AZ EURÓPAI SZERZŐDÉSJOG EGYSÉGESÍTÉSE A KÖZÖSSÉGI JOGALKOTÁS ÉS A MAGYAR REKODIFIKÁCIÓ TÜKRÉBEN
Xxxxxx Xxxx
AZ EURÓPAI SZERZŐDÉSJOG EGYSÉGESÍTÉSE A KÖZÖSSÉGI JOGALKOTÁS ÉS A MAGYAR REKODIFIKÁCIÓ TÜKRÉBEN
PhD értekezés tézisei
Miskolc
2005
Xxxxxx Xxxx
AZ EURÓPAI SZERZŐDÉSJOG EGYSÉGESÍTÉSE A KÖZÖSSÉGI JOGALKOTÁS ÉS A MAGYAR REKODIFIKÁCIÓ TÜKRÉBEN
PhD értekezés tézisei
Miskolc
2005
I. A KUTATÁSI FELADAT RÖVID ÖSSZEFOGLALÁSA
A XX. század második felében, az annyi szenvedés után egységesülő Európa egy korábban soha nem látott integrációs formában öltött testet. Az integráció alapvető célkitűzése a gazdaságok összehangolása, egymáshoz kapcsolása révén olyan életszínvonalat és ezáltal jólétet teremteni, amely garancia lehet arra nézve, hogy nem tör ki újabb háború a kontinensen. Az
elképzelés alapvetően jó volt, hiszen az Integráció, immáron majd 50 év távlatából szemlélve, működőképes. A gazdasági célok mellett politikai, társadalmi célok fokozatosan bővülő listája tűzetett ki, melyek megvalósítása soha nem látott egységbe kovácsolhatja Európa népeit.
Azonban az eredeti, gazdasági célkitűzések sem valósultak még meg teljesen. Melyek voltak ezek? A vámunió, majd a közös piac, ezt követően az egységes piac, a monetáris unió és végül a piramis csúcsán politikai unió trónol.
A folyamat azonban megrekedt bizonyos szempontból az egységes piac létrehozásánál. Lehet-e egységes piacról beszélni, ha minden tagállamban más szabályok vonatkoznak a szerződésekre? Lehet-e egységes piacról beszélni, ha a másik állam jogának megismerése súlyos euró-ezrekbe kerül a határokon átnyúló szerződést megkötni kívánó üzletember számára? Létezik-e egységes piac ott, ahol a piacon belül 21 különféle nyelven beszélnek? Egységes-e az a piac, ahol – magának a piacnak a törvényeit felülírva – az ilyen szerződések megkötésével járó költségvonzatok, az idegentől, az ismeretlentől való félelem és a nem szerződésszerű teljesítés esetén fellépő jogérvényesítéssel kapcsolatos problémák befolyásolják az üzleti szereplőket gazdasági döntéseik meghozatalában? Valóban ki tudjuk-e használni, ilyen körülmények között az egységes piacban rejlő hatalmas gazdasági potenciált?
Határozott válaszom a fenti kérdésekre: nem!
Ezért, ha az EU lépést kíván tartani a világ vezető és feltörekvő gazdasági hatalmaival, az USA-val, Japánnal és Kínával, el kell követnie mindent, hogy hatékonyabbá tegye piacát, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek hozzájárulhatnak a növekedés biztosításához, a kereslet és a fogyasztás bővüléséhez és kiszámítható piaci környezet megteremtéséhez.
A fenti, az egységes piac rendeltetésszerű működését akadályozó tényezők közül egyet vizsgáltam dolgozatomban, a szerződésjogot, a szerződésjogi szabályok különbözőségét és az egységes szerződésjog megteremtésének lehetőségeit.
Dolgozatom alapvető témáját tehát a szerződésjog szabályainak vizsgálata képezi azon nézőpontból, miszerint az Európában megtalálható sokszínű szabályozás mennyiben felel meg az Egységes Piac működési kritériumainak, egyáltalán beszélhetünk-e Egységes Piacról akkor, ha az eltérő jogi normák különböző szabályokat állapítanak meg az egyes területeken ugyanolyan vagy hasonló jogintézmények tekintetében. A legfontosabb kérdés tehát, hogy a különböző szabályok gátolják-e a szabad versenyt és a határokon átnyúló szerződések megkötését az európai Közösségen belül.
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk lényeges tisztázni, vajon egyéb indokok alátámasztják-e az egységes szerződésjog megteremtésére irányuló kísérleteket, továbbá megvalósítható-e ez az egységes jog.
Kétségtelen, hogy az EK határozott jogharmonizációs tevékenységet fejt ki, mely a Római Szerződésben kitűzött célok megvalósítását szolgálja. Ezen célok között megtalálhatók éppen úgy közjogi, mint magánjogi jellegűek, az eddigi jogközelítés azonban alapvetően a közjogi kérdésekre koncentrált, ebből kifolyólag a magánjogi szabályok tekintetében deficit alakult ki, amely
helyenként a piaci folyamatok diszfunkciójához vezethet. Elkerülhetetlennek mutatkozik tehát ebben a tekintetben, hogy a magánjogi szabályok magasabb fokú harmonizációjára kerüljön sor, mely folyamatban elsődleges helyet követel magának a szerződésjog, mint a gazdaság működésének fontos szabályozója.
Bár kisebb fokú jogegységesítés megfigyelhető volt, főként a fogyasztóvédelem területéről kiindulva, a szinte kizárólag irányelvek segítségével végrehajtott harmonizáció korántsem mutatkozik elégségesnek a gazdasági unió kihívásait illetően.
A dolgozatban levont egyik alapvető konzekvencia nem is lehetet más, mint a magánjog területén komolyabb és konkrétabb jogegységesítési tevékenység kifejtésének sürgetése, melynek elsődlegesen a szerződésjog területén kell megvalósulnia.
Dolgozatom hat különböző megközelítésből vizsgálja a kérdést, melynek végén megteszem a jogalkotásra vonatkozó konkrét javaslataimat, úgy közösségi, mint magyar szinten.
Az első nagy rész, amely a második fejezetben kapott helyet, az egységes szerződésjog megteremtésére vonatkozó eddigi kezdeményezéseket tekinti át. Ezen folyamat nem ölel fel különösebben nagy intervallumot, hiszen a XX: század elején történt felismerés óta, miszerint a gazdasági folyamatok pozitív befolyásolása érdekében szükségesnek mutatkozik a magánjog egységének megteremtése, nem történt sok előrelépés a folyamatban. Ez a megállapítás a 80-as évek végéig állja meg a helyét, amikor az Európai Parlament felismerte az egységes európai magánjog létrehozását célzó erőfeszítések fontosságát és teljes – akkor még nem kifejezetten jelentős – politikai súlyával támogatta a probléma megoldását. 1989. és 1994. után egyéb szervek is bekapcsolódtak a diskurzusba, és folyamatosan bővült a jogegységesítés megvalósíthatóságával kapcsolatos vita résztvevőinek és helyszíneinek száma. Mindez azt jelentette, hogy a kérdés megkapta az oly fontos nyilvánosságot, és a legmagasabb szinten, az Európai Tanácsban is foglalkoztak vele. A fő szervek sorban jelentették meg állásfoglalásaikat, melyek alapvetően támogató jellegűek voltak. Mind a Bizottság, mind a Tanács, továbbá a Parlament és a Gazdasági és Szociális Bizottság is felsorakozott a kezdeményezés mellé, a kérdés már csak az volt, hogyan is lehetne megvalósítható. Ebben a kérdésben még nem sikerült közös álláspontot kialakítani, sokan a közösségi kompetencia meglétét is vitatják, azaz hogy ilyen jellegű jogszabályt egyáltalán megalkothat-e a Közösség.
Ebben a fejezetben áttekintem a különböző szervek egyre konkrétabb és konkrétabb állásfoglalásait, melynek végén eljutunk a Bizottság Akciótervéhez, mint az utolsó jelentős állásfoglaláshoz, amely felvázolta az elkövetkezendő évek feladatát és a várható megoldási lehetőségeket.
A harmadik fejezet, amely a másodikkal egyetemben a legnagyobb szerkezeti egység, az eddig végbement jogegységesítési törekvéseket mutatja be. Részletesen és mindeddig egyedülállóan kerülnek tárgyalásra az olyan, hasonló céllal bíró, azonban egymástól kissé távol eső kezdeményezések tevékenységének eredményei, mint az Európai Szerződésjogi Bizottság, az UNIDROIT Alapelvek, a Bécsi Vételi Egyezmény, a Common Core Project, a Pavia-csoport, az európai magánjogi Kódex kidolgozásán munkálkodó csoport (A Study Group on a European Civil
Code), a SECOLA vagy éppen az amerikai Restatements.
Álláspontom szerint alapvető fontosságú ezen jogegységesítési instrumentumok megismerése, hiszen nagy valószínűséggel a egységes európai szerződésjog is hasonló munkálatok során és részben hasonló tartalommal valósulhat meg.
Különlegessége a fejezetnek, hogy kiemelt figyelmet fordít az amerikai jogegységesítési folyamatokra, mint olyan előzményekre, amelyekből jelentős következtetések vonhatók le az európai jogegységesítés vonatkozásában.
Az értekezés a továbbiakban rövidebb fejezetekből áll, azonban egy-egy fejezetben konkrét problémákra keres – és reményeim szerint ad is – válaszokat.
A negyedik fejezet egészen sajátos felépítést képvisel, hiszen a harmadikhoz képest, amelyben az egységes jog megteremtését célzó törekvéseket mutattam be, itt az ellenkező álláspont képviselőinek biztosítok teret. Azonban nem alapvetően az egyes szerzők véleménye, hanem az elutasítás indoka adja a fejezet rendezőelvét. Igyekeztem a leggyakrabban elhangzó ellenérveket bemutatni oly módon, hogy kellő ellensúlyát képviselje az egységesítés mellett szóló érveknek. A legfontosabb ellenérvekre (a Közösség hiányzó jogalkotási kompetenciája, az egységes jogi oktatás hiánya, továbbá a jogforrási problematika) adandó válaszok, melyek egyben azok cáfolatai is, a további fejezetekben kaptak helyet.
Az egyik ilyen az ötödik fejezet, amely a szerződésjog egységesítésének közösségi jogi megalapozottságával foglalkozik. Alapos elemzésre kerül, hogy a számításba jöhető jogszabályhelyek vonatkozásában melyik mutatkozik a legalkalmasabbnak egy olyan jogegységesítés végrehajtására, amely hosszú távon és átfogóan kívánja rendezni a közösségi jog keretén belül az egységes szerződésjog problematikáját.
Ebben az összefüggésben gyakran felmerül, hogy a Közösségnek nincsen megfelelő felhatalmazása a szerződésjog egységesítése tekintetében. A fejezetben ezt a véleményt is részletesen vizsgálom és arra a megállapításra jutok, hogy több jogalkotási alap közül is lehet ebben a tekintetben választani.
A fejezetben hangsúlyozom, hogy a Közösség mindeddig az iránylevet részesítette előnyben a jogharmonizáció tekintetében, mely folyamat meglehetős hátrányokkal is járt. Ebben a tekintetben a rendeletet is alkalmasnak találom az egységes jog bevezetésére a közösségi jogrendbe. Xxxxx érzékeltetésére, hogy mily kevéssé jutott szerephez az általánosan és egységesen kötelező jogforrás, átfogóan bemutatom a magánjog területén eddig megalkotott rendeleteket.
A hatodik fejezetben, miután a rendelet lehetséges alkalmazása mellett tettem le a voksom, a jogegységesítés mikéntjét vizsgálom. Itt különbséget kell tenni két alapvető lehetőség között: vagy lassan, organikusan nő bele az új jog az élő rendszerbe, vagy pedig gyors, radikális változtatás útján valósul meg az egységes szerződésjog. Harmadik megoldást nem látok.
Fontos megőrizni a jogtudósok és gyakorló jogászok dominanciáját a folyamatban, azaz a jogegységesítés ne legyen politikai viták vagy kényszerű alkuk foglya.
II. A KUTATÁS MÓDSZEREI, FORRÁSAI
A jogegységesítés rendkívül összetett folyamat, kutatása alkalmával számos tényezőt szükséges szem előtt tartani.
A kutatás módszerei a disszertáció szerkezeti elemei és az azokban megfogalmazott célok megvalósítási követelményeinek megfelelően váltakoztak. Ebből kifolyólag célszerű volt a történeti módszerrel kezdeni a munkát, mivel meg kellett ismerkedni az adott témakörrel. Ez a történeti-leíró szemlélet figyelhető meg a harmadik fejezetben is, ahol az eddigi legjelentősebb jogegységesítési törekvéseket gyűjtöttem össze és elemeztem átfogó jelleggel. Az ebben a fejezetben érvényesülő leíró jelleg korántsem öncélú, hanem a kutatás egyik kimondott céljának megvalósulásához járul hozzá, nevezetesen, hogy a számos előzmény, megfelelő rendezőelv mentén csoportosítva, a magyar jogirodalomban úttörő módon, egy helyen legyen hozzáférhető.
A történeti és leíró módszer mellett – az ilyen jellegű munkák esetében elkerülhetetlenül – nagy szerepet kap a jogösszehasonlítás, amely már a harmadik fejezetben is megmutatkozik. A munka további részeiben a jogösszehasonlító megközelítés az uralkodó, amely – az európai jellegű témának köszönhetően és a meglehetősen szűkös magyar források okán – a feldolgozott angol és német nyelvű szakirodalomra támaszkodik.
A jogösszehasonlítás az ötödik és a hetedik fejezetben a kritikai jogszabályelemzés módszerével párosul, amikor egyrészt a Római Szerződés rendelkezéseinek a szerződésjog egységesítése tekintetében felvetődött alkalmazhatóságát vizsgálom, másrészről pedig a mintatörvény-javaslatok szabályaiból vonok le következtetéseket a Ptk. rekodifikáció folyamatai vonatkozásában az általános szerződési feltételeket és a tisztességtelen szerződési kikötéseket illetően.
III. A KUTATÁS EREDMÉNYEI ÉS A HASZNOSÍTÁS LEHETŐSÉGEI
Az egységes szerződésjog létrehozása már régen foglalkoztatja az európai jogtudósokat. Az ötlet támogatói nosztalgiával tekintenek vissza a ius commune évszázadaira, amikor a művelt Európa területén alapvetően egységes jog érvényesült, melynek következtében a könnyebb volt megkötni az olyan szerződéseket, amelyek nem egy államhoz kötődtek csupán. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egységes jog létéhez jelentősen hozzájárult a jogi oktatás hasonlatossága és a kontinensen akkor egyeduralkodó latin nyelv, melyek kedvező jogi környezetet teremtettek a jogi egységhez. Ilyen környezet kialakulása manapság nem várható, ezért akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a szerződésjog egységesítése nem időszerű, esetlegesen nem is reális. Az EK-n belül zajló folyamatok azonban határozott cáfolatot adnak ezen felvetésekre. 1985 óta olyan mértékű progressziónak lehetünk tanúi a szerződésjog egységesítése területén, amely megalapozottan keltheti a megvalósulás bizonyosságának érzését. Értekezésemben az alábbi jelentős állomásokat emeltem ki, melyek döntő impulzusokat adtak az egységes jog megteremtése számára.
1, Az első, az Európai Parlament határozata, amely 1989. május 26-án született, arra alapozva sürgeti a jogegységesítést, hogy az Egységes Európai Okmány elfogadását követően az Egységes Piac további fejlődését, célkitűzéseit és követelményeit tekintve nem elégséges az egyes magánjogi kérdések külön-külön való szabályozása. Ennek következtében a magánjog átfogó területei, különösen a gazdasággal szoros kapcsolatban álló szerződésjog igényel egységesítést.
2. Az EP javaslatát hosszú és megfontolt csend követte, így szükség volt egy újabb határozat elfogadására, mely 1994. május 6-án született. Ebben különösen a Bizottság feltűnő tétlenségét kritizálták, hiszen a két anyag megjelenése között eltelt 5 év alatt a Bizottság valóban semmi kézzel foghatót nem tett a szerződésjog egységesítése érdekében.
3. A következő állomás talán az egyik legfontosabb, hiszen a magánjogi jogegységesítés kérdése felkerült a legmagasabb politikai agendára. Az Európai Tanács foglalkozott vele 1999-ben, a tamperei csúcson, és nagyobb koherenciát tartott szükségesnek a magánjog területén.
4. Az EP nem hagyta annyiban, és 2000. március 16-i határozatában, mely a Bizottság éves
törvényalkotási programjáról szólt szilárdan arra az álláspontra helyezkedett, hogy: „A Egységes Piacon belül a polgári jog átfogó harmonizációja elengedhetetlenné vált”, és egyúttal felszólította a Bizottságot, hogy készítsen tanulmányt a kérdésben.
5. Az igazi áttörés 2001. júliusában történt meg, amikor a Bizottság is véleményt nyilvánított a kérdésben, azaz a következő, alapvető kérdéseket tartotta tisztázandónak:
· Mekkora azon igény, amely az EK-nak a szerződésjogba való széleskörű beavatkozását illetően fennáll, továbbá mennyire reális azon lehetőség, hogy az egyes részterületeken, irányelvekkel végrehajtott, célzott jogharmonizáció az első kérdés tekintetében is eredményes lehet?
· Vajon a Tagállamok eltérő jogrendjéből következően adódnak-e problémák, és ha igen, melyek ezek?
· Különösen fontos kérdés, hogy a nemzetközi (határokon átnyúló) szerződések megkötésével, értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos kérdések befolyásolják-e a Közös Piac rendeltetésszerű működését?
· A Tagállamok eltérő szerződésjoga visszatartó erővel bír-e a nemzetközi ügyletek megkötésénél illetőleg van-e költségnövelő hatása?
· A magánjogi jogharmonizáció eddig követett módja, azaz az irányelvekkel történő, részterületekre kiterjedő, úgynevezett szektoriális harmonizáció vezethet-e a Közösségi Jogban ellentmondásokhoz, továbbá nemzeti jogrendszerekben az irányelvek nem egységes átültetése illetőleg az irányelveket átültető nemzeti jogszabályok eltérő volta előidézhet-e az Egységes Piac megfelelő működésével összeegyeztethetetlen helyzetet.
A Bizottság négy megoldást javasolt az egységesítést illetően. Ezek:
a, A piac fejlődése által felvetett problémákat oldja meg maga a piac, illetőleg a piaci szereplők.
b, A második megoldási javaslat a szerződésjog olyan közös alapelveinek a kidolgozásáról szól, melyek a nemzeti jogok közelítéséhez vezethetnek.
c, A már meglévő jogszabályok színvonalának és alkalmazhatóságuk hatékonyságának növelése. d, Végül olyan átfogó joganyag megalkotása és kibocsátása, amely a szerződésjog általános részére nézve éppen úgy tartalmaz rendelkezéseket, mint az egyes különös szerződések tekintetében.
6, 2001. végén mind az EP, mind pedig a Tanács véleményezte a Bizottság közleményét, alapvetően mindkét szerv támogatta a kezdeményezést, azaz minden jelentős szerv letette a voksot a jogegységesítés mellett.
7. Mindeddig az utolsó jelentős fejlemény azonban a Bizottság 2003-as Akcióterve volt, amely kiemelkedő javaslatokat vezetett be a vitába, olyan megoldási lehetőségeket, amelyek már konkrét formában és konkrét időpontokkal tartalmazzák a jogegységesítés megvalósításának módozatait.
Az egyik lehetséges változat a szerződésjog közösségi szabályozásának áttekintése, a minőség javítása. Ez a kezdeményezés valóban figyelemre méltó, hiszen az eddigi töredékes magánjogot koherensebbé tenné, megkönnyítve ezzel a jogalkalmazók tevékenységét is egyrészről, segítve a nemzeti szerződésjogok labirintusában bolyongó gazdasági szereplők tájékozódását a másik oldalról. Véleményem szerint, bár alapvetően helyes a kezdeményezés, nem vezet el bennünket a kívánt célhoz, azaz nem érhető el a szerződésjog olyan mértékű harmonizációja, amely elősegítené az egységes piac rendeltetésszerű működését és a négy alapszabadság megfelelő érvényesülését.
Ezen belül azonban fontos kezdeményezés a Közös Hivatkozási Keretek (Common Frame of Reference, Gemeinsame Referenzrahmen) kialakítása. Ez speciális fogalom, hivatalos magyar fordítása még nincs, általában CFR-ként említik a források, magam megalkottam a fenti fordítást. Külön sajátossága, hogy az angol lenevezés egyes szám, míg a német többes számot jelöl. Mivel magyarul jobban hangzik a többes szám, ennél maradtam, azonban elfogadható lenne a KHK-ként való hivatkozás is. Tartalmilag egy olyan, bárki által hozzáférhető dokumentum lesz, mely az európai szerződésjog közös szabályait és szakkifejezéseit, terminológiáját fogja tartalmazni, melyet minden tagállam nyelvére lefordítanak, azonban alapvetően a Bizottságot fogja segíteni mindennapi munkája során a közösségi szerződésjog egységes nyelvezetének és szabályrendszerének kidolgozásában. Elkészülte nagy előrelépés lesz a szerződésjog egységesítését illetően.
A másik – akár párhuzamosan is elképzelhető – javaslat a közösség-szerte alkalmazott általános szerződési feltételek kidolgozása, amely olyan szerződési feltételek kidolgozását jelenti, mely a nemzeti jogokban alkalmazott blanketta-szerződések mintájára egy általános sémát adna a felek számára a Közösségen belüli, határokon átnyúló ügyletek tekintetében. Ez az elképzelés szintén nagyon előremutató, azonban nem újdonság, hiszen a Lando-Bizottság vagy akár az UNIDROIT Alapelvek, esetleg a Gandolfi-javaslat mind-mind olyan normatervezetek, amelyek kiválóan alkalmazhatók ilyen területen. Úgy gondolom, a felsorolt munkák alkalmasak is lennének erre a célra, ezért a Bizottság javaslatát ezen a ponton nem tartom kiforrottnak.
További javaslat a diszpozitív jellegű, nem szektorspecifikus jogszabályok kibocsátásának lehetősége a szerződésjog területén. Itt egy átfogó, a teljes szerződésjogra, később pedig a magánjog egészére kiterjedő normát kell érteni. Ez a megoldási forma első lépcsőben nem takarhat mást, mint egy opcionálisan alkalmazható jogi normát, amely természetesen a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodna a határokon átnyúló szerződéseket kötő felek igényeihez és az Egységes Piac sajátosságaihoz. Ez a felek szempontjából azért lenne még az előzőekben felvázolt, egységes általános szerződési feltételeknél is kedvezőbb megoldás, mert itt csupán a jogválasztással elérhetnének egy olyan szabályrendszert, melynek rendelkezéseivel mindketten (vagy többen) tisztában vannak és amely (az egyik legfontosabb szempontként) a saját nyelvükön hozzáférhető. Ez a norma mérsékelhetné a gazdaságilag eltérő tárgyalási pozícióban lévő felek közötti különbséget is, hiszen alapvetően feleslegessé tenné az erősebb fél nemzeti jogának a választását, így megkönnyítené a tárgyalási folyamatot is. Idővel a piaci szereplők éppen úgy
elfogadnák ezen szabályrendszert és bizalommal lennének iránta, mint ez a mostani nemzeti jogokkal történt. Alkalmazása különösen a kis és középvállalatok, valamint a fogyasztók szempontjából lenne kedvező, mert elősegítené az Egységes Piacon való megjelenésüket, és a határokon átnyúló ügyletek révén bekapcsolódhatnának annak vérkeringésébe. Az egységes piac lehetőségeinek megnyitása az említett gazdaságis szereplők számára azért is fontos, mert bekapcsolódásuk az európai piac vérkeringésébe egyúttal növelné a versenyt, és jótékony hatással lenne az árakra is.
A fenti megoldási javaslatok közös tulajdonsága, hogy egyértelműen támogatják az egységes szerződésjog megalkotását, azonban továbbra is felmerül a kérdés, milyen formában és milyen határidővel lehetséges ez.
Kutatásaim során, a fenti kérdéssel is összefüggésben, az alábbi megállapításokat szűrtem le, melyek – az európai jogalkotás szempontjából – de lege ferenda javaslatként is értékelhetők.
1. Az európai szerződésjog megteremtése mindenképpen szükséges.
Fenti megállapításom alapvetően az egységes belső piac rendeltetésszerű működésének követelményére alapozom, hiszen a tagállamonként eltérő magánjogi szabályok, amelyek jelentősen befolyásolják a szerződésekre vonatkozó tárgyalások lefolytatását, magának a szerződésnek a megkötését valamint az esetleges jogviták felmerülése esetén ezeknek a végkimenetelét hátrányosan érintik a határokon átnyúló jogviszonyokat létesíteni szándékozó piaci szereplők lehetőségeit.
A töredezett szerződésjog elriasztja a kis- és középvállalatokat, hogy saját piacukról kilépve kihasználják az egységes piac nyújtotta előnyöket, mivel az idegen jog ismeretlen számukra, jelentős költségtényezőt és rizikófaktorokat rejt magában.
Egységes szerződésjog nélkül az egységes piac nem működhet rendeltetésszerűen, hiszen a különböző szabályzók, jogi és gazdasági környezet országonként más és más, amely nem hogy nem segíti elő, de gátolja a piacra lépést és az áruk és szolgáltatások szabad áramlását.
További érv a szerződésjog egységesítésének szükségessége mellett, maga a Közösség versenyképességének biztosítása. Az olyan gazdasági versenytársak, mint az Egyesült Államok, Japán vagy éppen Kína mellett csak akkor lehet esélye az európai integrációnak, ha belső piaca kifogástalanul működik. Az előbbi gazdasági nagyhatalmak – talán Japán kivételével, ahol azonban a népességszám és a fejlett technológia különleges helyzetet teremt – olyan hatalmas és jól működő belső piaccal rendelkeznek, amely komoly kihívást jelent Európának. Ennek a kihívásnak csak akkor lehet megfelelni, ha a Közösség az egységes piac működését olyan szintre fejleszti, amely képes felvenni a versenyt ezen piacok működésével.
Ehhez kapcsolódó fontos tényező az egységes nyelv hiányának problematikája.
Mint láttuk, a Ius Commune időszakában a latin nyelv volt az egyik generáló faktor, amely jótékony hatással volt az egységes jogra. A nyelv mind az USA-ban, mind pedig a többi nagy
belső piacon jelentős fontossággal bír.
Európában nincs esély egységes nyelv megalkotására vagy egy nyelvnek ilyen pozícióba való emelésére, ezért különösen fontos az egységes jog, amelyet minden hivatalos nyelvre lefordítva kvázi hazai jogforrásként, saját nyelven ismerhetnék meg a jogalkalmazók és a piaci szereplők.
2. Az egységes európai szerződésjogot rendeleti úton kell megalkotni.
Az értekezésben hosszan tárgyaltam a jogforrási forma megválasztásának jelentőségét. A jogharmonizáció eszköze az irányelv, mely ezen célra ugyan alkalmas, de sajátosságaiból adódóan egységes jogot nem képes teremteni.
A rendeleti forma mellett szól, hogy elfogadásával közvetlenül hatályos és kötelező minden tagállamban, nem kell semmilyen egyéb jogi aktus, hogy azt a belső jog részévé tegyék, így nem is deformálódhat, megőrzi a jogalkotó eredeti szándékát a szabályozást illetően. Bár a rendelet mindeddig nem volt népszerű eszköz egységes jog teremtését illetően a magánjog területén, születtek ilyen jogszabályok. A szerződésjog kiemelkedő jelentőségére tekintettel nem látok más lehetőséget, mint ezen jogforrás választását a megvalósítás alkalmával.
3. A jogalkotási alap kérdésében a 95. cikk mutatkozik alkalmasnak
A vizsgálat után megállapíthatónak tartom, hogy a számos rendelkezésre álló jogszabályhely közül (61-65. cikk, 94-95. cikk, 293. cikk, 308. cikk) a 95. cikk a legalkalmasabb a magánjog és azon belül kifejezetten a szerződésjog egységes szabályainak megalkotását illetően, nemcsak azért, mert kifejezetten az Egységes Piac létrehozatalával és működésével kapcsolatban ír elő jogközelítésre vonatkozó feladatokat a közösségi szervek számára, de azért is, mert nem jelöli ki pontosan a megalkotandó jogszabály formáját, így mind az irányelv, mind a rendelet alkalmazható ebben a viszonylatban. Az egységes piac rendeltetésszerű működésének biztosítása pedig megfelelő indok arra, hogy az EK jogalkotási hatáskörét ne lehessen megkérdőjelezni ebben a kérdésben.
4. Az egységesítés fokozatos megvalósítása
Kötelező vagy opcionális szerződésjog? Számos alkalommal vetődött már fel ezen kérdés, többek között a Bizottság Közleményében is. Nézetem szerint csak a kötelező, kikényszeríthető jogszabályokkal érhető el a kívánt eredmény a társadalmi viszonyok szabályozását illetően. Ennek megfelelően jómagam a Bizottság IV. opcióját támogatom, azonban egy fontos észrevételt kell tennem ehelyütt az egységes jog hatályát illetően.
Véleményem szerint az egységes európai szerződésjog alkalmazását – miután elkészül – először csupán a határokon átnyúló szerződések tekintetében kell érvényesíteni. Ez azt jelenti, hogy a belső, nemzeti relevanciával bíró jogviszonyok tekintetében nem érvényesülne az európai szabályozás – hangsúlyozom, átmenetileg – hiszen ebben az esetben alkalmazásához nem fűződik hozzá sem kiemelt jogi, sem társadalmi érdek. Ennek megfelelően tehát a nemzeti polgári kódexek hatályban maradnának és továbbra is megtestesítenék egy-egy állam jogrendszerének
alapjait. Ez a megoldás azért is lenne kedvezőbb, mert mind a jogalkotók, mind a jogalkalmazók, úgymond megbarátkozhatnának az új jog bevezetésével, annak szabályaival. Másik érv a bevezetés ilyen módozata mellett az, hogy ezáltal elkerülhető lenne az ellentábornak a jogi hagyományok fontosságát és az átmenet zavart előidéző voltát hangoztató érveinek térnyerése.
5. Az egységes jogi oktatás kialakításának szükségessége
Bár magam a – Xxxxx megkülönböztetésével élve – kodifikátorok közé sorolom, azaz úgy gondolom, hogy az egységes európai szerződésjogot egy lépésben, kötelező erejű jogszabállyal kell bevezetni, mégsem utasítom el a jogművelők azon álláspontját, mely szerint az egységes jog elterjedéséhez és kellő elfogadottságához elkerülhetetlen az egységesülő jogi oktatás megteremtése Európában. Ez az elképzelés szintén visszanyúlik a Ius Commune évszázadaira, mikor Európa egyetemein alapvetően azonos joganyagot oktattak – azonos nyelven. Az egységes oktatást a tananyag egységesülésében képzelem el. Első lépcsőben az eddig megalkotott mintatörvényekkel, már megszületett tankönyvekkel, majd pedig a közös európai szabályozással ismerkedhetnének a diákok.
6. Magyar vonatkozású javaslatok a egységes szerződésjog s a rekodifikáció tekintetében
A dolgozat végén az európai jogalkotási folyamatokat összehasonlítottam a magyar rekodifikációs tevékenységgel az általános szerződési feltételek és a tisztességtelen szerződési kikötések vonatkozásában. Ebben a tekintetben az alábbi megállapításokat szűrtem le és de lege ferenda javaslatokat tettem:
1, Alapvetően fontos, a mintatörvényekhez hasonlóan, a blanketták csatájának kódex-igényű rendezése, mely eddig kollégiumi állásfoglalás keretében történt meg. A blanketták csatájára akkor kerül sor, ha a szerződés megkötése alkalmával mindkét fél ÁSZF-eket alkalmaz.
2, Lényeges védelemben részesíteni az ÁSZF alkalmazása esetén a másik felet, aki nem alkalmaz előre megfogalmazott blankettát, gazdaságilag rendszerint gyengébb pozícióban van, így érdekeit nem, vagy csak korlátozott mértékben tudja érvényesíteni a szerződés megkötése során.
3, Ennek okán szükséges a bizonyítási teher megfordítása az ÁSZF és a tisztességtelennek minősülő feltételek alkalmazása esetén, mind a fogyasztók, mind pedig az egyéb üzleti szereplők vonatkozásában, amennyiben utóbbiak nem éltek ÁSZF-fel.
4, A fogyasztói szerződések körében nem csak az egyedileg ki nem alkudott feltételek tekintetében kell, hogy kiemelt védelem illesse meg a fogyasztót, de az egyedileg kialkudott szerződési feltételek viszonylatában is, ezért a fentiekhez hasonlóan ugyancsak szükséges a bizonyítási teher megfordítása a fogyasztó javára
5, Végezetül javaslom az üzleti szereplő fogalmának bevezetését a gazdálkodó szervezet helyett. Ez olyan, a gazdasági életben részt vevő fél, aki gazdasági vagy szakmai körén belül rendszeresen, nagy számban köt szerződéseket.
IV. A KUTATÁS HASZNOSÍTÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI
Az értekezés gyakorlati haszna és alkalmazhatósága alapvetően abban a tényben rejlik, hogy mindeddig nem született magyar nyelven ilyen jellegű, átfogó munka az európai szerződésjog egységesítésének kérdésében. A dolgozatban megfogalmazott kritikai észrevételek és de lege ferenda javaslatok alkalmassá teszik, hogy a jogalkotók, esetlegesen az európai törvényalkotásban részt vevő politikusok számára eligazodást nyújtson ezen bonyolult kérdéseket illetően.
Magyar vonatkozásai alapján a munka felhasználható lehet a rekodifikáció folyamatában is az ÁSZF és a tisztességtelen feltételekre vonatkozó szabályok újragondolása során.
A legfontosabb alkalmazási területnek ugyanakkor a jogi oktatásban való felhasználását látom, hiszen a diákok – helytelenül – rendkívül kevés információt kapnak graduális tanulmányaik során az európai magánjogról.
Ezen monografikus munka hozzásegítheti őket, hogy – egyben a jogösszehasonlítás alapjaival is megismerkedve – széles és európai szintű ismereteket nyerjenek az európai magánjogi jogegységesítés vonatkozásában.
V. AZ ÉRTEKEZÉS TÉMAKÖRÉVEL ÖSSZEFÜGGŐ PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE
1, Bevezetés az Összehasonlító Jogba – Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Iuridica et Politica Xxxxx XXX. 1999 71-88. o.
2, A szerződésjog kötelező illetve opcionális európaiasítása (szakfordítás Xxx Xxxxx megegyező c. cikke alapján) – Magyar Jog 2001. október: 568-574. o.
3, Grundregeln des Europäischen Vertragsrechts
– Jogelméleti Szemle 2002. 3. szám: xxxx://xxx.xxxxx.xx/xxxx/xxxxxx00.xxxx (német)
4, Az európai szerződésjog egységesítése a modelltörvények tükrében – Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Iuridica et Politica Tomus XXI. 2003. 631-646. o.
5, A kötelmi jog reformja Németországban – Jogtudományi Közlöny: 2003. szeptember 381-388. o.
6, Néhány gondolat az európai szerződésjog egységesítéséről – Magyar Jog 2003. szeptember: 565-571. o.
7, Az európai szerződésjog egységesítése az Európai Szerződésjogi Alapelvek, az UNIDROIT Alapelvek és a Bécsi Vételi Egyezmény szabályai tükrében in: Globalizáció és Piacliberalizáció – A világméretű globalizáció megvalósításának jogi eszközrendszere, a piacliberalizációs szabályozás és korlátai Novotni alapítvány, Miskolc, 2004. 395-429. o.
8, Rendeleti jogalkotás az európai magánjog területén – Magyar Jog 2004. május: 305-311. o.
9, Die allgemeinen Geschäftsbedingungen (AGB) in Europa – Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Iuridica et Politica Tomus XXII: 2004. 405-421. o. (német)
10, Az amerikai magánjogi jogegységesítés folyamata, mint alkalmazható példa Európa számára – Magyar Jog 2005. január: 34-40. o.