ÍRTA

FAJ K É R D É S F A J K U T A T Á S

ÍRTA

XXXXXXX XXXXX

A MAGYAR KÖNYVBARÁTOK RÉSZÉRE KIADJA A KIRÁLYI MAGYAR EGYETEMI NYOMDA

I. FEJEZET

AMIRŐL MINDENKI BESZÉL

1. A NAGY ÉRDEKLŐDÉS.

Aligha van olyan tudományos problémakör, amely egy idő óta nagyobb közkedveltségnek örvendene és szélesebb rétegekben hozná izgalomba az elméket és kedélyeket, mint az, amit a fajkérdés neve alatt szoktak ma összefoglalni.

Vaskos könyvekben, sovány röpiratokban, tudományos és népszerű folyóiratokban, napisajtóban, politikában, utcán, társaságban lépten-nyomon találkozunk vele. Mindenki faj- kérdésről, faji gondolatról, faji jellegről, faji öntudatról, faji mentalitásról, tiszta és kevert fajról, értékes vagy értéktelen, alsóbb- vagy magasabbrangú fajokról, fajmagyarról, német, germán, árja stb. fajról, faji vérről, faji fehérjéről, faji kultú- ráról, faji lélekről, faji vallásról, a vér és faj mindenek felett való hatalmáról, fajvédelemről, fajnemesítésről, jól vagy rosz- szul sikerült korcsokról, a fajkeveredés előnyös vagy káros, nemzetvesztő és erkölcspusztító hatásáról ír vagy beszél ma.

Amit a régi görögök úgy neveztek, hogy ή ανάγκη, a sors keze, a rómaiak pedig fátumnak, végzetnek mondtak, s amit a keresztény világnézet úgy hív, hogy a Gondviselés, azt most sokan a „Faj” és „Vér” fogalmában egyesítették. A faj a leg- főbb hatalom, a faj a legridegebb zsarnok, a faj a leghatal- masabb energia, mely egyszer alkot, máskor rombol. A faj minden. Xxxxx van mindenben s minden általa van. – Egyén és osztály, nép és állam, társadalom és kultúra sorsát, jövőjét mind ő szabja meg. A fórumon hatásos szónoklatok, a sajtó- ban heves párviadalok folynak körülötte, jobbról és balról egyaránt, hol úri modorban, hol meg a szenvedély által el- vakítottak ízléstbántó hangnemében.

Máról holnapra újabbnál-újabb, eddig soha nem hallott nevek bukkannak fel és szerepelnek egyszerre a fajkérdés

tudósaiként. Honnan jöttek, hol szerezték tudásukat, nem tudjuk, de nem is kérdi senki. Legfeljebb a szövegre ismerünk rá néha, amelyet innen vagy onnan rosszul kiírtak s eredeti értelmükből kiforgattak. Hangjuk erős, bátorságuk nagy, tudományos lelkiismeretfurdalás nem gátolja őket. Könnye- dén átsiklanak a legnehezebb kérdések felett s hangjuk erejé- vel egyszerre megoldottnak nyilvánítanak olyan kérdéseket, amelyek tisztázásán a komoly szaktudomány már évtizedek óta fáradozik.

Egyszer lelkesedés és szenvedély, máskor idegesség, el- fogultság, sértődöttség és harag, sőt gyűlölet, majd meg érdek és politika, s csak a legritkábban a tudományos meg- győződés, az igazság kutatásának szent vágya irányítja a szót és a tollat.

Pedig szenvedély és gyűlölet rossz tanácsadók, érdek és politika rossz kalauz. Csoda-e hát, ha a legtöbbször egyik félnek sincs igaza? Mert tudományos kérdések taglalásához, viták eldöntéséhez, igazságok megállapításához nyugodtság, önuralom, elfogulatlanság, hideg, józan ész, kiforrott mód- szer s a tárgyilagos, hiteles bizonyítékok és adatok tömege szükséges.

Szinte minden nép, világszemlélet, minden politikai párt, vallás, minden társadalmi osztály, foglalkozási ág stb. más- kép fogja fel és magyarázza a fajkérdést. Mindegyik érvet kovácsol belőle a saját felfogásának, politikai, társadalmi, vallási, világnézeti s egyéb álláspontjának igazolására és iparkodik azt kihasználni a saját politikája, anyagi és egyéb érdeke számára.

Pedig nincs európai és ázsiai, fehér és fekete, német és francia, árja és zsidó, egységespárti és szocialista, liberális és fajvédő igazság a fajkérdésben. Mert az igazság, mint mindenben, úgy itt is csak egyféle. Sajnos, az érdeklődők, törtetők, magukat a fajkérdés apostolainak, reformátorainak képzelők türelmetlen zsivajában szinte alig tud szóhoz jutni s meghallgatásra találni az igazság módszeres keresője, a kérdésben legilletékesebb szaktudomány.

Elmondhatjuk, hogy a fajkérdés ma csakugyan általános közérdeklődés tárgya. Sőt több. Divat, szellemi áramlat,

politikai irányzat, vezető koreszme, élet- és világfelfogás, filozófiai alapgondolat, hit, meggyőződés stb. Szóval tudatos vagy tudatalatti, de mindenképen ható, serkentő, erjesztő, izgató, mozgató erő, elsőrangú fontosságú tényező, mely az emberi életnek csaknem minden ténykedési területén több- kevesebb erővel megnyilvánul. Érint minden embert s bele- nyúl minden kérdésbe. Vele számolnia kell mindenkinek s állást kell foglalnia mellette vagy ellene. Irodalma máris hatalmas könyvtárt tesz ki s hosszú évek munkája, amíg az ember eligazodik benne.

Ám ha a sok beszédet tudományszomjtól csigázva végig- hallgatjuk és a tömérdek írást a józan ész logikájával át- tanulmányozzuk s ki akarjuk belőlük hámozni, hogy tulaj- donképen mi is az a „Faj” és „Vér”, amit oly sokan és oly sokszor emlegetnek, furcsa szellemszüleményekre és logikai salto mortalekra akadunk. A végén pedig mindinkább arról győződünk meg, hogy a fajkérdésről írók, vitatkozók és szónoklók nagy része még a kérdés komolyabb tárgyalásá- hoz okvetlenül szükséges alapfogalmakkal sincsen tisztában. Mert a nép, nemzet, nyelv, vallás, dialektus, nyelvcsoport, kultúra, egy-egy földrajzi terület stb., náluk mind egy-egy faj, fajcsoport gyanánt szerepel. Faj pl. a német, persze külön az északi s külön a déli. De ezeken belül faj a porosz, a bajor, meg a bajuvár, alemann és a sváb, éppúgy, mint a szász, a frank meg az osztrák. Folytathatjuk azonban felfelé is. Mert fajnak mondják a germánt s még inkább az indo- germánt, no meg az árját. De egy-egy faj az északi, közép- és déleurópai s faj az egész fehér embercsoport, melyet azután a többi különböző bőrű ú. n. színes fajokkal együtt végül a legnagyobb fajba: az „emberfaj”-csoportba egyesí- tenek.

Pedig a kérdés még sokkal komplikáltabb, mert ezek az ú. n. „fajok” még keresztezik is egymást s a különféle keresz- teződéseknek és korcsoknak se vége, se hossza... így azután, ha az emberiségen, úgy a main, mint az elmúlt időkén, végig- haladva, sorravennők mindama sok száz meg ezer nép-, nyelv-, kulturális stb. csoportot, amit sokan mind a faj- névvel illetnek, csakhamar kiderülne, hogy szegény Xxxxxxxx

bizony nagyon is félreértették a saját korában, mert hiszen ő nem is állott olyan nagyon messzire a monogenizmustól, az egyfajúság elméletétől akkor, amikor az emberiséget vagy 150 fajra osztotta.

De térjünk vissza a kiinduláshoz.

A fajkérdésnek ez a nagy felkapottsága csak nálunk lát- szik szokatlannak, az emberiség és a tudomány történetében azonban nem új dolog. A háborús vérveszteségek, a háború elvesztése okainak kutatása, a gazdasági válság s a jövő biz- tosítására szolgáló módszerek keresése közben nem egyszer nyomult már előtérbe a fajkérdés, úgyhogy annak minden időben meg volt a maga nagy – bár túlnyomóan laikusoktól származó – irodalma.

Ha az emberiség történetében visszafelé haladunk, azt tapasztaljuk, hogy fajkérdés tulajdonképen mindig volt. Sőt minél közelebb jutunk az őskorhoz, vagy minél primitívebb népeket tanulmányozunk, annál nyersebb módon, annál elemibb erővel s természetesen annál tudománytalanabbul is nyilvánul meg. Az emberiség s minden embercsoport őskorára pedig – mint azt az embertan és néptan története tanítja, s mint alább részletesen látni fogjuk – éppen a fajkérdés egyik legszubjektívebb megoldási módja, az ú. n.

„faji előítélet” kizárólagos uralma, nyomta reá a bélyeget.

Nyilvánvaló tehát, hogy a fajkérdés ilyen vagy olyan feszegetése még nem tudomány, s ha ma mégis a fajkérdést emlegetők legnagyobb része antropológusnak nevezi magát, vagy az embertanra hivatkozik, az valószínűleg semmi más, mint a tudomány álarcának kikölcsönzése s annak elisme- rése, hogy a fajkérdés problémájában elsősorban a mód- szeres embertani tudomány hivatott a döntésre.

Amikor a fajkérdésnek – szinte a képzeletet felülmúló

– kaotikus irodalmát olvasgatjuk, s az ú. n. fajpolitika szen- vedélytől izzó vitáit halljuk, akaratlanul is eszünkbe jutnak báró Xxxxxx Xxxxxx szavai:

„Minden művészetet dilettánsok űznek legtöbb szen- vedéllyel. Ezt tapasztaljuk a tudományok körében is, de sehol sem annyira, mint a politikában, mely félig a tudó-

xxxxxx, s félig a művészetek sorába tartozik, amelyhez talán épp azért szólnak annyian s oly szenvedéllyel, mert oly kevesen értenek hozzá.”

Valóban a fajkérdés nem olyan egyszerű probléma, hogy azt a köpennyel egyszerűen magunkra ölthessük s alapisme- retek, tudományos módszerek tudása és hiteles anyagon vég- zett beható vizsgálatok nélkül mindjárt meg is fejthessük.

A fajkérdés az emberre vonatkozólag a maga rendkívül bonyolult mivoltában és sokoldalú vonatkozásában elsősor- ban és csaknem kizárólag a komoly, elfogulatlan embertani tudomány hatáskörébe tartozik. Csak az általa már minden oldalról alaposan megvizsgált s kétségtelenül késznek nyilvá- nított eredmények azok, amelyeket a mindennapi életbe, poli- tikába, közgazdaságba, népjóléti intézkedésekbe, oktatás- ügybe, szóval a gyakorlatba, nyugodt lélekkel szabad átvinni. Ellenkező esetben, ha a tudományosan még nem tisztázott s csak jóhiszeműen valónak vélt tételek és következtetések alapján csinálunk politikát, közgazdaságot, oktatásügyet stb., könnyen úgy járhatunk, mint azzal a fegyverrel, amelynek kezeléséhez nem értünk s amellyel esetleg éppen azokat öljük meg, akiket védeni akartunk vele.

A fajkérdés mai nagy felkapottsága azonban a tudomány berkeiben – ha a hibákat ostorozzuk is – valójában csak örömet kell, hogy keltsen. Mert hisszük, hogy a tévelygők

– feltéve, hogy állításaik egyébként jóhiszeműek – hibáikra előbb-utóbb úgyis rá fognak jönni s reméljük, hogy az elmék- nek a kérdés iránt megnyilvánuló mai nagy érdeklődése és fogékonysága felhasználható lesz arra, hogy a kérdés tulaj- donképeni mivoltát, tudományos kutatásának fontosságát s hazai nagy jelentőségét a magyar nagyközönség köztudatába belevigyük.

Ez a célja e könyvnek is, melyben a fajkérdés történeti fejlődését, alapproblémáit és sokféle vonatkozásait iparko- dunk, sine ira et studio, a tudomány igazságainak és szem- pontjainak kalauzolása mellett röviden bemutatni, hogy tanu- ságait a magyarság kutatásának és embertani megismerésének javára minél jobban gyümölcsöztessük.

2. A FAJKÉRDÉS TUDOMÁNYA ÉS AZ EMBERI SZELLEM FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük és mérlegeljük azt a rendkívül széleskörű és intenzív érdeklődést, amely a faj- kérdés iránt ma az egész világon – mondhatjuk faji, nem- zetiségi, vallási, társadalmi, nemi, sőt életkorbeli különbség nélkül – megnyilvánul, s azt látjuk, hogy az nemhogy csök- kenőben volna, hanem ellenkezőleg, a politikai és geográfiai határoknak fittyet hányva, napról-napra nagyobb tömegeket hódít meg; sőt hatalmas kultúrnépek inaugurálnak olyan politikát, amely mind szorosabb kapcsolatba jut a fajkér- déssel s a fajkérdés tudományával, akkor lehetetlen, hogy teljesen kielégítsen bennünket az a legkézenfekvőbb magya- rázat, amely a fajkérdés keletkezésének és nagy elterjedésé- nek okait egyedül a világháború által előidézett mérhetetlen vérveszteségben, gazdasági és lelki válságban, a nemzeti ellentétek kiéleződésében s a politikai nacionalizmus előre- törésében keresi.

Bár tagadhatatlan, hogy mindennek elsőrangú szerepe van itten, mégis azt hisszük, hogy a fajkérdésnek ez az aránytalan előtérbenyomulása nem következett volna be, legalább is nem ilyen mértékben és nem ma, ha ahhoz a talaj nem lett volna bizonyos fokig előkészítve már magá- ban a tudomány keretén belül is, vagy ha az lényegében ellenkezett volna az emberi szellem természetes fejlődés- történetének irányával.

Valóban, ha az emberi szellem sok évezredes fejlődés- történetét áttekintjük s a kutatási területek, tudományágak kialakulását figyelemmel kísérjük, meglepő s az első pilla- natban érthetetlen jelenség ötlik szemünkbe. Azt tapasztal- juk ugyanis, hogy noha a megismerő, kutató emberi szellem első felcsillanása szoros kapcsolatban áll az emberi test élet- nyilvánulásaival s az önmegfigyeléssel és bár ennek hatására az ember korán kezdett foglalkozni önmagával, ez az ön- tanulmányozás – Xxxxxxxxxxx első nagy alapvetésétől el- tekintve – csakhamar abbamaradt, legalább is módszeres formát nem öltött, tudománnyá nem fejlődött. Így történt

azután, hogy amíg a legkülönbözőbb tudományágak egymás- után alakultak ki, addig éppen azok a tudományok, amelyek az ember lényegéhez, természetéhez a legközelebb állanak, amelyek magával az emberiséggel foglalkoznak, tehát kel- lene, hogy őt legjobban érdekeljék: nevezetesen az embertan és néptan, valamennyi között a legutoljára fejlődtek ki.

dében:

Aligha volt valaki, aki e sajátos jelenséget szebben ecsetelte volna, mint a modern embertani tudomány nagy- nevű atyamestere, néhai Xxxxx Xxx, a párizsi antropológiai társaság egyik ülésén tartott lendületes megnyitó beszé-

„Az embertan, úgy amint azt önök fölfogják s amint azt önök művelik, legfiatalabb valamennyi tudomány között és valóban cso- dálkozásunkat fejezzük ki a fölött, hogy miért jöhetett az csak oly későn létre. Azon dolgok között, melyeket a tudomány búvárkodás alá vehet, vájjon van-e egy is, amely érdekesség és fontosság tekin- tetében egyenlőrangú lehetne azzal, amely önöket ide, e körbe vonzza? És vajjon nem áll-e az, hogy mielőtt az ember a külső dolgokhoz fogott, a hellének legbölcsebbjének életelve szerint előbb azt kellett volna tanulnia, hogy önmagát megismerje? De az em- beriség fejlődésében egészen hasonló a gyermekhez, aki kezdetben önmagával mit sem törődve, csak a rajta kívül eső tárgyakra kí- váncsi; aki később dölyfösségében és együgyűségében a külső tár- gyakra inkább figyelve, mint gondolatainak menetére, önmagától eltelődik és önmagát bámulja a nélkül, hogy fáradságot venne ön- magát vizsgálgatni is. így az önmagáról való tudatlanságban növe- kedvén fel, csak férfi korában veszi észre, hogy mindent látott, mindent vizsgált, mindenről okoskodott, kivévén saját lényének természetét.”

Azt látjuk tehát, hogy az öntudatra ébredt s a dolgok

lényege megismerésének benső vágyától hajtott emberi szel- lem, végigszáguldott a föld, a világegyetem tárgyain, lényein s erőin. Szemén az antropocentrisztikus gondolkodás hályog- jával, azokat, amennyire tudta, felkutatta, ismeretkörébe vonta, vagy legalább megismerni törekedett. És amikor már szinte mindennel foglalkozott s azt kezdte hinni, hogy min- dent megismert és megértett, akkor vette csak észre, hogy éppen a legfontosabbal, az őt tulaj donképen legközelebbről érdeklővel, a saját lényével, nem foglalkozott az „embert” magát nem ismeri.

Csak amikor a természettudományi kutatások nagyszerű s egész addigi gondolatvilágát átformáló eredményei szemei előtt feltárultak, úgyhogy már az istenfélő Xxxxx kénytelen volt 1735-ben megjelent korszakalkotó rendszertanában az embert szervezeti sajátságai alapján az élők világának leg- felső csoportjába, a főemlősök (Primates) közé mint külön nemet (genus) beosztani, majd amidőn Lamarck, Bory de Saint Vincent s főleg Xxxxx megdöntötték Xxxxxx tanának egyeduralmát, Xxxxxx, Xxxxxx, Xxxx, Xxxxxxx és mások pedig a fejlődés (evolutio) elvét az egész élő természetet át- fogó egységes törvénnyé emelték, s az emberre is alkalmaz- ták s végül amikor az élőkkel foglalkozó összes tudományok alapja a biológia és örökléstan lett s kiderült, hogy a ter- mészet koronája testi sajátságai s alapvető szellemi tulajdon- ságai tekintetében éppúgy az öröklés szigorú törvényeinek uralma alatt áll, mint a legkülönbözőbb növények és állatok,

– akkor hullott le az emberiség szeméről a hályog s kezdett a saját lényének megismerésével behatóbban foglalkozni, majd abba rendszeresen belemélyedni.

Az út azonban, amelyen az emberi szellem a „gnothi seauton” eszméjének első felcsillanásától a modern ember- tani tudományig eljutott, nagyon hosszú s nem egyenes. Nagyobbik része a messzi múlt ismeretlenségében vész el, legfeljebb ha itt-ott az első úttörőknek egy-egy elmosódott lábnyomát találjuk meg. Még a XVIII. század végén is kes- keny csapásról beszélhetünk csupán, amelyen Xxxxx, a nagy rendszerező, indult el először, majd Blumenbach, Hunter, Dau- benton, Camper, Cuvier tették ismertebbé és járhatóbbá.

A XIX. század elején azután mind többen és többen megszokják a bizony még mindig nagyon girbe-görbe, irányt jelző felírások nélküli kis utat. Csakhamar el sem férnek már rajta a járó-kelők, ezért mind többen szélesíteni kezdik, egyesek pedig, hogy megrövidítsék, rövidebb s egyenesebb mellékcsapásokat vágnak, mígnem 1859-ben Xxxxx Xxx, az embertani tudomány zseniális útszabályozója, egy lelkes kis csapat, a párizsi embertani társulat alapítói élén, pontosan kitűzi a most már mind forgalmasabb út irányát, alaposan

xxxxxxxxxxx s a tömegek által is kényelmesen járható ország- úttá építi azt.

Pár szóval jellemezve, így jött létre a modern embertani tudomány széles országútja. Hogy az út nem nyílegyenes, még akkor sem, amikor már fejlett módszerek állnak rendel- kezésre, azon legkevésbbé se csodálkozzunk. A tudományok- nak is vannak kisebb-nagyobb állomásaik s a tudományos kutatás természete hozza magával, hogy időnkint szükség van kanyarodókra, kisebb irányváltoztatásra. A kor szelleme, irányító eszméi, a szomszédos tudományszakmák fejlettsége, a véletlen szolgáltatta leletek s a rendelkezésre álló újabb és újabb módszerek szerint ugyanis, hol az egyik, hol a másik kérdés nyomul mindig előtérbe. Így volt ez az ember- tanban is.

Ezt a filozófiai antropológiát, melynek első klasszikus példája Xxxxxx Xxxxx, marburgí filozófusnak Lipcsében 1501-ben megjelent könyve volt, melyet hamarosan egész csomó hasonló természetű értekezés követett, még nem az ember és embercsoportok természetrajza érdekelte, hanem a könnyen megoldhatónak vélt végkérdések izgatták. Ε kor embertana túlnyomólag az emberi lény rendeltetésére, méltó- ságára vonatkozó spekulatív-filozófiai elmélkedésekben merül ki, s az „anthropologia” címen megjelent munkákban az emberi szervezet primitív bonctani és élettani leírása mellett ott találjuk a lélektant, filozófiát, logikát, vérmér- sékletek tárgyalását, arcismét stb. is.

Bármennyire is eltért azonban e kor antropológiai fel- fogása a maitól s bármennyire primitívnek tessék is az ma, mégis volt egy értékes tulajdonsága, nevezetesen, hogy nem a részletet, nem külön a testet és nem külön a lelket, hanem a kettőt együtt: az egész embert vette figyelembe.

A felfedezések kora és a természettudományok rohamos fejlődése azonban csakhamar megbontotta az emberi lény szemléletének egységét is. Az új földrészeken felfedezett különféle népek megfigyelése az emberi csoportok különb- ségeit, a természettudományok fejlődése pedig az ember biológiai szemléletét tolta az érdeklődés előterébe.

Az antropológia tehát lassan elvált a filozófiától és az emberi lény elvont vizsgálata helyett a természetben élő embert s az egyén helyett az embercsoportokat induktív módon tanulmányozó tudománnyá lett, melynek keretén belül azután az ember kettős természetének megfelelően a

XVIII. század első felében kétirányú differenciálódás kez- dődött. Xxxxxxxx (1724), a tudós jezsuita, majd Goguet (1758) és de Brosses (1760) az embert mint pszichikai-társadalmi lényt teszik összehasonlító vizsgálat tárgyává s megvetik a mai pszichikai antropológia (ethnologia) alapjait. Xxxxx (1735) és Buff on (1749) viszont a Homo sapienst, mint az élők világának legmagasabb rangú faját veszik szemügyre, figyel- müket a testi bélyegekre koncentrálják s ezzel megalapítják az „ember természetrajzá”-t, a mai fizikai antropológiát, melynek első rendszerbe foglalását Xxxxxxxxxx adta 1776- ban. Ugyancsak ő a megalapítója Daubentonnal és Camperrel együtt a módszeres koponyavizsgálatoknak (kraniologia) is.

A XIX. század első felére a Xxxxxxxxxx által kezdemé- nyezett koponyatani irány nyomja reá a bélyeget. Ekkor keletkeznek az első nagy koponyagyűjtemények s a kisebb- nagyobb leíró koponyakatalógusok. Megindul a jórészt mód- szertelen s csakhamar a szertelenségbe csapó koponyamérés (craniometria), anélkül azonban, hogy a gyűjtött és leírt anyag hitelességére, annak a régészeti mellékletekkel való kapcsolatát különösebben fontosnak tartanák. Annál inkább kidomborítják azonban, főleg a svéd Xxxxxxx első meglepő eredményei után (1842), az ethnikai vonatkozásokat, sőt az a hiedelem kezd mindinkább lábra kapni, hogy minden nép- nek speciális koponyatípusa van, amelyről az fel is ismer- hető. Még az emberfajták leírása és osztályozása is csaknem kizárólagosan kraniológiai alapon történik. A filozófia, pszichológia, arcisme stb. lassan kimaradnak ugyan az antropológia keretéből, de helyükbe lép a népek tanulmá- nyozása, az ethnologia és a folklór. Közös antropológiai, ethnológiai, őstörténeti társaságok és folyóiratok keletkez- nek s vita indul meg arról, hogy az antropológia az ember szomatikus bélyegeivel foglalkozzék-e csupán, vagy pedig a népek szellemi megnyilvánulásainak, az u. n. népléleknek

tanulmányozása is az ő illetékessége körébe tartozik. Ebbe az időbe esik, hogy Angliában Xxxxx, Belgiumban pedig Que· telet, majd nyomukban mások, élő embereken az első mód- szeresebb méréseket végzik (anthropometria) s ezáltal meg- vetik a fajkérdés tudományának alapjait.

Ezzel kapcsolatban az egy- vagy többfajú eredet kér- dése mindjobban a közérdeklődés homlokterébe kerül s a véleménykülönbségek többször igen heves, a személyeske- désig menő irodalmi vitákban és szóviadalokban keresnek kiegyenlítődést. A nagy Cuvier és iskolája (Xxxxxxxx, Quatrefages) ragaszkodott Xxxxx eredeti tételéhez, hogy a fajok változatlanok s az egész emberiség egy „faj”-t alkot Velük szemben előbb Xxxxxxx, majd Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxx Xxxxx-Xxxxxxx, Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx stb. a fajok változása s az emberiségnek több külön fajból való eredése mellett kardoskodott.

A század közepe után, Xxxxxx tanainak hatására, az embertanban is a származás kérdése nyomul előtérbe. Az 1859-ben alakult párizsi embertani társaság, majd a min- tájára más országokban is egymásután létesülő embertani társaságok, intézetek, folyóiratok, tanszékek, de legfőképen a párizsi „École d'Anthropologie” körül csoportosuló gárda most már rendszeresen és céltudatosan kezd az emberi lény rejtélyének megoldásával foglalkozni s megindul a komoly, rendszeres munka egyszerre több irányban s a legkülönbö- zőbb országokban. így a 70-es évek vége felé a módszertelen régi koponyamérések eredménytelenségének láttára, de jó- részt a lappangó francia-német politikai ellentét hatására is, megkezdődik a módszerek forradalma. Folyóiratokban s tudományos társaságok és kongresszusok porondjain, a leg- élesebb személyeskedésig menő parázs viták hangzanak el (pl. Xxxxx-Xxxxxxxx), újabbnál-újabb speciális mérőeszkö- zök készülnek, különféle mérési és vizsgálati sémákat, út- mutató könyveket szerkesztenek, majd mindjobban segít- ségül veszik a matematikát s hatalmas fejlődésnek indulnak a különféle mérési, számítási, feldolgozási és ábrázolási mód- szerek. Szinte több már a módszer az antropológiában, mint a ténylegesen igazolt eredmény.

A 80-as években az Európa-szerte fellángolt ásatási láz, majd néhány szerencsés lelet, de legfőképen a páratlan gaz- dagságú franciaországi palaeolith-lelőhelyek, az ember ősisé- gének kérdésére s a leszármazás (descendentia) gondolatára irányítják a figyelmet.

A 80-as években indul meg komolyabban az emberfaj- ták tudományos vizsgálata is. A kraniológusok veszik észre először és állapítják meg az európai népek koponyaalakjának több különbségeit (Xxxxxxx, Welcker, Broca, Topinard, Koll- manrt, Ranke), majd a német antropológiai társaság és nyo- mában a franciák, olaszok, amerikaiak stb. megkezdik a ka- tonai termetadatok, valamint az iskolás gyermekek termet- szem-háj-bőrszín-adatainak nagyarányú összegyűjtését (Vir- chow, Livi, Retzius, Fürst, Ammon), minek következtében a figyelem mindjobban az élő lakosság rendszeres rassz-antro- pológiai felvételére irányul. Csakhamar kiderül, hogy a nyelvi, népi (ethnikai) egység nem jelent antropológiai, típus- beli egységet s hogy Európa valamennyi népe közel ugyan- azon 5-6 rassz különböző arányú keveredéséből áll. Európa rasszantropológiai megalapozása Ripley mellett főleg Deni- kev, az orosz származású francia statisztikus és antropológus nevéhez fűződik, aki egyben a nagy vizsgálati anyagra tá- maszkodó első, részletes jellegelterjedési térképek szer- kesztője.

Aránylag korán terelődött a figyelem egyfelől a politi- kai fajkérdés s másfelől az antropológiai bélyegek és a tár- sadalmi jelenségek kapcsolata felé. Az első a francia Gobi- neau által vált először szélesebb körökben ismeretessé, igazi kiépítésre azonban Németországban talált, előbb Woltmann, majd Xxxxxxx által a „nordizmus” tana alakjában. – A má- sodik, két alapvető kérdés feszegetése közben érlelődött s vált az antropológia fontos mellékhajtásává, majd részévé. Azt kezdték vizsgálgatni ugyanis, hogy egyfelől a társadalmi élet s annak sokféle tényezői hatnak-e és hogyan hatnak az illető társadalomban élő, azt alkotó emberek szervezetére (Lenz, Groihjan, Gruber, Rüdin) s másfelől, hogy az egyes társadalmi csoportok, rétegek, sőt a különböző népek és kul- túrák életnyilvánulásai összefüggnek-e bizonyos mértékig az

illető csoportot alkotó egyének öröklött testi és lelki jellé geivel, rasszbeliségével (Theilhaber, Xxxxxxxx, Xxxxx, Ehren- fels, Xxxxxxx, Xxxxx, Bornträger, Xxxxxxx, Xxxx stb.). Ε rendkívül bonyolult, de annál érdekfeszítőbb kérdéssoro- zatnak módszeres tanulmányozása vezetett az embertan leg- fiatalabb ágának, az úgynevezett társadalmi embertannak kifejlődéséhez. A Xxxxxxxx alapította bűnügyi embertannal (anthropologia criminologica) kezdődött tulaj donképen e kutatási irány a múlt század 70-es éveiben, de érdeklődését csakhamar kiterjesztette a társadalom többi rétegeire s a társadalmi élet legkülönbözőbb jelenségeire is, főleg amikor látni kezdték, hogy a Lombroso-féle „született fegyenctípus”- elmélet egyfelől sok tévedést rejt magában, másfelől meg sokkal bonyolultabb, mintsem elindítói képzelték.

Ε század elején már nemcsak a különböző környezet- hatások szerepéről, hanem az antropológiai jellegeknek a történelmi eseményekkel s a népek sorsával való kapcsola- táról is mind komolyabban beszélnek és mint a társadalmi embertan mellékhajtása, egyre gyakrabban felmerül a íörfé- nelmi antropológia neve is. A XX. század első évtizede ugyan még az ösembertani kutatások jegyében telik el, de az allât- es növénytanban nagy erővel fellendült örökléstani vizsgá- latok, a Baur-Fischer-Lenz-trió vezérlete mellett, már az embertanban is erősen éreztetik hatásukat. Megindulnak az egyes családok s az egymásután következő nemzedékek öröklődő jellegeinek megállapítására vonatkozó azok a kuta- tások (családantropológia), amelyek az állat- és növény- nemesítés mintájára az embernemesítés (eugenika) komoly lehetőségét tárták szemeink elé, aminek valóra válása az emberiség jövő fejlődése számára nyitna kiszámíthatatlan perspektívát (Galton, Lomer, Moebius, Sommer, Xxxxxxxx, Ploetz, Scheidt stb.). Ezzel kapcsolatban mindjobban elő- térbe nyomul az egész antropológián belül, a származástan és ősembertan rovására, az emberi rasszok módszeres kuta- tása, úgyhogy a század második és harmadik évtizedére már szinte kizárólagosan a faj-rasszkérdés, annak legkülönbözőbb irányú módszeres tanulmányozása, nyomja reá a bélyeget, amit csak fokoz az úgynevezett „vérvizsgálatokénak, az

„ikervizsgálatok”-nak s a különböző testalkatok (konstitú- ció) tanulmányozásának az embertani problémákkal való mind többoldalú és mind eredményesebb összeszövődése.

A faj-rasszkérdés iránt való érdeklődésnek mindjobban fokozódó megnyilvánulása és előtérbe nyomulása tehát pár- huzamban áll a tudomány belső fejlődési irányával, sőt nagy- részben éppen annak a természetes következménye. Egyene- sen az embertani kutatások és megállapítások hatásának tulajdoníthatjuk ugyanis azt, hogy az emberrel embercsopor- tokkal foglalkozó legkülönbözőbb tudományokban, kutatási ágakban is mindjobban magára az emberre, az ember örök- lött testi és lelki sajátságaira terelődik a figyelem. Ε belátás a büntetőjogban jutott legelőször érvényesülésre, de lassan gyökeret ver a többi tudományban, így főleg a történet- tudományban, társadalomtudományban, lélektanban stb. is az a meggyőződés, hogy emberi dolgokat, emberi élet- és cso- portjelenségeket nem tanulmányozhatunk és főleg nem ért- hetünk meg teljesen, ha magát iaz azt véghezvivő „ember”-t nem ismerjük és nem tanulmányozzuk.

3. FAJKÉRDÉS ÊS NEMZETISMERET.

Amint az emberre, úgy az embercsoportokra vonatko- zólag is áll, hogy az életben, a népek nagy kultúrversenyében való boldogulásnak s a jövő biztosításának egyik legfőbb se- gédeszköze az önismeret.

Az önismeret és emberismeret teszi lehetővé – egyén és nemzet számára egyaránt – a nagy emberi társadalom- ban való helyes eligazodást, az élet és történelem ezerféle kapcsolatában és küzdelmében az erők, képességek, lehető- ségek legjobb kihasználását, s így végeredményben az igazi boldogulást, fejlődést, tökéletesedést. Az önismeretnek ez az embercsoportokra, nemzetekre vonatkozó része: a nemzet- ismeret, nemzeti önismeret.

Kérdés már most, milyen kutatásokra van szükség, hogy nemzeti önismerethez jussunk?

A felelet, szinte ahányan vagyunk, annyiféle.

A történész, a jogász, a politikus, a társadalomtudós, mind a saját tudományszakja mellett kardoskodik, lévén sze- rintük a nemzet elsősorban történelmi, jogi, politikai, társa- dalmi alakulat. És valljuk be, sok tekintetben igazuk is van.

Mások a gazdasági kérdéseket emelik ki s a haza fogal- mában eszményi alakot öltő, a nemzet életével a legszoro- sabban összefüggő élő és élettelen miliő s élettérszín kuta- tását részesítik – szintén sok okkal és joggal – előnyben.

Ismét mások a nyelvben, irodalomban, művészetekben keresik és – tegyük mindjárt hozzá – sok tekintetben» m eg is találják, a nemzeti lényeget, a nemzeti géniuszt.

És mégis, anélkül, hogy e kutatások eredményeit és ér- tékét a legkisebb mértékben is csökkenteni akarnók, meg kell állapítanunk, hogy e különböző tudományok eddig csak részben s többnyire csak melléktermék gyanánt szolgáltat- tak olyan adatokat, amikből az igazi nemzetismeret felépül. Mindegyik ugyanis csak a saját – többnyire elég szűk – szemszögéből tekintette a kérdést s így kutatásaik nem is igen vezethettek más eredményre, mint apró részletek meg- ismerésére. Amíg a részleteket kutatták és boncolgatták, közben szemelől tévesztették a nagy egészet, a „nem- zethet, amely nem részletek összessége, hanem annál sokkal több: integrált, önálló, élő, teljes egész, külön egyediség.

A nemzetismerettel foglalkozók emellett még egy nagy mulasztást követtek el. Nem vették észre vagy nem akarták észrevenni, hogy a nemzet élőlényekből, emberekből áll s hogy a nemzetet alkotó emberek tanulmányozása a nemzet- ismeretnek alapvetően fontos része. Kétségtelen ugyanis, hogy amint az egyes embernek vannak öröklött testi és lelki tulajdonságai s ezeknek a rendkívül sokféle miliőhatásokkal való kombinálódásából fakadó alaki, szellemi és fiziológiai megnyilvánulásai, amelyek egy bizonyos alakban együtt esak egyszer fordulnak elő s az egyén lényegét alkotják, ugyanez áll a népekre, nemzetekre is, csak éppen integrált mérték- ben. A nemzet nem egyszerűen csak a nemzettestet alkotó egyének testi és xxxxx sajátságainak összege, hanem annál Jóval több: magasabbrendű, szervezettebb, és pedig igen

bonyolult szervezetű és működésű, önálló, élő egység, min- den más hasonló egységtől különböző egyediség.

íme, más úton újból odajutottunk tehát, hogy a nemzet nemcsak történelmi, politikai, jogi, társadalmi, gazdasági alakulat, hanem egyben hosszabb-rövidebb ideig tartó bioló- giai életközösség is, melynek megismerésében, lényegének kikutatásában a biológiai, embertani s azon belül a rassz- antropológia! ismeretek és szempontok nemcsak fontosak, de egyenesen nélkülözhetetlenek.

Ide vezet azonban még két más szempont is.

Az egyik a tudományos munka szükségszerű és mind jobban fokozódó tagolódása, aminek következtében a nagy emberi társadalomban való elhelyezkedés, de a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőkkel való helyes gazdálkodás elve is, minden egyes nemzetre az egyébként egyetemes emberi tudomány területén is bizonyos különleges feladatokat ró, amiket teljes joggal a tudomány nemzeti feladatainak nevez- hetünk. Ilyen problémák pedig elsősorban azok, amelyek az általa lakott területtel és önmagával az illető ember- csoporttal, néppel, nemzettel állanak szoros kapcsolatban, így a történelemben a hazai történet, a földrajzban a hazai föld, az embertanban a hazai föld embere, ember- típusai. Mert bár az egyetemes emberi tudomány szempont- jából igen értékes munka az, sőt a nemzeti dicsőség növe- lésére is alkalmas, ha pl. magyar kutatónak sikerülne meg- állapítania a xxxxxxxx eredetét, vándorlásának útjait, val- lásos hiedelmeiknek eredetét és jelentőségét, mégis közelebb áll hozzánk s nekünk magyaroknak sokkal fontosabb is, ha a magyarság eredetét, faji összetételét s annak a nemzet éle- tére való jelentőségét tisztázzuk.

A másik szempont hazánknak antropológiai leletekben és problémákban való gazdagsága s ennek következtében egyfelől a fajkérdésnek hazánk szempontjából való nagy fontossága, s másfelől hazánknak és a hazai kutatásoknak az egyetemes fajkérdés s főleg Eurázia rasszproblémái szá- mára való döntő fontosságú jelentősége.

Már maga az a tény, hogy az egyetemi Antropológiai Intézetben és a Néprajzi Múzeumban a különböző kultúr-

korokból együtt 15.000 koponyából és 3000 csontvázból álló embertani gyűjtemény áll rendelkezésünkre a magyar föld rassztörténetének tanulmányozására, eléggé bizonyítja ha- zánknak antropológiai leletekben való gazdagságát. Pedig ez az anyag csak egy kis töredéke annak, ami ásatások alkal- mával előkerült és sajnos, túlnyomórészt elpusztult. Nyu- godtan mondhatjuk, hogy nincsen hazánknak sem községe, sem pusztája, ahol a különböző földmunkák alkalmával a történeti és történelem előtti kor minden szakából sírokra és csontvázakra ne akadnának, és pedig olyan sűrűn és olyan mennyiségben, ami az egész világon csaknem egyedülálló. Talán elég, ha hivatkozom itt a 3-4000 sírós népvándorlás- kori temetőkre. Valóban, az a sok kiontott vér, amely év- ezredeken át a magyar földet áztatta, most hasznunkra válik a tudományos kutatások révén s olyan kérdések eldöntését teszi lehetővé, amelyek ilyen koncentráltan és ilyen sokolda- lúan kevés más országban tanulmányozhatók.

Ezeknek a régi koponyáknak és csontvázaknak tanul- mányozása s az élő lakosság antropológiai összetételével való egybevetése viszont arról győz meg bennünket, hogy sem az avarok, sem a honfoglaló magyarok, sem a hazánk területén élt egyéb népek típusai a történelem színpadáról való letűnéssel nem vesztek ki teljesen, hanem mozaiksze- rűén szétszóródva, kisebb-nagyobb számban ma is közöt- tünk élnek s a mai magyarság antropológiai arculatát oly sokszínűvé, tudományos szempontból oly érdekessé teszik. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy hazánkban egyfelől a föld alatt, másfelől az élő lakosságban egy-egy óriási és hallatlan tudományos fontosságú antropológiai múzeum rejlik, mely- ben képviselve van Xxxxxxxxxx csaknem minden mai és régi embertípusa, s alkalmunk van itt arra, hogy az emberiség két hatalmas rasszkörének, az europidnak és mongolidnak csaknem valamennyi kereszteződési formáját tanulmányoz- hassuk.

Ám, ha a dolog így áll, akkor ebből tovább az is követ kezik, hogy mi magyarok a fajkérdést tagadással nem mel- lőzhetjük, mellette közömbösen el nem mehetünk. De el sem túlozhatjuk, jelszavakra, látszatokra s bizonytalan hipotézi-

sekre nem építhetünk, mert mindkét esetben mi magunk valljuk kárát.

– Mi tehát a teendő?

Foglalkoznunk kell vele, alaposan, módszeresen. Állást kell benne foglalnunk, komolyan, becsületesen. A nemzet érdekeit tartva szem előtt, keressük az igazságot a kérdés- ben legilletékesebb szaktudomány: az embertan világító fénye mellett.

4. A FAJKÉRDÊS KELETKEZÉSE.

(Csoportöntudat. Csoportnév. Csoportelőítélet.)

Noha a fajkérdésnek elfogulatlan, rendszeres, tudomá- nyos kutatása csak a múlt század második felében indult meg, maga a probléma – bármily túlzásnak látszik is az az első pillanatra – csírájában már a legrégibb időkben meg- volt. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy amióta társas csopor- tokban él az emberiség, azóta a fajkérdés is állandóan fog- lalkoztatta elméjét valamilyen formában. De ez természetes is. Xxxx hiszen keletkezése szoros folyománya az ember tár- sas életének, a csoportöntudat kifejlődésének. A történelmi fejlődés későbbi szakán pedig azt látjuk, hogy mind szoro- sabb kapcsolatba kerül a népek mindenkori létének és jövő- jének kérdéseivel. Ezért a faj kérdésnek miként való felfogása és megnyilatkozási formái egyúttal jellemző ismérvei az illető korok, népek gondolkodásmódjának is.

A fajkérdés első megnyilvánulása tulajdonképen mindig ott és akkor kezdődik, ahol és amikor valamely kisebb vagy nagyobb emberi közösség: horda, nemzetség, törzs, nép, nemzet stb. különállóságának, más csoportoktól való külön- bözőségének tudatára ébred s azt valamiképen, legtöbbször a saját maga adta népnévben, kifejezésre juttatja, hogy ma- gát minden más csoporttól megkülönböztesse.

Nagyjából ugyanaz a folyamat ez, mint amelyet a körül- belül hároméves gyermeknél tapasztalunk, aki önmagáról

addig mindig harmadik személyben beszélt. Ekkor azonban a saját egyéni különállóságának, minden más gyermektől való különbözőségének tudatára jutván, egyszerre kimondja a nagy szót: „Én”.

Hogy azután a fejlődés különböző fokain álló egyes em- bercsoportoknál ez a különálló, más csoportoktól különböző egyediség alapja egyszer a tényleges vérbeli leszármazás, a rasszbeli különbség, máskor meg a képzelt ős, totem; ismét máskor a nyelv, majd a közös kultúrjelenségek, vallás, ha- gyományok, szokások, divat, viselet, néha meg csak vala- milyen véletlen jelenség, cselekedet, lelkitulajdonság, képze- letbeli dolog stb., az itt a kérdés lényege szempontjából most nem számít.

A népek fejlődéstörténetében kimutatható, hogy csak a legősibb fokon szerepelt a vér, a tényleges leszármazás, a csoport egyedi különállóságának alapja gyanánt. Amint azon- ban a szaporodás tovább haladt, a kis családból nagy csa- lád, ebből nemzetség, törzs lett, majd amikor a nemzetségek, törzsek szétszakadtak, differenciálódtak, egymástól mind messzebbre elvándoroltak, a vérbeli leszármazás láncolatát már nem tudta nyomon követni, ellenőrizni az ember. Ezért csak jelképezte a közös leszármazást, őst, totemet választott, amelytől magát származtatta. A legtöbb primitív nép közös vérbelisége már csak totemisztikus alapon van meg.

A vándorlások s a mind gyakoribb békés és háborús érintkezések útján létrejött keveredések következtében azonban ez is előbb-utóbb elhomályosodott. Máskor meg az eredeti csoportnak részekre való oszlása, tagolódása, majd újból és újbóli keveredése, más csoportokkal való szö- vetkezése, összeolvadása következtében elégtelennek bizo- nyult. Ezért ismét más tényezővel: a nyelvvel, kultúrával, újabb képzelt vagy választott ősöktől, a nemzetség, törzs egykor élt őseitől, legendás alakjaitól való származtatással kellett pótolni a csoport külön egyediségének mindjobban homályosuló eddigi képét, vagy újból keletkező fogalmát. A változatosság végtelen láncolatát, a különböző szokások, megoldások légióját látjuk itt, akár primitív, akár kultúr- népekről van is szó. Xxxxx és Magor legendás alakjai a

magyar ősmondában éppúgy idetartoznak, mint ahogyan az ősi „vértestvérség”, „tejtestvérség”, „vérszerződés”; „vér- díj” stb., a tényleges vérrokonságot pótló szokásjogi formu- lák, megoldások voltak.

Ám maradjunk a csoport mellett, amely bárhogyan is jött létre, magát, egyediségét valamilyen alapon más csopor- toktól megkülönböztette s nevet adott magának. Ez a saját név, mondhatnánk, talán minden embercsoportnál, legyen az bár primitív horda, vagy a kultúra magas fokán álló nemzet, az önző faji (csoport) előítélet jegyében születik. A legtöbb nép saját neve ugyanis azt fejezi ki, egyszer burkoltabb, más- kor nyíltabb alakban, hogy: „ember”; illetve, hogy vagy csak egyedül ő az igazi ember, a többi nem az, hanem félig állat; vagy legalább is, hogy ő különb ember, mint a többi. Ezért a saját név rendesen dicsérő, kiemelő, az idegennek, az ellen- ségnek adott név ellenben többnyire lenéző, becsmérlő, vagy a legjobb esetben gúnyoló.

Azt mondhatná valaki, hogy ez egészen természetes is. Hisz a magas kultúrájú népek csak nem tarthatják a primi- tíveket magukkal teljesen egyenrangúaknak, amikor oly nagy kulturális különbségek választják el őket egymástól?

Ám jó. Kérdezzük csak meg a mai legprimitívebb népe- ket, a busmanokat, ausztráliaiakat, indiánokat, eszkimókat stb. vájjon ők milyen felfogást vallanak e tekintetben. Meg- lepődve fogjuk tapasztalni, hogy bizony ők is lenézik az idegent. Sőt ők nézik csak le igazán, és pedig akkor is, ha az nem hasonszőrű-bőrű színes fajta, hanem történetesen magas kultúrájú, fehérbőrű európai. Nekik is teljes meggyőződéssel az a véleményük, hogy ők sokkal különbek minden más emberfiánál. Még a saját nevükkel is azt fejezik ki, hogy csak ők az igazi emberek.

Aki ismeri a busmant az ő primitív kultúrájával, vándorló halász-vadász életével, alacsony termetével, hosszú karjaival, gyapjas hajával, csomós füleivel, szűk koponyájával, előreálló arcával és fogaival, ráncos, szinte kicserzett bőrével stb., az aligha fogja őket az emberiség elitjének tartani, ők azonban ezzel mit sem törődve, a saját nyelvükön magukat „koi-koin”- nak nevezik, ami körülbelül annyit jelent magyarul, hogy

„az emberek embere”. A „busman” (– bozótlakó) nevet ugyanis a búroktól kapták.

Nem igen maradnak mögöttük csúnyaság tekintetében szomszédaik a hottentották sem. Nevük csúfolódó név, mely sajátos csettintő hangjaikról ragadt reájuk. Saját nyelvükön ők is szán-ok, azaz „emberek”. Ugyanígy az eszkimó vagy

„innuit”, a pápua vagy „tamol”, a jukagir vagy „odulja”, a tunguz vagy „bója”, a tehuelch-indián vagy „csonka”, a csukcs vagy „oravelat”, a szamojéd vagy „chaszovo”, a vogul és osztják vagy „mansi”, mind-mind a nevével is azt fejezi ki nyíltabb vagy burkoltabb formában, hogy csak önmagát tekinti igazi embernek.

Hunfalvy óta többen foglalkoztak már a „magyar” név- megfejtésével is. Ámbár a megfejtések egymástól meglehető- sen eltérnek, mégis általában valamennyiből az csendül ki, hogy a „magyar” szóban is az „ember” fogalom rejlik. Reguly és Xxxxxx Xxxxx (1930) a szó első tagját a vogul „mansi”-val, második tagját pedig a török „eri”-vel hozzák kapcsolatba, melyek mindegyike „ember”-t jelent. Nem egészen alaptalan tehát, ha azt állítjuk, hogy „magyar” nevünk is körülbelül olyanfélét fejez ki, hogy: „emberek embere”, amiben tudat alatt nyilván az a gondolat rejlik, hogy a „legkülönb ember”.

És hogy valóban ilyenformán állhat a dolog, kiderül, ha tovább vizsgáljuk a kérdést. Ügy látszik ugyanis, hogy

„ember” voltunknak eme kettős kihangsúlyozásával sem vagyunk még egészen megelégedve, mert amikor önmagunk- ról beszélünk, rendesen azt szoktuk mondani, hogy a „magyar ember”, amely kifejezésben a fentiek szerint háromszorosan is benne rejlik az „ember” fogalom. Ellenben azt már ritkáb- ban mondjuk, hogy „oláh ember”, „francia ember”, „néger ember” „eszkimó ember” stb., hanem megelégszünk annyi- val, hogy: oláh, francia, néger, eszkimó stb. Mintha valahogy úgy éreznénk, hogy ezek mellé már nem illik úgy oda az ember szó, mint a „magyar” mellé, vagy legalább is nehezeb- ben jön a nyelvünkre.

De így van ez lényegében a németeknél, franciáknál, angoloknál stb. is s a példák százait sorolhatnánk fel, amelyek

mind azt igazolják, hogy a legtöbb nép önmagát minden más népnél többre értékeli.

Ugyancsak ezzel a gondolkodással kapcsolatos az az ál- talános jelenség is, hogy minden nép benszülöttnek, őslakó- nak (autochton) tartja vagy képzeli magát azon a területen, amelyen ma él. Nem engedi be az idegent, csak korlátozott jogokkal s lenézi a bevándorlót, mert az csak olyan „jött- ment” (allophyl), azaz más törzsből való, más származású.

Ma már tudjuk, hogy a japáni éppúgy nem őslakója ,a japáni szigeteknek, mint ahogy az indusok is csak olyan „jött- ment”-ek a róluk elnevezett félszigeten. A japánok előtt ugyanis az ajnuk voltak Japán urai, akik megint nyugat felől vándoroltak egykor oda. Az indusokat meg a ma már Ceylon őserdőségeibe szorult s kihalóban lévő veddák előzték meg India birtoklásában, ö előttük viszont praeveddoid és prae- aüstraloid népségek élhettek itt, kiknek elődei azután már neandertaloid vagy még annál is primitívebb típusú ősembe- rek lehettek. De felsorolhatnánk egész csomó más példát is.

Az emberiség évszázezredes történetéből kiderül, hogy a szó szoros értelmében vett igazi őslakó, vagyis olyan ember- csoport, amelyik tényleg ott keletkezett volna, ahol ma él, sehol a földkerekségen nincsen. Az összes földrészek mai uralkodó népei, sőt a Homo sapiens összes alakjai, kétség- telenül mind csak olyan bevándorlók. Sokszor kimutatható, hogy a szárazföldek szélein, vagy szigeteken található ú. n.

„perem-népek”, vagy A szárazföldek belsejében erdős, hegyes, kopár vidékekre kiszorított s pusztulóban, kihalóban lévő apró néproncsok azok, akik valaha az illető területen ural- kodtak, vagy annak kisebb-nagyobb részeit birtokolták. Ilyenek a busmanok és hottentották Afrika déli, a törpenége- rek (pygmaeusok) a földség középső részein, a veddák Ceylon szigetén, a minkopik az Andamán-okon, a szenoi és szemang Hátsó-Indiában, az ona-indiánok Dél-Amerika déli csücskén és így tovább. Máskor viszont – és pedig a legtöbbször – az derül ki, hogy az igazi őslakók már régen, évezredek előtt kihaltak s egykori létezésükről csak a föld rétegeiben talál- ható régi csontvázak és ősi kultúramaradványok tanúskod- nak. Az ősembertan tanúbizonysága szerint az ember már a

2

jégkorszak kezdete óta folyton vándorol s a történelemből iámért európai népvándorlások messze eltörpülnek ,azok mel- lett a hatalmas népmozgalmak mellett, amelyek pl. a két Amerikában egykor lefolytak.

A tudomány ítélőszéke előtt tehát minden ősiség nagyon is relatív. De az ősi felfogás azért ma is megvan s nyíltabb vagy burkoltabb alakban széltében megtalálható a népek között. Hogy a „cívis” lenézi a később beköltözőt, vagy a kisvárosi birtokos az odahelyezett tisztviselőt, mert annak nincs örökölt háza vagy földje, tehát csak olyan „jött-ment”j az lényegében mind a tárgyalt ősi gondolkodásra vezet vissza. Kérdezhetné már most valaki, hogy vájjon az a sokat emlegetett csoportöntudat magábanvéve elegendő-e arra, hogy megmagyarázza az embercsoportok között egymás iránt ta- pasztalható felfogásbeli és érzésbeli nagy ellentétet, amely önmaguk szubjektív dicsőítésében s az idegen lenézésében nyilvánul meg és összesűrítve a népnevekben fejeződik ki? Vagy más tényezők is közreműködnek talán annak létrejöt- tében?

5. A FAJKÉRDÉS ŐSFORMÁI.

A) Faji szépség.

Kétségtelen, hogy a csoportöntudat s a vele szoros kap- csolatban álló érdekközösség a csoporton belüliekkel, viszont érdekellentét a csoporton kívül állókkal szemben, a társas- élet igen sok jelentőségének kútforrásául, és magyarázó té- nyezőül szolgál.

Igaza van Xxxxxxxxxx (1900), a jeles osztrák ősrégész- antropológusnak, hogy: „minden társulás nemcsak békét és azonos érzületet jelent, hanem egyben elfordulást is a cso- porton kívüliektől, tehát alapját alkotja vitáknak és küzdel- meknek”.

Az is bizonyos, hogy e csoportöntudat annál hatéko- nyabb, minél nagyobb és szervezettebb a csoport és minél nagyobb az érdekellentét más csoportokkal szemben.

30

Am ezzel szemben a tüzetesebb vizsgálat mégis arról győz meg bennünket, hogy a népek, embercsoportok között meg- nyilvánuló ellentéteknek egyéb okai is kell, hogy legyenek, Ellenszenvet tapasztalunk ugyanis néha olyan népek, ember- csoportok között, akiket egyébként az érdekközösség szálai fűznek össze vagy utalnak egymásra, akiknek tehát éppen az volna az érdekük, hogy minél teljesebb- érzelmi harmónia is uralkodjék közöttük. Ehelyett azonban, hol tréfásan, hol ko- molyan, szelídebb vagy sértő, kihívó modorban állandóan gúnyolják, ingerlik egymást. Ilyen ellenszenvet még ugyan- azon állam, nemzet, nép egyes csoportjai között is észlelhe- tünk. Közismertek pl. egyes falvak, vidékek, sőt ugyanazon falu vagy város két része, két vége között előforduló évődé- sek, gúnyolódások, sőt néha véres összetűzésekre vezető ér- zelmi ellentétek, amelyek lényegükben szintén idetartoznak.

Ha már most az ilyen, nyilvánvaló érdekközösség el- lenére is bizonyos embercsoportok között állandóan meg- nyilvánuló érzelmi ellentétek forrását kutatják, sok esetben kiderül, hogy a tudatos vagy csak a tudat alatt működő ellen- szenvért részben olyan tényezőket kell felelősségre vonnunk, amikre eddig nem igen gondoltunk, amiknek nem szoktunk különösebb jelentőséget tulajdonítani, illyenek a külső testi bélyegek, a testalkat, vérmérséklet, lelkiség, bizonyos szembe- tűnő tulajdonságok, hajlamok, viselkedésmód stb., egy szóval az, amit a „fajiság” elnevezés .alatt szoktak ma összefoglalni. És érdekes, hogy ilyen faji alapon nyugvó, vagy a fajisággal kapcsolódó ellentétjelenségeket tapasztalunk már a legprimi- tívebb törzsek között is.

De hát lehetséges volna ez? – kérdik bizonyára csodál- kozva többen. Hiszen a primitív népek nem antropológusok, azoknak fajról, rasszról s a testi jellegek fajmeghatározó ér- tékéről aligha van különösebb fogalmuk. Vagy talán a kul- túrnépek ráfogása ez csupán, akik a saját érzéseiket, felfogá- sukat a primitívekre vetítik s azt képzelik, hogy azok is a fajkérdés jegyében gondolkodnak, úgy mint ma a „fehér em- beriek legnagyobb része?

Az bizonyos, hogy a primitív népek, amikor e különbsé- geket észreveszik, érzik és kifejezésre juttatják, nem gondol-

nak a zoológiai faj-rassz fogalmakra, mert azokat valóban nem ismerik. De hogy mégis valami hasonló lebeg szemeik előtt, azaz pontosabban meg nem határozott olyan testi-lelki különbségek, amik az övékétől eltérő származásra vallanak, az kétségtelenül megállapítható és a példák egész sorával igazolható. Sőt ha igazságosak akarunk maradni, akkor hozzá- tehetjük, hogy a fajkérdésről ma oly sokat beszélők nagy részének sincs ennél sokkal tisztább fogalma arról, amit faj- nak, faji különbségnek neveznek.

Nem is ez a lényeg itt most, amire irányítani akarjuk a figyelmet, hanem csupán az a tény, hogy ilyen, testi különbsé- geken alapuló észrevevések és állásfoglalások tényleg létez- nek s hol magukban, hol a már tárgyalt csoportöntudattal és előítélettel átszövődve, egyszer tudatosabb alakban, máskor inkább a tudat alatt a legkülönbözőbb módon megnyilvánul- nak úgy a kultúr, mint már a primitív népek között. Sőt a primitív népeknél és az ősembernél nyilvánulnak meg csak igazán, eredeti ősi mivoltukban.

Egyik ilyen érdekes ősi megnyilvánulási mód az ú. n.

„faji szépség” vagy „rassz-ideál” fogalmával kapcsolatosak.

A szépség fogalmának meghatározása, akár általában, akár az emberi testre vonatkoztatva, nem könnyű feladat s megoldásán sokan törték már a fejüket több-kevesebb ered- ménnyel. Nem is a kérdés elméleti oldala érdekel itt most bennünket, hanem inkább, hogy milyen az, amit a különböző népek, embercsoportok szépnek tartanak.

Ha ilyen elhatározással beutaznók a földet és szemügyre vennők, hogy milyenek pl. azok a nők, akik általában a férfiaknak tetszenek, vagy akik egy-egy vidéken a különböző népek között elismert szépségek gyanánt szerepelnek, bizony gyakran csóválni kellene a fejünket, máskor meg egyenesen megborzadnánk és undort éreznénk egyes primitív „szépsé- gek” láttára, akik pedig éppúgy nőiességük pompájának tető- fokán vannak ott, akár a mi „szépeink” s ugyanúgy rajonga- nak és versenyeznek értük a törzsbeli legderekabb, legerősebb férfiak, akárcsak nálunk. Odajutunk tehát, hogy a szépség- ideál szinte ahány rassz, ahány nép, ahány törzs, annyiféle. S ha vannak is kivételek, ha előfordul is, hogy valakinek az

idegen tetszik meg, mégis általában érvényes, – főleg, ha nein tisztán érzéki, hanem lelki vonzódásról is van szó – hogy a négernek a néger, a pápuának a pápua, a kínainak a kínai s a svédnek a svéd nő tetszik a legjobban s azt is tartja a legszebbnek.

Xxxxxx írja „Die Rassenschönheit des Weibes” című híres munkájában, hogy: „minden európainak, aki mongol földön megfordul és nyitott szemmel néz,, azonnal feltűnik a mongol rassznak egy előnyös testi bélyege, ami Európában sajnos, csak kivételesen található, nevezetesen a rendkívül szép és kicsiny kezek, lábak. A legegyszerűbb kulin és a rongyos halászleányon, aki bő, fekete bugyogóban áll korhadt csónak- jában, egyaránt megvan e szépség. Sehol nem láttam annyi szépkezű és lábú férfit és nőt, mint éppen Kantonban, a pisz- kos milliós városban. Ám a kínai nő nincs megelégedve a ter- mészet ezen adományával s a már eredetileg is oly kicsi lábácskaját még kisebbé alakítja s a természet e remekeit kora gyermekkortól fogva szoros pólyákkal és fűzőkkel körülcsavarva egészen mesterséges pici lábbá torzítja, ami az ő szemükben a legtökéletesebb, mert fajuk természetes szép- ségét jóval felülmúlja”.

Más szerzők meg arról tudósítanak bennünket, hogy a kínai és japán nők úgy festik arcukat, hogy szemük még fer- débbnek tűnjék fel.

Japán északi részén, Jezo, Szachalin, Kurili szigeteken élnek az ajnuk, kik arról nevezetesek, hogy a világ legszőrö- sebb emberei. Náluk a nők arca is feltűnően szőrös. Ám az ajnu szépségek nincsenek megelégedve azzal a jól látható, de szerintük mégis kevés szőrrel, ami már a fiatal leányok orra alatt természetnél fogva díszeleg, hanem valóságos férfi- bajuszt tetoválnak maguknak, hogy még szebbek, még igé- zőbbek legyenek. Viszont a japán nők Xxxxxxx szerint meg- ütköztek az európai férfiak nagy bajuszán s azt igen csúfnak tartották. Náluk tudvalevőleg a ritka bajusz a rasszjelleg.

De folytathatjuk vándorútunkat tovább is. A vöröses ι bőrű amerikai indián még vörösebbre, a feketés néger korom- feketére festi bőrét, éppúgy, mint ahogyan a karcsú végtagú

jés vékony lábikrájú rasszok a karok, lábak izmainak fűzésé- vel, a ritkaszőrű indiánok, kalmückök szőrük kitépésével, a széles csípőjűek erős derékfűzéssel iparkodnak a természet adományát megjavítani, azaz szépíteni, akár nagyobb fájda- lom árán is) Darwin szerint ,a paraguayi indiánok még szem- öldök- és szempillaszőreiket is kitépik, mondván, hogy ők nem akarnak olyanoknak látszani, mint a lovak. A négerek meg annál szebbnek tartanak valakit, minél szélesebb, lapo- sabb az orra. Ezért a gondos néger anya, hogy gyermekének szépségét előre biztosítsa, nem sajnálja hüvelykujjával újszü- lött gyermekének gyenge orrporcogóját letörni, bárhogyan sír és szenved is a csöppség – és mindezt csupán azért, hogy annak orra még laposabb, azaz még „szebb” legyen. Xxxxx az amerikai indiánokról írja, hogy nekik a széles, lapos arc, kicsiny szemek, magas pofacsontok, alacsony homlok, nagy széles áll, esetlen horgas orr az eszményképük, ami náluk, ha kisebb fokban is, rasszjelleg.

A példák ezreit sorolhatnánk fel az emberi testen űzött szépítési eljárások köréből, amelyek mind a faji bélyegek kisebb-nagyobbfokú kiemelésében, túlzásában nyilvánulnak meg. Sőt érdekes, hogy amikor az ember már nem a testén, hanem a ruhájával divatozik, ez az ú. n. faji divat még ott is tovább folytatódik s bizonyos kalapdivatok, főkötő és fej- kendő viselésmódok, blúz- és szoknyadivatok stb. szintén a meglévő rassz jellegek kiemelését célozzák. Elég példát talá- lunk erre még hazánkban is, mint pl. az egyébként is mon- goloid arcot szélesítő palóc főkötő, vagy a keskenyarcú sváb asszonyok hegyesre kötött fejkendője.

Minden nép szépségideálja egyfelől a saját meglévő, vagy képzelt faji jellegeinek legerőteljesebb megtestesülésé- ből s másfelől a magasabb, fejlettebb rassz sajátságainak utánzásából tevődik össze; éspedig legalsó fokon inkább az előbbi, magasabb fokon inkább az utóbbi törekvés jut ér- vényre. A Braseempouy Venus kétségkívül messze áll a mi női eszményképeinktől, a délafrikai busmanok azon- ban ma a steatopygiás (zsírpárnás farú) nőkben látják a női szépség megtestesülésének tetőfokát, minthogy az náluk különben is faji bélyeg. Xxxx írja, hogy a kínai és

japán festők a szemek ferdeségét, ami náluk faji jelleg, fest- ményeiken túlozzák, hogy ezáltal jobban kiemeljék szép- ségüket. S hogy ez a múltban is – sőt talán még foko- zott mértékben – így volt, azt a mellékletünk egyik ábrája tanúsítja, mely egy XIV. századi szépséget örökít meg.

Ezzel szemben az idegen törzsbeli, az ellenség stb. ren- desen állatias, rút, vagy legalább is nevetséges, karikatúra- szerű és művészi ábrázolásaiban is ezeket a rútnak tartott vonásokat emelik ki a természetest sokszorosan meghaladó mértékben. Még a magas római művészetben is kifejeződésre jut e gondolkodásmód s a legyőzött ellenség követei vagy foglyai diadaloszlopaikon nem a legelőnyösebb testi tulajdon- ságokkal vannak ábrázolva.

Xxxxxx említi, hogy Kína belsejében a fehérbőrű és kiálló orrú európaiakat utálatosaknak tartják. Egy VII. századbeli kínai szerző pedig a ceyloni szinghalákról, akik a mi sze- münkben igen szép emberek, azt írja, hogy testük emberi ugyan, de orr helyett csőrük van, mint a madaraknak. A kínaiaknak ugyanis a lapos orr a szép. Viszont a Kr. e. második évezredben az Indiába benyomuló árják a fekete- bőrű, széles, laposorrú őslakosságot az ó-indus Rigveda tanú- sága szerint „orr nélküli” embereknek írják le.

De nemcsak ,a szép és rút fogalmainak szubjektív meg- különböztetése játszik itt szerepet, hanem példákat sorolha- tunk fel arra vonatkozólag is, hogy az ember bizonyos testi tulajdonságok előfordulását vagy hiányát már igen korán a faji tisztaság és faji kevertség fogalmával kapcsolta össze. Csak kettőt említek itt a sok közül.

Xxxxxxxxxxx, Kr. e. 400 körül írja: „De aère, aquis et locis” című munkájában, hogy a Maotis-tó környékén élnek a „makrokefálok”, akik arról nevezetesek, hogy fejüket mes- terségesen hosszúra és csúcsosra torzítják s minél hosszabb feje van valakinek, annál nemesebb származásúnak tartják azt. – Xxxxxxx-Xxxxxxxx viszont arról tudósít, hogy Argen- tínia északi tartományaiban a nép a keresztcsont táján elő- forduló kékesszürke foltot (= mongolfolt) „mancha morada” név alatt ismeri s azt a néger rasszkeveredés biztos jelének tekinti.

Β) Faji szag.

Még a faji szépségnél is jobban kifejeződésre jut primitív fokon a fajkérdés az ú. n. „faji illat”-ban. Sőt talán nem túl- zunk, ha azt állítjuk, hogy a faji előítélet neve alatt összefog- lalt jelenségek nagy részének éppen ez lehet a titkos, a tudat alatt ható rugója.

Aki sokat utazgatott s idegen fajtájú, főleg pedig színes- bőrű emberfajták között többször megfordult, jól tudja, hogy egyes népek, különösen, ha nagyobb tömegben vannak együtt, bizonyos jellemző, nekünk többnyire kellemetlen szagot terjesztenek maguk körül. Ez a szag a bőrükből, a ve- rejtékmirigyekből árad ki s egyszer „népi szag”-nak, máskor

„faji illat”-nak nevezik az utazók.

Legrégebben ismeretes és a legfeltűnőbb volt minden időben a négerek szaga. Egykorú tudósítások leírják, hogy az amerikai partokhoz közeledő néger rabszolgákat szállító hajó- kat a parti lakosok kedvező szél esetében már több mér- földnyi távolságból megérezték a szagukról.

Nyugat-Afrikában, az egyenlítő vidékén, élnek a magas- termetű fán-ok. Ez a bantu nyelvcsaládhoz tartozó törzs rö- videbb koponyája által különbözik a többi négerektől. Róluk beszélik az utazók, hogy falvaik penetráns szagát már mész- sziről lehet érezni, közelükbe érve pedig szinte fulladozik az ember.

„Valahányszor néhány hétig a famfamok között utaztam s kunyhóikban kellett éjszakáznom – írja Dr. Hübbe- Schleiden – ruháimat napokig kellett szélben és napon szel- lőztetni, hogy civilizált környezetben ismét használhassam.” Pedig a fán-ok szaga Xxxxxx szerint távolról sem olyan erős, mint a többi négereké.

Xxxxxx Xxx ammoniak-szagúnak, avasnak és kecskebak- szagúnak mondja a négereket. „Tisztálkodás csökkenti ugyan e szagot, de meg nem szünteti.”

Más utazók, így Xxxxxxxx és Xxxxxxxxxxx, túlzottaknak tartják ugyan a négerek kellemetlen szagáról szóló tudósítá- sokat, azt azonban ők is elismerik, hogy a négernek mégis más testillata van, mint az európainak. Sőt utóbbi szerint a

négerek szaga annyira specifikus, hogy mindennél jellemzőbb rasszbélyegnek tekinthető és semmi mással össze nem té- veszthető.

Egyébként az ú. n. „négerszag” – amint azt már Xxxxxx is megfigyelte – törzsek, vidékek szerint is különböző. így különösen erősnek mondják az angola-négerek szagát. Jóval gyengébb már a wolofok és szenegambiaiak illata. Míg a ke- letafrikai galláknak és masszáiknak, akik más tekintetben is különböznek az igazi négerektől, állítólag semmi négerszaguk nincsen, sőt ők kellemetlennek találják a többi négerek szagát s ezért jószagú füveket tartanak orruk elé, h.a. négerrel találkoznak.

Úgy látszik tehát, hogy a négerek szagát, legalább rész- ben, csakugyan rasszjellegnek, ú. n. „faji illat”-nak kell tekin- tenünk.

Kérdés már most, vájjon van-e más emberfajtáknak is ilyenféle bőrillatuk? Lássuk mindenekelőtt a többi sötétbőrű fajtákat.

Ausztrália bennszülött lakosságát sokan még ma is hely- telenül ausztrál-négereknek, ausztráliai szerecseneknek neve- zik. Pedig sötét színüktől eltekintve alig fűzi valami őket a négerekhez. Sőt a legtöbb testi bélyeg tekintetében közelebb állanak hozzánk fehérbőrű európaiakhoz, mint a négerekhez.

Xxxxxx Xxxxxx megfigyelte, hogy az ausztráliaiaknak is van bizonyos jellemző szaguk, amely némileg hasonlít ugyan a négerekéhez, de még sem oly erős. Azt is említi, hogy e szag nem a tisztátalanságtól származik, hanem testükből árad.

Hasonlót írnak Tazmánia szigetének a múlt század má- sodik felében kihalt érdekes őslakóiról, valamint a Csendes- óceán szigetvilágának bennszülötteiről.

Az összes mikronéziaiakkal való érintkezést kellemet- lenné teszi – írja Xxxx Xxxxxx úti jelentésében – sajátos szaguk. Ez ,a szag kettős eredetű. Részben a bőr kipárolgá- sától, az izzadtságtól származik, részben pedig attól az avas olajtól, amivel testüket, főleg pedig hajukat bekenik. Ponape sziget lakói ezt a szagot szinte a kiállhatatlanságig fokoz- zák a sárga gyömbér (kurkuma) használata által. Ez az erős illat minden használati tárgyukba annyira beleveszi magát,

hogy elegendő egyszeri érintkezés, pl. az általuk használt gyékényre leülni, hogy hosszú ideig ne tudjunk szabadulni tők.

Az eszkimók, kamtcsaládok, izlandiak stb. halzsír szaga bizonyára a túlnyomó haltáplálkozással függ össze s így az ú. n. „népi illat” körébe tartozik, éppúgy mint a jávaiak fokhagymaszaga, amit a Parkia speciosa nevű hüvelyes nö- vény éretlen magvainak élvezése okoz. Nagyon· valószínű azonban, hogy e mellett még külön „faji illat”-uk is van, csakhogy az a túlerős halzsírszag, illetve növényi illat miatt nem jut érvényre.

Nézzünk most át az Új világba.

Xxxxxxx szerint az araukánok télen-nyáron sokat füröd- nek, mégis igen kellemetlen szagot árasztanak.

Sapper a középamerikai indiánokról írja, hogy vala- mennyinek sajátos, jellemző, de kissé törzsek szerint is vál- tozó bőrkipárolgása van. Nagy különbséget talált szag te- kintetében az északi és déli törzsek között. Pontosan leírni és meghatározni azonban egyiket sem tudja.

Sapper a kekchi indiánok szagában két fő elemet kü- lönböztet meg. Az egyik az az állandó füstszag, mely kuny- hójukat, ruhájukat, bőrüket teljesen átjárja. Ez a szag lénye- gesen csökkent, mihelyt civilizált lakásba költöztek. Ε mel- lett megmaradt azonban egy másik fajta jellemző szaguk, amely akkor sem múlott el teljesen, ha európai módra éltek. Xxxxxx ugyan ezt is a táplálkozásra vezeti vissza, nagyon valószínű azonban, hogy itt az amerikai indiánok sajátos kü- lön „faji illat”-ával van dolgunk. És hogy csakugyan így lehet, a dolog, azt más kutatók is bizonyítják.

Az Antillákban élő karib-indiánokról Blumenbach óta többen megírták, hogy: igen erős és kellemetlen szaguk van. Az araukánok kellemetlen testillata Chilében „szoreno” név alatt ismeretes, míg a Braziliában élő coroado-indiánoknak kevésbbé kellemetlen szagát „catinca”-nak nevezik.

A legfejlettebb szaglásuk azonban, úgy látszik, a perui indiánoknak van, akik az utazók tanúsága szerint a külön- böző emberfajtákat éjjel tisztán a szaguk után megismerik. Sőt külön névvel is jelölik. így az európai szagát „pezuna”,

az indiánokét „posco” és a négerét „grajo” névvel nevezik.

Erős testillat jellemző az utazók szerint a kínaiakra is.

Xxxxx Xxxxx xxxxxx-, Hue pézsmaszagúaknak mondja őket.

Erman pl. egy orosz kereskedő házába lépvén, már a szagról észrevette, hogy a vendégszobában kínaiak tartóz- kodnak, majd azt írja, hogy a kínai határ mentén a vak is észreveheti, hogy elhagyta már az orosz földet, ő különben nem hiszi, hogy a kínaiaknak ez a testillata egyedül a táp- láléktól származna, mert különben nem volna lehetséges, hogy mindenkin és minden időben lehet érezni. Különben ő a legelsők egyike, aki azon a véleményen van, hogy: „az egyes nemzetek testillatában egy állandóan megkülönböz- tető és öröklődő tulajdonságot kell felvennünk”.

Hasonló véleményen van Hue lazarista atya, aki azt írja, hogy „a szaglóidegek segítségével könnyen meg lehet különböztetni a néger, maláji, kínai, mongol, tibeti, hindu és arab testillatát”.

Ugyanő említi, hogy a kínaiak szerint az európaiaknak is különleges testillatuk van, amely azonban nem oly erős, mint más emberfajtáké. A kínai kutyák csakugyan messzi- ről észrevették rajtuk, hogy idegenek, noha teljesen kínai módra öltözködtek.

Hogy minden ember bőrének nálunk Európában is meg- van a jellegzetes egyéni szaga, azt ma már nemcsak az or- vosok, de a műveltebb laikusok is tudják. Közismert az a gyakori tapasztalat, hogy az emberhez viszonyítva sokkal fejlettebb szaglóérzékkel bíró kutyák a házhoz tartozókat szaguk után megismerik, távollevő gazdájukat, a lábnyom szagát követve, megtalálják s idegen ember közeledtét ked- vező szél esetében gyakran már akkor észreveszik, mielőtt az illetőt látnák. így találja meg a rendőrkutya is a soha nem látott gyilkost tisztán a szag alapján.

Azt is tudjuk, hogy ennek az egyéni illatnak alapját a vér összetétele, illetve egyfelől a verejtékben lévő különböző zsírsavak (vaj-, ecet-, hangya-, propion-, kapron- stb. savak) s másfelől bizonyos, még közelebbről nem tanulmányozott illóanyagok alkotják. Utóbbiak főleg a hónaljban, ivarszer- vek táján s a talpon lévő mirigyekben képződnek. Ezeknek

a zsírsavaknak és szaganyagoknak mennyisége és keveredé- süknek különbözése szabja meg az egyének szerinti külön böző testillatot, amely úgy az életkorral, mint az ivarral bizonyos kapcsolatban áll. Sajátmagunkon ezt a szagot nem érezzük, mert megszoktuk, de idegeneken, főleg erősebb izzadáskor, már észrevesszük s nem egyszer kellemetlennek is találjuk. Bizonyára innen ered az a magyar szólás-mondás, hogy némelyik embernek „még a szagát se állhatjuk”.

Xxxx Xxx lazarista hittérítőt a kínai kutyák mindenütt messziről ugatni kezdték, noha teljesen kínai öltözetben járt, az itt még nem mond sokat, mert inkább csak a kutyák finom szaglását bizonyítja. Ellenben már némileg gondolko- dóba ejthet bennünket a négerek véleménye, akik Xxxxxx szerint az európai nőket ,.hullaszagúak”-nak mondják.

Európában járt kínai és japán szerzők többször meg- emlékeztek az európaiak „kellemetlen szagáról”, s Japánban közismert, hogy az európaiak testének bizonyos szaga van. Ezek után nem fogunk már oly nagyon csodálkozni Kanasugi japán antropológus szavain, aki 1908-ban három hónapig dol- gozott a budapesti antropológiai intézetben. Már első talál- kozásunk alkalmával feltűnt nekem, hogy milyen szokatla- nul erős pézsmaillata van. Amikor pedig szállodájában meg- látogattam, szinte fojtogatott a szobájában széjjeláradó rendkívül erős pézsmaszag. Csodálkozó kérdésemre, hogy egyetemi tanár és orvos létére miért használ ilyen erős parfum-öt, egyszerűen azt felelte, hogy: nem bírja az euró- paiak szagát.

Érdekes legendát jegyzett fel Siamból Xxxxx Xxxxxx. Xxxx Xxxxxx Xxxxxxxxx királynak volt egy rendkívül szép fia. Pra Ketmala. Az istenek egyike azt kívánta, hogy ezt a szép ifjút küldjék fel az égbe. Ez fel is ment, de vesztére, nem bírta kiállani az angyalok szagát.

Valamennyi között azonban legérdekesebb és leghitele- sebb Xxxxxxx Xxxxxx japán anatómus megfigyelése, aki hosz- szabb ideig dolgozott európai tudományos intézetekben s az európaiak „szag”-át behatóbb vizsgálat tárgyává tette.

„Hogy milyen szaguk van a sárgáknak – írja Xxxxxx –, azt ők maguk sem tudják és én sem tudtam náluk általános

szagot találni, mint az európaiaknál vagy a négereknél... Olyan nagyfokú szagra, aminőt Európában mindennap meg- figyelhetünk, a japánoknál csak egy esetben emlékszem.” Pedig Adachi állandóan kultúremberek, orvosok között élt Európában, akik a tisztaságra nagy súlyt helyeztek.

A japánok az erős hónaljszagot „Yeki-shiu”-nak neve- zik, de aránylag ritka náluk s oly utálatosnak tartják, hogy az a japáni, akinek ,,Yeki-shiu”-ja van, ha férfi, nem katona- köteles, ha pedig nő, nem igen kap férjet.

Adachi azt is megfigyelte, hogy az európaiak jóval erő- sebben izzadnak, mint a japánok s ezzel összefüggésben ki- mutatta, hogy ,amíg az európaiak hónaljmirigyei átlagban 1-3 m/m átmérőjűek, addig a japánokéi olyan kicsinyek, hogy csak nagyító alatt lehet meglátni. Hasonlót észlelt Koganei is.

Ám nem hasonlót állapították-e meg az európai utazók a legkülönbözőbb színesbőrűekről? Ügy látszik, oda jutunk tehát, hogy szag tekintetében – eltekintve természetesen a tisztátalanságtól – nem igen tehet szemrehányást egyik emberfajta sem a másiknak; mindegyiknek van valamilyen jellegzetes testillata.

Egészen bizonyos, hogy itt a vér-, illetve fehérjeössze- tételen bizonyos zsírsavak és szaganyagok jelenlétén vagy hiányán, általában a szervezet chemizmusán alapuló vele- született testillat mellett a külső tényezők, mint az ételek, italok, életmód, szokások stb. okozta ú. n. szerzett szagok is nagy, sőt a legtöbbször éppen döntő szerepet játszanak. Ezért a tulaj donképen csak a környezet hatásán alapuló

„népi szag”-ot élesen meg kell különböztetnünk a velünk- született, specifikus, ú. n. „faji illat-tól, amely úgy látszik, éppúgy rassz jellegnek tekintendő, mint testünk egyéb örök- lődő bélyegei. Ezen mitsem változtat az a körülmény, hogy az ezirányú kutatások még a kezdet kezdetén állanak s nem rendelkezünk kidolgozott tárgyilagos módszerekkel sem.

Mindenesetre alapvető fontosságú azonban, hogy már ebben az irányban is megtette az első lépést Zwaardemaker hol- land orvos, aki egy szagmérőt (Olfaktometer) szerkesztett, mellyel a szaglás finomságát meg lehet állapítani. Az új ké-

szüléket gyakorlatilag is kipróbálta honfitársa, dr. Xxxxxx, s megállapította, hogy Jávában a bennszülöttek szagláséles- sége körülbelül kétszer akkora, mint az ott élő európaiaké. A következő fontos lépés minden bizonnyal a verejték- nek és az emberi test különböző illatainak tüzetes kémiai elemzése lesz, amellyel a mirigyek szövettani szerkezetének és az emberi testen való eloszlásának tanulmányozása kell hogy párhuzamosan haladjon. Ekkor lesznek megindíthatok az- után, reális bázisra támaszkodva, az idevágó örökléstani vizsgálatok is. Egyébként Xxxxx Xxxxxxx már az eddigiek alapján is valószínűnek tartja, hogy a verejték- és egyéb mirigyek váladékának illatában csakugyan vannak olyan öröklődő különbségek, amelyek a nagy rasszcsoportokra (negrid, mongolid, europid stb.) specifikusan jellemzők s így a többiekkel egyenlőértékű rassz jellegnek tekinthetők.

Végül a lélektani tényezőket is figyelembe kell ven- nünk, mert ezek révén jutunk el az emberi test illatától az általa kiváltott rokonszenv vagy ellenszenv kapcsán, többek között a faji előítélet kérdéséhez.

Íme, az ú. n. „faji előítélet” keletkezéséért tehát olyan tényezőket is felelőssé kell tennünk, amelyekre eddig nem is igen gondoltunk, nevezetesen testünk illatát.

Lássuk most ezt a faji előítéletet kissé közelebbről.

C) Faji előítélet

Nagy tévedés volna, ha azt hinnők, hogy a csoport (faji) előítélet csupán a már említett „saját név”-ben s az ú. n.

„faji szépségideál” alakjában nyilvánul meg. Reányomja az bélyegét az ősember és a primitív népek életének sok más jelenségére is. Sőt mondhatjuk, hogy az embeinek ember- rel szemben való viselkedésének primitív fokon, ha nem is kizárólagos, de mindenesetre legfőbb szabályozója és irányí- tója éppén a faji előítélet. Szinte nincs a primitív embernek olyan megnyilvánulása, melyre valamiképen ne hatna, vagy amelyben valamiképen kifejezésre ne jutna.

Xxxx xxx xxx Xxxxxxx, ,a brazíliai indiánok nagyszerű kutatója írja „Unter den Naturvölkern Zentralbrasiliens.

Berlin, 1894” c. munkájában, hogy ott az erkölcsfogalmak a legszorosabban a törzshöz való tartozóság szerint igazod- nak. Ha lopás történik, azt mindig idegen követi el. Az egy közösségben lakó embereknek kevés oly holmijuk van, amit érdemes volna egymástól elvenniök. Különben is a tolvajt nagyon hamar felfedeznék. Ellenben minden törzsnek van saját vagyona, ami a szomszédok irigységét felkeltheti. Ezért a bakairi-indiánoknál „mi” egyszersmind azt is jelenti, hogy

„jó”, a „nem mi” pedig azt, hogy „rossz, fösvény, egészség- telen”. Minden rossz, főleg betegség, az idegenektől szár- mazik s a halált az idegen varázslók okozzák.

Még tüzetesebben foglalkozik a kérdéssel Westermarck:

„Ursprung und Entwicklung der Moralbegriffe. Leipzig, 1907-09” c. munkájában.

„Az erkölcs az összes vadaknál tiltja a gyilkosságot és lopást – mondja Xxxxxxxxxxx. – A jótékonyságot köte- lességnek tartják, a nagylelkűséget erény gyanánt dicsérik

– a kölcsönös segítést szabályozó szokásaik gyakran jobban kötelezők, mint a mienk – és sokan közülük nagyfokú igaz- ságszeretet által tűnnek ki. És mégis messziremenő különb- ségek vannak az életnek, a tulajdonnak, az igazságnak és más személyekkel való érintkezésnek kérdéseivel kapcsolatos visel- kedésre vonatkozó nézetek tekintetében a természeti népek és kultúrnépek között. A vadaknál a gyilkosság, lopás, becs telenség tilalma, valamint ,a jótékonyság és barátságosság kötelessége rendesen csak a törzsön, közösségen belüli érintkezésben érvényes. A gyilkosságot, csalást, lopást a hozzájuktartozókkal szemben többnyire elítélik, az idegen- nel szemben azonban megengedettnek tartják, sőt dicsérik.

A „Xxxxx Xxxxxx et dona ferentes” szállóige eredete lényegében szintén ide tartozik.

Ha végigtekintünk az emberiség történetén s a primitív népek életén, lépten-nyomon az ú. n. faji előítélet legkülön- bözőbb megnyilvánulásaira akadunk. Történetírásuk, művé- szetük, tudományos felfogásuk, jogszokásaik, értékítéleteik, erkölcsi felfogásuk, eszményeik, isteneik, a jövő élet elgon- dolása stb. mind, mind ezen egocentrikus és ethnocentrikus gondolkodás hatása alatt áll.

A faji előítélet két alapvetően különálló, sőt egymással szembenálló csoportra választja szét az ember számára a világot. Az egyik a csoport, melyben ő van, az „én” cso- portja, a másik a csoporton kívüliek, az idegenek, a más- fajták, a többi emberek.

Hogy azután ez az „én-csoport”, a fajbéliek csoportja eset- ről-esetre igen különböző terjedelmű, a dolog lényegén tu- lajdonképen mit sem változtat, legfeljebb, hogy az eredeti csoporton belül újabb differenciálódás áll be a faji előítélet terhelte gondolkodásmód alapján.

Minthogy pedig minden emberi csoportnak van gyen- gébb vagy erősebb csoportöntudata s azzal kapcsolatban bizonyos faji (csoport) előítélete, mert magát valamilyen szempontból a többitől különbözőnek, különbnek, értéke- sebbnek, szebbnek, jobbnak stb. tartja, ezért az emberiség tulajdonképen a faji előítélet alapján elkülönülő, sőt egy- mással szembenálló kisebb-nagyobb csoportoknak ezreiből állt mindig és áll ma is. S úgy látszik, hogy e tekintetben a kultúra se igen jelent mást – legalább is eddigi fejlődés- szakának legnagyobb részén –, mint a lényeget nem érintő jelentéktelen formaváltozást csupán, nevezetesen az „én”- csoport határának nagyobbmérvű kiterjesztését s az ősi faji előítéletnek más alakban való megnyilatkozását, sőt nem ritkán tudatosabbá, tervszerűvé és kegyetlenebbé válását.

Ám lássunk néhány példát.

Közismert, hogy a régi görögök és rómaiak lenézték, megvetették az idegen fajtájúakat, mint alsóbbrangú embe- reket, „barbárok”-at. Főleg a színesbőrűekről ítélkeztek szi- gorúan. Xxxxx, aki az emberisége nemesekre és nemtele- nekre osztotta, nem fogadta be őket „Respublica”-jába s a rabszolgaságot jogosnak tartotta. Xxxxxxxx szerint alig job- bak, mint az állatok.

Xxxxxxxxxxx az ókor legnagyobb természettudósa, sem volt sokkal különb véleménnyel róluk, mert azt írja: „Be van bizonyítva az a tétel, hogy kétféle ember van: olyjanok, kik terjmészettől fogva szabadok és olyanok kik természet- től fogva rabszolgák kiknél az érdek és igazságosság igazol- ják a rabszolgaállapotot.”

Xxxxxxx orvosi _munkáiban – H oe r n es szerint – csak annyira értékelte őket, mint az ökröket vagy disznókat s

!hogy Xxxxxxx sem tekintette őket igazi embereknek, azt „ut externus alieno paene non sit hominis vicc'„ mondása bizo- (nyítja. A testi-lelki alsóbbrangúságot még Augusztus csá- szár idejében is a „fekete” jelzővel fejezték ki, viszont a fehér, világos szín egyúttal a szellemi világosságot is jelentette.

Lényegében ugyanez ,a felfogás csendül ki Xxxxx kony- veiből, midőn a zsidókat, mint Isten kiválasztott népét em- legeti, a többit pedig egyszerűen csak „emberek”-nek ne- vezi, vagy hogy a világosság gyermekeivel szembeállítja a sötétség gyermekeit s Isten gyermekeivel az emberek leá- nyait. De megvan a Talmudban éppúgy, mint az indusok szent könyvében a Rigveda-ban, Buddha tanai között, az izlandi Eddak-ban vagy az indusok nagy eposzában, a Ra- mayana-ban.

Az ősi felfogást élénken ábrázolják az ókor köralakú térképei (Herodotos, Ephoros, Polybios), melyek közepén az általuk ismert akkori kultúrvilág látható, ,a szélek felé pedig mindenféle torz, állatías külsejű, mesebeli emberek, az ú. n. „perem-népek” (eschatoi androon) foglalnak helyet.

Ez az elfogult gondolkodásmód volt az oka jórészt an- nak, hogy a régi íróknak az idegen fajtájúakról írott tudósí- tásai hemzsegnek a rosszindulatú, lenéző vagy legalább is erősen torzított, túlzott leírásoktól és megjegyzésektől.

Hogy a faji előítélet szemüvegén át való szemlélet mi- lyen torzképekhez vezette a régi írókat, arra csak néhány példát említek.

Idősb Xxxxxxx beszéli, hogy Észak-Afrikában él egy hermaphrodita néptörzs. Ezek egyszemélyben férfiak és nők is. Xxxxxxxxxxx szerint jobbmellük férfi, a bal pedig női mell. Gellius és Xxxxx Xxxxxxx említik – régibb források alap- ján –, hogy a Himalája vidékén élő vadembereknek a lábukfeje hátrafelé van fordulva, de azért rendkívül gyor- san futnak. Xxxxxxxxxxx hozzáteszi, hogy egy-egy lábukon nyolc ujjuk s mindegyik szemgödörben két szemgolyójuk

van. Nagyon elterjedt volt a kutyafejű emberekről való hiedelem, kik Ktesisas szerint 120.000-en éltek.

Xxxxxxx, Xxxxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxxxxxx, Pomponius Xxxx, Xxxxxx stb. munkái tele vannak ilyenféle tudósítások- kal. Említést tesznek pl. egy indiai törzsről, xxxxxx női éle- tükben csak egyszer szülnek s az újszülöttek azonnal szürkék lesznek. Egy másik törzsben a nők ötéves korban szülnek, s nem élnek tovább hétéves koruknál. Egy indiai nép kígyó-

1. Az ókori írók mesebeli népei.

szerűen görbe lábairól s arról volt nevezetes, hogy orruk helyén csak likak voltak. A Ganges környékén meg olyan törzs élt, kiknek nem volt szájuk s így étel helyett a gyö- kerek és vadalmák szagával táplálkozott, azonban erősebb szag már halálos volt reájuk. Írnak fejnélküli népekről, kik- nek szemei a vállukon voltak; törpékről, kik kecskéken és kosokon lovagolnak s kunyhóikat sárból, tollakból és tojás- héjból készítik; nagyorrúakról, lólábúakról, amazonokról, kik magasabbak és erősebbek, mint a férfiak; népekről, kik-

nek alsó ajkuk akkora, hogy a nap heve ellen védekeznek vele; 140-200 évig élő makrobiótákról; ernyőlábúakról, kik- nek csak egy lábuk van ugyan, de annak akkora a feje, hogy hanyatt fekve ernyő gyanánt használják; szőrös emberek- ről; állati szarvakkal, szőrös állati farokkal bíró törzsekről; népekről, kiknek akkora a fülcimpájuk, hogy vele egész ar- cukat betakarhatják.

„Nem az a csodálatos – mondja Hoernes –, hogy ilyen meseszerű tudósításokat valaha leírtak, hanem hogy azok ismételten hitelre találtak s az újkor elejéig az emberi tudáskincsnek tekintélyes részét alkották.”

S valóban, az ókori írók e meseszerű emberfajtái tovább élnek, szaporodnak és tovább torzulnak az egész közép- koron keresztül, sőt nem vesznek ki teljesen az újkorban sem. Mihelyt messzi idegen országokról, főleg Ethiópiáról, Indiáról, a rejtelmes Keletről van szó, legott feltűnnek a különös népségek is s a középkori térképek nagy részének (pl. Erbstorf-Karte) kedvelt díszei. Néhányat közülök a mel- lékelt ábrákon mutatunk be Xxxxxxxx Xxxxxxx Krónikája (1493) nyomán.

Kérdés már most, vájjon éltek-e csakugyan ilyen kü- lönös emberfajták az ókorban, mint ahogyan az eredeti tudósítások azt hirdetik, avagy csupán az utazók és írók fantáziájában létező s minden komolyabb alapot nélkülöző fantazmagóriáknak kell őket tekintenünk.

Ma, amikor a. modern embertani és néprajzi kutatások folytán ismerjük egyfelől az emberi alak normális és kóros variációit, s másfelől a föld különböző vidékein élő népeket és azok szokásait, – tudjuk és igazolhatjuk, hogy e tudó- sítások legtöbbjének, legalább is az első leírás vagy elmon- dás alkalmával, volt valami reális magvuk. Egyszer tényleg előforduló kóros elváltozások, betegségek és fejlődési rend- ellenességek (túlszőrösség, ujjhiány, többujjúság, törpe- és óriásnövés, hermaphroditizmus, stb.), máskor meg valóban létező, de felületesen megfigyelt és a faji előítélet szem- üvegén keresztül torzítva leírt népszokások, divatjelenségek, sőt faji sajátságok (pl. koponyatorzítás, füldugasz, ajk- és orrpecek, lábtorzítás, álarc, kutyatánc, tetoválás, szőrös faj-

ták, törpe rasszok stb.) szolgáltatták hozzájuk a kiindulási alapot. A későbbi másolók és illusztrátorok azután, részint mivel nem értették a tudósítást, részint, hogy könyvüket érdekesebbé tegyék, ezt a kis reális magot mind jobban el- torzították, amennyiben szószerinti értelemben vett kutya- fejű, kecskelábú, madárfejű stb. embereket írtak és rajzoltak le. így történt ez pl. Xxxxx Xxxx hiteles útleírásaival is. Ő

2. Régi hun ábrázolás.

(Kínai bronzfaragás.)

ázsiai utazása alkalmával csakugyan járt olyan tatár-törzsek közelében, akik torzították koponyájukat s akiket a szom- szédos törzsek éppen ezért „kutyafejűek”-nek csúfoltak. Xxxxx Xxxx ezt hűségesen le is írja. Későbbi illusztrátorai azután a kérdést egyszerűen úgy intézték el, hogy ember- testre tényleg kutyafejet rajzoltak.

Honfoglaló őseinket is ilyen szemüvegen át nézték a nyugati népek, ezért nem valami hízelgő a kép, amit róluk festenek. Pedig hogy nem lehettek olyan nagyon csúnyák, azt nemcsak a mai magyarság közismert szépségéből követ- keztethetjük, hanem az egykorú keleti kútfők is tanúsítják, akik „jó kinézésű” magyarokról írnak.

Xxxxxxxx a hunokat úgy jellemzi, hogy „aránytalanul nagy fejük monstruózus külsőt ad nekik. Kétlábú állatok- nak, vagy ama rosszul faragott faszobrok másainak tarthat- nók őket, amikkel a hidak karfáit szokták díszíteni”. Kü- lönben ugyanígy gondolkodott a magyar nép is a tatárokról és törökökről s képük ma is „kutyafejű tatár” néven él emlékezetében.

Azt hihetnők már most, hogy talán csak az emberre vonatkozó tudományok terén tudatlan ókor, és a „sötét” jelzővel illetett középkor embere ítélte meg embertársát a faji előítélet szemüvegén keresztül. Az újkor embere azon- ban, akinek alkalma volt közelről, személyes tapasztalatok alapján megismerni a színesbőrű rasszoknak nemcsak a leg- nagyobb, ú. n. kultúr- és félkultúrcsoportjait, hanem a leg- primitívebbnek tartott természeti népeket: a veddákat, bus- manokat, ausztráliaiakat, középafrikai pygmaeusokat stb. is, s aki hosszabb-rövidebb ideig köztük élve, láthatta, napról- napra tapasztalhatta, hogy azok, ha különböznek is tőlünk, lényegében mégis bizonyos kultúrában élő emberek, kiket ugyanolyan érzések, szenvedélyek, ideálok, jó és rossz tulaj- donságok vezetnek, lelkesítenek, ,akár bennünket, „kultúr· emberek”-et, – mondom, ez az újkori, a „sötét” középkor- ral szemben „felvilágosodott”-nak nevezett kor embere, bi- zonyára belátta a faji előítélet tévedéseit s szakítva vele, humánus, az összes többi embereket lényegében önmagával azonosnak, Isten képére teremtett embereknek tartó, nézet- nek és meggyőződésnek adott helyet?

Távolról sem. A mesebeli népekről, a „félig ember, félig állat”-féle emberfajtákról szóló tudósítások ugyan meg- ritkultak, hatalmas gyarmatok s azokban modern városok keletkeztek a primitív népek lakta területeken, sőt intézmé- nyeket alapítottak e népek testi és lelki sajátságainak, szo- kásainak, életmódjának tanulmányozására.

Ám a fehér ember nem szűnt meg továbbra sem ma- gát egészen kiváltságosnak, a testi és szellemi fejlődés leg- magasabb fokán állónak, a színesbőrűeket pedig alsóbb- rangú, a fejlődésnek alacsonyabb, az állatokéhoz sokkal kö- zelebb eső fokán álló lényeknek tartani, kiknek alsóbbrangú-

sága nem látszólagos, nem a kedvezőtlen kültermészeti vi- szonyok által létrehozott, hanem az öröklés megváltoztatha- tatlan törvényei által megszabott.

A forma változott, de a lényeg maradt mindenben a régi.

Ha Xxxxx-al együtt sokan túlzásnak tartották is Xxxxxxx azon állítását, hogy a hottentották és főleg a busmanok úgy erkölcsileg, mint fizikailag alig különböznek az orangutántól, viszont Nőtt nem egyedül a saját véleményét fejezte ki akkor, amikor azt írja, hogy egész Afrikát a 10þ-tól délre olyan emberek lakják, akiknek értelmük éppen olyan sötét, mint bőrük, s akiknek koponyaalkata a jövőbeli javulás minden reményét utópisztikus álommá teszi.

Kétségkívül voltak józanabbul gondolkodók is, akik úgy látták, hogy a primitív népek nagy része erkölcsiség és szel- lemiség tekintetében, legalább ami a lényeget illeti, nem igen áll alacsonyabban, mint sok európai ország népének legalsó rétege. Voltak, akik elismerték, hogy a természeti népek agyvelejével kedvezőbb körülmények között sokkal nagyobb kultúrteljesítmények volnának elérhetők. Sőt voltak túlzók, akik a paradicsomi boldog állapot mintaképét látták a rom- latlannak tartott primitív népek életében s a természethez való visszatérést sürgették. Az utazók nagy része azonban sötét színnel festette szellemi alsóbbrangúságukat, erkölcsi elfajulásukat – és az olvasók nagy tábora inkább ezeknek adott igazat. Még oly kiváló tudós, mint Xxxxxxxx is, azt írja a négerről, hogy „az állat, amely oly sokat fal, ameny- nyit csak tud s oly keveset dolgozik, amennyit csak lehet”.

Úgynevezett „tudományos” társulatok alakultak, meg a múlt század elején is, annak vitatására, hogy a rabszolga- ság jogosult-e, s a színesbőrűek valóban alsóbbrangúak-e. Különféle „tudományos” elméletek keletkeztek, melyek az egyes emberfajtáknak egymástól való alapvető testi és lelki különbözőségét hirdették s az emberiséget több, egymástól már eredetileg különböző törzsből (polygenismus) származ- tatták.

Xxxxx, a nagy rendszerező, aki „Systema naturae. 1735”

c. munkájában a természettudományos gondolkodást Xxxxxx- xxxxx óta először alkalmazta az emberre, az emberi nemet

három fajra osztotta. A legtökéletesebbel, a „bölcs ember- rel (Homo sapiens: a normális európai, ázsiai, afrikai, ameri- kai) szembeállította a „vad ember”-t (Homo ferus: egészen alsórangú állatias embertörzsek, valamint egyes vademberek, akik erdőkben, állatok között nőttek fel, egész testüket szőr borítja s beszélni sem tudnak), és a „torz-ember”-t (Homo monstruosus: abnormis, kóros emberek, törpék, óriások, makrokefálok, hülyék, mikrokefálok stb.).

Még tudományosabb, mert lényegében a koponya alaki változataira támaszkodó, Blumenbach osztályozása (De gene- ris humani varietate nativa, 1775), aki híres s a tankönyvek- ben a legutóbbi időkig általánosan használt, az antropológia történetében pedig valóban korszakalkotó rendszerében, az emberiséget öt változatra (varietas) különítette. Ezt az öt emberfajtát azonban lényegében Xxxxxxxxxx sem tartotta egyenlő értékűnek, mert középre állította rendszerében a fehér embert (varietas caucasioa), mint a legharmonikusabb, legszebb alakot s körülötte csoportosította a többi négy faj- tát (varietas ethiopica, asiatica, americana, malayica); szóval a színesbőrűeket, mint többé-kevésbbé szélsőségeseket. A fehér ember számára a „kaukázusi fajta” nevet is egyene- sen azért választotta, mert a Kaukázusban élnek a legszebb emberek: a cserkeszek, georgiaiak, grúzok stb.

És ha a többi osztályozásokat tekintjük, azok legnagyobb részében is benne van az a gondolat, hogy a fehér ember valami más, magasabbrangú, tökéletesebb, mint a színesek.

Legradikálisabban intézte el a kérdést B. Meiners:

„Grundriss der Geschichte der Menschheit Lemgo, 1793” c. munkájában. Az ő lelkét annyira bántotta az emberfajták legnagyobb részének rútsága, hogy az egész emberiséget egy- szerűen két osztályra különítette. Az egyik volt a „szép” em- berek csoportja, amibe természetesen csak a fehér rassz tar- tozott, a másik pedig a „csúnyák” csoportja, ahová az összes többi, tehát a színes fajtákat sorozta.

Xxxxxx, a nagytudományú és xxxxxxxxx német költő, aki tulajdonképen a humanista gondolkodás egyik képviselője, s aki nagyobb súlyt helyezett az emberiségnek nemzeti, mint rasszbeli tagolódására, állítólag szintén azon a véleményen

volt, hogy minden kultúra a „szép” emberfajtáktól származik, ezek pedig Weinländer szerint kizárólagosan a magastermetű, hosszutejű északi rasszhoz (Homo nordicus) tartoznak.

Ám nem tudatos fajielőítélet-e mindez, amely lényegében alig különbözik a Gobineau nyomdokain kifejlődött s főleg Xxxxxxxx és Xxxxxxx munkássága folytán elterjedt Homo nordicus imádattól, az ú. n. „pannordismus”-tól, amely nem- csak a német nép, de az egész emberiség üdvét, boldogságát is egyesegyedül az északi rassz, a Homo nordicus tisztaságá- tól, a germánok fennmaradásától és elszaporodásától várja?

A fehér embernek ez az elfogultsága, ú. n. „faji előítélete” azonban nemcsak a színesbőrűekkel szemben nyilvánult meg, hanem – mint azt már a fenti példák némelyikében láthat- tuk, a fehér ember egyes csoportjai is hasonlóképen gondol- kodtak egymásról. Sőt ez az ethnocentrisztikus gondolkodás beférkőzött még a tudomány berkeibe is s magában az árja- kérdés értelmezésében és rasszantropológiai magyarázásában is érdekes és igen jellemző felfogáskülönbségeket termelt. Amíg ugyanis a német antropológusok nagy része az ő nép- testüknek csakugyan ősi rasszelemét alkotó hosszúfejű és világosszínű északi rasszban (Homo nordicus) látta az em- beri kultúra legfőbb termelőit és hordozóit: az igazi árjákat s elég volt az egyik esetben vagy helyen csak hosszúfejűsé- get, ,a másikban meg csak szőkeséget észlelniük s máris mind- két esetben bizonyítottnak hitték, hogy ott valóban ősárják- kal van dolguk, addig az olasz Sergi, több honfitársával együtt homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselt s az ősi árják szőkeségét és északi rasszbeliségét minden alapnélküli legen- dának tartotta, ők India, Perzsia régi és újabb népeinek be- ható tanulmányozása alapján arra a megállapításra jutottak, hogy az árják eredetileg ugyan hosszúfejűek, de barnák és alacsonyak voltak, mint aminők a földközitengervidékiek ma is, s az igazi árjanépek fő rasszeleme nem az északi, hanem a mediterrán rassz, amely az olaszoknak, spanyoloknak ma is legnagyobb gyakoriságú fajtaeleme. Ezért az európai rasszo- kat nem Ázsiából, hanem Észak- és Közép-Afrikából származ- tatták s a fehér és fekete ember eredetét közös gyökérre: a Notanthropus eurafricanus-ra vezették vissza. Mi más ez,

mint a legjellegzetesebbnek tartott saját rasszelemnek: észa- kon a nordicus rassznak, délen pedig a mediterrán rassznak a csoportelőítélet alapján való egyoldalú előtérbetolása és felértékelése?

Ám, ha a fehér ember általában ilyen elfogult az összes színesbőrűekkel szemben, sőt a fehér emberen belül is min- den csoport a másikkal szemben, kérdés, vájjon milyen véle- ménnyel vannak a színesbőrűek egymásról és rólunk, fehér emberekről.

Érdekes mindjárt maga a szín kérdése.

A fehér szín Afrikában sok helyen, mint a királyok és előkelők ruhájának színe szerepel ugyan, mégis általában a fekete szín az, ,amit kedvelnek, szépnek tartanak. Szobrászati alkotásaikat is többnyire feketére vagy sötétbarnára színezik. A zulu király szokott ugyan fehérben járni, az ő hivatalos megtisztelő megszólítása azonban Mungo Park szerint mégis csak az, hogy: „ön, aki fekete”.

Akra vidékén a néger katonák, amikor harcba indulnak, fehér festékkel mázolják be testüket, hogy minél utálatosabb és ijesztőbb külsejűek legyenek; viszont az asanti és yarribai négerek a gonosz szellemeket tartják fehéreknek, amint azt Bowdich, Römer és Clapperton tudósításai tanúsítják.

„Ha azt mondanák valakinek, hogy világosszínű, vagy olyan, mint egy fehér ember – írja Xxxxxx –, azt a kafir a maga részéről igen rossz bóknak venné.” Találkozott egy világosabbszínű négerrel, aki színe miatt igen boldogtalannak érezte magát s panaszkodott, hogy egy leány sem akar hozzá férjhez menni.

Xxxxx és Xxxxxxxxxx szerint a négerek az albínók vilá- gosabb színét is utálják s félnek tőle, mert a rossz egészség jelének, vagy a rossz szellemek varázslatának tartják. Ezért nem lehet csodálkozni, ha első találkozáskor a fehér európai- val szemben is félelmet és undort éreznek.

Xxxxx Xxxxxx írja, hogy amint a mi dajkáink a mumussal, úgy „a szerecsen dajkák azzal ijesztgetik ,a gyermekeket, bogy eljön a fehér ember és megeszi őket.” A keletafrikai partokon, amikor a néger gyermekek Xxxxxxx meglátták, így

kiáltottak fel: „Nézzétek csak azt a fehér embert, hát nem olyan mint egy fehér majom?”

Xxxxxxxxxx részletesen ecseteli azt az ijedelmet, amit a fehér szín a négerek között keltett, amikor először láttak európait.

Xxxxx Xxxxx Nubiában tapasztalta, hogy ott a fehér színt „hibának, sőt valami nagyon illetlen dolognak” tartják. De úgylátszik, hasonló felfogás uralkodik az újguineai pápuák között is, mert Xxxxx szerint, amikor európaiakkal először találkoztak, nem annyira a csodálkozás, mint inkább az ijedt- ség és mély utálat tükröződött arcukon.

A malájok, polynéziaiak, fidzsi-szigetiek sincsenek el- ragadtatva az európai halvány színétől, mert Xxxxxxxx sze- rint azt, éppúgy mint az albinókét, beteges jelenségnek tekintik.

Xxxxxx írja, hogy „Jávában Xxxxxxxx asszony szerint a sárga, nem pedig a fehérszínű leányt tartják szépségnek. Egy kochin-kínai ember megvetőleg beszélte el az ottani angol követ nejéről, hogy annak olyan fehér fogai vannak, mint a kutyának és olyan rózsás testszíne, mint a burgonyavirágnak. Egy tahitiszigeti bennszülött mellett a fehérbőrű európai úgy hat, mint a kertész mesterségesen halványított virága a szabadban nőtt virág mellett”.

Ami a színesbőrűeknek úgy európaiakkal, mint más színesbőrűekkel szemben való egyéb viselkedését illeti (az utazók egyhangú tanúsága szerint), minden fajtára bizonyos büszkeség, önérzetesség jellemző. Más azonban viselkedésük és erkölcsi felfogásuk honfitársaikkal, mint egy európaival szemben. Egymás között igazmondók, becsületesek, szótartók, egymástsegítők. „A fehérekkel való kereskedés azonban

– mondja Xxxxxxxx – kapzsivá és szemtelenné tette őket.” A tolvajlást európaitól többnyire megengedett dolognak tartják.

Általában a néger a fehér emberben ellenséget, betola- kodott idegent lát, akitől fél, akiről mindig titkos gonosz szán- dékot tételez fel s aki megcsalja őt, – írja Xxxxx: Anthro- pologie der Naturvölker c. nagy munkájában. Ahol a fehér emberrel még nem kerültek érintkezésbe, ott becsületesség,

őszinteség tapasztalható közöttük, a fehér ember hatására azonban a nemes vonások csakhamar eltűnnek jellemül· bői- A kafferekre vonatkozólag Xxxxxxxxxxx is megerősíti, hogy ott, ahol a rabszolgakereskedés még nem érintette őket, min- denütt jólelkűek, vendégszeretők, hálásak, s Xxxxx szerint ezeket a tulajdonságokat nem tekintik különös erénynek, hanem valami egészen természetes, magától értetődő dolognak.

Delegorgue tudósításából tudjuk, hogy a zuluk félelemmel és bizalmatlansággal viseltetnek a fehérek iránt, elhúzódnak tőlük, részint nemzeti büszkeségből, részint mert előre meg- érzik, vagy talán mert már tudják, hogy mit várhatnak tőlük. De büszkék a különfajta négerek egymással szemben is. A legnagyobb lenézést és megvetést azonban a törpe nége- rek (pygmaeusok) iránt tanúsítják alacsony termetük és utá- latos szokásaik miatt.

Még nagyobb az ellentét a maláji és a fehér ember kö- zött. „A maláji,– írja Xxxxxx: „Die Inlandstämme der Malayi- schen Halbinsel. Jena, 1905.” című klasszikus munkájában – minden idegent a sors által neki juttatott érett gyümölcsnek tekint s egyetlen gondolata, hogy azt minél jobban kipré- selje.” A szomszédos szemangokat és szenoikat, akik szintén büszkék és az idegenekkel szemben nagyon önérzetesek, de egyébként igen barátságosak, igazmondók és becsületesek, éppen e jellemtulajdonságaik miatt lenézik, mert ők azt primi- tív vonásnak tartják.

De úgylátszik, hogy a malájoknak van is némi okuk arra, hogy a fehér emberben ellenségüket lássák. Nem sok az a jó – írja Xxxxx említett munkájában –, amit a malájok az európaiak részéről tapasztaltak. A belföldi ipart, kereskedel- met megbénították, idegen érdekek szolgálatába állították s mindennel csak annyiban törődtek, amennyiben az nekik hasznot hozott. Mindamaz intézményeket, visszaéléseket, amik a nép magasabb fejlődését akadályozták, továbbra is érintet- lenül meghagyták. Tűrték a rabszolgaságot, az emberrablást és emberkereskedést, sőt abban a hollandusok maguk is részt vettek. Csak 1854-ben tiltották meg Holland-Indiában a rab- szolgák nyilvános eladását.

Nagyon jellemző, amit Xxxxx a Mariana-szigetcsoport bennszülötteiről közöl. „A ganiszigetiek félénkek voltak, de az összes többi észak- és déliszigetiek mindnyájan nagyon hiúk és büszkék; ők magukat a többi természeti népek min- tájára a világ legelső és legjobb népének tartják, s megvetés- sel tekintenek a többiekre, aminthogy a spanyolokról is azt hitték, hogy csak azért jöttek oda, mert az ő életük a földön a legkívánatosabb.”

A természeti népek eredeti gondolkodásmódjának egyik legérdekesebb példáját szolgáltatják a ceylonszigeti veddák, kiket a Xxxxxxx testvérek alapos tanulmányai nyomán (Die Weddas auf Ceylon. Wiesbaden, 1892–93.) elég jól isme- rünk. A szinghalák krónikái félénkségük miatt démonoknak, az indusok nagy eposza a Xxxxxxxx pedig majmoknak nevezi őket. Valóban a szinghalák nagy lenézéssel tekintenek a veddákra s kigúnyolják őket tudatlanságuk és primitív kul- túrájuk miatt. Ám hasonlóképen vélekednek a veddák is a szinghalákról és tamilokról. Az európaiakkal és minden ide- gennel szemben eleinte rendkívül félénkek, szótlanok, sőt ha lehet, rögtön el is menekülnek, olyannyira, hogy régebben azt hitték róluk, hogy varázslók s láthatatlanná tudják magu- kat tenni. Ritkábban lehet őket látni, mint a legfélénkebb állatokat. Valójában azonban nem annyira félelem az, amit ők az idegenekkel szemben éreznek, hanem inkább dac, bizal- matlanság, sőt megvetés. Igen önérzetesek és rendkívül érzé- kenyek is. Nem tűrik, hogy idegen megérintse őket, vagy valamit a kezükből kivegyen. Legérzékenyebbek a gúnnyal szemben. Velük együtt szabad nevetni, de ha őket nevetik ki, rögtön a fejsze vagy az íjj után kapnak.

A polynéziaiakat az összes utazók harcos s igen büszke, önérzetes embereknek írják le. Így azután nem igen csodál- kozhatunk azon, ha az a megalázó bánásmód, amiben az európaiak részesítették őket, nem volt alkalmas arra, hogy a fehér ember iránti rokonszenvüket fejlessze.

Az ausztráliaiak úgy ismeretesek, mint a mai emberiség- nek testileg-lelkileg valóban legprimitívebb csoportja. Büsz- keségük és önérzetességük azonban egyáltalán nem kisebb, mint a többi természeti népé. – „Senki másról nem ismerik

el, hogy különb volna náluk – írja Hale –, egyenlőknek, tartják magukat a legmagasabbrangúakkal, rögtön leülnek, ha a szobába lépnek, senkit se szólítanak meg másként, mint nevén. Ha dolgozniok kellett, azt felelték, hogy csak a fehér ember dolgozik, a fekete viszont gentleman.” Ezért erőszakkal vagy fenyegetéssel nem is igen lehet elérni náluk semmit.

Hasonlót írnak amerikai indiánokról, akik talán vala- mennyi természeti nép között a legönérzetesebbek, a leg- büszkébbek. Gúny, lenézés, megszégyenítés vérig sérti s bosszúállóvá, kegyetlenné teszi őket.

A kaliforniaiak bizalmatlanok, ellenséges érzelműek az európaiakkal szemben, de ennek Xxxxx szerint az a bánásmód az oka, amiben a fehér ember részesítette őket. A hegyi törzsek ajándékokat hoztak mindig a spanyoloknak, bár igen ritkán találkoztak. De ez a ritka találkozás is untig elég volt arra, hogy azt a vágyat keltse bennük, bár soha többé ne látnák a fehér embert.

Gondolkodásukra jellemző, hogy a fehér embert e sza- vakkal szokták dicsérni: „Majdnem olyan ügyes vagy, mint egy indián”. Xxxxxxx, akit szidnak, annak azt mondják:

„Olyan ostoba vagy, akár egy fehér ember.” – Valóban az indiánok egyáltalán nincsenek elragadtatva az európaiak kul- túrájától, erkölcsétől s velük szemben tanúsított viselke- désétől.

Gondolkodásukba, erkölcsi felfogásukba nagyon bele- világít az a kis epizód, amely Xxxxxxxx közlése szerint a virginiai kormány és az irokéz indiánok által kötött lancasteri szerződés aláírásakor (1744) történt. Az amerikai kormány felajánlotta az indiánoknak, hogy küldjenek néhány fiatal indiánt a virginiai kollégiumba, hogy ott neveljék őket.

„Mi tudjuk – felelték az indián követek –, hogy ti igen sokra becsülitek azt a tanultságot, ami az ilyen kollégiumok- ban szerezhető, s hogy fiaink neveltetése nektek nagy költ- séget okozna. Jóságtokról meg vagyunk győződve és hálás szívvel köszönjük azt. De nektek, akik oly okosak vagytok, tudnotok kell, hogy különböző népeknek különböző képzeteik vannak s nem fogjátok rossz néven venni, ha az efajta nevelés-

ről a mi képzeteink nem ugyanazok, mint a tiétek. Már van erről némi tapasztalatunk: néhány fiúnk korábban már volt az északi tartományok kollégiumaiban. Oktatták ott őket a ti összes tudományaitokban, de amikor hozzánk visszajöttek, rossz futók voltak, nem tudtak abból semmit, ami szükséges az erdei élethez, nem voltak képesek tűrni a hideget és szom- júságot, nem tudtak kunyhót építeni, szarvast fogni, ellensé- get ölni, nyelvünket rosszul beszélték, nem voltak alkalmasak sem vadászoknak, sem harcosoknak, sem tanácsadóknak, tel- jesen „semmirevalók” voltak. Mi azonban mégis nagyon le- kötelezve érezzük magunkat nektek ajánlatotokért, ha nem is fogadjuk azt el, és hogy hálánkat megmutassuk, szeretnők, ha ti küldenétek hozzánk fiaitok közül egy tucatot neve- lésre, hogy nagy gondossággal mindenre megtanítsuk őket, amit mi tudunk és férfiakká neveljük.”

És hogy ez nem szórványos eset, hanem a természeti népeknek általánosan elterjedt gondolkodásmódja, arról meg- győz bennünket Gerland tudósítása. Amikor ugyanis az an- gol kormány az ausztráliai bennszülöttektől néhány gyerme- ket elvitt, hogy próbaképen neveltesse őket, az egyik öreg ausztráliai e szavakra fakadt:

„Ha máskor elviszitek a mi gyermekeinket a ti iskolá- tokba, akkor én a ti gyermekeiteket fogom az erdőbe kicsalni és valami csakugyan hasznosra megtanítani, úgymint halászni, vadászni, fegyvert, hálót készíteni. – De mi jót tanulnak a mi gyermekeink tőletek?”

Ε kérdést sok primitív nép feltehetné a velük érintke- zésben álló fehér embernek s bizony a legtöbbször nem volna könnyű reá a felelet.

Amikor az ausztráliaiakat felfedezték s az első európaiak (1788) ott letelepedtek, számukat 150.000-re becsülték. 1893- ban már csak 30.000-en voltak. Ma pedig a tisztavérű benn- szülöttek száma alig 2–3000. Ezek az első angol gyarmatosok deportált fegyencek voltak, akik valósággal mészárolták a bennszülötteket s a legkisebb sérelemre kegyetlen hajtó- vadászatot rendeztek reájuk.

Tazmánia szigete 1804-ben lett angol birtok s a benn- szülöttek száma akkor 7000 és 20.000 között lehetett. Alig

alakult meg itt is a gyarmatosok telepe, már is összeütkö- zésbe jutottak a bennszülöttekkel. Ezek kenguruvadászatot tartva, asszonyostól, gyermekestől gyanútlanul közeledtek a telep felé. Ám a gyarmatosok azt hitték, hogy támadni akar- nak s közéjük lőttek. Máskor a gyarmatosok üdvözlésére zöld ágakkal énekelve közeledő bennszülött csoportra adtak sor- tüzet. Amikor pedig ,a bennszülöttek egy gyarmatost, aki kegyetlen volt hozzájuk, megöltek, az összes gyarmatosok irtóhadjáratot indítottak ellenük. Ennek az embertelen bánás- módnak lett az eredménye, hogy 1832-ig a bennszülöttek száma 120 főre csökkent. Ekkor Flinders szigetre szállították őket. De már hiába volt a jó bánásmód, a tazmánok nem érezték jól magukat az új környezetben, búskomorak lettek, nem szaporodtak s 1869-ben meghalt Xxxxxxx Xxxxxx, az utolsó tazmán férfi, 1876-ban pedig Truganina, az utolsó taz- mán nő. így halt ki a fehér ember jóvoltából ez a rendkívül érdekes ősi emberfajta, a humanizmus arculcsapásával a tudomány nagy kárára, s így szó szerint igaza van dr. Story- nak, hogy „a bennszülöttek művelődését célzó törekvéseket a halál követte”.

A Sandwich szigeteken, amikor Xxxx 1779-ben felfedezte, még 300.000 bennszülött élt. Számuk 1823-ban még 142.000, de 1872-ben már csak 51.000 lélek. Az újzélandi maorik száma 1858-tól 1872-ig 32%-kal csökkent. A híres indián törzsek legnagyobb részének ma már hírmondója sincs. – A példák százait és ezreit lehetne felsorolni, amelyek mind a benn- szülöttek pusztulásáról tanúskodnak. Hasonló sors fenyegeti a természeti népeket mindenütt, ahol a fehér emberrel kerül- tek közelebbi érintkezésbe.

„A fehér ember jött nagy úszó hajókon – panaszolták Xxxxxxxx 1851-ben az ausztráliai Barabool törzs még életben lévő férfiai – kikötött nagy és apró állataival. Jött a „bum- bum”-jával és sátraival s a nagy fehér barát elvette tőlünk szegény Barabooloktól és gyermekeinktől ősi vadászterülete- inket. Majd sírva folytatták: – Hol vannak harcosaink? Xxx atyáink, xxxxxxx, testvéreink, nővéreink?... Halottak, mind halottak.”

Az ausztráliaiak, tázmánok pusztulása az angolok szégyen- foltja, az amerikai indiánokat főleg spanyolok, portugálok, franciák öldösték, Afrikában angolok, franciák, németek kegyetlenkedtek, a malájok elvadulása a hollandusok bűne, a Csendes-óceán bennszülötteinek pusztításában pedig részt vett szinte az egész „fehér” kultúrvilág.

Xxxxxxx-nak is méltán támadtak kételyei az európai kul- túra iránt, amikor látta Dobbo piacán, hogy a legvadabbnak tartott népek becsületesebben és békésebben közlekednek egymással, mint az európaiak.

„Azok az emberek nyersek – mondja Gerland –, de erkölcsileg nem romlottak, mi nem vagyunk nyersek de erkölcsileg elvadultak. Vérrel van trágyázva s a legsötétebb gonosztettekkel telehintve az a talaj, melyből a gyarmatok- nak oly gyakran és hangosan dicsért boldogsága kivirágzott. A világtörténelem nem ismer erkölcsi megbosszuló hivatalt, legkevésbbé a lemészárolt színesbőrűekkel szemben.”

íme elvonult előttünk – bár csak egészen halvány kör- vonalakban –, a faji előítélet szülte világ tarka mozaikképe, mely egyszer mosolyra vonta ajkunkat, máskor meg szégyen- pírral futtatta be arcunkat s könnyel telítette szemeinket.

A faji előítélet általános jelenség, valamilyen formában minden embercsoportban megvan. Keletkezése a csoport ter- mészetéhez tartozik, illetve a csoportöntudat természetes velejárója, következménye. Szinte hajszálvékony a határ, amely a csoportöntudatot ,a faji előítélet kezdetétől, legele- mibb megnyilvánulásaitól elválasztja. Márpedig a csoportön- tudat nem káros, sőt szükséges tényező, a csoport összetar- tásának, erejének, jövőjének egyik nélkülözhetetlen biztosí- tója. A nemzeti öntudat lényegében szintén csoportöntudat s a nemzeti büszkeség tulajdonképen kezdődő faji előítélet. Ám tagadhatja-e valaki, hogy a jogos nemzeti büszkeségre nincsen szükség?

Abban a pillanatban azonban, amikor a faji előítélet értékelőítéletté válik, amikor zavarja tisztánlátásunkat, el- fogulttá teszi ítéletünket, s befolyásolja tetteinket, amikor ellentétet szít és szétbont, akkor káros.

Ezt a kárt megelőzhetjük, ha a szabadjára hagyott, köny- nyen faji előítéletté váló csoportöntudatot, vagy akár a már tényleg meglévő faji előítéletet az alkotó munka, a tudomá- nyos megismerés szolgálatába állítjuk. Ennek pedig két útja van aszerint, hogy az embercsoportok szempontjából általá- ban, avagy csak a saját csoportunk szempontjából nézzük-e a kérdést.

Az előbbi: az emberismeret; közelebbről rasszantropo- lógia. Az utóbbi: a nemzetismeret, illetve nemzeti antropo- lógia. Lássuk a fajkérdést e két szempontból közelebbről.

II. FEJEZET

MÚLT ÉS JELEN

1. A TUDOMÁNYTÖRTÉNET FONTOSSÁGA.

Valamely tudomány vagy problémakör megismeréséhez és megértéséhez legjobb bevezetés, a legcélravezetőbb út és mód az, ha előbb történetét ismerjük meg.

A tudomány története olyan, mint a jó tükör. Ebben látjuk meg tisztán és világosan a problémák keletkezését, fejlődését, felfogásának és megoldási kísérleteinek századról- századra hullámzó változásait; a körülötte csoportosuló különféle véleményeket, nézeteltéréseket, harcokat, a hasz- nált módszereket, megoldási kísérleteket; a felsorakoztatott bizonyítékokat s az azokból leszűrt – vélt vagy valódi – eredményeket. Megtanuljuk belőle, hogy lényegében a leg- divatosabb, a legújabbnak látszó problémák sem újak való- ban, legfeljebb csak a köntös új, amelyben ma jelentkeznek; vagy csak azért tűnnek fel újaknak, mert régen elfeledtük azokat s nem tudjuk, hogy megoldásukon már a múltban is oly sok kiváló elme fáradozott, sőt értékes eredményeket is ért el.

Aki a tudomány történetét nem ismeri, az olyan, mint a közellátó, aki nem lát tovább az orránál s neki megy az előtte álló tárgyaknak és akadályoknak, a helyett, hogy ki- kerülné azokat. Aki egy-egy kérdésnek csak jelen állását, ma divatos felfogását, mai megoldáskísérleteit ismeri, az annak lényegét nem is érti, ezért könnyen tévedésekbe esik, túlzásokra ragadtatja magát s mindent csak közelről, szubjek- tíven lát és ítél.

2. KELET NÉPEINEK FAJISMERETE AZ Ó-KORBAN.

Bár az embertan s azon belül a fajkérdés tudománya csak a legújabb korban fejlődött ki, maga a probléma meg- volt már a legrégibb ó-korban.

Nehéz volna eldönteni, hogy időben melyik nagy elme vagy nép nevéhez fűződik az első faj ismereti megállapítás

3. Diluviális elefántcsontfaragvány Brassenpouyból.

s hogy az ó-kor népei és tudósai e kérdésben részletesebben mit tudtak, vagy hogyan gondolkodtak.

A legrégibb múltról csak ,a népek szentkönyvei, mon- dái és legendái, valamint fennmaradt különféle művészi alkotásai tanúskodnak. Ám ezek a szentkönyvek és művészi alkotások mind azt bizonyítják, hogy az ember az ú. n. faji különbségeket már korán észrevette és értékelte.

Erre vall már maga az a tény, hogy a művészet első meg- nyilvánulásai között ott találjuk mindjárt az emberi alak ábrázolását is. És bizonyára nem egészen véletlen, hogy az első emberi ábrázolások a diluviumnak éppen abba a kor- szakába esnek (aurignacien-magdalénien), amelyben az első

4. Xxxxxx király és királyné. (Turini múzeum.)

5. Asszír király és hetita isten (orieníalid és armenid rassz).

rasszbeli differenciálódás is, hiteles leletek alapján, kétségte- lenül megállapítható. A Willendorf-i, Lespugues-i, Mentone-i, Savignano-i és egyéb Venus-szobrok őskori művészei kétség- kívül látták, észrevették már a fontotabb rasszkülönb- ségeket s törekedtek is azt szobraikon úgy-ahogy kifejezésre juttatni. Sajnos, a magdalénien korszaktól a történelmi kor hajnalhasadásáig sem művészetről, sem rasszábrázolásról komolyabban nem beszélhetünk.

A történelmi korban szinte csaknem azonos időben jelennek meg az első rasszantropológiai ábrázolások, leírások és egyéb fajismereti adatok úgy a közeli, mint a távoli Keleten.

6. A szőke Xxxxxx. (Egykorú relief.)

A szumér, babylóniai, perzsa, asszír szobrok, dombor- művek már a Kr. e. 3-ik, de főleg az 1-ső évezredből nem- csak ábrázolják az emberi alakot, hanem azon egyéni, nemi, faji különbségeket is feltüntetnek, mégpedig sokszor meg- lepő élethűséggel annak bizonyságául, hogy pontosan meg- figyelték a saját fajtájuk és az idegen népek testi különb- ségeit, rasszbélyegeit s ismerték azoknak jelentőségét is.

Különösen kiválnak közülük az asszír királyi paloták nagyszerű kő- és bronzreliefjei. Ezek legszebbjei II. Xxxxx- xxxxxxxx (Kr. e. 883-859) és III. Salmanasar (Kr. e. 859-824) palotáiban találhatók. Ezek a szobrok, domborművek sokáig nagybecsű tárházai és forrásai lesznek a Közel-Kelet ókori rasszantropológiajára vonatkozó ismereteknek.

De becsesek a fajkérdés tudománya szempontjából a papyruszok is, amelyek nemcsak az orvosi és természettudo-

0

7. Assurnasirpal áldozata. (Xxxxx Xxxxxxxxxxx.)

mányok fejlettségéről, állattenyésztésről és nemesítésről tanúskodnak, hanem már az emberre vonatkozólag is euge- nikai célzatú rendeleteket és tanácsokat tartalmaznak.

A föníciaiak gyarmatosításai s a zsidók kereskedelmi utazásai bizonyára messzi területekről hoztak fajismereti adatokat és nagy mértékben kitágították a rasszantropológiai látókört. A testi bélyegekkel és testi szépséggel azonban ők keveset törődtek s az ábrázoló művészeteknek reájuk jellemző fejletlensége, sőt hiánya folytán alig hagyományoztak reánk e téren valamit. Annál fejlettebb volt azonban náluk a ver- ség, a leszármazás tudata, s annál inkább törődtek a család es gyermekáldás ügyével. Ezért szentkönyveik tele vannak,

többnyire egyoldalú faji előítélet sugalmazta, fajvédelmi és eugenikai tanácsokkal, sőt rendeletekkel.

8. Xxxxxxxx írnok a király előtt. 9. Szolga feje. (Elő-Ázsia.)

A vérség és leszármazás tudatos ápolásáról tanúskodik az „Ó-Testamentum” sok része is, „néptáblá”-ja pedig (Genesis 10, fej.) a népeknek legelső rendszeres összeállítása genetikus szempontok és térbeli eloszlás szerint. Az emberi- ség főtörzseinek Noé (Xxxx) három fiától való származta- tását az újkorban Pownal, Cuvier, Nőtt és sokan mások, az első valóságos rasszosztályozásnak tartották és Japhet-ben a fehér, Sem-ben a sárga s Ham(Kham)-ban a fekete főrassz ősapját látták és tisztelték.

Valamennyi eddig tárgyalt ókori népet felülmúlja a faj- antropológia számára való jelentőség tekintetében Egyiptom. Kedvező földrajzi helyzete, kultúrájának már a Kr. e. 4-ik évezredben elért magas fejlettsége és sokirányú kapcsolata három földrész emberfajtáinak megfigyelésére nyújtott itt számos alkalmat. Talán ezzel magyarázható, hogy az ó-egyip- tomi királysírok (XVIII–XXI. dinasztia) pompás freskói a rasszantropológiai ábrázolásoknak, úgy óriási gazdagsága, mint nagyfokú tudatossága tekintetében messze túlszárnyal- ják még az asszír szobrokat is.

10. Ethiópiaiak hozzák az adót.

Különösen kiválnak I. Minephta sírüregének és I. Seti alabástrom szarkofágjának sírfestményei, amelyek már nem véletlenül megismert népek és egyének tipizált egyes ábra-

11. Adófizető palesztiniaiak.

zolásai, hanem az emberfajtáknak – szinte tudományos kutatások, vagy legalább szemlélődés alapján nyert s cél- tudatosan rendszerbe foglalt – jellegzetes típusai. Vagyis

itt már valóságos rasszosztályozással, illetve ahhoz készült kiváló illusztrációkkal van dolgunk. A festmények ugyanis azt a jelenetet ábrázolják, amidőn Horus isten, a népek pásztora, a föld négy világtája felé lakó különféle embereket (vagyis az egyiptomiak által ismert emberfajtákat) 12-es és 16-os csoportokban az elhunyt lelkek bírája elé vezeti.

12. A négy egyiptomi rassz. (E. Chantre után.)

Az első csoportban az egyiptomiakat látjuk vöröses- barna bőrrel, hosszú fejjel, egyenes vagy finoman hajlott orral, hosszú fekete hajjal, nemes vonásokkal. Nem nehéz felismerni bennük a mai mediterrán rasszt.

A második csoportban a sárgás-barna bőrű, rövid fejű, erősen hajlott nagyorrú, dús hajú és szakállú ázsiaiak vagy asszírok, zsidók, perzsák foglalnak helyet s típusuk a mai előázsiai vagy a taurid rassznak felel meg.

A harmadik csoportot az etiópiai vagy szudáni négerek alkotják sötétbarna-fekete bőrrel, gyapjas hajjal, széles orral, duzzadt ajakkal és előreálló (prognath) állcsonttal, vagyis tipikus negrid rasszjellegekkel.

A negyedik csoportba tartoznak végül az északi eredetű tamahuk (az egyiptomiak lybiai szomszédjai), kikre a fehér bőr, szőke haj, vörös szakáll, keskeny, hajlott orr, kék szem, energikus vonások a jellemzők, amik az ú. n. északi (nordicus) rassz tipikus ismertető bélyegei.

Ezen csoportosztályozás értékét főleg az adja meg, hogy nem csupán egy-egy szembetűnő jelleget vett figyelembe, hanem az összes fontosabb testi bélyegek (bőrszín, fejalak, orralak, hajszín és hajalak, arcalak, testtartás, arcvonások stb.) összehasonlítása alapján készült s így valóságos, termé-

14. Lybiai. 15. Megkötözött ázsiai. (Ebert, Reallexikon.) (Egyiptom.)

szetes rassztípusokat tüntet fel. Ezért van az, hogy az egyes típusokat mindjárt fel is ismerjük.

Hogy az egyiptomiak a szomatikus bélyegeket meny- nyire megfigyelték, az is bizonyítja, hogy IV. Xxxxxxxxx (1375 körül) idejéből való egyik himnus a napot a bőrszín teremtő-istennője gyanánt magasztalja. A Tut anch Xxxx

sírjában (1350 körül) talált fametszetek viszont a birodalom- mal északon és délen szomszédos két nagy népcsoportnak,

16. Foglyok. (Egyiptom.)

illetve rasszkörnek, ú. m. az előázsiainak és xxxxxxxx rassz- antropológiai ellentétességét ábrázolják e korban szokatlan természethűséggel.

17. Philisíeus foglyok III. Ramses templomában.

Rendkívül becsesek fajismereti szempontból azok a különféle szobrok, mellszobrok, fejek, s főleg a nagy szám- ban kiásott agyag portrait-figurák, amelyek az orientalid,

negrid, taurid rasszkeveredés legkülönbözőbb fokait tárják elénk. A normális rasszábrázolások mellett találunk azután pompás testalkati és társadalmi (foglalkozás) típusokat, vala-

18. Xxxxxxxxx és négerek. (Tut anch Amon sírjából.)

mint kóros és rendellenes alakokat is (törpék, steatopygiás nők stb.).

Természetesen az ó-egyiptomi rasszábrázolások sem men-

19. Xxxxxx néger nők gyermekkel. (Ebert, Reallexikon,)

xxxxx mindig a faji előítélet hatásától, amely önmagát szebb, az idegent pedig csúnyább, nevetségesebb színben iparkodik feltüntetni. Mindamellett a fennmaradt adatok – noha csak

20. Xxxxxxx néger rabszolgák egyiptomi őrökkel.

21. I. Sesosztris. 22. Xxxxxxx, a gyógyítás istene.

(Egyiptom.)

igen kis töredékét alkotják az ó-egyiptomi kultúra ezirányú egykori gazdagságának – kétségtelenné teszik, hogy az egyiptomiak fajismerete igen fejlett és tágkörű volt. Sőt úgy- látszik, ők a fajkérdés problémáinak gyakorlati megoldásával is foglalkoztak. Legalább erre vallanak a papyruszokon fenn- maradt eugenikai útmutatások és tanácsok, valamint a leg- felső társadalmi rétegek fajvédelmi óvóintézkedései.

Tovább kelet felé az egyiptomiakhoz viszonyítva igen kevés fajantropológiai adatot találunk az ó-korban s inkább csak sejtésekre vagyunk utalva. így pl. Perzsiára vonatko- zólag az Avesta homályos eugenikai célzásain kívül alig tu- dunk valamit.

Valamivel jobb a helyzet Indiában, ahol – az anatómiai ismeretek nagy fejlettségétől eltekintve is – már több jel

23. Ranofer főpap.

24. Bronz figura.

(Egyptom, 5. dinasztia.) (EbHrt, Reallexikon.)

vall arra, hogy fajantropológiai szemléletük nem csupán pri- mitív faji előítéleten, hanem komolyabb rasszmegfigyeléseken is alapult. De erre lehetőségük is akadt bőven, mert hiszen két, egymástól élesen különböző s úgy kultúrában, mint szel- lemi képességekben is távol álló emberfajta: az északról be- nyomuló világos színű és magas termetű „arya”-k s a délebbre

szorult, sötét színű, kicsi termetű, lapos orrú „dasyu”-k keve- redtek itt egymással s hoztak létre különböző korcslakos- ságot. Bizonyára ezzel függ össze hőskölteményüknek, a Ramayana-nak és híres orvosi könyvüknek: az Ayur-Veda- nak több helye s az erősen fejlett, egymástól élesen elkülö- nülő kasztrendszer.

A messzi keleten: Kínában az emberi ábrázolások csak későn érnek el bizonyos fokú természethűséget, ezért a faji antropológiai adatok is csekély számúak. Része volt ebben annak is, hogy a kínaiak csaknem mindenütt mongolid rassz- beliségü népekkel voltak körülvéve s így rasszismeretük már eleve szűk körben mozgott. Amint azonban idegen faj- tájú népekkel kerültek érintkezésbe, csakhamar felébredt rasszbeli érdeklődésük is, ami egyfelől azok ábrázolásában, másfelől a velük szemben való arisztokratikus elzárkózásban, tehát bizonyos fokú fajvédelemben, nyilvánult meg. Bizonyára ezzel függ össze, hogy régi orvosi könyveikben és Xxxxxxxxx tanaiban sok fajvédelmi és eugenikai vonatkozás található.

3. A GÖRÖGÖK ÉS RÓMAIAK FAJTUDOMANYA.

Amíg az eddig tárgyalt népeknél és kultúrákban a faj- ismeret több-kevesebb jelentőségű szétszórt adatok alakjá- ban szerepel, addig a görögöknél már bizonyos rendszerbe foglalás első kísérleteiről, szóval némi fajtudományról be- szélhetünk. Az emberi alaknak az igen magas fokot elért különféle művészi alkotásokban megrögzített ábrázolásai mellett a különböző tudományágak művelői szolgáltattak igen becses adatokat és figyelemre méltó elgondolásokat.

Ami a görög művészetet illeti, itt főleg az edényfestészet és szobrászat alkotásaiban találunk igen becses embertani adatokat. Mindkettő az emberi anatómia kiváló ismeretéről és finom megfigyelőképességről tanúskodik. Azonban a ma- gas művészi nívó mellett is, nem tudni mi okból a görög művészet rasszantropológiai szempontból mégsem adott annyit, mint az egyiptomi. A görög művészetet ugyanis nem a fajtabeliség, nem a rasszbélyegek, nem a természetnek mi- nél reálisabb ábrázolása érdekelte, hanem a szép emberi alak,

a szimmetria, a megvalósítandó eszmény, az ideális típus. Ezért, ha szobraik, festményeik között előfordulnak is kitűnő néger, szkytha, alpi, armenid stb. ábrázolások, sőt konstitú- ciós típusok is, azok egyfelől igen ritkák, másfelől pedig in- kább csak az ellentétek kidomborítására, vagy a bűn és ne- vetségesség ábrázolására szolgáltak. Legtöbb művészi alko- tásuk az ideális emberi alakot, a szép görög nőt és férfit tün- teti fel. Nem csoda, ha a testaránytan a görögöknél igen fejlett volt, ha a művészek között különféle „kánon”-ok vol- tak forgalomban s ha Xxxxxxxxxxx mintaszobra: a Doryphoros sokáig a legtökéletesebb emberi testarány példája volt.

A művészet mellett a görög tudomány is iparkodott meg- közelíteni és felfedni az emberi lény rejtélyét, és pedig egy- szerre több oldalról is. Az utazók, történetírók, orvosok és természettudósok az emberi test s a rasszbeliség megisme- réséhez gyűjöttek értékes anyagot, a filozófusok pedig a lélek titkainak kifürkészését kísérelték meg. Ε kettős, testi és lelki, szemléletnek az eredménye az, hogy a görög tudománynak sikerült először képet adni az „egész ember”-ről. A sok név közül négy emelkedik itt ki különösen: az egyik Xxxxxxxxx, a geográfus történettudós, a másik Xxxxxxxxxxx, az orvos, a harmadik Xxxxxx, a filozófus, a negyedik Xxxxxxxxxxx, a ter- mészettudós.

Herodotos (Kr. e. 484-425), a történetírás atyja, tulaj- doríkepen az első antropológus-ethnográfus kutató. Az ide- gen népek történetéről, szokásairól, hagyományairól szóló mesteri leírásai tele vannak faji antropológiai adatokkal, amelyek azért becsesek, mert jórészt maga személyesen látta őket. Xxxx pedig másoktól vesz át, azt a sok utazás alatt szerzett tapasztalatok alapján komoly kritika tárgyává teszi s hozzáfűzi, hogy valószínűnek, hihetőnek tartja-e vagy sem. ő nem a természettudományi rasszt, hanem a vér, nyelv és kultúra közössége által jellemzett „ethnos”-okat írja le, vagyis azt, amit ma „néptest”-nek nevezünk, aminek a nagy rasszkeveredés dacára is mindig van többé-kevésbbé jelleg- zetes testi típusa, psychikai jelleme és viselkedésmódja. Lényegében elismeri ugyan az öröklést, mellette azonban 3 klíma és életviszonyok hatásának igen nagy jelentőséget és

szerepet tulajdonít, ö különbözteti meg először a természeti népeket a kultúrnépektől s az emberiséget a bőr színe alap- ján három fő csoportra osztja: ú. m. 1. fehér, 2. fekete, és

3. középszínű (sárga). Az emberiség e három fő alaki cso- portja azóta a legtöbb antropológiai osztályozásban szerepel s az emberiség ősi rasszhásadásának bizonyult. – És hogy Xxxxxxxxx milyen jó megfigyelő és leíró volt, bizonyítja könyvének Xxxxxx hadjáratairól szóló része, melyben az

25. Ephoros térképe.

etiópiaiakról azt írja, hogy a keletiek egyeneshajúak, a nyugatiak pedig gyapjashajúak. Ε megállapításának helyes- ségét 2350 év múlva Xxxxxx Xxxxxxxxxx és Xxxxxxxxx a haj alakjára épített osztályozása igazolta.

Xxxxxxxxx-sal kapcsolatban említem Ephorost (Kr. e. 405-330), kinek köralakú térképe és a rajta feltüntetett nép- osztályozás tipikus kifejezője a faji előítéleten alapuló an- thropocentrisztikus gondolkodásnak. Térképén ugyanis kö- zépen foglalnak helyet a görögök, mint igazi uralkodó nép. Közvetlen környezetükben nyugaton a földközitengerieket, keleten a perzsákat találjuk. Távolabbi körben ábrázolja északnyugaton a keltákat, északkeleten a szkythákat, dél-

nyugaton az etiópiaiakat, délkeleten az indusokat. Ezek kö- zött átmeneti alakokat különböztet meg, aminők a kelto- szkythák, indo-szkythák és indo-európaiak. Végül térképé- nek peremén a mindenféle mesés népeket (hyperboreusok, makrobioták, arimaspok stb.), az eschatoi androon-t jelzi, kiket ma is peremnépeknek nevez gyakran a tudomány. Akárcsak Xxxxxx filogenetikai rasszosztályozását látnók ma- gunk előtt, melyben a különféle emberfajták három filogene- tikai rétegben csoportosulnak, ú. m.: 1. uralkodó (avchimorph) rasszok, 2. kevert (metamorph) rasszok, 3. ősi (protomorph) rasszok.

Xxxxxxxxxx értékes adatokkal egészítik ki kortársai és követői, mint Xxxxxx, Xxxxxxx, Pytheas, Xxxxxxxxxxx, Xxxxxxx stb., akik azonban sem az adatok mennyisége, még kevésbbé azok hitelessége és synthesise tekintetében nem közelítik meg őt.

A görög orvosok közül Xxxxxxxxx (Kr. e. 520 körül) tartják az összehasonlító anatómia kezdeményezőjének, ki- nek nevéhez sok felfedezés (agyvelő és érzékszervek össze- függése, látóideg, Eustach-cső, artéria és vena különbsége stb.) fűződik. Még híresebbek az alexandriai iskola kiváló tagjai: Xxxxxxxxxx és Xxxxxxxxxxxx, kik anatómiai ismereteiket már emberboncolás útján szerezték.

Valamennyit felülmúlja azonban s antropológiai szem- pontból is sokkal nevezetesebb Xxxxxxxxxxx (Kr. e. 460-370), aki teljes joggal megérdemli az „orvostudomány atyja” meg- tisztelő jelzőt.

Xxxxxxxxxxxx úgy szokták feltüntetni, mint az egyoldalú miliő-elmélet egyik ókori legfőbb képviselőjét. Különösen híres a „Levegőről, vízről és helyekről” szóló könyvének az a helye, ahol a „nagyfejűek (makrokefaloi)”-ról beszél:

„Azokat a népeket – írja Xxxxxxxxxxx –, amelyek csak kevéssé különböznek egymástól, elhagyom; de elmondom, hogyan áll a dolog azokkal, akik a természet vagy szokások következtében különböznek. – Először a makrokefálokat kell említeni. Nincs más nép, amelynek hasonlóan alakított feje volna. Ügy látom, először a szokás (t. i. a mesterséges torzítás szokása) növelte meg a fejek hosszát, most pedig

a szokásnak a természet is segítségére jön. ők ugyanis azo- kat, kiknek leghosszabb fejük van, a legnemesebbeknek tartják. Az ő szokásuk (eljárásuk) a következő: mihelyt megszületik a gyermek s amíg a fej még gyenge és puha, alakítják azt és hosszirányban nőni kényszerítik .azáltal, hogy szalagokkal (pólyákkal) veszik körül és megfelelő mester- séges eszközöket alkalmaznak, hogy a fej kerek alakját meg- változtassák és hosszában megnöveljék. így kezdetben a szo- kás hatott a természetre; idők folytán azonban a természet annyira megszokta a reákényszerített formát, hogy nem volt többé szüksége kényszerre. A nemzőanyag az összes részek- ből jön, egészségesen jön az egészségestől s betegen a beteg- től. Ha kopaszok kopaszokat nemzenek, kékszeműek kék- szeműeket, nyomorékok rendesen nyomorékokat és más ala-

26. A koponyatorzítás módjai.

koknál ugyanígy, akkor miért ne származnának hosszú- fejűektől hosszúfejűek. De ez mégsem történik olyan általá- nos mértékben, mint az előbbi esetekben, mert a szokás már az emberek gondoskodása következtében nincs többé hasz- nálatban. Ez az én véleményem a dologról.”

Ε sorok azt a látszatot keltik, mintha Xxxxxxxxxxx a miliő befolyását fontosabbnak tartotta volna az öröklésnél. Pedig, hogy itt csak átmeneti modifikációra gondolhatott s hogy meg volt győződve az öröklés fontosságáról, az vilá- gosan kitetszik erkölcstanának 2. könyvéből, ahol azt írja, hogy „mindenekelőtt született hajlamra van szükség, mert ha a természet ellentmond, minden hiábavaló”.

És hogy mennyire jól látta Xxxxxxxxxxx a „rassz”-t is., arról a szkythák testalkatával kapcsolatban tett ama meg-

jegyzése győz meg bennünket, hogy „ők csak egymáshoz hasonlók és semmiképen nem hasonlítanak más emberek- hez”. Szinte Xxxxxxxxx 2100 évvel később elhangzott szavai, csak éppen hogy a rassz szót nem használja.

A görög filozófia két alapvető probléma kapcsán érde- kel itt különösebben bennünket. Az egyik a fejlődés (evo- lutio) eszméje, a másik az öröklés gondolata. – És nem csodálatos-e, hogy bár mindkettő katexochén természet- tudományi kérdés, amelynek megoldása egyenesen a termé- szettudományos kutatások fejlettségétől függ, a görög gon- dolkodóknak mégis sikerült a természettudományos isme- retek akkori fejlettsége mellett tisztán szellemtudományi alapon, az emberi elme elmélyedése segítségével megközelí- teni a megoldást.

Anaximander (Kr. e. 611-547), Anaximenes (Kr. e. 588-524), Heraklitos és Empedokles (Kr. e. 495–439) az evo- lutio gondolatát világítják meg más-más oldalról s Xxxxxx előzői gyanánt tekintendők, Protagoras (Kr. e. 480-410) pedig filozófiájában minden dolog mértékévé az embert teszi meg.

Még érdekesebb az átöröklés kérdése, amely körül két tábor alakult ki és állt szemben egymással.

Az egyik tagadta az öröklés jelentőségét, a környezet változtató hatására helyezi a fősúlyt s neveléssel, gyakor- lással mindent elérhetőnek vélt.

Így Antiphon szerint pl. „a természettől mindnyájan egy- formának vagyunk teremtve”.

Epicharm (Kr. e. 550-460) pedig azt hirdeti, hogy a

„gyakorlat többet ad, mint a jó képesség”. – Nagy jelen- tőséget tulajdonított a környezet hatásának, mint láttuk, He- rodotos és Xxxxxxxxxxx is.

Velük szemben azonban – éspedig úgylátszik, hogy a nagy többség –, bár szintén elismerte a miliő sokféle hatá- sát, mégis az átöröklést tartotta alapvetően fontosnak. Bizo- nyára ezzel függ össze az ősök kultuszának fejlettsége s a nemes származásnak oly nagyrabecsülése, hogy még szóno- kok és költők is gyakran hangoztatják.

Már Theogenes hirdeti, még a Kr. e. 6. sz. végén, hogy:

„Tengeri hagymából sem rózsa, sem jácint nem nő és rab- szolganőtől nem származik nemes gyermek”.

Az átöröklés sorsdöntő fontossága mellett tör pálcát, amikor azt mondja, hogy: „tisztán csak a tanítás által a rossz embert sohasem lehet jóvá tenni”.

Ezért szemrehányást tesz a nemeseknek, hogy kosokat, szamarakat, lovakat nemes törzsből válogatnak ki és nemes állatokkal keresztezik, „ám, hogy közönséges atya közönsé- ges leányát veszi el, azon egy nemes ember sem gondolkodik, csak hozzon neki elég pénzt”.

Költők, mint Xxxxxxxx és Xxxxxxxxx, az öröklött bélyeg és betegség dominantiáját éneklik meg, Xxxxxxxxx pedig már mai értelemben használja az eugenia szót és fogalmat, ame- lyet utána csak 22 évszázad multán sikerült Xxxxxxxxx ismét elismertetnie és a jövő tudománya nevéül (eugenika) el- fogadtatnia.

Senki sem vallotta és tanította azonban az átöröklés sorsdöntő fontosságát meggyőzőbben és módszeresebben az ókorban, mint az első attikai filozófiai iskola alapítója, Pla- ton (Kr. e. 427-347). ő mindazt rendszerbe foglalta és to- vább építette, amit elődei hirdettek és megállapítottak s való- ságos fajvédelmi és fajnemesítési rendszert dolgozott ki, amelyben az öröklés praedominantiája mellett elismeri a miliő, a nevelés, az akarat, az életmód – bár másodlagos, de azért éppen nem megvetendő – befolyását. Mindkettőt: az átöröklést és környezethatást egyaránt a közösség érde- kében űzendő fajnemesítés szolgálatába állítja.

Xxxxxx alaptétele, hogy a közösség, az állam teljesítmé- nyeit és jólétét tulajdonképen az egyes emberi nemzedékek határozzák meg, sőt döntik el, aszerint, hogy milyen házas- társat választanak maguknak s milyen utódokat hoznak létre. Ezért hangoztatja: „vőlegény és menyasszony arra gon- doljanak, hogy az államnak erejük szerint lehetőleg szép és pompás gyermekeket adományozzanak”. – Szerinte azon- ban nem elég, ha a jók csupán csak szaporodnak, hanem

„jól” is kell szaporodniuk, amit nem egyedül öröklött képes- ségeik révén érnek el, hanem neveltetés és akarat által is,

és az által, ha nem gonoszságban és jogtalanságban szapo- rodnak, mert „ez szükségszerűen átvitetik a gyermek tes- tére és lelkére s kifejeződésre jut bennök”.

Tanának túlzásai, melyekkel magát az egyéni tulajdonon, a szerelem és család jelentőségén túl teszi, a nőknek falansz- teri életet és csak rideg, „tenyészállatszerű” szerepet szán, ami ellen már tanítványa, Xxxxxxxxxxx is állást foglalt – itt bennünket nem érdekelnek.

Xxxxxx a filozófia kapcsán a lélekhez, még pedig az ú. n.

„rassz-lélek”-hez is eljutott, amikor a népek között szembe- tűnő lelki tulajdonságaik alapján három csoportot különböz- tet meg, ú. m.:

1. bátrak: a thrákok és szkythák,

2. pénzsóvárok: a föníciaiak és egyiptomiak,

3. tudományszeretők: a görögök.

Bármily primitívnek lássék is e felosztás, mégis kap- csolatba hozható mai rasszpszichológiai jellemzésekkel; a bátorság ugyanis csakugyan a nordicus-dinári, a pénzsóvár- ság az orientalid-taurid, a tudomány és művészetek szere- tete pedig a nordicus-mediterrán rasszok egyik jellegzetes tulajdonsága.

A görög természettudomány – annak elindítása, felvirá- goztatása és egyben befejezése is – Xxxxxxxxxxx nevéhez fűződik. Vitatni lehet, hogy mi játszott ebben nagyobb sze- repet: geniális tehetsége, avagy kiváló mecénásának, Xxxx Xxxxxxxxx példátlanul bőkezű támogatása-e? – Valószínű, hogy mind a kettő. Xxxxxxxxxxx tudományos kutatásait és könyvtárának fejlesztését Xxxx Xxxxxx állítólag 4 millió arany koronának megfelelő összeggel támogatta s Xxxxxxx szerint több ezer ember volt elfoglalva, hogy számára a föld különböző helyein állatokat, növényeket és más természeti ritkaságokat gyűjtsön. Vájjon jutott-e azóta is egyetlen ter- mészettudós hasonlóan kedvező helyzetbe bárhol a világon? És ily körülmények között csoda-e, hogy csak a természet- rajzról 36 könyvet írt; hogy hatása az ókor összes tudósai között a legnagyobb és legtovább tartó; hogy 2000 évig nem volt senki, aki úgy belelátott volna az élő természet titkaiba, mint Xxxxxxxxxxx, aki egyszemélyben nemcsak természet-

tudós, de kiváló filozófus is volt. ö a természettudományos kutatási módszer (indukció, analysis és synthesis együttes alkalmazása) és a természettudományos (biológiai) szemlélet megteremtője, ő látta és vizsgálta először az embert úgy mint a nagy, élő természet egyik tagját, s ő keresi először tudományosan „az ember helyét a természetben”.

Xxxxxxxxxxx vizsgálatai közben mindig az emberből indul ki s mindent az emberre vezet vissza, mint összes szerveiben a legtökéletesebb állatra, ö látja először világosan az emberi és állati szervezet rokonságát, de ő foglalja először rend- szerbe az ember és állat lényeges különbségeit is. Hirdeti a természetben a fokozatosság eszméjét, az élők világa külön- böző csoportjainak egymással való szoros kapcsolatát és „sok egymástól különböző csoportnak egymással való sok közös- ségét”. – Mi más ez, ha nem biológiai szemlélet?

Emellett ő úgy a hasonlóságokat, mint a különbségeket mindig az egész lény, a faj, nem, stb. szempontjából nézi, értékeli s a részletet csak arravalónak tartja, hogy abból az „egész”-et megértse. Jól látta az emberi alakon belül az életkor, nem, faj szerint való különbségeket s munkáiban egész sereg idevágó értékes megfigyelést közöl. De számára nem az emberi test a fontos, hanem a testből és lélekből álló „egész ember”. A lényeges különbségeket ember és embercsoportok között nem az alaktani, hanem a pszichikai és szociológiai oldalon keresi s a nemesek és nemtelenek csoportjában véli megtalálni. Ezért rassz-osztályozással nem is foglalkozik. Egyébként az átöröklés nagy jelentőségét ő is kiemeli s az eugenesis szükségességét hangoztatja.

Ezek után túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Xxxxxxxxxxx nemcsak az első igazi természettudós, de az első igazi antro- pológus is, aki „az ember természetrajzát” kutatja, s aki tulajdonképen modern teljességes antropológiát művel. Hová fejlődhetett volna az embertani tudomány, ha Xxxxxxxxxxxx hasonló utódok követték volna. Sajnos, ez nem történt meg. Előbb 2000 évnek kellett eltelnie, hogy az „ember természet- rajzát” Xxxxx ott folytathassa, ahol Xxxxxxxxxxx abbahagyta.

A görög tudomány Örököse Alexandria és Róma lett, de embertant, vagy tudományos fajkutatást, főleg pedig e szak-

mákban új ismereteket, mindkét helyen hiába keresünk. Az alexandriai portrait-festészet szolgáltatott ugyan némi rassz- ábrázolást. Xxxx Xxxxxx menetelései Indiába, majd a rómaiak hódító hadjáratai és egészen Kínáig eljutott kereskedelmi ügy- nökségei bizonyára bővítették a rassz-antropológiai látókört. De mindez csak szórványos adatokhoz vezetett, az adatok- nak rendszerbefoglalása, a synthesis, a tudomány a mi szem- pontunkból, csaknem teljesen hiányzott.

A római történetírók és természettudósok, mint Xxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx stb. kétségkívül egész csomó adatot közölnek a birodalom és a szomszédos terü- letek népeiről, valamint azok testi-lelki sajátságairól, de min- den rendszer és kritika nélkül, ezért a mese kibogozhatatla- nul összekeveredik náluk a valósággal. Még Xxxxx Xxxxxxx Xxxxxxxx természetrajza is tele van a különféle mesés népek- ről (hermaphroditák, kutyafejűek, egylábúak stb.) szóló fan- tasztikus leírásokkal.

A rómaiak egyébként a fajkérdéssel szemben teljesen közönyösek voltak. A barbárokat lenézték, a színesbőrűe- ket maguknál alacsonyabb rangúaknak tartották ugyan, de ezzel azután számukra el is volt intézve a faji probléma, őket az ember csak abból a szempontból érdekelte, hogy római polgár-e az illető vagy sem. Ezért mihelyt a rabszolga- felszabadítás következtében a színesbőrűek tömegesen ró- mai polgárokká váltak, legott megszűntek aggályaik, elült faji előítéletük s kezdetét vette a korlátlan rasszkeveredés, ami egyéb okokkal karöltve a rasszbeli összetétel lényeges megváltozása folytán elrómaiatlanodáshoz, majd a biroda- lom felbomlásához vezetett.

4. A KÖZÉPKORI EMBER ELFORDULÁSA A FAJKÉRDÉSTŐL

Amíg a görögök eszménye a szép test és a nemes szár- mazás volt s ezzel kapcsolatban az emberi test kultusza és tudománya az érdeklődés előterében állott, a középkorban egyszerre alaposan megváltozott a helyzet. A kereszténység

az emberiség figyelmét a testtől a lélek felé fordította. A test az ösztönök székhelye, a bűn csarnoka, ezért a testet a lélek uralma alá kell hajtani, fékezni, sanyargatni kell. A test elveszti régi jelentőségét, teljesen háttérbe szorul. Sőt bizonyos elfogultság nyilvánul meg vele szemben, amely még a „mens sana in corpore sano” elvet is teljesen elveti. A test kultusza helyébe a lélek kultusza kerül.

A test most legfeljebb csak annyiban érdekli az embert, amennyiben az a lélek székhelye. Ezért nem a test alaki változataira, törvényszerűségeire, nem az embernek az élők világához való viszonyára kíváncsiak, hanem inkább arra, van-e kölcsönhatás a test és a lélek között, a lélek hogyan hat a testre, hogyan jut kifejeződésre benne és hogy követ- keztethetünk-e az egész test, vagy részeinek alakjából, kü- lönféle viselkedéséből a lélekre, jellemre stb.

Az ember szomatológiája és természetrajza helyett te- hát a fiziognómiára terelődik a figyelem s az arcvonások- ból, taglejtésekből, egyes arc- és testrészek fejlettségéből, alakjából iparkodnak megközelíteni a lélek titkait. Még a szentatyák munkái is tele vannak fiziognómiai megjegyzé- sekkel.

Xxxxx Xxxxxx írja pl., hogy az ész köntösét a test cse- lekedeteiben ismerhetjük fel; és Xxxxx Xxxxxxx szerint: „az arc és a szemek, ha némák is, felfedik a szív titkait”. – Xxxxx Xxxxx pedig már egyenesen embertani gondolatot visz bele az arcismébe, amikor azt írja, hogy „a testi szervet használó erénynek minden cselekedete nem csupán a lélek képességétől függ, hanem a testi szerv dispositiójától is”.

A fiziognómia mellett azonban mindenféle fantasztikus tudományok is keletkeznek, amelyek a homlok ráncaiból (metoposcopia), a tenyér vonalaiból (chiromantia), az égi- testek állásából (astrologia juridica) stb. iparkodnak kinyo- mozni az ember jellemét és sorsát. A fiziognómiával együtt e tudományok pótolják e korban az ó-kor antropológiáját.

Hozzájárult mindehhez az a körülmény is, hogy az ana- tómia, amely az orvostudomány oldaláról ismét az emberi test rejtélyeire és az antropológia problémáira terelhette volna a figyelmet, szintén teljesen el volt hanyagolva, s az

emberi test boncolását egyház és állam egyaránt tiltotta. A középkor orvostudománya 1000 évig Galenusból élt, aki pedig anatómiai ismereteit tudvalevőleg állatok boncolásá- ból mentette. Csak amikor II. Xxxxxxx 1238-ban megengedte, hogy a nápolyi egyetemen minden ötödik évben egy hullát boncolhassanak, majd amikor a XIV. században mind több egyetem is hasonló engedélyt kapott, kezd kissé változni a helyzet.

De a kereszténység diadalrajutásával a fajkérdés is el- vesztette azt a jelentőségét, amelyet az ó-kornak, nem any- nyira exakt kutatásokon, mint inkább a faji előítéleten ala- puló, eugenikai tudománya neki tulajdonított. A keresztény felfogásban ugyanis az ember értékét nem nemes szárma- zása, hanem lelkisége, erényei adják meg. Amint a római nem nézte többé le a színesbőrűt, mihelyt az római polgár- jogot nyert, ugyanúgy a keresztény ember is lelki testvérét látta mindenkiben – tekintet nélkül bőrének színére vagy fejének alakjára –, aki megtért és megkeresztelkedett. A kereszténység kihúzta a talajt az ősi faji előítélet alól, mert mindnyájan Isten gyermekei vagyunk s kegyelmének része- sei lehetünk, ha őszintén akarjuk azt, bármilyen csoportban születtünk légyen, vagy bármilyen emberfajtához tartozzunk is. A szűk „én”-csoport most kibővült az egész keresztény emberiséggé. Amit a faji előítélet világában a „színesbőrű”, amit a görög-római kultúrvilág számára a „barbár” és a

„nemtelen” szavak jelentettek, azt most a „pogány” szó váltja fel, azzal a különbséggel, hogy amíg a „színesbőrű” sohasem lehetett „fehér”-ré, a „barbár” csak törvény alap- ján lehetett római polgárrá, addig minden pogány keresz- ténnyé lehet, ha azt igazán akarja s a keresztségét felveszi.

Természetes, hogy ilyen körülmények között és ilyen gondolkodás mellett nem volt, ami felkeltse és ébrentartsa a fajkérdés iránt való érdeklődést. A bibliai hármas osztá- lyozással, az összes emberfajtáknak Xxxx három fiától való származtatásával, minden rasszproblémát elintézettnek tekin- tettek, annál is inkább, mert a különféle fajtabélyegeket egyszerűen a változó környezet (milieu) hatásával magya- rázták. Legfeljebb az emberiség bölcsőjét, a paradicsom he-

lyét keresték több-kevesebb szenvedéllyel. Emellett a közép- kor rasszantropológiai látóköre is nagyon szűk volt, mert hiszen primitív népekkel érintkezésbe alig került.

Nem lévén tehát ösztönző inger, sem gyakorlati érdek, a fajkérdés tudománya is parlagon hevert. Az igazság kere- sésének puszta vágya magában ekkor még nem volt ele- gendő hajtóerő arra, hogy fajkutatásra ösztönözzön, annál kevésbbé, mert hiszen a szomszéd tudományok, közöttük a

27. Pygmaeusok korena darvakkal

természetrajz és néprajz is, teljesen fejletlenek voltak még. Érthető, ha ilyen körülmények között az emberi fantázia minden korlátozás nélkül szabadon csapongott s a föld isme- retlen területeit az ó-korból már jól ismert mesebeli népek- kel és lényekkel népesítette be, sőt azok számát még meg is növelte. Ezért a középkori térképek (Erbstoffkarte 1250 körül, Herefordkarte 1300 után, a „katalániai vázlat” stb.) egészen a nagy felfedezések koráig, tele vannak az ókori íróknak részben Afrikából, részben Indiából származó s onnan a kínai irodalomba is bejutott mindenféle mesebeli népeire vonatkozó adatokkal és ábrázolásokkal.

Amint régen a Biblia, most a különféle krónikák és mesés történetek alkotják a rasszantropológiai ismeretek forrását. A legszebb ilyen gyűjteményt: „Hartmann–Sche- del: Buch der Croniken und Geschichten, mit Figuren und Pildnüssen von Anbeginn der Welt bis auf diese unsere Zeit.

286 Blätter und, Karte. Gedruckt in Nürnberg von Xxxxx Xxxxx 1493.” címú híres munkájában találjuk, amely e kor- ban antropológiai szakkönyvnek és lexikonnak számított s Xxxx és Éva teremtésétől kezdve, képekben is bemutatja az emberiség történetét s a föld legelrejtettebb zugaiban élő csodás emberfajtákat. Ott vannak pl., hogy néhányat említ- sünk a sok közül: Indiában az „egylábuak (monskeli)”, ki-

ket „lábárnyékúak”-nak is neveznek, mivel arról nevezetesek, hogy hátukon fekve egyetlen óriási lábukat napernyő gya- nánt tartják maguk fölé; Szumatrától északra fekvő szige- teken a kutyafejűek (kynokephaloi), kiket azonban Ázsia különféle vidékeiről is emlegetnek; a Kaspi-tenger közelé- ben az óriási „phanesiaiak”, kik éjjel hatalmas füleikbe bur- kolódzva alusznak; Afrikában a fejnélküli „Blemmy”-ek, kik- nek a szeme és a szája a mellükön van; a Ganges forrás- vidékén a szájnélküli „astomi”-k, kik csak virágok és gyö- kerek illatával táplálkoznak. És így tovább.

A középkor második felében azonban, főleg annak vége felé, kezd lassan változni a helyzet. Először a 10. század- ban, majd fokozottabb mértékben a 13-14-ik században megindul az európai ember fajismereti látókörének tágulása kelet és dél felé. Ebben, a keresztes hadjáratok és a mon- golok betörése mellett, egyfelől a mohamedán, másfelől a keresztény utazók, kereskedelmi és politikai ügynökök ját- szanak nevezetes szerepet.

Időbelileg az araboké a kezdeményezés érdeme, ők men- tik meg Európa számára a görög tudományt és emberisme- retet, nagyarányú missziós és gyarmatosító munkásságukkal pedig új emberfajták közelebbi megismerését teszik lehe- tővé. Kr. után 700 körül már arab ügyvivőség volt Ceylon- ban s élénk kereskedelmi összeköttetésben állanak Kínában Kantonnal. A 10. században Xxx Xxxxxxx, mint Al-Mugtadir kalifa követe, a Volga-melléki bolgárokhoz utazik s részle- tekbe menő pompás leírásban számol be megfigyeléseiről. Massûdi viszont „Aranymezők és nemeskőbányák” című hí- res munkájában Indiát, a maláji szigetvilágot, Egyiptomot és Kelet-Európát ismerteti. Még híresebb a 14. század arab utazója, a marokkói Xxx Xxxxxx, aki egész Észak-Afrikát és Ázsia nagy részét bejárja s több rasszantropológiai jelen- tőségű megfigyelést közöl.

A keresztény utazók közül IV. Xxxxxxxxx pápa és Xxxxx Xxxxx francia király misszionáriusai és követei érdemelnek különösebb figyelmet. 1243-ban értesül Európa először a tungid-rassz leírásáról Narbonni Ivo lelkésznek Bécs érseké- hez intézett leveléből. Xxxxxxxx Piano di Carpini és Wil-

xxxx Xxxxxx ugyanezen időben a mongolokról, középázsiai ujgurokról, tangutokról, tibetiekről, baskiriai magyarokról hoznak igen becses, antropológiailag is értékesíthető adato- kat. A legnagyobb hatású középkori utazó azonban Xxxxx Xxxx, veneziai nemes, aki Középázsián keresztül Kínába megy, hosszú időt tölt Kublai nagykán udvarában Peking- ben, majd megfordul Hátsó-Indiában, a maláji szigeteken, tudósításokat hoz Japánról s pompás, még ma is élvezettel olvasott, eleven leírásban számol be Kelet csodás világáról és ott szerzett tapasztalatairól.

Mindezek a tudósítások azonban csupán vágyat ébresz- tettek az európai emberben a Kelet kincsei után, de komo- lyabb rassz-ismereti megmozduláshoz és szintézishez nem vezettek. Ehhez a középkori embernek nem volt meg sem a kellő tárgyi ismerete, sem a megfelelő világnézete.

5. AZ „ÚJKOR” ÚJBÓL MEGHÓDÍTJA AZ EMBERT.

Bármily kevés új ismeretet hozott is a középkor az em- ber- és fajtudomány terén, teljesen eredménytelennek azon- ban mégsem mondható, – legfeljebb, hogy eredményei csak később az újkor elején mutatkoznak. Sőt valójában az új- kor első két százada alig is tekinthető embertani szem- pontból másnak, mint a középkor közvetlen folytatásának és befejezésének.

Az idegen rasszok ismerete egyideig még továbbra is a föld ismeretlen vidékeire helyezett mesés lényekben s a róluk írott krónikákban és encyklopédiákban merül ki. A legolvasottabb és legnagyobb tekintélyű volt közöttük az olasz természettudósnak, Linné bolognai előfutárának, Xxxxxx Xxxxxxxxxx-nak „Monstrorum História. Bononiae, 1572” c. munkája. Még a kiváló zoológus: Xxxxxx Xxxxxx is köte- lességének tartotta, hogy ötkötetes állattanába: „História animalium. Tiguri, 1551/58.” is bevegye abc sorrendben e

különös lényeket. A középkorral szemben azonban bizonyos változást észlelünk itt; e lények rangsorolása és lakóhelye ugyanis lassan megváltozik. Most már mind gyakrabban találkozunk közöttük olyanokkal (sárkányok, hableányok, törpék, óriások, manók és mindenféle bálványok), amelyek szorosabban kapcsolódnak az ismert emberi alakkörrel, mint annak szélsőséges, kóros, torzszületésű változatai, vagyis lassan mindjobban közelednek a valósághoz, a tényleg lé- tező fejlődési rendellenességekhez, kóros esetekhez, ataviz- musokhoz és ethnografiai divatjelenségekhez.

A legutolsó idevágó összefoglalás: Xxxxxxxx Xxxxxxxxxx lipcsei tanárnak: „Anthropodemus Plutonicus. Das ist die neue Welt-Beschreibung von allerley Wunderbarliche Men- sche. 1666.” című munkája. Xxxxxxxxxx már nem fogad el vakon minden tudósítást, hanem kritika alá vonja azokat.

„Ha egy természetvizsgáló mindent elfogadna, amit fecseg- nek – írja Praetorius –, milyen szörnyű dolog lenne a Physica? Hát hogyan hihető az emberekről, hogy kecskéken és bakokon lovagolnak, fegyveres kézzel mennek a darvak ellen, egyik fáról a másikra ugranak, mint a mókus, és még sok más mesét?” – Ügy látszik, ő hatott hazánk fiára, Xxxxx Xxxxxxxx, a pozsonyi evangélikus papra is, „Sammlung merk- würdiger Naturseltenheiten des Königreichs Ungarn. Po- zson, 1778.” című munkája megírásában.

Jellemző sajátsága a középkor végének és az újkor ele- jének az is, hogy lassan kezd ismét visszatérni a lenézett emberi testhez. Az újkor embere a lélek mellett újból meg- látja, sőt művészetébe is mindjobban beleviszi az emberi test szépségeit, amit az újból megjelenő Venus, valamint az Xxxx és Éva szobrok illusztrálnak a legjobban.

Ezt a változást egyfelől az anatómiai ismeretek lassú fejlődése, másfelől a művészetek újjáébredése, s nem utol- jára Xxxxxxxxxxx műveinek arabból európai nyelvekre való fordítása és nyomában a természettudományos gondolkodás ébredése idézte elő. Mindez természetesen nem egyszerre, nem váratlanul, ugrásszerűen, hanem csak lassan, fokozato- san, a középkori gondolkodásmóddal még teljesen össze- szövődve, sőt gyakran annak vezetése mellett történt. –

Ez az oka, hogy a középkor és újkor fordulóján az emberi lélekre és testre vonatkozó ismeretek a filozófia keretében találkoznak újból össze s a metafizikán belül születik meg a testből és lélekből álló „egész” ember szemléletét szolgáló új tudomány: az „anthropologia”, mely a „kosmologia” és

„theologia” között foglalt helyet s velük együtt a „világ, ember, Isten” háromságát alkotja.

Íme, Xxxxxxxxxxx után 2000 évre tehát újból van ember- tudomány, amely most az „anthropologia” nevet kapta. Ez az anthropologia azonban lényegesen eltér attól, amit ma nevezünk anthropológiának. De lényegesen különbözik attól is, amit Xxxxxxxxxxx értett és művelt emberismeret alatt. – Ez az anthropologia az embert nem mint a természet nagy világnak egyik tagját, nem is az emberi alaknak életkor, nem, faj szerinti diiierenciálódását, nem az embercsoporto- kat tanulmányozta, hanem – bár testből és lélekből álló, de – a természettől elvonatkoztatott emberi lényt, azt is főleg filozófiai szempontból vizsgálta, annak méltóságát, rendeltetését, természetét stb. fejtegette.

Az első ilyen munka Xxxxxx Xxxxx marburgi filozófus- nak: „Anthropologium de hominis dignitate, natura et pro- prietatibus, de elementis, partibus et membris humani cor- poris ... de anima humana et ipsius appendiciis... Liptzik, 1501.” című könyve volt, melyet azután egész sor hasonló című és tartalmú munka követett egészen a múlt század közepéig. Ezek közé tartozik soproni hazánkfiának, Xxxxxxxx Xxxxxxxxxxxx: „Ex Anthropologia de Principiis nobiscum natis... Wittenbergae, 1661.” című latinnyelvű doktori érte- kezése, majd Xxxxx Xxxxxxxxx 1807-ben „Anthropologia vagy is az ember esmértetése” című vastag könyve.

Az emberi anatómia legnagyobb haladását az újkor elején a belga Xxxxxxx Xxxxxx-Xxxxxxxx neve jelenti, aki Xxxxxxxxxx addig korlátlan tekintélyét megdöntötte s az anatómia minden részletének emberboncolás útján való felül- vizsgálását megindította. Híres munkája: „De corporis hu- mani fabrica, Basel, 1545.” egyben az orvos és művész együt- tes munkájára is jó példa, mert Xxxxxx egyik tanítványa, van Xxxx illusztrálta. Vesalius már rasszanatómiai különb-

ségeket is észrevett, mint pl. a belgák hosszabb fejalakját a németekével szemben s azt a csecsemő fektetésével magya- rázta.

Az anatómiával kapcsolatban meg kell itt emlékeznünk Xxxxxxxxxxxx Bombastus Paracelsus ab Hohenheim-ről (1493–1541), az újkor híres csodaorvosáról, aki már az örök- lés jelentőségéről beszél s észrevette az embereknek rassz- beliség és alkattípusok szerint való erős tagolódását – majd Xxxxxxx Xxxxxx-ról (1578–1657), aki a biológiai szemlélet alapjait veti meg. Ε kor egyik legkiválóbb anatómusa X. Sper- ling 1656-ban „Anthropologia physica” címmel ír munkát, melyben az emberi testet és lelket együtt tárgyalja. Xxxxxxx xxx Xxxxxxxx pedig tízkötetes bonctanában (De humani cor- poris Fabrica. Francofurti, 1632) már az emberi fej arányait és méreteit tanulmányozza s így tulaj donképen a koponya- tan (kephalometria) első kezdeményezője.

Az orvosok mellett a művészek is behatóan foglalkoztak anatómiával s az emberi test törvényszerűségeinek, rész- arányainak tanulmányozásával. Ezért az emberi testre vonat- kozó ábrázolásaik összehasonlíthatatlanul tökéletesebbek, mint a középkori művészeké volt. Xxxxx Xxxxx nagy anató- miájához pl. nem kisebb ember, mint maga Xxxxxxxx xx Xxxxx készítette a rajzokat. Xxxxxxxx Xxxxx az emberi alak könnyebb ábrázolására kánont szerkesztett (Van de men- schelijke Proportion, 1527) s az emberi testen és fejen több méretet vett fel.

Az emberméréstan (anthropometria) alapjait azonban

J. S. Xxxxxxxx (1625-1688), a páduai egyetem német profesz- szora veti meg, aki az első testmérőt (anthropometron) szer- keszti, módszeresen méri és tanulmányozza az emberi fej és test arányait s arról „Anthropometria. Patavii, 1654.” címmel kis útmutató könyvet is ír. Számunkra rasszantropoíógiai szempontból talán még ennél is fontosabb lett volna Xxxxx Xxxxxx de la Chambre (1596-1669) párisi sebész, akinek

– könyve címlapjának tanúsága szerint – valóságos anthro- pológiai intézete és gyűjteménye volt s valóban nagy kár, hogy tervezett nagy munkája, melyben a rassz- és nép-

típusokat akarta ábrázolni, nem jelent meg. Pedig sok uta- zásából következtetve, bizonyára széleskörű ismerete volt e téren.

Az anatómia és ábrázoló művészet fejlettsége, többszörös összekapcsolódása s a test és lélek viszonyának kutatása nagy lendületet adott e korban az ú. n. kifejezéstan (physio- gnomia) fejlődésének is. A művészek és anatómusok leg- többje maga is foglalkozott arcismével. Rajtuk kívül négy emberről kell különösebben megemlékeznünk.

A legkisebb tudású és hatású Xxxxxxxx xxx Xxxxxx, kinek 1518-ban írt „Phisionomia”-ja közvetlen folytatása a középkor hasonló munkáinak. Jóval komolyabb Gratarolo bergamói orvos „De praedictione morum naturarumque ho- minum, ex inspectione vultus, aliarumque corporis partium, 1553” című füzete, melyben már több jó megfigyelést és nép- pszichológiai megjegyzést is találunk. Ε kor leghíresebb és legnagyobb hatású fiziognómusa J. B. da Porta, ki négy- kötetes munkájában (De humana Physiognomonia, Hanoviae 1593) már pozitív alapon, sok megfigyelésre támaszkodva, módszeresen keresi a test és lélek összefüggését s olyan gon- dolatokat vet fel, amelyek a későbbi „bűnügyi embertan”-ban öltenek testet. Kevésbbé ismert, pedig mind a háromnál nagyobb jelentőségű: Xxxxxxx Xxxxxxx, aki „De habitu et constitutione corporis ... Francofurti, 1604” című kétkötetes munkájában a különböző testalkat-típusokkal foglalkozik jó megfigyelőképességre valló módszerességgel s több helyen öröklésbiológiai szemléletről tesz tanúságot.

A természettudományos gondolkodás kifejlődésében Xxxxxxxxxxx munkáinak hatása mellett a mindjobban szapo- rodó természetrajzi ismeretek belső feszítőereje játszott sze- repet. A zoológusok nemcsak a különböző állatcsoportok, hanem az emberi és állati szervezet közötti rokonvonásokat is kezdik észrevenni s az egyszerű leírás mellett mind nagyobb szerep jut az összehasonlításnak. Xxxxx 1551-ben az ember és madár csontvázát állítja egymás mellé, Paré az ember, emlős és madár csontvázát hasonlítja össze, Volcher Coitier pedig (1573) az ember és majom csontváza között von párhuzamot.

Még inkább kiszélesítette az ember természettudomá- nyos látókörét az emberszabású majmok megismerése. Hanno ugyan Kr. e. fél évszázaddal már hírt adott a gorillá- ról, a többi emberszabású majom első hitelesebb leírása azon- ban csak 2000 év múlva következett el. Xxxxxxx 1631-ben a borneói orangot, 1640-ben Tulpius az angolai csimpánzot ismerteti. Xxxxxx Xxxxx pedig 1699-ben egy „pygmaeus” boncolását írja le, összehasonlítván azt a közönséges majom- mal, anthropoiddal és emberrel. Munkájában „Orang-Outang sive Homo sylvestris” erdei embernek nevezi ugyan s azon a véleményen volt, hogy ez a lény olyan állat, amely az ember és a majom között foglal helyet. Xxxxxxxxx azonban kimutatta, hogy fiatal csimpánzról van szó.

Valamennyi felsorolt ok és hatás eltörpül azonban amellett, amit a felfedező utazások jelentettek a fajismereti horizont addig soha nem sejtett kiszélesedésére és a faji embertani adatok hihetetlen megszaporodására.

Kolumbus klasszikus tudósításai (1492) az Antillákon élő indiánokról, Afrika körülhajózása, Magalhaens első világ- körüli útja (1519-1522) és Pigafettanak erről írt mintaszerű naplója, Xxxxxx Xxxxxxxxx híradása Mexikóról (1519-1547), xx xxx Xxxxx püspök tudósításai Haitiről, Xxxxxxxxxx xx Xxxxxxx franciskánus atya felbecsülhetetlen értékű kéziratai Mexikóról, Xxxxxxx és Xxxxxxx adatai Mexikó és Peru benn- szülötteiről, a Csendes-óceán szigeteinek felfedezése, spanyol, portugál, holland, angol, német, francia utazók szenzációs levelei, útinaplói, földrajzi, történeti és néprajzi leírásai a bennszülöttek életéről, szokásairól, testi sajátságairól, a hát- borzongató történeteknek és fantasztikus adatoknak olyan tömegét zúdították az európai ember elé, hogy az egyik ámu- latból a másikba esett s jóidéig mérlegelni sem tudta azokat.

Emellett úgy az utazók, tudósítók, mint az olvasók el- fogultan, az ősi fajielőítélet szemüvegén át néztek minden felfedezett új népet és pedig annál inkább, minél elrémítőbb volt a róluk szóló tudósítás, vagy minél jobban különböztek szokásban, testalakban tőlünk, európaiaktól. Már pedig az első tudósítók még színezték és nagyították is a tényleg létező különbségeket. Ehhez járult a kultúra óriási különb-

sége. Ezek a színesbőrű bennszülöttek csaknem mindenütt kőkori kultúrában, vagy az európaitól annyira különböző és számunkra érthetetlen szokások között (pl. emberevés = anthropophagia) éltek, hogy sokan kételkedni kezdtek azok emberi voltában. A fehér ember számára az összes színes- bőrűek most egyszerűen „vadak” lettek, kik az emberi nevet nem érdemlik meg s akiket minden különösebb lelkiismeret- furdalás nélkül lehet kirabolni, legyilkolni. Éltek is bőven ezzel az alkalommal az első felfedezők és a hozzájuk csat- lakozott mindenféle kalandorok és kincskeresők. Ezért a fel- fedezéseket, a fehér ember megjelenését csakhamar nyomon követte a színesbőrűek feltűnő lélekszámbeli csökkenése, sőt gyakran teljes pusztulása. Csak akkor javult némileg a hely- zet, amikor III. Xxx pápa 1534-ben kiadott bullájában kimon- dotta, hogy: „az indiánok is igazi emberek, katolikus hitre és áldozásra képesek.” Ezután már hittérítők követik hama- rosan a felfedezőket s nekik köszönhetjük a leghitelesebb tudósításokat a természeti népekről rasszanthropológiai szem- pontból is.

A színesbőrű bennszülötteknek, az ú. n. „vadak”-nak a a fehér embertől való nagy különbözősége vetette fel a több- fajúság vagy többeredetűség (polygenismus) gondolatát is, mely szerint a fehér ember más eredetű, mint a színesbőrűek. Erről a későbbiekben lesz szó részletesen.

6. AZ ELSŐ TUDOMÁNYOS FAJKUTATÓ.

A XVI–XVII. század anatómiai és természettudományi kutatásai, az emberi testnek művészek, orvosok, fiziognó- musok által való tanulmányozása és meghódítása, de leg- főképen a felfedező utazások, amelyek az európai ember látókörét az eddigihez képest aránytalanul kiterjesztették, megérlelték a talajt arra, hogy végre a különböző vidékeken élő emberalakokra vonatkozó ismeretek tekintetében is létre- jöjjön némi szintézis s a tudományos figyelem az emberi nem természetes tagolódása, a faj-rasszkérdés felé irányuljon.

Nem véletlen tehát, hogy a XVII. század második felé- ben, másfél évszázaddal az „anthropologia” keletkezése után, megszületik az emberfajták tudománya: a rasszantropológia. S érdekes, hogy amíg más tudományszakmákban legfeljebb a személyt vagy a hozzávetőleges időt nevezhetjük meg, itt a személyen és néven kívül még tudományunk születésnapja is ismeretes. Ε nevezetes dátum: 1684 április 24-e.

A nyugateurópai tudományos világ akkori lapjában, a Journal des Scavans-ban, e napon jelent meg vezető helyen az a cikk, mely a tudományos fajkutatás megindulását jelenti. Szerzője egy sokat utazott francia orvos és filozófus: Xxxxxxxx Xxxxxxx, aki hosszabb időt töltött Szíriában, Egyip- tomban, majd Indiában, ahol Xxxxxx-Xxxx udvari orvosa lett s 12 évig maradt ott. Később megfordult Perzsiában, Németországban és Angliában is. Utazásai alkalmával, melyekről több könyve jelent meg, sok emberfajtát volt alkalma megfigyelni. Ez a széleskörű személyes tapasztalat, párosulva veleszületett éles megfigyelőképességgel s filozófiai rendszerező hajlammal, – keltette fel benne a gondolatot, hogy az emberiség első tudományos rasszosztályozását meg- alkossa.

Jellemzőek e szempontból tanulmányának bevezető szavai: „A geográfusok nem osztályozták eddig a földet máskép, mint a különböző országok és vidékek szerint, amelyek ott találhatók. Az, amit én észrevettem az emberek- ben hosszú és gyakori utazásaim alkalmával, nekem azt a gondolatot adta, hogy máskép osztályozzam.”

De hát mi az, amit Xxxxxxx meglátott az emberekben?

És mi az, aminek alapján másképen akar osztályozni, mint ahogyan addig tették?

Éppen az, ami a mi tudományunknak alapja, ami fel- vetett problémánknak lényege: tudniillik a fajbeliség, a rassz- beli tagoltság. Ezt fejezi ki tanulmányának jellemző címe is:

„A föld új osztályozása a különböző emberfajok vagy rasszok szerint, amelyek azt lakják.”

Bernier tehát fajokat vagy rasszokat látott az emberi- ségen belül. És ő az első, aki azokat úgy látta, ahogyan ma

látjuk és úgy nevezte, ahogyan ma nevezzük: t. i. fajoknak, rasszoknak.

De vajjon mit értett Bernier fajokon, rasszokon? Kétség- telenül morfológiai csoportokat; mégpedig nagy, alapvető jellegekben különböző, morfológiai csoportokat. Kiderül ez következő szavaiból:

„Bár a test és főleg az arc külső alakja szerint csaknem minden ember különbözik a másiktól a föld különböző kan- tonjai szerint, amelyekben laknak, úgyhogy, aki sokat utazott, többnyire tévedés nélkül minden egyes nemzetet meg tud különböztetni; én mégis észrevettem, hogy mindenekfölött négy vagy öt olyan emberfaj vagy rassz van, amelyek között olyan tekintélyes a különbség, hogy joggal alapul szolgálhat a föld új osztályozásához,”

Ebből egyúttal még az is kiderül, hogy Xxxxxxx a rasszo- kon kívül, amelyek nemzetek felettiek, mert több nemzeten belül előfordulnak, – jól látta és élesen megkülönböztette még az ú. n. néptípusokat, amelyek egy-egy nemzettestre jellemzőek, s azt minden más nemzettől megkülönböztetik.

Lássuk mármost, melyek azok a fajok, amelyeket Fran- çois Bernier megkülönböztet:

1. Az első fajba foglalja „általában egész Európát, kivéve Oroszország egy részét”, továbbá „Afrika egy kis részét (Marokkó, Algír, Tunisz, Tripolisz, egész a Nílusig); hasonló- képen Ázsia jó részét”, – tehát körülbelül azt, amit ma europid rasszkörnek nevezünk. Xxxxxxxx ugyan, hogy az egyiptomiak és indusok színe erősen eltér az európaitól, de azon a véleményen van, hogy „e színük mégis nem más, mint esetleges, és nem származik más okból, minthogy kiteszik magukat a napnak; mivel azok, akik óvják magukat és akik egyáltalán nem kénytelenek magukat a napnak kitenni, vagy nem oly gyakran, mint e nép, nem feketébbek, mint sok spanyol. Az indusokat több rasszjelleg, így főleg arcalak és szín tekintetében még távolabbállóknak tartja tőlünk, mint az egyiptomiakat, mégis az hiszi, hogy e különbségek nem elegendők arra, hogy külön fajt vegyünk fel, mert akkor

„csinálni kellene egyet a spanyolokból, egy másikat a néme- tekből és még Európa néhány más népéből.” Mi más ez, ha

nem az europid rasszkörön belül való részletesebb rassz- tagolódásnak felismerése s a mediterrán, nordicus stb. rasszoknak halvány jelzése?

A másik fajba foglalja egész Afrikát, kivévén a már említett északi partvidéket. Ez tehát a mai negrid rasszkör- nek felel meg. És nehogy az a vád érje, hogy a négereket nem határolta el elég élesen a már említett sötétszínűektől, mint az indusok és az egyiptomiak, szóval, hogy e faj fel- állításának jogosultságát kellően indokolja, a fekete bőrszínen kívül még egész sor más jelleget is felsorol, ú. m.: a vastag ajkat, a lapos orrot, a bőr különleges alkatát, ritka arc- és testszőrözetüket, a többi csoportokétól lényegesen különböző gyapjas hajukat, amely szerinte „tulajdonképen nem haj, ha- nem inkább gyapjúféle, amely közeledik az uszkárkutyák némelyikének szőréhez” és így tovább. íme valóságos, rész- letes rasszantropológiai leírás s a legjellegzetesebb rassz- bélyegeknek ügyes csoportosítása.

Még érdekesebb és jellemzőbb, amit a négerek bőrének színéről mond. Megjegyzi ugyanis, hogy a „feketeség náluk lényeges (essentielle), aminek oka nem a nap melege, mint gondolják; mivel ha egy fekete férfit és nőt Afrikából hideg országba viszünk, gyermekeik ismét feketék lesznek, éppúgy, mint azok leszármazol is mindaddig, amíg valamelyik fehér nőt nem vesz feleségül. Tehát az okot testük sajátos szer- kezetében kell keresni, vagy a csírában, vagy vérben, amelyek mégis ugyanolyan színűek, mint bárhol másutt.”

Xxxxxxx e szavai korszakalkotó jelentőségűek s egyben az ő faj- vagy rasszfogalmának pompás magyarázói is.

Kétségtelen ebből, hogy Xxxxxxx a „fajokat vagy rasz- szokat olyan, lényeges bélyegeikben különböző, nagy ember- csoportoknak tartotta, amelyek jellegzetes ismertetőjegyei- ket változatlanul átviszik a következő generációkra mind- addig, amíg valamely másik fajjal való kereszteződés nem történik. A faji jellegek tehát szerinte lényegbevágók, állan- dóak, ivadékról-ivadékra öröklődnek; okuk „a test sajátos szerkezetében vagy a csírában, vagy a vérben” van s meg- változásuk legfőbb tényezője a rasszkeveredés. Csupa olyan zseniális meglátás, mellyel Xxxxxxx a saját korát közel

két évszázaddal megelőzte s amelyek helyességét és rész- leteit csak az újabb örökléstani kutatások tisztázták. Xxxxxxx rasszantropológiai osztályozása és felfogása tehát tulajdon- képen már örökléstani és biológiai alapon állott.

A harmadik fajba Kelet-Ázsia és a maláji szigetvilág lakosságát sorolja, kiknek bőre világos ugyan, de „széles válluk, lapos arcuk, kicsi lapított orruk, kicsi, mélyenfekvő és keskenyrésű disznószemük és ritka szakálluk van”. Körül- belül megfelel annak, amit ma mangolid rasszkörnek neve- zünk és ahogyan azt jellemezzük.

Legkevésbbé jellegzetes, legalább is nem áll arányban az első hárommal, az ő negyedik faja, melybe a lappokat sorozza, kikre a kicsi zömök testalkat, nagy lábszárak, széles vállak, rövid nyak, nagy széles, hosszú „medve-arc” jellemző. Különben ő maga is beismeri, hogy a lappokat nem ismerte jól, mert csak kettőt látott Danzigban s inkább mások el- beszélésére és leírására támaszkodott. Mindenesetre jellemző azonban, hogy a lappoknak a többi európaiaktól való külön- állóságát már Xxxxxxx felismerte és osztályozásában is ki- fejezte.

Az amerikaiakról elismeri, hogy azok az európaiaktól bőrük színe és arcuk alakja tekintetében különböznek. Ez a különbség azonban szerinte nem elég nagy arra, „hogy különálló és a miénktől különböző fajnak tartsuk.”

Hasonló véleményen van a délafrikai feketékről: a hottentottákról és busmanokról is. „A Jóreménység-foki feketék – írja – úgylátszik más fajt alkotnak, mint Afrika többi részein élők. ők kicsinyek, soványak, szárazak, csúnya arcúak.”

Ezzel egyúttal nagyon érdekes elvi jelentőségű kérdéshez jutottunk. Láttuk, hogy Xxxxxxx a faj és rassz nevet vagy- lagosan használja s cikkének címében is „fajok vagy rasszok”-ról beszél. Kérdés már most, vájjon azt jelenti-e ez, hogy ő a fajt és rasszt csakugyan teljesen azonosnak tar- totta, tehát hogy ugyanazon értékű csoportra, „fogalomra két- féle nevet használt? – Véleményem szerint aligha.

Sőt abból egyfelől, hogy amikor az általa megkülönböz- tetett főcsoportokat leírja, mindig csak „faj”-ról beszél, s

abból másfelől, hogy úgy Európában, mint Indiában és Afri- kában, olyan kisebb, a főcsoportoktól csak kevéssé különböző alcsoportokat is észrevett, amelyek nem különböznek annyi jellegben és oly mélyrehatóan, hogy külön fajnak nevezhesse

– inkább arra következtetek, hogy Xxxxxxx a „faj” szóval és fogalommal az emberiség nagyobb, egymástól mélyre- hatóbban különböző csoportjait, a mai rasszköröket, akarta jelölni, rasszokon pedig inkább az ezeken belül mutatkozó kozó kisebb morfológiai csoportokat és különbségeket értette. Talán erre gondolt, amikor azt írja, hogy „azon felül, mint a mi Európánkban a termet, az arc alakja, a szín és szőrözet rendesen nagyon különbözők, úgy van az a világ más ré- szein is”.

Egyébként, úgy látszik, ő maga sem mert még a kérdés- ben határozott állást foglalni, s cikkét nem annyira vég- leges osztályozásnak, mint inkább első tájékoztató kísérlet- nek szánta. Bizonyára ez az oka, hogy tanulmányát is név nélkül közölte.

Ám bármiképen álljon is a dolog, az kétségtelen, hogy Xxxxxxx teljesítménye a rasszantropológia terén, főleg az ő korához viszonyítva, magában álló és alapvető. Ezért teljes joggal megérdemli, hogy a tudományos rasszkutatás törté- netét vele kezdjük.

Amire Xxxxxxx nem vetett súlyt: a fajfogalom ponto- sabb meghatározására, azt két természettudós kortársa vé- gezte el helyette. Az egyik Xxxx Xxx, angol botanikus, akit az osztályozás terén Xxxxx előfutárának szokás tekinteni. Rendszerét ugyan az emberre nem terjesztette ki, fajfogalma azonban az emberre is vonatkozik. Szerinte (Histoire des plantes 1686.) azok a növények egyfajúak, amelyek önmaguk- hoz hasonló magok által szaporodnak, ő tehát a faj lénye- gét a leszármazásban, az egymásután következő azonos iva- dékokban látja. – Vele szemben Tournefort (1700) az olyan növények csoportját tartja fajnak vagy speciesnek, „amelyek valamilyen különös jellegek által különböznek a többi növé- nyektől”, vagyis a fősúlyt nem a leszármazásra, hanem a mor- fológiai megkülönböztethetőségre helyezi.

A történelmi hűség kedvéért megemlítem, hogy a faj- fogalom tulajdonképen Xxxxxxxxxxxxxx merült fel először, bár eléggé homályos körvonalakkal, ö két szót használ, ú. m.:

„γένος” és , elboç”. Az elsővel nagyobb, a másodikkal ki- sebb csoportokat jelöl. Az elsőnél inkább a származásra, a másodiknál inkább az alakra (élő alak) fekteti a súlyt. De felváltva is használja azokat. Xxx és Xxxxxxxxxx tehát tulaj- donképen csak azt öltözteti határozottabb alakba, amit már Xxxxxxxxxxx is látott. Xxxxxxx a fajfogalom elméleti meghatá- rozásával nem foglalkozik, a gyakorlatban, a valóság helyes meglátásában mégis ő áll a legközelebb a mai állásponthoz, mert úgy az alaki, mint a származási kritériumot egyaránt figyelembe veszi s „faj”-ai meghatározásában az összes fon- tos testi bélyegekre tekintettel van.

Ezzel megindult a nagy vita a természettudományok

„Eris almája”: a fajfogalom körül s több-kevesebb heves- séggel szakadatlanul folyik mind a mai napig.

Még Xxxxxxxxx, a filozófust említem itt, aki a XVII–

XVIII. század fordulóján (1700) szintén közöl rassz-osztályo- zást, melyben a négy világtáj szerint négy emberi törzset különböztet meg, ú. m. északon a lappokat, délen az etió- piaiakat, keleten a mongolokat s nyugaton az európaiakat. Az Ephoros-féle reminiscentiák mellett nem nehéz felismerni, hogy ez az osztályozás teljesen egyezik Xxxxxxx négy főcso- portjával. Nagyon valószínű, hogy tőle vette át névtelen cikkéből s ezért nem hivatkozik reá.

7. FAJISMERETI TÖREKVÉSEK A XVIIL SZÁZADBAN.

Bármennyire nagyjelentőségű is magában véve Xxxxxxx osztályozása és azzal kapcsolatban kifejtett álláspontja, még- sem gyakorolt, sem kortársaira, sem a közvetlenül utána kö- vetkező korra olyan hatást, aminőt joggal elvárhattunk volna.

Szerepe van ebben bizonyára annak is, hogy cikke név- telenül jelenvén meg, csakhamar elfelejtették. Így pl. Xxxxxx- xxxx sem említi, pedig ő minden általa ismert osztályozásra

lelkiismeretesen hivatkozik. De a legfőbb ok mégis abban keresendő, hogy a XVII. század a kérdés tárgyalására még nem volt érett s így kora őt tulajdonképen meg sem értette. Hiszen, hogy még maga Xxxxxxx is mennyire kora általános gondolkodásának hatása alatt állott, kitűnik tanulmányának a lappokról szóló részéből, amelyet e szavakkal fejez be: „a képek szerint, amiket láttam, és az elbeszélések szerint, ami ket sok egyéntől hallottam, kik ebben az országban jártak, ők rút állatok”. – Pedig a lappokat az antropológusok nagy- része, az europid rasszkörbe számítja, sőt többen az alpi rasszal hozzák rokonságba.

További haladásra és hiteles adatok gyűjtésére s a látó- kör tágulására volt tehát még szükség úgy a szomszéd tudo- mányokban és az embertanban, mint különösen magában a faj tudományban.

Ezt a haladást elsősorban a további felfedező utazások s a bennszülöttek életéről küldött részletesebb híradások hoz- ták meg. A Csendes-óceán végtelennek hitt világából egy- más után újabb és újabb hatalmas szigetek, szigetcsoportok váltak ismeretesekké. Majd kiderül, hogy azok mindegyikén élnek emberek, tőlünk különböző, primitív kultúrájú minden- féle emberfajták. A fehér ember ismeretkörébe jutnak a malájok, a melanéziai feketék, a pápuák, a tetovált arcú új- zélandi maorik, a szépalakú Szamoa-, Fidzsi-, Tahiti-szigetiek, a tazmánok, a rút külsejű hottentották és busmanok, a tűz- földi indiánok, az eszkimók s végül a mai emberiség legpri- mitívebb alakjai, az ausztráliai bennszülöttek, kiket sötét bőr- színük miatt a melanéziaiakkal együtt jó ideig négereknek tartanak és ausztráliai szerecseneknek neveznek.

Lassan mindinkább kiderül, hogy ezek a bennszülöttek, az ú. n. „vadak” sem állatok, hanem ők is érző, gondolkodó, eszményekkel, kultúrával bíró emberek, – csak éppen hogy az ő eszményeik, kultúrájuk más természetű, más jellegű, – főleg pedig primitívebb, ősibb jellegű, mint a mienk.

Ezzel azután egyszerre új szemlélet kezd utat törni ma- gának s egészen új világ nyílik meg az európai gondolkodás előtt. Kezdi az ú. n. „vadak”-at önmagával összehasonlítani, mint embert az emberrel, nyelvet a nyelvvel, kultúrát a kul-

túrával, népet a néppel, s megindul a primitív népek össze- hasonlító nyelvészeti és néprajzi tanulmányozása. Ezen össze- hasonlítás eredménye gyanánt pedig mind gyakrabban fel- merül az a gondolat, amely a természeti népekben az ősem- ber megmaradt képviselőit kezdi látni.

Amikor 1717-ben XI. Kelemen pápa kiadatja Xxxxxxx Xxxxxxxxxx (ý 1593), a vatikáni növénykert egykori inten- dánsának és kiváló mineralógusnak hátrahagyott kéziratát, melyben az eddig „keraunia”-nak, azaz égből aláhullott „menny- kövek”-nek tartott kődarabokról először kimondja, hogy azok fegyverek és eszközök a régi időből, melyben az emberiség a fémek használatát még nem ismerte – Xxxxxxx –, a kana- dai indiánoknak a párizsi akadémián bemutatott kőeszközeit kezdi tanulmányozni. És összehasonlító vizsgálatai meglepő eredményre vezettek. Kimutatta, hogy azok a csiszolt kő- eszközök, amelyek Európa legkülönbözőbb helyein a földből előkerülnek, s amiket eddig égből aláhullott mennyköveknek (keraunia) neveztek és hittek, majd Boethius de Boot (1636) óta megkövesedett vaseszközöknek tartottak, az Ameriká- ban, Indiában, Melanéziában, Ausztráliában felfedezett benn- szülöttek használatban lévő kőeszközeivel teljesen azonosak s így azt bizonyítják, hogy Európa népei a vas feltalálása előtt ugyanolyan primitív állapotban éltek, mint az Üjvilág ú. n. „vad” népei.

Ε megállapítás igazi jelentőségét és világszemléletet át- alakító nagy horderejét akkor érthetjük meg, ha arra gondo- lunk, hogy ezeket a színesbőrű bennszülötteket, akiket nem- régen még az „ember” névre sem tartottak méltónak, most egyszerre az eurápai kultúrák ősi állapotának élő képviselői gyanánt kezdik emlegetni, majd később a paradicsomi bol- dog állapot mintaképei gyanánt dicsérni.

Xxxxxxxxxx csaknem egyidőben (1724) írja Xxxxxxxx jezsuita atya az első nagy összehasonlító ethnológiai munkát: „Moeurs des Sauvages américains, comparées aux moeurs des premiers temps”, melyben Európa régi népeinek és az amerikai indiá- noknak szokásai és életmódja között von párhuzamot. – Valamivel később (1758) Goguet: „De l'origine des lois, des