BÖHME MARGIT

XXXXX XXXXXX

EGY MOZGALMAS ÉLET TÖRTÉNETE

(XXXXX XXXXXXXXXXX) FORDÍTOTTA POGÁNY XXXX

XXXXXX KÖNYVKIADÓ-VÁLLALAT BUDAPEST

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-963-417-287-1 (online)

MEK-17782

Xxxxxxxxxxx Xxxxxx utoljára tisztította fegyverét katonai szolgálata idején. Némi érzékeny búcsúhangulat vegyült az utolsó kötelességteljesítésbe, a három évi hűséges barátság után.

Kissé nyomott hangulatban gubbasztott mellette a kaszárnya ablakában Xxxxxxx Xxxxxxxx xxxxxxxx. El sem tudta képzelni a kaszárnyaéletet Weidenstrom nélkül. A Tychsen-ház elkényeztetett, egyetlen gyermekének első időben kissé zokon esett a kaszárnyaélet. Egy ellenséges földije elárulta becéző nevét és most lépten-nyomon úgy hangzott fülébe a „Mien Diete”, mintha pofonok hullanának fejére. Mindaddig, míg Xxxxxxxxxxx káplár kézzelfog- ható nyomatékossággal letiltotta. Végre békét hagytak Xxxxxxxxxxx, mert a káplár hihetetlen testi ereje és kiméletlensége még nagyobb tekintélyt szereztek neki, mint rangja, a bajtársak között. A Weidenstrom pártfogásában megerősödött lassankint a Xxxxxxxx önbizalma is és a hadgyakorlatok után elnyert sárga gombokat is barátja nevelésének köszönhette.

Xxxxxxxx odaakasztotta kialudt pipáját az ablakhorogra.

- Szeretnék a helyedben lenni, Weidenstrom.

- Ne kivánj, fiam kolbászt az orrodra! Ti, anyámasszony katonái keménynek találjátok azt az időt, én jól éreztem magam a komisz kenyér mellett. Persze, hozzá is szoktam régen a sürgés- forgáshoz. Nálunk otthon nem tartozik a ritkaságok közé tizennyolc órai munkaidő sem. Sok embernél egész életére kihat a bakaidő. Vagy talán nem, Tychsen őrsvezető? Még most is eszembe jut, mikor idekerültél, éppen olyan voltál, mint egy hízott ürü. Ugy-ugy, Xxxx Xxxxx, csak itt a bábáskodásban lett ember belőled.

A másik nevetett. Barátja szájából nem hangzott csípősen a gúnynév.

- Lehet!

Xxxxxxxxxxx még egyszer szemügyre vette fegyverét és mert most már semmi kifogásolni valót sem talált rajta, félreállította.

- Itt legalább gondtalanul él az ember, Isten tudja, hogy később mit hoz az élet.

- Bezupálhattál volna!

- Gondolkoztam is rajta erősen! De otthon szükség van reám! Itt nincs is valami sok reménységem. Tizenkét évi szolgálat után talán valami rendőri állás! Meg aztán régi altiszt létemre - itt elakadt, körülnézett és katonásan fegyelmezett ajka nem bírta befejezni a mondatot: - minden taknyos kis hadnagy előtt feszesen álljak?!

Tychsen hallgatott egy darabig.

- Elmész?

- Igen, néhány távoli rokonom ragaszkodik hozzám... Terringettét, már itt is vannak!

Weidenstrom kisietett. Tychsen érdeklődve nézte a kaszárnya ablakán a szokatlan vendé- geket.

Hárman állottak az udvaron. Egy magas, szürkekabátos úr és két fiatal hölgy. Egyik, majdnem olyan magas, mint a férfi, fekete posztó kosztümben, a másik csinos, feltünően öltözött, barna nő. A szőke, sötétkék, élénk szeme fürkészve siklott végig a kaszárnyafalakon, egy pillanatig a Xxxxxxx xxxxx fején megpihent, aztán vidáman nevetett, mikor Xxxxxxxxxxx Lukácsot meg- pillantotta.

- Itt vagy, Lukács? Látod, Dagmar, a barátom és unokafivérem, Weidenstrom Lukács! Xxxxxxxxx Xxxxxx kisasszony, Koppenhágából!

Weidenstrom esetlenül megérintette a kisasszony kezét és feszesen meghajolt.

- Kár volt, hogy idefáradtatok, Xxxxxx!

- Mesebeszéd! Szinházjegyeket vettünk, most szépen leballagunk gyalog, azután Japsnál vacsorálunk.

Xxxxx Xxxxxx karonfogta barátnőjét és a kijárat felé húzta. A két férfi követte.

Weidenstrom kissé kedvetlenül szorította össze ajkát. Nem tetszett neki, hogy Xxxxxx ilyen kurtán-furcsán rendelkezik felette, de nem ellenkezhetett.

Szinte három év óta nem találkoztak. Telik az idő! Világosan emlékszik még első találko- zásukra, egy kék szeptemberi napon. Ohm Xxxx, a napszámos is velük volt. Éppen tüzet raktak, hogy burgonyát süssenek a forró hamuban, mikor a két finom növésű gyermek: Xxxxxx és Xxxxx keresztülfutottak a mezőn. Még most is látja maga előtt a kisleányt kék matrózruhájában, hosszú, selymes, szőke haját szalag kötötte össze és lélekzetét visszafojtva, hátán keresztbefont karokkal nézte egy darabig a munkát, aztán szenvedélyes érdeklődéssel ő is részt vett benne. Ugy guggolt a gödörben, mint egy kis nyul, ledobta a horgot és vékony ujjaival szedte ki a krumplit a földből. Aztán négyesben fogyasztották el a hamubasült burgonyát és közben nagy barátságot kötöttek. Csak sokkal később tudták meg, hogy tulajdonképpen rokonok.

A barátság megmaradt. Xxxxxxxxxxx Xxxxx ugyan nem jó szemmel nézte, hogy Xxxxxx átjár Xxxxxxxxxx, Xxxxxxxxxx, de nem tiltotta meg. Két egészen különböző világhoz tartoztak. Amott gazdag szülők elkényeztetett, öntudatos gyermekei, akiknek minden vágyuk teljesül, itt meg az örökös gondokkal küzdő, nehéz életű Weidenstromék. Az otthoni szegénység ránehe- zedett Xxxxxxxx, félszeggé tette, a legártatlanabb megjegyzésben is hencegést látott és egy elejtett szóból is szúrást érzett. Az érintkezés lassankint ritkult, míg végre teljesen megszünt.

Xxxxxx hirtelen hátrafordult és karonfogta Lukácsot.

- Örülsz, hogy megint hazajöhetsz?

- Attól függ!

- Irtózom az otthoni pusztaságtól. Rettenetesen hosszuak lesznek a napok.

- Sohse panaszkodhattam, hogy unatkozom otthon! Xxxxx csak, Xxxxxx, illik-e, hogy tegeződjünk?

- Megbolondultál, Xxxxxx? - felelte a fiatal leány. - Nagyon szerettem volna Berlinben maradni! Itt legalább él az ember. Nem töltöttem hiába ezt a másfél évet! Szorgalmasan tanultam énekelni, táncolni, drámai leckéket vettem arcjátékból, taglejtésekből.

- Mi az ördög? Szinésznő akarsz lenni?

- Szeretnék, de apa nem enged!

- Nagyon okosan. Siebenmeilenhof örökösnője igazán egyébbel is foglalkozhatna. Xxxxxx megvető mozdulatot tett.

- Nem szeretnék Siebenmeilenhofban meghalni. Remélem, hogy megint gyakrabban fogunk találkozni, éppen, mint három év előtt!

Xxxx, nevető szemekkel nézett a piruló fiatalemberre.

Xxxxx Xxxxxxxx a Lessing-szinházba vett jegyeket. A Xxxxxxxxx „Becsület”-ét játszották.

Lukács szeretett szinházba járni. A három év alatt ahányszor csak tehette elment a szinházba, vagy az Operába és sok jó előadást látott. A Sudermann-darab azonban ingerelte, tiltakozott ellene. Kétféle erkölcs volna? Ostobaság! Bizonyára olyan ember írhatta, aki csak könyvekből

ismeri az életet. Sőt ellenkezőleg, az árnyékban gyökerező szegények erkölcse átlag véve sokkal finomabb és szigorúbb gazdag emberek megalkuvó becsületérzésénél.

Xxxxxx xxxxxxxxxx a megjegyzésen.

Szinház után Xxxxxx búcsút akart venni, de nem engedték el. Oesau a vállára ütött.

- Ilyen fiatalon se jövünk többet össze, Lukács! Öreg asszonyom néhány kék papirt küldött, azon túl akarok adni ma este.

Xxxxxx is karjába kapaszkodott és xxxxxxxxxx aggályait, hogy elmehet-e régi civilruhájában előkelőbb étterembe? Ostobaság! Ahová ők mennek, ott senki sem ad ruhára. Ma este ünnepeli a „Zarathusra” Egyesület Japsnál a Xxxxxxxx-utcában nagy dérrel-durral alapításának harmadik évfordulóját. A Zarathustrások valamennyien igen kedves, fiatal emberek, festők, muzsikusok, írók, diákok, szinészek; sokan közülök holtbizonyossággal hordják zsebükben nagy hírnévváltóját... csak éppen a lejárat ideje kétséges... Ezidőszerint még mindenki elbírja pénzét!

A kis borozót tulajdonképpen csak törzsvendégei ismerték. Három mérsékelt nagyságú, elmozdítható falú helyiségből állott, egy igénytelen ház első emeletén. Mikor beléptek, majdnem üres volt, annál jobban megtelt éjfél után.

Félegy felé már alig lehetett helyet kapni. Egy óra után zsufolásig megtelt méhkashoz hasonlított. Az asztalokat szorosan egymás mellé tolták, hogy több hely legyen és a pincérek alig tudtak mozogni a szűk réseken.

Xxxxx, Xxxxxx, a dán leány és Xxxxxxxxxxx egy sarokasztalnál vacsoráltak. Sokat ittak. Xxxxx Xxxxxxxx kisasszony felállott, hogy ismerősöket köszöntsön, székét egy szempillantás alatt elfoglalták. Xxxxxxxxxxx nevetett rajta és minden további habozás nélkül udvarlója ölébe ült, poharából ivott és megcsókolta.

Lukács nagy szemekkel nézte az idegen leány viselkedését.

- Talán közelebbről esküvő készül Xxxxxxxxxxx! - súgta xxx Xxxxxxxxx. A leány nevetett.

- Lehet, de nem bizonyos! Azért a néhány csókért nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

Lukács félrehúzta száját. Egyszerű egyéniségek módjára ő is csak a pénzt és tekintélyes társadalmi állást tisztelte. Hogy is kerül Xxxxxx, a finom Brand Christian leánya ilyen léhűtők és semmiháziak közé? Xxxxxx felvilágosításokat adott gyermekkori barátjának erről-arról. Ott szemközt, az egymásba karoló két férfi rendkivül tehetséges ember. A szőke, művészkabátos, Lutowieck és ezidőszerint a Deutsches Theater tagja. Barátja, a fekete fürtös: Xxxxxx Xxxxx... vagy ahogy a barátai nevezik: Xxxxx Xxxxx, zongorista és kétségkivül szép jövő előtt áll.

- Egyelőre, úgylátszik, hogy még jó cipősarokra se telik! - jegyezte meg Lukács szárazon. - Nézd csak, hogy milyen görbe a sarka. Görbe sarok a legbiztosabb jele hanyagságának és szegénységének.

- Az Istenért, úgy beszélsz, mint valami nyárspolgár. Ne állíts fel filozófiai fejtegetéseket görbe cipősarkokról! - xxxxxxxx Xxxxxx. - Szóval, csak kifogástalan, egyenes cipősarok felel meg izlésednek?

- Mindenesetre rendszeretet és szolid hajlamok jelképe!

- Vagy kicsinyes, nyárspolgárias szőrszálhasogatásé!

- Egyszóval, magamfajta emberé! - Weidenstrom gépiesen nyúlt pohara után és kiürítette. A koccintgatás és inkább a mások kedvéért, mint saját élvezetére ivott sokféle ital kissé fejébe szállt és rózsás ködöket borított agyára.

Körülötte nevettek, énekeltek, zúgtak, rikácsoltak összevissza. Egyik sarokban fiatal ember pengette lantját. Kellemes baritonján népdalokat, balladákat és mulatságos dalokat énekelt. Lukács szivesen figyelt volna reá és bosszantotta a hangokat elnyelő zaj. Dühösen csapott öklével az asztalra.

- Csend, csend! - ordította. - Csend! Xxxxxxx az énekest!

- Silentium! - harsogták vissza. - Silentium, a földi szót kér.

- Ördögöt akar, nem beszélni! Az ember megbolondul ebben a zsidóvásárban! - kiáltotta Weidenstrom mérgesen.

- Igy már szeretlek, Lukács! - xxxxxxxxx Xxxxxx.

- Igyunk, Lukács! - kiáltotta Oesau, - a bor megoldja a nyelveket!

- Adj’ Isten, derék legény vagy, Hansi, - mormogott Xxxxxxxxxxx. - Hagyd már békében azt a leányt.

- Mi bajod? Mit akarsz? Az erkölcsöset akarod játszani?

- A kedvesem! - jelentette ki Xxxxxx kisasszony - és otthonáról mesél, meg a sok ökörről. Nagyon kedves, meg is csókolom érte!

- Gyönyörű barátságokat kötöttél, Xxxxxx! - zúgolódott Xxxxxx és úgy csodálkozott, hogy senki ügyet sem vet a szerelmeskedésre. Hirtelen lecsillapodott kissé a hangulat. Az általános figyelem egy bársonyzekés, zöld nyakkendős fiúra irányult, aki három széket rakott egymásra az asztalon, clown-szerű fürgeséggel felugrott, gitárt vett elő és keresztbe vetett lábakkal, siránkozó hangon énekelte a látszólag értelmetlen sorokat:

És mondá Xxxxxxxxxxx, lányok, lássátok Az alsó-, a közép-, a felsőbb nő vagyok, Most is, mint régen csak játékszer.

Szeretem, szolgálom sokszor is nem egyszer A meg nem értőket,

Korcsmába menőket, Xxxxxx, evőket,

És verekedőket. Egyéniségeket, Nőt becsmérlőket, Legényeket.

- Ostoba zagyvalék! - dühöngött Xxxxxxxxxxx és nem értette, hogy az emberek mit tapsolnak olyan őrjöngő nevetéssel minden egyes sornak. Hiszen a fiú arcjátéka elég mulatságos, kétségkivül, de ha ez is művészet!

Xxxxxx gyorsan leöntött egy pohár vörös bort.

- Most rajtam a sor! Ma este levizsgázom!

Weidenstrom fejét csóválta. Ugy találta, hogy Xxxxxx igen sokat iszik. Igaz, arca most is épp oly nyugodt és sápadt, mint azelőtt, de szeme tűzben égett, lángolt.

- Xxxx xxxx, Xxxxxx?

A leány nem felelt, csak bólintott Xxxxxxxxx és a tömegen keresztül vergődött a zongorához. A hosszúhajú zongorista már ott ült. Egy pillanatig suttogtak, aztán Xxxxxxx leütötte a billentyűket és sötét, titokzatos darabot kezdett játszani. A zaj mintegy varázsütésre elnémult. Az asztalokat még összébb szorították, úgy, hogy kerek kis térség maradt üresen.

- Hasis, táncpantomim! - jelentette ki Lutowieck harsány hangon.

Mindenki igyekezett közel férkőzni Xxxxxxxxx, aki táncra készen állott a szabaddá tett helyen. A hátrább állók székekre, asztalokra álltak, a férfiak egyszerűen karjukra emelték vagy vállukra ültették a kistermetű nőket. Xxxxxx is fölállott és a legelső sorba tolakodott.

A táncosnő megragadta xxxxxxxxxxxxx szoknyáját hüvelyk és mutatóujjával, lassan lábujjhegyre emelkedett és forogni kezdett. Lágy, álmos mozdulatokkal vázolta a kábító méregre való vágyódást, az élvezését, az öntudat lassú elhalását, aztán a hatást: a mámort. Az izgalmas zene virtuózitással előadott dallamához és ritmusához minden mozdulatával, minden arcvonásával hozzásimult és valósággal belemerült az ópiumszívók mámoros álmaiba. Ábrázolása messze túlhaladta a műkedvelők közepes színvonalát. Álmodozó szemmel, ringó, könnyű lépésekkel lebegett virágos mezők felett, mosolygó tavasz felé, figyelve hallgatózott, felemelte karját könnyedén, mintha minden súlyát elvesztette volna és repülni akarna. Lebegés közben jön eléje a tavasz legbájosabb csodája: a szerelem.

Szemében rajongás ég, arcán tűz pirul. Vad tarantellával veti magát a szenvedély karjaiba. Végigélvezi a boldogság minden gyönyörűségét, aztán pokoli kínokkal fizet érte. Megbánás és kétségbeesés démonaival viaskodik, míg összetörve, kábult fejjel, halálosan fáradt tagokkal ébred a lázálmából életre és nehéz léptekkel indul neki a szürke hétköznapoknak.

- Bravo! - kiáltotta Lutowieck. A zongorához támaszkodva feszülten figyelt a táncra. Ő

költötte. Hangja elvegyült a közönség tapsaival és ujjongásával.

- Gyönyörű volt! Igazi művésznő vagy Brand Xxx! - kiáltotta egy hölgy lelkesen.

- Művésznő? Lángész! - xxxxxxxxx Xxxxxxxxx. - Gyere ide, Xxxxx Xxxxxx, te áldott az asszonyok között. Az enyém leszel, isteni nő!

- Köszönöm, Lutowieck. Házassági igéretnek vegyem a szép fogadalmat? A szinész felemelte szétterpesztett jobbját:

- Szerencsétlen! Ne sértsed fülemet holmi célzásokkal a legszerencsétlenebb emberi intéz- ményre! Legdicsőbb múzsánk színe előtt hódolok neked. Vedd ezt a kártyát! Három szót írtam hátára: „Xxxxxx, Xxxxx, Japs” és ez a három szó mindig emlékeztetni fog a mai estére! Ha néhány év mulva meglátogatsz, fejedelmi fogadtatásban részesítelek. Palotám csarnokait babérral díszítem, rózsákon át éri el lábad szobám küszöbét és negyvenezer évi jövedelemmel foglak szerződtetni.

- Ide az írást! Hol és mikor kell a szerződésért jelentkeznem?

- A nagy tervek a megvalósulás felé közelednek. Pantomim a művészetek művészete! Neki szentelem életemet. Mit ér a szó? Tréfa, tévedés, az érzések gyermekes gagyogása. Nincs szükség beszédre ahhoz, hogy...

- Ember, hiszen folyton beszélsz!

- Meg kell pecsételni a szerződést! Ölelj meg, isteni Zuleima! Mit? Legszentebb jogaimat megtagadod? Mered megtagadni? Xxxxx, hercegi testvér, segíts az engedetlen rabszolganőt észre téríteni!

- Grogot ittál, Lutowieck, nem ölelek rumszagú férfit! - kiáltotta Xxxxxx xxxxxxx és védekezett a szinész ölelése ellen. A zongorista igyekezett lefogni. Xxxxxxxx azonban segítségre akadt.

- Tüstént engedje el! - ordított Weidenstrom az Xxxxxxxxx alkalmatlankodókra.

- Nyomorult rabszolga, hogy merészkedsz? Xxxxx, vezesd el, huszonötöt kapjon a talpára, harmincat!

- Majd adok én nektek harmincat!

Egy mozdulat és a két cingár művész galléron ragadva kalimpált a levegőben, a Weidenstrom acélos karján.

A közönség nevetett, tapsolt, miközben jól megrázta őket, letette a földre.

- Erős Ágoston! Kitünő akvizició leszel vállalatomban! Világrengető erő! - kiáltotta Xxxxxxxxx elragadtatva és nagy erőfeszítéssel igyekezett lábra állani.

- Agyő! - kiáltotta Lukács és gyors léptekkel indult a kijárat felé. Xxxxxx utána futott és a ruhatárban utólérte.

- Xxxxxx, halálra nevetem magam! - nevetéstől fuldokolva támaszkodott a falhoz.

- Kérlek, csak nevess, ha kedved tartja... Én ugyan nem vagyok nevető kedvemben! Amíg ott ugráltál, folyton arra kellett gondolnom, hogy a Xxxxx Xxxxxx unokája vagy. Máskülönben elmentem volna szó nélkül. Mit szólna apád hozzá, ha itt látott volna a két fickó között? Nyomorult banda!

- Édes Lukácsom, hiszen csak tréfa az egész! - mondta Xxxxxx és még mindig könnyeit törülgette. - Csupa kedves gyerek. Művelt emberek. De én sem maradok tovább!

Lukács mogorva képet vágott, de már békülékenyen segítette reá a kabátot.

- Mi, nyugatszigeti emberek nehézkesek vagyunk... ezek azonban leszedik a tejfelt az ételről és csak a legjobbat élvezik. Egyébbel nem törődnek! Mi pedig azt hisszük, hogy minden együtt jár, az édes is, a savanyú is.

- Tejszínt elvégre mindenki nyalna szivesen! De kinek jut aztán a lefölözött tej? A macskának?

- A pesszimistáknak, akik keserűnek tartják az életet, holott az élet minden egészséges, fiatal embernek édes. Egyébként a Zarathustrások mind szegény ördögök, nem tejszínnyalók, mert a tejszín hizlal...

A leány Xxxxxx karjába kapaszkodott és fiatal, puha testének közelsége szorosan az övéhez simulva, megenyhítette a fiatal ember fagyos magatartását, elfujta ösztönszerű féltékenység- ből eredő bosszúságát. Xxxxxx szívvel szívta magába a leány ruhájáról áradó nyári virág- illatot, önkéntelenül megfogta és megszorította kezét. Csak félfüllel hallgatott csevegésére. Már nem lakott penziójában. Ma éjjel barátnőjénél és tanárnőjénél: xxxxxx Xxxxxxxxxxxx alszik, a Charlotte-utcában.

- Xxxxxxxxx, Lukács? - kérdezte édes, hizelgő, bársonypuha hangon. Lukács éppen olyan halkan és gyöngéden felelt:

- Hogy haragudnék reád, Évi? Eszemágába se jut! - és megint megszorította kezét.

Sugározva kéklett a holdas éj a hársfák fényvarázsa fölött. Végigmentek a Brandenburgi kapuig és megint vissza. Keveset beszéltek. A leány meleg, kicsi keze ott nyugodott a Weidenstrom nagy tenyerében. Mikor még gyerekek voltak mindaketten, nagyon szerette a leányt, de anyjának hideg, gúnyos pillantásai észre térítették. Belátta, hogy szerelme remény- telen. Összeszedte minden erejét és leszámolt.

Xxxxx ház negyedik emeletén lakott a táncosnő. Xxxxxx kérte barátját, hogy kisérje fel. Fél az ismeretlen, sötét lépcsőkön. Viaszgyufa tompa fényénél tapogatóztak felfelé a lépcsőn. A

harmadik emeleten kialudt a kis láng és szorosan egymáshoz simulva sötétben maradtak. A férfi gyorsan, lihegve lélegzett. Az Evelyn virágillata tömjénfüst gyanánt csiklandozta orrát. Xxxxx elhatározással megcsókolta, ölébe kapta és úgy vitte föl az utolsó emeleten.

Remegő ujjakkal nyitott ajtót a leány.

- Gyere, - mondta elfuló hangon. - Madame nincs itthon. Félek egyedül a lakásban.

Az ajtó gyönge vörös fénnyel világított folyosóra nyilt. Meleg, fülledt levegő ütötte meg orrukat. Lukács habozott. Őrült szívdobogást érzett. Halántéka kalapált és vörös fény ugrált szeme előtt. Erős, ösztönös hatalom hajtotta előre, Xxxxxx után. A leány fogta kezét és húzta. De Lukács nem lépte át a küszöböt. A szülői ház tiszta levegője fölébredt lelkében és meg- védelmezte esetleg messzekiható meggondolatlanságtól.

- Most nem... Jobb ha nem, Xxxxxx!

A leány nyakába borult. Néhány pillanatig szinte szédülve, kábultan feküdt a fiú karjaiban és behúnyt szemmel, lihegve viszonozta csókjait.

- Jó éjt, Évi, viszontlátásra otthon!

Szinte hevesen szakította ki magát az ölelkezésből. Xxxxxx fogait csikorgatta. Fegyelmezetlen, szinte öntudatlan harag járta át és felrázta az utolsó pillanatok önfeledtségéből. Lukács már eltünt a lépcső sötétjében, nehéz, kopogó léptei az alsó fokokról hallatszottak. A sárga viasz- gyertya imbolygó fénye hol itt, hol ott tűnt fel a lépcsőházban. Azután becsapódott a lakás ajtaja. Xxxxxx nagyot lélegzelve állott egy pillanatig a szoba közepén. Csakugyan félt kissé az idegen, csendes lakásban. És a fehéren izzó düh újra fellobbant. Ostoba fiú! Istenem, mi történt volna, ha még egy órát együtt töltenek?

Kinyitott egy ablakot. A beáramló, hűs, éjjeli levegő megnyugtatta és a lassan leapadó izga- lommal keserű józanság ébredt lelkében. Lukács igazi Weidenstrom! Kicsinyes, filiszter, szűklátókörű és műveletlen.

A leány leült egy karosszékbe és nemsokára éppoly hamar elillant haragja mint amilyen gyorsan jött. Mosolygott. Nem, Xxxxxx nagyon jó! Csak félelmetesen józan!

Arra gondolt, hogy milyen reményekkel és milyen várakozással jött másfél év előtt Berlinbe. Várta, hogy valami nagyszerű, csodálatos dolog történjék. Az idő letelt. Sok mindent átélt, de az a nagyszerű csoda elmaradt.

A petroleumlámpa homályos világánál csomagolni kezdett. Egy kis doboz akadt kezébe: régi tisztelője, Xxxxxxx tanácsos adta búcsúzóul. Fehér asztallapon karcsú, különös kis váza feküdt, opálos rózsaszín alapra készített festménnyel. A tanácsos azt mondta, hogy régi mozaik munka, apró töredékekből, cserepekből, kövekből és folyékony üvegből összeállítva. Xxxxxx elgondolkozva tartotta kezében a kis remekművet... Talán az élet is ilyen... apró cserepekből, töredékekből kell harmonikus egésszé összeilleszteni. Xxxxxx, nagy életművészet kell hozzá és az emberek általában nem igen életművészek. „Nem tudnám összeállítani!” gondolta Xxxxxx.

„Sokkal nyugtalanabb, türelmetlenebb vagyok és nagyigényű... és a kezem ideges, kapkodó... és Lukács... Weidenstrom Lukács se tudná...”

*

Weidenstrom Lukács, Xxxxx Xxxxxxxx és Xxxxx Xxxxxx ugyanegy törzsből származtak, az öreg Xxxxxx Xxxxx dédunokái voltak, a „Rosenkranz” vendéglő tulajdonosának. Xxxxxx Xxxxx öt szép leányát lefestette egy festő és címűl odaírta a kép alá a „Rózsakoszorú öt szép rózsája”. Néhány év mulva híressé vált a festő s az öt leány képe egy londoni műgyűjtő szalonjába került. Meglátta ott egy jómódú skót és az öt gyönyörűséges rózsaszál olyan nagy hatást tett rá, hogy meg sem állott Németországig és hat hét mulva oltárhoz vezette a legkisebbik leányt,

a még csak bimbó tizenhét éves Xxxxxx és hazavitte az edinburgi úton fekvő nagy házába. Xxxxx, a második leány még ugyanabban az évben férjhezment Verdanken doktorhoz, Xxxxxxxxx, a középső Xxxxxxxx, báró Xxxxxx Xxxxxx xxx- és likörügynök felesége lett. Nem élt boldog házas életet és fiatalon, gyermektelenül halt meg. Xxxxxxx ütötte meg tulajdonképpen házasságával a főnyereményt, a gazdag Oesau földbirtokoshoz ment férjhez. Xxxxxx, a legidő- sebb leány még a Xxxxxxx esküvője után néhány évig hajadon maradt. A legszebb, legokosabb és legbüszkébb volt az öt leány között. Mint egész fiatal leány Xxxxxxxxx Xxxxxx szerette, de később úgy érezte, hogy a sorsnak nagy céljai vannak vele és szakított. Mikor legfiatalabb huga külföldre ment férjhez, Xxxxxxxx doktorné, Xxxxxxxxxxx báróné, Xxxxxxxxxx gazdag földbirtokosné lett, becsületbeli kötelességének tekintette, még különbül elhelyezkedni, mint testvérei. Csakhogy ám az évek teltek, a Xxxxxx xxxxxx szépsége hervadozott, a kérők elma- radtak, amikor harmincadik születésnapján Xxxxxxxxx Xxxx, most már a fiúiskola tanítója újból eléje állott és megkérte kezét, nem utasította vissza.

Xxxxxxxxx jó férj és derék ember volt. Xxxxxxx mégis bántotta, hogy a társadalmi létrán sokkal alantasabb helyet foglal el, mint testvérei. Érzékenyen lekicsinylést és lenézést sejtett minden csekélységben, ingerültsége megzavarta a testvérek régi, kedves egyetértését és a Xxxxxxxx temetésén heves jelenet után, szakításra került a sor.

Xxxxx, Xxxxx és Xxxxxx kibékülés nélkül tértek nyugalomra. Xxxxxxx túlélte testvéreit, férjét, fiát és menyét is. Nagyon megbánta, hogy Xxxxxxxxx haragot tartott. A Xxxxx halála után, ma- gához vette árváját, Xxxxxxx, hogy ne angolosodjék el egészen. Xxxxx a Xxxxxxx szomszédjához ment férjhez, Brand Christianhoz, a Siebenmeilenhof tulajdonosához. Ezzel a házassággal megint német alattvaló lett.

A Xxxxxx egyetlen leánya: Xxxxx, Xxxxxxxxxxx Márkushoz, a Weidenstrom molnárcsalád harmadik fiához ment férjhez. Gúnynéven evangelista-molnároknak hívták a családot, mert emberemlékezet óta mindig Xxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxx, Xxxxx névre keresztelték a fiúkat. A nagy holland malom Gravenstein mellett feküdt és magaslatáról az egész vidéket uralta.

Márkus nem nagyon jó körülmények között vette át az eladósodott malmot, mégis a fiatal pár szépen megélhetett volna belőle, de közbejött a hetvenes háború és a molnárnak be kellett vonulnia. Ettől az időtől kezdve egyik szerencsétlenség a másikat érte. Magdának két gyermeke halt meg négy hét alatt vörhenyben. Azután súlyos műtétnek kellett magát Kielben alávetnie és ezalatt otthon minden felfordult. Segédeket csak nehezen kaptak és azok is mind megbízhatatlanok, munkakerülők voltak.

Mire Márkus hazakerült, lefoglalva találta a malmot és végrehajtói pecsétet látott minden ingóságán. Néhány hónap múlva üres kezekkel hagyta el a házaspár egykori boldogságának tanyáját. Márkus elment munkavezetőnek egy idegen malomba, Xxxxx visszatért időközben özveggyé lett édesapjához.

Attól az időtől kezdve Xxxxx nagyon megváltozott. A gravensteini molnárházat megtöltő csengő, kedves nevetése, mintha befagyott volna. Piros ajka csak ritkán húzódott gúnyos vagy keserű mosolyra. Xxxx lefogyott, szintelen lett, szeméből kemény, xxxxx fény sugárzott, mint mikor csillogó, kékes jégfelületre süt a nap. Testileg-lelkileg anyjához hasonlított. Nehezen viselte el, hogy férje idegen alkalmazásban kínlódik. Xxxxxx édesapja meghalt. Xxxxx őszin- tén ragaszkodott hozzá, de világért se gyászolta úgy, mint édesanyját, öt év előtt. Azóta az élet sokat veszített szemében értékéből és a halált viszont már nem tudta olyan borzalmasnak.

A rektortól öröklött néhány ezer márka alapozta meg az új önállóságot. A sajátságos véletlen úgy hozta magával, hogy abban az időben semmi más nem került eladásra, csak egy kis vizi- malom éppen Siebenmeilenhof és Annenkog között beékelve. Ha más ingatlanok között lett volna választása, pillanatig se habozott volna, így azonban sokkal jobban vágyódott már némi

tulajdon után, semhogy lemondott volna. Minden nap, amelyet férje idegen kenyéren töltött, valósággal ránehezedett büszke önérzetére, meg aztán azzal is ámítgatta magát, hogy a fel- fuvalkodott annenkogiak és siebenmeilenhofbeliek úgysem sejtik, hogy ki az a Weidenstrom Xxxxx és hogy a világon van-e vagy sem?

A vizimalmot elég jó megélhetésnek mondták. Régi szokás szerint mosoda és tisztító is tartozott a malomhoz. Mindenesetre jó mellékjövedelmet hozott, de sok munkát is adott. Xxxxxxxxxxxxx beköltözése után egy évvel megint kelepelt a gólya a malomfedél felett és új családfenntartót fektetett a bölcsőbe: Lukácsot. Két év mulva Mátyás következett, aki azonban négy éves korában szerencsétlenül járt: leesett fáramászás közben, eltörte hátgerincét és örök életére nyomorék maradt. Négy évi szünet után született Xxxxxxx, néhány év mulva még egy leány: Xxxxxxx és legutoljára a kis Xxxxxx.

A kis malom a gazdáját még csak eltartotta volna valahogyan, de ilyen nagy családra nem számított. Éltek, éltek valahogy, de csak kínosan, nehéz küzdelemmel, örökösen a lejtő szélén jártak. Xxxxx nagyon megöregedett a gondok súlya alatt, de még egyenesen tartotta magát és az ősz hajszálak még belevesztek vastag, szőke hajfonataiba. Weidenstrom Márkus pedig, mint a sovány földben gyökerező tölgy, állott szilárdan. Keveset beszélt. Nyugodt, tartózkodó egyéniségét láthatatlan békesség lengte körül, szeméből szivet melegítő jóság sugárzott.

Weidenstromék évekig szoros szomszédságban éltek Brandékkal és Oesauékkal, de látszólag nem vettek tudomást egymásról. Csak évek mulva, mikor a három gyermek összebarátkozott, tudta meg Xxxxx, hogy innen is, túl is tisztában vannak a rokonsággal.

Egyszer az annenkogi kocsi megállott a malom előtt és Xxxxx Xxxxxxx szállott ki belőle. Az öreg asszony benn a házban a Xxxxx vállára tette fehér kezét.

- Lássalak, Weidenstrom Xxxxx! Szakasztott édesanyád! A haja, a szeme! És a nyakas, kemény fejét is örökölted, úgy látom. Tizenkét esztendeje várom, hogy talán csak meglátod egyszer öreg nagynénédet. De a hegy nem jött Mohamedhez... és Xxxxxxx jött el a hegyhez.

Xxxxx xxxxxxx kinálta meg nénjét. Az öregasszony kissé fölényes nyugalma és iróniája elkeserítették.

- Kis emberek vagyunk mi, asszonyom! - felelte kimérten. - Azért a Weidenstromok is büszke emberek és nem fogadnak el olyan vendégszeretetet, amelyet nem viszonozhatnak.

Madame Xxxxx összehúzta szemöldökét és vállat vont:

- Ahogy gondolod, leányom!

Azután csak hivatalosan beszéltek. Egy vég vásznat hozott el fehéríteni. Annenkogban is van ugyan gyepfehérítő, de nem érdemes ezzel az egyetlen darabbal sok időt tölteni. Meg aztán el is lophatják a gyepről, már előfordult!

- Nálunk ilyesmi nem történik! Azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk! - felelte Xxxxx.

Madame Xxxxx elbúcsúzott. Xxxxx néhány napig rosszkedvű volt. Igazságérzete úgy súgta, hogy az első találkozásnál baklövést követett el.

*

Mikor Xxxxxx átlépte az apai ház küszöbét, kisült, hogy nagyot nőtt a katonaévek alatt. Régeb- ben akadálytalanul beléphetett az ajtón kalappal fején, most azonban vagy le kellett hajolnia, vagy le kellett vennie a kalapot. Mindenki nevetett és mulatott a házban az eseten. Hazatérése különben is ünnepnapot jelentett a hochsieli malomban. Szülei ragyogtak, hollandi babákhoz hasonlító három, szőkehajfonatos, bájosarcú kis huga pedig úgy ugrált körülötte, mint a kis kutyák a nagy neufundlandi körül.

A vasárnapos hangulat lassankint beleszürkült a hétköznapok gondjába. Az apa nem sok jót közölhetett az üzlet menetéről. Máskülönben sem jövedelmezett sokat a kis malom, mert a lakosság inkább állattenyésztéssel foglalkozott; most azonban, mióta a trubergi gőzmalom gyorsabban és olcsóbban dolgozott, éppen rossz idők jártak errefelé. Lukács körüljárta apjával a házat és mindenütt a régi küzdés, nélkülözés nyomaival találkozott. A hazatérés örömét nyomasztó érzés váltotta fel. Ügyet se vetett a mosóházban dolgozó asszonyokra. Sohasem szerette ezt a mellékfoglalkozást. Szeme végigsiklott a szappangőzös helyiségen, az egyik teknőnél idegen mosónő állott, a másik kettőnél hugai: Xxxxxxx és Xxxxxxx. Kis huga szap- panhabot dobott feléje, de Lukács nem értette el a tréfát, némán sarkonfordult és tovább ment. Nagyon keserítette a szivét, hogy a létküzdés malomkerekei már kis hugait is elragadják... Szegény Hanna, még nem is konfirmált... olyan fiatal... Az alacsony szoba fülledt levegője és az ablakot zsufolásig megtöltő virágcserepek illata mellére nehezedett.

Ha Lukács légvárakat épített a jövőre, elsősorban mindig családjára gondolt. El akarta érni, hogy szülei nyugalmas életestét töltsenek, öccsének, aki úgy szeret vetni és ültetni, kertészetet akart berendezni, ha ugyan nem akarja inkább a tehermentesített malmot megtartani - és kis hugait jó hozománnyal, tekintélyes emberekhez adja majd férjhez... Saját reményei és vágyai csak másodsorban jöttek számításba, de nem érte be szerény igényekkel. Nem született képzelődőnek, de bízott fiatal erejében, munkaképességében és határtalan lehetőségeket tartott elérhetőknek.

Hazatérésének harmadik éjszakáján átvette az őrködést a malomban. Az őrlőkamra ablaka a fehérítőre nyílott. Holdsugarak ragyogtak a városi asszonyok kiterítgetett vásznain.

Xxxxxx könyvet tartott kezében, de gondolatai másfelé kalandoztak, a Siebenmeilenhofon, Xxxxx Xxxxxxxxx. Vére forrón lüktetett nyakában és halántékán, éppen, mint együttlétük éjszakáján. Evelyn bizonyára várja. Nem is csoda? Ha, mint kérő jelentkezik, olyasmit visz magával Siebenmeilenhofba, aminek nagyobb hasznát veszik, mint százezer márka készpénz- nek. Két erős kar, éles, éber, gazdaszem, munkaképesség és munkaszeretet, romlatlan, öntudatos akaraterő... akkor aztán ülhet Brand Christian gondtalanul Berlinben a képviselőház ülésein, vagy sétálhat könyvvel kezében, befelé néző szemmel udvarán, levették róla a kormány gondját és más vigyáz arra, hogy minden rendben menjen. Akkor majd nem fordul elő, hogy a munkások a boglyák mögött lustálkodnak aratáskor, mert senki se veszi számba munkateljesítményüket... meg, hogy a megbízottai minden állatvásáron negyven százalékot zsebreraknak a tiszta nyereségből, mert Brand Christian nem ismeri saját állatainak értékét...

Kétségkivül szereti Evelynt... Csókjainak emléke felkorbácsolja vérét... de gondolatai Sieben- meilenhof területén kalandoztak.

Egy óra felé édesanyja kávét hozott neki. Xxxxxx xxxxxxxxxxx nézett reá. Ugy meglepte a szokatlan gondoskodás, hogy még megköszönni is elfelejtette. Xxxxx leült fiával szemben és összefonta karját mellén. Egész fiatalnak látszott leengedett hajfonatával és rózsaszín karton otthonkájában.

- Mesélj valamit Berlinről! - kérte fiát.

- Xxxxx elmesélni való akad, hogy az ember igazán nem is tudja, hogy hol kezdje. Az utolsó estét Oesau Xxxxxxxx és Brand Evelynnel töltöttem. Értem jöttek a kaszárnyába.

- Nagy kegy!

Lukács elkerülte anyja gúnyos tekintetét. Kissé ingerülten pattant fel.

- Miért lenne kegy? Nincs semmi értelme ennek az elkésett ellenségeskedésnek. Mert a nagy- anyák marakodtak valaha, régen? Nincs is bebizonyítva, hogy a mi nagyanyánknak igaza volt-e?

Xxxxx úgy tett, mintha nem hallotta volna fia szavait.

- Mult vasárnap itt jártak Hayék. Teréz elhozta legújabb fényképét. Azt hitték, hogy már meg- érkeztél.

Ruhája zsebéből egy selyempapirba göngyölt képet vett elő, odanyújtotta Xxxxxxxxx, aki elmerülve nézegette.

Csinos, rokonszenves kis arc. Nem éppen szépség, Xxxxxxxxx nem is lehet egy napon említeni, de a finom, leányos arckifejezés mégis kellemesen hatott.

Xxxxx fürkészve és leplezetlen büszkeséggel nézett nagy, erős fiára.

- Elég, ha bekopogtatsz, Lukács, már várnak reád! Legalább is Teréz, habár már több ízben is férjhez mehetett volna. Azt hiszem, hogy az öreg Xxx is már szeretné átadni valakinek az üzlet gondját. Nagy szerencse lenne reád nézve, Lukács.

- És ti? Nem mehetek el innen!

Xxxxx xxxxxxxxxx és szigorú arcvonásai megenyhültek, szinte megszépült.

- Ostoba fiú, csak nem képzeled, hogy boldogságodnak útját álljuk? Miattunk ugyan akár- melyik pillanatban megnősülhetsz... és nagyon örülnénk, ha lenne a dologból valami. Xxxxx xxxxxx, finom leány és jól vetették ágyát. Ugyis rebesgetik már! Nemrégiben már szerencsét is kivántak a házasságotokhoz, úgylátszik, hogy van a levegőben valami.

- Mesebeszéd! Az emberek össze-vissza beszélnek, ha hosszú a nap.

- Jó éjt, Lukács!

- Jó éjt!

Xxxxxx sietve kiitta a kávét és kiment a szabadba. A hűvös levegő lehűtötte arcát. A forró, szép, szerelmes óra óta sohasem gondolt Terézre. Tulajdonképpen titkos mátkaságról nem esett szó, de, ha jól meggondolja a dolgot, mégis épp olyan joggal gondolhat Xxxxx is házas- ságra, mint Xxxxxx... Xxxxx kellemetlen helyzet, annál is inkább, mert a lakatos szép kis leánya azelőtt igazán nagy helyet foglalt el szivében és gondolataiban.

Szülei nagyon jó barátságban éltek Xxxxxxxx és büszkék voltak a barátságra. Rendesen minden nyáron kétszer látogattak el Hayék legfiatalabb leányukkal a malomba és épp olyan pontosan viszonozták Weidenstromék a látogatásokat.

Lukács nagy léptekkel járta körül a fehérítőt. Lelkiismerete megmozdult és egészen ellágyult arra a gondolatra, hogy szegény Xxxxx bánkódni fog miatta. Jobbik énje tulajdonképpen inkább Teréz felé hajlott, mint Xxxxxx felé. De az Xxxxxx csókjainak emléke megint lerontotta lelkének megbánását. Világosan érezte, Teréz ilyen érzéseket sohasem kelthet benne, a bol- dog borzongást, forró vágyakozást, ha csak rágondol is, mintha tűzlángok remegnének végig testén... És a Xxxxx apja elég jól menő vasöntödének és lakatosműhelynek volt a gazdája, de az Xxxxxx apjáé Siebenmeilenhof.

*

Xxxxx Xxxxxxxxx és Xxxxxx, meg a háziúr nővére: Xxxxx Xxxxx között ingerült jelenet játszódott le a reggelinél. Xxxxx kisasszony úgy vélte, hogy húga, ha már hazajött, foglalkozzék végre háztartással. Xxxxxx azonban tiltakozott. Semmi kedve sincs hozzá, hogy házimunkával durvítsa és csúfítsa kezét és a konyhaszagtól rögtön rosszul lesz. Xxxxx Xxxxxxxxx elvben igazat adott nővérének, de azért mégis leányának fogta pártját.

Xxxxx lerakta ugyan a fegyvert, de a levegő puskaporos maradt. A nők csípős megjegyzéseket és gonoszkodó célzásokat tettek egymásnak, mintha varrótűkkel párbajoznának. Brand

Xxxxxxxxx elhúzta száját. Érzékeny idegei nem bírták a családi jeleneteket és mikor később író- asztalánál ült, hogy egy szociáltudományi folyóiratba cikket írjon, még akkor is visszhangzott benne a nők civakodása. Inkább nyomasztó érzéssel, mint ingerülten dőlt hátra székén és cigarettára gyújtott.

Hétköznapokon is kifogástalanul öltözködött: fekete ruha, hófehér fehérnemű, lakk félcipő és lila selyemharisnya. Nőies, fehér kezével végigsimított aranyszőke szakállán. Kissé sötétebb árnyalatú haja már őszbe vegyült, de finom arcvonásaival, élénk tekintetű kék szemével sokkal fiatalabbnak látszott ötven évesnél. Füstkarikákat fujt és munkájára gondolt. A faj- hygienáról szándékozott nagyobb munkát írni. A frizek a fajhygiena történetében külön fejezetet igényelnek, a látszólag erőteljes faj nem bírja el az idegen vérrel való keveredést. Anyja régi lotharingiai patricius családból származott, Xxxxxxxxx a nagyanyai gall vércsepp- hez anyjának angolszász vére keveredett és megbénította az őseredeti friz vért. Mindenütt ismétlődött ez a jelenség, ahol idegen faj asszimilálódott a frizekkel. A fiatal Oesaunál is például. Apja fiatal orosz nőt hozott feleségül külföldi útjából, tőle örökölte Xxxxxxxx valamennyi jó és rossz tulajdonságot: anyai örökség a közöny, ernyedtség, munkakerülés élvezni vágyás.

Brand Christian jól tudta, hogy apjától csak a ragaszkodást örökölte szülőföldjéhez. Talán megerősödött és jobban fejlődött volna testileg, lelkileg, ha olyan erősakaratú ember áll mellette. Xxxxx azonban maga is vezetésre szorult, nemhogy támogatta volna. Utolsó napjai- ban megigértette vele, hogy nem fog megházasodni soha. A pillanat megrázó hatása alatt eszébe se jutott volna tiltakozni és az öreg Xxxxx Xxxxxxx jelenlétében fogadalmat tett.

Brand Christian fátyolos szemmel tekintett a környék végtelen zöldjébe. A haldoklónak tett utolsó igéret azóta malomkő súlyával nehezedett reá. Leányát vakon szerette, de belátta, hogy nővérének vénleányos nevelési módszere, hogy egy nap szigorral és pörlekedéssel igyekszik helyrehozni, amit azelőtt gyönge engedékenységével rontott, egyáltalán nem alkalmas komp- likált lelkű leánya fejlesztésére. Csak erős, gyöngéd és megértő anyai kéz vezetése hámoz- hatta volna ki egyéniségének értékét. Akkor Xxxxx se gondolt volna arra, hogy képviselőnek választassa magát és a Maurer-utcában lakó kis barátnője is mást szipolyozhatott volna ki.

Valahányszor keskeny, illatos levelek érkeztek Berlin W-ből, Brand mindig szomorúan töp- rengett azon, ami lehetett volna, ha... igen... ha... Egy óra is beletelt, míg végre rászánta ma- gát, hogy az ezüst-monogrammos, szürke borítékot felbontsa. Ma is. Már a reggeli postával érkezett, de kibontatlanul hevert mellette és szomorú gondolatokra, életuntságra, halálvágyra hangolta. Hiszen a tartalmát már úgyis tudta. Kivánságok, egyik a másik után, pénzkövete- lések, mézédes szavak, vattába burkolt szemrehányások és keserű fenyegetőzések. Sóhajtva húzta végig a borítékon papirvágóját. Fehér lap hullott ki belőle. Xxxxxxxx és megvetően mosolygott. Persze, megint számla! A szőrmekereskedőtől egy ezerötszáz márkás bundáért.

Brand gyufát gyújtott, azután a vastag levélpapirt borítékkal együtt elégette. A maradványokat összenyomkodta a hamutartóban. Már nyolc év óta szívja vérét a vámpir. Madame Xxxxxxxxx éhes, hegyes, ragadozó fogát nem lehet kielégíteni. Készpénzét már régen felemésztette, most már szakadatlanul a birtokot marja, rágja... és őrli, ha tovább is így tart, elfogyasztja az egész Siebenmeilenhofot tulajdonosával együtt. Százszor is le akarta rázni magáról a feketehajú, kapzsi, kis bestiát, de a keze nem volt elég erős hozzá. Gyülölte, megvetette, mégsem tudott szabadulni tőle. Még a levelei is hiányoztak volna, ha történetesen elmaradnának. Szüksége volt az izgalmakra, felkorbácsolták az idegeit, mint egy morfium-injekció és nélküle egészen összeesett volna.

- Lehet! - kiáltott gondolataiból felriadva a kopogásra. Xxxxx dugta be fejét az ajtón:

- A fiatal Weidenstrom Hochsielből óhajt veled beszélni.

- Kéretem!

Xxxxx felállott és barátságosan nyújtott kezet a belépőnek:

- Jó napot, kedves Weidenstrom! Már visszajött a katonaságtól? Ugyan megvállasodott!

Lukács kissé zavartan viszonozta a szives köszöntést. Hirtelen megint félszegnek, bizony- talannak érezte magát. Ahogy szemtől-szemben állott Xxxxxxxxxxxx, vakmerőnek találta szándékát. Brand hellyel kinálta. Finom, hegyes ujjai cigarettatárcája után nyultak és meg- kinálta látogatóját.

- Nem? Nem cigarettázik? Ilyen mértékletes? Xxxxxxxx, a szülei hogy örülnek, hogy egyelőre megint hazakerült. Itt is marad?

Lukács köhécselt.

- Személyes ügyben jöttem! Meg akarom kérni az Xxxxxx kezét. Xxxxxxxx egy arcvonása se rándult.

- Ugy? De, kedves Weidenstrom, ebben az ügyben a leányom maga határoz.

- Ami azt illeti, úgy hiszem, hogy Xxxxxxxxx tisztában vagyunk.

Brand meglepetve nézett reá. Akadálynak találta a fiatal Xxxxxxxxxxx vagyontalanságát. Még nagyobb hibának minősítette, hogy nem elég művelt. Akaratlanul is végignézett durva, izmos kezén. Vajjon ilyen munkáskezek megtudnak-e tartani olyan szines, himporos pillangót, mint Xxxxxx? A csinos, de kissé darabos arcvonások még nem árultak el semmi különösebb kife- jezést. A száj körül rajzolódó durva, erélyes vonás adott némi okot aggodalomra, de a sötét- barna szem őszinte, nyilt tekintete enyhítette a hatást. Brand mindig szerette a szorgalmas, fürge fiút. Határozottan fejlődésképes és ha Xxxxxx biztatta, amiben a fiú határozott fellépését tekintve, nem kételkedhetik, akkor úgylátszik, Xxxxxxxxx sincs kifogása faragatlansága ellen.

- Xxxxxx sohasem beszélt a dologról, - mondta, - kérdezze meg tőle magától a választ, azután jőjjenek hozzám. Részemről semmi kifogásom sincs az ellen, hogy vőmmé fogadjam. Leányom a szobájában van.

Lukács elpirult örömében, mert ellenvetésekre és akadályokra készült. Felugrott és boldogan szorongatta a Brand kezét.

- Köszönöm! Nem fogja megbánni, Brand úr! Boldoggá teszem Xxxxxxx.

Xxxxx xxxxxxxxxx nézett a fiatalember után. Be kell vallani, hogy ez a fiú rendet tudna terem- teni Siebenmeilenhofban. Esetleg Xxxxxx igazán szerencsét csinál. Xxxxx lassankint egészen beleélte magát a helyzetbe. Szempillája se rebbent, miközben kitöltötte Xxxxxxxxxxxx a kivánt csekket, borítékba tette és arrébb tolta a levelet.

Az óramutató lassan vándorolt tovább. Milyen soká késnek! Xxxxx idegessége nőttön nőtt! Vajjon mióta tart a szerelem? Már gyermekkorukban kezdődött? Vagy Berlinben találták meg egymást? Végre belépett Xxxxxx. Kissé sápadtabb volt, mint rendesen. Karonfogta apját, beletuszkolta egy karosszékbe, átölelve nyakát, ölébe ült és megcsókolta.

- Nos, Evy, mi történt? Hol a fiatal Xxxxxxxxxxx? A leány hevesen rázta fejét és sírva fakadt.

- Apa, én igazán nagyon szeretem Xxxxxxxx, rajtad kivül nem is szeretek úgy senkit... De valld be, hogy ostobaság volna összeházasodni vele! Szerencsétlenek volnánk mindaketten és mindenki az egész vonalon! Megmagyaráztam neki. Nagyon megsértődött. Nem értett meg, bizonyára másra magyarázta szavaimat. Igazán nem tehetek róla. Ugy sajnálom, apa! Ahogy a

kalapját vette és minden további szó nélkül elment... borzasztó volt. Szivesen visszahívtam volna, de úgyis hiába!

Szeméből könnyek patakzottak.

- Pedig olyan bizonyosra vette a dolgot. Biztattad, Evy?

- Ugylátszik, bíztatásnak vette!

Xxxxxx nem titkolózott apja előtt. Mióta nagy leány lett, a régi meghitt viszony közöttük még igazi jó pajtássággal gazdagodott. Xxxxxx elmesélte az utolsó berlini esetet és Xxxxx Xxxxxxxxx megértette leányát. Megértette, hogy a fiatal forróvérű leányt ott, s a dekadens művészsereg lakkos, kiélt arcú ifjait összehasonlítva gyerekkori barátja romlatlan őserejével, mámor szállta meg, a sors pedig védelmébe vette, hogy léha, lelkiismeretlen másvalaki helyett éppen ezt a fiatalembert vezette útjába.

Szivesen fogadtam volna pedig vőmnek, de te jobban tudod, hogy mit akarsz! Nemsokára husz leszel, Evy, lassankint csak meg kell szoknom a gondolatot, hogy odaadjalak.

- Ma úgylátszik, hullanak a házassági ajánlatok! - Xxxxxx már megint nevetett és levelet lobogtatott apja szeme előtt.

Xxxxx elvette tőle a papirlapot és elolvasta:

„Igen tisztelt kisasszony!

Azt hiszem, nem tévedek abban a hitben, hogy levelem tartalma váratlan meglepetést szerez. Kétségkivül régen tudja, hogy mennyire tisztelem és már nagyon régóta, őszin- tén szólva ismeretségünk első napjától kezdve leghőbb vágyam, hogy kiérdemeljem. Szándékosan vártam, hogy tanulmányai befejezése után, csendes otthonában, minden befolyástól menten eldöntheti a leányok sorsában legnehezebb kérdést. Akar a felesé- gem lenni, Xxxxxx?

Nem teszek szerelmi vallomásokat. Szellemileg sokkal magasabb állónak tartom, semhogy süldőleányok szentimentális mértékével mérje döntésének feltételeit. Oko- sabbnak is tartom, semhogy ne értékelné az érett ember őszinte vonzódását magasabbra, fiatalos szenvedélytultengésnél. Az ilyesmi a világban úgyis csak könnyelmű frázis. Házamnak úrnőre van szüksége és vágyódva várom a pillanatot, hogy mint feleségemet vezethessem be.

Kérem, adja át üdvözletemet kedves apjának és válaszát türelmetlenül várom. Őszinte tisztelője

Dr. Zuheide titkos tanácsos.”

Xxxxxx homlokához nyult.

- Doktor... és titkos tanácsos... mintha nem ismerne mindenki! Mit szólsz hozzá, apa? Brand mosolygott.

- Akár kosárfonógyárat állithatunk be!

- Ami azt illeti, még meggondolom a dolgot. Nem is olyan rossz gondolat!

- Igen öreg hozzád, fiam! Igen öreg! Xxxxxx xxxxxxx nézegette.

- Tudja Isten, az öreg urak jobban tetszenek nekem, mint a fiatalok. Főképp, ha házasságról van szó! Ha rászánom magam a férjhezmenésre, meglett emberhez akarok menni. Weiden- xxxxx Xxxxxx még nem kész ember!

- Abban igazad van!

- Alapjában véve szeretem Zuheidét. Olyan előkelő! Nem mondom, hogy nagy súlyt fektetek formaságokra, de jó modor mégis csak nagyon fontos! Zuheide társaságában mindig úgy érzi magát az ember, mintha valami nagyon előkelő szalonban lenne, izléses műtárgyak és ritkasá- gokkal telt witrinek között. Sohasem unalmas. Azt mondják, hogy nagyon gazdag.

Xxxxxx mégegyszer megcsókolta apját és lecsuszott öléből.

- Szóval megfontoljuk!

Brand szótlanul csóválta fejét. Sokszor egyáltalán nem értette leánya lelkivilágát. Meglepő- dött hüvös számitni tudásán. Sehogysem illett melegszivű, ösztönös egyéniségéhez. Jól ismerte Zuheide tanácsost. Xxxxxxxxx, tehetséges és társaságban hódító ember. Nevét egy berlini társaságban játszódó regény és humoros útleirások népszerűvé tették. Nehány dal- kompoziciója is, dallamos, fülbemászó melódiák, széles körben elterjedtek.

Külsőleg semmi ellenvetést sem lehetett volna tenni ellene. Mégis valami belső tiltakozás fogta el Brand lelkét. Nem akarta Zuheidet vejének. Okát adni nem tudta volna, de érezte!

*

Xxxxxx nehány nap mulva válaszolt kérőjének. Azt irta, hogy ilyen életbevágó kérdésben nem dönthet hirtelen és karácsonyig gondolkozási időt kért. Zuheide kivánságát természetesnek találta és legkésőbb karácsonyig kész volt várni. Xxxxxx ezzel egyelőre elintézte az ügyet.

Szürke, esős napon, az annenkogi hintó robogott be az udvarba. Xxxxxx az ablakon keresztül látta a Xxxxxxxx hosszú alakját, amint nagyanyját lesegíti a kocsiból. Vidáman szaladt le a lépcsőn, hogy Xxxxxxx nénit üdvözölje.

Az öreg asszony, Xxxxxx és Xxxxx segitségével kibontakozott köpenyéből és meleg kendőiből, megigazította a tükör előtt magasra fésült, bársonyszalagos haját. A hetvenötéves asszony rózsás arcáról egészség sugárzott és szemében fiatalos fény xxxxxxxxx. Megölelte dédunoka- hugát.

- Kelet és nyugat, úgy-e Evy? Azután Xxxxxxxx fordult.

- Befüttethetsz egy kicsit, nedves hideg csontig átjárja az embert. Előbb Xxxxxxxxxx akarok beszélni.

Xxxxxxxx bement az Xxxxxx szobájába. Nagyot sóhajtva vetette magát a kanapé sarkába.

- Xxxxxx, drágalátos otthon! - sziszegte foga között.

Xxxxxx xxxxxxxxx. A pamlag másik sarkába ült és kivett egy cigarettát a fiatal ember feléje nyujtott aranytárcájából.

- Nem birom ki itthon, Evy!

- Én se. De mit tegyünk? Kell...

- Meghivhatnád Dagmart, Evy! Mégis más volna! Xxxxxx szippantott néhányat.

- Ha szivességet teszek neked vele, szivesen! De vajjon eljön? Sok a dolga és mit nyujthatunk itt neki?

- Nem fog unatkozni! Szóval megteszed? Jó gyerek vagy Evy! Majd megint rakok követ a lábad alá.

- El is várom, fiam, mert nehéz feladat két szerelmes ember mellett bájosan játszani az elefántot.

Alapjában véve nem vette komolyan soha hosszú unokafivérét. Már gyerekkorában némi fölénnyel bánt vele és egészen természetesnek találta, hogy a fiú tejesen alárendeli magát akaratának.

Xxxxx Xxxxxxx elbeszélte Xxxxxxxx szive aggodalmait. Xxxxx, mint gazda egyáltalán nem válik be. Nem is az a legnagyobb baj, hogy lusta, hiszen az még idővel megjavulhatna, de hivatása egyáltalán nem érdekli. Teljesen elveszett idő a gazdasági iskolán töltött három év és a Xxxxxx grófi birtokon, meg londoni nagybátyja birtokán töltött két gyakornokoskodó év. A Xxxxxx grófi birtokon érdeklődött a fajlótenyésztés iránt, Angliában sportolt és társaságba járt egy évig. Nincs más mentség számára, csak egy jó házasság, de mielőbb.

Brand teljesen egyetértett vele és elmondta, hogy Xxxxxxxxx is jelentkeztek kérői. Xxxxxxx érdeklődve ütötte fel fejét.

- Tetszik nekem Weidenstrom Lukács, általában az összes Weidenstrom-gyerekek. De Lukács mégis csak molnársegéd és Evy finom, urileány. Nem találnak együtt. Az öreg, berlini legénnyel épp oly kevéssé szabad összeboronálni. Öreg igásló és telivér fiatal paripa, rossz fogat. Persze jól volna elhelyezve.

A beszélgetés szünetelt egy pillanatig. A nehéz, nyomasztó hallgatás áthidalta a kellemetlen érzést, amely az öreg asszonyt esőben, sárban Siebenmeilenhofba hozta. Személyesen akart Xxxxxxxx az ötvenezer márkás, felmondott kölcsönről beszélni, amelyről levélben értesült.

Természetesen nem hagyja cserben Christiant, ha vizbe merült, de kétségei támadtak utóbbi időben, hogy ujabb fedezetekkel csakugyan segít-e rajta? Nem ismerte pontosan Xxxxx vagyoni viszonyait, de tudta, hogy évről-évre mélyebben sülyed az adósságok tengerébe. Lágy, olykor kissé kenetes hangján magyarázta a földbirtokosnak véleményét.

- Nem születtél parasztnak, édes Christian. Városi ember vagy. Már tiz-tizenöt év előtt el kellett volna adnod a birtokot. Ha elfogadnád tanácsomat, igyekezz a birtokot kéz alatt jól eladni. Annyi mindenesetre marad még, hogy Evyvel nyugodtan megélhess Trubergben. Doris részes az itzhofi alapítványban és inkább ma költözne be, mint holnap. Egy cseléddel megéltek. Persze Evelynnek is dologhoz kell látni...

Az öreg asszony hirtelen elhallgatott. Brand összeesve ült székében és kezével eltakarta arcát.

- Szegény kis Evym! - sóhaja szinte zokogásszerűen tört fel.

- Azt hiszem, Christian - mondta az öreg asszony, - kötelességed lenne Evyt felvilágosítani vagyoni viszonyaid felől. Hadd tudja idejekorán, hogy igényei meddig terjedhetnek. A városban talán könnyebben férjhez mehet valami jóravaló emberhez. Kár, hogy Hanni és Evy olyan közeli rokonok, hogy nem házasodhatnak össze. Nem szeretem az ilyen rokonházassá- gokat. Evy különben sem alkalmas olyan nagy üzem asszonyának, mint a miénk.

*

A vastag függöny mögött, amely a háziúr szobáját az ugynevezett könyvtárszobától elválasz- totta, állott Evelyn és figyelt nagynénje kissé éneklő hangjára. Egy berlini ujságot akart kivinni, hogy a Stern-féle konzervatórium növendékhangversenyéről szóló tudósításban a Holmgaard Dagmarról szóló kritikát elolvassa. Nevét hallotta emlegetni. Figyelmessé lett és végighallgatta a beszélgetést, amíg kölcsönökről, váltókról, meghosszabbításokról nem esett szó.

Hanni az ablaknál állva, nagyot ásított.

- Be kinőttem! Képzeld, Evy, nagymama ki akar házasítani.

- Tudom! Talán velem?

- Nem, nem veled! Valami tyúkeszű és sajtkészítéshez értő kövér parasztleánnyal.

Evelyn kissé erőltetetten nevetett. Gondolatai máshol kalandoztak. Kellemetlen érzés járta át. Borzongott és örült a kályhában lobogó tűznek. Nemsokára Johanna néni is belépett a házi- urral. Madame a szokottnál szótlanabbul ült. Még mindig az előbbi beszélgetés foglalkoztatta. Christian nehány számot mondott és azoktól megrémült. Épp úgy aggódott Siebenmeilenhof lakói sorsáért, mint a Hanniéért. Mióta angol unokahugát férjhez adta Brandhoz, némi felelősségérzettől nem tudott szabadulni, a finomérzésű, okos, de sajnos semmi praktikus érzékkel nem biró emberrel szemben. Evelyn is szórakozott volt. Régen tudta, hogy nem folyik a pénz a házhoz, de sohasem gondolt arra, hogy apja komoly gondokkal küzd. Mikor az annenkogiak ebéd után elmentek, odaült apjához és bevallotta, hogy délután hallgatódzott.

- Igazán olyan rosszul állunk, apa, hogy el kell adni?

- Olyan rosszul? Reám nehezedik a birtok, Evy! Sokszor nem tudom, hogy mit kezdjek!

- Szegény apa! Igazán jobban illenél nagyvárosba. De úgy-e máshol is élhetnénk, mint Trubergben?

- Nem tudom, szivem! Még nem tartunk ott!

Evelyn megremegett. Kérdés tolult ajakára. Hogy lehetséges, hogy a nagy birtok alig jövedel- mez a megélhetéshez eleget? Sohasem éltek fényüzően. Egész sereg hasonló kérdés várt feleletre, de ajkára forrasztotta apja beesett szemének könyörgő tekintete: „Ne kérdezz! Hagyj!” Evelyn megcsókolta apját. Sejtette, hogy mi megy végben lelkében. Nem érzi magát helyén. Talán balul sikerült vállalkozások is közre játszódtak - mit lehet tudni - apja olyan hiszékeny, mint a jószivű gyermek. Nem feszegette tovább a dolgot és egyébről beszélt.

*

A dolog azonban még sokáig foglalkoztatta. Különösen Truberg. A kis művészvárosnak hatá- rozottan voltak érdekességei: festői utcák, nagy forgalom, nagyszerű állatvásárok és ideális kövezet. Trubergben mindig sok esemény zajlott le.

A legkisebb történés is szenzációsszámba ment. Egyik lakos a másiknak gyomrába és erszé- nye legelrejtettebb redőibe is látott. Evelyn meglátogatta olykor nagynénjeit, a két Verdanken kisasszonyt, akik sűrűn érintkeztek a kis város előkelőségeivel. Egy-egy uzsonnánál nagyokat mulatott Evelyn a hölgyek pokoli igyekezetén, hogy minden eseménynek gonosz szinezetet adjanak. A korrekt, tökéletes polgárasszonyok nagyon szerettek piszokban turkálni, ha fele- barátaikat besározhatták vele. Minden szellemi érdeklődés hiányában termettek a pletyka és rágalom mérges mikrobái. Hogy fellélegzett Evelyn, valahányszor a kicsinyes nyárspolgá- riasság légköréből hazakerült a vidék magányos szabadságába. Hányszor gondolta: Még lefestve se szeretnék Trubergbe kerülni. Most költözzék oda? Vétesse fel magát az Engel néni angol klubjába, kávécsatákat küzdjön végig, egyesületi bálokon táncoljon és tudomány- szomját a kölcsönkönyvtár műveivel oltsa?

Nem. Gondolatban döntő pontot tett a „nem” után. Inkább meghal! Vagy férjhez megy.

Az esős hetek elteltek. Dagmar elfogadta a meghivást és már egy hét mulva megérkezett. Ettől kezdve Oesau Hanni mindennapos lett Siebenmeilenhofban. A kis dán leány életet, napsugarat, jókedvet hozott magával. Nevetett, énekelt, táncolt, csevegett, belopózott a Brand Christian szivébe, de még Johanna nagymamát is meghódította. Nemsokára Annenkogban is egész otthonos lett.

A nyugati partok késő őszi naplementéi gyönyörűek. Hanni minden este eljött a leányokért és félhomályban csatangoltak a töltésen. Evelyn rendszerint elmaradt Hanni és Dagmar mögött. Régen egyhanguaknak találta a sétákat, most, mióta tudta, hogy Siebenmeilenhof milyen régóta a Brand-családé, jobban élvezte. A földbirtokos-leány úrnői öntudata ébredt fel benne. A legnagyobb városi lakás szük börtön, ehhez a széles távolsághoz képest. Milyen szép a vidék az esti köd ezüstös fátylában, a lemenő nap még ott izzik a láthatár fölött és ráleheli égő szineit a lila és rózsavörös fényben játszó tengerre. Milyen szép a tűzvarázs lassú elhunyása, amint a lángoló fal átlátszó rubinná változik és kénsárga, világoskék, lila és levegőzöld párák hullanak az utolsó lobbanásokra.

Evelyn csendesen állott egy pillanatig. A sötétvörös háttérből egy kis leány bukkant fel. Könnyű léptekkel ugrándozott a töltés mentén. Evelyn már husz lépésnyiről ráismert a Weidenstromék legkisebb gyermekére.

- Jó estét, Fia, - szólította meg.

- Jó estét, - felelte a gyermek és elfogulatlanul nyujtotta kezét. Nehéz kosarat cipelt a másikban.

- Hol jártál, Fia?

- Vásárolni voltam! Holnap este vendégek jönnek. Hay néni és Therese és még egypáran a városból.

- Ugy? - Evelyn mosolyogva simogatta meg a gyermek arcát. - Szóval holnap nagy lakoma lesz?

A kis Sophie bólintott:

- Igen, borjuhus lesz és töltött kalarábé és szilvatorta. Ha nem árulja el senkinek, megmon- dom, hogy Lukács eljegyezte Thereset. Még senkinek sem szabad tudni, ne mondja el!

- Nem, nem, kis Sophie, hallgatok, mint a sír! A gyermek meghajolt:

- Adieu, Brand kisasszony!

- Adieu, kis Sophie!

Tehát Lukács vigasztalódott. Jobb is így! Legalább nem kell önmagának szemrehányásokat tennie.

- Kedves unokanővérem és pártfogóm - szólalt meg Hanni tréfás ünnepélyességgel - hajolj meg és törd üdvözlő szavakon a fejed... Jegyespár áll előtted és kéri áldásodat!

- Igazán?

- Igazán! A lehető legkomolyabban eljegyeztük egymást és esküvőre készülünk minden szokásos pompával és nagyszerűséggel: lelkész, anyakönyvvezető, nászebéd és nászut.

- Szerencsét kivánok! Az üdvözlő szavakat majd a búcsúestéteken fogom elmondani. Egyelőre a meglepetés bénítólag hatott agyamra.

- Kiváncsi vagyok, hogy a nagymama mit szól majd az unokamenyéhez?

- Rögtön bevallunk neki mindent.

A keresztutnál Evelyn elvált a boldog fiatal pártól. Még mélyebb gondolatokba merült, mint azelőtt. Lukács Terézzel vigasztalódott a kapott kosár miatt. Dagmar hálójába kerítette Annenkog fiatal urát, habár bizonyára nem érezte valami halálos szerelmet iránta. Lehet, hogy mégis csak az a legnagyobb bölcseség, ha az ember beéri az élet önkéntes adományaival. Ezen az estén komolyan fontolóra vette a Zuheide házassági ajánlatát. Felismerte szellemi

fölényét és úgy hitte, hogy a harmonikus együttélésnek nincs más előfeltétele. Nem megvetendő a fényes társadalmi állás sem, amelyet a Zuheide felesége betölthet. Mikor így összegezte a házasság előnyeit, mintegy üvegbura alá tette, mint valami ritka növényt és örvendő figyelemmel kisérte fejlődését.

*

Madame Oesau sokkal okosabb volt, semhogy hiába ellenvetésekkel állott volna befejezett tények elé. Különben sem lehetett semmi más kifogása a Hanni menyasszonya ellen, mint hogy nem válik belőle tűzrőlpattant földbirtokosasszony, elvégre azonban még ez sem bizo- nyos. Dagmar szegény volt, de kifogástalan családból származott. Johanna tulajdonképpen más örökséget képzelt. Azt hitte, hogy majd visszavonulhat Trubergbe, vagy más kedélyes kis városba, de most megint tovább kellett kitartania helyén. Egyelőre könnyelműség lett volna Annenkogot a tapasztalatlan fiatal párra bízni.

Karácsonykor egy tucat eljegyzési hírt hozott a trubergi hetilap. Legelől Oesau Johannes, Holmgard Dagmarral, és Weidenstrom Lukács Hay Terézzel. Ugyanabban az időben finom eljegyzési kártyák röpültek a házakba, amelyekben Brand Christian tudatta Evelyn leánya el- jegyzését doktor Zuheide Waldemar titkos tanácsossal. Johanna néni fejét csóválta az eljegy- zéshez, de Evelyn nem bánta meg. A Zuheideval kötendő házasság ragyogó jövőt tárt eléje. Truberg nem kisértett tovább.

Zuheide Siebenmeilenhofban töltötte az ünnepeket. A csinos, előkelő megjelenésű férfiről senki se hitte volna, hogy már felül van a negyvenen. A két ünnepnap ragyogó karácsonyi varázslatban telt el. Csak a harmadik napon, mikor Evelyn vőlegénye kivánságára nyitott ko- csin kisérte ki a vasuti állomáshoz, hogy a vidéket láthassa, vesztett némileg az ünnepi hangu- lat. A hideg, éles, téli világításban nagyon is feltünően látszottak szerénytelen kis szarkalábak, barázdák, duzzadt könnyzacskók a férfi hamuszínű arcán. Csak most tünt fel Evelynnek az is, hogy nem találja a régebben megfigyelt ősz hajszálakat a Zuheide bajuszában és hajában. Természetellenesnek látta hirtelen fényes feketeségét és kellemetlen érzések ébredtek lelké- ben.

- Minden Siebenmeilenhofhoz tartozik? - kérdezte Zuheide és kört írt le kezével.

- Minden, ameddig a szem ellát. Igen is sok vidék, ugy-e? Azért tavasszal igazán nagyon szép itt. Smaragdzöld és aranyszín valóságos szimfóniája. A zöld valódi... a „Wucherblume” aranyát szivesen elengednők.

Evelyn kissé erőltetetten nevetett a szójátékon, a tanácsos elkomolyodott.

Alig érték el a vasuti töltést, máris berobogott a vonat. Zuheide kezet csókolt jegyesének. Evelyn az állomásról egyenesen nagynénjeihez sietett. Liza néni leültette a pamlag sarkába, vánkost tólt lába alá, Engel néni aranyozott csészébe forró kávét töltött és süteményes tálat tett huga elé. Liza, a legfiatalabb a testvérek között még mindig szivesen számította magát a fiatalok közé, pedig negyvenöt éves elmult, odaült Evelyn mellé és simogatta hideg kezét.

- Bemutathattad volna a vőlegényedet, Evy. Milyen?

- Nekem tetszik!

- Örülök! Pedig annyit rebesgetnek! Azt mondták, hogy már hetvenhárom éves. Igaz? Evelyn nagyot nevetett:

- Ha hetvenhárom éves volna is, és tetszenék nekem, nos? De egyelőre csak negyvenhárom!

- Csak? Hiszen még fiatalabb, mint én! Milyen ostoba szóbeszéddel töltik tele a várost! Igazán mérgelődöm!

Liza néni sokat szidta a kisvárosi pletykálkodást, de szerencsétlennek érezte magát, ha egy nap nem hallott semmi érdekes ujságot.

- Mennyi eljegyzés volt karácsonykor! Azt is mesélik, hogy a Hanni menyasszonya, a dán leány, Berlinben, éjszakai mulatóhelyeken táncosnő volt. Ugy-e, az sem igaz!

- Szó sincs róla. Dagmar zenét tanult Berlinben.

- Na, ilyenek az emberek! Igazán az ember kijön a sodrából! Mit szólsz a fiatal Weiden- stromhoz? Az aztán igazán nagy szerencsét csinál!

Evelyn letört egy darabocskát a kemény kalácsból és szájába tette.

- Hogyan?

- Hayék nagyon gazdagok. Ugy hallottuk, hogy az öreg Hay csak azért egyezett bele a házasságba, mert Teréznek valami szinész udvarolgatott és nagyon megijedt. Weidenstromot később társul veszi. Igazán szerencsés fickó.

Liza a gallérját huzogatta és összenézett testvérével.

- Képzeld, Evelyn, azt rebesgetik, hogy Weidenstrom téged is megkért, de apád ajtót mutatott neki! Nem is csodálom... De Evy, vigyázz, gyermekem!

Evelyn hirtelen mozdulatára a kávéscsésze felborult és kiömlött a hófehér asztalkendőre.

- Alávalóság! - kiáltott Evelyn és az asztalra ütött.

- Szóval, ez sem igaz? Igazán mérges vagyok!

- Mérges is lehet az ember ebben a rettenetes fészekben. Akár igaz, akár nem, hallatlan sértő apámra nézve, hogy ilyen ostoba és durva viselkedéssel rágalmazzák.

- Hallod, a fiatal Weidenstrom részéről is elég vakmerőség lett volna. Azért kár úgy izgulnod, Evy!

Most Evelyn is észrevette a nővérek jelentőségteljes pillantását. Rögtön felállott és kijelen- tette, hogy nem maradhat tovább. Égett a felháborodástól és méltatlankodástól. Ha Lukács meghallja az ostoba pletykát, még azt hihetné, hogy ő terjeszti. Hogy akadályozhatná meg? Vagy, ha már megtörtént a baj, hogy tisztázhatná magát? Talán Hay Teréz tud valamit. Dobogó szívvel, szapora léptekkel sietett a széles fasoron át a gyártelep felé. A vörös cserép- fedelen messzire ragyogott a cégtábla: „Hay Amadeus, lakatos-, kovácsműhely és vasöntöde”. Tiz-tizenkét kicsi, csúcsíves ablakon át vöröses tűzfény derengett.

Evelyn néhány pillanatig megállott a nyitott ajtóban. Örült a kovácsműhelyből hallatszó kala- pálásnak. Jó helyre kerül ide Lukács a kemény öklével, acélos izmaival. Mosoly jelent meg a leány ajkán és szemén; eszébe jutott az ifjú Sigfrid alakja.

„Jung Sigfrid den Hammer wohl schwingen kunnt - Er schlug den Amboss wohl in den Grund,

Er schlug, dass es rings im Walde erklang, Und alles Eisen in Stücken sprang.”

Keskeny kert választotta el a gyárépületet a lakóháztól. A csengő élesen szólt, amint Evelyn meghúzta.

A jól befűtött lakószobában egy fiatal leány felállott a varrógéptől és kissé csodálkozva, de barátságosan köszöntötte a vendéget. Teréz nem tudott tettetni és Evelyn rögtön látta, hogy mitsem tud jegyese látogatásáról Siebenmeilenhofban, különben nem fogadná ilyen elfogu- latlanul.

Teréz hellyel kinálta hajdani játszótársát. Együtt végezték a felsőbb leányiskolát és Teréz gyakran kiment Lukáccsal együtt Brandékhoz gyermekkorában. Régi élményeik és küszöbön- álló esküvőjük elég sok közös beszédtárgyat adott. Evelyn figyelmesen körülnézett a szobá- ban, ahol a Lukács élete nemsokára zajlani fog. Néhány különös gondolat tolakodott agyába: vajjon Lukácsot nem fogják elnyomni az alacsony falak? Nem fogják gátolni fejlődését?

Teréz nagyon csinos volt. Finom és légies. Irodalmi izléséről a könyvespolcon heverő Garten- laube regények és versek tettek tanuságot. Dicséretreméltó jó tulajdonságait: jószivűségét, tisztességérzését és más hasonló előnyöket csinos, rendes, tartózkodó külsőbe kötötte be. Aranyközéputon járt benne minden. Tartós, hétköznapi boldogság szálát, bizonyára gyakor- lott, ügyes ujjakkal fogja fonni.

- Teréz azok közé az asszonyok közé tartozik, - gondolta Evelyn, - akik belenevelik férjeiket a papucsba és házikabátba.

Az Evelyn lelke valahogy megkönnyebbült, mikor kocsiba ülve hazafelé hajtatott. Hiúságát bántotta a gondolat, hogy Hay Teréz könnyűszerrel kitúrta emlékét a Lukács szivéből. Vagy talán a hiúság tisztán ostoba féltékenység lett volna? Nem tudta, nem is akarta tudni. Nyugtalansága azonban eltünt. Madártávlatból nézett vissza a trubergi liliputi világra. Csak órák mulva jutott eszébe, hogy órákon át kizárólag Lukáccsal foglalkozott és egyetlen egyszer sem gondolt a saját vőlegényére.

*

Hay Amandus nagy tiszteletben állott Trubergben. Szerény viszonyok közül küzdötte fel magát és lakatos műhelyét az évek folyamán fellendítette. Egy időben azt rebesgették, hogy százezer márkát nyert sorsjegyen, de tiltakozott a híresztelés ellen, azonban beleegyezett, hogy adóját megfelelőképpen felemeljék. Nemsokára felépítette a csinos műhelyt. Üres óráiban szivesen olvasott regényeket és útleírásokat, könyvekből szerzett tudását ügyesen és feltűnés nélkül tudta alkalmazni, azért művelt embernek tartották. A „Friesenhof”-ban az előkelőségek törzsasztalánál foglalt helyet.

Fia, Fritz, egy jóforgalmú bútorkereskedésbe nősült és később átvette a Városi takarék- és kölcsönpénztár vezetését. Anna nevű leányát a Kölcsönbank igazgatója: Hanson Emil vette el. Hay különösen szerette legkisebb gyermekét és mindenki csodálkozott, hogy megelégszik a Teréz szerény házasságával. Minden célzásra elnéző mosollyal jegyezte meg Hay Amadeus:

- Talán nem büszkélkedhetem a vőmmel? A feleségem és én sem kérdeztük egymástól, hogy mennyi pénzünk van, mégis boldogan éltünk együtt.

Őszintén szólva Teréz nem igen kérdezte, hogy övéi mit szólnak házasságához. Minden érzés, amelyet fegyelmezett egyénisége kifejthetett, már gyermekkora óta a Lukácsé volt. Sohasem fordult elő, hogy valaki akaratának útját állotta volna, tehát nem is ismert más véleményt saját akaratán kivül. Hay mester igen jól ismerte kedvencét, semhogy megpróbálta volna vélemé- nyét megmásítani. Különben sem kifogásolhatta választását. Fia inkább árúüzlettel foglal- kozott, mint lakatosmesterséggel, lusta, közönyös természete nem is bizonyult alkalmasnak reá. Az öregnek valósággal fejére nőtt már az üzem és a jó munkaerő minden pénznél többet ért neki.

Lukács meglepő gyorsasággal beleélte magát a mesterségbe és sikerült apósa, valamint az összes alkalmazottak tiszteletét kiérdemelnie. Két sógora és páváskodó feleségeik gőgösen elnéztek a feje fölött, mintha levegő volna. Ugy Fritzéknél, mint a bankigazgatóéknál ugyancsak igyekeztek a fiatal párral a háztartásbeli különbségeket éreztetni. Lukács már rég mérgelődött, hogy sógorai minden kijelentését lekicsinylő mosollyal fogadják. Egyre nagyobb dühbe gurult, amiért minden áron el akarták nyomni, de kénytelen-kelletlen eltitkolta haragját.

Egy este, mikor vége-hossza nem volt a sok hencegésnek és nagyzolásnak, csak nehezen bírta indulatát leküzdeni.

- Nem bántad meg, Teréz, hogy ilyen szegény legényhez mentél férjhez? - kérdezte feleségé- től, mikor hazafelé mentek.

- Én akartam és ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! - felelte Teréz nyugodtan.

Lukács hallgatott. Tulajdonképpen más választ várt. A nagyképű, kicsinyes pöffeszkedőkkel ugyan nem sokat törődött. Majd megmutatja még nekik! Akkor egész Truberg szemét-száját eltáthatja rajta. Az ő felesége is adhatja a bankot akkor.

Egész tornyot épített a jelen csekély kis eredményeire. Előre akart jutni minden áron.

Evelynre alig gondolt már. És ha éppen mégis gondolt, csak megvetést és haragot érzett iránta. A kis szerelmi jelenet a lépcsőházban is egészen más színben tűnt már fel előtte. Evelynt elrontotta a rossz társaság és könnyelmű, kacér teremtés lett. Szinte sajnálta, hogy nem használta ki a helyzetet kiméletlenül. Akkor legalább a visszavonulás szégyenét nem kellett volna átélnie. Egy vasárnap délután elmesélte Teréznek a Zarathustrások társaságában töltött utolsó berlini estjét. Szidta a berlini könnyelmű fiatalságot, az éhenkórász, semmiházi hadat. Teréz csak finom, jelentőségteljes mosollyal felelt. Evelynt nem említette. Nőies ösztöne némi összefüggést sejtett, de jobbnak tartotta nem tudni a dologról.

Lukács szive mélyén hálát adott az Istennek, hogy erre a helyre vezérelte. Itt tág munkatérre és exisztenciára talált. Siebenmeilenhofban ugyan nem bányászhatott volna aranyat. A vere- bek is csiripelték már, hogy Brand Christian anyagi zavarokkal küzd és nem saját jószántából, csak a kényszerűségnek engedve, vevőt keres birtokára. Általában szép kis társaság az egész! Hanni már kilenc hónapja kóborol a világban fiatal feleségével, nagyanyja gazdálkodik Annenkogban és a többit a jó Istenre bízza. Madame Oesau ugyancsak megöregedett az utóbbi időben. Találkozott egyszer Lukáccsal a városban és panaszkodott, hogy a térdét nem bírja és először életében, támaszra van szüksége, - mondta botjára mutatva.

- Haszontalan, naplopó népség! - dohogott magában Lukács. - A sors terített asztal elé helyezi mindnyájukat, nem volna más dolguk, mint ügyelni, hogy verebek és egerek meg ne egyenek mindent az orruk előtt. Még ennyit se tudnak megtenni. Ahelyett, hogy megbecsülnék a szép birtokot, elpocsékolják és kidobják az ablakon.

Egy juniusi napon nagy levél érkezett Weidenstrom Lukácsékhoz, az alacsony lakószobába: Zuheide tanácsos és neje értesítették fiuk születéséről. Lukács remegő kézzel tartotta kezében az írást. Ebben a pillanatban elfelejtette, hogy Evelyn megsértette: szokatlan lágyság pihent régi bosszúságán. Evelynnek fia született... Szeme könybelábadt, feltörő nyögését vissza- fojtva, támaszkodott az ablaktáblához és nézte a vihar esőcsapását. Benn a hálószobában már huszonnégy órája vajudott a saját felesége is, nehéz fájdalmak között. Milyen éjszakát töltöttek! Senki se tette le ruháját. Szünet nélkül hallatszott a szegény, fiatal asszony fájdal- mas sikolya. Hay mama reggel felé elájult. A Fritz felesége és Hansen Anna ideggörcsöket kaptak. Reggel korán sürgönyzött Lukács az édesanyjának. Magda asszony már tiz órakor meg is érkezett és vele nyugalom és rend szállott a betegszobára. Hay mamát ágyba fektette, a testvért és sógornőt szépen hazaküldte, sőt jelenléte mintha a fiatal asszony szenvedését is enyhítette volna. Az orvos kijött egy pillanatra Lukácshoz és anyja iránti elismerésének adott kifejezést.

- Nagyon okos asszony az édesanyja! Hál’ Istennek, hogy a siránkozó asszonyoktól meg- szabadultunk. Bátorság, kedves Weidenstrom!

Megint végéhez közeledett a nap. Először életében érezte Lukács tűrhetetlennek a műhely zaját. Pedig olyan erős volt rendesen, hogy vasat tört és fákat tépett ki, de ebben az órában

valami nehéz sejtelem mintha megsemmisítette volna erejét és elfojtaná lélegzetét. Egész életét fejtetőre állítva látta. Terézt megrövidítette a munkája miatt. A műhely és nagyratörő tervei mellett otthonát csak nélkülözhetetlen járuléknak és feleségét kellemes mellékkörül- ménynek tekintette, de ezután majd minden megváltozik. Mikor Magda anya későn este a Lukács karjára tette újszülött kis fiát, Lukács szent fogadalmat tett, hogy ezután feleségének és gyermekének fog elsősorban élni, a munkának, mint célhoz vezető eszköznek, nem szabad az őt megillető helynél nagyobb fontosságot betöltenie.

*

Teréz aránylag hamar helyrejött. Elfelejtette a nehéz óra kínját és szenvedéseit és a hét- köznapi élet lassankint visszazökkent a régi kerékvágásba.

Minél több időt töltött Lukács a műhelyben, annál inkább visszavonult az öreg Hay. Alig jelent meg olykor munkásai között. Ha nem ült regénnyel kezében karszékén, vagy nem sétált, Fritzcel és Hansennel dugta össze fejét. Lukács nem adta volna sokért, ha megtudhatta volna, hogy mit suttognak azok hárman mindig. Ahogy közelükbe lépett, elhallgattak. Mind- azonáltal nem tartotta olyan fontosnak a dolgot, hogy sokat töprengjen rajta. Más gondok foglalkoztatták. Első évben, amikor még nem volt a munkában járatos és tanulnia kellett, megelégedett fizetés helyett lakással, ellátással, valamicske zsebpénzzel, munkája ellenérté- kéül. De most, hogy egyedül vezette az üzemet, némi önállóságra törekedett.

Hay Amadeus kissé nyugtalanul fogadta veje kivánságát.

- Majd este megbeszéljük Fritzcel és Hansennel, úgyis idejönnek.

Lukács bólintott. Mint a Fries-bank megbizottjának csakugyan lehetett némi beleszólása Hansennek is a dologba, mert a gyárépületekre nagyobb kölcsönt adott a bank. Lukács már régen töprengett azon, hogy az öreg vajjon miért nem fekteti be vagyonát az üzletbe. Igen kis tőkével dolgoztak, pedig Hayéknak egész bizonyosan volt pénzük! Miután azonban a Teréz apja sohasem beszélt anyagi viszonyokról, restelte kérdezősködni.

Lukács látta este sógorait jönni, de csak egy félóra mulva ment át hozzájuk. Hansen szélesen terpeszkedett a karosszékében. Fritz hosszúszárú pipáját is magával hozta és keresztbe tett lábakkal ült. Hay apa kezeit tördelve járkált fel és alá.

- Itt a vállalkozó szellemű ifjú! - kiáltotta Hansen. - Szeretnél a cég főnöke lenni? Szép! Miért nem mindjárt trubergi polgármester. Bolond, aki keveset követel, ugy-e, Lukács?

Lukács elsápadt. Természete nem vette be a gúnyolódást. Minden csípős megjegyzés mintha lelkének egy titkos rekeszét nyitotta volna meg, melyből féktelen indulat robbant. Egy mosoly, egy félig kimondott szó, megfosztotta önuralmától. Ugy tett, mintha nem is hallaná a Hansen megjegyzését.

- Hay papa mondta már nektek, hogy változtatást óhajtok?

- Igen, - mondta.

Fritz egy gyufaszállal piszkálta pipája kupakját és nagy füstfelhőket eregetett száján.

- Hallod, fiam, nem oly egyszerű a dolog, mint gondolod. A Hay-féle vasöntöde, úgy-e nem lisztes zsák, amit az ember a vállára vet, s aztán erős legénynek érzi magát... hanem ingatlan!... Hány éves vagy tulajdonképpen? Huszonnégy? Mikor én olyan idős voltam, havi hetven márkát kerestem, mint segéd... Ha én is ilyen bogarakat vettem volna a fejembe...

Lukács hátravetette fejét:

- Véletlenül megjegyeztem magamnak a napot, apa éppen három hónap óta nem tette be lábát a gyárba. Mindent magam végzek. Dolgozom, mint egy igás ló, semmi pihenést nem engedek

magamnak, még vasárnap is robotolok. Akarom is tenni, szivesen is teszem! De mégis csak szeretném tudni, hogy miért teszem? Előbbre akarok jutni. Feleségemnek és gyermekemnek akarok dolgozni! Nem mondtam, hogy egyedül magamnak óhajtom az üzletet, ha apa meg- felelő fizetést és haszonrészesedést juttat, azzal is megelégszem. Tegyük fel, eleinte, évi kétezer márka fizetést és a tiszta jövedelem husz százalékát... később...

- Később huszezer fizetést és hetvenöt százalékot... - gúnyolódott Hansen. Hay Fritz a fejét rázta:

- Nem, öcsém, így nem lehet. Nyomban, ahogy kiszabadulsz a katonaságtól és a világon semmihez sem értesz, idehoz a szerencséd a jó, meleg fészekbe, tekintélyes család ölébe és mindjárt két lábbal egyszerre akarsz a csizmába ugrani. Csak lassan, fiam. A fák nem nőhet- nek az égig. Fizetést akarsz? Jó, rendben van! Kétezret évenkint kaphatsz... de tiszta jövede- lemről szó sem lehet... vagy a tiszta jövedelemből és akkor nincs fizetés.

- Elvégre nem veletek akarok tárgyalni, hanem apával!

- Ha át akarod venni az üzletet, bizonyára megvan a módod is hozzá. Vagy legalább is erős tőkepénzes áll a hátad mögött.

- Itt a tőkém, itt! - kiáltott Lukács, feltűrte ruhája ujját és izmos karjára mutatott. - A terhekért apa jót kell, hogy álljon, elvégre feleségem a leánya. A tőke másik részét annak rendje és módja szerint törleszteni és ha kötelezettségemnek nem tennék eleget, éppúgy elbánhattok velem, mint más hanyag adóssal. De erre nem kerül sor, egyébként kizárólag csak apára tartozik, hogy bízik-e bennem, vagy sem.

Hay mester kezét tördelte.

- Lukács alapos ember. Meg kell adni. Kitünően bevált. De ilyesmit mégsem lehet egy-kettőre elhatározni!

- Négy heti időt hagyok nektek. Ha addig sem határoztatok, egyéb után nézek.

- Nézz csak egyéb után. Talán szádba repül a sült galamb. Valamerre a nagy tó felől... vagy... Hansen nagyot nevetett, de hirtelen abbahagyta. Sógora arca vészjósló kifejezést öltött.

- No... no, csak azt akarom mondani, hogy mit hajtsunk be rajtad, ha néhány év mulva zátonyra viszed az üzletet?

- Ugy? Hogy mit lehet majd rajtam behajtani?... Már értem... Annyit mondhatok, hogy azért jöttem ide, mert békességben óhajtottam veletek tárgyalni. Ahelyett azonban gúnyos meg- jegyzéseket és csipkelődéseket kell hallanom. Köszönöm az ilyen bánásmódot! Senki se hányja szememre fiatal éveimet! Ti kettőtök előtt még korántsem emelek kalapot. Nézzétek meg a gyárat! Jőjjetek ki velem! Egy tucat kérdést adok fel, hadd lássam, tudtok-e rá felelni? De én mindent tudok! Hogy kerültetek olyan magas lóra? Fritz éppúgy beházasodott a bútorgyárba, mint én ide, azzal a különbséggel, hagy nem dolgozta vörösre a szemét és kérgesre tenyerét. És te? Ügyvédi írnok voltál, zúgügyvédeskedtél mellesleg és beprotegáltak a bankba. Görbe háttal, sima nyelvvel lassan előbbre jutottál. Nagy csoda! Ha olyan öreg leszek, mint ti, sokkal többre viszem. A saját erőmből, igenis!

Hansen gúnyosan mosolygott:

- Fiacskám, törüld még meg előbb az orrodat...

Lukács felpattant. Mostanáig uralkodott magán, de sógora kerek arcának kihívó mosolya minden önuralmától megfosztotta. Ökölbe szorított keze kiegyenesedett és széles lendülettel, csattanó pofont mért a bankigazgató vörös ábrázatára. Hansen hátratántorodott, mindakét Hay

nagyot kiáltott ijedtében, közéjük akart ugrani, de Lukács már be is vágta maga mögött az ajtót és kemény, döngő léptekkel ment végig a folyosón, a ház első részében levő lakásába.

- Már visszajöttél? - kérdezte Teréz csodálkozva.

Lukács nem felelt mindjárt. A kis lakószoba békességes látványt nyújtott a lámpa világánál. Teréz kézimunkáján dolgozott és közben kis fiával játszott. A gyermek kocsijában ült és ibolyagyökeret szopogatott. Lukács kissé elfogultan ült a gyerekkocsi mellé és lábával ide- oda taszította.

A fiatal asszony figyelmesen nézett urára:

- Nos, mi történt? Nem egyeztetek meg?

- Hozzá se kezdtünk a tárgyaláshoz.

Teréz elsápadt, mikor Lukács közölte vele a történteket.

- Megütötted Hansent? Nem kellett volna tenned!

- Ugy? Talán nincs igazam?

- Igazad van, de azért mégsem kell mindjárt ülni.

- Most már megismerte a kezem nyomát. Nem felejti el egyhamar.

- Nyugodt lehetsz, hogy nem felejti el! És Fritzék közt és köztünk is megszakad a barátság.

Ők ketten elválaszthatatlanok.

Lukács öklével az asztalra csapott, hogy zörgött bele a porcellán.

- Menjenek a pokolba! Nincs szükségem reájuk. Nem vagyok ostoba gyerek. Vagy talán hozzájuk szitasz? Magamra maradok, vagy velem tartasz?

- Természetesen a te pártodon vagyok, Lukács, - felelt Teréz. Keze gyengén reszketett, mig a teát betöltötte. Lukács belemerült ujságjába és nem vette észre az árnyakat felesége arcán.

*

Január elsején a Hay-féle műhely új cégtáblát kapott: „Trubergi vasművek. Tulajdonos: Weidenstrom Lukács, azelőtt: Hay”.

Az üzlet szolid és fejlődésképes lett volna, de Lukács belátta, amint az üzem lényegét tanul- mányozta, hogy tulajdonképpen a Hay-féle műhely sem áll jobban anyagilag, mint a Sieben- meilenhof. Az üzem tőkehiányban szenvedett. Azonkivül az öreg Hay, lehet, hogy nemtörő- dömségből, lehet, hogy mert koránál fogva már nem bírt lépést tartani a követelményekkel, talán csak, mert rendben lévén a szénája, újabb nyereségekre már nem vágyott, már évek óta nem foglalkozott kellőképpen az üzlettel. Pangás állott be és az üzem lecsúszott. Addig kizá- rólag mezőgazdasági eszközöket készítettek, egyes gépalkatrészeket és épületlakatossággal foglalkoztak. Sürgősen szükséges lett volna valami új, jövedelmező üzletágra és a szerencsés véletlen segédkezet nyújtott Lukácsnak.

Egy fiatal mérnökkel: Frendsen Olával ismerkedett meg, aki elhagyta tüdőbaja miatt berlini állását és szülővárosába visszatért, habár nem is fogadta valami kellemes otthon. Mostoha anyja állandóan éreztette vele, hogy a beteg ember terhére van. Szép időben sokat sétált és olykor beszólott a vasöntödébe, hogy a munka zenéjében gyönyörködjék kissé. Még sokkal jobban vonzódott a hársfák mögötti kis lakóház úrnőjéhez, mint a műhely erőteljes tulajdono- sához. Szerette nézni, hogy Teréz milyen csöndesen igazgatja kis háztartása gördülő kerekét fehér kezével. Mióta a mérnök tudta, hogy állapota gyógyíthatatlan, faképnél hagyta hivatását és jobban szeretett költői művek szépségeibe belemerülni. Azelőtt nem igen ért reá. Sokszor

órákig ült Teréznél és magával hozott könyvekből olvasott fel neki. Kedvesen, meghitten érezte magát a fiatal asszonyt körüllengő békés és nyugalmas légkörben. Teréz is szivesen látta és nem tiltakozott barátja rajongó tekintete ellen. Lukács a gazdag ember nagylelkűségé- vel tűrte, hogy a szegény irígység és vágyakozás nélkül élvezzen házánál. A saját érdeklődése azonban csak mindennapi anyagias kérdésekre irányult és nem vette észre a finom szálakat, amelyek feleségét a fiatal mérnökhöz kötötték és annál tartósabb alapokon nyugodtak, mert érzékiség távol állott tőlük.

Mielőtt tüdőbaja válságosra fordult volna, új szerkezetű, örökégő találmányát szabadalmaz- tatta Frendsen, amely annyiban volt jobb az amerikainál, hogy bármilyen tüzelőanyag égett benne. Szabadalmát olcsó áron eladta Lukácsnak, hogy értékesítse.

- Ha gyakorlatilag kihasználhatja, fizethet nekem is valamit az engedélyért, - mondta. - Ha azonban időközben el kell mennem, az ön fiára, Amandusra hagyom a licenciumot.

Az új, olcsóért előállítható kályha jövedelmezőnek igérkezett és úgyszólván létkérdéssé vált az üzemre nézve. Egyelőre azonban nem adódott semmi remény nagyobb tőkére, hogy az előállításhoz szükséges új berendezéseket beszerezhessék. Hay Amandus azt állította, hogy vagyona meg van kötve és lehetetlen pénzt folyósítania, további jótállásokkal pedig nem akar újabb terheket magára venni. A pénzintézetek biztosítékokat követeltek. Mikor tudomást szereztek a terhekről, némán visszavonultak. Lukács közel állott a kétségbeeséshez. Ott táncol a mentőcsolnak az orra előtt, de nem ugorhatott bele, mert lábát megkötötték.

Egy szeptemberi délután a gyárból jövet, hallgatózva állott meg a lakószoba előtt és figyelt a melegcsengésű hangra, amely a tüdőbaj legcsekélyebb jele nélkül a Niebelung-ének gyönyörű verseit olvasta.

Hogy telhetik kedvük ilyen hiábavalóságokban? - gondolta megvetéssel Lukács és amint befordult a sarkon, még hallotta az utolsó sorokat:

„Doch Kriemhild versetzte nach kurzem Sinnen Ach Mutter, ich sehe, dass sie selten beseligt.

Zuletzt sind Leiden der Lohn der Liebe.”

Frendsen becsapta a könyvet, mikor Lukács a szobába lépett, Teréz kezet nyújtott és Lukács úgy vette észre, hogy szemében könnyek égnek. Némi féltékenység ébredt lelkében. Ezek a lirai édeskés hangulatok távol állottak erőteljes egyéniségétől. Barátságtalanul dobta sapkáját az asztalra.

- Ugylátszik zavarok, ti felsőbb régiókban időztök.

- Szó sincs róla! Maga is megengedhetne magának olykor némi lelki üdülést, Weidenstrom! Költészet a szépség vallása. Ha tudtam volna mindig, amit ma tudok, be sok szép órát töltöttem volna életemben.

- Nem érek rá ilyen gyerekségekre, barátom, az én vallásom és költészetem a munka. Szeretném, ha uzsonnáról gondoskodnál, Teréz, öt óra már elmult.

A fiatal asszony összecsomagolta kézimunkáját. Frendsen is felállott. Lukács egy szóval sem marasztalta. Kissé ingerülten viszonozta a mérnök szomorú búcsúját.

Teréz sóhajtott:

Szegény ember, bizonyára nem sokáig él már! Miért voltál olyan barátságtalan hozzá, Lukács? Azt hiszem, elűzted! Olyan érzékeny.

- Bánom is én! Ugyse szerettem, hogy örökösen összebújtok. Tudod, hogy milyen kicsinyesek az emberek ebben a fészekben.

Teréz idegesen sírásra fakadt.

- Még ezt is megtiltanád? Semmi örömöm sem telik az életemben. Éjjel-nappal egyedül ülök, soha semmi szórakozásom! Még vasárnap sincs időd velem sétálni!

Lukács lecsapta a kávéscsészét és csodálkozva nézett feleségére:

- Szerencsétlennek érzed magad velem?

- Azt nem mondom... de minden ember vágyik olykor társaságba. Ha legalább megint békességet kötnél Hansenékkel és Fritzékkel...

- Talán bocsánatot kérjek?

- Nem, de mindenesetre közeledhetnél Hansenhez. Azáltal, hogy megütötted, hibáztál vele szemben. Mindjárt erőszakoskodsz, - folytatta kissé hevesebben, mikor férje arcán gúnyos mosoly jelent meg. - Rögtön az erődre hivatkozol. Hidd el, hogy nem szép! Ismerek valakit, aki veled együtt szolgált a katonaságnál, az mesélte, hogy nyomorékra vertél egy lengyel fiút és csak azért hagytak futni, mert jó lábon álltál a felebbvalóiddal.

- Ostobaság! Ilyesmit elhiszel? Ilyen szemenszedett hazugságot?

- Ismerlek!

- Igaz, nyers fickó vagyok. Sokkal jobban illett volna hozzád egy érzelgős lirikus, mint Frendsen. Valld be, hogy megbántad már, hogy a feleségem lettél.

Teréz nem felelt. Ajkát még keskenyebbre szorította össze, mint rendesen. Sértődésének szo- kás szerint passziv ellenállással adott kifejezést. Lukács csökönyös duzzogásnak minősítette a legalább három napig tartó hangulatot.

Most is hátrarúgta székét és elrohant. A gyárban leakasztott a szegről egy bőrkötényt, kikapta egy segéd kezéből a kalapácsot és munkához látott. Valahányszor mérgelődött, mindig az üllőnél töltötte ki bosszúját. Miközben hatalmas csapások sújtottak le a vasra, idegei lecsilla- podtak. Alapjában véve megbánta ostoba viselkedését. Féltékenysége is csak rossz hangulatá- ból eredt. Már sajnálta, hogy legjobb barátját minden igaz ok nélkül megsértette. Elhatározta, hogy másnap reggel felkeresi és kibékíti.

Reggel azonban sok dolga akadt, nem mehetett el. Délben, éppen ebédnél ültek, mikor be- lépett a sirató asszony és szokásos mondókájával köszöntött be:

- Frendsen fakereskedő úr és neje tiszteltetik és üzenik, hogy az Ur ma elszólította fiúkat Olafot az örökkévalóságba!

- Mikor? - kérdezte Teréz.

Az asszony azt felelte, hogy nem tudják bizonyosan. Éjjel vérömlése volt és reggel halva találták ágyában. Jó halott, miután úgyse segíthettek rajta.

*

Lukács október elsején nagy erőfeszítésekkel összehozta a szükséges kamatokat. Ellenben Teréznek néhány kivánságát meg kellett tagadnia. Hovatovább annál inkább erőt vett rajta a csüggedés. Fenyegető biztonsággal érezte, hogy a gyárral nagy terhet vett a nyakába, fiatal tapasztalatlansága nem tud megbirkózni a nehézségekkel. Szemrehányások gyötörték, lelki- ismeretfurdalást érzett, hogy ezt is, amazt is rosszul cselekedte, elmulasztotta. Ólomsúlyként nehezedett reá a gondolat, hogy egy szép napon kénytelen lesz bevallani, hogy a gyárat a tönk szélére juttatta. Ugy érezte, hogy nem élné túl a szégyent. Több izben kért tanácsot az öreg Haytól, de az öreg szórakozott volt és kérte, hogy hagyja békében, úgyis zúg már a feje a sok

gondtól. Terézzel sem merte aggályait közölni, mert olyan sajátságosan nézett reá olyankor, mintha mondaná: „Látod, bár hallgattál volna Hansenre!”

Vasárnap reggel éppen visszatérőben volt hosszú reggeli sétájáról, mikor az első reggeli gyors végigszáguldott a töltés mentén. Valaki kihajolt az egyik szakaszból és nevén szólította. Lukács csodálkozva állott meg és az állomásra berobogó vonat után nézett. Néhány perc mulva magas, karcsú úr közeledett feléje az állomás felől és már messziről lengette kalapját.

- Weidenstrom, talán meg sem ismered régi lakótársadat?

- Tychsen, hogy kerülsz te ide? - kiáltotta Lukács örömmel és megszorította volt bajtársa kezét. Még sokáig leveleztek katonáskodás után, de a két utóbbi évben már nem hallottak egymásról. Az öreg Tychsen eladta birtokát és Itzeho-ba költözött. Dietrich, aki már a katonaságnál elhatározta, hogy kereskedői pályára lép, most nagybátyja üzletében dolgozott.

A fasorban azután Dietrich elmesélte, hogy a kereskedői pálya teljesen kielégíti. Persze sokat kell még tanulnia, az üzleti munka mellett, könyvvezetést, árúismét és idegen nyelveket tanul, csak most látja be, hogy milyen szamárság volt a gimnáziumot elhanyagolni. Lukács meg- mutatta kivülről a gyárat barátjának, amint elhaladtak mellette. Örült a Dietrich meglepeté- sének a nagy üzem felett, megint felemelt fejjel hencegett kissé és régi önbizalma kezdett visszatérni. Nagyon örvendett, hogy régi barátságukat felujíthatják.

Régi kaszárnya-emlékek felelevenítése egészen eltörülte borongó hangulatát. Mikor Teréz ebédután visszavonult és magukra hagyta a férfiakat, Lukács hirtelen jókedvűen mondta:

- Társra volna szükségem! Nincs kedved hozzá? Te volnál a kereskedelmi, én a műszaki vezető. Mit szólsz hozzá? Errefelé sok a csinos leány, hamar megházasodnál és úgy élnénk, mint az Uristen Franciaországban.

Dietrich fejét rázta.

- Nem vágyódom úgy élni, mint az Uristen Franciaországban. Ki akarok menni a világba, nagybátyámhoz Sidneybe, üzlete kiterjed az összes délszigetekre. Ott sokat tanulhatok. Azután néhány évet Amerikában és Keletázsiában szeretnék tölteni és ha majd öt-hat év mulva visszatérek, tudni fogom, hogy mihez kezdjek. Nem vagyok barátja a korai nősülésnek. Ugy vélem, hogy huszonhárom éves korban házasodni, mint te, éppen annyit jelent, mintha az ember egész életére való kabátot csináltatna magának. Tiz év mulva talán már sehogy sem illik. Az ember huszonhárom éves korában még semmiképpen sem fejlett, még azután nő és szélesedik. Nem szeretnék fiatal koromban kisvárosi nyárspolgár lenni.

- Hát én elnyárspolgáriasodtam?

- Nem, de ha jobban ment volna sorod, már ott tartanál! Lehet, hogy csalódom, - mondta füstkarikákat fújva, - de úgy látom, hogy a te életedet sem kimélték meg aprócseprő gondok és csak azért nem lettél hájas szivű filiszter! Már ne vedd rossz néven!

Lukács nem felelt mindjárt. A Dietrich éleslátása imponált neki. Formás, finom szavakba ön- tött beszéde is. Minden önelragadtatása mellett be kellett látnia, hogy a mellette ülő, nyugodt, biztos fellépésű ember fölötte áll, túltett rajta, a még most is paraszti emberen.

Még mielőtt maga is észrevette volna, megoldódott a nyelve, a pöffeszkedő dicsekvés elmaradt és őszintén kiöntötte a szivét. Bizony, neki is van gondja! Kinek nincs? Elmondott mindent. Dietrich figyelmesen hallgatta, néhány közbevetett kérdéssel elárulta, hogy a dolgok mélyére óhajt látni. Hallgatva vette tudomásul a Lukács keserveit, mint aki segíteni nem tud és olcsó frázisokkal vigasztalni nem akar.

Lukács és Teréz kikisérték este Dietrichet a vonathoz. Megigérte, hogy nemsokára megint fölkeresi őket. Már a következő vasárnap meg is lepte őket, apja és nagybátyja kiséretében.

Az öreg urak eleinte úgy viselkedtek, mintha csak szórakozni jöttek volna Trubergbe. Később Dietrich felszólította Lukácsot, hogy vezesse körül az urakat a gyárban. Nagyon érdeklődtek minden iránt, legjobban a fiatal tulajdonos tervei iránt. Az uzsonnánál a Dietrich apja kijelen- tette, hogy kész volna a szabadalom értékesítésére Lukácsnak nagyobb összeget kölcsönözni. A Lukács hálálkodását elhárította. Csak tartozását egyenlíti ki, amiért Weidenstrom olyan kedvesen viselkedett fiával az első katonaév alatt. Akkoriban Dietrich még gyámoltalan, anyámasszony katonája volt, most persze... Az öreg úr büszkén nevetett és önelégülten nézett egyetlen fiára. Mindenesetre Weidenstromnak köszönheti, hogy álmos szeme végre fölnyílt és egész ember lett belőle. Ami pedig az anyagiakat illeti, meggyőződése, hogy jó kezekbe adja pénzét.

*

Az itzeho-i vendégek látogatása után rövid idővel, Lukács elment Hamburgba és összekötte- tésbe lépett néhány vasnagykereskedővel, akiket Tychsen ajánlott. Valamennyien nagy érdek- lődést mutattak a találmány iránt és mindenik próbamegrendelést igért.

Soha életében sem dolgozott Lukács nagyobb kedvvel. Ebben az érvben mozoghatott életében először szabadon. Egész lényén diadalérzés áradt és nagy önelégültségében valósággal meg- szélesedett lelkileg. Ahogy hatalmas lépésekkel jött-ment, messziről sugárzott róla az önelé- gültség: Micsoda ember vagyok! Nézzétek, ti trubergi emberek és bámuljatok!

Minden szombaton eljárt a Friesenhofba. Rendesen később érkezett, mint a többiek. Az étte- rem már megtelt. Fölényesen köszönve haladt el az előkelőségek asztalánál, melynél apósa és sógorai ültek, azután a szemközti sarokban foglalt helyet.

Nemsokára fiatalabb polgárok gyülekeztek köréje és itt, a második törzsasztalnál Lukács vezette kissé harsányan dicsekedve és türelmetlenül a szót s igyekezett nézeteinek tekintélyt szerezni.

Különösen politikai beszélgetéseknél heveskedett. A mérsékelt trubergiek nem szivesen hajlottak mennydörgős hazafiasságára. Valahányszor nagy szóbombákkal és harsogó hangon magyarázgatta, hogy háborúra feltétlenül szükség van és Németországnak terjeszkednie kell kelet és észak felé, mert különben Oroszország ötven esztendő mulva elnyeli, élénk tiltako- zásra talált, nem egyszer förmedtek reá. Mindazonáltal napról-napra otthonosabb lett Truberg- ben, nagy gyönyörűségére szolgált, mikor fülébe jutott, hogy háta mögött „erős Lukács”-nak hívják.

Később is mindig úgy érezte, hogy ezek voltak életének legszebb évei, mikor életfájának reményágai szépen fejlődtek, ringatóztak.

Szinte dalolt, csengett-bongott benne minden. Ha kezébe vette a kalapácsot, az ütések hangja erőteljes munka és ifjú életkedv himnusza lett.

Egy szép márciusi napon, az üllő mellett álló férfi észre se vette, - egy csinos, fiatal asszony nézte munkáját. Kis fiút vezetett kézenfogva és néhány percig hallgatta a munka dalát.

- Anyám, én is szeretnék ilyen lenni, ha megnövök! - jelentette ki a kis fiú lelkesen. - Olyan szeretnék lenni, mint az a nagy ember, aki mindig így csinál: bum! bum! - kis kezét ökölbe szorítva emelte a levegőbe.

- Légy csak olyan! - mosolygott Evelyn, - de mindig kalapács légy, sohasem üllő.

Látogatóba jött fiával Annenkogba, hogy vigasztalja Johanna nénit, a Hanni rosszul sikerült házassága miatt. Az öreg asszony sokat bánkódott a Dagmar könnyelmű és fényűző költekezése miatt. Nem vehette rossz néven unokájától, hogy különválva él feleségétől, mióta házasságtörésen rajtakapta. Mégis bántotta, hogy elválnak. Az Oesau-ház családi krónikája

eddig csupán békés, nyugalmas házasságokról beszélt. Némileg vigasztalta azonban az, hogy a fiatal házaspár gyermekeit, két bájos, kis ikerleánykát, a törvény az apának itélte oda.

Mikor Evelyn igyekezett megnyugtatni a családi botrány fölött érzett keserűségét, csóválta még mindig magasan tartott fejét:

- Hagyd! Nem kellett volna így történni, ha itt maradnak. Dagmar alapjában véve nem volt rossz. Ha belegyökerezett volna egészséges szülőföldünkbe, a felesleges túlhajtások letörtek volna és kifejlődhetett volna benne minden jó tulajdonság. De nem tudtam itt tartani őket. Az átkozott berlini Bábelben, mindent fejetetejére állítottak. Hiába, a nagyváros métely, aki magába szívja baktériumos levegőjét, egész bizonyosan lelki betegségbe esik. Te talán boldog lettél?

Evelyn kinézett az ablakon:

- Igen!

- Ugy? - A Johanna szeme némi kételkedést árult el. - Hány éves vagy? Huszonöt? Harmincnak mondanának!

- A berlini éjszakai élet az oka, néni, sokszor hetenkint ötször, sőt még többször is meghívtak.

- És apád?

- Jól érzi magát!

Johanna elhallgatott. A szomszéd szobában a gyermekek lármáztak. Az öreg asszony hervadt arca valósággal felderült.

- Az utóbbi években gyakran nagyon fáradtnak éreztem magam és szivesen mentem volna már aludni. De most még nem érek reá. Sokáig kell élnem ezért a két kicsiért. Jó, hogy kettő van. Egyetlen gyermekek egész külön emberi osztályt képeznek és nem mondhatnám, hogy a legjobbat. Legtöbbnyire szerencsétlenek!

Egy nyugodt hang szólt közbe:

- Legtöbbnyire, de sokszor az élet gondoskodik róla, hogy megkapják a verést, amelyet szülőik elmulasztottak kiadni, akkor mégis meglehet, hogy saját külön emberi osztályukból megtalálják az utat az általános emberi felé.

- Hanni! Attól tartok, hogy nemsokára megint elfog a nyugtalanság és nem bírod tovább Annenkogot.

- Majd meglátjuk, nagymama!

Johanna nem válaszolt, csak mikor Hanni kiment, jegyezte meg Evelynnek:

- Lehet, hogy letört a szarva. Ha így van, akkor azt mondom: jó, hogy így történt. Akkor a Dagmar-epizódot a gondviselés rendelte így.

*

Weidenstrom Lukács összeráncolta homlokát. Éppen észrevette, hogy Teréz a függöny mögött leskelődve, könnyet törült ki szeméből. Bosszankodott rajta. Igazán semmi oka sincs reá, hogy Hansenéket irigyelje, amiért nagymogulhoz illő hintójuk a kapu előtt várja őket és szüleiket sétakocsizásra viszik. Hallatlan, hétköznap! Mikor más ember nyakig ül a munká- ban.

- Várj csak, Teréz, ha úgy megy továbbra is az üzlet, mint most, nem adok tiz évet és te is kocsin járhatsz! - jegyezte meg Lukács mogorván.

- Tiz év mulva! Istenem, mi minden lehet addig! Láttad az Anna fülbevalóját? Valódi brilliánt! Mogyorónagyságú!

- Ugyan, kérlek... valódi cseh üveg!

- Ne hidd! Hansen csak valódit vesz!

- Nem mind arany, ami fénylik, Teréz!

- Elvégre tehetik!...

- Nem tehetik, fiam! Tizezer márka fixfizetésből és megfelelő jutalékból, nem lehet olyan nagyokat ugrálni! Vagy ha tehetik, egy fillért se raknak félre.

Teréz vállat vont. Mindig puskaporos lett a levegő, ha Hansenékről beszéltek. Lukács mérge- lődött, amiért Teréz külön megemlítette az Anna fülbevalóját. Ő maga is nagyon vágyódott kékköves aranyfülbevalóra, amilyent Davids aranyműves kirakatában láttak. Lukács fel is tette magában, hogy születésnapjára meglepi. Mikor azonban reá került a sor, igen soknak találta érte a tiz tallért, ilyen semmiségre nem lehet annyi pénzt kiadni. Megteszi a hatást majd egy rózsatő is, de ezt a szándékát se vitte keresztül és a születésnapi asztal üresen állott. Most azonban komolyan feltette magában, hogy mikor legközelebb Hamburgba megy, onnan hoz fülbevalót, még ha százezer márkát is kell fizetnie majd érte, csak Teréz örüljön neki!

Négy hét mulva különös gondolatmenet juttatta eszébe a Hansen Anna brilliáns butonját és új hintóját. Hay Amandus arra kérte vejét, hogy szerezzen neki egy héten belül ötezer márkát. A jó üzletmenet mellett bizonyára nem kerül megerőltetésébe... Jól jövedelmező vállalatban szeretne most részt venni, de pénze ezidőszerint meg van kötve... Lukács félbeszakította. Kétségkivül kitünően működik az üzem. Ma husz emberrel többet foglalkoztat, mint amikor átvette, az irodában könyvelőt is tart, de az alig gyógyuló testen nem lehet eret vágni. Jövő évben reméli, hogy adósságai jó részét letörlesztheti.

Az öreg látszólag belenyugodott. Később megkérdezte, hogy eljöhet-e délután Dürr Lorenz gabonakereskedővel és mérnök fiával. A fiatal Dürr szeretné az üzemet megtekinteni.

- Ha kivánod, természetesen.

Mióta megnövekedett az üzem, Trubergben divatba jött kimenni, a munkában gyönyörködni, a munkásokkal tereferélni.

- A fiatal Dürr szeretné önállósítani magát! - folytatta az öreg puhatolózva. - Mit szólnál, ha társul szegődne hozzád vagy százezer márkával?

- Köszönöm! Ha társra lesz szükségem, magam választom majd ki. Fütyülök a Dürr Lorenz monoklis, akadémiát végzett fiára. Mikor vetőmagra volt szükségem az üzlethez, hiába kopogtattam zsákján! Persze, most, mikor már lábon áll az aratás, mások is szeretnének részesedni.

- Üzleti összeköttetésben állok az öreg Dürrel és jó néven venném, ha szivesen fogadnák őket.

- Nem harapom le az orrukat!

Lukács is tudta a magáét. Dürr Lorenzet milliomosnak ismerték; gabonakereskedés mellett igen sok pénzüzletet is bonyolított le. Legolcsóbb kölcsönért nyolc százalék kamatot vett, de beszéltek olyan esetekről is, mikor huszat számított. Hitelezői többnyire kivülről jöttek; aki Trubergben üzleti összeköttetést kezdett vele, azt már félig-meddig elveszett embernek tartották. Vajjon Hay Amandus milyen összeköttetésben áll vele? Ugylátszik, hogy valami nincs rendben! És miért nem fordul apósa Fritzhez, vagy Hansenhez, ha pénzre van szüksége? a gazdag bankemberekhez?

Ahogy délután körüljárták a gyárat, nem kerülte el figyelmét, hogy milyen bizalmas hangon beszélnek Dürr és az öreg Hay egymással. A fiatal Dürr beleütötte az orrát az üzem minden részletébe és ügyet se vetve Lukácsra, halkan suttogott apjával.

Lukács most örült csak igazán, hogy annak idején két eshetőség elé állította apósát: vagy adja át neki teljesen az üzemet, vagy engedje Terézzel együtt a maguk útjára. Máskülönben még megtette volna az öreg Hay, hogy tudtán kivül eladja az üzletet és örök életre függő helyzet- ben maradhatna!

Az orrhangon nyegléskedő fiatalember kérdezősködéseire egyre kurtábban, ridegebben válaszolt. Végül tudtukra adta, hogy másfelé van elfoglalva.

A mérnök levette szemüvegét, helyette monoklit tett fel és erőltetetten dicsérte a látottakat.

- Köszönöm a szivességét, Weidenstrom úr, gépfelszerelései rendkivül érdekelnek. Büszke lehet reá, hogy úgy praktikus, mint teoretikus előtanulmányok nélkül ilyen jól érti a dolgot!

- Elég sütnivalója legyen az embernek, akkor minden jól megy.

- Persze ön rendelkezik vele? - kérdezte a mérnök kissé gúnyosan.

- Még egyébbel is, Dürr úr, - felelte Lukács nyomatékosan. - Felelősségérzéssel. Persze, ilyesmit nem tanítanak a főiskolákban. Azt csak az élet tanítja. Aki megtanulta, mindent tud! Én megtanultam!

- Nagy szó, csakugyan! - dunnyogta a fiatal Dürr.

Az urak vették kalapjukat, azután künn még megállottak és tárgyaltak egy darabig.

A kályhagyártás szerencsés fogásnak bizonyult. A Lukács önbizalma még nagyobbra nőtt, sőt sokszor az önelragadtatás bohóc-sapkáját is viselte.

Királynak, világosságot terjesztőnek érezte magát, úgy érezte, hogy eszével leküzdötte a sorsot. Sokat és szivesen beszélt önmagáról és megvetően nyilatkozott kis lelkekről, akik min- den akadémiai képzettségük, nyelvtudásuk ellenére sem fognak soha hétköznapi kicsinyesség fölé emelkedni, mert hiányzik lelkük ruganyossága és találékonyságuk ereje.

Jövendő nagysága fantasztikus képzelődései felfuvalkodottá tették és éppen úgy ébren tartot- ták éjjelenkint, mint hajdan a gondok. Tiz éven belül legalább kétszáz munkással dolgozó üzemmé akarta fejleszteni a gyárat. Legkedvesebb foglalkozása volt körüljárni a szomszéd telkeket és jövendő árukat értékelte gondolatban.

Lelki szemei előtt már hatalmas épülettömeg emelkedett, legalább tizenkét füstölgő kéménnyel. Remélte, hogy idővel a vidék legelső gyárai sorába emeli a trubergi üzemet.

Teréz öt évi pihenés után, gyermeket várt néhány hónapon belül. Most is ideges és türelmet- len volt, mint első izben. Sokat ült anyjánál és kényeztettette magát vele.

Lukács egy este, íróasztala mellől, a dolgozószobáját a lakószobájával összekötő, nyitott ajtón keresztül, megfigyelte a két asszonyt. A lámpafény élesen világított fejükre. Teréz rossz színben volt. Arca megöregedett, vonásai kiélesedtek, szeme alá mély karikák rajzolódtak és feltünően hasonlított ráncosképű öreg anyjához, akiben fekete posztóruhája, csipkegallérja és aranyóralánca ellenére is fel lehetett ismerni a hajdani cselédet.

Lukács kissé kellemetlenül érezte magát, amint egyikről a másikra nézett... Mintha a hat hónapja Ausztráliában időző Tychsen Dietrich megint mellette ülne és azt mondaná, hogy nem illik az emberre tiz év mulva az a ruha, amit huszonhárom éves korában csináltatott... kinövi!

Micsoda fegyelmezetlen, furcsa gondolatok! Hiszen Teréz az egyetlen szerelme és boldog- sága!

A szomszéd szobában Hayné elujságolta leányának, hogy apja sokat gyengélkedik mostaná- ban a szivével. Különösen éjjel. Nem kap levegőt, sokszor felkel és künn járkál a szabadban.

- Én is úgy tettem akkoriban, - gondolta Lukács, - csakhogy nem a szivem volt a hibás, hanem a gondok!

- Rossz előjeleket is tapasztaltam nemrégiben! Három izben kopogtattak az ablakon és senkit se láttunk. Meghal a családban valaki!

- Anyám!... Oh, Istenem!

Lukács felállott és az asszonyokhoz lépett:

- Miért rémíted Terézt ilyen ostobaságokkal, mama?

- Ostobaság? - az öregasszony felfortyant és számtalan esetet sorolt fel. Ismerősei előre megérezték ezt is, azt is és minden be is teljesedett.

Lukács szavába vágott és dühös szemeket meresztett. Az öregasszony jóéjt kivánt és elment.

Lukács azt álmodta éjjel, hogy Teréz hirtelen holdkóros lett. Ingben bolyongott a főtéren, felmászott a templomelőtti fasor fáira, onnan a templom tetejére és a következő pillanatban a torony legmagasabb csúcsán állott. A rémület felriasztotta. Először életében gyakorolt nyomasztó hatást reá a csend és sötétség, önkéntelenül nyúlt a gyertya után, meggyújtotta és Terézre nézett.

A fiatal asszony nem mozdult. Véznán, hegyesen pihent arca a fehér párnákon. Szeme mélyen beesett. Melle nem is emelkedett. Lukács rémülten ült fel.

- Teréz!

Hál’ Istennek megmozdult, felébredt.

- Mi az?

Lukács odahajolt hozzá és megcsókolta.

- Aggódtam miattad!

- Aggódtál miattam?

Teréz boldogan és hálásan mosolygott. Finom pir kergette el arcából sápadtságot. Lukács nyugodtan aludt el. Két óra mulva azonban Teréz költötte fel:

- Lukács, járkál felettünk valaki. Már egy félórája hallok jövés-menést és az imént leesett valami. Talán betörők!

Lukács megdörzsölte szemét:

- Ugyan! Apa említette, hogy ragadozó állatok vertek fenn tanyát. Lehet, hogy nyest. Majd reggel csapdát állítok.

Másnap reggel, először életében aludta el az időt és csak nyolc óra után ért be a gyárba.

Még évek mulva is emlékezett a sajátságos hangulatra, amely megrohanta, amint az üzem küszöbét átlépte. Pedig minden a helyén volt, épen, mint máskor. Ugyanolyan sürgésforgás, zajos tevékenység, mint minden reggel. Mégis, még a küszöbön állva, érezte: Itt történt valami! Valami nem úgy van, mint máskor.

Az általános, hangos beszélgetés hirtelen elnémult jöttére. Igyekezett lerázni magáról a ráne- hezedő nyomást, de nem sikerült. Tizenegy óra felé kissé sétálgatott künn, a fák között. Egy izben benézett a műhelybe a nyitott ajtón át és látta, hogy az emberek megint összedugják fejüket és suttognak.

Nyomban közéjük akart menni, de aztán meggondolta és tovább sétálgatott fel és alá.

Hirtelen a borbély toppant eléje, öltönyének két szárnya csak úgy lobogott siettében és messziről hadonászott magasratartott eszköztáskájával. Egyenesen Lukács felé tartott.

- Weidenstrom úr, milyen szerencsétlenség! - kiabálta az üzemtulajdonos kezét szorongatva. - Meg vagyok döbbenve! Egészen elképedtem! Ki hitte volna! Egyedül ön sejtette! Meg is mondom mindenkinek, hogy legjobb orra Weidenstrom úrnak van a városban. Tudta jól, hogy miért vonul vissza sógoraitól. Hallatlanul megdöbbentem, Weidenstrom úr! Kiben bízzék még az ember?

- Igen, igen! - felelte Lukács. Nem akarta elárulni a fecsegő borbély előtt, hogy sejtelme sincs semmiről. Amint visszatért a gyárba, felkereste Zeisig lakatost, aki már évek óta dolgozott Hayéknál és bizalmi ember féle volt.

- Mi az ördög történt, Zeisig? Az emberek úgy bámészkodnak reám...

- Csodálkoznak, hogy olyan nyugodtan viseli a szerencsétlenséget! Elvégre... Hogyan, ön semmit sem tud, Weidenstrom úr?

Az öreg habozva mesélte el, hogy Hansen bankigazgató már egy hete elutazott. Tegnapelőtt váratlanul rovancsoltak és kisült, hogy Hansen évek óta, rendszeresen hamisította a könyve- ket, nagy összegeket, sőt betéteket is sikkasztott el. Egy millió márkát meghaladó sikkasz- tásról beszélnek és állitólag körözik. Tegnap este Hay Fritz is jelentkezett a törvény előtt és beismerte, hogy hűtlenül kezelte a takarékpénztárt. Hansennal együtt spekulált és sok pénzt tett el láb alól.

Lukács alig bírta végighallgatni az öreg ember szavait. Lehetetlen! És mégis! Ha az ember meggondolja... Kusza gondolatok, aggályok, kétségek száguldoztak agyában.

Benyitott az öreg Hayék lakószobájába. Első pillanatban azt gondolta, hogy tele van nőkkel, de azután látta, hogy a családhoz tartozó asszonyok vannak együtt csak. Hansen Anna sírógörccsel feküdt a pamlagon, Hay Marie az ablaknál zokogott és Teréz halálsápadtan, de egyenesen állott. Hay mama pedig eléje rohant.

- Jó, hogy itt vagy, Lukács! Maradj velünk! Ugy félünk, mi szegény, elhagyatott asszonyok. Lukács lerázta magáról az öreget:

- Hol van apa?

- Nem tudjuk és nagyon aggódunk miatta. Az éjjel megint a levegővel volt baja, négy óra felé elment és nem jött vissza! Semmiről sem tudott... Mi is csak most tudtuk meg, egy félórája. Milyen szerencsétlenség, Lukács! Milyen rémes!

Lukács szótlanul nyitotta ki az ajtót. Teréz követte. A folyosón megálltak.

- Látod, - mondta Lukács bőszen, - még irigyelted a csirkefogókat! Most legalább tudjuk, hogy honnan volt a fogat, s az ékszer! Ugy-e mindig mondtam? Egyedül én láttam keresztül rajtuk... a semmirevaló gazembereken.

- Hallgass! Rögtön hallgass! - kiáltotta Teréz halálsápadtan. - A fivéremről és a testvérem férjéről van szó! Ha az egész világ rajtuk táncol is most, nekünk védenünk kell őket. Aki az orrát levágja, egész arcát meggyalázza. Csak jönne apa!

- Azt hiszem, hogy apa már tegnap este mindent tudott. Talán Hansent keresi... Gyere, Teréz, ne izgasd úgy fel magad! - mondta Lukács és sajátságosan hatott reá a Teréz kétségbeesett tekintete.

Meg akarta ölelni, de Teréz kiszabadította magát és hirtelen támadt ötlettel sietett fel a padlás- ra vezető lépcsőn. Lukács utána, de már csak akkor érte utól, mikor már kinyitotta az ajtót és velőtrázó sikoltás hangzott a házban.

A Lukács tekintete is rémülten tapadt az egyik gerendán lógó élettelen, merev alakra. Nyelve kilógott, szeme üvegesen meredt reájuk.

Teréz némán, mint egy letört virág hanyatlott hátra.

Órákig tartó eszméletlenségéből túlkorai szülési fájdalmakra ébredt és a késő délutáni órákban halott leánykát hozott a világra.

Két orvos állott mellette, de semmi tudomány nem menthette meg a vajudó nő szivét. Éjfél felé hirtelen agónia állott be. Csak egyetlenegyszer nyitotta keskeny ajkát sóhajra:

- Édes apám!

Könnyedén és hűvösen pihent a haldokló asszony keze a Lukácséban, de nem viszonozta szorítását. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy Teréz elhagyja. Ebben a pillanatban, mikor felesége a földi élettől megvált és az öröklét felé tartott, megszünt létezni reá nézve a külvilág.

Némán ült mellette, csak olykor szólította nyögve, könyörögve, parancsolva a Teréz nevét, mintha még az élet kapujából gyönge lába visszatérhetne. De Teréz már nem hallotta szavát! Mikor a hajnali pirkadás madárrepülésként végigvonult a bársonyszürke égen, Hay Teréz csendesen, halkan, ahogy élt, elköltözött az örökbéke és örökgondtalanság birodalmába.

Lukácsot hónapokig üldözte a balsors. Amíg élt a felesége, sohse gondolt arra, hogy mit jelent neki, csak most, mikor elment, érezte, hogy mit veszített. Mélységes szakadéknak érezte az ürt, amely Teréz után maradt és abba merült minden, ami életét elviselhetővé tette. E nagy veszteséggel szemben a másik szerencsétlenség jelentéktelen semmiséggé olvadt.

A családi dráma előzménye 1891-re volt visszavezethető. Akkor kezdett el Hansen a hamburgi tőzsdén spekulálni. Eleinte óvatosan, kis eszközökkel és állandó sikerrel. Két évvel később Hayék: apa és fiú is hozzácsatlakoztak. Sokáig kedvezett nekik a tőzsdeszerencse. Hansen hallatlan ügyességet tanusított a papirok vételében és eladásában. A többiek vakon követték tanácsait és minden fáradság nélkül rakták zsebre a nyereséget. Három év előtt azonban megfordult a kocka. Attól az időtől kezdve felébredt Hansenben a hazárdjátékos természet. Hogy veszteségét behozza, mindent egy kártyára rakott. Árúkban űzött nagy ultimospekulá- ciót, a saját és társai vagyonát messze túlhaladó tételekben. A sok balsiker teljes katasztrófára vezetett. A felügyelőbizottság határtalan bizalma, a revizorok közönye végzetessé vált Hansenre nézve. Hasonlóképpen állott az eset Hay Fritzcel is, akinek anyagi helyzetét eladdig mindenki szilárdnak ismerte.

Hansent Koppenhágában letartóztatták és sikkasztásért, letétek hűtlen kezeléséért hat évi fegyházra itélték. A fiatal Hay másfél évet kapott.

A Hansen ellentállásra nem képes, elpuhult szervezete már néhány hónap alatt áldozatul esett a fegyház levegőjének. Felesége házvezetőnői állást vállalt egy kieli idősebb magánzó mellett, aki később nőül vette. A Fritz felesége megtarthatta vagyonát. Házát és üzletét szülei végrendeletileg olyan módon biztosították, hogy férje hitelezői mitsem tehettek ellene. Az öreg Haynét elhelyezték egy elszegényedett polgárasszonyok részére felállított alapítványi helyre és élete végéig jó ellátásában volt része és csinos szobában lakott.

A nagy katasztrófában részesek közül mindenki elég szépen megmenekült, csak Weidenstrom Lukács maradt hajléktalanul.

Az öreg Hay váltóadósságait, miután hagyaték nem maradt utána, sohase fizette ki senki. A lakóháznak már egy köve se volt az övé, mikor a gyöngék és gyávák utolsó segédeszközéhez folyamodott. Ami követelése Lukáccsal szemben volt, azt átadta Dürr Lorenznek. Két héttel az összeomlás után, a gabonakereskedő meglátogatta Lukácsot és előterjesztette indítványait. Fia hajlandó lenne társulni Lukáccsal. Ha megegyeznek, a pénz továbbra is az üzemben maradhat. Ellenkező esetben azonban kénytelen követelését behajtani, mert máshol jobban kamatoztathatja pénzét. Lukács azt válaszolta, hogy meggondolja a dolgot. Elkótyavetyélte volna az egész világot szerencsétlen kedélyállapotában. Teréz halála óta nem szivesen járt a gyárba. Értelmetlennek, szomorúnak és elviselhetetlennek találta munkáját. A Friesenbank közlése, hogy felmondja a kölcsönt, alig is érintette. A lakóházat elárverezik legközelebb. Hova húzza majd meg magát azután, arra nem is gondolt. Órák hosszat járkált a néma szobákban fel és alá. Teljesen egyedül lakott most bennük.

Nővére, Johanna, aki két év előtt férjhezment a hochsieli tanítóhoz, magához vette kis fiát: Amandust, mert neki még nem volt gyermeke.

Mintha valami titokzatos erő holtpontra juttatta volna gondolatai és tervei komplikált szöve- vényét és megfosztotta volna érdekkörét mozgató rugóitól. Nem törődött a jövővel. Gondo- latai egyre a multban kalandoztak és az örökre elveszettet fonták körül. Ugy érezte, hogy Terézzel együtt régi környezete is meghalt. A butorok, könyvek, virágok, üres szemekkel bámészkodtak reá, mint a halottak. Gyászában sokkal nagyobbnak látta a halottat, mint amilyen életében volt. A kicsi, közepes tehetségű asszonyt, aki se jobb, se rosszabb nem volt ezer más asszonynál, képzelőtehetsége valósággal szentté avatta. A Teréz kedvenc könyvei: a Heimburgok és Marlittok most fényes szellemi tehetség bizonyítékai gyanánt tűntek fel szemében és úgy érezte, hogy feleségét életében nem méltányolta és nem ismerte fel eléggé.

Ebben a kedélyállapotban találta a negyedik hét végén az öreg Tychsen.

A Dietrich apja a lapokból értesült a szerencsétlenségről, de várt néhány hétig, míg részvét- látogatásával felkereste Weidenstromot.

Lukács örömmel fogadta az öreg urat. Hosszú idő óta először szedte kissé össze magát. Nagy bánatáról beszélt és megkönnyebbült. Nem akart Trubergben maradni. Azt se bánja, ha Dürr Lorenz megkaparintja az üzemet. Semmi kedve a pénzszerzés gondjaival még egyszer megküzdeni.

Tychsen fejét rázta.

- Túlságosan könnyen ne vegye a dolgot, Weidenstrom úr. Mihelyt Dürrék értesülnek, hogy a zálogkölcsönt felmondták, igyekezni fogják nyomni az árat. Ha csakugyan el akarja adni a gyárat, igyekezzék számítását megtalálni. Esetleg beugrom Dürr helyett. Mennyiről van szó?

- Harmincezerről!

- Kockázatos?

Lukács gondolkozott néhány pillanatig.

- Aligha. Annak idején hatvanezer márkáért vettem át a gyárat. Most legalább kétszer annyit ér.

- Akkor annál maradunk.

Lukács kezet nyújtott az öregnek.

- Már egy izben éreztem jóságát... igazán nem tudom, hogy mivel háláljam meg, Tychsen úr.

Az öreg tiltakozott.

- Ha nem tenném, a fiammal gyülne meg a bajom. Egyébként, ha mindenáron távozni akar, Weidenstrom úr, jól tenné, ha külföldre menne. Fivéremnek sok összeköttetése van künn. Nincs kedve?

- Még nem mertem határozni jövőm felett. Mindenem oda van! Ugy érzem magam, mint az éhes ember, aki terített asztalhoz ül és aztán hirtelen észreveszi, hogy a tálak üresek és minden felborult.

- No, no! Sok kenyér terem az Uristen szántóján, csak utána kell nyúlni! Még ahhoz igen fiatal, Weidenstrom, hogy máris letegye fegyverét a sors előtt.

Lukács hallgatott egy darabig, aztán szomorúan bólintott.

*

A hosszú téli estéken volt ideje elég jövőjét tervezgetni.

Tychsen látogatása után életkedve újra ébredett. Rögtön másnap munkához látott, mint régen. Csak nem dolgozott olyan szívvel-lélekkel, mint azelőtt.

Évek előtt nagyon szeretett volna ásványvizet gyártani, hogy az üzlet keretein belül valami alkoholpótló italt találjon fel és hozzon forgalomba.

Apjának legjobb barátja, Hohensielben, egy tehetséges, szorgalmas ember, iszákosság áldo- zata lett.

Az akkoriban tizenkét éves Lukács egyszer meghallotta a szerencsétlen ember panaszát és soha többet nem felejtette el: „Ha legalább valamirevaló italt adnának az embernek, hogy Isten nevét vegye ajkára tőle. De ez a ragadós, édeskés limonádészerű folyadék csak megtölti a hasat és tetveket hoz az ember gyomrába. Undorodom tőle.”

Igen, aki ilyesmit ki tudna találni, az emberiség jótevője lehetne és milliókat szedhetne fel az út porából. Valami italt, ami kis mértékben oltja a szomjúságot, alkohol ízű és az alkohol jó tulajdonságaival rendelkezik, káros hatása nélkül; éppen oly olcsó, mint a pálinka, ingerli a gyomorsavakat és kellemes érzést kelt.

Lukács még katonakorában foglalkozott a kérdéssel, recepteket állított össze, könyveket olvasott a konyhakémiáról és élelmiszerismeretekről.

Utóbbi években természetesen kevés ideje maradt ilyesmivel foglalkozni. Talán most a gyár eladásából marad annyi pénze, hogy egy kisebb ásványvízgyárba léphetne társul. Hamar elvetette azonban a gondolatot. Az öreg Tychsen tanácsa termékeny talajra hullott és gyökeret vert; külföldre vágyódott. Trubergben évek telnének el, míg újra felemelhetné fejét. A Hay család szégyene hozzá is tapadt, hiszen hozzájuk tartozott. Hayéknak köszönhette pozicióját és hiába maradt keze tisztán, szégyenükben osztoznia kellett.

Hosszas tárgyalások és alkudozások után Dürr Lorenz végre megvette fiának a gyárat. A vételárból minden követelést fedezni lehetett és még tizezer márka fölösleg is maradt. Azonkívül Lukács kikötött egy kis járadékot a kályhaszabadalom jövedelméből fiának, mivel azt a feltaláló fiára hagyta.

Verőfényes májusi napon átadta Lukács a gyárat és még aznap elhagyta Truberget.

*

Evelyn megállíttatta kocsiját az állatkert előtt és gyalog tette meg az utat a Kroll-féle vendéglőig. Még maradt ideje bőven; Negyednyolckor kezdődik az előadás és habár az első jelenetben fel kell már lépnie, még sétálhat egy keveset.

Járásközben kigombolta könnyű, fekete köpenyét és levette kalapját. Az első nyilvános fellépés izgalma szívdobogást okozott.

Zuheide már délben, az asztalnál mutatott néhány kritika-másolatot, amelyek a legolvasottabb lapokban fognak megjelenni holnap, dicsérik játékát és nagy jövőt jósoltak neki. Somborn Hellmuth, az ismert karmester dirigálta a zenekart, egy híres ballerina táncolta a magántánco- kat, valamennyi közreműködő elsőrangú szinpadi erő. A női főszerepben lépett fel először a szerző berlini társaságban jól ismert és közkedveltségű neje.

A Zuheide útját sokan egyengették és elismerésreméltó buzgalommal verték a reklám nagy dobját.

Nem vállalkoztak hálátlan szerepre, mert a rokonszenves író ismeretsége a főváros majdnem minden társaságát magába foglalta. Minden minisztériumban, szinházi irodában, szerkesztő- ségben, műegyesületben, rendőrhivatalban és klubban voltak Zuheidenak jó emberei. Társadal- milag érintkezett velük, szivességeket tett nekik, vagy ha eddig nem tett, még tehetett ezután.

Egyik kéz a másikat fogja és a kezek hosszú láncolatán emelkedett Zuheide lassan, de biztosan a népszerűség és irodalmi tekintély magaslatára, ahonnan elfogulatlan bírálat szele mindenki mást irgalmatlanul elsöpört volna.

Evelyn két év előtt kijelentette, hogy szeretné drámai tanulmányait folytatni. Férje készséggel beleegyezett. A fiatal asszony nemcsak belső kielégülést várt a művészettől, hanem szabad- ságot is. A Zuheide ajkán lebegő gúnyos mosoly, mikor először beszélt terveiről, elárulta, hogy keresztüllát szándékán. Lehet, hogy a férfi maga is gondolt reá, amint a dolgot mérle- gelte, hogy alapos kiképzés új alapot ad majd Evelynnek élete felépítésére. Nehéz lett volna a Zuheide igaz véleményét megtudni. Sima közöny álarca tapadt egész lényére, arckifejezésére. Evelyn azonban már tudott a legcsekélyebb rezgésekből is olvasni és következtetéseket levonni. Bizonyosnak érezte, hogy ha menni akar, férje sohase fogja visszatartani.

Krollhoz érve, órájára nézett. Még egy negyed órája maradt. Azalatt nyugalmas, lassú léptek- kel járt keresztül-kasul az előkelő, fényesen világított kerti helyiség zsufolt asztalai között.

Széles, csendes életöröm sugárzott a páronkint vagy családi körben ülő közönség arcáról. Örültek a tarka lámpáknak, zenének, sörnek, vacsorának és jó hangulatban élvezték a forró nyári éjszakát.

Evelyn megdöbbenve nézett egy férfira, aki éppen sörét fizette ki.

- Weidenstrom Lukács! Hogy kerülsz ide?

- Jó estét, Evelyn!

Evelyn leült a Lukács melletti székre.

- Irni akartam neked, Lukács, mikor a nénitől megtudtam, hogy Teréz meghalt. Aztán meg- gondoltam. Mit is mondhatna az ember ilyenkor? Mult évben elvesztettem apámat! Tudod?

- Igen, Evelyn, olvastam a trubergi lapokban.

- Üzleti ügyben jöttél fel?

- Nem! Eladtam az üzletemet és magánzó vagyok. Ausztráliában szeretnék kissé körülnézni, aztán meglátom, hogyan alakul a jövőm.

- És a fiad?

- Jó helyen van. A testvéremnél!

Evelyn egy pillanatig a férfi némán közönyös szemébe nézett.

- Ma este az uramnak egy darabját játszák itt először. Én is fellépek benne. Nincs kedved megnézni?

- Miért ne? Ugyse tudtam, hogy mivel üssem agyon az estét.

- Gyerünk!

Evelyn előresietett, az előcsarnokban egy páholynyitogatóval néhány szót váltott, azután odaintette Lukácsot.

- Középerkélyülést kaphatsz. A szolga odavezet. Nekem most már a szinpadra kell mennem. Ha nem találkoznánk elutazásod előtt, Isten veled Lukács! Nagyon, nagyon szerencsés utat és mielőbbi visszatérést!

- Köszönöm, Evelyn! Minden jót kivánok néked is!

A nagy szinháztermet előkelő közönség töltötte meg. Mindenki, aki az előkelő berlini társa- ságból még otthon időzött, vagy első nyaralásából már visszatért, eljött a Zuheide sokat emle- getett darabjának első előadására.

Az oldal- és középső ülések közötti kis térségen két ismert kritikus állott. Az egyik, féloldalas, alacsony ember, kétségbeesett pillantást vetett a mennyezetre.

- Körülbelül hány órakor leszünk túl a kínszenvedésen?

- Tizenegy óra felé!

- Kegyelem... addig meghalok! Milyen darab? Maga látta a főpróbát?

- Cukros hab nagyon sok málnalével. A mese elég ostoba. A zene finom. Az első felvonásban például egy nagyon kedves középkori dallamot énekelnek.

Messdorf félrehajtotta fejét és a refrént dudolta:

„...Ha elhagyott a hütlen kedvesem, Od’adom menten másnak a szivem, Egyszerre egy legény sohsem elég, Ez az igazi életbölcseség.”

- Telt ház! - Messdorf végigsimított hosszú, szőke szakállán.

- Potyajegyek! Zuheide nem sajnálja a pénzt. Hál’ Istennek kezdődik.

Az ajtókat bezárták. Még néhány pillanatig tartó suhogás, csapkodás, nyikorgás és Somborn karmester jelt adott a nyitányra.

A vidám publikum kellemes meglepetéssel figyelt a behizelgő, fülbemászó dallamra. Helyen- kint néhány taktus ismerősnek tünt fel, de még a hivatásos zenész se tudta volna hirtelen megállapítani a régi hirnevességek kevésbé népszerű alkotásaiból vett dallamok eredetét. Zuheide ügyesen kötötte csokorba a leszakított virágokat saját termésével. Kedves hegedű, cselló és fuvola trióval végződött a nyitány.

„A szent szív” énekes és táncos népszínmű a tizenhatodik század végén játszódott. A szent szív zárda várnagya, megkéri a gazdag aranyműves: Palmus mester leányának, Barbarának kezét, de kosarat kap, egyrészt, mert a leány egy idegen muzsikusnak adta szivét, másrészt, mert Palmus mester fogadalmat tett, hogy leányát huszadik születésnapján zárdába adja. Évekkel ezelőtt, mikor Palmus még csak szegény munkás volt, egy idegen pap arany ereklye- tartót hozott hozzá javítás végett és soha nem jött el érte. Évtizedek teltek el. Nehéz idők jártak: háború, drágaság, pestis. A mester munkaasztala elhanyagoltan állott, a család éhezett. Palmus végszükségben a reábízott jószághoz folyamodott, beolvasztotta az aranyat és eladta a

drágaköveket. Ettől az időtől kezdve rohamosan gazdagodott, csak úgy ömlött az arany házába, azonban, mintha rossz szellem szállta volna meg lelkét. Ivással, kockajátékkal, nőkkel igyekezett lelkiismerete szavát elhallgattatni. Elcsábított egy fiatal leányt, aki pellengérre állítva, megőrült. Azt állították, hogy az ördög szállotta meg, egy erdei kunyhóba száműzték és ugyanaznap adott életet leányának, amikor Palmus mester felesége élete árán hozott világra egy kis leányt. Nemsokára öt gyermeke halt meg a mesternek. Csak a legfiatalabb leány maradt életben. A sok bánat sötét fanatikust csinált a mesterből. Emlékezet után készített egy ugyanolyan ereklyetartót, mint a régi volt. Természetesen az ereklye már eltünt és nem lehetett feltalálni és a drágakövek halott szemekhez hasonlítottak és az arany sápadt volt, mint a hamu.

Egy éjjel beállított az idegen lelkész és követelte az ereklyetartót, de az előmutatott kis ládát nem akarta elfogadni, mert az ereklye hiányzott belőle. A legkeményebb, legridegebb emberi szivet is meglágyító ereklye eltünt. „Szegény botor, nyomoruságból eredő bűnödet meg- bocsájtom, ha az ereklyét, a szent szivét előteremted. Jaj azonban neked, átok reád és az egész városra, amely fedelet ad neked, ha az ereklye nem kerül elő!”

Palmus mester akkor fogadalmat tett, hogy az elveszett ereklye helyett felajánlja leányát engesztelő áldozatul a szent szív zárdának.

Barbara és Irmentrud, a boszorkány leánya úgy hasonlítanak egymáshoz, mint az ikrek. Barbara elpanaszolja erdei barátnőjének, hogy zárdába kell vonulnia. Azonban, amit ő, az életvidám fiatal leány rettenetes sorsnak tart, az Irmentrudnak leghőbb vágya. A leányok meg- egyeznek, hogy szerepet cserélnek és Irmentrudot veszik fel noviciának a zárdába, Barbara pedig künn marad az erdőben az őrült nő mellett. A szerencsétlen meghal. Életének utolsó pillanatában eloszlik agyáról a téboly köde. Elmondja vélt leányának a Palmus házában töltött évek történetét és előad egy kis tokot, Barbara sejti, hogy ez a régóta keresett ereklye, de csoda- tevő titkát nem ismeri. A kikosarazott lovag időközben bosszúból rabol, pusztít, gyújtogat a városban. A „boszorkányt” vádolják a várost ért szerencsétlenségért, Barbarát, az állitólagos boszorkány leányának tartják és tűzhalálra itélik.

A máglyán azonban ráismer a lovag szeretett hölgyére és mégegyszer felajánlja kezét. A szent szivet most a Barbara keblén viseli, ellágyul és habár a muzsikussal szemtől-szemben áll, a szülőföldje iránt érzett szeretet mégis rábírja, hogy igent mondjon a lovagnak és átadja neki az ereklyét. Bevallja azonban a vándor muzsikus iránt érzett szerelmét és egyuttal a csalást is, amelyet elkövetett, hogy a fátyoltól megmeneküljön.

Alig veszi a lovag kezébe az ereklyét, őt is nagylelkűség szállja meg. A muzsikusban elveszettnek hitt fivérére ismer, a viszontlátás fölött érzett örömében lemond Barbaráról és átadja fivérének.

Palmus mester visszakapja az ereklyét. A tartó aranya és drágakövei felragyognak, amint a kincset belehelyezik.

A lovag, szinpadon nem szokatlan gyorsasággal beleszeret a Barbara képmásába, Irmentrud- ba, aki mint novicia vonul fel az apácák sorában. Ő is megszereti a lovagot. A zárdának kárpótlásul odaajándékozzák a csodatevő ereklyét és általános tánc, ének, harangbúgás köze- pette leereszkedik a függöny.

Evelyn bájosan játszta a Barbara szerepét, hangja azonban nem volt elég erős a nagykiterje- désű nézőteremhez képest. Nagyon erőlködött, hogy hangosabban beszéljen, de hangja ezáltal megtört, hamisan hangzott és jelenetről-jelenetre bátortalanabbul játszott.

A közönség azonban, tekintettel az ingyenjegyekre és az előadást követő nagyszabású bankettre, enyhén itélkezett. A szerzőt hatszor hívták a lámpák elé és a szereplőket is látni óhajtották.

Evelynt akarata ellenére is közrefogták kartársai és olyan leányosan, elragadó bájosan állott zavarában a lámpák előtt, hogy a közönség elfelejtette kínszenvedését és szünni nem akaró ujjongással ünnepelte. Halomszámra hullott a virág lábai elé; lehajolt, felvett egy vörös orchideacsokrot és ránézett a karmester erőteljes, karakterisztikus fejére. A zenész éles arcvonásain meleg mosoly futott át. Csak a legélesebb szem vehette észre a pillanat alatt lejátszódó eszmecserét, mely az arckifejezésben, kézmozdulatban végbement.

A futólagos jeladás is elég volt ahhoz, hogy Evelyn kedélyállapotát megváltoztassa és önbizalomra rázza fel ideges csüggedéséből.

A Zuheide zenéjének egyik dallamát dudolva, gyorsan öltözködött komornája segítségével és fürkészőleg nézett tükörbeli képmására.

Fekete, könnyű ruhája élesen emelte ki fehér szépségét, hajának majdnem ezüstös szőkeségét.

„Tegyünk kivételt ma este!” - gondolta és egy vörös orchideát kihúzva a csokorból, övébe tűzte.

Ebben a pillanatban belépett férje.

A komorna úrnője egy intésére eltávozott. Zuheide félretolt néhány öltözékdarabot és leült.

- Tehetnél ma nekem egy szivességet, Evelyn. Preynow kegyelmes fog az asztalhoz vezetni. Rávezethetnéd a társalgást szinházi terveinkre és üthetnéd kissé a vasat az engedély miatt.

- Szóval, kedveskedjem! Attól tartok azonban, Waldemar, hogy nem sokat érünk vele.

- Ezen a télen feltünően sokszor jelent meg fogadónapjaidon.

- Mit akarsz ezzel mondani?

Zuheide szagos üveget vett kezébe és orrához emelte.

- Preynow udvarol kissé neked... A kellő formák között, természetesen.

- Nos, hogyan viselkedjem? Legyek bíztató? Zuheide felállott és közel lépett feleségéhez.

- Azt hiszem, minden alkalmat meg kellene ragadnod hálából... hiszen, legvégső határig szabadságot adok neked. Sok mindent elfelejtenék, ha most az egyszer bebizonyítanád, hogy egynek érzed magad velem.

Az Evelyn arcáról eltünt a pír, mint a hulló rózsaszirom.

- Mit felejthetnél el?

- Tapintatos leszek és nem magyarázkodom. Elsápadtál hirtelen, Evelyn. Szedd össze magad, kérlek. Szeretném, ha ma este bámulnák a feleségemet. Mutasd a kellemes oldalaidat. Egyébként Somborn ül a balfeleden. Elkészültél.

Evelyn kissé borzongva bújt köpenyébe és szótlanul öltötte karját a Zuheide feléje nyújtott karjába.

Amíg apja élt, kevésbé érezte elhibázott házasélete súlyát. Mégis támaszkodhatott valakire, aki hozzá tartozott, akivel bizonyos mértékben nyíltan beszélhetett.

A halálhírt korán reggel kapta. Azt mondták neki, hogy éjjel szélütés érte. Csak egy héttel a temetés után tudta meg férjétől, hogy apja öngyilkosságot követett el. Revolvergolyó járta át szivét és a halál oly gyorsan bekövetkezett, hogy arcán semmi halálküzdelem nyoma se látszott.

Zuheide nyugodtan, nyiltan, érzéketlenségében majdnem brutálisan ható módon közölte vele, hogy Brand Christian teljesen tönkrement. Évek hosszú során szipolyozta egy nő, akit a félvilági emberek „mezítlábas Léni”-nek gúnyoltak. Az utolsó estét is barátnőjénél töltötte és ez magyarázza meg a brilliánsgyűrűje eltünését is, amelyet életében mindig viselt.

Evelyn nem mutatott izgalmat a rettenetes hír hallatára. Megszentségtelenítésnek érezte volna fájdalmát Zuheide előtt mutatni.

Keservesen érezte azonban, hogy habár apjának egyetlen gyermeke volt, mégis megrabolta, még anyja öröksége is elúszott. Pedig régóta tudhatta már, hogy ha vagyontalan marad, teljesen áldozatul esik Zuheidének.

Zuheide fényűző életmódja azt a hitet keltette, hogy nagyon gazdag ember. Kétségkivül elég tekintélyes vagyon fölött rendelkezett is, de mindenét változó jövedelmű vállalatokba és spekulációkba fektette. Sokszor folyt kezében a pénz, máskor meg minden garast számolni kellett.

Valahányszor Evelyn azon töprengett, hogy vajjon miért vette tulajdonképpen nőül Zuheide, mindig arra a következtetésre jutott, hogy apjának nagykiterjedésű birtoka döntő okként szerepelt.

Zuheide szakadatlanul igyekezett vagyonát szaporítani. Ezidőszerint aranyhegyeket remélt egy nagy stilusban vezetett népszinháztól, Berlin nyugati részében. A szinház anyagi része már biztosítva volt, a Kurfürstendammon alkalmas helyiséget találtak, de a régi, feudális lakóházak tulajdonosai tiltakoztak a szinház lármás szomszédsága ellen. Miután az egyik bérházban egy milliós kölcsönnel az udvar is érdekelve volt, a koncesszió elnyerése előre nem látott akadályokba ütközött.

A házaspárral majdnem egyidejüleg érkeztek a vendégek is a Kaiserhofba. Evelyn kissé csodálkozva és szórakozottan hallgatta egy fiatal ember szavait:

- Nagyságos Asszonyom... Azt se tudom, hogyan köszönjem meg, hogy éppen az én virágaimat tüntette ki választásával... - dadogta az Evelyn ölébe tűzött vörös orchideára nézve.

- Friedland doktor!? Igazán köszönöm a szép virágot! - felelte az asszony barátságosan.

Télen gyakran találkozott a fiatal fogalmazóval, társaságban. Hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer beszélgetés közben arra is gondolt, hogy bár hasonlítana a fia, ha megnő ehhez a kellemes, vonzó, okos fiatalemberhez.

Friedland Brunó arisztokrata nő és felcseperedett zsidó bankár gyermeke volt és egyéniségé- ben oldódott meg a fajkeveredés kényes problémája. Az utóbbi hónapokban nem találkozott vele Evelyn és teljesen el is felejtette.

Ma este azonban világért se találta olyan rokonszenvesnek, mint azelőtt. Mohó vágy csillogott a fiatalember kék szemében és égő ajakkal nyomott csókot az Evelyn kezére.

Az ostoba gyereknek talán szerelmi bacillusok lappanganak vérében és az övbe tűzött vörös orchidea kiváltotta lázát. Ugylátszik, az apai vér felülkerekedik az anyától öröklött előkelő tartózkodáson és elszakítja az önuralom gyeplőjét. Mi jut eszébe ennek a kis fogalmazócs- kának, hogy egy férjes úriasszonyt akar boldogítani szerelmével? Evelyn nem tudta hirtelen eldönteni, hogy nevessen vagy bosszankodjék rajta.

Az asztalnál ülve hamar kiheverte kellemetlen benyomásait. Néhány látszólag jelentéktelen szót váltott Sombornnal, s az eszmecsere ugyanolyan hatást gyakorolt kedélyére, mint az imént.

Mióta Somborn Meiningenben karmestereskedett, csak ritkán jött látogatóba Berlinbe, de érkezése mindig ünnepnapot jelentett Evelynnek. Ideges töprengésektől zaklatott, felkavart lelke mindig megnyugodott a Somborn közelében.

Jobboldali szomszédja ugyancsak élvezte vidám hangulatát. A miniszter udvarolgatott Evelynnek, a maga korrekt, előkelő, jó humorú modorában, úgy, ahogy általában szép asszo- nyoknak udvarolni szokott.

Evelyn jókedvében habozás nélkül egyenesen nekivágott a célnak. Ha sikerül Zuheide kiván- ságát teljesítenie, számíthat hálájára és néhány napig nem kell kellemetlen tűszúrásait hallgatnia.

A vacsora a késői időre való tekintettel csak néhány fogásból állott. Preynow éppen a szár- nyasból vett és nagy áhitattal merült a konyhaművészet remekének élvezésébe. Rövid idő múlva megszólalt:

- Tulajdonképpen magam is úgy érzem, hogy ilyen darabokhoz, amilyent ma is élveztünk, egészen különleges szinházra lenne szükség. Olcsó árakkal, népszinház stilusában tartva. Sze- retem a naiv cselekményű, énekes népszínműveket. Talán sikerül őfelségét megnyernem az ügynek, ha kellő szinezetben tárom fel előtte a helyzetet. Mindenesetre holnap megkisértem. Éppen kihallgatásra vagyok rendelve.

- Ezer köszönet, kegyelmes uram!

A kegyelmes úr villája könnyedén zörögve ütötte meg a poharat. Rövid pohárköszöntőt mon- dott a szerző tiszteletére, megköszönve a darabjával szerzett élvezetet, azután a szeretetre- méltó háziasszonyt üdvözölte, kivánva, hogy a szent szív még sok előadásban gyönyörköd- tesse hallgatóságát és a bájos Barbarának alkalma nyíljék az új szinházban is az emberek szivét meghódítani.

A titkos tanácsos megköszönte a meleg szavakat. Köszönetet mondott mindenkinek, aki a felejthetetlen est sikerében közreműködött. Különösen méltatnia kell valakinek a Szent szív előadása körül szerzett érdemeit, Somborn karmester nemcsak értékes útmutatásaival járult a sikerhez, de önfeláldozó munkát végzett a darab betanításával. A siker nagyrésze tehát őt illeti. A mai esti lapok közlik, hogy a mestert a bécsi operához hívják és talán nem követ el indiszkréciót, ha szerencsekivánatait a gyönyörű kitüntetéshez kifejezi. Éljen Somborn karmester!

A zenekar tusst húzott. Felemelt poharak integettek, összekoccantak.

- Hellmuth, igaz?

Evelyn riadtan görnyedt össze. Látszólag senki se vette tudomásul meggondolatlan felkiáltá- sát. Legalább is szomszédja barátságos, jóságos arca nem árulta el megdöbbent figyelését. Evelyn merev ujjakkal kanalazta befőttjét. Halk suttogással hangzott fülében a válasz:

- Csak ma került a döntésre dolog.

Evelyn összeszedte magát és igyekezett Preynowval elfogulatlanul beszélni. Hangja azonban megtört. Szeme lobogott fehér arcában.

Éppen a gyümölcsöt hordták körül és a hangulat kezdett fesztelen lenni, de Evelyn asztalt bontott.

Vörös Miska zenekara éppen egy Strausz-keringőt kezdett játszani.

Evelyn igyekezett a tömegen keresztül férjéhez vergődni.

- Vacsora alatt hirtelen erős fejfájást kaptam. Alig állok a lábamon. Nem távozhatnék feltünés nélkül? Aligha nélkülöz majd valaki.

- Hogyne!

Zuheide ragyogott. Ugylátszik, hogy felesége jól végezte dolgát. Preynow pohárköszöntőjét biztatásnak lehetett venni. Néhány pillanatig gondolkozott valamin, azután odaintette a közelében álló karmestert.

- Kérem egy pillanatra, kedves Somborn. Az imént úgy hallottam, hogy el akar hagyni ben- nünket. A feleségem rosszul érzi magát, szeretne hazamenni. Önre bízom, kérem gondoskod- jék róla helyettem. Lesz olyan szives? Köszönöm! Jó éjt, Evelyn. Végy be egy antifebrint, szivem. Isten vele, Somborn, bocsánat, hívnak.

*

A kocsi belemerült az állatkert sötét utcáiba. Somborn megfogta az Evelyn kezét és az asszony nagy izgalma lassankint lecsillapodott, lelki kimerültségbe gondolatok nélküli fásultságba csapott át.

- Feljössz hozzám egy félórára, úgy-e Hellmuth? - kérdezte. - Terhemre esik a beszéd itt a kocsiban. Hogy lehet-e? Nálunk minden lehetséges. Sohase tudom, hogy Waldemar mikor hozza szinház után haza barátnőit. Különben is lelkedre kötötte, hogy viseld gondomat.

Evelyn hátratámaszkodott és félig nyitott ajka szomjasan itta az üde éjszakai levegőt.

Ismeretségük Evelyn nászutazásán kezdődött. A házaspár visszajövet Zürichben időzött, hogy zeneünnepélyen vegyenek részt és egy ott tartózkodó zeneszerzővel találkozzanak. Zuheide olykor együtt szokott dolgozni az illetővel. Ujabb operett-tervet kovácsoltak együtt, ezalatt sokat volt Evelyn egyedül és a véletlen úgy hozta magával, hogy többször találkoztak. A tanácsosnak tetszett, hogy felesége jó társaságra tett szert a Somborn személyében és nem zavarja őt. Egy napon közölte feleségével, hogy a zeneszerzővel együtt még néhány hetet Pontresinában szándékoznak tölteni, ahol most a fürdőidény után zavartalanul dolgozhatnak. Somborn is hozzájuk csatlakozott.

Naphosszat sétáltak kettesben Evelynnel az Engadin hegyóriásai között. Az idegességében hisztériás túlzásokra hajlamos és a hivatásában akkoriban keserűen csalódó, magányos művész lelkileg közel kerültek egymáshoz. Az Engadinban töltött szép napok emlékei szines képek gyanánt vésődtek az Evelyn lelkébe és nem győzött lapozni bennük. Talán mert ilyen élmények sohasem ismétlődnek, egészen belevesznek a mult kékes ködébe és semmit sem veszítenek szépségükből. Berlinben csak ritkán találkozott a karmesterrel. Somborn nem- sokára Meiningenbe került. A történtek hovatovább annál inkább elvesztették éles körvona- laikat és sápadt, illatos emlékekké változtak.

A fáradt konflisló nehezen vánszorgott a Maassen-strasse felé.

A csendes lakásban Evelyn bevezette vendégét a nappali szobába. Egy darabig idegesen imbolygott ide-oda a lilaernyős lámpák szelid fényében, székek és asztalok között. Végre hellyel kinálta meg a karmester és ő maga is szembe ült vele egy régi templomi székbe.

- Jelezhetted volna előre, hogy Bécsbe szándékozol menni! Mintha rám szakadt volna az ég! Somborn habozott egy pillanatig.

- Ma délutánig még magam sem tudtam, hogy reám esett a választás. Sohasem szoktam hivatásom változásairól előre beszélni. Lehet, hogy tisztán ostoba babona tart vissza attól, hogy közöljem bárkivel is idő előtt az eshetőségeket. - Néhány pillanatig hallgatott, azután

tovább folytatta: - Mindkettőnkre nézve így a legjobb, Evelyn. Igazad van. Jobb, ha átesünk rajta! Ne menjünk el szó nélkül egymás mellett.

A karmester hangja nyugtalan bizonytalanságot, félénk tapogatózást árult el. Evelyn tisztán érezte, hogy még összeköti őket némi kötelék, de máris erősen meglazult, elvékonyodott, mint a kinyújtott gummizsinór. Visszafojtott lélegzettel vár, mintha valami nagy fizikai erőpróbára készülne.

- Ma este elhatároztam, hogy elválok Waldemartól és saját erőmből fogom fenntartani maga- mat és a fiamat.

Somborn felemelte fejét. Eszes arca nyugtalanságot árult el.

- Belső kényszerűség hatása alatt cselekszel, Evelyn? Lángoló pillantás siklott el a férfi fején.

- Azt hiszem, hogy magad is felelhetnél a kérdésre. A belső kényszerűség már évek óta fennáll, még a nászutunk óta. Nem teszek magamnak szemrehányásokat, Isten látja lelkemet. Az olyan házasságot, amely sohasem volt házasság, nem lehet törni. Csak éppen gyáva vagyok, félek bosszújától, szemtelen tűszúrásaitól. Mondhatom, hogy nehéz éveket töltöttem mellette, örökös macska-egérjáték az életünk. Én vagyok az egér. Ilyesmi idegessé teszi az embert, nem lehet a végtelenségig bírni. Nem bírom tovább és nem is akarom!

- Milyen jogi alapon akarsz válni? Evelyn vállat vont.

- Szivesen veszem a hibát magamra, - mondta felegyenesedve. - Oly mindegy, fontos csak az, hogy szabaduljak. Azután szinpadra megyek. Mindennek ellenére. Bizom magamban és nem félek.

- Nagyon nehéz, Evelyn! Senki sem repül a művészet legmagasabb csúcsára, hanem fáradságos vesződés útján ér oda. Aki nem elég erős, az nem bírja tüdővel!

- Erős vagyok!

Somborn a karjára tette kezét.

- Mit gondolsz, Evelyn, boldogabb lennél velem, mint Zuheidével? Evelyn fejét rázta. A tompa, lila fény fáradt fejét ezüstös árnnyal vonta be.

- Ha szeretnél, Hellmuth, olyan természetesnek tartanád, hogy meg se kérdeznéd. Lassankint tisztán látok! Az én nagy élményem, a nehéz súly, a titkos boldogság, nálad csak jelentéktelen epizód. Azt gondoltam, hogy ilyesmit nem lehet elfelejteni, hogy összekovácsolja örökre az embereket, mint a kezdet és vég nélküli gyűrű. De úgylátszik, tévedtem!

- Éppoly kevéssé felejtettem el azokat a napokat, Evelyn, - felelt Somborn melegen. - Sohasem éltem át boldogabbakat. De nálunk, férfiaknál az érzések nem töltenek be oly fontos szerepet, mint a nőknél. Hivatásom sokkal jobban elfoglal, semhogy úgy szentelhetném magam asszonynak, ahogy megkivánná. Nem hiszem, hogy elég elvont érzéssel rendelkezem ahhoz, hogy egy nő boldogságigényét kielégíthessem.

- Nem... engem a hivatásodtól visszamaradt morzsákkal nem boldogíthatnál... engem nem... - felelte Evelyn keserűen. - Nagyok az igényeim. Érzem, hogy nagyon boldoggá tudnék tenni valakit, de ha én tele marokkal adok, tele marokkal akarok kapni is...

Hosszú, kínos szünet következett. Somborn elmerülve nézegette az asszony idegesen babráló ujjait, melyek az övébe tűzött vörös orchideát ösztönszerű rombolási vággyal tépegették.

- Érts meg jól, Evelyn... lehet, hogy ügyetlenül fejeztem ki magam. Mindent elkövetnék, hogy boldoggá tegyelek. Hidd el, hogy csak saját érdekedet tartom szem előtt, hogy második csalódástól megkiméljelek. A szerelem tulajdonképpen csak fogalom, állati ösztönöknek általános elnevezése.. A barátságot tartom a legmagasabb érzésnek, ami embereket összeköt- het. Ilyen barátságot érzek irántad és véleményem szerint, jó házasságot lehetne építeni reá. Édes Evelyn... ma sehogy sincs szerencsém a kifejezéseimmel... nem akartalak megbántani.

- Nem, dehogy!... Az Istenért... - Evelyn kissé erőltetetten nevetett. Gondolatai szédítő sebességgel keringtek egy szó körül: Nyugalom! Nyugalom! Nem méltatlankodni! A világért sem elárulni a szégyen dühét, mely arcába kergeti a vért.

Most már tisztán látott mindent. Somborn azért ment el Berlinből, holott hangversenyek terén óriási sikereket ért el és szép jövő állott előtte, azért ritkította látogatásait, hogy tapintatosan, lehetőleg minél jobban eltávolodjék tőle... Nagyon elvakult volt, hogy már régen észre nem vette. Most már nevetése természetesebben hangzott:

- Biztosítlak, Hellmuth, hogy eszem ágába se jut egyik kalitkából a másikba repülni. Nem is képzeled, hogy mennyire örülök szabadságomnak és hivatásomnak. Persze sokat kell még dolgoznom, de fiatal vagyok. Van erőm, bátorságom, remélhetőleg szerencsém is lesz.

- Zuheide ismeri-e már szándékodat?

- Még nem! Nyugodt lehetsz, hogy nem akasztja fel magát bánatában. Meglátod, hogy milyen hamar megnősül. Ezuttal egész bizonyosan gazdagon! Ugy-e nem haragszol, ha most kegye- lemben elbocsátalak! Nagyon fáradt vagyok.

Somborn habozva állt fel.

- Ne váljunk így el, Evelyn! Még szeretnék veled jövődről beszélni. Hasznodra lehetek. Tanáccsal melléd állhatok.

- Ha segítségre lesz szükségem, feltétlenül hozzád fordulok! - mondta Evelyn, de magában azt gondolta: „Ha éhen halnék, még akkor sem!”

- Már holnap el akarsz utazni? És a gyermeket is magaddal viszed?

- Természetesen! Csak nem hagyom a fiamat Zuheidenak. Somborn megfogta kezét:

- Még csak egy pillanatig, Evelyn! - mondta csaknem könyörögve.

- Nem! Nem bírom tovább! Menj!

- Jó, majd máskor! Még annyi mondanivalónk van egymásnak! Somborn kezet csókolt és elment.

Evelyn pongyolát vett fel. Sokat akart elintézni még ma éjjel. Mikor Zuheide négy óra után hazajött, éppen elkészült íróasztala rendezésével.

- Még ébren? Azt hittem, a fejed fáj! - csodálkozott. - Somborn bizonyára mostanig szóra- koztatott! Nem vagyok játékrontó! - tette hozzá vidám nevetéssel, - nem irígylem a mások mulatságát, feltéve... No, mi az?

Evelyn bezárta az íróasztalt.

- Holnap reggel Annenkogba utazom Erichhel. Előreláthatólag soha többet nem jövünk vissza.

- Nem? Arról még beszélünk!

- Persze, hogy beszélünk még róla! Jó éjt!

Az ajtó becsapódott Evelyn mögött. Zuheide még egy ideig nyújtózkodott és néhány cigarettát szívott el. Még félig kábultan az est sikerétől és újabb diadalokat tervezgetve, nem tulajdo- nított nagy fontosságot az Evelyn szavainak. Utazó embert nem kell tartóztatni. Különben is csak fényűzési cikket látott benne.

*

Szeptember 30-án indult az Andaluzia, melyen Weidenstrom Lukács útrakelt a brémai kikötő- ből.

- Lukács kerülőt tett Japán felé, mert Tokioban kellett egyetmást a itzehoei Tychsen-cég megbízásából elintéznie.

Minél távolabbról látszott a szárazföld, annál távolabbnak tüntek fel előtte az utóbbi évek eseményei. A szokatlan környezet, a fedélzet élénk sürgés-forgása, felrázta szomorú gondola- taiból és töprengéseiből. Kiapadt életkedve újra frissen bugyogott. Már csak elvétve akadt egy-egy óra, melyben visszatekintett a multra, mindenre, ami visszavonhatatlanul elveszett. Az út folyamán ezek az órák is gyérültek.

Érdeklődését hova-tovább annál jobban lekötötték a körülötte zajló események és gondolatai a jövendő új birodalmában kalandoztak.

Mikor az Andaluzia a Szuez-csatornán áthaladt, három európait láttak a partról a tengerbe ugrani és a hajó felé úszni. Német kiabálásukra felvették őket a hajóra. Kisült, hogy az idegen légióból menekülnek.

Franciaországot nyugtalanították a kinai zavargások, tonkingi birtokai miatt. Azt is remélték, hogy talán sikerül észak felé tovább terjeszkedniök és légionáriusokat küldtek oda. A vállal- kozásra önként jelentkező emberek nagyrésze azonban igyekezett útközben megszökni. Meg- ragadták az alkalmat, amint a Szuez-csatornán keltek át, mert itt a tilalom folytán nem volt szabad lövöldözni és nem üldözhették őket. Ötvenen szöktek el arról a hajóról, melyről az Andaluzia három menekültje is kereket oldott és kétségkivül nagyrészt sikerült is kiúszniok.

Lukács útközben összebarátkozott az egyik menekülttel, Tonner Augusttal.

Egy este elmesélte Tonner élettörténetét. Régi, berlini katonacsaládból származott és kémikus volt. Apja ugyan katonának szánta, de nem érzett magában kedvet a katonai pályához. Érettségi után, beiratkozott az egyetemre.

- A békebeli katonaságot örök életemben nevetségesnek találtam. Ha katonákat gyakorlatozni láttam, mindig nagy, ólomkatonákra kellett gondolnom. A tarka egyenruha, a fegyver, a merev lábvetés parancsszóra, a harsogó zene, nagydobbal, trombitával, felnőttekhez méltatlan játék szememben és a hivatásos katonát is felesleges cicomának tartom békében!

Szerencséjére, valami kis szívbaj miatt katonai szolgálatra alkalmatlannak bizonyult. Huszon- három éves korában befejezte tanulmányait és huszonöt éves korában egy kis meklenburgi városba került, mint provizor a Pannemann úr „Oroszlán gyógyszertárába”. Egy évvel később nőül vette főnöke egyetlen, csinos leányát. Az após teljesen rábízta a patikát és visszavonult a régi városba.

Egy csapásra tulajdonosa lettem egy patikának és egy kedves, kis nőnek. Boldognak éreztem magam mindaddig, míg észrevettem, hogy belefulladok a házasság puha, tollas ágyába...

- Boldogtalan házaséletet élt?

- Szó sincs róla. Nagyszerűen megértettük egymást. Sajnos, ennivalóan csinos kis feleségem az úgynevezett intelligens nőkhöz tartozott. Ez a fajta jól tanul az iskolában és nagyon éles eszű. Praktikusan, sőt logikusan gondolkozik és kitünő, jó kis pajtás lenne, de nagyon szűk

látókörű. Ami felfogóképességén kivül esik, az egyszerűen nem létezik reánézve, egy egysze- rű kézmozdulattal elintézi. Oh, kedves barátom, milyen boldog ember, akinek ostoba felesége van. Milyen pihenést nyújthat kimeríthetetlen, isteni butasága... Csacsogása bizonyára meg- nyugtatón, elringatón hat a lázongó idegekre, mint a gyermekfecsegés...

- No, no...

- Feleségem három éven keresztül minden ősszel megajándékozott egy gyermekkel... mind az ő gyermekei voltak... egyik sem az enyém... Ne értsen félre, kérem... az én Dórám maga a megtestesült erény, de ezek a gyermekek már csecsemőkorukban is Pannemannok voltak. Jó tömegcikk, „Made in Germany” jelzéssel. Meleg tej, nedves pelenkák, frissen olajozott padló, délutáni kávék, Harmonia-bálok, hímzett dísztörülközők légkörében, úgy éreztem, hogy lassankint eldugul az agyam. Ha a feleségem nem gyermeket öltöztetett vagy pólyázott, akkor függönycsipkét horgolt. Sokszor törtem a fejem rajta, hogy vajjon öt évi házaséletünk alatt hány métert horgolhatott Dóra mindig ugyanazon mintájú „grecque”-csipkéből, ahogy nevez- te. Azt hiszem, Hamburgtól Drezdáig be lehetne az Elbát borítani vele. Ha a munkámról, gondolataimról, találmányaimról kezdtem beszélni, unottan hallgat és mihelyt tehette, a bíróné új szőnyegét emlegette vagy valami effélét. Előfordult, hogy korszerű kérdések foglalkoztattak és szerettem volna beszélni róluk, de olyankor rendesen félrehúzta száját, lenézően legyintett: „Hagyd kérlek, az embereket... Mi közünk hozzájuk?” És minden átmenet nélkül elbeszélte, hogy a picinek hasmenése van, bizonyára a foga nő. Egy reggel, rettenetesen töltött éjszaka után, a vánkos hímzett felírásának: „Aludj édesen!” lenyomatát felfedeztem a bal arcomon. Jó, - gondoltam, - aludjatok csak édesen, ti Pannemannok. Én nem akarok aludni. Ébren kivánok maradni és élni akarok. Harminc éves koromban már azon az úton haladok, hogy idő előtt kétlábú kamillateásfazék váljék belőlem és úgy futkossak életem végéig. Délben összecsomagoltam és üzleti ügyek ürügye alatt elutaztam. Párisból megírtam Dórának, hogy soha többet nem jövök vissza.

- Elhagyta feleségét, gyermekeit, minden igaz ok nélkül? - kérdezte Lukács megbotránkozva.

- Nem cselekedett helyesen! Ilyesmit nem szabad tenni.

- Kedves barátom, gyönyörű lenne, ha minden életkérdést el lehetne intézni avval, hogy

„ilyesmit nem szabad tenni!” Cselekedetem szabadulást és életmentést jelentett mindkét félre nézve. Kis Dórám eleinte bizonyára sírt. Később bizonyára beadták a válópört, - kivánsá- gomhoz képest, - hűtlen elhagyásért. Azóta bizonyára rég vigasztalódott Dóra, valószinüleg férjhez is ment egy pannemann-fajtájú emberhez, aki hűséges férje és a kis Tonner-panne- mannoknak szerető apja.

Tonner két esztendeig kóborolt három világrészben és aztán merő kiváncsiságból felvétette magát az idegen légióba, hogy azt is megismerje.

- Tudtam, hogy hamar szabadulok. Ha a pannemannoktól megmenekültem, a franciák eszén is túljárok. Ami a bánásmódot illeti, nem éppen olyan rossz, mint ahogy a szökevények mesélik olykor. Vízzel főznek, az igaz és a feljebbvalók között éppen úgy akadnak kutyák, mint emberek. Középeurópai ember csupán az éghajlatot nem bírja, meg a nehéz szolgálatot, a menetelést perzselő forróságban, a kemény fegyelmet, amely mintha bilinccsel venné körül a szökni kivánó emberanyagot. Öt hónapot töltöttem ott. Érdekes, habár kissé kényelmetlen epizód. Most kettős örömmel élvezem az életemet.

Lukács elutasító szigorral csóválta fejét. Jellemtelenségnek, durvaságnak találta, hogy valaki faképnél hagyja derék feleségét, kedves gyermekeit és kalandoroskodjék a világban. Rossz- néven vette a Tonner kegyeletnélküli, tiszteletlen megjegyzéseit a hadseregről is. Mégsem tudta abbahagyni az érintkezést a furcsa fickóval. Valahányszor a nyurga férfi hosszú

nyakáról, kiálló Ádámcsutkájával, figyelő szimatoló kifejezéssel napsütötte, borotvált arcán végigtekintett a fedélzeten, Lukács mindig odacsatlakozott hozzá.

Tonner sokszor beszélt jövő terveiről. Leghőbb vágya volt egy kis laboratóriumot berendezni és találmányainak szentelni életét. Pénzszerzéssel nem igen törődött.

- Ha teletömött zsákra vágyódnék, oroszlánpatikus maradhattam volna. De praktikus kémia az életcélom. Higyje el, hogy a szociális probléma nyolctized részben gyomorkérdés. Therapeu- tikus területen is még igen sok föld vár felfedezésre. Ha bármilyen irányban kutatja a teremtés jelenségeit, csak egyetlen következetlenséget talál: a gyógyíthatatlan betegségeket. Valahol és valahogyan minden betegségnek létezik egy ellentétes ereje. Ha mindezideig nem akadtak reá, vagy csak részben találták meg, ez az emberi kutató elme és nem a természet szegénységi bizonyítványát jelenti.

Órákhosszat beszélt Tonner ebben a mederben és Weidenstrom pillanatig se lankadó érdek- lődéssel követte.

Szeptember végén az Andaluzia áthaladt a malakai úton és Singaporenál kötött ki. Az idegen légionáriusokat itt kellett a német konzulátusnak átadni, hogy hazaszállítsák őket.

Tonner és Weidenstrom együtt töltötték a két utolsó napot. Tonner már régebben egy félévet töltött Singaporeban, angolul, sőt maláji nyelven is értett. Lukács jó hasznát vette, mint vezetőnek.

Második nap a bennszülöttek negyedét nézték meg és délfelé egy kis kalandjuk is akadt.

Sétálás közben nagy csoportosulás keltette fel kiváncsiságukat. Körülbelül husz szitkozódó maláji körülfogott egy fehérbőrű, fiatal nőt, aki félig nevetve, félig ijedten hiába igyekezett megértetni magát velük. Tonner és Weidenstrom áttörtek a csoporton és a Tonner tolmácso- lása következtében hamar megegyeztek. A kisasszony azelőtt való nap érkezett szüleivel Singaporeba. Korán reggel egyedül indult útnak a szállodából, hogy megtekintse a várost. Két óra hosszat használt egy „riskát” és akkor az emberek érthetetlen módon azt kivánták, hogy egy másik riskára szálljon át, de előbb fizesse ki az elsőt. A kisasszony legnagyobb rémüle- tére észrevette, hogy erszényét a szállodában felejtette. Az emberek sürgették, hogy fizessen és csak annyit értettek angol-német kevertségű szavaiból, hogy nincsen pénze. Nagy lármát csaptak, más bennszülöttek is odasiettek és egy szempillantás alatt izgatott tömeg állta útját.

Lukács kifizette az embereket, azután mindakét férfi bemutatkozott, mire a hölgy is meg- mondta nevét. Umbereit Petrea. Apja az Umbereit örökösök konzervgyárának tulajdonosa, Berlinből, üzleti útra indult Ceylonba és feleségét és leányát is magával hozta.

Miután tisztázták „a honnan, hová” kérdéseket, Petrea kérte az urakat, hogy hozzájuk csatla- kozhassék, egy óra mulva a szállodában lehetnek.

Petrea körülbelül husz éven felül lehetett. Arányos, gömbölyű, puha formái kissé aggodalmas színben tüntették fel a jövőt. Egyébként tipikusan germán: szőke, kékszemű, halvány rózsás arcú. Önálló, emancipált megjelenéséből itélve, félelmet, leányos félszegséget nem ismert. Meglátszott rajta, hogy önállóan szokott rendelkezni, amennyiben kissé önkényesen rendel- kezett lovagjai időbeosztásával is. Előbb a botanikus, azután az állatkertbe vezényelte őket.

Tonner kissé berzenkedve fogadta el indítványait. A Weidenstrom véleménye szerint, általá- ban kissé büszkén viselkedett a fiatal hölggyel szemben. Lukács azonban örült a kalandnak, régóta nem fordult elő életében, hogy egy csinos, fiatal leány keresztezze útját. Eszébe se jutott, hogy a fiatal hölgy öntudatos, túlságosan biztos fellépését ugyancsak kifogásolta volna hajdan Teréznél, vagy testvéreinél. Az előkelő berlini leány úgy tünt fel szemében, mintha egészen más világból került volna ki.

Körülbelül két óra mulva kijelentette a fiatal hölgy, hogy vissza akar térni szüleihez a szállodába. A szülők ugyancsak aggódtak már leányuk eltünése miatt. Mindketten a régimódi, berlini kispolgár tipusát képviselték és beszédmódjuk, mozdulataik elárulták, hogy a Schön- hauser kapu környékén nőttek fel. A leány körül azonban a Grunewaldbeli villák légköre lebegett. Umbereiték már évek óta ott laktak.

Az urakat meghívták ebédre és néhány üveg pezsgő hamar megoldotta a nyelveket. Umbereit papa és mama áhitattal hallgatták a Tonner élményeit az idegen légióban. A kisasszony barátságosan csevegett Weidenstrommal.

Lukács a hetedig mennyországban érezte magát. Nem lett volna férfi, ha észre nem veszi, hogy a szép és előkelő fiatal leány tetszeni kiván neki. Ugy érezte, hogy az Umbereit Petrea kék szeménél szebb asszonyi szemet soha életében nem látott. A gyümölcsöt tányérára rakó, jól ápolt fehér kezét a teremtés remekének látta. Vére lassan forrásba jött és ledobta róla a föld súlyát. Aki ilyen leányt vehetne nőül.

Petrea nedves, kék szeme gyöngéden csillogott, amint koccintás közben szomszédja arany- barna szemébe merült.

- Adok magának egy emléket, kedves Weidenstrom, magával viheti amulettként útjára. A szafir állitólag szerencsét hoz!

Petrea egy gyémánttal körülvett, félköröm nagyságú szafirköves melltűt húzott ki bluzának csipkéiből.

- Fogadja el, kérem, a mai nap emlékére és mint szerencsehozót.

Lukács szerényen tiltakozott. Nem fogadhatja el, igen értékes. A kisasszony gallérjának kék szalagja is bizonyára éppen úgy szerencsét hozna.

- Nem, szó sincs róla! Csak nem akar megsérteni. Nem becsmérli az amulettemet? Persze, hogy ilyesmi eszébe se juthatott Lukácsnak. Sugárzó örömmel vette el a melltűt.

Tonner figyelmeztette, hogy jó lesz búcsút venni. Lukács megdöbbenve vette észre, hogy legfőbb ideje indulni, ha nem akarnak lemaradni a hajóról. Milyen szivesen megcsókolta volna a feléje nyúló sima, puha kezet, de nem merte, csak erősen megszorította és érezte, hogy a szorítást jelentőségteljesen viszonozzák.

Umbereit megigértette Tonnerrel, hogy visszatér és velük tölti a napot.

Visszamenet a hajóra Lukács az egekig magasztalta az Umbereit családot. Tonner szórako- zottan hallgatta. Mikor Lukács elhallgatott, szárazon kijelentette:

- Igen, a szülők derék emberek, de a leány liba.

Lukács megbotránkozott. Már ne vegye rossznéven Tonner, de szerinte igazán durvaság ennyi szives vendégszeretetet azzal meghálálni, hogy a leányt szidja. Umbereit kisasszony kétségkivül nagyvilági nő, de kedves és természetes.

Tonner nevetett.

- Jó, jó, kedves barátom. Megfigyeltem! Umbereit Péter, ahogy apja nevezi, azon gondolko- zott, miközben darutáncot járt maga előtt, hogy milyen elfogadható formában ajánlhatna fel borravalót nekünk. Végül eszébe jutott a melltű!

- Pfuj, Tonner!

- Adjon hálát az Istennek, hogy el kell mennie, különben még megégetné az ujját. Az effajta Pannemannok a legveszedelmesebbek.

- Ugyan!

Tonner nem vette tudomásul a Weidenstrom bosszankodását. A kikötő-hídnál kezet szorított vele.

- Mindenesetre írok magának, Weidenstrom és szeretném, ha hírt adna olykor. Megszerettem együttlétünk alatt, ami ritkán történik meg velem. Szerencsés utazást!

Az Andaluzia három óra mulva folytatta útját. Lukács folyton a melltűt nézegette és közben a leányra gondolt. A Tonner fecsegésére, - úgy vélte, - nem lehet sokat adni, nagyon fonák gondolkozású fickó. A Petrea szeme kék, mint a szafir és kék a hűség jele. Már a nevénél fogva is illik az evangélium keresztgyermekei közé: Mátyás, Márkuza, Lukács, Johanna. Lukács olykor lelkiismeretfurdalást érzett, még egy éve sincs, hogy Terézt eltemette és máris más nő foglalkoztatja gondolatait. Lassankint azonban belenyugodott. A megboldogultak nem ismernek kicsinyes féltékenykedést és más emberi gyarlóságot. Ha Teréz láthatná, bizonyára örülne ujjászületett életkedvének és a világ nagy Szelleménél kieszközölné számára az új boldogságot.

Meglehetősen irígykedett, mikor a Tonner későbbi leveleiből megtudta, hogy elkisérte Umbereitékat Ceylonba és elfogadta meghívásukat, hogy együtt térjenek vissza Berlinbe és lépjen be a gyárba, habár a társaság meglehetősen untatja.

„...A család meleg üdvözletét küldi, különösen a fiatal nagyságánk emlékszik kegyesen magára...”

Érdekes, hogy ennek a kalandornak ölébe hull a szerencse, még ha a kis ujját se mozgatja érte. A lemondás mélabújának puha felhője ereszkedett a Lukács alig rügyező reménységeire. A szegény szerencsekereső és a gazdag berlini leány közötti távolságot csak gyöngén hidalta át a szerencsés véletlenekbe vetett remény. Weidenstrom Lukács nem született kötéltáncosnak, hogy a távolságot átugorja. Mindakét lábával belegyökerezett a reális valóságba és nem ámította magát kilátástalan reményekkel. Harminc éves korában se vitte többre, mint husz éves korában. Szegény legény és társadalmilag semmi. Belátta, hogy aki még bizonytalanul vitorlázik az élet tengerén, nem terhelheti hajóját felesleges érzelmi súlyokkal. Egy szép napon csendesen elrakta reményeit, a kis melltűvel együtt.

*

Tychsen William huszonöt év ellőtt vándorolt ki Ausztráliába és teljesen elangolosodott. Import-export üzlete egész Ausztráliában a legkitünőbb volt a maga nemében. Európából behozott árúkkal látta el majdnem egész Ausztrália, Ujzéland és a többi Délsziget üzleteit. Viszont Európába főképpen fagyasztott húst, gyapjut, bőröket, gyümölcsöt és ásványokat szállított.

Lukács a Tychsen-cég óriási vágó- és fagyasztó üzemében kezdte el működését. Naponta ötszáznál több marhát és juhot, mintegy háromezer nyulat vágtak, két napig két fokos hideg- ben fagyasztották a hust, azután vászonba varrták és úgy szállították.

A Lukács praktikus hajlamai, alapossága, mellyel mindent végzett, amihez hozzákezdett, hamar átsegítették a kezdet nehézségein és rövid idő alatt teljesen tisztába jött a szakmával. Angolul is hamar megtanult beszélni, de az írás nehezebben ment. Egy évi gyakorlás után azonban már irodai munkát is végezhetett.

Később bekerült a mintaszobákba, éléskamrákba, raktárakba és lassankint tövéről hegyére megismerte úgy a külső, mint belső üzem szerkezetét, a gyakorlatiasság tényezőit, a nagy, tengerentúli kereskedőház titkos rugóit.

Főnöke elejétől kezdve szép fizetést adott neki; már egy fél év mulva önálló lakást bérelt és házvezetőnőt tartott. Nagyon szeretett volna német nőt fogadni, de sajnos Mrs. Brown már tizenhét éves korában elkerült szülővárosából, Drezdából és negyven évi ausztráliai tartózko- dás alatt elfelejtett németül, úgyannyira, hogy nehezen keresgélte a szavakat és legjobb akarat mellett sem lehetett vele németül társalogni.

Még akadt néhány német alkalmazott az üzletben és ezek vasárnaponkint, Lukáccsal együtt Tychsennél ebédeltek. Minthogy azonban az öreg úr már szintén sokat felejtett németül, angolul beszélgettek. Sőt, mikor a főnököt ebédután elnyomta az álom és visszavonult, a vendégek továbbra is angolul beszéltek, míg végre Lukács erélyesen tiltakozott:

- Az ördögbe is, németek vagyunk-e vagy sem? Egyesületet kellene alakítanunk anyanyel- vünk ápolására. Miért maradtak az amerikai németek nemzeti jellegükhöz hűségesek? Mert szorosan összetartottak az idegen földön. Miért ne utánozzuk példájukat?

Az urak vállat vontak. Dietrich azt állította, hogy a meghonosodott idősebb polgároknak kellene az ügyet kezdeményezniök. Alkalmazott, nőtlen, fiatalembereknek nincs elég társa- dalmi súlyuk ahhoz, hogy fáradságukat siker koronázza. Elvégre van német kaszinó, sőt német egyesület is, de tagok hiányában nem működnek.

- Pedig a te feladatod lenne, Dietrich! - felelt Lukács hevesen, - hiszen te végleg is szándé- kozol maradni.

- Még nem határoztam végérvényesen! - mondta Dietrich kitérően.

Később, négyszemközt, elmondta terveit Lukácsnak. Érzései hazahúzzák Németországba, másrészt azonban megszerette itteni munkakörét és nagybátyját, aki fiaként szereti és akinek máris erős támasza, nem akarná cserben hagyni. A következő években nagy áruházat szándékoznak létesíteni, német mintára Sidneyben, előzőleg azonban haza fog menni, hogy a helyszinén tanulmányozza a nagy német cégek berendezkedését és megszervezését. Később aztán reméli, hogy minden második esztendőben hazamehet nyaralni Németországba.

Lukács a harmadik évben elkisérhette Dietrichet üzleti útján Melbournebe, Adelaideba, hogy az Ausztrália belsejében fekvő kisebb helységekben is felkeresse a vevőket. Még ugyanazon év végén önálló üzleti útra küldte főnöke Ujzélandba, Samaaba és a Fidzsi-szigetekre. Fizetését is megkétszerezte. Lukács most már tudta, hogy állását a Tychsen-cégnél teljesen szilárdnak tekintheti és igyekvő szorgalommal nemsokára cégvezető is lehet. Ez a kilátás azonban nem elégítette ki igényeit. Életének főcélja: hogy tekintélyes vagyonra tegyen szert, még beláthatatlan távolságban lebegett.

A Tychsen-cégnél biztos, kényelmes exisztenciára és legfeljebb némi megtakarított kis vagyonra lehetett kilátása, amivel majd öregségében otthon, szép takarékosan eléldegélhet.

Lukács egy kis laboratóriumot rendezett be lakásán és alkoholmentes ital találmánya már a tökéletesség felé közeledett, csakhogy jelenlegi összeállításában igen drága lett volna általános fogyasztásra.

Még az előállításhoz szükséges gépek is a Lukács tervei szerint készültek. Sok álmatlan éjszakát töltött töprengések között, kieszelt dolgokat, megint elvetette, már-már kételkedett sikerében és megfogadta, hogy felhagy az egésszel, se tégelyhez, se retortához nem nyul többet. Néhány nap mulva aztán megint ott rajzolgatott íróasztala előtt vagy reagensekkel újabb kisérleteken dolgozott.

Olykor erős honvágya támadt. Legalább a testi rosszullétet okozó belső nyugtalanságot honvágynak tulajdonította. Ezekben az órákban inkább utálta kotyvasztását, semhogy örömét lelte volna benne.

Az ausztráliai munkaidőbeosztás mellett elég sok betöltetlen órája maradt. A laboratóriumban sem ülhetett örökösen. Nagyon unatkozott a hosszú estéken.

Csöndes vasárnapokon és hosszú estéken égő szomjúsággal vágyódott zene vagy szép színjáték után. Mélabúsan gondolt katonaéveire. Hiszen szűken volt pénze, de karzati jegyre mégiscsak telt valahogy. Meg aztán Berlinben igazán nincs is szükség szinházra. Már a nagyvárosi élet maga is elég változatosságot nyújt. Az utolsó szinházi est Krollnál, most úgy tünt fel előtte, mint kietlen pusztaságon az egyetlen zöld sziget. Milyen szép is volt! Az Evelyn közepes játéka nem rontotta élvezetét.

Belátta, hogy Ausztráliában örökre idegen marad. Aki könnyebben tud alkalmazkodni a helyzethez, megszokhatja és jól is érezheti magát, de aki, mint ő is, azzal a feltett szándékkal jött, hogy mindenáron meg akarja őrizni német mivoltát, örökre idegen marad.

Éjjel sokszor kiütött rajta a veriték, lázasan, hidegrázással hánykolódott reggelig és össze- törve, fáradtan, kedvetlenül fogott napi munkájához. Azt hitte, hogy az éghajlat árt egészségé- nek és egy különösen rosszul töltött éjszaka után orvoshoz ment.

Black doktor, szintén elangolosodott német, alaposan megvizsgálta, kikérdezte élettörténetét és mosolygott:

- Makk egészséges, Weidenstrom úr! Az éghajlat egyáltalán nem árt. Honvágy is kevésbé bántja, mint a vágyódás nyugalmas otthon után, helyesebben szólva, ami német embernek az otthont jelenti: nő után. Házasodjék meg, majd meglátja, hogy minden baja elmúlik. Menten akklimatizálódna és nem vágyódna többet Németországba.

Lukács indulatosan akart felelni, de leküzdötte magát. Este elmondta Dietrichnek az orvos véleményét.

- Nos, csak házasodj meg! - felelte Dietrich vállvonogatva. - Akad itt csinos leány elég.

- Angol nő nem kell!

- Fontos, hogy európai leány legyen; hogy milyen nemzetiségű, azzal igazán nem törődnék, ha egyébként tetszik.

- Miért nem házasodsz meg?

- Várom az igazit. Még van időm. Ha sohasem találkozom olyan nővel, akinél első pillanatban érezném: ezt kerestem! - akkor agglegény maradok.

- Ez is szempont! Mit értesz az alatt, hogy: ezt kerestem!? Regényekből vett beszéd. Nem sokat töprengtem annak idején azon, hogy Teréz-e az igazi? Szerettem, ő is engem! Punktum! És nagyon boldog házaséletet éltünk.

Dietrich felpillantott könyvéből.

- Ugy?

- Kételkedel talán benne? - kérdezte Lukács elképedve.

- Nem! neked mindenesetre tudnod kell! Lukács már előre örült az ujzélandi utazásnak.

Auklandban egy trubergi ember is lakott: Steinfeld Heinrich, meglehetős nagy bizományi üzlet tulajdonosa, élénk összeköttetésben a Tychsen-céggel.

A Steinfeld szülei régen meghaltak és Trubergben aludták örök álmukat. A gyermekek tiszte- letben tartották a sirt és gyakran felkeresték. Steinfeldnek egyik unokatestvére: Lorenzen, a Lukács törzsasztalának tagja volt és sokat beszélt a Steinfeld testvérekről. Dicsérte szorgal- mukat és jellemüket.

Steinfeld, kis vörös autóján a vonatnál várta Lukácsot. Ő is kissé törve beszélt már németül, angolos hangsúllyal és gondolkoznia kellett a kifejezéseken. Mentegette is magát érte.

- Tizenhét év óta, európai utazásaimtól eltekintve, sohasem hallok német szót. Mióta a nővérem itt van, azóta megint kezdek hozzászokni, annál is inkább, mert utóbbi időben több honfitársunkkal is érintkezem. A testvérem nagyon örül látogatásának és alig várja, hogy Trubergről beszélgessenek. Még csak egy éve lakik nálam és honvágyat érez.

Alig tiz perc mulva csinos, egyemeletes ház előtt álltak meg. A kerítésen kis tábla állott:

„Henry Stonefield” felírással. Lukács csodálkozó arcot vágott és Steinfeld zavartan jegyezte meg:

- Együtt kell ordítani a farkasokkal, ha az ember közöttük él, már csak üzleti szempontból is. A testvérem irtózik a gondolattól, hogy idővel elangolosodunk.

Lukács csinosan berendezett, napsütéses szobába lépett. Szép, régi mahagóni bútor állott a falak mellett. A pamlag fölött tájkép függött a Keleti tenger vidékéről. Alatta hangulatos fel- vételek a szülők sírjáról, a trubergi családi házról, jobbról-balról családi arcképek és régi, meg új műremekek reprodukciói. Hófehér mollfüggönyök, meghitt varróasztal, sok virág, szépet szerető, szorgalmas női kezek munkájáról tanuskodott. Csengő, meleg hang vonta magára a Lukács figyelmét:

- Isten hozta, kedves földim!

Lukács meglepve fordult hátra és egy magas, széptermetű, fiatal nőt pillantott meg, amint mindkét kezét feléje nyújtja.

Steinfeld Klára már nem volt egészen fiatal. Bizonyára betöltötte már a harmincat, de derült, finom arcvonásait, barátságos, kék szemének kifejezését még késői öregség se fogja tönkre- tenni.

Lukács megdöbbenve nézte. A lelke mélyén még mindig oltárhelyet elfoglaló Umbereit Petrea képe hirtelen elhalványult, rombadőlt és ez az új szent lépett helyébe. Hogy is mondta Dietrich? „Ha első pillanatra úgy érezem: ezt kerestem!...”

Igen! Te vagy az, Steinfeld Klára, akit kerestem! Azért kellett Teréznek meghalni, Weiden- strom Lukácsnak déltengerre jönni, hogy téged megtaláljon és elérjen!

A fiatal nő szeretetreméltó mosoly mögé rejtette csodálkozását a Lukács megdöbbenésén és kitessékelte a verandán terített kávésasztalhoz.

- Valódi schleswigi várja! - mondta nevetve. - Weidenstrom úr természetesen itt tartózkodása alatt vendégünk marad; úgy fog enni, mintha édesanyjánál volna!

A leány fesztelen csevegése megtörte a Lukács elfogult zavarát és otthoni életéről mesélt. Klára nem győzött eleget kérdezősködni és egyre többet kivánt Trubergről hallani.

A testvérek már husz éve elkerültek Trubergből, de szülőföldjük iránt érzett meleg ragasz- kodásuk mindig visszavonzotta Trubergbe.

Steinfeld Klára azelőtt egy hannoveri intézetben tanított, de két év előtt otthagyta állását, hogy fivére kivánságának eleget tegyen.

Steinfeld meglehetős hallgatagon viselkedett és Lukács úgy vette észre, hogy mosolya szomorú, erőltetett.

Klára kiment, hogy a háztartás után lásson és azalatt Lukács megtudta házigazdája levertségé- nek okát.

- Ma este még néhány földinkkel fog megismerkedni, Weidenstrom úr. Ünnepet ülünk szűk családi körben. A testvérem jegybelépett egy wellingtoni barátommal. Ma este hozzuk az eljegyzést nyilvánosságra.

Steinfeld eltakarta kezével arcát és nem vette észre vendége kínos megdöbbenését.

Lukács összeszorította fogát. A láthatatlan kéz megint elhúzza orra elől a pompás ételt és üres tányért rak helyébe.

- Sejtheti, hogy nagyon vegyes érzelmekkel köszöntöm az önmagában véve örvendetes eseményt. Nem születtem magános életre, hanem családapának. Szeretem a gyermekeket és a feleségemet tenyeremen hordanám. De hol találjak asszonyt? Irtózom az ájtatos és sport- dühben szenvedő angol nőinktől, de még ilyen sem igen akad. Németországi üzleti utazásaim idején sohse volt időm asszony után nézni. Mióta a testvérem velem él, kibékültem sorsom- mal. Nincs semmi más szenvedélyem, csak meleg otthon és némi házi zene. Most megint vége mindennek. Természetesen nem állhatom a testvérem boldogságának útját.

Egy óra mulva megjelent a Klára vőlegénye is. Rendkivül művelt, rokonszenves úri ember, körülbelül a Steinfeld korabeli. Beszélgettek egy darabig, azután a Steinfeld kivánságára zenéltek. Lukács is örvendett a zenének. Nehezére esett rossz hangulatán uralkodni.

Klára jól zongorázott. Burgfried Pál, a vőlegénye, hegedült. Előbb a Schubert Ave Máriáját játszták, azután a Gounod Tavaszi dalát és egy Chopin Nocturnet.

Hét óra felé megérkeztek a többi vendégek: három úr és két házaspár. A holsteini ételekből álló vacsoránál vidám hangulat uralkodott. A földiekkel való beszélgetés alatt lassankint Lukács is kiheverte csalódását és otthonosan érezte magát. Később bowlet készítették a verandán. Az első poharat a jegyespárra ürítették, a következőt távoli barátokra és kedves otthoniakra.

Inkább dekorativ szempontból, mint világítás kedvéért égett az asztalon a kerti lámpa, mert a hold majdnem nappali fénnyel sütött a fehér virágdíszben pompázó fákra.

A vendégek egyhangú kérésére Burgfried rendkivül finoman hegedült. Variációk koszorújába kötve régi, kedves melódiák hangzottak el: „Es ist ein Ross entsprungen” és „Stille Nacht” és

„Vom Himmel hoch”. Lukácsnak hirtelen eszébe jutott, hogy most otthon havas piacokon fenyőfát árulnak, az ablakokon jégvirág nyílik reggelenkint és mindenki karácsony estére készül.

Egy úr zongorához ült és a jól ismert dallamhoz kezdett: „Am Brunnen vor dem Tore”, valamennyien végigénekelték. Azután, ha már hangulatba jöttek, elénekelték: „Ade du mein Heimatsland” és „Deutschland, Deutschland über alles”. A második versszaknál azonban csengettek künn az utcán: az angol szomszédok gyöngéden tudtul adták, hogy éjfél elmult egy órával.

A társaság még egy negyedórát beszélgetett, azután azzal az őszinte kijelentéssel, hogy élvezetes, kedves estét töltöttek együtt, távoztak.

*

Lukács nyugodt, mély alvás után, kellemes hangulatban ébredt.

A puha, levendulaillatos párnák között éppen úgy érezte magát az ember, mint Hohensielben és különben is, itt minden úgy emlékeztet otthonra.

Egy óra mulva künn reggelizett a verandán a testvérekkel, azután az urak üzleti ügyeket tárgyaltak és végül közérdekű témákra tértek át.

Elvileg sok tekintetben egyformán gondolkoztak mindaketten. Csakhogy Steinfeld szélesebb alapokra fektette életszabályait, nyugalmas megelégedettséggel beérte, míg a Lukács kiván- ságai még mindig felhőkben kóboroltak.

Beszéltek arról is, hogy az ausztráliaiakat mennyire elkedvetleníti, hogy a német piac még mindig nem nyílik meg a fagyasztott hús előtt és hogy olyan magas vámot rónak a beviteli cikkekre. Azután áttértek az országra és a népre, a neuzélandi törvényhozásra, amely a német demokrácia törekvéseit a legteljesebb mértékben megvalósította. Itt azonban nézeteik eltértek. Steinfeld ideális állapotnak tartotta a plutokrácia és proletáriátus közötti ellentét hiányát. Lukács másképp vélekedett. Mindenesetre ő is méltányolja a törvényhozás szociális nagy cselekedetét. Hála a törvénynek, nincs nyomor, nincs éhező öregség, a bennszülöttek egyenlő jogokat élveznek a fehérbőrűekkel, viszont ilyen viszonyok között a törekvő emberek kereseti lehetőségét leküzdhetetlen akadályok korlátozzák. Nyolc órai munkaidő, nyolc márka munka- bérrel minden versenyzést a külföldi iparral lehetetlenné tesz.

- Igen, nagy vagyont nem szerezhetünk, - válaszolt Steinfeld, - de olyan feltétlenül szükséges a nagy vagyon? Teljesen beérem azzal, amit tizenhét év alatt szereztem: van házam, kertem, kényelmem, nyugodtan élhetek, félre is tehettem, kocsit tarthatok és szabad délutánokon be- járjuk rajta a vidéket. Azt hiszem, ennyi elég. Ha ráadásul kedves, szerény feleségem is lenne, én lennék a legboldogabb ember a világon. A munkám betölti napjaimat, azonban nem teszi tönkre idegeimet, szabad estéimet barátokkal, zenével, könyvekkel, gondolataimmal tölthet- tem. Nem paradicsomi élet? Mit kivánhatna az ember még?

- Ha gyermekei volnának, másképp gondolkozna.

- Oh, nem! A gyermekeimnek se kivánhatnék jobb sorsot. Neuzéland a nyugodt, igénytelen emberek Eldorádója. Olykor, ha összejövünk, különösen így, ünnep táján, zene és ének hatása alatt könnyeket csal szemünkbe a honvágy, rendes körülmények között azonban nem adunk szentimentális érzéseknek teret. Sajnos a német jelleget csak egy generáción át tudjuk megőrizni. Már a gyermekeink kilenc tized része kisiklik kezeink közül, mert anyáik angolok. Unokáink már telivér angolok.

- Elég szomorú! És nem lehet ellene tenni semmit?

- Adjatok német asszonyokat. Akkor is erős angol befolyás alá kerülnek gyermekeink iskolá- ban és életben. Ezen a vidéken még nagyobb ellenszenvet táplálnak a németek iránt, mint Angliában. A legtöbb ember rabló államnak képzeli Németországot és azt hiszi, hogy éjjel- nappal csak flottája erősítésén dolgozik, hogy egy szép napon hajórajjal jelenjék meg a dél- tengereken és a sziget-országokat egyenkint meghódítsák.

- Őszintén szólva nem szeretném az életemet itt befejezni!

- Elhiszem! Igen temperamentumos hozzá. Ugy hiszem, hogy ausztráliai tartózkodását csak átmeneti állapotnak tekinti, magasabb célok eléréséhez.

Lukács elárult egyetmást titokzatos jövendő terveiből. Találmányát nem említette, csak arról beszélt, hogy két-három év mulva reméli, hogy visszatérhet Németországba és Berlinben vagy Hamburgban önállósítja magát. Exportálni szándékszik. Reméli, hogy addig szerez elég összeköttetést ahhoz, hogy Ausztrália egymagában is biztosítsa üzlete jó menetelét.

- Szóval valami központi bevásárló házat akar létesíteni Ausztrália részére. Magam is gondol- tam már reá, hogy ilyesmi jól jövedelmezne, főként, ha olyan ember áll az élén, aki az itteni viszonyokat és szükségleteket ismeri. Ha nem ragaszkodnék nagyon az itteni üzletemhez és hogyha nem félnék az idegrontó nagyvárosi élettől odaát, magam is társulnék. Mindenesetre számíthat reá, hogy annakidején készséggel állok bármiben rendelkezésére.

Délután autokirándulást tettek négyesben, Aukland gyönyörű vidékére. Az idő felséges és meleg volt, akárcsak otthon, májusban.

Burgfried orvosi egyetemet végzett Németországban, de hivatásában nem talált elég örömet. Sokáig habozott, hogy sebészettel, vagy fogászattal foglalkozzék, mikor végre ötletszerűen arra határozta magát, hogy kijön kis tőkéjével Wellingtonba, ahol nővére és sógora éltek. Nemsokára társult kereskedő sógorával és boldognak érezte magát új hivatásában.

- Kár a tanulásra kidobott tengersok pénzért! - jegyezte meg Lukács.

- A tanulásra költött pénz sohasem kidobott. Tudás és műveltség jó tőkebefektetés.

Lukács ajkába harapott és kissé ingerülten válaszolta, hogy nem sokat ad a főiskolában szerzett műveltségre. Az élet és tapasztalat kell, hogy csiszolja és művelje az ember szellemét. Mitsem törődve a Klára csodálkozó arcával, elmondta a saját fejlődésének történetét. Mint egyszerű molnár lépett apósa lakatos műhelyébe és nagy gyárat csinált rövid idő alatt belőle. A legtöbb egyetemi hallgató csavargó, semmirekellő. Évek előtt, mikor Ausztráliába jött, találkozott egy vegyésszel, még most is leveleznek, mert egyébként egész érdekes ember, de jellemről, erkölcsről halvány sejtelme sincs. Faképnél hagyta feleségét, gyermekét, hogy a világban kóborolhasson... Igen, igen ilyenek a tanult emberek. Azt csinálják utána az akadé- mikusok, ha tudják, hogy laikus létére egy gyárat létesített!

- Mindenesetre szerencséje volt, hogy barátja találmányát kihasználhatta! - felelte Klára barátságosan.

Lukács észrevette a rendreutasítást és még jobban heveskedett. Minden mondata megint csak úgy kezdődött: „Én... én... én... ezt tettem, mindent tudok... mindent akarok...” Maga se tudta, hogy miért haragszik Klárára, Burgfriedra és közvetve Steinfeldre is, de később, mikor saját énjének dicshimnuszait befejezte, Ausztráliát és lakóit kezdte szidni. Valamirevaló ember, aki csak kissé is becsüli önmagát, nem vonja el munkaerejét hazájától. A kivándorlás csak lusta, kényelemszerető embereknek való, akiknek otthon semmi hasznát sem lehet venni, mert sem- mit sem tudnak, semmit sem tanultak és azt remélik, hogy künn könnyebben keresztülvergőd- nek.

A kocsi sima úton, majdnem nesztelenül robogott, úgy, hogy az elől ülő urak is jól hallhatták a beszélgetést, Burgfried hátrafordult:

- Elfelejti Weidenstrom úr, hogy Germánia anyánk meglehetős mostohán bánik egynémelyi- künkkel és hivatalos szócsöve útján értésére adta az elégületleneknek, hogy igyekezzenek lábukról lerázni Németország porát.

- Ne legyen otthon senkisem elégületlen!

Mindahárman nagyot nevettek e kijelentésre és úgy tettek, mintha a vendég kitünő tréfát mondott volna. Lukács azonban észrevette, hogy túllőtt a célon és beszélgetése a kedves, rokonszenves emberekkel most már elvesztette kedélyes fesztelenségét, elrontotta előbbi örömét. A két következő napon üzleti utakat tett, harmadnap búcsút vett házigazdáitól.

Steinfeld és Burgfried elkisérték az állomásig, Klára pedig megigértette vele, hogy ha Welling- tonba vezet útja, nem kerüli el Burgfriedékat. Lukács mindent megigért, addig viszonozta integetéseiket, míg csak el nem tűntek szeme elől, azután kényelmesen elhelyezkedett az ülés

sarkában és nagy gonddal gyújtott szivarra. Közben kiszámította, hogy mennyibe kerül a napokban Samoába küldött árúszállítmány, mindenáron foglalkozni akart valamivel, hogy a lelkében fájó ürt betöltse. Nagyon elhagyatottnak érezte magát. Szinte annyira, mint amikor Terézt elvesztette. Csakhogy akkor a sors megdönthetetlen akaratával állott szemben, most azonban egy rendes halandó állotta útját, aki véleménye szerint nemcsak hogy nem áll fölötte, de sok tekintetben mögötte marad.

Főnöke azt ajánlotta, hogy ne siessen túlságosan útján. Nézze meg a vidék különlegességeit. Utja egy maori telepen át vezetett. Az európai jellegű kunyhók üresen állottak és az egész falu kihaltnak látszott. Csak az út porában játszott néhány gyermek. Lukács átbetűzte maori szótárát és megkérdezte egy gyermektől, hogy hol vannak szülei. Lehet, hogy a gyermek csak- ugyan megértette, lehet azonban, hogy csak veleszületett ravaszságból találta el kérdését, a falu végén álló községháza felé mutatott. Lukács nagy csoport embert pillantott meg, minden rendűt-rangút és korút. Egy tetovált aggastyánt fogtak körül, valószinüleg a falu legöregebb- jét. Az öreg ember beszédet tartott. Mikor szavait befejezte, egyik ember a másik után lépett eléje és kifejezést adott véleményének. Hirtelen megpillantotta egyikük a hivatlan leskelődőt. A tárgyalás abbamaradt. Rövid, suttogó tanácskozás után egy fiatal leány kivált a tömegből és könnyű léptekkel, olyan illedelmes magatartással, hogy akármelyik európai leány megirigyel- hette volna érte, közeledett Lukácshoz és folyékony angol beszéddel kérte, hogy távozzék, mert idegeneknek nem szabad végighallgatni a tanácskozást. Megragadta a férfi kezét és elhúzta. Lukács nem tiltakozott a meleg, barna kis kéz akarata ellen és mikor a szép leány megkérdezte, hogy kivánja-e a gejzereket látni és van-e kisérőre szüksége, szivesen követte. A leány elmondta, hogy jól ismeri a vidéket, gyakran kalauzolt már turistákat és fürgén lépegetett Lukács előtt. Olykor hátrafordult és ránevetett villogó fogsorával. Kétségkivül legszebb leány lehetett a faluban. Hosszúszempillás szeme aranybarna színben ragyogott és hosszú, göndör haja vállára omlott.

- Nem mennél egy kicsit lassabban, hogy lépést tarthassunk? - kérdezte Lukács.

- Szivesen! - nevetett a leány és bizalmasan fecsegett tovább. Lukács egy negyedóra mulva már tudta, hogy árva, anyja a „király”-nak közeli rokona volt, most bátyjával, egy állami nyúlvadásszal lakik együtt, természetesen Pat majdnem soha sincs otthon, pedig nagyon csinos kis házuk van, majd visszajövet megmutathatja, ugy-e? Azt is elmondta, hogy Brittannának keresztelték, de mindenki csak Tanny-nak szólítja. Ha a fehér úr az éjszakát is itt szándékszik tölteni, szivesen ad szobát neki, mult héten egy fehér lady aludt benne.

Lukács felelni is elfelejtett, annyira hatott reá a vidék vadon szépsége. Figyelmét minden- esetre jobban lekötötte, mint a kis leány fecsegése. Felhők jelentek meg az égen és sötét faluk között lilásvörös fénycsóvák áradtak keskeny réseken, a komor, szinte kisérteties tájra. Nem is kellett túlélénk fantázia ahhoz, hogy az ember alvilágban érezze magát. Sistergett, nyöször- gött, forrott minden, mint valami földalatti pokolműhelyben. Mély, sötét sziklahasadékok váltakoztak párás, kénes katlanokkal. A sok kitöréstől nagy, fekete lyukak tátongtak a föld- ben, gejzer medencékből egyenes, hosszú vízsugár esett alá. Más helyeken iszap, kövek, víz törtek fel fülsiketítő zajjal a mélyből.

Egy órai fáradságos bolyongás után Lukács azt indítványozta, hogy tartsanak rövid pihenőt.

Tanny letelepedett szorosan melléje. Keresztbetette kis, meztelen lábát és vidáman fecsegett régi szokásokról, istenekről, háborúkról és győzelmekről. Nagyapja még megette a legyőzött ellenséget, de most már mindannyian keresztények és békességben élnek a fehérekkel. Tanny maga is nagyon szereti a fehér férfiakat és fehér nőket.

- Szóval engem is szeretsz, Tanny? A leány nevetett.

- Téged legjobban szeretlek, te fehér ember, mert szép és erős vagy. Lukács megfogta a leány keskeny, nem épen tiszta kezét és megsimogatta.

- Kedves kis ördög vagy!

- Mit mond? - kérdezte Tanny, mert nem értette a németül mormolt szavakat.

- Szeretnélek megcsókolni, Tanny!

A leány elfogulatlanul csucsorította ajkát és azt mondta, hogy egy fehér ember már megcsó- kolta egyszer.

- Nos...

Lukács szorosan fogta a meleg barna kis kezet, de nem mozdult. Édesanyja gyermekszobá- jának emlékei ébredtek fel lassan lelkében, de megint elmosódtak.

„Nem méltó hozzám,” - gondolta elfuló lélekzettel, - „hiszen még gyermek... kis vadember... emberevők unokája... És tisztán állati ösztönből... Le a kezekkel...”

De az állati ösztön elnyelt minden aggodalmat. Röviden és nehezen lélekzett. Káprázó szeme előtt rubinvörös kehelynek tetszett a maori leány szája, feledés és szabadulás igérkezett belőle. Négy évi aszkétaélet megbosszulta magát és éhes vadállatként ordított vérében.

A leány kissé felsikoltott, amint magához ölelte. Inkább gyönyörűségtől mint ijedtében. Nem védekezett csókjai ellen és nem bánta, hogy megrészegedik fiatal szépségétől.

Két napot és három éjszakát töltött a Tanny csinos, tiszta kunyhójában. Nappal órákhosszat sétáltak a környéken. Este teát, hust és kenyeret adott neki Tanny és mikor kellemesen bágyadt testtel, fáradtan feküdt a szalmazsákon, a leány odaült melléje és maori legendákat mesélt, míg elaludt.

A harmadik nap reggelén útra készült.

- Tudsz írni és olvasni, Tanny? - kérdezte a leánytól.

Tanny nagyot nevetett. Hogyne! Kedvenc tanítványa volt Miss Maudnak. Lukács felírta sidney-i címét és kérte, hogy írjon neki, ha egyszer szerencsétlennek és elhagyatottnak érzi magát. A leány nevetve tette el a borítékot és megköszönte, hogy megtisztelte szegény kunyhóját.

Tanny elkisérte Lukácsot egy darabon a Mailcoach állomás felé. Lukács meghatottságot és hálát érzett a gazellalábú, kis leány iránt. Ugy hatott reá a Tanny lénye, mint a testet öltött nevetés, mint a naiv életöröm kedves, derűs csengése.

- Szeretnélek megajándékozni valamivel, Tanny! Kívánj valami emléket. Majd elküldöm.

A leány gondolkozott néhány pillanatig, aztán kijelentette, hogy mindig nagyon vágyódott olyan szép, piros harisnyára, mint amilyen barátnőjének, Maggi-nak van. Szeretne egy pár cipőt is, de talán merészség ennyit kérni.

Lukács felírta magának: Piros harisnya és lakkcipő.

- És még?

Egyebet is kivánhat? Igaz, egyszer azt is gondolta magában, hogyha gazdag lenne, venne egy olyan kis seprűt magának, amilyennel a fehér miss a fogát mosta, míg hófehér lett.

- Anélkül is hófehér a fogad, Tanny! - de azért feljegyezte a fogkefét is.

- Hát még?

- Istenem, még egyebet is szabad?

Igen, egyszer azt is álmodta, hogy a gazdagság istene sok-sok aranyat dobott kezére, akár fürödhetett is volna benne... akkor vett volna magának egy olyan kerek, tarka játékot, amit feldobnak a levegőbe és aztán kifognak.

Lukács felírta: gummilabda.

- Hát még?

Nem, több kivánsága igazán nincs. Most már nem tévedhet el a fehér úr, ott szemben van az állomás.

Lukács kezet nyújtott:

- Isten veled, Tanny! Kivánom, hogy jól menjen sorod, kedves gyermek! Nem felejtelek el! A leány barna szemében puha csillogás jelent meg.

- En hora Pakeba! - kiáltotta. - Járj szerencsével, fehér!

A hosszú úton, kedves, fülbemászó dallamként kisérte Lukácsot a barna leány emléke. A nyomasztó nyugtalanság lepattant róla. Eddigelé négy nő játszott kisebb-nagyobb szerepet életében. Brand Evelyn megcsókolta, de nem akart nőül menni hozzá. Hay Teréz elhagyta, még mielőtt tisztán látta volna, hogy házasságát a „tartozik” vagy „követel” oldalra könyvelje. Umbereit Petrea felbukkant és letünt, mint a meteor. Steinfeld Klára másé. A női emlékek mind keserű nyomokat hagytak lelkében, vagy csalódás vagy kegyetlen kényszerűség, lemon- dás hatása alatt. Csak a kis, barna Tannyban nem csalódott. Szivének semmi köze nem volt a kalandhoz. Azt azonban világosan érezte, hogy bárhogyan alakuljon is jövője: akár pusztaság, akár virágoskert lesz is élete, a maori kunyhóban töltött napok kedves emlékvirágok marad- nak, igaz örömére és senkinek sem származik bánata belőle.

Wellingtonba érkezése első napján teljesítette a Tanny kivánságait. Tizenkét pár vörös haris- nyát, egy pár lakkcipőt válogatott nagy gonddal. A fogkefét már könnyebben vásárolta, de a gummilabda megint nagy gondot okozott, mert a legnagyobbat, legszebbet akarta elküldeni. Végre talált egy égszinkéket, egyik oldalán kakaduval, a másikon rendőrrel és kecskebakkal. Néhány méter tarka kartont és aranyláncon kis aranyszivet vásárolt még ráadásul és elküldte a csomagot. Eleinte töprengett, hogy aranypénzt, vagy pedig ékszert küldjön, de azután utóbbira határozta magát. Csak azután látott dolga után.

*

A nyári hónapokat Evelyn Annekogban töltötte fiával. Oesau Johanna nem haragudott a küszöbön álló válásért.

- Öreg és fiatal, hideg és meleg nem tűrhetik egymást. Legokosabb lett volna, ha össze sem házasodtok.

A hét éves Erichhez egy filológust fogadott nevelőnek, mert sejtette, hogy anya és fia hosszabb időt fognak nála tölteni.

Evelyn tele tüdővel élvezte a nyugalmas nyári hónapokat, a berlini idegfeszítő, izgalmas élet után. Unokabátyja, Johannes mindennap elvitte kocsizni. Hanni nagyon megváltozott, nyugodtabb, szilárdabb lett.

- Még kisül a végén, hogy csakugyan egy pár lesz belőlünk, Evy, - mondta egy sétakocsizásnál.

- Volna bátorságod még egyszer házasságra gondolni, Hanni?

- Miért ne? Nagymamának igaza van: ha letörtük kissé szarvainkat künn az életben, a zöld vidék előbb-utóbb hazahúz és családi életre vágyunk.

- Én nem, Hanni! De én nem is vagyok egészen a ti fajtátok. Apám francia nő fia volt és én angol nő leánya vagyok. Mindakét nemzetiségből örököltem valamit. Azért olyan kettős a természetem és a temperamentumok minden színárnyalatával rendelkezem.

- Az én anyám orosz nő volt, de a jó friez-vér asszimilálta az idegen nedveket.

Evelyn átkocsizott néhányszor Trubergbe is és mindent változatlanul talált. Liza néni még mindig mérgelődött a gonosz embereken, de szívből örült minden újabb mendemondának.

Hohensielbe is átsétálgatott Evelyn és az öreg molnárral elüldögélt egy-egy félórát a napon. Olykor Magda mama is hozzájuk csatlakozott. Valamivel szelidebb és enyhébb lett. A hohensieli malomban valamivel csendesebben folyt az élet, mióta a gyermekek megnőttek. Márkuzát ügyes, dolgos nőnek tartották messze földön, de már valami savanykás, vénleányos jelleg tapadt hozzá, holott alig volt a huszas évek közepén. Néha odajött a tanító fiatal felesé- ge is a kis Amandusszal, a család kedvencével. Erich szívesen játszott vele és jól megértették egymást. Evelyn azonban legjobban a kis Sophiet szerette, a bájosan viruló, legfiatalabb Weidenstrom-leányt. Örült, ha Sophie hazamenet elkisérte egy darabig. A fiatal leány egyszer elmondta Evelynnek, hogy szeretne elmenni hazulról.

- Gyermekek mellé.

- Azt könnyen megtehetnéd, Sophie! Oesau néni őszre új bonnet keres az ikrek mellé. Volna kedved?

- Szivesen, ha megengedik!

- Kérdezd meg anyádat!

„Ha Hanni nem vak, - gondolta Evelyn - és mindenáron újra meg akar nősülni, igazán nem kell a szomszédba mennie.”

Szép időben óraszámra feküdt Evelyn a töltésen és bámulta a fellegeket. Valahol mégis csak létezik boldogság. Ki kellene nyomozni! Vajjon érte kell-e menni, vagy ő maga keresi fel, akit akar? Talán már közel is járt hozzá és elment mellette?

Sombornról semmit sem hallott. Néhány levelét olvasatlanul égette el. Keresztülhúzta életének e fejezetét, önérzete túlságosan erős vágást kapott; nem tudta kiheverni a megalázó tudatot, hogy évekig viszonzás nélkül szeretett valakit.

Szeptember elején beállott az esős idő Annenkogban. Evelyn nem bírta ki tovább, csomagolt. Erichet is magával akarta vinni, de Johanna néni tiltakozott.

- Majd, ha megint talaj lesz a talpad alatt, hugom, akkor elviheted a fiadat. De gyermekeket nem lehet ma ide, holnap oda cipelni, mint a kézi táskát.

Evelyn nem mert ellenkezni.

Berlinben Holmgaard Dagmarral találkozott, aki félévi házasság után elvált impresszáriójától. Kérte Evelynt, hogy meséljen az ikrekről.

- Nagyon szeretném látni néha a kis csirkéimet, bizonyára kedvesek, - sóhajtotta vágyódva, - de Istenem, vigasztalódnom kell! Te is jól tetted, hogy otthagytad a fiadat. Elég nagy a ház, tizenkét gyerek is elfér benne. Művésznőnek csak teher a gyerek.

Evelyn erélyesen rázta a fejét.

- Sohasem tudnék megválni a fiamtól. Nem is élet az az idő, amit tőle távol töltök.

A kis fekete nő mindig pénzzavarral küzdött. Második házassága óta megszünt az önkéntes tartásdíj. Tudta, hogy egyetlen szavába kerül és a forrás újból megnyílik, mert Oesau Johannes sohasem hagyta volna cserben gyermekei anyját, de mégse vitte rá a lélek. Alig ért Berlinbe, összevissza vásárolt, naponta érkeztek a számlák és már a következő hónapra se tudta kifizetni a penziót.

- Zálogba viszem az ékszereimet és a chinchilla-kabátomat! - jelentette ki, mikor megtudta, hogy Evelyn sem adhat kölcsön.

- Az Istenért, Dagmar!

- Miért ne? Evy, a pénz, a pénz... Hidd el, hidd el, hogy egészen más ember lennék, ha gazdag volnék és sohase kellene vásárlásnál pénzre gondolnom. Azt hiszem, hogy akkor még hű is maradtam volna. Az annenkogiak vagyonosak, de nem elég bőkezűek, számolnak! Láttad volna, hogy milyen szemeket meresztett az öregasszony, mikor egy kétszáz márkás kalap- számlám akadt a kezébe. A nászutunkon elég sok pénzt költöttünk, azt hiszem, hatezer márkát. Átutazóban Berlinben megláttam Herpichnél a chinchilla-kabátot és vágyódtam reá. Hanni nem mert hazulról pénzt kérni, pedig a saját vagyona hiába őrzi nagyanyja úgy, mint a sárkány. Másnap csaltam meg Hannit először... dühömben... és három nap mulva megvettem a kabátot...

- Dagmar! - Evelyn rémülten meresztette szemét. A fiatalasszony nevetett.

- Csacsi! Majd meglátod, - folytatta komolyabban - hogy mit jelent, ha pénz kell és nincs. Száz szerencsétlen házasság közül egész bizonyosan husz boldog és legalább hatvan tűrhető lenne, ha anyagi kérdés nem szerepelne. Pénz minden. Pénz nélkül nincs boldogság. Hidd el: pénz a boldogság!

Evelyn fejét rázta.

Ezidőszerint Dagmar volt egyetlen barátnője és bizalmasa. Régi ismerőseinél eredménytelen látogatásokat tett. Némely helyen nem is fogadták, máshol elég barátságos arcot vágtak, örültek, hogy megint láthatják, de óvatos tartózkodás hangja csengett keresztül minden szón. Hamar átlátta, hogy társadalmi összeköttetésekre nem igen számíthat. Nehéz elvált házas- párral érintkezni. Nem lehet őket egyszerre meghívni. Igy aztán természetesen mindenki a társadalmilag értékesebb, súlyosabb fél pártjára állott és ebben az esetben kétségkivül Zuheidet részesítették előnyben.

Tavasszal kimondták a válást. Még mielőtt a tartásdíj kérdését letárgyalták volna, Zuheide egyszersmindenkorra huszezer márka végkielégítést ajánlott volt nejének, kárpótlásul az eskü- vői költségekért. Továbbá rendelkezésére bocsátott minden darabot, aminek háztartásában személyesen hasznát vette és a gyermek további intézkedésig szintén Evelynnél maradhatott.

Evelyn, ellenkezés nélkül fogadott el mindent. A pénz egyengette jövőjének útját. A „további intézkedés”-ben vékony fonalat látott, amellyel Zuheide még mindig kezében tartja és távolból is irányítani kivánja életét. Ebbe is belenyugodott. Zuheidetól csak abban az esetben kell tartania, ha zavarólag kerül útjába, addig nem fogja törvényes jogait követelni. A kegyetlen élethalál-harcra majd akkor is ráér.

Mestere, Bernina közbenjárásával télre egy vándortársulathoz szerződött, mely szeptembertől kezdve május végéig Németország kisebb-nagyobb városait beutazza. A nyári hónapokat előkészületekkel akarta tölteni. Mindazonáltal engedett a Dagmar rábeszéléseinek, hogy tölt- senek juliusban néhány hetet együtt Ostiendében. Dagmar ezidőszerint egy orosz hegedűmű- vésszel társult és az érdekes pár hangversenyei nagy közönséget vonzottak.

Holmgaard Dagmart és Brand Evelynt nemsokára nemzetközi hódolók serege rajongta körül. Evelyn mámorosan élvezte szabadsága első heteit. Berlinben valószinüleg kétszer is meg- gondolta volna, míg Wartenseck gróffal bizalmas barátságot köt. Igaz ugyan, hogy a gróf csakugyan előkelő származású és tagadhatatlanul gróf volt, sok pénzt is költött, de mégis a nagyvárosi szédelgő megfoghatatlan sajátsága lebegte körül. Evelyn rendszerint nem szerette a parfümös, Krisztusszakállas, nedvesszemű, nőies, ápolt kezű férfiakat, de ezen a kék nyáron más szemmel nézte és más füllel hallotta a világot, mint rendes körülmények között.

Theodor gróf romantikus multra tekinthetett vissza. Háromszor utazta körül a földet, a dél- afrikai háborúban a búrok mellett harcolt, hindú novella-gyűjteményt fordított le, Bostonban keresztény tudományokkal foglalkozott és szép eredményekkel gyógyított. Túlzottan ideális elvei és a nők végzetszerűen súlyosodnak életére. Szive választása kétszer esett polgári leány- ra, de annyira csalódott házasságában, hogy kénytelen-kelletlen mindakétszer felbontotta. Utolsó válásánál megfogadta, hogy a nőkérdést ezután teljesen kiküszöböli életéből.

- Talán sikerül feltevésem mellett kitartanom! - sóhajtotta mélabúsan. - Annyi bizonyos, hogy bármilyen bámulója vagyok is külső szépségeknek, ezután mégsem fog a szép külső a lelki szépségek keresésében megtéveszteni.

Órákhosszat sétálgattak kettesben a parton és a gróf, ha Evelyn nem szakította félbe, fáradhatatlanul beszélt lelki evoluciójáról. Nyugtalanul, elhagyatottságban elfásult lélekkel bolyongott éveken át, egyik kaland után a másikat kergetve, vagy szellemi szórakozást, olykor fizikai munkát folytatva, de minden kisérlet, hogy lelki egyensúlyát visszanyerje, kudarcot vallott. Végül a keresztény tudományok helyes felfogása és megértése elég erőt adott ahhoz, hogy önmagát megismerje és lássa azt is, hogy mire van szüksége. Az ember szellemi lény, független az anyagtól és a tévedések tagadásával együtt eltünne a test és lélek betegségei, a materiális gondolkozásmód jelenségei. A disszonanciák szétfoszlanak és végtelen boldogság- érzés harmóniája lép helyükbe.

Wartenseck gróf olyan lelkesedéssel beszélt, hogy idővel Evelynt is magával ragadta.

A gróf nem intézett tapintatlan kérdéseket Evelynhez, de olyan ügyesen fürkészte, hogy lassankint mindent megtudott személyes viszonyairól. Különösen szeretett Erichről kérdezős- ködni és ezáltal egyre szélesebb tért foglalt el az Evelyn kegyeiben. Egyszer az arcképét is elkérte és mikor Evelyn elővette a keblében viselt medaillont, hosszasan és nagy gyönyörű- séggel nézte a gyermeket.

- Boldog, akinek ilyen gyermeke van! Nagyobb, szebb boldogság nem is lehet a világon!

Evelyn bólintott. Ugyanazt szokta mondogatni önmagának ő is és nem értette meg, hogy miért uralják mégis nyugtalan vágyai? Természetesen a kérdés megoldása eléggé kézen feküdt: a gyermek nevelése biztos kezet és erős vezetést igényelt, holott még ő maga sem állott elég szilárdan a lábán. Nehezére esett egyedül járni. Majd ha Erich megnő és támasza lehetne anyjának, akkor jön a másik, a fiatal és elfoglalja helyét.

Augusztus közepén az orosz és Dagmar útra készülődtek. Evelyn is indulásra gondolt. Takarékoskodnia kellett és Ostende sok pénzbe került.

- Bár meg lehetne állítani ezeket a kedves, gondtalan, kék napokat! - sóhajtotta.

- Bizza reám gondjait! - mondta Wartenseck. - Engedje meg, hogy mindent, ami bántja és nyomja, boldog valósággá változtassak. Legyen a feleségem.

Evelyn meglepve nézett reá. A nagy, fontos kijelentés olyan nyugodt, természetes hangon történt, hogy szinte kételkedett benne, vajjon jól hallott-e?

- Wartenseck gróf, tudja-e hogy szegény, elvált asszony vagyok?

- Annál jobb! Ugy is gyönyörű hozományt ad férjének. Már csak a fia kedvéért is kivána- tosnak találom, még ha nem is érezném is, hogy megértő barátnőt találok egyéniségében. Szándékosan hangsúlyozom a barátnőt. Szerelemről beszélni banális volna.

Evelynt zavarba hozta az égből pottyant kérés, önkéntelenül a gróf viaszfehér, fényes körmű kezére nézett. Hizelgett hiúságának, hogy válása után alig néhány hónappal egy előkelő és gazdag ember megkéri kezét, tisztán vonzalomból, tisztán mellékszándék nélkül. A gróf gondosan ápolt külseje, a kék eres, nagyon fehér kezek azonban visszataszítólag hatottak reá. Sombornra és Weidenstromra gondolt. Egyikük sem testesítette meg azt a képet, amelyet hajdan élettársáról kigondolt, de mégis férfiasak, egyéniségek voltak. „Kéz többet árul el, - gondolta, - mint az arc. A Wartenseck keze megbízhatatlannak látszik, mintha kiejtené belőle, amit reá bíztak. Nem, nem teszem sem az Erich jövőjét, sem az enyémet ebbe a kézbe!”

- Engedjen időt, gróf! - szólalt meg hangosan, - ilyen fontos kérdést nem lehet egyik pillanatról a másikra eldönteni.

A gróf helyeslőleg bólintott szép Krisztusfejével. Ebben a pillanatban egy idősebb úr haladt el mellettük, köszönt, megdöbbent és egyenesen Evelyn felé tartott, aki Preynow kegyelmesre ismert a közeledőben.

Preynow és Wartenseck gróf ismerték egymást. A köszöntésük kissé hideg volt. A gróf nemsokára távozott, azzal az ürüggyel, hogy néhány sürgős levelet kell írnia.

Evelyn nem felelt mindjárt. Aztán hirtelen a miniszter karjára tette a kezét és kényszerítette, hogy néhány pillanatra megálljon.

- Régóta ismeri Wartenseck grófot, kegyelmes uram?

- Nem annyira a grófot, mint első feleségét, Paul Idát, fiatalkori tanulótársam és jó barátom, Paul bányatulajdonos egyetlen leányát, Felsősziléziában.

- Szerettem volna elfogulatlan véleményt hallani róla. Sajátságos ember, nem lehet kiokos- kodni belőle.

Preynow vállat vont.

- Mit mondjak róla, nagyságos asszonyom? Határozottan rosszat nem tudok. Csak annyit mondhatok, amennyit a gróf minden ismerőse tud. Vagyonát a sok földkörüli utazás, néhány kalandos vállalkozás és filantróp törekvés teljesen felemésztette. Később úgy igyekezett rendezni ügyeit, mint mások ezren: gazdagon nősült.

- Pedig olyasmit mondott, hogy mindakét felesége szegény volt.

- Tévedés. Paul Ida egymillió márka hozományt kapott. Egy év mulva olyan tűrhetetlennek találta az együttélést a gróffal, hogy szivesen rááldozta hozományának egy részét, csakhogy szabadságát visszanyerje. Otthagyta a kelengyéjét és négyszázezer márka készpénzt.

- Lehetetlen!

- Ugy mondják, hogy a második feleség, egy gazdag bécsi kávéháztulajdonos leánya hasonló nagylelkűséggel oldotta meg a válás kérdését. Mindenesetre a két házasság és két válás elég szép haszonnal járt a grófra nézve és ha harmadszor is házasodni kiván, most már megteheti, hogy szive szerint nősüljön.

- De hiszen ez rettenetes, pénzt elfogadni asszonyoktól, akikkel nem akar együtt élni.

- Nagyságos asszonyom, az ilyesmi nézet dolga. Nem szeretném, ha közléseim befolyásolnák véleményét a grófról.

- Hálásan köszönöm ujjmutatásait! - felelte Evelyn nyugodtan.

Másnap este csinos és udvarias kosarat nyújtott át a grófnak, aki nyugodt előkelőséggel vette tudomásul. Természetesen alá kell vetnie magát akaratának, de reméli, hogy barátságát megtarthatja és megengedi-e, hogy írjon olykor? Evelyn semmi kifogást nem talált, hogy kérését megtagadja.

*

A Zeisig igazgató vándortársulatának tagjai majdnem kizárólag elsőrangú erők voltak. Evelyn is Zeisighoz szerződött. Fiatal művészek, akik változatos repertoárt akartak betanulni, rende- sen lépcsőfoknak tekintették a Zeisig társulatát, itt fejezték be tulajdonképpen tanulmányaikat és egy évi gyakorlat után, jó szerződést remélhettek.

A téli és nyári évad végén rendesen az egész személyzet megváltozott. Mindenki igyekezett hosszú lejáratú, biztos szerződéshez jutni. Evelyn is igyekezett végleg megállapodni egy városi szinháznál, hogy végre Erichet magához vehesse, de nem sikerült. Régen tisztába jött művészete nagy hiányával: a hangja nem volt elég erős. Akárhányszor felzúgott játéka közben a kiáltás: „Hangosabban! Érthetőbben!” Majdnem minden pompás szerepe hajótörést szenve- dett, éppen úgy, ahogy első próbálkozásának Barbarája sikertelen maradt. Sokszor olyan idegesség fogta el játék közben, hogy nyelve valósággal megbénult. Akkor selypíteni kezdett és nyelvhibáját a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta leküzdeni. Ha minden erejét össze- szedte, hogy hangosabban beszéljen, napokig rekedt maradt. Mindezek ellenére is tetszett a közönségnek és jó kritikákat kapott. Drámai szerepeket játszott legjobban. Egy jóindulatú kritikus azt tanácsolta, hogy beszélőképességét szaktekintélynél igyekezzék erősítő kurának alávetni. De mesternője, Bernina a beszédművészet legnagyobb szaktekintélye volt és már ezen a téren minden kisérlet megtörtént.

Kis tőkéjének rohamos összeolvadása is nagy gondokat okozott Evelynnek. Csekély fizetését a vándortársulatnál, állandóan készpénzéből kellett pótolnia. Nem tudott takarékoskodni, kevésből megélni. Nem értette, hogy pályatársnői hogyan tudnak ócska rongyokból pompás szinpadi ruhákat előállítani, mindent tizszer is átalakítani.

Szinészéletének harmadik évében egy lipcsei szinház próbaévre szerződtette.

Látszólag most igazán kedvezett a szerencse. A kritika elismerte, a közönség élvezte finom, előkelő szépségét, gyönyörű, fényes öltözékeit. Hírek keringtek arról, hogy óriási vagyont, nagyszerű társadalmi állást hagyott el, a szinpadért. Regényes legendákkal vették körül és úgylátszott, hogy hosszabb szerződést kap, míg aztán ellenséges áramlatok szele elfújta reményeit.

Egy este társaságban találkozott egy szász nagyiparossal, akit már régebbről ismert. A régi ismeretség jussán a gyáros egész este kizárólag vele foglalkozott, másnap leadta névjegyét nála, minden előadás után virágot küldött és délutánonkint gyakran teázott nála.

Evelyn mindenesetre másképp viselkedett volna az előtte teljesen közönyös emberrel, ha tudta volna, hogy Volk úr a tragikus hősnő, az igazgató sógornőjének tisztelői közé tartozik. A drámai hősnő amúgyis rossz szemmel nézte kolléganője tagadhatatlan sikereit. Volk Martin hűtlensége végképp kihozta sodrából. Tiz más hódolót megbocsátott volna Evelynnek, de Volk Martin, a gazdag agglegény sokkal érzékenyebb veszteséget jelentett, semhogy tétlenül tűrhette volna.

Evelyn hirtelen legnagyobb meglepetésére egész sereg apró intrika szálait érezte bonyolódni maga körül, anélkül, hogy szerzőjüket felfedezhette volna. Egyszer panaszra ment az igaz- gatóhoz az állandó bosszantásokért. Az igazgató vállat vont és azt mondta, hogy kár, hogy Evelyn sehogysem tudja eltalálni a hangot pályatársnőivel szemben. Ő maga is úgy véli, hogy mindkét részre nézve legokosabb lesz, ha nem hosszabbítja meg szerződését.

Evelyn sokkal fegyelmezettebb volt, semhogy megdöbbenését elárulta volna. Egy szempillája se rebbent a felmondásért, holott annál is érzékenyebben sújtotta, mert bízvást remélte, hogy Lipcsében állandó poziciót tud magának teremteni.

Másnap Berlinbe utazott.

A szinházi ügynök ajánlatai nem voltak valami fényesek. Evelyn már az ajtóban állott, indulásra készen, mikor az ügynök megkérdezte:

- Nem térne át a pantomimre, nagyságos asszony?

Evelyn önkéntelenül is visszatért és leült előbbeni helyére.

- Bizonyára hallott már a nagy, Fatme című pantomimről. Lutovieck és Maloff a szerzői és legközelebb Londonban fog szinrekerülni. Nem? Csodálatos! Pedig óriási reklámmal dolgoz- nak, csak a kiállítás maga három millió márkába kerül.

- Nem hallottam, de Lutovieck és Maloff céget úgyszólván megalakulásuk első percétől kezdve ismerem. Érdekel a dolog. Tehát igazán valami nagyszabású dolog?

- Ha sikerül, óriási siker! Egy gazdag amerikai pénzeli. Ugy látszik, üzletet kovácsol a művé- szetből is. Szerencsétlenségükre a női főszereplő egy próbán összeesett és meghalt. Éppen most keresnek kárpótlást. Nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy az ember hinné.

- Lehet, hogy éppen nekem való. Hol találhatnám az urakat?

- Lutovieck éppen nálam járt ma reggel. Elválhatatlan Mr. Wibbinsével együtt a hotel Bristolban laknak. Mindjárt betelefonálok nekik.

Felvette a kagylót és a szálloda számát kérte. Néhány pillanat mulva megjött a válasz, hogy az urak nincsenek otthon.

Evelyn sokkal többet csalódott, semhogy komoly reményeket fűzött volna a halványan derengő kilátáshoz. Mindenesetre nyomott kedélye kissé felderült. Játszani beszéd nélkül és néma beszédességgel arcjátékba, mozdulatokba önteni lelkét, az egész szerep ábrázolását némajátékba koncentrálni, legtitkosabb vágyát valósította volna meg.

Jó ómennek tartotta azt is, hogy éppen Lutovieck, régi barátja a Zarathustra egyesületből, szerződtetheti. Legfőbb ideje, hogy sorsa jobbra forduljon. Élete lassankint kiszivárgott keze közül. Idestova harminc éves. Fiatalságának ereje, szépsége eltünt és semmi maradandó érté- ket nem hagyott maga után. Élete zenithjére érve, hiába tekint a jövőbe, sehol sem látja a nyugodt révet, a kedves otthont, amelyre vágyik.

Finoman szitált az eső és sűrű esernyősorok haladtak a házak mentén, mint valami óriás gyászmenet. A víz paskolva hullott az átázott ernyőkről, kocsik és autók fedeléről, rárakódott a kirakatok üvegére és szürke fátyollal vonta be. Evelyn átvágott a Schlossplatzon, lefelé ment egy darabon a hársfák között, azután betért egy kávéházba. Éppen kiürült az egyik ablakhely. A pincér lapokat hozott.

Egy darabig nézegette a képeket, azután félretólta a lapokat, elővette az Annenkogból érkezett leveleket. Előbb az Erichét olvasta el. A kis fiú négy oldalon át büszkén írta le sikereit. Trubergben egy jótékonycélú hangversenyen Lisztnek egyik rapszódiáját játszotta el, a trubergi napilap csodagyermeknek nevezte és nagy jövőt jósolt... „Furcsának tartom, hogy az emberek olyan nagyra tartják a zongorajátékot... pedig igazán nem nehéz, nem is hiszem, hogy ne tudná mindenki... Képzeld, anyám, Müller doktor úr azt állítja, hogy ha nagy leszek, sok pénzt kereshetek vele. Be jó volna. Akkor nem kell majd barangolnod a világban és szinházban játszanod. Annyi pénzt fogok keresni, hogy mindig együtt lehetünk és mindent veszek majd neked, amire szükséged lesz. Ugy vágyódom utánad, anyám...”

Johanna nagymama is írt reszkető, öreg betűkkel: „A gyermek, úgylátszik, a Zuheide sokféle tehetsége közül zenetehetséget örökölt. Lapról lejátssza a legnehezebb darabokat, órák hosszat elhallgatnám. Legszivesebben egész nap a zongoránál ülne, de nem tartom helyesnek, hogy igen tág teret nyissunk zenei fejlődésének. Azt hiszem, hogy megelégelted te is a művész- életet, nem kivánsz hasonló sorsot fiadnak. A művészet maradjon csemege, de a lét kielégítőbb táplálkozást követel, reálisabb, komolyabb tartalmat. Egyébként Weidenstrom Sophie megfi- zethetetlen nyereség a háznál. Kedves, derék leány. A gyermekek nagyon szeretik, nekem is értékes segítséget jelent. Mondtam is Weidenstrom Magdának a minap, hogy ilyen leány valóságos istenáldás. Remélem, hogy sokáig nálunk marad...”

Evelyn eltette a leveleket és megint az ujságokban lapozott. A Somborn Hellmuth arcképét fedezte fel benne. Nemrégiben egy hangversenyen Brucknernek egy eddig ismeretlen szimfó- niáját adta elő igen nagy sikerrel. Megemlítették azt is, hogy Somborn egészségi okokból elhagyja sokat irigyelt állását az udvari operánál és egy délosztrák városba költözik.

Evelyn üres, betöltetlen órákban, mikor nagyon elhagyatottnak érezte magát, sokszor halk, majdnem öntudatlan lelkiismereti furdalást érzett; gyakran azon volt, hogy levelet írjon Sombornnak és bevallja, hogy jobb érzése felülkerekedett a sértett hiúságon. Aztán mégis meggondolta.

A kávéház hátterében egy zenekar népszerű operettemelódiákat játszott. Mint vidám, tarka madarak morajló vízesés felett, úgy szálltak a hangok a beszélgetések zümmögő zajában.

Az Evelyn gondolatai Somborntól megint Annenkogha vándoroltak. Majdnem fizikai fájda- lommal vágyódott fia után. Hirtelen ösztönszerüleg hátrafordult és tekintete egy magas, erőteljes fejű emberre esett, aki merőn bámult reá. A férfi mellett egy valamivel kisebb ember ült és felköltött érdeklődéssel szintén feléje fordult.

Evelyn, majdnem felkiáltott meglepetésében: Lutovieck! de nyugalmat erőszakolt magára és azt gondolta: „Nevetséges, hogy az ember életét az ostoba véletlen irányítja”.

Lutovieck már ott is állott előtte. Kissé megöregedett, de nem nagyon. Mindössze néhány barázdával több húzódott arcán. Egyébként változatlan maradt.

- Bocsásson meg, asszonyom... - kezdte bizonytalan hangon. - Azt hiszem...

- Maga csak hiszi? Én bizonyosan tudom, kedves Zarathustra-testvér...

- Brand Evelyn! - kiáltotta Lutovieck. - Ifjúkori műveim zseniális megszemélyesítője! Ha tudná, hogy hányszor gondoltam reá.

Evelyn a mellette álló üres székre mutatott. Hirtelen ott termett a másik úr is a Lutovieck háta mögött és bemutatkozott:

- John Wibbins.

- Barátom és pártfogóm! - tette hozzá Lutovieck. - Társam. A kisasszony... azaz... hogy úgy hallottam...

- Nevezzen egyszerűen Brand asszonynak...

Az amerikai is engedelmet kért, hogy leülhessen. Aranyfogai erősen villogtak beszédközben a rövidre nyírott bajusz alatt. Hideg, kék szemében csillogó fény gyulladt.

- Milyen szép idők voltak azok... a Zarathustra... Japs! Hogy táncolta annakidején a hasist! Mintha csak tegnap történt volna. Milyen hatásosan lépett közbe erős földije! Mi lett belőle? Cirkuszhoz ment?

- Nem, Lutovieck! Erős földim néhány év előtt kiment Ausztráliába és nem jött vissza. Magának barátom azonban egy váltót kell bemutatnom. Egy névjegyet, három szóval: Evelyn, Japs, hasis. Szent fogadalmat tett, tanuk előtt, hogy ünnepélyes fogadtatásban részesít és negyvenezer márka évi jövedelmet ad.

- Csakugyan... Emlékszem! Tudja, hogy nem is olyan lehetetlen... Beválthatom esetleg akkori igéretemet.

- Igen, tudom... Éppen az imént egy szinházi ügynökségnél voltam. Szerződést keresek. Lutovieck megdöbbent. Mr. Wibbins széles vigyorgásra húzta száját.

- Ha az Ur akarja, a sült galamb az ember szájába repül.

- Hogyan, szinpadra lépett?

- Igen és mint mondtam éppen szerződést keresek.

Evelyn kanalával játszott és hogy el ne árulja izgatott szívdobogását, igyekezett egykedvű arccal az ablakon kitekinteni.

Lutovieck cigarettát sodort.

- Nagy dologról van szó, asszonyom! Szerencsére ezidőszerint nem függök igazgatók kegyé- től. A Prometheusom itt ül mellettem. Saját magam direktora és rendezője vagyok. Majd meglátja, hogy a városok hogy fognak tülekedni, versengeni értünk. Legfeljebb csak két hetet töltünk azonban egy helyen. Ahol alkalmas helyiséget találunk, rögtön játszunk. Sajnos a primadonnánk meghalt a próbán. Ha mimikája úgy fejlődött, ahogy igérkezett, beszélhetünk a dologról.

- Adja ide a kéziratot. Látni akarom a szerepet. Mennyire haladtak az előkészületekkel?

- Mihelyt alkalmas Fatmet találunk, megkezdhetjük az előadásokat. Itt a szövegkönyv! - szól közbe Wibbins és füzetet vett elő zsebéből.

Evelyn átlapozta a könyvet és elolvasta a vázlatot. Régi történet az igazságot kereső nőről, az érzéki és az elvont világ küzdelme, az ezeregyéj meséi munkájára. A Fatme szerepe nem volt könnyű, de éppen a nehézségek költötték fel ambicióját. Olvasás közben kialakult lelki szemei előtt, a hazugságoktól undorodó és igazságot kereső királyleány alakja.

- Gratulálok, Lutovieck! Ezuttal igazán Fatméra akadt! - mondta az amerikai. Kitünően beszélt németül, rajnai tájszólással. Le nem vette szemét Evelynről, amig olvasott.

- Néhány nap mulva előadok egy jelenetet, akkor eldöntheti, hogy be fogok-e válni, mint Fatme.

- Megtaláltuk Fatmet! - erősködött Wibbins és Lutovieck udvariasan bólintott:

- Ha Mr. Wibbins úgy érzi, akkor úgy is van!

Körülbelül kétezren vettek részt a némajátékban. A második felvonásban keleti ünnepély szerepelt, nagy ballettel, hindu kígyóbűvölőkkel, varázslókkal és játékokkal. Ilyen nagysza- bású látványosságot még sehol nem adtak elő. Olyan színhatásokat értek el világítással, hogy senki sem értette a dolog technikai mibenállását. Nagyszerű volt a zene is. Maloff felülmúlta önmagát. Sokat csalódott az utóbbi években és már-már egészen elkallódott, de végül mégis sikerült a maga nemében páratlan zenét komponálnia.

Evelyn igyekezett figyelmét koncentrálni, de az amerikai bámuló pillantásai feszélyezték. Szerette volna kissé lehűteni, de életében először nem merte hideg rendreutasítással csirájában elfojtani a férfi merészségét, mielőtt tolakodássá fajulna.

Lutovieck hirtelen felállt. Hivatalos tárgyalások elszólítják, bármennyire sajnálja is, de legfőbb ideje, hogy távozzék. Néhány nap mulva visszatérnek a dologra, addig is átadja Mr. Wibbinsnek a szót és igazán nagyon-nagyon örült. Azzal elment.

Az amerikai nagy, széles tenyerébe fogta az Evelyn kezét.

- Én is hivatkozhatom régi ismeretségre, habár csak egyoldalunak nevezhetem. Három évvel ezelőtt Ostendében láttam. Sajnos, nem adódott alkalmam másképp csodálni, csak távolról.

- Ugy? - kérdezte Evelyn és hirtelen eszébe jutott, hogy az amerikai bizonyára akkori társasága szerint itéli meg. Zavartan, de nem barátságtalanul húzta vissza kezét.

- Nem emlékszem, hogy Ostendében láttam volna, Mr. Wibbins.

- Hogy is emlékezhetne! Hiszen a hódolók egész serege vette állandóan körül, úgy látszik erős kezek tartották fogva.

Evelyn megrezzent, mintha tűszúrás érte volna. Nyelve hegyén volt, hogy erélyesen kikérje magának ezt a hangot, de azután mégis helyesebbnek találta nem észrevenni. Elvégre kétségkívül az amerikai nem akarja megsérteni. Fegyelmezte belső tiltakozását az amerikai parancsoló, fölényes szuggesztiv erejének hatása alatt. „Vajjon mit akar ez az ember?” - töprengett felháborodva, de sértett női önérzete letette a fegyvert a feltartóztathatatlan sors- akarat előtt. A férfi erős, csontos keze tartotta kezében a Lutovieck vállalkozásának összes szálait. A férfi volt a mester és úr és az Evelyn sorsát is kezében tartotta.

Alig feküdt le aznap éjjel Evelyn, máris mély álomba esett: Nem aludt nyugodtan. Kusza, félelmes álomképek száguldoztak agyában. Mintha Berlinben járt volna, de nem a jól ismert, kedves Berlinben, hanem egy vad, idegen városban, ahol sajátságos alakok jártak az utcán és fantasztikus élet zajlott. Vad állatok vonultak fel sajátságos menetben, aeroplánok hasították óriás madarakként a levegőt, a Párisi-tér óriási cirkusszá változott és külföldi bűvészek és artisták mutogatták művészetüket. Sokáig bolyongott közöttük, végre pompás, fényes épületbe került. Belépti jegyet nyomtak a kezébe és végtelenül hosszú zeg-zugos folyosókon keresztül végre díszes terembe ért. Két gazdag öltözetű török nő levetkőztette és most hirtelen megtudta, hogy keleti fürdőbe vetődött. A következő pillanatban egyedül állott egy kerek fürdőteremben. Amint le akart menni a medencébe vezető márványlépcsőkön, észrevette, hogy fekete, iszapos, undorító a fürdővíz. Borzongva ugrott vissza, de amint megfordult, hideg, erős kéz nyúlt láthatatlanul nyakához és lépésről lépésre hátrálni kényszerítette. Az irtózattól lélekzete is elfúlt, de mégis bele kellett lépnie a visszataszító vízbe. Riadt kiáltással ébredt. Az óra éppen hármat ütött. Milyen sajátságos álom! Bizonyára a Lutovieck mesejáté- kának hatása alatt álmodott. Szinészbabona fogta el. Vajjon a piszkos víz jelent valamit?

Ha éjjel felébredt és gondolkozni kezdett, sohasem tudott többet elaludni. Öt perc mulva felgyújtotta a villanyt, elővette a szövegkönyvet és átfutotta a jeleneteket. Azután felkelt, pongyolát kapott magára és a tükör előtt elpróbálta a Fatme egyik magánjelenetét. A csiszolt üveg visszatükrözte hófehér testének minden mozdulatát. Lábujjhegyre ágaskodott, ringott, hajladozott, táncütemben mozgatta felső testét, előre-hátra hajolt és örömmel látta, hogy alakja mitsem vesztett régi könnyedségéből és gráciájából. Kora reggelig gyakorolt, azután fáradtan feküdt vissza az ágyba, öt perc mulva már aludt is és majdnem szóról szóra ugyanazt álmodta, amit az előbb. Valami titokzatos hatalom arra kényszerítette, hogy piszkos vízben fürödjék.

Két nap mulva, ahogy a próbáról hazajött, pompás rózsaillat ütötte meg orrát. A szoba közepén óriás virágkosár állott, szinte fájdalmasan ható méretekben. Háziasszonya elmondta, hogy a kosarat rögtön távozása után küldték és alig egy félórával ezelőtt egy úr kereste. Azt mondta, hogy kettőkor visszajön.

Megnézte a látogató névjegyét, azután a tükör előtt rendbehozta egyszerű, komoly öltözékét és könyvet kezébe véve ült az ablakhoz, hogy Wibbins John látogatását várja.

Szive kissé dobogott, de sikerült hűvös nyugalmat mutatnia. Ha a sors vagy a véletlen végre lehetővé teszi, hogy nyugodt, biztos exisztenciát teremtsen magának, nem volna-e ostobaság tisztán szűklátókörű prüdériából elszalasztani a kinálkozó alkalmat? Az élet számtani feladat. Minden szívdobogást a pénz ural.

Hideg elhatározással szorította össze ajkát, de mosolygott, mikor az amerikai belépett. Wibbins csak egyedül jött, Lutoviecknak sürgősen Londonba kellett utaznia.

- Megigértem, hogy legkésőbb nyolc nap mulva mi is követjük.

- Mi is? Szerződésem azonban még ideköt.

- Majd elintézem!

- Köszönöm, de hátha Lutovieck nincs velem megelégedve? - kérdezte Evelyn nevetve és odatolta az egyetlen karosszéket, amelybe az amerikai hatalmas teste elférhetett. Wibbins felelet helyett megcsókolta az Evelyn csuklóját, karkötője és kézelője között.

- Lutovieck nem utasít vissza olyan művésznőt, akit én ajánlok.

Wibbins nyomban visszatért az ostendei tartózkodásra és elmondta, hogy már akkor mennyire vágyódott az Evelyn barátságára és milyen nagyon örül most, hogy barátságát remélheti. Általában véve nem nőbarát, legkevésbé pedig szoknyavadász, talán azért nem, mert görcsö- sen ragaszkodik egy női tipushoz: előkelő, finom testalkatú, átlátszó, rózsás bőrű, szafir- szerűen csillogó, titokzatos szemű női tipushoz. Ilyesmi nem igen akad az ember útjába. Szerencsés ember is csak huszonöt évben egyszer találkozik vele. Most, hogy a véletlen ilyen asszonyt sodort útjába, mindent el fog követni, hogy megnyerje.

Evelyn anyáskodó elnézéssel mosolygott, mintahogy gyermekek csacska fecsegését szokták fogadni.

- Nem vitatkozom ezen a témán. De szeretném, ha most komolyan beszélne egy kicsit. Mint amerikai, bizonyára azt vallja ön is: előbb az üzlet!...

- És azután az élvezet! - Wibbins megint megcsókolta az Evelyn csuklóját. - Amint paran- csolja! De minek beszéljünk üzletről? Ha feleségül jönne hozzám, nem lenne szüksége reá.

Evelyn fejét rázta.

- Hajat találtam a házasságban... Nem is hajat... egész parókát. Elment a kedvem tőle. Ha megengedi, inkább az üzletre szavazok. Jó szerződésre.

Wibbins még mindig fogta az Evelyn kezét.

- Vannak dolgok, amelyek halandó ember erejét meghaladják. Ha mindennap látnom kellene önt, asszonyom, anélkül, hogy remélhetném, hogy az enyém lesz egyszer, öngyilkosságot követnék el idő nap előtt. Mondja meg inkább nyiltan és őszintén, hogy gyűlöl, utál. Nem akarom befolyásolni. Csakhogy... akkor... érthető, ugy-e, mindenki legközelebb áll önmagá- hoz...

Evelyn megértette. Szája szélén gúnyos mosoly jelent meg. Sokáig nézegette gyűrűjének smaragd kövét, azután felemelte hosszú, sötét szempilláját, szeméből eltűnt a gyűlölködő kifejezés és semmire sem kötelező, sokat igérő udvariassággal mondta:

- Arról szó sincs, Mr. Wibbins. Csak azt akartam tudtára adni, hogy többre becsülöm barátsá- gát, mint nevét és társadalmi állását, amelyet anyakönyvvezetői pecsét alatt felajánlott.

Még aznap este, anélkül, hogy tudásának tanujelét adta volna Evelyn, aláírták a szerződést. Minden fellépésért háromszázhatvan márkát, évi harmincezer márka kötelezettség mellett, kötöttek ki. Miután legalább kétszáz fellépésre lehetett számítani, a kikötött összeg kétszere- sére volt kilátása. Mr. Wibbins személyesen tárgyalt az Evelyn igazgatójával és bánatpénz lefizetése ellenében kieszközölte azonnali szabadságát. Harmadnapra semmi sem akadályozta elutazásukat.

*

Londonban már majdnem befejeződtek az előadás előkészületei.

Evelyn keményen dolgozott a tanulásra szánt hat hét alatt. Napi öt órát együttes próbával töltött és öt órát egyedül gyakorolt. Lefogyott, rossz színben volt a megerőltető munkától. Orra kihegyesedett keskeny arcában, szeme körül mély karikák rajzolódtak, ajka szögletébe mély, talányos vonás vésődött; egy kritikus Mona Liza mosolynak minősítette.

Idegeinek, nyomott kedélyhangulatának feltétlenül jót tett, hogy ennyire koncentrálta minden erejét a célra. Minden igyekezetével akart valami nagyszerűt, a művészetben egyedül állót reprodukálni és ez a törekvés némileg ellensúlyozta a kínzó tudatot, hogy drága áron jutott az előreláthatólag fényes pályafutáshoz.

A premier hallatlan diadalt jelentett.

Valamennyi londoni lap a legnagyobb dicshimnuszokat zengte a Miss Brand Evelyn alakítá- sáról. „Nem mondhatjuk kiváló szinésznőnek, mert a némajátékban beszélőképessége nem érvényesül. Nem is táncosnő, mert a második felvonás nagyjelenete nem tánc, hanem inkább mozdulatokkal és arcjátékokkal előadott szavalat. Ahogy Brand Evelyn a keleti királyleányt ábrázolja, az ember észreveszi, hogy a beszéd tulajdonképpen csak zaj, mert nála minden beszél, graciöz testének minden mozdulata, minden arcvonásának rándulása, fejének emelése vagy lehajtása, kezének játéka. Aki egyszer játszani látja a művésznőt, egészen bizonyosan soha többet nem felejti el... A művésznő egyetlen mozdulatával az emberi érzések egész skáláját tudja kifejezni: megrázó szenvedélytől a lelki élet idegesen fokozódó, legszubtilisabb nyilvánulásáig. A játéka valóságos megnyilatkozás...” - írta nagy elragadtatással a másik lap.

„A Woman of soul and nerves...” - írta róla egyik kritikus.

Evelyn büszke elégtétellel olvasta a kritikákat. Néhány órára minden gondtól megszabadította a diadalérzés. Első ujjongásában hosszú sürgönyt menesztett Annenkogba. Beszámolt nagy sikeréről és kérte Erichet. Jövedelme most már megengedi, hogy házitanítót tartson fia mellett, aki mindenüvé elkisérje. Johanna nagymama azonban azt válaszolta, hogy nem szive- sen teljesíti az Evelyn kivánságát. A kis Erichnek, éppen nagy tehetségére való tekintettel, sokkal jobbat tesz a falusi csend és nyugalom, mint a naponkint változó nomád élet, egyre új benyomások. Mindenesetre érthető, hogy Evelyn vágyik fia után és egyelőre próbát tehetnek. Johannes maga fogja Erichet Londonba kisérni.

Egy reggel, felébredéskor, Evelyn arra gondolt, hogy ma lett harminc éves. Örült, hogy kör- nyezetében senki sem tud róla. Tiz óra felé kelt fel. A komorna nem gratulált, nem is árult el semmit a készülő meglepetésből. Amint éppen befejezte úrnője fésülését, hirtelen zene hallat- szott az erkélyszobából. Evelyn meglepetten figyelt. Chopin egyik preludiumát, ismeretlen fantáziák követték, végül zsoltár dallama alakult ki: „Dicsérd az Urat!”

- Marie, ki játszik? A leány nevetett.

- Nem tudom, nagyságos asszony! Ugy látszik, valami összeesküvés. Megengedi, hogy születésnapja alkalmából szerencsekivánataimat kifejezzem?

- Köszönöm, Marie. Bizonyára Eugen Maloff játszik. Talán mégis megtudták!

Evelyn ledobta fésülő köpenyét, gyorsan házi ruhába öltözött és kiment. A kertre nyíló szoba küszöbén megdöbbenve állott meg, izgalmában odatámaszkodott az ajtófélfához. A zongora előtt, hátravetett, szőkefürtös fejjel, gyönyörű kis fiú ült, látszólag egészen játékába merülve és Oesau Johannes állott mellette.

- Erich! - kiáltotta Evelyn csaknem zokogva. A gyermek felugrott és anyja karjai közé repült.

- Anyám, anyukám! Drága, aranyos, édes anyukám! Ugy-e szép meglepetés? Születésnapi ajándékba elhoztam magamat. Örülsz?

Már előző este érkeztek, de a szomszédos szállodában töltötték az éjszakát, hogy születés- napja reggelén meglephessék.

Oesau Johannes csodálkozva nézett körül.

- Gyönyörűen lakol, Evelyn!

- Tehetem, Hanni; elég nagy a fizetésem!

- Örülök! Csak állandó lenne. Ugylátszik a barátaid fejedelmi pompával halmoztak el. Evelyn kissé pirulva nézett körül. A gyermek ujjongva borult nyakába.

- Ennyi ajándékot kaptál? Igen? Nézd csak, anyám! Milyen sok mindent kaptál!

A zongorán ezüst teakészlet, drága kötésű könyvek, csiszolt kristály tárgyak, arany üvegekben francia illatszerek és egy rózsapiramis tetején rubintcsattos fehér gyöngysor.

- Milyen szép! Éppen olyan, mintha könnycseppek láncán egy csepp vörös vér lenne. Kitől kaptad? - kérdezte a gyermek kiváncsian.

- Nem tudom, szivem. Nincs névjegy mellette.

Evelyn kínos zavarral küzdött. Unokafivérének kutató, éles pillantása kihozta sodrából.

- Az angolok sokkal tuláradóbbak rajongásukban, mint a németek. Sohasem hittem volna. Menjünk reggelizni, gyermekeim!

Ölébe vette a fiúcskát és kisimította homlokából a fürtöket.

- Végre itt vagy nálam, édes gyermekem! Nagyon, nagyon boldog vagyok.

- Hát még én, anyám! Most ugy-e mindig együtt maradunk?

Johannes kissé szótlanul ült. A nagymama nehezen vált meg Erichtől, nem hitt a fényes szerződés tartósságában.

- Azt izente neked, hogy takarékoskodj és a jó időkben ne felejts el rossz lehetőségekre is gondolni.

- Jó, jó... Tudod, Hanni, hogy nagyon megváltoztál? Nyárspolgár lett belőled. Régebben nem jutott eszedbe bőjti szentbeszédeket tartani.

Evelyn nevetéssel igyekezett leplezni zavarát.

Az első látogató ezen a napon Dick Watson volt, az Evelyn anyai nagybátyjának egyetlen fia, akinek birtokán annak idején Hanni gazdálkodni tanult. Dick tetőtől-talpig telivér angol volt. Mentegetődzött, hogy csak most, hat hét után látogatja meg unokanővérét. Apja mindig nyakig ül a munkában, soha ki nem mozdul citabeli irodájából, szinházi ügyekkel nem igen törődik, Dick pedig április elejétől kezdve egy skót barátjánál volt látogatóban s csak néhány nappal ezelőtt hallotta Jonnytól, hogy a Fatme némajáték ünnepelt primadonnája, kedves

unokanővére. Ő maga is és szülei is nagyon csodálkoztak... Angliában senki sem tudta, hogy Evelyn férjétől elvált. Mikor Evelyn néhány szóval elmondta életének utolsó éveit, Dick csészenagyságú szemeket meresztett. Miért nem írta meg Evelyn? Hiszen annyi helyük van a birtokon. Az épület egyik szárnyában örökösen vendégek laknak... és természetesen Evelynt és kis fiát tárt karokkal fogadták volna bármikor, nemcsak néhány hétre, hanem örökre is.

- Annenkogba is hívtak, kedves Dick, de nem akartam elfogadni. Mi, német asszonyok szeretünk a magunk lábán járni! - felelte Evelyn derülten.

- Ugy, ugy...

A társalgás igen nehezen döcögött. Végre megint csengettek és a három igazgató, Lutovieck, Wibbins és Maloff rohantak a szobába. Meglehetős zajos bizalmaskodással adtak kifejezést jókivánságaiknak. A Wibbins harsogó nevetése az egész házban visszhangzott.

- Nos, sikerült a reggeli meglepetésünk? Az ablakon lopództunk be éjjel, mint a tolvajok. Marie majdnem lármát csapott, de aztán idejében megnyugtattuk.

- Bemutatom az igazgatóimat: Mr. Lutovieck, Mr. Marloff és Mr. Wibbins. Ezek az unoka- fivéreim, Mr. Watson és Oesau! - mondta Evelyn kissé elfogultan. - Ez pedig házunk büszke- sége: a fiam.

- Ez már beszéd! Hogy hívják a fiatal urat?

- Zuheide Erich.

- Jöjjön közelebb Mr. Erich, if you please.

A gyerek Wibbinshez közeledett és illedelmesen nyújtotta kezét. Azután Maloffhoz ment és kiváncsian nézegette a művész kezében lévő kottát, melyet átnyújtott Evelynnek: „Himnusz Evelynhez”.

- Ha megengeded, eljátszom legfiatalabb opuszomat.

Maloff válogatott öltözéke ellenére is kissé elhanyagolt benyomást keltett. Az utóbbi hetek tantiémzápora még nem mosta le róla a bohém jelleget.

- Remélhetőleg van valami ital a házadnál!

Mióta Evelyn résztvett a Lutovieck vállalatában, megint bizalmasan tegeződtek, mint hajdan a Zarathustra egyesületben.

- Tegye ki az unokafivéreit, drága Evelyn! - mormolta Mr. Wibbins. - Ugy örültem, hogy fesztelenül tölthetünk néhány vidám órát együtt. Ezek az urak zavarnak.

- Sajnálom, kedves barátom, de igazán nem teljesíthetem a kivánságát. Egyébként igazán túl- zottan nagylelkűen viselkedett velem szemben. Ilyesmit nem szabad tenni, hiszen kompromit- tál.

- Ostobaság! Én tudom legjobban, hogy meddig mehetek, édes Evelyn.

Az inas üvegeket és poharakat hozott. Maloff pezsgőért lármázott. Senki se kivánhatja, hogy drága Evelyn barátnője egészségére egyebet igyék, mint gyöngyöző pezsgőt.

Mr. Wibbins személyesen ment az inassal a pincébe, hogy kiválogassa a legjobbat. Azalatt Maloff a pohárszékről konyakot vett elő, teletöltött egy boros poharat és lehajtotta.

Dick és Johannes feszes tartással állottak a szoba egyik sarkában és látszólag beszélgetésbe merültek.

A szomszéd szobában a szobaleány terített. Míg puffogtak a dugók és habzott a pezsgő a poharakban, Erich a zongorához sompolygott. Szeme egy pillanat alatt átfutotta a „Himnusz

Evelynhez” című kottát. Ideges, kis keze rácsapott a zongorára. Bársonyos finomsággal hallatszott ujjai alatt a bevezetés. Művészi átmenetek és variációk között világosan és tisztán hangsúlyozva alakult ki a vezérmotivum, mintha emberi hang túlénekelné a természet minden hangját: lombsuttogást, hullámok moraját, szélzúgást, madárdalt. A zongorista letette teletöltött poharát, úgy figyelt a gyermek játékára.

- Bravó, bravó! - kiáltott fel a játék végén Maloff, a zongorához rohant és megcsókolta a megrémült gyermeket. - Evelyn, Evelyn, ez a fiúcska még sok örömet fog szerezni nekünk.

- Taníttatni fogom! - jelentette ki Mr. Wibbins sugárzó arccal.

- Ön? - kérdezte Johannes élesen.

- Ha nincs kifogása ellene, igenis én.

- Ugy gondolom, hogy van némi kifogásunk ellene! - Dick hűvös pillantással mérte végig az amerikait.

- Mi a Brand Evelyn asszony rokonai vagyunk és reméljük, hogy ha fiának jövőjéről van szó, tudni fogja, hogy kihez kell fordulnia.

- De hiszen igazán a császár szakálláért civódtok! - nevetett Evelyn. - Hál’ Istennek, magam is abban a helyzetben vagyok, hogy gondoskodhatom fiam jövőjéről.

Most Maloff ült zongorához. Korántsem váltotta be a tehetségéhez fűzött reményeket, de zongorajátéka még mindig kiváló volt. A zeneértő gyermek elragadtatva állott mellette:

- Igy szeretnék én is játszani, anyám!

- Tanítani fogom, Evelyn. Talán beteljesedik rajta, amit nálam az élet és az ivás tönkretett! - sóhajtotta mélabúsan.

Oesau Johannes estig maradt. Anglia felé utaztában, Hamburgban Dagmarral találkozott, aki sokáig betegeskedett és rossz anyagi körülmények közé jutott. Johannes megigérte, hogy négyezer márka életjáradékot biztosít közjegyzőileg neki.

- Látta a gyermekeit? Johannes fejét rázta.

- Nincs szüksége gyermekre, nem illenek az ő bohéméletéhez. Legszivesebben Erichet is visszavinném.

Evelyn felpattant:

- Nem élek bohéméletet!

- De ma délelőtti barátaidon boldog emlékű Zarathustra ízt éreztem. Miért adja ez a Wibbins a háziurat nálad, Evy?

- Hanni! - felelt Evelyn fagyosan, - válogasd meg kissé a kifejezéseidet. Nagykorú vagyok és szabad akarok lenni, érted? Mr. Wibbins csak ugróbot, amilyent otthon használunk, mikor a Siele patakon át akarunk jutni.

Megvetőn vonogatta vállát.

Meglehetős hidegen búcsúztak egymástól. Evelyn érezte, hogy Hanni nem bízik benne. Fia meleg, kis kezét kezében tartva nézett utána az erkélyről. Hanni felköszönt és mindaketten zsebkendőjüket lengették.

- Tisztelem Anitát és Wallyt! - kiáltotta Erich - és nagymamát, Sophiet...

- Szerettél Annenkogban lakni? - kérdezte Evelyn.

- Igen, anyám! Mindenki olyan kedves volt hozzám és a gyermekek aranyosak, de nagyon vágyódtam utánad! - mondta a kis ember komolyan.

- A leányok sirtak, mikor eljöttem, de igyekeztem vigasztalni őket; anyámnak nagyobb szük- sége van reám. Egyedül, támasz nélkül él Londonban.

- Igazad van, Erich. Nagyon egyedül voltam. De most velem maradsz. A támaszom vagy, úgy-e?

A gyermek bólintott és csodálkozva nézte anyja nedvesen fénylő szemét.

*

Weidenstrom Lukács éveken át pepecselt kedvenc gondolatával, anélkül, hogy végleges ered- ményre jutott volna.

Hat hónappal délszigeti utazása után, egy félig ébren, félig álomban töltött éjszakán, hirtelen, megnyilatkozásszerű gondolata támadt. Találmánya ezáltal új alapra helyezkedett. Különleges desztilláció útján víz, kalmusz és más növények és aromatikus szerek segítségével kivonatot készített és azt párolt malona kivonathoz adta. Az ital ezáltal erős, borszerű, fűszeres ízt kapott és alkoholhoz szokott nyelveken, rendes pálinka hatását keltette.

Betelt még öt hónap, míg kisérletezése kielégítően sikerült. Az ünnepnap örömére meghívta Dietrichet négy német úrral együtt vacsorára.

Addig Dietrich igyekezett Lukácsot lebeszélni arról, hogy túlságosan nekiadja magát találmá- nyának.

- Ha a sok kotyvasztás szórakoztat és csak sportszerűen űzöd, nincs kifogásom ellene, de te rendesen testestől-lelkestől beleveted magad a dolgokba, a szived vérét odaadod érte, teljesen felolvadsz a gondolatba és ezt nem szabad tenned. Kereskedő vagy. Az reális exisztencia. Feltalálók általában sok csalódás nehéz keresztjét hordják. Sok bátorság, hatalmas erély és vastag bőr kell ahhoz, hogy az ember találmányát napfényre hozza.

Lukács vacsora után beadatta a sötétsárga, borszerűen illatos italt, kis poharakban.

Az urak közül egyik azt hitte, hogy régi, francia konyak, a másik, hogy ingwerlikőr. Dietrich észrevette barátjának diadalmámorát, emelkedett hangulatát és mosolyogva jegyezte meg:

- Azt hiszem, hogy Weidenstrom jelzésű gyomorkeserű! Lukács nevetett:

- Tévedés, tévedés! Se nem konyak, sem likőr, sem gyomorkeserű. Fizetek mindent, amit akartok, ha csak egy csepp alkoholt is találtok benne.

Dietrich ismételten töltött:

- Kalapot emelek! Akkor igazán nagy dolgot vittél véghez, Lukács.

A többiek is szerencsét kivántak találmányához. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy az ital konyakaromája megtéveszti az alkoholhoz szokott nyelvet. A sajátságos ital nemcsak feltalálóját teheti gazdaggá, de adott körülmények között, igen fontos kulturmunkát végez.

- Hogy fogja elnevezni? - kérdezte az egyik úr. - Talán Lukullinnak? Egyrészt nevének betűi is szerepelnek benne, másrészt kellemes következtetéseket sejttet az ital kitünő tulajdonságait illetőleg.

- Nem, nem! Az ilyen elnevezések többé-kevésbé orvosságízűek. Magam akarok találmá- nyom keresztapja lenni és Weidenstromnak fogom keresztelni. Becsületes, jó, német név. Nem találják, hogy germán erő és tisztaság cseng benne? Miért ne állítsak szép emléket vele családom nevének!

Mikor magukra maradtak, Tychsen Dietrich melegen megszorította barátja kezét.

- Lehet, hogy egy év se telik bele és milliomos leszel. De ha rám hallgatsz, Lukács, nem adod fel a biztos talajt talpad alatt, míg a nagy, aranyléghajó révbe nem jut. És ne találj fel egyet is. A feltalálóbetegség egyik jellegzetes sajátsága, hogy se hossza, se vége. Még az eredménnyel dolgozó feltalálók is beleverik nyereségük egy részét egyáltalán nem gyümölcsöző újabb találmányokba.

Lukács fölényesen mosolygott a tanácsokon.

- Őrizkedni fogok. Örülök, ha ezzel a találmánnyal zöldágra vergődöm. Nemsokára levelet kapott Lukács az anyjától.

„Édes fiam, ma jó hírt közölhetek. Oesau Johannes tegnap megkérte a Sophie kezét. Miután szeretik egymást, nem tehettünk semmi ellenvetést. Mire levelemet megkapod, legfiatalabb hugod már Annenkog úrnője, mert Johannes nem akar várni. Ugylátszik, Johanna néni is nagyon örül, hogy Sophie az unokája lesz. Utóbbi időben nagyon megöregedett, de szellemileg friss. Jól megértjük egymást és sokszor gondolom, hogy bizony kedves lett volna, ha évek hosszú során tartjuk a barátságot. Sokat nyertünk volna vele. Mikor jössz haza, fiam? Apád sokat betegeskedik, fáj a gyomra, semmit sem bír el. Attól tart, hogy nem fog viszontlátni. Már öt éve, hogy elmentél. Nem vágyódol fiad és testvéreid után? Amandus nő és erősödik, sokkal erősebb, mint a Zuheide Erich, akit anyja egy fél év előtt megint magához vett. Evelyn, mint már írtam is, szinpadra lépett és állitólag nagyon sok pénzt keres. Azt mondják, évenkint egy milliót, persze bizonyosat senki sem tud. Oesauék nem beszélnek róla, én meg nem kérdezem. Az iskolában jobban is tanulhatna, megint lecsúszott, de azért van esze. Nagyon sokat dol- gozunk. Hetenkint négyszer mosunk. Ha Márkuze nem lenne olyan szorgalmas, igazán nem tudnám, mihez kezdjek, mert kevés és drága a munkaerő. Mindnyájan tisztelünk. Hű anyád:

Weidenstrom Magda.”

Lukács többet olvasott ki a levélből, mint amennyit a szavak elárultak. Apja és anyja vágyód- nak utána. Ideje, hogy hazatérésre gondoljon. Németországban letelepszik és mellesleg talál- mányát is igyekszik értékesíteni. A déli szigeteken az alkohol ideje már lejárt, úgyse érhetne el nagy eredményeket. Csak Német- és Oroszország jöhetnek nagybani gyártásnál számításba. Nem áltatta magát hiú reményekkel, tudta, hogy nehézségekkel kell küzdenie. Nem kezdhet hozzá kicsiben, hogy aztán lassankint nagyítsa üzemét. Az új találmányt rögtön széles alapok- ra kell fektetni és nagy reklámmal piacra dobni. Tapasztalásból tudta, hogy vagyontalan ember nagyon nehezen talál összeköttetések nélkül pénzt, üzleti célokra is. Most pedig nem néhány ezer márkáról, hanem százezrekről, sőt milliókról van szó.

Főnöke: Tychsen William előzékenyen viselkedett vele szemben és európai bevásárló úttal bízta meg. Ezáltal Lukács személyes érintkezésbe léphet gyárakkal, nagykereskedőkkel és egyuttal saját üzletének alapját is megvetheti.

Március elején indult útnak és május végén érkezett Hohensielbe. Nem jelezte otthon érkezését és Trubergből gyalog jött.

A faluhoz közel pompás gyászmenettel találkozott. Négy fekete díszes mén húzta a gyász- kocsit, a koporsót koszorúk aggatták körül és beláthatatlan kocsisor követte. Egész sereg kiváncsi asszony és gyermek állta el az utat.

Lukács kérdezősködésére elmondták, hogy „Madame Glerant” temetik.

- Szépen halt meg. Délután még meglátogatta unokahugait Trubergben. Este hirtelen rosszul lett és még mielőtt befoghatták volna a lovakat, hogy orvosért menjenek, meghalt.

Lukács levette kalapját. Itt halad a flensburgi virágkoszorú öt rózsája közül az utolsó. Dús, szép asszonyi élet fejeződött be harmonikusan. Lukács úgy érezte, mintha ifjúkorának, ottho- nának egy darabját temetnék. Nehezen tudta Annenkogot az öreg asszony nélkül elképzelni. Szinte rossz jelnek vélte, hogy szülőföldje temetéssel köszönti, amint határát átlépi. Egy pillanatig habozott, hogy csatlakozzék-e a menethez, de azután elállott szándékától. Mikor a menet elhaladt, balra tért le az útról, a falu felé és öt perc mulva a templom mögötti barát- ságos tanitólakban volt. A hűvös, tiszta kapuközben egy izmos kis fiú szaladt eléje:

- Amandus, megismersz? A fiú megdöbbent.

- Hogyne, apa! - felelte és illedelmesen kezet nyújtott. - Mind elmentek a temetésre, gyere be!

- Rögtön reám ismertél? - kérdezte Lukács örömmel. - Senki se tudta, hogy jövök. Ugy az emlékezetedbe véstél?

- Szép is lenne, ha nem ismerném meg az apámat!

A fiúcska apja ölelő karjába simult. Lukács szótlanul símogatta puha arcát.

Amandus meglepően hasonlított anyjához. A keskeny, családi Hay-orr épp olyan szeplős volt, mint hajdan a Terézé, nyáron. Szeme is a Teréz tiszta, kissé hunyorgó szeméhez hasonlított és sápadt szája, finom vonásai, széles homloka, a barna, vastagszálú haj alatt.

A Lukács szemébe szokatlan nedvesség lopózott. Teréz gyermeke! És az ő fia! Bizonyára jobb élete lesz, mint apjának volt.

Nagy öröm vert tanyát molnáréknál, mikor este, Annenkogból hazajövet, ott találták az elsőszülött fiút.

Lukács alig tudta leplezni megdöbbenését apja beteges szine miatt. Nagyon megöregedett a molnár. Ellenben édesanyja bámulatosan jól tartotta magát. Legfiatalabb leányának szeren- cséje felegyenesítette. Márkuze és Mattias lassankint elvirultak. A Márkuze kemény, dolgos keze egész nap nem nyugodott. A kötelességterhes, szürke napok egész egyéniségén szürke munka nyomát hagyták. Véleményét mindig ellentmondást nem tűrő hangon mondta és meg nem ingathatta semmi ellenvetés.

Az ócska pamlag rugói nyikorogtak a Lukács tekintélyes súlya alatt. Johanna is átjött a férjével és mindannyian áhitatos figyelemmel hallgatták a Lukács elbeszéléseit ausztráliai tapasztalatairól.

Weidenstromék azonban csak akkor melegedtek fel igazán, mikor Amandusról esett szó. Nem győzték ismételni megjegyzéseit, tetteit, dicsérték eszét, sok jó tulajdonságát. A sógor közbe- vágott és kijelentette, hogy Amandus nem éppen fényes tehetségű gyerek, csak éppen átlagos. Kortársai túlszárnyalják az iskolában. Erre azonban az egész család tűzbe jött és Lukács sértődötten egyenesedett fel a pamlag sarkában.

- Édesanyja kiváló szellemű nő volt, én is bebizonyítottam, hogy nem estem a fejem lágyára. Nem hinném, hogy a fiam elmarad a hohensieli parasztgyermekek mögött.

Lukács nyolc napot töltött a malomban. Találmányáról nem tett említést. Majd ha tető alatt lesz az ügy, csak akkor lepi meg családját vele.

Weidenstrom Magda tréfálkozott a fiával:

- Mindig olyan nagyratörő voltál. A fél világgal meg sem elégedtél, az egész kellett. Remé- lem, hoztál haza néhány aranyat Ausztráliából.

- Természetesen, anyám! - felelte Lukács komolyan. - Már a zsebemben van, csak pénzt kell verni belőle.

Csak sógorának: Oesau Johannak mondta el négyszemközt, bizalmasan a dolgot. Annenkog urát azonban csak nehezen győzhette meg találmánya fontosságáról. A régi szertelen fiúból komoly, megállapodott elvű ember lett. Véleménye szerint minden találmányt kalandok szele leng körül. Ha Lukács üzletet akar alapítani, készséggel támogatja törekvését nagyobb kölcsönnel, de légvárakba, találmányokba nem veri pénzét. Nagymama se tette volna. Oesau Johanna szelleme lebegett még Annenkog fölött.

Lukács gőgös arcot öltött:

- Nem akartalak szipolyozni, Johannes. Ajándéknak minősíthetted volna tulajdonképpen, hogy részt vehetnél az ügyben. Hagyjuk. Csak arra kérlek, hogy ne beszélj róla senkinek.

Sógora bizalmatlansága fájt Lukácsnak, viszont a Sophie boldogsága megbékítette. Mint serdülő leánykát hagyta el és ime, most már nyugodt biztonsággal uralkodik a háztartás felett, neveli elődje gyermekeit. Sohasem lehetett másképp látni, mint a jobbról-balról ruhájába kapaszkodó ikrekkel.

Lukács egy ízben Evelyn felől is kérdezősködött. Sophie nem sokat tudott róla. Jelenleg Ame- rikában lép fel. A némajáték-együttes köruton vendégszerepel. Ugylátszik, mikor Johannes elvitte Erichet Londonba, történt közöttük valami, mert rosszkedvűen tért haza és nem igen beszélt Evelynről. Sophie azonban megőrzött néhány képeslapot, amelyek hozták az Evelyn arcképét; megmutatta bátyjának. Evelyn gyönyörű szép a keleti kosztümben és a kisérő sorokban az áll, hogy ezer dollárt keres esténkint egy-egy felléptével, Amerikában.

- Ezer dollárt!

Lukács hirtelen kiszámította, hogy mennyit keres egy év alatt. No bizony, rövidesen millio- mos lesz! Hiába, volt valami rendkivüli Evelynben! Lukács sóhajtott.

Sophie jót mulatott a Lukács áhitatos arckifejezésén.

- Nagyon szereted a pénzt, Lukács?

- Ti talán nem? Ti pannemannok! - pattant fel Lukács. Maga se tudta, hogy ez a kifejezés miért jutott hirtelen eszébe. Sophie nevetett:

- Mit mondsz? Pannemannok? Mit jelent az?

- Olyan embereket, akiknek látóköre csak a szoba egyik sarkától a másikig terjed, nincsenek ideáljaik és nem látnak a távolba.

- Mik a te ideáljaid, bátyám? Lukács megdöbbent.

- Magasabb célokra való törekvés és fejlődés. Mint nulla, csak jelentéktelen része vagyok a nagy mechanizmusnak, de mint szám, mozgató, eleven erő vagyok.

- Szóval első sorban magad akarsz naggyá lenni, ez az ideálod. Én másképp gondolkozom. Szerintem inkább másokért éljen az ember, mint önmagáért. Férjen, gyermeken, szülőkön,

testvéreken kivül távolállókról is lehet gondoskodni; a személyzetről, emberekről, akikkel érintkezünk, utolsó sorban kell a közért dolgozni. Az ember igyekezzék tőle telhetőleg némi napsütést vinni szürke hétköznapokba, attól maga is boldog lesz, kimelegszik.

- Asszonylogika. Természetesen ez a ti feladatotok. Mi, férfiak tágabb teret kapunk.

- Az ideálok nem nőnek répaföldeken, - tüzelt a kicsi asszony, - csak a szív mélyén sarjadnak. Ha sokat emlegetik, máris elvesztik életképességüket. Velük is lehet rablógazdálkodást folytatni. A mindig elégedetlen kapzsik között bizonyára több pannemannt lehet találni, mint köztünk, csendes emberek között.

- Minden asszony azt akarja, hogy övé legyen az utolsó szó, azért inkább nem vitatkozom tovább, - dörmögte Lukács, ámde lelke mélyén nagyon élvezte okos, kedves hugát.

*

Abban a pillanatban, ahogy Weidenstrom Lukács megnyomta a vasrácsos kapu villamos csengőjét, s az hangtalanul feltárult, a villa kavicsos terraszán világos ruhába öltözött fiatal nő jelent meg, kezében tenniszrakettel és könnyű léptekkel sietett lefelé a lépcsőn. A sárga homokos úton szembe találkozott Lukáccsal.

Lukács megemelte kalapját. A fiatal nő könnyed fejbólintással tovább akart sietni, de Lukács megszólította.

- Nem remélhetem, hogy megismer. Ha megengedi eszébe juttatom, hogy Singaporeban... A nő kissé fölényesen bólintott.

- Singaporeban?... Hogyne emlékezném. Csakhogy annak már öt-hat éve, ne vegye rossz néven, ha a nevét elfelejtettem.

„Kis komédiás!” - gondolta Lukács. - „Hitesd el mással, hogy nem tudod a nevem.” Hangosan azt mondta:

- Weidenstrom vagyok. Weidenstrom Lukács.

Umbereit Petrea gyors pillantással mérte végig a férfi külsejét és egy árnyalattal melegebben mosolygott. Tagadhatatlanul jól öltözött ember. Kifogástalan, nehézselyem nyakkendőjének diszkrét szine kitünően illett jól szabott, ezüst szürke, angol ruhájához. Finom panamakalapja is jó helyről került ki, csak nagy, otromba cipője zavarta az összhangot.

- Oh, Weidenstrom úr! Szüleim sajnos nincsenek itthon. Még tiz percnyi időm azonban van. Szabad kérnem?

Petrea választ sem várva sarkon fordult és előrement a ház felé és betessékelte a Lukács fogalmaihoz képest fejedelmi módon berendezett fogadó-szobába.

- No meséljen! Hogy ment sora?

- Jól. Mondhatom, hogy nagyon jól.

Petrea lehúzta keztyűjét és hanyag mozdulattal az asztalra dobta. Még nem ragyogott egy- szerű karikagyűrű gyémántgyűrűs ujján. Lukács örömujjongva vette tudomásul. Petrea erősen megérett az eltelt öt esztendő alatt. Melle és csipője kissé túlságosan is megtelt és a gőgös, kihívó vonás szája szögletében kiélesedett. Lukács szemében azonban semmit sem veszített huszonhat-huszonhét éves szépsége. Jövendőbeli felesége legyen érett nő, derék élettárs, nem beiratlan, fehér lap.

Nagy vonásokban ecsetelte az utolsó öt év eseményeit. Nem is tehetett róla, egészen önkénte- lenül szinezte ki erősebben a dolgokat a valóságnál és a hatás kedvéért imitt-amott vasta- gabban bemázolta az igazságot. Elégtételéül az unott vonás a Petrea arcáról eltünt lassankint és feszült figyelemnek adott helyet.

- Exportüzletet akar itt alapítani? Gratulálok! - mondta a leány barátságosan. - Meglátogatta már Tonner doktort?

- Még nem!

Első látogatása Umbereitéknak szólt Berlinben. Tonner a konzervgyár szállítási osztályát vezeti. Mellesleg találmányokkal is foglalkozik.

- Furcsa ember az a Tonner! - jelentette ki Petrea. - Apám azt állítja, hogy már régen dús- gazdag lehetne. Többek közt feltalálta a vörheny szérumát, seregesen kérik. Azt hiszi, hogy eleget tesz a rendeléseknek? Szó sincs róla. Mihelyt egy találmánya beválik, nem törődik többet vele. Hiányzik az erélyes, céltudatos asszony mellőle. De gyűlöli a nőket.

Petrea az órára nézett és Lukács felállott. Kegyelemben bocsátották el és megigértették vele, hogy látogatását rövidesen megismétli.

Tonner a Halensee egyik házának ötödik emeletén tanyázott. Csengő nem volt az ajtaján, ellenben két kutya haragosan ugatott, mikor Lukács bekopogtatott hozzá. Előbb azonban valóságos indulót kellett legalább öt percig az ajtón dobolnia, mielőtt kinyitották volna neki. Tonner ingujjban, kockás nadrágja zsebébe dugott kezekkel, kitaposott papuccsal vörösharis- nyás lábán, jelent meg a küszöbön.

- No, talán maga sem ismer reám, Tonner? - kérdezte Lukács vidáman.

- Ejnye, ejnye, dehogynem ismerem, jó öreg Weidenstrom barátomat! - Tonner látható öröm- mel húzta beljebb vendégét. - Csak első pillanatra elképedtem, úgy meglepett előkelő meg- jelenése. Meg aztán úgy jön, mintha az égből pottyanna. Sok aranyat ásott odaát?

- Hogyne! - Lukács nevetve nézett körül. Két mocskos kutya fogvicsorítva és dühösen ugrándozott körülötte. Egy kalitkából madarak lármáztak, az íróasztalon legalább tizenkét fehér egér legnagyobb lelki nyugalommal fogócskát játszott. - Micsoda állatseregletet gyűjtött maga köré, Tonner!

- Az állatok pótolják a családot. Például ezt a két kutyát jobban szeretem tizenkét darab pannemannál. Sohase bosszantanak, csak mulattatnak. Ugy-e, Lux? Ugy-e Trideldumdei? Sziveskedjék úgynevezett erkélyemre jönni. Az a fogadószobám. Rögtön megtalálhatja az egyetlen dolgot, amivel módomban áll megkinálni: tiszta, friss levegőt, első kézből.

A keskeny kiszögellésen két ember csak nehezen fért el. Tonner székkel kinálta meg vendégét, azután maga is leült és a barna fapárkányon kilógatta lábát. Levelekből ismerte a Lukács élete folyását, csak nagy találmányáról nem tudott mostanig semmit. Rövid bevezetés után, Lukács előhozakodott titkával. Tonner kezébe vette az aranybarna folyadékkal telt mintaüveget, ledugaszolta, megszagolta és ivott egy kortyot.

- Nem rossz! És mit szándékszik csinálni?

- Tanácsát szeretném hallani. Mondja meg, hogy mit csináljak vele? Tonner nagyot nevetett.

- Tanácsomat kéri? Kedves barátom, eltéveszti a címet! Minden egyéb vagyok, csak nem üzletember. Ha tanácsomat óhajtja hallani, én csak azt mondhatom, hogy örüljön, hogy egy jó dolgot fedezett fel. Biztosítom, hogy hálátlan foglalkozás a találmányok értékesítése. Még ha szabadalmazott dologról is van szó. Egyébként egy receptre még szabadalmat sem kaphat.

- Szép is lenne, ha ilyen nagy horderejű dolgot kiaknázatlanul hagynék. Tudja, hogy szeren- csés körülmények között milliókat lehet keresni ezzel a találmánnyal? Nem is beszélve erkölcsi jelentőségéről...

- Milliókat?... Hm! Három-négy év előtt nekem is volt egy igen jó találmányom. Egy páratlan anaestetikum. Felajánlottam egy világhírű gyárnak, mert valahogy a fejembe vettem, hogy szükségem van néhány szép, sárga csikóra. Természetesen hat hét mulva udvarias lemondó levelet kapok. De egy fél év mulva már forgalomba hozzák az én anaesletikumomat és keresnek nehéz százezreket évenkint vele. Mit tegyek? Perlekedjem? Hogy még az étvágya- mat is agyonbosszantsam? Köszönöm!

- Gyalázat! Nem tűrném el!

- Gyalázat? Istenem, felfogás dolga. Kissé bosszankodtam, nem tagadom. De nem kell sokat gondolni reá. Egyébként boldog ember vagyok, mindenem megvan, ami kell. Umbereit papa belémhabarodott és évi ezer tallért fizet nekem, mert háromszor hetenkint segítek eltölteni estéit. Nem sokat lendítek a gyárán. Ezért a lakásért havi harminc márkát fizetek. Egyedül főzök. Kilencven pfennigért lukullusi lakomát csapok. Itt vannak a retortáim, állataim, köny- veim és a magam ura vagyok. Aki nem tetszik nekem, azt kidobom. Ha elmegyek hazulról, nyitva hagyom az ajtót, Lux és Trideldumdei őrködnek. De ha itthon ülök csendet akarok.

- De azt csak belátja, hogy találmányom, amelyet Weidenstrom néven szándékszom forga- lomba hozni, nagy szerepet fog játszani az alkohol elleni küzdelemben.

- Talán. Ajándékozza oda egy nagy gyárnak a receptjét. Ugy is célt ér.

- Hallja, arra igazán nincs semmi okom!

- Nem akarom kedvét szegni, Weidenstrom. Talán magának sikerül. Akkor majd villát vásárol Grunewaldban, megnősül és él, mint egy kiskirály. Valószinüleg ez a végcélja, erre törekszik, ugy-e, Weidenstrom?

- Nem tagadom, de az emberiségnek is szeretnék találmányommal szolgálatára lenni. Vajjon Umbereiték nem érdeklődnének a dolog iránt?

Tonner felegyenesedett kényelmes helyzetéből.

- Umbereiték? Kizárt dolog! Még a saját szakmájukban sem lehet őket újításokra rávenni. Az öreg minden üzletet leráz a nyakáról és csak egészségének él. A gyárat vezető két fia igazán nem találta volna fel a munkát soha. Egyikükben sincs elég lendület nagyhorderejű elhatáro- zásokhoz. A házban a nők uralkodnak, főképpen Umbereit Péterke.

Tonner magához csalogatta az egyik kutyát, ölébe vette, fejét vakargatta és mély hallgatásba merült. Körülbelül tiz perc mulva elkergette a kutyát és kinyújtotta lábát.

- Higyje el, kedves barátom, hogy semmit sem ér feltalálni valamit. Mindenki találhat fel. De találmányokat célszerűen értékesíteni olyan nehéz, hogy ötszáz közül ötnek sem sikerül. Meglephetné a legmegdöbbentőbb találmánnyal a világot... Tudom is én, valami járművel, amely motor és veszély nélkül emelkedik a levegőbe és pacsirta kisasszonyokkal versenyt repül, mégis husz esztendeig szaladgálhatna egyik banktól a másikhoz, Ponciustól Pilátushoz, míg valaki ezer márkát előlegez a találmányára.

- Ostobáknak tartja a pénzes embereket?

- Nem éppen... A feltalálók szerencséjére, ha pénzt akarnak keresni, vannak bizonyos közvetítő egyének, akik tehetségesen tudnak ilyen üzleteket megszimatolni. Ismerek én is egyet. Friedland Heymann, kereskedelmi tanácsos. Teljesen vagyontalan volt és ma több- szörös milliomos. Az csak ránéz valamire és már egy negyedóra mulva tudja, hogy lehet-e

valamit csinálni belőle és néz reá néhány százezer haszon? Ha megcsinálja az üzletet, rögtön jól megy. Mind az öt világrészben vannak pénzes összeköttetései. Egy szempillantás alatt összehoz egy tizmilliós részvénytársaságot, vagy korlátolt szavatosságú társaságot. Az a maga embere volna.

Weidenstrom fülelt.

- Adja meg a címét. Felkeresem.

- Hm! Csak lassan, fiatal barátom. Ha ma csak úgy házába pottyan, egész bizonyosan futni hagyja. Előbb melegedjék megint meg itthon. Kezdje el a gyártást kicsiben, hogy annak rendje és módja szerint kész számítással léphessen az illető elé.

- Maga még sohasem fordult ehhez a tanácsoshoz?

- Nem. De ő fordult már hozzám. Sajátlábúlag jelent meg a tanyámon és közölte velem szándékát, hogy kapitalistát akar csinálni belőlem. Adjam át neki valamennyi találmányomat. Ott ült, pont azon a helyen, ahol maga. Nemmel feleltem. Köszönöm szépen. Mikor nem hagyott békét és megsokaltam a dolgot, úgy képletesen kirúgtam.

- Tonner, maga megőrült?

- Lehet! Jól érzem magam ebben az állapotban.

Már sötétedett, mikor Lukács elgondolkozva haladt végig a Kurfürstendammon. Az állatkert- nél jegyet váltott és a tömeggel besodródott a nagy étterembe. Nagy gyönyörűséggel élvezte a zenét, a fényt, a kiöltözött emberek fel és alá hullámzását. Forró életöröm lüktetett ereiben. Ereje és tudása valósággal megmámorosította. Neki tartogatta a sors Umbereit Petreát. Most kiküzdi magának, még ha sarkaiból ki kellene is fordítania az egész világot.

Mikor későn, éjfél után hazatért a szállodába, sürgöny várta Sidneyből, Hohensielen át továbbították. Megdöbbenve bámult a kék ceruza írására: „William bátyám automobilbaleset következtében meghalt. Dietrich.”

Lukács még két hetet töltött Berlinben. Ezalatt üzlethelyiséget bérelt a Jakobstrassen. Október elsején el is foglalhatta és könyvelőt, csomagolót és háziszolgát is fogadott.

Umbereitékat mégegyszer meglátogatta, meghívták vasárnap ebédre. Ezzel az alkalommal megismerkedett a ház két fiával is. Teljesen jelentéktelen emberek voltak. Az öreg úr nagyon örült látogatásának és Petrea régi, bizalmas barátként kezelte. Mikor észrevette nyakkendő- jében a szafirköves melltűt, összehúzta szemét és nevetett:

- Ni, még ez is él?

- Hiszen ez volt a talizmánom, kisasszony! Ugy vigyáztam reá, mint a szememre.

- Maga megható, Weidenstrom.

Lukács hizelgésnek minősítette, hogy Petrea egyszerűen elhagyja az urazást és csak nevén szólítja. Délután alkalma nyílott tennisz készségét is bemutatni. Petrea nem fukarkodott dicsé- rettel, az ellenfelet fényesen legyőzték.

- Szeretném, ha állandó partnerem volna a versenyen.

Lukácsnak már ajkán lebegett a válasz, hogy ő is szeretné állandó partnerének, nemcsak egy tenniszmérkőzésre, hanem egész életére. De reményei még nem értek meg teljesen.

*

Szeptember közepén tért vissza új tervekkel, munkaanyaggal és új gondokkal Berlinbe. William Tychsen halála, adott körülmények között igen nagy jelentőséggel lehetett ujonnan nyitandó export-üzletére. Egyelőre Dietrich vezette odaát az üzletet, az örökösök számlájára. Lukács utazása közben nyitva tartotta szemét és reklámcikkek kivitelére határozta magát. Hirdetést adott le az „Export Revue”-ben és máris egész sereg tengerentúli cég érdeklődött, ajánlatokat tett, árúmintákat küldött, melyek mind feldolgozásra és elintézésre vártak. Kezdet- nek elég jól indult az üzlet, de teljes erőfeszítésre szüksége volt ahhoz, hogy a kezdet elé tornyosuló nehézségeken keresztül, biztos és nyílt mederre vezesse hajóját. De nem vihette egész egyéniségét a küzdelembe, mert egyrészt alkoholpótló találmányának elhelyezése foglalkoztatta, másrészt pedig gondolatai igen sokat időztek a Grunewaldban, Umbereit Petreánál.

Ősszel gőzerővel igyekezett találmányát értékesíteni. Egy csomó bank, pénzember, gyáros meg se hallgatta jóformán, hogy miről van szó, csak egyszerűen elutasította. Mások több- kevesebb türelemmel végighallgatták előadásait találmánya korszakalkotó fontosságáról, végül kijelentették, hogy nem fektetik pénzüket bele. Friedland tanácsoshoz is fordult. Szám- talan levélbeli és telefon kérdezősködés után végre sikerült kihallgatásra jutnia a hatalmas emberhez. Belépésekor a tanácsos futólag felnézett munkájából, hellyel kinálta meg és felszólította, hogy adja elő kivánságát. Lukács különösen készült erre a látogatásra, de még öt percig se magyarázhatta találmánya társadalmi és erkölcsi értékét, mikor Friedland türelmet- lenül rászólt:

- Térjünk a dologra, uram, a dologra!...

Alig egy negyedóra mulva Friedland úr felállott és nem éppen udvariatlanul, de túlságos előzékenységgel sem, felszólította, hogy hozza el összes receptjeit, költségkimutatást és minden adatot, ami a továbbiakhoz szükséges. A tanácsos majd áttanulmányozza a dolgot és később nyilatkozik.

Lukács a csüggedésig leverten távozott. Közvetlenül üzlete mellett lakott egy butorozott szobában. Most is, mint hajdan Trubergben, reggel négykor kelt, ötkor már íróasztalánál dol- gozott és napi munkája olykor csak éjfélkor ért véget. Sokszor kimerült, idegei megfeszültek, majdnem, mint Sidneyben, annak idején. A hiábavaló fáradozás, hogy ügyének pénzembere- ket hódítson, az útjába tornyosuló és előre nem látott akadályok, az örökös magyarázatok, még az ő erőteljes szervezetét is megviselték. Talán mégis a Tonner ujjmutatása volt a leghe- lyesebb: kicsiben kezdeni és aztán később részvénytársaságot alakítani. Túlságosan primitív hozzákezdés azonban még se volt tanácsos. Legalább százezer márkát kellett belefektetni. Saját megtakarított pénzére az üzletben mulhatatlanul szüksége volt.

Mikor gondolatai túlságos sokat gyötörte a tőke előteremtése fölött való állandó töprengés, rendesen derűs önbizalom űzte el aggályait. Umbereit Petreában látta jövőjét. A leány gyakran hivogatta magához. Sokszor teljesen egyedül találta. Olyankor Petrea úgy kimutatta vonzódását, hogy Lukács már-már csaknem házassági ajánlattal borult lábai elé. A Petrea szeme veszedelmesen csillogott és vérvörös ajka szinte csókéhesen kinálkozott Lukács felé. Szántszándékkal terelte a beszélgetést kényes témákra és szemmelláthatólag élvezett, mikor Lukácsnak a veriték is kiült homlokára, ha kénytelen-kelletlen a csiklandós kérdésekben nyilatkoznia kellett. Lukács alapjában véve bosszankodott, ha nem hitte volna Petreát finom, nagyvárosi nőnek, szigorúan elitélte volna, amiért olyan nagyon szereti a sikamlós dolgokat. Milyen szemérmes és tartózkodó volt hozzá képest Teréz, vagy a saját testvérei, sőt Evelyn is, aki pedig csókolódzott vele, anélkül, hogy férjhez ment volna hozzá, milyen tiszta volt és felébredni sem engedett közelében szemérmetlen gondolatokat.

Egyszer a Petrea szobájában egy könyvet vett kezébe és lapozott benne, de hamar le is csapta, mintha égetné ujjait. Pfuj, ilyesmit olvasnak előkelő nők? A következő pillanatban azonban

már mentegette is, magyarázatokat talált. Mindez csak a lázas állapotig fokozódó vágyódás, érett asszonyiság tünete lehetett. Miért habozik még mindig? Hiszen már nem senki-semmi és Petrea üzlete, találmánya iránt is érdeklődik. Ő adta a gondolatot, hogy forduljon a berlini alkoholellenes mozgalom egyik vezető emberéhez. Nemrégiben meg is adta a Wartenseck gróf címét, aki ezidőszerint a mozgalom élén áll. A Lukács telefon érdeklődésére a gróf már hajlandónak is mutatkozott tárgyalásokba bocsátkozni.

Mikor Lukács először lépett a világoskék háziruhába öltözött szép férfi, nőies fogadó szobájába, első gondolata az volt: „piperkőc!” Később aztán kisült, hogy egészen jól megértik egymást. Először is Lukács két óra hosszat zavartalanul beszélhetett találmányáról és szociális jelentőségéről. Azután Wartenseck gróf beszélt két óra hosszat mindenféle evolucióról, vallási problémákról, a tisztán monisztikus világnézet értéktelenségéről, s a keresztény tudományok boldogításáról. Végül kijelentette a gróf, hogy rendkivül szereti az ilyen törzsgyökeres, erőteljes, földszagu tipusokat, mint amilyen Lukács és miután a társadalmi jólét legveszedel- mesebb ellenségét ő is az alkoholban látja, érdeklődni fog a találmány iránt s megigérte támogatását. Másnapra újabb találkozót beszéltek meg.

Petrea megkérte Lukácsot, hogy mutassa be náluk is Wartenseck grófot. Főképpen a saját érdekében. Mindenesetre jó benyomást fog tenni a grófra, ha látja, hogy Weidenstrom vagyo- nos, tekintélyes emberekkel érintkezik. Az argumentum hatott. A grófot könnyű volt rábeszél- ni, hogy a legközelebbi vasárnapon tegyen látogatást az Umbereit családnál.

Lukács most már arra az elhatározásra jutott, hogy a legközelebbi alkalommal nyilatkozni fog. Természetesen ezen a vasárnapon, mikor sok vendég volt a háznál, nem talált alkalmat. Nagyobb társaságban különben is rosszul érezte magát. Társalogni nem igen tudott, csekély iskolázottsága is minduntalan napfényre került, sőt gyakran nyelvtani botlásokat is követett el édes anyanyelvén. Természetes tapintata arra késztette, hogy inkább diplomatikusan hallgas- son. Kissé irígyelte az olyan embereket, akik, mint a gróf is, az idegenebb környezetben is rögtön otthonosan tudtak viselkedni. Petrea már egy félórája beszélgetett a gróffal neo- impresszionizmusról... Vajjon micsoda madár az? Lukácsnak halvány sejtelme se volt róla, de azt határozottan tudta, hogyha most közeledne hozzájuk, Petrea nagy gyönyörűséggel igye- kezne kérdéseivel zavarbahozni, s aztán megint megjelenne szája körül a gyűlölt, gúnyos, kellemetlen mosoly, melytől félt.

Szivesen vette a Tonner indítványát, hogy menjenek sétálni.

A férfiak kemény léptekkel haladtak és csakhamar elhagyatottabb vidékre értek a Grunewald- ból. Kellemes séta esett a világos, márciusi délutánon. Jó óra hosszat mehettek egymás mellett szótlanul, mikor Tonner, aki egész rendes polgárias külsőt vett fel sötét ruhájával, megszólalt.

- Bocsásson meg, ha legbelsőbb magánügyei felől kérdezősködöm, Weidenstrom. Egész komolyan el akarja venni Umbereit Petreát?

- Igen, Tonner; bámulom éles megfigyelőképességét.

- Ne vágjon neki, Weidenstrom. Kosarat kap. Mire való volna?

- Dehogy kapok kosarat.

- Azt hiszi, azért, mert Péterke szerelmes magába vagy legalább is úgy tesz? Tetszik neki, kétségkivül. Ha a kedvese akar lenni, bizonyára csak a kezét kellene kinyújtania érte és máris beléje hull, mint egy túlérett, hibás körte.

- Tonner! Mérsékelje kifejezéseit.

- De elvenni... Istenem! Umbereit Petreának rettenetesen kell már férfi. Nem is lenne nagyon válogatós, csak azt kivánná, hogy parádés férfi legyen... már legalább is társadalmi

szempontból... és maga, Weidenstrom, nem az. Például maga közkatona volt. Természetesen úgy illik, hogy az ember hazafiasan érezzen és rajongjon a hadseregért, de egy hajdani baka sohasem szalonképes. Ha önkéntes lett volna, vagy ha egyáltalán nem szolgált volna, kedve- zőbben állana a helyzete. Vagy ha néhány millióval szépíthetné a közkatonai szépséghibáját, akkor is megbocsájtanák. Egyébként pecsét alatt és írásban adhatom, hogy Umbereit Petrea semmi körülmények között sem megy olyan férfihoz nőül, aki katonai szolgálata alatt ugyanolyan rangot viselt, mint a szakácsnője kedvese.

- Ostobaság!

- Természetesen ostobaság, de ezzel még korántsincs elintézve az ügy. Nem szeretném Umbereit Péternek azt a diadalt megszerezni, hogy magát kosárral küldje haza. Azonkivül szeretném, ha megtarthatná az Umbereiték vendégszerető házát. Természetesen ha kosarat kap, nem lesz kedve többet odajárni. Én, a magam részéről fütyülök a társadalmi formákra a maga boldogulásához azonban szükséges ilyesmivel is törődni.

Mindketten meglassították lépteiket. A Tonner meleg hangja nem tévesztett hatást.

- Mit is nyerne ezzel a leánnyal? Nem magának való asszony! Jól ismerem a család vagyoni viszonyait. Nem olyan nagyon gazdagok. Péterke százhuszezer márka hozományt kap, éppen, mint a testvére. Ebből legalább huszezer kelengyére kell. Nagyon téved azonban, ha azt hiszi, hogy a fennmaradó százezer márkát kézhez kapná. Valamilyen módon feltétlenül biztosítanák őnagysága részére és kamatait gombostűpénznek használná. Lakbért, háztartást, cselédeket, hasonló kiadásokat természetesen a férj fedez és évi négyezer márka kamattal rendelkező hölgy természetesen huszezer márkát igényel férjétől a háztartásra.

Lukács kedvetlenül hallgatott. Lelke mélyén igazat adott Tonnernek. Már ő sem gondolkozott úgy, mint Singaporeban. Mostanában alkalma nyílott Petreát megfigyelni otthon és szerelme elpárolgott, mindazonáltal Petrea minden hibájával és fogyatékosságával együtt közelebb állott szivéhez, mint a feddhetlen jellemű, előkelő hölgy, akinek régebben látta.

- Különös tehetsége van magának is ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét mindentől - mondta bosszúsan. - Ugy állítja be a dolgot, mintha leghőbb vágyam volna jövendőbeli feleségem hozományát megkaparintani és önző célokra felhasználni, holott megdupláznám, sőt megtizszerezném pénzét. Saját nyolcvanezer márka vagyonom is az üzletben fekszik. A munkaképességem csak többet ér százezer márkánál, nem is beszélve a találmányomról. Azt is közösen élvezzük. Férj és feleség közt nem lehet enyém-tiedről szó.

- Hajdan csakugyan úgy volt, husz év előtt. Manapság a férj törvény szerint köteles felesé- géről és gyermekeiről gondoskodni, viszont az asszony vagyonához a férjnek semmi köze. Azonkivül magának fia is van. A legideálisabban gondolkodó sem tekinti nyereségnek az elődjéről rámaradt kis nefelejtset. Legfeljebb számol ezzel a körülménnyel is. Umbereit szépen megköszönné a mostoha fiút!

- Majd meglátjuk! Tonner sóhajtott:

- Nem lehet segíteni azon, aki nem fogad el tanácsot. Ám próbáljon szerencsét, de járjon el óvatosan és ne zárja el maga mögött az Umbereit házba vezető utat.

Wartenseck gróf csakugyan elismerésre méltó buzgalommal vette pártfogásába a Weidenstrom találmányát. Ritkán mult el nap, hogy ne nézett volna be a Lukács irodájába és ne számolt volna be útjai, próbálkozásai eredményéről. Rendszerint otthonosan letelepedett és legalább egy óra hosszat szónokolt lelki evoluciók szükségességéről és minden anyagiasságot túl-

szárnyaló szellemi fogalmakról. Lukács szivesen hallgatta, amellett megvoltak a maga nézetei a szellemi és anyagi életről és őrült, ha figyelmes hallgatója előtt ő is megnyilatkozhatott.

- Egyébként, - mondta egy ízben Wartenseck, - még meg kell köszönnöm, hogy a kedves Umbereit családdal megismertetett. Petrea kisasszony osztja életnézeteimet. Szerdán találkoz- tam vele áhitatos estélyünkön a filharmóniában. Ha a jelek nem csalnak, erős imádságos fluidum tölti el, még pedig az a titokzatos, isteni őserő, amely sajátos kedélybeli tulajdonsá- gokkal és akaratkoncentrációval párosulva, teljes gyógyító eredményeket ér el. Most tanítom is egyébként és remélem, hogy sikerül a tökéletes megismerés útjára vezetnem. Kétségkivül kiváló tudású nő lesz. Pénteken találkozunk nála, úgy-e? Petrea kisasszonynak a születésnapja lesz.

- Valószinüleg! - Lukács kissé meghökkenve viszonozta a tudományos gróf kézszoritását. Mi az ördög? Umbereit Petrea is a keresztény tudományokkal foglalkozik? És ezt a szószátyárt meghívják a Petrea születésnapjára és neki, a ház mindennapos barátjának egy szót sem szólnak! Lukács olyan dühösen járkált irodájában fel és alá, mint ketrecében az oroszlán.

Ki ismerheti az ilyen komplikált asszonyi lelket? Végül még csakugyan fejébe száll a szőke piperkőc fecsegése. Igazán legfőbb ideje, hogy gyors elhatározással dülőre hozza az ügyet.

A születésnap reggelén nagy rózsacsokrot küldött Petreának és délben meglátogatta. Petrea csodálkozva kiáltott fel:

- Honnan tudta?...

- Wartenseck gróftól.

- Milyen fecsegő! Remélem, maga is eljön ma este.

- Ha nem zavarom!

- Elragadó asztalszomszédnőt osztok ki magának! Tanítónő. Rokonunk. Nagyon kedves teremtés. Jól tenné, ha komolyan foglalkozna vele, elvégre előbb-utóbb nősülésre is kell gon- dolnia. Még pénze is van a leánynak. Igazán örülnék, ha házasságközvetítői díjat érdemelnék.

Petrea nevetve haladt el Lukács mellett és látszólag nem vette észre, hogy elsápad és csodálkozik.

Lukács még öt percig maradt. Az előszobában Petrea még egyszer feléje lebegett.

- Bizonyosan eljön, úgy-e? Senkit sem hívtunk meg, a barátaink minden évben hivatlanul gyülnek össze nálunk ezen a napon...

Kacéran mosolygott Lukácsra, bólintott, jelentőségteljesen szorította meg kezét, de ezuttal Lukács nem állott kötélnek. Érzékeny bőre a legfinomabb tűszúrásra is reagált. Együgyüsége és tapasztalatlansága talán félrevezethette és ideig-óráig elhomályosíthatta tekintetét, de ha bizalmatlansága felébredt, figyelve őrt állott és ébersége gyakorlott detektivén is túltett.

Mintha valaki fátyolt oldott volna le szeméről, hirtelen a maga teljes valóságában látta Umbereit Petreát és hálát adott Tonnernek és az Istennek, hogy házassági ajánlattól megóvták. Szinte hallotta a leány kihívó nevetését: „El akar venni, Weidenstrom? Igazán megható!”

Nem, rajta ne nevessen diadalmasan a szívtelen teremtés. Nem fogja lehorgasztott fejjel a bús szerelmest játszani. Este felöltözködött vadonatúj selyemmel bélelt szmokingjába, fehér szegfüt tűzött gomblyukába és tetszelegve állott a tükör elé.

Első izben rosszul érezte magát a „fecskefarok” és a „pincérviselet” ruhákban, de most már beleszokott és izmosnak találta magát benne. Ruha teszi az embert. Bármilyen takarékosan élt is, a legjobb cégeknél dolgoztatott. Régen rájött, hogy a jó megjelenés önérzetet, biztos fel- lépést ad.

A kis, kerek asztalnál vacsoráltak. Petreát Wartenseck vezette asztalhoz. Weidenstrom tőle telhetőleg udvarolt az „elragadó teremtésnek”, aki már elvirult és szemüveget viselt. Bár- mennyire is foglalkozott szomszédnőjével, semmi sem térítette el figyelmét attól, ami a szom- széd asztalnál történt. Ott Petrea ült az asztalfőn. Kiváncsi kárörömmel nézte, hogy mennyire igyekszik a grófnak kedveskedni. Wartenseck tartózkodóan viselkedett. Imitt-amott, ásvány- vizet kortyolgatva, vetett egy-egy szót oda.

Körülbelül harminc vendég lehetett jelen, valamennyien a ház bizalmas, jó barátai. Lukács már több izben találkozott velük. Asztalbontás után feketekávét ittak a nagy szalonban. Egy fiatal hölgy a Kevlári búcsút szavalta és néhány Salzer-féle parádés költeményt. Két fiatal- ember közkivánatra box-mutatványokat produkált. Sportról beszélgettek. Az egyik Umbereit- fiú a napokban megismerkedett kaszinójában egy atlétával, aki csodálatos erőmutatványaival mulattatta a télikert közönségét. A kaszinóban egy tallért ketté tört.

- Olyan nagy dolog az? - kérdezte Lukács nyugodtan. - Azt hiszem, hogy azt én is meg tudnám tenni.

- Mutassa, mutassa! - ujjongott Petrea. - Borzasztó nehéz lehet. Lukács elővette pénztárcáját és egy hárommárkást vett elő.

- Tessék vigyázni!

Visszahajtotta kabátujját és két kézre fogta a pénzdarabot. Mindenki körülállta, hogy lehe- tőleg közelről legyenek a mutatvány szemtanui. Pillanatig megpattanáshoz közel feszültek izmai. Kemény ropogás. Aztán kitörő elragadtatás. Lukács az asztalra dobta a középen ketté- tört pénzt. Ujjai kissé véreztek. Zsebkendőjével letörülte, aztán kiment kezet mosni. Homlo- kán az erek kidagadtak és szive erősen dobogott a megerőltetéstől. Amint öt perc mulva felfrissülve és a kimerültség minden nyoma nélkül visszatért, Petrea odaszólt:

- Kedves barátom, ezt ügyesen csinálta!

- Vagy tudja az ember, vagy nem tudja! - felelte Lukács.

Petrea csillogó, sóvárgó szemmel mérte végig a Lukács magas, szabályos alakját.

- Mindjárt táncolunk! - súgta. - Magának adom az első keringőt.

- Nagyon kedves, de sajnos el kell mennem. Ma kemény napom volt.

- Miért?

- Dolgoztam! Rengeteg dolgom van! Bocsásson meg!

- Istenem, ilyen atléta és már éjfél előtt ágyba vágyódik. De nemsokára megint kijön, ugy-e? Majd telefonálok.

Wartenseck is odalépett.

- Ha megengedi, Weidenstrom úr, magához csatlakozom.

- Oh, maga is elmegy? Weidenstrom elviszi a vendégeimet. Nem engedem meg! Wartenseck a rábeszélés ellenére is távozott, Weidenstrommal együtt.

- Nincsenek előitéleteim, higyje el, - mondta Wartenseck, - ezek a hölgyek és urak egyenkint mind rendkivül kedves emberek, de együttesen túlságosan reám nehezednek. Nem tudom élvezni őket. Nyomják a gyomromat.

- Nem értem egészen, kedves gróf. Milyen fajtájú emberekre gondol? - kérdezte Lukács és szája egyik szögletéből a másikba tolta szivarját.

Wartenseck sóhajtott.

- A széles, terpeszkedő, túlságosan jóllakott emberekre.

- Igen... ezek átlag emberek... egész életükben jól ment soruk.

Wartenseck indítványozta, hogy menjenek egy darabig gyalog. Nincs még késő és beszélhet- nének egyet-mást üzleti ügyeikről. Lukács viszont azt ajánlotta, hogy menjenek egy belvárosi étterembe, üljenek le egy-két órát jó bor mellett. Aludni még egyáltalán nem volt kedve.

- El ne árulja szándékait senkinek... az alkoholellenes mozgalom messiása... Az étterembe elmegyek szivesen, de csak szódavizet iszom.

- Mértéktelen alkoholélvezetnek magam is ellensége vagyok, de egy üveg jó, vörös bor meggyógyítja a beteg testet is, a lelket is.

Lukács intett egy üres autónak és huszonöt percnyi út után a Friedrichstadt egyik borozójában voltak. A helyiség üresebb volt, mint rendesen. Jó helyet kaptak és zavartalanul beszélgettek. Lukács nehéz, bordeauxi óbort rendelt és két poharat. Wartenseck már csak igen gyengén tiltakozott, mikor Lukács megtöltötte poharát. A második pohárnál megeredt a nyelve. Semmi sikertelenség és fáradozás még nem szegte kedvét eddig és reméli, hogy most már sikerülni fog a részvénytársaságot összehoznia. Összeköttetésbe lépett valakivel és végre reméli, hogy eredményt érhetnek el. Wartenseck ugyan természetesen tisztán ideálizmusból fáradozik az ügyben, de mégis rengeteg időt tölt el és elvégre üzlet, mégis csak üzlet... Ha sikerül közreműködésével a kivánt részvénytársaságot összehozni, vagy néhány kapitalista bizalmát megnyernie és érdeklődésüket felköltenie, akkor joggal kivánhat némi kárpótlást fárado- zásáért.

- Ha csakugyan nyélbeüti a dolgot, - felelte Lukács némi nagyképűséggel, megelégszik az alaptőke tiz százalékával?

Wartenseck helyeslőleg bólintott. Lukács szemében pajkosság csillant.

- Nagyon szépek a nagy ideálok, de csak akkor, ha hasznosíthatók, ha éles szemmel ismerik fel a praktikus élet követelményeit és alkalmazkodnak hozzá. Azt hiszem, hogy Umbereit Petreát is azért találja vonzónak, mert benne a szellemi fluidum összeolvad materiálisztikus világnézettel.

- Materiálisztikus világnézettel? Nem merném állítani. Petrea kisasszony erőteljes ember, sokra becsülöm. Természetesen csak az embert látom benne, nem a nőt. A nőt, mint olyant egyszer s mindenkorra elintéztem. Ha nem így volna, talán hibának minősíteném Petrea kisasszonyban, amit mint ember és mint tudós bámulok benne.

- Szegény Péter, nagyot csalódna, ha tudná! - Lukács kárörömmel nevetett, ami pedig nehézkes lényétől távol állott. - Ugy látom, hogy nagyon el van ragadtatva öntől.

- Ugyan! Rokonlelket lát bennem! Olyan természetet, mint Umbereit Petrea, mindig idegenek vérrokonaik között.

Lukács még egy üveg bort hozatott és rábeszélésére a gróf is vele ivott és a vörös délfrancia bor közlékennyé tette. Az ötödik pohárnál már elmesélte Lukácsnak egész élettörténetét, a két Wartenseck grófnével együtt, akik még mindig viselték a drága pénzen vásárolt nevet. A gróf látnoki szemmel nézett a messzeségbe és szép gondolatait mintha végtelen karikáról gombolyította volna le. Végül visszatért az örök témára: a nőre.

- Amíg az ember fiatal, talányosnak, érthetetlennek, kifürkészhetetlennek hiszi a nőt. Valóság szerint azonban a női természet a legegyügyűbb, legjelentéktelenebb a nap alatt. Száz hosszú hajú, rövid eszű átlagnő között talán öt erős nő akad, aki önmagát ismeri és szint mer vallani. Az ezer asszony közül, akiket ismertem, csak egyet találtam, akinek lelkületével érdemes volt foglalkozni, aki anyagot nyújtott lelki analizisre. Kedves, finom idegzetű, szellemes asszony. Az egyetlen, akit igazán szerettem.

- És, ha szabad kérdeznem, miért nem csinált harmadik Wartenseck grófnét belőle? A gróf mélabúsan nézte felemelt poharát.

- Visszautasított. Művésznő, ösztöne nem csalt, utat tört magának. Ma igazán hírneves, de mégse boldog. Nemsokára Berlinbe jön. Miután éveket töltött távol, itt elidegenedett, most írt, hogy szerezzek lakást neki. Nekem írt!... Olyan boldoggá tett vele!

A gróf elővette tárcáját, kotorászott benne és mélyen kivágott, empir ruhába öltözött, bájos női arcképet vett ki belőle.

- Itt van! Ugy-e csodálatos?

Lukács odanézett, megdöbbent és a kép után nyúlt.

- Hiszen ez Brand Evelyn!

- Brand Evelyn! Ismeri az isteni nőt?

- Isteni!? Nagyszerű! Unokatestvérek vagyunk, harmadik ágon, azonfelül gyerekkori barátok.

- Maga?

A gróf csodálkozó felkiáltása kissé bosszantotta Lukácsot.

- Igen, én, szolgálatára. Tehát önnek is kosarat adott?

- Nekem is!

Az „is” szó végtelen csodálkozást, kétkedést, lekicsinylést, haragot, gúnyt fejezett ki.

- Igen, évekkel ezelőtt kosarat kaptam isteni unokanővéremtől, habár előzőleg elég nyomaté- kos tanujelét adta isteni kegyének.

Wartenseck szótlanul vette ki a Lukács kezéből az arcképet. Mikor Lukács újból tölteni akart, kijelentette, hogy nem iszik. Ideje hazamenni. Meglehetős sietve és hidegen búcsúzott.

Lukács még egy darabig ott ült a harmadik üveg mellett. Hosszú volt még az éj, igen hosszú ahhoz, hogy álmatlanul töltse. Az isteni Evelyn! Lukács csendesen nevetett. Ma megint bizo- nyítékot kapott a nő isteniségéről. Ha Petrea kivánsága szerint menne a dolog, ő a kedvese és a gróf a férje volna. Most azonban két szék közé került. Ugy kell neki. Persze, ha nem veheti el Petreát, nem is rendezkedhetik be hozományával találmánya gyártására. Szilárdan kell állania saját lábán... saját erejére van utalva. Igy is jó.

Még egy órahosszat vándorolt az utcákon, a hársfák alatt, a brandenburgi kapuig, megint vissza a kastélyig, míg végre zeneszó és lágy asszonyi nevetés egy mulatóhelyre vonzotta. Valaki éppen távozott, annak a helyét foglalta el. Amerikai italt hozatott magának és figyel- mesen nézte a körülötte zajló életet. Egy kis, fekete nő ült asztalához és beszélgetni kezdett.

Lukács egy pillanatig kedvet érzett kárpótlást keresni a csinos, kis fekete nőnél a társaságbeli nőknél szenvedett sikertelenségéért. Ez a szerelem nem jelent kötelezettséget, az ember rögtön tisztában lehet vele, hogy mit akar és meddig terjednek igényei. Míg a kis fekete szalmaszálon szürcsölgette a sherryt, Lukács hirtelen a kis maori leányra gondolt, az ujzeelandi gejzerek között és abban a pillanatban olyan undort érzett a festett, kiöltözött személy iránt, hogy egy aranyat dobva az asztalra, valósággal kifutott a helyiségből.

*

Egy októberi délutánon Wartenseck Theodor, gondosan selyempapirba göngyölt csokorral, messziről látszó türelmetlenséggel sétált fel és alá a pályaudvaron.

Multjában sok nő fordult elő, többé-kevésbé szerette őket, vagy azt hitte, hogy szereti, de gondolataiban és szivében soha, senki olyan helyet nem foglalt el, mint Brand Evelyn.

A visszautasítás annak idején nem tette túlságosan szerencsétlenné. Az Evelyn levelei soha nem nyújtottak semmi reményt arra nézve, hogy érzelmei megváltoztak, de így is színt hozott, minden elfoglaltsága mellett is, egyhangú legényéletébe.

Pont négy órakor berobogott a feketén kígyózó hamburgi vonat. Az egyik első osztályú kocsiból fehér zsebkendő lengett Wartenseck felé.

A grófnak a vonat után kellett szaladnia és kissé lihegve állott a vaggonajtó előtt, amelyből egy szürkeruhás nő szállott ki, idősebb, szemüveges úr és egy nyurga fiú kiséretében.

- Milyen kedves, hogy elém jött!

A gróf meghatottan dadogott néhány üdvözlő szót és hogy nagyon, nagyon örvend, hogy viszontláthatja Evelynt és szolgálatára állhat. Azután az Evelyn fiát köszöntötte, aki már bemutatkozott:

- Zuheide Erich!

A Bristol szállodában már meg voltak rendelve a szobák. Itt fognak lakni, míg Evelyn berendezi a Lützow-téren bérelt lakást.

Evelyn útközben arról beszélt, hogy már betegesen vágyódott Berlin után. Elragadtatva nézte az utcai élet ismerős jelenségeit. Derűs, ünnepi hangulata Wartenseckre áradt. Nem is lett volna hazatérés, ha nem várja ismerős arc a vonatnál. Wartenseckre gondolt és megható ragaszkodására. Ne haragudjék, hogy ritkán akadt ideje leveleire válaszolna. Minthogy a honvágy most mindent ragyogó színben tüntetett fel előtte, a grófra is jutott a fényből, habár a limonádés apostol kissé fárasztó lehet állandó használatra... Ugy kéthetenkint vasárnapi vendég... de nem mindennapos barát.

A szálloda előcsarnokában Evelyn elbúcsúzott Wartensecktől és kérte, hogy egy óra mulva keresse fel.

A gróf leült egy karosszékbe és az utolsó félóra hangulatának utóhatásait élvezte. Még az óra letelte előtt megjelent az Evelyn komornája és felhívta úrnőjéhez.

Evelyn fekete tüllruhával cserélte fel utikosztűmjét. A fekete szín gyönyörűen illett fehér bőréhez, de így szemtől-szemben Wartenseck mégis úgy vette észre, hogy az utolsó évek mozgalmas élete nyomot hagyott az Evelyn arcán. Lehetséges, hogy a hervadás első jelei még kiemelték arca finom szépségét, de a fiatalság határozottan letünt.

A komorna kinai porcelláncsészékben, nehéz, ezüstmonogrammos evőeszközzel adta be a teát.

Evelyn amerikai életéről beszélt. Tavasszal súlyos csapás érte a társulatot a Wibbins halálá- val. Váratlanul, San Franciscóban történt a szerencsétlenség. Valami agybajt kapott, két napig eszméletlenül feküdt és hirtelen meghalt. Végrendeletet nem hagyott hátra és örökösei hamarosan felmondták Lutowiecknak és Maloffnak a társulatban fekvő tőke egy részét. A fényes sikerek mindazonáltal biztosították exisztenciájukat. Letarolták a déli államokat és megint európai vendégjátékra gondoltak. Evelyn azonban nem tartott velük, békességben megvált két igazgatójától és egy amerikai filmvállalathoz szerződött. A vállalatnak Európa minden nagyobb városában van mozgófényképszinháza. Berlinben négy szinházat is szándé- koznak nyitni. A legelőkelőbb, Potsdamer Platzon már szeptemberben megnyílik. Evelyn szerződésében kikötötte, hogy Berlinben lakhassék. A társaságnak itt is volt filmgyára és felvevő műterme.

Majdnem egész este Evelyn beszélt folyton. Élénk elbeszélését olyanformán építette fel, mint egy levegős, szellős házat, minden oldalról be lehetett látni. Fiának neveltetése is megkivánja, hogy néhány évet nyugalomban töltsön. Erich gimnáziumot fog végezni, érettségit tesz és önkéntesi vizsgát. Nagyon szeretné, ha főiskolai pályára menne, de egyelőre zenéért él, hal.

Erich nagyon hasonlított anyjához, csak szeme volt nagy, szürke és olykor egész sötét barná- san csillogott. Nem vett részt a társalgásban, de okos, józan feleletei észről és egyéni felfo- gásról tanuskodtak. Evelyn és a nevelő úgy bántak a tizennégy éves fiúval, mint felnőtt férfiúval. Látszott, hogy lelki életére úgy vigyáznak, mint valami ritka, pompás növényre.

A gróf távozóban kérte Evelynt, hogy rendelkezzék vele.

- Jó, jó! - nevetett Evelyn. - Maga Berlinben az egyetlen barátom. Mindenesetre nagy hálára kötelez. Talán igen is gyakran fogom idejét igénybe venni.

- Anyám, - mondta Erich, - ez az ember tetszik is nekem, meg nem is. Nem hiszem, hogy valami gonosz, vagy alávaló cselekedetet elkövetne, de...

- Nem, Wartenseck grófban nincs elég erő ahhoz, hogy valami nagyon rosszat, vagy valami jót elkövessen. Egyénisége nem elég kifejezett. A természet elvétette az anyagát és acél helyett viaszból gyúrta.

Megérkezésük után két héttel, már beköltöztek az új lakásba.

Az állatkert vöröses, bronz szinezete már lassankint citromsárgává fakult. Evelyn a Tattersall- ban lovat bérelt és naponta korán reggel kilovagolt. A késő őszi hangulat sokszor mélabúsra hangolta. Élete fel és alá hullámzott, de a boldogság magaslatára sohasem emelkedett.

Egy reggeli lovaglásnál Zuheidéval találkozott. Zuheide köszönt. Hirtelen megfordította lovát és odalovagolt Evelynhez.

- Jó reggelt, Evelyn!

- Jó reggelt!

Evelyn kezet nyújtott. Zuheide nem festette már haját és szakállát feketére és a szürke tincsek halántékán jól állottak.

- Hallottam nagy sikeredről és igazán örvendtem. Hosszabb ideig maradsz Berlinben?

- Remélem, hogy nagyon sokáig.

- Filmcélokból?

- Igen, ide csúsztam!

- Az nem csúszás! A filmszinháznak nagy jövője lesz.

Zuheide az utóbbi években elég sokat csalódott. Az új szinház nem jövedelmezett elég jól, kézről-kézre került. Saját vagyonából is sokat áldozott reá, de végül gazdag házassággal pótolta veszteségét.

Az első tiz perc után bizalmas beszélgetésbe melegedtek. Zuheide beszámolt az Evelyn régi ismerőseinek sorsáról.

- Tulajdonképpen bizonyosra vettem, hogy nemsokára férjhez megy. Evelyn nevetett.

- Nem akarok csípős lenni, de megelégeltem az állitólag az égben szabadalmazott berendez- kedést és nem kivántam megismételni.

- Viszont nekem úgy megtetszett, hogy szivesen megismételném, - tréfálkozott Zuheide. - Megengeded, hogy meglátogassalak?

- Miért ne?... Azaz, hogy... mégis Erichért... inkább nem.

- Hm... ha úgy gondolod! Talán találkozunk véletlenül máskor is.

- Talán!

A ló tovább ügetett lefelé az úton. Friss széláram sárga leveleket rázott le a fákról. A pázsiton reggeli, csillogó pára feküdt végig. Evelyn élvezte a ló tollmelegségű izmait teste alatt. Az erőteljes állat orrából pára szállt fel.

Sajátságos, az imént mellette lovagoló férfi, akivel semmitmondó dolgokról beszélgetett, a férje volt egyszer és most még a szive se dobbant hangosabban, amint megpillantotta. Össze- hasonlította férjéhez való viszonyát a Wibbins barátságával. Csak egy szavába került volna és az amerikai készséggel tette volna lábai elé nevét és nagy vagyonát. Jellemző, hogy aki hozzá közeledik, mindig legitim vágyakat nyilvánít. A Wibbins rajongó hódolata tulajdonképpen teherként súlyosodott reá és halálának híre, ha megdöbbentette is, mégis felszabadulást jelentett.

Minden oszlopon, minden messzire látszó falfelületen óriás betűk hirdették a nagy amerikai

„Főnix” filmszinház megnyitását a csodálatos darabbal: „Puszták gyermeke”, a főszerepben Brand Evelynnel.

A megnyitóelőadáson Evelyn végignézte saját magát fiával és Wartenseck gróffal egy első emeleti páholyból.

Az előadás végén indulásra készen állott a közönség. Evelyn is öltözködött, mikor a páholy- nyitogató több csokrot hozott be, többek között dr. Friedland névjegyével csodaszép orchideá- kat és Zuheidétól La Francé rózsákat.

A lepkeszerű orchidea régi emlékeket keltett Evelynben. Évekkel ezelőtt Friedland doktor éppen ilyen orchidea csokrot nyújtott át.

Az utolsó évek mozgalmas élete kissé megviselte az Evelyn egészségét. Ideges zavarokhoz még álmatlanság is csatlakozott ráadásul. Ma éjjel sem tudott elaludni. Nyomasztó rémképek árnyszerűen keringtek ágya fölött.

Vajjon nem jelent-e lecsúszást ez az átalakulás szinpadról, filmre? A film Duseja, írják róla, - milyen ostobaság. És vajjon meddig maradhat a film Duseja? Mindenesetre messze túlszárnyalja alakításaival kartársnőit. De milyenek azok a kartársnők! Szegény kis ripacsok, tehetségtelen dilettánsok, akik néhány fillérért ledarálják kötelességüket. Evelyn sem kapott sohasem olyan nagy fizetést, amilyenről a lapok írtak, de mindenesetre fedezhette óriási kiadásait jövedelméből. Mindent megvett, amihez kedve kerekedett, fényűzéssel rendezte be

otthonát, nagystilű életet folytatott és nem sokat gondolt jövőjével. A pénzt mindig csak eszköznek tekintette és a bankokban csak mindig jelentéktelen összegek szerepeltek folyó- számláján. A filmtársaság harmincötezer márkát fizetett neki évenkint. Abból meg lehet élni. Olykor azonban mélabús gondolatok fogták el és lassankint kisértetekké növekedtek. Hát- hogyha a filmjáték csak első lépcsőfokot jelent a lecsúszásban nyomor és inség felé?

Későn délben ébredt fel.

Friedland doktort jelentették be. Kissé megvállasodott, de megtartotta fiatalkori előkelő megjelenését. Jogi vizsgái után egy évig Londonban dolgozott egy bankban és mint jog- tanácsos lépett be később egy nagyszabású berlini pénzintézetbe. Hivatalos elfoglaltsága mellett maradt elég ideje régi, művészi kedvteléseire is. Egyik kis szobrát „A szorongatott Ámor”-t a legutóbbi műkiállításon öt példányban vették meg. Egyik képe, a müncheni kiállításon igen nagy port vert fel és elismerő kritikát kapott. Ezidőszerint műépítészeti tervekkel foglalkozott. Szülei zehlendorfi villáját az ő terve szerint építették és rendezték be.

Evelyn figyelmesen hallgatta. Emlékezett hajdani művészi hajlamaira, de nagyon meglepte, hogy ily sokoldalú és tevékeny művészetté fejlődött az idők folyamán. Friedland szomorúan mosolygott:

- Sok embernek van valamilyen tehetsége, jótulajdonsága, de elnyeli a hétköznapi élet és csak valami nagy megrázkódtatás után ébrednek tudatára, s hozza napfényre tulajdonképpeni hivatásukat.

Evelyn hosszú, gyöngyökkel megszakított láncával babrált. Hirtelen eszébe jutott a rövid jelenet a Kaiserhof bankettjén. Megbotránkozása jeges lehűtést árasztott az ostoba fiúra, úgyhogy elvörösödve és leforrázva távozott. Akkoriban tapintatosnak találta, hogy többet nem kereste fel. Most azonban igazán kedves, hogy eszébe jutott és eljött.

- Legközelebb megnézem a műtermét. A Friedland arca felragyogott.

- Nagy örömet szerez vele, nagyságos asszonyom!

Mikor elbúcsúzott, Erich lépett a szobába. Feszesen meghajolt. Evelyn mérgelődött kissé hideg viselkedésén. Jól ismerte fiát és tudta, hogy Friedlandot nem találja rokonszenvesnek.

Egy hét mulva beváltotta igéretét. Sétakocsizás alkalmával megállította kocsiját Zehlendorf- ban a Friedland villája előtt.

Friedland doktor sugárzó arccal sietett eléje és bevitte műtermébe. Művészetének termékei sajátságos ellentétben állottak a terem szigorú ridegségével. Izléses, könnyed, játékos dolgok voltak. Kedves gyermekcsoportok, szelid őzek, virágok, bájos genreképek és elragadó kis, falusi ház modellek. Evelyn inkább udvariasságból, mint meggyőződésből csodált meg mindent. Mikor körüljárták a termet, Friedland kinyitott egy régi szekrényt és egy vázlatot vett elő. Evelyn meglepetéssel ismert saját arcképére benne.

Friedland figyelmesen nézte.

- A Szent Szív első előadásának éjszakáján készült a vázlat. Leírhatatlan kedélyállapotban értem haza. Fájdalom, szégyen, harag elvette minden életkedvemet. Azt hittem, hogy soha többet nem kerülhetek szeme elé. Mialatt keserű gondolatokba merültem, mellettem hevert a töltött revolver, szinte gépiesen futott ceruzám végig egy papirlapon, s önkénytelenül lerajzoltam arcát. Órákig dolgoztam azután rajta, munkaközben lassankint megnyugodtam. Nagyságos asszonyom, akkor mulatott rajtam. Pedig azt hiszem, hogy soha senki sem szeretett olyan önzetlenül és olyan forrón, mint én, az éretlen gyerek, akinek nézett.

Evelyn megdöbbenve hallgatott.

- Most már azonban ugy-e maga is nevet a gyerekbetegségen?

- Nevetek-e? Nem mondhatnám, igen nagy fordulatot jelentett életemben az az éjszaka. Ha meg akar ajándékozni barátságával, amit remélek, szükségesnek véltem mindezeket elmon- dani. Megengedi, hogy most anyámnak bemutassam?

Friedland tanácsos és neje éppen a télikertben villásreggeliztek, mikor fiúk belépett vendé- gével. Mindketten örömüknek adtak kifejezést, hogy az ismert nevű művésznőt házukban köszönthetik.

Evelyn vagy tiz percig beszélgetett a házaspárral és ez alatt az idő alatt megértette, hogy Friedland Brunó miért fejlődött azzá a kellemes, de határozatlan egyéniséggé, aki tetszik, anélkül, hogy kielégítené az embert. A vaskos bankár és törékeny, előkelő asszony között nem lehetett belső, lelki kapocs. Brunó inkább anyjára ütött és az apai vér benne negativ vonásokban nyilatkozott.

A zehlendorfi látogatás mély benyomásokat hagyott lelkében. Néhány hét mulva igen gyakran látták Friedland Brunót társaságában és kettőjük barátságához suttogva fűztek kommentá- rokat.

*

A kis Weidenstrom export-cég határozottan megsínylette, hogy tulajdonosa érdeklődése megoszlik. Ha üzletére koncentrálta volna minden erejét, sokkal gyorsabban haladt volna előre, de gondolatait még mindig találmánya foglalkoztatta. Minden próbálkozása, hogy egy részvénytársaságot létrehozzon, hajótörést szenvedett. Régi nehézkessége megint rásúlyoso- dott kedélyére. Sidneyben legalább saját lakásában lakott, a berlini bútorozott szobák idegessé tették. Háztartás vezetés viszont igen sok pénzbe került volna és amig célt nem ér, takaré- koskodnia kell. Umbereitékhoz most már ritkán járt és akkor is csak meghívásra ment el. Wartenseck nem mutatkozott többet és a Tonner ellentmondásai, kicsavart nézetei bosszan- tották. Megint eszébe jutott az ausztráliai orvos tanácsa: véget kell vetni az egyedüllétnek.

Esténkint, ha elvégezte napi munkáját az irodában, hosszabb sétákat tett. A mozgás felfrissí- tette és elvonta figyelmét oktalan töprengésekről. Egyik esti sétáján egy fiatal nőt látott keservesen sírni egy padon. Kérdezősködésére nyiltan felelt. Barátja és pártfogója megverte, nem mer hazamenni, mert nincs pénze. Lukács öt márkát ajándékozott neki. A nő beszédje után itélve, nem volt műveletlen. Három évig mint könyvelő dolgozott egy nagy üzletben. Egyszeri botlás, hihetetlen sebességgel sodorta az élet legmélyebb fertőjébe. Most mindennek vége, nem tud szabadulni. A leány elbeszélése meghatotta Lukácsot. Irodájában éppen meg- ürült egy állás és szüksége lett volna női munkaerőre. Ha a leány komolyan meg akar javulni, talán humánus dolgot cselekszik, ha segít rajta. A leány kezet csókolt örömében, mikor hallotta, hogy Lukács pártfogásába veszi.

Tudakozódása megerősítette a leány elbeszélését. Blink Anna apja rendőr volt, Posenben. Próbaképpen odaültette az írógéphez. Serényen és lelkiismeretesen dolgozott. Két hónap mulva, miután egész idő alatt kifogástalanul viselkedett, Lukács kiszabadította jótállásával a rendőri felügyelet alól. A leány kutyahűséggel ragaszkodott Lukácshoz. Ő is szerette a csinos, szorgalmas leányt, de multja mégis csak posvánnyal vette körül. Anna ragaszkodó, hűséges állatnál nem jelentett többet neki és továbbra is egyedül érezte magát.

Gyakran ment el moziba, ha a Brand Evelyn neve állott a szinlapon. Sokáig habozott, hogy meglátogassa-e Evelynt? Elvégre rokonok, szomszédok, gyerekkori barátok és rég betemetett az idő mindent, ami köztük történt. A szándéknál azonban nem ment tovább. Tulajdonképpen idegennek érezte azt a Brand Evelynt, aki kéményeken csúszott le, háztetőkön mászkált, vagy

nyaktörős lovagló bravurokat végzett a vásznon és hol szenteket, hol női clownokat ábrázolt. Az előkelő, jól ápolt hölgyek, mint Evelyn és Umbereit Petrea, léháknak és könnyelműeknek tüntek fel szemében és visszataszítónak találta. Egyszer látta Evelynt a Potsdamer téren, vörös autón, egy fiatalember társaságában. A Potsdamer és Linkstrasse kereszteződésénél az autónak néhány pillanatig vesztegelnie kellett, Lukács félrehúzódott és figyelte Evelynt. A fiatal ember élénken beszélt és az asszony nevetett. Kétségkívül igen bizalmas lábon állottak egymással. Érthetetlen bosszúságot érzett miatta.

Ez tavasszal történt. Ősszel azt írta huga, Sofie, hogy úgy hallották, hogy Evelyn nagyon beteg volt és Johannes kéri Lukácsot, hogy látogassa meg és írja meg, hogy milyen állapotban találta. Erre elhatározta, hogy felkeresi Evelynt.

Evelyn egész nyáron szenvedett egy hülés következtében. Fokozott idegessége és szívgyen- gesége már hónapok óta megakadályozta működésében.

A Lukács látogatása váratlan, égből pottyant örömöt jelentett, Lukácsban otthona és fiatalsága öltött testet. Mikor Lukács távozni készült, szentül meg kellett igérnie, hogy máskor is eljön.

- Anyám, - jelentette ki Erich, - a földid valamennyi ismerősödnél jobban tetszik nekem. Jóságos szeme és becsületes arca van.

- Igen, Weidenstrom Lukács igazi német, sem több, sem kevesebb, - válaszolta Evelyn elgon- dolkozva. Még a régi időkből maradt dicsekvése sem tompította a lényéből áradó egyszerű- séget és igazságot, amely minden sokat küzdő ember sajátossága.

Lukács éppen kellő pillanatban érkezett, mert Evelyn meg akarta szakítani a barátságot Friedland Brunóval. A hosszas és bizalmas érintkezés következményeképpen a társadalmi, feszes formákból sokat engedtek, viszont zsarnoki módon avatkoztak egymás dolgába és rendelkeztek egymás jogaival. Minden rokonszenvük ellenére is az ideges asszony és a neuraszténikus férfi gyakran keményen összekaptak. Friedland lebecsülte a filmszinészetet és azt mondta, hogy nincs művészi értéke. Véleménye szerint, olyan tehetséges nőnek, mint Evelyn, nem volna szabad moziszinésznőnek mennie. A nagy némajátékot még elismeri, de a mozgófényképet nem. Egyre erélyesebben követelte, hogy térjen vissza a szinpadhoz. Gúnyosan mosolygott, mikor Evelyn arra hivatkozott, hogy fenn kell tartania magát és fiát. Igazi művésznő nem adja el művészetét pénzért. Evelyn megharagudott és megtiltotta, hogy magánügyeibe avatkozzék. Haraggal váltak el. Következő reggel megint vörös orchidea- csokor hevert békehírnökként asztalán.

Mindazonáltal sokkal jobban szenvedett az örökös küzdelmek, összeveszések és kibékülések súlya alatt, semhogy feltett szándékában megingott volna. Ráadásul még a Bruno anyja is értésére adta, hogy reméli, hogy fia a fiatal svéd Blomström grófnővel jegybe fog lépni. A tanácsosné általában nagyon kedves volt mindig Evelynhez, de diszkréten éreztette vele, hogy fiatal ember szenvedélye idősebb asszony iránt, mindkét félre nézve szerencsétlenség. Evelyn felegyenesítette fejét és igazat adott neki, titokban azonban bántotta a dolog és csak annál inkább elhatározta, hogy szakít, legalább későbbi megalázástól és bánattól idejekorán meg- menekül. Friedland Bruno máris igen nagy helyet foglalt el életében; csendes féltékenység lépett mindinkább előtérbe Erich és Friedland között és megzavarta családi nyugalmát.

Lukácsot kellemesen lepte meg a szives fogadtatás és szivesen megigérte, hogy nemsokára újra eljön.

A téli estéket, üzletzárás után rendszerint Evelynnél töltötte. Vacsora után bementek az Evelyn szobájába. A pamlag sarkában már megszokott helye volt Lukácsnak, a másik sarokban Erich ült, szembe velük a ház úrnője és az Erich tanára.

Lukács sokat mesélt Ausztráliáról és utazásairól, ezer kérdésre kellett felelnie. Egyetlen- egyszer találkozott össze Friedlanddal és Wartenseck gróffal, közös barátnőjüknél. Politikai kérdésekről beszélgettek és az urak meglehetősen ellentétes nézeteket vallottak.

- Tapintatlanság tőled, hogy ezzel a faragatlan, műveletlen emberrel összehoztál, Evelyn! - mondta Friedland. Bizalmas barátságuk óta tegeződtek. - Wartenseck sem érti, hogy tudsz úgynevezett gyerekkori barátoddal ilyen sűrűn érintkezni. Nem szeretnék vele találkozni többet.

Evelyn haragosan felelt. Egyedül ő határozhatja meg, hogy ki járjon hozzá és ki ne. Egyik szó a másikat hozta. Ha Friedland kijött sodrából, fegyelmezetlen és gúnyos lett. Vitájuk azzal végződött, hogy Evelyn hátat fordított neki és kijelentette, hogy nem esik nehezére a választás gyerekkori jó barátja és egy későbbi ismeretség között.

A Friedland duzzogása rendszerint egy napig se tartott, de ezuttal úgylátszik, komolyan megsértődött. Mikor egy hét is eltelt, anélkül, hogy életjelt adott volna magáról, Evelyn szere- tett volna írni neki. Néhányszor már tollat is vett kezébe. Hiányoztak a Friedland látogatásai. Sokkal intimebb viszony állott fenn közöttük, semhogy csak barátságnak tekinthette volna, azonban szerelem se volt, inkább megszokásnak lehetett minősíteni. Friedland mindig rendel- kezésére állott, sétálni, bevásárolni, délutáni teákra, szinházba, koncertbe elkisérte, ezer gyön- gédséggel kényeztette. Nélkülözte társaságát. A Lukács erőteljes egyénisége nem tölthette be az űrt. Majdnem mindenben a Friedland ellentéte volt. Evelyn sokszor úgy érezte, hogy talán boldogabb élete lett volna, ha a Lukács becsületes, hűséges kezére bízza. Egy este, amikor egyedül ültek, a régi idők kerültek szóba. Addig sohasem emlegették: Most a régi emlékek hatása alatt, Evelyn őszintén megmondta véleményét:

- Nem hiszem, hogy éppen sima és zavartalan együttélésünk lett volna, de néhány vihar után mégis csak megtisztult volna a levegő. Ki tudja? Elvégre mégis csak egy földben gyökere- zünk!

- Ha így gondolkozol, Evelyn, talán még ma se lenne késő, pótolni az elmulasztottakat.

Evelyn nagyot nézett. Házassági ajánlat? Tulajdonképpen nevetni kellene rajta, de azért komoly maradt, csak csodálkozott, hogy ilyesmire sohasem gondolt és a Lukács merész fellépése kellemes elégtételül szolgált.

- Gondoljuk jól meg, - mondta kedvesen.

*

Azután, mintha csak álomban történt volna minden. Hirtelen, a legnagyobb csendben, ismerő- seik közül senki sem sejtette, Evelynből Weidenstromné lett. Erich maga is rábeszélte. Szerette Lukácsot. Romlatlan lelkét vonzotta a Weidenstrom becsületes nyiltsága és úgy érezte, hogy gyenge, ideges anyja biztos, erős kezekben van.

Az Evelyn otthona nem sokat változott alapjában véve, csak csendesebb lett. Ismerősei elma- radoztak. Sokan nem szerették Weidenstromot. A hatalmas, erőteljes férfi gőgös megvetéssel kicsinyelt le mindent, ami nyárspolgár látókörén kivül esett, nem tartozott az ő világukhoz. Feszélyezte a társaságot, ránehezedett.

Evelynnek sok ideje maradt életének változásán és átértékelésén töprengeni. Kölcsönös, őszinte, még gyerekkorukból származó vonzalomra alapozták házasságukat. Evelyn azt remélte, hogy boldog lesz. Lukács ráadásul igen nagyra becsülte és bámulta az Evelyn művészetét.

Titokban csodálkozott azon, hogy Evelyn nem hozza szóba anyagi viszonyait, holott ő már sokszor beszélt terveiről és hangsúlyozta, hogy néhány százezer márkával legalább kicsiben megindíthatná az üzemet. Végre egyenesen megkérdezte Evelyntől. A válasz azonban nagyon

megdöbbentette. Alig akarta elhinni. Hogy olyan nagy pénzösszegek kifolytak kezéből, majdnem nyomtalanul, fel se tudta fogni. Még sokkal jobban fájt, hogy Evelynben csalódott, mint az, hogy kedvenc tervéről megint le kell mondania. Nem vesztegetett ugyan egy szót sem reá, de Evelyn leesett hirtelen a piedesztálról, melyre emelte. Rossz beosztás a Lukács szemében bűnt jelentett. Nem lehet bizni olyan asszonyban, aki nem tud a pénzzel bánni.

Evelyn leolvasta arcáról gondolatait. Lukács sohasem tudott színlelni és csalódásából arra lehetett következtetni, hogy első sorban azért vette nőül, mert azt hitte, hogy a felesége meg- takarított pénz fölött rendelkezik, a személye azonban csak többé-kevésbé kellemes ráadás. A csalódás, lenézés, harag, bizalmatlanság kellemetlen hangulata napokig láthatatlan falként állott közéjük. Idő telt bele, míg megenyhült kissé a viszony közöttük, de a felkavart érzések nem multak el nyomtalanul. Lukács elhatározta, hogy anyagiakban rövidre fogja a gyeplőt és sohasem engedi meg, hogy Evelyn jogokat formáljon keresetére.

Evelyn pedig sejteni kezdte, hogy a mentőrévnek tekintett házasság, újabb vesztett csatát jelent.

A házaspár első látogatása Umbereitéknál, a Lukács diadalmas napjai közé tartozott. Szép, előkelő megjelenésű, hírneves felesége, szemmelláthatólag nagy hatást gyakorolt. Petrea feltünő csendesen és kedvesen viselkedett, Evelyn azonban kijelentette utólag, hogy nem óhajtja fenntartani a barátságot. Tonner sokkal inkább megnyerte tetszését, mint Umbereiték.

- Mit szól a feleségemhez? - kérdezte egyszer Lukács tréfásan Tonnertől.

- Az én izlésemnek megfelelne, de maga, barátom jobban tette volna, ha egy „pannemannt” vesz el.

- Ugy? Hm!

Lukács dühösen támadt barátjára. Azt akarja talán mondani, hogy neki megfelelt volna egy liba is? Jó lenne, ha végre leszokna tudákos fölényeskedéséről.

Lukács alapjában véve nagyon büszke volt szép, okos feleségére és hálát érzett iránta, amiért anyai jósággal és szeretettel bánt Amanduszszal, aki husvét óta szintén Berlinben lakott. A csinos, jólnevelt fiú simán illeszkedett a családi életbe. Lukács is jó barátságban élt Erichhel, azonban többre becsülte a saját fia egyszerű, jó kereskedőre valló tulajdonságait az Erich tehetségénél. Csóválta a fejét, mikor Erich szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz, hogy a zene legyen életének főhivatása. Nem akart belevegyülni a dologba, de nagyon csodálkozott, hogy Evelyn nem veri ki a fia fejéből ezeket a bogarakat.

Nagy események készülődtek.

A Tychsen-üzletet Sidneyben részvénytársaság vette át és Dietrich útban volt hazafelé. Tár- sulni szándékozott Weidenstrommal. Tőkéjével fogják a gyártást megkezdeni. Dietrich sokkal hamarább érkezett Németországba, mint ahogy Lukács várta és meglepetésül a feleségét is magával hozta. Az átkelésnél ismerkedett meg a nővel, aki évekig nevelőnősködött Ausztrá- liában. Alig szálltak partra, rögtön meg is esküdtek. Lukács nehezen tudta leplezni meg- lepetését. Ez az a bizonyos „igazi, akit első pillanatra megszeret?” Az asszony öt évvel volt idősebb férjénél és a korkülönbséget sem csinos öltözködéssel, sem elragadó modorral nem egyenlítette ki. Mégis csak más megjelenésű Evelyn! Természetesen bizalmasabb érintke- zésben sokat nyert a Tychsen felesége. Szolid egyénisége, magas műveltsége, feltünő itélő- képessége előtérbe került.

A két férfi ragaszkodása és kölcsönös, feltétlen bizalma hamar létrehozta a megegyezést.