Szerződéselmélet, aranykorelmélet és társadalomtudomány

Xxxxxxxx Xxxx

Szerződéselmélet, aranykorelmélet és társadalomtudomány

I. KLASSZIKUS SZERZŐDÉSELMÉLETEK

1. Az érvelés felépítése

A Leviatán argumentatív alapszerkezetének egyik lehetséges logikai rekonst- rukciója a következő:

(a) Az emberek eredendően T {t1, t2, t3, … tn} természettel rendelkeznek.

(b) Az emberek K {k1, k2, k3, … kn} körülmények között élnek.

(c) K körülmények között T természetű emberek V {v1, v2, v3, … vn} módon viselked- nek.

(d) A V módon viselkedő emberek együtt Á {á1, á2, á3, … án} állapotba kerülnek.

(e) Á állapot hátrányait úgy tudnák elkerülni, ha betartanák M {m1, m2, m3, … mn} ma- gatartásszabályokat.

(f) M magatartásszabályok betartása B {b1, b2, b3, … bn} berendezkedés révén biztosít- ható.

(g) B berendezkedés A {a1, a2, a3, … an} aktussal hozható létre.

Ha specifikáljuk a Xxxxxx által megadott jellegzetességeket, akkor igen ösz- szetett és szigorú elméletet kapunk. Az emberi természetről nyújtott beszámo- lójának legfontosabb elemei a következők: (t1) bírvágy, (t2) becsvágy, (t3) hata- lomvágy, (t4) biztonságvágy, valamint egy komparatív tulajdonság, (t5) az emberi képességek viszonylagos egyenlősége (13. fejezet). Érvelése erősen épít három további ismérv meglétére: (t6) instrumentális racionalitás, (t7) stratégiai raciona- litás, (t8) racionális előrelátás. A teljes képhez hozzá lehet tenni más tulajdon- ságokat, valamint néhány tulajdonság – mint például az irigység és gonoszság

– jelentőségteljes hiányát, de Hobbes következtetéseinek levonásához ezekre alig van szükség. Van azonban egy további antropológiai univerzálé, amelynek az érvelés fő vonalában nincs szerepe, de amely egyedül is el tudja látni annak egyik részfeladatát, nevezetesen a hadiállapot kialakulásának magyarázatát. Ez a véleménydominancia olthatatlan vágya: vagyis hogy mindenki azt akarja, hogy az ő véleménye kerekedjen a többieké fölé. Xxxxxx a ’jó’ jelentésének elem-

zésekor tér ki erre. Mint írja, vonzalmaink és ellenszenveink alapján nevezünk valamit jónak vagy rossznak, ami viszont egyénenként változik a vérmérséklet, a szokások és ítéletek különbségeinek megfelelően. Sőt, ugyanaz az ember is másként vélekedik ugyanarról a dologról különböző alkalmakkor, s másként ér- tékeli azt. „Ebből pedig vita, nézeteltérés és végül háborúság származik. Ezért az emberek mindaddig puszta természetes állapotban, azaz hadiállapotban van- nak, ameddig a jó és a rossz mércéje az egyéni vonzalom” (Hobbes 1999. 196).

Az emberek eredeti életkörülményeinek négy legfontosabb jellemzője: (k1) korlátozott természeti erőforrások, (k2) sűrű emberi környezet, (k3) a pozicionális javak szűkössége, (k4) a közhatalom és bármilyen szilárd uralmi viszony hiánya. Releváns viselkedésük (V) egy mondatban összefoglalható: szüntelenül egymás- ra támadnak, és meg akarják ölni, vagy le akarják igázni egymást. Á természeti állapot, melynek ismérveit egy hamarosan bemutatásra kerülő idézet felsorolja. M magatartásszabályok az úgynevezett természettörvények, amelyekből hozzá- vetőlegesen tizenöt van: (m1) mindenki békére törekedjen, (m2) a természeti jogokról való kölcsönös lemondás, (m3) a megkötött megállapodások teljesítése, (m4) mások jóakaratának hálás fogadása, (m5) másokhoz való alkalmazkodás és előzékenység stb.). Xxxxxx úgy látja, hogy ez a felsorolás sokak számára talán túl bonyolult, s ezért összefoglalja egy könnyen érthető alapelvben, ami nem más, mint az Aranyszabály: Ne tedd meg mással, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek (14–15. fejezet).

B berendezkedés a Leviatán, egyszerűen szólva az állam. Ennek is közel ti- zenöt ismérvét sorolja fel Xxxxxx, amelyek nem mások, mint az uralkodó de- fintív jegyei és felségjogai. A felsorolás elején a következők szerepelnek: (b1) a Leviatán olyan személy vagy testület, amely minden hatalmunkkal és erőnkkel rendelkezik; (b2) az uralkodó hatalma az alattvalók által megkérdőjelezhetetlen, visszavonhatatlan és másra át nem ruházható; (b3) az uralkodó minden alattva- lójával szemben bármilyen cselekedetre fel van jogosítva; (b4) az uralkodó nem szerződés által kapta a hatalmát, így sem szerződésszegésről, sem a szerződés hatálytalanításáról nem lehet szó (ez úgy értendő, hogy az uralkodó maga nem szerződő fél, noha hatalmának forrása az alattvalók korábbi szerződése egymás- sal); (b5) az uralkodó hatalma nemcsak minden egyes alattvalója hatalmánál, ha- nem alattvalói összességének hatalmánál is nagyobb. És így tovább (18. fejezet). A aktus pedig a társadalmi szerződés, amelynek két alapvető összetevője van: (a1) minden ember kölcsönösen megállapodik egymással, hogy egyvalakire ráru- házzák minden erejüket a béke védelmében; (b2) az emberek testületileg mint megbízók felruháznak valakit ezzel a hatalommal (17. fejezet).

Xxxxxx érvelésének formális szerkezete nagyjából megfelel más szerződés- elméletek argumentációjának, még ha az egyes változók a különböző szerzőknél egymástól némiképp eltérőek is. A klasszikus szerződéselméletek alapszerke- zete ugyanakkor bemutatható ennél szűkszavúbban is. Teljesen lecsupaszított formában a következő három összetevőre redukálható:

(a) Van egy kiinduló állapot, amely az embereknek nagyon rossz, vagy legalábbis sok kívánnivalót hagy maga után (természeti állapot).

(b) Közös megegyezéssel végrehajtanak egy kollektív aktust helyzetük jobbítása vé- gett (szerződés).

(c) Együttes cselekvésük eredményeként, eredeti terveiknek megfelelően a korábbi- nál kedvezőbb helyzetbe kerülnek (állam).

Bármennyire leegyszerűsített is, a szükséges tartalmi feltöltéssel ez az alapszer- kezet is el tudja látni a kontraktárius érvelés feladatát, az állam legitimitásá- nak sajátos típusú megalapozását, amely egyértelműen megkülönbözteti más, hasonló célú elméletektől, nevezetesen az állam igazolását Istentől, eredendő kiválóságokból vagy alávetettségből, avagy a hódítás jogából származtató elmé- letektől. Ebben a fejezetben e három tétel rövid kibontását nyújtom.

2. A természeti állapot

A fent vázolt redukált alapszerkezetből következik a szerződéselméletek első nélkülözhetetlen összetevője, hogy az emberi élet az eredeti, természeti álla- potban rossz. Ez a rosszaság eltérő fokú és jellegű lehet. Szélső esetben telje- sen elviselhetetlen, csupán a legnyomorúságosabb fennmaradást teszi lehetővé, vagy még azt sem, enyhébb változataiban az emberi szükségletek kielégítésé- nek korlátozott lehetőségei és az ebből és más forrásokból fakadó, kevésbé gyil- kos konfliktusok képezik az eredeti helyzet visszásságait. De annyira minden- képpen kedvezőtlennek kell lennie, hogy az emberek ki akarjanak keveredni belőle.

Hobbes festette a legsötétebb képet a természeti állapotról. Szerinte közhata- lom nélkül nemcsak a „mindenki háborúja mindenki ellen” kikerülhetetlen, de a harci cselekmények szünetelése, vagyis a „béke” időszaka is nyomorúságos:

Ilyen körülmények közt nincs helye a szorgalomnak, mert a gyümölcse bizonytalan, ezért aztán nincs se földművelés, se hajózás, se tengeren túlról behozott áru, se ké- nyelmes épület, nincsenek nagy erőt igénylő tárgyak ide-oda szállításához szükséges eszközök, semmiféle ismeretszerzés a Föld ábrázatára vonatkozóan, se időszámítás, se művészetek, se irodalom, se társadalmi érintkezés, s ami a legrosszabb: örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, szegé- nyes, csúnya, állatias és rövid (Hobbes 1999. I. kötet, 168–169).

Hobbes az emberek önző természetes vágyait tekinti a hadiállapot legjelentő- sebb forrásának. Xxxx – a szerződéselméletek kritikusa – rá célozhatott, amikor arról írt, hogy a filozófusok igencsak túlozni szoktak az emberi önzés bemutatá- sakor:

az emberiségről e tekintetben adott jellemzések, amelyekben bizonyos filozófusok olyannyira tetszelegnek, semmivel sem hívebbek a természethez, mint a szörnyete- gek leírása szokott lenni a mesékben és a regényes történetekben. Korántsem gon- dolom, hogy az emberek senki mással nem törődnek, csak saját magukkal; inkább az a véleményem, hogy noha ritkán találkozunk olyasvalakivel, aki akár csak egyetlen más embert jobban szeretne saját magánál, az is ritkán fordul elő, hogy valakiben az összes gyengéd érzelem együttvéve sincs túlsúlyban minden önzésével szemben (Xxxx 2006. 482–483).

A szerződéselméleti hagyomány nem minden képviselője tekintette szélsősé- gesen önző és összeférhetetlen lénynek az embert. Xxxxxxx az emberi faj sa- játos jellemvonásai közé sorolja a rendezett együttélés vágyát, a mások iránti részvétet és a mások javát szolgáló cselekvés iránti hajlamot (Grotius 1999. Be- vezetés). Xxxxx szerint pedig az egymás iránti jóindulat és a kölcsönös segítség- nyújtás jellemzi a természeti állapotban élő embereket. Mindazonáltal alapve- tően mindketten önérdekkövető lénynek tartották az embert. Xxxxxxx szerint az, hogy másokra is tekintettel vannak az emberek, csupán saját hasznuk biztosítá- sára irányuló törekvésük korlátozását jelenti. Vagy ahogyan Xxxxxxx Xxxx írja:

„Grotius az olyan erkölcsi érzelmeket, mint például a jóindulat – hogy nemcsak nem ártunk felebarátunknak, hanem segítünk is neki –, a minimális közös alap- nál magasabbra helyezte: a művéből kibontakozó társadalom olyan, meglehető- sen zárkózott egyénekből áll, akik saját személyük közös biztonságát leszámítva nem törődnek a köz javával” (Tuck 1993. 36). Xxxxx természettörvénye is csak az egyén saját érdekének biztosítása után írja elő számára a másokkal való törő- dést: „Ahogyan mindenki köteles megvédeni önmagát, […] ugyanezen oknál fogva, meg kell védenie, amennyire csak tudja, a többi embert is, ha ezzel nem kockáztatja saját fennmaradását” (Xxxxx 1986. 43).

Xxxx Xxxx sem kívánja kétségbe vonni az egoizmus túlsúlyát az emberi ter- mészetben. Ő is az önzést tekinti a társadalmi együttélés legfőbb antropológiai akadályának. Ezen nem változtat, hogy a mások iránti gyengéd érzés szerinte a legtöbb emberben túlsúlyban van önző érzületeivel szemben. Az előbb idézett rész után így folytatja a megkezdett gondolatot:

Ez a nagylelkűség bizonyára becsületére válik az emberi természetnek, de észre kell vennünk: az ilyen nemes vonzalom nemhogy alkalmassá tenné az embereket a nagyobb társadalmakban való részvételre, inkább ellentétes az ilyesmivel, majd- nem ugyanannyira, mint a legszűkösebb önzés. Mindenki jobban szereti saját magát, mint bárki mást, s a másik iránti szeretetében leginkább a rokonaihoz és ismerőseihez vonzódik, ez pedig szükségképpen ellentétet támaszt a szenvedélyek között, és kö- vetkezésképpen a cselekedetek között is, ami elkerülhetetlenül veszélyessé válik az újonnan kialakult egyesülésre nézve (Xxxx 2006. 483).

Ha együttvéve túlsúlyban is vannak az ember altruista érzelmei egoizmusával szemben, altruizmusa akkor is behatárolt, a hozzá közel állókra korlátozódik. Önreferenciális, egocentrikus altruizmus. Nem szünteti meg a természeti álla- pot problémáját, csak más szintre helyezi, ami most nem az egyes egyének, ha- nem a családok vagy más csoportok közti konfliktusok szintjén jelentkezik.

A természeti állapot sötétebb színezetű változataiért nemcsak az egoizmus túlzott mértéke vagy kiterjedése a felelős, hanem affektív jellege is. Mint Spi- noza írja, az ember „szükségképpen szenvedélyeknek van mindig alávetve”, ami az embereket állhatatlanokká és egymás ellenségeivé teszi (Xxxxxxx 1997. 264, 288, 297). Ezzel nemcsak másoknak, hanem maguknak is ártanak: az affek- tusainak alávetett ember szolga, s csak akkor lehetne szabad, ha az ész irányítása alatt élne. A szenvedélyek uralma az egyén saját hasznát is kevésbé szolgálja, mint a higgadtan megfontolt önérdek-érvényesítés. A Politikai tanulmány első két fejezetében Xxxxxxx a következő tételek kifejtésével mutatja be a természe- ti állapotot: (a) Az indulatok szükségszerűen tartoznak az emberi természethez, az emberek szükségképpen alá vannak vetve nekik. (b) Az ész előírásai megfé- kezhetnék az indulatokat, de az emberek többsége nem képes ezek követésére.

(c) Indulataiktól vezérelve az emberek versengenek egymással, igyekeznek egy- mást elnyomni, és természettől fogva egymás ellenségei. (d) Amit az embernek hatalmában áll megtenni önmaga fenntartása és vágyai kielégítése érdekében, azt jogában áll megtenni. (e) Mivel az embereket vak kívánság vezeti, ezért az ember természetes hatalmát és jogát nem az ész, hanem bármely olyan vágy ál- tal kell meghatározni, amely cselekvésre készteti őket, s amely által önmagukat fenntartani törekszenek. (f) A természetjog értelmében tehát az ember mindent megtehet, ami hatalmában áll önmaga fenntartartása és vágyai kielégítése érde- kében. Csakhogy az ember a természeti állapotban nem tud élni e jogával: csak addig van birtokában, ameddig védekezni tud mások ellen, s egymagában hiába igyekszik védekezni mindenki ellen. Ameddig tehát az ember természeti joga az egyes ember joga, addig az a semmivel egyenlő. (g) Természetjogról mint ténylegesen érvényesíthető jogról tehát csak akkor beszélhetünk, ha az embe- rek egyesítik jogaikat. De akkor mindenkinek csak annyi természeti joga ma- rad, amennyit a közös jog enged neki. A közös jog kikényszerítése a kormányzat dolga. (h) Az emberek békés együttélését az állam mozdíthatja elő. Úgy vannak megalkotva, hogy nem élhetnek jogközösségen kívül (Xxxxxxx 1957).1

1 E gondolatok már korábban megfogalmazódtak a Politikai-teológiai tanulmányban és az Etikában. Az Etika IV. részének 37. tételéhez fűzött 2. megjegyzés tartalmazza tömör ösz- szefoglalásukat. Xxxxx Xxxxx Xxxxxxx-monográfiájában behatóan elemzi e rövid szövegrész mondandóját és jelentőségét. Mint írja, az itt megfogalmazott államelmélet nemcsak az Etika korábbi részeinek zárókövét képezi, hanem azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy „a korabeli társa- dalomfilozófia alapfogalmai milyen súrlódásmentesen illeszkednek bele a spinozai rendszer- be” (Boros 1997. 189). Ennek fényében különösen szembeszökővé válik, hogy e veretesen szerződéselméleti gondolatok mennyire más elméleti kontextusban kristályosodtak ki, mint a velük rokon kortárs elképzelések. Xxxxxxx jelen témában megfogalmazott gondolatai an-

3. A szerződés

A szerződéselméleti koncepció képviselői szerint a társadalmi szerződés nem más, mint a rendezett együttélést biztató közhatalom létrehozásában való meg- egyezés. A fogalomalkotásnak ez a módja azonban sok nehézséggel terhes. Nem nagyon lehet a társadalmi szerződésről plauzibilis beszámolót nyújtani: elkép- zelni sem lehet, hogy pontosan mi történik akkor, amikor – Xxxxxx vagy Rous- seau megfogalmazásával – az emberek kölcsönösen lemondanak jogaik valamely vagy túlnyomó részéről, s hogyan történik ezek végleges vagy időleges átruházá- sa; nem lehet jól megindokolni, mitől lesz érvényes a megegyezés a később vagy máshonnan jöttek számára; és tisztázatlan a szerződés érvényességének idő- és térbeli határaival kapcsolatos többi kérdés is. Még az elmélet legkövetkezete- sebben felépített hobbesi változata számára is megoldhatatlan nehézséget jelent a társadalmi szerződés fogalma. Nála a természeti állapot kiküszöbölhetetlen és legsúlyosabb problémája, hogy érvényes szerződéseket kötni benne lehetetlen. Még teljesen hétköznapi, kis jelentőségű, kétszereplős, rövid távú szerződések érvényesítésére sincs mód. Ilyen helyzetben eleve elképzelhetetlen egy olyan grandiózus megegyezés, mint a társadalmi szerződés. Amikor Xxxxxx leírja az aktust, maga sem szerződést mutat be. A szerződésnek – a cserétől eltérően – lényeges eleme a vállalt kötelezettségek teljesítésének időbeli aszimmetriája: én ma adok neked valamit, te holnap nekem valami mást. A hobbesi társadalmi szerződés viszont egyidejű teljesítés: mindenki egyazon időpontban mond le jo- gairól és ruházza át azokat egy személyre vagy testületre (Hobbes 1999. I. kötet, 208–209). Ezzel a logikai problémát sikerült megoldania (vagyis nem szerződés- ről van szó), de továbbra sem világos, hol és hogyan játszódik le egy ilyen aktus: hol, mikor gyűjtik össze beadott jogaikat, pontosan mit tesznek a kosárba, és ho- gyan adják azt át így létrehozott feljebbvalójuknak? Az egyidejű teljesítés kép- zete is problematikus, hiszen – mint Xxxxxxx Xxxxx írja – „az elsőnek teljesítő, a jogátruházásban-lemondásban előbb gesztust tevő menthetetlenül kiszolgál- tatja magát a másiknak. […] A kritikus pont […] az, amidőn én már a szerződés szerint lefegyverzem magam, a másik még megtartja természetes jogait – azaz az övédelem minden eszközét. Mint a westernfilmekben: egyszerre kell eldobni (vagy előrántani) a coltot, a rosszabb reflexű (vagy aki nem hitszegő) feltehetően golyót kap” (Ludassy 1999. 24–25).

Xxxx Xxxxxxxxx szerint eleve nincs értelme arról beszélni, hogy az emberek nagy sokasága szerződést köt egymással: ez fantáziaszülemény vagy – a hallga- tólagos szerződésre való hivatkozás esetén – hibás nyelvhasználat (Plamenatz 1992a. 216). A politikai filozófusok által elképzelt összes társadalmi és kormány-

nak ellenére mutatnak nagyfokú hasonlóságot Xxxxxx koncepciójával (xxxxxx pedig sajátosan Xxxxxxxx-éval), hogy – mint Xxxxxxxx XxxXxxxxx írja – „Hobbes mindenben ellentéte a kor- szak egyetlen vele egyenrangú morálfilozófusának, Xxxxxxxxxx” (XxxXxxxxx 2012. 208).

zati szerződésről elmondható, hogy nem szerződés. A szerződés a szó bevett használatában önkéntes és szándékos megegyezésre utal, amely olyan kötele- zettségeket teremt, amelyek nélküle nem léteznének, és ezáltal nincs helye a társadalom és a kormányzat eredetének vagy természetének magyarázatában (Plamenatz 1992a. 221). Az elmélet lényegi gyengesége abban áll, hogy olyan tranzakciók eredményeként próbálja magyarázni a társadalmi rendet, amilyenek ezen a renden kívül nem lehetségesek. Úgy tárgyalja az embereket, mintha már a társadalomtól függetlenül olyanok lennének, amilyenekké csak a társadalom- ban válhatnak: jogok és kötelességek viselői, szerződésre képes lények (Plame- natz 1992a. 232–233).

A szerződésmetafora lényegi üzenete az, hogy az emberek önként, kölcsönös egyetértésben, saját sorsuk jobbra fordítása céljából, tudatosan és előrelátóan emelik maguk fölé az államot. Ez utóbbi mozzanat, a tudatosság és tervszerűség volt Xxxx számára alapvetően elfogadhatatlan. Két másik skót filozófus talált megfelelő kifejezést rá. Xxxx Xxxxx a „láthatatlan kéz” teorémájával, Xxxx Xxxxxxxx pedig az „emberi cselekvések eredménye, de semmiféle célnak nem kivitelezése” megfogalmazással. Majd pedig az ír Xxxxxx Xxxxx explikálta szenvedélyesen a Xxxx által képviselt álláspontot a francia forradalom kapcsán, nevezetesen, hogy az emberi értelem és előrelátás nem képes olyan bonyolult képződményeket létrehozni, mint a társadalmi és a politikai intézmények, s ha megkísérli, akkor csak füstölgő romokat hagy maga után. És ahogyan a politi- kai gyakorlatban, úgy az elméletben is végzetes tévedés túl sokra becsülni az értelem tudatos társadalomformáló erejét (Xxxxx 1990). A minden téren (meg- ismerés, erkölcs, politika) következetesen antiracionalista Xxxx számára az a fő probléma a szerződéselméletekkel, hogy feltételezik: az emberi ész önmagában, pusztán racionális előrelátás alapján képes megoldani az emberi együttélés leg- fontosabb problémáit (vagy bármilyen fontos problémát), hogy tervezőasztalon születhet az állam.2 A racionalitás-posztulátum elutasításán kívül egyébként Xxxx társadalomelmélete minden másban illeszkedik a szerződéselméleti mo- dellhez, csak fokozati különbségek választják el annak többi változatától. Van nála is kedvezőtlen eredeti állapot; a problémát nála is főleg az egoizmus okozza;

2 Mindazonáltal az Értekezés az emberi természetről című művében Xxxx nem teszi elég egyértelművé, hogy az a fő baja a szerződéselméletekkel, hogy elvileg tartja lehetetlennek a politikai intézmények racionális kalkulációval történő létrehozását. Politikai esszéiben pedig másra irányítja kritikája élét. Abból egyébként, hogy a szerződelméletek nélkülözhetetlen része a racionalitás posztulátuma, nem következik, hogy e felfogás képviselői mind racionalis- ták lettek volna. Xxxxx és Xxxxxxxx nyilván nem volt az. Xxxxxx esetében annyi elmondha- tó, hogy az euklidészi geometria mintájára maga is deduktív tudományként kívánta felépíteni filozófiáját, azonban ilyen irányú metodológiai programja és önjellemzése részben tévesnek bizonyult (Kavka 1986. 4–9). Xxxxx X. Xxxxxxxxx az empiristák közé sorolja Xxxxxxx, annak elismerése mellett, hogy filozófiájának csak bizonyos aspektusaira illik ez a jellemzés, s a kora újkori filozófia racionalista és empirista vonulatának szembeállítása eleve problematikus (Xxxxxxxxx 1988. 1–3, 29–44).

nála is valamiféle megegyezéssel (convention) kerülnek ki az emberek a megle- hetősen előnytelen, bár nem katasztrofálisan rossz kiinduló helyzetből; s a kor- mányzat feladata nála is – miként Hobbesnál – önmagunk megkötése, vagyis annak megakadályozása, hogy saját hosszú távú érdekeink ellen cselekedjünk pillanatnyi vágyaink hatására. Sőt, az ésszerűség és célszerűség fontosságát is elismeri, és még azt is, hogy múltbeli tapasztalatokra támaszkodva s kellőkép- pen kiművelt elmével az ember még társadalmi intézményeit is jótékonyan és hatékonyan alakíthatja tudatos megfontolások alapján. Számára az a racionalitás- felfogás volt elfogadhatatlan, amelyet később Xxxxxxxxx xxx Xxxxx „konstrukti- vista racionalizmus”-nak nevezett.3

Az egoizmus és a racionalitás feltételezésének szükségessége oly erős a szer- ződéselméleti érvelésben, hogy minden ellenérzése dacára maga Xxxxxxxx is rákényszerül szerződéselméletének megalkotásakor. Ugyanakkor az egoista és racionális lények a 17–18. századi social fiction konstrukciói szerint nemcsak kölcsönös megegyezéssel kerülhetnek ki kezdeti lehangoló helyzetükből, mint ezt Mandeville Vizsgálódások az erkölcsi erények eredetéről című műve mutatja: a mindenki számára előnyös társadalom kialakulása nála annak eredménye, hogy ravasz filozófusok vagy politikusok az erény és a bűn képzetének bevezetése révén fiktív jutalmakkal és büntetésekkel rávették az embereket, hogy fogják vissza önző késztetéseiket, és legyenek jobban tekintettel másokra (Mandeville 1996). A résztvevők nem maguk tervezték így, nem is tudták, mi történik velük. Ez nem szerződéselmélet, hanem az erkölcs és a társadalom létrejöttének vagy igazolásának manipulációs elmélete, annak egyfajta paternalista változata. Rous- seau is előállt egy manipulációs konstrukcióval az Értekezés az emberi egyenlőtlen- ség eredetéről második részében, amely viszont nem paternalista jellegű, hanem egyszerűen mások önérdekű becsapására irányuló konspiráció. Ez Xxxxxxxx

„szerződéselmélete” ebben a munkában, amelynek semmi köze A társadalmi szerződésről koncepciójához.4

3 Hayek 1984. 182. Xxxxx gyakran visszatérő témája a társadalmi intézmények „művi” és „tervezett” létrehozását és átalakítását valló felfogások szembeállítása a „spontán” kiala- kulásukat és formálódásukat valló elképzelésekkel. Az előbbit a karteziánus racionalizmus hatása alatt álló kontinentális, a másikat brit társadalomelméleti modellnek tekinti. Ugyanezt a szempontot érvényesíti a szabadság (Hayek 1960. 4. fejezet) és az individualizmus (Hayek 1992) két eltérő értelmezésének szembeállításakor. Mint Xxxx xxxx tisztelője, óv attól, hogy annak antiracionalizmusát bárki összetévessze az irracionalizmussal vagy a miszticizmussal: Xxxx racionális érveléssel utasította vissza az ész túlzó és illuzórikus jogigényeit (Hayek 1960. 69). Xxxxx ugyanakkor tisztában van a szerzők földrajzi alapon történő csoportosítása veszélyeinek. Például Xxxxxx és Xxxxxxx szerinte is inkább a kontinentális, Xxxxxxxxxx és Xxxxxxxx viszont a brit szellemi tradíció részét képezi.

4 Xxxxxxxx az Értekezésben a következőképpen írja le a „társadalmi szerződést”: „A kelet-

kezőfélben levő társadalom a legszörnyűségesebb hadiállapotnak adott helyet: a lealacsonyí- tott és megszomorított emberi nem többé nem tudott visszatérni eredeti útjára és lemondani szerencsétlen vívmányairól […]. Lehetetlen, hogy az emberek végül is ne gondolkodtak volna el nyomorúságos helyzetükön és a rájuk zúduló balsorson. Kivált a gazdagok hamarosan meg- érezhették, milyen hátrányos rájuk nézve az állandó háborúskodás, hiszen minden költségét

4. Az állam

A szerződés elsődleges célja az állam létrehozása, de egyes szerzők szerint ennek előfeltétele a társadalom létrejötte, amit szintén szerződéssel kell megteremte- ni. Plamenatz a következőképpen vázolja fel az erre vonatkozó elképzelések alakulását: A társadalmi szerződéselméletet először a 16. században használták a vallási kisebbségek érdekében a hugenották és a jezsuiták. Az ellenállás jogá- hoz való hasonlósága és nyilvánvaló középkori forrásai ellenére semmilyen ko- rábbi elmélettel nem rokonítható, mivel korábban nem létezett az az egységes, mindenre kiterjedő világi politikai hatalom, amellyel szemben megfogalmazták. A korai szerződéselméletek azt mondják, amit a középkori politikai gondol- kodók nem állítottak, hogy „az embereknek, mivel egymással egyetértésben emeltek uralkodót maguk fölé bizonyos célokból, joguk van ellenállni neki vagy elmozdítani, ha folyamatosan meghiúsítja ezeket a célokat” (Xxxxxxxxx 1992a. 216). A szerződés tárgya kezdetben egyértelműen a kormányzat volt. A huge- notta Xxxxxx szerint csak a kormányzat jön létre szerződéssel, melynek a nép és a fejedelem a szerződő felei. A jezsuita Xxxxxxxxx viszont már megtörténik a társadalmi szerződés és a kormányzati szerződés megkülönböztetése. Xxxxxx, Xxxxx és Xxxxxxxx szerint – folytatja Xxxxxxxxx – csak egy igazi szerződés van, a társadalmat létrehozó szerződés. Xxxxxxxxx mindkét szerződést használja, s beépít egy közbülső határozatot. Más német jogászok az ő nyomán három szer- ződésről beszéltek: az egyesülési szerződésről, a rendi megkülönböztetésekre vonatkozó szerződésről és a kormányzati alávetettségre vonatkozó szerződésről (Plamenatz 1992a. 231–232).

ők fedezték: mint minden ember, ők is kockáztatták az életüket, de nekik azonfelül még a vagyonuk is kockán forgott. Egyébiránt pedig, bármilyen színben sikerült is birtoklásaikat feltüntetni; érezniük kellett, hogy törékeny és visszás jogra épül az egész: mivel mindent erő- vel szereztek meg, mindent el is vehet tőlük az erő, és semmi okuk nem lehet panaszra. Sőt azok sem alapozhatták megbízhatóbb jogcímre tulajdonukat, akik egyedül szorgalmuk által váltak gazdaggá. […] [E]zért a gazdag, a szükség nyomása alatt, végül is kieszelte a legkörül- tekintőbb tervet, mely az emberi szellemben valaha megfogant, mégpedig azt, hogy a maga javára fordítja az ellene támadók erőit is, védelmezőivé teszi ellenfeleit, új alapelveket sugall és új intézményeket ad nekik, amelyek éppolyan előnyösek lesznek számára, mint amilyen kedvezőtlen volt a természetjog” (Xxxxxxxx 1978a. 136–137). „Céljai elfogadtatására a követ- kező agyafúrt érvet módolta ki: »Egyesüljünk – mondta nekik –, hogy megvédjük a gyengé- ket az elnyomástól, hogy korlátot állítsunk a nagyralátók elé, és biztosítsuk, hogy mindenki birtokolhassa, ami az övé. Vezessük be a jog és a béke rendszabályait, s mindenki legyen köteles hozzájuk igazodni, ne tegyünk kivételt senkivel; az ilyen rendszabályok némiképp ellensúlyozzák a szerencse szeszélyeit, mert az erőset és a gyengét egyformán kölcsönös kö- telmeknek vetik alá. Egyszóval, ahelyett, hogy önmagunk ellen fordítanók erőinket, egyesül- jünk valamilyen magasabb hatalom alatt, amely bölcs törvények szerint kormányoz, támogatja és védelmezi a társulás valamennyi tagját, visszaveri a közös ellenséget, s örök egyetértést teremt közöttünk«” (Xxxxxxxx 1978a. 137–138). Az utolsó mondat megegyezik A társadalmi szerződésről programjával, de itt hazug retorikát képvisel, míg ott a legjobban elrendezett tár- sadalmi együttélés magasztos elveit.

Valójában e különféle szerződések megkülönböztetése nem egyértelmű. E bizonytalanságot tükrözi, hogy az egyes szerzőkről nyújtott értelmezések sem egységesek e tekintetben. Locke-ot például – Plamenatztól eltérően – szokás

„kétszerződéses” szerzőnek tekinteni. Xxxxxx esetében ugyan elég meggyő- zően hangzik az „egyszerződéses” besorolás, amennyiben nála a társadalmi in- tegrációnak előfeltétele az állam létrejötte, mégis, éppen ő különbözteti meg egyértelműen azt az aktust, amikor mindenki mindenkivel megállapodik abban, hogy a többség mindannyiuk képviseleti jogát átruházza egy személyre vagy gyülekezetre, attól, amikor a többség ténylegesen megegyezik abban, hogy kire ruházza ezt a hatalmat (Xxxxxx 1999. 210).5 Xxxxxxxx több eltérő álláspontot lát- szik képviselni e kérdés kapcsán A társadalmi szerződésről című művében. Egyik nevezetes megfogalmazása két külön megállapodás eredményének tulajdonítja a nép és az állam létrehozását: „Mielőtt tehát megvizsgálnók azt a cselekedetet, amellyel egy nép királyt választ magának, jó volna először azt a cselekedetet megvizsgálni, amely által néppé válik. Mert ez a cselekedet okvetlenül megelő- zi a másikat, és így ez képezi a társadalom valóságos alapját” (Xxxxxxxx 1978b. 477). Ugyanakkor a társadalom és az állam létrehozását mégis egyazon szerződés eredményének tekinti: „A fenti meghatározásból kitűnik, hogy a társulás ki- nyilvánításakor a magánszemélyek és a köz kölcsönös kötelezettséget vállalnak egymással szemben; minden egyén úgyszólván önmagával szerződik, és kettős kötelmet vesz magára: mint a főhatalom részese a magánszemélyekkel szemben és mint az állam tagja a főhatalommal szemben vállal kötelezettséget” (Rous- seau 1978b. 480). A III. könyv 16. fejezetének pedig már a címe határozottan leszögezi: A kormányzatot nem szerződés útján létesítik.

A „társadalmi” és „állami” integráció különválasztása vagy egyesítése nemcsak nehezen eldönthető az egyes szerzők esetében, de tartalmát tekintve is homá- lyos. A 18. századig az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy az embereket az állam készteti rendezett együttélésre. Xxxxxxxxxxx előtt senki nem vállalkozott

5 Mint Xxxxxxxxxx Xxxxxx írja, Xxxxxx egyik jelentős fordulata az volt, hogy a politikai intézményrendszert egyetlen szerződés eredményének tekintette, a másik pedig az, hogy a szerződést nem történeti tényként, hanem hipotetikus aktusként értelmezte. A korábbi szer- ződéselméletek két szerződéssel írták le a hatalmi struktúra kialakulását: az első, a pactum uni- onis a természeti állapotban élő elszigetelt egyéneket társadalommá egyesítette, a második, a pactum subjectionis az így létrejött „társadalom” mint jogi személy és a potenciális uralkodó között köttetett, kijelölve a „két fél”, az uralkodó és az alattvalók jogait és kötelességeit. Újí- tásai eredményeképpen Hobbesnál a hatalmi struktúra létrejöttét „nem a szerződések betar- tására vonatkozó kötelezettség igazolja, hanem az, hogy a posztulált természeti állapotban élő egyéneknek érdekében áll az intézményrendszer által rájuk rótt kötelezettségek elfogadása. A szerződés fogalma az erre vonatkozó döntést hivatott reprezentálni, ezért azután az esetle- ges történeti tények nem is kapnak szerepet az igazolásban” (Huoranszki 1999. 126). De még ha hipotetikus is a szerződés, a fent megjelölt hobbesi szövegrész szerint kettő van belőle. Illetve Xxxxxxx Xxxxx értelmezésében mégsem: ez nem két szerződés, hanem egyazon tár- sadalmi paktum – amely egyébként bilaterális megegyezések halmaza – két egymásra épülő szakasza, amelynek eredményeként az uralkodó nem szerződő félként, hanem ajándékként kapja meg a hatalmat (Kavka 1986. 180–181; vö. Hobbes 1999. 175).

a kormányzat és az attól megkülönböztetett társadalmi intézmények, szokások, hiedelmek és attitűdök viszonyának szisztematikus vizsgálatára. Xxxx Xxxxx újítása volt, hogy az átfogó társadalmi integrációnak és kooperációnak lehet más szervező elve is, mint az állam kényszerítő ereje, így például a piac intézménye, amely a résztvevők önkéntes csatlakozása alapján állami erőszak nélkül teremt rendezett társadalmi együttműködést. Az állammal szembeállított „polgári tár- sadalom” (civil society) fogalma már a szerződéselméletekben megjelenik, de el- nagyolt formában (Scruton 1983, 66). Tényleges társadalmi tartalommal történő feltöltése Xxxxxxxx (Xxxxxx Xxxxxxx 1996. 363–378) és Xxxxx által vette kezde- tét, hogy aztán Xxxxx dolgozza ki – Xxxx Xxxxx munkamegosztás-fogalmából kiindulva – e szféra (bürgerliche Gesellschaft) saját helyének és belső tagolódásának szisztematikus filozófiai elemzését (Xxxxx 1971. 182–256. §).

A szerződéselméletek célja az állam, pontosabban valamilyen meghatározott típusú jogosítványokkal felruházott állam létének igazolása. Az elmélet ebben a tekintetben is jelentős eltéréseket mutatott. A szerződéselméletnek az volt az eredeti feladata, hogy igazolja a zsarnoki kormányzattal szembeni ellenállást. De ahogyan egyre népszerűbbé vált, más célokra is alkalmazták. Hobbes annak be- bizonyítására használta, hogy nem létezik ilyen jog. Az a cél, aminek érdekében a társadalmi szerződést bevezették, feledésbe merült – nem mindenki, de sokak számára, akik elfogadták. Xxxxx továbbra is az ellenállás igazolására használta, és több utánzója akadt. De az elmélet a 18. században mindenütt népszerű volt a kontinens politikai szerzői körében, közöttük sok jogásszal, akik egyáltalán nem törekedtek arra, hogy a népi ellenállás ügyét képviseljék. Az abszolút monarchia és a szerződéselmélet együtt virágzott (Plamenatz 1992a. 233).

Bár a különböző szerzők különböző típusú államhatalmak igazolására hasz- nálták a szerződéselméleti érvelést, az államformák kérdése mintha mégsem nagyon érdekelte volna őket. Bár Xxxxxx abszolutista, Xxxxxxx demokratikus, Xxxxx alkotmányos, Xxxxxxxx pedig totális demokratikus politikai hatalmat ré- szesített előnyben, szinte valamennyien határozottan kijelentették, hogy céljaik- nak egyaránt megfelel bármely kormányforma. Xxxxxx a Leviatánnal szemben egyedül azt a követelményt fogalmazta meg, hogy olyan személy vagy testület legyen, amely minden hatalmunkkal és erőnkkel rendelkezik. Mindegy, hogy demokratikus, arisztokratikus vagy monarchikus, csak szuverén legyen: meg- kérdőjelezhetetlen, legfőbb hatalom. Xxxxxxx maga is egyrészt az állam szilárd- ságát tartotta az egyik legfőbb célnak, másrészt a demokratikus rend melletti természetjogi érveket bemutató Politikai tanulmány ajánlása annak a kimutatását ígéri, miként kell úgy megszervezni egy társadalmat monarchikus és arisztok- ratikus kormányzással, hogy ne fajuljon zsarnoksággá, s a polgárok békéje és szabadsága sértetlen maradjon. A közvetlen demokráciát érvényesítő főhatalom Xxxxxxxx szerint is egyaránt ráruházhatja a kormányzás feladatát demokráciára, arisztokráciára vagy monarchiára. Ennek szerinte nincs különösebb jelentősége, s egymástól nem választhatók el éles határokkal: „Így hát van egy olyan pont,

ahol mindegyik kormányzati forma összemosódik az utána következővel, s lát- juk, hogy jóllehet csak három megnevezésünk van, a kormányzat valójában any- nyi különböző formát ölthet, ahány polgára van az államnak” (Xxxxxxxx 1978b. 530–531).

II. SZERZŐDÉSELMÉLET ÉS ARANYKORELMÉLET

Az aranykorelméleti modell a szerződéselméleti konstrukció diametrális ellen- téte. (1) Kiindulópontja az ember számára ideális állapot, a tejjel-mézzel folyó Kánaán, vagy legalábbis egy annyira jó helyzet, hogy az embernek nem áll érde- kében kilépni belőle, olyan helyzet, amelyhez képest nem ismeretes kedvezőbb alternatíva. (2) Az innen való kikerülés tehát nem lehet önkéntes, forrása nem lehet bölcs előrelátás és tervezés, hanem csak valamilyen tévedés, hiba, végze- tes baleset vagy katasztrófa. (3) A kimeneti állapot pedig szükségképpen rosz- szabb, általában sokkal rosszabb, mint a kiinduló helyzet volt.

A koncepció számunkra legismeretebb változatát az Ószövetség második te- remtéstörténete beszéli el. Miután Isten megalkotta az embert a föld porából, és életet lehelt belé, a száraz pusztaság közepén öntözött kertet teremtett számára, hogy gondoskodjon fennmaradásáról. „Az Úristen kertet telepített Édenben, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját” (Ter 2,8). „Az Úristen parancsot adott az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz«” (Ter 2,16–17). Vagyis a Paradicsomban az embernek nemcsak a gondtalan jólét ada- tott meg, hanem az örök élet lehetősége is. Megfontolatlan nagyravágyása miatt mégis engedett a csábításnak, s xxxxx a tudás fájának gyümölcséből. Az Úr íté- lete így szólt: „Mivel […] ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Xxxxx verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből let- tél” (Ter 2,17–18). Az Éden kertjéből kiűzte, s kerubokkal és fenyegető tüzes karddal védte az élet fájához vezető utat.

Az aranykorelméleteknek valamilyen jó, a szerződéselméleteknek valami- lyen rossz kezdeti állapotot kell feltételezniük. A két elmélet összeegyeztethe- tetlen. Ez logikai szükségszerűség, miként Xxxxx szerződéselmélete mutatja. Xxxxx az Értekezés a polgári kormányzat eredetéről elején a természeti állapotot a hadiállapottal állítja szembe. E két állapotról azt írja, hogy „annyira távol áll- nak egymástól, mint amennyire messze van a békesség, a jóindulat, a kölcsönös segítségnyújtás és közös védekezés állapota az ellenségeskedés, a rosszindulat, az erőszak és a kölcsönös pusztítás állapotától” (Xxxxx 1986. 51–52). Locke ter-

mészeti állapotában minden megtalálható, aminek hiánya Xxxxxx természeti állapotát elviselhetetlenné teszi: hatékony együttélési szabályok, erkölcsi elvek, tulajdon, érvényes szerződések, békesség, jóindulat. Minden ügylet lebonyolí- tása kölcsönösen elfogadott szerződések alapján történik, melyekben mindenki egyenlő félként, szabadon vesz részt. Az emberek saját érdekeiket érvényesítik, de másokét is figyelembe veszik. Jól megvannak. Hogyan lesz ebből szerződés- elmélet?

Xxxxx-nak jó oka volt arra, hogy ne fesse túl sötétre a természeti állapotot. Xxxxx kiinduló helyzetre volt szüksége, amelynél lehet rosszabb is, azért, hogy a magát a törvények hatálya fölé emelő korlátlan uralkodó számára ne nyújthas- son igazolást a természeti állapotra történő hivatkozás. Az abszolút monarchia rosszabb életkörülményeket teremt az emberek számára, mint amilyen a közha- talom nélküli eredeti állapot volt. De Xxxxx-nak be kellett látnia, hogy ennyire pozitívan bemutatott természeti állapotra nem lehet szerződéselméletet építeni. Úgyhogy el kellett rontania a kiindulópontként felvett idilli helyzetet, s ezt meg is tette a következő narratíva segítségével. Kezdetben, mint írja, az emberek rendezetten éltek a természeti törvények, vagyis az emberek közötti együttélés Isten és az ész által meghatározott előírásai szerint:

A természeti állapotot természeti törvény kormányozza, amely mindenkit kötelez; és az ész – amely maga ez a törvény – mindenkit, aki csak hozzá fordul, megtanít arra, hogy mivel az emberek valamennyien egyenlők és függetlenek, senki sem károsíthat meg egy másik embert életében, egészségében, szabadságaiban vagy javaiban (Xxxxx 1986. 42).

Csakhogy, mint mindig, itt is vannak szabályszegők. A szabályszegőket pedig megfelelő szankciókkal féken kell tartani, különben a szabály elveszíti érvé- nyességét. Ez az, amire Xxxxx-nál nem volt megfelelő eszköze a természettör- vénynek. A természettörvény erre vonatkozóan egy olyan előírást fogalmazott meg, amely nem bizonyult eredményesnek:

Xxxx pedig az emberek valamennyien visszatartassanak mások jogainak a megsér- tésétől és egymás megkárosításától, s hogy valamennyien tiszteletben tartsák a ter- mészeti törvényt, amely az egész emberiség békességét és védelmét kívánja, a természeti törvény végrehajtása ebben az állapotban az összes emberek kezébe van letéve, miáltal mindenkinek jogában áll megbüntetni a törvény megszegőit oly mértékben, hogy a törvény megsértését megakadályozza (Locke 1986. 43).

Az igazságszolgáltatásnak ez a módja rosszul működik. A bűn büntetésének joga minden embert megillet, a jóvátétel joga viszont csak a sértettet. A jóvátétel jogának nincsenek rögzített szabályai, amiből elfogult és eldönthetetlen viták fakadnak. Az ilyen megoldatlan konfliktushelyzetek eszkalálódnak, s létrejön a

hadiállapot. Ha pedig egyszer létrejött, nem lehet visszalépni onnan. Egyedül úgy lehet kikeveredni belőle, ha létrehozzák a hadiállapothoz vezető probléma megoldását: a vitás ügyeket pártatlanul megítélő bírói intézményt. Xxxxx-nál ez a társadalmi szerződés legfőbb feladata. Vagyis Xxxxx-nak fel kellett adnia aranykorelméleti kiindulópontját ahhoz, hogy eljuthasson szerződéselméleté- hez, ami meg is történt.

Xxxx a szerződéselméletekkel vitázva provokatívan többre értékeli náluk az aranykorelméleteket. Mint írja, semmi akadálya annak,

hogy a filozófusok, ha úgy tetszik nekik, az állítólagos természeti állapotra is kiterjesz- szék elmélkedéseiket, feltéve, hogy azt pusztán filozófiai fikciónak tekintik, amely sohasem volt és sohasem lehetett valóságos. […] Ezt a természeti állapotot tehát puszta fikciónak kell tekintenünk, nem másként, mint a költők által kitalált aranykort; mind- össze az a különbség, hogy az egyik csupa háború, erőszak és igazságtalanság a leírások szerint, a másikat pedig úgy festik le, mint az elképzelhető legvonzóbb és legbéké- sebb állapotot. A természetnek ebben a legrégibb korában, ha hihetünk a költőknek, olyan enyhék voltak az évszakok, hogy az embereknek nem volt szüksége ruhára és házra a hideg és a meleg elleni védekezésül. A folyókban bor és tej folyt, a tölgyek mézet adtak, a természet magától teremte meg a legfinomabb ínyencfalatokat. Sőt, még nagyobb előnyei is voltak e boldog kornak. Nemcsak a természetből hiányzott a szélvész és a zivatar, az emberi lélek sem ismerte azokat az ennél is vadabb viharokat, amelyek ma annyi lármát és kavarodást okoznak. Senki sem tudta, hogy mi a kapzsi- ság, becsvágy, kegyetlenség és önzés; az emberi szellem akkoriban csak olyan indít- tatásokat érzett, mint a gyengéd vonzalom, a szánalom, a szimpátia. Az enyém és a tied megkülönböztetése is ki volt rekesztve a halandók e boldog nemének gondolataiból, s vele együtt magának a tulajdonnak a fogalma, a kötelezettségé, az igazságosságé és igazságtalanságé (Xxxx 2006. 488–489).

Konklúziója a következő:

Ezt nyilván üres fikciónak kell tekintenünk, mégis érdemes elgondolkoznunk fölötte, mert mindennél jobban mutatja, hogy miből származnak azok az erények, amelyek jelen vizsgálódásunk tárgyát képezik. Mint korábban megállapítottam, az igazságos- ság emberi megállapodásokból ered; a megállapodásoknak az a célja, hogy segítsenek bizonyos bajokon, amelyeket szellemünk bizonyos tulajdonságainak és a külső tárgyak sajátos helyzetének a találkozása okoz. A szellemi tulajdonságok közül az önzésre és a korlátozott nagylelkűségre gondolunk; a külső tárgyak helyzetét pedig az jellemzi, hogy könnyen gazdát cserélnek, s ritkák az emberek vágyaihoz és kívánságaihoz képest. Ha a filozófusok nagyon összezavarták is a dolgokat a maguk spekulációiban, a költőket biztosabban irányította ama bizonyos érzék vagy általános ösztön, amely a legtöbb elmélkedésben előbbre visz, mint az eddig ismeretes tudományok és filozófiák bár- melyike. Nem volt nehéz észrevenniük, hogy amennyiben minden ember gyengéd

gondoskodással viseltetnék a másik iránt, vagy a természet bőségesen kielégítené minden vágyunkat és kívánságunkat, úgy semmi helye nem volna az érdekek versen- gésének, amin az igazságosság alapul; nem volna alkalom olyan különbségeket tenni s olyan határokat szabni a tulajdon és a birtoklás tekintetében, mint amilyenek ma- napság szokásosak. Ha sikerülne kellő mértékben növelnünk az emberek jóindulatát vagy pedig a természet bőkezűségét, haszontalanná válnék az igazságosság, mert he- lyét sokkal nemesebb erények és nagyobb áldások foglalnák el (Xxxx 2006. 489).

Xxxx azért értékeli nagyra az aranykorelméleteket, mert megmutatták, hogy ha az emberek önzetlenek és nagylelkűek lennének, a külső javak pedig nem lennének szűkösek az emberek vágyaihoz képest, akkor sem erkölcsre, sem ál- lamra nem lenne szükség. Csakhogy a szerződéselméleti szerzők pont ugyanezt fogalmazzák meg a másik irányból: azért van szükség erkölcsre és államra, mert az emberek önzők, és a javak szűkösek. E tekintetben Xxxx lényegi mondani- valója ugyanaz, mint a szerződéselméleti filozófusoké, úgyhogy azok összezavart spekulációval szembeni támadása jelen esetben puszta retorika.6

Xxxxxxxx a szerződéselméletek három nélkülözhetetlen összetevője közül a természeti állapot részletes bemutatását az Értekezés az emberi egyenlőtlenség eredetéről első részében nyújtja, a szerződésről és az annak eredményeként lét- rejövő állapotról szóló autentikus beszámolóját pedig A társadalmi szerződésről tartalmazza. Kézenfekvő és általános feltevés, hogy a két munka együtt alkotja Xxxxxxxx szerződéselméletének egészét. Csakhogy a két mű koncepciója egy- mással nem összeegyeztethető: az egyik aranykorelmélet, a másik szerződés- elmélet.

Az Értekezésben Xxxxxxxx minden ponton szakít a korábbi szerződéselméle- tek előfeltevéseivel, először is a változatlan emberi természet feltételezésével. Szerinte az emberi természet a történelem során gyökeresen átalakult. Másrészt, szerinte az eredeti ember nem önző, hanem fajtársaival szemben jóindulatú és együttérző; az önzés csak a társadalom létrejöttével alakul ki benne. De ha nem is lennének alapvetően szelídek, a „mindenki harca mindeki ellen” hobbesi ál- lapota akkor sem alakulhatna ki közöttük, mivel magányosan élnek, nem pedig egymás között, és így lehetőségük sincs arra, hogy konfliktusba kerüljenek egy-

6 Mint említettem, az Értekezésben Xxxx nem tette egyértelművé, hogy számára a szer- ződéselméletek főként a racionalitás posztulátuma miatt elfogadhatatlanok, s ehelyett olyan összetevőiket kritizálta, amelyek némi módosítással nála is megtalálhatók, vagy pedig – mint jelen esetben – némiképp mondvacsinált ürügyet talált a támadásra. Politikai esszéiben más megfontolások vezérelték. Az eredeti szerződésről című írásában Xxxxx úgy szerepel, mint an- nak a tévtannak a „legismertebb fanatikusa”, amely a kormányzatot az eredeti szerződésre és népi beleegyezésre alapozza és történetileg belőle eredezteti (Xxxx 1994. 245). A pasz- szív engedelmességről címűben viszont azt írja, mint Xxxxxx, hogy a fennálló államhatalommal szemben csak a legvégső esetben jogos az ellenállás, amikor az a közösség fennmaradását veszélyezteti (Xxxx 1994. 248).

mással. De erre nem is lenne semmi okuk, mivel a természet mindennel ellátta őket fennmaradásuk megfelelő szinten történő biztosításához. A természeti em- ber magányos, szabad, jóindulatú, egészséges, erős, nyugodt és jól alszik.

Miután létrejött a társadalom és az állam, az ember megromlott, elsatnyult, megbetegedett, összeütközésbe került a többiekkel. A természeti ember fensé- ges, a civilizált nyomorult és gonosz:

Hasonlítsuk össze előítéletek nélkül a civilizált ember és a vadember helyzetét, és állapítsuk meg, hány új kaput nyitott az előbbi a fájdalomnak és a halálnak, nem is beszélve arról, hogy milyen gonosz, milyen nyomorult, és mennyi szükséget szen- ved. Ha megfontoljuk, mennyi szellemi kín emészt minket, mennyi heves szenve- dély gyötör és kerget kétségbeesésbe, hogy milyen mérhetetlen munka nehezedik a szegények vállára, s ami még veszedelmesebb, milyen elpuhult életmódnak adják át magukat a gazdagok, akik az egyik embert szükségleteiknek áldozzák fel, a másikat meg a szertelenségeiknek; ha a szörnyűséges kotyvalékokra, az ártalmas fűszerekre, a romlott élelmiszerekre, a hamisított gyógyszerekre gondolunk; ha emlékezetünkbe idézzük, mennyi csalásra vetemednek azok, akik árusítják, mennyi tévedésbe esnek azok, akik felírják a gyógyszereket, s mennyi méreg tapad az edényekhez, amelyek- ben készítik őket; ha felbecsüljük, mennyi járványos betegséget okoz az összecsődült embertömegben keletkező rossz levegő, életmódunk túlfinomult volta, a szobában és a szabad ég alatt való tartózkodás váltogatása, az öltözködésben tanúsított túlságos elővigyázatosság, s mindaz a gondoskodás, ami túlzott érzékenységünk következté- ben nélkülözhetetlen szokásunkká vált, és ami nem maradhat el – önhibánkból vagy külső okból –, hogy a mulasztás ne kerülne életünkbe vagy egészégünkbe; ha számí- tásba vesszük, hány ezer ember vesztét okozták az egész városokat elemésztő vagy romba döntő tűzvészek és földrengések; egyszóval, ha összeadjuk a veszedelmeket, amelyekkel mindezek az okok fenyegetnek, akkor rá fogunk eszmélni, hogy igen drá- ga árat fizettünk a természetnek, amiért tanításait semmibe vettük (Xxxxxxxx 1978a. 171–172).

Xxxxxxxx természeti állapotában élve az embereknek nem lehetett okuk el- hagyni azt, eszükbe sem juthatott társadalmat létrehozni és államot emelni ma- guk fölé. Nem is jutott eszükbe semmi ilyesmi. Az állam ebben az írásban nem saját szándékaik és tudatos terveik alapján jön létre, mint a szerződéselméletek- ben, hanem szerencsétlen kimenetelű véletlenek eredményeképpen. Xxxxxxxx itt nem szerződéselméletet, hanem aranykorelméletet alkot. E mű és A társa- dalmi szerződésről között nincs érdemi öszefüggés. Ez utóbbi valóban szerződés- elméleti munka, de a természeti állapotról nem nyújt szisztematikus áttekintést. Ahol említést tesz róla, ott egészen másként mutatja be, mint korábban:

Felteszem, hogy a természeti állapotban élő emberek elérkeztek arra a pontra, ahol a fennmaradásukat veszélyeztető akadályok ellenállása már nagyobb, mint az az erő, amelyet az egyén képes kifejteni, hogy fenntartsa magát ebben az állapotban. Akkor ez az eredendő állapot nem maradhat fenn tovább, s kipusztulna az emberi nem, ha nem változtatná meg létezésének módját (Xxxxxxxx 1978b. 477).

Az Értekezés az egyenlőtlenségről lapjain nem volt szó a természeti állapotban élő emberek fennmaradását fenyegető veszélyekről. Éppen ellenkezőleg, ott sem- mi veszély nem fenyegette az emberek fennmaradását és jóllétét. A társadalmi szerződésről egy másik helyen tartalmaz még információkat a természeti állapot- ról, ahol Xxxxxxxx azt ecseteli, hogy a társadalmi szerződés valójában semmi- féle lemondást nem követel a magánszemélyektől, sőt kifejezetten kedvezőbb helyzetbe hozza őket, hiszen „bizonytalan és ingatag helyzetüket biztosabb és jobb helyzetre, természetes függetlenségüket pedig szabadságra cserélték; le- mondtak arról a hatalomról, hogy másoknak ártsanak, de elnyerték a bizton- ságot”. S azzal sem veszítettek semmit, hogy életüket kell kockáztatniuk az állam érdekében. „Életüket az államnak szentelik, az állam pedig folytonosan oltalmába veszi; s midőn kockára teszik az állam védelmében, mi mást tesznek akkor, mint hogy visszaadják az államnak azt, amit tőle kaptak? Tesznek-e va- lamit is, amit nem tettek meg gyakrabban és nagyobb veszélyek közepette a természeti állapotban, amikor az elkerülhetetlen csatározások alkalmával életük árán védelmezték az életük fenntartását szolgáló dolgokat?” (Rousseau 1978b. 497). Az Értekezés szerint semmi ilyet nem tettek és nem is tehettek a termé- szeti állapotban. Míg Xxxxx hozzáigazította az eredetileg általa is aranykorként bemutatott természeti állapotot a szerződéselmélet követelményeihez, addig Xxxxxxxx meg sem próbálja összebékíteni a két mű eltérő koncepcióját: a tár- sadalmi szerződésről írva egyszerűen figyelmen kívül hagyja korábbi művének a természeti állapotról szóló beszámolóját, és ahelyett az ott bemutatott állapot szöges ellentétét veszi kiindulópontul.

III. A SZERZŐDÉSELMÉLETEK ALKONYA

Annyi bizonyos, hogy a szerződéselméletek az állam, pontosabban az egyes szer- zők által preferált jogosítvánnyokkal bíró (vagy éppen nem bíró) állam legiti- mitását kívánták alátámasztani. Az viszont bizonytalan, hogy milyen szerepet szántak ebben az elméleti igazolásban a tényleges történeti eredetnek. A törté- neti eredetre való hivatkozásnak hagyományosan komoly legitimáló ereje volt, és az újonnan – éppen Xxxxx kezén – kibontakozó konzervatív gondolkodásban az is maradt, ugyanakkor a filozófiában nagy hagyománya és tekintélye volt a fikcionális érvelésnek is, mint ezt Xxxxxxxxxx és a teknős, Xxxxxxx szamara, a Földre szállt marslakó és sok más nagy karriert befutó filozófiai gondolatkísérlet

mutatja. A fiktív helyzetekre történő hivatkozásnak is megkülönböztethetjük két válfaját. Az egyik – amit Xxxx a költők fikcióinak nevez – pusztán kitalált esetekkel kíván szemléltetni valamilyen általános tantételt, a másik a tudomá- nyos modellek mintjára működik. Ez utóbbi módon használja például Xxxxxx Xxxxxxxxx, aki a termosztátok működésével modellez bizonyos típusú ciklikus társadalmi folyamatokat (Schelling 1998). A kontraktárius érvelés tehát már a maga korában is alternatív elméleti megalapozások igényével léphetett fel, vi- szont aktuális támadhatósága és védhetősége nagymértékben múlt azon, hogy a szerzők ténylegesen milyen megalapozást tulajdonítottak nekik.

E tekintetben a klasszikus szerzők xxxxxxxxxx kétértelműen fogalmaztak.

Xxxxxx így ír:

Jóllehet sose volt olyan idő, amikor az egyes emberek kölcsönösen hadiállapotban lettek volna egymással, mégis a királyok és a szuverén hatalmasságok függetlenségük következtében minden időben szakadatlanul féltékenykednek egymásra, gladiáto- rok módjára viselkednek, fegyvereiket egymásra szegezik, és egyik a másikát figyeli, vagyis birodalmuk határain erődítményeket, helyőrségeket meg ágyukat állítanak fel, és szomszédaik nyakára állandóan kémeket küldenek. Ez pedig háborús magatartás (Hobbes 1999. I. kötet, 170).

Xxxxxx itt különnemű dolgokat állít szembe egymással, s így nem világos, mi következik az első állításból a rá következő másik fényében. Ráadásul első állí- tását túl erősre fogalmazza, nyilván éppen azért, hogy elejét vegye a lehetséges eredettörténeti kritikának. Ugyanis nyugodtan állíthatta volna azt, amit tény- legesen gondolt, hogy szép számmal akadnak ilyen esetek a közhatalom össze- omlásával járó polgárháborúk és vallásháborúk esetében, amelyekkel nemcsak a történelmi múlt, hanem saját kora is látványos példákkal szolgált. Hivatkozhatott volna – mint néhány oldallal korábban tette – azokra a helyzetekre is, amikor az emberi interakciók kívül esnek az állam fennhatóságán, vagy az általa foganato- sított retorzió utólag nem kárpótolja a támadás áldozatát. De mondhatta volna azt is – és saját empirikus példái is ebbe az irányba mutatnak –, hogy egyszerűen képzeljük el, mi tarthatná vissza az embereket attól, hogy egymásra támadjanak, ha nem létezne semmilyen megfelelő mértékű külső visszatartó erő.

Xxxxx-nál ugyanezzel a gondatlansággal találkozunk az elmélet módszertani státuszának és releváns bizonyítékainak megjelelölésekor. Már a kérdésfelte- vésre sem fordított kellő figyelmet: a szerződéselméletekkel szembeni máso- dik ellenvetés rekonstrukciójakor keveri egymással a történeti és a legitimáción alapuló kritikát. A tisztán történeti első kritikára pedig meglehetősen zavaros választ ad (Xxxxx 1986. 108–112). Ráadásul még azzal is bonyolítja a helyzetet, hogy szerinte – Xxxxxx felfogásától eltérően – bizonyos körülmények között vagy bizonyos cselekvések eredményeképp bármikor vissza lehet kerülni a ter-

mészeti állapotba, annak elhagyása, vagyis a szerződés megkötése után is. Ah- hoz, hogy elméletileg termékeny legyen egy fikció, legalább koherensnek kell lennie. A természeti állapot státuszáról tett explicit kijelentések nem tesznek eleget ennek a követelménynek a klasszikusoknál.

Úgy vélem, Hobbesra és Xxxxx-ra egyaránt illik Xxxxx Xxxxx – a korábban már idézett elemzés részeként megfogalmazott – értelmezése Spinoza állás- pontjáról:

Ezeknek a fejtegetéseknek az alapján nem lehet kétséges, hogy amikor itt Xxxxxxx

„természeti állapotról” beszél, akkor nem valamilyen régmúlt állapotra gondol, ame- lyet mára – akár szerződéskötés útján, akár más módon – teljességgel magunk mögött hagytunk, hanem olyasvalamiről, ami saját létezésünk alapállapota is egyben. Bármi történjék is, ami lehetővé teszi az együttélést, az nem hozhat gyökeres változást, mi- vel kényszerűen ugyanazokon az ösztönzőkön alapul, mint amelyek a „természeti ál- lapotot” uralják. Radikális változást csak az jelentene, ha az embereknek sikerülne az

„ész vezetése szerint élni”, amit az iménti idézetben alkalmazott conjunctivus irrealis legalábbis nagyon valószínűtlennek láttat. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a ter- mészeti állapot többé-kevésbé mindig velünk van, s bármikor „visszatérhet” (Boros 1997. 190–191).

A 17. század a természettudományi gondolkodás forradalma volt, s ennek bű- völetében fogalmazódtak meg a kor jelentős etikai és politikai filozófia nézetei is. Hobbes módszertani mintaképe – Xxxxxxxxx mellett – Xxxxxxx volt, Hume-é Xxxxxx. A 19. század a humán tudományok forradalmát hozta. Ekkor vált – széles körű kihatással – teljesen kifejlett szaktudománnyá a történetírás, ekkor rakta le szilárd alapjait a nyelvtudomány, a szociológia, a kulturális antropológia és a pszi- chológia. Ezek az új tudományok nem voltak túl türelmesek a szerződéselméletek számukra megalapozatlan kinyilatkoztatásaival szemben, s nem kezdték protektív finomelemzés tárgyává tenni őket. A szerződéselméleti szerzők történeti kijelen- tései még akkor is érdektelenek voltak a történészek számára, ha történetesen igazak voltak, hiszen nem a megfelelő bizonyítékon nyugodtak, s nem a megfe- lelő módon artikulálódtak. A 19. századi evolúciós antropológia feltételezte, hogy a társadalmi intézmények párhuzamosan, ideális esetben unlineárisan fejlődtek a különböző népeknél. De a kiindulópont semmiképpen sem olyan volt, mint Hobbes természeti állapota: a természeti népek már az állam létrejötte előtt is jól integrált társadalmat alkottak, amelyek életét a rokonsági és szimbolikus rendsze- rek, a mitikus hiedelmek és rituális gyakorlatok, a szokások és intézmények rész- letekbe menően szabályozták (Xxxxx–Pritchard 1997). A politikai filozófia is új problémákkal szembesült, úgyhogy a szerződéselméleti modell ekkor már nem nagyon kellett senkinek, legfeljebb a kritika vagy élcelődés céltáblájaként.

Ha eredeti formájában nem is, de historizálva és globális dimenzióba emelve továbbra is használatban maradt a szerződéselméleti alapszerkezet a haladás-

elvű történelemfilozófiákban, melyek úgy mutatták be az emberi történelmet, mint ami egy fogyatékos és az emberek számára kedvezőtlen állapotból kiin- dulva halad egy sokkal jobb végállapot felé. A történelmi hanyatláselméletek pedig az aranykorhipotézisek mintájára az emberi életkörülmények hosszú távú romlási folyamatát látták a történelemben. A szerződéselméletekhez hasonlóan a haladáselméletek is racionalista filozófiák, de racionalizmusuk egészen más típusú volt. A vezérelv többé nem az egyének racionális előrelátása, hanem az elvont értelemben vett ész önálló növekedési programja lett, amely maga is el- térő értelmezést kapott az egyes filozófusoknál. Condorcet az emberi észnek és tudásnak inherens növekedési tendenciát tulajdonított, amelynek kezdetben csekély és lassú, később pedig egyre határozottabb és meredekebb kibontako- zása a legkülönfélébb empirikus feltételek függvénye, melyek teljesülése elein- te nagymértékben a véletleneknek köszönhető, később viszont az ész már egyre inkább maga teremti meg saját továbbfejlődésének alapjait (Condorcet 1986). Xxxxxxx az észhasználat maximális kifejlesztése a természetnek sajátosan az em- berbe beleírt programja, melynek megvalósítása egyedül a történelem folyamán lehetséges, s amelynek eszközeként a természet felruházta az embert a társiat- lan társiasság tulajdonságával (Xxxx 1997). Xxxx hipotetikus történetfilozófiai el- képzelését Xxxxxx olyan kategorikus formában fejlesztette tovább, amelyben az emberiség földi életét egy világterv úgy irányítja kikerülhetetlenül, hogy min- den viszonyát szabadon és az ész szerint rendezze be, a világtervből levezethető öt történelmi korszak végigjárásával (Fichte 1981). Xxxxxxxx pedig az ész koz- mikus metafizikai szubjektummá válik, amely mint világszellem járja be – az egymást követő népszellemekben realizálódva – az egyetemes történelem útját (Xxxxx 1979).

A kulturális antropológia sajátos kettősséget mutat. Az 1861 és 1871 között megjelent korai klasszikus művek szerzői (Maine, Bachofen, Fustel de Cou- langes, McLennan, Tylor, Morgan) között erőteljesen érvényesült a haladásel- méleti – részben tévesen, részben találóan evolúcióelméletinek nevezett – ori- entáció. Ugyanakkor a kulturális antropológia óhatatlanul mindig nagy affinitást mutatott a természeti népek életének idealizálása, vagyis az aranykorelméleti értelmezés iránt is. E kétféle irányultság kombinációját mutatja Xxxx koncep- ciója az őskommunizmusról: bár a történelem menete szükségszerűen halad a tökéletes jövő felé, már a kiindulópont is felmutatja ennek bizonyos vonzó ele- meit – például az egyenlőséget vagy a munka nem elidegenült voltát –, amelyek legközelebb csak a kommunizmusban jelennek meg teljesen kifejlett formában. Az aranykorelméleti orientáció kitartó hatását mutatja a kultúrantropológiában Xxxxxxxx Xxxx Xxxxx és nő (Mead 2003) című könyvének sikertörténete a 20. században. Xxxx arról számolt be 1928-ban, hogy a polinéziai Szamoa szigetén a fiatalok szabad szexuális életet élnek házasságkötés előtt, s hogy a hagyományos beszámolóknak megfelelően ez egy földi paradicsom. Mint 60 év múlva kide- rült, Xxxx konfabulált: rossz szervezés és az ebből adódó időhiány miatt nem

végezte el a szükséges etnográfiai vizsgálatokat, hanem csak két fiatal lány elbe- szélésére alapozta beszámolóját, akik tréfásan félrevezették; ami maga is része a szamoai kultúrának. Xxxx nem egyszerűen egy szabadon lebegő bestselleríró, hanem olyan szerző, akinek témavezetője a kulturális antropológia empirista, szcientista, realista fordulatának legkérlelhetetlenebb vezéralakja, Xxxxx Xxxx volt, aki maga is melegen üdvözölte a művet, nem tudva a szükséges terepmun- ka elmaradásáról. Xxxx őt is becsapta, nem közölte vele, hogy nem végezte el a szükséges terepmunkát (Xxxxxx 2003; Utasi 2005).

A 20. századi etnográfusok egyik alapvető tapasztalata az volt, hogy 19. századi elődeik feltételezésétől eltérően a primitív társadalmak egyáltalán nem mutat- nak egyöntetűséget, hanem éppenséggel a természeti népek kulturális sokféle- sége a szembeszökő. E sokféleség részét képezi, hogy szűkös körülmények kö- zött olykor valóban olyan fokú kérlelhetetlen önzés érvényesült körükben, mint amilyet Xxxxxx tulajdonított a természeti állapotban élő embereknek, azzal bo- nyolítva a képet, hogy az egoizmus olykor a kikényszerített altruizmus formáját ölti (Turnbull 1972). Xxxxxx Xxxxxxx pedig kifejezetten az irigységet tekinti a legfontosabb antropológiai univerzálénak – amit, mint említettem, Xxxxxx nem tekintett annak –, s a törzsi társadalmak intézményei közötti legfontosabb kü- lönbséget abban látja, hogy milyen módszerekkel próbálnak védekezni ennek bomlasztó hatása ellen (Schoeck 2007. 3. fejezet).

IV. AZ ÚJJÁSZÜLETÉS

Fontos társadalomtudományi diszciplína jött létre a 20. század második felében, a közösségi döntések elmélete (public choice). Legrövidebb meghatározása sze- rint e tudományág „a közgazdaságtan módszertanát használja a politika elemzé- sére” (Mueller 1997. 1). Xxxxx Xxxxxxx 1991-ben a következőképpen mutatta be e tudományágat:

Az elmúlt harminc év során a közgazdászok a politika és a kormányzat világának ta- nulmányozására is kiterjesztették a piac vizsgálatára kidolgozott hagyományos esz- közeiket. Elemezték a közjavak keresletét és kínálatát, a politikai pártokat, a válasz- tási rendszereket, a nyomásgyakorló csoportokat, a bürokráciát, a politikai egységek közötti migrációt. Ez a viszonylag új tudományterület a közösségi döntések elmé- lete nevet kapta. Az elmélet tárgya ugyanaz, mint a politikatudományé, a módszer azonban a közgazdaságtanból származik. A közösségi döntések elméletének művelői közül többek munkásságát is Nobel-díjjal jutalmazták, a legtöbb kutatásban pedig a közgazdászok mellett ma már politológusok és szociológusok is részt vesznek (John- son 1999. 9).

A Xxxxxxx Xxxxx matematikus és Xxxxx Xxxxxxxxxxx közgazdász által létreho- zott játékelméletet talán azért nem említi Xxxxxxx az alkalmazott tudományok között, mert a mikroökonómiai elemzésnek már eleve az eszköztárába tartozik. Könyve végén szisztematikus összehasonlító táblázatba foglalja a magánjavak gazdasági és a közjavak politikai piacán érvényesülő szabályszerűségek hasonló- ságait és különbségeit (Xxxxxxx 1999. 260–264).

A közösségi döntések elméletének megalapításában a legfontosabb közvetlen szerepet néhány 1950 és 1965 között megjelent mű játszotta: Xxxxxxx Xxxxx tárgyalta a többségi választási folyamatok paradoxonait (Arrow 1951), Xxxxxxx Xxxxx a szavazók racionális tájékozatlanságát és a pártpreferenciák alakulását a demokratikus rendszerekben (Downs 1990), Xxxxx X. Xxxxxxxx és Xxxxxx Xxxxxxx a kollektív döntéshozatalnak az alkotmányozási folyamatban érvénye- sülő szabályszerűségeit a demokráciákban (Xxxxxxxx–Tullock 1965), Xxxxxx Xxxxx pedig a közjavak megteremtésének lehetőségfeltételeit (Xxxxx 1997). Elődei közt tartják számon Hobbest, egyrészt módszertani individualizmusáért, másrészt azért, mert a közgazdaságtanra jellemző deduktív érvelést elsőként al- kalmazta az államra.

Az irányzat alapműve Xxxxxxxx és Xxxxxxx 1962-ben megjelent The Calcu- lus of Consent című könyve. Ennek első függelékében tekinti át Xxxxxxxx saját megközelítésmódjuk politikai filozófiai előzményeit. Ezek között kitüntetett jelentőséget tulajdonít a szerződéselméleteknek egy sajátos, „marginalista” ér- telmezésben, vagyis mint olyan megközelítésnek, amelynek jelentősége nem a kormányzat eredetének, de nem is a politikai intézmények összességének, hanem ezek marginális átalakításának tárgyalásában áll. A szerződéselméle- tek legjelentősebb kérdése eszerint az, hogy a politikai rendet meghatározó, fennálló szabályok milyen átalakításában tud egyetérteni minden állampolgár. Vagyis legfontosabb témája a politikai intézmények alapjait érintő átalakítások általános egyetértésre építése, a konszenzus kikalkulálása (Buchanan–Tullock 1965, 318–320). A szerződéselméletekhez való kapcsolódásuk explicit megfo- galmazása Xxxxxxxx szavai szerint a következő: „Az állam szerződéselmélete egyrészt úgy értelmezhető, mint a politikaelméletnek az erkölcsfilozófiától tör- ténő elválasztási kísérlete, másrészt úgy, mint törekvés arra, hogy a kollektív cselekvés logikáját az egyéni döntések elemzéséből vezessük le. Mivel erő- feszítéseink mindkét törekvést megtestesítik, ebből következően munkánk a kontraktárius hagyomány tágan megvont határai közé esik” (Xxxxxxxx–Tul- lock 1965. 317–318).

Xxxxxxxx sok hibát talál a klasszikus szerződéselméletekben, de ellenvetései a termékeny vita esetei. Fő kifogása, hogy az elmélet híveinek végül is nem sikerült jól szétválasztaniuk a deskriptív és normatív kérdéseket, noha lényegi céljuk volt a politikatudományi és – a politikai kötelezettségekre vonatkozó – erkölcsfilozófiai érvelés elkülönítése. A „konstitucionális” és „operatív” politi- kai döntéshozatali szabályok elkülönítése szerinte egyedül Xxxxxxxxxx sikerült,

Xxxxxx számára viszont ugyanezt lehetetlenné tette az osztatlan hatalomról val- lott felfogása. „A szerződéselméleti eszköztár Xxxxxx számára az egyén politikai kötelezettségének mentsége vagy igazolása, semmi más. Xxxxxx konstrukciója a politikai kötelezettség alapjának lefektetését célozza, míg Xxxxxxx konstruk- ciója – jobban, mint a legtöbbeké – a politikai rend olyan elmélete, amely alap- vetően el van választva a kötelezettség minden kérdésétől” (Xxxxxxxx–Tullock 1965. 313). Xxxx-nál megtalálható ugyan a politikai kötelezettség problémája, de ő világosan felismerte, hogy ez fogalmilag más kérdés, mint amely a különbö- ző politikai rendek közti választás során felmerül, és világosan szétválasztotta a

„politikatudományt” és a „morálfilozófiát”. Xxxxxxxx Xxxx-ot saját elődjének tekinti, amennyiben a politikai kötelezettséget sikerült – nem erkölcsi elvre, de nem is szerződésre, hanem – az egyén racionális önérdekére alapoznia, amely minden egyén számára azt írja elő, hogy a konvencionális magatartásszabályokat kövesse.

A szerződéselméletek reneszánszát Xxxx Xxxxx 1971-ben megjelent könyve, Az igazságosság elmélete nyitotta meg. Ő tette egyértelművé és módszeresen kifej- tetté, hogy a természeti állapotra és a szerződésre történő hivatkozást hipoteti- kus elméleti konstrukciónak kell tekinteni, de mint ilyennek, nagyon jó hasznát lehet venni. Az előszóban azt írja, hogy szándéka szerint a társadalmi szerződés Xxxxx, Xxxxxxxx és Xxxx által képviselt hagyományos elméletét kívánta általá- nosítani (Rawls 1997. 12). Érdekes névsor, melynek sajátos összetételére a mű- ben nem kapunk magyarázatot. A hipotetikus természeti állapot használatának módszertanára viszont igen. Xxxxx alapvető kérdése az, hogy miben állnak egy igazságos társadalom intézményes berendezkedésének alapelvei. A kérdés sze- rinte úgy válaszolható meg, ha elképzelünk egy olyan eredeti helyzetet, amely- ben racionális önérdekérvényesítő személyek azt mérlegelik, hogy melyik lenne az a társadalmi berendezkedés, amelyet a legmegfelelőbbnek tartanának, bár- mely pozícióban találják is magukat az adott struktúrán belül. Vagyis az eredeti helyzetben, a „tudatlanság fátyla” mögött meghozott választás az elmélet szán- dékai szerint a saját konkrét helyzetéről tájékozatlan, s ezáltal pártatlan döntés- hozó preferenciáit tükrözi. Xxxxx eredeti helyzetében az emberek két dologról döntenek: a mindenki számára érvényes szabadságjogokról, valamint az anyagi javak és életlehetőségek terén kikerülhetetlenül előforduló egyenlőtlenségek megengedett mértékéről. A klasszikus szerződéselméleti szerzők alapkérdése viszont nem ez volt, hanem az állam legitimitásának igazolása, vagy ami ennek része, az állampolgári kötelezettségek alátámasztása. Ebben a megközelítésben nyújtja a hipotetikus szerződés beható elemzését és alkalmazását Xxxxxxx Xxxxx Xxxxxxxxx Moral and Political Theory című könyve (Kavka 1986. 10. fejezet). Míg Rawls az igazságosság (mint méltányosság) alapelveinek igazolására használta az eredeti megállapodás fikcióját, addig Xxxxxxxx – Xxxxxx eredeti intencióinak megfelelően – a politikai kötelezettségek megalapozását szolgálja a hipotetikus szerződés. További fontos különbség, hogy míg Xxxxx alapvetően puszta válasz-

tási helyzetként, addig a hobbesiánus Kavka megegyezési helyzetként fogja fel a természeti állapotot (Kavka 1986. 201).

Az igazságosság elmélete politikai filozófiai és erkölcsfilozófiai mű, mint ahogyan Xxxxx is egységben tárgyalja a hobbesi és a hobbesiánus erkölcs- és politikafi- lozófiát. De talán mindkettő inkább politikai filozófiai értekezésnek tekinthető. Xxxxxxxx, mint láttuk, fontosnak tartotta a politikatudományi és etikai érvelés szétválasztását, bár saját elméletüket bizonyos értelemben maga is normatív- nak tekintette. A későbbiekben viszont jelentős kísérletek történtek arra, hogy magát az erkölcsöt alapozzák szerződéselméleti megfontolásokra. Xxxxx Xxxx- hier Morals by Agreement című könyvében (Xxxxxxxx 1986) kívánta kimutatni, hogy az erkölcs alapja olyan egyöntetű hipotetikus megegyezés, amely racioná- lisan önérdekkövető egyének között jön létre, miután mindenki belátja, „hogy milyen előnnyel jár számára, ha társaival együtt olyan tevékenységekben vesz részt, amelyek mindegyiküktől megkövetelik, hogy tartózkodjanak attól, hogy közvetlenül a saját hasznuk maximalizálására törekedjenek, ha ez a kölcsönös önmérséklet kölcsönösen előnyös” (Gauthier 1991. 22–23). Xxxxxx Xxxxxxx többször is nekifutott az erkölcs szerződéselméleti megalapozásának, előbb egy 1982-es tanulmányban (Scanlon 1998a), majd vaskos könyvében, a What We Owe to Each Other című műben (Scanlon 1998b). Ez utóbbi az erkölcsnek azt a terü- letét kívánja lefedni, amely arra vonatkozik, hogy mivel tartozunk egymásnak. Ennek megragadása érdekében nem az erkölcsileg igazolható, hanem a helyte- len cselekvés fogalmából indul ki. Egy cselekvés e meghatározás szerint akkor helytelen, ha végrehajtását adott körülmények között nem engedné meg a ma- gatartásszabályok egyetlen olyan készlete sem, amelyeket senki nem tudna ész- szerűen elutasítani mint a tájékozott, önkéntes és általános megegyezés alapját. Az előbb említett fejlemények nyomán megjelent az erkölcsöt társadalmi szerződésre alapozó megközelítések két fajtájának megkülönböztetése. A meg- különböztetés szerint a kontraktárius megközelítés (contractarianism) a kölcsönös önérdekérvényesítésre alapozza az erkölcsöt, vagyis a moralitást az együttműkö- dő viselkedés azon formáival azonosítja, amelyekbe az önérdekkövető szemé- lyek mindegyikének érdemes belebocsátkoznia kölcsönös előnyük előmozdítása végett. E felfogás elméleti forrásaként Xxxxxxx, legfontosabb mai képviselője- xxxx Xxxxxxxx-t említik. A kontraktualista megközelítés (contractualism) viszont a racionálisan autonóm ágensként való fellépés képességére alapozza az erköl- csöt. E felfogás szerint a moralitás abban áll, amire vonatkozóan kölcsönösen el- kötelezett megállapodást tudnánk kötni annak alapján, hogy tiszteletben tartjuk egymás erkölcsi fontosságát, mint erkölcsileg egyenlő jelentőséggel bíró és ra- cionálisan autonóm személyekét. A kontraktualizmus forrásaként Xxxxxxxx-t, s legfontosabb kortárs kidolgozójaként Scanlont említik (Ashford–Mulgan 2012). A jelen fejezetben említett szerzők mindegyike épített a játékelméletre. A já- tékelmélet a stratégiai interakciók különböző típusainak matematikai elemzése. Az elmélet a stratégiai helyzeteket három nagy csoportba sorolja: (1) a teljes

érdekellentéten alapuló, állandó összegű játékok; (2) az érdekellentétet és ér- dekazonosságot egyaránt tartalmazó, változó összegű játékok; (3) a tiszta érdek- azonosság által jellemzett játékok, amikor minden játékos csak akkor nyer, ha a többi is nyer. Ez utóbbiakat koordinációs játékoknak nevezik, mert a kölcsö- nösen előnyös eredmény elérésének előfeltétele, hogy a cselekvők össze tud- ják hangolni döntéseiket, ami a megfelelő információk hiányában nem mindig könnyű. Xxxxxxxxx a hadiállapotról nyújtott leírását – amikor a megelőzés vé- gett mindenki másokra kényszerül támadni, noha így mindannyian rosszabbul járnak – a legnevezetesebb játékelméleti modell, a fogolydilemma egyik legpon- tosabb korai bemutatásaként tartják számon. Kavka másfajta játékelméleti re- konstrukcióját nyújtja a természeti állapotnak és a társadalmi szerződésnek, s ráadásul egy olyan kétlépéses rekonstrukciót, amely tartalmazza az alkotmányo- zó szakaszt is, amit Xxxxxxxx hiányolt Hobbesnál. Mondandóm szempontjából e részletek kitöltése vagy a legjobb érvelés rekonstrukciója nem fontos, hanem csak annak bemutatása, hogy ha megfelelő kezekbe kerülnek, milyen alapvető társadalomtudományi meglátások forrásai lehetnek a klasszikus szerződéselmé- leti – vagy akár anti-szerződéselméleti – szerzők, jóllehet eredeti megfogalma- zásaik sok téves, inkoherens, naiv vagy éppen meseszerű elemet tartalmaznak. E feladatra különösen alkalmas Xxxxxxx Xxxxxx. Rendkívül gazdag éleművé- ből három könyvét emelném ki. A kollektív javak problémájának Xxxxxx Xxxxx által történő explikálása után ennek legszakszerűbb részletes feltárását kínál- ta Collective Action című könyvében (Hardin 1982). A Morality within the Limits of Reason című művében az utilitarizmus korszerű, a stratégiai elemzésnek er- kölcsfilozófiai fontosságát kimutató védelmét nyújtotta, egyebek között annak hangsúlyozásával, hogy a cselekvések következményeinek kiszámíthatlanságára vonatkozó kritika egyáltalán nem az utilitarizmus sajátos fogyatékosságait tárja fel, hanem minden hosszú távú emberi tervezés kiküszöbölhetetlen sajátossága (Hardin 1988). Trust című, mesterien rövid könyvében pedig a szociológia na- gyon fontos újabb eredményeit – egyebek között a társadalmi tőke elméleteit

– dolgozza fel annak vizsgálata során, hogy milyen szerepet játszik a bizalom szövedéke a társadalmi élet különféle területein (Hardin 2006).

Tanulmányom konklúzióját Xxxxxx Xxxxx Xxxx: Moral and Political Theorist című könyvére építem (Hardin 2007). A mű egyik fő tétele szerint Xxxx nem normatív etikát művelt, hanem erkölcspszichológiát. Másik tétele szerint Xxxx politikai vagy inkább társadalmi elmélete erkölcsfilozófiai (vagyis erkölcspszi- chológiai) elemzéseire épült. Xxxxxxxx tézise szerint Xxxx volt az első, aki világosan felismerte az emberek közötti társadalmi interakciók sajátos természe- tét. Csak erre az utolsó tételre térnék ki röviden.

Xxxx elsőként ismerte föl, de nem tudta világosan megfogalmazni a társa- dalmi élet alapvető stratégiai összefüggéseit, mivel nem állt rendelkezésére az ehhez szükséges fogalmi és logikai eszköztár. Sokáig nem is értette meg sen- ki alapvető mondandóját; s egyébként is gyakran fogalmazott a szükségesnél

körülményesebben, olykor pedig a szükségesnél elfogultabban vagy felülete- sebben. Ilyenek a szerződéselméletekkel szembeni megnyilvánulásai. Xxxxxx rekonstrukciója szerint Xxxxxx és Xxxx a legfontosabb társadalomelméleti felismerések két egymást követő fázisát képviseli. Megegyező vagy egymásra épülő elképzeléseik Hardin szerint – néhány fontos, de némiképp ötletszerűen kiválasztott állításon keresztül bemutatva – a következők:

(1) Hobbes és Xxxx között a legszorosabb kapcsolat talán a politika és az emberi ér- tékek naturalista bemutatására való összpontosítás. Nem a helyes vagy a jó normatív elméletét nyújtják, hanem arról számolnak be, hogy szerintük mit gondolnak, és ho- gyan cselekszenek az emberek (Hardin 2007. 6).

(2) Mind Xxxxxx, mind Xxxx jól megragadta a stratégiai interakciók természetét a társadalmi életben. Elméletüknek ezt a részét alig értették meg a 20. század második feléig. Csak a játékelmélet létrejöttével váltak általánosan érthetővé a társadalmi in- terakció általuk felfedezett stratégiai mintái és szerkezetei (Hardin 2007. 56).

(3) Xxxx beszámolója három modális kategóriát feltételez: konfliktus, kooperáció és koordináció, melyek mindegyikét egyaránt kis- és nagyléptékű interakciókhoz il- leszti. Hobbes mindezt látja, de elsősorban az egész társadalom felől, nagy léptékben. Nem ismeri föl a megismételt interakciók jelentőségét, és ezáltal sohasem jut el a megismételt koodinációs probléma gondolatához; csak a kiinduló egyeduralkodóra vonatkozó egyszeri koordinációt elemzi és egy ilyen koordináció általános előnyeit. (Ugyanott.)

(4) Kettejük párhuzamos olvasása azt sugallja, hogy Xxxxxx és Xxxx voltak az egy- máshoz legközelebb álló politikai teoretikusok, de Xxxx stratégiai elemzése mesz- sze felülmúlja Hobbesét. Szóhasználatuk és középponti témáik miatt úgy tűnik, hogy Xxxx gyakran Xxxxxxxxx válaszol, noha a legtöbb dolgot elutasítja abból, amit Xxxxxx mond, különösen a társadalomtudományi és szerződéselméleti állításo- kat. Xxxx nagyon sokszor közel kerül Xxxxxxxxx, úgyhogy felmerül a gyanú, hogy Xxxx nagyon jól ismerte Xxxxxx írásait, vagy közvetlenül intellektuálisan nagyon vonzónak találta Xxxxxx érvelésének nagy részét (Hardin 2007. 212–213).

(5) Hobbestól eltérően Xxxx feltételezi, hogy a kormányzat teljesen szilárd lehet, még ha nincs is abszolút hatalma. A sokrésztvevős koordinációs interakciókban min- denkinek érdekében áll, hogy részt vegyen abban a mások által létrehozott együttmű- ködésben, amely az ismétlés révén konvencióvá vált. Vagyis a megrögzült konvenció kényszerít arra, hogy engedelmeskedj a kormányzatnak, vagy legalábbis kövesd sza- bályait. A megszilárdult konvenció, amit szinte mindenki követ, mindenki más szá- mára is ennek követését teszi a legelőnyösebbé (Hardin 2007. 222–223).

Sokfelől szokták eredeztetni a társadalomtudományok megszületését. Xxxxxxx Xxxxx leginkább saját magától. Xxxxxxxxxxx és Xxxxxxxxxxx sok tekintetben jobb jelöltnek tűnik, ők rakták le a politikai szociológia alapjait. De mondanak olyat is, hogy a társadalomtudományok a nem szándékolt következmények fel-

ismerésével születtek meg. Ez főként Xxxx Xxxxx teljesítménye. Xxxxxx érvei alapján Xxxxxxx és Xxxx-ot is kitüntetett hely illeti meg a modern társadalom- tudomány megalapítói között.

IRODALOM

Xxxxxxx, Xxxxxxxxx – Xxx Xxxxxx 2012. Contractualism. In Xxxxxx X. Zalta (szerk.) The Stanford Encyclopedia of Philosophy. < URL: xxxx://xxxxx.xxxxxxxx.xxx/xxxxxxx/xxxxxxxxxx- lism>, utolsó hozzáférés: 2013. március 16.

Biblia. Ószövetségi és újszövetségi szentírás 2006. Xxx Xxxxxx [et al.] fordításainak javított szöve- gét sajtó alá rendezte Xxxxx Xxxx. Budapest, Xxxxx Xxxxxx Társulat.

Xxxxx Xxxxx 1997. Xxxxxxx és a filozófiai etika problémája. Budapest, Atlantisz.

Xxxxxxxx, Xxxxx X. – Xxxxxx Xxxxxxx 1965. The Calculus of Consent. Logical Foundations of Constitutional Democracy. The University of Michigan Press, Ann Arbor Paperback.

Xxxxx, Xxxxxx 1990. Töprengések a francia forradalomról. Ford. Xxxxxxx Xxxxxx. Budapest, Atlantisz.

Xxxxx, Xxxxxxx 1990. Politikai cselekvés a demokráciában: egy racionális modell. Közgazda- sági Szemle, 37/9. 993–1011.

Xxxxx-Xxxxxxxxx, Xxxxxx Xxxx 1997. Szociálantropológia: múlt és jelen. In Xxxx Xxxxxxxx – Xxxx Xxxxxx (szerk.) Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest, Panem. 558–574. Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxxxx 1981. A jelenlegi kor alapvonásai. Ford. Xxxxxxxx Xxxxxx. In Xxxxxx

Xxxxxx (vál.): Válogatott filozófiai írások. Budapest, Gondolat. 413–701.

Xxxxxxxx, Xxxxx 1986. Morals by Agreement. Oxford, Clarendon Press.

Xxxxxxxx, Xxxxx 1991. Why Contractarianism? In Xxxxx Xxxxxxxxxx (szerk.) Contractarianism and Rational Choice. Cambridge, Cambridge University Press. 15–30.

Xxxxxxx, Xxxx 1999. A háború és béke jogáról. Ford. Xxxxxxxx Xxxxxx [et al.] Budapest, Pallas Stúdió – Attraktor.

Xxxxxx, Xxxxxxx 1982. Collective Action. Baltimore, Xxxxx Xxxxxxx University Press.

Xxxxxx, Xxxxxxx 1988. Morality within the Limits of Reason. Chicago, Chicago University Press. Xxxxxx, Xxxxxxx 2006. Trust. Cambridge, Polity Press.

Xxxxxx, Xxxxxxx 2007. Xxxxx Xxxx: Moral and Political Theorist. Oxford, Oxford University Press.

Xxxxx, Xxxxxxxxx X. 1960. The Constitution of Liberty. London and Henley, Routlegde and Ke- xxx Xxxx.

Xxxxx, Xxxxxxxxx X. 1984. Xx. Xxxxxxx Xxxxxxxxxx. In Xxxxxx Xxxxxxxxx – Xxxx X. Leube (szerk.) The Essence of Hayek. Stanford, Hoover Institute Press. 176–194.

Xxxxx, Xxxxxxxxx X. 1992. A valódi és a hamis individualizmus. Ford. Xxxxxxx Xxxxxx. In Xx- xxxx Xxxxx (szerk.) Az angolszász liberalizmus klasszikusai, II. kötet. Budapest, Atlantisz. 111–147.

Xxxxx, X. X. X. 1971. A jogfilozófia alapvonalai. Ford. Xxxxxxx Xxxx. Budapest, Akadémiai. Xxxxx, X. X. X. 1979. Előadások a világtörténet filozófiájáról. Ford. Xxxxxxx Xxxx. Budapest,

Akadémiai.

Xxxxxx, Xxxxxx 1999. Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma. I–II. kötet.

Ford. Xxxxxx Xxx. Budapest, Kossuth.

Xxxxxx Xxxxxxx Xxxxxx 1996. A mérséklet filozófiája a skót felvilágosodásban. In Xxxxxx Xxxxxxx Xxxxxx (szerk.) A skót felvilágosodás. Budapest, Osiris. 295–395.

Xxxx, Xxxxx 1994a. Az eredeti szerződésről. Ford. Xxxxxx Xxxxx. In Xxxxx Xxxx összes esszéi

II. Budapest, Atlantisz. 225–246.

Xxxx, Xxxxx 1994b. A passzív engedelmességről. Ford. Xxxxxx Xxxxx. In Xxxxx Xxxx összes esszéi II. Budapest, Atlantisz. 247–250.

Xxxx, Xxxxx 2006. Értekezés az emberi természetről. Ford. Xxxxx Xxxxxx. Budapest, Akadé- miai.

Xxxxxxxxxx Xxxxxx 1999. Klasszikus szerződéselmélet és modern játékelmélet. In Filozófia és utópia. Politikafilozófiai tanulmányok. Budapest, Osiris. 123–149.

Xxxxxx Xxxxx 2003. Xxxxxxxx Xxxx megvezetése. Xxxxxxxx Xxxx: Férfi és nő. Budapest, Osi- ris 2003. BUKSZ 2003. ősz. 277–279.

Xxxxxxx, Xxxxx X. 1999. A közösségi döntések elmélete. Bevezetés az új politikai gazdaságtanba.

Ford. Xxxx Xxxxxx Xxxx. Budapest, Osiris.

Xxxx, Xxxxxxxx 1997. Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszög- ből. Ford. Xxxxxxxx Xxxxxxx. In Xxxxxxxxxx Xxxxxx (szerk.) Történetfilozófiai írások. Szeged, Ictus. 41–58.

Xxxxx, Xxxxxxx X. 1986. Xxxxxxxxx Moral and Political Theory. Princeton/NJ, Princeton Uni- versity Press.

Xxxxx, Xxxx 1986. Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Ford.

Xxxxxxxx Xxxxxx. Budapest, Gondolat.

Xxxxxxx Xxxxx 1999. Leviatán – természetünk mesterséges szörnyszülötte. Előszó a Leviatán

magyar kiadásához. Budapest, Kossuth. I. kötet, 7–66.

XxxXxxxxx, Xxxxxxxx 2012. Az etika rövid története. Az erkölcsfilozófia története a homéroszi kortól a huszadik századig. Ford. Szabó P. Xxxx. Budapest, Typotex.

Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx 1996. Vizsgálódás az erkölcsi erény eredetéről. Ford. Xxxxxxxxx Xxxxxx. In

A méhek meséje – avagy magánvétkek – közhaszon. Budapest, Kossuth. 25–34.

Xxxx, Xxxxxxxx 2003. Férfi és nő. Ford. Xxxxxx Xxxxxx – Xxxxx Xxxxx. Budapest, Osiris. Xxxxxxx, Xxxxxx X. 1997. Public choice in perspective. In Xxxxxx X. Xxxxxxx (szerk.) Perspec-

tives on Public Choice: A Handbook. Cambridge, Cambridge University Press. 1–17.

Xxxxxxxxx, Xxxx 1992a. Divine Right, Absolute Monarchy and Early Theories of the Social Contract. In Man and Society. Political and Social Theories from Xxxxxxxxxxx to Xxxx. Volume I: From the Middle Ages to Xxxxx. London – New York, Longman. 216–288.

Xxxxxxxxx, Xxxx 1992b. Rousseau. In Man and Society. Political and Social Theories from Xxxxxxxxxxx to Xxxx. Volume II: From Xxxxxxxxxxx to the Early Socialists. London – New York, Longman. 123–208.

Xxxxx, Xxxx 1997. Az igazságosság elmélete. Ford. Xxxxxxxx Xxxxx. Budapest, Osiris.

Xxxxxxxx, Xxxx-Xxxxxxx 1978a. Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Ford. Xxx Xxxxx. In Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, Magyar Helikon. 59–200.

Xxxxxxxx, Xxxx-Xxxxxxx 1978b. A társadalmi szerződésről. Ford. Xxx Xxxxx. In Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, Magyar Helikon. 463–618.

Xxxxxxx, Xxxxxx X. 1998a. Szerződéselmélet és haszonelvűség. Ford. Xxxxxxxx Xxxxxx. In Xxxxxxxxxx Xxxxxx (szerk.) Modern politikai filozófia. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollé- gium. 35–57.

Xxxxxxx, Xxxxxx X. 1998b. What We Owe to Each Other? Cambridge/MA, Harvard University Press.

Xxxxxxxxx, Xxxxxx X. 1998. Termosztátok, tragacsok és más modellcsaládok. Ford. Xxxxx Xxxxxx. In Xxxxxxx Xxxxxx (vál.): A racionális döntések elmélete. Budapest, Osiris–Láthatalan Kollégium. 208–241.

Xxxxxxx, Xxxxxx 2007. Az irigység. A társadalom elmélete. Ford. Xxxx Xxxxx. Budapest, Heli- kon.

Xxxxxxx, Xxxxxx 1983. A Dictionary of Political Thought. London, Pan Books.

Xxxxxxx, Xxxxxxxxxx de 1957. Politikai tanulmány és levelezés. Ford. Xxxxxxx Xxxx. Budapest, Akadémiai.

Xxxxxxx, Xxxxxxxxxx de 1997. Etika. Xxxxxxx Xxxx fordítását átdolgozta Xxxxx Xxxxx. Buda- pest, Osiris.

Xxxxxxx, Xxxxxxxxxx de 2002. Teológiai-politikai tanulmány. Xxxxxxx Xxxx fordítását átdolgoz- ta Xxxxx Xxxxx és Xxxxxx Xxxxx. Budapest, Osiris.

Xxxx, Xxxxxxx 1993. Hobbes. Ford. Xxxxx Xxxxx. Budapest, Atlantisz. Xxxxxxxx, Xxxxx 1972. The Mountain People. New York, Simon & Schuster.

Xxxxx Xxxxxxxxx 2005. A megvezetés dialektikája. Xxxx, Xxxxxxxx és Szamoa. BUKSZ, 17/4.

207–209.

Xxxxxxxxx, Xxxxx X. 1988. The Empiricists. Oxford–New York, Oxford University Press.