HABA PÉTER PHD

SZERZŐ

XXXX XXXXX XXX

RÉTEGZŐDŐ EMLÉKEZET

A magyar ipari építészet (ön)képei 1948-tól napjainkig

A háború utáni negyed század magyar ipari építészete és annak centruma, az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) már az 1950-es évek elejétől mint sikerágazat, illetve mint különleges alkotóműhely értelmeződött

a szakma egyre táguló köreiben. Ez a szakterület a technikai progresszivitás, a szellemi nyitottság és a szakmai szuverenitás szimbólumává vált,

s mindazok a jelentős vívmányok, elismerések és kollektív élmények, melyek ezt az ideálképet igazolták, csakhamar egyfajta narratívává, az egész hazai építészszakma számára meghatározó „nagy történetté” álltak össze.

Ez a narratíva a „szocialista iparosítás” által ösztönzött intenzív tervező- munka, a „nagy közös ügy” közösségi emlékezetét önti formába, legalább három egymást követő IPARTERV-generáció szakmai identitását alapozva meg. A tanulmány arra keresi a választ, hogy miként alakulhatott ki e sajátos ideálkép és narratíva, s miként öltött új alakot a rendszerváltás után.

#iparterv #emlékezetközösség #hőskor #történészi_szem #műhelyszellem #iparterv-iskola #szerkezeti_innováció #szakmai_identitás #nimbusz #ideológiai_represszió #szocreál #ellenállás #fotókánon #sikerágazat #propaganda #nyertes_pozíció #formabontó_szellem #múlt

258

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

259

A második világháború utáni építészet kutatói az utóbbi években kritikus periódushoz érkeztek. Egyfelől a rendszerváltásig terjedő időszak egyre nagyobb szeletére tekinthetnek rá kellő történeti távlatból, miközben még az – egyre fogyatkozó számú – idős szemtanúk emlékeire is támaszkodhatnak: azon jelentős tervezők személyes világára, akik számára e távolodó évtizedek szinte élő valóságként léteznek. Másfelől a társadalom széles rétegeiben továbbra is negatív sztereotípiák alapján ítélik meg a szocialista korszak építészetét, jócskán nehezítve az emlékanyag összegyűjtését. Végképp halaszthatatlanná vált tehát

a fennmaradt dokumentumok megóvása és a szemtanúk emlékeinek rögzítése.

E súlyos feladat szempontjából különösen fontos az az együttműködés, mely közel tíz évvel ezelőtt kezdődött a budapesti Műegyetem Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszéke és az IPARTERV Épülettervező Zrt. akkori vezetői között. A tanszék vezetője, Xxxxx Xxxxx ekkoriban kezdeményezte a vállalat kivételesen gazdag hagyatékának rendezését és átfogó feldolgozását. Nem sokkal később, 2011–2012 folyamán a cég vezetősége felismerte, hogy a várható tulajdonosváltással összefüggésben sürgősen gondoskodnia kell a raktáraiban felhalmozódott nagy mennyiségű és rendkívüli történeti jelentőségű dokumentumanyag archiválásáról. A célok összetalálkoztak: hosszú egyeztetések után, 2013-ban a cég állami tulajdonú jogelődje, az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) egykori munkatársai, Xxxxx Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxx létrehozták a (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítványt, mely a részvénytársasággal kötött megegyezés alapján átvette a vállalat több mint 17.000 darabból álló (lényegében a teljes Rákosi-

és Kádár-korszakbeli tervezőmunkát dokumentáló!) fotóarchívumát, értékes könyvtárát és ma már ritkaságszámba menő belső kiadványait.1 Az 1950–1970-es években keletkezett tervdokumentációk és iratanyagok még az 1990-es években a Magyar Országos Levéltárba kerültek, a fennmaradó óriási rajzanyagot pedig az említett egyeztetések eredményeképpen a Xxxxxxx Xxxxx Tudásközpont archívumában helyezték el.

Az alapítvány tagjai – szűkös lehetőségeikhez mérten – maguk is igyekeznek gyarapítani a gyűjteményt a legidősebb kollégákkal készített életút-interjúkkal, a feledésbe merült, de mára forrásértékűvé vált régi építészeti-mérnöki szakirodalom felkutatásával, a még menthető íratlan „emléktöredékek” rögzítésével. Bár az alapítvány tevékenységéről szóló nyilatkozat elsősorban

az IPARTERV-anyagok archiválását és kutatásának elősegítését emeli ki, hozzáteszi azt is, hogy a szervezet „mindezeken túl gyűjti, rendszerezi és megőrzi mindazokat a birtokába jutó vonatkozó dokumentumokat, melyek témájához [ti. a modern ipari építészet örökségéhez általánosságban – a szerző] kapcsolódnak.”2 Az archívum anyaga azonban – a gyűjtőmunka korlátozottsága miatt – jelenleg kizárólag az IPARTERV-et képviseli, még ha a három alapító tudatában is van annak, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben az IPARTERV mellett számos technológiai tervezőintézet és regionális építésziroda is foglalkozott jelentős üzemi épületek tervezésével. Ez a helyzet mégis szerencsés, hiszen az IPARTERV tervezőtevékenysége és műszaki fejlesztőmunkája sokkal nagyobb mérvű és jelentősebb volt, mint az említett vállaltoké együttvéve.

Ekképp a gyűjtemény a szocialista időszak magyar ipari építészetének „abszolút” szellemi centrumát és tervezőbázisát képező (s a rendszerváltásig a szakmai körök számára lényegében magával az ipari építészettel egyet jelentő) alkotóközösség hagyatékára alapozódhat.3 A három „iparterves” mély elkötelezettségről tanúskodva úgy fogalmaz e kivételesen gazdag hagyaték kapcsán, hogy

#iparterv

1. Az alapítvány céljait és működését összefoglaló nyilatkozatot ld.: xxxx.xx/ index.html. Az alapító okiratot ld.: miea. hu/alapitvany.html. A szervezet alapítója Xxxxx Xxxxx, kuratóriumának elnöke Xxxxxxx Xxxxxxxx, tagja Xxxxxxx Xxxxx. Az alapítvány által őrzött fotóarchívumban található kb.

17.000 papírkép mellett nagy mennyiségű (jelentős részben előhívatlan) fotónegatív és színes dia is található.

2. Az idézet forrása: xxxx.xx/xxxxx.xxxx

3. Az IPARTERV-et hivatalosan 1950 őszén alapították az 1948 végén létrehozott, majd 1949 őszén átszervezett (két önálló vállalattá felosztott) Ipari Épülettervező Intézet szakembergárdájára alapozva. Az intézmény megszervezésének hosszú és bonyolult története miatt az IPARTERV kiadványai és intézménytörténeti összefoglalásai a szervezet megszületését különböző időpontokhoz kötik (1948, 1949, 1950). A vállalatot 1991-ben privatizálták (azóta viseli az említett IPARTERV Épülettervező Zrt. nevet). A vállalat profilja lényegesen eltér az elődszervezetétől: tevékenysége az 1990-es évek óta a mező- gazdasági és ipari létesítmények, valamint

a köz- és lakóháztervezés területére egyaránt kiterjed. Minderről ld.: TAKÁCS (1969); iparterv 1949–74, 4.; LUX (1988), 538;

BOROSTYÁNKŐI (1993); BOROSTYÁNKŐI

(1998); BOROSTYÁNKŐI – BARNA (2001), 149;

HABA (2016), 16–17, 31–32,

továbbá: xxx.xxxxxxxx.xx

4. Az idézet forrása: xxxx.xx/xxxxx.xxxx

5. A Rákosi-diktatúra iparosítása idején elsősorban az 1890–1910, illetve 1910 és 1925 között születettek határozták meg a vállalat (illetve az 1948–1950 között

működött elődszervezetek) szakmai életét. Az előbbi csoportba olyan jelentős építészek és szerkezettervezők tartoztak, mint Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxxxxx Xxxxxx, Xxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxx; az utóbbiba többek között

Xxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxxxx Xxxxxx, Xxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxxxxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxx,

Xxxxxxxx Xxxx, Xxxxxxx Xxxxxxx. Rövid ideig

a vállalatnál dolgozott ekkoriban Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxxxx Xxxxxx és Xxxxx Xxxxxxxx is.

Az 1925 után született és az 1950-es években érkező harmadik generációról ld. a főszöveg további részeit és jegyzeteit.

#emlékezetközösség

#hőskor

6. Xxxxx Xxxxx 1977-től 1987-ig, Xxxxxxx Xxxxxxxx 1970-től 1989-ig, Xxxxxxx Xxxxx 1969-től 2010-ig dolgozott az IPARTERV-nél.

7. Xxxxxxx Xxxxx statikusként elsősorban Xxxxxx Xxxxxxx, másodsorban a „nagy generációhoz” tartozó Xxxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxxxx; Xxxxxxx Xxxxxxxx Xxxxxx

Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx és Xxxxxx Xxxxxx; Xxxxx Xxxxx Xxxxxx Xxxxxxx és xxx. Xxxxxx Xxxxxxx tekinti iparterves mesterének. – Xxxxx Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxx szóbeli közlése alapján, 2017 május 26.

A „nagy generációhoz” tartozó építészek és szerkezettervezők az előbbiekben említetteken kívül még hosszan sorolhatók

– ők nagyrészt még a vállalatnál dolgoztak Xxxxx, Xxxxxxx és Xxxxxxx érkezésekor: Xxxxxxxxx Xxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxx Xxxx, Cs. Xxxxxx Xxxx, Xxxxxxxx Xxxx, Xxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxx, Xxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxxx Xxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxx, stb.

„reményeink szerint, az alapítvány közreműködésével a magyar építész- építés szakma máig meghatározó eseménytörténete, az alkotások, a műszaki megoldások tengere kaphat újra széleskörű nyilvánosságot.”4

Személyesen ismerve hármójuk gondolatait e témakör kapcsán, nem kétséges, hogy ebben az idézetben az ipari építészet (fél)múltjához való viszonyuk sűrűsödik össze. Szemlátomást nemcsak az archiválás a céljuk, hanem mindannak

a továbbörökítése is, amely a háború utáni ipari építészet világából napjainkban emlékezetesnek számít a szakmai közösségekben; azt tehát, ami vélekedésük szerint ma is „meghatározó eseménytörténet”, ha nem is a fiatalabbak, de pályájukat még a Kádár-korszakban kezdő idősebb szakemberek számára. Mindenekelőtt arról

a sajátos – nagyrészt a ma élő legidősebb ipartervesek „régi történeteinek” közös elemeiből, illetve a vállalat miliőjét megragadni igyekvő gondolataikból összeálló

– narratíváról van szó, amely az ipari építészet „hőskoraként” számon tartott 1950– 1960-as évekről szól. Ez a narratíva a nagy „szocialista iparosítás” egymást követő hullámai által ösztönzött intenzív tervezőmunka, a szakadatlan mérnöki innováció, a „nagy közös ügy” kollektív emlékezetét önti formába, s amely legalább három egymást követő – nagyjából az 1890 és 1935 között született – iparterves generáció szakmai identitását alapozta meg.5 Az alapítvány tagjaival folytatott beszélgetések

– éppúgy, ahogy az idézett gondolatok is – azt sejtetik, hogy ezt a kollektív emlékezetet szertefoszlani látják: minthogy a hőskor „emlékezetközössége”,

„eleven emlékezete” már csupán néhány idős szakembert jelent, ezért a magyar ipari építészet ezen időszakának rendkívüli jelentőségét ismét – több évtized elteltével – tudatosítandónak érzik. Ott él bennük még a „tanítvány” kötődése azon

„iparterves mesterekhez,” akik továbbörökítették számukra a hőskor emlékezetét és mindazt a tudást, tervezői értékrendet és habitust, mely személyes szakmai alapállásuk kialakulását is meghatározta. A hőskor teljesítménye példaképpé vált a számukra, miközben annak értékeit a mesterek révén végső soron „folyamatos jelenként” élik meg, noha hármójuk pályafutása már a vállalat – és vele együtt általában a hazai ipari építészet – azon következő korszakában (az 1960-as évek végétől, illetve az 1970-es években) indult, mely a feladatok jellege, a tervezési elvek és az alkotóközösségek struktúrája tekintetében egyre inkább eltávolodott az előző évtizedektől.6 Iparterves tanítómestereik nagyrészt a háború utáni évtizedek ún.

„nagy generációjába” tartoznak, melynek tagjai 1925 és 1935 között születtek, s pályakezdőkként az 1950-es években tűntek fel a vállalatnál, majd az 1960-as évek során váltak a szervezet meghatározó – sok esetben vezető beosztású – alakjaivá.7 Hármójuk szemszögéből nézve azonban a „meghatározó eseménytörténetet”

a hőskoron túli évtizedekre, vagyis a bonyolult szervezeti átalakulásokkal (sőt: egyre nagyobb mérvű széttagolódásokkal), illetve szemlélet- és profilváltásokkal teli 1970–1980-as évekre, majd az azt követő privatizáció korszakára is vonatkoztathatjuk – mely, mint ilyen, a három alapító pályafutásának legtevékenyebb szakaszában okozott radikális fordulatokat. Ha tehát Xxxxx, Xxxxxxx és Hajmási rögzíteni akarnak minden emlékezetest a rendszerváltásig tartó időszakból, akkor csakhamar „önmagukat” is dokumentálniuk kell.

Mindazonáltal szembetűnő, hogy az egyik alapítványi nyilatkozat szerint az IPARTERV-gyűjteménnyel kapcsolatos munka „hangsúlyozottan csak”

a vállalat „1991-ben lezárult tevékenységére korlátozódik” – célozva a vállalat ekkoriban lezajlott privatizációjára.8 Sejthető azonban, hogy az 1991 utáni időszak dokumentálását az alapítványi tagok nem csak a jogi és üzleti akadályok miatt zárják ki feladatkörükből. Xxxxx Xxxxx például úgy fogalmazott egy,

260

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

261

a vállalat valahai nagy vívmányait és sikereit, illetve az alapítvány archívumát ismertető 2014-es előadásában, hogy „1991 óta eltelt 23 év! A feladatok és a közeg is jelentősen megváltoztak. A személyi és tárgyi folyamatosság megszakadt” – hozzátéve, hogy mindez egy egyre inkább halványuló, lezárt történet, tele szépülő, és sokszor immár keserű emlékekkel.9 Ez a gondolat arra utal, hogy az előadó

az elmúlt két és fél évtized alatt végbement többszörös szervezeti és személyi változásokat (ti. a nagy leépítéseket, a tulajdonosi szerkezet átrendeződéseit,

a régi alkotócsoportok utódok nélküli szétesését vagy kiválását, a rendszerváltás előtti idősebb generációk nyugdíjba vonulását, stb.) a hazai ipari építészet olyan mélyreható fordulópontjának tekinti, melynek következtében befejeződött

a „meghatározó eseménytörténet.” Az IPARTERV Épülettervező Zrt. 1991-ben létrehozott vezetése természetesen nem látta ilyen élesnek a váltást, s inkább fokozatos átformálódásként értelmezte a folyamatokat. A vállalat 1990-es évekbeli kiadványai rendre a nagy mérnöki hagyományokra, a megfogyatkozott létszám ellenére is sok „régi” munkatársra és az ő örökségüktől elszakadni semmiképpen sem akaró, de már a jelen igényeit szem előtt tartó új gárdára hivatkozik – rámutatva, hogy tevékenységük éppúgy csak kis töredékében lehet ipari építészet, ahogy már a privatizáció előtti utolsó évtizedben sem lehetett másként.10

A három alapító attitűdje tehát kettős: egyfelől megjelenik benne az egyre erősebb késztetés az általuk – életkoruk okán – már nem megélt, de szakmai identitásuk szempontjából fontos múlt rekvizitumainak összegyűjtésére, másfelől ott rejlik benne a még „eleven emlékezet”, a nagy „iparterves történetek”,

köztük a részben már saját emlékekként számon tartott események és élmények továbbadásának szándéka. Határmezsgyén állnak: ott, ahol eltűnik egy

jelentős építészeti korszakhoz tartozó közösség, s vele együtt elenyészik annak kollektív emlékezete is, hogy ezzel mindinkább az ő múlt iránti érdeklődésük, archiváló célú, de bizonyos személyes nézőpontok és meggyőződések által

is meghatározott tevékenységük vegye át a főszerepet a letűnt évtizedekkel való foglalatoskodásban. Ezzel egyidejűleg azonban ők hárman az iparterves közösség „belső szemeiként” megtestesítik egy következő időszak – a hőskor utáni és a rendszerváltás előtti évek – még eleven kollektív emlékezetét is. Aki azonban ezt a szakmai közösséget már a legkevésbé sem „benne élőként” szemléli, aki a kollektív emlékezet elemeit immár nem továbbadni igyekszik

a szakmai identitás megerősítése okán, hanem kizárólag annak „távolságtartó” feldolgozására törekszik, az jelen sorok írója. Az ő szerepe – Xxx Xxxxxxx Kulturális emlékezet című könyvének egyik kulcsgondolatát idézve – az, hogy

a „csoportemlékezet tartalmazta tényeket egy tökéletesen egynemű történeti térben” szervezze újra, amelyben „minden mindennel összevethető, minden történet a többihez kapcsolható,” amelyben végső soron az emlékezetet felváltja a „história” (jelen esetben az építészet-, illetve művészettörténet-tudomány).11

Történészi szemmel nézve végtére is miben áll az a narratíva, amelyre

a fentiekben már többször kitértünk, s miképpen, milyen refiexiók, emlékek, történetek egymásra rétegződéseként és transzformációjaként alakult ki

az a formája, ahogy ma is halljuk az idősebb generációkhoz tartozó építészektől különféle – tudományos célú rögzítést ritkán engedő – informális csatornákon keresztül (egyetemi órákon, szakmai eseményeken, személyes beszélgetések során)? Miként foglalja össze ez az értelmezési keret azokat az alapértékeket, melyek az IPARTERV-et mindmáig példaképpé teszik számos – nemcsak volt iparterves! – szakmai kör számára?

8. xxxx.xx/xxxxx.xxxx 9. DOBAI (2014), 83. dia

10. BOROSTYÁNKŐI (1993); BOROSTYÁNKŐI (1998). Különösen tanulságos ebből

a szempontból az a beszélgetés, mely Xxxxxxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx és Xxxxxxxx Xxxx között zajlott 1998 tavaszán arról, hogy a privatizált vállalat miként állhat helyt a rendszerváltás utáni gazdasági- társadalmi-szakpolitikai helyzetben,

hogyan fordíthatja át versenyelőnnyé állami szervezetként szerzett speciális ismereteit, sokféle mérnöki szakágat egyesítő működési formáját. – Ötven éves… (1998). Hozzá kell tenni, hogy a vállalat az elmúlt évtizedekben valóban jó néhány, az 1970–1980-as években induló kollégát alkalmazott, de az 1990-es évek óta a létszám folyamatosan zsugorodott, s a 2010 körüli időszakig a „régiek” többsége is nyugalomba vonult. Az utóbbi években lezajló újabb szervezeti változások – úgy tűnik

– szükségszerűen tovább távolítják a vállalatot önnön rendszerváltás előtti múltjától.

11. XXXXXXX (2004), 44.

#történészi_szem

12. BAJNAY (2005). XXXXXX Xxxxxx (1930) 1951-ben került az IPARTERV 2. számú Gép- és Vegyipari Tervező Irodájába félállású egyetemista gyakornokként.

A vállalat 1953-ban vette teljes munkaidejű alkalmazásba, 1958-ban szakosztályvezetői pozíciót kapott, majd 1961-ben a 2. számú Iroda osztályvezetőjévé nevezték ki. A vállalat 1967-es átszervezése után a „B” jelű tervező- iroda építész osztályvezetője lett. 1969-től létesítményi főmérnökként, 1973-tól építész szakfőmérnökként működött, később

a 13. számú ún. Különleges Szerkezeti Irodában dolgozott. 1985-ben a Vállalati Tanács elnöki tisztjét töltötte be. 1990- ben vonult nyugalomba. – Xxxxxx Xxxxxx szóbeli közlése (2017 május 24.), Xxxxxx Xxxxxx kéziratos önéletrajza (2017 június) és BOROSTYÁNKŐI – BARNA (2001), 160.

alapján.

13. BAJNAY (2005), 35.

14. XXXXXX, x.x., 36.

15. XXXXXX, x.x.

16. Bajnay a háború előtt befutó, s az IPARTERV- nél elhelyezkedő jelentős tervezők közül

a következőket sorolja fel: Xxxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxx, id. és xxx. Xxxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx.

17. BAJNAY (2005), 36.

18. XXXXXX, x.x., 35. Xxxxxx Xxxxxx szerint ez elsősorban Xxxxxx Xxxxxx, Xxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxx, Xxxxxxxx Xxxxx munka-

csoportjainak munkája révén volt lehetséges.

#műhelyszellem

#iparterv-iskola

Nos, kézenfekvő a vállalat tevékenységét alapjaiban meghatározó tervező, Xxxxxx Xxxxxx 2005 tavaszán közölt visszaemlékezésével kezdeni vizsgálódásainkat.

Ez a rövid írás ugyanis szinte hiánytalanul összegzi egy egész iparterves generáció kollektív emlékezetét, egyúttal felsorakoztatja azokat a tényeket és körülményeket is, melyeket a szerző a vállalat jelentőségével összefüggésben a legfontosabbnak talál, s amelyek közül számosra – úgy véli – már csak ő emlékszik.12 A szöveg eredetileg privát levélként íródott, melyet Xxxxxx a nála jóval fiatalabb, de szintén iparterves Xxxxx Xxxxxxxx címzett nem sokkal korábban átadott Kossuth-díja alkalmából, azért, hogy ezzel életben tartsa a vállalat közösségének emlékezetét,

s kimondatlanul, de nyilvánvalóan erre buzdítsa a még tevékeny tervezőket is. A levél felütésében Xxxxxx egy sajátos „építészeti iskola” bölcsőjének nevezi

az IPARTERV-et, melynek szelleméhez „az 50-es évektől a mai napig a magyar építészet minden ténylegesen jelentős alkotása (…) kötődik.”13 Olyasfajta közös tervezői szemléletet lát e sikeres alkotásokban, mely azonban „nem jelent uniformizáltságot, hanem tükrözi az azonos felfogásból, azonos módszerbeli megközelítésből a tervezők egyéniségén át leszűrt változatosságot.”14 Bajnay szerint e nagyszerű „ipartervi iskola” tette lehetővé, hogy az 1960-as évek ipari építészete legyen „az a teljesítmény”, mellyel „megközelítettük az európai színvonalat.”15 Hat tényező együttes hatásában látja az IPARTERV e különleges szerepének okát: rámutat (1) a vállalatot megalapító-megszervező vezetők szakmai kiválóságára, mely a szervezet struktúrájának és élénk közösségi életének kialakításában, valamint a tervezők rekrutációjában egyaránt megnyilvánult;

(2) a hazai modernizmus hagyományaihoz és vívmányaihoz való szoros kötődésre, mely nemcsak a szellemi igazodást jelentette, hanem számos, már

a háború előtt jelentős karriert xxxxxx tervező foglalkoztatását is; (3) a szakmai szuverenitás megőrzésére a szocreál diktátumok ellenében – mert a szerző szerint „az IPARTERV (ipari építészet) kívánatos és lehetséges kitérő volt”;

(4) a fiatal tehetségeknek is kibontakozási lehetőséget kínáló jelentős, inspiráló feladatok nagy számára; (5) a sokféle mérnöki szakágat és építész-specialistát integráló ipari építészet interdiszciplináris jellegére, illetve az ebből származó helyzeti előnyökre; és végül (6) arra a közösségiségre, arra az élénk, nyitott műhelyszellemre (lényegében: a nyilvános vállalati és irodai tervtanácsok, házi pályázatok és egyéb vállalati versenyek „rendszerére”), mely mindezen tényezők amalgámjaként jött létre.16 Önálló bekezdésben tér ki Bajnay arra a vállalati tervezőcsoportra, melyet az ipari építészet hőskorával kapcsolatban mindmáig a leggyakrabban emlegetnek: az 1951 és 1968 között működő, Xxxxxx Xxxxx által

vezetett Előregyártott Ipari Épülettervező Iroda szerinte éppúgy „iskola” volt, mint a vállalat egésze, „nem is akármilyen, de alapvetően más. Mátraiék (…) különleges helyet foglaltak el a szakmában (és soha nem integrálódva) az Ipartervben.”

Hozzáteszi, hogy bár az általuk alkalmazott „látványos technikákat” – vagyis a jelentős hazai és nemzetközi elismerésekben részesült helyszíni vasbeton- előregyártás különféle módozatait – „akkoriban (halkan) sokat kritizáltuk (…), de ma már másként látom műveiket, nagyra becsülöm tevékenységüket.

Vitathatatlan, hogy erősen hatottak az »Iparterv iskola« alakulására.”17 Xxx Xxxxxx az 1950–1960-as évekre vonatkozó szövegrészekhez képest jóval kisebb teret ad

az 1970–1980-as évek taglalásának, azért világossá teszi, hogy a vállalat továbbra is

„vitathatatlanul az ország legjelentősebb építész műhelyét” jelentette.18

Ugyanez a „különlegesség-tudat” sugárzik Xxxxxx Xxxxx számos írásából és nyilatkozatából is, de legfőképpen abból a 2001-ben elhangzott beszédéből, mellyel a nem sokkal korábban elhunyt Xxxxxxxx Xxxxxx, mint a hőskor ipari

262

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

263

építészeti értékeinek és legnagyobb alkotóközösségének megtestesítőjére emlékezik.19 Az IPARTERV néhai igazgatójának és főmérnökének portréján keresztül jelenik meg előttünk a vállalat egyszerre személyes és kollektív – mert nemcsak Xxxxxx levelében, hanem sok más szakember megnyilatkozásaiban

is visszatérő elemekkel teli – képe. Egy „nagy mestert” látunk magunk előtt, aki a háború előtti modernizmus „élharcosaival” való szoros kapcsolatait és a tőlük tanult szakmai értékeket hozza magával a vállalathoz; aki nem tud azonosulni a szocreállal, s ezért inkább az ipari építészetet választja; aki

vezetőként a teljesen nyitott – világnézeti kérdésekben is toleráns – közösségi szellem híve; aki a vállalati tervtanácsok szabad vitáinak gyújtópontja és aki a szerkezeti innováció nagy ösztönzője.20 Arnóth hosszasan kitér a Magyar Építőművészek Szövetsége keretében működő Mesteriskola élénk, szabad eszmecserékben kiteljesedő munkájára, mely a vezető, Xxxxxxxx Xxxx személye révén közvetetten összekapcsolódott az IPARTERV szakmai presztízsével is.

Szendrői szuverenitásának bizonyságaként Xxxxxx elmeséli, hogy az intézmény

„felsőbb” döntésre történt bezárása (1960) után az IPARTERV nem hivatalos formában, szűkebb közösség számára továbbra is szervezett a Mesteriskoláéhoz hasonló eseményeket, előadásokat.

Bajnay ezt az IPARTERV-képet több mint másfél évtizeddel korábban – eltérő élethelyzetben, még aktív tervezőként – sokkal árnyaltabb és kevésbé idealizáló vonásokkal rajzolta fel a Magyar Építőipar hasábjain, a vállalat megalapításának negyvenedik évfordulója alkalmából szerkesztett cikkösszeállítás egyfajta összefoglalásaként.21 A szerző lényegében ugyanazokat a momentumokat veszi sorra, melyeket majd a 2005-ös levélben is szerepeltet, ezúttal azonban érdekesen ötvözi a személyes emlékezet szubjektivitását és a tényszerű összegzésre

törekvő mérnöki gondolkodásmódot. A vállalat közösségeinek általános jellemzését részletesebben, az évtizedeken át zajló szakmai folyamatok és kiemelkedő események keretében végzi el. Különös hangsúlyt fektet a szerkezeti innováció nagy eredményeire, főként a Rákosi-korszakot domináló helyszíni előregyártásra, illetve a korai Kádár-korszakban egyre nagyobb szerepet kapó monolitikus héjstruktúrákra, a különleges acélszerkezetek sorára és az üzemi előregyártású típuscsarnokok bevezetésére. Bajnay egyfajta periodizációt is felvázol: úgy látja, hogy az alapítástól zajló folyamatos fejlesztőmunka révén

„a hatvanas évek elejére beérett, kiteljesedett, hazai és külföldi körök előtt egyaránt elismerést szerzett az IPARTERV ipari építészeti tevékenysége.”22 Ezt az új időszakot „úgy jellemezhetjük” – folytatja Xxxxxx – „hogy igényes, sokrétű és színvonalas ipari építészet jött létre, a hazai lehetőségeket maximálisan kiaknázó szerkezetgyártással (…).”23 A szerző nagy fordulópontnak tartja

az 1960-as évek végén meginduló változásokat is: mint írja, az ekkori gazdaság- és építéspolitikai tendenciák okán bevezetett könnyűszerkezetes építés volt

a vállalat berkeiben „az utolsó olyan fejlesztési téma, amelyik alapvetően építésmódhoz, szerkezetfejlesztéshez kapcsolódott.”24 Nem kevesebbet állít tehát, mint azt, hogy a vállalat ekkoriban megszűnt jelentős szerkezeti innovátorként működni, s ezzel lényegében elveszette a legsikeresebb, legnagyobb szakmai elismeréseket kivívó tevékenységkörét. Bajnay természetesen nem tagadja,

hogy az 1970–1980-as években is épültek nagyszabású, szerkezeti szempontból jó minőségű létesítmények, de szerinte ez az időszak már nem hordozta magában a korábbi évek pezsgő interdiszciplinaritását és kreativitását, mert

a műszaki fejlesztés „szinte teljesen szakintézetek, gyártó és kivitelező vállalatok kezébe ment át. A nagyszerű kezdeti idők (…), amikor a fejlesztést legtöbbször

#szerkezeti_innováció

19. ARNÓTH (2002). Xxxxxx Xxxxx (1929 – 2017) a Könnyűipari Tervező Irodában kezdte pályáját 1952-ben. 1953-ban helyezkedett el az IPARTERV-nél, ahol később szakosztály- vezetői, illetve építész-osztályvezetői pozíciót is betöltött. Mindvégig szoros szakmai és baráti kapcsolatban állt mesterével, Xxxxxxxx Xxxxxxx: vele közösen jegyzi legjelentősebb munkáját, a budapesti Beloiannisz Híradástechnikai Gyár üzemi főépületét is.

20. Xxxxxxxx Xxxx 1952 és 1954 között a vállalat főmérnöke, 1954-től 1957-ig

igazgatója, majd 1957 és 1971 között ismét főmérnöke volt.

21. BAJNAY (1988).

22. XXXXXX, x.x., 587.

23. XXXXXX, x.x., 588.

24. XXXXXX, x.x., 590.

25. XXXXXX, x.x., 592.

#szakmai_indentitás

[1] Balról jobbra: Xxxxxxx Xxxx, az IPARTERV 1987-ben kinevezett igazgatója, Xxxxxxxx Xxxx volt főmérnök és igazgató, Xxxxxx Xxxxxx osztályvezető és volt építész- főmérnök, Xxxxxx Xxxxx osztályvezető.

A fénykép a vállalat alapításának negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen készült 1988-ban. Xxxxxxx Xxxxx fénykép- gyűjteményéből.

a tervező kezdeményezte és módja is volt elképzelései megvalósítására – ma már régen a múlté.”25 Mint írja, ezen a helyzeten az újabb műszaki programok (a könnyűszerkezetes építés és a számítógépes tervezés bevezetése) sem segítettek, mert nagyrészt kiábrándító eredményekre vezettek. Az az éles

kontraszt, mely Xxxxxx Xxxxxx írásában a két korszak között feszül, az 1950–1960- as éveket – annak minden nehézsége és tévedése dacára – az ipari építészet virágkorának tűnteti fel, mégpedig elsősorban az építész és a szerkezettervező mérnök kitüntetett szerepe okán. Szembetűnő, hogy ez a törés a szerző

számára olyan erejű, hogy szinte „lezárt múlttá” teszi az 1970 előtti időszakot, s ekképp az 1980-as évek jelenében a vállalat „nagy hagyományai” már nem folyamatosságként, hanem emlékké „dermedve” vannak jelen. A szöveg konklúziója mindezek ellenére ugyanazon kivételes alkotóműhely képét rögzíti,

mint amelyet Xxxxxx a Szendrői-nekrológban és maga Xxxxxx a 2005-ös levélben is felidézett: egy olyan világ képét, ahol mindvégig a „kohéziót, szakmai tartást adó szellem”, a szilárd közösségiség és a már-már univerzális látókörre alapozódó tervezői komplexitás volt jellemző. A 2005-ös levélben azonban már nyoma

sincs az 1988-as cikkben említett szakmai törésvonalaknak, a szerepvesztésből adódó feszültségeknek vagy a rezignált hangvételnek – a szerző gondolatmenetét csak ez utóbbi értékek és szép emlékek dominálják, talán mert a nehézségek

és kudarcok már nem tűntek annyira lényegesnek a vállalaton kívül töltött sok év távlatából. A levél célja alighanem inkább az IPARTERV jelentőségét, különlegességét igazoló ügyek, az igazán „emlékezetes dolgok” rögzítése volt, s

mint ilyen, szükségképpen kissé egyoldalú szelekcióra épül, a szakmai identitást erősítő pozitív elemeket emeli ki.

264

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

265

Nem elvitatva Bajnay, Arnóth és sok más iparterves szakember gondolatainak autonómiáját, illetve a vállalat atmoszféráját láttató „belső szemek” hitelét, fel kell figyelnünk arra, hogy ha mélyebbre ásunk a hőskor szövegforrásaiban, akkor az ipari építészetnek, illetve az IPARTERV tevékenységének ez a sajátos képe voltaképpen egy hosszú recepciótörténet kikristályosodásaként is értelmezhető. Ebben a recepciótörténetben a vállalatvezetők és az egész hazai építésztársadalom számára meghatározó elméleti szakemberek különféle refiexiói (cikkek, kritikák, előadások, könyvek) éppúgy alapvető szerepet játszottak, ahogy a szakpolitikai intézmények értékelései-elismerései vagy a napi sajtó és a népszerűsítő kiadványok méltatásai is. Ezek a refiexiók bonyolult szövetet alkottak: nemcsak egymást hatották át, hanem befolyásolták az ipari építészet területén működő tervezőközösségek szakmai identitását, önértékelését is. Az ország gazdaság-

és társadalompolitikai programjának centrumában álló hatalmas iparosítási tervek megvalósításán dolgozó IPARTERV már pusztán ebbéli szerepében heroizálódott, ám az a felettébb innovatív és elvhű tervezői tevékenység, mely

az 1950–1960-as években egyre gazdagabban bontakozott ki, csakhamar egyfajta nimbuszt vont a vállalt köré. E nimbusz kialakulása során azonban a roppant konstruktőri és építészeti teljesítményt ünneplő szakmai megnyilvánulások

és az uralkodó politikai ideológia nyomán születő, vagy éppen a mindenkori aktuális szakpolitikai célokat szolgáló értékelések ritkán különültek el egymástól élesen, sokkal inkább kölcsönösen befolyásolták egymást. Ahogy évtizedről évtizedre átalakult az ipari építészettel szembeni követelményrendszer, illetve

a szakterület ideológiai-politikai kontextusa, úgy változott a recepciótörténet domináns motívumainak „készlete” is: egyes motívumok idővel módosultak vagy feledésbe merültek és újak kerültek a helyükre, mások hosszú időn át öröklődtek.

Az ipari építészet e különleges – végső soron az egész hazai építész- és építőmérnök- szakma megújulási folyamatait jelentősen befolyásoló – szerepéről szóló gondolatok már nagyon korán, az üzemi létesítmények átfogó rekonstrukcióját célul kitűző hároméves gazdasági terv (1947–1949) idején, nem sokkal a politikai „fordulat éve” (1948) után elkezdtek írott formát ölteni. Ekkoriban jelent meg az IPARTERV elődjének tekinthető Ipari Épülettervező Intézetnél főosztályvezetői beosztásban

dolgozó építész, Xxxxx Xxxxx témába vágó cikke.26 A szerző az új politikai rendszer bevezetését egyben az ipari építészet korszakváltásának is tekinti. Úgy véli,

hogy az ipartelepek egészen a „legutóbbi időkig” a kapitalista tőke áldozataiként

„az építészet selejtjei” voltak, jobbára „idegen érdekekhez” igazodva, külföldről származó műszaki tervek alapján épültek, s az emberi igényeket nem, csakis

a technológiát szolgálták ki – mert „valahogy a korszellem volt az, ami itt

az építész munkáját feleslegesnek ítélte.”27 Lévai hangsúlyozza, hogy az államosított iparvállalatok és kivitelező cégek, valamint az újonnan alakult tervezőirodák – köztük az Ipari Épülettervező Intézet – merőben új alapokra helyezik az üzemi építkezéseket: közös szervezetbe rendezik a gyártervezés különféle mérnöki

és építészeti szakágait, hogy ezzel lehetőséget teremtsenek az ipartelepek

„korszerű átszervezéséhez”, s „az elmaradt, céhszerű, lassú, kisteljesítőképességű, kézműjellegű” építőipart „tisztességes, korszerű, magas felkészültségű, valódi nagyiparrá” fejlesszék.28 A cikk hosszan sorolja azokat az épületeket, melyek ezt

a minden elemében „tervszerű”, iparosított építési metódusokon alapuló új ipari építészet születését bizonyítják, kiemelve a frissen bevezetett (s majd az 1950-es évek elejétől kiteljesedő) helyszíni előregyártás módszerén és a mozgóállványokat alkalmazó monolitikus technológiákon alapuló létesítményeket.

26. LÉVAI (1949).

27. XXXXX, x.x., 24.

28. XXXXX, x.x., 27.

#nimbusz

#ideológiai_represszió

29. XXXXX (1949); XXXXXXXX (1951); RADOS (1953 [1959, 1967]); SZENDRŐI (1955).

30. XXXXXX (1961), 2.

31. XXXXXX, x.x.

32. SZENDRŐI (1965), 10.

33. SZENDRŐI, i.m.

34. Szendrői álláspontjára vonatkozóan: Ötven éves… (1998), 46.

Ez a koncepció, mely szemlátomást mindenestül leértékeli a háború előtt emelt üzemi létesítményeket, s a szakmérnöki tervezésen túl építészeti értékeknek

is helyt adó, átfogó rendszerben gondolkodó gyártervezés kialakulását

a szocializmus állami szakintézményeihez köti, általánosnak és meglehetősen hosszú életűnek bizonyult. Különböző nézőpontokból és eltérő hangsúlyokkal ugyan, de lényegében ugyanezt az álláspontot osztja a Rákosi-korszak számos szakírója és vezető beosztású tervezője is: erről ír például Xxxxx Xxxxxx, a csepeli WM (Xxxxx Xxxxxxx) Acél- és fémművek ún. gyárfelépítési osztályának vezetője 1949-ben a Magyar Technika című folyóiratban; Xxxxxxxx Xxxx 1951-ben a vállalat előző évi munkáit értékelve az Ipari Építészeti Szemle első számában; Xxxxx Xxxxxx a Műegyetem Ipari Épülettervezés Tanszékének vezetője 1953-ban írt – majd 1959-ben és 1967-ben átdolgozott – tankönyvében; s ismét Xxxxxxxx a háború lezárulta utáni első tíz év tevékenységét összegezve a Magyar Építőművészet hasábjain.29 A szerzők még kivételképpen sem említenek pozitív példákat vagy követésre méltó kezdeményezéseket a háború előtti időkből – sőt, a látványosabb formai megoldásaik okán szélesebb körben ismertté vált létesítményekre is rásütik

– Xxxxx Xxxxx jellemző szavait kölcsönözve –, hogy ezeket „a tőkés gazdálkodás idejének blöff-külsőségei” határozzák meg. Ez az értelmezési keret a Kádár- korszak első éveiben, az ideológiai represszió enyhülése idején sem változott sokat, legfeljebb árnyaltabb formát öltött. Xxxxxx Xxxxxx például a Népszabadság 1961-es évfolyamában megjelent cikkében arra mutat rá Xxxxxxxx Xxxx, Xxxxxx Xxxxx és Xxxxxx Xxxxxx nyilatkozataira hivatkozva, hogy a „múltban” az ipar területén dolgozó építészek súlyos munkahiánytól szenvedtek, s a csak néhány kivételesen szerencsés mérnök – például Xxxxxx – volt elhalmozva feladatokkal.30 Ebből

a szemszögből nézve – xxxxx Xxxxxx Xxxxxxx – az ipari építészet „fantasztikusan szép korszaka” érkezett el, amikor végre kibontakozhat a hazai alkotó szellem és a sok izgalmas terv többsége megvalósulhat.31 Szendrői azonban nem sokkal később már valamelyest korrigálta nézeteit: az 1965-ben napvilágot látott Ipari építészetünk című könyvében kiemeli, hogy a gyártervezésben a 19–20. század fordulóján utat törő új tervezési elvek alapvető jelentőségűek voltak a modernizmus kialakulása és az aktuális ipari építészeti szemléletmódok szempontjából, de továbbra is leszögezi, hogy Magyarországon 1945-ig a szakterületet a külföldi érdekek, illetve a „gyári üzemmérnökök” dominálták, s az ipari építészet „a számoló statikus feladatkörévé szűkült.”32 Ezúttal azonban szán egy mondatot a pozitívumoknak is: „Ritka kivételt jelentett, amikor egy-egy ipartelep építész közreműködésével jött létre (Stühmer gyár, Viscosa).”33 Ezek a gondolatok a kiélezett kontraszt erejével adnak nagy hangsúlyt a – tagadhatatlanul látványos – háború

utáni fejleményeknek, s – nem mellékesen – az időközben óriásira duzzadt (egyes időszakokban 1200–1300 fős!) IPARTERV szakmai, illetve társadalom- és gazdaságpolitikai szükségességét is igazolják. A továbbiakban látjuk majd, hogy ez az értelmezés a következő évtizedekben számos követőre talál, és még Xxxxxxxx Xxxx is tartja magát hozzá.34

Kétségtelen, hogy a nagy „szocialista iparosítás” megindítása idején – miként arra a fent említett szakemberek is minduntalan kitérnek – nagyon kevés volt a széleskörű gyártervezési tapasztalattal rendelkező tervező (viszont annál több volt az üzemi projektekhez szükséges speciális ismeretekkel nemigen rendelkező fiatal mérnök), s a sokkal szűkösebb beruházási szituációban

működő magán-tervezőirodák világában nem alakulhatott ki olyan általánosan alkalmazható komplex ipari építészeti elvrendszer, melyet a szakma a roppant háború utáni feladatok megvalósítása során segítségül hívhatott volna.35

266

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

267

Az is nyilvánvaló, hogy erre az időszakra kritikus méretűvé növekedtek

a 19. század óta toldozott-foldozott, nagyrészt rossz állapotú gyártelepek – főként Budapest és az északkelet-magyarországi iparvárosok területén. A rákosista iparosítás számos olyan, idehaza nem vagy alig ismert gyártástechnológiát vezetett be, melyhez csak igen kis mértékben álltak rendelkezésre a megfelelő építészeti keret megtervezéséhez szükséges mintaképek és tapasztalatok.36

Az állami tervezőirodák feladata tehát mind a szakembergárda rekrutációja és (át)képzése, mind a műszaki fejlesztés és a rekonstrukciók terén hatalmas volt, mindez mégsem látszik igazolni az 1945 előtti előzmények e leegyszerűsített és egyoldalú képét, illetve azt a szakmai magatartást, mely az említett szakemberek által is jól ismert 1910–1940-es évekbeli jelentős ipari létesítményekben megnyilvánuló nagy szakmai értékeket és hagyományokat szinte teljesen figyelmen kívül hagyta.37 A politikai fordulat ideológiai hatása, illetve a háború utáni „nagy építés” felmagasztosításának gondolata tehát ezen a téren is átütő volt, s csak nagyon lassan veszített az erejéből annyit, hogy a háború előtti szakmai múlt is helyet kapjon az ipari építészetről alkotott képben.

Nem kevésbé ellentmondásos a szocialista realizmus diktátumához való viszonyt érintő kortárs refiexiók és későbbi emlékek sora sem, melyek lényegében éppen úgy a háború előtti szakmai múlt kontextusában nyertek megfogalmazást, ahogy az állami tervezőirodai gyakorlat értelmezései is. Az idősebb építészek – Xxxxxx és Xxxxxx gondolataihoz hasonlóan – mindmáig úgy látják, hogy az ipari építészet sajátos technológiafüggő természete és az IPARTERV állhatatos szellemű vezetése révén szinte teljesen megőrizte szakmai önállóságát a szocreállal szemben,

hogy „védett zóna” volt a „nehéz időkben”. A korszak kollektív emlékezetében

35. Erre a helyzetre hívják fel a figyelmet

a korszak szemtanúinak visszaemlékezései (főként: LUX /1988/, 538.; Xxxx Xxxxx interjúja Xxxxx Xxxxxx statikussal, 2017. június 1.), de számos egyéb tényező is ezt erősíti (ezeket ld.: HABA /2016/, 16–18.) Fontos adalék ebben a vonatkozásban az is, hogy a Műegyetem

Ipari Épülettervezés Tanszéke (mai nevén: Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék) 1950-től kezdte meg munkáját: ekkortól

indult a módszeres, egységes elveken alapuló szakirányú képzés Magyarországon (az ipari építészet oktatása csak viszonylag szerény hazai előzményekre alapozódhatott).

36. Jól jellemzi ezt a helyzetet Xxxx Xxxxxx visszaemlékezése a debreceni Penicilingyár tervezésének hosszadalmas, kudarcokkal teli folyamatáról: Életútinterjú… (1988), 63– 65.

37. Bár a második világháború előtti hazai ipari építészet történetének átfogó kutatása még nem kezdődött meg (csak egy-egy részterület vizsgálata zajlik), jelenlegi szerény ismereteink alapján is egyértelmű, hogy a szocialista időszak ipari építészete aligha képzelhető el az előzmények nélkül.

[2] A tiszapalkonyai erőmű helyszínen előregyártott vasbetonszerkezete, 1952–1957. Tervezők: Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx és munkatársaik.

A kép forrása: (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum,

No. 2061.

#szocreál

[3] A tiszapalkonyai erőmű makettje.

A helyszínen előregyártott panelekből megvalósult homlokzatok nemcsak

a technológiai rendszerhez, hanem a szocreál formai elvárásokhoz is igazodtak. Tervezők: Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx és munkatársaik.

A kép forrása: (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum,

No. 1449.

38. SZÁVA – MALECZ (1951), 46.

39. MAJOR (1954).

40. MAJOR, i.m., 7.

41. Erre utalnak Xxx Xxxxxx és Xxxxxxxx Xxxx, valamint az IPARTERV-nél akkoriban pályakezdőként dolgozó Xxxxxx Xxxxxx visszaemlékezései is: LUX (1988), 539; POZSGAI (1988), 580–581; BAJNAY (1988), 586.

gyakran ismétlődik az is, hogy az elvhű modernista építészek tömegével kerestek kiutat a vállalat berkeiben. Erre a jelenségre már a maga idejében is reagálni igyekeztek a szakma elméleti szakemberei – de a legkevésbé sem támogató, sokkal inkább elmarasztaló hangnemben, a szocreál terjesztése érdekében.

Xxxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxx építészek 1951-ben, a hivatalosan kikényszerített építészeti fordulat idején leszögezik, hogy az üzemi beruházások terén dolgozó tervezők közül sokan elfogultak a múlt építészete iránt, s úgy vélik, hogy „az ipari épületet rendeltetésénél fogva sem lehet másképpen tervezni, mint funkcionalista, konstruktivista elvekkel.”38 Hasonló véleményt fogalmaz meg Major Xxxx építészettörténész és -teoretikus 1954-ben (tehát immár a szocreál dominanciája idején) az IPARTERV legfrissebb munkáit értékelő cikkében.39 Kifejti, hogy

a szocialista társadalom eszméit kifejező „új építészet” alapjául szolgáló elvek félreértése és a „szinte kizárólag a funkciókra és a konstrukciókra támaszkodó (…) építészetünk” (ti. a modernizmus) iránti dogmatikus elkötelezettség okán „vannak, akik menekülni kezdenek az ipari-építészet felé. (…) Ezt az emigrációt nyilván

az a (végig nem is gondolt) gondolat vezérli, hogy az ipari építészetben – a korszerű funkciók (technológia) és a korszerű konstrukció fontossága következményeként

– továbbra is csak a formálás 1951. előtti elvei érvényesülhetnek,” miközben – hangsúlyozza Major – „az ipari építészetnek is részt kell vennie a monumentális propagandában” és „az ipari építészetnek is a művészet magas szintjére kell emelkednie” (vagyis valamiképpen a szocializmus kifejezésére kell törekednie).40 Mindemellett Major szavai sokat elárulnak a közhangulatból: az IPARTERV

az informális szakmai közegben nyilván nem a „haladásra” képtelen tervezők gyülekezeteként, hanem az építészeti elvhűség szimbólumaként jelent meg.41 Bár Xxxxx és Xxxxxx meglehetősen obskúrus és már-már opportunista írásához képest Major cikke sokkal nyitottabb szellemű és elveti a „haladó hagyomány”

külsőséges archaizálásra hajló értelmezését, a három szerző alapállása mégis sok ponton közel áll egymáshoz. Mindnyájan összekapcsolják a szocialista realista ipari építészet megteremtésének ügyét a háború előtti létesült gyárak „antihumánus” és tervszerűtlen világával való leszámolás – fentiekben elemzett – víziójával,

s egyaránt felvázolják egy olyan új ipari építészet képét, mely a funkcionalizmus és a konstruktivizmus öncélúsága és „sivár »sachlich«-sága” helyett az új társadalmi rendet úgy fejezi ki, hogy összeegyezteti a technikai-szerkezeti innovációt az építészet történeti és lokális kontextusban értelmezett (vagyis

a helyi „haladó hagyományokból” táplálkozó) „művészi oldalával”.

Mindazonáltal aligha vitatható, hogy a szocialista realizméus kérdései a nagy iparosítási roham erősen műszaki jellegű feladatai közepette csak másodlagos jelentőségűek lehettek, s e világos iránymutatásnak aligha tekinthető cikkek sem nyomhattak sokat a latban. Mégsem téveszthetjük szem elől azt, hogy

az ideológiai nyomás idővel az ipari építészetben is éreztette hatását, ha nem is olyan intenzitással és gyorsasággal, mint a többi szakterületen. E tanulmánynak nem célja a szocreál térhódításának részletezése, annyit azonban meg kell említeni, hogy a hivatalos stílusdiktátum követésére utaló formai megoldások előbb a városi-falusi középületekhez hasonló rendszerű létesítmények terén (gyártelepi iroda- és kultúrházak, szociális épületek, stb.) jelentek meg, majd egyre több üzemi csarnok homlokzatán vagy különféle technológiai épületek tervrajzain is. Ez utóbbiak persze az ipari építészet „összetermésének” kis hányadát alkották csupán, ám több olyat is találunk közöttük, melyet a korszak legnagyobb szabású, reprezentatív létesítményeinek tekinthetünk (talán

a leglátványosabb példa a Mátrai-iroda által tervezett tiszapalkonyai erőmű,

268

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

269

1952–1957).42 Az Ipari Építészeti Szemle 1954-ben megjelent számában összegyűjtött tervek szemléltetik számunkra, hogy a szocreál ideológiájához való igazodás milyen sokféle egyéni formában jutott érvényre az IPARTERV berkeiben is – helyet adva azon tervezők „igazodó” terveinek, akik eredetileg épp a szocreál elől kerestek menedéket (nevezetes példa a Dunai Vasmű „modernről szocreálra” áttervezett igazgatósági épülete, Xxxxxxxx Xxxx és Xxxxxx Xxxxxx munkája, 1951– 1954). Mindez persze a stiláris elvárások 1954–1955-től zajló fokozatos enyhülése, majd a szocreál ideológiai összeomlása során hamar szertefoszlott: az ipari építészet körei – érthető módon – minden magyarázkodás nélkül tértek vissza

a modernizmushoz.

Látható tehát, hogy a szocreál és az ipari építészet viszonya sokkal összetettebb volt annál, mint ahogy azt a szakmai közvélekedés láttatta és láttatja. Érdekes azonban, hogy még a pontosabb kép felrajzolására törekvő szövegek is az ipari építészetben érvényesülő elvi állhatatosságot és kivételesen magas szakmai színvonalat igyekeztek kifejezni. Erre példa Xxxxx Xxxxxxx a magyar építészet általános állapotát értékelő, 1956 őszén – azaz röviddel a szocreál ideológiájának összeomlása után – megjelent cikke, melyben a közelmúlt értékelő lezárására törekedve úgy fogalmazott, hogy „az ipari építészet alkotásai ebben az időben [ti. a szocreál időszakában – a szerző] a technológiák (…) kötöttségei és új szerkezet-, sőt nagy szerkezetigényességük következtében vagy sikeresen ellenállnak az új formálás kísérleteinek, vagy általában az egyéb épületeknél is szervetlenebbül hordozzák a hagyományra utalás rekvizitumait. (…) Egy kisebb részükben viszont a gazdagabb formálásra törekvés és a kötöttségek ténye a kölcsönhatás következtében szerencsésebben, magasabb hőfokon forr össze, mint az építészet egyéb feladataiban.”43

42. A szocreállal összefüggő szakmai folyamatokat, elméleti törekvéseket és épületeket részletesen ismerteti: HABA (2012); HABA (2016), 49–59.

43. MAJOR (1969 [1956]), 96–98.

[4] A kuszoni szerszámgépgyár építőmérnöki és kivitelezői gárdája az építkezést meglátogató Xxx Xx Xxxx társaságában, 1959. július 25-én. A fénykép tulajdonosa

Xxxxx Xxxxxx, a tervezésben és kivitelezésben egyaránt részt vevő iparterves statikus, aki

a sorban balról az ötödik.

[5] Xxxxxx Xxxxxx (balra) és Xxx Xxxxxx (jobbra) kezet fog Kossuth-díjuk átadása alkalmából. 1953. Xxxxxxx Xxxxx fényképgyűjteményéből.

#ellenállás

#fotókánon

44. MAJOR (1962), 121.

45. GRANASZTÓI (1966 [1965]), 377–378.

46. SZENDRŐI – BAJNAY – BONTA (1955).

47. Ld. különösen: SZENDRŐI (1965); SZENDRŐI

– ROJKÓ (1972); iparterv 1949–74.

48. Xxx Xxxxxx 1953-ban, Xxxxxx Xxxxx 1950-ben és 1956-ban, Xxxxxx Xxxxxx 1953-ban kapott Kossuth-díjat.

49. A konferenciáról: MOKK (1954); XXXXXXX

– XXXXXXXXXXX (2004), 29. Az említett cikk: La préfabrication… (1959). Szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy az Xxxxxx Xxxxxx- díj odaítélésében a hazai érdekképviseletnek is jelentős szerepe lehetett: a héttagú döntő- bizottságban két magyar, Major Xxxx és

az IPARTERV vezetésével szoros kapcsolatot ápoló Xxxxxx Xxxx is helyet foglalt.

Ld. az iparterv 1949–74-ben közölt oklevél névsorát (8. old.)

Ezt a higgadt mérlegelést érzékeltető, de az ipari építészet egésze iránt mégis kissé elfogultnak tűnő véleményt hosszú csend követte ebben a témakörben: a korai Kádár-korszak ipari építészetének új és izgalmas fejleményei inkább

az előre-, semmint a visszatekintést ösztönözték. Az a néhány 1960-as évekbeli szövegrészlet azonban, mely érinteni próbálja ezt a kérdést, nagyon sokatmondó: világossá teszik számunkra, hogy az ipari építészet akkori közelmúltjáról kialakuló kép egyre inkább heroikus és idealizált formát öltött, elhomályosítva

a szocreállal kapcsolatos emlékeket. Major Xxxx például – saját korábbi véleményét némiképp leegyszerűsítve – úgy fogalmaz 1962-ben, hogy az ipari építészet a technológiai-szerkezeti kötöttségek miatt „majdnem teljesen védett volt” a szocreállal szemben.44 Xxxxxxxxxx Xxx építész és urbanista 1965-ben közölt cikke már csak a sikeres ellenállást és a szerkezeti innovativitást emeli ki a Rákosi-korszak ipari építészetére vonatkozóan: a „valóságot megmásító, archaizáló hatásokra törekedni (…) itt (…) nem volt se mód, se szükség. Így

vált a hazai ipari építészet mindennél inkább és hamarább új építési módok, szerkezetek s részben új, nemegyszer monumentális építészeti formai hatások kohójává.”45 Granasztói szavai a szakmában ekkoriban már általánosan elterjedt véleményt tükrözhetnek, hiszen az 1960-as második felétől több olyan építészeti könyv és cikk jelent meg, melyek hasonló álláspontot képviselnek.

Ezt az ideálképet alighanem az ipari építészet sajátos „fotókánonja” is formálta. Már a Magyar építészet 1945–1955 című, Xxxxxxxx Xxxx főszerkesztésében megjelent nevezetes album is olyan képsorozatot közölt a hazai gyárakról, mely szemlátomást mellőzni igyekezett minden szocreál részletformát és szinte kizárólag a lenyűgöző vasbeton tartószerkezetek bemutatására koncentrált.46 Az elkövetkező évek kiadványszerkesztői ezt a szelekciót természetesen még precízebben végezték el. Könnyű dolguk volt, hiszen az ipari szerkezettervezés monumentális és minden részletükben innovatív alkotásai közel negyed évszázadon át kimeríthetetlen mennyiségben álltak rendelkezésre, s összhatásuk annyira lehengerelő volt, hogy a szakmai közönséggel gyorsan elfeledtette a múlt stiláris „árnyalatait.”47

Az IPARTERV szerkezetalkotásbeli teljesítménye már a legkorábbi években,

az első nagyszabású üzemi csarnokok elkészültekor komoly sikereket aratott – nemzetközi téren is. A szakmai-szakpolitikai elismerések hosszú sorát a vállalat kiadványai büszkén ismételgették évről évre, növelve az ipari építészet körül alakuló nimbuszt. A vállalat hírneve az 1950-es évek közepe táján lépett ki

a szűkebb értelemben vett szakmérnöki körökből – nemcsak a népszerűsítő sajtó, hanem például az igazgatói tisztet elsőként betöltő Xxx Xxxxxxxxx, valamint Xxxxxx Xxxxxxxx és Xxxxxx Xxxxxxxxx adományozott Kossuth-díjak révén is.48 Az ipari építészet külföldi megismertetésében fontos szerepe volt az 1954-ben Drezdában megrendezett I. Nemzetközi Vasbeton Előregyártási Kongresszuson szereplő Xxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxxx nagy visszhangot kiváltó előadásainak.

A „sikerpropaganda” azonban akkoriban kapott igazán nagy lendületet, amikor a L’Architecture d’Aujourd’hui 1959-ben látványos összeállítást közölt az évtized legnagyobb szabású ipari csarnokairól és – bizonyára ettől nem függetlenül – az IPARTERV 1961-ben elnyerte az Építészek Nemzetközi Szövetsége (Union Internationale des Architectes, UIA) által alapított Xxxxxx Xxxxxx-díj Ex-aequo- fokozatát a helyszíni előregyártás terén elért rendkívüli eredményeiért.49

Az IPARTERV ekkoriban sokfelé a világban feltűnést keltett a helyszíni előre- gyártás hazai módszereinek külföldi adaptálásával is – különösen a súlyosan elmaradott építőiparral rendelkező, viszont rohamos iparosításba kezdő távoli

270

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

271

szocialista országok területén. (E munkák sokszor ismételgetett, emblematikus példája lett az egyik első kísérlet, az ún. koreai segítségnyújtás keretében épített kuszoni szerszámgépgyár, tervezők: Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx és társaik, 1953–1959).50 Az egyre szaporodó szakmai díjak, külföldi publikációk, technológiai kooperációk, a vállalat tudatosan kiépített nemzetközi – mégpedig a nyugati- európai és a keleti blokk-beli országok ipari tervezőcsoportjaihoz egyaránt mind szorosabban fűződő – kapcsolatai, továbbá Xxxx Xxxxxx Helyszíni előregyártás című, számos hazai ipari létesítménnyel illusztrált könyvének nagy sikerű külföldi kiadásai tovább erősítették azt az általánossá váló benyomást, hogy

az ipari építészet igazi sikerágazattá vált.51

Az ipari építészet azonban nemcsak a Rákosi-korszakban gyökerező folyamatok, hanem az 1957–1958 körül induló új törekvések okán is magára vonta a figyelmet: olyan mélyreható paradigmaváltás indult ekkoriban ezen a szakterületen, melynek során a helyszíni előregyártáson alapuló szerkezettervezés fokozatosan elveszette korábbi dominanciáját, mind nagyobb szerepet adva a korábban háttérbe szorított monolitikus technológiák fejlesztésének, illetve a Xxxxxxxx Xxxxxx vezette munkacsoportban kidolgozott héjszerkezet-tervezési és kivitelezési eljárásoknak. Az újabb építőipar-fejlesztési irányelvek hatására

az ipari építészetben is kiemelten kezelt feladat lett a tipizált épületszerkezetek üzemi előregyártása (az ún. univerzális típuscsarnokok bevezetése), illetve

a teljes ipartelepekre kiterjedő modulkoordináció és szerkezetegységesítés.52 Ez a kísérletező és lendülettel teli munka a szakfolyóiratok és a politikai napilapok szinte állandó témája lett: az előbbiek bőségesen méltatták

az IPARTERV-nél zajló mérnöki innovációt, az utóbbiak pedig gondoskodtak arról, hogy a monumentális ipari épületek fényképei a kádári konszolidáció propagandájának vizuális hátterévé váljanak. A frissen elkészült üzemek virtuóz héjszerkezetei, magasba törő acélkonstrukciói, gazdagon tagolt panelhomlokzatai azt az érzetet keltették, hogy Magyarországon az ipari építészet képes a leginkább lépést tartani a nemzetközi tendenciákkal, s a legvilágosabban demonstrálja

a hazai építészetnek a Rákosi-korszak összeomlása után végbemenő megújulását.

Nem véletlenül ösztönözte mindez Xxxxx Xxxxx arra, hogy az UIA 1961-ben Londonban megrendezett világkongresszusáról írt beszámolójában a magyar ipari építészetről, illetve annak a nyugati szakmai tendenciákkal összevethető vonásairól elmélkedjen.53 Kifejti, hogy mivel a szocializmus építésében alapvető szerepet játszik az üzemi létesítmények minőségi kompromisszumokat nem ismerő fejlesztése, ezért a hazai ipari építészetben minden esély megvan a legfrissebb szerkezeti vívmányok alkalmazására, illetve magas esztétikai és kiviteli színvonalú épületek alkotására. Ezt az esélyt pedig – sugallja Major – az IPARTERV

teljes mértékben képes kihasználni a maga sok kimagasló, fiatal tehetsége és

a művészeti kérdések iránt érzékeny, kiváló vezetősége segítségével, mely a vállalat tervezőgárdáját folytonos megújulásra képes, interdiszciplináris alkotóműhellyé,

„iskolává” tudta formálni.54 Major hasonló gondolatokat fogalmaz meg két – néhány hónappal korábbi – másik írásában is, de álláspontját, miszerint az ipari létesítmények mind esztétikai, mind funkcionális-szerkezeti szempontból az egész magyar építészet legjelentősebb alkotásai közé tartoznak, ezúttal bonyolult építészetelméleti-filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozva igyekszik igazolni, sőt: azt is megmagyarázza, miért válhatnak ezek az őket létrehozó társadalom „esztétikum- ideáljának” és sajátos szemléletmódjának közvetítőivé, az „új kultúra kialakulását szolgáló szocialista gondolat” magasrendű megnyilatkozásaivá.55

#sikerágazat

[6] Csőhegesztő-csarnok a Csepel Vas- és Fémművek Csőgyáréban. Xxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx és munkatársaik. 1960–1962 körül. A kép forrása: (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum, No. 5425.

#propaganda

50. BAJNAY (1960).

51. Néhány a legfontosabb külföldi cikkek és könyvrészletek közül: La préfabrication… (1959); XXXXXX XXXXX (1961), 332; HENN

(1962 [1966]), 36, 52, 350; Hungarian Industrial

(1963); Towers… (1963); XXXXXX (1964);

XXXXXXXX (1964). A nemzetközi szakmai kapcsolatokról és a szakmai elismerésekről részletesebben: HABA (2015), 389, 399–400;

HABA (2016), 68–70. Xxxx Xxxxxx könyve Magyarországon először 1955-ben, majd bővített formában 1961-ben jelent meg.

A kötet 1959-ben oroszul és románul, 1960- ban németül, csehül és bolgárul, 1964-ben angolul jelent meg.

52. A paradigmaváltás részleteiről:

HABA (2014), 181–188; HABA (2016), 63–70.

53. MAJOR (1962).

54. MAJOR, i.m., 121.

55. Major (1969 [1961]); Major (1961). Az idézet az utóbbiból származik (78.old.). Az írások részletesebb elemzését ld.: HABA (2015), 395–396.

56. A Magyar Építőművészet 1964. évi 2. és 5. számában publikálta a szeminárium szakmai határozatait, s bőséges összeállítást közölt

az ipari építészet legfrissebb nemzetközi és hazai példáiból. Az eseményen elhangzott előadások, illetve a vitaanyagként beküldött tanulmányok egy részét az Ipari Építészeti Szemle 23. száma (1965) közölte.

57. SZENDRŐI (1965) 58. NAGY (1965)

59. XXXX, i.m., 336, 337, 338.

60. XXXX, i.m., 338.

61. XXXX, x.x.

62. XXXX, x.x.

#nyertes_pozíció

[7] Az orosházi öblösüveggyár makettje. A teljes ipartelepekre kiterjedő szerkezeti tipizálás és modulkoordináció példája.

Tervezők: Xxxxxx Xxxxx, Xxxx Xxxxxx és munkatársaik. Épült: 1961–1966. A kép forrása: (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum, No. 5575.

Az IPARTERV presztízsének csúcspontja 1964-ben érkezett el, amikor a vállalat tevékenységének általános elismeréseképpen az UIA úgy döntött, hogy Budapesten rendezi meg a III. Ipari Építészeti Szemináriumot – külföldi szaktekintélyek

hosszú sorának részvételével.56 Nyilvánvaló, hogy e csúcspont indította Xxxxxxxx Xxxxx arra, hogy gazdagon illusztrált könyvet írjon a hazai ipari építészetről – elsősorban az aktuális fejleményekre koncentrálva, de visszatekintve az elmúlt tizenöt év munkáira is.57

Érthető tehát, hogy a korszak szakírói ekkoriban látták elérkezettnek az időt arra, hogy különféle cikkekben és tanulmányokban összegezzék, illetve saját szempontjaik szerint értékeljék az ipari építészet reputációját növelő eredményeket, hogy refiektáljanak az IPARTERV-ről kialakult kollektív képre. Mind közül

a legátfogóbb a Magyar Építőművészet felelős szerkesztői tisztjét betöltő Xxxx Xxxxxx írása, mely az említett Szendrői-könyv recenziójának keretében ismétli el – kissé patetikus hangnemben – a vállalat ekkor már széles körben elhíresült nagy eredményeit és sikereit, továbbá az 1950 körül íródott szakcikkekből ismert koncepciót a szocializmus kontextusában „építőművészetté emelkedő” ipari építészetről.58 Hozzáteszi, hogy a hazai ipari építészet immár „túlnőtt szorosan

vett termelési-funkcionális szerepén” s az egész magyar építészet képviselőjévé vált nemzetközi szinten is; hogy „formai értéke” révén a szocialista „társadalmi tudat kifejezőjeként” tekinthetünk rá, mely betölti „az építészet nagy misszióját, funkcionális szerepén túl emberek tudatát, érzelmeit formálja és nemesíti,” sőt:

„a magyar ipari építészetnek nemcsak egységes értéke, de képe, arculata van.”59 Xxxx Xxxxxx mindezt – Major fentebb idézett 1961–1962-es cikkeit visszhangozva

– két okkal magyarázza: egyfelől az IPARTERV-nél a munkatársak közötti rendkívül szoros és lelkes együttműködés révén „valóságos iskola” alakult ki, másfelől az ipari építészet helyzeti előnyt élvez, minthogy az ország „döntő, központi feladatait” valósítja meg, s ezért a minőségi szempontoknak minden körülmények között érvényt tud szerezni.60 A szerző megemlíti, hogy az ipari építészet igényessége a „nyertes pozíción” túl legfőképp abból ered, hogy

az IPARTERV mint alkotóközösség „nemcsak kiszolgálta a programokat, hanem azokat sok esetben irányította és nagyszabású megoldásokká szervezte”, s ezáltal

„nemcsak a mennyit, hanem a hogyan” szempontjai is folyamatosan, a technikai és formai szempontokat magas szintű építészetté egyesítve érvényesülnek.61 Ezt

az ideális állapotot persze – xxxxxxxx Xxxx – az is elősegíti, hogy az ipari építészek munkáját a tervezési feladatok specifikumaiból adódóan sokkal kevésbé hatja

át az a rengeteg hátrányos építőipari kötöttség, amely „a típusépítés »nehezebb kenyerén« élő” lakás- és középület-tervezők tevékenységét eluralja.62 Szembetűnő viszont, hogy miközben a szerző minden meghatározó tényezőre és fontos teljesítményre igyekszik kitérni, kerüli (vagy inkább érdektelennek tartja?)

a szocreál problémáját.

Xxxx Xxxxxx írását tíz éven át újabb és újabb összegző szándékú szövegek követték – nemcsak időben, hanem „vezérmotívumaikat” tekintve is, bár

az aspektus, a tények összeválogatásának szempontja és a végkicsengés szerzőről szerzőre mindig valamelyest eltért. Granasztói idézett esszéje az érintetlen szakmai szuverenitás és a nagyszabású feladatok szerencsés együttállásával összefüggő magas esztétikai színvonalat emeli ki; Xxxxxx Xxxxx 1969-ben

és 1974-ben az IPARTERV igazgatójának hivatalos – és persze politikailag is lojális – szerepkörében tekint vissza a vállalat elmúlt húsz évére, s büszkén mutat rá a gigantikus mérnöki teljesítményre, a jó minőségű épületek tömegére

272

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

273

és a könnyűszerkezetes rendszerek legfrissebb változatainak alkalmazására;

Xxxxxx Xxxxx 1972-ben a napi szakmai gyakorlat szemszögéből ismerteti az 1940-es évek vége óta lezajlott, sokszor küzdelmes, de nagyrészt messze kimagasló eredményekhez vezető szakmai folyamatokat; Xxxxxxx xxxxxx

és Xxxxx Xxxx pedig az építészettörténet tudományába vezeti be az ipari építészet nimbuszának összes fentiekben részletezett összetevőjét 1970-ben, illetve

1975-ben megjelent könyveikben.63 Ezekben a szövegekben a szóhasználat és az értelmezési keret is meglepő hasonlóságokat mutat, amely arra utal,

hogy mindnyájan jól ismerték a korábbi cikkeket és egymás munkáit. Közösek abban is, hogy – Xxxxxx Xxxxx kivételével – fontosnak tartják kiemelni:

az ipari építészet különösebb törés nélkül vészelte át a szocreál viszontagságait. Arnóth szerint például „(…) a Bauhaus elvein alapuló építészeti szemléletet archaizáló tendencia szomszédságában kellett megőrizni az ipari építészetben. Ez a »megőrzés« természetesen nem mindenkinél volt tudatos, hanem inkább természetes és nyilvánvaló.”64 Rados árnyaltabban fogalmaz: az ipari építészet a háború utáni három perióduson (modern – szocreál – újra modern) át

„jelentéktelen részletelhajlásoktól eltekintve egyöntetűbben fejlődött,” mint a többi szakterület.65 A szövegek szoros motivikus rokonsága bizonyítja, hogy az ipari építészet immár nemcsak nagy társadalmi-szakmai presztízzsel

büszkélkedhetett, hanem egy kollektív narratíva, egy komplex sikertörténet is kapcsolódott hozzá.66

Az 1970-es évek második felétől–végétől azonban fokozatosan alábbhagyott az ipari építészet, illetve az IPARTERV körüli nagy „kommunikációs hullám”.

A mind jobban lassuló és csökkenő volumenű iparosítási programok, a mindenütt uralkodó típusszerkezetek és az időtálló épületeket egyre kevésbé igénylő ún. szabadtéri gyártástechnológiák elterjedése miatt a szakterület már csak jóval kisebb mértékben és szűkebb körben tudta magára vonni a figyelmet. Ez a helyzet kényszerű profilváltáshoz vezetett: a vállalat az új ipari beruházásokon túl növekvő mértékben kapott megbízásokat középületekre, szolgáltatóipari

és közlekedési létesítményekre, valamint gyárrekonstrukciókra. Bár az ún. rendszerelvű építés friss eredményei, az új telepítési és környezettervezési módszerek vagy az építésiparosítás hivatalos elveivel szemben kritikus –

és nem egyszer nemzetközi szinten is kurrens gondolatokat megfogalmazó – iparterves munkacsoportok még időről-időre felkeltették a szakma érdeklődését, de ez már nem volt összehasonlítható a hőskor zajos sikereivel, nagy politikai reputációjával. Az IPARTERV saját szakmai fóruma, az Ipari Építészeti Szemle is egyre ritkábban jelent meg, mígnem az 1982-es harmincadik szám után végképp megszakadt a szerkesztőmunka. Xxxxxxxx Xxxx, aki az ipari építészet elsőszámú szószólója és már életében emblematikus alakja volt, 1971-ben – akárcsak generációjának sok más tagja az évtized során – távozott az IPARTERV-től, nagy űrt hagyva maga után. Nem meglepő tehát, hogy a szaksajtó az ipari építészet témájában nagyrészt a szokásos száraz épületismertetésekre szorítkozott – átfogó igényű anyag csak 1988-ban jelent meg újra a Magyar Építőipar említett cikkösszeállításában – ám immár nem a „jelen” nagyszerűségét ecsetelendő, hanem az elmúlt negyven év történetének összefoglalása céljából, az említett narratíva számos elemét elismételve.

Az ipari építészet jelentőségének szükségszerű csökkenése azonban nem jelentette egyszersmind az IPARTERV nimbuszának szertefoszlását is: mert igaz ugyan, hogy a vállalat presztízse ezekben az években a hivatalos

63. XXXXXX (1969), 1.; iparterv 1949–74, 3.

(Xxxxxx Xxxxx bevezetője); XXXXXX (1972); XXXXXXX (1970); RADOS (1975).

64. ARNÓTH (1972), 153.

65. RADOS (1975), 393.

66. Ezt a folyamatot mélyrehatóbban elemzi: HABA (2015)

#formabontó_szellem

67. Ld. különösen: BAJNAY (1988),

585–586; XXXXXX (2005), 35; XXXXXX (2009);

BOROSTYÁNKŐI – BARNA (2001), 154–155;

HAJMÁSI (2008); HAJMÁSI (2009), 24.

68. A beszélgetésre 2017. május 26-án került sor.

#múlt

fórumokon már egyre kevésbé nyert megerősítést, az alternatív és „félalternatív” közegben viszont az intézmény neve ismét összeforrt a kreativitással, az újító

és kritikai szellemmel – de már egyáltalán nem abban az értelemben, ahogy a „nagyszerkezetes” hőskor évtizedeiben, s már nem közvetlenül az ipari beruházásokkal összefüggésben, hanem inkább a hazai építészet és építőipar egészének súlyos problémáira vonatkozóan. Szemléletes példa erre a két fiatal iparterves, Xxxxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx és munkatársaik friss, formabontó

szellemű tevékenysége a Bercsényi 28–30, illetve a fiatal Építészek Köre (vagyis az újraindított Mesteriskola) keretei között. Nem feledkezhetünk meg Xxxxxxxx Xxxxxxx sem, aki az IPARTERV-en kívül is nagyon aktív maradt, különösen

a fiatal Építészek Köre és a Műegyetem Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszékének vezetőjeként, ahol nemcsak a hőskor szakmai értékeit képviselte, hanem nyilvánvalóan figyelemmel kísérte a hivatalosan nem támogatott szakmai törekvéseket is.

Visszatérve Bajnay és Arnóth 1988 és 2005 között publikált írásaira, világosan látható, hogy mindkét építész erősen kötődik azokhoz az értékekhez és értelmezési keretekhez, mely az ipari építészet 1950–1960-as években kialakuló nimbuszának, illetve az arra ráépülő narratívának is alapjait jelentették. Szinte pontról pontra követik e régi ideálkép elemeit – egyetlen kivétellel: az ipari építészet önnön múltjához való viszonya az ő időskori interpretációjukban visszájára fordult. Ez az apró részletnek tűnő „fordulat” a hőskori ipari építészet narratívájának jelentős átalakulásáról vall: Xxxxxx és Arnóth, s nyomukban más, fiatalabb tervezők is úgy látják, hogy a háború utáni ipari építészet nagyszerű teljesítménye nem egyszerűen a háború utáni iparosítás „roppant akaratából” fakad és nem arról van szó, hogy a korszerű magyar ipar és gyártervezés

„úgyszólván a semmiből” (Xxxxxxx xxxxxx), a szocialista állam által teremtett új feltételeknek és „jótékony” intézkedéseknek köszönhetően jött létre.

Ezzel szemben inkább arra irányítják a figyelmet, hogy az üzemi építkezések

a legnehezebb időkben is szervesen kötődtek a modern építészet hagyományaihoz, hogy az IPARTERV soraiba az 1920–30-as évek tapasztalt és kimagasló tehetségű szakembereit gyűjtötték össze, akik jelentősen hozzájárultak a fiatal pályakezdők ipari építészeti, illetve szerkezettervezési ismereteinek bővüléséhez.67

Így alakul át tehát az ipari építészet kollektív emlékezete, s így hatja át a szakmai- társadalmi környezet alapértékeinek és ideológiáinak változása is. Így épülnek egymásra a szakterület múltjával kapcsolatos emlékezet különféle rétegei, s így transzformálják egymást évtizedről évtizedre. Ezt a lassú átalakulást tükrözte jelen sorok írója számára az a beszélgetés is, melyet nemrégiben a (Modern)

(Ipari) Építészetért Alapítvány tagjaival folytatott: mindhárman a háború előtti múlt kutatásának jelentőségét hangsúlyozták, jelezve, hogy a „meghatározó eseménytörténet” számukra nem csupán néhány évtized izolált szakmai folyamatát jelenti, hanem nagyon is kiterjedni látszik a háború előtti múlt egyre halványuló mélyrétegei felé.68

274

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

275

IRODALOMJEGYZÉK

XXXXXX Xxxxx: Ipari épületek. In: XXXXXXXX Xxxx – XXXXX Xxxxx szerk.:

Magyar építészet 1945–1970. Budapest: Corvina Kiadó, 1972, 152–160. XXXXXX Xxxxx: Xxxxxxxx Xxxx. Új Magyar Építőművészet, 2002/1, 44–46.

XXXXXXX, Xxx: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2004.

XXXXXX Xxxxxx: Szerszámgépgyár Kuszonban (Korea).

Ipari Építészeti Szemle, 18. szám (1960), 27-32.

XXXXXX Xxxxxx: Egységes szemlélet – változatos építészet (A szakma gyakorlásának elvei az IPARTERV-ben). Magyar Építőipar, 1988/12, 586–592.

XXXXXX Xxxxxx: Az IPARTERV iskola.

Új Magyar Építőművészet – Utóirat (melléklet), 26. szám (2005), 35–36.

XXXXXX Xxxxxx XXX (h. c.): Építésztárs egy kivételes mérnökről. (A szerző visszaemlékezése Xxxxxx Xxxxxxxx) Kézirat, 2009. november 15.

XXXXXXXXXXXX Xxxxxx: Tervezte: az IPARTERV. Múltunk, jelenünk, jövőnk.

Magyar Építőipar, 1993/6, 185.

XXXXXXXXXXXX Xxxxxx: 1948–1998: az IPARTERV első ötven éve.

In: IPARTERV Épülettervező Rt. 1948–1998. Budapest: IPARTERV Rt., 1998.

XXXXXXXXXXXX Xxxxxx, Dr. – XXXXX Xxxxxxxxx: XXXXXXXX. In: XXXXXX Xxxxx (főszerk.): A magyar tervezőirodák története. Budapest: Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft., 2001, 149–166.

XXXXX Xxxxx: IPARTERV 1949-1991. Előadás a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőművészeti Doktori Iskolájában, 2014. október 8. xxxx.xx/xxx/XXXX/ IPARTERV_II_DJ.pdf

Életútinterjú Xxxx Xxxxxx építésszel. Készítette: Xxxxxxx Xxx Xxxxx, 1988. április–június. Oral History Archívum, nyilv. sz.: 135.

XXXXX Xxxxxx: Az ipari telepítések új útja. Magyar Technika, 1949/10–11, 46–51.

XXXXXXXXXX Xxx: Húsz év magyar építészete. In: Uő: Az építészet igézetében.

Budapest: Magvető Kiadó, 1966, 377–378. Eredetileg: Magyar Nemzet, 1965 március 21.

XXXXXX Xxxxxx: Gyártervezők. Népszabadság, 1961 május 4, 2–3.

XXXX Xxxxx: Reakciók a szocreálra. Forma és ideológia a magyar ipari építészetben 1950 és 1956 között. Építés- Építészettudomány, 2012/3–4, 331–363.

XXXX Xxxxx: Nimbusz és identitás. Az IPARTERV tevékenységének recepciója a korai Kádár- korszakban. Művészettörténeti Értesítő, 2015/2, 387–408.

XXXX Xxxxx: Szerkezet, technológia, esztétika a magyar ipari építészetben 1947–1970. Doktori disszertáció, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem – Xxxxxx Xxx Doktori Iskola, 2016. xxxxx://xxxxxxxxxxxx.xxxxx.xxx.xx/xxxxxx/00000/0000

XXXX, Xxxxx: Autonomous universality. Attempts at systematization in Hungarian industrial architecture in the early Kádár period. Architektúra & Urbanizmus, 2014/3–4, 178-201.

XXXXXXX Xxxxx: 2008-ban volt Xxxxxx Xxxxxx, a magyar szerkezettervezés egyik kimagasló alakja születésének 100 éves évfordulója. Kézirat, 2008.

XXXXXXX Xxxxx: Xxxxxx Xxxxxx, a vasbeton konstruktőr. Beton, 2009/5, 22–24.

XXXX, Xxxxxx: Industriebau. Band 3: Internationale Beispiele. München: Verlag Xxxxx XX. Callwey, 1962. Magyarul: Xxxxxx Xxxx: Ipari épületek. Nemzetközi példák. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1966.

XXXXXXXX, Xxxx: Xxxxxxxxxx architectura v Maďarsku. Architektúra ČSSR, 1964/3, 193–206. Hungarian Industrial. Architectural Review, 1963/4, 306.

iparterv 1949–74. Ipari Épülettervező Vállalat, é. n., 3.

XXXXXX XXXXX, Xxxxxx Xxxxxxx: The New Architecture of Europe.

New York: The World Publishing Company, 1961.

La préfabrication lourde appliquée aux constructions industrielles en Hongrie.

L’Architecture d’Aujourd’hui, 83. szám (1959), 92–97.

XXXXX Xxxxx: Ipari épületek a három- és ötéves tervben. Építés–Építészet, 1949/1, 24–35. XXX Xxxxxx. Magyar Építőipar, 1988/12, 538–540.

(visszaemlékezés – Az IPARTERV 40 éve c. cikkösszeállítás részeként)

MAJOR Máté: Ipari építőművészet. Ipari Építészeti Szemle, 10. szám (1954), 4–76. MAJOR Máté: Építészet és társadalom. In: A Magyar Építőművészek Szövetsége

IV. Konferenciája és jubileumi közgyűlése 1961. Budapest: Magyar Építőművészek Szövetsége, 1961, 49–89.

MAJOR Xxxx: Építészetünk helyzetéről. In: MAJOR Máté: Az építészet új világa.

Budapest: Magvető Kiadó, 1969, 87–115. Eredetileg: Csillag, 1956/10, 779–794.

MAJOR Máté: A „szép” és a „művészi” mai építészetünkben.

In: MAJOR Máté: Az építészet új világa. Budapest: Magvető Kiadó, 1969, 145–168. Eredetileg: Magyar Tudomány, 1961/3, 607–621.

MAJOR, Máté: Matter and Form in Hungarian Industrial Architecture.

The New Hungarian Quarterly, 1962/7, 115–125.

XXXXXXX Xxxxxx: Magyar építészet 1867–1967. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1970. XXXXXXX Xxxxxx – XXXXXXXXXXX Xxx: Dr. Xxxx Xxxxxx.

Budapest: Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft., 2004.

XXXX Xxxxxx: A drezdai nemzetközi előregyártási kongresszus.

Magyar Építőipar, 1954/12, 543–546.

XXXX Xxxxxx: Ipari építészetünk – építészetünk. Magyar Építőipar, 1965/6, 336–338. Ötven éves az IPARTERV. Xxxxxxxxxxxx Xxxxxx beszélget xx. Xxxxxxxx Xxxxxxx.

Új Magyar Építőművészet, 1998/4, 46–47.

XXXXXX, Xxxxxxxx: Über Architektur und Architekten in Ungarn. Die Baumeister, 1964/2, 101–140.

XXXXXXX Xxxxx, Dr.: Részletek egy meg nem jelent életút-interjúból… (beszélgetés Xxxxxxxx Xxxxxxx). Magyar Építőipar, 1988/12, 578–582.

XXXXX Xxxx: Magyar építészettörténet. (3. bőv. kiad.) Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1975.

XXXXX Xxxxxx: Ipari épületek tervezése. Budapest: Tankönyvkiadó, 1953 (bőv. átdolg. kiad.: 1959, 1967)

XXXXX Xxxxxx – XXXXXX Xxxxx: Ipari építészetünk történetéhez. Magyar Technika, 1951/9, 36–46.

XXXXXXXX Xxxx – XXXXXX Xxxxxx – XXXXX Xxxxx és mtsai (szerk.):

Magyar építészet 1945–1955. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1955. XXXXXXXX Xxxx: Az IPARTERV 1950-es kiállítása. Ipari Építészeti Szemle, 1. szám (1951), 31–56. XXXXXXXX Xxxx: Ipari építészetünk tíz éve. Magyar Építőművészet, 1955/3–5, 110–114.

XXXXXXXX Xxxx, Dr.: Ipari építészetünk. Budapest: Műszaki Kiadó, 1965. XXXXXX Xxxxx: 20 éves az IPARTERV. Ipari Építészeti Szemle, 25. szám (1969), 1. Towers of Pharmacy. Architectural Review, 1963/5, 381.

276

ÉPÍTÉSZET & IDŐ

TÍPUS ÉS/ VAGY EGYEDI? HELY, RÉGIÓ, IDENTITÁS

277