra e groteszk benesi figurának bosszantó és fölháborító örök nyüzsgésével a mi Deák Ferencünk nyugalmát, rendíthetetlenségét, a benesi ügyeskedéssel a deáki mély politikai műveltséget, a benesi elkergethetetlenség ügynöki erényével a deáki finom, majdnem túlérzékeny magyar politikai szemérmet és lelkiismeretet. Deák lemond a mandátumáról és visszavonúl egyelőre a politikától, mert vér folyt a követi választásán. Benes egész koncepciója, országa, birodalma omlott össze, amelyért csak angol, francia, olasz, szerb vér omlott és főleg rettentő mennyiségű magyar vér az innenső oldalon, cseh mentől kevesebb, itt is, odaát is, s amelynek összeomlásáért az ő vaksága és államférfiui tehetet- lensége és kicsinyessége felelős elsősorban, - mégsem vonúl vissza. Deák nem értett min- denben egyet Kossuthtal 1848-ban, átengedte hát a teret a cselekvőbb, merészebb géniusznak. Benes - fordítva -, úgy adja át hivatalát Hachának, hogy siet a másik vasat melegíteni az idegen tűzön, mintha Deák, Kossuth radikalizmusa ellensúlyául - Bécsbe ment volna fölajánlani a császárnak ellenszolgálatait. Deák a königgrätzi csata után sem követelt többet az uralkodótól a magyar nemzet számára, mint a nagy osztrák csatavesztés előtt - talán túlzott lovagiassággal. Benes, úgy kezelte a diplomáciai fórumokon a meggyötört, harmadára nyomorított, lefegyverzett, kifosztott Magyarországot, hogy Bethlen István gróf minden igaz magyar szívéből szólván, Benes úr lelki és szellemi gallértalanságát volt kénytelen gonosz és kicsinyes ellenfele arcába vágni. Talán kíméletlenűl, talán egy kis hagyományos magyar gőggel, de ebben a legkisebb magyar napszámos is egy volt vele. És a párhuzam teljessége kedvéért képzeljük el Deák Ferencet, ahogy - Benes módján - szemenszedett s könnyen kimutatható hazugságokkal igyekszik meggyőzni Ferenc Józsefet a magyaroknak teendő engedmények szükségéről és halaszthatatlanságáról. Mint ahogy tette Benes Eduárd a trianoni béketárgyalások során, szemérmetlenűl lehazudván a fölvidéki magyarság számát a valóság töredékére.
De miután olyan fényesen beigazolták jeles cseh szomszédaink a benesi politika és propagan- da katonai elgondolásait és bizonykodásait és jóslatait, úgy ahogy bizonyos Moravec cseh- szlovák vezérkari ezredes hirdette volt meg 1936-ban az európai kancelláriákat ügynöki elhá- ríthatatlansággal megjárt művecskéjében, annak vakmerő történethamisító képzelgéseiben: nincs is más hátra, minthogy még ezek után is az elpusztíthatatlan Benes úrba botladozzunk bele. Benes itt, Benes ott, Benes mindenütt! De ördög és pokol, ezt a kivénhedett politikai vigécet, nemzetünk e legádázabb ellenségét elsősorban nekünk magyaroknak kell elháríta- nunk az európai kibontakozás útjából!
A magyar népet általában eleven értelmünek, tanulékonynak, eredetinek, színesnek, jólelkű- nek, derüsnek és kedvesnek mondja a nem nagyon elfogult idegen. Néha még az ellenség is.
Ez a nemzetközileg elismert szeretetreméltó hírünk azonban nyilván nem szól a politikánk- nak. A politikában mindig kemény, érdes és az idegennek sokszor kényelmetlen volt a magyar, önérzete, kiírthatatlan hivatástudata, megtörhetetlen ragaszkodása országának biro- dalmi jellegéhez, önállóságához, függetlenségéhez és szerepéhez, néha természetes gőgje is, mely soha nem bírta elviselni, hogy más, idegen életformákba, idegen birodalmiságba belesüllyedjünk s bennük elvesszünk: alkalmatlanná tette nemzetünket bármiféle segédnépi szerepre. Cseh szomszédaink viszont, ha másban nem is, legalább a politikában tűntek ki - szeretetreméltóságukkal. Értették - mindig értették.
De emlékezzünk csak vissza az 1934-es időkre, amikor Benes Eduárd még mint csehszlovák külügyminiszter pohárköszöntőt mondott a Moszkva felé utazó öreg Barthou francia
külügyminiszterre, cvikkerek és pápaszemek rezegtek, mikor Benes többször is „kegyelmes uram, drága barát” megszólítással tüntette ki a minden elfogultságai mellett is kitünő francia államférfiút, és már-már majdnem protektorátus alá vette - Franciaországot. A szegény, később tragikus sorsra jutott Barthou a 20-30 év óta legtípusosabban érvényesülő francia egyoldaluságok, elfogultságok, régen korszerűtlenné vált elméleti, „világnézeti”, jakobinus hagyományok, még inkább gesztusok, régen értelmetlenné vált politikai rokonszenvek és ellenszenvek, dühök és szerelmek megszállottja, az elméleteibe és fixa ideáiba belebonyo- lódott igazi tudós gyámoltalanságával szenvedte el Benes ízetlen vállveregetéseit. Az ember a távolból szeretett volna segíteni az öreg francia kispolgári politika e kiérdemesült veteránjának: uram, tiszteletreméltó Barthou úr, ne engedje magát a francia-cseh jakobinus jelszavak s a tökéletesen hamis francia filoszlávizmus elméleti zsákutcájába hurcoltatni, ön a halhatatlan francia szellemet, világérdeket, egyetemességet, a szellemi Európát képviseli, túl a cugos cipők, a világnyárspolgárság szolidaritásán...
Benes akkor megveregette a szegény öreg Barthou úr vállát s Franciaországot biztosította Csehszlovákia rendíthetetlen támogatásáról. Barthou zsebéből ez a jóhír, ez a csehszlovák tá- mogatás úgy fityegett ki, mint egy bidermayer-kori vidéki színpad vendéglősének piroskockás zsebkendője - útban Varsón át Moszkva felé. Ott aztán sikerült újból fölelevenítenie a több évtizedes francia-orosz barátságot és alapját vetni az 1939-ben olyan fényesen bevált új francia-orosz szerződésnek, egyszerre idegenítvén el olaszokat és lengyeleket s megakasztván Lengyelországot, e tőkében szegény országot, korszerű fölfegyverkezésének menetében... Egy szó, mint száz, sikerült szerencsésen megtalálnia Európa egyik diplomáciai megzavarodásá- nak gyújtópontját. A másik is csakhamar megtalálódott, - Abessziniában, de az már nem a francia, hanem az angol balkéz remeklése volt.
Benes, a kibic otromba érdektelenségével vett részt ebben és a többi nagy játszmában, hol egyik, hol másik játékos kártyájára tett kisebb-nagyobb összeget, bár ezeket az összegeket is kölcsön kapta. És - sokáig szerencséje volt. Annyira, hogy szíve gyermekét, a kisantantot, hol számbavette, hol megfeledkezett szeszélyesen róla - elégnek, igazi nagyhatalomnak érezte egymagában is Csehszlovákiát s magát Európa egyik irányító hatalmasságának. Aminthogy, mi tagadás - az is volt, még nem rég.
Egyszer aztán a szerencsés kibicre is kezdett rájárni a rúd. Lord Runciman idején még csak tartotta magát: önérzetesen egyengette derekát, mint Bence, a „vén barát” mögött Arany Toldi Estéjében, mikor a közönség észrevette személyében és helyzetében a komikumot: bízott Toldiban. Csakhogy az angol-francia Toldi nyilván megfeledkezett Arany versének szövegé- ről, ahol tudvalévően az öreg bajnok megneszelte fegyverhordozója nehéz helyzetét és
Öklelő dorongját magasra emelé, Rázta fenyegetve a pajkosok felé...
Nos, ez a segítség elmaradt Benes számára, nemcsak a Szudétaföld elcsatolásakor, hanem még Prága német megszállásakor is...
Kossuth Lajos is emigrált 1849-ben. De egy egész esztendőn át vívott olyan méretű és teljesít- ményű szabadságharc után, melyben két világhatalommal bírkózott a magyar, kevés lett volna számára egy, mert azzal végzett volna -, aminőre nincs példa a XIX. század történetében! És most Benes úr Kossuthot akar játszani egyetlen cseh puskának elsütése nélkül? Hivatkozva arra, hogy Csehszlovákiát szövetségesei 1938 őszén cserbenhagyták? Hát vajjon a fölkelő Magyarországot 1848-49-ben ki segítette, kire számíthatott önmagán kívül? És nem volt-e bizonyos, hogy Lengyelországot végül is leveri a német túlerő 1939 őszén, a jobb szervezett- ség, a nagyobb katonai készültség? Mégis ellenállott a vitéz lengyel nemzet, Varsó veszve volt már régen, a polgári lakosság mégis vállalta a biztos összebombáztatást s nem akadt lengyel Hacha a behódolásra... Vagy a mi drága finn testvéreink! Őket nem hagyhatták
cserben a szövetségeseik, mint - állítólag - a cseheket, mert egyszerűen nem voltak szövet- ségeseik, de szövetségesek helyett - szívük volt a finneknek s a három és fél milliónyi nép habozás nélkül szállott szembe egy 180 milliós világbirodalommal. Csakhogy a finn dologra születni kell. Mint ahogy mi magyarok születtünk 1848-49-re. Ez a magatartásunk nem rí ki a mi ezeréves történetünkből. Azt előzőleg legalább tízszer megkockáztattuk véres és dicsősé- ges históriánk során - a módját a hatalmasabb szomszédhoz, vagy a szomszéd még hatal- masabb szomszédjához való előnyös alkalmazkodásnak.
A háború előtti cseh szeparatisták orosz nagyherceget szerettek volna az „önálló” cseh állam trónjára. A világháborúban Masaryk és Benes inkább a francia-angol vazallusság módszereit fejlesztették ki és annak kisebb kockázatait vállalták. Míg Kramarz és tábora odahaza is váltig ragaszkodott a pánszláv, szélső oroszbarát elgondolásokhoz. De még így is jócskán maradtak köztük osztrákbarátok, akik politikailag józanabbúl ítélték meg a helyzetet, gazdaságilag meg nem akartak lemondani óriási hatalmukról, befolyásukról az egész monarchia ipari és keres- kedelmi életében, sem feltünően és aránytalanúl nagy szellemi befolyásukról és pozíciójukról a magas bürokráciában és az osztrák-magyar igen magasrangú tisztikarban. Vagyis: háromféle vazallusság lehetőségei és hasznai között válogathatott és válogatott is a cseh szomszéd: pánszláv faji alapozású orosz barátság, demokrata-liberális francia-angol barátság, konzer- vatív és opportunista beidegzettségű osztrák barátság között. Elmondhatjuk Tompa versének egy kis kiigazításával: Neked három hazát adott végzeted...
És folytathatnánk mindjárt: „Nekünk csak egy volt - az is elveszett”.
Egy népnek az a fajta túlságos ráépítkezése eszmeileg és gyakorlatilag - még szabadság- mozgalmaiban és úgynevezett szabadságharcaiban is - mindig idegen, nagyobb hatalmassá- gok támogatására, amely a cseh történet sajátsága, cáfolhatatlan bizonyítéka az igazi önbiza- lom hiányának. Ez a magatartás megdönthetetlenűl bizonyítja, hogy az illető nép - egyéni- sége, vagy népközi, földrajzi helyzete, vagy mind a kettő miatt - nem érzi magát eléggé sorsa legfőbb mesterének s nem tud maga körül eléggé önálló életet - „glóbuszt”! - teremteni, amely a maga külön törvényei szerint mozogna. Annál csodálatosabb jelenség, hogy éppen cseh politikusok - és nem mások - tudták népük ősidőktől fogva világ végéig bizonytalan belső és külső létalapjait feledtetve, úgy szerepeltetni a maguk valójában vazallusi szemléletét és törekvéseit, hogy végül egész Európa háború utáni újjáalakulásának döntő tényezőjévé válhattak. Páratlanul álló politikai bűvészmutatvány volt ez.
Ezt a folyamatot szeretném a továbbiakban megvilágítani, Benes nagy önéletrajzi - valójában propaganda-célú - művének, a Nemzetek Forradalmának tükrében. S egy másik tükörben, Bainvillenek a béke politikai következményeiről írott műve szemléletén, figyelmeztetésein és jóslatain keresztül szeretném megmutatni azt az utat is, melyet a nyugati politika járatlanul hagyott - jórészt Benes kedvéért.
Senki se értsen félre: korántsem úgy gondolom a dolgot, hogy itt két személyen múlt volna minden: az egyiken, kinek minden sikerült, a másikon, akire senkisem hallgatott. A két szerző itt most számomra valóban csak eseményeknek, húsz esztendő beteg európai fejlődésének tükre. Az egyik: a követett beteg irányt mutatja, a másik az elhanyagolt egészségét.
A benesi politika igazi arca.
Érzem, hogy e ponton némileg megtörik könyvem szerkezeti egysége. Gondolatmenetem látszólag elmosódik, hosszadalmas idézetek labirintusában: Benes háromkötetes nagy művé- ből nemcsak azért kell sokat idéznem, ne mondhassa senki, hogy a magam magyar haragja, keserűsége, elfogultsága vezet bírálatomban. Hanem főleg azért, hogy a folyamatot mutassam
be, hogyan érvényesült rendkívül lassan, a francia, angol, olasz, amerikai államférfiak józanabb, okosabb, természetesebb fölfogásával szemben, a benesi hazugság, zsarolás, ügynö- kölés, propagandizmus. Bár még e sűrű idézetekkel sem tudom kellőképpen érzékeltetni a határtalan szellemi nyüzsgésnek, mindenütt jelenvalóságnak, mindenbe való belekotnyeleske- désnek, a túlbúzgóságnak, a mértéktelen és idegtépő rábeszélésnek, az ajtón kidobott tolakodó ablakon való visszasurranásának, a politikai, szociológiai, történelmi halandzsának, a kirívó történelmi hazugságokra berendezkedő émelyítő propagandizmusnak ama világtörténelmileg páratlan özönét, amelyet e szinte lelkibeteg törtető - magyarul stréber - kereskedelmi tanár, Benes Eduárd, titáni méretű ügynöki munkássága és teljesítménye jelent. Amit én itt idézetek- ben fölvonúltathatok, csak gyönge árnyéka a valóságnak, csak kivonatos jelzése - jelképezése
- a dolgok teljességének. Magát Benes jó ezer oldalas három kötetét ajánlom újból Európa szellemi elitjének.
De azért is kell minél többet beszéltetnem magát Benest, hogy a szellemét, ízét, színvonalát is érzékeltethessem ennek a 20 éves csehszlovák bohózatnak, de rajta keresztül a politikai gondolkodás ama példátlan süllyedésének is, mely nyugaton ennek a benesi beteg sugallatnak hatása alá kerülhetett. A gyakran megnyilatkozó természetes józan ész, az épkézláb gondol- kodás, okos érvelés s a valóságos angol, francia, olasz, amerikai s általában az európai és emberi érdekek rovására.
Azt mondhatná valamelyik szigorú bírálóm, íme Benes hatása, műve és esetleges föltámadása ellen fegyverkezem, de öntudatlanul is jelentőségét emelem, túl is értékelem, bár e látszólagos túlértékelés csupán kifordított színe a háborús és főleg a háború utáni angol-francia Európa- rendező politika mérhetetlen tehetségtelenségének és alapvetően elhibázott voltának.
Pontosabban a következő tételeket szeretném igazolni a benesi idézetekkel:
1. A világháború négy és fél esztendejéből négy éven át sem a franciák, sem az angolok, sem az olaszok, sem az oroszok, sem az amerikaiak nem akarták végképpen megsemmisíteni az osztrák-magyar monarchiát, csupán Benesék akarták és - csodálatosképpen Benesék győztek.
2. A csehszlovák katonai szereplés a nyugati szövetségesek oldalán: minden komoly szabadságharcos akaratot s elszántságot nélkülöző bohózat volt csupán.
3. Végül is fantasztikus ügynöki sikerek révén történt meg a csehszlovák „államalapítás”, a világháború izgalmai és bizonytalanságai közepette.
4. Ez az új „szövetséges” és „győztes” állam, alapítása, „háborús győzelme” és elindulása percében is olyan gyönge tákolmány, hogy teljességgel képtelen a maga erejéből még csak föl is venni a küzdelmet a legyőzött Magyarországgal.
Mindezt igazolja írásosan, maga Benes...
És itt szeretném, ha tudnám, fölvonultatni, főleg a magunk magyar lelkiismereti elszámolá- sának koronatanujául a nem kereszténynek, hanem pogánynak született Szent István maga- tartását és életművét az akkori keresztény Európában, hogy e szemfüles Benes előtt 900 évvel korábban élt nagy magyar államférfiú és birodalomszervező fényes és diadalmas szellemének világánál mutassam meg a benesi államalkotó módszer, diplomácia, tehetség határtalan szegényességét, egész hazúg és sietős kulisszatologató műmozgalmasságát, alpári szellemi színvonalát. De sajnos mindez nem fér e szűkreszabott munkámba. Elég, ha magyar nemze- tem számára újból megvillantom az igazi államférfiui s népi erő, tehetség, hivatástudat e csodálatos szentistváni szintézisét, amely tudott úrrálenni az elavúlt és Európába immár beilleszthetetlen pogányságon s ugyanakkor mindent átmenteni az ősi magyar pogány világból, ami abban emberi, politikai, katonai érték volt. S úgy illeszkedett bele az akkori keresztény univerzalizmusra hajló Európába, - szervesen és évszázadokra -, hogy a magyar
politikai szellem és a pogány alapítású magyar birodalom önállósága ne szenvedjen, hanem erősödjék egy általános európai elismertetés és népszerűség, az Európába bevonult magyar politikai és katonai lángész, sugárzásában és varázsában...
Benes, a silány vásári komédiás és kikiáltó arra a vakmerő feladatra vállalkozott, hogy meg- semmisítse Attila vérszerinti és szellemi örökösének, Szent Istvánnak művét.
A kitűzött cél.
Régóta izgat a „benesi csoda”: óriási sugalló erejének, hatásának, hatalmának, ördögi befolyá- sának a titka. Szeretném megfejteni, - a jövendő magyar és nem magyar nemzedékek hasz- nára.
Már az előzők során idéztem Benes könyvéből azt a részletet, amely Masaryk első tárgyalását írja le Briand francia miniszterelnökkel 1916-ban s mindjárt hozzáfűzi e leíráshoz azt a bámulatosan gyors fölismerést, hogy hiszen ezek a derék nyugati szövetségesek még meg sem próbálták világos tételekbe önteni a maguk háborús céljait.
A nagyszabású ügynök és propagandista lélektani szemfülessége s vele a titok legfőbb nyitja jelentkezik Benes ez 1916-os fölfedezésében. Benes idejében rátalált arra a tényre, hogy a szövetségeseknek nincsen világos tudásuk, tiszta képük Középeurópáról, sem kialakult tervük a győzelem után Európának újjárendezésére.
Politikai koncepciónk - írja Benes - abban a formában, ahogy Masaryk professzor a francia miniszterelnöknek előadta, az angol és a francia sajtóban, valamint a politikai és tudományos körökben űzött propagandánk és különböző barátaink propagandái révén idővel annyira érvényesült, hogy 1916 végén in nuce már a szövetségesek némely hivatalos nyilatkozatába is belekerült - így az osztrák-magyar békejavaslatra 1916 december 30-án adott válaszjegyzékbe, valamint a szövetségeseknek 1917. január 10-én Wilson elnökhöz intézett híres jegyzékébe is. Túlzás nélkül állítható, hogy Masaryk professzor követelésének meggyőző kifejtésével megmutatta, miként kellene a szövetsé- gesek politikai céljait és háborús föladatait kifejezni és programatikusan a nyilvánosság és a hivatalos körök elé terjeszteni. Wilson elnök 1916-i és 1917-i üzeneteiben lényegében ugyane vagy rokonérzelmű gondolatoknak adott kifejezést, bár általánosabb formában, a konkrétumokat alig érintvén.
A nyugati hatalmak háborús céljainak, főleg fogalmazási bizonytalanságaiba és háború utánra szóló európarendező elgondolásaiknak tisztázatlan voltába: ezekbe a résekbe fészkelte be magát a benesi szúfőhadiszállás:
Masaryk professzor londoni előadása - éppúgy, mint az a másik előadás, amelyet a szlávok világhelyzetéről 1916. február 22-én a Sorbonne-on tartott - továbbá céljaink kifejtése Briand előtt, különböző angliai megnyilatkozásai más alkalmakkor, a szövet- ségesek elé terjesztett néhány emlékirata s kivált „Új Európá”-ja, melyben minde gondolatait és véleményeit összefoglalta, azonkívül pedig a „Nation Tchéque”-ben 1915 május 1. óta folytatott publicisztikai akciónk, a Nemzeti Tanács titkárságának egész sor hivatalos emlékirata s a Sorbonne-on tartott előadásom, amely „Pusztítsátok el Ausztria- Magyarországot!” címen 1916-ban füzetalakban is megjelent és egy halom más megnyi- latkozás: ez volt az az eszmei alap, amire aztán politikai és katonai akciónkat s irodalmi, meg sajtópropagandánkat fölépítettük. Fontos volt, hogy programunkat tömören, világosan és hatásosan adjuk elő. Meg kellett mutatni, hogy nemcsak megvalósítható, gyakorlati, a szövetségesek szempontjából hasznos és egyedül lehetséges program, hanem hogy a feltartóztathatatlan európai fejlődésnek is része, hogy igazságos program
s ezért egész Európa és az egész újkori emberiség politikai, gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődésének irányvonalában is fekszik. Hamarosan nemcsak azzal gyakorol- tunk hatást Nyugateurópa köreire, hogy politikailag jól voltunk tájékozva és hogy Középeurópáról helyes ismeretekkel szolgáltunk, hanem azzal is, hogy Masaryk professzor a történetbölcselet szempontjából meg tudta fogalmazni, mit jelent nézete szerint a világháború és hogyan kell Nyugateurópának a világháborút felfognia. Erős fegyverünk volt az is, hogy többek közülünk sikeresen, hatékonyan tudtuk terjeszteni ezeket az eszméket. Wilson későbbi koncepciói mellett a világháborúnak, jelentő- ségének és értelmének egyetlen összegező, szintetikus meghatározása volt ez; azért hatott úgy mindazokra, akik a bennefoglalt gondolatot átértették. Azért volt akciónknak olyan jelentős eszmei befolyása is, mert mindenki érezte, hogy szilárd, elméletileg jól megalapozott, céltudatos programon épült fel.
A benesi szózuhatagból nem könnyű leszürni törekvéseik igazi lényegét. Ezt mégis így lehetne összegezni:
1. Eszmeileg és világszemléletileg: Meg kell valósítani a világdemokráciát s ezért mindenek- előtt „pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot”, mint a világreakció és népelnyomó zsarnok- ság európai fellegvárát s helyébe állítsátok „vissza” Csehszlovákiát, a demokrácia keleti bástyáját!
2. Külpolitikailag: „Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot”, a német keletre törő imperia- lizmus legfőbb természetes szövetségesét s helyébe állítsátok Csehszlovákiát, a nagynémet Drang nach Osten és az osztrák és főleg magyar szövetséges cinkosság örök ellensúlyozására! A német birodalom az osztrák és a magyar segítség híján, a maga közvetlen erőforrásaira maradva, el fogja veszíteni délkelet felé hódító képességét és lehetőségeit, mert a monarchia földarabolása nyomán keletkező „önálló államok... már a puszta létükkel is természetes szövetségesei lesznek Franciaországnak a kelet felé törő német expanzió ellensúlyozására”.
A világdemokráciát Benesék sokáig óvatosan kezelték és adagolták, mert számba kellett venniök, hogy Franciaországnak és Nagybritanniának szövetségese a cári Oroszország. De a világnézeti dolgokkal azért is csinján kellett bánniok, mert a cseh politikát elszakíthatatlan szálak fűzték a szent Oroszországhoz. Továbbra is melegen akarták tartani régi pánszláv eszméiket és kapcsolataikat, csak félrehúzták kissé e szláv dolgokat a nagy világháborús tűzhely karikájáról, mint afféle ügyes szakácsok. Ezért a világnézeti szempontok inkább csak az orosz forradalom kitörése után kaptak élesebb hangsúlyt Benesék politikájában. A pángermán veszedelem ellen való csehszlovák védőbástyaság annál hamarabb kapott rikoltó kihangzást.
Ennek a benesi törekvésnek egész sor igen természetes akadályt kellett lekűzdenie a nyugati szövetségesek táborában.
Mindenekelőtt kevéssé voltak fogékonyak akár a franciák, akár az angolok, akár az olaszok világnézeti dogmák iránt. Ezeket - a demokráciát elsősorban - nehezen hegyezhették ki, szövetségben a cári Oroszországgal. De ezen a téren nem lett volna különösebb akadálya a világháború első éveiben Benesék érvényesülésének, mert 1917 őszéig ők sem élezték ki nagyon a világnézeti dolgokat. Annál nagyobb akadályként meredt a cseh törekvések elé az általános és makacs húzódozás francia, angol és olasz, sőt orosz részről is, a monarchia szét- darabolásának célkitűzésével szemben.
A szövetséges nagyhatalmak vezető államférfiai nyilván sem világnézeti külpolitikába nem kívántak belebonyolódni, különösen az orosz forradalomig, sem az osztrák-magyar monarchia mindenáron való elpusztítását nem tudták egykönnyen háborús céljaik közé beilleszteni. Féltek a nyomába lépő anarchiától s a német Drang ellen való védekezés eszközéül is nehezen
fogadták el ezt a biztos rombolást s főleg a nyomába lépő bizonytalan új koncepciót s annak kockázatait. De számoltak, szinte a háború végéig, szükség esetén, a monarchiával kötendő különbékével is.
Ma majdnem hihetetlenűl hangzik, hogy Csehszlovákiának, mint önálló államnak elméleti fölállítása és föltételéül Ausztria-Magyarország szétrombolása: csak a világháború legutolsó szakaszában érlelődhetett meg. Túlnyomórészben Benesék agitációja folytán.
A módszer: „vakondok munkát kellett végeznünk...”
Országot kellett tehát alapítani, előzőleg pedig szétzúzni meglévő államokat s egy félszázad- éves dunai államközösséget, az osztrák-magyar monarchiát. E nagy cél érdekében kifejtett tevékenységének módszerét maga Benes jellemzi:
Lassanként sikerült behatolnom egyrészt a francia hivatalos körökbe, másrészt az ujságírók közé...
Amennyiben helyesen tekintem át a helyzetet, franciaországi propagandánk volt a legrendszeresebb és legsokoldalúbb. De azért a többi országokban is derekas munkát végeztünk. Londonban a „Czeh Press Bureau”-n kívül különösen szolgálta propagan- dánkat egy praktikusan berendezett üzlet a Picadilly Circus-on, amelynek kirakatában térképek, diagramok, statisztikák, képek és fényképek segítségével naponta a járókelők tízezrei előtt tettük szemléletessé, kik azok a csehszlovákok és mit akarnak.
1918 tavaszán, közvetlenül hadseregünk fölállítása előtt, propagandánk virágzott valósággal...
Vagyis: hadsereg, hősi kiállás, szabadságharc még mindig nem volt. Ludendorff nagy offen- zivájának tavaszán, amikor igazán nem tudhatta senki előre, hogyan válnak be a német tervek s hogyan védekeznek a szövetségesek, amikor Pétain marsall, a mai francia államelnök, Clemenceau, Foch marsall, Poincaré köztársasági elnök és Haig marsall brit fővezér meg- botránkozására még angol és francia vereséget jósolgatott a maga különös rapszódikus módján: csehszlovák hadsereg még mindig nem volt, de propaganda: az igen! Francia, angol ifjú életek százezrei hervadtak el, de a csehszlovák propaganda: az - virágzott!
Minde tényezők együttműködése révén különösen hadseregünk fölállítása után olyan propaganda-eredményre tettünk szert, hogy politikai céljaink és katonai tevékenységünk folytán Olaszországban általában igen népszerűek lettünk... Propagandánk hatáskörébe tartozott természetesen Svájc is...
Azaz: még a „hadsereg” fölállítása után is csak propaganda-eredményekkel dicsekszik a nagy államalapító, katonai eredmények helyett. És a csehszlovák népszerűséget emlegeti, amire maga cáfol rá később Graziani tábornokról, a cseh önkéntes csapatok parancsnokáról szólván, aki - úgymond - „nem szerette a cseh jelleg kidomborítását...”
A csehszlovák ügy oroszországi propagálása - írja Benes - alapjában ugyanúgy ment végbe, mint a többi szövetséges országban, de egyes dolgokban jelentős eltéréseket is mutatott... Oroszországi propagandánk feladata inkább abban állott, hogy az orosz sajtóban a csehszlovák kérdésről vallott fölfogásokat úgy befolyásolja, hogy azok ügyünk lényegét helyesen juttassák kifejezésre. Ködös elképzelések, sőt bizonyos tekintetben egyes orosz publicisták túlzó igényei ellen is kellett küzdenünk, mert a nagy orosz győzelmek idején ezek a publicisták azt követelték, hogy Keletszlovenszkó jelentős részét is Oroszországhoz csatolják, sőt esetleg egész Szlovenszkót is. Ez ellen küzdeni nehéz, mert felette kényes feladat volt...
Propagandánk, természetesen Amerikában is, ugyanazokat a módszereket vette igény- be, mint másutt, a sajtót tájékoztatta, személyes összeköttetésekre tett szert, emlék- iratokat szerkesztett, nyilvános előadásokat rendezett, küldöttségekkel interveniáltatott.
Polémiákba rendszerint nem bocsátkozhattunk, a szövetséges országokban fölmerült osztrákbarát akciókkal nem szálltunk szembe egyenes támadással. Ehhez túlságosan gyengék voltunk, azonkívül pedig kissé veszedelmes is volt polémiákba bocsátkoznunk a szövetségesek politikusaival és publicistáival, tekintve, hogy idegenek voltunk... A mi munkánk inkább pozitív jellegű volt: nem politizálni, elvont fejtegetésekkel nem fárasztani, hanem új tények, értesülések és bizonyítékok segítségével megvédelmezni álláspontunk igazát a támadásokkal szemben...
Volt rá eset, hogy szétágazó propaganda-akciónk azt a benyomást keltette, mintha egyes minisztériumokban otthonosak volnánk...
Nehéz, szürke, valóságos vakondok-munkát kellett végeznünk, alulról fölfelé haladva... Azonkívül pedig lassanként hívekre tettünk szert, akiknek alkalmat adtunk rá, hogy államaik közéletében olyan politikai tényezők gyanánt érvényesülhessenek, akik hazafias okokból érdeklődnek egy idegen nép mozgalma iránt. Végül pedig megnyertük ügyünknek a közvéleményt, olyannyira, hogy a hatóságokra, a felelős politikusokra, a miniszterekre kívülről és alulról nyomást gyakorolhattunk.
Nos, a vakondok-munka beismerése beszél önmagáért. Az „alkalomadás” francia, angol, olasz, orosz személyiségeknek arra, hogy olyan politikai tényezők gyanánt érvényesülhessenek, akik hazafias okokból érdeklődnek a csehszlovák mozgalom iránt, súrolja a vesztegetés beisme- rését. A közvéleményen keresztül való nyomás gyakorlása idegen országban az emigráns részéről: egyenlő a befogadó kormány hátbatámadásával.
Benes e gátlástalan és szemérmetlen, különféle mérlegekkel dolgozó propagandista módszerét veséjéig világítja meg két vallomása: az egyik, amelyben a vatikáni körök előtt propagálja monarchia-ellenes fölfogását. A másik, ahol leírja, hogyan igyekezett személyi titkárokon és kisebb hivatalnokokon keresztül a hátsó ajtón besurranni s ekként megközelíteni a nagyobb hatalmasságokat. Ime az első:
A vatikáni köröknek szánt fejtegetéseimben különösen arra mutattam rá, milyen káros hatással van az állam Ausztria-Magyarországon az egyházra, mennyire visszaélnek ott az egyházzal mi ellenünk és hogy a Habsburg-birodalomban a katholikus egyház az uralmon lévők eszköze az elnyomottak ellen. Egyszersmind jeleztem, hogy a Vatikántól nem kérünk egyebet, csak azt, ne dolgozzék ellenünk. Lerögzítettem, hogy jövendő államunkban minden vallás és egyház, tehát a katholicizmus is teljes szabadságot és jogokat fog élvezni. Ha azonban a Vatikán mégis föllépne ellenünk és mi győztesen kerülnénk ki a háborúból, akkor ez minden bizonnyal kihatna a katholicizmus hazai fejlődésére és az egyház vallaná kárát.
És a második:
Január 23-án (1917) Loiseau bevezetett Barrère francia nagykövethez. Barrère akkortájt a legbefolyásosabb személyek egyike volt Rómában, részint személyi tekintélye folytán, hiszen már vagy 20 éve képviselte Franciaországot az olasz fővárosban, részben pedig államának befolyása révén... Bírálta Olaszországot és politikáját, amelyről az volt a véleménye, hogy olykor rövidlátó és önző... Barrère kijelentette, hogy összeköttetésben akar velem maradni és gyakorlati tanácsokat adott, milyen taktikához folyamodjam a hivatalos római körökkel való tárgyalásaim során, nevezetesen, ami a Demartinoval, az olasz külügyminisztérium főtitkárával és De Morcierivel, Sonnino titkárával való érintkezést illeti...
Nos, képzeljünk el bárkit a mi igazi nagyjaink közül, akár az emigráns Rákóczi Ferencet, akár az emigráns Kossuth Lajost - ebben a lealacsonyító szerepben: idegen országban vezető államférfiak személyi titkáraival keresni a szövetkezés útját, módját az egyelőre megközelít- hetetlen nagyurak felé. Micsoda stílus! És vajjon lehet-e ilyen alpári eszközökkel akár a XX. században is - tartós államot vagy éppen birodalmat alapítani?...
Az első igazi siker.
December 30-án - éppen Károly császár budapesti koronázásának napján - nyujtották át a semleges államokban a szövetségesek első válaszát a középponti hatalmak 1916 december 12-i békeajánlatára - írja Benes. A válasz elutasító volt.
Erre a nyilatkozatra mi és a legkülönbözőbb táborokból kikerült barátaink elsősorban közvetett befolyást gyakoroltunk akciónk és propagandánk révén... Bennünket ez a jegyzék arra ösztönzött, hogy ragadjunk meg minden alkalmat és a szövetségesek második válaszában, melyet Wilsonnak szántak, még többet érjünk el, lehetőleg a maximumát annak, amit akkor elérni lehetett...
Ilyen nemzetközi helyzetben készült el 1917 január 10-én a szövetségesek második válasza, a Wilson elnökhöz intézett emlékezetes jegyzék, amelyben a szövetségesek első ízben biztosították ünnepélyes, kollektív formában a csehszlovákokat arról, hogy az ő felszabadításukért is küzdenek.
Benes leírja, milyen nehézségeket kellett leküzdenie, míg ezt az eredményt elérte:
1916 december 27-én folytattam első megbeszélésemet a francia külügyminisztérium- ban Kammerer Albert-el, aki Berthelot Philippe, a francia külügyminisztérium politikai osztályának akkori főnöke mellé volt beosztva. Föltártam előtte Ausztria helyzetét és közöltem vele bizalmas értesüléseimet a politikai viszonyokról, a hadsereg állapotáról és a kormány ama kísérleteiről, hogy Ausztria-Magyarország népeinek ellenállását részben fenyegetésekkel, részben pedig ígéretekkel megtörje.
Kammerer viszont e beszélgetésünk során olyan helyzetképet vázolt fel előttem, amely meghökkentett és optimizmusomat ugyancsak lehűtötte. Rámutatott a szövetségesek hangulatára, amely körülbelül abban foglalható össze, hogy ugyan állást foglalnak Közép-Európa elnyomott nemzeteinek felszabadítása érdekében, azonban nem mehetnek bele az osztrák-magyar nemzeteket érintő politikai kérdések részletes felsorolásába. A szövetségesek nevezetesen attól húzódnak, hogy az osztrák-magyar nemzeteknek nyil- vános ígéretet tegyenek arra, hogy küzdeni fognak a Habsburg-birodalom teljes szét- zúzásáig, mert olyan helyzet is bekövetkezhetik, amikor nem tarthatják be ígéretüket. A Habsburg-birodalom elleni határozott állásfoglalás más ellenzői viszont azzal érvelnek, hogy nem tehetnek nekünk ígéretet a monarchia szétzúzására, mert ez sokak számára egyszerűen a háború végetnemérő meghosszabbítását jelentené s ilyen elkötelezésre a kormányoknak nincs is joguk. Nem zárhatják el az utat - Kammerer ezt nyiltan és becsületesen megmondotta nekem - egy esetleges más, kedvező megoldás előtt.
Két nap mulva, december 29-én átadtam a memorandumot a Quai d’Orsay-n. Ecsetel- tem benne a politikai helyzetet, ahogy akkoriban az ujságok híradása, kivált azonban a
„Maffia” értesítései alapján láttam, és ezzel végeztem: a csehek ma a monarchiának az az eleme, amely a legtöbb nehézséget okozza Ausztria-Magyarországnak s amennyiben a Wilsonnak adandó válasz elismeri céljainkat és politikai terveinket, megerősödik ez az ellenállás és Ausztria teljesen dezorganizálódik.
A „Journal des Débats” számára „eredeti osztrák tudósítást” szerkesztettem legfrissebb prágai jelentéseinkből.
Még egyszer utoljára hangsúlyoztam, hogy a szlovákokról nem szabad elfeledkezni és Kammerernek, mint már említettem, egy formulát javasoltam: A szövetségesek hadi- célja többek között „Csehország és a vele egységes Szlovenszkó felszabadítása”, vagy pedig „a csehszlovákok felszabadítása”, természetesen azonban a szövetségesek dolga, hogy a végleges formulát a szöveg többi részéhez képest megfogalmazzák.
Január 7-én végre értesített a külügyminisztérium, hogy a szövetségesek elfogadták a francia indítványt és a jegyzékben kifejezetten a csehszlovákok fölszabadításáról is szó lesz.
A mi ügyünk most már a szövetségesek hadicéljai közé tartozott, az ünnepélyes nyilatkozat érdemben és formálisan nemzetközi problémává avatta, amelyet többé már nem lehetett a Habsburg-birodalmon belül, egyszerű belpolitikai úton megoldani.
Sikerült hát hihetetlenül szívós kilincseléssel, rábeszéléssel belecsempésznie 1917 január elején a csehszlovák kérdést, egyelőre igen szerény megemlítés formájában, a szövetségesek e fontos diplomáciai okmányába. Kísérteties véletlen, hogy éppen a Wilson elnöknek, Cseh- szlovákia későbbi főprotektorának, szóló diplomáciai válasz szövegébe!
Ez a siker azonban sokáig sehogysem akart kiszélesbülni és továbbfejlődni. Panaszkodik is Benes eleget, legtöbbet az olaszokra minden tartózkodás nélkül, sőt, vakmerően hangzó vádaskodásokat is megkockáztat ellenük - utólag:
Az olasz kormány és közvélemény természetesen elejétől fogva nagy figyelemmel kísérte a jugoszláv akciót; velünk aránylag elég későn kezdtek foglalkozni. Ez Sonnino politikai koncepciójából folyt, aki Olaszországnak a háborúba való belépésekor ugyanúgy nem gondolt Ausztria szétzúzására, mint az orosz kormány... Olaszország valószínűleg a középponti hatalmakkal tartott volna, ha a Szerbia elleni háborút előző- leg megbeszélik vele, ha Ausztria-Magyarország kompenzációkat ígért volna Olasz- országnak s kilátásba helyezték volna az olaszoknak, hogy megkaphatják a legyőzött Franciaország gyarmatait... Sonnino, minthogy semlegességét nem tudta kellőképpen értékesíteni az egyik félnél, elhatározta, hogy a másik félnek legalább a háborús segítségét ajánlja fel a lehető legelőnyösebb feltételek mellett. Fölmondta a hármas- szövetséget s 1915 május 24-én hadat üzent. A londoni egyezményben Olaszországnak ígérték oda Trentinót, Goricát, Isztriát Trieszttel, de Fiume nélkül és Dalmáciát egész a Narentáig...
Panaszolja a továbbiakban Benes, hogy Sonnino olasz külügyminiszter „nem hitt abban sem, hogy a Habsburg-birodalmat katonailag és politikailag szét lehet verni s ezért a háború egész tartama alatt e tekintetben igen tartózkodó álláspontra helyezkedett... minden jóakarat és rokonszenv ellenére, amellyel irántunk viselkedett, nagyon sokáig - azaz voltaképen 1918 október 24-ig, mikor elismerte ideiglenes kormányunkat...”
Egyébként az olasz háborús politika benesi vázolása során érzi az olvasó először, miben lehetett ez ember óriási sikereinek legfőbb titka. Nyilván abban, hogy ő pontosan tudta, mit akar: kezdettől fogva a monarchia szétzúzását és az új csehszlovák állam felépítését. Míg a szövetségesek gyakran tanácstalankodtak és bizonytalankodtak abban, mit is akarnak tulajdonképen a győzelemmel és a győzelem után. Nem lehet elvitatni Benestől bámulatos tömeglélekismerő talpraesettségét és taktikai érzékét és szinte emberfölöttien szívós követ- kezetességét, ami mind a született, vérbeli nagy propagandista tehetség nélkülözhetetlen vonása és ereje.
Csehszlovák szabadságharc - zenés nagybohózat.
Benes előadásából kiderül, hogy nemcsak a franciák, az olaszok, hanem a cári Oroszország is húzódozik a monarchia szétzúzásának háborús céllá emelésétől. Különös élességgel fejezi ki nemtetszését a cári Oroszország politikája irányában:
A cári birodalom külpolitikája az első két háborús esztendőben komoly kétségeket keltett bennünk és az orosz vereségek csak növelték ezt az érzést. A kormánynak a háború kitörésekor nem volt Ausztria-Magyarországot illetően általános terve; egyálta- lában nem volt határozott háborús koncepciója, mint ahogy a nyugati szövetségeseknek sem volt. Szaszanov egy beszélgetése, amelyet a háború elején Palélogue és Buchanan nagykövetekkel folytatott, azt tanusítja, hogy az orosz miniszter Ausztria-Magyarország fennmaradásával számolt. A Habsburg-birodalom jövőjét hármas monarchiának képzelte el, amelyet az osztrák tartományok, a cseh királyság és a magyar királyság alkotnak majd.
A mi forradalmi eszmekörünk, egész forradalmi szabadságmozgalmunk olyan valami volt, ami a pétervári kormánykörök legitimista-császári reakciós világában igen nagy tartózkodást váltott ki. Azonkívül nem is ismerték a csehszlovák kérdés mibenlétét; a szlovák kérdésről például egész ferde volt a felfogásuk s a minisztériumban a magyar- barát Priklonszkij volt az előadója..
Azaz: teltek, multak a háborús évek, elérkezett immár a harmadik is, ám még mindig nem akadt a nyugati szövetségesek táborában egyetlen nagyhatalom, még a szlávtestvér Orosz- ország sem, amely magáévá tette volna Masaryk és Benes jelszavát: Ausztria-Magyarország szétzúzását. Ezért kellett hát egy kis csehszlovák „katonai akció” is, legalább mutatóba, ha már megindult, folyik, sőt egyre árad ez a csodálatos cseh szabadságharc, egyelőre a
„diplomácia” és a propaganda fegyvereivel!
Természetes volt, - írja Benes, - hogy oroszországi honfitársaink nyomban a háború kitörésekor fokozott erőfeszítéssel kezdték előkészíteni az Ausztria-Magyarország elleni küzdelmet, mint más országok csehszlovákjai... Ezért mindjárt az első napokban kérvényt nyujtottak be a hadügyminisztériumba, engedjék meg cseh önkéntes csapatok megalakítását... Október 11-én - nálunk: szeptember 28-án, Szent Vencel napján - ünnepélyesen átadták a „Cseszká Druzsiná”-nak zászlaját és október 22-én a csapattest a frontra ment, ahol a Dmitrijev Ratko vezetése alatt álló harmadik orosz hadsereghez osztották be.
Mind e nevezetes katonai dolgokat Benes önéletrajzszerű műve adatdzsungelének már-már a közepe felé tartva mondja el. Annál inkább kell hangsúlyozni, hogy az első oroszországi csehszlovák csapattest frontra vonulása már 1914 október 22-én történt. Csak azt várná az ember, hogy ez a „csapattest” az oroszországi cseh hadifoglyok száma növekedésével arányban nőttön-nőtt, hiszen mindig azt hallottuk, így volt tájékozva a nyugati közvélemény is a cseh propaganda révén, hogy az osztrák-magyar hadsereg cseh csapatainak tömeges maga-megadása egyfelől magasabbrendű hazafiságból történt, másfelől így keletkezett egy hatalmas kádere a másik front mögött megalakuló csehszlovák hadseregnek. Benes azonban hamar kiábrándít bennünket a csehszlovák szabadságharc katonai méreteiről, hadsereg- szervező eredményeiről az azóta is folyó csinnadratta nyomán támadt elképzeléseinkből:
Amikor 1914 novemberében a „Druzsina” megjelent az orosz fronton, vagy 800 önkéntest számlált... A főhadiszállás... december 17-én hozzájárult ahhoz, vegyék fel a Druzsinába azokat a hadifoglyokat, akik rögtön fogságba kerülésük után önként jelent-
keztek a Druzsinába. Ez engedély alapján 250 további önkéntessel lehetett szaporítani a Druzsina létszámát.
A magyar olvasó bizonnyal enyhe és megbocsátó derüvel olvassa ezeket a szánalmas számokat: 800 cseh és még - esetleg - „további” 250! Hát még, mikor e beszámoló közvetlen folytatásaként olvashatja a következőket:
1914 végén az oroszországi csehek és szlovákok vezérei - felbuzdulva a hadsereg (az orosz hadsereg) nagy sikerein - sokkal nagyobbszabású katonai terveket kezdtek kovácsolni. Annak lehetőségét mérlegelték, vajjon nem lehetne-e a hadifogságba kerülő földikből egész hadsereget felállítani... Vondrák dr. ebben ez értelemben terjesztett elő egy emlékiratot 1915 januárjában az orosz főhadiszállásnak, később... az orosz kor- mánynak is. Az emlékiratok lényegében csehszlovák hadsereg felállítását követelték... a csehszlovák állam önállóságának kötelezettség nélküli elismerését és egy kölcsönt, amelyet az eljövendő állam kölcsöne gyanánt nyujtanának a Szövetségnek...
Mi tagadás, az orosz válasz lesújtó volt, Szentpétervár észrevette a cseh katonai kulisszák mögött a politikai csempész-szándékot:
A külügyminisztérium illetékes osztályának jogi szakvéleménye... ezt a mondatot is tartalmazta: „A jövendő önállóság ideiglenes elismerése, amiről az emlékirat szól, valamint más politikai javaslatok oly komolytalanok, hogy alig érdemes róluk köze- lebbről tárgyalni”.
Benes - szerencsére - könnyen vigasztalódik és mint aféle reálpolitikus, belátja:
Az 1915-ös gorlicei vereség után bekövetkezett orosz visszavonulás időpontja az ilyenfajta akcióknak persze nem kedvezett... A Szövetség tárgyalt a hatóságokkal, engedjék meg, hogy a hadifoglyokból szakmunkás-osztagokat alakíthassanak, amelyek a hadiszer-gyárakban dolgoznának, - de közben szívósan szorgalmazta a Druzsina kibővítését is.
Más szavakkal és ezt a számunkra furcsa gondolatmenetet magyarra fordítva: mihelyt az 1914-es orosz előnyomulást az 1915-ös visszavonulás követte, egyszeriben alábbhagyott a nagy cseh hadseregszervező lelkesedés, gyorsan megelégedtek a kevesebb veszedelmet jelentő szakmunkás-osztagokba való szervezkedéssel. Holott magyar ésszel és magyar szívvel nézve a dolgokat, éppen az orosz visszavonulás idejére lett volna fontos a cseh hadifogoly- tömegek önkéntes hadseregbe való tömörülése, komoly segítségül az orosz „testvér”-nek. De hogy „Vondrák dr.”-nak a Druzsinát bővítő buzgalma mekkora eredményeket ért el, megvilágítja ez a benesi beszámoló:
A Szövetség (a csehszlovák egyesületek szövetsége) még augusztus elején megkapta az engedélyt, hogy a hadifogoly csehek és szlovákok körében önkénteseket toborozzon a Druzsinába... Ilymódon lehetővé vált a Druzsina második zászlóaljának fölállítása s ugyanakkor - 1916. január 13-án - a Druzsina új elnevezést kapott: lövészezreddé alakították át. A csehszlovák lövészezred ezidőtájt 8 századból, egy gépfegyveres osztagból és egy pótszázadból állott, összesen 1600 önkéntes szolgált soraiban.
Rendes magyar ember restelne ilyen szégyenletes eredményekkel előhozakodni. A száz és százezernyi oroszországi cseh fogolyból és korábbról ott élő csehekből ötnegyed esztendő alatt mindössze 1600 embert lehetett összetoborozni. Ezt is át kell még szűrnünk a Benes-féle kétes igazmondáson s ha az ezzel adódó redukciót keresztülvisszük - 75%-ot lecsapván Benes számadataiból - marad vagy 400 csehszlovák önkéntes - mint - „hadsereg”. De még mindig nem okvetlenül odakint a harcvonalban, mert hiszen különben Benes ezzel is beszámolna,
köbre emelvén a cseh katonai dicsőséget. (Még csak a Radko Dmitrijevhez már 1914. októ- berében beosztott csehszlovák „csapattest” hőstetteiből sem árul el Benes Eduárd semmit.)
Magyar ésszel és magyar szemmel nézve ezt az egyenesen gyászos „csehszlovák” katonai szervezkedést s annak eredményeit, újból enyhe derü rezdül át rajtunk: Uramisten, mi magyarok egyetlen nagyobbfajta falunkból - mondjuk az 5000 lakosu kuruc Tarpáról - több fegyvert ragadó katonát tudnánk „toborozni” hasonló helyzetben, a magyar ügy védelmére és pedig nem hírszerző és propaganda szerepre, mint ez a nyomorúságos oroszországi csehszlovák „hadsereg” 1914 őszétől 1916 teléig...
Ime: ilyen szégyenletes kudarcba fulladt az orosz forradalom idejéig Benes dr.-ék és Vondrák dr.-ék, meg a többi cseh dr.-ok katonai szervező akciója a cári Oroszországban. Egészen 1917 júliusáig kell előre lapoznunk a háborús krónikában, hogy még Benes számára is alkalom adódjék valaminő csehszlovák hadidicsőség meghirdetésére, a zborovi ütközetben, ahol a közben állítólag dandárrá nőtt csehszlovák hadsereg „hősiességével és bátorságával nagyszerű haditettet hajtott végre”. Mekkora volt ez a csehszlovák „dandár” és mi volt ez a zborovi hőstett, arról a bőbeszédű Benes semmit sem árul el.
Mi sem természetesebb, mint hogy az orosz forradalom, amelyben meglazult a katonai fegyelem s a katona fogalma mindjobban elvesztette igazi értelmét, egyszeriben hadosztállyá rákosította el a csehszlovák dandárt. A „dandár” aztán tovább púposodott:
Július 24-én - írja Benes - megalapítottuk az ötödik és nyolcadik ezredünket, július 25-én pedig a hatodikat és hetediket, végül szeptember 6-án sor került a negyedik ezred meg- alapítására, úgy, hogy a csehszlovák dandár hadosztállyá bővült...
Bizonnyal rejtély az egyszerűen és természetesen gondolkodó magyar ember számára, miért kellett előbb felállítani a nyolcadik ezredet és csak hónapokkal később a negyediket és hogy miért jelenti be Benes előbb a második csehszlovák hadosztály megalakulását, mint az elsőt. Még halálosabb titok marad, hogy e zavaros adatokkal körülteremtettézett oroszországi csehszlovák hadseregszervezés végül is milyen hadieredményekkel dicsekedhetik. Mert Benes erről hallgat.
A „cognaci tábor” és a „halállégió”.
Még sokkal több a derűt keltő nagyképűség és a mérhetetlen tömegű „diplomáciai” tárgya- lásokba burkolt katonai semmi, ha Benesék nyugati hadseregszervezésének körülményeit és eseményeit olvassuk a Nemzetek Forradalmában. Valósággal bohózati anyag ez a hadsereg- szervezés Franciaországban, Olaszországban, még inkább a már operettbe sem illő nyugati csehszlovák haditevékenység.
1917 júliusa óta kétségtelen volt - írja Benes -, hogy franciaországi hadseregünket fel- állíthatjuk. Már csak arról volt szó, hogy lehetőleg nagy legyen és rendkívüli sikert arathasson...
A tárgyalások eredményeképen 1917 december 16-án a francia kormány határozatot adott ki hadseregünk létesítéséről, 1918 február 7-én aláírtuk hadseregünk szervezeti szabályzatát, 1918 július 28-án Pichon politikailag döntő jelentőségű levelet írt erre vonatkozólag és végül 1918 október 15-én elismerték önálló államunkat.
Meg kell adni, ekkora diplomáciai előkészülettel, fölkészültséggel és kikanyargatott föltételek mellett még sohasem vívtak szabadságharcot a jobbfajta emberiség történetében! Egy nép, amely a maga szabadságáért, valóban nagy eszményeiért küzdeni akar, nem húzza-vonja esztendőkön keresztül a tárgyalásokat s nem halmozza a fölkelés, a komoly katonai cselekvés