DUMAS VÁLOGATOTT MŰVEI X.

XXXXX VÁLOGATOTT MŰVEI X.

XXXXXXXXX XXXXX

A KIRÁLY ÉS BOLONDJA

FORDÍTOTTA:

XXXXXXX XXXXXX

NOVA, 1925

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5531-71-2 (online)

MEK-13857

I. FEJEZET.

Este nyolc órakor azon a napon, amelyen Xxxxx Xxxxxx xxxxxx XXX. Xxxxxx királynál kihallgatáson volt s Xxxxxx xxxxx-i herceggel tárgyalt, tengernép hullámzott Páris utcáin. Mintha ünnepet ülnének: az emberek valamennyien ünneplőbe öltözve, fényes fegyverzetben tolongtak a templomok felé. Közbe-közbe hangos kiáltások hangzottak föl a tömegből a hugenották ellen, mikor pedig olyan ház mellett haladt el, ahol egy-egy ismertebb hugenotta lakott: a kardok kiröppentek hüvelyükből s a nép apraja-nagyja torkaszakadtából ordítozta:

„Máglyára az eretnek hugenottákkal!”

Legnagyobb volt a tolongás az Arbre-Sec-utca sarkán, ahol a korcsma cégér fölött égő lámpa fénye fennen hirdette, hogy itt van az a nevezetes „A la Belle-Étoile” vendégfogadó. A küszöbön egy férfi - kinek kopasz fejét, az akkori idők divatja szerint, négyszögű sapka födte

- hevesen hadonázva szónokolt a tömeghez, egyik kezében kivont xxxxxx forgatva, másik kezében egy félig telt névlajstromot lobogtatva.

- Jertek, jertek, jó katholikusok! - kiáltozta La Hurière, a vendégfogadós. - Jertek a foga- dómba, ahol jó szívvel és jó borral fogadlak benneteket! Itt az alkalmas pillanat, mert ez éjjel a jók különválnak a gonoszoktól. Xxxxxx hát, s aki irni tud: irja alá ezt az ívet; aki pedig nem tud írni, az majd bediktálja nekem vagy helyettesemnek: Croquentin-nek a szükséges adatokat! Xxxxxx tehát jó katholikus testvéreim!

Croquentin - egy périgordi fickó, aki fehér ruhát viselt, derekát vastag zsinór fogta körül, ahonnan kés és iróeszköz kandikált ki - máris javában irogatta össze a közelében állók neveit s fölibük dísznek odabiggyesztette gazdája: La Hurière mester nevét.

- Uraim! - kiáltozta a fogadós. - A mise s a mi szent vallásunk megmentése érdekében jöjjenek és irják alá az ívet!... Éljen a vallás!... Éljen a mise, uraim!... Ah!... Ah!...

Szinte fuldoklott és hörgött már a fogadós a sok ordítástól és a fáradtságtól, mert bizony ez a lelkes verbuválás már délután négy óra óta tartott. El kell ismerni, hogy elég szép ered- ménnyel, ami annál hízelgőbb volt reá nézve, mert bizony a szomszédos Saint-Germain- l’Auxerrois székesegyház bezzeg nagy konkurrenciát csinált neki.

Miközben a fogadós új meg új lajstromot nyitott a sűrűn jelentkező hívek számára, egy magastermetű férfi igyekezett erélyes oldalbalökésekkel és lábtiprással áttörni a hullámzó tömeg sorfalát; mikor azután Croquentin elé ért, kivette a tollat az egyik becsületes polgár kezéből s nagy, félhüvelykes betűkkel alákanyarította a nevét az egyik tiszta lapra, amely az aláirást ékesítő cikornyákkal s a szétfröccsenő tintafoltokkal egyszeriben megtelt; azután nyugodtan átnyújtotta a tollat az utána következő polgárnak, aki fennhangon olvasta a leírt nevet: Chicot!

- Az áldóját! - kiáltott föl ez a polgár. - Bezzeg tud ám írni ez az úr!

Miután Xxxxxx Xxxxxxxxxx úr lajstromát aláirta, odalépett La Hurière mester lajstroma elé, amelyre még cifrább és még nagyobb betűkkel írta rá a nevét, megkérdezvén a fogadóstól, vajjon van-e még egy harmadik lajstrom is. A fogadós azonban nem vette tréfára a dolgot, s haragos pillantást vetett Xxxxxx arcára, aki viszonozta a tekintetet, s mintha azt a megjegyzést tette volna a fogadósra, hogy - lacikonyhás! La Hurière eldobta a lajstromot s a kardjához kapott, mire Xxxxxx is ugyanazt cselekedte. Már-már tettlegességre került volna a dolog - melynek levét alighanem a fogadós itta volna meg, - mikor Xxxxxx karját valaki hátulról meg- ragadta.

Amint hátra tekintett, Xxxxxx a - királyt pillantotta meg maga előtt egyszerű polgárnak öltözve; mellette Xxxxxx és Xxxxxxxx szintén hasonló ruhában, csakhogy a kardjukon kivül még puskát is cipeltek a vállukon.

- Ejh, az áldóját! - szólalt meg a király szemrehányó hangon. - Hát még jó katholikusok is civódnak egymás közt? Illik ez? Ti ugyan jó példával jártok elül!

- Nemes uram - felelte Xxxxxx közömbös hangon, mintha meg sem ismerte volna a királyt - azt vonja kérdőre, aki a hibás! Ez a fickó itt ordít, hogy irjuk alá a lajstromát, mikor azután aláirja az ember, akkor meg nem tetszik neki.

E közben újabb és újabb hívek érkeztek, akik aztán elterelték a fogadós figyelmét ettől a kis csoporttól, amely most a küszöbön foglalt helyet, ahonnan az egész tömeget áttekinthette.

- Ah, mily lelkesültség! - jegyezte meg a király. - Mily szép tanubizonyságot tesz ma este a nép a vallása mellett!

- Ugy van, Sire - felelte Xxxxxx, - de annál jobban félhetnek a hugenották, már pedig Felséged is jól tudja, hogy a nép önt is annak tartja. De nézzen csak balra!... Mit és kit lát, ott, Sire?

- Ah, igen! - felelte a király. - Mayenne herceg széles arcát s a bíboros hegyes orrát... Azt hiszed talán, Xxxxxx, hogy valami veszedelem környékez?

- Ejh, istenem, az ilyen nagy sokadalomban sohasem tudhatja az ember, hogy honnan fenyegeti veszedelem! Az emberek kést szorongatnak a zsebükben, s bizony az a kés hirtelen beleszaladhat a szomszéd hasába, aki egyet nyekken és - vége! Menjünk innen, Sire!

- Talán bizony fölismertek?

- Nem hinném, de okvetlenül fölismerik, hogyha még tovább is itt maradunk.

- Éljen a mise!... Éljen a mise! - ordítozott az a tömeg, amely most fordult be áradatként az Arbre-Sec-utcába.

- Xxxxx Xxxxx herceg!... Éljen Guise bíboros!... Éljen Mayenne herceg! - felelte a fogadó előtt veszteglő tömeg, amely most fölismerte a két herceget.

- Ah!... Mit jelent ez a kiáltozás? - kérdezte a király megütközéssel.

- Azt jelenti Felség - felelte Xxxxxx, - hogy kiki menjen a maga helyére és xxxxxxxx ott! Guise hercegék az utcára, Felséged pedig a Louvre-ba! Menjen... menjen Sire, a Louvre-ba!

- Te is velünk jösz, Chicot?

- Oh, én nem megyek! - felelte Chicot. - Hiszen nincs szükséged rám, fiacskám, mert itt vannak rendes testőreid. Előre... előre Quélus, előre Maugiron! Én végignézem ezt a komédiát, amely nagyon érdekesnek, sőt mulatságosnak igérkezik.

- És hová mégy?

- Megyek s aláirom a nevemet a többi lajstromba is. Azt akarom, hogy holnapra ezer aláirásom diszelegjen Páris utcáin!... Megérkeztünk a kőpartra, tehát jó éjszakát, fiam, Xxxxxx; te mégy jobbra, én meg balra, kiki a maga útján! Sietek Saint-Méry-be, hogy meghallgassam a hires egyházi szónokot.

- De nini! - kiáltott föl most hirtelen a király. - Micsoda zaj és lárma az ott és miért rohannak az emberek a Pont-Neuf felé?

Chicot lábujjhegyre ágaskodva tekintett a mondott irányba, de biz’ csak ordítozó, tülekedő tömeget látott, amely mintha valakit diadalmenetben hordozna körül. Mikor azután a hullám- zó néptömeg arra a helyre ért, ahol a kőpart, a Lavandières-utcával szemben kiszélesbülvén,

helyet engedett a tömegnek, hogy rajta jobbra és balra szétnyiljék, egy szamáron ülő szerze- test hajtott maga előtt egyenesen a király lábáig. A szerzetes kezével hadonázva szónokolt, a szamár pedig ordított.

- Ördög és pokol! - mondotta Xxxxxx, mikor fölismerte a szerzetest és a szamarát. - Az imént valami híres szónokról beszéltem, aki Saint-Méry-ben prédikál, de most már szükségtelen olyan messzire mennem, mikor ime, itt van ez!

- Egyházi szónok - szamárháton? - jegyezte meg Xxxxxx.

- Miért ne?

- De hiszen ez - Silenos, Bacchus mestere! - jegyezte meg Xxxxxxxx.

- De melyik a predikátor a kettő közül, hiszen mindketten egyszerre beszélnek! - jegyezte meg a király mosolyogva.

- Az, amelyik alul van, a leghangosabb, az beszél legékesebben; aki pedig a hátán ül: az beszél jobban - franciául! Xxxxxxxx csak Xxxxxx, hallgasd csak, fiam! - intette csöndre Xxxxxx a kis társaságot.

- Csönd! - hangzott most minden oldalról.

- Csönd! - kiáltotta Chicot olyan harsány hangon, amely valamennyit túlharsogta.

Mindenki elhallgatott. A szamár és a szerzetes körül sűrű embergyűrű képződött, mire a szerzetes megszólalt:

- Testvéreim! Páris nagyszerű város; Páris az ország büszkesége, a párisiak pedig a leg- okosabb emberek! Hogy is mondja a dal?

És itt a szerzetes torkaszakadtából énekelni kezdett:

„Párisi férfi és dáma! Tudományának se szeri se száma...”

Csakhogy e szavakra, illetve a dal hallatára, a szamár olyan irtózatos ordításban tört ki, hogy a gazdája szóhoz sem juthatott. A nép természetesen hangos hahotára fakadt.

- Xxxxxxxx, Panurgos! - csitította a szerzetes a szamarát. - Akkor beszélj, ha rajtad a sor! Előbb hadd beszéljek én!

És a szamár csakugyan elhallgatott.

- Kedves testvéreim! - szólalt meg ismét szerzetes. - Ez a föld a siralom völgye, ahol az ember csak a könnyeivel tudja szomját csillapítani.

- De hiszen ez az ember most is részeg! - kiáltott föl a király.

- Én, aki most hozzátok szólok - folytatta a szerzetes rendíthetetlenül - amint láthatjátok: most érkezem vissza a bujdosásból, mint hajdan a zsidók, és nyolc nap óta csak alamizsnából és nélkülözésből tengődünk, én és Panurgos.

- Ki az a Panurgos? - kérdezte a király.

- Valószinü, hogy a zárdafőnöke! - felelte Chicot. - De hallgassuk csak tovább. Szinte meg- ható, ahogy beszél.

- És kinek köszönhetem én ezt, testvéreim? - folytatta tovább a szerzetes. - Hát persze, hogy Xxxxxxxxxx! Ti már tudjátok, hogy kit nevezek én Xxxxxxxxxx!

- És te is tudod, fiacskám! - jegyezte meg Xxxxxx a király felé fordulva. - Megmagyaráztam neked azt a bizonyos anagrammát.

- Testvéreim! - folytatta a szerzetes. - Ime, itt van a szamaram, Xxxxxxxx, akit úgy szeretek, akárcsak a kezes bárányt, majd megmondja nektek ő is, hogy három nap alatt jöttünk ide Villeneuve-le-Roi-ból, hogy részt vehessünk a ma esti ünnepségen. És hogyan érkeztünk ide:

Üres a zseb, Száraz a torok...

de egyikünk sem vette zokon, sem én sem Panurgos.

- Ejh, az áldóját! - kiáltott föl a király. - Kit nevez folyton Xxxxxxxxxxx?

- Azért jöttünk ide - folytatta a szerzetes, - hogy lássuk, mi történik itt! Hát látni - látjuk is, de nem értjük! Hát mi történik itt voltaképpen, testvéreim? Talán elmozdítják helyéről Herodest? Avagy talán ma dugják kolostorba Xxxxxx testvérünket?

- Ohó! - jegyezte meg Xxxxxx. - Kedvem volna csapra ütni ezt a boros hordót! Mit szólsz hozzá, Xxxxxxxx?

- Na ugyan! - felelte Chicot. - Kár ilyen csekélységért mingyárt fölfortyanni! Hát nem tölti-e a király minden idejét a kolostorban? Hidd el nekem, Xxxxxx, hogy ha csak ezt tennék veled: hát bizony még okod sem lenne a panaszra! Ugy-e, igaz, Panurgos?

Neve hallatára a szamár a fülét hegyezte s rettenetes ordításban tört ki.

- Ohó, Panurgos! - csitította a szamarát a szerzetes. - Talán bizony bánt valami?... Uraim! - folytatta a szerzetes - Párisból, a szamaramon kivül, még egy másik társammal együtt távoz- tam: Xxxxxx volt, a király udvari bolondja. Meg tudnátok nekem mondani, hogy hová lett?

Xxxxxx elfintorította az arcát.

- Ah, tehát ez a szerzetes a te barátod? - kérdezte a király megütközéssel. Quélus és Maugiron fölkacagtak.

- Szép és derék legény, mondhatom! - jegyezte meg a király. - És mindenekfölött - tiszteletet gerjesztő! Xxxxx csak, hogy hivják?

- Ő az a bizonyos Gorenflot, tudod, Xxxxxx, akiről Xxxxxxxxxxx, a rendőrfőnök, már említést tett neked, fiacskám! - felelte Xxxxxx.

- Az a lázító szerzetes, a Szent-Genovéva-rendházból?

- Hát persze, hogy ő az!

- Akkor hát nyomban fölakasztatom!

- Lehetetlen! - felelte nyugodtan Chicot.

- S ugyan miért?

- Mert egyáltalán nincs - nyaka!

- Testvéreim! - folytatta Gorenflot. - Ime, itt láthattok xxxxxx egy igazi vértanut. Testvéreim, e percben is az én, illetve valamennyi jó katholikus ember ügyét védelmezitek, de ti nem tudjátok, nem tudhatjátok, hogy mi történik a vidéken, és hogy mit forralnak ellenünk a hugenották! Lyonban kénytelenek voltunk megölni egy hugenottát, aki nyiltan lázadást szított. Amig egyetlenegy hirmondójuk marad: addig nem lesz béke Franciaországban, addig

nem lesz nyugtuk a jó embereknek! Irtsuk ki tehát a hugenottákat! Xxxxxxxxx, testvéreim, fegyverre!

- Ugyan hallgattasd el ezt a részeg embert, Chicot! - mondotta a király. - Mert bizony még egy második Bertalan-éjt zúdit a nyakunkba!

- Várj csak, várj, fiacskám! - szólt csititóan Chicot. - Majd segítek én a baján!

És kikapva Xxxxxx kezéből a fúvócsövet, Gorenflot háta mögé került és teljes erejéből akkorát vágott vele a szerzetes széles hátára, hogy csakúgy puffant.

- Gyilkosok! - kiáltozta kétségbeesetten Gorenflot.

- Ah, te vagy az, Gorenflot? - mondotta Xxxxxx s fejét annak hóna alatt keresztüldugva, rámosolygott. - Hát hogy vagy, te csuhás?

- Segítség, Xxxxxx úr, segítség! - kiáltozta Gorenflot. - A vallás ellenségei meg akarnak ölni! De nem halok meg addig, amig a szavamat meg nem hallgatják! Tüzre a hugenottákkal, máglyára a navarrai királlyal!

- Nem hallgatsz mingyárt, te részeg állat!

- Pokolra a gascogne-i legényekkel! - ordítozta a szerzetes.

Ebben a pillanatban egy második csapás érte Gorenflot vállát, de ezuttal nem ám az üres, puffogó fúvócső sújtott le reá, hanem egy vastag, suhogó bot, mire a szerzetes fájdalmában fölordított. Xxxxxx is meglepetten tekintett széjjel, de biz’ semmit se látott; az, aki a csapást a szerzetes vállára mérte, alighanem hamarosan elvegyült a tömegben, s nyoma veszett.

- Az ördögbe is! - mormogta Chicot. - Ki lehet az, aki igy áll bosszút rajtunk? Ezt tudni akarom!

És ezzel ő is elvegyült a tömegben s arra felé tartott, amely irányban az a botos ember menekülhetett, aki most egyetlen társa kiséretében a kőpart mentén oldalgott tova...

II. FEJEZET.

Chicot-nak jó hosszú lába volt, s igyekezett is hasznát venni, hogy utólérje azt a férfit, aki Xxxxxxxxx pátert megbotozta; mikor azonban jobban szemügyre vehette azt a férfit, de még inkább a kisérőjét, akkor hirtelen ráeszmélt arra, hogy nem lenne tanácsos, ha ő most fölismerné őket, akik mindenáron meg akarják őrizni incognitójukat. És csakugyan, a két férfi igyekezett elvegyülni a néptömegben és csak akkor fordultak vissza, mikor az utcák szögleténél meg akartak győződni arról, vajjon követi-e őket valaki.

Xxxxxx hamarosan belátta, hogy legjobb lesz, ha elébük vág, nehogy észrevegyék, hogy nyomon követi őket. Ugy is cselekedett, s már a Tirechappe-utca szögleténél el is hagyta őket, s onnan tovább futva, a Bourdonnais-utca végén lesbe állt. A két férfi, mélyen a szemükre húzott kalappal s arcukat a köpeny szélével eltakarva, katonás lépésben sietett a Ferronnerie- utca irányában. Xxxxxx mindenütt előttük járt. A Ferronnerie-utca szögleténél a két férfi ismét széttekintett, mialatt Chicot az utca közepe táján lesbe állt. Az utca egyik düledező háza előtt egy gyaloghintót pillantott meg, amely két erős ló oldalára volt erősítve. A gyaloghintó vezetője bóbiskolt unalmában, az a hölgy azonban, aki a hintóban ült, türelmetlenül tekintgetett ki a leeresztett függöny mögül. Xxxxxx nyomban eltalálta, hogy ez a gyaloghintó arra a két férfira vár; megkerülte tehát a hintót s a ház árnyékának védelme alatt sikerült észrevétlenül az egyik széles kőpad alá rejtőznie, amely a zöldségárusok rakodóhelyéül szolgált, akik hetenkint kétszer vásárt tartottak a Ferronnerie-utcában.

Alig hogy Xxxxxx elrejtőzött, a két férfi a hintó elejéhez ért s onnan még egyszer nyugtalanul tekintett szét maga körül; az egyik fölébresztette a mélyen alvó kocsist, aki hamisitatlan gascogne-i kiejtéssel szalasztotta ki a száján a „cap dé diou” káromkodást, mialatt a másik, szemmelláthatóan türelmetlenebb férfi, tőrének hegyével piszkálta meg az oldalát.

- Ohó! - mormogta magában Chicot. - Hát csakugyan nem csalódtam! Ezek itt hazámfiai, gascogne-i legények, s most már igazán nem csodálkozom, hogy Gorenflot páteren végighúztak, aki olyan tiszteletlenül nyilatkozott a gascogne-iakról.

A fiatal hölgy, aki a hintóban ült, felismervén a két férfit, akire várakozott, hirtelen kinyitotta a hintó ajtaját és kitekintett. Xxxxxx ekkor alaposan szemügyre vehette a hölgyet: körülbelül husz-huszonegy éves lehetett, nagyon szép és nagyon halovány hölgy; a haja aranyszőke, a keze hófehér, és hogyha nappal lett volna, Xxxxxx akkor azt is észrevehette volna, hogy az ifjú-hölgy - érdekes állapotban van. Xxxxxx azonban csak annyit látott, hogy a hölgy fiatal, halovány és szőke.

A két férfi most a hintó ajtajához közeledett s ott megállott, ugy hogy a hintó és a kőpad közt helyezkedett el, amely alatt Xxxxxx rejtőzött. A magasabb termetű férfi két kezébe fogta a hölgy kezét, amelyet az a hintó ablakán át nyújtott oda neki, s lábát a hintó hágcsójára téve, igy szólt:

- Nos, édesem, szivecském, drágám - hogy érzi magát?

A hölgy szomorú mosollyal felelt, megmutatva a kezében tartott üvegcsét, melynek tartalmát olykor meg-megszagolta.

- Hát még mindig azok az ájulási rohamok, Ventre-saint-gris! - jegyezte meg a férfi. - Mennyire haragudnék én most önre gyöngesége miatt, hogyha nem én magam volnék az, aki az ön betegségét okoztam!

Xxxxxx feszült figyelemmel hallgatta a titokzatos három személy beszélgetését, és csakhamar rájött, hogy az a magasabb férfi, aki a szép hölgyet olyan becéző hangon szólítgatta, senki

más, mint - Xxxxxx xxxxxxxx király, a hugenották vezére, aki egy évvel ezelőtt szökött meg a Louvre-ból s azóta feleségével, Xxxxxx királynéval Pau-ban tartózkodik; de azt, hogy miért jött vissza Xxxxxxx és miért éppen ezen a kritikus napon: arra nézve a kihallgatott beszélgetés alapján nem tudott magának kielégítő választ adni, valamint arra nézve sem, hogy miért hozta magával kedvesét, a szép Fosseuese-t. Kisérője, akit a navarrai király állandóan Xxxxxxx néven szólított, d’Aubigné volt, a navarrai király egyik legbizalmasabb és leghívebb barátja, aki kissé darabos, szókimondó, de őszinte, nyiltjellemű ember volt. Most is élénk szemre- hányást tett a navarrai királynak, hogy még erre a veszedelmes útra is magával hozta barátnőjét, s figyelmeztette a királyt, hogy szálljon be a hintóba, nehogy még fölismerjék. Xxxxxx xxxxxxxx király szót fogadott, mire a hintó lassú lépésben elindult; d’Aubigné gyalog- szerrel követte a hintót, hogy szükség esetén megvédje királyát.

Mikor a hintó már jó messzire haladt, Xxxxxx is kimászott a pad alól s elgémberedett tagjait kinyújtóztatva, sokáig elgondolkodott arról, amit látott és hallott.

- De lássuk csak - mormogta magában Chicot - vajjon tapasztalataimat közöljem-e a királlyal! Ejh, nem árulom el! Végre is miről van szó: két bujkáló emberről, meg egy másállapotban levő nőről! Hát igazán kicsinyes ember lennék. Meg azután... ha xxxxxxxx Xxxxxx csakugyan a francia trónra vágyik, akkor bizony előbb meg kell semmisítenie a három Guise herceget: Xxxxxxxx, Xxxxxx, a bíborost és Xxxxxxx Xxxxxx herceget. Kiváltképpen ez utóbbira nekem is fáj a fogam! Én tehát egy szóval sem árulom el a királynak, hogy mit láttam és mit hallottam!

E pillanatban egy csapat részeg ember vonult el előtte, torkukszakadtából ordítva:

- Éljen a mise... Halál a navarrai királyra!..Máglyára a hugenottákkal!... Tűzbe az eretnek protestánsokkal!

A gyaloghintó épp ekkor fordult be a Saint-Innocent-temető sarkán és tünt el a Saint-Denis- utca homályában.

- Nézzük csak - mormogta magában Chicot - kit is láttam én ma? Láttam a bíborost, láttam a Mayenne herceget, III. Xxxxxx Xxxxxx királyt, Xxxxxx xxxxxxxx királyt; még csak egy herceg hiányzik ebből a diszes bokrétából: Xxxxxx, anjou-i herceg! Az áldóját, ugyan hol is lehet, pedig mennyire óhajtom látni őt!

És Chicot ekkor a Saint-Germain-l’Auxerrois székesegyház felé vette útját.

De nem egyedül Xxxxxx kereste ám az anjou-i herceget, hanem Guise-ék is, de éppugy hiába, mint Chicot. Ah, az anjou-i herceg nagyon óvatos ember volt ám, aki semmit sem kockáz- tatott könnyelmüen; később majd megtudjuk, hogy egyelőre miért maradt távol e napon barátaitól.

Xxxxxx azonban mégis remélte, hogy a herceget a Béthisy-utcában megpillanthatja, ahol egy korcsma előtt ácsorgó embercsoportban fölismerte Xxxxxxxxx grófot és Xxxxx Xxxxxx herceget, vagy ahogy a nép nevezte: Balafré-t, azaz a sebhelyes arcút.

- Aha! - mormogta Chicot. - Itt vannak a halacskák, a cápa tehát nem lehet messze.

Csakhogy Chicot mégis tévedett. Xxxxxxxxx és Xxxxxxx azzal volt elfoglalva, hogy a korcsma ajtaja előtt még dühösebb szónoklásra ösztökélték a holtrészeg Gorenflot pátert, aki nagy- hangon dicsekedett lyoni utazásával és ott Xxxxxx egyik félelmetes cimborájával vívott párbajával. Guise herceg különös figyelemmel hallgatta a páter szavait, mert mintha e párbaj és Xxxxxxx Xxxxx eltünése közt okozati összefüggést látott volna. A Béthisy-utcában különben nagy volt a tolongás, mert az ott levő körtéren ácsorogtak a Liga kötelékébe tartozó nemes ifjak, akik lovaikat a körtér karóihoz kötözték. Chicot e csoporton kivül foglalt figyelő állást és hallgatózott. Gorenflot fáradhatatlanul fecsegett, ugy hogy az elejtett szavakból Xxxxxxxxx

gróf és Xxxxx herceg apránkint megalkothatták a lyoni események képét. Gorenflot fecsegése valósággal megrémítette Xxxxxx-t, mert a páter már épp azon a ponton volt, hogy részeg- ségében kikottyanthatná az ő nevét is, amivel azután teljes világosság derülne az ő lyoni kalandjára. Egy pillanatnyi idő sem volt tehát veszteni való: Xxxxxx eloldozta vagy elvágta a lovakat tartó kantárszárat s a kengyelszijjal erélyes csapásokat mérve a lovakra, azokat nekibőszítette a tömegnek, amely most ijedten rebbent széjjel.

- Tűz van!... Tűz van! - kiáltozta a tömeg. Chicot azonban az általános zürzavarban hirtelen Gorenflot mellett termett s olyan félelmetes pillantást vetett feléje, hogy az menten kijózano- dott tőle. Ezt a pillanatot Xxxxxx felhasználva, megragadta a szamár kantárszárát s a hirtelen támadt résen a szamarat kivezette a sűrű embergyűrűből. Mikor a közeli utcába értek, Chicot dühösen ráordított a szamár hátán bizonytalan egyensulyozással küzködő páterre:

- Te részeg disznó! Te pogány, te áruló, te szószegő, hát egy pohár borért elárulnád a barátodat?

- Ah, Chicot úr! - hebegte a páter.

- Hát elárulnál engem... engem, aki enni-inni adtam neked és teletömtem ennivalóval a bendődet és pénzzel a zsebedet?... Kifecseged a titkomat?

- Kedves barátom! - nyögte Gorenflot.

- Hallgass te áruló, megérdemelnéd, hogy megverjelek!

A különben hatalmas erejű pátert a bűnbánat - no meg a bor! - annyira ellágyította, hogy védtelenül vívódott Xxxxxx kezei közt, aki úgy megrázta, hogy majd kifordult a csuhájából. Egyedül Xxxxxxxx kelt védelmére gazdájának és rugott ki nehányszor, Xxxxxx azonban nehány erélyes botütéssel lecsillapitotta a dühös szamarat.

- Hát megverne engem... engem, a barátját, kedves Xxxxxx úr? - hebegte a páter meghatottan.

- De meg ám! Meg bizony! Még pedig tüstént! - felelte Xxxxxx, botjával végigvágva Gorenflot széles, husos vállán.

- Oh, ha én most józan volnék! - kiáltott föl Gorenflot haragos mozdulattal.

- Bizony még elvernél engem, ugy-e, te hálátlan? - jegyezte meg Xxxxxx.

- Hát öljön meg, Xxxxxx úr!... Öljön meg, de mingyárt! - síránkozott a megszeppent Gorenflot.

- Megérdemelnéd!

És Xxxxxx még nehányszor jól végigvágott a páter hátán, de mikor megelégelte a fenyítést, ráparancsolt a páterre, hogy fogóddzék meg jól a szamár nyakában, mert most elvezeti őt a

„bőségszarú”-hoz cimzett fogadóba. Gorenflot az egész úton bőgött és csak úgy ömlött a könny a szeméből, mire Xxxxxx meg is jegyezte:

- No, páter, hogyha a szemedből nem könny, hanem az a bor ömlenék, amit ma megittál, akkor még ki is józanodhatnál, mire a fogadóba érünk.

Xxxxxx a kantárszáránál fogva vezette a szamarat, mig Xxxxxxxxx mind a két kezével megkapaszkodott a nyeregkápában, hogy az egyensúlyt valahogy el ne veszítse, miközben bőgött és sírt, mint a záporeső.

Mikor azután végre megérkeztek a vendégfogadó elé, Xxxxxxxx fogadós két szolgája le- emelte a pátert a szamárról és bevezette abba a szobába, ahol annak idején Xxxxxx holtrészegre itatta.

- Lefektettem! - jelentette a fogadós Chicotnak. - Már hortyog is.

- Pompás! - felelte Chicot. - Még csak azt szeretném, hogyha majd fölébred, ne tudja meg, hogy került ide. Mi több: legjobb lenne, ha el tudnánk vele hitetni azt, hogy ama nevezetes éjszaka óta, amikor itt holtrészegre itta le magát, ki sem mozdult ebből a szobából. Tehát nem szabad őt a történtekről fölvilágosítani!

- Ugy lesz, Chicot úr! - felelte a fogadós. - Dehát mi történt ezzel a szerencsétlen emberrel?

- Hát bizony nagy bajba keveredett! Lyonban alighanem összeveszett Mayenne herceg emberével, akit azután megölt.

- Ah, Istenem! - kiáltott föl ijedten a fogadós. - Ugy, hogy...

- Igen, ugy, hogy Xxxxxxx herceg megesküdött, hogy elevenen kerékbe töreti.

- Legyen nyugodt, Chicot úr, a páter innen ki nem teszi a lábát! Arról kezeskedem!

- Rendben van!... Most pedig - mormogta magában Xxxxxx - okvetetlenül meg kell találnom az anjou-i herceget. Menjünk és keressük föl!

És ezzel elindult a Louvre irányában...

III. FEJEZET.

Amint láttuk, Xxxxxx hiába kereste Páris utcáin az anjou-i herceget. Xxxxx herceg meghivta ugyan őt, hogy vegyen részt a Liga e nevezetes estéjén, a herceg azonban, éppen e meghivás következtében, valamiféle gyanút fogott, s - otthon maradt. Később azonban mégis meg- gondolta a dolgot, mert hiszen szinről-szinre látni akarta, hogy mi történik ma este Páris utcáin, s elhatározta, hogy mégis elfogadja a meghivást, de csak biztos kiséret mellett. Már pedig legmegbizhatóbb kisérőjét Xxxxx x’Xxxxxxx gróf személyében látta. Nagyon rá lehetett szorulva a herceg Bussy védelmére, hogy rút szószegése után is reá esett a választása, pedig még önmaga is elismerte, hogy Xxxxxxxxx gróffal szemben tanusitott engedékeny eljárása miatt Bussy jogosan haragudhatik reá.

És Xxxxx csakugyan meggyűlölte a herceget, aki őt oly rútul cserben hagyta. Bussy-t szinte elkábította a fájdalma: jelen volt, mikor Xxxxxx az udvarnál bemutatták, s amikor Xxxxx királyné, mint Xxxxxxxxx grófnét, udvarhölgyéül fogadta, látta, mint irányul ezernyi kiváncsi pillantás Xxxxx páratlan szépsége felé, akit pedig úgyszólván ő fedezett föl és hivta életre sirjából, amelybe kegyetlen ura taszította. Egész este nem vette le tekintetét Xxxxx arcáról, aki lesütött szemmel járt-kelt a vendégek közt, őt pedig egy pillantásra sem méltatta. Azt azonban nem tudta s nem tudhatta Bussy: mily nagy fájdalmat okozott Xxxxxxxx az, hogy földre szegezett szemmel kellett elhaladnia a sok kiváncsi vagy közömbös tekintetű férfi és nő előtt a nélkül, hogy az ő szomoruságtól komor arcára rápillanthatott volna...

- Oh! - sóhajtozott magában Xxxxx, mikor kénytelen volt megállapítani, hogy hiába lesi Xxxxx egyetlen pillantását. - Oh, az asszonyok csak akkor ügyesek és vakmerők, mikor arról van szó: hogyan csalják meg az anyjukat, vagy a - férjüket! De ügyetlenek és gyávák, ha egyszerüen hálájukat kell leróniok valaki iránt. E tekintetben olyan kegyetlenek, hogy még akkor sem szállnak magukba, ha valakinek a szíve szakad meg belé! Xxxxx nyiltan meg- mondhatta volna neki: köszönöm uram, amit értem tett, de szeretni önt nem tudom. Lehet, hogy ott előtte nyomban meghaltam volna, de lehet, hogy meggyógyultam volna... De nem ezt tette: inkább tűri, hogy szeressem őt reménytelenül. Oh, de nagyon csalódott ám, mert én nem szeretem többé... gyűlölöm!

És ezzel otthagyta a fényes társaságot - ádáz dühvel szivében.

Mikor elhaladtában egy tükörben megpillantotta az arcát, szinte megijedt önmagától.

- De hiszen én bolond vagyok! - mormogta magában. - Magamra haragítsam jó embereimet, akik szeretnek engem, s mindezt egy olyan nő miatt, aki rám se hederít?... De vajjon miért gyűlöl engem Xxxxx s főként - kinek a kedvéért?... Talán bizony azért a sápadt arcú csontváz- emberért, aki egy pillanatra le nem venné róla féltékeny tekintetét s aki úgy szinleli, mintha észre se venne engem? Xxxxx ha akarnám, azt az embert a térdem alá gyűrném tiz hüvelyknyi mélyen a szívébe szúrt kardommal s Xxxxx xxxxx ruhájára fröccsenthetném vérét annak az embernek, aki azokat a virágokat a keblére tűzte. Igy legalább ha nem szeret, rettegne tőlem és gyűlölne engem!... Oh, mert százszor inkább óhajtom én az ő gyűlöletét, mint a közönyét!... De nem: hiszen ez közönséges és kicsinyes eljárás lenne; igy cselekednék Quélus vagy egy Maugiron, ha egy Quélus vagy Xxxxxxxx szeretni tudna! Már csak inkább leszek hasonló Xxxxxxxxxx hőséhez, az ifjú Xxxxxxxxx-xxx, aki zokszó nélkül belehalt szerelmébe a nélkül, hogy bevallotta volna... Igen, hallgatni fogok!

És e szavak után Bussy ujjaival görcsösen belemarkolt a keblébe, s a másik kezével letörölve a verejtéket homlokáról, lassú léptekkel a kijárat felé haladt; mikor azonban kilépni készült, nyugalmat erőszakolt magára s elsimult homlokkal, ajkán mosollyal, de háborgó indulattal a szívében távozott a Louvre-ból.

Igaz ugyan, hogy útközben találkozott az anjou-i herceggel, de amikor megpillantotta, elfordította a fejét, mert érezte, hogy minden lelkierejének ellenére nem birna mosolygó arcot mutatni, sőt még köszönni sem annak az embernek, aki őt oly rútul elárulta. Elhaladtában a herceg nevén szólította ugyan Bussy-t, aki azonban még csak feléje sem tekintett.

Mikor Bussy hazaért, kardját az asztalra dobta, tőrét kihúzta hüvelyéből, levetette ujjasát és köpenyét s belevetvén magát egy öblös karosszékbe, fejét a cimerpajzsához támasztotta, amely a szék hátát diszítette. Cselédei kimerültnek vélték urukat, s abban a hitben, hogy pihenni akar, magára hagyták. Pedig Bussy dehogy is aludt, csak ébren álmodozott...

Már több órát töltött ebben a mozdulatlan helyzetben, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy a szoba túlsó végében egy férfi szintén mozdulatlan helyzetben némán figyeli őt. Bussy most úgy érezte, mintha hideg borzongás futna végig a hátán s a szeme mintha kápráznék; majd a foga is vacogott, a karjai megdermedtek, a feje ólomsúllyal nehezedett a szék hátára, majd lehanyatlott a vállára. E pillanatban a férfi, aki eddig némán szemlélte őt, lassan fölkelt a székről s egyet sóhajtva, odament hozzá.

- Gróf úr, önnek láza van! - szólalt meg a férfi.

- Ah, te vagy az, Remy? - mondotta halkan a gróf, xxxxxxx izzó homlokát fölemelve.

- Igen gróf úr, itt vártam önre!

- S ugyan miért?

- Mert ott, ahol szenvednek, szükség van reám.

- Köszönöm, kedves orvos barátom! - felelte Xxxxx, megfogván a kezét a fiatal orvosnak.

Remy megfogta ezt a remegő kezet, amely most olyan gyönge volt, akárcsak a gyermekkéz, s azt szívéhez szorítva, így szólt:

- Gróf úr, ha azt akarja, hogy a láztól mielőbb megszabaduljon, akkor le kell feküdnie.

Xxxxx szó nélkül engedelmeskedett az orvos tanácsának, s így történt, hogy barátai, akik látogatóba jöttek, őt már az ágyban találták.

Másnap Xxxx egy pillanatra sem mozdult el Bussy ágya mellől, akinek nemcsak a testi, hanem a lelki betegségét is gyógyítani kellett; s a derék orvosnak mindkét betegségre volt gyógyító írja! Xxxxxxxxx azonban, azon a napon, amelyen Xxxxx herceg a Louvre-ba ment s a királlyal tárgyalt, Bussy hiába tekintett szét maga körül: Remy orvost sehol sem látta.

- Bizonyára kimerült szegény! - gondolta magában Bussy. - Hiszen neki is jól esik egy kis tavaszi napsugár, meg azután Xxxxxxx is várja ám! Xxxxxxx ugyan egy egyszerű szobaleány csupán, Xxxxx komornája, de istenem, ha szeretik egymást!...

A nap így mult el s Remy még mindig nem tért vissza; talán éppen azért, mert nem látta, Xxxxx annyira vágyakozott utána.

- No lám, eggyel több csalódás! - mormogta magában Bussy. - Én, aki annyira hittem az emberi hálában és barátságban... No, de ezután már én sem hiszek benne...

Este felé, mikor az utcáról lárma és zsivaj hangzott fel hozzá s a szoba már olyan sötét volt, hogy a tárgyakat nem tudta megkülönböztetni, az előszobából zűrzavaros emberi hangok lármája hatolt be hozzá.

Egy szolga ijedt arccal rohant be s jelentette:

- Az anjou-i herceg őfensége van itt!

- Bocsásd be! - parancsolta Xxxxx összeráncolva homlokát arra a gondolatra, hogy még érdeklődni is mer iránta gazdája, akinek ő még az udvariasságát is megvetette.

A herceg belépett a sötét szobába.

- Hej, de sötét a szobád Bussy! - szólalt meg a herceg. - Hiszen a sötétség még inkább elszomorít!

Bussy nem felelt: a gyűlölet lezárta ajkát.

- Hát annyira beteg vagy, Bussy, hogy még nem is szólsz hozzám?

- Bizony nagyon beteg vagyok, Fenség! - felelte halkan Bussy.

- Hát azért nem láttalak én már két nap óta nálam, nemde?

- Ugy van, Fenség!

A herceg kissé megütközött Xxxxx tartozkodó viselkedésén, s nehányszor fel s alá sétált a szobában, megnézve jól egyenkint a szobrokat és a faragványokat s megtapintva a kárpitok szövetét.

- Szép lakásod van, amint látom, Bussy! - jegyezte meg a herceg. Xxxxx megint nem felelt.

- Uraim! - fordult a herceg a kiséretében levő nemes ifjakhoz. - Kérem, tartózkodjanak a mellékszobában. Azt kell hinnem, hogy Bussy gróf ur csakugyan súlyos beteg. De miért nem hivták el Miron orvost? Xxxxx a király orvosa nem jó Bussy ur számára?... De lássuk csak, Bussy, talán valami bánatod van? - kérdezte a herceg szinte hizelgő hangon, mikor magukra maradtak a szobában.

- Magam sem tudom, Fenség! - felelte közömbös hangon Bussy.

- Beszélj és légy hozzám őszinte! Talán bizony haragszol reám?

- Miért haragudnék én Fenségedre? - felelte Bussy. - Különben sem szokás herceggel haragot tartani. Mire való lenne az?... De ne vesztegessük az időt haszontalan beszéddel, Fenség, hanem térjünk a dolog velejére! Ugy-e szüksége volna reám? - kérdezte Bussy kemény hangon.

- Ah, Bussy úr! - kiáltott föl a herceg elcsodálkozva.

- Ismétlem, Xxxxxx, önnek alighanem szüksége van reám, avagy azt hiszi, hogy én egy pillanatig is azzal áltatom magam, hogy Xxxxxxxx önzetlen barátságból keresett föl engem otthonomban? Oh, nem Fenség, hiszen ön senkit sem szeret!

- Hogyan, Xxxxx, és éppen te mondasz nekem ilyet! - pattant föl a herceg.

- Hát csak végezzünk, Fenség! - folytatta Bussy ugyanazon a hangon. - Beszéljen, mit óhajt tőlem? Hogyha az ember olyan herceg szolgálatában áll, aki szinleg még barátomnak is neve- zi magát, nos, akkor nekem is szinlelnem kell, sőt áldozatot hozni neki, akár az életem árán is. Beszéljen, Fenség!

A herceg mélyen elpirult e szavak hallatára.

- Nem akarok én tőled semmit, Bussy! - felelte zavartan a herceg. - És tévedsz, ha azt hiszed, hogy látogatásomnak valami önző célja van. Szép nap van, egész Páris népe az utcákon hullámzik s a Liga íveit irja alá; hát magam is kedvet kaptam, hogy a te kiséretedben be- kalandozzam az utcákat.

- Xxx xxx Xxxxxxx! - jegyezte meg Xxxxx a hercegre pillantva.

- Ejh, az a lantpengető!

- Fenség, miért tagadja meg tőle más téren szerzett érdemeit? Tudtommal más irányú tevékenységet is fejt ki Fenséged szolgálatában... De kivüle ott vannak még Fenséged nemes ifjai is - akár egy tucat - kiknek kardcsörtetése ide hallatszik az előszobából.

Az ajtófüggöny e pillanatban lassan széttárult.

- Ki az? - kiáltott föl a herceg méltatlankodva. Ki merészel bejelentés nélkül belépni abba a szobába, amelyben én jelen vagyok?

- Én, Haudouin Remy! - felelte a belépő orvos önérzetes hangon.

- Dehát kicsoda ön? - kérdezte a herceg fölényes hangon.

- Xxxxxx, Remy az én orvosom! - felelte Bussy.

- Ah! - jegyezte meg a herceg megsértődve.

- Őfensége azt óhajtja, hogy kisérjem el a városba! - mondotta Bussy, készen arra, hogy fölkel az ágyból s eleget tesz a herceg óhajának.

- Gróf ur, ön nem kisérheti el őfenségét! - felelte az orvos.

- S ugyan miért nem? - kérdezte a herceg.

- Mert odakünn hideg van! - felelte Remy. - Már pedig én felelősséggel tartozom a gróf úr barátainak, - de mindenek fölött önmagamnak! - és én megtiltom neki, hogy elhagyja a szobát!

- Ha veszedelemmel járna, akkor jól van: maradjon! - felelte a herceg és sértődötten nehány lépést tett az ajtó felé, de ismét visszatért az ágy mellé.

- Majd elküldöm hozzád Xxxxx udvari orvost! - mondotta még a herceg.

- Xxxxxx, inkább bizom magam orvos barátomra, mint az ismeretlen tudós orvosra! - felelte Bussy.

- Akkor hát - isten áldjon meg! - felelte a herceg és nagy sebbel-lobbal távozott.

Mikor Xxxx meggyőződött arról, hogy a herceg távozott a palotából, hirtelen Bussy ágyánál termett és így szólt hozzá:

- Gróf úr keljen föl, keljen föl, de hamar!

- Mit akarsz, Remy? Hiszen csak az imént mondottad, hogy xxxxx van.

- Amióta a herceg távozott innen, az időjárás megváltozott. Elannyira, hogy legjobb tudásom szerint a jó levegő csak hasznára lesz.

- Nem értelek, Remy!

- Hát annak az orvosságnak az összetételét sem ismeri, amit rendelek, de azért beveszi. Ismétlem tehát: keljen föl! A herceggel való séta ártalmára lett volna, de az orvossal való séta hasznára fog válni. Megbizik bennem, gróf úr? Ha nem: akkor küldjön el!

- Menjünk, Remy! Hiszen te akarod! - felelte Bussy, reszketve s halovány arccal kelve föl az ágyból.

- Érdekes, halovány szép beteg! - jegyezte meg Remy.

- És hová megyünk?

- A városnak arra a tájára, ahol az ön betegségére igen jó és alkalmas a - levegő! - felelte Remy sokatmondó mosollyal.

- Kalapomat és kardomat! - mondotta Bussy. Mind a ketten együtt távoztak.

IV. FEJEZET.

Remy karonfogta betegét s a Coquillière-utcán végig, egészen a bástyákig vezette. Mikor azután a Montmartre-kaput balra elhagyták s egy darabon befelé haladtak az utcában, Xxxx jobbra fordult.

- De hiszen mi most visszafordulunk oda, ahonnan elindultunk! - jegyezte meg Bussy türelmét vesztve.

- Látja amott azt a kis templomot, gróf úr? - kérdezte Remy szó nélkül hagyva Bussy meg- jegyzését. - Fogadni mernék, hogy nem ismeri!

- Igazad van, Remy, ezt a templomot nem ismerem.

Az a kis templom pedig, amelyet Bussy-n kivül még nagyon sokan nem ismertek Párisban - Sainte-Marie-l’Égyptienne néven nagyon népszerű volt ezen a tájon.

- Most pedig, miután erre járunk - mondotta Remy - hát menjünk is be ebbe a kis templomba és bámuljuk meg szép szines üvegfestményeit.

Bussy kérdően tekintett az orvos arcára, kinek ajka körül sokatjelentő mosoly játszadozott, amely mintha azt akarná jelezni, hogy nem egyedül az üvegfestmények kedvéért vezette őt ide, amelyek az esthomályban úgysem láthatók. És ennek a föltevésének Bussy kifejezést is adott, mire Xxxx még egy kis türelemre intette.

- Még egy kis türelem! - mondotta Remy. - A szertartásnak mingyárt vége lesz, ne zavarjuk meg tehát a hívők áhitatát.

Xxxxxxxxx, a szertartás hamarosan véget ért, s a hívők a kijárat felé indultak, Xxxxx közömbösen, szinte szórakozottan követte a tömeget.

- Ejh! gróf úr még csak meg sem mártja a kezét a szentelt vizben? Hol jár az elméje? - kérdezte szemrehányó hangon Remy.

Bussy engedelmesen tartott a felé az oszlop felé, melynek oldalára a szenteltviz-tartó volt erősítve. Ezt a pillanatot az orvos arra használta fel, hogy jelet váltson egy nőszeméllyel, aki azt megértve, most szintén ama szenteltviz-tartó felé tartott s abban a pillanatban, mikor Xxxxx a két egyiptomi szerecsen által tartott fekete márványból készült medencébe mártotta a kezét, az a nőszemély kezével megérintette Bussy kezét, mire az fölpillantott s legnagyobb csodálkozására fölismerte benne - Xxxxxxxxx, Xxxxx komornáját. Xxxxx meglepetésében még vissza sem huzta a kezét, Xxxxxxx már üdvözölte őt s nyomban tovább haladt, magas alakja oldalvást tünve el a kis templom alacsony boltive alatt.

Xxxxxxx mögött nehány lépésnyire lépdelt egy selyemköpenyes hölgy, kinek finom, nemes alkotásu termete, gyönyörű lába nyomban emlékeztették Bussy-t arra, hogy ilyen termete, ilyen lába csak egyetlenegy nőnek lehet az egész világon... Remy hallgatag szemlélte Xxxxx xxxxx, aki most már megértette, hogy miért vezette őt Remy ide, ebbe a kis templomba.

Bussy nyomon követte a hölgyet, Xxxx pedig Bussy-t, s bizony mulatságos látvány lett volna ez a négy egymást követő személy, ha kettejük szomoru, halovány arca nagy szenvedésekről nem tanuskodott volna. Xxxxxxx, aki még mindig az élen haladt, a Montmartre-utca sarkán befordult, rövid utat tett meg ebben az utcában s azután jobbra kanyarodott egy kis szűk utcába, ahol egy ház kapuját kinyitotta. Bussy tétovázott, vajjon utána menjen-e, de Remy unszolására tovább folytatta az utat. Xxxxxxx most bebocsátotta úrnőjét a kapun, a zárból

kihuzta a kulcsot s megvárta, amig Xxxxx és Xxxx odaér; Xxxx ekkor valamit sugott a komornának, aki maga előtt bebocsátotta Bussy-t, majd Remy-t s utána bezárta a kaput.

Május elején történt, este félnyolc óra tájban; az enyhe levegő a tavasz lehének közeledtét jelentette, s a fák rügyeztek. Bussy széttekintett maga körül: mintegy ötven láb hosszú és ugyanolyan széles kertben volt, melynek magas falait szöllő és repkény futotta be, fanyar illatot lehelve ki a langyos esti légbe. Hosszúszáru violák dugdosták ki rézvörös fejecskéjüket az ódon templomfal hasadékaiból, s az első orgonavirágok édes illata bódította el Bussy agyát, aki önkénytelenül is azt kérdezte önmagától: vajjon ez a sok illat, melegség és élet nem ettől az imádott nőtől sugárzik-e ki feléje; feléje, aki alig egy óra előtt is oly gyönge, oly magárahagyatott volt...

Jázminbokor és iszalag levelei alatt, a templom falához támaszkodó kis fapadon ült Xxxxx lehajtott fejjel s két oldalt ernyedten lelógó kezekkel, ujjai közt egy szétmorzsolt szegfüt tartva, melynek szirmait szórakozottan szórta szét a homokban. A közeli gesztenyefán e pillanatban megszólalt a csalogány s belekezdett hosszú, olykor-olykor rakétaként felröppenő csattogással meg-megszaggatott, mélabús énekébe.

Xxxxx egyedül volt a kertben Xxxxxxxx, mert Xxxx és Xxxxxxx együtt távozott a kertből. Xxxxx hirtelen fölemelte a fejét, mikor Bussy-t maga előtt megpillantotta.

- Gróf úr! - szólalt meg félénk hangon Xxxxx. - Mindenféle alakoskodás méltatlan lenne hozzánk. Xxxxxx be őszintén, hogy nem a véletlen műve volt, hogy velem a templomban talál- kozott.

- Nem asszonyom - felelte Bussy, - hanem az orvosomnak köszönhetem, aki engem sétára vitt magával, nekem azonban sejtelmem sem volt...

- Ön félreértette a szavamat, gróf úr! - vágott közbe Xxxxx szomorú hangon. - Jól tudom, hogy Xxxx orvos vezette önt oda, sőt talán erőszakkal.

- Nem erőszakkal asszonyom!... Nem tudhattam, kit fogok ott találni.

- Lám, gróf úr, milyen kíméletlen szavak ezek! - jegyezte meg Xxxxx könnytől fátyolos szemét Bussy felé fordítva. - Ön azt akarta tudtomra adni, hogy ha ismerte volna az orvos szándékát, akkor nem követte volna őt a templomba.

- Oh, asszonyom...

- De hiszen az természetes is! Ön nagy szolgálatot tett nekem, és én eddig még meg sem köszöntem önnek azt. Xxxxxxxxx meg nekem és fogadja most hálás köszönetemet...

- Asszonyom!...

Xxxxx nem folytatta; oly nagy elfogódottság vett rajta erőt, hogy még gondolkozni sem tudott.

- Én azonban be akartam bizonyítani - folytatta Xxxxx, - hogy sem hálátlan, sem feledékeny nem vagyok. Én kértem meg Xxxx orvos urat, hozzon létre köztünk találkozást s én eszeltem ki a módját. Ha kedve ellenére történt: bocsássa meg nekem!

Xxxxx a kezét hirtelen a szivére szorította.

- Oh, asszonyom, hiszen azt ön maga sem hinné el! - felelte Bussy meghatottan, de xxxxxx xxxx gyulladt volna ki a szemében.

- Jól tudom - folytatta tovább Xxxxx - mily sok bajt és kellemetlenséget okozott önnek az én ügyem, de ismerem az ön gyöngéd érzelmeit is. Megismertem és becsülni tudom önt, gróf úr! És ezek után itélje meg maga, mennyit szenvedhettem én annak tudatában, hogy ön félreismeri az én érzelmemet!

- Asszonyom - mondotta Bussy - három nap óta beteg vagyok...

- Azt is tudom - vágott közbe Xxxxx hirtelen elpirulva, ami elárulta, hogy mennyire érdek- lődött Bussy betegsége iránt - és higgye el, hogy többet szenvedtem, mint ön! Xxxx ugyanis azt sejtette velem...

- Hogy az ön feledékenysége tett engem beteggé, nemde? - vágott közbe Bussy hirtelen.

- Azt kellett tehát tennem, amit megtettem! Most itt van ön, és én hálás köszönetet mondok önnek páratlan gondoskodásáért és biztosítom önt soha el nem muló hálámról! Higyje el gróf úr, hogy őszinte szívből mondom ezt!

Bussy szomoruan lehajtotta a fejét s nem felelt.

- Talán bizony kételkedik szavaimban, gróf úr? - kérdezte Xxxxx.

- Asszonyom! - felelte most Bussy. - Xxxx úgy bizonyítja be valaki iránt érzett barátságát, ahogy éppen tudja. Ön tudta, hogy jelen voltam azon az ünnepségen, amelyen önt az udvarnál bemutatták; ott állottam önnel szemközt, s önnek éreznie kellett az én nézésemet, amely kizáróan ön felé irányult, és ön még csak föl sem pillantott én reám! De még csak egy szóval, egy kézintéssel sem adta tudtomra, hogy észrevett! Mindezek ellenére lehet, hogy tévedtem asszonyom, mert ön talán meg sem ismert engem, hiszen mindössze kétszer látott.

Xxxxx ezekre a szemrehányó szavakra egyetlen szomorú tekintettel válaszolt, de amely Bussy- nek a szivéig hatott.

- Bocsánat, asszonyom - mondotta Bussy - ön egészen elüt a többi asszonyoktól és mégis úgy cselekedett, mint a többi mindennapi asszony. Ez a házasság?...

- Hát nem tudja ön, hogy mily körülmények közt voltam kénytelen beleegyezni ebbe a házas- ságba?

- Igen, jól tudom, de épp oly könnyű lett volna azt érvényteleníteni.

- Ellenkezően, uram: lehetetlen volt!

- Dehát semmi sem figyelmeztette önt arra, hogy egy hű, egy odaadó férfi őrködik az ön sorsa fölött?

Xxxxx lesütötte a szemét.

- Éppen e miatt aggódtam leginkább! - mondotta azután halkan.

- Hát ime, ilyen tekinteteknek áldozott föl engem, asszonyom!... Oh, gondolja meg: mi az én életem, amióta ön másé lett!

- Uram! - felelte Xxxxx méltósággal. - A nő becsületére árnyékot vet, ha a férje nevét egy másik férfi nevével cseréli föl.

- Különben is mindig többre becsülte a Monsoreau-nevet! - jegyezte meg keserüen Bussy.

- Azt hiszi, uram? - felelte akadozva Xxxxx. - Akkor hát annál jobb! És szemei könnyekkel teltek meg.

- Végtére is - mondotta Bussy idegesen mozogva helyén - most is az vagyok önre nézve, mint aki azelőtt voltam - idegen!

- Erre nem felelhetek...

- Igen, az ön némasága összefügg a Louvre-ban való fogadtatásával; ön csak következetes: ott nem akart észrevenni, most nem akar beszélni.

- A Louvre-ban! - felelte Xxxxx xxxxxxx. - Xxx mellettem volt Xxxxxxxxx gróf, ő pedig nagyon féltékeny. Ismétlem, hogy féltékeny, s mi több, nehány nap óta figyel valakit, aki az új lakásunk körül ólálkodik.

- Önök tehát odahagyták a Saint-Antoine-utcai kis házat?

- Hogyan? - kiáltott föl Xxxxx meglepődve. - Tehát nem azonos ön azzal az emberrel?

- Asszonyom - felelte Bussy - amióta az ön házasságát nyilvánosan is kihirdették; amióta önt bemutatták az udvarnál, ahol engem még csak egy pillantásra sem méltatott, azóta beteg vagyok, láz gyötör, ágyban fekszem. Ebből is láthatja, hogy férje nem gyanakodhatik reám, legalább is nem jogosan, mert engem nem láthatott ólálkodni az önök háza közelében.

- Gróf úr, hogyha úgy van, ahogy ön mondja, és ha csakugyan látni óhajtott engem - akkor annak az ismeretlen embernek hálával tartozik, mert én, ismerve Monsoreau gróf természetét, remegtem ez ember életéért. Én azt hittem, hogy ön az, aki házunk körül leskelődik, s mindenáron találkozni akartam önnel, hogy megmondjam: ne hivja ki maga ellen a veszedel- meket, ne tegyen engem még szerencsétlenebbé, mint amilyen már ugyis vagyok...

- Legyen nyugodt asszonyom: ismétlem, hogy az a férfi nem én vagyok!

- De engedje gróf xx, hadd mondjam el mindazt, amit el akarok mondani önnek!... Attól az embertől való félelmében - akit mi nem ismerünk, de akit Xxxxxxxxx gróf xxxxxxxxx jól ismer - attól az embertől való félelmében a gróf azt kivánja tőlem, hogy utazzam el innen. Igy hát - és ekkor Xxxxx odanyújtotta kezét Bussy-nek - gróf úr, ezt a találkozást egyúttal az utolsónak tekintheti... Holnap Méridor-ba utazom.

- Hát elutazik, asszonyom? - kiáltott föl Bussy.

- Csak ezzel nyugtathatom meg a grófot! - felelte Xxxxx. És egyúttal - magamat is! Különben is, ami engem illet, oh, én gyűlölöm Párist, gyűlölöm az udvart, a Louvre-t, gyűlölöm az - egész világot! Boldog leszek, ha magányomban leánykori emlékeimnek élhetek, s úgy érzem, hogy ha ismét a régi ösvényeken járok: leánykori boldogságom üditő harmatként hullik fejemre vissza... Atyám velem jön, s ott találom Saint-Luc-ékat, akik nagyon sajnálják, hogy eddig is nem lehettem a közelükben. Isten áldja meg, Bussy gróf úr!

Bussy két tenyerébe rejtette arcát.

- Akkor hát... végem van! - felelte Bussy halkan, szinte önmagának.

- Mit mondott, gróf úr? - kiáltott föl Xxxxx, hirtelen fölemelkedve a padról.

- Azt mondottam asszonyom - felelte Bussy, - hogy az az ember, aki önt számüzetésbe viszi magával; aki megfoszt engem egyedüli, még megmaradt reményemtől, hogy tudniillik egy levegőt szivhatok önnel, hogy olykor-olykor a függöny mögött megpillanthatom önt, elhalad- tában megérinthetem a ruháját s hogy végül nem egy árnyalakot, hanem élő személyt imádhatok - mondom, hogy ez az ember az én halálos ellenségem, és én - még hogyha belepusztulok is! - ezt az embert meg fogom ölni!

- Mit mond, gróf úr! - kiáltott föl rémülten Xxxxx.

- Oh, a nyomorult! - dühöngött Bussy. - Hát nem elég neki, hogy feleségül birja önt, önt, a legszebb, a legtisztább teremtményét ennek a földnek, hanem még féltékeny is! Féltékeny! Ez a nevetséges, nyomorult szörnyeteg, aki el akarja nyelni az egész világot!

- Oh, nyugodjék meg... nyugodjék meg gróf úr! Talán még mentsége is lehet!

- Mentsége? - pattant föl Bussy. - És éppen ön védelmezi őt, asszonyom?

- Ha tudná gróf úr! - felelte Xxxxx arcát két tenyerébe rejtve, mintha attól félne, hogy Xxxxx a homály ellenére észrevette volna, hogy elpirult.

- Ha tudnám?... Ejh, én csak egyet tudok: az az ember miért törődik az egész világgal, ha egyszer feleségül birhatja önt, asszonyom!

- És hogyha ön mégis tévedne, gróf úr? - jegyezte meg Xxxxx szakadozott, tompa, melegségtől reszkető hangon. - Hogyha ő még sem a - férjem?

És e szavak után Xxxxx kezével végigsimogatta Xxxxx forró kezét, majd fölugrott s könnye- dén, mint valami árnyalak, eltünt a kis kert homályos utkanyarulatánál, ott megragadta Xxxxxxx kezét, akit magával vont és eltünt, még mielőtt az örömtől és a boldogságtól ittas Bussy kinyújthatta volna utána a kezét, hogy visszatartsa.

Bussy felkiáltott és ingadozva menni készült. Xxxx épp jókor érkezett, hogy karjaiban felfogja őt és visszaültesse arra a padra, amelyet Xxxxx üresen hagyott...

V. FEJEZET.

Mialatt La Hurière fogadós lankadatlanul gyűjtötte az aláirásokat a Liga táborában; mialatt Chicot elhelyezte Gorenflot pátert a „Bőségszaru”-hoz cimzett fogadóban; mialatt Bussy abban az illattal, dallal és szerelemmel teli kis kertben boldogan új életre kelt, - III. Xxxxxx xxxxxx azalatt, elszomorodva és fölingerülve a látottak és hallottak miatt, Xxxxxxxx és Quélus társaságában visszatért a Louvre-ba.

Szokása szerint, a király mind a négy barátját magával hivta a városba, de alig nehány lépésnyire a Louvre-tól, Schomberg és Épernon, unalmasnak találva a király gondterhes arcának nézését s abban reménykedve, hogy a nagy zürzavar közepette valamiféle kalandra lehet kilátás - mingyárt az első kínálkozó alkalommal, az Astruce-utca sarkán ácsorgó tömeg tolongása közt - meglógott, s mialatt a király és két barátja tovább folytatta az útját a kőpart mentén, azalatt Schomberg és Épernon egy kis utcán át más irányban tartott a város felé.

De alig száz lépésnyire attól a helytől, ahol a királyt elhagyták, mind a kettőjüknek egy kis ügye támadt. Épernon ugyanis a hosszú fuvócsövet, amelyből apró lövedéket szoktak kifujni, egy jámbor polgár lába elé hajította, aki abban megbotolván, hasra vágódott; Schomberg pedig a fejdiszét rántotta le egy nőnek, akit öregnek és rútnak vélt, a valóságban pedig egészen csinos és fiatal nőszemély volt.

Csakhogy mindketten rosszul választották meg áldozatukat, mert a hasra vágódó polgár csak- hamar talpra ugrott és torkaszakadtából ordítani kezdte: „Ez itt egy hugenotta! Xxxxxx, üssük agyon!” - a fejdíszétől megfosztott nő pedig legott azt kiabálta, hogy: „Verjétek meg ezt a léha udvaroncot!” Nohát, több se kellett! Az asszony férje, aki kékfestő-mester volt, Xxxxxxxxxxx uszította a legényeit.

Schomberg bátor volt; megállott s kihuzta a kardját. Épernon azonban okosabb volt: egyszerüen megfutamodott.

Xxxxxx nem sokat törődött a két mignon-jával; jól tudta, hogy majd kikecmeregnek a bajból: az egyik gyors lába, a másik erős karja segítségével. Tovább folytatta tehát az útját a másik két barátjával, s körutja végeztével, amint láttuk is, visszatért a Louvre-ba. Mikor a fegyver- termébe ért, belevetette magát egy öblös karosszékbe és türelmetlenül leste az alkalmat, hogy mikor, kibe köthetne bele, hogy bosszúságát valakin kitölthesse.

Xxxxxxxx a király nagy agarával játszadozott; Quélus lekuporodott egy párnára és arcát tenyerére támasztva, úgy bámult a királyra. Xxxxxx keserüen panaszkodott a látottak miatt és késégbeesetten kérte a két udvaronc tanácsát, hogy mitévő legyen az összeesküvőkkel szemben. Xxxxxx és Xxxxxxxx azonban inkább tréfásan fogták föl a dolgot és nagyon tiszteletlenül bántak a gyönge, tehetetlen királlyal, aki végre is utolsó reményét egyedül Xxxxxx ügyességébe vetette és őt óhajtotta látni mindenáron.

- No lám! - fakadt ki Quélus sértődötten. - Még csak éppen ez hiányzott! Chicot-t akarja látni!

- Azt a hülyét? - jegyezte meg Xxxxxxxx. - Különben, hogy is mondja a példaszó? - „Madarat tolláról, embert barátjáról!”

A király hirtelen összeráncolta a homlokát, s nagy fekete szeme mintha villámokat szórt volna e pillanatban; ezuttal igazán királyi tekintettel mérte végig két léha udvaroncát, de azután, mintha hirtelen megbánta volna szigorúságát, megint csak tehetetlenül hanyatlott vissza székén, a kis kosárban pihenő öleb fülét simogatva.

E pillanatban gyors léptek zaja hangzott föl az előszoba felől s a küszöbön Épernon jelent meg kalap, köpeny nélkül s megtépett ujjasmellényben. Xxxxxx és Xxxxxxxx ijedten fordult hátra, Narcisz, az agár pedig dühösen rohant a rongyos ember felé, mintha ez a kutya is az udvaroncokat csakis a ruhájukról ismerné föl.

- Szent Isten! - kiáltott föl a király rémülten. - Hát te veled mi történt?

- Felség, nézzen ide, hogy xxxxxx a király barátjával! - felelte Épernon.

- És ki bánt el veled ilyen gonoszul? - kérdezte a király.

- Az áldóját! - felelte Épernon. - Hát ki más, mint Felséged népe! Vagy helyesebben: az anjou-i herceg népe, amely azt ordítja: „Éljen a Liga! Éljen a mise!... Éljen Guise herceg!... Éljen az anjou-i herceg!”... Éljen az egész világ, csak éppen azt nem ordítja, hogy: Xxxxx a király!

- És mit vétettél annak a népnek, amely igy elbánt veled?

- Én?... Semmit! Éppen semmit! Mit is véthetnék egyedül magam a - népnek? Egyszerűen felismerték xxxxxx a király barátját, s ez már elég volt nekik.

- És Schomberg nem sietett segítségedre?

- Ördög és pokol!... Hiszen annak elég volt a maga baja! Épp akkor hagytam el őt, mikor egy kékfestő-mester, kinek feleségét megsértette, öt vagy hat legényével xxxxxxxx s amugy istenigazában megtáncoltatta.

- És hol hagytad magára szegény Schomberget? - kiáltott föl a király fölugorva ülőhelyéből. - Én magam rohanok segítségére! Xxxx azt elmondhatják rólam, hogy cserben hagytak barátaim, azt azonban soha nem mondhatják, hogy én hagytam el őket!

- Köszönöm!... Xxxxxxxx, Sire! - hangzott föl egy hang a király háta mögött. - Már itt vagyok! Az áldóját, magam másztam ki a csávából, az igaz, hogy nem egykönnyen!

- Ah, hiszen ez Schomberg!... A hangja legalább az övé! - kiáltoztak az udvaroncok. - Hol a pokolban jártál?

És a szoba homályos hátteréből ekkor csakugyan egy imbolygó árnyalak közeledett feléjük.

- Schomberg! - kiáltott föl a király meglepetten. - Honnan a pokolból xxxxx s de különös szinben vagy?

Hát bizony nagyon különös szinben volt Schomberg, aki tetőtől-talpig, a ruhája, az arca a keze, a legszebb kék szinre volt mázolva.

- Der Teufel! - kiáltott föl dühösen Schomberg. - Azok a nyomorultak! Hát most már igazán nem csodálom, hogy az egész utca népe rajtam nevetett és egészen idáig kisért.

- De mi lelt téged, Schomberg? - kérdezte a király aggodalmas arccal. - Ha sárga volnál: azt még csak megérteném, bizonyosan az ijedtségtől! De kék?...

- Teringettét! - kacagott föl Quélus. - Csak azzal büntettek meg, ami által vétkeztél! De tudod-e, hogy drága portéka ám az indigó? Legalább is husz tallérra valót hoztál magaddal.

- Könnyű neked tréfálni, Quélus! - felelte szomoruan Xxxxxxxxx. - De lettél volna csak az én helyemben!

- És nem vágtad föl a hasát legalább valakinek! - kérdezte Maugiron.

- A tőrömet valahol elhagytam, ezt tudom! Markolatig szúrtam valakinek a húsába. De egy másodperc alatt megtörtént: engem lekaptak a lábamról, a levegőbe emeltek, elcipeltek és megmártottak a kádban, amelybe majd hogy bele nem fulladtam.

- És végre is hogyan menekültél ki a körmeik közül?

- Voltam olyan vakmerő, hogy - gyávaságra vetemedtem, Sire!

- Mit csináltál?

- Azt kiáltoztam, hogy: „Éljen a Liga!”

- Én is éppen így jártam! - jegyezte meg Épernon. - Csakhogy nekem még azzal is meg kellett toldanom, hogy „Éljen az anjou-i herceg!”

- Hát ami azt illeti - mondotta Schomberg szomorúan - azért én tőlem is megkövetelték; én is azt kiáltottam. Csakhogy ez még nem minden!...

- Hogyan, kedves Schomberg, hát még mást is kiabáltattak veled? - kérdezte részvéttel a király.

- Nem, Sire, egyebet nem kellett kiabálnom - hiszen ez is éppen elég volt - hanem épp abban a pillanatban, mikor azt kiáltoztam, hogy: „Éljen az anjou-i herceg!” - tudja-e, ki ment el arrafelé, Felség?

- Hát már honnan tudnám?

- Hát... hát - Bussy!... Az az átkozott Bussy! És jól hallhatta, amint a gazdája nevét kiáltoztam.

- És nem sietett segítségedre, látva, hogy nyakig ülsz a kádban? - kérdezte Xxxxxxxx. - Pedig nemes ember létére ez lett volna elemi kötelessége!

- Oh, annak ugyan másutt járt az esze! Ugy sietett, hogy szinte röpült! Még a lábai is alig érték a földet.

- Talán bizony meg sem ismert? Akkor már kék voltál?

- De kék ám! - felelte Xxxxxxxxx. - Ez tehát mentségére szolgál.

- Természetesen! - jegyezte meg a király csillapító hangon. - Szegény Schomberg, hiszen én is alig ismertelek meg!

- No, de nem baj! - mondotta Schomberg fenyegető hangon. - Majd találkozok én még vele valahol, nem ülök én mindig nyakig a kékítőben!

- Ami engem illet - jegyezte meg Épernon - én nem a szolgára haragszom, hanem a - gazdájára! Én nem Bussy-vel akasztom össze szekerem rúdját, hanem az anjou-i herceggel.

- Ugy van! - helyeselt neki Schomberg - Őfensége az anjou-i herceg a nevetségesség által akar minket tönkretenni, addig is, mig a tőrét szúrhatja belénk.

- Annyi bizonyos - mondotta Épernon - hogy ez idő szerint ő az úr Párisban és nem a király! Figyelje csak meg Felség, menjen ki az utcára, s majd meglátja, hogy neki nagyobb a tekintélye!

- Ah, öcsém... öcsém! - mormogta a király fenyegető hangon.

- Nem elég ám az, Felség - jegyezte meg Schomberg - ha üres fenyegetésekkel akarja őt megijeszteni, hanem szembe kell szállni vele! Bizonyos vagyok benne, hogy összeesküvést szít Xxxxxxxx ellen!

- De hiszen épp én mondottam ezt az imént Quélus-nak és Xxxxxxxx-nak, mikor még ti ketten nem voltatok itt. De ők csak vállukat vonogatták.

- Most azonban nem vonogatjuk többé a vállunkat - mondotta Quélus - hanem arra kérjük Felségedet, hogy mentsen meg minket! Azaz helyesebben: mentse meg önmagát, mert ha mi

elestünk, akkor Felséged is halott! Holnap Xxxxx herceg ismét látogatást tesz a Louvre-ban és kérni fogja Felségedet, nevezzen ki valakit a Liga fejévé; Felséged az anjou-i herceget fogja kinevezni, és akkor a herceg élére kerül annak a százezer párisi embernek, akiket ma éjszaka orgiákkal elbódítottak és elbolondítottak. És akkor azután az anjou-i herceg azt csinálja, ami éppen jól esik neki!

- Ohó! - kiáltott föl a király. - Végszükség esetén hajlandók vagytok védelmezni engem?

- Utolsó csepp vérünkig, Felség! - kiáltott egyszerre mind a négy ifjú nemes.

- Csak annyi időt engedjen Felség - jegyezte meg Épernon - amig ruhát váltok.

- Eredj a ruhatáramba és adass magadnak a szolgám által egy teljes öltözéket. A termetünk körülbelül egyforma.

- Nekem pedig annyi időt engedjen Felség, amig megfürdöm! - mondotta Schomberg.

- Te pedig eredj a fürdőszobámba, a szolgám majd ellátja a bajod!

- Sire! - szólt sürgető hangon Schomberg. - De remélhetjük, ugy-e, hogy a bennünket ért hallatlan sérelmeket megtorolja?

A király kezével csendre intette barátait, s azután fejét mellére horgasztva le, mélyen elmerült gondolataiban.

Kisvártatva megszólalt a király:

- Quélus! Eredj és győződjél meg, vajjon a herceg itthon van-e már!

Xxxxxx távozott, de csakhamar visszajött és jelentette, hogy a herceg még nem tért vissza.

- Jól van! - jegyezte meg a király. - Épernon, eredj és válts ruhát; te, Schomberg, változtassál színt! Ti pedig Xxxxxx és Xxxxxxxx, menjetek le az udvarba és figyeljétek meg, mikor jön haza a herceg. Mikor azután belép a kapun, nyomban zárassatok el minden kijárót. Többé a kapun se ki se be!

- Bravo, Felség! - kiáltotta Xxxxxx.

- Sire! - mondotta Épernon - tiz perc mulva itt leszek!

- Én pedig, Sire, nem tudom az időt pontosan megmondani, mert attól függ, hogy mikor megy le a festék.

- Felséged addig egyedül marad? - kérdezte Xxxxxxxx.

- Nem leszek egyedül! - felelte komolyan a király. - Velem lesz az - Isten! Kinek pártfogását kérem vállalkozásunkhoz!

Mikor a nemes ifjak eltávoztak, a király legott imazsámolyához ment és buzgó imádkozásba merült...

VI. FEJEZET.

Éjfélt vert az óra; a Louvre kapuit ilyenkor szokták becsukni. A király azonban úgy számított

- és bölcsen - hogy az anjou-i herceg az éjszakát okvetetlenül a Louvre-ban tölti, már csak azért is, hogy látszólag távol tartsa magát attól a gyanútól, amelyet a tömeg ma esti viselkedése kelthet a király lelkében; elrendelte tehát a király, hogy a Louvre kapuit éjfél után egy óráig hagyják nyitva.

Éjfél után, negyed egy órakor, Quélus jelentkezett a királynál.

- Sire, a herceg hazatért! - jelentette a királynak.

- És hol maradt Xxxxxxxx?

- A kapunál lesben áll, vajjon nem távozik-e ismét a herceg.

- Attól nem kell tartani!

- Akkor!... jegyezte meg Xxxxxx olyan mozdulattal, amellyel azt akarta jelezni, hogy most már csak cselekedni kell.

- Várjuk meg, hadd feküdjék le nyugodtan a herceg! - mondotta a király. - Kik vannak nála?

- Monsoreau gróf és a szolgálattevő nemes ifjak.

- És Bussy?

- Bussy nincs köztük.

- Rendben van! - jegyezte meg a király, akinek a szívéről mintha súlyos kő esett volna le, hallatára annak, hogy öccse legfélelmetesebb védelmezőjét nélkülözi.

- Mit parancsol, Felség?

- Mondjátok meg Xxxxxxxxxxxx és Épernonnak, hogy xxxxxxxxx! Xxxxxxxxx grófnak pedig adjátok tudtára, hogy idevárom őt, beszélni óhajtok vele.

Xxxxxx meghajolt s a megbizásnak azzal a buzgalommal felelt meg, amit az emberi akaratnak csak a gyűlölet és bosszúvágy érzése tud kölcsönözni.

Öt perc mulva Épernon és Schomberg is beállított, amaz átöltözködve, emez tisztára mosa- kodva, csak éppen az arc hajlataiban és ráncai közt volt még látható imitt-amott halvány kék szín, amely azonban - a fürdőszolga véleménye szerint - majd csak több gőzfürdő után távolodik el onnan.

Kisvártatva belépett Monsoreau gróf.

- Felséged testőrkapitánya jelentette nekem az imént, hogy Felséged engem abban a megtiszteltetésben méltóztatott részesíteni, hogy magas színe elé rendelt! - mondotta a gróf alázatos hangon, szertartásos, mély meghajlással.

- Igen, fővadászmester ur - felelte a király - amikor ma este a városban kóboroltam, meg- csodáltam a gyönyörű csillagsugaras holdfényes estét, s arra gondoltam, hogy milyen jó lenne holnap vadászni, ebben a pompás időben. Még csak éjfél van, utazzék tehát gróf úr nyomban Vincennes-be, tegye meg a szükséges intézkedéseket s holnap felhajtjuk a vadat.

- Sire! - felelte Xxxxxxxxx gróf - én azonban ugy tudom, hogy Felséged holnapra iderendelte Guise herceget és az anjou-i herceget, hogy a Liga számára vezért nevezzen ki.

- Nos, és azután? - kérdezte a király olyan fölényes hangon, hogy erre a kérdésre bajos volt felelni.

- Xxxxx, Sire... tehát nem lesz rá ideje!

- Az időn nem mulik, fővadászmester úr! - felelte a király. - Aki tud az idővel bánni: annak mindenre jut ideje. Éppen azért mondom önnek, hogy haladék nélkül utazzék el, s akkor még ma éjszaka megteheti az intézkedéseket, s holnap tiz órára a fogatok is készen várnak bennünket. Menjen tehát, még pedig tüstént! Xxxxxx és Schomberg, xxxxxxxxx és nyittassátok ki nevemben a Louvre kapuját s ugyancsak az én parancsomra a fővadászmester úr távozása után nyomban zárassátok be!

Xxxxxxxxx gróf leforrázva távozott a király szobájából.

- Nemde, csak szeszélye ez a királynak? - kérdezte Xxxxxxxxx az előszobában őrködő két ifjú nemestől.

- Ugy van! - felelték azok röviden.

Mikor Xxxxxxxxx a király lakosztályából távozott, egy pillantást vetett az anjou-i herceg lakosztálya felé, mintha az a gondolata támadt volna, hogy jó lenne a herceget értesíteni; csakhogy Quélus és Schomberg nem tágítottak mellőle, ami azt a gyanut ébresztette benne, mintha őt ez a két ifjú fogolyként kisérné valahová, s gyanuja csak akkor oszlott el, mikor kivül volt a Louvre kapuján.

- Most pedig - csend! - parancsolta a király, mikor Schomberg és Xxxxxx is visszatért. - Jertek velem mind a négyen!

- Hová megyünk, Sire, - kérdezte az óvatos Épernon.

- Aki követ engem, az majd megtudja! - felelte xxxxxx a király.

A négy ifju nemes fölcsatolta a kardját s követte a királyt, aki lámpással kezében mutatta az utat a titkos folyosón végig, egészen az anjou-i herceg lakosztályának bejáratáig.

Egy szolga virrasztott a folyosón, de mielőtt még értesíthette volna a gazdáját, a király megragadta a karját és megparancsolta neki, hogy meg ne mukkanjon; egyuttal a négy ifju gondjaiba ajánlotta a szolgát, akit azok egy kis szobába csuktak be.

A király tehát személyesen nyitotta ki a herceg hálószobájának ajtaját. A herceg csak az imént feküdt le, ringatózva ama vérmes remények közt, amelyeket az elmult nap és este eseményei ébresztettek életre benne. Életében soha még ilyen közel nem képzelte magát a népszerüség boldogító tudatához. Csak az imént dobta az asztalra azt a levelet, amelyet Xxxxxxxxx gróf adott át neki Guise herceg megbizásából, aki a szivére kötötte, hogy el ne maradjon valahogy a holnap reggeli tisztelgésről a király hálószobájában. Nagy volt tehát a meglepetése, mikor a titkos folyosó ajtaja megnyilt s azon át a király a szobájába lépett.

A király intett a négy barátjának, hogy maradjanak a küszöbön, maga pedig egyenesen a herceg ágyához lépett szótlanul, de komoran összeráncolt homlokkal.

- Sire! - szólalt meg zavartan a herceg. - Ez a megtisztelő látogatás olyan váratlanul ért, hogy...

- Hogy szinte megijesztett, nemde, öcsém? - fejezte be a király. - Értem, értem, ezt a riadalmat, de maradj csak, föl ne kelj!

- De... Sire... engedje meg - hebegte a herceg zavarában, maga felé huzgálva azt a levelet, amelynek olvasását épp az imént fejezte be.

- Olvastál? - kérdezte a király.

- Igen, Sire!

- Bizonyára érdekes olvasmány lehet, ha ily késő éjjeli órákban is ébren tudott tartani.

- Oh, nem éppen olyan fontos - felelte a herceg fagyos mosollyal ajkán - nem fontos, csak éppen az esti postámat néztem át.

- Hát igen, ezt is megértem! - jegyezte meg a király. - Az esti posta - Vénus postája... De nem, alighanem tévedtem! Xxxx vagy Xxxxxx által közvetített postán érkezett levélre nem szoktak ilyen nagy pecsétet alkalmazni.

A herceg hirtelen elrejtette a levelet.

- Ugy látszik, nagyon bizalmas levél lehet! - jegyezte meg a király fagyos mosollyal.

A herceg e xxxxxx láttára jobban megijedt, xxxxxx bátyja a fogát csikorgatva rohant volna reá, de iparkodott nyugalmat erőszakolni önmagára.

- Felségednek talán bizony valami bizalmas közölni valója van számomra? - kérdezte a herceg, aki most észrevette, hogy az ajtó küszöbén álló négy nemes ifjú jóleső érzéssel nézi ezt a jelenetet!

- Azt, amit én mondani akarok önnek uram - felelte a király, nyomatékosan hangsulyozva a megszólitást - engedje meg, hogy tanuk előtt mondhassam el önnek. Ide urak! - fordult a király a négy ifju nemes felé. - Idefigyeljenek, a király megengedi önöknek!

A herceg hirtelen fölkapta a fejét.

- Sire! - szólalt meg a herceg gyülölettel és ádáz haraggal szemében, amelyet ez az ember a kigyótól lesett el - mielőtt egy rangombeli embert bántalmazna, előbb ki kellett volna önnek utasítania engem a Louvre-ból; anjou-i kastélyomban legalább mint háziur, szembe néztem volna Felségeddel!

- Ön azonban elfelejti - felelte a király maró gúnnyal szavában, - hogy bárhol is az én - alattvalóm. És az én alattvalóim bárhol is az én házamban vannak! Mert - istennek legyen hála - király vagyok!... Franciaország királya!

- Sire! - kiáltott föl a herceg haraggal. - A Louvre-ban vagyok... édesanyámnál...

- Az édesanyja pedig - én nálam van!... De hagyjuk! Ide azzal a levéllel!

- Sire, gondolja meg - felelte a herceg - olyan parancsot intéz hozzám, amely nem méltó egy nemes emberhez, s olyat követel tőlem, ami csak az ön rendőrtisztviselőjéhez illenék!

A Király elsápadt.

- Ide azzal a levéllel, ha mondom! - parancsolta a király.

- Felség, gondolja meg, egy - nő leveléről van szó!

- Vannak női levelek, amelyeket örömmel lát az ember; de vannak olyan női levelek is, amelyek - veszedelmesek! Például az - édesanyánk levelei! - felelte a király fagyos nyugalom- mal.

- Bátyám! - kiáltotta Xxxxxx xxxxxx.

- Azt a levelet akarom, uram! - kiáltotta föl a király, lábával toppantva. - Különben négy svájci katonával tépetem ki a kezéből!

A herceg hirtelen kiugrott az ágyból s a kezében összegyűrt levelet a kandalló tüzébe akarta dobni, a király azonban észrevette öccse xxxxxxxxx s a kandalló elé állott.

- És megtenné ezt velem, Felség? - kérdezte a herceg. - Az öccsével?

- Oh, nem, nem az öcsémmel! - felelte a király - hanem a halálos ellenségemmel teszem meg! Nem az öcsémmel, hanem az anjou-i herceggel, aki egész este Páris utcáin futkosott Guise herceg lova nyomában, s aki valamelyik összeesküvő Guise herceg levelét rejtegeti előttem.

- Rendőrsége, Sire, ezuttal téves nyomon jár! - felelte a herceg.

- A levél pecsétjén láttam azt a lotharingiai nevezetes három rigót, amely el akarja nyelni a francia liliomot. Adja ide azt a levelet, az áldóját, vagy...

A király az öccse elé lépett s kezét annak vállára tette.

Mikor Xxxxxx a király kezét vállára nehezedni érezte s észrevette a négy ifjú fenyegető pillantásait, az ágya felé hátrálva térdre vetette magát s elkezdett kiabálni:

- Segítség!... Segítség!... A bátyám meg akar öletni!

E szavakra, amelyekből halálos félelem érzett ki, a király hirtelen föleszmélt, s a haragja, amely különben sem volt olyan kérlelhetetlen, mint amilyennek mutatta, csillapulni kezdett. Eszébe jutott, hogy öccsének bizony minden oka megvolt a félelemre, mert hiszen családjában a testvérgyilkosság nem volt ritka a multban sem.

- Ne, ne féljen, uram! - mondotta a király. - Nem akarom én önt bántani! Ön szembeszállt velem, vallja be tehát, hogy le van győzve! Ön jól tudja, hogy a király az úr; ha pedig eddig nem tudta volna: hát most már tudja! Ismerje be ezt és mondja ki hangosan!

- Oh, igen, igen bátyám, kijelentem, sőt ha kell: hangosan kikiáltom! - esengett a megszeppent herceg.

- Akkor hát rendben van! De azt a levelet!... Azt a levelet adja ide, a király parancsolja!

A herceg a földre ejtette a levelet, melyet a király fölszedett a földről s olvasatlanul a tarso- lyába csusztatta.

- Ez minden, Felség? - kérdezte herceg sanda nézéssel.

- Nem, ez még nem minden! - felelte a király. - Lázadozó magatartása szükségessé teszi, hogy egyelőre, további parancsomig, a szobát őrizze, amig az ön irányában fölmerült gyanum teljesen eloszlik. Önnek itt kényelmes otthona van, tömlöcnek éppen nem mondható. És jó társaságban is lesz része, igaz, hogy az ajtón kivül - mert ez éjjel ez a négy nemes ifju fog őrködni az ön álmai fölött. Holnap reggel svájci őrség váltja fel őket.

- Tehát barátaimat sem láthatom?... Xxxxxxxxx grófot, Ribeirac, Antraguet, Bussy nemes ifjaimat?

- De igen! Ez utóbbi úrról azonban még csevegni fogunk!

- Hogyan, talán bizony valamit vétett Felséged ellen?

- Mint mindig, de kivált ez éjszaka!

- Dehát mit csinált, mit vétett Bussy az éjszaka?

- Nyilt utcán megsértett!

- Felségedet? - kérdezte a herceg szörnyűködve.

- Engem, avagy barátaimat, az már egyre megy!

- Tévedés lehet, Felség - kiáltott fel a herceg diadalmas arccal - Bussy két nap óta ki sem mozdult hazulról, mert otthon lázban fekszik!

A király Schomberg felé fordult.

Schomberg azután elbeszélte, hogy a Coquillière-utca sarkán látta Bussy-t, barátja, Xxxx orvos oldalán; noha ő életveszedelemben forgott: Bussy rá se hederített, pedig mint nemes embernek, kötelessége lett volna az ő segítségére sietni.

- Én ebből Felség egy kukkot sem értek! - mentegetőzött a herceg. - Saját szememmel láttam Bussy-t az ágyban feküdni, lázban gyötrődni. De ha csakugyan igaz, amit most hallok: akkor ő rútul megcsalt engem!

- Bussy urat - mondotta a király - meg fogom büntetni a többivel együtt, mihelyt az esetet földerítik.

Abban a reményben, hogy ha a király haragja egyenesen Xxxxx ellen fordul, akkor ő kimarad a játékból: a herceg többé egyetlen védelmező szót nem mondott Bussy érdekében.

- Hogyha Bussy - mondotta a herceg - aki nem akart mellém szegődni, mikor sétára indultam, mégis távozott hazulról: akkor tette ezt olyan szándékból, amelyet nekem - akiről tudja, hogy hű és alázatos szolgája vagyok Felségednek - nem mert bevallani.

- Hallották uraim? - szólt a király. - A herceg azt mondja, hogy Xxxxx-t ő nem hatalmazta föl!

- Annál jobb! - jelentette ki Schomberg.

- Hogyan értsem ezt? - kérdezte a király.

- Mert akkor Felséged egészen ránk bizhatja, hogyan bánunk el Bussy-vel.

- Jól van, jó! Majd meglátjuk! - felelte a király. - Uraim! Most pedig figyelmükbe ajánlom öcsémet! Xxxxx meg neki azt a tiszteletet, amely őt, mint vérbeli királyi herceget, méltán megilleti!

- Sire! - kiáltott föl ijedten a herceg, mikor a király távozni készült. - Sire, hát csakugyan fogoly vagyok, a barátaim sem látogathatnak meg és kimennem se szabad?

Eszébe jutott ugyanis, hogy holnap okvetlenül szüksége lenne reá Guise hercegnek.

- Sire! - folytatta tovább a herceg, miután észrevette, hogy a király haragja szünőfélben van. - Sire, legalább azt engedje meg, hogy az ön közelében maradhassak, hiszen ott az én helyem! Sőt ott még jobban figyelhetik minden lépésem, mint akárhol másutt. Felség, adja meg nekem azt a kegyet, hogy a közelében maradhassak!

A király, aki a herceg kérését teljesíthetőnek találta, már éppen beleegyezését akarta adni, mikor figyelmét egy magas, nyurga, élénk mozgásu alak kötötte le, aki épp ebben a pillanat- ban lépett a szobába s kézzel-lábbal integetett a királynak, hogy tagadja meg a herceg kérését.

Chicot volt.

- Nem tehetem, öcsém! - felelte azután a király. - Ön itt jó helyen van, maradjon csak itt!

- Sire! - hebegte kétségbeesetten a herceg.

- Hogyha a francia király igy találja xxxxx, akkor önnek nem lehet kifogása ellene, uram! - felelte a király fölényesen végigmérve tekintetével a porig megalázott herceget.

- Hát nem megmondtam, hogy én vagyok Franciaország igazi királya! - mormogta magában Xxxxxx.

VII. FEJEZET.

Másnap reggel kilenc óra tájban Bussy nyugodtan fogyasztotta el erősítő reggelijét, amelyet Xxxx orvosi minőségben rendelt számára, s az előző esti eseményekről beszélgetett.

- Mondd csak Xxxx - szólalt meg Bussy - nem ismerted föl azt a nemes ifjút, akit tegnap kádban fürdettek meg, mikor a Coquillière-utca sarkánál elhaladtunk?

- De igen gróf úr, s most is a nevén töröm a fejem! - felelte Xxxx.

- Hát nem ismerted föl nyomban?

- Nem én, mert akkor már nagyon kék volt.

- Hát tudod, Xxxx, kötelességem lett volna ám kimenteni őt a nép kezei közül, már amint nemes emberekhez illik. Dehát tudod, nagyon elfoglalt a magam dolga.

- Azt hiszem azonban - jegyezte meg Xxxx, - hogy annál inkább felismert ő minket, mert mikor xxxxxxxxxxx mellette, mintha az öklével fenyegetett volna meg bennünket és utánunk is kiáltott valamit.

- Most már annál inkább tudni szeretném, hogy ki volt az a vakmerő, aki engem meg mert fenyegetni!

- Aha, tudom már! - kiáltott föl Remy. - Németül káromkodott s azt mondotta, hogy: „Gott verdamme mich!”

- Hopp, megvan! Schomberg volt! - kiáltott föl diadalmasan Bussy.

- Igen... igen, ő volt, gróf úr!

- Akkor hát kedves Xxxx, készitsd el ám a kenőcsöket, mert nemsokára szüksége lesz rájuk vagy az ő bőrének, vagy az enyémnek!

- Csak nem ment el az esze, gróf úr, hogy megölesse magát, mikor ilyen pompás egészségnek örvend és olyan boldog? - felelte Remy szemével hunyorítva Bussy-re.

- Ellenkezően! Te nem is tudod, Xxxx, mily gyönyörüség az, ha akkor teszi az ember kockára az életét egy másik élettel szemben, mikor a legboldogabbnak érzi magát. Biztosítalak, hogy mindig kedvtelenül párbajoztam, valahányszor valami bajomat éreztem; de bezzeg könnyűnek, biztosnak tudtam a kezem, amikor boldognak éreztem magam. Ekkor vagyok én biztos önmagamban, ekkor vagyok igazi elememben! Oh, de nagyszerüen verekednék én ma, mert boldog, nagyon boldog vagyok, amit különben egyedül neked köszönhetek, kedves barátom! - és odanyujtotta kezét az orvosnak.

- Igen, most hálálkodik, gróf úr - felelte Xxxx - amiért létre hoztam azt a bizonyos boldog találkozást, de bezzeg sajnálkozik majd, ha válniok kell, ami pedig nemsokára bekövetkezik... Hiszen tudja is, hogy Xxxxx Xxxxx-ba utazik, s engem is elszomorít az a tudat, hogy nekem is válnom kell az én derék - Xxxxxxx kisasszonyomtól!... Ah!

Bussy nem birta elfojtani kacagását, Xxxx jól szinlelt fájdalmának láttára.

- Hát annyira szereted? - kérdezte Bussy mosolyogva.

- De mennyire!... És ő is szerethet, mert olykor-olykor ugy elver, hogy jobban se kell...

- És te tűröd.

- A tudomány kedvéért!... Kénytelen voltam kitalálni olyan kitünő szert, amely a kék foltokat nyom nélkül eltünteti.

- Akkor hát küldj belőle nehány tégellyel Xxxxxxxxxxxx is! No, de ne beszéljünk Xxxxxxxxxxxx, inkább gondoljunk Monsoreau grófnéra, Xxxxxxx Xxxxxxx, mert hát tudod...

- Bizony tudom!

- Mikor utazunk, Xxxx xxxxxxx?

- Minél - későbben, gróf úr.

- S ugyan miért?

- Hát először is azért, mert az a kedves anjou-i herceg tegnap sok rossz fát tett a tűzre, s alighanem szüksége lesz reánk; másodszor pedig azért, mert Xxxxxxxxx gróf, aki eddig még semmit sem sejt, xxxxxx gyanut fogna, ha mi a feleségével egyidejüleg távozunk Párisból.

- Hát hadd gyanakodjék! Bánom is én!

- Én se nagyon bánnám, gróf úr! Olyan kitünő vívó, mint ön, párbajban súlyos sebet aligha kap; de bezzeg veszedelmesek azok a tőrszúrások, amelyeket orozva intéznek a szerencsés vetélytárs ellen a - féltékeny férjek! Itt van például a szegény Saint-Mégrin esete, akit a mi derék Guise hercegünk küldött a másvilágra.

- Hát hogyha az van megirva a sors könyvében, hogy Xxxxxxxxx gróf xxxx által essem el!...

- Akkor azután - jegyezte meg Xxxx - Xxxxxxxxx grófné egy hét, egy hónap vagy egy esztendő mulva csakugyan felesége lesz az urának, ami már módfölött feldühösítené az ön árva lelkét gróf úr, aki fölülről szemlélné a földi dolgokat, de nem tudná megakadályozni.

- Igazad van, Xxxx - élni akarok! - mondotta Bussy határozott hangon.

- Xxxxxxx van, de nem elég ám csak élni, hanem meg kell fogadnia a tanácsomat is!... Xxxxxxxxx gróf ugyanis ez idő szerint roppant féltékeny az anjou-i hercegre, aki - amig önt a láz gyötörte - ott settenkedett, mint valami spanyol lovag, Xxxxx xxxxxx alatt, de Aurilly barátjáról felismerték. Xxxxxx tehát a kedvébe ennek a derék férjnek - aki voltaképpen nem az!

- és még a felesége hogyléte iránt se érdeklődjék, hadd mondhassa el fűnek-fának, hogy ön a nemes ifjak példaképe, aki ékeskedik Xxxxxx minden erényével: mértékletes és erkölcsös!

- Mondasz valamit, Xxxx! - felelte Bussy. - Most, hogy nem vagyok féltékeny a medvére, hát egyszerüen - megszelidítem! Igazán mulatságos! Most pedig kivánj tőlem bármit, minden kivánságodat könnyen teljesítem, mert végtelenül - boldog vagyok!

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón; Xxxxx és az orvos egymásra nézett.

- Ki az? - kérdezte Bussy.

- Gróf úr! - jelentette az apród - egy nemes úr várakozik odalenn, aki beszélni óhajt gróf xxxxx.

- Kicsoda az az úr?

- Egy horihorgas férfi, aki zöld bársonyruhát és rózsaszínű harisnyát visel; az alakja kissé komikus, de az arca becsületes emberre vall.

- Bocsásd be!

Az idegen férfi belépett.

- Ah, Xxxxxx úr! - kiáltott föl Bussy, mikor Xxxx a mellékszoba ajtaján át eltünt, nem akarván zavarni a bizalmas beszélgetést.

- Gróf úr, egy kis üzletet akarok kötni önnel! - szólalt meg Chicot. - Mit igér nekem, ha én szolgálatot teszek önnek?

- Attól függ, hogy milyen az a szolgálat! - felelte Bussy elég fölényesen, amit azonban Xxxxxx figyelemre se méltatott.

- Uram! - jegyezte meg Xxxxxx egyuttal helyet foglalva s hosszu lábait egymáson keresztbe téve. - Ön engem még hellyel sem kínál meg, amit pedig előre megérdemeltem volna azért a szolgálatért, amit én tenni szándékozom.

Bussy elpirult, de nem válaszolt.

- Gróf úr, ismeri ön a Szent Ligát? - kérdezte Xxxxxx, miután hiába várta, hogy Xxxxx kérdezzen tőle valamit.

- Sokat hallottam már róla! - felelte Bussy, most már kissé érdeklődve Chicot beszéde iránt.

- Nos, gróf úr, - folytatta Chicot - a Liga becsületes keresztényeknek egyesülése abból a célból, hogy szomszédjainkat, a hugenottákat lemészárolják. Tagja ön a Ligának, gróf úr?... Én az vagyok!

- Chicot úr! - felelte Bussy. - Nem szeretem az olyan kérdéseket, amelyek értelmét nem ismerem. Kérem tehát, válasszon más tárgyat a társalgásra, és én várok még nehány percig, amit az illendőség parancsol reám, melynek elteltével ismétlem önnek, hogy nem szeretem a kérdéseket, de nem szeretem a - kérdezősködőt sem!

- Nagyon helyes, gróf úr! - felelte Xxxxxx nyugodt hangon. - Az illendőség - illő dolog, ahogy Xxxxxxxxx gróf szokta mondani, mikor jó kedvében van.

A Monsoreau névre, melyet Chicot látszólag célzatosság nélkül ejtett ki, Bussy hirtelen felfigyelt.

- De térjünk a tárgyra, Xxxxxx úr, tudja, hogy csak nehány perc van még hátra! - mondotta Xxxxx, aki most arra is gondolt, hogy hátha a gróf küldte ide Xxxxxx-t kémkedni.

- Optime! - kiáltott föl Chicot. - Nehány perc sok is, hiszen annyi idő alatt sok mindenfélét lehet csinálni. Bevallom, hogy azt a kérdést mellőzhettem volna, mert tudhattam, hogy ha a gróf úr még nem tagja a Ligának, hát csakhamar az lesz, mert - az anjou-i herceg már tagja!

- Ki mondotta azt önnek?

- Ő maga mondotta nekem! Xxxxxx tehát a herceg a Liga tagja: akkor a gróf úr sem vonhatja ki magát e kötelesség alól; ön, aki neki jobbkeze, az áldóját! A Liga jól tudta, hogy mit csinál, mikor egy félkezü embert fölvett tagjai sorába.

- Nos azután? - kérdezte Bussy, de már sokkal udvariasabb hangon, mint az imént.

- Nos, azután? - folytatta tovább Chicot. - Azután pedig, mikor ön a Liga tagja lett, vagy legalább is azt hiszik, hogy a belépése megtörtént, nos - akkor önnel is az történhetik meg, ami őfenségével, az anjou-i herceggel.

- Dehát mi történt őfenségével? - kérdezte Bussy nyugtalanul.

- Uram! - felelte Chicot fölkelve ülőhelyéből s utánozva azt a fölényeskedő hangot, amelyet Xxxxx használt vele szemben az imént. - Uram, nem szeretem a kérdéseket, s ha megengedi, nyomban hozzáteszem, hogy a - kérdezősködőket sem! Nagy kedvem volna most önre bizni, hogy mit cselekedjék, amint hogy az ön gazdája is a maga esze után cselekedett.

- Chicot úr - mondotta Bussy olyan mosollyal és hangon, amellyel teljesen kiengesztelhette a megsértett vendégét, - kérem önt, mondja meg nekem, hol van a herceg őfensége!

- Fogságban!

- Fogságban?... És hol?

- Szobafogságban. Négy jó barátom figyeli minden mozdulatát: Schomberg, még most is kékre föstve, ahogy ön is tudja, mert hiszen ön épp a műtét közben haladt el arrafelé; Épernon sárga a félelemtől; Quélus vörös a haragtól; Maugiron fehér az unalomtól; a herceg pedig - szinte gyönyörűség nézni! - már kezd zöldülni, ugy hogy mi többiek a Louvre-ban a szivár- vány szineiben gyönyörködhetünk.

- Azt hiszi tehát Xxxxxx úr, hogy szabadságom veszedelemben forog?

- Veszedelem?... Talán csak még ebben a pillanatban, mert - ha jól sejtem - már útban is vannak, akik önt le fogják tartóztatni.

Bussy megremegett.

- Szereti ön a Bastille-t, Bussy úr? - kérdezte Chicot. - Tudja, nagyon alkalmas a hely az - elmélkedésre. Xxxxxxx Xxxxx úr pedig, a kormányzója, kitünő konyhát tart a galambocskái számára.

- A Bastille-ba akarnak zárni engem? - kérdezte Bussy ijedten fölkiáltva.

- Oda bizony, a hitemre mondom! - felelte Chicot. - A zsebemben van valami parancsféle, amely szerint önt a Bastille-ba kell vezetni. Akarja látni?

És Xxxxxx a térdnadrágjának zsebéből egy szabályszerű királyi rendeletet húzott elő, amely megparancsolja, hogy Xxxxx xx Xxxxxxxx, Bussy d’Amboise gróf urat bárhol legyen is, le kell tartóztatni.

- Quélus fogalmazványa! - jegyezte meg Xxxxxx. - Ugy-e, hogy milyen kifogástalan?

- Akkor hát uram - mondotta Bussy meghatottan Xxxxxx nagylelküségétől - ön igazán nagy szolgálatot tett nekem.

- Meghiszem azt! - felelte Chicot. - Nemde, ön is igy vélekedik, gróf úr?

- Uram! - felelte Bussy. - Kérem önt, bánjon velem úgy, ahogy nemes emberhez illik. Avagy ön más alkalomra vár, hogy árthasson nekem, hogy ezúttal megment? Hiszen ön szereti a királyt, a király pedig nem szeret engem!

- Gróf úr! - felelte Xxxxxx fölállva és meghajolva. - Megmentem, hogy megmentsem önt! Most pedig itélje meg eljárásomat úgy, ahogy önnek tetszik.

- De mondja csak, Xxxxxx úr, minek köszönhetem ezt a nagy kegyet?

- Hát elfelejtette már, hogy jutalmat kértem öntől?

- Oh, Chicot úr, a legnagyobb örömmel!

- Hát megteszi majd valamikor azt, amire kérni fogom?

- Nemesi szavamra fogadom! Ha egyáltalán teljesíthető lesz a kérése.

- No lám! Ez nekem éppen elég! - mondotta Chicot. - Most pedig üljön lóra és - tünjön el! Én pedig a parancsot elviszem oda, ahová szánták.

- Hát nem ön tartóztat le?

- Ugyan gróf úr! Hát kinek vél engem? Én nemes ember vagyok!

- És cserben hagyjam a gazdámat?

- Soh’se csináljon belőle lelkiismereti kérdést, hiszen ő is cserben hagyta önt!

- Ön tetőtől talpig nemes ember, Chicot úr!! - mondotta hálálkodva Bussy.

- Oh, azt én már régóta tudom! - felelte önérzettel Chicot.

Bussy behivta Xxxx orvost, aki nyomban megjelent, hiszen - az ajtónál hallgatózott.

- Remy! - kiáltozta Bussy. - Remy!... Remy!... Hamar a lovainkat!

- Már meg vannak nyergelve, gróf úr! - felelte nyugodtan Xxxx.

- Chicot úr! - jegyezte meg Bussy. - Ime, egy okos, ügyes fiatal ember!

- Oh, azt én már régóta tudom! - felelte Xxxxxx Xxxx-re pillantva. És mindketten kölcsönösen üdvözölték egymást.

Xxxxx hamarjában egy csomó aranypénzt tömött a maga és Xxxx zsebébe, s aztán Chicot-t melegen köszöntve, távozni készült.

- Bocsánat, gróf úr! - szólt utána Xxxxxx. - Engedje meg, hogy végignézzem elutazását.

És Xxxxxx csakugyan lekisérte Bussy-t és Remy-t az istállókig, ahol már két megnyergelt lovat tartott kantárszáron egy apród.

- De hová menjünk? - kérdezte Xxxx, lova kantárszárát hanyagul kezébe kapva.

- Hát!... - xxxxxxxx Xxxxx, de tovább nem mondotta vagy nem akarta mondani.

- Mit szól - Normandiához, gróf úr? - kérdezte Xxxxxx, aki hozzáértő szemmel nézegette a két pompás lovat.

- Nem uram, az nagyon közel van! - felelte Bussy.

- Hát mi a véleménye - Flandriáról! - találgatta tovább Chicot.

- Az meg nagyon messze van!

- No majd eltalálom én! - szólalt meg Remy. - Menjünk - Anjou-ba! A távolság is legmegfelelőbb, nemde, gróf úr?

- Hát jól van!... Menjünk Anjou-ba! - mondotta Bussy elpirulva.

- Miután immár az irányt is megválasztották - van szerencsém szerencsés utat kivánni önöknek. De megemlékezzék ám rólam - imáiban!

És ezzel Xxxxxx komoly, méltóságteljes lépésekkel távozott.

- Siessünk! - mondotta Bussy. - Hátha még utolérjük őt?

- Gróf ur - jegyezte meg Xxxx, - hogyha ön segítségére siet a sorsnak, akkor megfosztja azt az érdemétől!

És ezzel elvágtattak...

VIII. FEJEZET.

Chicot, látszólagos fagyos viselkedése ellenére, megelégedetten tért vissza a Louvre-ba: szol- gálatot tehetett egy derék ifjú nemesnek, mint amilyen Bussy; előmozdított egy csinytevést és lehetővé tette a király számára azt, hogy akár államcsinyhez folyamodjék, ha a körülmények úgy kivánják. És csakugyan, sok jel arra mutatott, hogy Páris igen mozgalmas napoknak néz elébe! Xxxxxx, amitől a király félt s mindaz, amit Xxxxxx előrelátott: szinte szóról-szóra bekövetkezett!

Xxxxx Xxxxxx xxxxxx, miután reggel fogadta a Liga főembereit, akik az aláirásokkal telt gyűjtőiveket nyujtották át neki; miután megeskettette ezeket, hogy a Liga fejéül elismerik azt a férfit, akit a király kinevez erre a célra s végül - miután beható megbeszélést folytatott biboros bátyjával és a Mayenne herceggel - fölkereste az anjou-i herceget, akit tegnap este tiz óra tájban látott utoljára.

Xxxxxx sejtette, sőt előre látta ezt a látogatást, s ez ok miatt, mikor Xxxxx-től távozott, egyenesen az anjou-i herceg palotája elé sietett, amely a Hautefeuille- és a Saint-André-utcák sarkán állott; és csakugyan: alig egy negyed óra elteltével Guise herceget pillantotta meg, amint a Huchette-utca felől errefelé tartott. Chicot az utca szögleténél meglapult és ott megvárta, amig Guise herceg belép a palota kapuján...

Maga az anjou-i herceg szolgája is nyugtalankodott már amiatt, hogy gazdája az éjszakát palotáján kivül töltötte, s Guise herceget Aurillyhez utasította, aki esetleg tudni fogja, hol található fel a herceg, de biz Aurilly sem tudott többet a szolgánál és csak annyit mondhatott, hogy ma már három izben kerestette a herceget a Louvre-ban, ahol mindig azt mondották, hogy a herceg késő éjjel tért vissza a Louvre-ba és még mindig alszik.

- Nem valószinű - jegyezte meg Xxxxx herceg - hogy még tizenegy órakor is aludnék! Hiszen ilyenkor már a király is talpon van. Talán jó lenne, ha személyesen győződnék meg róla, Xxxxxxx úr!

- Már magam is gondoltam erre - felelte Xxxxxxx, a herceg legbizalmasabb embere - de attól tartok, hogy a herceg dehogy is van a Louvre-ban, hanem valami gáláns kaland után jár a városban. Ha pedig csakugyan ez volna az eset: akkor őfensége nagyon rossz néven venné, ha tudakozódnánk utána.

- Én a herceget sokkal megfontoltabb embernek ismerem, hogysem olyan napon, mint a mai, kalandokban törné a fejét! - jegyezte meg Xxxxx herceg. - Menjen csak kérem a Louvre-ba, s meglássa, hogy ott találja a herceget; jelentse neki, hogy beszélni szeretnék vele, mielőtt délután két órakor mindketten a király elé járulnánk. Nemde, ön is tisztában van azzal, hogy nem helyén való még déltájban is aludni - vagy éppen kalandok után futkosni azon a napon, amelyen a király a Liga vezérét jelöli ki.

- Ugy van, herceg - felelte Xxxxxxx - és én mindent elkövetek, hogy őfenségét akár a föld alól is előkeríthessem!

- Menjen, kérem, Aurilly úr - sürgette a herceg - és kerítse elő a herceget! Én addig Xxxxx urat fogom értesíteni, de délután két órára pontosan megjelenek a Louvre-ban.

Aurilly meghajolt és távozott. Xxxxxx megfigyelte Xxxxxxx távozását és az okát legott eltalálta, de azt is hamarosan átgondolta, hogy ha Guise herceg értesül az anjou-i herceg letartózta- tásáról, akkor minden elveszett, vagy legalább is nagy felfordulás következhetik be. Meg kell tehát előznie Aurilly-t és valahogy megakadályozni küldetésének gyors kivitelében. Xxxxxx a rövidebb utat választotta, s hosszú lábaival sikerült is megelőznie Xxxxxxx-x, aki őt már ott

találta a herceg lakosztályának ajtaja előtt, amint tábori széken ülve, önmagával sakkozott. Xxxxxxx ki akarta kerülni a sakkozásban szemmelláthatóan mélyen elmerült Xxxxxx-t, aki azonban hosszú lábait annyira szétterpesztette, hogy az utat teljesen elzárta velük. Xxxxxxx, hogy az ajtón át bejuthasson, kénytelen volt kezével megérinteni Xxxxxx vállát, aki most hirtelen fölfigyelve, beszélgetésbe elegyedett a lantpengető költővel és sokáig tartotta szóval.

- Tudja kedves költő úr - mondotta komoly képpel az udvari bolond - most is a királyt féltem. Xxxxxx ön is tudja, hogy a sakkjátékban a király nagyon ostoba, jelentéktelen figura, amelynek nincs saját akarata, aki legföljebb egy lépést tehet előre, hátra, jobbra vagy balra, ellenben körül van véve roppant mozgékony ellenségekkel, lovagokkal, akik három mezőnyt is átugranak egyszerre; azután meg egy csapat paraszttól, akik minden oldal felől szoron- gatják, elannyira, hogyha rosszul vagy éppen félrevezetik a királyt, akkor csakhamar vége! Igaz ugyan, hogy van neki egy udvari bolondja, aki jár-kel, futkároz a sakktábla egyik végétől a másikig, s aki a király előtt vagy mögött foglalhat helyet, csakhogy valójában az a helyzet, hogy minél hűségesebb az a bolond a királya iránt, annál jobban kockáztatja a saját sorsát is, Xxxxxxx úr, s bizony kénytelen vagyok megvallani, hogy a király és bolondja ebben a pillanatban - ime, mint láthatja is! - nagyon kritikus helyzetben van.

- Értem, értem Xxxxxx úr - felelte Xxxxxxx - csak azt nem tudom megérteni, hogy miért éppen az anjou-i herceg ajtaja elé ült tanulmányozni ezt a súlyos sakkhúzást!

- Mert várom Xxxxxxx, aki benn van!

- Micsoda?... Xxxxxx xxxx van a hercegnél? - kérdezte megütközéssel Xxxxxxx.

E párbeszéd alatt Xxxxxx utat engedett ugyan a herceg küldöncének, aki azonban most már nem nyughatott, amig meg nem kérdezte, hogy mit keres Quélus az anjou-i hercegnél...

- Csitt! - felelte Chicot fontoskodó arccal Aurilly füléhez hajolva. - Quélus bocsánatot kér a hercegtől a tegnapi véletlen összekoccanás miatt. A király parancsolta meg Xxxxxx-nak, hogy haladék nélkül kövesse meg a herceget.

- Ah, csakugyan? - felelte Xxxxxxx.

- De hát amióta olyan kitünő a viszony a két testvér közt, bizvást remélhetjük, hogy igazi aranynapok virradnak reánk; a Louvre igazi Árkádia lesz s a két testvér benne: Arcados ambo! Ah, bocsánat, Xxxxxxx úr, mindig elfelejtem, hogy ön - zenész!

Xxxxxxx nevetett s kinyitotta az előszoba ajtaját, s mialatt azt elég szélesen nyitva tartotta, azalatt Xxxxxx jelet váltott Quélus-szal, aki különben alighanem már előre ki volt oktatva.

Aurilly-t szivélyesen üdvözölte Xxxxxx, aki ébenfából készült s elefántcsontcirádákkal erezett, pompás tekefogóval játszadozott.

- Bravo! - kiáltotta Xxxxxxx, látván, mily ügyességgel kezeli Xxxxxx ezt a játékszert.

- Ah, kedves Aurilly - felelte Quélus - mikor fogok én olyan jól játszani a tekefogóval, mint ön a - lantján?

- Majd ha olyan hosszú időn át gyakorolja a maga játékszerét, mint én a magam hangszerét! - jegyezte meg Aurilly sértődötten. - De, kérem, hol van és mit csinál őfensége?

- Én is éppen kihallgatásra jelentkeztem nála, de Schomberg megelőzött.

- Ah, hát Xxxxxxxxx xx is? - kérdezte meglepetten Aurilly.

Mikor egy ajtóval Xxxxxxx megint beljebb jutott, ott találta Schomberget végigterülve egy párnázott zsámolyszéken, amint fúvócsövéből illatos agyaggolyócskákat fújt egy selyem- szálon függő aranykarikán keresztül.

- Ah, hát itt is játszanak? - kérdezte Aurilly megütközéssel, mikor belépett a szobába.

- Isten hozta, Guten Morgen! - Aurilly úr! - üdvözölte őt Schomberg félbeszakítva a játékot. - Lássa csak, így ütöm agyon az időt, amig rám kerül a kihallgatás sora.

- De hol van őfensége? - kérdezte Aurilly.

- Csitt! - sugta fontoskodó arccal Schomberg. - Őfensége épp most mossa a fejét Épernon-nak és Maugiron-nak. Ön azonban, aki olyan bizalmas embere a hercegnek, bátran beléphet hozzá, megtalálja őt a festő-műteremben.

És ezzel már tuszkolta is befelé a szegény lantost a következő szobába, ahol nagy meglepe- tésére Épernon-t pillantotta meg, amint a tükör előtt a bajuszát sodorta, mig Xxxxxxxx, aki az ablak közelében ült, olyan képmetszeteket vágott ki, amelyek mellett a knidoszi Aphrodite- Venus templomának domborművei és Xxxxxxxx császár capri-szigeti fürdőmedencéinek fest- ményei valóságos szentképek!

Az anjou-i herceg e két mignon közt egy karosszéken ült kard nélkül, de amikor Aurilly-t megpillantotta, legott feléje akart rohanni.

- Csak lassan, Fenség! - mondotta Maugiron. - Bizony még széttapossa a képeimet!

- Istenem, mi ez itt? - kérdezte megütközéssel Aurilly. - Ilyen tiszteletlenül bánnak az én fenséges urammal?

- Kérem, hangász úr, adja ide azt a kis vakarókést! - mordult rá Xxxxxxxx.

- Uraim!... Uraim! Hát önök végkép megfeledkeznek arról, hogy kinél vannak?

- Dehogy feledkezünk meg, drága Xxxxxxx, hiszen épp azért kéri öntől a tőrét Xxxxxxxx barátom! - jegyezte meg Épernon... - Láthatná, hogy a hercegnek sincs kardja!

- Aurilly, kedves barátom, hát még most sem veszed észre, hogy - fogoly vagyok? - mondotta a herceg szomorú hangon.

- Fogoly?... És kinek a foglya? - kérdezte ámulva Aurilly.

- A bátyám foglya! Avagy nem látod, kik az én börtönőreim?

- Oh, ha én ezt sejtettem volna! - kiáltott föl Aurilly.

- Akkor magával hozta volna a lantját, nemde, Xxxxxxx úr? - szólalt meg mögötte egy tréfás hang. - De én erre is gondoltam, s ime, már itt is van!

Xxxxxx volt, aki csakugyan átnyujtotta a szegény lantpengetőnek a hangszerét.

- És hogy végződött a sakkjátszma? - kérdezte Quélus nagyot ásítva.

- Uraim! - felelte Xxxxxx. - Azt hiszem, hogy a bolond megmenti a királyt, igaz, hogy nem egykönnyen!... Ejh, Aurilly úr, ide azzal a gyiklesővel. Itt van helyette a lantja, cseréljünk!

Xxxxxxx alig birt felocsudni meglepetéséből, de azután szó nélkül engedelmeskedett s leült egy párnára a gazdája lába elé.

- Az egyik már lépre került! - jegyezte meg Xxxxxx. - Most a többin a sor!

E szavak után, amelyekből Xxxxxxx mindent megérthetett, amit eddig nem tudott, Xxxxxx vissza- ment az előszobába, előbb azonban Schomberg fúvócsövét elcserélte a maga tekefogójával.

- Igy van jól! - jegyezte meg Chicot. - Vál[...]1

És ezzel becsukta az ajtót, magára hagyva a herceg őfenségét kedvelt lantpengetőjével együtt...

1 Szöveghiány! (az elektronikus változat szerk.)

IX. FEJEZET.

A nagy fogadás ideje elérkezett, helyesebben: el kellett, hogy érkezzék, mert dél óta a Louvre megtelt a Liga főbb embereivel, érdeklődőkkel és kiváncsiakkal.

De Páris városa is elküldötte ide a maga néptömegeit, amelyek sűrű sorokban állották körül a Louvre épületét. Ám azért nem kellett félteni a Louvre-t és lakóit! Még nem érkezett el annak ideje, amikor a nép morajló zúgolódása mennydörgéssé fokozódik, lerombolja a falakat s a gazdáikra dönti a kastélyokat. A hű svájci katonák összenevettek a néppel, noha ez is föl- fegyverkezett erre a napra, de a nép is viszonozta a barátságos mosolyt.

A királyt a trónteremben tisztjei, szolgái, barátai és a családtagok vették körül, várva, amig a különféle testületek elvonulnak a király előtt, hogy azután elfoglalják a Louvre udvarán részükre kijelölt díszhelyeket. A király igy áttekinthette ellenségeinek népes táborát, amelyre olykor-olykor Xxxxxx hívta föl a figyelmét - aki a trón mögött vonta meg magát láthatatlanul - vagy az anyakirályné egy-egy kézintése szolgált figyelmeztetőül. E pillanatban Monsoreau gróf lépett a terembe.

- Nézd csak, nézd, Xxxxxxxxx! - szólalt meg Chicot. - Nézd csak a te kedves fővadász- mesteredet, igazán megéri a fáradságot! De milyen halovány az arca és milyen sáros a ruhája!

- Csakugyan, ő az! - jegyezte meg a király, magához intve a grófot, aki most feléje indult.

- Mit keres ön a Louvre-ban, gróf úr? - kérdezte tőle a király. - Én önt most Vincennes-ben képzeltem, ahol előkészületeit végzi a vadászat alkalmából.

- Felség - felelte Monsoreau gróf - a vadat csakugyan felhajtottuk hét órára, de immár dél lett és még semmi hír az udvarról. Attól féltem, hogy valami baj történt, azért ide siettem.

- Valóban, gróf úr? - kérdezte a király gyanakodva.

- Sire! - felelte a gróf. - Ha vétettem volna kötelességem ellen, méltóztassék azt túlbuzgal- mamnak betudni!... Most pedig - folytatta tovább a gróf kissé tétovázva - ha Felséged parancsolja, nyomban visszatérek Vincennes-be, miután meggyőződtem arról, hogy...

- Ne... ne menjen, gróf! - mondotta a király. - Maradjon itt fővadászmester úr, hiszen ez a vadászat csak éppen szeszélyes kedvemben jutott az eszembe. Xxxxxxxx mellettem, mert szükségem van minden hű emberemre, akik közé a gróf úr önmagát is számította, mint akiknek szolgálatára biztosan számíthatok.

A gróf mélyen meghajolt.

- Felség! - kérdezte a gróf - hol parancsolja, hogy helyet foglaljak?

- Engedd át őt nekem egy félórára, Xxxxxx fiam! - sugta oda Xxxxxx halkan a király fülébe.

- Mit akarsz vele csinálni, Chicot?

- Egy kissé megcsiklandozom! Mi ez a kegy neked, Xxxxxx? Ugyis kárpótlással tartozol nekem ezért az unalmas komédiáért, amelyet most végig kell szenvednem.

- Hát jól van, vidd!

- Felség, - szólalt meg ismét Xxxxxxxxx gróf - egy izben már bátor voltam megkérdezni: hová parancsolja, hogy helyet foglaljak?

- Ahol jól esik, gróf úr! - felelte a király. - Például itt mingyárt a székem mögött! Ide szoktam állítani legjobb barátaimat.

- Jőjjön csak ide, fővadászmester úr! - szólalt meg most Chicot, helyet csinálva maga mellett a grófnak. - Nem érzi szagát e xxxxxxxxx? Az ilyen vad fölhajtására vizsla se kell! Ördög és pokol, gróf úr, ah, mily illat! Ezek itt a vargák, akik most elvonulnak, nyomban utánuk pedig a cserzővargák következnek. Az áldóját, fővadászmester úr, hogyha ezeknek a nyomát is elveszti, hát igazán mondom, hogy megfosztatom a rangjától!

Xxxxxxxxx gróf szinlelte, mintha hallgatná, vagyis inkább mintha hallaná, de nem értené Chicot szavait. Nagyon szórakozottnak látszott s nyugtalanul tekintgetett szét maga körül, ami annál kevésbbé kerülte el a király figyelmét, mert Xxxxxx is figyelmeztette rá.

- Tudod-e Xxxxxx - mondotta Chicot a királynak - mit szimatol a fővadászmester úr e pilla- natban?

- Nem tudom, nos?

- Öcsédet, az anjou-i herceget!

- Azt ugyan hiába szimatolja! - jegyezte meg a király mosolyogva.

- Mondd csak fiacskám: súlyt helyezel arra, hogy Xxxxxxxxx gróf ne tudja meg, hogy hol van az öcséd?

- Szeretném, ha nem tudná meg, sőt azt még inkább szeretném, ha hamis nyomra lehetne csalni őt! - felelte a király.

- Hát várj csak, majd megtévesztem a grófot! - jegyezte meg Xxxxxx. - Mondják, hogy a xxxxxx megérzi a róka szagát, ezuttal azonban csalódni fog!... Kérdezd csak tőle, fiacskám, hogy hol van a felesége?

- Gróf úr! - fordult most a király Monsoreau gróf felé. - Mondja csak: hol van a grófné, nem látom az itt egybegyült hölgyek közt.

A gróf felszisszent, mint hogyha xxxxx xxxxx volna meg. Xxxxxx pedig az orrát vakarta s a királyra hunyorított a szemével.

- Sire! - felelte a gróf xxxxxxxx. - Feleségem gyöngélkedik, a párisi levegő nem tesz jót neki. Az éjszaka atyja társaságában elutazott, miután a királyné őfelségétől szabadságot kért és kapott.

- És merre vette útját? - kérdezte a király, kapva az alkalmon, hogy elfordíthatta fejét a cserzővargák csoportjától, amely e pillanatban vonult el előtte.

- Szülőföldje, Anjou felé, Sire!

- Annyi bizonyos, hogy a párisi levegő nem kedvező a - másállapotban levő nők számára! - vágott közbe Chicot. - Neked is ajánlom, Xxxxxx, kövesd a gróf úr példáját s küld el valahová a királynét, hogyha...

Xxxxxxxxx gróf elsápadt dühében és szikrázó szemmel nézett Xxxxxx arcára, aki a király székére támaszkodva, tenyerére hajtotta le a fejét s szinlelte, mintha figyelmét a paszomántkészítők csoportja kötné le, amely közvetlenül a cserzővargák után következett.

- S ugyan ki mondotta önnek, szemtelen úr, hogy a grófné másállapotban van? - kérdezte Xxxxxx-tól a gróf elfojtott dühvel.

- Hát nem igaz? - felelte Chicot. - Pedig, szerintem, még nagyobb szemtelenség föltételezni azt, hogy nincs másállapotban.

- Már pedig a grófné nincs másállapotban!

- Hallottad, fiacskám, Xxxxxx? - sugta a király fülébe Xxxxxx. - A te fővadászmestered ugyanabban a hibában leledzik, amelyben te!

Xxxxxxxxx gróf ökölbe szorította a kezét s gyűlölettől szikrázó, fenyegető tekintetet vetett Xxxxxx arcára, aki erre a kihivó tekintetre azzal felelt, hogy kalapját szemére húzva le, annak vékony, hosszú tolldíszét kigyómódra billegette a levegőben, miközben kaján mosollyal megjegyezte:

- Oh, az a szegény grófné, még bizonyára halálra unja magát útközben.

- Mondottam már, hogy atyjával utazik! - felelte a gróf.

- Hát igen, az apák igen tiszteletreméltó személyek, de - nem szórakoztató társalgók! - jegyezte meg Xxxxxx. - És hogyha csak a báró úr volna az utitársa, bizony... No, de szeren- csére...

- Mit mond? - vágott közbe hirtelen a gróf. - Mit akar mondani azzal, hogy - szerencsére!

- Hát azt akarom vele mondani, hogy csodálom az isten végtelen jóságát, hogy - szerencsére valakit küldött a grófné útjába, az egyik jó barátunk személyében, aki különben is a legpom- pásabb tréfacsináló, s aki, ha találkozik az úton a grófnéval, bizonyára kitűnően elszórakoz- tatja. Pedig - jegyezte meg Xxxxxx hanyagul - nagyon valószinű, hogy találkoznak, mert hiszen mindketten ugyanazon az úton haladnak. De mintha látnám is őket!... Xxxxxx, neked ugyis nagy képzelőtehetséged van, nem látod: mint haladnak a kanyargós úton, a grófné pedig szinte ájuldozik azoktól a csintalan elbeszélésektől, amelyekkel útitársa mulattatja!

Hát ez még keményebb tőrszúrás volt, mint az első, amely a gróf szívét érte. De nem volt szabad magát elárulnia, hiszen itt van a király, akiben Xxxxxx, az udvari bolond, úgy látszik, hogy szövetséges társat talált; leküzdötte tehát ádáz dühét s nyájas arccal kérdezte Xxxxxx-tól:

- Tehát az ön barátja is Anjou felé utazik, Xxxxxx úr?

- Bátran úgy mondhatta volna gróf úr, hogy a - mi barátunk, sőt még helyesebben: az ön

barátja, mert inkább az öné, mint az enyém!

- Ön valósággal bámulatba ejt engem, Chicot úr! - felelte a gróf. Én ugyanis nem ismerek senkit, aki...

- Pedig annyira jó barátja önnek, hogy gróf xx, csupa szokásból - az imént is őt kereste a tömeg közt, de - hiába!

- Én?... Én kerestem volna valakit a tömegben?... Hát látta Chicot úr?

- Igen, igen bizony fővadászmester úr! - felelte Chicot. - Ön, ön a mult, a jelen és a jövő legsápadtabb fővadászmestere, Nimród-tól Autefort-ig, aki az ön elődje volt.

- Miután látja, hogy hiába töröm rajta a fejemet, kérem, Xxxxxx úr, nevezze néven azt a barátot!

- Ejh, az áldóját, gróf úr, az ön mestersége fölhajtani a vadat! Bizonyság reá az a szegény szarvas, amelyet ma reggel ugrasztott ki a vackából, pedig semmit sem vétett önnek. Mit szólna ahhoz, ha önt zavarnák meg reggeli álmában?

A gróf aggódva hordozta körül tekintetét a király környezetén.

- Micsoda? - hördült föl a gróf, mikor a király mellett egy üres helyet megpillantott. - Az anjou-i herceg?...

- Xxxxx, hó - kiáltott föl Chicot. - Itt a vad!

- Ma utazott el? - kérdezte a gróf.

- Ma utazott el - jegyezte meg Xxxxxx - de lehet, hogy már tegnap este elutazott. Különben kérdezze csak meg a királytól, majd megmondja ő pontosan, mikor tünt el az öccse!

- Az éjszaka! - felelte a király.

- A herceg... a herceg... elutazott! - hebegte a gróf izgalomtól remegő hangon. - Oh, istenem, mit mond, Sire...

- Én csak annyit mondok - folytatta a király, - hogy öcsém elutazott, azaz: az éjszaka eltünt hazulról és még a legjobb barátai sem tudják, hogy hová!

- Ha én ezt tudtam volna! - fakadt ki a gróf xxxxxxx.

- Nos, mit tett volna gróf xx, ha tudta volna? - jegyezte meg a király. - S ugyan mi van abban, ha nehány sikamlós történetkét ad elő a grófnénak. Xxxxxx a családunk gáláns hősszerelmese és széptevője; az volt már bátyám, IX. Xxxxxx xxxxxx idejében is és az ő most is, az én időm- ben, aki nem érek rá az asszonyok körül forgolódni. Dehát, ördög és pokol: ez a legkevesebb, amit egy vérbeli hercegtől az udvarnál megkövetelnek, aki különben is a francia szellem megtestesülése.

- A herceg... a herceg elutazott! - ismételte még mindig kétségbeesetten a gróf, megint csak amaz üres hely felé pillantva, ahol a herceg a király mellett rendesen ülni szokott.

- Maradjon már veszteg, gróf úr, ne mozogjon ide-oda szüntelenül, bizony még idegesebbé teszi a királyt! - mordult rá dühösen Chicot. - Az áldóját, de szeretnék a grófné helyében lenni, aki most egy dupla orru hercegben gyönyörködhetik és hallgathatja Xxxxxxx-t, aki úgy játszik a lanton, mint valaha az istenben boldogult Xxxxxxx. Mily szerencsés is a grófné, mily szerencsés, ha mondom!

Xxxxxxxxx gróf most már igazán pukkadozott a méregtől.

- Csak lassan, fővadászmester úr! - csititotta Xxxxxx a grófot. - Leplezze hát egy kissé túlcsapongó örömét, ime, a gyűlés kezdődik. Nem ildomos, szabadon nyilvánítani örömünket! Xxxxxxxxx meg a király beszédét!

Xxxxxxxxx gróf csakugyan kénytelen volt helyén maradni, mert a kis terem szinültig megtelt a küldöttségek tagjaival; a gróf tehát mozdulatlanul állott meg helyén, ünnepélyes magatartást erőszakolva magára. A gyűlés csakugyan megkezdődött: Guise herceg lépett a terembe s amidőn térdet hajtott a király előtt, ijedt és nyugtalan pillantást vetett az anjou-i herceg széke felé, amely most üresen tátongott feléje.

A király szólásra emelkedett; a hirnökök csöndre intették a gyülekezetet.

X. FEJEZET.

- Uraim! - szólalt meg a király az általános csend közepette, miután meggyőződött arról, hogy Épernon, Schomberg, Xxxxxxxx és Xxxxxx, akiket tiz svájci katona váltott föl a szolgálatban, csakugyan jelen vannak s mögötte foglaltak állást - Uraim, a király, aki hogy úgy mondjam: az ég és a föld közt foglal helyet, egyformán meghallja az égből és a földről jövő hangokat, vagyis: amit az isten és a nép parancsol. Az erőknek a katholikus hit megvédése céljából egyetlen kötelékbe való egyesítése biztosíték az én alattvalóim boldogulására. Én ezt teljes mértékben megértem! Ezért fogadtam én szivesen nagybátyám, a Guise herceg okos tanácsát. Én tehát a Szent Ligát annak rendje és módja szerint létre jött intézménynek jelentem ki, minthogy pedig az ilyen hatalmas testületnek jó és erős vezére kell, hogy legyen; minthogy az Egyház megvédelmezésére hivatott vezérnek hitbuzgó és lelkes hívőnek kell lennie, és e hitbuzgalom már az illető vezér természetében és rangjában kell, hogy gyökerezzék: elhatá- roztam, hogy a Liga élére egy keresztény herceget állítok és kijelentem, hogy ez a vezér...

A király itt szándékosan szünetet tartott. Még a szunyogdongást is meg lehetett volna hallani a mély csöndben...

A király most ismételte:

- És kijelentem, hogy ezentúl a vezér - Xxxxxx Xxxxxx, aki III. Xxxxxx néven Franciaország jelenlegi királya!

Mikor Xxxxxx ez utóbbi szavakat kimondotta, hangja fokozatosan erősbödött, mintegy ezzel akarva fennenhirdetni diadalát és lelkesíteni híveit, s ugyanakkor végkép elhallgattatni a Liga tagjait, kiknek morajló zúgása elárulta elégedetlenségüket és meglepetésüket. Ami pedig Xxxxx herceget illeti: nos, őt valósággal földig sújtotta ez a váratlan fordulat; kövér izzadság- csöppek hullottak homlokáról s ijedten nézett össze Mayenne herceggel és biboros öccsével, akik a Liga főemberei közt állottak.

Xxxxxxxxx gróf most még inkább csodálkozott az anjou-i herceg távolmaradásán, de azután, eszébe jutván a király szavai - amelyek szerint a herceg egyszerűen eltünt, de nem bizonyos, hogy elutazott - nyugalma lassankint ismét visszatért.

A biboros feltünés nélkül odahagyta azt a csoportot, amely eddig őt körülvette s a bátyjához sompolygott.

- Xxxxxx! - súgta a bátyja fülébe a biboros. - Én azt hiszem, hogy a mi életünk itt nincs többé biztonságban! Jó lesz innen minél előbb odábbállni, mert a nép nagyon szeszélyes ám, s meglehet, hogy a királyt, akit ma még gyűlöl: holnap bálványként imádja.

- Magam sem bánom! - jegyezte meg Mayenne herceg. - Várj meg itt, én majd előkészítem a visszavonulást.

Ezalatt a király aláirta a már előre elkészített okmányt, amelyet Xxxxxxxxxxx fogalmazott, aki az anyakirálynén kivül egyedül volt beavatva a titokba; majd gúnyos orrhangon magához szólította Xxxxx herceget, kinek a tollat a kezébe nyomva, rámutatott az okmánynak arra a helyére, ahová a nevét kellett irnia.

- Oda... oda, közvetlenül az én nevem alá! Ugy!... Most pedig adja át a tollat bátyám a biborosnak és Mayenne hercegnek!

Csakhogy Mayenne herceg ekkor már valahol lenn, a lépcsőkön sietett lefelé, a biboros pedig az előszobában tartózkodott. A királynak is feltünt a két herceg távolmaradása.

- Akkor hát adja át a tollat a fővadászmester urnak! - mondotta a király.

Guise herceg ezalatt aláirta az okmányt s a tollat Xxxxxxxxx gróf kezébe nyomva, már távozni készült, mikor a király rászólt:

- Várjon csak, kérem!

Xxxxxxx a gyülekezet többi tagjai az ív aláirásával voltak elfoglalva, a király Xxxxx herceggel beszélgetett.

- Kedves nagybátyám! - mondotta a király. - Azt hiszem, az ön eszméje volt, hogy a Liga tagjaiból hatalmas hadsereget kell megszervezni a székváros védelmére. Nos, a hadsereg meg van szervezve, vezére pedig természetesen a - király!

- Ugy van!... Ugy van! - helyeselt a herceg, pedig maga sem tudta, hogy mit mond.

- De arról sem feledkeztem ám meg, hogy van még egy másik hadsereg is, amelynek szintén vezérre van szüksége! Ez a szerep pedig a királyság első katonáját illeti meg! Amig tehát én a Liga hadseregének vezetését veszem át: addig a rendes sorkatonaság vezetését - önre bizom bátyám!

- És mikor kell elutaznom a parancsnokság átvétele céljából? - kérdezte a herceg.

- Tüstént! - felelte a király.

- Xxxxxx!... Xxxxxx! - hangzott föl most Xxxxxx szava, de a király vagy nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, s mire Xxxxxx utat tört magának a királyhoz, akkor már késő volt meg- akadályozni cselekedetében. Xxxxx herceg kinevezése a már előre elkészített okmány alapján megtörtént, hiába fintorgatta Xxxxxx az orrát.

A három Guise testvér a Louvre előtt találkozott, ahol mind a hárman lóra ültek s tiz perc mulva már a város falain kívül vágtattak tova...

Ezalatt a gyülekezet lassankint oszladozni kezdett, s „Éljen a király!”... „Éljen a Liga!” kiáltások hangzottak fel innen is, onnan is.

- Hála istennek! - sóhajtott föl a király. - Legalább egy súlyos probléma megoldásán is túl vagyok!

- Ezt ugyan jól megcsináltad, fiacskám! - jegyezte meg Xxxxxx bosszús hangon.

- Sta bene!... Jól csináltad, fiam! - mondotta a király anyja: Xxxxxx Xxxxxxx, mosolyogva szorítva meg a kezét a királynak.

- Oh, Sire!... Sire! - kiáltozták az udvaroncok, minden oldalról körülvéve a királyt. - Milyen ügyes sakkhuzás volt, milyen eszme!...

- Ezek azt hiszik, hogy a pénz mannaként hull az égből az ölükbe! - jegyezte meg Xxxxxx, a füléhez xxxxxxx a királynak.

A királyt diadalmenetben kisérték udvaroncai a lakosztályába, csak éppen Xxxxxx korholta és kritizálta kegyetlenül a gazda cselekedetét, ami a királyt kínosan érintette.

- Ejh, Xxxxxx barátom! - vonta őt kérdőre a király, mikor ketten magukra maradtak. - Tudod-e, hogy már untatni kezd a te örökös siránkozásod. Neked semmi sem tetszik, amit én teszek. Ördög és pokol! Nem kivánok én tőled nyájasságot, csak éppen - józan, okos elmét!

- Igazad van fiacskám! - felelte Chicot. - Mert erre van a legnagyobb szükséged!

- Ismerd el legalább, hogy a csinyt jól csináltam!

- Hát éppen ez az, amit nem akarok elismerni.

- Ah!... Te féltékeny vagy reám, király uram! - jegyezte meg gúnyosan a király.

- Én, király?... Isten mentsen! - szabadkozott kétségbeesetten Chicot. - Ha féltékeny akarnék lenni, akkor nem királyra lennék féltékeny avagy irigy!

- Hát arra felelj nekem, Chicot: én vagyok-e a Liga királya? Igen, vagy nem?

- Kétségtelenül, de...

- Nos, mi az a de?

- De nem vagy többé - Franciaország királya! - felelte nyomatékos hangon Chicot.

- Dehát akkor ki a királya, ha nem én?

- Xxxxx, csak éppen nem te vagy fiacskám!... Legelsőbben is az öcséd!

- Xxxxxx, akit fogolyként őriztetek?

- Akár fogoly, akár nem, annyi bizonyos, hogy ő felkent király, mig te nem vagy az, Xxxxxx!

- És ki szentelte föl?

- Guise biboros!... Különben gratulálok a rendőrségedhez, Xxxxxx! Párisban, a Szent- Genovéva-templomban harminchárom személy jelenlétében megkoronáznak és fölszentelnek egy királyt! És neked erről tudomásod sincs!

- Ördög és pokol! - kiáltott föl szörnyüködve a király. És te tudtad ezt, Xxxxxx?

- Hát persze, hogy tudtam.

- És honnan tudhattad te azt, amit én nem tudok?

- Xxx, Xxxxxx!... Neked Xxxxxxxxxxx a rendőröd, én pedig a magamé vagyok! A király komoran nézett maga elé s összeráncolta a homlokát.

- De számláljunk csak tovább, Xxxxxx: kit lehet még francia királynak tekinteni?... Az anjou-i herceget már említettem!... De itt van mingyárt Guise herceg...

- Guise herceg?...

- Igen, Xxxxx Xxxxxx xxxxxx, a sebhelyes!

- Derék egy király mondhatom! - jegyezte meg kicsinylőleg a király. - Száműztem őt a - had- sereghez!

- Hm! Hát téged is száműztek Lengyelországba, és mégis itt vagy! Mintha bizony La Charité vára messzebb volna a Louvre-tól, mint Krakó Páristól! Hát azt nevezed te sikerült csinynek, Xxxxxx, hogy Xxxxx herceget száműzted a hadsereghez, vagyis: harmincezer kitünő harcos élére állítottad! És pedig milyen hadsereg élére! Nem olyan ám az, mint a Liga hadserege!... Nem bizony! Xxxxx Xxxxxx hercegnek épp ilyen hadseregre volt szüksége; harcedzett, ágyúfüsttől barnított katonákra, akik husz olyan hadsereget fölfalnak, mint a milyen a Liga hadserege! Elannyira, hogyha egyszer Xxxxx hercegnek eszébe jutna, hogy király akar lenni: akkor csak belefuvat a trombitákba s a hadseregét a főváros ellen vezetve, odakiáltja katonái- nak: „Fiúk előre! Nyeljük el Xxxxxx Xxxxxx királlyal és a Louvre-ral együtt!” - És azok a fickók megcsinálják, ahogy én ismerem őket!

- Csak éppen egyetlenegy dologról feledkezik meg nagytudományu tisztelt politikus barátom!

- jegyezte meg Xxxxxx xxxxxxxx.

- Ah, lehetetlen! - felelte Chicot. - Ha megfeledkeztem valamiről, akkor az legföljebb egy - negyedik király lehet!

- Nem, oh nem arról van szó! - mondotta Xxxxxx fölényes hangon. - Ön elfelejti, tisztelt uram, hogy ha valaki Franciaország királya óhajt lenni, mikor egy Valois viseli a koronát - akkor bizonyos számú ősökre kell tudni visszatekinteni. Hogyha öcsémnek, az anjou-i hercegnek támadnak ilyen gondolatai, még csak hagyján, mert hát ő is Valois, vérbeli királyi herceg, s köztünk mindössze az elsőbbszülöttség döntött. De Guise herceg?... Ugyan menjen, uram!... Tanulmányozza csak egy kissé a cimertant, és akkor mondja meg, vajjon Franciaország lilioma nem jobb családból származik-e, mint a lotaringiai - rigó?

- Ejh, ejh, Xxxxxx, már megint egy tévedés! - felelte feddő hangon Chicot.

- Hogy mondtad, tévedés? Ugyan, eredj, Chicot!

- Hát persze, hogy tévedés! Guise herceg jobb családból származik, mint te, Xxxxxx Xxxxxx!

- Ön megbolondult, Xxxxxx uram? - jegyezte meg fölényesen a király.

- Ejh, hiszen én hivatásszerüen vagyok bolond!

- Nem, nem ugy, hanem igazán megbolondultál, Chicot, kötözni való bolond vagy. Tanulj meg olvasni, barátom!

- Hát jól van, Xxxxxx, te, aki tudsz olvasni, itt van ni, olvasd! - felelte Xxxxxx, kihuzva kebeléből azt a pergament, amelyre Xxxxxxx Xxxxx mester irta rá a Guise-család állítólagos genealógiáját, amelyet a pápa jóváhagyásával hoztak vissza Avignon-ból s amely a Guise- családot egyenesen Xxxx Xxxxxxxxx származtatja le.

Xxxxxx xxxxxx elsápadt, amint tekintete az okmányra s a pápai pecsétre esett.

- Nos, mit szólsz hozzá, Xxxxxx? - kérdezte gúnyos hangon Chicot. - Ugy-e, hogy a francia liliom milyen messzire elmarad? Az áldóját, mintha a rigók túl akarnák szárnyalni Xxxxxx sasmadarait! Jól vigyázz, fiacskám!

- Hogyan jutottál ez okmány birtokába, Chicot?

- Egy ügyvéd vánkosa alatt volt elrejtve.

- Hogy hivják azt az ügyvédet?

- Xxxxxxx Xxxxx xxxxxx, Lyonban.

- És ki találta meg Lyonban az ügyvéd párnája alatt?

- Egyik jó barátom, egy szerzetes! - felelte Xxxxxx.

- Hogy hivják?

- Gorenflot!

- Hogyan? - kiáltott föl meglepetten a király. - Az a lázító szónok, aki tegnap engem is megsértett? Egyébként jó politikai érzéke lehet. Tehát ő csente el az ügyvédtől?

- Mit, elcsenni? - felelte fölháborodva Chicot. - Erőszakkal vette el tőle!

- Xxxxxxx Xxxxx-tól, ettől a párbajhőstől erőszakkal? - kérdezte a király hitetlenül rázva a fejét.

- Igen, bizony, attól a párbajhőstől!

- De hiszen akkor igen derék legény lehet ám a talpán, a te jó barátod!

- Akárcsak Xxxxxx!

- Különös, hogy e szép fegyvertény után nem jelentkezett nálam jutalomra!

- Szerényen, alázatosan visszament a kolostorba, s egyetlen kivánsága csak az: felejtsék el, hogy ő egyáltalán kimozdult onnan!

- Chicot - mondotta a király - szavamra mondom, hogy az első megüresedő apátságra őt nevezem ki!

- Köszönöm az ő nevében, Felség!

XI. FEJEZET.

A Liga e nagy napja mozgalmas és fényes véget ért, mint ahogy kezdődött. A király barátai örvendeztek, a Liga szónokai Xxxxxx testvért dicsőitették és szentté avatni készültek. A kegyencek azt hangoztatták, hogy az oroszlán végre fölébredt; a Liga tagjai ellenben: végre a róka is belekerült a csapdába! Minthogy pedig a franciák alaptermészete a hiúság és mert a szellemileg alacsonyabbrendü vezéreket nem szeretik: maguk az összeesküvők is örültek annak, hogy a király túljárt az eszükön. Az is igaz azonban, hogy a főkolomposok gondos- kodtak a maguk személyes biztonságáról.

A három Guise herceg, mint láttuk is, lóhalálban hagyta el Párist, főügynökük, Xxxxxxxxx gróf pedig előkészületeket tett az elutazásra, hogy az anjou-i herceget útközben utólérje. Abban a pillanatban azonban, mikor a gróf távozni készült a Louvre-ból, Xxxxxx toppant az útjába. A Liga tagjai már valamennyien eltávoztak, Xxxxxx tehát nem aggódott többé királya miatt.

- Xxxx, hová xxx xxxxxx, fővadászmester úr? - kérdezte Xxxxxx.

- Őfenségéhez, az anjou-i herceghez csatlakozom! - volt a lakonikus válasz.

- Hm!... Őfenségéhez?

- Igen, mert nyugtalankodom miatta! Nem olyan időket élünk, mikor egy vérbeli királyi herceg megbizható kiséret nélkül indulhatna utra!

- Hát ami azt illeti, magam is aggódom őfensége miatt! - jegyezte meg Xxxxxx.

- S ugyan miért? - kérdezte a gróf s gyanakodva nézett Xxxxxx xxxxxx.

- Azt rebesgetik, hogy a herceg - meghalt! - súgta fontoskodó arccal a gróf xxxxxx.

- Hah! - kiáltott föl a gróf a meglepetés hangján, amelyből azonban mintha kicsendült volna némi öröm is. - Hiszen azt mondotta ön az imént, hogy úton van!

- Hát tetszik tudni, gróf úr - felelte Xxxxxx - én nagyon hiszékeny ember vagyok, még a kézzelfogható hazugságot is elhiszem; most azonban minden okom megvan, hogy azt higyjem, hogy a herceg úton van ugyan, de a - másvilág felé.

- De lássuk csak, mire alapítja ebbeli föltevését?

- Nagyon egyszerü az okoskodás, gróf úr! A herceg tegnap este lépte át a Louvre küszöbét, s azóta senki sem látta távozni innen.

- És Aurilly?

- Eltünt!

- Hát nemes ifjú barátai?

- Eltüntek!... Eltüntek!

- Ugy-e, hogy csak tréfálni méltóztatik Xxxxxx úr?

- Ha nem hiszi, hát kérdezze meg magától a királytól, gróf úr!

- Őfelségét csak nem lehet kivallatni!... Viszont az is igaz, hogy mindenáron meg kell tudnom a valóságot! - mondotta a gróf s egyenesen a király lakosztálya felé indult.

A királyt azonban nem találta szobájában, mert - mint ott mondották neki - az anjou-i hercegnél van látogatóban.

- Hallotta, Xxxxxx úr? - kérdezte a gróf Xxxxxx-tól. - Azt mondják, hogy a király az anjou-i hercegnél van látogatóban. A herceg tehát nem halt meg!

- De nem sok hijja! - jegyezte meg Xxxxxx titokzatos mosollyal.

Xxxxxxxxx gróf mindezekből a megjegyzésekből nem tudta a valóságot kihámozni; azt ellenben bizonyosra vette, hogy a herceg nem távozhatott el a Louvre-ból. Csak arról nem tudott magának számot adni: miért, mily kényszerítő ok miatt maradt távol a herceg a Liga ülésétől ezekben a sorsdöntő órákban!

A király csakugyan az anjou-i herceget kereste föl, ahová a fővadászmester úr már nem követhette; kénytelen volt tehát a folyosón várakozni és ott bevárni a hireket.

Említettük már, hogy a király által az anjou-i herceg őrizetére kirendelt négy kedvelt udvaroncot a Liga ülésének idejére svájci zsoldosok váltották föl, az ülés végeztével azonban

- bármily kellemetlen volt is a négy mignon-nak - ismét csak őket bizta meg a király a herceg őrizetével. Ismét elfoglalták tehát őrhelyüket, még pedig Schomberg és Épernon a szalonban, Xxxxxxxx és Xxxxxx a herceg lakószobájában.

Quélus és Xxxxxxxx - tudomást se véve a herceg és Xxxxxxx jelenlétéről - a Liga ülésének lefolyását beszélték meg egymás közt, természetesen erősen szinezve azokat a mozzanatokat, amelyek a herceget különösen érdekelhették: hogy a király szerteágazó összeesküvésnek jött a nyomára, s a főcinkosok máris lakat alatt vannak; bármily jószivű legyen is a király, ezuttal nem ismer kegyelmet.

- Bizony még megérjük, hogy ismét divatba jön az a rettenetes kivégzési mód, tudniillik a zsákbafojtás! - jegyezte meg Xxxxxx.

- S ugyan mi lehetett az? - kérdezte Maugiron kiváncsian.

- Még azt sem tudod?... No, majd elmondom: egy királyi ötlet, amely 1350-ben valósult meg. Egy embert és három vagy négy macskát gyömöszöltek bele egy közös zsákba s azután behajították őket a Szajnába. A macska mint tudva van, nem szereti a vizet; no már most, mikor a vizből ugyancsak bőven kijutott nekik, dühükben az emberre vetették magukat, mert azt hitték, hogy a fürdőt az embernek köszönhetik. Hogy azután mi történt ebben a zsákban; milyen élet-halálküzdelem fejlődött ki az ember és a macskák közt: azt senki sem tudja, de jobb reá sem gondolni!...

- Csodálom a te kimeríthetetlen tudományodat, Quélus! - áradozott Xxxxxxxx. - Mondhatom, hogy nagyon érdekes társalgási téma, s ami fő: éppen alkalmi! Tehát ilyen és ehhez hasonló kivégzési mód vár az összeesküvőkre?

- Nem hinném, legalább is ami a vezéreket és a főcinkosokat illeti! - felelte Xxxxxx, kár- örömmel pillantva oldalt a hercegre és a társára. A vezéreknek joguk van a nyilvános kivégzést követelniök hóhérbárd által. De ami a lógósokat illeti - értem alatta a kegyenceket, apródokat, fogadósokat, lantpengetőket...

- Uraim! - pattant föl e szóra sértődötten Aurilly.

- Soh’se törődj velük, Xxxxxxx! - jegyezte meg látszóan nyugodtan az anjou-i herceg. - Ezek a gúnyolódások nem érnek föl hozzám, vérbeli királyi herceghez, sem családomhoz!

- Ugy van, herceg! - felelte rá Quélus. - Mert azokkal még szigorúbban bánnak el: lenyakaz- zák őket! Xxxxx reá Nemours herceg, akit XI. Xxxxx, a nagy király kivégeztetett.

A két kegyenc eddig ért beszélgetésében, mikor a szalon felől zaj hallatszott föl s nyomban utána a küszöbön megjelent a - király.

Xxxxxx xxxxxx talpra ugrott.

- Sire! - kiáltott föl méltatlankodva a herceg. - Az igazságérzetéhez fordulok segítségért azokkal a sértésekkel szemben, amelyeket az ön kegyelt udvaroncai részéről védtelenül kell elszenvednem!

A király azonban mintha nem is hallotta volna öccse e szavait.

- Jó napot, Xxxxxx! - mondotta a király, megcsókolva az arcát kegyelt emberének. - Örvendek, ha láthatlak! És te, szegény Xxxxxxxx, hogy érzed magad?

- Halálra unom magam, Felség! - felelte Xxxxxxxx. - Azt hittem, hogy mulatságosabb feladat vár reám, mikor fenséges öccsének őrizetével bizott meg Felséged.

- Ime, most a saját fülével hallhatja Sire, mily sértésekkel halmoznak el engem! - mondotta a herceg panaszos hangon. - Nem hinném, hogy Felségednek ez lett volna a célja!

- Csend, uram! - felelte a király, még csak hátra sem fordulva öccse felé. - Nem szeretem, ha foglyaim panaszkodnak!

- Dehát a mi családi ügyünk elintézéséhez van-e szükség egyáltalán tanura? - kérdezte a herceg szemrehányó hangon.

- Igaza van, uram! - felelte a király. - Uraim, hagyjanak bennünket magunkra! A két mignon nyomban távozott, de magával vonszolta Aurilly-t is.

- Ön az én koronámra vágyik, kedves Xxxxxxxx barátom! - mondotta a király, mihelyt magára maradt az öccsével. - Ön a Ligát csak eszközül használja ellenem, hogy a trónra ülhessen. Páris egyik eldugott kicsiny templomában önt már királlyá szentelték, hogy egyszeriben fölkent királyként mutatkozzék be a párisiaknak.

- Felség, hát engem meg sem hallgat? - kérdezte a herceg félelemtől reszketve, látván a király kitörni készülő haragját.

- Mire való az? Hogy hazudjék, avagy, hogy olyan dolgokat meséljen el itt nekem, amelyeket én talán jobban ismerek, mint ön! De nem: ön ugyis hazudnék, uram, mert ha őszintén beismerné mindazt, amit ellenem vétett, akkor megérdemelné a halált! Ön tehát hazudnék, már pedig én önt meg akarom kimélni ettől a szégyentől!

- Felség, beszéljen nyiltabban, nem értem, mivel vádol engem! - szólt kétségbeesetten a herceg.

- Hát majd érthetőbben is megmagyarázom! - ordította most a király, hogy szinte harsogott. - Ön összeesküdött xxxxxxx, mint ahogy összeesküdött annak idején bátyám, IX. Xxxxxx ellen; csakhogy akkor Xxxxxx xxxxxxxx király segítségével, ma pedig - Guise herceg áll az ön háta mögött! Xxxxxxxxx, szépen kieszelt terv, amely önnek méltó helyet biztosított volna a trónbitorlók történetében. Azelőtt csúszva-mászva közeledett áldozatához, mint a kigyó; ma: harapni akar, mint az oroszlán! A korábbi fondorlat helyett nyilt erőszak; méreg után - a kard!

- Méreg?... Mit akar ezzel mondani, Sire? - kiáltott föl a herceg sápadtan a tehetetlen dühtől és

- Eteokles példájára - azt a helyet keresve, ahol Xxxxxxxxxx-t lángoló tekintetével halálra sérthetné, miután sem tőr, sem kard nem volt nála. - Miféle méregről beszél, Sire?

- Arról a méregről, amellyel megmérgezted bátyánkat, IX. Xxxxxx királyt s amelyet volta- képpen Xxxxxx xxxxxxxx királynak, saját bűntársadnak szántál! No, de hiszen mindenki ismeri már az efféle mérgezési eseteket; édesanyánk sokszor folyamodott hozzá. Oh, én jól értem, hogy miért nem mertél soha a szemem közé tekinteni, de most felszólítalak, hogy nézz a szemembe, és légy róla meggyőződve, hogy egy olyan vivásu ember, mint amilyen te vagy: engem nem pusztíthat el - soha! - s ez utóbbi szavakat harsogva vágta a herceg szeme közé a király, aki fenyegető tekintettel közeledett öccse felé.

Az anjou-i herceg szinte megingott e nem várt erélyes támadás hatása alatt, de a király kiméletlenül folytatta tovább:

- Igen, a kard!... A kard! Szeretnélek itt, e szobában látni téged egy szál karddal a kezedben - velem szemben. A fondorlatban már legyőztelek, Xxxxxx, mert magam is kacskaringós utat tettem meg, amig Franciaország trónjáig juthattam. Ha tehát ismét fondorlatot forgatsz elmédben, figyelmeztetlek: jól vigyázz, hogy ne utánozzál, hanem mulj fölül engem, öcsém! Ismétlem, hogy áskálódásoddal és furfanggal nem sokra mégy, nyilt harcban pedig el fogsz esni! Ne próbálj tehát szerencsét sem így, sem amugy, mert ettől a pillanattól kezdve mint király, mint mester, mint zsarnokod bánok el veled, visszakergetlek a magad sötét világába, ellenőrzöm minden lépésedet s a legelső gyanús megmozdulásra kinyujtom feléd erős keze- met és irgalom nélkül odadoblak téged a hóhér bárdja alá!... Ime, ezeket akartam én neked tudtodra adni öcsém; ezért akartam én négyszem közt beszélni veled, Xxxxxx, és ezért rende- lem el én barátaimnak, hogy ma éjszakára hagyjanak téged magadra, hogy zavartalan magá- nyodban elgondolkozhassál szavaim jelentőségéről... Hogyha az éjszaka jó tanácsadó - amint mondani szokták - akkor ez a mondás elsősorban is a foglyokat illetően állja meg a helyét!

- Igy tehát - jegyezte meg a herceg - Felségednek egyszerű szeszélye, rossz álma következ- tében megfogamzott gyanuja alapján jutottam vád alá és lettem kegyvesztett?

- Nem igy, öcsém! - felelte a király. - Az én igazságérzetem helyezett téged vád alá!

- De mondjon legalább egy bizonyos határidőt, ameddig fogságom tart, hogy tudjam magam mihez tartani!

- Amikor fölolvassák előtted az itéletet: akkor azt is meg fogod tudni!

- Az édesanyámat sem láthatom?

- Ugyan miért? Mi célja lenne? - jegyezte meg a király. - Annak a hires vadászati könyvnek csak három példánya volt még meg az egész világon: az egyik a bátyám halálát okozta és megsemmisült; a második példány Firenzében, a harmadik Londonban van. Igy tehát nekem nincs mitől félnem. Különben is, nem vagyok olyan szenvedélyes vadász, mint amilyen szegény bátyám volt. Xxxxxx öcsém, jó éjszakát!

A herceg megsemmisülten rogyott le székére.

- Uraim! - mondotta a király, az ajtót kitárva. - Uraim! Az anjou-i herceg őfensége ez éjszakára teljes szabadságot kért tőlem, hogy zavartalanul gondolkozhassék arról a válaszról, amelyet megbeszélésünkhöz képest, holnapra várok tőle. Hagyjátok őt tehát magára a szobájában és ne zavarjátok, kivéve azokat az ellenőrző látogatásokat, amelyeket ti időről- időre végezni jónak láttok. Talán túlizgatottnak fogjátok találni a foglyot a köztünk lefolyt beszélgetés következtében, de gondoljátok meg, hogy az ellenem szőtt összeesküvés miatt az anjou-i herceg többé nem méltó a cimére és arra, hogy az én testvérem legyen; következés- képp ő itt csak fogoly, ti pedig az ő börtönőrei vagytok. Semmi szertartás: ha a fogoly erősza- koskodik, jelentsétek csak nekem; ott van a Bastille és benne Xxxxxxx Xxxxx, a parancsnoka, aki pompásan tudja megfékezni a zabolátlan és forradalmár természetü embereket.

- Sire!... Sire! - kiáltozta kétségbeesetten a herceg. - Ne feledje el, hogy én a...

- Oh, ön IX. Xxxxxxxxx is az - öccse volt, uram!

- De legalább adják vissza az én szolgáimat... az én barátaimat!

- Ne panaszkodjék! Én a magaméiról lemondottam az - ön kedveért!

És a király becsukta maga után az ajtót, mire a herceg sápadtan és megsemmisülten tántorgott hátra a székéig, amelyre tehetetlenül lerogyott.

XII. FEJEZET.

Abból a jelenetből, amely az anjou-i herceg és a király közt az imént lejátszódott, a herceg megitélhette, hogy helyzete teljesen reménytelen.

Az őrizetével megbizott udvaroncok révén a Louvre-ban történtek felől teljes tájékozódást nyert: értesült Guise-ék teljes vereségéről s a király diadaláról s igy már azután megértette a nép üdvrivalgásának jelentőségét is. Elhagyták őt barátai s a Liga vezérei, akik maguk is mindnyájan a saját bőrüket szerették volna első sorban is megmenteni. De eltávolodott tőle még a saját családja is, amelyet a mérgezések és gyilkosságok annyira megtizedeltek, a kölcsönös féltékenykedés pedig megbontotta az egységét. Emlékezése visszaszállt a multba, amelyet az imént bátyja, a király tárt föl lelkiszemei elé és szomoruan állapította meg, hogy

IX. Xxxxxx bátyjával szemben való küzdelmében legalább voltak bizalmas emberei és önzetlen támogatói, mint például az a két hűséges lélek, az a két lángoló pallos: Xxxxxxxx és La Mole! Elszigeteltségében megrohanta a lelkiismeretfurdalás e két derék ifjú halála miatt, amelyet ő okozott. És akkor még huga, Xxxxxx xxxxxxxx királyné is szerette és vigasztalta őt, de vajjon mivel hálálta meg ő annak jóságát? De itt van még az édesanyja: Xxxxxx Xxxxxxx! Ámde őt még ez se szerette soha! Majd eszébe jutott - Bussy, a derék Xxxxx, a hű szív, a félelmetes kardforgató, akit szintén föláldozott Monsoreau gróf kedvéért, akinek tetszeni akart, mert ez ismerte a titkát, amely xxxxx azonban mégis csak tudomására jutott a királynak, igy tehát Xxxxxxxxx gróf megszünt reá nézve fenyegető rém lenni. Pedig mily nagy előnyt jelentett volna számára ebben a kínos helyzetében annak tudata, hogy Bussy őrködik fölötte; Bussy, ez a hű, ez a legyőzhetetlen lovag, mindenkinek kedvelt embere, aki a szabadulást, a bosszút jelentette volna számára. De ő ezt az embert is magára haragította, s most magára- hagyottan itt ül fogolyként a Louvre körül elfutó ároktól ötven lábnyi magasságban, négy udvari kegyenc őrizete alatt, nem is számítva, hogy a Louvre udvarai telve svájci zsoldo- sokkal.

Néha az ablakig sétált s lenézett az alatta tátongó mélységbe, melynek láttára szédülés fogta el a fejét. Őrei fölváltva tekintettek be hozzá óránkint, sokszor köszönés nélkül nyitottak be hozzá, hogy meglepetésszerüen megvizsgálják az ajtókat, az ablakokat, a szekrényeket, sőt még az ágy és az asztal alá is betekintettek s meggyőződtek arról is, vajjon a függönyök s az ágylepedők épek-e, nincsenek-e hosszában, kötélfonásra alkalmas módon földarabolva. Olykor-olykor még az erkélyre is kitekintettek, de az alatta tátongó ötven lábnyi mélység láttára megnyugodtak.

A herceg halovány arca néha megjelent az ablaküveg mögött, amint kitekintett a tájra; az ablak alatt elhuzódó árkon túl egy tizenöt láb széles, valamikor vesztőhelyül szolgált térség terült el, amelyen túl a Szajna vize folydogál csöndesen; a tulsó parton, mint valami mozdu- latlan óriás, ágaskodott a Nesle-tornya. Fátyolos tekintetével figyelte végig a nap nyugtát, mint tünik el apránkint a fény és lép helyébe a homály, a sötétség. És gyönyörködött a régi Páris látképében, a bucsuzó napsugártól pirban égő háztetők tengerében, amelyre lassankint a hold halvány fénye szórt csillogó ezüstöt. De amott a szemhatáron ime sötét felhő kezd emelkedni, s nagy rémületére mindig jobban és jobban tornyosul a Louvre fölé. Vihar van készülőben! A herceg sok gyöngeségéhez társult a mennydörgéstől való babonás félelme. Ha nem röstelte volna, bizony még mind a négy mignont behivta volna maga mellé a szobába, csakhogy egyedül ne kelljen végigszenvednie a vihar rémségeit.

Ledőlt az ágyra pihenni, de álom nem jött szemére; olvasni akart, de a betük táncot jártak szeme előtt; inni akart, de a bor ize keserű volt; majd Xxxxxxx lantját vette a kezébe, de biz’ annak hangjai nemhogy fölvidították volna kedvét, hanem inkább sírásra késztették. Ekkor

azután elkezdett szitkozódni és káromkodni, akárcsak a pogány, s tört, zúzott minden tárgyat, ami a kezeügyébe került. Ezt már családi betegsége rovására könyvelték el a Louvre-ban. Négy börtönőre be-benézett néha a félig nyitott ajtón, vajjon mi okozza azt a pokoli zajt, de azután látták, hogy csak a herceg szórakozik, mire nyugodtan visszahuzódtak.

E pillanatban éppen egy széket tört darabokra, mikor a háta mögött ablakcsörrenés hangzott föl, s ugyanabban a pillanatban a csipőjén meglehetős éles fájdalmat érzett. Az első gondolata is az volt, hogy valaki a király megbizásából orozva rálőtt, igy akarván őt eltenni láb alól.

- Ah, te áruló... te gyáva! - ordítozta mérgében a herceg. - Hát ki akarsz végeztetni, amint hogy meg is igérted! Ah, meghalok...

És lerogyott a szőnyegre. Esés közben azonban a keze valamiféle kemény tárgyba ütközött, amely nagyobb volt, mint a puskagolyó és egyenetlen.

- Ohó! Hiszen ez kő! - mormogta a herceg. - Hallottam is az ablakcsörrenést.

Xxxxxx vette a követ és jobbról-balról megforgatta; ekkor vette észre, hogy papiroslap van köréje csavarva. Most már eszmélni kezdett: hátha valami jó barát kezétől ered, mire a remény halvány sugara villant föl szemében. A világosság felé közeledve, a selyemszállal a kőhöz erősített papiroslapot lefejtette s örömében fölkiáltott:

- Levél!

Kibontotta s mohón olvasta:

„Ugy-e, megunta már a szobát őrizni? Ugy-e, szereti a friss levegőt és a szabadságot? Nohát akkor menjen abba a szobába, amelyben valaha Xxxxxx xxxxxxxx királyné rejteg- ette barátját és szerelmesét, a szegény La Mole grófot; ott nyissa ki a szekrényt, s ha félretolja a legalsó deszkalapot: egy selyem kötéllétrát talál. Erősítse azt az erkély korlátjához, a másik végét eressze le az árokba, ahol két erős kar ragadja meg. Egy ló viszi el önt, mint a szélvész biztos tájra.

Egy jó barát.”

- Egy jó barát! - mormogta magában a herceg. - Jó barát!... Nem is tudtam, hogy nekem még barátom is van! S vajjon ki lehet az a jó barát, aki még gondol is reám?

Egy darabig még törte a fejét rajta, de hiába, s végre is megint az ablakhoz ment s kitekintett rajta, de biz’ senkit sem látott.

- Talán csak tőrbe csalnak? - mormogta a herceg, kinek a reménye immár tünedezni kezdett, hogy helyet engedjen a félelemnek. - De hiszen akkor honnan ismerte volna a szekrény titkát, hogy abban kötéllétra van?

Szivdobogva nyitott be a megjelölt szobába, kinyitotta a szekrényt, s az alsó deszkalap elmozdítása után újjai csakugyan egy selyemből font kötéllétrát érintettek meg. Mint a tolvaj lopódzott vissza a szobájába, ahol karosszékének párnája alá rejtette a kötéllétrát. Öt perc mulva hálóköntösben belépett hozzá Xxxxxxxx, egyik kezében kivont kardot szorongatva, másik kezében a gyertyatartót. A szokásos vizsgálatot ő is pontosan elvégezte, miközben a kitört ablaküveget is észrevette, de megnyugodott abban a föltevésben, hogy dühében ezt is a herceg törte be. Még nehány sértő és gúnyos megjegyzést téve a hercegre, Xxxxxxxx távozott, bezárta maga után az ajtót, kétszer is ráfordítva a zárat. Mikor azután minden elcsendesült, a herceg halkan, mintha magában beszélne, megjegyezte:

- Uraim! Jól vigyázzanak! Még szerepet cserélünk!

XIII. FEJEZET.

Mikor az anjou-i herceg magára maradt, - tudatában annak, hogy egy óra hosszat nem háborgatják - párnája alól elővette a kötéllétrát és szétterítvén, annak minden egyes csomóját és kötését alaposan megvizsgálta s azt rendben levőnek s elég hosszúnak találta. De azután egy kissé elgondolkozott...

- Hátha ezek a gonosz udvaroncok - gondolta magában - csak tőrbe akarnak csalni engem! Megerősítem a létrát az erkélyhez s mikor leereszkedem, ők egyszerüen elvágják a kötelet!... De nem, mégsem... Nem tartom őket annyira ostobának, hogy nem gondolnának arra, hogy én az ajtót, mielőtt megszököm, eltorlaszolom. Mire azután ők az ajtót betörik: én már - ill’ a berek - messze járok!... Meg azután ki lehet az, kinek Xxxxxx xxxxxxx kivül tudomása van e kötéllétra létezéséről? Hát nézzük csak! Ki ismerheti ilyen alaposan a lakosztályom, mi több: annak titkos helyeit?... Megvan!... Bussy!

És ekkor a herceg gondolatban mérlegelni kezdte azokat az érveket, amelyek amellett szóltak, hogy az az ismeretlen jóakarója senki más, mint Xxxxx, akiről még Xxxxxx királyné is oly hizelgően emlékezett meg emlékirataiban. Most már szinte bizonyosra vette, hogy a levéliró csakis Bussy lehet, s hogy erről meggyőződjék, az ablakhoz lépett; és csakugyan a folyó tükre fölött terjeszkedő ködben három ló alakját pillantotta meg s mellettük két emberi alak körvonalait vélte fölismerhetni.

- Hát persze: nem lehet más, mint Xxxxx és hű orvos barátja: Xxxx Xxxxxxxx! - mormogta a herceg. - És hogyha csakugyan csapda akar lenni számomra, meg kell adni, hogy művésziesen van fölállítva; elannyira, hogy még szégyenkeznem sem kell, ha - beleesem!

A herceg a kulcslyukon át figyelte meg őreit; kettő aludt, kettő sakkozott. Eloltotta a lámpát s az erkély korlátján át kihajolt. Az alatta tátongó mélységtől megborzadt... De a szabadulás reménye legyőzte a borzadályt, s bátorsága visszatért. Hamarosan megerősítette a kötéllétrát az erkély vaskorlátjához, azután butordarabokkal az ajtót eltorlaszolva, visszasompolygott az erkélyre, ahonnan azonban most már hiába kereste tekintetével a három ló és a két férfi alakjának körvonalait.

- Talán még jobb is igy! - mormogta magában a herceg. - Már csak inkább bizom a szabadu- lást a saját erőmre, semmint a legjobb barátoméra, különösen pedig egy ismeretlen jóbarátéra.

Ebben a pillanatban tökéletesen besötétedett, s a közeledő vihart megelőző mennydörgések szakították meg az éjszaka csöndjét; ezüstös szegélyü, ormótlanul nagy elefánt alakjához hasonló felhő terült végig a folyó tulsó partjától a Louvre-ig s mosódott el sötéten a város déli részei fölött. Egy pillanatra villám szaggatta meg a felhő roppant testét, s a villám fényénél a herceg az árok mélyén pillantotta meg azokat az alakokat, amelyeket a folyó tulsó partján most hiába keresett. Alulról lónyerítés hangzott föl; semmi kétség többé, hogy alant várják őt. Xxxxxxxxxx megvizsgálta a létra tartósságát s azután átlépett az erkély korlátján. De alig tette lábát az első lépcsőfokra, mikor észrevette, hogy a kötéllétra ahelyett, hogy meglendült volna

- mint ahogy várta - ellenkezően erősen megfeszült. Xxxxx, avagy ellenség várja őt ott lenn, aki megkönnyíti számára a szökést? Xxxxxx ölelő kar avagy fegyveres kéz fogadja őt a lépcső utolsó fokán? Már-már visszalépett volna, de a szabadulás reménye leküzdötte aggodalmát, s ettől kezdve most már habozás nélkül kúszott lefelé. Már éppen a földre lépni készült, mikor a testét két erős kar fonta át és halkan valaki a fülébe sugta:

- Herceg, ön meg van mentve!

Ekkor ugyanaz a két erős kar fölsegítette őt az árok tulsó szélére, onnan pedig a kőrakás és földhányás közt kanyargó úton a töltés tetejébe, ahol egy másik férfi várta, aki a gallérjánál fogva húzta fel őt magához; mikor azután ez a férfi a társát is fölsegítette, kétrét görnyedve, mintha aggastyán volna, futott a folyó partjáig. A három ló most ismét azon a helyen állott, ahol azokat az ablakból megpillantotta. Tétovázás nélkül ugrott föl a herceg az egyik lóra, s ugyanazt tette a két ismeretlen férfi is. A herceg teljes mértékben átértette helyzetét s tudta, hogy most már nincs többé visszafordulás: életét mentő társai kezébe tette le.

- Sarkantyut a lónak! - súgta oda neki ugyanaz a hang, amely az imént súgta fülébe, hogy mentve van.

És mind a hárman elvágtattak.

- Eddig még minden jól megy! - mormogta magában a herceg. - Reméljük, hogy a kaland vége sem lesz rosszabb a kezdeténél.

Majd halkan odaszólt a jobbján vágtató férfinak:

- Köszönöm, derék, kedves Bussy!

- Sarkantyut a lónak! - felelte emez a köpenye alól, amely még az orra hegyét is eltakarta, s maga is sarkantyuba fogva lovát, a három lovas mint árnyék suhant szélsebesen tova.

Igy érkeztek a Bastille mély árkáig, melynek tulsó partját azon a hevenyészett hidon át érték el, amelyet a Liga tagjai készítettek tegnap este; az árkon túl egyenesen Charenton felé tartot- tak. Ide érkezve, a herceg jobboldali szomszédja hirtelen átugratta az árkot s a vincennes-i erdők felé vágtatott és csak röviden súgta oda halkan a hercegnek:

- Gyere!

A baloldali szomszédja hasonlóképpen cselekedett, de szó nélkül, amint hogy az egész idő alatt egyetlen szót sem mondott.

A hercegnek még csak a térdét sem kellett használnia, hogy lovát ugrásra nógassa, mert a nemes állat, mintha csak szárnyai volnának, röpült át az árkon, egyet nyerítve, mire az erdőből több ló nyerítése felelt. Xxxxxx megrántotta lova kantárszárát s meg akart állni, mert attól félt, hogy az erdőben lovaskatonák lesnek reá, de már késő volt, mert a ló föltartóz- tathatatlanul rohant a másik két ló után, s mire a herceg föleszmélt, egy erdei tisztáson találta magát, ahol nyolc-tiz lovas állott katonás rendben, kiknek mellvértjén ezüstös fényben siklott végig a holdsugár.

- Ohó! Mit jelentsen ez, uram? - kiáltott ijedten a herceg.

- Ventre-saint-gris! - felelte a jobboldali szomszédja, akihez a herceg a kérdést intézte. - Azt jelenti, hogy túl vagyunk minden veszélyen!

- Te vagy az, Xxxxxx? - kiáltott föl csodálkozva az anjou-i herceg, fölismerve sógorát, a navarrai királyt, a szokásos káromkodásáról. Hát te vagy az én megmentőm?

- Ejh, mi van azon csodálkozni való, hiszen szövetségesek vagyunk, vagy mi? - felelte a navarrai király.

Majd széttekintve maga körül, mintha keresne valakit:

- Xxxxxxx!... Hol a pokolban jársz?

- Itt vagyok! - felelte d’Xxxxxxx, aki eddig még ki se nyitotta a száját. - Csak hajszolja agyon a lovait... hiszen ugyis olyan sok van!

- Ugyan ne morogj mindig, Xxxxxxx! - jegyezte meg a navarrai király. - Elég, ha két pihent lovunk marad, amelyen tizenkét mértföldet befuthatunk egyhuzamban.

- Dehát hová is viszel te engem, Xxxxxx? - szólalt meg a herceg nyugtalanul.

- Ahová akarod! - felelte Xxxxxx. - Azonban sietnünk kell, mert d’Aubigné-nak igaza van: a francia király istállói jobban vannak fölszerelve, mint az enyéim, s akár husz lovat is agyonhajszoltathat, ha éppen mindenáron utól akar érni téged, Xxxxxx!

- Hát csakugyan szabad vagyok és oda mehetek, ahová nekem tetszik? - kérdezte a herceg félénken.

- Természetesen! Várom parancsodat!

- Akkor hát menjünk... Angers-be!

- Hát jól van, menj Angers-be! Te ott ugyis otthon vagy.

- És te nem jösz velem?

- Nem xxxxxx, Xxxxxx! Addig elkisérlek, de azután Navarra felé tartok, ahol az én jó Xxxxxx feleségem vár. Bizonyára unatkozik nélkülem.

- Senki sem tudja, hogy Párisban jártál?

- Senki! - felelte a navarrai király. - Azért jöttem ide, hogy feleségem három gyémántját eladjam. No meg azután azért is, hadd lássam, mennyit árthat én nekem a Liga!

- Nos, ugy-e, hogy nem kell félned tőle?

- Nem! És ezt neked köszönhetem, Xxxxxx! - felelte a navarrai király.

- Nekem?... Hogy értsem azt?

- Hát egyszerüen ugy, hogy ha te elfogadtad volna a Liga vezérségét s az ellenségeimhez csatlakoztál volna, nos, akkor - elvesztem volna! Amikor azután megtudtam, hogy a király azért, mert a vezérséget visszautasítottad, téged fogságba vetett: megesküdtem, hogy kiszaba- dítlak. Ami meg is történt!... Menj, menj tehát Anjou-ba! Te pedig Xxxxx herceg uram, aki azt hiszed, hogy megnyerted a játszmát, jól vigyázz, mert egy félelmetes ellenfélt küldök a nyakadra!

Mikor azután elővezették a pihent lovakat, mind a ketten nyeregbe ültek és elvágtattak, nyomukban Xxxxxxx x’Xxxxxxx, még mindig dohogva magában.

XIV. FEJEZET.

Mialatt Páris forrongott és sustorgott, mint túlfütött katlan, azalatt Xxxxx és atyja, két szolga kiséretében, Méridor-kastély felé haladt, átlag tiz mértföldet hagyva hátra naponkint. Xxxxx csak most érezte boldogságát annak a szabadságnak, amelyet annyira szomjuhoznak azok, akik nélkülözik azt. Az ég és a vidék kékje szemben komor szinével annak a mindig fenyegető égnek, amelyet mintha a Bastille fekete tornyai tartottak volna; a már zöld lombok, az erdő fái közt hosszú, hullámos szalagként végighuzódó szép utak - mindmegannyian ujnak és szokatlannak tüntek föl neki, mintha csakugyan koporsóból kelt volna ki, ahol atyja tudni vélte őt.

De az öreg báró is mintha megfiatalodott volna!

Az út különben változatlan egyhangúságban, különösebb esemény nélkül folytatódott, néha még holdsugaras éjszakán is, hogy minél hamarább célhoz érjenek. Xxxxx xxxxxx-xxxxxx hátramaradt s aggódva tekintett szét valamely magaslatról és tekintett le a völgybe, vajjon nem követi-e őket valaki... Mikor azután csak a völgyben békésen legelésző nyájat, vagy az ut mentén fekvő falucska csendes tornyát látta és semmi egyebet: Dianán még nagyobb türel- metlenség vett erőt, mint ennek előtte. Atyja észre is vette nyugtalanságát és meg is feddte:

- Ugyan leányom, mitől félsz?

- Félni, atyám? - felelte Xxxxx. - Nincs nekem mitől félnem!

- Talán bizony azt hiszed, hogy Xxxxxxxxx jár a nyomunkban?

- Ah, igaz!... Azt figyeltem, atyám! - felelte Xxxxx, most ismét hátratekintve.

Xxxxx félelmek, reménykedések és csalódások közt érkeztek meg a nyolcadik napon Xxxxxxx- kastély elé, melynek emelőhidján fogadta őket Saint-Luc és a felesége, Xxxxx, akik az ő távollétükben a kastély uraiként éltek. Ettől kezdve boldog, megelégedett élet kezdődött mind a négyük számára a kastélyban: az öreg báró és Saint-Luc napestig űzték a vadat, mig Xxxxx és Xxxxx xxxxxx bokor alatt a pázsiton ülve, bizalmas beszélgetéssel töltötték a napot.

- Beszélj, beszélj és mondd el Dianám, mi történt veled a túlvilágon, mert bizony mi már téged holtnak véltünk! - mondotta Janka. - Beszélj, beszélj, én édes kis húgom! Mondd csak: boldog vagy... Xxxxxxxxx gróffal?

- Oh, miért is ejtetted ki ezt a nevet, Xxxxx? - felelte szemrehányó hangon Xxxxx. - Miért idézed életre ezt a kísérteties alakot e nyiló virágok, lombos fák és - boldogságunk közepette?

- Most már értem, miért övezik kék karikák szép szemedet, Xxxxx és miért tekint xxx xxxxx- xxxx sokszor az égre; de nem értem azt: miért nyilik mosolyra néha-néha mégis az ajkad?

Xxxxx válasz helyett szomoruan rázta meg a fejét...

- Ha jól emlékszem, azt mondottad - jegyezte meg Xxxxx, gömbölyü, fehér karját Xxxxx nyaka köré fonva - azt mondottad, hogy Bussy gróf élénken érdeklődik irántad...

E szavakra Dianának még a rózsás fülecskéje is elpirult.

- Mondhatom, szép lovag is ám Bussy gróf! - jegyezte meg Xxxxx, a Bussy-ről szóló dal első két sorát énekelve:

Un beau chercheur de noise, C’est le seigneur d’Amboise.

Xxxxx odaborult Xxxxx keblére s még a fejük fölött éneklő pacsirtánál is lágyabb, édesebb hangon folytatta a dalt:

Xxxxxx, fidèle aussi, C’est le brave...

- Bussy!... fejezd be hát! - toldotta meg Xxxxx, gyöngéden megcsókolva Xxxxx behúnyt szemét.

- De most már elég legyen a tréfából! - jegyezte meg Xxxxx hirtelen közbevágva. - Bussy gróf nem is gondol többé Méridor Xxxxxxx...

- Az meglehet! - felelte Xxxxx. - De hogy annál jobban tetszik neked - abban bizonyos vagyok!

- Ne beszélj igy velem, Xxxxx!... Ismétlem, hogy Xxxxx nem is gondol többé reám... és jól teszi, mert bizony én nagyon gyáva voltam...

- Ugyan, el ne kezd újra a sírást, Xxxxx! Te... te voltál volna gyáva, te, aki valóságos hősnő vagy!

Xxxxx azután elmondotta balsorsának történetét... Xxxxxx, gyáva volt, mert eleinte a veszede- lem nem is volt annyira fenyegető, hanem ő volt meggondolatlan...

- De nem én voltam a hibás! - folytatta Xxxxx - hanem ő... ő... aki felajánlotta ugyan a védelmét, de nem tette ezt olyan meggyőző erővel, hogy elfogadhattam volna. Igaz ugyan, hogy az anjou-i herceg ellene volt és Xxxxxxxxx grófnak volt a szövetségese, dehát mit nekünk az anjou-i herceg és Xxxxxxxxx gróf, ha szeretjük egymást, hogyha két szerető szív szövetségre lép egymással!

- Csillapulj, Dianám! - mondotta gyöngéd hangon Xxxxx, átfogván karjával Xxxxx xxxxxxx, aki fájdalmában hátradőlt, mintha megtiprott lelke megtörte volna magát a testet is.

- Igen, Xxxxx, ismétlem, hogy gyávák voltunk! - mondotta sirva Xxxxx.

- Xxxx xxxxxxx, Xxxxx: gyávák voltatok?... Ezzel mindent elárultál!

- Oh én csak magamra és - az atyámra értettem! - magyarázta ki magát Xxxxx xxxxxxxx.

- Önmagadat hazudtolod meg Xxxxx! - kiáltott föl Xxxxx. - Magad sem hiszed, te kis képmutató, hogy ő ne szeretne téged! - tette hozzá Xxxxx gyöngéden megölelve Xxxxxx.

- Könnyü neked, Xxxxx, hinni a szerelemben! - felelte Xxxxx. - Xx, akit Xxxxx-Xxx gróf a király akarata ellenére vett feleségül, akit kiragadott Páris bűvköréből; te, aki szerelmeddel kár- pótolod őt a számüzetésért és az üldöztetésért...

- És aki bőven kárpótolva érzi magát! - jegyezte meg csintalan xxxxxxxxx Xxxxx.

- De gondolkozzál csak egy kissé önzetlenül, Xxxxxx - folytatta Xxxxx. - Xxxxx, aki megszelidítettem tekintetét ennek a szilaj, fékezhetetlen ifjúnak, aki nem ismer akadályt s aki állítóan szeret engem - még csak egyetlen pillantására sem méltatott, mikor nyilvánosan bemutattak az udvarnál. Xxxx reá biztam magam az egyiptomi Szent Szüz-templomában, ahol Xxxxxxx és az ő bűntársa: Remy orvos révén találkoztam vele... Oh, ha rágondolok!... Csak egy ló kellett volna a templom ajtaja elé, s ő engem elvihetett volna köpenyének egyik szárnya alá rejtve... Pedig láttam, mennyire szenved én miattam... Láttam epedő tekintetét, láztól kivert, halovány ajkát, én pedig beh szivesen meghaltam volna, hogy földerítsem tekintetét, fölfrissítsem száraz ajakát!... Nos, azután eltávoztam, és ő még csak a fátyolom egy csücskét sem fogta meg, hogy visszatartson... De várj csak, Janka!... Oh, nem hiszed,

mennyire szenvedek!... Tudta, hogy elutazom Párisból és hogy ide jövök; azt is tudja - szinte belepirulok! - hogy Xxxxxxxxx gróf az uram ugyan, de nem a - férjem, s azt is tudta, hogy egyedül xxxxxx. Én a hosszú úton végig minden pillanatban hátra-hátratekintettem, mert azt hittem, hogy lovának lábdobogását hallom. Semmi!... Csak a visszhang verte vissza a mi lovaink lábdobogását... Állítom tehát, Xxxxx, hogy ő nem szeret engem, nem gondol reám s nem érek meg neki egy utazást Anjou-ba, hiszen annyi bájos, kacér asszony van a francia király udvarában, kiknek mosolya a méridori erdő bokraiban rejtőző vidéki urleány száz szerelmi vallomásával fölér!... Ugye, hogy most már megértettél engem, Xxxxxx?... Hát nincs igazam? Ugy-e, hogy nem szeret, hogy még csak nem is gondol reám?...

Még be sem fejezte szavait, mikor a tölgyfa lombozata erősen megrezzent, mohás por és az ódon falról levált törmelék hullott az utra, s a repkény és vad szederfa ágai közül egy férfi pottyant Xxxxx lába elé, aki ijedtében fölsikoltott.

Xxxxx nyomban távozott: abban a pillanatban fölismerte azt a férfit.

- Ime, láthatja, hogy itt vagyok! - mondotta Bussy, letérdelve és reszkető kezével áhitatosan az ajkához emelve Xxxxx ruhájának szegélyét.

Xxxxx is felismerte a hangját, a mosolyát a grófnak, s boldogságtól túláradó szivvel, a nem remélt örömtől repesve, kitárta mindkét karját és keblére omlott a férfinak, akit csak az imént vádolt meg közömbösséggel.

XV. FEJEZET.

Az öröm okozta kábulat rendszerint nem tartós és nem veszedelmes. Xxxxx is csakhamar magához tért, s mikor fölpillantott: Bussy karjai közt találta magát.

- Ah, gróf úr! - szólalt meg Xxxxx. - De megijesztett bennünket hirtelen megjelenésével! Hát illik ez?

Bussy más szavakat várt. Mi több: hátha nem is szavakat várt; ő, aki már több izben tért eszméletére és vissza az életbe hosszantartó eszméletlenségekből... Xxxxx azonban nemcsak, hogy nem ment tovább e szavaknál, hanem gyöngéden kibontakozva Bussy ölelő karjai közül, Xxxxx felé húzódott hátra, aki eleinte diszkrét módon néhány lépést tett a fák felé, majd - kiváncsi lévén a szerelmes pár kibékülésének jelenetére - halkan visszatért előbbi helyére nem azért, hogy részt vegyen a társalgásban, hanem hogy a szerelmesek minden szavát halhassa.

- Ejh, hát igy fogad engem, asszonyom? - mondotta Bussy csalódottan.

- Nem... nem igy Bussy úr - felelte Xxxxx - mert az ön viselkedése gyöngéd és - szeretetre méltó, de...

- Semmi - de! - Xxxxxxxx, asszonyom! - sugta halkan Bussy, lerogyva Xxxxx lába elé.

- Ne!... Ne igy, Bussy ur! Önt térdre rogyva látni...

- Oh, engedje asszonyom, hadd imádjam... csak egy pillanatra még, hiszen oly régóta irigyeltem én mástól ezt a helyet - felelte Bussy kezét összekulcsolva.

- Igen ám, csakhogy ön a falon át mászott ide, hogy ezt a helyet elfoglalja. Nemcsak, hogy nem illik az ön rangjabeli férfiúhoz, de meggondolatlanság is épp öntől, aki az én becsületem fölött őrködik.

- Mit akar ezzel mondani?

- Hátha meglátta volna valaki?... Például a mi vadászaink, akik alig egy negyedóra előtt haladtak el itt a fal mögött az erdő felé.

- Oh, asszonyom, nyugodjék meg, e tekintetben nincs mitől tartania! - felelte Bussy. - Engem ugyan föl nem ismert volna senki.

- És hogyan volt az lehetséges?... szólalt meg most Xxxxx is. - Igazán romantikus kaland, mesélje el nekünk, gróf ur!

Xxxxx azután apróra elmesélte, mint követte Xxxxxx és kiséretét állomásról-állomásra egészen Méridor-ig álruhában, mint vándorkereskedő. A méridori erdőbe érve, többször megkerülte a magas fallal körülvett xxxxxx s már tegnap is több izben a park különböző pontján fölmászott a fal ormára, hátha megpillanthatná onnan Dianát és Saint-Luc grófnét; és csakugyan, tegnap este épp akkor pillantotta meg őket először, mikor a parkból visszatértek a kastélyba. Nyomban átmászott a falon és fölkereste azt a helyet, ahol Xxxxx és barátnője időzhettek, s meg is találta ezt a szép, kies helyet, amelyet arról ismert föl, hogy körülötte a pázsit le van taposva. Ennek megállapitása után visszament a városkába. Az álruha e közben tönkre ment ugyan a sok mászkálásban, s a kezét is össze-vissza karcolta, de oda se neki, hiszen olyan boldog volt, hogy csak egy pillanatra is láthatta azt a nőt, akiért az életét is minden pillanatban föláldozni kész...

- Tagadhatatlanul szép és romantikus történet - jegyezte meg Xxxxx - de én az ön helyében sokkal egyszerübben cselekedtem volna, és sem a ruhám nem ment volna tönkre, sem pedig a kezem, illetve az ön szép fehér keze, Bussy ur!

- Mit bánom én, mikor boldog vagyok, hogy láthattam azt, akit látni akartam - mindenáron! - felelte Bussy.

- Igen ám, csakhogy sokkal egyszerübben is megszerezhette volna magának ezt a boldog- ságot! - jegyezte meg Xxxxx.

- És mit tett volna ön asszonyom, az én helyemben? - kérdezte mohón Bussy.

- Hát egyenesen beállítottam volna a Méridor-kastélyba! - felelte Xxxxx. - A báró úr ölelő karokkal várt volna, Xxxxxxxxx grófné pedig maga mellé ültetett volna az asztalnál; Saint- Luc úr elhalmozott volna barátságának minden jelével, a felesége pedig - anagrammákat csinált volna az én utbaigazításom mellett. Ez lett volna a legegyszerűbb és a legtermé- szetesebb megoldás; de az is igaz, hogy a szerelmesek épp azt nem választják soha!

Xxxxx tagadóan rázta a fejét és gyöngéden rápillantott Xxxxxxx.

- Oh nem, nem ugy van asszonyom! - felelte Bussy. - Az a megoldás, amit ön ajánl, jó lett volna bárki számára, csak éppen nem az - én számomra.

Xxxxx zavarában mélyen elpirult.

- Nem, grófné, én nem állíthattam volna be egyenesen a kastélyba! - folytatta Bussy fejét rázva. - Dianának férje van, s atyja - bárki legyen is leányának a férje - a legszigorubb felügyeletet kell, hogy gyakorolja vele szemben.

- Engem ugyan jól kioktatott az illendőségre Bussy úr! - jegyezte meg Xxxxx. - Köszönöm a leckét!

És ezzel meghajtva magát, Xxxxx hirtelen távozott.

Xxxxx és Xxxxx magukra maradtak. Bussy ismét Xxxxx lába elé térdelt.

- Ugy-e, asszonyom, ugy van jól, ahogy cselekedtem? - kérdezte Bussy.

- Gróf úr, nem akarok alakoskodni, különben is ön ismeri az okot, amely gondolataimnak alapul szolgál. Hát igen: én helyeslem az ön eljárását - de ezzel vége is az én engedékeny- ségemnek. Amikor vágytam ön után, amikor hivtam önt, - amint az imént tettem - akkor őrült... bűnös voltam...

- Istenem, mit mondott, Xxxxx? - kiáltott föl rémülten Bussy.

- Az igazat, gróf úr! - felelte Xxxxx. - Jogom van ugyan Xxxxxxxxx grófot boldogtalanná tenni, de nincs jogom kivüle mást boldogítani! Megtagadhatom ugyan tőle a szerelmemet, a mosolyomat, de hogyha ezekkel a kegyeimmel mást tüntetnék ki: akkor megrabolnám azt, aki

- akaratom ellenére ugyan - de mégis csak az én törvényes uram!

- Megengedi, hogy most én beszéljek? - kérdezte Bussy. - És pedig őszintén, nyiltan akarok nyilatkozni.

- Beszéljen gróf úr!

- Nos, asszonyom, amit ön az imént mondott, abból egyetlen egy szó sem volt őszinte!... Ne... ne vágjon közbe, én is meghallgattam önt, asszonyom... Minden szava álokoskodás! Én ezzel majd szembeállítom az igazságot, a való tényállást. Xxxx, önnek van hites ura, de - kérdem - ön maga választotta őt? Ugy-e, hogy nem! Valami végzetszerüség kergette önt a karjai közé, ön pedig csak ennek a végzetszerüségnek engedelmeskedett. Most azután komoly szándéka önnek, asszonyom, hogy ennek a gyűlölt kényszerüségnek következményeit egész életén át végigszenvedi? Nos, itt vagyok én, aki önt megszabadítja tőle és visszaadom a szabadságát!... Kérem, asszonyom, xxxxxxxxxx meg végig!... Oh, tudom, hogy mit akart szavaimra felelni! Azt akarta mondani, hogyha én Xxxxxxxxx grófot párbajban megölöm: akkor többé sohasem láthatjuk egymást viszont... Hát jól van: én meghalok fájdalmamban, hogy nem láthatom önt,

de ön legalább szabad lesz asszonyom, szabad és boldog és boldogíthat még egy derék férfit, aki áldani fog engem még haló poraimban is, sőt ön is asszonyom, aki amig éltem, nem merte megköszönni szolgálatomat, holtom után szintén áldani fog!

Xxxxx megfogta Xxxxx kezét és gyöngéden megszorította.

- Ön eddig még semmit sem kért tőlem, és már fenyegetni mer? - jegyezte meg Xxxxx.

- Önt fenyegetni?... Oh, isten a tanum, aki minden szavam hallja, hogy mi az én szándékom! Én oly izzó szerelemmel szeretem önt Xxxxx, hogy még a cselekedetem is más, mint lenne helyemben egy másik férfié! Azt is tudom azonban, hogy ön viszontszeret engem... Istenem, soh’se védekezzék, mert ezzel azok közé a közönséges lelkű emberek közé sorozza magát, akiknek szavaik meghazudtolják tetteiket. Tudom, hogy szeret, mert hiszen bevallotta. Az olyan szerelem pedig, mint amilyen az enyém, ragyog és meleget sugároz, mint a nap és életet önt abba a szívbe is, amelyhez ér. Én tehát nem esdeklem önhöz s nem emésztem föl magam kétségbeesésemben. Nem, hanem a lába elé vetem magam és megcsókolom azt, s kezemet a szivemhez emelve - ehhez a szívhez, amely soha még nem hazudott sem érdekből, sem félelemből - igy szólok önhöz: Xxxxx, szeretem önt, szeretem utolsó leheletemig! Esküszöm az élő Istenre, hogy meghalok önért, de még halálomban is szeretni fogom! De hogyha ezek után is igy szól hozzám: Távozzék, ne rabolja el más boldogságát! - oh, akkor egyetlen zokszó nélkül távozom és hagyom itt ezt helyet, ahol én most olyan boldognak érzem magam. Minthogy azonban az én hódolatom ön iránt még a szerelemnél is nagyobb; az a vágy, hogy én önt boldognak lássam, erősebb annál a bizonyosságnál is, hogy én magam sohasem lehetek boldog és végül, mert én a más boldogságát nem raboltam meg: jogom lesz elrabolni ennek a férfinak az életét, föláldozván egyuttal a magamét is! Ime asszonyom: ez az én szándékom, ezt akarom megcselekedni attól való félelmemben, hogy ön rabszolgaságban éli le életét, ami esetleg ürügyül szolgálhatna önnek arra, hogy boldogtalanokká tegyen olyan derék embere- ket, akik szeretik önt!

Xxxxx nagyon meghatódott, mikor e szavak végére ért, szemének ragyogó és őszinte tekintetéből Xxxxx a törhetetlen akarat és elhatározás kifejezését olvasta ki, amiből azt is megértette, hogy Xxxxx úgy fog cselekedni, ahogy beszélt; s ahogy az áprilisi hó elolvad a napsugár első csókjától: Xxxxx szigorusága is éppugy oszlott el e tekintet lángjától.

- Fogadja köszönetemet, kedves barátom, ezért az erélyes közbelépésért! - mondotta Diana. - Még az is az ön gyöngédségére vall, hogy meg akar kimélni engem attól a lelkifurdalástól, amelyet amiatt kellene éreznem, hogy - engedtem az ön szavainak. Hát csakugyan szeretni fog engem utolsó lehelletéig, mint ahogy xxxxxxxx, s nem kell-e majd egyszer megbánnom, hogy nem hallgattam meg Xxxxxxxxx gróf szerelmes szavait?... De nem, föltételeket nem szabok ön elé! Ön legyőzött engem, és én meghódolok önnek: öné vagyok, Bussy, legalább is a szivem szerint! Maradjon tehát, kedves barátom, s minthogy az életem most már az öné: őrködjék mindnyájunk élete fölött!

Mialatt Xxxxx ezeket a szavakat mondotta, fehér kezét Bussy vállán pihentette, a másik kezét pedig csókra nyújtotta oda neki, amelyet az mohón, hosszú szerelmes csókkal forrasztott ajkához. Dianának e csók hatása alatt borzongás futott végig a testén...

Ekkor Xxxxx könnyed lépteinek zaja hangzott föl és egyuttal halk, figyelmeztető köhécselése, mire a szerelmesen összefonódott kezek hirtelen szétváltak, mely mozdulat azonban nem kerülte el Xxxxx figyelmét.

- Bocsánat kedveseim - szólalt meg Xxxxx - de most már jó lesz hazamenni, mert bizony még kerestetnek bennünket. Gróf úr, sziveskedjék fölkeresni kitünő lovát, amely négy mértföldet tesz meg egy félóra alatt és hagyjon magunkra, hadd tegyük meg beszélgetés közt azt az ezer- ötszáz lépést, amely a kastélytól elválaszt bennünket. Mert bizony van ám miről beszélget-

nünk!... És lássa csak, gróf úr, mit veszt ön a nyakassága miatt. A kastélybeli ebédet, ami, mondhatom, kitünő ám, kiváltképpen az olyan utas számára, aki lóháton tette meg a hosszú utat s a - falra mászik... Meg azután azt az ezernyi tréfát, amit egymással üztünk volna, nem is szólva azokról a titokban váltott pillantásokról, amelyek olyan édesen simogatják a szivet... No, de menjünk, Xxxxx, menjünk!

És Xxxxx könnyedén megfogta Xxxxx kezét s gyöngéd erőszakkal vonta magával a kastély felé. Xxxxx xxxxxxxxxx nézte őket, mig Xxxxx félig hátrafordulva, a kezét nyújtotta a távozó Bussy felé, aki most ismét visszatért.

- Nos, hát nincs egyéb mondani valója? - kérdezte Bussy.

- A holnapi viszontlátásra! - felelte Xxxxx. - Ugy-e, ebben megállapodunk?

- Csak holnap?

- Holnap és - mindig!

Xxxxx nem fojthatta el örömének kitörő felkiáltását; lehajolt, hogy megcsókolja Xxxxx kezét, majd elköszönve a két asszonytól, távozott, azaz hogy inkább - elmenekült.

Xxxxx érezte ugyanis, hogy minden akaraterejére szüksége van, hogy el tudjon szakadni attól a nőtől, kinek közelségét hosszú időn át annyira óhajtotta. Xxxxx tekintetével mindaddig követte Xxxxxx, amig annak alakja az erdő sűrű fái közt végképp el nem tünt, s Xxxxx karjára támaszkodva, hallgatta Bussy lépteinek elhaló zaját.

- Most pedig, hogy Bussy távozott, van-e kedved egy kissé én velem csevegni? - kérdezte Xxxxx.

- Oh, hogyne volna, édes Xxxxxx! - felelte Xxxxx megremegve, xxxxxx Xxxxx szava mély álmodozásból ébresztette volna föl. - Beszélj, hallgatlak!

- Nos hát, holnap reggel én is elkisérem a vadászatra az uramat és az édesatyádat, Xxxxx!

- Hát magamra hagysz engem a kastélyban?

- Tudod, kedvesem, nekem is meg van a magam erkölcsi felfogásom, s vannak bizonyos dolgok, amelyekbe nem tudnék - belenyugodni.

- Oh, édes Xxxxxx, hogy tudsz nekem ilyen kemény szemrehányást tenni, nekem, barátnődnek?

- Itt nem barátnőről van szó - folytatta Xxxxx. - Én igy tovább nem nézhetem!

- Azt hittem, hogy szeretsz engem Xxxxx, és csak most látom, hogy a szivemet gyötröd! - mondotta Xxxxx könnyes szemmel. - Azt mondottad, hogy tovább nem nézheted. Ejh, hát mondd is meg, mi az, amire ezt értetted!

- Hát tudd meg - sugta halkan a fülébe Xxxxxxxx - azt nem nézhetem tovább, hogy a két szerelmes sziv - ne szerethesse magát zavartalanul a maga módja szerint!...

Xxxxx a karjaiba ölelte a kacagó Xxxxxx és csókjaival halmozta el annak arcát. E pillanatban fölhangzott a vadászkürtök hangos szava.

- Menjünk, kedvesem, hivnak! - mondotta Janka. - Szegény uram máris türelmetlenkedik. Ne légy tehát kegyetlenebb iránta, mint amilyen én akarok lenni az - álruhás vándorkereskedő iránt!...

XVI. FEJEZET.

Másnap Bussy korán reggel hátat fordított Angers-nek, még mielőtt a derék nyárspolgárnép ébredezni kezdett. Lova nem futott, hanem repült az uton végig.

Xxxxx a kastély egyik erkélyére sietett, ahonnan a zöld mezőkön végigkanyargó, fehér utat egész hosszában beláthatta. Észre is vette azt a kis mozgó fekete pontot, amely mint valami meteor törtetett előre, maga után hagyva az út hullámzó egyre hosszabb szalagját. Sietve hagyta oda az erkélyt és futott le a parkba, nehogy megvárakoztassa Bussy-t.

A napsugár még csak a tölgyek koronáját csókdosta, a pázsit még harmatos volt; messziről a hegyek felől idehangzott a vadászkürt hangja, amelyet Xxxxx megbizásából Saint-Luc szólaltatott meg, emlékeztetni akarván Xxxxxx arra a jó szolgálatra, amelyet azzal tett neki, hogy magára hagyta őt e napon. Xxxxx szive majd kicsordult a boldogságtól, s a saját ifjúsá- gától és szépségétől annyira megittasult, hogy most, mikor Xxxxx elé futott, úgy érezte, mintha lelke futás közben szárnyán magával ragadná a testét is, hogy közelebb emelje az isten szine elé...

Csakhogy az út a kastélytól a csalitos helyig elég hosszú volt s bizony Xxxxx kicsiny lábai elfáradtak a sűrű pázsit taposásában, sőt még a lélegzete is el-elakadt; igy azután éppen abban a pillanatban érkezett a találkahelyre, amikor Xxxxx a falról leugrott. Xxxxx örömében fel- kiáltott, Xxxxx pedig kitárt karokkal rohant eléje s hosszan, forrón magához ölelte.

Mit is mondjanak egymásnak? - hiszen szeretik egymást!

Xxxx xxxxxxxxxxx? - hiszen egymás szemébe néznek! Mit kivánjanak még? - hiszen egymás mellett ülnek, kéz a kézben...

A nap gyorsan telt el.

Mikor Xxxxx magához tért abból az édes tompultságból, amely a boldogságtól fáradt lelket álomba ringatja, Xxxxx a szivére vonta őt és igy szólt hozzá:

- Dianám, úgy érzem, hogy az életem voltaképpen csak ma kezdődött és hogy csak ma pillantottam meg azt az utat, amely engem az örök boldogsághoz vezet. Csak most ismertem meg, hogy mi az igazi boldogság, és én csak ismétlem azt, amit már tegnap mondottam: ön által kezdtem megismerni az életet s ön által fogok meghalni!

- Én pedig - felelte Xxxxx - aki valaha habozás és megbánás nélkül dobtam oda magam a halál karjaiba - ma reszketek annak a gondolatától, hogy nem élhetek elég hosszú ideig, hogy kimerítsem azokat a kincseket, amelyeket az ön szerelme igér nekem... De miért is nem jön a kastélyba, Xxxxx? Atyám boldog lenne, ha önt ott láthatná; Saint-Luc pedig komoly, titoktartó férfi... Gondolja meg, hogyha csak egy órával hosszabb ideig láthatjuk is egymást, mily nagy boldogság számunkra!

- Oh, ha én még egy órát a kastélyban töltök, akkor mindig visszamegyek oda. Ha pedig gyakran ott látnak, akkor az egész környéken elterjed a hire, s még annak az emberevőnek is - már az ön férjének! - a füléhez jut, aki legott iderohan... Ön pedig megtiltotta, hogy én önt megszabadítsam tőle!

- Mi célja lenne? - jegyezte meg Xxxxx.

- A mi biztonságunk kedvéért, azaz inkább a boldogságunk biztonsága érdekében szükséges, hogy titkunkat a világ elől elrejtsük. Janka már ismeri... Saint-Luc pedig szintén meg fogja tudni. Ma reggel nehány szóval levélben Angers-be hivtam őt találkozásra; becsületszavát

veszem, hogy beszélgetésünkből egy szót sem fog elárulni. Ez pedig annyival inkább fontos, mert engem azóta bizonyára már mindenütt keresnek. Mikor Xxxxxx elhagytam, nagyon komoly események voltak készülőben.

- Igaza van... és édesatyám is annyira lelkiismeretes, hogy - bármennyire szeret is engem - képes lenne titkunkat elárulni Monsoreau grófnak.

- Rejtsük el tehát gondosan féltett titkunkat... és hogyha az isten mégis kiszolgáltatna bennün- ket ellenségeink kezébe, legalább elmondhatjuk, hogy másként nem lehetett cselekednünk!

- Az isten jó! Ne kételkedjék benne Xxxxx ebben a pillanatban is!

- Nem az Istenben kételkedem én, hanem félek valamely démontól, amely megirigyli a mi boldogságunkat.

- Bucsuzzunk el, uram, de hazafelé ne vágtasson ám olyan lóhalálban, mert bizony én aggódom a lova miatt.

- Soh’se aggódjék miatta, asszonyom! - felelte Bussy. - Jól ismeri már az utat és olyan nyugodt és biztos járásu ló, amilyen lovam nem volt még soha. Akár hozzá se nyuljak a kantárjához, haza visz az engem anélkül is.

A szerelmes pár még egy darabig elbeszélgetett, egy-egy csókkal fűszerezvén a beszélgetést. Végre is a kastély közelében a vadászkürtből felhangzott az a dallam, amelyben Xxxxx az urával már előre megállapodott, mire Bussy távozott. Amint álmodozva és boldogságtól eltelve közeledett Angers város elé, egyszer csak azon vette észre magát, hogy immár olyan későre jár az idő, hogy bizony gyorsabb ügetésre kell fogni a lovát, ha azt nem akarja, hogy a város kapuit az orra előtt csukják be. Már éppen meg akarta sarkantyuzni a lovát, mikor háta mögött hirtelen lódobogás hangzott föl. A boldog szerelmes olyan, mint a tolvaj: ennek is, annak is bizony sokszor bujdosnia kell. Xxxxx eleinte arra gondolt, hogy egyszerüen sarkantyuba fogja a lovát és elnyargal a fenyegető veszedelem elől, de azután meggondolta magát s úgy vélekedett, hogy gyávaság volna megfutamodnia két ember elől - két lovas vágtatott feléje az úton - mikor ő néggyel szemben is megállja a helyét. Félreállt tehát az útból, utat engedve a vágtató lovaknak. Ekkor észrevette, hogy az egyik lovas sarkantyuja mélyen belevágódott a ló oldalába, amelyet a másik lovas is ostorcsapásokkal serkentett még gyorsabb vágtatásra.

- Na, nincs már messze a város! - szólalt meg ez a második lovas, erősen gascogne-i kiejtéssel. - Még vagy háromszáz ostorcsapás és száz sarkantyudöfés a lónak s megérkezünk. Bátorság tehát és kitartás!

- Csakhogy a lovam már szuszog, reszket, azt hiszem, hogy mingyárt kidől! - felelte az első lovas. - Pedig száz lovat is szívesen adnék akárkinek, ha már a városban lehetnék.

- Bizonyára elkésett utasok! - gondolta magában Bussy. - De mintha ismerős lett volna az egyik lovas hangja!... És nini! Mintha megtántorodott volna a lova...

E pillanatban érkezett a két lovas Bussy-vel egy vonalba.

- Hej, uram! - kiáltott oda Bussy. - Hamar vegye ki a lábát a kengyelvasból!... A lova minden pillanatban összerogyhat...

És csakugyan: a ló e pillanatban féloldalt dőlt, nehányat még rúgott a lábával, s azután - kimult.

- Uram! - szólt Bussy-hez a ló nélkül maradt lovag. - Háromszáz pistólát adok a lováért! De hamar ám, mert sietős az utam!

- Fenség, itt a lovam, üljön rá! - szólalt meg Xxxxx, nagy rémületére az anjoui herceget ismervén föl a lovagban.

Ugyanakkor Bussy tisztán hallhatta, amint a herceg kisérője a pisztoly kakasát felhúzta.

- Ne lőjjön, az áldóját! - kiáltotta ijedten a herceg. - Hiszen ez itt Bussy!... Vagy vigyen el engem tüstént az ördög!

- Ugy van, Xxxxxx, én vagyok! - felelte Bussy. - De hol a pokolban jár ilyenkor errefelé?

- Ah, Xxxxx úr! - szólalt meg most a herceg kisérője is, Xxxxxxx. Akkor hát én reám nincs többé szüksége Fenség!... Engedje meg tehát, hogy én most visszatérhessek ahhoz, aki küldött engem.

- Előbb azonban hadd köszönjem meg a tett jó szolgálatot és engedje meg, uram, hogy őszinte barátságomról biztosíthassam! - mondotta a herceg meghatottan.

- Elfogadom, Fenség! - felelte Aubigné. - De lesz idő, amikor ezekre a szavakra emlékeztetni fogom!

- Ah, Aubigné!... Xxxxxxx úr... és a herceg!... Hát igazán, mintha az égből pottyantam volna! Mi a csoda ez? - szörnyüködött Bussy.

- Hát te nem is tudod? - kérdezte a herceg sértődötten és megütközéssel, amit Bussy legott észre is vett. - Hát nem azért vagy te itt, mert engem vártál?

- Nem bizony, hisz annál okosabbat is tehetnék, de ha már mindenáron még kapucsukás előtt a városban akar lenni, Xxxxxx, hát ime, itt a lovam, üljön fel reá! - felelte Bussy kissé megszeppenve, hogy méridori látogatása esetleg kitudódik.

A herceg ezalatt nehány fontos okmányt iparkodott kihuzni az elhullott ló nyerge alól, amelyet ő óvatosságból odarejtett.

- Isten áldja meg, Fenség!... isten önnel, Bussy úr! - köszönt Xxxxxxx s azzal elvágtatott.

Xxxxx könnyedén felugrott a nyereg mögött a ló hátára s igy ketten egy lovon elindultak a város felé, miközben az a gondolat járt az elméjében, vajjon nem ez a feketeruhás herceg-e az a démon, aki - boldogságát megirigyelvén tőle - a pokol torkát nyitja meg számára.

Angers kapuján át épp akkor léptek a városba, mikor a községi tanács trombitái megszólaltak.

- Mit csináljunk most, Fenség? - kérdezte Bussy.

- Föl, a kastélyomba! - felelte a herceg. - Vonják föl a lobogómat és hivják össze a tartomány nemes urait!

- Hej, kürtösök! - kiáltozta Bussy, titokban annak örülve, hogy ily módon időt nyerhet. - Hej, kürtösök!

A kürtösök hamarosan megjelentek, de biz’ alig, hogy ráhederítettek erre a poros, megtépett ruháju két lovagra.

- Hohó, az áldóját! - kiáltott rájuk Bussy dühösen. - Hát a gazdát még meg sem ismeritek a saját házában?... Hivjátok ide tüstént a szolgálattevő tanácstagot!

Ez a parancsoló hang tiszteletet keltett a kürtösökben, akik közül az egyik legott felismerte a herceget.

- Hiszen ez a herceg! - kiáltott föl ijedten a kürtös, megragadva a társa karját, aki csak ámult- bámult.

- Menjetek - parancsolt rájuk Bussy - és ne kiméljétek azt a trombitát, hanem fujjátok, hogy vért izzadjon, hadd tudja meg az egész város, hogy az anjou-i herceg őfensége a városba érkezett!... Mi pedig, Fenség, azalatt menjünk lassan a kastélyba.

És csakugyan: a herceg érkezésének hire futótűzként terjedt el az egész városban. Bussy jól számított: mire ők ketten a palota elé érkeztek, ott már nagy tömeg várta őket, élén a tanács- tagokkal, a kormányzóval és a nemes urakkal, és csak üggyel-bajjal tudtak utat nyitni a herceg számára, aki a következő szavakat intézte a néphez:

- Uraim és hű barátaim! Ide menekültem közibétek, e város ölelő karjaiba, mert Xxxxxxxx halálos veszedelmek közt forogtam, s a szabadságomtól is megfosztottak. Nehány hű barátom támogatásával azonban sikerült elmenekülnöm.

Xxxxx ekkor az ajkába harapott, mert megértette a herceg gúnyos tekintetének értelmét, amelyet az most reá vetett.

- De ime, amióta köztetek vagyok, nyugalmam visszatért s az életem is hű kezekre van bízva.

A magisztrátus tagjai gyönge: „Éljen a mi hercegünk!” - kiáltással feleltek a herceg szavaira, a nép azonban, amely a herceg látogatása alkalmából ajándékot remélt, annál harsányabban éljenzett.

- Most pedig menjünk vacsorázni! - jelentette ki a herceg. - Reggel óta egy falatot sem ettem.

Előbb azonban a város előkelő urainak és hölgyeinek a tisztelgését fogadta a herceg, ami éjfélig is eltartott, amikor azután a várost kivilágították, az utcákon és a tereken puskaropogás hangzott fel, sőt még a székesegyház harangjait is megkondították. A derék angers-i polgárok hagyományos örömének kitörő lármáját az éjjeli szél egészen Méridorig elvitte a szárnyán...

XVII. FEJEZET.

Mikor azután az üdvrivalgás lármája elcsendesült, s a kastély kiürült, a herceg igy szólt Bussy-hez:

- Most pedig csevegjünk egy kissé!

A herceg ugyanis volt annyira éleseszű, hogy észrevette Xxxxx szokatlan előzékenységét, ami mögött valami titkolni valót vélt, és most elhatározta, hogy Bussy zavarát a maga javára jól kihasználja. Csak abban tévedett a herceg, hogy - Bussy sem esett ám a fejelágyára, s az ő faggatásait immár kész tervvel várta.

A herceg keserű szemrehányást tett Bussy-nek, amiért betegség ürügye alatt megtagadta neki azt a kérését, hogy kisérné el őt sürgős útjára, xxxxxx alig nehány pillanattal később távozott hazulról. Hogy hová, azt természetesen nem tudhatja, de hogy nem egyenes úton járt, bizo- nyítja az is, hogy cserben hagyta Épernon-t, akiről az utcai nép letépte a ruhát és Schomberg- et, akit olyan kékre föstöttek, hogy még harmadnap is indigós volt a képe, holott neki, mint nemes embernek, kötelessége lett volna amazok segítségére sietni. Mikor azután a hercegnek lett volna reá nagy szüksége, mikor fogolyként tartották vissza a Louvre-ban, akkor seholsem volt látható.

Bussy ügyesen védekezett e vádakkal szemben, sőt elhitette a herceggel, hogy egyenesen az ő érdekében jött Angers-be, hogy itt híveket toborozzon számára. Ma még nem érkezett el annak ideje, hogy a tervet részletesen megismertesse vele; e percben is távoznia kell, mert megbeszélése van egy előkelő személyiséggel.

- Ah, ha igy van Bussy, az már - más! - jegyezte meg a herceg Bussy meggyőző szavaira. - Csak azt ajánlom, hogy lehetően titokban cselekedjél!

- Oh, arra nekem is van gondom, Fenség! - felelte Bussy. - Nézzen csak végig rajtam, látott-e már ilyen taplószinű gunyát! Ezt is egyedül az ön kedvéért tettem, hogy annál sikeresebben mozdíthassam elő az ön ügyét, Fenség.

- És hol lakol te itt, Angers-ben?

- Lakom... lakom egy ütött-kopott kis viskóban a bástya közelében, s a folyóra nyilik az ajtóm... De lássuk csak, Xxxxxx, hogyan sikerült kiszabadulnia a Louvre-ból és hogyan került ön errefelé azon az agyonhajszolt lovon és ami legkülönösebb, Aubigné társaságában?

- Hja, vannak még barátaim! - felelte a herceg szemrehányó hangon.

- Vannak még barátai, Fenség? Ugyan...

- Hát igen, olyan barátaim, akiket te nem ismersz, Bussy!

- Nagyszerű! És kik azok a barátok?

- Hát tudd meg, Bussy: a navarrai király és Auxxxxx!

- A navarrai király!... Ah igen!... Nem ő vele szőtte az összeesküvést...

- Én sohasem szőttem senki ellen összeesküvést, Bussy úr!

- Nem-e?... Kérdezze csak meg La Mole és Coconnas szellemét! De hagyjuk ezt, mert e tekintetben mi ketten nem értünk egyet. De hogy szökött meg Fexxxx x Louvre-ból?

- A hálószobám ablakán át.

- Akkor hát Fenségednek is tudomása volt a szekrényben levő kötéllétráról?

- Nekem nem volt tudomásom róla, de honnan tudod te? - kérdezte a herceg elsápadva.

- Fenség tudja, hogy nehányszor voltam olyan szerencsés, hogy megfordulhattam abban a szobában.

- Amikor még Maxxxx xxxxxx xolt az a szoba, nemde, Buxxx? Akkor te is az ablakon át jutottál a szobába.

- És most ugyanazt az utat használta Fenséged is?... De honnan szerzett tudomást a kötéllétra létezéséről?

- Sejtelmem sem volt róla. A navarrai király árulta el nekem.

- Ah!... A navarrai király tudott volna a létra létezéséről?... Ezt igazán nem gondoltam volna - jegyezte meg Bussy csodálkozva. - No, de most már mindegy, fontos az, hogy Fenséged itt van, épen, jó egészségben! Föllázítjuk Anjou-t, Angoumois-t s azután Báarn-t. Hej, micsoda nagyszerű tűzvész kerekedik még ebből!

- De te valami találkozóról beszéltél az imént.

- Hát igen!... A beszélgetés hevében szinte megfeledkeztem róla! Isten áldja meg, Fenség!

- Szükséged van a lovadra, Bussy?

- Köszönöm Fenség, van egy másik lovam is! Csak tartsa meg, ha szüksége van reá!

- Akkor hát megtartom a lovat! Később majd elszámolunk!

- Jól van, Fexxxx, csak adja isten, hogy valamivel adósa ne maradjak.

- S ugyan miért?

- Ah, én jól tudom, hogy mit jelent az, hiszen Fexxxxxx xx reám bizza azt, akin valami követelni valója van.

- Te Bussy!

- Igaza van Fexxxx, ne beszéljünk erről!

A herceg, aki teljes mértékben átértette, mennyire szüksége van éppen most Bussy-re, a kezét nyújtotta oda neki; Buxxx xs hasonlóképp cselekedett de - hitetlenül rázta a fejét.

Azután elváltak.

Már késő éjszaka volt, mikor Buxxx xakására érkezett, ahol azonban Saint-Luc helyett - akit találkára oda várt - annak levelét találta, amelyben azt közli vele, hogy csak holnap jöhet. És csakugyan, másnap reggel hat órakor Saint-Luc egy vadászlegény kiséretében távozott a kastélyból és Angers felé lovagolt. A két barát szeretettel ölelte át egymást.

- Üdvözöllek szerény kunyhómban, kedves barátom! - mondotta Bussy. - Ime, ez az én angers-i hadiszállásom.

- Természetesen! - felelte mosolyogva Saint-Luc. - A győztes hadvezér módjára, mingyárt a hadszintéren.

- Mit akarsz ezzel mondani, pajtás?

- Feleségem mindent elmondott! - felelte Saint-Luc. - Fogadd jókivánságomat s egyúttal - jó tanácsomat is, noha te minden tekintetben mesterem lehetsz!

- Nos, hadd hallom!

- Iparkodjál minél előbb megszabadulni ettől a Monsoreau gróftól, - Bussy! - mondotta Saint- Luc. - Ma még senki sem sejti a feleségével való gyöngéd viszonyodat, a pillanat tehát épp

alkalmas, kár lenne elszalasztani. Mikor azután később feleségül veszed Dixxxx, már mint a gróf özvegyét, senki sem mondhatja, hogy azért ölted meg az urát párbajban, hogy az özvegyét feleségül vexxxx.

- Erre már magam is gondoltam, de nagy akadálya van ennek a szép tervnek. Megigértem ugyanis Dixxxxxx, hogy kimélni fogom a gróf életét, hacsak ő meg nem támad engem.

- Hát biz ezt rosszul tetted, Bussy! - jegyezte meg Saint-Luc.

- Miért?

- Hát azért, az áldóját, mert hogyha sietsz vele, Moxxxxxxx xróf, aki mindenféle hájjal bőven meg van kenve, tuljár az eszeden és fölfedezi féltett titkotokat és akkor ő - aki nem olyan lovagias ám mint te - ő fog megölni téged!

- Hát akkor is csak az történik, amit Dixxx xlhatározott! - felelte Bussy mosolyogva. - Hogyha én megölöm a grófot, akkor nemcsak, hogy megszegem Dianának tett fogadalmamat, hanem magam ellen zúdítom a közvéleményt, amely most utálatos szörnyet lát ugyan Moxxxxxxx xrófban, de ha meghal: akkor angyalt lát majd benne, akit én fektettem a koporsóba.

- Nem is azt mondom én, hogy sajátkezüleg öld meg!

- Hogyan?... Talán bizony orgyilkosokkal?... Ejh, kedves barátom, hát ilyen rossz tanácsot adsz te nekem!

- Ugyan!... Nem beszélek én gyilkosságról! - felelte Saint-Luc. - Futó eszme volt csupán, amelyet jóformán meg sem fontoltam még... Én sem kedvelem ezt a grófot, noha nekem nincs olyan okom gyűlölni őt, mint neked, Bussy! Éppen azért beszéljünk inkább a - feleségéről! Nos, nem jönnél át egy kis időre Méridorba?

- Köszönöm a szives meghivást, kedves barátom, de tudod, nekem aggályaim vannak.

- Mindent tudok! Méridorban esetleg találkozhatnál Monsoreau gróffal, noha e percben éppen huszonnégy mértföldnyire van innen, s kénytelen lennél kezet fogni vele, akit pedig inkább megfojtani szeretnél. Azxxxx xedig szemtanuja lehetnél, mikor megöleli a feleségét; azt a nőt, akit te imádsz.

- Ah, kedves barátom, minden szavad szent igaz! - jegyezte meg Bussy. - Hát ezért nem megyek én Méridorba!... Most azonban majd én vallatlak egy kissé...

- Csak rajta!

- Hallottátok az éjjel a nagy harangzúgást és a puskaropogást? - kérdezte Bussy.

- Persze, hogy hallottuk és találgattuk is az okát.

- És ma nem láttál valamiféle változást a város külső képén?

- De igen! Mintha izgalomban volna az egész város.

- Hát igen, mert tegnap óta falai közt időzik az - anjoui herceg!

Saxxx-Xxx xirtelen talpra ugrott ültő helyéből, s jobban megijedt, mint hogyha maga az ördög jelent volna meg előtte.

- A herceg itt... Angersben? - kérdezte akadozva Saint-Luc -. Hiszen azt beszélték, hogy a Louvre foglya!

- Hát éppen azért van ő most itt, mert fogoly volt a Louvre-ban! Az ablakon át megszökött s még búcsut sem mondva a kapufélfának - ide menekült.

- Nos?

- Nos, kedves barátom - felelte Bussy - itt a kitünő alkalom, hogy bosszút állj rajta hoxxx xis kellemetlenkedéseiért. A hercegnek itt pártja van, de lesz hadserege is és belekóstolhatunk egy kis polgárháborúba.

- Ohó!... Polgárháborúba? - kiáltott föl szörnyűködve Saint-Luc.

- Én számitok reád, hogy kardot rántasz mellettünk.

- Én... a király ellen? - pattant föl Saint-Luc hirtelen.

- Nem azt mondtam, hogy a király ellen, hanem az ellen, aki megtámad bennünket! - jegyezte meg Buxxx.

- Kedves barátom - felelte Saint-Luc - én azért jöttem Anjou-ba, hogy egy kis falusi levegőt élvezhessek, nem pedig azért, hogy királyom ellen kardot rántsak.

- Nem is azért mondtam én, kedves barátom! - magyarázta ki magát Bussy. - Hogy eltitkoljam ittlétem célját, elhitettem a herceggel, hogy én egyedül azért jöttem ide, hogy hiveket toxxxxxxxx xzámára; s azzal váltam el tőle, hogy találkozásom van az egyik főemberrel.

- Figyelj reám, Bussy! - felelte Saint-Luc. - Én az életemet egyedül a feleségem boldogítására szántam, te pedig Dixxxx xkarod boldogítani. Hát tudod mit: állapodjunk meg abban, hogy bármily körülmények közt én megvédelmezem Dixxxx, te pedig megvédelmezed a felesé- gemet! Szerelmi szövetségre kapható vagyok, de politikaira - nem! Ime, ebben a tekintetben megértjük egymást!

- Beadom a derekam! - felelte Bussy - E pillanatban te vagy előnyben fölöttem, mert nekem van szükségem reád, holott te engem most könnyen nélkülözhetsz.

- Épp ellenkezően! Én szorultam rá a te pártfogásodra.

- Hogyan? - kérdezte csodálkozva Bussy.

- Hát tegyük föl, hogy az angers-iak föllázadnak és megostromolják Méridort.

- Ah, az áldóját! - kiáltott föl Bussy. - Igazad van pajtás!

A két jóbarát összemosolygott, s minthogy Bussy szolgája jelentette, hogy a herceg immár harmadszor kerestette, egymás politikamentes támogatását ünnepélyesen hangoztatva, búcsu- zás után szétváltak.

Bussy egyenesen a hercegi palotába rohant, ahol már együtt találta a környék nemes embereit, akik a futótüzként elterjedt hír hallatára sereglettek itt össze. A palotában hamarjában ünne- pélyes fogadtatást készített elő, gondoskodott a lakomáról, s miután a hercegnek a vendéges- kedéssel és főleg a szónoklatokkal nehány órára munkát adott, ő maga hazarohant, lovára pattant és elvágtatott Méridor felé.

Ami a herceget illeti, meg kell adni, hogy kitett magáért! Szónokolt tűzzel-hévvel, beszélvén a Ligáról, diszkréten megemlítette a Guise-párttal való összeköttetését s kiadta magát üldözött hercegnek, akire a király azért haragszik, mert a párisiak - őt szeretik. A viszonválaszok alatt a herceg szemügyre vette a megjelent nemes urakat, de még jobban megjegyezte magának azokat, akik - nem jelentek meg.

Mikor Bussy visszaérkezett, már délután négy óra volt, s azonmód porosan, piszkosan, nyomban kihallgatásra jelentkezett a hercegnél.

- Ah, derék Bussy-m! - szólította meg őt a herceg. - Amint látom, nagy munkában voltál.

- Láthatja rajtam, Fenség! Lóhalálban rohantam ide.

- Vigyázz magadra, beteg ne légy, hiszen még jóformán ki sem heverted a betegségedet! És honnan jösz?

- A környékről, Fenség! Mex xan elégedve a látogatók számával?

- Teljes mértékben, Bussy! Köszönöm! De valaki mégis csak hiányzott.

- S vajjon ki az?

- A te - pártfogoltad!

- Az én pártfogoltam?... Ugyan ki lehet az?

- Hát - Méridor báró úr! Pedig őt nem szabad ám számításon kivül hagynunk, mert nagyon befolyásos ember a környéken.

- Azt hiszi, Fenséged? - kérdezte Bussy roppant zavarában.

- Bizonyos vagyok benne, Bussy! - felelte a herceg. - Ő a Liga angers-i tudósítója, őt válasz- totta ki erre a célra Guxxx xerceg, aki pedig jól megválogatja a maga embereit. Okvetetlenül idevárom őt, Buxxx!

- És hogyha nem jön?

- Akkor én megyek hozzá!

Bussy alig birta leküzdeni rémületét, ami még a szemében is megcsillant.

- Igaza van, Fexxxx, ön herceg, önnek minden szabad! - felelte Bussy kedvetlenül.

- Talán bizony még mindig haragszik reám?... Hát nem voltál nála, te, aki a környéket az én érdekemben felhajszoltad?

- Hiszen oda is ellátogattam volna én, de azt hiszem, hogy reám is neheztel, amiért nem tudtam beváltani neki tett igéretemet.

E pillanatban ujabb látogatók érkeztek, mire a herceg eléjük sietett. Bussy ezalatt a herceg szavairól elmélkedett. Csxxxxxxx xgy gondolkozik-e a herceg a méridori báróról, ahogy az imént kifejezte magát: mint befolyásos embert akarta-e megnyerni a maga számára, avagy csak ürügyet keresett, hogy Dixxx xözelébe férkőzhessen.

Ilyen töprengések közepette telt el az éjszaka, pedig ugyancsak vigan voltak a palotában, ahol a herceg derüre-borura megvendégelte a környék nemes urait és asszonyait, majd hegedősöket is rendeltek, hogy megtanítsák őket a legujabb tánczenére. Talán mondani sem kell, hogy Buxxx xolt a társaság középpontja, akit csodálattal öveztek az asszonyok és féltékenykedéssel a férfiak; minthogy pedig nehányan a férjek közül nem úgy néztek reá, mint ahogy Buxxx-xek tetszett volna: ez nyolcszor vagy tizszer megsodorintotta a bajuszát s hármat vagy négyet felszólított a férjek közül, vajjon volna-e kedve rövid kis sétát tenni vele a park pázsitján a méla holdvilág mellett. Bussy hirneve azonban még idáig is eljutott, s bizony egyiknek sem volt kedve honorálni a meghivását.

XVIII. FEJEZET.

A hercegi palota előtt másnap egy nyilt, őszinte és mosolygó arcot pillantott meg Buxxx, aki azt e percben huszonnégy mértföldnyire képzelte innen.

- Ah, te vagy az, Remy! - kiáltott föl Bussy kitörő örömmel.

- Testestől-lelkestől, gróf úr! - felelte Rexx.

- Épp irni akartam neked, hogy gyxxx xde! - mondotta Bussy.

- Akkor hát épp kapóra jöttem! Már azt hittem, hogy a gróf úr haragszik reám.

- Ugyan hát miért haragudnék én reád?

- Hogy engedelem nélkül jöttem ide! Dehát mikor arról értesültem, hogy az anjou-i herceg megszökött a Louvre-ból és hogy ide, Anjou-ba jött, s viszont arra is emlékeztem, hogy a gróf úr szintén a környéken tartózkodik, legott arra gondoltam, hogy polgárháborura van kilátás, ahol bizony kardszúrásokat adnak és kapnak az emberek, s igy lyuk támad a bőrükön. Mint- hogy pedig én nagyon szeretem embertársaimat, sőt jobban mint magamat: hát ide siettem, hátha szükség lesz reám.

- Jól tetted, Remy! - felelte Bussy. - Igazán hiányoztál nekem!

- Hoxx xxx Xxxxxxx, gróf úr.

- Igérem neked, hogy megtudakolom Dianától, mihelyt alkalmam lesz beszélni vele.

- Én pedig viszont Xxxxxxxxxx xogom megtudakolni, hogy mit csinál és hogy van - Dixxx.

- Nohát, csakugyan derék, megértő bajtárs vagy, mondhatom!... De mondd csak, hogyan találtál ide?

- Nagyon egyszerüen! Megtudakoltam, hogy melyik a herceg palotája, bevezettem a lovam az istállójába és ott felismertem a gróf úr lovát.

- Csakugyan! - felelte Bussy. - A herceg a magáét agyonhajszolta, és én kölcsön adtam neki Roxxxxxx; minthogy pedig neki más lova itt nincsen, hát egyelőre megtartotta magának.

E közben Buxxx xlvezette Rexx-x a maga kis kunyhójába, ahol azonban lakni, ketten már nem fértek volna el; Rexx xehát távozott, hogy lakást keressen maga számára, Buxxx xedig megelégedetten, hogy Remy-t közelében tudhatja, boldogan elszenderült.

Buxxx xásnap korán fölkelt és a kastélyba sietett, ahol megparancsolta, hogy Rexx xrvost küldjék hozzá, ő maga pedig fölkereste az álmaiból ébredező herceget, hátha annak arc- kifejezéséből gondolataira is tudna következtetni. Mixxxxxx xapi programmal köszöntötte a herceget; séta a bástyafalakon kivül és megszemlélése a külső terepnek; a lakósok és fegyver- zetük szemléje: az arzenál és a lőszerkészlet megszemlélése, végül levélirás, noha ez utóbbi programmpont alighanem elmarad, mert a herceg az utóbbi időben nem szeretett levelet irni.

- Ah!... Ah, te már itt, Bussy? - kiáltott föl a herceg, mikor maga közelében megpillantotta Bussy-t.

- Igen, Fenség - felelte Bussy - már itt vagyok, aludni sem tudtam az éjjel, szüntelenül Fenséged ügyén járt az eszem... No, de mi lesz a mai programm, mit csinálunk? Talán vadászni menjünk?

- Te ugyan jól csinálod, kedves Bussy! - jegyezte meg a herceg. - Egész éjjel az én dolgomon töri a fejét, s végre is arra az eredményre jut, hogy - menjünk vadászni! Ennél ugyan okosabbat is kieszelhettél volna!

- Igaza van, Fenség, hiszen kutyáink sincsenek!

- Sőt fővadászmesterünk sincsen! - jegyezte meg a herceg.

Buxxx xiába akarta elterelni a beszélgetést Moxxxxxxx xróf személyéről, a herceg minduntalan visszatért reá és kijelentette, hogy a fővadászmesterre már csak azért is szükség lenne, mert annak Méridor-ban, amely alig három mértföldnyire van Angers-től, birtokai vannak - azaz, hogy a feleségének.

Bussy az ajkába harapott, de eltitkolta felindulását.

- Hát tudod, Bussy - folytatta a herceg - jó gondolatom támadt! Moxxxxxxx xróf az első játszmát megnyerte - veled szemben, de a második játszmát - te fogod megnyerni!

- Hogyan értsem ezt, Fenség?

- Hogyan?... Nagyon egyszerüen, hiszen ismersz már engem, Bussy!

- Vagyok olyan - szerencsétlen...

- Hát azt hiszed, hogy én a sértést, amely engem a gróf részéről ért, csak úgy egyszerüen zsebre rakom?

- Magyarázza meg bővebben a szavait, Fenség!

- Nos, a fővadászmester elxxxxxxx xzt a leányzót, akit én szerettem, és feleségül vette; most pedig én akarom elrabolni tőle a feleségét, hogy a - szeretőmmé tegyem! Hát érted már most?

Bussy mosolyra akarta kényszeríteni az ajkát, de biz’ abból csak kínos fintor lett.

- Fenséged el akarja rabolni Monsoreau gróf feleségét? - hebegte Buxxx.

- Mi sem egyszerűbb, Bussy! - felelte a herceg. - A felesége - hiszen éppen te mondottad nekem - gyűlöli az urát; dicsekvés nélkül állítom tehát, hogyha már választania kell, hát inkább választ engem, mint a gyűlölt férj uramat, kiváltképpen ha még - igérek is neki valamit.

- És mi lenne az az igéret, Fenség?

- Hát az, hogy - megszabadítom az urától!

Buxxx xár-már kimondotta, hogy miért nem igérte ezt meg annak idején és miért csak most, de azután meggondolta a dolgot és közömbös arcot vágva ezt kérdezte:

- És vállalkoznék erre, Fenség?

- Majd meglátod!... Egyelőre csak egy látogatást tervezek Méridorba.

- És képes lenne Fenséged a báró szeme elé kerülni ellenére annak, hogy igéretét nem váltotta be?

- Oh, én már gondoskodtam kitünő mentségről is!

- S ugyan mi lehet az?

- Ide figyelj!... Azt mondom neki, hogy leánya házasságát Moxxxxxxx xróffal azért nem akadályoztam meg, mert a gróf, aki tudta, hogy ön Méridor báró úr, a Liga egyik főembere, amelynek én a vezére vagyok, azzal fenyegetőzött, hogy mindkettőnket elárul a királynak.

Ugy gondolkodtam tehát, hogy ha a gróf feleségül veszi a leányát, akkor az ő élete is mentve van.

- Nagyszerü! - jegyezte meg keserűen Bussy.

- Ugy-e, hogy nagyszerü?... De tekints csak ki az ablakon!

- Miért?

- Nos, milyen időnk van?

- Kénytelen vagyok megállapítani, hogy - szép idő van!

- Akkor hát eredj és rendeld elő a lovakat! Megyünk meglátogatni Méridor báró urat.

- Rohanok, Fenség!

Buxxx, aki zavarában immár egy negyedóra óta játssza Maxxxxxxxx xxökké kómikus szerepét, szinlelte, mintha távozni akarna, de az ajtó mellől visszafordult.

- Bocsánat, Fenség - mondotta hány lovat parancsol?

- Hányat?... Hát legyen négy vagy öt, ahogy te akarod!

- Hogyha Fenséged ennek gondját reám bizza, akkor én százat nyergeltetek föl.

- Hát jól van azt se bánom! - felelte a herceg, de azután megütközéssel kérdezte: - Dehát miért annyit?

- Azért, Fenség, hogy legalább huszonöt megbízható ember legyen a száz lovas közt, akikre számíthatok - támadás esetén.

- Támadás esetén? - kiáltott föl a herceg ijedten.

- Hát igen, mert itt hallottam, hogy errefelé nagykiterjedésű erdők vannak, s bizony nem lehetetlen, hogy lesből reánk támadnak.

- Ah!... Hát még az is lehetséges... Gondolod, Bussy?

- Fenség, jól tudja, hogy a bátorság még nem teszi fölöslegessé az óvatosságot. Én tehát még tovább megyek: százötven lovat rendelek ki!

És ezzel már indult is Buxxx xz ajtó felé.

- Várj csak egy pillanatig! - kiáltott utána a herceg.

- Parancsol még valamit, Fenség?

- Hát azt hiszed, Bussy, hogy én itt Angers-ben biztos helyen és biztonságban vagyok? - kérdezte a herceg aggodalmas arccal.

- Hát... a város nincs ugyan megerősítve, de azért jól lehet védelmezni.

- De lehet ám rosszul is védelmezni! - vágott közbe a herceg. - Bármily derék és bátor védelmezőm vagy is te nekem: egyszerre csak egy helyen lehetsz.

- Hát ez nagyon - valószinű, Fenség!

- Ha egyszer Bussy-nek is aggodalmai vannak, akkor csakugyan fontolóra kell venni a védekezés módját! - mondotta a herceg. - Én tehát gondoskodni akarok a magam védelméről! És pedig - tüstént!

- Ezek aranyszavak, Fenség!

- Megvizsgálom a kastélyt és elsáncolom magam benne. Jó lesz, Buxxx?

- Igaza van, Fexxxx, ez lesz a legjobb védekezés! - felelte kelletlenül Buxxx, aki nem ismervén a félelmet, efféle ügyekben nem volt jártas.

- Még egy eszmém van! - kiáltott föl hirtelen a herceg. - Mit szólsz hozzá: ide rendelem a méridóriakat! Ők jöjjenek ide, s ne én menjek hozzájuk.

- Fenség, ma különösen jó eszméi vannak, nem hiába mondják, hogy az ember elméje legtalálékonyabb reggel!... Menjünk és tartsunk szemlét a kastélyban!

A herceg a szolgáit szólította be, mely alkalmat Bussy arra használt föl, hogy rövid időre távozzék a szobából. Remy orvost az előszobában találta. Bussy sebtében nehány sort irt, magával vitte Remy-t az üvegházba, ott rózsákat bokrétába kötözött, annak szárára ráerő- sítette az imént megirt levélkét, innen az istállóba sietett, Roxxxx xevü lovát megnyergelte, a bokrétát Rexx xezébe nyomva, ezt felszólította, hogy tüstént üljön a nyeregbe; majd elkisérte a város falain túl, mint hajdan Hámán elkisérte Mardochai-t, s megmutatta neki a Méridor felé vivő utat.

- Ezen az úton, Remy - mondotta Bussy - bizd csak magad bátran Roxxxxxx; az út végén erdőt találsz, abban az erdőben egy parkot, amelyet falkerítés vesz körül, s azon a helyen, ahol Roxxxx xajd megáll, a falon keresztül áthajítod ezt a bokrétát, vele együtt ezt a levélkét, amely igy szól:

„Az, akit vár, nem jöhet, mert az, akit nem vártunk, megérkezett, fenyegetőbb szándék- kal, mint valaha, mert még mindig szerelmes. Érezze az ajkával és a szivével mindazt, amit ez a levél láthatatlanul tartalmaz.”

Bussy eleresztette Roxxxx xxxxxxxxxxxx, s a nemes állat elvágtatott Méridor irányában. Buxxx xisszatért a kastélyba, ahol a herceget már felöltözve találta.

Remy ezalatt mint a szélvész száguldott a cél felé, s mikor a fal tövébe ért, nyergében felágaskodott s a bokrétát egy erős lendülettel áthajította a falon, miközben figyelmeztetés- képpen egyet köhécselt. A falon túlról ekkor halk kiáltás hangzott föl, jeléül annak, hogy a küldemény pontosan megérkezett rendeltetésének helyére. Minthogy választ nem várt, Rexx xisszafelé fordította a lova fejét, amely azonban sehogysem látszott megelégedettnek ezzel a gyors visszafordulással és szokásához képest legelészni akart; Remy erélyes sarkantyuzással és az ostorral azonban hamarosan észretérítette Roxxxxxx, s a nemes állat alig negyven perccel az elindulás után, már ismét az istállójában volt, ahol vigan ropogtatta a jászolt szinültig megtöltő zabot.

Bussy ezalatt a herceg oldalán a kastélyt szemlélte meg; Rexx xxp akkor akadt reájuk, mikor a titkos kijáróhoz vezető alagutat vizsgálgatták.

- Nos, mit láttál, mit hallottál, mit csináltál? - kérdezte Bussy halkan tőle.

- Egy kőfalat, egy kiáltást és hét mértföldet! - hangzott a lakónikus válasz, példájára annak a spártai ifjúnak, aki a rókával összemaratta a keblét - Lykurgos törvényeinek legnagyobb dicsőségére.

XIX. FEJEZET.

Buxxx xnnyira tudta foglalkoztatni a herceget a hadikészülődésekkel, hogy két napon át még csak gondolni sem jutott ideje arra, hogy Méridor-ba lovagoljon, avagy hogy a méridóriakat maga elé idézhesse. De azért a herceg nem tett le végkép erről a látogatásáról. Ilyenkor, mikor ez a látogatás mégis szóba került, Buxxx x legkülönfélébb ürügyek alatt elterelte róla a herceg figyelmét, aki látván Buxxx xagy elfoglaltságát a védelmi intézkedések körül, elállott szándékától - de csak egyelőre! Talán mondani sem kell, hogy Bussy - a védelmi intézkedések örve alatt - valahányszor csak tehette, fölpattant Roxxxx xátára, elvágtatott Méridorba és átmászott azon a bizonyos kőkerítésen, ami most már annál könnyebben ment, mert a sok mászkálás következtében a fal oromzatáról egy-egy tégla levált, s bizony most már elég tekintélyes rés hirdeti azt a helyet.

Ami pedig a kitünő Roxxxx xovat illeti, nos, neki már nem kellett irányítás; oda talált ő már a nélkül, hogy Buxxx x kantárszárát akár a kezébe fogta volna.

- Két napot nyertem - mormogta magában Bussy - de beüt ám a szerencsétlenség, ha még másik két nap alatt nem jön valami kedvező körülmény közbe.

És Bussy nem csalódott!

A harmadik nap estéjén hirtelen nagy lárma és zsivaj hangzott föl a város egyik kapuja felől. A herceg is felfigyelt a zajra, de hamarjában senki sem tudta őt felvilágosítani annak oka felől. Az történt pedig, hogy a város kapuja előtt, tajtékzó fehér lovon, egy lovas jelentkezett a sorompónál és bebocsátást kért. Buxxx, akit a herceg az Anjou-tartomány katonai parancs- nokává nevezett ki, elrendelte, hogy a városból senki sem távozhatik és oda senki be nem jöhet, aki a kiadott jelszót vagy egyéb ismertetőjelet nem ismeri. Ez az intézkedés pedig voltaképpen azt a célt szolgálta, hogy a herceg az ő tudta nélkül senkit el ne küldhessen Dianáért, s viszont Méridorból se jöhessen be a városba senki az ő tudta nélkül. Kixxx xúlzott óvóintézkedésnek látszott ugyan, de ötven esztendővel későbben Buckingham herceg még nagyobb bolondságra ragadtatta magát ausztriai Anxx xedvéért.

Mikor az őrszem a közelgő lovast észrevette, fegyverbe szólította az őrséget.

- Antraguet vagyok, a herceghez jöttem! - mondotta a lovas.

- Mi nem ismerjük Anxxxxxxx xrat! - felelte az őrparancsnok. - Kívánsága egyébként teljesülni fog, mert mi önt letartóztatjuk és a herceg elé vezetjük.

- Engem letartóztatni! - pattant föl méltatlankodva a lovag. - Na, szépen vagyunk! Enxxx: Chxxxxx xx Xxxxxx x’Xxxxxxxxx, Cunéo báróját és Crxxxxxx xrófját!

- Már pedig úgy lesz! - jegyezte meg nyugodtan az őrparancsnok, akinek husz fegyveres ember állott a háta mögött, de csak egyet látott maga előtt.

- Várjanak csak egy kissé, derék angers-i polgárok! - felelte Anxxxxxxx. - Ugy látszik, hogy önök még nem ismerik a párisiakat. Hát majd bemutatom önöknek, hogy mit tudnak azok!

- Mit beszél ez az úr? - kérdezték egymástól a derék polgárok.

- Azt mondottam, hogy a lovammal gázoltatlak le benneteket mind egy szálig, ha el nem kotródtok az utamból! Félre innen vagy... az áldóját!

Minthogy pedig a derék polgárok még ezt a figyelmeztetést sem értették meg, Anxxxxxxx xihuzta a kardját s egyetlen kanyarítással, mint megannyi nádszálat, vágta le a hozzá legközelebb álló polgárok feléje irányuló lándzsáit, nehány pillanat mulva pedig már a többit

is csak legföljebb - söprünyélnek lehetett volna még használni. De biz’ a derék angers-iak sem hagyták magukat, s mindig ujabb és ujabb polgárok érkeztek, noha Anxxxxxxx xól kiporolta egyiknek-másiknak a hátát hajlékony spanyol pengéjével, de immár érezte, hogy fáradni kezd.

- Polgárok! - szólt ekkor hozzájuk Anxxxxxxx, aki észrevette, hogy egyre sűrűbb tömeg veszi őt körül - önök valósággal oroszlán módra harcolnak! Ezt készséggel elismerem, de önök is ismerjék el, hogy a lándzsáikból már csak a nyele maradt, a puskájukat pedig idejük sincs megtölteni. Én gyanutlanul közeledtem e város falai alá, mert nem tudhattam, hogy Caxxxx xadserege védelmezi. Kénytelen vagyok lemondani arról, hogy mint győztes vonuljak be a városba, én tehát távozom innen, isten nevében! De mondják meg a hercegnek, hogy sietve jöttem ide Párisból, hogy láthassam őt!

Ezxxxxx xzonban az őrparancsnoknak sikerült valahogyan megtölteni a puskát, s a kanócot már éppen meg akarta gyújtani, de amikor éppen célba vette Anxxxxxxx-x, ez a lovaglópálcájával akkorát csapott a parancsnok ujjaira, hogy az ész nélkül dobta el a fegyvert, s hol a jobb, hol a ballábára ugrálva, forgott a saját tengelye körül.

- Halál reá! - kiáltozták a feldühödt polgárok. - Ne engedjétek elmenekülni!

- Hohó! - kiáltott föl most dühösen Atraguet. - Az imént nem eresztettek be a városba, most pedig nem engedtek távozni? De ugy vigyázzatok ám, hogy én is taktikát változtatok s nem a kard lapjával, hanem az élével vágom le nem a lándzsa nyelét, hanem a kezeteket!... Hát lássuk csak, anjou-i bárányok, békében hagytok-e?

- Halál reá!... Halál reá!... Üssük agyon! - kiáltozták mindenünnen feléje.

- Hát jól van, de vigyázzatok is ám a körmötökre! - felelte Anxxxxxxx.

És ezzel nyomban olyan állásba helyezkedett, mely arra mutatott, hogy fenyegetését kész beváltani, mikor egy második lovas alakja tünt föl a láthatáron, aki azonban egy pillanat alatt odaérkezett s mint a villám csapott le a tömegre.

- Hej, Antraguet!... Anxxxxxxx, mit csinálsz te itt? - kiáltozta a lovag.

- Livarot, te vagy? - felelte Antraguet hátrafordulva. - Az áldóját, de jókor érkeztél!

- Már négy óra óta hajszollak, amióta megtudtam, hogy errefelé tartasz... De téged itt lemészárolnak, ördög és pokol!

- Az ám, az én derék anjou-i barátaim sem nem eresztenek be a városba, sem nem engedik meg, hogy távozzam innen.

- Uraim! - kiáltott most Livarot kalapját levéve, a tömeg felé. - Sziveskedjenek jobbra vagy balra félreállni az útból, hogy bemehessünk!

- Nini, még nekik áll följebb!... Halál reájuk! - kiáltozta a tömeg.

- Ah, hát igy vagyunk? - felelte Livarot, kalapját föltéve s kardját kihuzva.

- Csakhogy ezek sokan vannak ám! - jegyezte meg Anxxxxxxx.

- Mi az nekünk?... Mex xe kottyan hármunknak! - felelte Livarot.

- Igen, hogyha hárman volnánk, de csak ketten vagyunk!

- De itt jön ám Ribeirac is, ni!... Hallod-e a lódobogást?

- Ah, már látom is őt!... Hej, Ribeirac, ide, ide hozzánk! - kiáltozta Anxxxxxxx.

És csakugyan abban a pillanatban Ribeirac is már mellettük termett és sebtében üdvözölte barátait. A polgárok csodálkozva néztek össze és nézték a három lovagot, akik most a védekező állásból egyszerre támadókká váltak.

- Hiszen mi itt egy egész ezreddel állunk szemben - szólt az őrparancsnok a polgárőrökhöz - a mi hadiparancsunk tehát hiányos! Uraim, azt ajánlom, hogy: balra át! - és eresszük be őket!

A polgárőrök nyomban hajlandóknak mutatkoztak engedelmeskedni, s azzal a félszegséggel, amely a polgári egyéneket jellemzi, mikor katonai mozdulatokat végeznek, végre is hajtották a parancsot, de természetesen valamennyien - jobbra át! mozdulattal. De nemcsak az őr- parancsnok szava térítette őket észre, hanem az a harcias látvány is, mikor a három marcona lovas rohamra készülődött.

- Ezek itt hárman csak az előőrsök! - kiáltozták egymás közt a polgárok, mintegy ürügyet keresve, hogy - megfutamodhassanak. - Riadó!... Riadó!

- Tűz van!... Tűz van! - kiáltozták mások.

- Itt az ellenség!... Jön az ellenség! - kiáltozták ismét mások. - Mi családapák vagyunk, nekünk feleségünk és gyermekeink vannak!

- Meneküljön, ki merre lát! - kiáltozta az őrparancsnok.

Erre azután megindult a visszafelé való áramlás a városba, és csak ugy suhogott a bot a sok kiváncsi ember hátán, akik a visszavonuló polgárőrség útját elállották.

Ennek a lármája hangzott el egészen a kastélyig, amely előtt a herceg katonáinak fekete kenyerét, sózott heringből és szárított halból álló menázsiját kóstolgatta. Hírnökök jelentették azután neki, hogy Párisból érkezett három lovaskatona, vagy inkább három ördög, azok okozták ezt a fölfordulást.

- Három lovas? - kérdezte megütközéssel a herceg. - Eredj, Buxxx, nézd meg, kik azok!

- Csak hárman vannak? - felelte Bussy. - Fexxxx, jöjjön velem!

És elindultak a város kapuja felé; Bussy elül, mögötte a herceg, aki óvatosságból husz fegyveres katonát vett maga mellé. Bussy olykor-olykor fölemelkedett a nyergében, és sasszeme felismerte már messziről Livarot-t a hosszú alakjáról.

- Teringettét! - kiáltott föl Bussy. - Fenség, hiszen ezek a mi párisi barátaink, akik ostrom alá fogtak bennünket!

- Dehogy! - kiáltozta vissza Livarot minden lármát túlzengő hangján. - Ellenkezően: a mi anjoui barátaink akarnak minket lekaszabolni!

- Lábhoz a fegyvert, ti ostobák! - kiáltozta a herceg a tömeg felé. - Hát nem látjátok, hogy ezek itt a mi jó barátaink!

Livarot, Antraguet és Ribeirac most már diadalmenetben haladtak végig a polgárság sorfala közt.

XX. FEJEZET.

Az érkezett erősités tudatában, az anjoui herceg immár a környékre is kiterjeszthette földerítő kirándulásait. Előbb a bástyák körül, majd a kertekben, később már a környéken szétszórva épült kastélyokat is sorra látogatta s már az erdőktől sem félt annyira, mint mikor még Bussy fenyegető intelmének hatása alatt állott. Az anjoui nemes urak szivesen jöttek a herceg kastélyába, ahol nagyobb szabadságot élveztek, mint III. Xxxxxx udvarában, s alig három nap alatt szoros barátságot kötöttek Livarot, Antraguet és Ribeirac párisi lovagokkal, kiknek előkelő modorát nem győzték csodálni. Természetesen, ezeknek a falusi nemes uraknak fele- ségük is volt ám, még pedig legtöbbször igen szép asszony volt az úrnő. A herceg is szivesen rendezett fényes lovaglásokat nemes ifjai élén a városon végig, amelyek főként a párisi ifjaknak nyujtottak nagy élvezetet, alkalom kinálkozván ily módon arra, hogy lovaikat a szép angers-i dámák szemeláttára megtáncoltathassák.

Igy azután mindenki meg volt elégedve sorsával.

Az öröm és a boldogság azonban akkor hágott tetőfokára, mikor egy szép napon huszonnégy hátaslóból, harminc igáslóból s gyaloghintót, kocsit és szekereket vontató negyven öszvérből álló fényes karaván, az anjoui herceg tulajdonaként, vonult be a városba. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyergek szépek és drágák voltak, de az áruk még nem volt kifizetve; a kocsira rakott ládák hatalmas zárral voltak ugyan ellátva, de - üresek voltak, valószinü azonban, hogy nem sokáig, mert a herceg majd megtölteti azokat - rekvirálás révén. Akármint volt is: az angers-iak büszkék voltak a herceg fényes udvartartására.

Mikor az utolsó szekér is begördült a kastély udvarára, a kaput becsapták a bámuló nép orra előtt, amely azonban meg volt győződve, hogy a herceg mérhetetlen vagyon ura s olyan gazdag, hogyha éppen rákényszerítik, hát egész Európának hadat üzenhet!... Ennek tudatában még azokat az ujabb adókat is szivesebben megfizették, amelyeket a herceg párisi barátai tanácsára a népre kirótt.

Ami pedig a herceget illeti, nos, ő patriarkális életet élt a kövér anjoui föld jóvoltából. Mindenünnen ujabb és ujabb nemes urak érkeztek, akik hódolatukat rakták le a herceg lábához, viszont a herceg szünet nélkül folytatta felderítő kirándulásait.

Azt azonban Xxxxx el tudta érni, hogy a herceg még nem kalandozott el a Méridori kastélyig, ahová annál többször látogatott el ő maga.

Egy szép napon azonban megérkezett Angers kapui elé - Monsoreau gróf. Délután négy óra volt, amiből arra lehetett következtetni, hogy Xxxxxxxxx gróf aznap legalább is tizennyolc mérföldet lovagolt egyhuzamban. Az igaz, hogy sarkantyui vértől rozsdások, a tajtékzó lova pedig már alig-alig áll a lábán. A kapunál immár senki sem kérdezte a jelszót; mehetett és jöhetett bárki szabadon, s jöhetett volna akár egy zászlóalj svájci katona, magának Xxxxxxx hires hadvezérnek vezérlete alatt. Mikor a gróf az őrség előtt elhaladt, csak annyit mondott, hogy az anjoui herceg szállására megy, s be sem várva a kapuőrség válaszát, haladt tovább a város felé. A lova annyira fáradtnak látszott, hogy bizonyosan összerogy, mihelyt megáll; de kitünő fajló lévén, a gróf pedig nagyszerűen értett a lovakkal bánni, a szegény pára, igaz, hogy remegő inakkal, de egyenesen állott meg a négy lábán, mikor a herceg kastélya elé érkezett.

- Őfensége a herceg felderítő köruton van! - felelte az őrszem a gróf kérdésére.

- Merre ment? - kérdezte a gróf.

- Xxxx, ni! - felelte az őrszem, kezével egy bizonyos irányba mutatva.

- Ördög és pokol! - fakadt ki a gróf. - Pedig sürgős beszélni valóm van a herceggel. Mit tegyek tehát?

- Mindenekelőtt vigye lovát az istállóba, mert hogyha nem támasztja a falhoz, akkor eldül! - jegyezte meg az őrszem, kinek tájszólása elszászi eredetre vallott.

- A tanács nem rossz, habár rossz franciasággal mondottad is, fiam! - felelte a gróf. - Merre vannak az istállók?

- Xxxxx, ni! - felelte az őr.

Ekkor egy férfi közeledett a gróf felé s bemutatkozott, mint Xxxx Xxxxxxxx, udvarmester; a gróf udvariasan fogadta a bemutatkozást és szintén bemutatkozott, mint a király fővadász- mestere.

- Gróf úr - mondotta Remy - sziveskedjék belépni és talán egy kissé pihenni. A herceg alig tiz perccel ezelőtt távozott, s bizony esti nyolc óra előtt nem tér vissza.

- Esti nyolc óráig! - mormogta a gróf bajuszát harapdálva. - Nagyon hosszú idő! Pedig nagyon sürgős üzenettel jöttem. Kaphatnék kérem, egy lovat és talán vezetőt?

- Oh, ami a lovat illeti, az van bőven, de vezetővel nem szolgálhatok, mert őfensége nem mondotta meg, hogy hová megy, s különben is szigorú parancsban adta ki, hogy az őrséget nem szabad gyöngíteni.

- Ah!... Tehát a herceg még itt sincs biztonságban? - kérdezte megütközéssel a gróf.

- Ugyan már hogyne volna biztonságban a herceg olyan férfiak közt, mint amilyen Xxxxx, Livarot, Ribeirac és Xxxxxxxxx urak! - felelte Remy - nem is számítva magát, a legyőzhetetlen herceget! De méltóztatik tudni...

- Oh, igen tudom, hogy amikor nincsenek itt, akkor nem olyan biztos a helyzet! - jegyezte meg a gróf. - Akkor hát mégis csak egy lovat kérek csupán, s kérdezősködéssel majd csak ráakadok a hercegre.

- Méltóztassék velem jönni az istállóba és válasszon ki magának a gróf úr kedvére valót. Valamennyi a herceg tulajdona.

Tiz vagy tizenkét ló ropogtatta a kövér abrakot az istállóban, valamennyi szép, nemes állat. Xxxxxxxxx gróf igazi hozzáértéssel gyönyörködött a szép lovakban, majd az egyik előtt megállva, így szólt:

- Ezt választom, ezt a barnapej lovat! - mondotta a gróf. - Kérem, nyergeltesse föl!

- Xxxxxx!

- Roland a neve?

- Igen! Ez a herceg kedvenc lova. Mindennap kilovagol rajta. Xxxxx úr ajándéka, és most sem találta volna a gróf úr az istállóban, hogyha a herceg nem az egyik lovát próbálná ki, amely a minap érkezett sokadmagával Tours-ból. Nyergeld meg ezt a lovat, de hamar! - parancsolta Xxxx az egyik elősiető lovászfiunak.

Az a ló pedig, amely a grófot hozta idáig, magától bevánszorgott az istállóba és nyomban eldőlt a szalmán, meg sem várva, amig leveszik fejéről a kantárt, hátáról pedig a nyerget.

Xxxxx Xxxxxx-ot fölnyergelve elővezették, a gróf könnyedén a hátára pattant és csak azt tudakolta meg, hogy mely irányban távozott a herceg és kisérete a városból. Xxxx xxxxx- mester megmutatta az irányt, Xxxxxx azonban be sem várva a nógatást, egyenesen a város kapuja felé tartott, de még ezuttal is a rövidebb utat választotta, s útközben meg-megrázta a

fejét, mintha szabadulni akarna a zabolától, amely a száját szorította, s minél közelebb ért a város kapujához, annál jobban meggyorsította lépteit.

- Csakugyan jól mondották nekem - mormogta magában Xxxxxxxxx gróf - hogy Xxxxxx meg- érzi társai nyomát és hogy irányítás nélkül ismeri az útat. Igy hát rád bizom magam, Xxxxxx, menj, menj!

És ezzel a kantárszárat is eleresztette. Mikor a külső körúthoz érkeztek, Xxxxxx egy pillanatig habozott, vajjon jobbra-e, avagy balra tartson. A ló - balra kanyarodott. Ekkor egy paraszt haladt el mellettük.

- Kedves barátom! - szólította meg a gróf a parasztot. - Nem találkozott egy lovascsapattal?

- De igen uram, amott, tulnan találkoztam vele! - felelte a paraszt.

Különös: a paraszt is abba az irányba mutatott, amelyet Xxxxxx választott az imént.

- Hát csak menj, menj Xxxxxx a magad útján! - mormogta a gróf, a ló nyakába dobva a kantárszárat, mire Xxxxxx gyorsabb ügetésbe fogott; egy darabig még ezen az úton haladt, de azután hirtelen jobbra fordult egy virágoktól szegélyezett ösvényre, amely a mezőt az átló irányában metszette keresztül. A gróf egy pillanatig habozott, vajjon ne állítsa-e meg a lovat, de Xxxxxx olyan biztosnak látszott a maga dolgában, hogy végre is ráhagyta, hadd menjen a ló a maga ösztöne után. De minél tovább haladt, Xxxxxx annál inkább megélénkült, az ügetésből átcsapott a vágtatásba, s alig egy negyedóra mulva Angers-nek már a tornya sem látszott.

- De nini - mormogta magában Monsoreau gróf - mintha én ismerném ezt a vidéket! Ugy tünik föl, mintha Méridor felé haladnánk. Talán bizony a herceg a kastély felé vette „földerí- tő” útját?

És erre a gondolatra a gróf homloka elborult.

- Ohó! - mormogta magában. - Én a feleségemmel való viszontlátást holnapra halasztottam, csakhogy a herceggel beszélhessek előbb, s most megtörténhetik, hogy mindkettőt - együtt találom!

Fájdalmas mosoly vonaglott végig a gróf ajkán.

A ló rendíthetetlen nyugalommal és kitartással folytatta az utat, s mikor a gróf kisvártatva ismét széttekintett, hogy tájékozódjék, meglepődve kiáltott föl:

- De hiszen innen már nem lehet messze Méridor!

Ebben a pillanatban lova fölnyerített... nyomban reá lónyerítés hangzott föl az erdő sűrűje felől.

- Ah!... Xxxxxx csakugyan megtalálta társait! - kiáltott föl meglepődve a gróf.

Xxxxxx ekkor kettőzött sebességgel rohant előre a magas szálerdő fái alatt, s a gróf xxxxxxxxx egy másik lovat pillantott meg, amely a fal mellett egy fához volt kötve. A ló másodszor is fölnyerített, s a gróf megismerte a nyerítéséről, hogy az imént is ennek a lónak kellett nyerítenie.

- Valaki a tilosban jár! - mormogta Monsoreau gróf elsápadva.

XXI. FEJEZET.

Xxxxxxxxx gróf alig birt magához térni ámulatából: mintha elébe varázsolták volna a méridori kastély falát; a két ló bizalmas enyelgése arra mutat, hogy ismerik egymást, talán közös istállóból valók. Annyi bizonyos, hogy mindezek a körülmények akárkit mást is gondol- kodóba ejtettek volna.

Xxxxxxxxx gróf a falhoz közeledve - azt pedig talán szükségtelen megemlíteni, hogy Xxxxxxxxx gróf gyorsan közeledett - legott észrevette, hogy azon a helyen a fal le van töre- dezve, s mintha valóságos lépcsők látszanának a fal téglái közt, a frissen kitépett málnabokrok pedig letört ágaikon lógtak. A gróf egy szempillantással átfogta az egész helyszinét, majd a részletekre terjesztette ki a figyelmét.

Első sorban is a lovat vette szemügyre, amely ezüsttel himzett nyeregtakarót viselt, s ennek egyik csücskén kettős FF és kettős AA betük ékeskedtek. Kétségkivül a herceg istállójából való a ló, mert a két betü Xxxxxxxx x’Xxxxx nevet jelezte.

A gróf gyanúja ennek láttára bizonyossággá vált. A herceg tehát ide szokott jönni és pedig gyakran, mert ezen a lovon kivül ime, itt van a másik, Xxxxxx, amely szintén ismeri az utat. A véletlen által tudomására jutott nyomot tehát végigjárja. Azt tudta, hogyha a falnak innenső oldalán marad, akkor bizonyos, hogy nem lát semmit. Megkötözte tehát Xxxxxxxx a másik ló mellett, maga pedig nekikészülődött, hogy fölmászik a fal ormára.

Mikor fölért a fal ormára s onnan betekintett a parkba, egy fa lábánál egy kék női köpenyt s egy feketebársony férfi köpönyeget pillantott meg; a női köpeny kétségkivül a feleségéé, a fekete köpeny pedig egy nemes ifjúé. Különben nem is sokat kellett találgatnia, mert alig ötven lépésnyire egy nő és egy férfi sétálgatott föl s alá a fák alatt, háttal a fal felé fordulva, alakjukat azonban a lombok eltakarták. A gróf szerencsétlenségére, a falról ekkor egy darab tégla levált s nagyot koppanva esett le a földre. A zajra a nő és a férfi hátrafordult, s mikor őt észrevették a nő ijedtében fölsikoltott, de már a másik pillanatban, mint megriasztott őzikék, mindketten szétrebbentek.

A női sikoly hallatára a gróf homlokát hideg verejték verte ki, mert abban Xxxxx hangjára vélt ismerni. Dühét tovább már nem birván fékezni, leugrott a fal ormáról s kivont karddal kezében rohant a szökevények után, útközben kardjával lehasogatva az útját álló ágakat és lombokat. De hiába: a szökevények eltüntek, s mélységes csend borult a parkra; sehol egy elsuhanó árnyék, sehol egy nyom az úton, semmi zaj, csak a csalogány és a pacsirta dala xxxxxxx, mert ezek a szerelmes pár látását már annyira megszokták, hogy nem féltek tőle.

Mit csináljon, mihez fogjon a gróf? A park nagyterjedelmű, s ha üldözi őket, esetleg épp olyan emberekkel találkozhatik, akikkel való találkozást most kerülni óhajtja. Egyelőre tehát megelégedett azzal, amit látott; különben is józan esze azt diktálta neki, hogy jó lesz óvatosan bánni az olyan félelmetes vetélytárssal, mint amilyen az anjoui herceg. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy a vetélytárs senki más nem lehet, csak Xxxxxx xxxxxx herceg, akihez ugyis sürgős küldetése van, s ha találkozik vele, akkor majd kiderül, vajjon a herceg bűnös-e vagy ártatlan.

Ekkor egy eszméje támadt...

Visszamászik a fal túlsó oldalára azon a helyen, ahol idejött, s az ott várakozó mind a két lóval elnyargal; így a vetélytárs ló nélkül mehet, amerre lát. Szinte rohanva tette meg az utat a falig s izzadva mászott vissza a falon át, ahol azonban mind a két lónak - hült helyét találta. Ugylátszik, hogy ugyanez a jó eszméje támadt a vetélytársnak is, csakhogy hamarább

megvalósította, mint ő. Monsoreau gróf toporzékolt dühében és öklével fenyegette meg ismeretlen vetélytársát; azután maga körül széttekintve, tájékozódni próbált az immár leszállt esthomályban, s az irányt megtalálván, egyenesen nekivágott egy rövidebb útnak, amelyet már gyermekkora óta ismert.

Harmadfél órai gyaloglás után megérkezett Angers kapuja elé; étlen, szomjan s holtra fáradva ugyan, de akaratereje uj erőt öntött bele, s Monsoreau gróf ismét az elszánt, erős férfi volt. Elhatározta, hogy kivallatja a kapuőrséget s busás borravaló révén megtudja tőlük, vajjon láttak-e erre egy férfit két lóval, s vajjon ki volt az! Oh, megtudja ő ezt előbb vagy utóbb, s akkor jaj annak a vetélytársnak bárki legyen is!

A gondolatot tett követte: kivallatta az őrszemet, aki azonban csak az imént foglalta el helyét s így nem tudott semmit mondani; bement tehát az őrszobába s tudakozódott az után az őrszem után, aki korábban volt szolgálatban. Ettől megtudta, hogy két órával ezelőtt egy gazdátlan ló ment át a kapun s haladt egyenesen a hercegi kastély felé; az őrszem mingyárt arra gondolt, hogy a ló gazdáját valami baleset érhette és hogy az okos állat egyedül tér vissza az istállóba. A gróf tehát itt sem tudhatott meg semmi bizonyosat; szomoruan, csüggedten tartott tehát a hercegi kastély felé.

A kastélyban pedig nagy vigasság volt! Az ablakok csak úgy sugározták a fényt, a konyhák- ban nagyban sütöttek-főztek. A kapu azonban zárva volt, s itt a kapus, aki nem ismerte őt, utját állotta; végre is kénytelen volt Remyt hivatni, az új udvarmestert, aki azután igazolta a grófot.

- Honnan jön a gróf úr ilyen megviselt állapotban? - kérdezte Remy csodálkozva.

A gróf megismételte azt a hazugságot, amellyel már a város kapuja előtt mentegette magát, hogy tudniillik a lova megijedt valamitől s őt levetette a hátáról.

- Igaz bizony, - jegyezte meg Xxxx - megijedtünk ám, mikor a gazdátlan lovat megláttuk. De kiváltképpen nyugtalankodott a herceg, akinek a gróf úr érkezéséről már jelentést tettem.

- Ah, igazán nyugtalankodott? - kapott a szón a gróf. - S ugyan mit mondott?

- Megparancsolta, hogy mihelyt a gróf megérkezik, tüstént vezessük eléje.

- Jól van, csak éppen az istállóba pillantok be, hogy megnézzem, vajjon őfensége lovának nem történt-e valami baja.

Xxxxxxxxx gróf megtekintette az istállót és már ott találta Xxxxxxxx, ezt az okos állatot, amely most javában ropogtatta az abrakot; majd anélkül, hogy ruhát váltott volna, félretéve minden etikett-kérdést, azonmód sárosan, porosan jelentkezett a hercegnél kihallgatásra. A herceg, valamennyi nemes ifjaival együtt, az ebédlőben már az asztal körül ült, amely dúsan meg volt rakva minden jóval, amit az áldott anjoui föld csak termett és nevelt, s a poharakban jófajta anjoui bor gyöngyözött a sok gyertya ragyogó fényében.

- A hercegi udvar immár teljes! - szólalt meg Xxxxxxxxx kissé pityókásan. - Olyan teljes, akárcsak a herceg pincéje!

- Nem osztozom az előttem szólott lovag úr véleményében, mert nincs fővadászmesterünk! - jegyezte meg Ribeirac. - Mégis csak szégyen, hogy megesszük a herceg vacsoráját, de magunk semmivel sem járultunk hozzá!

- Én bárkire odaadnám a szavazatomat, csak lenne fővadászmesterünk; még az se baj, ha maga - Monsoreau gróf xxxxx is az! - mondotta Livarot.

A herceg nem tett megjegyzést, csak xxxxxxxxxx, mert egyedül ő tudta, hogy a gróf megérkezett.

Xxxxxxx alig fejezte be szavait, mikor kinyilt az ajtó, s azon át - Monsoreau gróf lépett a terembe. A herceg hangos örömkiáltásban tört ki, amely annál zajosabbnak tünt föl, mert a teremben e pillanatban éppen csönd támadt.

- Ime, uraim - mondotta a herceg - láthatják, mily kegyes hozzánk az ég, amely abban a pillanatban teljesíti óhajunkat, amikor annak kifejezést adunk.

Xxxxxxxxx gróf xxxxxxx jött a fogadtatás különös módja miatt, ami éppen nem volt szokása a hercegnek; kissé félszegen üdvözölte a herceget s nyomban elfordította a fejét, mint mikor a baglyot sötét helyről hirtelen napvilágra viszik.

- Foglaljon helyet, gróf úr, és xxxxxxx velünk! - mondotta a herceg, helyet jelölve ki számára vele szemben.

- Fenség! - felelte a gróf - éhes, szomjas és fáradt vagyok, de addig nem eszem, nem iszom és nem ülök le, amig át nem adok Fenségednek egy nagyon fontos üzenetet.

- Ön Párisból jön, nemde? - kérdezte a herceg.

- Lóhalálban, Fenség!

- Beszéljen gróf úr, hallgatom!

Xxxxxxxxx gróf lassan közeledett a herceghez, s ajkán mosollyal, de szívében ádáz gyűlölettel eltelve, halkan így szólt:

- Fenség! Az anyakirályné gyorsított menetben közeledik; Fenségedet látni óhajtja.

A herceg, kinek arcát az udvaroncok kiváncsian figyelték, e szavak hallatára örömében fölkiáltott.

- Köszönöm, Monsoreau gróf úr - mondotta a herceg - ma is, mint mindig, hű szolgálatokat tett nekem. Uraim! Folytassuk a vacsorát!

A lakomát folytatták, Xxxxxxxxx gróf azonban, aki Xxxxxxx és Ribeirac közé került, csak nem tudott fölvidulni és nem izlett neki a sok inyencfalat. Lelkiszemei előtt még most is a méridori park jelenete révedezett, hallani vélte Xxxxx sikolyát, amely még most is visszhangzik szívében.

Ekkor azután magábaroskadva és komor gondolataiban elmélyedve, teljesen megfeledkezett a körülötte levőkről; melléből egy mély sóhaj tört elő, homlokát sötét felhők árnyékolták be. Viselkedése csakhamar az egész társaságnak feltünt.

- Ön nagyon fáradt lehet, fővadászmester úr! - jegyezte meg a herceg. - Talán legjobb lenne, ha pihenni térne.

- Hitemre mondom, hogy a tanács jó! - mondotta Livarot. - Bizony még ülőhelyén elalszik a gróf úr.

- Bocsánat, Xxxxxx, a fáradtság csakugyan nagyon megtört! - felelte Xxxxxxxxx gróf.

- Csipjen be egy kissé, gróf úr! - tanácsolta Xxxxxxxxx. - Ilyenkor a mámor felüdít.

- Igaz! - felelte a gróf. - Mi több: mámoros állapotában az ember még - felejteni is tud!...

- De csak mondja! - jegyezte meg Livarot. - Nézzétek urak, a pohara még most is tele van!

- Egészségére gróf úr! - mondotta Ribeirac, poharát kocintásra emelve. Xxxxxxxxx azzal felelt, hogy fenékig ürítette a poharát.

- Pedig jól tud inni! - jegyezte meg Xxxxxxxxx.

- Magam is úgy veszem észre! - mondotta a herceg, aki szeretett volna a gróf lelkébe látni.

- De azért egy sikerült vadászatot is rendezhetne, fővadászmester úr! - jegyezte meg Ribeirac.

- Ön jól ismeri a környéket.

- És van hozzávaló személyzete, erdő! - toldotta meg Xxxxxxx.

- Mi több, még - felesége is! - egészítette ki Xxxxxxxxx.

- Ugy van, urak! - felelte szórakozottan a gróf.

- Van hozzávaló személyzet, van erdő és xxx xxx - Xxxxxxxxx grófné is! Ugy van uraim!

- Vaddisznót hajtasson föl nekünk, gróf! - mondotta a herceg.

- Megkisérlem, Fenség!

- Xxx, megkisérlem! - jegyezte meg az egyik angers-i ifjú nemes. - Ez nem felelet, gróf úr! Az erdőben annyi a vadkan, hogyha én a régi erdőirtásban csak tiz percig is vadászom, hát mingyárt tizet is fölhajtok.

Xxxxxxxxx e szavakra önkénytelenül elsápadt: a régi erdőirtás az erdőnek épp azon a részén van, ahová őt Xxxxxx vitte a hátán ma délután.

- Akkor hát holnap, holnap! - kiáltozták az ifjak.

- Nincs ellenvetése, gróf úr! - kérdezte a herceg.

- Én mindig rendelkezésére állok, Xxxxxx! - felelte a gróf. - Xxxxx azonban Xxxxxxxx is megjegyezte, nagyon fáradt vagyok, s így nem tudom, vajjon holnap lesz-e annyi erőm, hogy a vadászatot megrendezhessem. Különben is, előbb meg kell tekintenem az erdőt, hogy a szükséges intézkedéseket megtehessem.

- Előbb azonban hadd látogassa meg a gróf a feleségét, ördög és pokol! - jegyezte meg a herceg olyan gúnyos mosollyal, hogy a gróf most már meg volt győződve arról, hogy a vetélytárs csakis a herceg lehet.

- Hozzájárulunk! - kiáltozták a nemes ifjak. - Huszonnégy órát adunk a grófnak, hogy az előkészületeket megtegye!

- Oh, uraim, adják meg nekem ezt a kis halasztást és kezeskedem róla, hogy én ezt az időt - nem vesztegetem el hiába.

- Most pedig, kedves fővadászmester úr - mondotta a herceg - megengedem, hogy lefeküdjék! Xxxxxxxxx gróf fővadászmester urat vezessétek a szobájába!

Xxxxxxxxx gróf elköszönt és távozott, megszabadulván egy súlyos tehertől, a - kényszerült tettetéstől...

A szomorú emberek jobban szeretik a magányt, mint a boldog szerelmesek...

XXII. FEJEZET.

Miután Xxxxxxxxx gróf szomorú arca és alakja eltünt a teremből, a lakoma még vigabban folyt tovább. A herceg, akit Xxxxxxxxx gróf jelenléte módfölött feszélyezett, most ismét vigabb arcot öltött.

Ezalatt Párisban jelentős események zajlottak le, amelyek rövid összefoglalása a következő:

Éjféltájt a királyt szokatlan zaj ébresztette föl álmából, holott a palotában a legnagyobb csendnek kellett uralkodnia, mihelyst a király aludni tért. Káromkodások, ideges futkározá- sok, fegyvercsörgés és lábdobogások verték föl az éjjeli csöndet, de túl minden zajon, hangzott föl itt is, ott is a kiáltás:

- Mit szól majd ehhez a király?

A király riadtan ült föl ágyában és Xxxxxx-ra bámult, aki az igazak álmát aludta a kényelmes, bő karosszékben, majd ijedten ugrott ki az ágyból s kétségbeesetten kiáltozta Xxxxxx nevét. Xxxxxx felnyitotta a fél szemét.

- Ah, xxxx kár, hogy fölébresztettél, fiacskám - szólalt meg Xxxxxx nagyon ásítva - épp azt álmodtam, hogy - fiad született.

- Figyelj csak, Xxxxxx, figyelj! - sugta oda halkan a király.

- Xxxx xxxxxxxxx? - felelte Chicot. - A te szavaidra? - Hát nem elég ostobaságot összefecsegsz nappal, még éjjel sem hagysz békén?

- Hát még most sem hallod azt a nagy lármát?

- Aha!... Csakugyan! Micsoda pokoli zaj?

- Hallod, azt kiabálják, hogy mit szól majd ehhez a király?

- Hát tudod, fiacskám, két eset lehetséges! - felelte Xxxxxx halálosan komoly ábrázattal - vagy Nárcisz agarad betegedett meg, vagy a - hugenották rendeznek ma Bertalan-éjszakát a - katholikusok számára.

- Jer, Chicot, öltöztess föl!

- Micsoda szerencsétlenség!... hangzott az előszoba felől.

- Legjobb lesz, ha fegyvert ragadunk, Chicot!

- Még annál is jobbnak tartom, ha a titkos ajtón át sietve eltávozunk s magunk győződünk meg arról, hogy mi okozza ezt a nagy lármát.

Xxxxxx tanácsára a király csakugyan a titkos ajtóhoz rohant, onnan pedig arra a folyosóra, amely az anjoui herceg lakosztályához vitt, maga után vonszolva Xxxxxx-t is a herceg szobájába. Itt már kiváncsi emberek állották körül az ablakot s nézegették az erkélyről lelógó selyem kötéllétrát.

- Megszökött! - kiáltott föl a király olyan hangosan, hogy a jelenvolt nemes ifjak és katonák ijedten fordultak feléje.

Kinos volt nézni Xxxxxx, Schomberg és Xxxxxxxx ijedtségét, akik hajukat tépték s ököllel döngették a fejüket, csak éppen Épernon nem volt látható sehol, mert sürgős ürügyet talált arra, hogy a herceg után rohanjon. A kegyenc ifjak kínszenvedései valamelyest lecsillapították a király haragját, s most már szelidebb arcot öltött.

- Hát bizony ez nagy szerencsétlenséget jelent az országra nézve, - mondotta nyugodtabb hangon a király - mert ime, kész a polgárháború... Vajjon kinek a keze működik itt közre?... Ki adta a herceg kezébe a kötéllétrát?... Ördög és pokol, az egész várost fölakasztatom erre a kötéllétrára!

Mélységes csönd vette körül a királyt ebben az ünnepélyes pillanatban, melynek jelentőségét mindnyájan megértették.

- Ki hát a bűnös és hol van? - folytatta a király. - Tizezer tallért adok annak, aki a bűnöst néven nevezi és százezer tallért annak, aki nekem élve vagy halva kezemre juttatja!

- Hát ki lenne más, mint valamelyik angers-i lakos! - jegyezte meg Xxxxxxxx.

- Igazad lehet, Xxxxxxxx! - felelte a király. - No, de meg is fizetnek érte!

És minthogyha ez a szó, mint szikra a puskaporos-hordót, lángra lobbantotta volna az elfojtott indulatokat, az egész társaság egyértelműen az angers-i polgárok ellen zúdult föl.

- Száz akasztófát állíttatok föl az angers-iak számára! - kiáltozta a király.

Az általános zürzavar közepette, amely az angersiak ellen hangzott kifakadásokat követte, a király észrevétlenül távozott és egyenesen az anyja lakosztálya felé sietett, akit egy idő óta kissé elhanyagolt, de aki azért titokban mohó vággyal leste azt az alkalmat, mikor politikáját ismét érvényre tudja juttatni. Xxxxx a király belépett a szobájába, Xxxxxx Xxxxxxx gondo- lataiban elmerülve hevert az öblös karosszéken, s kövér, de halovány arcával, fényes, de meredtnézésű szemével, kövérkés, de sárga kezeivel inkább hasonlított viaszfigurához, semmint élő lényhez. Mikor azonban fia ajkairól értesült Xxxxxx xxxxxx szökéséről, akkor ez a viaszfigura, mintha hirtelen megelevenedett volna, noha az a mozdulat, amely azt jelezte, mindössze abban nyilvánult, hogy Xxxxxxx még jobban belesüppedt a karosszékbe, a fejét pedig némán megrázta.

- Ejh, édesanyám, hát még föl sem kiált meglepetésében? - kérdezte megütközéssel a király.

- Ugyan, miért, fiam? - felelte nyugodtan az anyakirályné.

- Hát fiának szökését nem tartja fölháborító s a legszigorúbb megtorlásra méltó cselekedet- nek?

- Kedves fiam, a szabadság bizony megér egy koronát! Emlékezzél csak vissza, mikor én magam tanácsoltam neked a szökést, mikor a korona megszerzéséről volt szó.

- De anyám, sértegetnek és szembeszállnak velem! - kiáltozta a király.

- Ejh, xxxxxxxx, fiam! - felelte Xxxxxxx vállát vonogatva. - Csak éppen menekülnek előled! Ennyi az egész.

- Anyám, hát már elhidegültél irántam, hát már nem engem pártolsz, nem szeretsz úgy, mint valaha?

- Xxxxxxx, fiam! - felelte Xxxxxxx még fagyosabb arccal. - Te vagy az én legkedvesebb fiam, Xxxxxx, de aki xxxxx xxxxxxxxxxx, Xxxxxx is az én fiam.

- Ugyan ne emlegesd azt az anyai szeretetet, anyám! Jól tudjuk, hogy mit ér!

- Neked jobban kell tudnod, fiam, mint másnak, hogy mit ér! - felelte Xxxxxxx. - Veled szem- ben az én anyai szeretetem - gyöngeség volt, nem egyéb! Most már magam is megbántam, s ime, ezért hallgattam eddig is.

- Isten áldja meg, édesanyám! - mondotta csüggedten a király. - Most már tudom, hogy mit kell tennem, miután saját édesanyám is elfordult tőlem. Majd találok én jó tanácsadókra, akik segítségemre lesznek nagy bajomban.

- Eredj fiam, isten hirével! - felelte Xxxxxxx szenvtelen, nyugodt hangon. - De áldja ám meg az isten világos elmével a te tanácsadóidat, mert bizony arra nekik nagy szükségük lesz, hogy téged kihuzhassanak a csávából!

A király már az ajtóig haladt, mikor hirtelen megállott és visszafordult.

- Ugy-e anyám, te is súlyosnak itéled a helyzetet? - szólalt meg ismét a király.

- Xxxxxx súlyosnak, fiam! - felelte Xxxxxxx kezét és szemét az égre emelve. - Nagyon komolynak, Xxxxxx!

- Kik lehetnek azok, akik megszöktették őt? Nem gyanakszol valakire? - kérdezte Xxxxxx, akit anyja aggódó arca szinte elrémített.

Xxxxxxx nem felelt a fia kérdésére.

- Én azt hiszem, hogy az angers-iak közt kell keresni a tettest! - jegyezte meg Xxxxxx.

Xxxxxxx ajkán ismét megjelent az a finom mosoly, amely az ő általában elismert szellemi fölényességének jele volt, s amellyel annyira zavarba tudta hozni a vele szemben állót.

- Nem hiszed, anyám, - mondotta Xxxxxx - pedig mindenki reájuk gyanakszik. Xxxxxxx ismét nem felelt, csak a vállát vonogatta.

- Hogy a többiek ezt hiszik, az még csak hagyján! - szólalt meg végre vontatott hangon Xxxxxxx. - De hogy te is azt hiszed?...

- Mit akarsz ezzel mondani, anyám? - kiáltott föl Xxxxxx türelmetlenül. - Fejezd hát ki magad érthetően, az istenre kérlek!

- Mit nyernél vele fiam?... Én csak amolyan fecsegő vén asszony vagyok, aki már csak imádkozni tud...

- Ne!... Ne beszélj igy anyám! Te voltál és te lész mindig a család esze, a lelke! És hogyha megtagadod tőlem tanácsodat, hát majd teszek róla, hogy mégis megtudjam, mi a véle- ményed! Egy órán belül felakasztatok minden angers-i polgárt, akik Párisban tartózkodnak.

- Felakasztatod az angers-i polgárokat? - felelte Xxxxxxx megütközéssel, mint aki nem érti az okát valaminek.

- Igen, anyám, lemészároltatom, legyilkoltatom és felperzseltetem valamennyit! Híveim még ebben az órában szertejárnak a városban és összetörik a csontjait ezeknek az átkozott bandi- táknak!

- Jól vigyázzanak magukra a hiveid, fiam! - jegyezte meg Xxxxxxx most már szintén felindultan. - Vigyázzanak, mert bizony ők maguk is belepusztulnak - ami nem is lenne olyan nagy baj! - csakhogy téged is magukkal rántanak a pusztulásba.

- A király csak akkor igazi király, ha meg tudja bosszulni a rajta ejtett sérelmet! - felelte Xxxxxx xxxxxxxxx. - Mert ilyenkor az ő bosszúműve voltaképen igazságszolgáltatás, a mostani esetben pedig egész birodalmam mellém áll, hogy megvédelmezzen engem!

- Esztelen gyermek, te! - kiáltott föl Xxxxxxx. - Hát azt hiszed, hogy olyan embereket, mint amilyen Xxxxx, Xxxxxxxxx, Livarot, Ribeirac, felakasztanak, megfojtanak, fölperzselnek a nélkül, hogy patakokban ne folynék a vér?

- Nem baj! Fő az, hogy ezek pusztuljanak!

- Hát igen, fiam, ha ezek elpusztulnának! - jegyezte meg Xxxxxxx. - Mutasd meg nekem őket halva, akkor én is azt mondom, hogy jól cselekedtél! Csakhogy nem fogják ám őket el- pusztítani, hanem ellenkezően: épp az ő érdekükben lobogtatják meg a lázadás zászlóját, s kardot adnak a kezükbe, amelyet sohasem mertek volna megragadni Xxxxxx xxxxxx érdekében, de igenis, most ki fognak rántani a hüvelyéből, hogy a saját életüket védelmezzék! A birodalmad tehát föl fog lázadni, csakhogy nem a te érdekedben, hanem te ellened, fiam!

- De hogyha csakugyan az angers-iak a bűnösök, akkor csak megérdemlik a büntetést!

- Igen, ha csakugyan ők a bűnösök! Csakhogy - nem ők azok!

- Dehát kik lehetnének mások, ha nem az öcsém barátai?

- Már csak azért sem lehetnek a te öcséd barátai, mert a te öcsédnek - egyáltalán nincsenek barátai.

- Akkor tehát ki a bűnös? - kérdezte a király kétségbeesetten.

- Az, fiam, aki a te - ellenséged!

- Dehát melyik ellenségem.

- Ejh, fiam, hát nem tudod, hogy neked csak egy ellenséged volt s aminthogy nekem is csak egy ellenségem van, változatlanul ugyanaz a személy!

- Xxxxxx xxxxxxxx királyra gondolsz, anyám?

- Ugy van, Xxxxxx xxxxxxxx király a mi ellenségünk!

- Hiszen ő nincs Párisban!

- Hát honnan tudod, hogy Xxxxxx nincs Párisban? Hát tudsz te egyáltalán valamit? Vannak neked olyan embereid, akik látnak, akik hallanak? Nincsenek, fiam, te süket is vagy, vak is vagy!

- Xxxxxx xxxxxxxx király! - ismételte gépiesen a király.

- Fiam! - xxxxxxxx xxxxxx Xxxxxxx - ha csalódás, szerencsétlenség vagy katasztrófa ér, amelynek szerzőjét nem ismered, ne keresgélj, ne kutass, ne nyomoztass az okozója után! Mindhiába! De legott kiálts föl hangosan: Ez Xxxxxx, navarrai király műve! És ekkor a helyes nyomra akadtál!... Oh, ez az ember!... ez az ember! Lásd fiam, ő az a kard, amelyet az Isten a Valois-család feje fölé függesztett örökös fenyegetés gyanánt!

- Hát úgy véled, anyám, hogy visszavonjam az angers-iak ellen kiadott parancsomat?

- Tüstént vond vissza, fiam! - kiáltotta idegesen Xxxxxxx. - Xxxxx, egy percet se késsél, rohanj, hogy el ne késsél vele, különben - veszve vagy!

És ezzel Xxxxxxx xxxxx fogta a fiát s valósággal kituszkolta a szobából. Xxxxxx xxxxxxxxx hagyta el a Louvre-t, hogy fölkutassa barátait, de csak Xxxxxx-t találta meg, aki egy kövön ülve, geográfiai alakzatokat rajzolt a homokba.

XXIII. FEJEZET.

- Mondhatom, hogy nagy bolondot csináltál, fiacskám! - felelt Xxxxxx a király kérdezős- ködésére, hogy merre vannak mignonjai. - Barátaid a városba rohanva, azt ordítozták, hogy: Halál az angersiakra! Most azután, hogy alaposabban átgondoltam az ügyet, arra eszméltem rá, hogy hiszen mi sem bizonyítja azt, hogy az anjou-i herceg szökését az angersiak mozdították elő. A te barátaid pedig, mikor halált kiabálnak az angersiakra, voltaképpen a polgárháborút idézik föl, amelyet a Guise-pártiak eddig hiába akartak megvalósítani, amelyre pedig nekik oly nagy szükségük lenne.

- Ördög és pokol! - kiáltott föl a király, megszeppenve Xxxxxx szavaitól, amelyek tökéletesen födték az anyja felfogását. - Hát csakugyan igy volnánk?

- Ha még rosszabbul nem! - felelte Chicot.

- De mindezekből még mindig nem tudom megérteni, hogy miért ülsz te itt e kövön és rajzolsz valami ákom-bákom alakzatokat a homokba.

- Fiacskám, te ehhez nem értesz! - felelte Chicot. - Én azoknak a tartományoknak a térképét rajzoltam ide, amelyek lakosságát a te öcséd föl fogja lázítani.

- Xxxxxx, Chicot! - hördült föl panaszos hangon a király. - Hát én csupa vészmadarakkal vagyok itt körülvéve?

- A bagoly csak éjszaka szólal meg fiam! - felelte Chicot. - Mert ez az ő ideje. Ámde az idő mostanság olyan komor, de olyan komor, hogy az ember a nappalt összetéveszti az éjszakával. Hát azért szólaltam meg én most, fiacskám, hogy meghalld és vedd figyelembe a szavaimat!

Ekkor azután Xxxxxx részletes számítást terjesztett a király elé, amelyből kiderült, hogy még a legrosszabb esetben is, egyedül Anjou-tartomány tizezer harcost állíthat csatasorba a király ellen, de ha számításba veszi a még föllázítható tartományokat és magát Navarrát, akkor ez a szám bátran harmincnégyezerre tehető.

- Azt hiszed tehát - jegyezte meg a király, - hogy Xxxxxx xxxxxxxx király szövetséget köt az öcsémmel és azt is hiszed, hogy valami köze van az öcsém szökéséhez?

- Xxxxxx - felelte Xxxxxx mereven a király szeme közé nézve. - Lásd csak ez olyan gondolat, amely - nem a te fejedből pattanhatott ki!

- Ugyan miért?

- Mert sokkal - okosabb, hogysem a tiéd lehetne!

- Az most már mellékes, hogy kié, de arra felelj, vajjon te is azt hiszed-e, hogy a navarrai királynak valami köze van az öcsém szökéséhez?

- Ha jól emlékszem, a Ferronnerie-utca felől ma Ventre saint-gris! - káromkodást hallottam, ami - mint ismeretes - Xxxxxx xxxxxxxx király szokásos szavajárása.

- Akkor hát Xxxxxx Xxxxxxxx van!

- Azt hiszem.

- És mi ad neked jogot erre, hogy ezt föltételezd?

- A saját két szemem! - felelte Chicot.

- Hát láttad őt?... És nem rohantál rögtön hozzám hogy tudtomra add halálos ellenségem megjelenését?

- Vagy nemes ember vagyok, vagy nem! - felelte Xxxxxx, önérzettel. - Ha nemes ember vagyok, akkor nem lehetek - kém!

- Akkor hát Anjou és Béarn, Xxxxxx öcsém és Xxxxxx xxxxxxx esküdtek össze ellenem! - jegyezte meg elgondolkodva a király.

- Nem is szólva a három Guise hercegről...

- Hát azt hiszed, Xxxxxx, hogy ezek valamennyien szövetkeznek ellenem?... De hiszen xxxxxxxx Xxxxxx és Guise herceg ellenségek!

- De azért szövetkeznek ellened, hogy téged elpusztítsanak! Azután majd megint egymás ellen törnek.

- Igazad van Xxxxxx és igaza van édesanyámnak! Mindkettőtöknek igazatok van! - Meg kell akadályoznom a csinyt!... Xxxxxx barátom, légy segítségemre, hívjuk össze a svájciakat!

- Ha Quélus magával nem vitte volna őket.

- Akkor hát a testőreimet!

- Azokat pedig Schomberg vitte el magával.

- Hát legalább a szolgáimat, Chicot!

- Azok pedig Xxxxxxxx után mentek.

- Hogyan, parancsom ellenére?

- Ugyan, fiacskám, hát mióta engedelmeskednek a te parancsodnak? - felelte Chicot keserű gúnnyal. - Ha templomi körmenetről vagy flagellációról van szó, akkor hát igen! De hogyha háborúról avagy kormányzásról van szó, akkor bizony Schomberg, Quélus vagy Xxxxxxxx szava dönt. Xxxxxxxxxx nem beszélek, mert az - megszökött.

- Ördög és pokol, hát ennyire vagyunk! - kiáltott föl a király kétségbeesetten.

- Engedd meg fiacskám - felelte Xxxxxx - hogy a szemedbe mondhassam: késő vetted észre, hogy a saját birodalmad szekerének te vagy - nem az ötödik - hanem a hetedik, nyolcadik kereke!

A király dühében az ajkát harapdálta s a lábával dobbantott.

- Mintha valamit látnék a sötétben! - jegyezte meg Chicot... Az áldóját, hiszen épp itt jönnek ni, a te barátaid fiacskám!

És ezzel Xxxxxx három vagy négy lovas alakra mutatott, akiket nehány lovas és gyalogos követett bizonyos távolban. A lovasok egyenesen a Louvre kapuja felé tartottak, s nem vették észre a sötétben Xxxxxx és a király alakját az árok szélén.

- Schomberg!... Hej, Schomberg! - kiáltotta a király. - Ide!... ide!

Schomberg mintha megismerte volna a király hangját, mert nyomban feléje tartott.

- Titeket kerestelek, de nem tudtam, hogy merre menjek! - mondotta a király. - Hol jártatok és mit csináltatok?

- Hogy mit csináltunk? - felelte Schomberg helyett egy másik lovas alak.

- Ah, Xxxxxx! - kiáltott föl a király. - Xxxxx, gyere csak! Hát be sem vártátok az én parancso- mat?

- Nincs rá szükség, mert ugyis vége! - felelte egy harmadik lovas, akiben a király Xxxxxxxxx ismerte föl.

- Mit mondottál?... Mindennek vége? - kiáltott föl a király.

- Hála istennek, befejeztük! - felelte Épernon, aki most váratlanul előkerült valahonnan.

- Hozsánna! - kiáltott föl Xxxxxx, kezeit az ég felé emelve.

- Tehát megöltétek őket? - kérdezte a király.

- Ezt a gyönyörűséget nem szerezték meg nekünk! - felelte Xxxxxxxxx. - A gyávák szét- rebbentek mint a riadt madarak. Alig, hogy éppen a kardunkat emelhettük föl némelyik ellen.

- És kivel mértétek össze kardotokat? - kérdezte a király elsápadva.

- Antraguet-vel!

- Ezt legalább helybenhagytátok, ugy-e?

- Ellenkezően! Inkább ő ölte meg Xxxxxx egyik szolgáját.

- Akkor hát tudjátok-e, hogy fölidéztétek a polgárháborút? - mondotta a király komoran maga elé nézve.

Xxxxxx megremegett ezekre a szavakra.

- Az ördögbe is, csakugyan meglehet! - mormogta Quélus. - Van valami parancsa számunkra, Felség?

- Az a kívánságom, hogy most viszont ép oly igyekezettel iparkodjatok lecsillapítani a lakosságot, mint amilyennel fölizgattátok! A svájci zsoldosokat, az őrséget és a szolgáimat vigyétek vissza a Louvre-ba, melynek kapuit zárjátok be, hogy a nép azt higgye, hogy mind- össze részeg emberek verekedése volt csupán.

A kegyencek hosszú orral távoztak a királytól és közölték a parancsot azokkal a tisztekkel, akik velük együtt vettek részt az utcai kalandban. Xxxxxx pedig ezalatt ismét fölkereste az édesanyját.

- Nos, fiam, mi történt? - kérdezte Xxxxxxx, aki éppen parancsokat osztogatott szolgáinak.

- Minden úgy történt, ahogy előre megmondottad, anyám! - felelte a király. - Az angersiak elmenekültek.

- És Páris?

- Azután!... Semmi más, de ez is elég, azt hiszem.

- S Páris?

- Páris zajong ugyan, de ez engem nem nyugtalanít, mert a város a kezemben van.

- Igen, úgy van! - felelte Xxxxxxx. - De a tartományok... És mi a szándékod, fiam?

- Fegyverbe szólítom a polgárőrséget, La Charité mellől visszavonom a katonáimat és Anjou ellen indulok.

- És mi lesz Xxxxx Xxxxxx xxxxxxxxx?

- Ejh, ha kell, hát - letartóztatom!

- Igen, hogyha ezek a szigorú intézkedések megteremnék gyümölcsüket! - jegyezte meg Xxxxxxx.

- Akkor hát mit tegyek?

Xxxxxxx lehorgasztotta a fejét a mellére és gondolataiba mélyedt.

- Mindaz, amit eddig terveztél, kivihetetlen, fiam! - mondotta azután Xxxxxxx.

- Azt veszem észre, anyám, hogy ma különösképpen rossz napom van, semmivel sem tudom megnyerni tetszésedet.

- Nem úgy van, fiam, hanem az az oka, hogy izgatott vagy. Nyugodjál meg egy kissé, azután majd meglátjuk!

- De adjál valami mentőeszmét, anyám, csináljunk hát valamit, mi is mozduljunk meg! - mondotta a király türelmetlenül.

- Xxxxx láthattad is fiam, épp parancsokat adtam ki, mikor ide beléptél.

- Miféle parancsokat?

- Békekövet kiküldésére nézve az - öcsédhez, fiam!

- Békekövetet ahhoz az árulóhoz?... Miért alázol meg engem ennyire, anyám? - fakadt ki haraggal a király.

- Mert ma nincs itt az ideje annak, hogy büszke lehess, fiam! - felelte Xxxxxxx xxxxxxx hangon.

- Egy követ, aki békét kér?

- Esetleg aki - megvásárolja azt! - jegyezte meg Xxxxxxx.

- És mi haszna lesz annak?

- Xxx, fiam - felelte Xxxxxxx, a ravasz firenzei asszony - ha más nem, hát legalább az, hogy - megkötvén a békét - nyugodtan felköttetheted azokat, akik elmenekültek előled azzal a szán- dékkal, hogy polgárháborut támasztanak ellened. Avagy nem azt mondottad-e az imént, hogy szeretnéd őket a kezedbe kaparintani?

- Oh, anyám, kész lennék négy tartományomat odaadni értük!

- Nos, fiam, a cél szentesíti az eszközöket! - jegyezte meg Xxxxxxx olyan erélyes hangon, hogy minden szava a király szívébe nyilalt, s ott fölkavarta a gyűlölet és a bosszúállás érzését.

- Azt hiszem, hogy neked anyám, teljes mértékben igazad van! - mondotta a király. - De kit küldjünk követségben?

- Tekints szét barátaid közt!

- Hiába tekintek, alkalmas embert nem találok köztük.

- Akkor hát bizd ezt a küldetést egy - asszonyra!

- Oh, anyám, hát vállalkoznál erre?

- Fiam, én már öreg vagyok és fáradt, s a halál esetleg itt várakozik reám, ha majd küldeté- semből visszatérek. De vállalkozom erre az utra, még pedig haladék nélkül és olyan gyors tempóban, hogy Angers-be érkezzem, mielőtt öcséd és barátai tudatára ébredhetnének annak, hogy ők az - erősebbek.

- Oh, anyám, én jó anyám, - kiáltott föl a király, csókokkal árasztván el az anyja kezét. - Te vagy az én őrangyalom, jótevőm, te vagy maga az isteni gondviselés!

- Azaz, hogy még mindig én vagyok Franciaország királynéja! - mormogta Xxxxxxx, fiára olyan pillantást vetve, amelyben legalább is volt annyi szánalom, mint gyöngédség.

XXIV. FEJEZET.

Másnap reggel, melyet megelőző este az anjoui herceg a fáradt fővadászmestert korán pihenni küldte, Monsoreau gróf már korán reggel talpon volt s megjelent a kastély udvarán. Azzal a lovászlegénnyel óhajtott mindenáron beszélni, aki tegnap délután Xxxxxx lovát nyergelte meg számára. Széles, hosszú istállóban vagy negyven pompás ló ropogtatta a jóízű angersi zabot. A gróf első tekintete is Xxxxxx felé irányult, amely szokott helyén állott s ugyancsak nekilátott a jófajta abraknak. A lovászlegény, akit keresett, mellén összefont karokkal, büszkén legel- tette szemeit a gondjaira bizott szép lovakon.

- Hej, barátom! - szólította meg a gróf a lovászlegényt. - Őfensége lovai lovas nélkül, egyedül szoktak hazatérni az istállóba, s talán kitanítják itt őket erre?

- Nem szoktak biz’ azok! - felelte egykedvűen a lovászlegény. - De mely lóról van szó, méltóságos gróf úr?

- Xxxxxxxxx!

- Ah, igaz, Xxxxxx tegnap lovas nélkül jött haza, de azon én nem csodálkoztam, mert Xxxxxx nagyon okos állat.

- Ugy van, magam is észrevettem! És máskor is megesett ez már vele?

- Nem, gróf úr, nem esett még meg vele, mert a herceg, aki lovagolni szokta, kitünő lovas, akit a ló nem egykönnyen vet ám le a hátáról!

- De hiszen engem sem vetett ám le a hátáról, - felelte a gróf sértődötten - noha nem vagyok olyan kitünő lovas, mint a herceg. Nem, barátom, én a lovat egy fához kötöztem, amíg nekem egy házban dolgom volt, de mire visszatértem, Xxxxxx eltünt. Eleinte azt hittem, hogy ellopták, majd meg arra gondoltam hogy valamelyik jókedvű úr megtréfált engem s elvezette a lovat. Azért érdeklődtem, hogyan került haza a ló.

- Egyedül, gróf úr, mint ahogy az udvarmester úr már tegnap jelentette is méltóságodnak.

- Különös... igazán különös! - mormogta a gróf, egy darabig elmélázva, majd más tárgyra vitte át a beszélgetést.

- Azt mondottad, barátom, hogy Őfensége gyakran lovagolja Xxxxxxxx.

- Mielőtt a lovai megérkeztek volna, mindennap ezt a lovat lovagolta! - felelte a lovászlegény.

- Őfensége mikor érkezett haza tegnap?

- Körülbelül egy órával korábban a gróf úrnál.

- Vajjon a herceg nem egy sötétpej lovat lovagolt-e tegnap, melynek mind a négy lába fehér, homlokán pedig fehér csillag van?

- Nem, gróf úr, mert a herceg tegnap Isolin-t lovagolta. Ezt ni! - felelte a lovászlegény egy lóra mutatva.

- S a herceg kiséretében volt-e valaki, aki olyan lovon ült volna, mint amilyennek az ismertető jeleit az imént felsoroltam?

- Senkit sem ismerek, aki hasonló lovon ült volna.

- Köszönöm, barátom! - felelte a gróf kissé idegesen, hogy oly lassan halad elő a nyomo- zásban. - Nyergeld meg részemre Rolandot!

- A gróf úr Xxxxxxxx parancsolja? - kérdezte a lovász.

- Igen! Xxxxx talán a herceg megtiltotta, hogy ezt a lovat használhassam?

- Ellenkezően, gróf úr! - felelte a lovászlegény. - A lovászmester tudtomra adta, hogy a méltóságos gróf úrnak bármely ló rendelkezésére áll.

Hát csak nem lehet haragudni az olyan hercegre, aki ennyi előzékenységet tanusít iránta!

- Xxx xxxxxxx, fiam! - mondotta a gróf a lovászlegénynek, mikor ez Xxxxxxxx fölnyergelve eléje vezette. - Felelj nekem őszintén a kérdésemre! Mennyi az évi fizetésed?

- Husz tallér, gróf úr!

- Tíz évi fizetésedet adom ki neked egyszerre, ha meg tudod nekem mondani, hogy ki lovagolt tegnap azon a sötétpej lovon, amelyről az imént már szó volt köztünk.

- Oh, azt nehéz lesz kinyomozni gróf úr! - felelte a lovász. - Hiszen annyian megfordulnak itt egy nap látogatóban!

- Igaz, de száz tallér is szép pénz ám, s megérdemli a fáradságot fiam!

- Ugy van, gróf úr, nem is mondom, hogy nem teszek meg mindent, amit csak lehet.

- No, lásd fiam, tetszik nekem az igyekezeted! Nesze, itt van egyelőre tíz tallér - buzdítónak! Őfenségének pedig azt fogod jelenteni, hogy az erdőt szemlélem meg, ahol a vadászatot rendezzük.

Alig fejezte be a gróf ezeket a szavakat, mikor a szalma zizegése figyelmessé tette, hogy valaki jön. Hátrafordult s felkiáltott:

- Ah, Xxxxx gróf úr!

- Jó napot gróf úr! - szólt Bussy jókedvüen. - Micsoda szél hozta önt erre, mifelénk?

- És önt gróf úr, akiről azt hiresztelik, hogy beteg!

- Hát csakugyan beteg vagyok, - felelte Bussy. - Az orvosom is abszolut pihenést ajánlott, s ez az oka, hogy nyolc nap óta ki sem mozdultam a városból. De nini!... Csak most látom, hogy ön Xxxxxxxx lovagolja, amelyet én adtam el a hercegnek, aki a lovat annyira megszerette, hogy csaknem mindennap ezen a lovon lovagol ki.

Monsoreau gróf elsápadt.

- Oh, igen, megértem, mert csakugyan pompás egy állat!

- Mondhatom, szerencsés szeme van, hogy mingyárt az első alkalommal ezt a lovat választotta, gróf úr.

- Oh, nem ez az első alkalom, hogy megismerkedtünk egymással! Már tegnap is Xxxxxxxx lovagoltam.

- S annyira megkedvelte, nemde, hogy ma is azt választotta. De bocsánat, gróf úr, azt mondotta az imént, hogy vadászatot rendez számunkra.

- Igen, a herceg szarvasra szeretne vadászni.

- Mint hallottam, sok szarvas van itt a környéken.

- Ugy van, gróf úr!

- És merrefelé lesz a vadászat?

- Méridor környékén.

- Ah, pompás! - jegyezte meg Bussy, önkénytelenül elsápadva.

- Talán bizony velem tart a gróf úr? - kérdezte Xxxxxxxxx.

- Oh, köszönöm, megyek és lefekszem, mert a láz ismét borzongat.

- Na tessék! - hangzott föl e pillanatban egy erélyes hang az istállók küszöbéről. - Ime, Bussy gróf úr ismét megszegte a parancsomat és fölkelt az ágyból.

- Xxxx xx Xxxxxxxx, az orvosom! - jegyezte meg Bussy. - Csakugyan rászolgáltam a dorgálásra. No, de megyek is már... Isten áldja, gróf úr, de vigyázzon ám Xxxxxxxx!

- Soh’se aggódjék miatta! Jó kezekben van! - felelte Monsoreau. Bussy távozott, Xxxxxxxxx pedig nyeregbe pattant.

- Mi baja az istenért, gróf úr, hogy olyan halovány? - kérdezte Remy nyugtalanul. - Még magam is hinni kezdem, hogy csakugyan beteg.

- Tudod-e, hogy Xxxxxxxxx gróf Méridorba megy?... Jó isten, ugyan mi fog ott történni a tegnapi esemény után?...

- Monsoreau grófné tagadni fog.

- De hiszen látta!

- Majd azt mondja, hogy a szeme káprázott.

- Dianának ehhez nem lesz elég lelkiereje.

- Ejh, gróf úr! Azt hittem, hogy jobban ismeri az asszonyokat!

- Te Remy, tudod-e, hogy igazán rosszul érzem magam?

- Elhiszem! Menjen tüstént haza. Én majd rendelek önnek...

- Ugyan mit, te?

- Mit?... Xxxxxxxxxxxxxxxxx, sonkát és ráklevest.

- De nincs étvágyam.

- Eggyel több oka annak, hogy enni rendeljek gróf urnak.

- Te Remy, nekem az az érzésem, hogy ez a hóhérlegény tragikus jelenetet rögtönöz Méridor- ban. Xxxxx-e, hogy jobb lett volna, ha elfogadom a meghivását és vele mentem volna?

- S ugyan miért?

- Hogy megvédelmezzem Dianát.

- Ismétlem, hogy Xxxxx sokkal jobban megvédelmezi önmagát. De mert magunknak is védekeznünk kell, menjünk innen, ne lássanak itt minket. És különben is, miért jött elő a szobájából tilalmam ellenére?

- Nagyon nyugtalan voltam, nem birtam magammal!...

Xxxx a vállát vonogatta, majd szó nélkül elvezette Bussy-t s zárt ajtók mögött dúsan terített asztalhoz ültette.

Ezalatt Monsoreau gróf ugyanazon a kapun át távozott a városból, mint tegnap. A gróf szán- dékosan kérte Xxxxxxxx: meg akart győződni arról, vajjon ez az okos állat merő véletlenségből avagy csakugyan megszokásból vitte őt a park faláig. Ehhez képest, mihelyt a város falain kivül volt, a kantárszárat egyszerüen a ló nyakába dobta. Xxxxxx ekkor előbb balra, majd jobbra fordult, s éppugy mint tegnap, minél közelebb értek Méridorhoz, az ügetése annál

gyorsabb lett, végre vágtatásba csapott át, s negyven-ötven perc xxxxx Xxxxxxxxx gróf pontosan arra a helyre érkezett, ahol tegnap Xxxxxxxx a fához kötözte. Csak éppen a hely volt ma elhagyatott és csöndes, s bezzeg nem fogadta ma Xxxxxxxx lónyerités, mert egy másik lónak most ott nyoma sem volt. A gróf leszállt a lóról, de nehogy ugy járjon, mint tegnap, hogy ismét gyalog kelljen hazabandukolnia, a ló kantárszárát a karjára öltötte és úgy mászott föl a falra.

A park azonban kivül-belül, elhagyatott volt.

A végeláthatatlan fasorok némán nyújtózkodtak benne végig, és csak néhány szarvas ugrándozása tette némikép élénkké a széles pázsitos területeket.

A gróf xxxxxx belátta, hogy hiábavaló lenne ma meglesni a szerelmes párt, amely az ő tegnapi váratlan megjelenésére oly ijedten rebbent szét; fölült tehát a lovára, s egy negyedórai út után megérkezett a kastély kapuja elé. Az öreg báró épp a kutyáit ostorozta, amikor Xxxxxxxxx gróf lovas alakja az emelőhidon megjelent. Mikor a báró észrevette vejét, tiszteletteljesen elébe ment, hogy üdvözölje.

Xxxxx egy hatalmas iharfa alatt ült és Xxxxx költeményeit olvasta, Xxxxxxx pedig, a hű cseléd, urnője mellett himzéssel foglalkozott. A gróf, miután apósa üdvözletét viszonozta, a hölgyek felé fordult. Leszállt a lóról és feléjük közeledett. Xxxxx szintén fölállt, három lépést tett feléje és szertartásosan üdvözölte a férjét.

- Ah, mily nyugalom, vagyis inkább - álnokság ez itt! - mormogta magában a gróf. - De hogy fel fogom én mingyárt kavarni fenekestül ezt a látszólag nyugodt vizet!

A gróf egy szolgának dobta oda a ló kantárszárát s Xxxxx felé közeledett.

- Asszonyom! - szólalt meg a gróf. - Bizalmas beszélni valóm van önnel!

- Kérem, gróf úr, szivesen! - felelte Xxxxx nyugodtan.

- Meddig szerencséltet bennünket látogatásával, gróf úr? - kérdezte az öreg báró.

- Legalább is holnapig! - felelte Monsoreau.

Az öreg báró távozott, hogy személyesen ügyeljen föl, vajjon a veje szobáját csakugyan kellőképpen s a vendégszeretet törvényeinek megfelelően rendezik-e be.

Xxxxxxxxx hellyel kinálta meg Xxxxxx azon a széken, amelyen eddig ült, ő maga pedig Xxxxxxx székén foglalt helyet, miközben olyan pillantást vetett Xxxxx felé, hogy még a legbátrabb férfit is megijeszthette volna vele.

- Asszonyom - kérdezte a gróf - kivel volt ön tegnap este a parkban? Xxxxx xxxxxx, tiszta tekintettel nézett az ura arcára.

- Hány órakor, uram? - kérdezte Xxxxx xxxxxx nyugalommal.

- Hat óra tájban.

- S mely táján a parknak?

- A régi irtás közelében.

- Valamelyik barátnőm lehetett, de nem én, aki arrafelé sétálhatott.

- Xx volt, asszonyom! - mondotta határozott hangon a gróf.

- Xxxxxx tudja, uram?

Xxxxxxxxx hamarjában felelni sem tudott a kérdésre, de a meglepetés hamarosan helyet adott felülkerekedő haragjának.

- A nevét kérem annak a férfinak! - szólt parancsoló hangon a gróf.

- Micsoda férfinak?

- Aki önnel sétált a parkban!

- De hiszen nem én sétáltam a parkban, s igy nem tudom, kinek nevét óhajtja tudni!

- Ön volt, ha mondom, asszonyom! - kiáltott föl dühösen a gróf, lábával a földet tapodva.

- Ön téved uram! - felelte Xxxxx fagyos nyugalommal.

- Hogyan merészel tagadni, mikor a saját szememmel láttam!

- Ah, ön saját szemével látta?

- Igen asszonyom, a saját szememmel láttam! Hogy merészel tagadni, hiszen önön kivül más asszony nincs a kastélyban!

- Ime, a második tévedés, uram! Xxxxx-Xxx-né asszony, Xxxxxxx Xxxxx barátnőm szintén a kastélyban lakik.

- Saint-Luc-né asszony?

- Xxx xxx xxxx, a barátnőm!

- És Saint-Luc úr?

- Amint tudni méltóztatik, ő soha, egy pillanatra sem hagyja el a feleségét. Az ő házasságuk szerelmi házasság. Ön tegnap délután Saint-Luc urat és a feleségét látta, gróf úr!

- Hát tudja meg asszonyom, hogy nem Saint-Xxx és a felesége voltak azok, akiket én tegnap a parkban rajtakaptam! Ön volt az asszonyom, akit én felismertem, egy férfival, akit most még ugyan nem ismerek, de hogy kinyomozom, ha addig élek is - arról biztosithatom önt!

- Tehát még mindig megmarad abbeli állitása mellett, hogy az a nő én voltam?

- Mondottam már, hogy én önt láttam asszonyom, s ismétlem, hogy a hangját nyomban felismertem.

- Ha majd kissé lehiggad, akkor majd még beszélhetünk erről, uram! Most azonban jobb, ha visszavonulok.

- Ne!... Ne, csak maradjon, kérem! - felelte a gróf, megfogva felesége karját.

- Uram! - szólalt meg Xxxxx méltósággal. - Xxxxx xxx Xxxxx-Xxx és felesége, remélem, hogy jelenlétükben mérsékelni fogja magát.

Xxxxxxxxx, Xxxxx-Xxx és felesége a fasor végén tünt föl s onnan tartott a kastély felé az ebédre szólító harangszóra, amely mintha csak Xxxxxxxxx grófra várt volna, most megszólalt. Mindketten nyomban felismerték a grófot, s minthogy sejtették, hogy Xxxxxx nagy zavarból mentik ki megjelenésükkel, gyors léptekkel közeledtek.

Xxxxx-Xxx-né mély meghajlással üdvözölte Xxxxxxxxx grófot, Saint-Luc pedig a kezét nyujtotta oda kézfogásra. Néhány udvarias formaság után Xxxxx-Xxx a feleségét Xxxxxxxxx gróf elé tuszkolta, ő maga pedig Xxxxxxxx nyujtotta karját, s elindultak a kastély felé.

A Méridor-kastélyban este kilenc órakor volt az ebéd; régi szokás volt ez, még XII. Xxxxx idejéből, amelyet az öreg báró azóta sem hagyott el.

Xxxxxxxxx gróf az asztalnál Xxxxx-Xxx és ennek felesége közé került, mig Xxxxx, Saint-Luc- ék ügyeskedése révén, Saint-Luc és az édesatya közt foglalt helyet. A társalgás főként az anjoui herceg megérkezése és az ennek következtében támadt általános mozgalmak körül