A TÉVEDÉS A SZERZŐDÉSEK KÖRÉBEN

Xxxxxxxxx Xxxxxx Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Xxxxxx

A TÉVEDÉS A SZERZŐDÉSEK KÖRÉBEN

doktori értekezés

Xxxxxxxx Xxxx

Konzulens oktató: Xx. Xxxxxxxxx Xxxxxxxx egyetemi tanár

SZE-ÁJK Győr 2012

Tartalomjegyzék

BEVEZETÉS 5

I. FEJEZET 8

A TÉVEDÉS PSZICHOLÓGIAI FOGALMA, A TÉVEDÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ JOGI FOGALMAK . 8

1. § Az akarat, cél, motívum pszichológiai fogalmai 8

a) Az akarat mint pszichológiai fogalom 8

b) A cél és a motívum pszichológiai fogalma 9

2. § A tévedés mint pszichológiai-pszichopatológiai fogalom 10

3. § A TÉVEDÉSSEL ROKONÍTHATÓ EGYÉB PSZICHOLÓGIAI FOGALMAK – ELFELEJTÉS, ELSZÓLÁS, TÉVES OLVASÁS ÉS TOLLHIBA (ELÍRÁS) 14

4. § A TÉVEDÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ JOGI FOGALMAK 16

a) Az akaratnyilatkozat jogi fogalma 16

b) Dissszenzus és tévedés 17

5. § Összefoglalás 19

II. FEJEZET 21

A TÉVEDÉS A RÓMAI JOGBAN 21

1. § Tévedési kategóriák a római jogban 21

2. § ERROR IN CORPORE (A SZERZŐDÉS TÁRGYÁBAN VALÓ TÉVEDÉS) 23

3. § ERROR IN PRETIO (ÉRTÉKBEN VALÓ TÉVEDÉS) 30

a) Vételárban való tévedés az emptio-venditio-nál 30

b) Értékben való tévedés a locatio-conductio (bérlet) esetén 30

4. § ERROR IN NEGOTIO (AZ ÜGYLET JOGCÍMÉBEN VALÓ TÉVEDÉS) 32

5. § Error in substantia (a szerződéses tárgy lényegében, azonosságában való tévedés) 37

a) Error in substantia általában 37

b) Acor és mucor az error in substantia tükrében 39

c) Error in substantia – error in corpore 41

6. § Error in materia (a szerződés tárgyának anyagában való tévedés) 44

7. § ERROR IURIS (JOGBAN VALÓ TÉVEDÉS) 48

a) Error iuris általában, a római jogi jogforrások 48

b) Error iuris a szerződések körében 50

8. § A RÓMAI JOGI ERROR ÉRTÉKELÉSE, ÖSSZEFOGLALÁS. A RÓMAI JOGI TÉVEDÉS LÉNYEGESSÉGÉNEK ÉS FELRÓHATÓSÁGÁNAK KÉRDÉSE. 52

III. FEJEZET 56

A TÉVEDÉS DOGMATIKÁJÁNAK FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE 56

1. § A tévedés dogmatikájának kialakulása az Usus Modernus Pandectarum-ban, a természetjogi tévedés-tan 56

2. § A TÉVEDÉS SZABÁLYOZÁSA AZ ELSŐ POLGÁRI KÓDEXEKBEN 62

3. § A tévedés dogmájának további fejlődéstörténete (jogpozitivista irányzat), Savigny tévedés- tana 64

4. § A Savigny utáni tévedés-elméletek, az akarat-teóriák 70

5. § A nyilatkozati elméletek, azok hatása az akarati teóriákra és a köztes álláspont 74

6. § Összefoglalás 78

IV. FEJEZET 79

A TÉVEDÉS SZABÁLYOZÁSA A BGB-BEN 79

1. § A tévedés szabályainak kialakulása a BGB-ben, az Első Szövegtervezet 79

2. § A BGB-nek a tévedésre vonatkozó hatályos normaszövege 83

3. § A szerződés tartalmában való tévedés (Inhaltsirrtum vagy Irrtum im Erklärungsinhalt) 86

a) A szerződés tartalmának jelentésében való tévedés (Bedeutungsirrtum) 87

b) A szerződés jogcímében, alanyában és tárgyában való tévedés 87

4. § A szerződéses nyilatkozatban való tévedés (Erklärungsirrtum vagy Irrtum in der

ERKLÄRUNGSHANDLUNG) 90

5. § Az indokban való tévedés (Motivirrtum) ill. a tulajdonságban való tévedés

(EIGENSCHAFTSIRRTUM); 92

6. § Egyéb tévedési kategóriák: jogban való tévedés (Rechtsirrtum), számítási hiba

(KALKULATIONSIRRTUM) 94

a) A jogban való tévedés (Rechtsirrtum) 94

b) A számítási hiba (Kalkulationsirrtum) 95

7. § A TÉVEDÉS NÉMET BÍRÓI GYAKORLATA 96

a) A nyilatkozat tartalmában való tévedés (Inhaltsirrtum) és annak speciális fajtái a német bírói gyakorlatban 96

b) A nyilatkozatban való tévedés (Erklärungsirrtum) bírói joggyakorlata 98

c) Az indokban való tévedés (Motivirrtum) bírói joggyakorlata 99

d) A jogban való tévedés (Rechtsirrtum) bírói gyakorlata 102

8. § A TÉVEDÉS JOGKÖVETKEZMÉNYEI A NÉMET JOGBAN 103

9. § Összefoglalás 105

V. FEJEZET 107

A TÉVEDÉS AZ OSZTRÁK JOGBAN 107

1. § Az ABGB tévedésre vonatkozó eredeti normaszövege 107

2. § Az ABGB tévedésre vonatkozó hatályos normaszövege 109

3. § Tévedési fajták az osztrák jogban 112

a) A nyilatkozati tévedés (Erklärungsirrtum) 112

b) Az ügyleti tévedés (Geschäftsirrtum) 113

c) Az indokban való tévedés (Motivirrtum) 115

d) Egyéb tévedési kategóriák az osztrák jogban: személyben való tévedés, jogban való tévedés 116

4. § Lényeges-lényegtelen tévedés, a tévedés okozása ill. felismerhetősége a másik fél által 116

5. § A TÉVEDÉS OSZTRÁK BÍRÓI JOGGYAKORLATA 118

6. § A TÉVEDÉS JOGKÖVETKEZMÉNYE AZ OSZTRÁK JOGBAN 119

7. § Összefoglalás 121

VI. FEJEZET 123

A TÉVEDÉS SZABÁLYOZÁSA A SVÁJCI JOGBAN 123

1. § A svájci Kötelmi Jogi Törvény tévedésre vonatkozó hatályos normaszövege, a svájci tévedési kategóriákról általában 123

a) A Kódex normaszövege 123

b) A svájci tévedési kategóriákról általában 125

2. § Az ún. Grundlagenirrtum a svájci jogban 127

3. § A Grundlagenirrtum svájci bírói gyakorlata 129

a) A Grundlagenirrtum esetei a szubjektíve lényeges tévedés alapján 129

b) A Grundlagenirrtum esetei az objektíve lényeges tévedés alapján 131

4. § Az egyéb tévedési kategóriák és annak gyakorlata a svájci jogban 134

5. § A lényeges tévedés jogkövetkezményei a svájci jogban, a tévedésre vonatkozó reformjavaslatok az OR revíziója kapcsán 138

6. § Összefoglalás 141

VII. FEJEZET 143

A TÉVEDÉS SZABÁLYAI AZ ANGOL JOGBAN 143

1. § A common law-ról általában, a tévedés fogalma és kategóriái az angol jogban 143

2. § A SZERZŐDÉS LÉTRE NEM JÖTTÉT EREDMÉNYEZŐ TÉVEDÉS 145

a) A személyben való tévedés 145

b) A szerződés tárgyában, ill. tartalmában való tévedés 148

3. § A SZERZŐDÉS ÉRVÉNYTELENSÉGÉT EREDMÉNYEZŐ TÉVEDÉS 150

a) A szerződéses tárgy létében, identitásában való tévedés 150

b) A szerződés teljesíthetőségében való tévedés 152

c) Minőségbeli tévedés 153

d) Mennyiségbeli tévedés 158

4. § Az equity-beli tévedés 159

a) Az equity-ről általában, a tévedés általános szabályai az equity-ben 159

b) Ténybeli és jogi tévedés az equity-ben 160

5. § TÉVEDÉSBŐL ALÁÍRT OKIRATOK (NON EST FACTUM) 162

6. § A TÉVEDÉS JOGKÖVETKEZMÉNYEI AZ ANGOL JOGBAN 168

a) A common law-beli tévedés jogkövetkezményei 168

b) Az equity-beli tévedés jogkövetkezményei I.: a szerződés teljesítésére irányuló igény elutasítása 169

c) Az equity-beli tévedés jogkövetkezményei II.: a szerződés érvénytelenítése 171

d) Az equity-beli tévedés jogkövetkezményei III. : a bírósági szerződésmódosítás 174

7. § Összefoglalás 177

VIII. FEJEZET 179

A TÉVEDÉS SZABÁLYOZÁSA A MAGYAR JOGBAN 179

1. § A TÉVEDÉS FOGALMA ÉS LÉNYEGESSÉGE A MAGYAR MAGÁNJOGTUDOMÁNYBAN 179

2. § Az egyes tévedési kategóriák a magyar magánjogtudományban 182

a) A szerződés tárgyában és a másik fél személyében való tévedés (error in corpore, error in persona) 184

b) Az indokban való tévedés 184

c) A nyilatkozat megtétele során előálló tévedés 186

d) A jogban való tévedés 187

3. § A tévedésre vonatkozó magánjogi normaszöveg-tervezetek 188

a) A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezete. Első Szöveg 188

b) A Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezete. Második Szöveg 190

c) A Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezete. Negyedik szöveg 192

d) Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének törvényjavaslata 194

4. § A tévedés korábbi, magánjogi bírói joggyakorlata 195

a) A tévedés lényegessége a korábbi magyar bírói joggyakorlatban 195

b) A jogban való tévedés korábbi magyar bírói joggyakorlata 198

c) A tévedés felróhatóságának korábbi magyar bírói joggyakorlata 201

d) Az indokban való tévedés korábbi magyar bírói joggyakorlata 203

e) A közös téves feltevés korábbi magyar bírói joggyakorlata 205

5. § A TÉVEDÉS FOGALMA ÉS A TÉVEDÉSI KATEGÓRIÁK A MAGYAR POLGÁRI JOG TUDOMÁNYÁBAN 206

6. § A tévedés szabályozása a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvében 211

7. § A TÉVEDÉS POLGÁRI JOGI BÍRÓI GYAKORLATA 215

a) A tévedés lényegessége a bírói gyakorlatban 215

b) A közös téves feltevés bírói gyakorlata 218

c) A jogban való tévedés bírói gyakorlata 219

8. § A tévedés jogkövetkezményei a Ptk.-ban 220

9. § A tévedésnek az új Polgári Törvénykönyvünkben történő újraszabályozása – de lege ferenda - javaslatok 221

10. § Összefoglalás 227

IX. FEJEZET 230

A TÉVEDÉS SZABÁLYAI AZ EURÓPAI UNIÓ JOGÁBAN 230

1. § A tévedés szabályai a Principles of international commercial contracts (PICC)-ben 230

2. § A tévedésre vonatkozó szabályok a Principles of European Contract Law (PECL)-ban 236

3. § A tévedésre vonatkozó rendelkezések a Draft Common Frame of Reference (DCFR)-ben 241

4. § Összefoglalás 245

X. FEJEZET 247

ZÁRÓ KÖVETKEZTETÉSEK 247

1. § A TÉVEDÉS FOGALMA ÉS LÉNYEGESSÉGE, MIKOR LÉNYEGES A TÉVEDÉS? 247

2. § KELL-E A TÉVEDÉS LÉNYEGESSÉGÉN FELÜL AZ, HOGY AZT A MÁSIK FÉL OKOZZA ILLETVE ARRÓL A MÁSIK FÉL TUDJON? 252

3. § TÉVEDÉS, DISSZENZUS: ÉRVÉNYTELEN VAGY NEM LÉTEZŐ SZERZŐDÉS? 254

4. § Tévedés és felróhatóság: szükséges-e, hogy a fél tévedése menthető legyen? 257

5. § Konklúzió 261

FELHASZNÁLT FORRÁSOK JEGYZÉKE 262

MEGHIVATKOZOTT JOGESETEK JEGYZÉKE 268

Bevezetés

Általános tankönyvi tétel az a megállapítás, hogy a tévedés egy olyan akarathiba, amely a szerződéses érvénytelenségi okok rendszerén belül megtámadási okként szerepel.

A jelen munka azzal próbálkozik, hogy ezt a tételt árnyalja, pontosítsa és igazolja, hogy a látszólag egyszerőnek tőnő jogintézmény, a tévedés nem is feltétlenül érvénytelenségi ok, sok esetben ugyanis a szerződés létre nem jöttét eredményezi.

Az sem feltétlenül igaz, hogy a tévedés csak és pusztán akarathiba lenne, számtalanszor ugyanis a tévedés akarat nélküli cselekvések (pl: elszólás, elírás, elvétés) eredményeképpen alakul ki, illetve az akaratnak a kinyilatkoztatása, kinyílvánítása során. A nem akart szerződési nyilatkozat pedig nem hibás akaraton alapul, hanem akarat nélküli magatartás, a nyilatkozattétel során megvalósuló tévedés pedig nyilatkozati hiba.

A tévedés azonban önmagában általában nem eredményezi a szerződés érvénytelenségét illetve létre nem jöttét, hanem csak akkor, amennyiben az lényeges.

A szerződési szabadság elvéből fakadóan a felek szabadon meghatározhatják, hogy ha egyáltalán szerződni kívánnak, akkor azt milyen tartalommal tegyék, ebből következik az, hogy a nem akart vagy a hibás akaraton alapuló, illetve téves nyilatkozattétel eredményeképpen létrejövő szerződés nem kell, hogy kötelezze a felet. Ebben az esetben tehát a szerződő fél akaratából közelítjük meg a problémakört és amennyiben azt szentnek és sérthetetlennek tekintjük, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tévedésen alapuló szerződés nem kötelezheti a felet, mivel az az eredeti szerződéses akaratának nem felel meg, és íly módon a szerződési szabadság elvébe is ütközik.

Ez az ún. akarati elv maradéktalanul érvényesülhet az ingyenes szerződések illetve az egyoldalú jognyilatkozatok (pl: végrendelet) körében, ahol a másik fél ellenszolgáltatást nem nyújt (pl: ajándékozási szerződés) illetve egyáltalán nincs is másik fél (pl: végrendelet).

A forgalmi ügyleteknél azonban, ahol a forgalom biztonságának követelménye kell, hogy érvényesüljön, méltánytalan lenne mind a tévedő féllel szerződő félre nézve, mind pedig a szerződés érvényességében bízó harmadik személyekre vonatkozóan, hogy ha pusztán a tévedés lényegessége és az akarati elv figyelembe vétele alapján érvényteleníteni lehetne a szerződéseket. Ez egyrészről a pacta sunt servanda elvébe ütközik, másrészről jog- és forgalombizonytalanságot eredményez.

Éppen ezért a modern jogrendszerek többsége afelé tendál, hogy csak abban az esetben engedjék meg a tévedésre hivatkozással a szerződés érvénytelenítését és ezáltal a kötelemtől

való szabadulást (legalábbis a visszterhes szerződések körében), ha a másik fél okozta a fél tévedését, vagy ha nem ő okozta, de a tévedésről tudott, illetve arról a körülményekből következően tudnia kellett volna, vagy ha esetlegesen mindkét fél ugyanabban a kölcsönös közös tévedésben volt (nyilatkozati elv).

A dolgozat a szerződéses tévedés egyes jogrendszerekben történő eltérő szabályozását mutatja be, ezért elsősorban történeti, leíró és összehasonlító jogi jellegő, mivel ez idáig magyar nyelvő tudományos értekezés a tárgyban – leszámítva XXXXXXXX XXXXXX átfogóbb monográfiáját1 – nem született. Ebből következően szükségeltetett a témának – a külföldi jogrendszereket is érintő – részletesebb bemutatása, ismertetése, majd a feltett kérdések tekintetében tudományos végkövetkeztetések levonása.

A disszertáció csak és kizárólag a polgári jogi szerződéses tévedéssel foglalkozik, így nem tárgya annak az egyoldalú jognyilatkozatok tévedés miatti megtámadhatósága, a tévedés öröklési jogi kérdései (a végrendelet érvénytelensége), nem tartalmazza a tágabb értelemben vett civilisztika egyéb jogterületeinek tévedési szabályait (családi jog: a házasság érvénytelensége; társasági jog: a társasági szerződés érvénytelensége; munkajog: a munkaszerződés érvénytelensége).

Az egyes jogrendszerek eltérő megoldásainak a bemutatása után választ kapunk az alább megfogalmazott fő kérdésekre:

- Mi minősül tévedésnek és ezen belül lényeges tévedésnek az egyes jogrendszerek szerint?

- A tévedés szabályozása során az egyes jogrendszerek az akarati illetve a nyilatkozati elvet követik-e vagy netalántán mindkettőt?

- Szükséges-e a tévedés körében a szerződés érvénytelenségének megállapításához, hogy a tévedő fél magatartása vétlen legyen?

- A tévedés semmisségi vagy megtámadhatósági ok-e, ill. a szerződés érvénytelenségét vagy létre nem jöttét eredményezi-e?

- Milyen tévedési fajtákat ismernek a különféle jogrendszerekben a tudomány mővelői?

- Hogyan viszonyul az egyes jogrendszerek bírói gyakorlata a tévedéshez?

- Amennyiben a tévedés miatt az ügylet érvénytelensége vagy nem létezése megállapítást nyer, akkor milyen jogkövetkezmények alkalmazandók?

- Megfelelő-e a hatályos magyar Ptk.-ban a szerződéses tévedés szabályozása? Ha nem az, akkor milyen kritikákkal kell illetni, ill. milyen reformelképzelések juttathatók érvényre – de lege ferenda – az új Ptk. kodifikációja körében?

1 XXXXXXXX XXXXXX: A szerződés akarathibák miatti érvénytelensége, Budapest, 1997.

Azon jogrendszereknél, ahol kódex-szintő szabályozása van a témának (német, osztrák, svájci, magyar), az egyes fejezetek felépítésében egységesebb arculat tükröződik: a törvénykönyv rövid történeti előzménye, a hatályos szabályozást megelőző esetleges korábbi szövegtervezetek, a hatályos normaszöveg, ill. annak elemzése, a tévedés és a tévedési kategóriák jogtudományi ismertetése, a tévedés bírói gyakorlatának elemzése, a tévedés jogkövetkezményeinek rövid ismertetése, ill. a magyar Ptk. tekintetében de lege ferenda javaslatok megtétele, összegzés.

A dolgozat lényegét az utolsó, tizedik fejezet tartalmazza, amely összefoglalja a tudományos kutatás eredményeit és átfogó következtetéseket von le a szerződéses tévedés témáját illetően, amikor megadja a válaszokat az alábbi kérdésekre:

- Mi a tévedés fogalma és mikor minősül az lényegesnek?

- Kell-e a tévedés lényegességén felül az, hogy azt a másik fél okozza illetve arról a másik fél tudjon?

- Tévedés, disszenzus: érvénytelen vagy nem létező szerződés?

- Tévedés és felróhatóság: szükséges-e, hogy a fél tévedése menthető legyen?

I. fejezet:

A tévedés pszichológiai fogalma, a tévedéshez kapcsolódó jogi fogalmak

„Az emlékezés tévedései csak abban az egyetlen vonásban különböznek a téves emlékkel kapcsolatos felejtéstől, hogy a tévedést mint olyat nem ismerjük fel, hanem helyesnek találjuk.”2

Xxxxxxx Xxxxx

1. § Az akarat, cél, motívum pszichológiai fogalmai

a) Az akarat mint pszichológiai fogalom

Ahhoz, hogy megértsük, mi minősül pszichológiai értelemben véve téves akaratnak, meg kell ismerkedni az akarat pszichológiai fogalmával is. A tévedés az emberi akarathibák körébe tartozik, éppen ezért szükséges az akaratnak és a hozzá tartozó egyéb pszichológiai fogalmaknak a rövid ismertetése is.

Az akarat pszichológiai fogalmával behatóan foglalkozott XXXXXX XXXXXX,3 feldolgozva az irányadó pszichológiai mőveket is. XXXXXXX XXXXXX fő mővében4 az akaratot az emberi ösztönök és törekvések eredőjeként írja le. Xxxxxx a fentiek alapján az alábbi akarati okokat különbözteti meg:

- táplálkozási vagy birtoklási ösztön;

- erotikus ösztön;

- hatalmi vagy dominancia-törekvés;

2 XXXXXXX XXXXX: A mindennapi élet pszichopatológiája (az elfelejtés, elszólás, balfogás, babona és tévedés), Budapest 1923, 155.

3 XXXXXX XXXXXX: Irrtum über den Erklärungsinhalt, Frankfurt am Main 1985, 145-179.

4 XXXXXXX XXXXXX: Psychologie und Philosophie des Wollens, 1954.

- erkölcsi értékeken alapuló törekvések.5

A szerző szerint az ösztönökből következik az ember akarata, az akarat nem létezik ösztönök nélkül.6 Az akarat az ösztönök által irányított olyan cselekedet, amelyet az alapjául szolgáló ösztönök határoznak meg.7 Ebből következően minden akarat az ösztönök által meghatározott és az ösztönöktől függő, az olyan akarat, amely nem az ösztönökön alapul, elképzelhetetlen.8 Az ember akaratát alapvetően meghatározzák és befolyásolják ösztönei, azonban a szocializáció eredményeképpen ezek az emberi ösztönök némiképp korlátok között tarthatók. Minél kisebb a szocializáció foka, annál inkább befolyásolja az ember akaratát az ösztöne. A szocializáció magasabb fokán álló felnőtt ember, akinek kialakult én-tudata van, ösztöneit kordában tudja tartani, és ezáltal magatartása is a társadalmi korlátok közé szorul, de még így is eredendően meghatározza akaratát valamelyik emberi ösztöne. Ezen második, fejlettebb szintő, a társadalmi normák és konvenciók által meghatározott akaratot nevezi Xxxxxx negatív akaratnak.9

b) A cél és a motívum pszichológiai fogalma

Az ember akaratának megvan a maga célja és indítóoka, motívuma. Csakúgy, mint az emberi akaratot, az emberi magatartás célját és motívumát is alapvetően az emberi ösztönök befolyásolják és határozzák meg, ugyanakkor az emberi cselekedet célja nem egyszerően az ösztönök által meghatározott, hanem az én által kiválasztott cél is.10

Az emberi cselekedetek célját gyakran nehéz elválasztani magától az emberi magatartástól, ugyanis az ember mindig egy meghatározott cél elérése érdekében cselekszik. Ha pl.11 valaki egy megvásárolandó kabátot felhúz, az autóját beindítja, hogy a garázsból kiálljon, feltehetjük a kérdést, hogy mennyiben lehet magatartásának célját magától a cselekedeteitől elhatárolni: azért veszi fel a kabátot, hogy felpróbálja, azért indítja el az autóját, hogy kiálljon a garázsból, ezekben az esetekben az emberi magatartás célja és az emberi cselekedet egybeesik. Másképpen fogalmazva, az emberi magatartások céljai meghatározzák magukat a cselekedeteket.

5 Vö. XXXXXX: id. m. 135, 137, 164, 202, hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 147., 2. lábjegyzet.

6 Ld. KELLER: id. m. 186.

7 Ld. KELLER: id. m. 187.

8 Vö. KELLER: id. m. 186, 188, 191, 198.

9 Ld. KELLER: id. m. 179.

10 Vö. SÄCKER: id. m. 150.

11 A példákat ld. SÄCKER: id. m. 181-182.

A motívum fogalma a hétköznapi szóhasználatban többértelmő, Xxxxxx szerint minden emberi magatartás az ösztönök által is motivált.12 A magatartás motívuma azonban mindig tudatos is, és ily módon az emberi tudat része a cselekedetnek, a cselekvő személyt cselekedetének motívuma mindaddig cselekvésre ösztökéli, amíg a kitőzött célt el nem éri.13

Säcker rámutat arra, hogy a pszichológiai értelemben vett akarat és motívum egymással nem ellenkező fogalmak, hanem egymásra épülő, egymást kiegészítő definíciók.14 Ebből azt a következtetést is levonja a szerző, hogy mivel pszichológiailag elválaszthatatlan egymástól az emberi akarat és annak motívuma, ezért jogilag sem szabadna különbséget tenni az ügyleti akarat és motívum között, hanem célszerőbb lenne ügyleten kívüli „célról” vagy akaratról beszélni, már csak azért is, mert a jogelmélet és a joggyakorlat az ügylet motívumát jogilag lényegtelennek tekinti.15

A pszichológiai értelemben vett akarat szempontjából az akarat célja egyben az akaratelhatározás motívuma is, ahogyan ENGISCH fogalmaz, a szándék, cél, motívum és indok fogalmak egymással felcserélhetők.16

2. § A tévedés mint pszichológiai-pszichopatológiai17 fogalom

Xxxxx 18 a tévedést a felejtéssel közös tőről fakadó fogalomnak tartja, a különbséget ott vonja meg, hogy szerinte a tévedést nem ismerjük fel, hanem helyesnek véljük. Ezen összefüggésben a tévedés valóban rokon fogalom a felejtéssel. Azonban a szerző egy lényeges dolgot nem vesz figyelembe a tévedés fogalmának meghatározásánál, nevezetesen azt a tényt, hogy tévedésről beszélünk akkor is, amikor nincs kellő információnk az objektív valóság valamely tényéről, azaz tévedésünk tudatlanságunkon alapul. (Xxxxx ugyan próbálja ezen

12 Ld. XXXXXX: id. m. 186, 188, 191, 198, hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 184., ill. uo. 2. lábjegyzet.

13 Vö. SÄCKER: id. m. 184.

14 Ld. SÄCKER: id. m. 187.

15 Vö. SÄCKER: id. m. 188.

16 Ld. XXXX XXXXXXX: Einführung in das juristische Denken, II. Auflage, 1956, VII. Auflage, 1977, 143., hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 188., 18. lábjegyzet. Megjegyzendő, hogy a szándék, cél, motívum és indok fogalmai jogi értelemben különböznek egymástól.

17 XXXXX – mőve címéből is következően – a tévedést patologikus fogalomként kezeli. Nem vagyok hivatott – kellő szakértelem hiánya miatt – ezen állítással vitatkozni, ugyanakkor nem feltétlenül értek vele egyet. A

„tévedni emberi dolog” axiómájából is kiindulva senki sem tévedhetetlen, Xxxxx szerint ebből következően minden ember beteges volna, aki téved. Be kell látnunk, hogy minden ember élete során számtalanszor téved, ez nélkülözhetetlen velejárója az emberi létnek, cselekvésnek, így nem feltétlenül tekintendő a tévedés patologiásnak. Csak akkor beszélhetünk kóros elváltozásról, ha a tévedések az ember tudatállapotát, cselekvéseit nagymértékben áthatják.

18 XXXXX: id. m. 155.

hiányt az „emlékezeti tévedés” fogalmával korrigálni,19 azonban – nézetem szerint – nem eléggé meggyőző módon.)

A tévedés egy olyan hibás tudattartalom a tévedő elméjében, amely a valósággal nem egyezik és vagy tudattalanságból ered, vagy azon alapul, hogy helyesnek vélünk olyan tényt, amely nem az.

Xxxxx a tévedést a leglazább tévcselekménynek tekinti, elismerve azt, hogy a tévedés oka a tévedő személy lelki mőködésében keletkező valamiféle zavar. Utal arra, hogy a tévedéshez hasonló lelki okok játszanak közre az elszólás, ill. az elírás eseteiben is, megjegyezve, hogy az elszólásnak, ill. elírásnak nemcsak tudattalan lelki okai, hanem egyéb más összetevői is lehetnek, pl. kényelmesség, a sietségre való törekvés stb.20

A tévedés lélektani okait elemezve Xxxxx arra a megállapításra jut, hogy ahol tévedés van, ott a tévedés mögött elfojtás, valamiféle őszinteséghiány, torzítás leledzik.21 A szerző maga is azt vallja,22 hogy a lélekelemzéssel való foglalatossága eredményeképpen szinte már alig tud hazudni, ugyanis ahányszor megkísérli azt, rendszerint valamilyen tévedésbe vagy tévcselekvésbe bonyolódik, mely egyben utal az őszinteség hiányára. Azokban az esetekben, amikor a gondolat elhallgatása vagy esetlegesen elváltoztatása nem sikerül, az ember akarata ellenére, azaz tudattalanul a felszínre törnek ezen képzelgések és tévedésként jelennek meg. A szerző a tévedés ezen lélektani okaira történő visszavezethetőségét számos – saját – példával illusztrálja, ugyanakkor elismeri, hogy az elfojtásban rejlő tévedésektől élesen különböznek a tudatlanságból fakadó tévedések.23

Xxxxx leír egy olyan esetet, amelyben tévedését időleges tudatlanságból eredőnek tekinti.24 Egyszer egy betege arra kérte őt, hogy adja kölcsön neki azon két, Velencéről szóló könyvét, amelyeket az orvos már korábban odaígért neki, hogy a páciens a húsvéti utazására felkészülhessen. Xxxxx azt felelte, hogy már ki is vannak a könyvek készítve, és átment a könyvtárszobába, hogy átadja őket betegének.25 Az orvos körülnézett a könyvtárban és megtalálta a „Venedig als Kunststätte” címő könyvet, ill. a „Die Mediceer” címőt. A két mővet megragadta és odavitte páciensének, aztán megszégyenülten rá kellett jönnie tévedésére. Azt ugyanis a rendkívül mővelt professzor természetesen tudta, hogy a Medicieknek semmi köze Velencéhez, de ezt betege meghökkenéséig nem ismerte fel, és így

19 FREUD: id. m. 155.

20 Ld. FREUD: id. m. 158.

21 Ld. FREUD: id. m. 156.

22 XXXXX: id. m. 158.

23 XXXXX: id. m. 157.

24 FREUD: id. m. 157.

25 A valóságban azonban a professzor elfelejtette azokat megkeresni, mivel betege utazását a kezelés szükségtelen megszakításának tartotta és ezért – ill. anyagi okokból is – azt nem helyeselte.

nem is érezte tévesnek. Zavarát leplezendő, Xxxxx elmondta páciensének, hogy tévedésének valószínősíthetően az volt az oka, hogy nem látta jónak betege tervezett utazását, és ezzel a kezelés félbeszakítását.

Xxxxx további példákat is említ orvosi praxisa köréből. Egy alkalommal a professzor megtiltotta egyik betegének, hogy felhívja kedvesét, akivel a beteg maga is szakítani szeretett volna. A tilalom indoka az volt, hogy az orvos szerint minden újabb beszélgetés csak újból felkavarta volna páciensében a szakítással járó nehézségeket, gyötrelmeket. Xxxxx azt tanácsolta betegének, hogy a szakítás levélben történjen. Egyik nap páciense felkereste a professzort, tanácsot kérve tőle, hogy miként juttassa el a levelet kedveséhez, ill. megkérdezte azt is, hogy hivatkozhat-e a levélben az ő orvosi tekintélyére. A Xxxxxxxx történő látogatást követően a páciens éppen a búcsúlevelét fogalmazta, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy nem kérdezte meg, vajon szabad-e neki a levélben kezelőorvosát név szerint megnevezni. A beteg a telefonhoz sietett, összeköttetést kért és az alábbiakat mondta a kagylóba: „Kérem, beszélhetek a tanár úrral már ebéd után?” A válasz a következőképpen hangzott: „Xxxxx, megbolondultál?” A beteg ugyanis tévedésből a kedvesével beszélt, akit orvosának tilalma miatt nem lett volna szabad felhívnia.

A tévedés érdekes esetének, elszólásnak minősíti Xxxxx az alábbi történetet: A fiatal apa az anyakönyvvezetőhöz sietett, hogy második lánya születését bejelentse. A gyermek nevéül a Xxxxx nevet választotta, amikor is a hivatalnok figyelmeztette, hogy az első lányát is így hívják. A szerző szerint ebből a tévedésből azt a közvetkeztetést lehet levonni, hogy az apa a második lányt már nem fogadta olyan örömmel, mint az elsőt.

V. TAUSK26 mővében saját tévedéséről számol be. Az orvos a harctérről éppen szabadságra

ment haza Bécsbe, mikor egyik régi betege megtudta, hogy hol tartózkodik, és magához hívatta, mert ágyban fekvő beteg volt. Teljesített betege kívánságát, mintegy két órát tartózkodott páciensénél, aki búcsúzáskor megkérdezte tőle, hogy mivel tartozik. Xxxxx azt felelte, hogy tekintse látogatását baráti szívességnek, mivel szabadságon van, és nem rendel. A beteg meghökkent az orvos feleletén, de végül belenyugodott abba, nyilvánvalóan anyagi indokokból. Tauskban azonban már néhány pillanattal később is kétségek támadtak saját válaszát illetően, ezen kételyek között szállt fel a villamosra X irányba. Kis idő múlva át kellett szállnia Y irányba, és míg az átszállóhelyen várakozott, megfeledkezett a honorárium ügyéről és a beteg kórtünetein gondolkodott. Közben megérkezett a villamos, azonban az orvos tévedésből rossz villamoskocsira szállt fel, mivel nem az Y irányba tartót, hanem az X

26 V. XXXXX: Falsche Fahrtrichtung, Internationale Zeitschrift für ärztliche Psychoanalyse, IV. 1916/17, hivatkozik rá és idézi: XXXXX: id. m. 161.

irányba menőt vette igénye. A helyzetet tetézte az a körülmény, hogy azon irányba tartó villamosra szállt fel Xxxxx, ahonnan jött, tehát visszafelé ahhoz a betegéhez, akitől nem fogadta el a pénzt. Ezt azzal magyarázta, hogy a tudatalattija mégiscsak el akarta kérni páciensétől a honoráriumot.

Xxxxx a tévedés sajátos megnyilvánulási formájaként, külön fejezetben ír az összetett téves cselekvésekről.27 Egy hölgy sógorával, aki híres mővész, Rómába utazott. A mővészt a Rómában élő németek nagy tisztelettel és örömmel fogadták, és többek között egy antik aranyéremmel ajándékozták meg. A híresség azonban nem nagyon becsülte meg ezt az ajándéktárgyat, és ez a hölgyet meglehetősen bántotta, nemsokára hazautazott, mivel nővére váltotta fel őt a mővész kísérőjeként. A hazaérkezés során, a kicsomagoláskor vette észre a hölgy, hogy érthetetlen módon, tévedésből az érmét magával vitte. Erről azonnal értesítette levélben a sógorát, és megígérte neki, hogy az ajándékot másnap visszaküldi részére Rómába. Xxxxxxx azonban oly módon elrakta az érmét, hogy nem találta sehol, így nem is tudta azt elküldeni, és ekkor jött rá arra, hogy tudattalanul is szerette volna azt magának megtartani.

Xxxxx végezetül megemlíti egy olvasmányélményét, mely a „Xxxxx Xxxxxxxx und das Theater” címő mőben található.28 A történet szerint Xxxxxxxx saját drámának rendezése során megkérte az egyik színészt arra, hogy a következő mondatnál: „A haláltól való félelem

– gondolkodási hiba.”29 a „félelem” szó után xxxxxxx rövid hatásszünetet, és úgy mondja tovább a szöveget.

Az előadáson a színész teljesen azonosult szerepével, a szerző utasítása szerint megtartotta a hatásszünetet, és a legünnepélyesebb hangon az alábbiakat mondta: „A haláltól való félelem

– nyomtatási hiba.”30 A szerző a darab után megelégedését fejezte ki a színésznek, ugyanakkor figyelmeztette arra, hogy a haláltól való félelem nem nyomtatási, hanem gondolkodási hiba.

A másnapi előadáson a mővész a legemelkedettebb, legköltőibb részhez történő elérkezéskor az alábbiakat mondta: „A haláltól való félelem – emlékeztető lap.”31 Xxxxxxxx ismét teljes elismerését fejezte ki a színésznek, mellékesen azonban megjegyezte, hogy a haláltól való félelem nem emlékeztető lap, hanem gondolkodási hiba.

Xxxxxxxx este a színész – aki időközben a szerzővel összebarátkozott – a darab patetikus helyén, a világ legünnepélyesebb hangján az alábbiakat adta elő: „ A haláltól való félelem –

27 FREUD: id. m. 164-170.

28 Hivatkozik rá: XXXXX: id. m. 168.

29 „Die Furcht vor dem Tode ist ein Denkfehler.”

30 „Druckfehler”

31 „Denkzettel”

nyomtatási lap”32 A színész ismételten csodálatos, dicsérő jelzőket kapott Wexxxxxxxxx, az egyfelvonásos darabot még több ízben játszották, azonban a Denkfehler problémáját a szerző tovább nem firtatta.

3. § A tévedéssel rokonítható egyéb pszichológiai fogalmak – elfelejtés, elszólás, téves olvasás és tollhiba (elírás)

Az elfelejtés kapcsán FRXXX xámutat arra, hogy annak egyik válfajában nem másról, mint téves emlékezésről van szó. Az elfelejtés fogalmát a szerző az emlékezés csődjével azonosítja, ugyanis mialatt az illető személy azon erőlködik, hogy valamely szó eszébe jusson, akkor más, az elfelejtetthez hasonló szavak jutnak eszébe, amelynek téves létét azon nyomban felismeri.33

A téves olvasás kapcsán Frxxx xifejti, hogy az esetek többségében az olvasó azért olvas félre bizonyos szavakat, mert azon gondolatokat „olvassa be” a sorok közé, amelyek aktuálisan éppen foglalkoztatják. Az ilyen téves olvasás még inkább előfordulhat, ha a szavak önmagukban hasonlóságot tükröznek, ill., ha felületesen olvas az illető.34 A szerző szerint az esetek másik csoportjában a szöveg tartalmának van jelentősebb befolyása a téves olvasás kialakulására. Ilyenkor ugyanis a szöveg olyan közlést, tájékoztatást tartalmaz, amely az olvasóban ellenérzéseket kelt és az olvasási hiba segítségével védi ki a szöveg számára

negatív tartalmát. A téves olvasás előfordulhat felolvasás közben is. WUNDT35 szerint,

amennyiben az embert nem érdekli az általa felolvasott szöveg tartalma, hanem gépiesen, odafigyelés nélkül olvassa azt fel, akkor kevesebb félreolvasás fordul elő, mint amikor a szövegre nagyon odafigyelve, koncentrálva olvasunk fel.

Egy alkalommal Frxxx – újságolvasás közben – a „gyalog Európán keresztül” helyett a

„hordóban Európán keresztül” címet olvasta,36 a félreolvasás okairól a professzor sokat töprengett. Saját állítása szerint is csak hónapokkal később jött rá a titok nyitjára, tudniillik egy korábbi újságcikkben olvasta, hogy az emberek furcsa módját választották a párizsi Világkiállításra történő elutazásnak, mivel egyesek hordóban szándékozták magukat Párizsba guríttatni. Az egyik ilyen feltőnést kereső személyt Zeitung Hexxxxx-xak hívták.

32 „Druckzettel”

33 FREUD: id. m. 5.

34 FREUD: id. m. 81.

35 Hivatkozik rá: FRXXX: id. m. 93-94.

36 „zu Fuss durch Europa” -„Im Fass durch Europa”, Ld. FREUD: id. m. 78.

A tollhibák kapcsán Frxxx xaját esetét említi elsőként:37 Elmondása szerint a különféle feljegyzéseit tartalmazó egyik lapon a szeptemberi keltezéső dátumok között egy helytelen bejegyzést talált „Csütörtök, október 20.” dátumozással. Az elírást a szerző azzal magyarázta, hogy amikor a bejegyzés készült, éppen nyári üdüléséről tért vissza, és újból nagy késztetést érzett a betegeivel való foglalkozásra, viszont azok száma még csekély volt. A professzor megérkezésekor találta meg egyik betegének levelét, aki október 20-ra jelentette be magát. Frxxx xzerint, amikor a dátumot a szeptemberi dátumok közé írta, akkor valószínőleg azt gondolhatta, hogy bárcsak a betege már itt lenne, és megkezdhetné végre páciense vizsgálatát. Ennek hatására írhatta be egy hónappal előbbre, a szeptemberi dátumok közé páciense érkezésének napját.

A lelkiismeret-furdalás, önmarcangolás sok esetben vezethet elíráshoz. E. JONES38 A. A.

BRILL-ről mesél el egy történetet. Brxxx xxtalában nem fogyasztott alkoholt, azonban az egyik este egy kis bort ivott. Másnap, a reggeli órákban erős fejfájással ébredt, rendelése közben receptet állított ki egyik páciensének, akit Etxxx-xek hívtak. A hölgy neve helyett azonban a receptre Ethyl-t (etilalkohol!) írt. Megjegyzendő, hogy az Etxxx xevezető hölgy maga is szívesen nézett a pohár fenekére.

Frxxx xővét összefoglaló jegyzetekkel elxxxx XXXXXXXX XXXXXX xs beszámol néhány olyan esetről, amikor ő maga írt el bizonyos mondatokat. Fexxxxxx xrofesszor jegyzeteibe egyszer a következőket jegyezte fel: „Hierzu passt die Anektode”.39 A professzor valójában Anekdote-t akart írni, mégpedig a halálraítélt – „zum Tode verurteilt” – cigányról szólót, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy maga választhassa ki azt a fát, melyre felakasztják.

A fenti példákból is láthatjuk, hogy a tévedés a mindennapi életünkben jelen van és áthatja az életviszonyainkat.

37 FREUD: id. m. 84.

38 Hivatkozik rá: FRXXX: id. m. 88.

39 Ld. FREUD: id. m. 90.

4. § A tévedéshez kapcsolódó jogi fogalmak

a) Az akaratnyilatkozat jogi fogalma

Az emberi cselekedetek jogilag is releváns csoportjába tartoznak az emberi magatartások, mulasztások, az emberi kifejezések, nyilatkozatok ill. akaratkijelentések.40 Emberi magatartásról akkor beszélünk, amikor az ember tudatosan, akaratlagosan tesz vagy nem tesz valamit.41 Mind az aktív emberi magatartás, cselekedet, mind pedig annak passzív formája, a mulasztás, tudatos és szándékos magatartás, valamely meghatározott céllal.

Az embernek a saját magatartásával kapcsolatos pszichológiai fázisai az alábbiak:

- elképzelés az elérendő és megvalósítandó célokról;

- annak eldöntése, hogy a kijelölt célt hogyan fogja megvalósítani;

- az elképzelt és előirányzott cselekedet kifejtése.42

Az emberi akarat a többi ember számára akkor lesz felismerhető, ha azt a cselekvő fél egyértelmően kinyilvánítja, azaz megtörténik az akaratnak megfelelő formában történő kifejezése. Ebből következik az akaratnyilatkozatnak a jogi fogalma, mely lényegét tekintve valamely ügyletet kötni kívánó fél joghatás kiváltására irányuló ügyleti akaratának a közlésével egyenlő. A hibás akarat tehát a közléssel válhat nyilvánvalóvá.

Az akaratnyilatkozat fogalmát az ABGB a 863. §-ban határozza meg, különbséget téve kifejezett és hallgatólagos („stillschweigende”) akaratnyilatkozatok között. A kifejezett akaratnyilatkozat alatt az ABGB a szavak és más általános jelek alapján kinyilvánított akaratot érti. Hallgatólagos az akaratnyilatkozat akkor, amikor a fél akaratát egyéb magatartással fejezi ki. Utóbbiak érvényességét a forgalmi szokások és szokványok alapján kell megítélni.43

A svájci OR nem határozza meg az akaratnyilatkozat fogalmát, csak annyit ír róla, hogy lehet kifejezett vagy hallgatólagos.44

Sem a Ptk., sem pedig a BGB nem definiálja az akaratnyilatkozatot, azonban a jogtudomány ismeri és használja annak fogalmát. BROX45 szerint az akaratnyilatkozat a jog által

40 A témáról összefoglalóan lásd: XXXXXX XXXXXXXX: Der Irrtum und die Geschäftsgrundlage bei vermögensrechtlichen Rechtsgeschäfte, Innsbruck 1931, 9-28.

41 Ld. FULTERER: id. m. 9.

42 Vö. FULTERER: id. m. 10-11.

43 Ld. ABGB 863. § (2) bek.

44 Vö. OR 1. §

meghatározott akarat kinyilvánításával egyenlő. Az akaratnyilatkozat két elemből tevődik össze: a fél belső akaratából és annak kinyilvánításából. Az akarat és a nyilatkozat egységes, egy egészként alkotják az akaratnyilatkozatot.

A fél belső akarata az alábbi részekből áll:46

- cselekvési akarat,

- nyilatkozati akarat,

- ügyleti akarat.

Cselekvési akaraton a cselekvés tudatosságát értjük, nyilatkozati akaraton azt, hogy a fél tudatosan egy jogilag releváns nyilatkozatot kíván tenni. Ügyleti akarat pedig azt jelenti, amikor a fél nyilatkozatával egy meghatározott joghatást kíván elérni. Az ügyleti akarat annak kinyilvánításával hatályosul, a nyilatkozat lehet direkt, kifejezett, ill. hallgatólagos, kivételesen nemtevésben megnyilvánuló.47

SZLADITS különbséget tesz „nyilatkozási” és „jogügyleti” akarat között.48 Míg a nyilatkozati akarat arra irányul, hogy az ügyleti nyilatkozat létrejöjjön, addig az ügyleti akarat tárgyaként a jogügylet célja szerepel. Az akaratnyilatkozat fogalmát a jogtudós tömören akként határozza meg, hogy az a joghatásokra irányuló akarat kinyilvánításával egyenlő.49

A tévedés szempontjából azért van jelentősége az akaratnyilatkozatnak, mert egyrészről elképzelhető, hogy a tévedés olyan fokú, hogy a félnek egyáltalán nincs is ügyleti akarata (tévedésből tett nyilatkozatok: elszólás, elírás, elvétés). Másrészről viszont az is előfordulhat, hogy a tévedés akként realizálódik, hogy a fél akarata és nyilatkozata között nincs teljes átfedés, azaz eltérés van.

b) Dissszenzus és tévedés

Mint az köztudomású, a szerződés definíciójának conditio sine qua non-ja a felek közötti konszenzus megléte.

45 XXXX XXXX: Allgemeiner Teil des Bürgerlichen Gesetzbuchs, 14., verbesserte Auflage, Köln – Berlin – Bonn

– München 1990, 48.

46 Vö. BROX: id. m. 48-49.

47 Ld. BROX: id. m. 50.

48 Vö. XXXXXXXX XXXXXX: Magyar Magánjog, Első Kötet, Általános Rész, Személyi jog, Budapest 1941, 266. (a továbbiakban: SZLADITS: Maxxxxxx XX.)

49 Ld. SZLADITS: Magánjog II. 267.

A disszenzus fogalmát már a római jog is ismerte és használta, értve ez alatt azt, amikor a szerződő felek között nincs akarategyezőség. Sok esetben a tévedés disszenzust eredményez, és emiatt a felek között nem is jön létre jogügylet.

Az osztrák jog szerint disszenzusról akkor beszélhetünk, ha a fél nyilatkozatát a másik fél másként értelmezi, mint ahogyan azt ő gondolta.50

A svájci OR az 1. §-ában kifejezetten rögzíti, hogy a szerződés megkötéséhez a felek akaratnyilvánításának egyezősége szükségeltetik. Az OR 8. §-ában, a szerződések tartalma körében is elvárja a felektől, hogy tényleges szerződési akaratuk egyező legyen. A svájci disszenzus-fogalom egyenlő azzal, amikor a felek akaratai egymással nem egyeznek.51

A BGB a disszenzus kérdését a 155. §-ban rejtett megegyezési hiányként (versteckter Einigungsmangel) szabályozza. Akkor van erről szó, ha úgy tőnik, hogy a felek szerződést kötöttek, de a valóságban a szerződés valamely pontjában nem egyeztek meg. A BGB ezt az esetet úgy szabályozza, hogy az ügylet érvényes marad, feltéve, ha a felek a szerződést ezen meghatározott szerződési pont nélkül is megkötötték volna.

A jelenleg hatályos magyar Ptk. a disszenzusról kifejezetten nem rendelkezik, a szerződés létrejöttéhez azonban a 205. § (1) bek. értelmében a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése szükséges. Az egybehangzóság hiánya nyilvánvalóan disszenzust eredményez.

XXXXX XXXXX xgyik tanulmányát52 már-már közhelyszerő megállapítással kezdi:

„Megegyezés hiányában nincs szerződés.”53 A jogtudós szerint akkor beszélhetünk disszenzusról, ha a szerződés értelmezése eredményeképpen nem lehet megállapítani annak tartalmát.54

Az angol szerződési jog a disszenzust a tévedés egyik fő eseteként tekinti.55 Akkor van szó disszenzusról az angol jog szerint, ha a felek nyilatkozatai – valamilyen látens félreértés miatt

– nem egyeznek. Disszenzus előállhat akként, hogy a felek mindegyike tévedésben van valamely szerződéses körülmény tekintetében, ilyenkor megegyezésük csak látszólagos. Megvalósulhat azonban úgy is, ha a felek mindegyike félreérti a másikat.

A tévedés, mint jogi fogalom az akaratnyilatkozat, és azon belül az akarat (illetve esetenként a nyilatkozat) hibái közé tartozik, csakúgy, mint a kényszer, megtévesztés, jogellenes

50 Vö. ERXXX X. XRXXXX: Grundfragen der vertraglichen Einigung, München – Salzburg 1972, 64.

51 Ld. KRXXXX: id. m. 96.

52 XXXXX XXXXX: Tévedés, lehetetlenség, szerződésértelmezés (a továbbiakban: EÖRSI: Tévedés), Magyar Jog 1968/12, 732-737.

53 Ld. EÖRSI: Tévedés 732.

54 Vö. EÖRSI: Tévedés 732.

55 S. J. STOLJAR: Mistake and misrepresentation, London 1968, 7.

fenyegetés. A szerződéses tévedés a fél hibás akaratával vagy hibátlan akaratának hibás, helytelen kifejezésével egyenlő, a szerződés valamely lényeges körülménye tekintetében.

Amennyiben a tévedés a szerződéses akarat és nyilatkozat közötti diszkrepancia miatt következik be, azaz a fél a valós szerződési akaratát helytelenül nyilvánítja ki, akkor nyilatkozati tévedésről beszélünk (Erklärungsirrtum).56

Ha a tévedés úgy valósul meg, hogy a félnek már a szerződéses akarata is téves, mert téves feltételezésen vagy helytelen tényeken, ill. esetleg információhiányon alapul, akkor tényállásbeli vagy tartalmi tévedésről van szó (Sachverhaltsirrtum vagy Inhaltsirrtum).57

5. § Összefoglalás

A tévedés pszichológiai fogalmát az akarat pszichológiai definíciójából kiindulva határozhatjuk meg, amely döntően az ösztönök és törekvések által determinált Az emberi akarathoz kapcsolódik az emberi magatartás célja és indítóoka, amelyeket szintén az emberi ösztönök határoznak meg és befolyásolnak.

A tévedés téves illetve hibás akarat, amelynek jellemzője, hogy tévedésünket kezdetben nem ismerjük fel, hanem elképzelésünket, vélekedésünket helyesnek tartjuk, holott az a valósággal nem egyezik.

FRXXX xzerint a tévedés patológiás és mindig valamilyen elfojtás, őszinteséghiány miatt keletkezik.

A tévedéssel rokoníthatók egyéb pszichológiai fogalmak is, úgy, mint az elfelejtés, elszólás, a téves (félre)olvasás, illetve a tollhiba (elírás). A félreolvasás esetén sokszor olyan szavakat látunk a szövegben, amelyek valójában nincsenek is ott, de az olvasót foglalkoztatják. A lelkiismeretfurdalás pedig sok esetben elíráshoz, elvétéshez vezet.

A tévedés jogi fogalomának meghatározásához szükségképpen hozzá tartozik az akaratnyilatkozat jogi definíciója. Utóbbi nem más, mint a szerződést kötni szándékozó fél joghatás kiváltására irányuló ügyleti akaratának közlése. Az akaratnyilatkozat két fő elemből áll: a fél belső – a külvilág számára – látens akaratából és annak a másik fél részére történő kinyilvánításából.

A fél belső akarata is többféle lehet, úgy, mint cselekvési, nyilatkozati, illetve ügyleti akarat.

56 Vö. FULTERER: id. m. 37.

57 Vö. FULTERER: id. m. 37.

A jogilag releváns tévedés esetén a szerződő fél ügyleti akarata eleve tévedésen alapul, vagy belső akarata ugyan nem téves, de azt helytelenül fejezi ki. Ebből következően a tévedésnek két fő fajtája van:

- Nyilatkozati tévedés. Erről akkor beszélünk, amikor a fél a helyes szerződéses akaratát tévesen nyilvánítja ki.

- Tartalmi tévedés. Ebben az esetben a félnek a szerződéses akarata eredendően téves illetve esetlegesen információhiányon alapul.

Amennyiben mindkét fél ugyanabban a tévedésben van, akkor konszenzusuk csak látszólagos, valójában disszenzusban vannak, melynek eredményeképpen nem jön létre közöttük szerződés.

De disszenzusról van szó akkor is, ha a felek mindegyike mást gondolt, mint amit nyilatkozott, vagy ha az egyik fél a másik nyilatkozatát félreértette és olyan nagyfokú a félreértés közöttük, amely megakadályozza az érvényes ügylet létrejöttét.

II. fejezet:

A tévedés a római jogban

„In venditionibus et emptionibus consensum debere intercedere palam est: ceterum sive in ipsa emptione dissentient sive in pretio sive in quo alio, emptio imperfecta est.”

D. 18. 1. 9 (pr.) Ulpianus libro vicensimo octavo ad Sabinum

1. § Tévedési kategóriák a római jogban

A szerződésnek, mint önálló kötelemfakasztó ténynek a római jogban történő általános elismeréséhez hosszú út vezetett. Az ősi jogban – egyrészről a primitívebb társadalmi élet- és értékviszonyokból fakadóan, másrészről a jogon kívüli normák (szokás, erkölcs, illem) erőssége miatt – a szerződéseknek általános jogi jelentőséget nem tulajdonítottak. Olxxxxxxxx xem, hogy az esetleges szerződésszegés deliktuális felelősséget eredményezett és büntetőjogi kategóriaként nyert értékelést.

Az ősi jogban a szerződéses akarat szinte teljesen figyelmen kívül maradt, ugyanis csak azt tartották szem előtt, hogy a szerződés a szigorú alakszerőségi követelményeknek megfelelt-e vagy sem. Ha a stipulatio-nál a kérdés-felelet egybehangzó volt, függetlenül attól, hogy a fél mást akart, mint amit ténylegesen nyilatkozott, vagy egyáltalán nem is akart szerződést kötni, a szerződés érvényesen létrejött. (A verba-voluntas csatájában – amelyet már GRXXXXXXXX xíres munkájában58 kifejtett – az ősi jogban egyértelmően a verba győzedelmeskedett.)

A római jogászok a szerződés általános definícióját nem a mai értelemben használták, illetve a szerződéseket alkotó akarat és nyilatkozat elvont fogalmát nem is ismerték, ezért a római jogi tévedés tanulmányozása során feltétlenül az eredeti forrásszövegekből kell kiindulnunk. Éppen ezért hibás az a törekvés, mely – a modern jogi felfogásoknak megfelelően – a szerződéses akarat hibájaként jelentkező római jogi tévedést az akarati vagy a nyilatkozati elv

58 GRADENWITZ: Interpolationen, 1887, hivatkozik rá: MAX XXXXX: Das Römische Privatrecht. Erster Abschnitt, Das altrömische, das vorklassische und klassische Recht, München 1971, 235.

szerint kívánja elbírálni, illetve a modern jogi tévedés-kategóriák (pl.: rejtett disszenzus, egyoldalú tévedés, kölcsönös tévedés, stb.) valamelyikébe próbálja azt beleerőszakolni.

A római jogászok ugyanis nem elvont jogfogalmakban és nem is a mai értelemben vett jogintézményekben gondolkodtak, hanem a felmerülő, eldöntendő vitás tényállást az életszerőségi követelményeknek megfelelően, esetről esetre oldották meg. Ahogy WINKEL59

találóan utal rá, a római jogászok egyedi jogproblémákkal foglalkoztak és azokat a görög filozófiából és retorikából átvett logika és argumentáció-tan alapján próbálták megoldani, azonban nem érdekelték őket olyan kérdések, mint az egyes jogfogalmak, jogintézmények definiálása, mert nem rendszerben gondolkodtak (Systemdenken),60 hanem a problémát kívánták megoldani (Problemdenken).61

SCHULZ62 szerint az ún. „dialektikus jogtudomány” („dialektische Rechtswissenschaft”)63

időszakában a jogászok a görög filozófia hatása alatt voltak, míg az azt követő periódusban, a klasszikus korra ez eltőnt, a későklasszikus időben azonban ismételten érdeklődésük középpontjába kerültek a görög filozófiai tanok.

Modern értelemben vett szerződésfogalom és az akaratnyilatkozat fogalmának hiánya miatt nem alkalmazhatjuk a modern tévedési kategóriákat sem a római jog tévedés-rendszerében.64 Ahogy KASER65 megjegyzi, a rómaiak minden jogügyletet egészében néztek, nem bontották

szét azokat elemeikre (úgy, mint szerződéses akarat, szerződéses nyilatkozat, joghatás).66 Itt kell utalni arra is, hogy a római forrásokban többször előforduló dissentire igének semmi köze nincs a modern jogi értelemben vett disszenzushoz, illetve arra is, hogy a forrásokból nem egyértelmő, hogy az érvénytelen (non valet)67 és a létre nem jövő (non esse) fogalmak között tesz-e egyáltalán különbséget a római jogász vagy sem.

59 Vö. LARENS C. WINKEL: Error iuris nocet: Rechtsirrtum als Problem der Rechtsordnung, Zutphen, Holland 1985, 77-78.

60 WINKEL: id. m. 78.

61 WINKEL: id. m. 78.

62 SCHULZ, F.: Geschichte der Römischen Rechtswissenschaft. Weimar 1961 / Leipzig 1975, 81., hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 78., 10. lábjegyzet.

63 WINKEL: id. m. 78.

64 Ezen az állásponton van WUNNER, ld. SWEN ERIK WUNNER: Contractus – sein Wortgebrauch und Willensgehalt im klassischen Römischen Recht, Köln-Graz 1964, 135-136.

65 KASER: id. m. 235.

66 A magyar nyelvő római jogi tankönyvek – nyilván didaktikai okokból – a római jogi jogügylet-tant a modern szerződési elemek (akarat, nyilatkozat, joghatás) alapján tárgyalják. Vö. MARTON GÉZA: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Negyedik, változatlan kiadás, Budapest 1963, 72-79.; BENEDEK FERENC: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog, 2., változatlan kiadás, Pécs 1995, 144.; BRÓSZ RÓBERT – PÓLAY ELEMÉR: Római jog. Tizedik kiadás, Budapest 1995, 390, 473.; FÖLDI ANDRÁS és HAMZA GÁBOR: A római jog története és institúciói. Harmadik, átdolgozott, bővített kiadás, Budapest 1998, 378-380.

67 A kifejezés nem klasszikuskori, az egyes szövegekbe interpoláció hatásaként került be.

Az szinte bizonyos, hogy a megtámadható szerződés fogalmát a római jog nem ismerte, ugyanakkor a forrásokból az is valószínősíthető, hogy a semmis és létre nem jövő ügyletek közé egyenlőségjelet tettek a rómaiak.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a római jogi tévedés-rendszert megérteni és feldolgozni csak a források alapos elemzésével lehetséges, az általános szisztematizálás lehetséges elkerülésével.

Mindenesetre egyfajta minimális rendszerezés szükséges és lehetséges is az egyes tévedés- esetek bemutatása körében, amelyet már a glosszátorok konstatáltak. Az ő munkájuk alapján

– az anakronizmus veszélye nélkül – megkülönböztethetünk a római jogra nézve:

- error in corpore (a szerződés tárgyában való tévedés),

- error in pretio (a vételárban való tévedés),

- error in negotio (az ügyletben, illetve annak jogalapjában való tévedés),

- error in substantia (a szerződéses tárgy lényegében, azonosságában való tévedés),

- error in materia (a szerződéses tárgy anyagában, illetve annak minőségében való tévedés),

- error iuris (jogban való tévedés).68

Magam is ezen tévedési kategóriák alapján fogom a továbbiakban a római jogi tévedés- esetkört bemutatni, azzal a megjegyzéssel, hogy az egyes tévedési fajtákon belül a szerződéstípusonkénti (pl.: emptio-venditio; locatio conductio rei), illetve ügyletenkénti (pl.: stipulatio, mancipatio, in iure cessio) tipizálást is megteszem ott, ahol a szétválasztásnak külön jelentősége van.

2. § Error in corpore (a szerződés tárgyában való tévedés)

Az adásvétel körében az úgynevezett telek-példa (fundus) szolgáltatja az error in corpore

alapesetét.69 Első feladatunk az, hogy megvizsgáljuk, vajon interpoláció-kritikai szempontból

68 Megjegyzendő, hogy a fenti kategóriákon kívül ismeri a római jog tudománya – ahogyan már a korábbiakból kitőnt – az error in persona és az error in nomine fogalmát, amelyek gyakorlatilag szinonímak egymással, amennyiben az error nominis személyre és nem tárgyra vonatkozik. Ismeretes továbbá az error facti (ténybeli tévedés) és az error iuris (jogban való tévedés) megkülönböztetése is, amely elhatárolást a római jogi tankönyvek kedvelik leginkább, de megtalálható az eredeti forrásokban is a rájuk történő utalás. Mindezeken felül LEONHARD használta az alábbi kategóriákat is: error in re, error in genere, error in quantitate, error in dominio. Vö.: LEONHARD: Der Irrtum als Ursache nichtiger Verträge (a továbbiakban: LEONHARD: Irrtum), Bd.

I. und II., 2. Auflage, Breslau 1907, 65-115. Mindazonáltal ismeretes az error in qualitate kifejezés is, amely megegyezik az error in materia-val. HAUSMANINGER használja továbbá az error in sexu terminust is az emptio- venditio körében, vö.: HERBERT HAUSMANINGER: Casebook zum römischen Vertragsrecht. 4. erweiterte Auflage, Wien 1990, 132.

69 D. 18. 1. 9 pr. Ulp. 28. Sab.

a D. 18. 1. 9 pr. Ulp. 28. Sab.-forráshely eredetinek minősül-e vagy sem. Az első bírálatot a szöveggel kapcsolatosan GERHARD VON BESELER adta, még 1921-ben,70 majd négy évre rá újabb, még szigorúbb kritikáját fogalmazta meg a forrásanyagnak.71 Beseler alapos munkájának köszönhetően ugyan egy-két helyen a szöveghűség vélelme megdőlt, azonban az ügyben keletkezett döntés lényegét képező quia in corpore dissensimus szövegrészé nem.72 Az első tényállás szerint a vevő (ego) azt gondolta, hogy fundus Cornelianus-t vesz, az eladó (tu) pedig azt hitte, hogy fundus Sempronianus-t ad el (putare emere – vendere). A jogi

megítélése ennek a tényállásnak a Digesta szerint: emptio nulla est (nem jön létre az adásvételi jogügylet).73 Ulpianus – legalábbis WUNNER74 szerint – azért jutott erre a következtetésre, mert a feleknek a szándéka két különböző ingatlan adásvételére irányult, azaz a felek között a szerződés tárgyára vonatkozóan disszenzus keletkezett.

A szövegben található másik tényállás alapján az adásvétel tárgya egy rabszolga, a vevő (ego) Stichust kívánta megvásárolni, míg az eladó (tu) Pamphilust akarta értékesíteni. A jogkövetkezménye ennek az ügyletnek ugyanaz, mint az előzőnek, mivel a szerződés tárgyában disszenzus van (in corpore dissentiatur), ezért nincs adásvétel (apparet nullam esse emptionem).

A Digesta-beli szövegnek az értelmezése szerzőnként más és más.

A korábbi tudósok75 a modern szerződésfogalomból és az ahhoz kapcsolódó elméletből kiindulva a szöveget úgy értelmezték, hogy a felek rejtett disszenzusban (versteckter Dissens) vannak. Ugyancsak korábbi elméletek képviselői76 szerint a szöveg az egyoldalú tévedés esetét szabályozza (einseitiger Irrtum).

„In venditionibus et emptionibus consensum debere intercedere palam est: ceterum sive in ipsa emptione dissentient sive in pretio sive in quo alio, emptio imperfecta est. si igitur ego me fundum emere putarem Cornelianum, tu mihi te vendere Sempronianum putasti, quia in corpore dissensimus, emptio nulla est. idem est, si ego me Stichum, tu Pamphilum absentem vendere putasti: nam cum in corpore dissentiatur, apparet nullam esse emptionem.”

70 BESELER in: Byz. – Neugr. Jahrbücher 1 (a továbbiakban: BESELER: Byz.), 1921, 343-347., hivatkozik rá: JOSEPH GEORG WOLF: Error im Römischen Vertragsrecht, Köln-Graz 1961, 24.

71 BESELER in: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung (a továbbiakban: BESELER: Zeitschrift für Rechtsgesch.), 45, Weimar 1925, 222., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 24.

72 Mindezek mellett az összes jelentős kritikusa a fragmentumoknak a szöveget klasszikus korinak tartja. Vö.: SECKEL-LEVY, VOCI, ARANGIO-RUIS, FLUME, KASER, H. SCHWARZ. Ld. részletesen: WOLF: id. m. 24, 4. lábjegyzet

73 WOLF a jogügylet érvénytelenségéről ill. hatálytalanságáról (Unwirksamkeit) ír. (ld. WOLF: id. m. 43.) A két jogintézmény terminológiai problémájáról ld. FÖLDI ANDRÁS: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél, Közjegyzők Közlönye 7-8 / 1988., 2. évfolyam, 2-12.; BESSENYŐ ANDRÁS: A jogügyletek érvényessége és hatályossága – Egy civilisztikai (ál?) probléma margójára, JURA, 7. évfolyam, 2001 / 2. szám., 5-17.

74 WUNNER: id. m. 145.

75 SIBER, BETTI, részletesen hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 27, 8. lábjegyzet.

76 RABEL, KUNKEL, GIRARD, MONIER, BIONDI, DE ZULUETA, VAN OVEN, KASER, részletesen hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 26, 7. lábjegyzet.

RABEL77 szerint azért nem jön létre adásvételi szerződés a tárgyban való tévedés ezen eseteiben, mert hiányzik a felek között a konszenzus, ebből következően az eset disszenzusnak minősül. Rabel elméletének hibája – ahogyan arra Wolf78 helyesen rámutat – abban rejlik, hogy disszenzus alatt a modern disszenzus-fogalmat értette, nem pedig úgy használta azt, ahogyan a római jogászok.

KASER – hasonlóan Rabelhez – úgy gondolja, hogy egy ilyen, a Digesta-beli tényállásokból fakadó disszenzus megakadályozza a szerződés érvényes létrejöttét.79

A szerző80 véleménye alapján a rómaiak a formátlan jogügyleteknél a tévedést csak akkor vették relevánsnak, ha az a megegyezés létrejöttét kizárta. Kaser külön terminust használ az ilyen jellegű, konszenzust kizáró tévedésfajtára, „egyezséghiány” („Einigungsmangel”) megjelöléssel. Ugyanakkor a szerző megjegyzi azt is, hogy a formális ügyleteknél, amennyiben az ünnepélyes ceremónia közepette használt kérdés-felelet egybehangzik, a szerződés érvényesen létrejön, annak ellenére, hogy esetlegesen bármelyik vagy akár mindkét fél tévedésben volt a nyilatkozata megtétele során.81

KUNKEL82 nézete szerint a tévedés ebben az esetben a vétel tárgyának identitásában rejlik,

ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a rómaiak a tévedés problémáját teljesen más alapokon kezelték, mint a közönséges jog dogmatistái. Kunkel szerint a tévedés a rómaiak számára elsődlegesen értelmezési probléma volt.83 („… der Irrtum sei für die Römer ˝in erster Linie ein Auslegungsproblem˝84 gewesen”).85 Ugyancsak Kunkel véli azt, hogy a római jogászok nem különítették el egymástól a rejtett disszenzus és a tévedés fogalmát.

VOCI86 szerint a D. 18. 1. 9 pr.-ban említett ulpianusi tényállást az alábbiak szerint kell

értelmezni:

Az eladó azt hitte, hogy az A rabszolgát veszi meg, azonban a B rabszolgát írta körül A-ként, mert úgy vélte, hogy A-val azonos. Voci szerint ebben az esetben a szerződő fél a szerződéses tárgy individualitásában téved.87 Ebből következően Voci az error in corpore kifejezést pontatlannak véli, és javasolja az error in re terminus felváltásával. Véleménye szerint az

77 RABEL, ERNST: Grundzüge des römischen Privatrechts, 2. Auflage, Basel – Darmstadt 1955, 168-177.,

78 WOLF: id. m. 27.

79 „Ein solcher Dissens läßt einen gültigen Vertrag nicht zustande kommen…” – KASER: id.m. 208.

80 KASER: id. m. 206-211.

81 Ez a megítélés azonban csak a Kr. u. I. sz. végéig volt így.

82 KUNKEL: Römisches Privatrecht, auf Grund des Werkes von P. Jörs, 3. Auflage Berlin, Göttingen, Heidelberg, 1949, 107. ff és 84.

83 „… der Irrtum sei für die Römer ˝in erster Linie ein Auslegungsproblem gewesen”, idézi: WOLF: id. m. 28.

84 KUNKEL: id. m. 108.

85 WOLF: id. m. 28.

86 VOCI: L’errore nel diritto romano, Milano, 1937, 109., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 30.

87 „sulla relazione tra il corpore e il nome: in una parola, sull’individualitá sua”, idézi: VOCI: id. m. 109., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 30.

error in corpore csak abban az esetben használatos, amikor olyan szerződéses tárgyat kell identifikálni, amely nincs jelen a szerződés megkötése idején, ebből kifolyólag a felek azt nem láthatják.88

A tényállással foglalkozott FLUME89 is, megállapítva, hogy a D. 18. 1. 9 pr.-ban megjelenő

esetleírás egyértelműen disszenzusról90 szól, ami a modern doktrinákban egyenlő a burkolt vagy rejtett disszenzus megjelöléssel.91 A szerző szerint igazolható az, hogy a római jog, beleértve még annak a justinianusi időszakát is, nem jutott el odáig, hogy az egyoldalú tévedést érvénytelenségi okként kezelje a szerződések körében. Flume ezen véleményét az alábbi érvekkel támasztja alá:

- Ha a római jog jogi jelentőségűnek tartotta volna az egyoldalú tévedést, akkor fel kellett volna merülnie annak a kérdésnek, hogy ilyen esetben vajon a tévedő fél szerződéses partnere is hivatkozhat-e a tévedésre. Mivel ez a kérdés a forrásokban nem jelenik meg, ebből arra lehet Flume szerint következtetni, hogy az egyoldalú tévedésnek jogi relevanciája nem volt a római jogban.92

- A forrásokban a tévedés legfontosabb eseteiként az elszólások és elírások (Versprechens und Verschreibens) szerepelnek, viszont a forrásszövegek egyetlen esetben sem szólnak az egyoldalú tévedésről.

- Az error in corpore és az error in nomine fogalompárt csak oly módon lehet értelmezni, ha a jogügylet egészét nézzük, nem pedig elemenként, így azt a feleknek az akarat- nyilatkozataira történő felbontásával.93

WOLF a D. 18. 1. 9 pr.-beli tényállás elemzése során arra a következtetésre jut, hogy mind az eladó, mind a vevő meg volt győződve arról, hogy érvényes adásvételi jogügyletet kötöttek. Az eladó azt hitte, hogy a fundus Sempronianus-t adja el, míg a vevő azt, hogy a fundus Cornelianus-t veszi meg.94 Wolf szerint akár az eladó, akár a vevő oldaláról közelítjük meg a tényállást, első olvasatra úgy tűnhet, hogy egyoldalú tévedésről van szó, amely a szerződés tárgyául szolgáló ingatlan identitására vonatkozik, az első esetben az eladó téved, míg a másodikban a vevő.

88 Wolf mindenesetre Voci értelmezését nem fogadja el, véleménye szerint ez nem következik a Digesta-beli tényállás szövegéből. Ld. WOLF: id. m. 30.

89 FLUME: Irrtum und Rechtsgeschäft im römischen Recht, in: Festschrift Schulz I (a továbbiakban: FLUME: id. m.), 236., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 31-32.

90 „eindeutig um einen Dissens”, idézi: FLUME: id. m. 248., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 31.

91 „Das was die Römer als Dissens behandelt haben ist auch nach richtiger moderner Betrachtung Dissens.” Ld. FLUME: id. m. 248., idézi: WOLF: id. m. 31.

92 Nemcsak FLUME jut erre a konklúzióra, hanem többek között MITTEIS, RABEL, JÖRS ill. SIMONIUS is, lásd részletesen: FLUME: id. m. 248., hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 31., 32. lábjegyzet.

93 FLUME: id. m. 244., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 32.

94 WOLF: id. m. 43.

Azonban az egyoldalú tévedés nem következik magából a szövegből. Abban az esetben, amikor a szerződés tárgya a fundus Cornelianus, az eladó azonban azt hiszi, hogy a fundus Sempronianus-t adja el, a szerződés tárgyában, annak identitásában téved, ugyanis a szerződés a fundus Cornelianus-ra vonatkozik. Wolf95 szerint a szerződés azért lesz semmis, mert a felek közötti megállapodás nem egyértelmű (mehrdeutig) és mindegyik szerződő fél egy másik ingatlanra gondolt. Így gyakorlatilag a szerződés megkötésekor a szerződő felek

„elbeszéltek egymás mellett”, ami azért volt lehetséges, mert a szerződés tárgyául szolgáló ingatlan nem volt kellőképpen körülírva, egyéniesítve. (Wolf véleménye alapján a D. 18. 1. 9 Pr.-ban leírt forrásszöveg egyáltalán nem biztos, hogy valódi disszenzus-esetet takar.96) Wolf97 felállít még egy lehetséges verziót a Digesta-beli tényállás értelmezése kapcsán, mely szerint elképzelhető, hogy a szerződés egy harmadik ingatlanra (pl.: egy fundus Tusculanus- ra) vonatkozott, amelyet a vevő fundus Cornelianus-ként, az eladó pedig fundus Sempronianus-ként azonosított.

WUNNER98 következtetései szerint a D. 18. 1. 9 pr. legalább három különböző értelmezéssel

bírhat:

- Az adásvételi szerződésben a fundus Cornelianus lett meghatározva, annak ellenére, hogy az eladó a fundus Sempronianust kívánta értékesíteni. A szerző szerint ebben az esetben az eladó (tu) egyoldalú tévedéséről és egyben az ún. identitás-tévedésről (Identitätsirrtum) van szó. A szerződésben meghatározott fundus Cornelianus ugyanis nem azonos az eladó által eladni kívánt fundus Sempronianus-sal. Wunner99 helyesen hivatkozik arra, hogy amennyiben a fundus Cornelianus nem rendelkezik olyan különös ismertetőjegyekkel (méret, művelési ág, stb.), amely alapján meg lehetne különböztetni a fundus Sempronianus-tól, illetve a felek tárgyalásaik során nem beszéltek a fundus Cornelianus különleges tulajdonságairól, akkor gyakorlatilag a fundus Cornelianus-t egyedül a neve individualizálja. Ebben az esetben az error nominis error in corpore-hez vezet.100

95 WOLF: id. m. 44.

96 „Indessen ist es zweifelhaft ob es sich in D. 18. 1. 9 pr. wirklich um eine Dissensentscheindung handelt.” Ld. WOLF: id. m. 46.

97 WOLF: id. m. 44., ezt a verziót azonban már SIMONIUS is felhozza, hivatkozik rá: WOLF: id. m. 44., 66. lábjegyzet.

98 WUNNER: id. m. 145-146.

99 WUNNER: id. m. 146.

100 WUNNER úgy gondolja, hogy a Digesta-beli tényállásnak ezen módon történő interpretációjaként az eladó egyoldalú tévedésére lehet következtetni. (Vö. WUNNER: id. m. 148.) A szerző itt nem ért egyet FLUME-val, aki szerint – ahogyan már korábban láttuk – az egyoldalú tévedést a rómaiak nem tartották relevánsnak. WUNNER helytállóan rámutat arra, hogy az egyoldalú tévedést a rómaiak nem a BGB 119. § (1) bekezdésében szabályozott fogalom szerint értelmezték.

- Az adásvételi szerződés a fundus Sempronianus-ra vonatkozik.101 A vevő az ajánlata során

– a rogatio-ban102 – fundus Sempronianus-t nevezett meg, holott valójában a fundus Cornelianus-t kívánta megvenni. Ebben az esetben a vevő egyoldalú tévedéséről vagy másképpen szólva identitás-tévedésről beszélünk.

- A harmadik értelmezési lehetőség szerint az adásvételi szerződésben sem a fundus Cornelianus, sem a fundus Sempronianus nincs egyértelműen megjelölve. Ez lehetséges abból következően is, hogy a rogatio-ban egyszerűen csak fundus került szóba a felek között vagy a szerződő felek közösen olyan individualizáló jegyeket (térmérték, művelési ág, stb.) adtak a telekről, amelyek mind a fundus Cornelianus-ra, mind a fundus Sempronianus-ra illettek.

Wunner szerint, ha a három különböző értelmezési lehetőséget a modern jogok alapján megnézzük, akkor rájöhetünk arra, hogy az ulpianusi emptio nulla est végkövetkeztetés csak a harmadik esetben szabályozott rejtett disszenzus esetén állja meg a helyét.103 Az első két esetben ugyanis a mai jogok szerint a szerződés létrejön, legfeljebb az eladó illetve a vevő egyoldalú tévedése miatt érvényteleníthető. A szerző élesen kritizálja WOLF-nak a D. 18. 1. 9 pr. körében kialakított értelmezési és jogi álláspontját. Többek között nem ért egyet azzal a wolfi megállapítással, mely szerint a rogatio a szerződés részét képezte volna és nem pedig a vevő jognyilatkozata lenne, ez Wunner104 szerint nem következik a forrásokból sem.

A szerző megcáfolja FLUME azon feltételezését105 is, mely alapján bizonyítható lenne, hogy a római jogászok az egyoldalú tévedésnek jogi relevanciát nem tulajdonítottak.

Az első érveléshez (ti. hogy a források nem rendezik azt a kérdést, hogy a tévedésben nem lévő szerződő fél is hivatkozhat a tévedésre vagy sem) Wunner106 megjegyzi, hogy ezt az érvelést a modern jogi gondolkodás orientálta, ugyanis a mai jogok szerint csak a tévedő félnek van joga megtámadás útján érvényteleníteni a szerződést. Wunner szerint azonban nem meglepő, hogy a római jogi források ezzel a kérdéssel nem foglalkoznak, ugyanis a római jogászokat csak az érdekelte, hogy a szerződő felek között a szerződés létrejöttéhez szükséges akarategyezőség megvan-e vagy sem.

A második érveléssel (elszólás, elírás) kapcsolatosan Wunner kifejti, hogy ugyan valóban ezek a tényállások a leggyakoribbak a forrásokban, de önmagában a szerződés

101 WUNNER: id. m. 148-149.

102 A rogatio ebben az esetben a szerződés megszövegezését jelenti, egyébként nem más, mint a lex-nek a rendelkező része. Vö. MARTON: id. m. 14-15.

103 WUNNER: id. m. 149.

104 WUNNER: id. m. 151.

105 Vö. jelen munka 26-27. oldalaival.

106 WUNNER: id. m. 164-165.

érvényességének az alapja az akaratmegegyezés. Az eldöntendő kérdés ebből következően mindösszesen az, hogy volt-e a felek között akarategyezőség vagy sem, és a római jogászok számára az már közömbös volt, hogy erre milyen tényállás alapján jutottak.

A harmadik flumei érv (error in corpore – error in nomine) vonatkozásában a szerző megjegyzi, hogy Flume következtetései azért helytelenek, mert túlontúl is az egyoldalú tévedés modern jogi fogalmából közelíti meg a kérdéskört. Wunner úgy gondolja, hogy jogilag csak az volt érdekes a rómaiak számára, hogy a tévedés a konszenzust kizárja-e vagy sem.107

Végkövetkeztetésében Wunner108 leszögezi, hogy amennyiben az egyik szerződő fél részéről megvalósuló egyoldalú tévedés az akaratmegegyezés létrejöttét megakadályozza, úgy az egyoldalú tévedés jogilag a rómaiak számára is releváns volt.109

Lehetséges, hogy Ulpianus az emptio nulla est végkövetkeztetésre nem a disszenzus alapján jutott, hanem másik jogértelmezés eredményeképpen. Ez a jogi következtetés azon a már klasszikuskori római jogi megállapításon alapul,110 mely szerint az emptio-venditio létrejövetelének alapvető követelménye a vétel tárgyában és a vételárban történő megegyezés. A szerződés tárgyát és a vételárat a szerződő felek a szerződéses tárgyalások során rögzítik, ha azonban a vétel tárgya nem identifikálható a végleges megegyezésből, mert az többértelmű, akkor arra a következtetésre lehet jutni, hogy a szerződő felek az emptio-venditio egyik nélkülözhetetlen, lényeges elemében, a áruban (merx) nem állapodtak meg. Ebből következően nem jött létre adásvételi jogügylet a felek között.

A magam részéről az ulpianusi értelmezéssel értek egyet. Wunner interpretációja tetszetős, de magából a szövegből nem állapítható meg, hogy fundus Cornelianus vagy fundus Sempronianus hangzott-e el a felek között, éppen ezért nem lehet következtetni sem az eladó, sem pedig a vevő egyoldalú tévedésére.

A Wolf által vélelmezett azon verzió, mely szerint a felek esetlegesen egy harmadik ingatlanra gondoltak, egyáltalán nem következik a tényálásból, az puszta elméleti fikció. Ezzel szemben azonban kétséget kizáróan megállapítható az, hogy Ulpianus a szövegben

107 Rávilágít arra is a szerző, hogy a flumei hármas érvelésnek csak akkor lenne helye, ha a priori kizárható lenne, hogy a rómaiak a szerződések körében a szerződő felektől az akaratmegegyezést megkövetelték volna, azonban ez nem igaz. Vö. WUNNER: id. m. 166.

108 WUNNER: id. m. 167.

109 A végkonklúzió szépséghibája az, hogy Wunner maga sem tud ilyen Digesta-beli tényállást elmélete igazolásául felhozni. A D. 18. 1. 9. Pr. értelmezési variánsai között a szerző maga is csak a harmadik interpretáció körében jut arra a következtetésre, hogy nem jön létre a felek között szerződés, azonban ez – Wunner által is elismerten – nem az egyoldalú tévedés esetei közé tartozik, hanem az ún. rejtett disszenzus esetkörébe.

110 „Nec emptio nec venditio sine re quae veneat potest intellegi.” – D. 18. 1. 8.

azzal érvel, hogy az adásvételi szerződés alapja a felek közötti konszenzus,111 ill., ha a felek a vétel tárgyában vagy a vételárban, esetleg az ügylet egy másik aspektusában nem egyeznek meg, nem jön létre közöttük adásvételi szerződés (ceterum sive in ipsa emptione dissentient sive in pretio sive in quo alio, emptio imperfecta est).

A forrásból is egyértelmű tehát, hogy mivel a felek között vitatott volt a szerződés tárgya, így a merx-ben voltaképpen nem jutottak konszenzusra, ez a disszenzus eredményezte a szerződés létre nem jöttét.

3. § Error in pretio (értékben való tévedés)

a) Vételárban való tévedés az emptio-venditio-nál

A már korábban említett D.18.1.9 pr.-beli eset egyben a vételárban való tévedés alapesete az adásvételi szerződéseknél. A szövegértelmezés kapcsán nehézséget okoz az a körülmény, hogy minden valószínűség szerint az eset végkonklúzióját tartalmazó megállapítás („emptio imperfecta est”) interpoláció eredményeképpen került a Digestába.112 WOLF113 szerint a klasszikus jog alapján nem következik az a megállapítás, hogy a vételárban való disszenzus érvényteleníti az adásvételt.

b) Értékben való tévedés a locatio-conductio (bérlet) esetén

A bérleti díj mértékében való tévedés alapesetét a D.19.2.52 Pomp. 31. Quint. Muc.114 tartalmazza. Pomponius két olyan esetet ír le, amelyekben a felek valamelyike pontosan fele olyan összegű bérleti díjban kívánt megállapodni, mint amennyire a másik fél gondolt. Az első esetben a bérlő kívánt 10 helyett 5-öt fizetni a bérleményért, a másodikban pedig a bérbeadó akarta a bérleményt fele annyiért bérbe adni, mint amennyit a bérlő szeretett volna fizetni érte. Pomponius alapján az első esetben a bérleti szerződés semmis, a másodikban viszont az alacsonyabb bérleti díj erejéig érvényes.

111 „in venditionibus et emptionibus consensum debere intercedere palam est”

112 Az említett szövegrészt posztklasszikusnak tartja: BESELER, SECKEL – LEVY, VOCI, ARANGIO-RUIZ, a szöveg valódisága mellett érvel azonban HAYMANN. Lásd részletesen: WOLF: id. m. 74. ill. Uo. 5. lábjegyzet.

113 WOLF: id. m. 75.

114 „Si decem tibi locem fundum, tu autem existimes quinque te conducere, nihil agitur: sed et si ego minoris me locare senso, tu pluris te conducere utique non pluris erit conductio, quam quanti ego putavi.”

WUNNER szerint a pomponiusi megoldás a praktikus érdekek figyelembe vételével született.115 Az első esetben ugyanis méltánytalan lenne, ha a kisebbik összegre érvényes lenne a szerződés, ez ellenkezne a bérbeadó érdekeivel, viszont ugyanúgy méltánytalan lenne

– immáron a bérlőre nézve –, hogy a nagyobbik összegre lenne érvényes a jogügylet. Mivel a felek érdekei egymással ellentétesek, az egyetlen ésszerű és képviselhető megoldás a szerződés érvénytelensége. Ezzel szemben a második ügyben nem szenved csorbát egyik fél érdeke sem, ha a kisebbik összegre nézve érvényes lesz a bérleti szerződés, ugyanis a bérbeadó már eleve az alacsonyabb összegért kívánta a bérleményt bérbe adni, míg a bérlőnek nyilvánvalóan egyenesen kedvezőbb az, ha kevesebb bérleti díjért is bérelheti azt.

FLUME szerint a szövegben leírt esetek tiszta, egyértelmű disszenzusnak116 minősülnek, szerinte az első esetben a disszenzus csak a maius-ra vonatkozik, és nem érinti a minus-t, ahogyan a szövegből is következik. Sem WOLF,117 sem pedig WUNNER118 nem ért egyet Fluméval, és mindketten utalnak arra, hogy Flume modern értelemben használja azon disszenzus-fogalmat, amelyet a rómaiak nem ilyen tartalommal ismertek. WUNNER rávilágít arra, hogy az első esetben az 5 a 10-hez képest nem minus, hanem más (aliud) szolgáltatás.119 Wolf120 szerint a Digesta-beli eseteket KADEN121 értelmezte helyesen. Kaden ugyanis rámutat arra, hogy a bérlő csak akkor hiheti, hogy alacsonyabb bérleti díjban állapodott meg a bérbeadóval, ha a bérbeadó a nyilatkozata tekintetében tévedett, ill. tévedhetett, vagy ad absurdum egyenesen megtévesztették. Ha azonban a bérbeadó nyilatkozata teljesen egyértelmű, akkor a bérlő nem a bérbeadó nyilatkozatában tévedett, hanem abban a téves feltevésben volt, hogy a bérbeadó az alacsonyabb tartalmú bérleti díjért kívánta bérbe adni a bérleményt, nem pedig azért az összegért, amit nyilatkozott. WOLF122 utóbbi értelmezéssel nem ért egyet, véleménye szerint a nyilatkozat tartalmában lehet akkor is tévedni, ha maga a nyilatkozat egyértelmű.123

115 „Diese Lösungen entsprechen durchaus den praktischen Interessenlagen.”, WUNNER: id. m. 199.

116 „klare Dissensfälle”, vö. FLUME: id. m. 243., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 76., 9. lábjegyzet ill. WUNNER: id.

m. 201., 24. lábjegyzet.

117 WOLF: id. m. 76.

118 WUNNER: id. m. 201.

119 Megjegyzendő, hogy mind a corpus, mind pedig a pretium essentialia negotii voltak az emptio-venditio-nál, ebből következően a feleknek minimálisan a corpus-ban és a pretium-ban konszenzusra kellett jutniuk.

120 WOLF: id. m. 76.

121 KADEN: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung, 59., 1939, 636, hivatkozik rá: WOLF: id. m. 76., 10. lábjegyzet.

122 WOLF: id. m. 76. WOLF szerint ez a BGB 119. §-ból is következik.

123 A szövegből mindenesetre világosan kiderül (különösen a locem-existimes conducere szóhasználatból), hogy az első esetben ténylegesen 10 hangzott el a bérleti díj meghatározásaként, mindebből következően csak a bérlő feltételezte azt, hogy 5-ben állapodtak meg.

A második esetben a bérleti szerződés a kisebbik bérleti díj tekintetében érvényes lesz. Ez következik magából a szövegből, és egyértelmű a jogirodalom számára is, FLUME szerint a disszenzus ellenére a felek egyezségre jutottak.124 Ebben az esetben – a célszerűségi szempontokon kívül, amelyek az ügy érdemi megoldásához vezettek – a római jogtudósok más megoldási magyarázatokhoz is folyamodtak a döntés helyességének alátámasztása érdekében. Így FLUME125 és VOCI126 azzal érvel, hogy – fikcióval élve – a felek az

alacsonyabbik bérleti díj tekintetében – pszichológiai értelemben – egyezségre jutottak, és ez az alapja az ügy megoldásának.

DULCKEIT127 a második tényállást eltérően értelmezi. Nézete szerint itt a szerződő felek a

locatio-conductio egyik lényeges elemét, a bérleti díjat nem határozták meg, csak látszólagosan (scheinbar) állapodtak meg annak összegében.128 Dulckeit szerint a kisebbik összeg vonatkozásában megállapítható a merces certa, ebből következően ezen összeg tekintetében a szerződés érvényes lesz.

WOLF129 arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az első eset disszenzus-tényállást takar, amelyet

azonban a római jogtudomány nem a modern akarati elv szerint közelített meg, hanem értelmezésbeli kérdésként kezelt.

WUNNER130 arra a megállapításra jut, hogy a rómaiaknál az értékben való tévedés

vonatkozásában nem létezett semmiféle abszolút érvénnyel rendelkező doktrína az ilyen típusú esetek elbírálására.

4. § Error in negotio (az ügylet jogcímében való tévedés)

A justinianusi jog szerint az emptio-venditio körében az ügylet jogcímében való tévedés azonos értékű az error in corporeval ill. az error in pretio-val, tehát semmissé teszi a szerződést (utóbbi esetében csak a maius vonatkozásában). Ez következik a D.18.1.9 pr-ből is: „Sive in ipsa emptione dissentient … emptio imperfecta est.”131

124 „… trotz Dissenses … Einigung”, FLUME: id. m. 243., idézi: WOLF: id. m. 78., 24. lábjegyzet.

125 FLUME: id. m. 243., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 78., 24. lábjegyzet.

126 VOCI: id. m. 169., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 78., 24. lábjegyzet.

127 Hivatkozik rá: WOLF: id. m. 79.

128 GAIUS szerint „nisi merces certa statuta sit, non videtur locatio et conductio contrahi”. Vö. Gai. 3, 142, idézi: WOLF: id. m. 79. Kérdés azonban az, hogy ebben az esetben a szöveg értelmezéséből következik-e a merces certa vagy esetlegesen merces incertáról van-e szó?

129 WOLF: id. m. 82.

130 WUNNER: id. m. 205.

131 Idézi: WOLF: id. m. 87.

Az error in negotio alapesetét egy Diocletianustól132 származó rescriptum tartalmazza. A tényállás szerint a címzett egy harmadik személyt „bízott meg” azzal, hogy nevében és képviseletében eljárva haszonbérleti szerződést kössön. A szövegből133 az is megállapítható, hogy a rescriptum címzettje egy bizonyos Victor volt, aki a „megbízást” (helyesen: meghatalmazást) adta. A címzetten és annak szerződő partnerén túl szerepel egy harmadik személy is az ügyben, akit Victor „megbízott” a szerződés megkötésével. A tényállásból csak annyi derül ki, hogy Victor tévesen adásvételről szóló okiratot írt alá bérleti szerződés helyett, ebből pedig nem vezethető le az az általánosan képviselt nézet, miszerint Victor szándékosan írt volna alá más okiratot.134

Mind EHRHARDT, mind FLUME, mind pedig SCHWARZ135 azon az állásponton van, hogy a

„megbízott” megbízásának egy bérleti szerződésről szóló okirat kiállítására kellett vonatkoznia.136 A császárnak rescriptumában azt kellett eldöntenie, hogy a leirat címzettje és ellenfele között létrejött-e egyáltalán szerződés, ill. ha igen, akkor az haszonbérleti vagy adásvételi szerződés-e.137

LAURIA138 szerint Diocletianus a szerződő felek disszenzusát vette alapul rescriptuma

megfogalmazásakor, mely disszenzus abban áll, hogy a felek mást foglaltak írásba, mint amiben szóban megállapodtak. Ebből kifolyólag nevezi Lauria a tévedés ezen fajtáját „Errore sulla manifestazione”-nak. EHRHARDT139 véleménye alapján az eset az errantis voluntas nulla est regula általános érvényű elismerésének bizonyítékául szolgál.

SIBER140 értelmezésében mindkét szerződő fél bérleti szerződést kíván kötni, azonban

gyaníthatóan az okirat kiállítója összecserélte az okmányokat és így mindegyik fél tévedésben volt. Ez csak akkor eredményezhette a justinianusi értelemben vett disszenzust a felek között, ha az okirat készítője megtévesztési szándékkal bírt.

132 CJ 4.22.5 (294): Impp. Diocletianus et Maximianus AA. et CC. Victori. Si falsum instrumentum emptionis conscriptum tibi, velut locationis quam fieri mandaveras, subscribere, te non relecto, sed fidem habente, suasit, neutrum contractum in utrique alterutrius consensu deficiente constitisse procul dubio est. – idézi: WOLF: id. m. 87-88.

133 WOLF: id. m. 91.

134 A szövegből nem következik a szándékosság, a suadere szó rábeszélést jelent. WOLF szerint még az sem fakad a rescriptumból, hogy Victor megtévesztette volna bármelyik felet is az ügyletkötés során, csak annyi bizonyos, hogy maga Victor lett megtévesztve, ugyanis bízott az okirat tartalmának helyességében, amelyet úgy írt alá, hogy előtte nem olvasott el.

135 Hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 91.

136 A diocletianusi leirat azonban quam (nem pedig quod) fieri mandeveras-ról szól, a locationem facere pedig haszonbérleti szerződés megkötését jelenti.

137 A problémát nehezíti, hogy Justinianusig a római jog a közvetlen képviseletet nem ismerte el.

138 LAURIA: L’errore nei negozi giuridici, 1927. 46., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 88., 4. lábjegyzet.

139 EHRHARDT: Errantis voluntas nulla est in: Savigny Zeitscheift 58 (1938), 178., hivatkozik rá: WOLF: id. m.

89., 9. lábjegyzet.

140 SIBER: Römisches Recht in Grundzügen für die Vorlesung (römisches Privatrecht). 1928,. 13., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 89., 10. lábjegyzet.

Siber nézetével szemben FLUME 141 azon az állásponton van, hogy az az életszerű magyarázata az esetnek, ha azt feltételezzük, hogy a felek tudatosan írtak alá más okiratot, mint amiről megállapodásuk szólt.142 Flume szerint a felek egyértelműen bérletben állapodtak meg és az okirat aláírása csak a megállapodásuk szentesítésére szolgált, ebből következően a felek között bérleti szerződés jött létre. Ennek értelmében nem lehet eltekinteni a felek szóbeli közös megegyezésének tartalmától és nem szabad csak a tévesen aláírt okirat szövegéből kiindulni. A szerző egyenesen odáig jut, hogy az eset nem is a tévedés kategóriájába tartozik. Wolf 143 szerint praktikus okokból kizárható, hogy az ügyintéző a haszonbérleti szerződésről szóló okiratot szándékosan kicserélte volna az adásvételi szerződést tartalmazóval. A subscriptio már a római jogban sem volt egyenlő puszta névaláírással,144 hanem azt jelentette, hogy az okiratot aláíró fél megismerte annak tartalmát, lényeges elemeit, és azzal egyetértve, nevének aláírásával fejezte ki szerződéskötési szándékát. Ebből következően helytelen Flume azon értelmezése, hogy a felek között bérleti szerződés jött létre. A diocletianus-i megoldás is azt sugallja,145 hogy egyáltalán nem zárható ki, hogy a felek között érvényes adásvételi szerződés jöjjön létre.

A bizánci jogászok mindezek alapján a diocletianusi rescriptumot olyan tévedési kategóriaként kezelték, amely az adásvételi szerződéseknél játszhat érdemi szerepet.

Az error in negotio-ra a digesztákban is találhatunk példát, alapesetnek a D.12.1.18.1 Ulp.

7.146 számít. A szövegbeli tényállások közül az első esetben ego tunak pénzt adott azzal a szándékkal, hogy azt neki ajándékozza, tu viszont azt kölcsönnek (mutuum) vélte. ULPIANUS szerint sem ajándékozás, sem pedig kölcsönügylet nem jön létre a felek között. A második eset alapján ego a pénzt tu-nál letétként helyezte el, tu azonban azt kölcsönnek hitte, ilyenkor sem letéti, sem pedig kölcsönszerződés nem jön létre a felek között.147 A harmadik tényállás szerint tu kölcsönként fizetett egonak, míg ego azt haszonkölcsönként (ostendi gratia)

kezelte. Ezen esetben sem jön létre szerződés a felek között.

141 FLUME: id. m. 239., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 89., 13. lábjegyzet.

142 Ebben az esetben negotium simulatum ez, és a szerződés ezért lesz semmis.

143 WOLF: id. m. 96.

144 Vö. MITTEIS: Römisches Privatrecht bis auf die Zeit Diokletians. I: Grundbegriffe und Lehre von den Juristischen Personen, Leipzig 1908, 305-306., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 97., 35-36. lábjegyzet.

145 „neutrum contractum constituisse procul dubio est”

146 „Si ego pecuniam tibi quasi donaturus dedero, tu quasi mutuam accipias, Iulianus scribit donationem non esse: sed an mutua sit, videndum. et puto nec mutuam esse magisque nummos accipientis non fieri, cum alia opinione acceperit. quare si eos consumpserit, licet condictione teneatur, tamen doli exceptione uti poterit, quia secundum voluntatem dantis nummi sunt consumpti. Si ego quasi deponens tibi dedero, tu quasi mutuam accipias, nec depositum nec mutuum est: idem est et si tu quasi mutuam pecuniam dederis, ego quasi commodatam ostendendi gratia accepi: sed in utroque casu consumptis nummis condictioni sine doli exceptione locus erit.”

147 „nec depositum nec mutuum est”

WUNNER148 és WOLF149 találóan rámutat arra, hogy mindhárom tényállásban közös elem a pénz kifizetése, azonban mindhárom esetben a felek között hiányzik a konszenzus a pénzösszeg átadásának jogcíme tekintetében.

Ulpianus mindegyik esetben azzal magyarázza a szerződések létre nem jöttét, hogy a felek nem jutottak egyezségre, a modern interpretációk viszont a három eltérő tényállást disszenzus-esetként150 ill. tévedésként151 értelmezik.

A D.12.1.18 Ulp. 7-ból láthatón Iulianus eltérő megoldásra jut, mint Ulpianus: „si ego pecuniam tibi quasi donaturus dedero, tu quasi mutuam accipias, … donationem non esse: sed an mutua sit, videndum.” Iulianus tehát – Ulpianussal egyezően – megállapítja, hogy nem jön létre ajándékozás, azonban arra a következtetésre jut, hogy megfontolandó (videndum) a kölcsönügylet létrejötte. Ebből az is következik, hogy maga Iulianus sem dönti el a kérdést, csupán felveti, hogy vajon nem jön-e létre a felek között kölcsön az első tényállás alapján. Mindazonáltal Iulianus nem zárja ki – Ulpianussal ellentétben – a kölcsön létrejöttét, sőt, egyenesen megfontolás tárgyává teszi azt.

A szöveget több interpolációkritika érte, többek között BESELER-től, LANGE-től, KUNKEL-tól és PFLÜGER-től. BESELER152 szerint Ulpianus nagyon rossz stiliszta lett volna, ha a sed an mutua sit, videndum mondatrészt az esse (nem pedig az est) szóval kötötte össze. LANGE153 rávilágít arra, hogy a videndum szócska Ulpianus kedvenc szavajárása volt, amelyet azonban Julianus maga sosem használt. Utóbbi megállapítást mind Kunkel, mind pedig Pflüger megcáfolja. KUNKEL154 talált olyan Iulianus-idézetet, amiben a videndum szó szerepelt, PFLÜGER155 pedig további két olyan forrásra bukkant, amely arra bizonyság, hogy a sed an mutua sit, videndum kifejezés eredetileg Iulianustól származik.

Egy kérdés maradt már csak megválaszolatlanul, hogy Iulianus miért ítélte meg Ulpianustól eltérően a D.12.1.18 pr.-ban szereplő első tényállást? Az egyik magyarázat szerint azért, mert az, aki ajándékozni akart, nyilvánvalóan egyetértene azzal is, hogy a dolgát kölcsönbe adja, ugyanis a többen a kevesebb benne van. LANGE156 ezt az értelmezést nem fogadja el, szerinte

148 WUNNER: id. m. 208.

149 WOLF: id. m. 103.

150 Disszenzus-esetként kezeli többek között: EHRHARDT, BESELER, VOCI, VAN OVEN, FLUME, LANGE, hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 103., 48. lábjegyzet.

151 Tévedésnek tekinti többek között: PFLÜGER, KASER, SCHWARZ, hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 103., 49. lábjegyzet.

152 BESELER: Zeitschrift für Rechtsgesch. 221., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 105., 56. lábjegyzet.

153 LANGE: Das kausale Element im Tatbestand der klassischen Eigentumstradition, 1930, 66., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 106., 59. lábjegyzet.

154 KUNKEL: id. m. 128., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 106., 60. lábjegyzet.

155 PFLÜGER: Zur Lehre vom Erwerbe des Eigentums nach Römisches Recht, 1937, 19., hivatkozik rá: WOLF: id.

m. 106., 61. lábjegyzet.

156 LANGE: id. m. 68., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 107., 70. lábjegyzet.

nem következik az ajándékozási szándékból az, hogy egyben kölcsönbe is szeretné adni az ajándékozó a dolgát.

Iulianus számára a legkézenfekvőbb megoldásnak a mutuum tűnt, valószínűsíthetően ennek a döntésnek az alapját is a felek érdekének a figyelembevétele, ill. a praktikussági szempontok indokolták. Ahogy Lange157 fogalmaz, a szerző fél megtarthatta a pénzt, ugyanakkor az ajándékozó (kölcsönadó) számára nyitva maradt a lehetőség, hogy amint az ajándékozási szándéka nem áll fenn tovább, azt a megajándékozottól (kölcsönbe vevőtől) visszakövetelje. Iulianus alapján a felek között tulajdonátruházás megy végbe, ugyanis a mutuum-nál elegendő volt a pénznek vagy más helyettesíthető dolognak az átadása a tulajdonosváltozás megtörténtéhez. Az a kérdés tehát, hogy res nec mancipi tulajdonjogát traditio útján iusta causa nélkül nem lehet megszerezni, a julianusi megoldás alapján fel sem merül, ugyanis ő kölcsönügyletnek minősítette az esetet.

Wunner158 rámutat arra is, hogy Julianus igazából nem azt mondja a hivatkozott szövegrészletben, hogy a felek között mutuum jött volna létre, hanem azt, hogy donatio nem jött létre, azonban datio-ra vonatkozó negotium igen, amely viszont nem kauzális, hanem absztrakt jogügylet, ebből következően tulajdonjogváltozást eredményez a szerző fél javára.

Az ulpianusi értelmezés szerint, mivel nem jött létre szerződés a felek között, ezért hiányzik a traditio egyik lényeges eleme, ebből következően nem válik a pénz tulajdonosává a szerző fél, azaz az ügylet nem eredményez tulajdonosváltozást. Akkor nem eredményezné tulajdonjog keletkezését az ügylet, ha a szerződés tárgyában lenne disszenzus a felek között, azonban az egyértelműen meghatározott, nevezetesen a pénz, a tulajdonjogváltozás pedig nem a szerződés tárgya, hanem a szükségszerű jogkövetkezménye a dare típusú jogügyleteknek. A felek in corpus quod traditur megegyeztek. Ulpianus nem azért jutott arra a következtetésre –

legalábbis WUNNER159 szerint –, hogy tulajdonjogváltozás nem következett be a már említett

esetnél, mert nem jött létre kölcsönügylet a felek között, hanem azért, mert a felek nem állapodtak meg a res tulajdonjogának átruházásáról. Ebből következően a megajándékozottal szemben alapos lehet a rei vindicatio az ajándékozó részéről.160

157 LANGE: id. m. 69., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 107., 71. lábjegyzet.

158 WUNNER: id. m. 210.

159 WUNNER: id. m. 209.

160 Maga Ulpianus is nyitva hagyja a lehetőséget a condictio-ra való hivatkozással az esetleges consumptio nummorum esetében.

5. § Error in substantia (a szerződéses tárgy lényegében, azonosságában való tévedés)

a) Error in substantia általában

Megkülönböztetendő egymástól az error in substantia és az error in materia fogalompár. Substantia alatt a források a res lényegét, materia alatt pedig mindig a dolog anyagbeli minőségét értik. Egyszerű példával érzékeltetve: arany a dolog substantia-ja, materia pedig az arany tisztasága.

Az error in substantia problémakörét a D.18.1.9.2 Ulp. 28 Sab.161 tárgyalja. A Digesta-beli szöveg szerint ecetet adtak el borként, rezet aranyként ill. ólmot ezüstként, ebben az esetben WOLF162 szerint – aki Ulpianusra hivatkozik – az adásvételi szerződés semmis. A szöveget különféleképpen értelmezik az egyes jogtudósok. LENEL163 interpretációjában úgy olvasandó a fragmentum, hogy a felek egy olyan szerződéses tárgyban állapodtak meg a vételnél, amely aranyból (aurum) készült, a valóságban azonban rézből (aes) van. LENEL-hez hasonlóan már SAVIGNY164 is azt feltételezi, hogy a felek valamilyen fémből készült tárgyban egyeztek meg, egy olyan dologban, amelyet tévesen aranyból készültnek véltek, holott valójában rézből volt. Lenel szerint a D.18.1.9.2-ben leírt eset ténylegesen a szerződéses tárgy tulajdonságában való tévedéssel (Eigenschaftsirrtum) azonosítható. Csak akkor lehet szó azonban erről, ha azt feltételezzük, hogy a tárgy tulajdonságában nemcsak az egyik, hanem mindkét fél tévedett. (Ezt követeli meg ugyanis az Eigenschaftsirrtum modern jogi doktrínája.165) Ebből az is

következik, hogy akkor lehet a szerződéses tárgy tulajdonságában tévedni, ha aranyból vagy rézből készült tárgyról (pl. arany- vagy rézóra, arany vagy réz képkeret) van szó, nem pedig aranytömbről vagy réztömbről, ill. aranyrúdról vagy rézrúdról. Ha ugyanis az utóbbi lenne,

161 „Inde quaeritur, si in ipso corpore non erratur, sed in substantia error sit, ut puta si acetum pro vino veneat, aes pro auro vel plumbum pro argento vel quid aliud argento simile, an emptio et venditio sit. Marcellus scripsit libro sexto digestorum emptionem esse et venditionem, quia in corpus consensum est, etsi in materia sit erratum.

ego in vino quidem consentio, quia eadem prope ουσιαest, si modo vinum acuit: ceterum si vinum non acuit, sed ab initio acetum fuit, ut embamma, aliud pro alio venisse videtur. in ceteris autem nullam esse venditionem puto, quotiens in materia erratur.”

162 Vö. WOLF: id. m. 116.

163 LENEL: Irrtum. 180-181., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 116., 14. lábjegyzet.

164 SAVIGNY: „System des heutigen römischen Rechts”, Band 3., Berlin, 1840. 278.

165 LENEL akkor hibázott, amikor a D.18.1.9.2-t a szerződéses tárgy tulajdonságában történő tévedés modern jogi fogalma szerint értelmezte.

akkor nem a tárgy tulajdonságában volna a tévedés, hanem magában a tárgyban (in corpore) ill. a tárgy lényegében (in substantia).

Ezzel szemben – ahogy WOLF166 is helyesen megállapítja – a szövegből nem következik az az

értelmezés, amelyet Lenel ill. Savigny képvisel. A Digesta-beli szöveg ugyanis egyértelmű: aes pro auro vel plumbum pro argento, tehát a tényállásban minden kétséget kizáróan az van, hogy rezet adtak el aranyként, azaz nem aranyból vagy rézből készült tárgyra vonatkozik a szerződés, hanem arany- ill. réztömbre.167 Wolf 168 szerint a probléma hasonló, mint amikor egy széket kívánnak asztalként eladni, a különbség az arany-réz példa alapján merőben praktikus: a gyakorlatban elképzelhetetlen, hogy egy széket asztalként adjanak el, azonban az már inkább előfordulhat – és a tapasztalatok szerint elő is fordul –, hogy rezet aranyként kívánnak értékesíteni.

Felmerül a kérdés, hogy mi a szerződés tárgya abban az esetben, amikor rezet aranyként adnak el. A réz nem, mert a megállapodás aranyról szól, a réz csak látszólag (scheinbar) tárgya az ügyletnek, viszont arany sem, mert a szolgáltatott dolog nem arany, hanem réz.

RABEL169 értelmezésében az arany-réz polémia nem a tévedés problémakörébe tartozik.

Véleménye szerint az az eldöntendő kérdés, hogy van-e konszenzus a felek között a szerződés a szerződés tárgyában vagy nincs, ha a tárgy nem létezik, akkor konszenzus sincs. Ez utóbbival kapcsolatosan Rabel azt gyanítja, hogy Ulpianus a nehézséget abban látta, hogy a szerződés tárgya (res) nem is létezett.170

Rabelhez hasonlóan FLUME is arra a következtetésre jut, hogy a döntés alapja nem a dologban meglévő „kellékhiány” (ti. arany helyett rezet vásárol a vevő), hanem az, hogy a felek konszenzusa nem egyezik az ügylet tényleges tárgyával. (Értve ez alatt, hogy az arany nem réz.)

FRIER171 rámutat arra, hogy a római jogi error in substantia doktrina kétszeresen is illogikus,

amennyiben a konszenzushoz való viszonyát tekintjük. Először is azért, mert az adásvételi szerződés lényeges eleme a szerződés tárgya és ha az nincs kellően meghatározva (akár error in substantia miatt), akkor gyakorlatilag nincs is szerződés, azaz az error in substantia olyan error in corpore-ra vezet, mely azt eredményezi, hogy nem jön létre szerződés a felek

166 WOLF: id. m. 117.

167 Ez egyébiránt kitűnik az aliud pro alio venisse videtur szóhasználatból is.

168 WOLF: id. m. 117.

169 RABEL: id. m. 499.

170 Megjegyzendő, hogy a helyettesíthető fajlagos szolgáltatások esetében ez utóbbi érv irreleváns, hiszen már a római jogban is elismert tétel a genus perire non potest. A kötelezett tehát nem védekezhet azzal, hogy az általa elvállalt szolgáltatás teljesítése számára lehetetlen, mert az arany általános értékmérőként és csereeszközként bármikor beszerezhető volt.

171 BRUCE W. FRIER: Roman Law and the Wine Trade: The Problem of „Vinegar sold as Wine”, Zeitschrift der Savigny Stiftung für Rechtgeschichte, Romanistische Abteilung, 100 (1983), 264.

között.172 Másodsorban azért, mert az error in substantia nem csupán azon disszenzus-esetre érvényes, amikor a felek mindegyike téved a szerződés tárgyának lényegében, hanem arra az esetre is, amikor csak az egyik szerződő fél volt tévedésben.173 FRIER elemzi a már korábban citált D.18.1.9.2 ulpianusi szöveget is, és arra a következtetésre jut, hogy az egész error in substantia doktrinája a konszenzus fogalmon alapul.

Az error in substantia problémakörével Iulianus174 és Paulus175 is foglalkozott. Iulianus semmisnek tartja azt a szerződést, amikor mindegyik fél tévesen azt hiszi, hogy az ezüsttel bevont faasztal tömör ezüst. A paulusi szövegben Paulus érvényesnek tekinti azt az adásvételt, amikor ténylegesen arany a vétel tárgya, de rosszabb minőségű (kisebb karátszámú), mint ahogyan azt a vevő hitte.176

b) Acor és mucor az error in substantia tükrében

A római kereskedelem mindennapjaihoz szervesen hozzátartozott a bor adásvétele. Egy óvatos becslés szerint is a római polgárok évente több mint 100 millió liter bort fogyasztottak.177 A vinarii-k (borkereskedők) voltak azok, akik felvásárolták az egyszerű szőlősgazdáktól (rusticus) az általuk termelt bort és kereskedtek vele a forgalom számára. A bort a szőlősgazdák fahordókban, ún. dolia-ban tárolták, leggyakrabban a pincészetükben (cellae vinariae), amelyet aztán hordónként értékesítették a vinariik számára, akik azt amphorak-ba öntötték. A kereskedőnek a szőlősgazdák által értékesített bort legkésőbb a tárgyévet követő év január 1-jéig kellett átvenniük. Ha ez határidőben nem történt meg, akkor a bor kimérése a kereskedő közreműködése nélkül megtörténhetett és ezzel egyidejűleg a vételár megfizetése is esedékessé vált. Amennyiben a kereskedők a bort legkésőbb a tárgyévet követő év október 1-jéig nem vették át, akkor az eladó maga szállíttathatta el a hordóban lévő nedűt a kereskedőhöz, utóbbi költségére.

172 FRIER alapjában helyesnek tűnő következtetését azonban úgy vonja le, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy a római jogászok számára error in substantia esetén a szerződés tárgya meghatározott, csak annak lényeges tulajdonsága tekintetében van tévedés. A szerződéses tárgy azonosságát az ουσια-fogalom adja meg, mely azonban nem jogi, hanem filozófiai alapokon nyugszik, Arisztotelész filozófiáján.

173 FRIER-nek ez a megállapítása helytelennek tűnik számomra és feltehetően abból fakad, hogy azonosítja az angolszász jogi dissens fogalmát a római jogi dissensus-sal, mely két különböző terminus.

174 D.18.1.41.1, hivatkozik rá és idézi: FRIER: id. m. 267.

175 D.18.1.10 ill. D.19.1.21.2, hivatkozik rájuk és idézi: FRIER: id. m. 267-268.

176 FRIER elköveti azt a hibát – mind a paulusi, mind a iulianusi szövegrészlettel kapcsolatosan –, hogy azokat az error in substantia problémaköréhez vette tartozónak, holott az ott feltett kérdések az error in qualitate körébe tartoznak. Jellemző FRIER hiányos terminus-kezelésére, hogy cikkében több helyütt is azonosítja az error in substantia fogalmát az error in materia-val. Lásd pl.: FRIER: id. m. 267.

177 Összehasonlításképpen: a Pantheon épületét 30 millió liter borral meg lehetett volna tölteni. A hivatkozási adatokat ld. T. FRANK: An Economic Survey of Ancient Rome vol. V. (1940), hivatkozik rá: FRIER: id. m. 257.

A bor biológiai és kémiai hatásoknak volt kitéve, amelyet a fahordók, amelyekben tárolták, nem voltak képesek kivédeni.178 Ezen hatások eredményeképpen a bor megecetesedhetett (acor - borecet) ill. megpenészedhetett (mucor – penész). A rómaiak számára mindezek természetesen megmagyarázhatatlan jelenségek voltak, egy késő republikánus korabeli jogász, bizonyos SERVIUS a borecetet olyan defektusnak írja le, amely magából a dologból (borból) ered. (Vitium ex ipsa re.)179 Maga GAIUS csupán annyit mond az acor-ról, hogy ez a bor természetéből (sua natura) fakad.180

A legkorábbi forrás CATO181 nevéhez fűződik, aki híres formulájában az újbor adásvételét

szövegezte meg, amely egyben kulcs a klasszikuskori jogforrások megértéséhez is.182 A szőlősgazda szavatolt azért, hogy az általa eladott bor sem megecetesedésben, sem megpenészesedésben nem szenved. A vevőnek (az első vevő rendszerint a kereskedő) a bor átvételétől számítottan 3 nap állt rendelkezésére, hogy azt megkóstolja (degustatio). Amennyiben fenti határidőn belül ezt nem tette meg, akkor az a vélelem érvényesült, hogy a bort a vásárló megkóstolás után vásárolta meg (pro degustato).

A pro degustato-vélelem VON LÜBTOW183-tól ered, aki szerint az eladó a bort sine acore et

mucore köteles szállítani. A szerző szerint a bor kimérése egyben a dare-kötelem teljesítése az eladó részéről, amely azonban meghosszabbodik a 3 napos kóstolási határidővel. Eredetileg a 3 napos határidő és az azt követően érvényesülő pro degustato-vélelem az eladó érdekét volt hivatott biztosítani, azonban a lübtowi értelmezés alapján ez átfordult abba, hogy az eladó szavatol azért, hogy csak jó minőségű, megecetesedéstől és penésztől mentes bort ad el. A szerződés teljesítésével – a pro degustato vélelemnek is köszönhetően – a vevő viseli a veszélyt (periculum acoris et mucoris), melynek értelmében többé nem hivatkozhat arra, hogy a bor már a szerződés megkötésekor romlott volt. Ezt ajánlatosabb azzal megelőzni, hogy tényleg megkóstolja a 3 napos határidőn belül a nedűt.

A borügyleteket (Weingeschäfts) a fentiekből kifolyólag Cato idejében úgy értékelték, hogy az eladó hibátlan bort adott el, ha a vevő a 3 napos degustatio-s időn belül nem emelt kifogást a bor minőségével kapcsolatosan, ez a megközelítés azonban a klasszikus kori joggyakorlatban megváltozott.184

178 Ilyen kémiai folyamat az acetic fermentatio, amely a bor megecetesedését jelenti és amelyet egy baktérium okoz, melynek hatásaképpen a bornak az alkoholtartalma ecetsavval és etil-ecettel telítődik, élvezhetetlenné téve a nedű ízét.

179 Ulp. D.19.2.15.2, hivatkozik rá: FRIER: id. m. 259.

180 D.18.6.16, hivatkozik rá: FRIER: id. m. 259.

181 CATO: De re rustica, 148., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 128., 59. lábjegyzet.

182 A formula szövegét ld. WOLF: id. m. 129.

183 VON LÜBTOW, in: Symbolae R. Taubenschlag III, 1957, 400., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 131., 74. lábjegyzet.

184 Vö. D.18.6.16 Gai.2 cott., hivatkozik rá és idézi: WOLF: id. m. 133.

A D.18.1.9.2 Digesta-beli szövegrészletben Ulpianus szintén tárgyalja azt az esetet, amikor a megecetesedett bort borként értékesítik, a jogtudós alapjában véve érvényesnek tartja az ügyletet, mert a konszenzus létrejött a szerződés tárgyában, még ha a tárgy minősége nem is felel meg a megállapodás szerinti elvárásoknak. Ulpianus – Marcellussal ellentétben – semmisnek tekinti a borügyletet akkor, ha a szerződés tárgya már kezdettől fogva ecet volt, hiszen ekkor mást ad el az eladó, mint amit a vevő meg kíván venni. Ha eredetileg azonban az ügylet tárgya ténylegesen bor volt és az az ügylet megkötésének idejére megecetesedett, az nem érinti a szerződés érvényességét, mivel a szerződés tárgya ugyanúgy bor, csak az éppen megecetesedett.

c) Error in substantia – error in corpore

Térjünk vissza még egyszer az error in corpore esetkörébe tartozó D.18.1.9 pr. Ulp. 28. Sab. szövegrészlethez.185 Az ulpianusi szövegből következően a vevő azt hitte, hogy a fundus Cornelianus-t veszi meg, az eladó pedig úgy vélte, hogy a fundus Sempronianus-t adja el, a szöveg másik tényállása szerint a szerződés tárgya rabszolga adásvétele, azonban mindkét fél másik rabszolgára gondolt, az egyik Stichusra, a másik pedig Pamphilusra. Mindkét eset végkonklúziója az, hogy emptio nulla est, mivel in corpore dissentiatur.

Ugyanezen fragmentum második bekezdéssel jelölt tényállása szerint, amikor bort ecetként, rezet aranyként és ólmot ezüstként adnak el, a szerződés a felek között létrejön, mivel in ipso corpore non erratur. A szöveg továbbá ezt az esetet error in substantia-nak minősíti (sed in substantia error sit).

Amennyiben a két Digestabeli helyet összevetjük, felmerül a kérdés, hogy a tényállások között milyen különbségeket találunk? Ha fundus Sempronianusként adja el az eladó a fundus Cornelianust, akkor az miben különbözik attól, hogy az eladó aranyként ad el rezet? Ha Pamphilusként adja el téves hiszemben az eladó Stichus-t, akkor az mennyiben más attól az esettől, amikor ólmot ad el ezüstként?

A források szerint a különbség az, hogy előbbiek során a felek a szerződés tárgyában nem egyeztek meg, míg utóbbiaknál e körben konszenzus született, mert a corpus ugyanaz.

Hogyan lehet ugyanarról a corpus-ról beszélni arany és réz, ill. ezüst és ólom esetén?

A római jogászok a corpus azonosságát fenti esetekben azzal indokolták, hogy mindegyik fenti fogalom egy nagyobb fogalmi körbe tartozik, nevezetesen az arany és réz a fémek ill.

185 Lásd korábban: jelen munka 23-24. oldalait illetve uo.69. lábjegyzetet.

ércek körébe, csakúgy mint az ezüst és az ólom, ill. hogy az anyaguk ugyanazon tárgyból ered vagy készült, ebből következően azonos az ουσια-juk. Az ουσια186 alapvetően filozófiai fogalom, amely a „lényeg” jelentéssel bír, nagyjából az anyag (der Stoff) fogalmával azonosítható. Az ουσια-tan az ulpianusi szövegben is szerepel, kérdéses, hogy utóbb került-e vajon bele vagy sem, WOLF ezen szövegrészt mindenesetre eredetinek tartja.

SOKOLOWSKI187 szerint a feleknek nem elegendő a jogügylet létrehozása során formálisan,

látszólagosan megállapodniuk, hanem meg kell egyezniük a szerződés tárgyának lényegében, anyagában is. Mivel az anyag határozza meg a res-t, amennyiben a felek az anyagban nem állapodnak meg, akkor a szerződés tárgyának meghatározottsága is hiányzik. LENEL188 értelmezésében a bor, ha megecetesedik, a lényegét (ουσια) tekintve bor marad, ugyanakkor az is megállapítható, hogy a bor és az ecet nem azonos szubsztanciák.

Nézetem szerint – az ουσια-tant is figyelembe véve – igazolható, hogy abban az esetben, ha fundus Sempronianusként kívánnak egy fundus Cornelianust eladni ill. Pamphilusként kívánja az eladó Stichust értékesíteni, akkor a szerződések tárgyának ουσια-ja egy és ugyanaz: az első esetben a föld, mint a fundus alapeleme, a második esetben pedig a rabszolga. Ha az ουσια-tant figyelembe vesszük, akkor megállapítható, hogy utóbbi két esetben is csak error in substantia-ról van szó. (Ti. in corpore megegyezés született a fundus- ban ill. a rabszolgában.)

A fundus-nak a neve ill. a rabszolga neve csak olyan ismertetőjegye a dolognak, amely alapján a többi dologtól elkülöníthető és identifikálható, de attól még a fundus nem szűnik meg földnek lenni és a rabszolga nem szűnik meg rabszolgának lenni. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy Stichus nem azonos Pamphilus-sal és a fundus Sempronianus nem egyezik a fundus Cornelianus-sal, tehát valódi error in corpore-ről beszélhetünk, mivel a res különbözik.

Ugyanígy hiába azonos az ουσια az arany és a réz ill. az ezüst és az ólom esetében, mégsem ugyanarról a tárgyról (res) van szó, az arany ugyanis arany, a réz pedig réz. Ebből következően az error in substantia-nak mondott arany-réz ill. ezüst-ólom esetpárok az error in corpore fogalmi körébe tartoznak.

186 Az ουσια fogalma az arisztotelészi logika és metafizika központi terminusa. Jelenti az egyedül önmagában létező egyetlent, az esszenciát. Lásd részletesebben: WOLF: id. m. 143-144.

187 P. SOKOLOWSKI: Die Philosophie im Privatrecht I: Sachbegriff und Körper in der Klassischen Jurisprudenz und der Modernen Gesetzgebung, 1902, 238., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 140., 116. lábjegyzet.

188 Hivatkozik rá: WOLF: id. m. 143., 145., 147.

Könnyen elképzelhető, hogy ez volt az eredeti, klasszikuskori jogi megközelítés is, itt különösen figyelembe veendő az a tény, hogy a Digesta-beli szövegben az „in ipso corpore non erratur” szövegrész később került be a Digestába.

Fentiek alapján megállapítható, hogy elméletileg a fundus Sempronianus – fundus Cornelianus ill. a Pamphilus – Stichus, valamint az arany – réz és az ezüst – ólom esetek ugyanazon kategóriába kellene, hogy tartozzanak. Ezt a vélekedést erősíti az esetek Digesta- beli végső megoldása is, hiszen mindegyik tényállásnak az a jogi megoldása, hogy nincs a felek között érvényes adásvételi szerződés.189

Valószínű, hogy az ουσια-tannal – filozófiai alapokra támaszkodva – utólag próbálták a posztklasszikuskori jogászok igazolni az error in substantia és az error in corpore között elhalványodó fogalmi különbségeket. Kérdés, hogy miért más a jogi megítélése az error in substantia körébe tartozó eseteknek, mint az error in corpore-be lévőknek? Ennek egy magyarázata lehet, nevezetesen az, hogy az elbírált tényállások mindegyike más és más, és ebből adódnak az eltérő jogi következtetések. A fundus Sempronianus – fundus Cornelianus ill. a Pamphilus – Stichus tényállásokban ugyanis a szöveg maga – ebből következően feltehetően a valós életbeli tényállás is – többféleképpen értelmezhető, nem egyértelmű, hogy a felek melyik ingatlanra ill. rabszolgára gondoltak, az is elképzelhető, hogy egy harmadik ingatlanra. Ebből adódik az az egyértelmű jogi következtetés, hogy a felek között disszenzus van, hiszen még utólag sem állapítható meg, mi volt a szerződés tárgya.

Ezzel szemben az arany – réz ill. ezüst – ólom eseteknél teljesen egyértelmű, hogy a megállapodás aranyról ill. ezüstről szólt, helyette viszont a szerződés tényleges tárgya réz ill. ólom lett. Ennek megfelelően a felek konszenzusra jutottak az arany ill. az ezüst vonatkozásában, csak helyette más (aliud) szolgáltatás lett teljesítve: arany helyett réz, ezüst helyett ólom.190

Ha így közelítjük meg a problémakört, akkor igazolható, hogy az előbbi esetekben miért nincs konszenzus a felek között és az utóbbiaknál miért van, azonban ez a megoldás a Digesta-beli tényállások értelmezéséből fakad, nem pedig az error in corpore – error in substantia ill. az ουσια-tan helytelen felhasználásából.

189 Vö. D.18.1.9 pr.: „emptio nulla est”, D.18.1.9 (2): „nullam esse venditionem”.

190 Felmerül az a kérdés is, hogy miért nem a kellékszavatosság alapján oldották meg a római jogászok ezeket az eseteket. Itt ugyanis gyakorlatilag hibás teljesítésről van szó, hiszen az adós nem azzal a tárggyal teljesít, mint amelyre kötelezettséget vállalt. Valószínűsíthető, hogy itt maga a szerződés megkötése és annak teljesítése nem vált el időben egymástól, hanem prompt, kézen-közön vételekről volt szó, így nem a hibás teljesítés került előtérbe, hanem a szerződés semmissége.

6. § Error in materia (a szerződés tárgyának anyagában való tévedés)

A már említett D.18.1.9.2 mellett a Digesta-beli források paralell esetként szabályozzák az error in materia kérdését, így a paulusi Sabinus-kommentárban a D.18.1.10191 alatt. Ebben az esetben aranyat értékesítettek, amelynek az értéke (karátszáma) kisebb volt, mint ahogy azt a vevő feltételezte. A szerződés érvényes lesz („emptio valet”), mivel annak tárgya – az arany – a felek konszenzusa révén meghatározott és az arany aranybeli mivoltát nem veszíti el azáltal, hogy rosszabb a minősége.192

A D.18.1.14 Ulp. 28 Sab. azt a tényállást tartalmazza, amikor mindkét szerződő fél tévedésben volt a dolog anyagát, minőségét illetően.193 A szöveg alapján az első esetben mind az eladó, mind a vevő aranyat kívánt értékesíteni, ill. megvenni, holott a valóságban a szerződés tárgya bronz volt. A második tényállás szerint az eladó az általa örökölt és aranynak tartott karperecet, amelyet a vevő is aranynak vélt, eladta a vevőnek és később kiderült, hogy valójában az ékszer nagyrészt bronzból való volt.

Ulpianus megállapítja az utóbbi eset tekintetében, hogy a szerződés érvényes lesz, mert a szerződés tárgya tartalmazott aranyat,194 ebből következően azon adásvétel is érvényes lesz, amikor a szerződéses tárgy nem tiszta arany, hanem csak aranyozott,195 még akkor is, ha a felek valamelyike vagy esetleg mindegyike azt tömör aranyból készültnek véli. Ulpianus ugyanakkor arra a következtetésre jut, hogy amennyiben bronz helyett aranyat értékesítenek (mint ahogyan az első tényállásban láttuk), az adásvételi jogügylet érvénytelen lesz.196

Wolf szerint a szöveg valószínűleg nem Ulpianustól ered. Az első tényálláshoz hasonló eset197 az error in substantia körében más hivatkozási alappal, de ugyanígy lett eldöntve: a szerződés ott azért volt semmis, mert a szerződés tárgya (res) nem lett meghatározva,

191 D.18.1.10 Paul. 5 Sab.: Aliter atque si aurum quidem fuerit, deterius autem quam emptor existimaret: tunc enim emptio valet.

192 Az eset gyakorlatilag az error in qualitate esetkörébe is beleillik és ekként értelmezi többek között: PARTSCH; LENEL; IMPALLOMENI. Hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 151., 171. lábjegyzet. Megjegyzendő, hogy VOCI szerint azért érvényes a vétel, mert csak a vevő téved. Vö. VOCI: id. m. 115., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 151., 171. lábjegyzet.

193 D. 18.1.14. Ulp. 28 Sab: „Quid tamen dicemus, si in materia et qualitate ambo errarent? ut puta si et ego me vendere aurum putarem et tu emere, cum aes esset? ut puta coheredes viriolam, quae aurea dicebatur, pretio exquisito uni heredi vendidissent eaque inventa esset magna ex parte aenea? venditionem esse constat ideo, quia auri aliquid habuit. nam si inauratum aliquid sit, licet ego aureum putem, valet venditio: si autem aes pro auro veneat, non valet.” Idézi: WOLF: id. m. 151.

194 „quia auri aliquid habuit”

195 „nam si inauratum aliquid sit … valet venditio”

196 „si autem aes pro auro veniat, non valet”

197 Vö. D.18.1.9.2, lásd korábban: 32.

másképpen szólva, aliud pro alio lett eladva és nec emptio nec venditio sine re quae veneat potest intellegi.198

A második tényállásban a vétel tárgya meghatározott, a vételár szintén és ebből következően az emptio venditio nélkülözhetetlen elemei megvannak, tehát a szerződés érvényesen létrejön. A tévedés abban rejlik, hogy a felek a karperecet tiszta aranynak tartották, a valóságban azonban az csak aranyozott. Ez a klasszikus error in materia esete.

A paralell esetben199 Ulpianus Marcellus-ra hivatkozott, aki érvényesnek tartotta a szerződést, annak ellenére, hogy a felek in materia sit erratum, a döntés ezen esetben is ugyanaz. Wolf200 szerint a borecet-eset (D. 18.1.9.2) és a D. 18.1.10-ben meghatározott két eset (rosszabb minőségű arany, ill. arany viriola helyett aranyozott viriola) megítélése azonos princípium alapján történik. Mindhárom esetben a szerződés érvényes, mert a szerződés tárgya (res) meghatározott: bor, arany, viriola. A tévedés a felek részéről mindegyik tényállásban a dolog valamely tulajdonságában történik, a bornál annak minőségében, az aranynál annak karáttartalmában, a viriola-nál pedig abban, hogy miből készült.

Ebből következően a szerződés tárgyául szolgáló dolog tulajdonságaiban (Eigenschaften) történt tévedés nem eredményez disszenzust, ugyanis az ügylet borról szólt, nem pedig arról, hogy az milyen tulajdonságokkal rendelkezik, a viriola-esetben viriola-ról, nem pedig arany viriola-ról.

A wolfi – helyesnek tűnő – megállapítások teljesen újat hoztak az error in materia megítélése körében a római jog tudományos eredményeiben. A korábban uralkodó felfogás szerint, melynek fő képviselője FLUME volt, a dolog lényeges tulajdonságai a dolog lényegéhez (Wesen) tartoztak és ezen az alapon Flume201 a viriola-esetet például disszenzusként aposztrofálta, ugyanis szerinte aliud pro alio lett megvásárolva.202 Flume203 szerint a dolog tulajdonságai és annak lényege közötti eltérést a rómaiak nem teoretikus alapokon vagy filológiailag határozták meg, hanem esetről esetre döntötték el.

A wolfi álláspont és a Digesta-beli döntések természetesen nem jelentik azt, hogy a vevő számára ne lenne jogi eszköz az őt ért hátrányos helyzet kiküszöbölése érdekében. Ez az

198 Vö. IMPALLOMENI: Studia et documenta historiae et iuris 21. 1955 Roma.: „l’ogetto del contratto non sia costituito neppure in minima parte dalla sostanza ritenta”, 172., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 153., 181. lábjegyzet.

199 D.18.1.9.2, lásd korábban jelen munka 37-38. oldalait, illetve uo.162. lábjegyzetet.

200 WOLF: id. m. 154.

201 FLUME: Eigenschaftsirrtum. 64., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 154., 190. lábjegyzet.

202 Megjegyzem, Flumenak akkor lenne igaza, ha a Digesta-beli szövegből az tűnne ki, hogy a felek arany karperecben állapodtak meg, azonban a szerződés tárgya pusztán viriola. Másrészről pedig a flume-i megoldás teljes mértékben ellenkezik a Digesta-beli – eredetinek tűnő – döntéssel.

203 FLUME: Eigenschaftsirrtum. 68., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 154., 190. lábjegyzet.

eszköz nem más, mint a kellékszavatosság jogintézménye,204 amely azonban nem eredményezi a szerződés érvénytelenségét, hanem csak egyéb más igényeket alapoz meg, pl.: vételárcsökkentés, az eredeti állapot helyreállítása. Ennek alkalmazhatósága azonban csak akkor áll fenn – legalábbis Wolf205 szerint –, ha mindegyik fél tévedésben volt a szerződés tárgyának minősége, anyaga tekintetében.

Az error in qualitate problémakörével egy másik Digesta-beli forráshely is foglalkozik, nevezetesen a D. 19.1.21.2 Paul. 33 ed.206 A szöveg erős interpolációs hatásoknak lett kitéve, bár az emptionem esse részig logikusnak és egységesnek tűnik, azonban az utána lévő szövegrészek mind logikailag, mind nyelvtanilag hibásak.207 WOLF208 szerint valószínűleg

csak maga a példa lehet eredeti, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy már maga Paulus arra a döntésre jutott, hogy emptionem esse, mert a tényállásban kellékszavatossági igényt látott209 a vevő oldaláról, mivel a szerződés tárgya, nevezetesen az asztal a felek által meghatározást nyert.

A tényállás lényege szerint ugyanis az ügylet tárgya egy asztal volt, amelyet a vevő citrusfából készültnek tartott, azonban a valóságban nem abból való volt. A szerződés érvényes marad, mert a felek a corpus-ban megállapodtak, csak a tárgy minőségében rejlik a tévedés.

A D. 18.1.45 Marc. 4 reg.210 tényállása szerint szintén kellékszavatossági igényeket keletkeztet az az eset, amikor aranyozott, de egyébként rézből készült edényt (vas aurichalcum) tévedésből aranyként (pro auro) adtak el. A tényállás mindenesetre nem egyértelmű, ugyanis a szöveg kétféle értelmezést enged:

- Rézedényt aranyedényként adnak el.

204 Nem véletlen, hogy a később említendő D. 19.1.21.2 Paul. 33 ed.-ban szereplő tényállást HAUSMANINGER

„Tévedés és kellékszavatosság” (Irrtum und Sachmängelhaftung) címszó alatt tárgyalja. Vö. HAUSMANINGER:

id. m. 12.

205 Vö. WOLF: id. m. 155-156.

206 „Quamvis supra diximus, cum in corpore consentiamus, de qualitate autem dissentiamus, emptionem esse, tamen venditor teneri debet, quanti interest non esse deceptum, etsi venditor quoque nesciet: veluti si mensas quasi citreas emat, quae non sunt.”, idézi: WOLF: id. m. 157.

207 Különösen a quamvis diximus … emptionem esse, tamen venditor teneri debet szövegrész logikátlan, vö. ALFRED PERNICE: Marcus Antistius Labeo. Das Römische Privatrecht im ersten Jahrhundert der Kaiserzeit, II-1, Halle / Saale 1895., II-2, 1900., 248., LENEL: Irrtum. 185., hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 158., 204. lábjegyzet. PARTSCH egyenesen odáig megy, hogy valószínűleg „emptionem [non] esse”-nek olvasandó a szöveg, vö: JOSEPH PARTSCH: Aus nachgelassenen und kleineren Schriften. Berlin 1931., 48., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 158., 204. lábjegyzet.

208 WOLF: id. m. 158.

209 Ez akkor lehetséges, ha a vevő tévedésének az eladó maga is részese. Amennyiben ez így van, akkor köti őt a vevő kellékszavatossági igénye. Vö. KASER: id. m. 464.; IMPALLOMENI: id. m. 157., hivatkozik rájuk: WOLF: id. m. 158-159., 210. lábjegyzet.

210 Az esetre hivatkozik és idézi: WOLF: id. m. 159.

- Rezet aranyként adnak el.211

Az első értelmezés alapján a szerződés érvényes marad, mivel error in materia-ról van szó, míg a második interpretáció szerint a szerződés semmis error in substantia végett.

Az error in materia-val foglalkozik a D. 18.1.41.1 Iul. 3 Ursei Ferocis,212 amely az egész római tévedés-tan legmegbízhatóbb213 szövegének tűnik. A tényállás alapján az eladó egy ezüsttel bevont faasztalt (mensam argento coopertam) tömör ezüstként (pro solida) adott el a vevő részére, aki nem tudta, hogy az asztal csak ezüstözött. Iulianus szerint nem jön létre ill. semmis az adásvételi szerődés (nulla est emptio) és a vételárat a vevő jogalap nélküli gazdagodás címén condictioval visszakövetelheti. A iulianusi döntés teljesen ellentmond annak a Marcellus, Marcianus, Paulus és Ulpianus által képviselt nézetnek, hogy a dolog tulajdonságaiban való tévedés (error in materia vagy error in qualitate) a szerződés létrejöttére, érvényességére nem gyakorol hatást, függetlenül attól, hogy a tévedés egy- vagy kétoldalú. Iulianus valószínűleg214 azzal indokolta az ellentétes tartalmú értelmezését, hogy az általa említett tényállás alapján a sérelmet szenvedett vevő kellékszavatossági igénnyel sem léphet fel az eladóval szemben, ezért jutott arra a következtetésre, hogy nulla est emptio. A jogtudós szerint a szerződés azért semmis,215 mert a tömör ezüstasztal és az ezüsttel bevont asztal nem ugyanaz a dolog, a felek között disszenzus van, mivel a felek a dolog szubsztanciájában tévedtek.

Megjegyzem – a iulianusi gondolatkört követve –, hogy ezen az alapon a D. 18.1.10-ben szabályozott viriola-esetet is error in substantia-nak lehetne minősíteni, hiszen ott is a felek arany karperecre gondoltak, nem pedig aranyozottra. Az eltérő megítélésbeli különbség alapja valószínűsíthetően a tényállások különbözőségéből fakad: míg a viriola-esetből nem tűnik ki egyértelműen, hogy a felek nyilatkozatai arany karperecre irányultak-e vagy sem, addig a D. 18.1.41.1-ből egyértelműen az következik, hogy az asztalt tiszta ezüstként kívánta az eladó

211Valóban következhet ez a kétféle értelmezés a szövegből, azonban – a szerződés tárgyára és a szövegkörnyezetre tekintettel – az első értelmezés az életszerű és helyes, nem valószínű és nem életszerű a második variáció szerinti interpretáció.

212 „Mensam argento coopertam mihi ignoranti pro solida vendidisti imprudens: nulla est emptio pecuniaque eo nomine data condicetur.”, hivatkozik rá és idézi: WOLF: id. m. 160.

213 Legalábbis LENEL szerint. Vö. LENEL: Irrtum. 186., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 160., 218. lábjegyzet.

214 Legalábbis WOLF szerint, ld. WOLF: id. m. 161.

215 STEIN szerint IULIANUS-nak köszönhető a „misrepresentation as to the materia” és a „misrepresentation as to quality” fogalompár bevezetése, a julianusi tan értelmében szerinte minden egyes error in materia vagy error in qualitate a szerződés érvénytelenségét eredményezi. Vö: PETER STEIN: Fault in the Formation of Contract in Roman Law and Scots Law. 1958., 44., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 161., 221. lábjegyzet. A steini gondolat teljességgel hibás. Egyrészről a megkülönböztetés nem Iulianustól ered, másrészről a D. 18.1.41.1-ben levezetett eseti döntésből nem lehet általánosítani, hiszen maga Julianus később is ettől eltérő tartalmú megoldásról számolt be. Vö. D. 19.1.13 pr., lásd később. Megjegyzem, a „misrepresentation” szó megtévesztést, nem pedig tévedést jelent az angolszász jogi terminológia szerint.

értékesíteni. Iulianus mindenesetre nem a kellékszavatosság útját választotta az eset megoldása során, hanem a szerződés létre nem jöttét ill. semmisségét mondta ki.216

A iulianusi tan nem talált követőkre,217 sőt, később maga Iulianus – hasonló tényállású esetnél218 – kellékszavatossági szabályok alapján ítélte meg az ügyet, nem pedig a szerződés létre nem jöttének ill. semmisségének megállapításával.

7. § Error iuris (jogban való tévedés)

a) Error iuris általában, a római jogi jogforrások

Az error iuris reguláját a D.22.6.9 pr. tartalmazza: regula est iuris ignorantiam cuique nocere, facti vero ignorantiam non nocere.219 MAYER-MALY220 értelmezésében a későklasszikus paulusi szövegrész valószínűsíthetően Labeo koráig volt érvényben, azonban az elv a klasszikus korban változásokat szenvedett, ahogyan arra KUNKEL221 is rámutat. (A regulát lényegre törően, röviden iuris ignorantia nocet-ként is szokták emlegetni.) LABEO szerint a szabály eredetileg error iuris non prodest-ként (a jogban való tévedés nincs hasznára a tévedőnek) hangzott, míg a paulusi forrásszöveg error iuris nocet-et (a jogban való tévedés hátránnyal jár) ír. PERNICE222 maga is rámutat arra, hogy Labeo, Sabinus és Cassius nemcsak az error iuris nocet megszövegezését tartották helytelennek, hanem a klasszikuskori szabály regulakénti mivoltát is megkérdőjelezték. A non prodest szóhasználat mellett érvelők felhívják a figyelmet a D.22.6.7-ben található, Papinianus-tól származó szövegre, mely

216 Megjegyzendő, hogy ezzel a megoldással nem kell annak a kérdéskörét vizsgálni, hogy az eladó pontosan mire vállalt kötelezettséget ill., hogy csak a vevő lett volna tévedésben és az eladó a hibát tudta-e vagy sem, ugyanis ezek a követelmények a kellékszavatossági jog körében lennének relevánsak.

217 Ezzel ellentétes nézetet ld. FRITZ SCHULZ: Classical Roman Law, Oxford 1951, 529. SCHULZ kifejezetten azt állítja, hogy a julianus-i doktrinát a posztklasszikus jogászok magukévá tették, amelynek következtében az error in substantia hibás elmélete nagyban befolyásolta a kontinentális jogokat. SCHULZ ezen megállapításai alapjaiban véve helytelenek.

218 D. 19.1.13 pr., hivatkozik rá és idézi: WOLF: id. m. 162-163. Megjegyzendő az a körülmény, hogy ezen szöveg eredetiségét HAYMANN radikálisan kritizálta, vö. HAYMANN: id. m. 89., hivatkozik rá: WOLF: id. m. 163.,

231. lábjegyzet.

219 Idézi: WINKEL: id. m. 80. Szabad fordításban a regula kb. ennyit tesz: „Az egy regula, hogy a jog nemtudása mindenkinek a kárára van, míg a tények nemtudása senki kárára nincsen.” (Fordítás a jelen munka szerzőjétől.)

220 THEO MAYER-MALY: Rechtskenntnis und Gesetzesflut (a továbbiakban: MAYER-MALY: Rechtskenntnis), Salzburg / München 1969., 54., idézi: WINKEL: id. m. 80., 26. lábjegyzet.

221 P. JÖRS – W. KUNKEL: Römisches Privatrecht, 3. Auflage, Berlin / Göttingen / Heidelberg 1949., 108. Anm. 14., hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 80., 25. lábjegyzet.

222 PERNICE: id. m. 493., hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 80., 24. lábjegyzet.

szerint: „Iuris ignorantia non prodest…”223 WINKEL224 véleménye alapján azonban szinte bizonyos, hogy Paulus eredetileg error iuris nocet-et írt.

A regula alól – PAULUS által is elismerten – vannak kivételek, méghozzá az ún. personae privilegiataek számára (feminae, rustici, minores, milites).225

A D.22.6.2226-ből következően megkülönböztethető a jogban való tévedés a ténybeli tévedéstől. A jognak kellően meghatározottnak kell lennie,227 ebből fakadóan azokban az esetekben, ahol a jog bizonytalan, a ténybeli és a jogbeli tévedést egyezően kell elbírálni.

Felmerül a kérdés, hogy a római jog szerint mi minősült jognak és ebből következően minek az ignorantia-járól beszélhetünk?

WINKEL228 szerint az alábbi kategóriák merülhetnek fel az error iuris vonatkozásában:

- ignorantia legis / plebisciti

- ignorantia senatus consulti

- ignorantia edicti

- ignorantia rescripti / constitutionis

A törvényekkel (leges) kapcsolatosan fontos megjegyezni, hogy a törvényhozatali eljárás a törvények kihirdetésével zárult, amely – már meglehetősen korán – a törvényszöveg írásba foglalását és annak az aerarium-ba való elhelyezését és megőrzését jelentette.229 A publikáció másik technikai lehetősége az ún. renuntiatio volt, amelyet nemcsak a törvények, hanem az egyéb jogforrások kihirdetésére is alkalmaztak. Ez az eljárás úgy zajlott, hogy a jogforrás szövegét belegravírozták egy vörösréz táblába, amelyet aztán kiállítottak egy mindenki által hozzáférhető helyen és csak később helyezték el a tabulariumban.230

A senatus consultum-ok vonatkozásában a kihirdetési eljárás ugyanaz volt, mint a törvények esetében, azzal a nem elhanyagolható jogi eltéréssel, hogy a senatus consultum-ok a kihirdetéssel konstituálódtak, érvényességük ettől az aktustól eredeztethető, míg ugyanez a lex-ekre nem igaz.

223 Idézi: WINKEL: id. m. 81.

224 WINKEL: id. m. 82.

225 Megjegyzendő, hogy PAULUS eredetileg csak a feminae, milites és a minores kategóriákra vonatkoztatta a kivétel-szabályt, a rusticusokra ULPIANUS bővítette azt ki.

226 Hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 83.

227 „…das Recht bestimmbar sein kann und muss”, ld. WINKEL: id. m. 83.

228 WINKEL: id. m. 83.

229 A római jogi publikációs eljárásról részletesen ld. F. (VON) SCHWIND: Zur Frage der Publikation im Römischen Recht, München 1940, 2. Auflage, München 1973, hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 84., 4. lábjegyzet.

230 Megjegyzendő, hogy a római jogi lex-nek vagy akár a plebiscitum-nak teljesen más funkciói voltak, mint amelyekkel a törvény a mostani értelemben bír. A legritkább esetben fordult elő ugyanis az, ami a mai modern jogalkotásban a leggyakoribb, hogy azért hozzanak egy törvényt, hogy új rendelkezéseket vezessenek be. A római jogi lex ugyanis a már régóta meghonosodott és szokásjoggá vált joggyakorlatot hivatott szentesíteni.

A joggyakorlat számára a magistratusi edictumok nagy jelentőséggel bírtak. Az edictumok formálisan eljárásjogi kérdéseket tisztáztak, azonban közvetve ezáltal anyagi jogi szabályokat is meghonosítottak. A kihirdetés ezen edictumok esetében sem maradhatott el, azokat egy fehér fatáblára vezették fel, mely a magistratus hivatali működésének helyén lett kiállítva.

A császári törvényhozás már a dominatus korában alkotott olyan jogszabályt, amely azt eredményezte, hogy a jog nemtudására nem lehetett eredménnyel hivatkozni. Ez a törvény Kr.

e. 40.-ből az öröklési jogi tárgyú Lex Falcidia volt. A D.22.6.9.5231 szerint ugyanis a Lex Falcidia hatálya alól annak nemtudása nem mentesített, ahogy Antoninus Pius epistula-jában megállapította. Az ignorantia iuris szabálya közismertté a Lex Cincia révén vált.

Teljesen más képet fest a császári konstitúciók (constitutiones) rendszere. SCHWIND232

rávilágít arra, hogy már a Kr. utáni II. évszázad végén vannak arra utalások, hogy a császári rendeletek érvényes létrejöttéhez (konstituáló hatályként) szükség volt azok kihirdetésére. Egy 454-ből eredő császári konstitúció maga megállapítja, hogy „Leges … ab omnibus intellegi debent”.233 Ebből következően a császárkori törvényeknek egyértelműnek, meghatározottnak és félreérthetetlennek kellett lenniük.

Labeo volt az első jogász, aki a jogban való tévedésről megállapította, hogy az nem megengedhető azok számára, akik a jogot könnyen elsajátíthatják. Mindemellett Labeo nyitva hagyta annak a lehetőségét is, hogy a jogban járatlan személyek jogi természetű problémájuk esetén jogásszal konzultáljanak. A personae privilegiatae körébe tartozó személyek pontosan azért lettek a főszabály alól kivéve, mert vagy egyáltalán nem volt lehetőségük, hogy jogásszal konzultáljanak (milites, rustici), vagy pedig ezen lehetőségük korlátozott volt (feminae, minores).

b) Error iuris a szerződések körében

A D. 21.1.1.2234 kapcsolódik az error iuris problémaköréhez a kellékszavatossági igények tükrében. Ulpianus az aediles curules ediktumához fűzött kommentárjának első könyvében értelmezi azt az esetet, amikor az eladó becsapta a vevőt a dolog valamely lényeges tulajdonsága, minősége vonatkozásában. A jogtudós ezzel kapcsolatosan leszögezi, hogy az eladó minden esetben felel ilyenkor, még akkor is, ha nem tudta, hogy kellékszavatosság

231 Hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 86.

232 SCHWIND: id. m. 90-91., hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 88., 27. lábjegyzet.

233 „A törvény mindenki számára érthető kell, hogy legyen” (A fordítás jelen munka szerzőjétől.) Hivatkozik rá és idézi: WINKEL: id. m. 88.

234 Hivatkozik rá és idézi: WINKEL: id. m. 134.

terheli az aediles curules ediktuma alapján. A felelősség szempontjából lényegtelen körülmény, hogy az eladónak az ediktum rendelkezéseiről tudnia kellett volna-e vagy sem, ill., hogy a vevő miként lett megtévesztve, az eladó tudatlansága (ignorantia) vagy csalárdsága folytán.

KASER235 a fenti Digesta-helyet összehasonlítja CICERO236 művében szereplő azon

szövegrészlettel, ahol az eladó kellékszavatossága szintén szóba kerül. A szerző helyesen állapítja meg, hogy mindkét szöveg az actio redhibitoria és az actio quanti minoris keresetekkel van összefüggésben, míg azonban a Cicero-féle eset a dolog kellékhiányának nemtudását szabályozza, addig Ulpianus az aedilis curulis ediktumának a nemtudásáról szól.237 (WINKEL238 a tényállások értelmezése során tovább megy és arra a következtetésre jut, hogy nem kizárható, hogy maga a Cicero-szöveg közvetve a jogban való tévedéssel

foglalkozik.)

A jogban való tévedést tárgyalja még a D. 6.2.14-beli fragmentum.239 A tényállás szerint a megbízó megbízta a procurator-t arra vonatkozóan, hogy adjon el egy dolgot, megtiltotta ugyanakkor a már eladott dolognak a vevő részére történő átadását. A dolog átadása nélkül a vevő nem lesz tulajdonos, így a tulajdonos / megbízó sikerrel perelhet a dolog részére történő visszaadására. A vevőnek nem marad más lehetősége, mint regressus-igényt érvényesíteni a procuratorral szemben, aki viszont a saját megbízóját fogja beperelni az actio mandati contraria-val. Ezt a felesleges és hosszadalmas, többszöri peres eljárást elkerülendő, a praetor

a vevőnek adhat egy exceptio rei venditae et traditae nevű kifogást, amellyel a dolgot visszatarthatja. VOCI240 szerint ez csak akkor lehetséges, ha a vevő csak a traditio után tudja meg, hogy a tulajdonos nem engedélyezte a dolog átadását.

A szövegnek azonban egy másik értelmezése tűnik meggyőzőbbnek:241 Eszerint nem az a központi kérdés, hogy a vevő tudta-e vagy sem – a traditio időpontjában – a tulajdonosnak a dolog átadására vonatkozó tilalmát, hanem az, hogy a vevő tudatlansága (ignorantia) a prétori exceptio vonatkozásában állott fenn. Ulpianus számára az utóbbi magyarázat egyértelmű volt, ő azzal indokolta a döntést, hogy a vevő tévedésben volt a jogot illetően.242

235 KASER: id. m. 560. Anm. 52.

236 CICERO: De Officiis. III, 71., hivatkozik rá és idézi: WINKEL: id. m. 134.

237 Megjegyzendő, hogy WINKEL-lel egy nézeten csak MAYER-MALY van, míg mások, többek között HAYMANN, IMPALLOMENI és HONSELL azt az álláspontot képviselik, hogy az ulpianus-i szöveg is csak a dolog kellékhiányának nemtudását tartalmazza. Hivatkozik rájuk: WINKEL: id. m. 135.

238 Vö. WINKEL: id. m. 135.

239 Hivatkozik rá és idézi: WINKEL: id. m. 135-136.

240 VOCI: Modi. 86., hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 136., 42. lábjegyzet.

241 Legalábbis WINKEL szerint. Vö. WINKEL: id. m. 136.

242 Mindenesetre a vevőnek ez a tévedése nem eredményez számára hátrányos helyzetet, mivel lehetősége van

actio empti-vel élni az eladó procuratorával szemben

A D. 17.1.29.1243 az error iuris kérdéskörét az actio mandati-val hozza összefüggésbe. Winkel szerint a tényállás úgy hangzik, hogy a kezes, amennyiben jogi tévedésben volt kezessége érvényességét illetően és fizetett az adós helyett, akkor actio mandati contraria-t kaphat az adóssal szemben. Azonban annak a lehetősége sem kizárt, hogy a kezes a kötelezettség nélkül kifizetett összeget a hitelezőtől visszakövetelje (erre utal az aliud dici debet szóhasználata a szövegnek). A régebbi irodalom244 alapján az is felmerülhet kérdésként, hogy vajon a főkötelezettség, amelynek biztosítékául a kezesség szolgált, érvényesen létrejött- e vagy sem? Amennyiben ugyanis a főkötelezettség érvénytelen lenne, akkor ebből következően – értelemszerűen – a kezesség is az.

SCHELTEMA245 helyesen következtet arra, hogy nagy valószínűséggel csak a kezesség volt

érvénytelen, mivel a D. 17.1.29. fragmentumának többi eseténél is érvényesek voltak a főkötelezettségek. WINKEL246 szerint azonban Scheltema többi megállapítása az üggyel kapcsolatosan helytelen, többek között az, hogy a jogi tévedés alapján a főkötelezett helyett teljesített szolgáltatás donatio lenne. Erről a szerző szerint csak akkor lehetne szó, ha a szolgáltatást a hitelezőnek kétszeresen teljesítették volna, egyszer a jogi tévedésben álló kezes, egyszer pedig a kötelezett, ez azonban nem következik a tényállásból.

8. § A római jogi error értékelése, összefoglalás. A római jogi tévedés lényegességének és felróhatóságának kérdése.

Az eddig kifejtettek alapján megállapítható, hogy a római jog a szerződések körében széles körben használta és jogi relevanciával illette a szerződő felek tévedését. Ahogyan arra jelen munka is kitért,247 a római jog modern értelemben vett szerződés-fogalmat nem ismert és nem használt, a szerződést nem bontotta szét elemeire úgy, mint szerződéses akarat, szerződéses nyilatkozat, joghatás. Ez a differenciálás a pandektisztika eredményeként jelent meg a jogi gondolkodásban. Általános, a mai értelemben vett szerződésfogalom hiányában nem is beszélhetünk klasszikus tévedés-dogmáról, mivel a római jogászok szemlélete és

243 Hivatkozik rá és idézi: WINKEL: id. m. 136.

244 A kérdést felveti többek között: MÜHLENBRUCH, ADLER, G. G. ARCHI. Vö. WINKEL: id. m. 138., 45. lábjegyzet.

245 SCHELTEMA: id. m. 272., hivatkozik rá: WINKEL: id. m. 138., 46. lábjegyzet.

246 WINKEL: id. m. 138.

247 Vö. jelen mű 22. oldalát, illetve MENYHÁRT ÁDÁM: Az error in corpore a római jogban, in.: Jogtudományi Közlöny, 2012 LXVII. évfolyam 1. szám, 35-40., Budapest, 2012.

gondolkodásmódja elsősorban kazuisztikus volt, az egyedi esetek elbírálása állt érdeklődésük homlokterében, éppen ezért általános tévedés-tan sem alakult ki a római jogban.

A glosszátoroknak köszönhetően a római jog továbbélése körében kialakultak azok a ma is lényeges error-kategóriák,248 amelyek alapján a római jogi tévedéssel foglalkozó egyes, kazuisztikus tényállásokat minimálisan rendszerezni lehetett.

Az error in corpore körében249 megállapítható, hogy a szerződés tárgyában való tévedés minden esetben azt eredményezte, hogy a felek között nem jött létre érvényes jogügylet (adásvételnél pl. emptio nulla est). Ennek két, jogilag is megindokolható magyarázata van, egyrészről a felek közötti disszenzus (in corpore dissentiatur), másrészről a minden jogügylet lényeges érvényességi kellékeként szereplő szerződéses tárgy (merx) meghatározottságának hiánya.

Az error in pretio esetében250 bizonyságot nyert, hogy nem minden esetben jár az a római jogban a szerződés érvénytelenségével. Amennyiben ugyanis a szerződést kötő felek érdekeivel ez összeegyeztethető, akkor a minus-ra vonatkozóan érvényes lehet a szerződés. Ez nem egy általános szabály volt, hanem az egyes eseteket, az adott tényállás körülményeit gondosan mérlegelve, a méltányosság szem előtt tartásával lehetett ilyen tartalmú döntést hozni, míg más esetekben elképzelhető volt, hogy a szerződés teljes egészében érvénytelen lett.251

Megjegyzem, hogy dogmatikailag az error in pretio esetében is az lett volna a helyes megoldás, hogyha minden esetben ez a szerződés létre nem jöttével járna, mivel a pretium is olyan lényeges alkotóeleme – hasonlóan a merx-hez – a visszterhes jogügyleteknek, amelyben való disszenzus elméletileg minden további feltétel nélkül a szerződés semmisségét vagy létre nem jöttét kellene, hogy eredményezze.252 A római jogászok azonban mesterei voltak annak, hogy a praktikum szempontjából döntsék el a lehető legmegfelelőbben az egyes jogeseteket, így születhetett az a megoldás is, hogy – amennyiben a felek érdekeit ez nem sértette – a szerződés érvényesen létrejött a minus-ra.

Az error in negotio megítélése vonatkozásában253 szintén eltérőek a források , elméletileg a felektől megkövetelt volt – a D. 18.1.9 pr.-ből fakadóan – a helyes jogcím-megjelölés, azonban találunk olyan döntést is,254 amely az ügyletet érvényesnek ismeri el, a helytelen

248 Vö. jelen mű 23. oldalát, illetve uo. a 68. lábjegyzetet.

249 Az error in corpore-ról általában vö. jelen munka 23-30. oldalait.

250 Az error in pretio-ról általában vö. jelen mű 30-32. oldalait.

251 Vö. D. 19.2.52 két tényállását

252 Vö. D. 18.1.9 pr.

253 Az error in negotio-ról általában vö. 32-37. oldalait.

254 Vö. D. 12.1.18 pr. Iulianus-féle megoldása

jogcím-meghatározás ellenére is. Ennek szintén olyan gyakorlati okai voltak, amelyeket már az error in pretio körében a fentiekben említettem.

Az error in substantia255 római jogi értékelése az egyes döntések tükrében teljesen egyöntetű, error in substantia esetén ugyanis a szerződés semmis lesz. Az már jóval elgondolkodtatóbb, hogy mennyiben és miben különbözik egymástól error in corpore és error in substantia. Ahogyan korábban már kifejtettem,256 véleményem szerint a két kategória között nehéz – jogi relevanciájukat tekintve – differenciálni, a megkülönböztetésnek inkább filozófiai alapjai lehetnek.

Az error in materia257 általában258 nem eredményezi a szerződés érvénytelenségét, hanem pusztán kellékszavatossági igényt keletkeztet a jogosult részére. A forrásokból kitűnően, problémát okozhat néha az, hogy egyes esetekben keveredhet az error in materia az error in substantia fogalmával.

Az error iuris259 volt talán az egyetlen olyan error-fajta, amelynél általános jogtételt ismertek és alkalmaztak a rómaiak az egyes tényállások vonatkozásában, nevezetesen a D. 22.6.9 pr.- ban lévő iuris ignorantia nocet elvet. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a római jogalkotó szervek az általuk alkotott jogtételek tekintetében azzal kívánták a feltétlen jogkövetést elérni, hogy a jog nemtudása nem eredményezhetett védelmet, és ezzel egyben elősegítették a jogbiztonságnak és a forgalom biztonságának a hatékonyabb érvényesülését is. Kivételt a regula alól csak a personae privilegiataek képeztek, akik számára – hátrányos társadalmi helyzetük, korlátozottabb szellemi képességük miatt – nehézségeket okozhatott jogász igénybevétele az adott ügyben.

Foglalkoznom kell még két olyan sarkalatos kérdéssel a római jogi szerződéses tévedés kapcsán, amelyek – elsősorban ex cathedra – a római jog tudományos oktatása és művelése körében – feltehetőleg tévesen – meghonosodtak. A magyar nyelvű260 római jogi tankönyvek a tévedés római jogi tárgyalása kapcsán kifejtik azt az egyébként a pandektista jogtudomány által kifejlesztett és továbbadott nézetet,261 hogy a római jogi tévedésnek lényegesnek (iustus

255 Az error in substantia-ról vö. jelen mű 37-39. oldalait.

256 Az error in substantia és error in corpore kapcsolatáról ld. jelen mű 41-44. oldalait.

257 Az error in materia-ról általában vö. jelen munka 44-48. oldalait.

258 Kivételként jelentkezik a D. 18.1.41.1, amely azonban a Iulianus által képviselt kisebbségi nézet maradt a római jogban.

259 Az error iuris-ról általában vö. jelen mű 48-52. oldalait.

260 Vö. FÖLDI – HAMZA: id. m. 470-471.; BRÓSZ – PÓLAY: id. m. 394.; BENEDEK: id. m. 145-146.; Ezzel szemben

MARTON – helyesen – úgy véli, hogy a tévedésnél a dolus vizsgálata nem szükségeltetik, hanem csak az, hogy a tévedés lényeges (essentialis) volt-e vagy sem. Vö. MARTON: id. m. 75.

261 A pandekta-jogtudományban először GUNDLING volt az, aki leszögezte, hogy a tévedésnek a tévedő fél számára fel nem róhatónak kell lennie.

vagy essentialis), továbbá a tévedő fél számára menthetőnek (probabilis vagy tolerabilis) kell lennie.

Ezek a megállapítások Magyarországon a pandektista befolyáson túl feltehetően az olasz tankönyvi irodalom262 hatására alakultak ki, ahol az error-hoz szintén hozzáteszik annak lényegességének és menthetőségének feltételét. Nem véletlen, hogy sem a témával kifejezetten foglalkozó római jogi monográfiák,263 sem pedig a németajkú római jogi tankönyvek264 nem említik ezt a két feltételt.

A tévedés kapcsán ugyanis megállapítható, hogy akkor volt lényeges és figyelembe veendő az error az egyes tényállásokban, amennyiben az esetet annak minősítette a római jog. Általános, alapelvi szintű megfogalmazás a tévedés lényegessége tekintetében tehát nem volt, hanem azt esetről esetre bírálták el a római jogtudósok.265

A tévedés menthetőségével kapcsolatosan pedig álláspontom szerint a római jogi tévedésnél nem vizsgálandó egyik fél felróhatósága sem, az error-t a vis ac metus-tól éppen az különbözteti meg, hogy a tévedés a másik félnek fel nem róható. Mivel a forgalom biztonságának a követelménye és szükségessége ebben a korban még olyan mértékben nem nyert teret, mint manapság, ezért az is irreleváns volt, hogy a másik fél tudott-e vagy sem a tévedő fél tévedéséről, illetve azt netalántán hanyagságből ő okozta-e vagy sem.

Ugyanígy nem jelent meg általában a forrásokban annak a kérdése, hogy a tévedő fél számára felróható volt-e vagy sem tévedése.266

Néhány esetben ugyan szerepel a római jogi forrásokban267 a tévedés menthetőségének kérdése, azonban ezek eseti jelleggel merültek fel, az általam vizsgált források egyikében sem találkoztam ezzel a kérdéssel.268

262 Vö. B. BIONDI: Istituzioni di diritto romano, Milano 1965.

263 Vö. WOLF: id. m.; WUNNER: id. m.; WINKEL: id. m.

264 Vö. JÖRS – KUNKEL: id. m. 107-109.; KASER: id. m. 206-211.

265 Még akkor is igaznak tűnik ez a megállapítás, ha maga Paulus a D. 4.1.2-ben utal a tévedés lényegességére (iustus), amely azonban minden valószínűség szerint csak az adott tényállásra vonatkozott és nem regula-szintű megállapítás volt.

266 A tévedés tévedő fél részéről való felróhatósága legfeljebb annyiban bír jogi relevanciával, hogy a szerződés érvényességében bízó fél követelheti a biztatási kárának megtérítését a saját tévedését felróhatóan előidéző féltől.

267 Vö.: D. 22.6.9.2, D. 41.10.5.1

268 Mindezekből olyan következtetést levonni, hogy a tévedésnél minden egyes esetben megkövetelt lett volna az, hogy a fél számára tévedése menthető legyen, megalapozatlan megállapításnak tűnik.

III. fejezet:

A tévedés dogmatikájának fejlődéstörténete

„Demnach darf ein Widerspruch zwischen dem Willen und der Erklärung nur angenommen werden, insofern er für den, welcher mit dem Handelnden in unmittelbare Berührung kommt, erkennbar ist oder wird, also unabhängig bleibt von dem blossen Gedanken des Handelnden.”269

Friedrich Carl von Savigny

1. § A tévedés dogmatikájának kialakulása az Usus Modernus Pandectarum-ban, a természetjogi tévedés-tan

A korai közönséges jogi irodalom a Corpus Juris-ban található esetek glosszálására szorítkozott. A glosszátorok munkájának köszönhetően alakult ki a szerződéses ténybeli tévedés fajainak „numerus clausus”-a:270 error in persona, error in negotio, error in corpore, error in substantia. A tévedéssel foglalkozó jogeseteket először összegyűjtötték, majd újból szisztematizálták őket, ezúttal már aszerint, hogy a tévedés a szerződés mely részére (tárgyára, a másik szerződő félre, a jogügyletre, stb.) vonatkozott. Arra jutottak, hogy amelyik jogeset az általuk meghatározott négy fő tévedéscsoportba tartozik, ott a tévedés mindig a szerződés semmisségére vezet, amelyek pedig nem voltak ezen kategóriák részei, ott a szerződés érvényes maradt, tehát a tévedés lényegtelen volt. A glosszátori tévedés-dogmatika legnagyobb előnye annak könnyű, praktikus alkalmazásában rejlett.271 Az előnyből egyben fakadt a hátrány is, nevezetesen az, hogy az egyes eseteket sematikusan, sablonszerűen ítélték

269 SAVIGNY: id. m. 258. skk.

270 Vö. BURKHARD OEBIKE: Wille und Erklärung beim Irrtum in der Dogmengeschichte der beiden letzten Jahrhunderte, Dissertations, Westfalia 1935, 5.

271 Vö. OEBIKE: id. m. 6.

meg és a forgalmi érdekeket nem vették figyelembe.272 Mindezek ellenére az iskola tanítása egészen a XIX. századig termékenyen élt a jogtudományi közgondolkodásban.

A glosszátori kazuisztikus metódussal szemben már egészen korán kialakult a tévedés dogmatikája körében egy összehasonlító módszeren alapuló eljárás is. Az ún. skolasztikus tévedés-tan megalapítója AQUINÓI SZENT TAMÁS,273 aki a házassági egyházjog megalapozója volt, de emellett foglalkozott a civiljogi jogügyletekkel is. Aquinói Szent Tamás és követői szerint nem lehet sematikusan minden egyes jogügylet érvényességét aszerint megítélni, hogy a tévedés mely fajáról van szó, ez sokkal inkább a konkrét eset értelmezésén kell, hogy alapuljon. Véleményük szerint a jogügylet vonatkozásában akkor lehet tévedésről beszélni, ha a tévedés a jogügylet lényeges, objektív alkotóelemére (essentiale negotii) vonatkozik. Azt pedig, hogy mi minősül egy szerződés esszenciális elemének, a pozitív jognak az adott szerződéstípusra vonatkozó előírásai döntik el. Így pl. adásvétel esetében lényeges és nélkülözhetetlen elem a vételárban és a vétel tárgyában (az áruban) való megállapodás, melyek nélkül a szerződés létre sem jön. Amennyiben a felek a szerződés valamely esetleges elemében (accidentalia negotii) tévednek, akkor ez a tévedés figyelmen kívül hagyandó, mivel lényegtelen. Ezt a kánonjogi módszert a joggyakorlat magáévá tette és a német birodalmi felsőbíróságok jogértelmező tevékenységük során alkalmazták.

A iustinianusi törvénykönyvhöz fűzött kommentárok és BARTOLUS274 különösen azon

forrásokkal foglalkoztak, amelyek a stipulatio körében az error in materia kérdéskörét vetették fel. DONELLUS275 a Corpus Juris-ban található, tévedéssel kapcsolatos eseteket összegyűjtötte, és rendszerező munkájában tiszta képet alkotott a tévedés dogmatikájának alapvető terminusairól, ill. a tévedési kategóriákról. Rendszere a későbbi jogtudósok munkáinak kiindulási alapjává vált. CUJACIUS276 – a középkori jogtudósokhoz hasonlóan – szintén az error in materia-val foglalkozott, maga is górcső alá vette az egyes tévedési kategóriákat, megkülönböztetve többek között az error juris-t és az error facti-t.

A szisztematikus pandekta művek az elkövetkezendő időszakban gyakorlatilag Donellus és Cujacius megállapításainak miniatűr foglalatát jelentették. Ilyen volt pl. a nápolyi BLASIUS

272 Példaként hozza itt fel OEBIKE azt, hogy az adásvételi szerződésnél semmisséget eredményezett a glosszátorok szerint error in persona miatt az az eset, amikor a mindennapi élet körébe tartozó ügyletkötések során (pl. napi vásárlások) tévedett a vevő az eladó személyében, amely egyébiránt – tekintettel az ügylet jellegére – lényegtelen lett volna. Hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 6.

273 Hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 6.

274 BARTOLUS A SAXOFERRATO: Commentaria, Venezia 1590., hivatkozik rá: PETER HAUPT: Die Entwicklung der Lehre vom Irrtum beim Rechtsgeschäft seit der Rezeption, Verlag Hermann Böhlaus Nachf. / Weimar 1941, 3.

275 Hivatkozik rá: HAUPT: id. m. 3.

276 CUJACIUS, JAC: Opera omnia, Paris 1658, hivatkozik rá: HAUPT: id. m. 3-4.

ALTIMARI munkája,277 aki munkájában a tévedés miatt semmis szerződésekről írt, számtalan irodalomra támaszkodva, tökéletes kazuisztikával, de a problémakör lényegének rendszerező megragadása nélkül.

1700 környékén a jogtudomány újabb metódust szült a tévedés dogmája körében, ennek a természetjogi, jogfilozófiai irányzatnak – közel 100 évvel korábbi – megalapítója HUGO GROTIUS.278 Grotius a következőképpen formulázott: „Dicemus, si promissio fundata sit in praesumptione quadam facti, quod non ita se habebat, naturaliter nullam eius esse vim”.279 Eszerint mindennek az alapja a tévedő fél akarata, amelynek egyezőnek kell lennie azzal, amit a fél eredetileg elképzelt. Amennyiben a fél a szerződést olyan feltételhez kötötte, amelyről kiderült, hogy tévedésen alapult, akkor a jogügylet semmis lesz.280 A szerző szerint a probléma objektív jellegű megközelítése (pl. az, hogy a tévedés mire vonatkozik) háttérbe kell, hogy szoruljon a szerződő fél belső, szubjektív akaratához képest.281 Grotius szerint a tárgyi jog nem lehet teljesen független a szerződő fél szubjektív akaratától és azt kell vizsgálni, hogy a konkrét esetben a felet tévedése befolyásolta-e a jogügylet létrehozásában vagy sem. Ha nem, akkor a tévedés lényegtelen, és nem eredményezi a szerződés érvénytelenségét.282

Grotius követője a híres természetjogász, SAMUEL PUFENDORF volt, aki fő művében283 továbbfejlesztette a grotiusi nézeteket. Pufendorf különbséget tett a szerződés tárgyában való tévedés és az indokbeli tévedés között. Szerinte akkor lényeges és figyelembe veendő az indokban való tévedés, ha az elszóláskor (Versprechen) az ügy természetéből és körülményeiből következően felismerhető volt az, hogy a tévedőt a tévedésére a hibás indok vezette. Ezzel tulajdonképpen Pufendorf a szubjektív jellegű természetjogi tévedés-tant valamelyest objektívebb alapokra helyezte, és figyelembe vette a forgalmi érdekeket, ill. a tévedő féllel szerződő fél érdekeit. A másik fél számára ugyanis az indokbeli tévedésnek felismerhetőnek kell lennie, azaz gyakorlatilag a téves indok a jogügylet tartalmát kell, hogy képezze („expresse aut ex natura negotii”).284 Ebből következően a rejtett, hallgatólagos

277 Hivatkozik rá: HAUPT: id. m. 4.

278 HUGO GROTIUS: De iure belli ac pacis, libri tres, Amsterdam 1625, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 7. és HAUPT: id. m. 26.

279 Idézi: OEBIKE: id. m. 7.

280 Itt Grotius Cicerora hivatkozik, aki maga is leír egy olyan esetet, mely szerint az örökhagyó abban a téves feltevésben nevezett meg örököst, hogy a fia meghalt, holott a valóságban élt. Vö. CICERO: De oratore, I. Cap. 38., hivatkozik rá: HAUPT: id. m. 26., 2. lábjegyzet.

281 Éppen ezért LEONHARD a grotiusi tévedés-tant az „individualisztikus” jelzővel illette. Vö. LEONHARD:

Irrtum, 147., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 8., 15. lábjegyzet.

282 A grotiusi tan teljesen független volt a római jogi forrásoktól, pusztán logikai-deduktív következtetéseket használt, mintegy matematikai módszerként. Vö. OEBIKE: id. m. 8.

283 SAMUEL PUFENDORF: De iure naturae et gentium, 1672., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 8. és HAUPT: id. m. 29.

284 Idézi: OEBIKE: id. m. 8.

feltétel, indok a szerződés érvényessége szempontjából az értékelés körén kívül marad és irreleváns.

A szerződés tárgyában való tévedést Pufendorf mindig lényegesnek és ezért figyelembe veendőnek tekintette, míg az indokbeli tévedés körében két esetet különböztetett meg: az első alapján a tévedés még a szerződés teljesítésének megkezdése előtt felfedezést nyert, míg a második szerint a tévedést a felek (vagy az egyik fél) már csak a teljesítés közben vagy a teljesítés után fedezték (fedezte) fel.285 Az első esetben – mivel teljesítés még nem történt – a tévedő felet megilleti az a lehetőség, hogy a szerződéstől elálljon, de csak akkor, ha a szerződéses partnere számára felismerhető volt, hogy a tévedő fél a téves feltevése alapján kötötte meg az ügyletet. Amennyiben a szerződést, akár csak részben is, de már teljesítették, akkor a fél az eredeti szerződéses kötelezettségeihez kötve van.286 Példaként erre a második esetkörre azt hozza fel Pufendorf, amikor az eladó felismerhetően abban a téves hiszemben volt, hogy a lovai kimúltak és egy új lovasfogatot vásárolt.

THOMASIUS287 Pufendorf tanait vette alapul fő munkájában. Nézete szerint a kétoldalú

jogügyleteknél csak akkor érvényteleníthető indokbeli tévedésre való hivatkozással a szerződés, ha az indok feltételként szerepel az ügyletben, vagy ha a szerződésnek a téves motívum nélkül nincs többé értelme. Utóbbira példaként felhozza a szerző azt a lófogatos esetet, amelyet mestere, Pufendorf is említett.

Thomasius tanítványa, NICOLAUS GUNDLING volt az összehasonlító tévedés-tan talán egyik legmeghatározóbb képviselője. 1724-ben megjelent fő művében288 – többek között – saját fogalmat alkotott a tévedés jogtudományi terminusáról, amely alatt mind a hibás (téves) tudatot, mind pedig a nemtudást (ignorantia – Nichtwissen) értette.289 Gundling volt az, aki a pszichológia tanait hívta segítségül annak eldöntéséhez, hogy mely esetekben eredményezi a tévedés a szerződés érvénytelenségét. A szerző megállapította, hogy a tévedés esetében általában a szerződő fél mást akar, mint amit kinyilvánít. Számára egyértelmű volt, hogy az a tévedés lényeges, amelyet a tévedő maga annak tart. Ebből következően, ha a tévedés a szerződés valamely esetleges alkotóelemében van (pl. a másik szerződő fél neve, annak meghatározott tulajdonsága, stb.), akkor a forgalom és a közfelfogás általában nem tartja ezt a fajta tévedést lényegesnek, de az mégis az lesz, mert a tévedő fél szempontjából lényegesnek minősül.

285 Vö. HAUPT: id. m. 30.

286 Modern jogi szóhasználattal élve: a teljesítés ill. annak egy része „konvalidálja” a szerződést.

287 Hivatkozik rá: HAUPT: id. m. 31.

288 GUNDLING: Gundlingiana, 33. Stück: „Die Schwehre Lehre von dem Irrtum in der Rechtsgelahrtheit”, Halle 1724, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 10.

289 GUNDLING: id. m. 208., 250., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 10., 27. lábjegyzet.

A jog mindemellett csak akkor engedheti meg a szerző szerint a szerződéses kötelemtől való szabadulást, ha még egy előfeltétel teljesül az adott esetben a tévedéssel kapcsolatosan: a tévedő fél tévedése nem lehet neki felróható, más szavakkal, a tévedésnek „invincibilis”-nek kell lennie.290 Amennyiben a tévedés a félnek mégis felróható, akkor a szerződésben eredetileg vállalt kötelezettségeiért a fél a vele szerződő személlyel szemben továbbra is felel. Ugyanakkor az a kérdés nyitva maradt, hogy a kötelezettségekért való helytállás hogyan alakul abban az esetben, amikor a szerződés létre sem jön vagy érvénytelen a felek között. Ilyenkor is felel-e a szerződéses kötelezettségekért a tévedő fél vagy kártérítési alapon áll-e meg a felelőssége a negatív interesse körében? Gundling szerint, ha a szerződés nem jön létre, akkor a kártérítési felelősség alapja a törvényen kell, hogy nyugodjon, nem pedig a felek konszenzusán, hiszen ilyenkor az gyakorlatilag nem is létezik (non ens).291 Végkövetkeztetésében Gundling leszögezi, hogy a tévedő fél negligenciája esetén jogilag ugyan a tévedő nem téved, azonban logikailag mégiscsak tévedésről beszélünk.

Gundling egész elmélete természetjogi alapokon nyugszik, azon a tézisen, hogy csak az minősül jognak, amelyet az ész (ratio) helyesnek fogad el. Elméletének hibája az, hogy a tévedés fogalmához tartozónak vélte a felróhatóság kérdését, holott az csak a kártérítési felelősség vonatkozásában játszik szerepet.

CHRISTIAN WOLF 1740-ben megjelent munkájában292 rámutatott arra, hogy a szerződéseknél rendkívüli jelentősége van a szerződés megkötésekor a felek közötti összhangnak. Szerinte mindegyik szerződő félnek van egy szerződéses szándéka, akarata („velle”) és van egy szerződéses nyilatkozata („declarare”), a primátust azonban a szerződéses akarat élvezi, csakis egyedül ez az irányadó. A wolfi tévedés-tan visszalépést jelentett a közvetlen elődök elméleteihez képest, és gyakorlatilag az individualisztikus grotiusi gyökerekhez tért vissza.

A tévedés dogmájának továbbfejlődését a XVIII. században végigsöpört kanti filozófiai áramlat befolyásolta.

VON ZEILLER fő művében293 a kanti gondolatokat továbbképezve alakította ki tévedés-tanát, amely nagy befolyással bírt az osztrák ABGB megalkotására is. Zeiller – C. Wolf nézeteit alapul véve – továbbfejlesztette az akaratnyilatkozat (Willenserklärung) fogalmát, szerinte a

290 „Wer die Schuld hat, ist keines faveurs in diesem Fall würdig.” – GUNDLING: id. m. 228., idézi ill. hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 11. ill. 11., 32. lábjegyzet. Megjegyzendő, hogy Gundling a felróhatóság alatt nem a mai jogi értelemben vett fogalmat használta. Vö. OEBIKE: id. m. 11-12.

291 Hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 12. A szerző kissé következetlenül megjegyzi, hogy a kártérítésnek a legjobb és legegyszerűbb módja a tévedő fél részéről az eredeti szerződéses kötelem teljesítése a másik fél felé. GUNDLING: id. m. 235., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 12., 38. lábjegyzet.

292 CHRISTIAN WOLF: Jus naturae (Pars tertia), Halle 1743, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 15. és HAUPT: id. m.

31.

293 VON ZEILLER: Das natürliche Privatrecht, 3. Aufl., Wien 1819, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 16.

szerződés nem más, mint a szerződő felek akaratnyilatkozatainak összhangja, egybehangzósága vagy még egyszerűbben fogalmazva: a szerződő felek közötti akarategyezőség.294 Amennyiben az akarategyezőség nem következik a szerződéses nyilatkozatokból, akkor a felek között létrejön egy hatálytalan látszatszerződés („unwirksamer Scheinvertrag”).295 Zeiller nézete alapján a belső akarategyezőség az akaratkinyilvánítás egyezőségében testesül meg és nem nyerhet teret az olyan kifogás a kötelezett részéről, hogy másról beszélt, mint amire gondolt.296 Az akaratok kinyilatkoztatása, kinyilvánítása meg kell, hogy egyezzen a szerződő fél belső akaratával.297

GLÜCK298 a tévedés rendszerezése során a római jogi szisztematizálást vette alapul és

megkülönböztette a jogi tévedést a ténybeli tévedéstől. Álláspontja szerint a jogban való tévedés egyáltalán nem veendő figyelembe, tehát teljes mértékben irreleváns, a ténybeli tévedés relevanciája pedig több körülménytől függ. Glück a ténybeli tévedés eseteit két csoportra osztotta aszerint, hogy csak az egyik vagy mindkét szerződő fél volt-e tévedésben. Amennyiben csak az egyik fél tévedett, akkor az volt eldöntendő, hogy tévedése neki felróható-e vagy sem. A felróhatóság kérdése ugyanígy felmerült azon esetekben is, amikor mindegyik fél tévedett a szerződés megkötésekor.299

A szerző szerint a szerződés akkor lesz semmis, ha az ügylet vonatkozásában lényeges tévedésben volt az egyik vagy mindkét fél, méghozzá azért, mert a lényeges tévedés a felek közötti konszenzust kizárja.300 Glück szerint a tévedés lényegessége pedig attól függött, hogy az illető körülményt a szerződő felek maguk jelentősnek tartották-e vagy sem, ill. hogy a felek akaratából következően az lényegesnek minősült-e vagy sem.

A szerző arra is rámutatott, hogy az indokbeli tévedésnek a szerződés érvényessége szempontjából semmiféle relevanciája nincsen,301 továbbá arra, hogy a felróható tévedés az akaratnyilatkozat érvényessége szempontjából közömbös.302

294 „die Einstimmige Erklärung des Willens … oder die Einwilligung der vertragmachenden Teile”, ld. ZEILLER:

id. m. 138., idézi ill. hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 16. ill. 16., 55. lábjegyzet.

295 OEBIKE: id. m. 16.

296 ZEILLER: id. m. 138., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 17.

297 A fenti zeiller-i megállapítások a későbbi nyilatkozati elméletek kiindulópontjai lettek.

298 GLÜCK: Erläuterung der Pantekten nach Hellfeld. Kommentar. Band IV. und Band XXII. Erlangen 1796, 1820, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 18.

299 GLÜCK: id. m. Bd. IV. § 299, 164., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 18., 65. lábjegyzet. 300 GLÜCK: id. m. Bd. IV. § 297, 147., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 18., 66. lábjegyzet. 301 GLÜCK: id. m. Bd. IV. 157., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 19., 71. lábjegyzet.

302 GLÜCK: id. m. Bd. IV. 165. Anm. 29., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 19., 73. lábjegyzet.

2. § A tévedés szabályozása az első polgári kódexekben

A tévedés kódexszintű szabályozásának első megjelenése 1756-ra, a Codex Maximilianeus Bavaricus megalkotására tehető. KREITTMAYR volt a kódex fő szerzője és teljesen más utat választott, mint amelyet később az ALR (1794) követett, ugyanis a bajor kódex szelleme szerint: „error noceat erranti”.303 Ennek megfelelően a Codex Maximilianeus a 4. §-ban, az I. fejezet 25. §-ában a szerződéses tévedést akként szabályozta, hogy alapvetően a tévedés nem eredményezi a szerződés érvénytelenségét és a felet köti az általa tévedésből tett nyilatkozata is.304 A tévedés csak akkor lesz lényeges és ezáltal csak akkor eredményezheti a szerződés érvénytelenségét, ha az a tévedő féllel szerződő másik személytől ered vagy a másik fél felróhatóan tud a fél tévedéséről.

Az ALR a szerződéses tévedést a grotiusi – pufendorfi természetjogi irányzatnak megfelelően szabályozta. Ez volt az első kódex, amely meghatározta – PUFENDORF és C. WOLF nyomán – az akaratnyilatkozat fogalmát. A törvénykönyv a tévedés rendezése körében a klasszikus hármas felosztást követte és a tévedési kategóriákat a jogügylet természete alapján osztályozta.305

Az ALR a tévedés lényegessége szempontjából objektív eligazítási pontokat nyújtott. Ezek szerint akkor lényeges a tévedés és ebből fakadóan érvénytelen (ungültig) az akaratnyilatkozat, ha a tévedés az alábbi körülmények valamelyikére vonatkozik:

- a jogügylet lényeges elemére (75. § (4)),

- az akaratnyilatkozat fő tárgyára (75. §),

- a másik szerződő fél személyére, feltéve, ha a téves akaratnyilatkozatot tevő fél tévedése nélkül nyilatkozatát ebben a formában nem nyilvánította volna ki (76. §),

- a szerződő felek kifejezetten meghatározott tulajdonságaira vagy a szerződés tárgyaként szereplő dolog tulajdonságaira (77. §),

- a szerződő felek szokásos tulajdonságaira vagy a szerződés tárgyának rendszerinti tulajdonságára (81. §).306

303 Ennek a formulának az alapjait UNGER a Bibliára vezeti vissza (Jób Könyve 19, 4), melyet LUTHER a következőképpen fordított: „Ha tévedek, akkor magamnak tévedek.” („Irre ich, so irre ich mir.”), hivatkozik rájuk: HAUPT: id. m. 36., 1. lábjegyzet. (Ahol a fordító nem lett külön feltüntetve, ott a magyar nyelvű fordítás a Szerző munkája.)

304 Ld. HAUPT: id. m. 35-36.

305 A tévedéssel foglalkozó részek az ALR Általános Részében, az I. rész 1. fragmentumában találhatók, az Akaratnyilatkozatok fejezet alatt (4. fejezet). Vö. OEBIKE: id. m. 20.

306 Hivatkozik rájuk: OEBIKE: id. m. 20.

A tévedés lényegességének megállapítása egy olyan eljárás keretében történik a kódex szelleme alapján, amely ötvözi a kazuisztikus és skolasztikus jegyeket, ugyanakkor az error in persona esetében egy szubjektív elbírálási szempont is az értékelés tárgykörébe kerül, konkrétan a szerződő fél akarata, amely az adott esetben a tévedőt a szerződés megkötésében befolyásolta. A római jog a lényegességet különösen aszerint bírálta el, hogy a tévedést milyen külső, megfogható momentummal lehet lényegesnek minősíteni, ezzel szemben az ALR a lényeges körülmények tekintetében a kereskedelmi forgalom által rendszerint lényegesnek minősített kritériumokból kiindulva ítélte meg a szerződés tévedéssel kapcsolatos érvényességét vagy esetlegesen érvénytelenségét.307

OEBIKE308 szerint ez a különbség a római jog és az ALR között főként a tulajdonságbeli

tévedés szabályainál csúcsosodik ki. Míg a római jog e körben a kívülről felismerhető tulajdonságokra vagy a szerződéses tárgy esetén a lényeges anyagbeli tulajdonságokra helyezte a hangsúlyt, addig az ALR a személynek vagy a szerződéses tárgy tulajdonságainak lényegességét az alapján bírálta el, hogy a forgalom a konkrét, egyedi esetben azt általában lényegesnek tartja-e vagy sem.

A korábban felsorolt első négy tévedés-esetben (ALR 75–77. §§) az ALR szerint a szerződés semmis lesz, függetlenül attól, hogy a tévedés bármelyik félnek felróható-e vagy sem.

Az ötödik esetben (ALR 81. §) azonban jelentősége van a felróhatóságnak, amennyiben ugyanis a fél saját maga felróhatóan, saját maga idézte elő tévedését, akkor meg kell térítenie a másik szerződő félnek azon kárát, amely a szerződés semmisségéből származik (ALR 79.

§).309

Az első négy tévedés-fajtánál – a tévedés szempontjából – a szerződő fél felróhatósága azért irreleváns, mert a kódex – a forgalmi érdekek objektivizálásából kiindulva, C. Wolf hatására – azt az álláspontot követte, hogy a tévedő fél érdekeit kell mindenek felett figyelembe venni és tiszteletben tartani az ügyletkötések során.310

SUAREZ, az ALR főkodifikátora a fenti rendező elvet az alábbiak szerint kommentálta:

„Ezek a megállapítások újak, de lényegesnek tartom őket. A Digestákban a következőt olvashatjuk: error, qui evitari potuit et debuit, erranti nocet. Ez a megállapítás helyes, ebből azonban nem következik az, hogy a szerződés maga … érvényes volna. Már csak azért sem

307 Vö. OEBIKE: id. m. 21.

308 OEBIKE: id. m. 21.

309 Ld. OEBIKE: id. m. 21.

310 Megjegyzem, hogy a forgalmi érdekekre történő hivatkozás itt meglehetősen egyoldalú, szubjektív, csakis a tévedő fél szempontjai szerint való, míg a másik, a szerződés megkötésekor vétlen fél érdekei, amelyek szintén védendőek a forgalmi érdekek alapján is, figyelmen kívül maradtak, sőt, egyenesen sérültek.

lesz érvényes, mert mindig van egy defektus a konszenzusban, függetlenül attól, hogy az

error vincibilis vagy invincibilis.”311

Az ALR foglalkozott az egyoldalú jogügyletek tévedés miatti érvénytelenségének kérdésével is. A kódex szabályozása szerint az indokban való tévedés az egyoldalú jogügyletek esetében mindig releváns, amennyiben egyedüli okként a téves akaratkinyilvánítás vezette a tévedő felet a szerződés megkötéséhez (ALR 150. §).

3. § A tévedés dogmájának további fejlődéstörténete (jogpozitivista irányzat), Savigny tévedés-tana

A XIX. század elején a „haldokló természetjog”312 mellett HUGO vezetésével egy új iránya bontakozott ki a német jogtudománynak. Hugo és követői megtagadták az addig a természetjogban uralkodó deduktív módszert és teljesen új ösvényekre léptek. Hugo maga ugyan a tévedés-tan körében semmiféle újat nem alkotott, viszont azt javasolta, hogy a tiszta római jogi forrásokhoz térjenek vissza az Usus modernus eredményeinek elhagyásával.

Ezeken az alapokon elsőként THIBAUT313 vizsgálta a tévedés kérdéskörét, mind a szerződések,

mind pedig a végintézkedések vonatkozásában. Thibaut a római jogi hagyományokat feltámasztva kutatta a szerződések tévedés miatti érvénytelenségét és arra a következtetésre jutott, hogy a rómaiak azért állapították meg a jogügyletek semmisségét a tévedésre való hivatkozással, mert a felek között nem jött létre konszenzus. Ugyanakkor a szerző azt is rögzíti, hogy a konszenzus csak az error in obiecto körében kizárt, mert itt nincs meg az akarategyezőség a szerződő felek között a szerződés tárgyára vonatkozóan.314

Thibaut pandekta-tankönyvében még világosabbá tette a lényeges tévedés eseteit. Eszerint a szerződés akkor semmis, ha a szerződés tárgya teljesen más dologra irányul, mint amire eredetileg a felek a szerződést kötötték, vagy ha a szerződéses tárgy az ügylet megkötésének

311 „Diese Sätze sind neu, ich halte sie aber für notwendig. Die Digesten sagen: error, qui evitari potuit et debuit, erranti nocet. Dieser Satz ist richtig, es folgt aber nicht daraus, dass der Kontrakt selbst … gültig sei. Dies kann niemals angenommen werden, weil immer ein defectus in consensu da ist, der error mag vincibilis oder invincibilis sein.”, az idézet a KOCH-féle kommentárból (Band I., a 78. §-hoz, Anm. 94.) való, idézi ill. hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 22. ill. 22., 79. lábjegyzet.

312 „absterbende Naturrecht”, OEBIKE: id. m. 26.

313 THIBAUT: System des Pandektenrechts (a továbbiakban: THIBAUT: Pandekten). Band I, 7. Auflage, Jena 1828, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 26.

314 THIBAUT: Versuche über einzelne Teile der Theorie des Rechts (a továbbiakban: THIBAUT: Versuche). Band II, Vierte Abhandlung, Jena 1817, 106., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 27., 5. lábjegyzet.

időpontjában egyenesen már nem is létezett. Ugyancsak releváns a tévedés abban az esetben, ha az a szerződés tárgyának lényeges tulajdonságaira vonatkozik.315

A szerző azt is megállapította, hogy az indokban való tévedés irreleváns, ill. nézete szerint a másik szerződő fél személyében való tévedés szintén lényegtelen, hacsak nem személyhez kötött megbízási vagy munkaszerződésről van szó. Ebből következően a másik szerződő fél személyében való tévedés lényegességét Thibaut nem ahhoz kötötte, hogy a szerződő félnek különleges érdeke fűződne ahhoz, hogy az által kiválasztott személlyel szerződjön, hanem ennél objektívebb körülményhez, nevezetesen a szerződés típusához.316 A szerző szerint csak akkor eredményezi a tévedés a szerződés érvénytelenségét, ha az a tévedő félnek fel nem róható volt.317

RICHELMANN volt az a következő jelentős jogtudós, aki Thibaut-t követően a szerződéses tévedéssel monográfiájában318 behatóbban foglalkozott. Richelmann-t az a kérdéskör foglalkoztatta, hogy a tévedés miért eredményezi a jogügylet semmisségét. A szerző arra a megállapításra jutott,319 hogy az egyetlen oka ennek az lehet, hogy a tévedés a konszenzus hiányát eredményezi, ez igaz arra az esetre is, ha tételesjogi előírás erre nincs.320 Ezt követően Richelmann vizsgálta azt a kérdést, hogy melyek azok az esetek, amikor a tévedés kizárja a felek közötti konszenzust vagy más szavakkal, mikor lehet lényeges tévedésről beszélni? Nézete szerint ezt a kérdést nem lehet általános érvénnyel megválaszolni, hanem minden egyes tényállást egyedileg, esetről-esetre kell megvizsgálni és így lehet eldönteni, hogy vajon az adott ügyben a tévedés releváns-e vagy sem.321

Richelmann álláspontja szerint az, hogy a tévedés mikor lényeges, több körülménytől függ:

- Csak abban az esetben eredményezi a tévedés a szerződés semmisségét, ha a pozitív jog ekként rendelkezik.

- Ha elő is írja a pozitív jog semmiségi okként az adott kategóriát, akkor ez még nem vonja automatikusan maga után a konkrét esetben a szerződés érvénytelenségét, hanem meg kell vizsgálni az adott tényállást, hogy vajon a feleknek a konszenzusa hiányzik-e vagy sem az adott ügyben. Csak igenlő válasz esetén lesz érvénytelen (semmis) a szerződés.322

315 THIBAUT: Pandekten, 146. §, 113., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 27., 6. lábjegyzet.

316 THIBAUT: Versuche, Band II, 110, 112., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 27., 8. lábjegyzet.

317 THIBAUT: Pandekten, 145. §, 115., és THIBAUT: Versuche, Band II, 122., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 27.,

10. lábjegyzet.

318 RICHELMANN: Der Einfluss dess Irrthums auf Verträge. Hannover 1837, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 27.

319 RICHELMANN: id. m. 7., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 28., 14. lábjegyzet.

320 Ez a richelmann-i megjegyzés szöges ellentétben áll a szerző azon álláspontjával, mely szerint pozitívjogi, normatív előírás szükséges a szerződés semmisségének megállapításához.

321 RICHELMANN: id. m. 13., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 28., 15. lábjegyzet.

322 RICHELMANN: id. m. 15., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 28., 16. lábjegyzet. Megjegyzem, hogy amit Richelmann második feltételként ír, az gyakorlatilag nem más, mint az első feltétel alapján a törvény által

A fenti, richelmanni kettős, konjuktív feltétel mellett még szükséges egy harmadik, törvény által előírandó és megkövetelt kondíció megvalósulása a szerződés semmisségéhez, nevezetesen az, hogy a tévedés a tévedő fél számára menthető legyen.

MÜHLENBRUCH323 továbbfejlesztette Richelmann nézeteit a felróhatóság vonatkozásában.

Rámutatott arra, hogy a tévedés menthetősége nem lehet feltétele a szerződés tévedés miatti semmisségnek, hiszen tévedés esetében a felek között hiányzik a konszenzus, ami minden további nélkül maga után vonja a szerződés semmisségét.324 Ez az általános érvénnyel bíró megállapítás azonban a szerző szerint kiegészítésre szorul annyiban, hogy a római jog megkövetelte, hogy minden tévedés menthető legyen, ebből következően a római jog minden olyan tévedést, amely felróható volt a tévedőnek, úgy tekintett, mintha a fél érvényes és hatályos akaratnyilatkozatot tett volna.325

Három évvel Richelmann monográfiája után, 1840-ben FRIEDRICH CARL VON SAVIGNY326

grandiózus művében, a Systems des heutigen römischen Rechts című munkájában, annak is

III. kötetében dolgozta ki tévedési rendszerét. Savigny opusza meghatározó jelentőségű volt a tévedés-tan dogmatikájának további fejlődésére, majd mindegyik ezt követő tévedés-tani irányzat foglalkozott eredményeivel. Savigny a problémával az általános jogügylet-tanon belül foglalkozott, csakúgy, mint az ALR. Véleménye szerint az akaratnyilatkozat – egyedi megjelenési formájával – egyedülálló megjelenési formájával a szerződések körében az összes többi fogalom felett áll.327

Savigny a római jogi alapokra támaszkodva megkülönböztetett egymástól valódi („echt”) és nem valódi („unecht”) tévedést.328 A valódi tévedés azért eredményezi a jogügylet semmisségét, mert a tévedés ebben az esetben az akaratképzést (Willensbildung) befolyásolja.

meghatározott, absztrakt normaszövegnek a második kondíció szerinti tényállásra való konkretizálása, azaz gyakorlatilag a jogalkalmazás folyamata. Ennél fogva nézetem szerint ez nem két feltétel, hanem egyetlen feltételnek, a normaszövegnek az adott esetre való vetítése, tehát jogalkalmazási kérdés. Amennyiben a konkrét tényállás szubszumálható a norma által körülírt hipotetikus tényállás fogalmi körébe, akkor az egyetlen feltétel megvalósul és a szerződés semmis lesz.

323 MÜHLENBRUCH: Ueber iuris et facti ignorantia und deren Einfluss auf Rechtsverhältnisse, Arch. f. civ. Praxis. Band II, 1828, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 28., 17. lábjegyzet.

324 MÜHLENBRUCH: id. m. 374, 379., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 28., 17. lábjegyzet.

325 Megjegyzem, hogy a római jog kifejezetten nem követelte meg a tévedés menthetőségét, hanem a Digestákban sokkal inkább olyan eseteket találunk, amelyekben a tévedés a tévedőnek fel nem róható volt. Éppen ezért ezt a mühlenbruch-i általánosítást éles kritikával kell kezelni, csakúgy, mint azt az állítólagos római jogi vélelmet, amely szerint felróható tévedés esetén „érvényes és hatályos akaratnyilatkozat” hangzott el a fél részéről. Utóbbi már csak azért is megszorításokkal fogadható el, mert sem az érvényesség, sem a hatályosság, sem pedig az akaratnyilatkozat fogalmát a római jog nem ismerte.

326 SAVIGNY: id. m.

327 SAVIGNY: id. m. 7., 265.

328 OEBIKE: id. m. 31. WINDSCHEID kritizálta ezt az általa szerencsétlennek tartott kategória-elnevezéseket, Vö. WINDSCHEID: id. m., 6. Auflage, Band I, 101. §, 233.

A nem valódi tévedések esetében a jogügylet szintén lehet semmis, de a semmiség más okokra vezethető vissza.

Fenti megállapításaira Savigny az akaratnyilatkozat fogalmának továbbfejlesztése eredményeképpen jutott. A jogtudós ugyanis akaratnyilatkozat alatt azokat a jogilag releváns tényeket, emberi magatartásokat értette, amelyek jogviszony létesítésére vagy megszüntetésére alkalmasak.329 Ahhoz, hogy az akaratnyilatkozat csak az eredetileg szándékolt joghatással járjon, az alábbi három feltétel mindegyikének teljesülnie kell:330

- legyen egy jogilag releváns akarat (ein rechtserheblicher Wille);

- ez az akarat legyen kinyilatkoztatva, kinyilvánítva (die Erklärung des Willens);

- az akarat és a nyilatkozat egymással megegyezzen (die Uebereinstimmung des Willens mit der Erklärung).331

Savigny szerint az eddigi tévedés-tanok fő hibája az volt, hogy a tévedést csak az első összetevő, nevezetesen az akarat szemszögéből vizsgálták.

Savigny rávilágít arra, hogy az akaratnyilatkozat fogalmának legfontosabb része az akarat, és mivel az – jellegéből adódóan – belső, láthatatlan, ezért azokkal a külső jelekkel kell foglalkozni, amelyekből az akarat tartalma megállapítható,332 ezek viszont a szerződő fél nyilatkozatában realizálódnak. Amennyiben ellentmondás van az akarat és a nyilatkozat között, felvetődik a kérdés, hogy a nyilatkozat, amely ebben az esetben csak a látszata a szerződő fél belső, valós akaratának (Schein des Willens), önálló jelentéssel bír-e vagy sem. Savigny ezt a kérdést úgy válaszolja meg,333 hogy a szerződő fél hibás akarata csak akkor veendő figyelembe, ha tévedését a másik fél felismerte vagy fel kellett volna azt ismernie. Ekkor ugyanis a tévedő fél egy olyan nyilatkozatot tesz, amely nem szándékolt (unabsichtliche Erklärung), sőt, egyenesen akarat nélküli (ohne Wille) és a nyilatkozatot tevő fél azt hiszi, hogy egy érvényes jogügyletet kötött, holott a valóságban olyan nyilatkozatot tett, amit egyáltalán nem akart. Ebben az esetben az ügylet semmisségének az alapja nem a tévedő fél pozitív érdekeinek a védelme, hanem egy negatív kritérium, nevezetesen az akaratnak a hiánya, ami önmagában hátrányos a szerződő félre.

Savigny e gondolatait továbbfűzve334 megállapítja azt is, hogy csak akkor beszélhetünk a tévedésnek a jogügylet érvényességét befolyásoló hatásáról, ha egy teljesen szabályszerű

329 „Diejenigen juristischen Tatsachen, die nicht nur freie Handlungen sind, sondern in welchen zugleich der Wille des Handelnden auf die Entstehung oder Auflösung eines Rechtsverhältnisses unmittelbar gerichtet ist.”, SAVIGNY: id. m. 98.

330 SAVIGNY: id. m. 99.

331 OEBIKE: id. m. 31.

332 SAVIGNY: id. m. 258.

333 SAVIGNY: id. m. 258.

334 SAVIGNY: id. m. 440.

akaratnyilatkozattól a jogrend az eredetileg célzott joghatás kiváltását megtagadná, mivel a tévedés az akaratképzést befolyásolta. Azonban akkor, ha a tévedés egyenesen az akaratnyilatkozat hiányát eredményezi, nem beszélhetünk a szerződésnek a tévedés miatti semmisségéről, hiszen itt tulajdonképpen nem is jön létre – akaratnyilatkozat hiányában – a felek között szerződés.

A szerző rámutatott arra, hogy általánosságban nem lehet kizárni, hogy a tévedés minden esetben megakadályozná a normális akaratképzést, ugyanis a választás szabadsága a tévedő fél részéről még tévedése esetében is adott, legfeljebb annak korlátain belül. Más szavakkal élve, a fél döntésére ugyan befolyással volt a tévedése, de döntését maga hozta (azaz dönthetett volna úgy is, hogy nem köt az adott esetben szerződést).

Savigny szerint a jognak innentől kezdve csak azt kell eldöntenie, hogy a téves akaratnak, mint motívumnak volt-e a végső akaratelhatározás kialakításában döntő szerepe vagy sem.335 Amennyiben a tévedő fél akaratelhatározásának indítóokaként (motívumaként) nem szerepelt a tévedés, akkor a jogügylet nem szenved hibában, érvényes marad. A hatályos jognak kivételként kell szabályoznia azon akaratképzéseket, amelyek az akaratnyilatkozatot tevő fél akaratelhatározását befolyásolták, és így a jogügylet semmisségét eredményezték. Ebből következően a tévedés miatti semmisségi esetekről a törvénynek kifejezetten rendelkeznie kell, ez az ún. valódi tévedés fogalma, amely lényegéből fakadóan nem lehet felróható a tévedőnek.

A nem valódi tévedés Savigny szerint nem a hatályos törvényi előírásoknak köszönhetően eredményezi a jogügylet érvénytelenségét, már csak azért sem, mert a tévedés itt nem befolyásolja az akaratnyilatkozatot tevő fél akaratelhatározását, motívumát. Ezekben az esetekben a semmisség más jogtételekből vezethető le. A nem valódi tévedés mindezek alapján kirekesztendő336 az általános tévedés-tanból és az akaratnyilatkozat általános szabályai közé illesztendő be „Nyilatkozat akarat nélkül” („Erklärung ohne Willen”) címmel.337

A valódi és nem valódi tévedés egymástól való elválasztása a szerző szerint eljárásjogi kérdés, amely a bizonyítékok mérlegelése eredményeképpen állapítható meg az adott ügyben.338 Savigny mindezek alapján a két fogalom egymástól való megkülönböztetését nemcsak jogdogmatikai nézőpontból, hanem gyakorlati szempontok miatt is szükségesnek tartja. A nem valódi tévedés esetén ugyanis a tévedő mindenfajta szerződéses kötelezettség

335 SAVIGNY: id. m. 114.

336 SAVIGNY: id. m. 90.

337 OEBIKE: id. m. 32.

338 SAVIGNY: id. m. 264.

alól mentesül, függetlenül attól, hogy tévedése neki felróható volt-e vagy sem.339 Ebből következően még kártérítéssel sem tartozik, még akkor sem, ha esetlegesen hanyagság terheli tévedése létrejöttében. A valódi tévedésnél ezzel szemben csak akkor lesz a szerződés érvénytelen, ha a tévedés a tévedő fél számára menthető.

A nem valódi tévedések körében Savigny két alcsoportot különböztet meg egymástól:340

- A tévedő fél akarata ellentétben áll a saját nyilatkozatával (divergencia esete:

Divergenzfälle).

- Mindegyik szerződő fél akarata egybehangzik saját nyilatkozatával, tehát mindegyikük azt nyilatkozta, amit valójában akart, azonban másra gondoltak. Ekkor mindegyik fél a másik fél akaratában és nyilatkozatában téved (disszenzus esete: Dissensfälle).341

A divergencia-esetkörben Savigny visszatért a korábban használt lényeges tévedés fogalmához, azonban nála a lényegesség (Wesentlichkeit) új alakot öltött. Szerinte a római jog teljes körűen számba vette azokat az eseteket, amelyek a lényeges tévedés kapcsán szóba jöhetnek. A római jogi tradíciókra alapozva a szerző a tévedés lényegessége tekintetében az alábbi kategóriákat állította fel:342

1. A tévedés a tévedő fél akaratának egészére vonatkozik (pl. tévedésből aláírt okiratok).

2. A tévedés az akarat egyes részeire vonatkozik, úgy mint:

a) a jogviszony természetére;

b) a másik szerződő fél személyére;

c) a szerződés tárgyára;

d) a szerződés tárgyául szolgáló dolog meghatározott tulajdonságaira.

Az utóbbi, d) ponttal kapcsolatban Savigny szakított azon – HAUPT343 által primitívnek minősített – korábbi eljárásokkal, amelyek a dolog szubsztanciáját annak biológiai-kémiai összetevő jegyeiből kívánták megállapítani. Savigny volt az első, aki tiszta elhatárolási alapot dolgozott ki az error in substantia körében. Nézete szerint a dolog tulajdonságaiban való tévedés csak akkor lesz lényeges, ha a tévedés eredményeképpen az adott dolog – a forgalom

339 SAVIGNY: id. m. 264, 292.

340 SAVIGNY: id. m. 265.

341 Megjegyzem, hogy ennek a disszenzus-esetnek Savigny részéről a nem valódi tévedés körében való szerepeltetése kissé ellentmondásos. A nem valódi tévedés fogalma ugyanis a szerző szerint az akarat nélküli nyilatkozatokon alapul, azonban ezen esetkörben megállapítható, hogy van valós szerződési akarata mindegyik félnek, azt ki is nyilatkoztatják akaratuknak megfelelően, csak az akaratnyilatkozatok nem találkoznak. Éppen ezért a disszenzus esetnek harmadik tévedési kategóriaként kell szerepelnie.

342 SAVIGNY: id. m. 267.

343 HAUPT: id. m. 44. Megjegyzendő, ahogyan arra Haupt találóan rámutat, hogy mind PUFENDORF, mind pedig RICHELMANN szakított már ezzel a kémiai alapokon nyugvó anyag-meghatározási eljárással. Vö. HAUPT: id. m. 44., 2. ill. 3. lábjegyzet.

által használt és elfogadott fogalmak szerint – egy másik dolog-csoportba tartozna, mint amelyikbe a valóságban tartozik, azaz más dolognak minősülne.344

Felmerül a kérdés, hogy ez alapján miként tudjuk megkülönböztetni egymástól az error in corpore és az error in substantia esetkörét. Savigny érvelése szerint error in corpore esetén az akart és a ténylegesen kinyilatkoztatott szerződéses tárgy faja (Spezies) nem ugyanaz, míg error in substantia esetén igen, csak a minőség (Gattung) eltérő.

Savigny elméletét – jelentőségének elismerése mellett – többen kritizálták, elsősorban követői és nézetének továbbfejlesztői. A nagy pandektista legfőbb érdeme az volt, hogy a tévedés problematikáját az akaratnyilatkozat fogalmából kiindulva próbálta megoldani, továbbfejlesztve és pontosítva utóbbi fogalmát. Munkássága eredményeképpen nemcsak dogmatikus, hanem praktikus alapon is különbséget lehetett tenni az egyes tévedési kategóriák között, amelyekből mind a jogtudomány, mind a joggyakorlat, mind pedig a jogalkotás profitált.

4. § A Savigny utáni tévedés-elméletek, az akarat-teóriák

A Savigny utáni időszak első jelentős tévedés-elméletének kidolgozója IHERING345 volt, aki tüzetesebben foglalkozott a culpa in contrahendo elméletével is. Ihering volt az, aki harcot hirdetett a fogalom-meghatározó jogtudomány (Begriffsjurisprudenz) képviselőivel szemben és rámutatott arra, hogy a tévedés-tan jelenlegi formájában még nem teljes. A római jogi alapokhoz visszanyúlva kiemelte azt, hogy a culpa in contrahendo olyan jogtétel, amely általános érvényesülést követel a szerződések körében.346

A tévedés-tanon belül számtalanszor előfordult, hogy a tévedő fél, amennyiben gondatlanul járt el, köteles volt megtéríteni a másik félnek a szerződés megkötésével kapcsolatosan keletkező kárát ill. azt a kárt, amelyet azáltal szenvedett el, hogy jóhiszeműen bízott a szerződés érvényességében (negativ interesse). Ihering a culpa in contrahendo körében a tévedő fél kártérítési kötelezettségét – felróhatóságán túl – azzal is indokolta, hogy mivel az akarathiba miatt a szerződés semmis, ezért a jogosult többé nem követelheti a szerződéses kötelezettség teljesítését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szerződésnek más

344 SAVIGNY: id. m. 283.

345 VON IHERING: Culpa in contrahendo oder Schadenersatz bei nichtigen oder nicht zur Perfektion gelangten Verträgen. Iherings Jahrbuch, Band IV, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 44.

346 IHERING: id. m. 52., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 45., 6. lábjegyzet.

jogkövetkezményei ne lehetnének a felek között, így pl. a negatív interessze megtérítésének kötelezettsége.347

Később maga Ihering elismerte tanának gyengeségét és revideálta álláspontját akként, hogy a kártérítési igény jogalapja nem a felróhatóságon, hanem egy objektív körülményen kell, hogy nyugodjon. Ebből egyenesen adódott aztán az a következtetés a későbbi jogtudomány számára, hogy mindazon esetekben, amikor a semmis szerződés érvényességében a szerződő fél bízott, a tévedő személlyel szemben kártérítési igénnyel léphetett fel, függetlenül attól, hogy a tévedés a tévedő fél számára felróható volt-e vagy sem.

Iheringet követően az akarati teóriák új iránya kezdett kibontakozni BEKKER348 vezetésével.

Bekker volt az, aki először nyíltan kritizálta a Savigny-féle tévedési teóriát, rámutatva arra, hogy az részben helytelen. A tan fogyatékosságát abban látta, hogy Savigny a tévedésnek az akaratnyilatkozatra történő hatásáról írt, anélkül, hogy megvizsgálta volna, hogy a tévedésnek milyen hatása van külön-külön az akaratra és a nyilatkozatra.349 A szerző szerint hibás Savigny azon tézise is, amely szerint minden személyben való tévedés kizárná a szerződő fél akaratát, ugyanis sok olyan ügyletkötés történik a mindennapi életben, amikor közömbös az, hogy a fél kivel szerződik.

Bekker úgy vélte, hogy az akarat fogalmának pszichológiai vizsgálata szükséges és ezzel a megközelítéssel könnyebben lehet majd az egyes eseteket rendszerezni és eldönteni. Rámutatott arra is, hogy a lényeges és lényegtelen tulajdonságokban való tévedés között pszichológiailag nincs eltérés.350 Bekker a római jogi tévedés-tant vizsgálva felismerte azt, hogy az alapvetően helyes jogi következtetések ereje azáltal gyengült, hogy megrekedtek a pszichológia akkori állásának tanain, nézete szerint a római jogi tévedési kategóriákat vegyíteni kellene a modern pszichológiai vívmányokkal.351

Pár évvel később BRINZ volt az, aki alapművében352 folytatta a bekkeri irányzatot. Savignyval szemben Brinz a tévedés-kategóriákat nem kettéosztotta, hanem egy hármas tipizálást alkalmazott a Corpus Juris nyomán. Brinz szerint a rómaiak tévedés alatt két nagy csoportot különböztettek meg:

347 IHERING: id. m. 29., hivatkozik rá: HAUPT: id. m. 52., 4. lábjegyzet.

348 BEKKER: Zur Lehre von der Willenserklärung – Einfluss von Zwang und Irrtum, Krit. Vierteljahr Schr. Band III, 1861, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 47., 18. lábjegyzet.

349 BEKKER: id. m. 189., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 47., 20. lábjegyzet.

350 BEKKER: id. m. 188., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 47., 21. lábjegyzet.

351 BEKKER: id. m. 191., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 48., 23. lábjegyzet.

352 BRINZ: Lehrbuch der Pandekten. IV. Band II, Erlangen 1892., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 48.

- Az első esetkörbe az eltévesztések (Verirrungen) tartoztak, amely a szerződő fél pillanatnyi tudatzavarából adódtak. Ide tartoztak az elszólások és elírások esetei is, amelyeknél gyakorlatilag semmiféle szerződéses akaratról nem lehet szó.353

- Ebbe az esetcsoportba azok a tényállások tartoznak, amikor a tévedést a helytelen elképzelés (falsa opinio) eredményezi. Ekkor a tévedő azt cselekszi, amit akar, csak az akarata téves feltevésen alapul.

Ezen esetcsoporton belül Brinz újabb tagolást végzett:

a) A szerződő fél tényleg akarja azt, amit ki is nyilatkoztat, de csak tévedésből, és az általa tévesen feltételezett körülmény egyáltalán nem egyezik a valósággal. Ez az eset a tévedő javára figyelembe veendő, tehát a szerződés érvénytelen.354

b) Egyéb más tévedés, amely nem eredményezi a szerződés semmisségét.355

Brinz az eltévesztés és a falsa opinio között nemcsak tényállásbeli különbséget látott, hanem eltérő jogkövetkezményeket is kapcsolat hozzájuk, ugyanis előbbi abszolút, utóbbi pedig relatív semmisséget eredményezett.356

A Becker és Brinz által képviselt ún. pszichológiai tévedés-tan továbbfejlesztője volt HÖLDER.357 Véleménye szerint a brinzi tévedés-tipizálás nem nyugodott teljesen helyes alapokon, a tudattalan állapotban megvalósított cselekvések esetében ugyanis nem mindig lehet tévedésről beszélni, mivel nem tartoznak ide azok a cselekedetek, amelyeket reflexszerűen valósított meg a fél.

ZITELMANN358 ugyancsak pszichológiai alapokra fektette tévedés-elméletét és különbséget tett

a tévedő fél elképzelése, vélekedése (Vorstellung) és akarata (Wille) között. Nézete szerint az akarat, az elképzelés nem jogi terminusok, hanem a pszichológia tudományának fogalomtárába tartoznak, amelyet a jogtudomány csak átvett. Ebből kiindulva a jogtudománynak mindig a pszichológiai kutatások legújabb eredményeit kell hasznosítania.

Zitelmann arra a következtetésre jutott, hogy az akaratnyilatkozat fogalmán belül az akarat fogalma nem egységes, mivel az akarat egyrészről áll a cselekedetre irányuló közvetlen

353 BRINZ: id. m. 27., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 48., 26. lábjegyzet. Ezen csoport vonatkozásában Brinz igazoltnak látta az errantis voluntas nulla est tételét.

354 BRINZ: id. m. 44., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 49., 28. lábjegyzet.

355 BRINZ: id. m. 53., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 49., 29. lábjegyzet.

356 BRINZ: id. m. 52., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 49., 30. lábjegyzet.

357 Hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 49., 32. lábjegyzet.

358 ZITELMANN: Irrtum und Rechtsgeschäft. Eine psychologisch juristische Untersuchung (a továbbiakban: ZITELMANN: Irrtum). Leipzig 1879, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 50., 39. lábjegyzet.

akaratból (közvetlen akarat – unmittelbarer Wille), másrészről pedig a cselekedet következményeinek az akarásából (szándék – Absicht).359

Az akarat fogalmának kettéosztása azt eredményezte a zitelmanni tévedés-tanban, hogy a tévedés-kategóriák három nagy csoportra osztódtak:

- A téves vagy hiányzó elképzelések eredményeképpen kialakuló tévedés (a tudatban való tévedés – „Irrtum im Bewusstsein”).360

- A szándékban való tévedés („Irrtum in der Absicht”).361

- A motívumban való tévedés („Irrtum im Motiv”).362

Az első kategóriával kapcsolatosan Zitelmann megjegyzi, hogy azok a szabályszerű cselekedetek, amelyeket a szerződő fél teljes tudatában (Bewusstsein) valósít meg, értve ez alatt azt, hogy tudja, mit akar és azt is, hogy mit cselekszik. Ahol ez a tudatosság hiányzik, ott nem lehet magatartásról sem beszélni.

A szándékban való tévedés abból az elméletből indul ki, hogy a jogügylet csak akkor vonja maga után a joghatást, ha az a felek által szándékolt, akart („beabsichtigt”).363 Szándék alatt Zitelmann a magatartás következményeiről való elképzelést érti, amennyiben hiányzik a szándék, a jogügyletnek egy lényegi eleme is hiányozni fog és nem áll be a jogügylet által célzott joghatás, mivel az egyben nem volt szándékolt. Zitelmann a szándékban való tévedés fogalmával szembeállította a motívumban való tévedés terminusát, előbbi lényeges volt és érvénytelenségét eredményezte a jogügyletnek, míg utóbbi a szerződés érvényessége szempontjából irreleváns.

A szerző tagadta a római jogi kategóriák (error in persona, error in corpore, error in negotio, error in substantia) létjogosultságát, nézete szerint ezen csoportok nem voltak alkalmasak a lényeges tévedések közötti különbségtételekre.

A tévedés dogmájának további jeles képviselője RYCK,364 kinek nézete szerint a tévedésnek a jogügyletek létrejötte vonatkozásában van jelentősége. A tévedés akkor lesz lényeges, ha a jogügylet lényegét érinti, más szavakkal, releváns a tévedés, ha nélküle a szerződés teljesen más tartalommal vagy céllal bírna, vagy más jogkövetkezménnyel járna.

359 ZITELMANN: Die Juristische Willenserklärung. Iherings Jahrbücher, Band XVI, 1878, 362., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 51., 42. lábjegyzet.

360 ZITELMANN: Irrtum, 357, 359., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 51., 44. lábjegyzet.

361 ZITELMANN: Irrtum, 357, 373., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 51., 45. lábjegyzet.

362 ZITELMANN: Irrtum, 357, 414., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 51., 46. lábjegyzet.

363 ZITELMANN: Irrtum, 377., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 52., 49. lábjegyzet.

364 RYCK: Der Irrtum, Festgabe für Georg Beseler. Berlin 1885, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 56., 76. lábjegyzet.

DERNBURG365 fő művében megállapította, hogy a tévedés fajtáit magából a szerződésből lehet megállapítani (a szerződés típusából, a szerződéses tárgy meghatározottságából, a másik szerződő fél kijelöléséből, a kikötött szerződéses tulajdonságokból). Dernburg szerint a tévedés akkor jelentős, ha olyan súlyú, hogy a forgalmi élet felfogása szerint a tévedő a jogügyletet meg sem kötötte volna, ha a valós tényállást ismeri.

REGELSBERGER366 volt az első, aki a semmisségi okként szereplő tévedés fajait akként

kategorizálta, hogy a feleknek a jogügylet érvényességéhez, ill. érvénytelenségéhez milyen érdeke fűződik. Szerinte a szerződő fél nyilatkozatát a szerződés érvényessége szempontjából úgy is meg lehet vizsgálni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szerződő fél akaratát. A szerző megállapította, hogy a praktikus, életbeli felfogásból adódóan a nyilatkozó kötve kell, hogy legyen az által mondottakhoz és felelősséggel tartozik a szavaiért, még akkor is, ha az az akaratával esetleg nem egyezik.

Regelsberger kifejtette azt is, hogy ennek az új princípiumnak az alkalmazási köre a szerződéses jogviszonyokban nyerhet teret, mivel itt követelmény a forgalom biztonsága, melynek értelmében mindegyik fél a szerződéses partnere által használt szavakra és szerződéses nyilatkozatra építeni tud. Ezzel Regelsberger, aki maga egyáltalán nem tagadta meg az akarat-elméletek eredményeit, gyakorlatilag a nyilatkozati teóriák megalapítójává vált.367

5. § A nyilatkozati elméletek, azok hatása az akarati teóriákra és a köztes álláspont

Az akarat-elméletek első igazi tagadója RÖVER368 volt. Véleménye szerint az akaratnyilatkozat lényegét nem a belső akarat, hanem annak kinyilvánított formája, a nyilatkozat adja, ami egymaga is elegendő a jogkövetkezmények bekövetkeztetéséhez. Ebből következően számára közömbös az is, hogy az akarat és a nyilatkozat közötti divergencia a tévedő félnek felróható-e vagy sem.

365 DERNBURG: Pandekten, Band I, 1. 6. Auflage, Berlin 1900, 102., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 57., 79. lábjegyzet.

366 REGELSBERGER: Pandekten, Band I, Leipzig 1893, 521., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 57., 80. lábjegyzet.

367 Még akkor is igaz ez a megállapítás, ha maga a szerző korlátozta elméletének alkalmazási körét azzal, hogy kimondta, a tévedő fél érdekei védelme céljából a szerződés érvénytelen, ha a tévedő felet a tévedés megvalósulásában semmiféle hanyagság nem terheli.

368 RÖVER: Ueber die Bedeutung des Willens bei Willenserklärungen. Rostock 1874, hivatkozik rá: OEBIKE: id.

m. 62., 9. lábjegyzet.

A radikális röveri nézetekhez képest enyhébb hangot ütött meg OTTO BÄHR,369 aki elviekben az uralkodó akarati teória képviselője volt, azonban kutatásai eredményei a nyilatkozati elvet támogatók érveit erősítették. Bähr azt vallotta, hogy semmilyen nyilatkozat nem ér semmit akarat nélkül, azaz az ilyen jellegű szerződéses nyilatkozat minden esetben semmis, sőt, arra a következtetésre jutott, hogy a belső akaratnak a megléte a nyilatkozatok esetén egyfajta fikció.

Elméletével akkor lett részese Bähr a nyilatkozati elvet magukévá tevők táborának,370 amikor azt hangoztatta, hogy a szerződő fél az általa tett szerződéses nyilatkozatért felelős, mivel az gyakorlatilag a belső akaratnak a külső megnyilvánulási formája. Amennyiben a valóságban a szerződő fél belső akarata hibás, ez olyan, mintha a nyilatkozatban el sem hangzott volna, ebből következően a nyilatkozatot tevő fél akként felel nyilatkozatáért, mintha azt tényleg akarta volna. A szerződő fél nyilatkozatához való kötöttsége független a felróhatóságtól, mivel ha a nyilatkozattevőről elmondható, hogy vétlen, akkor a nyilatkozat címzettje még vétlenebb.371

SCHLOSSMANN372 és SCHALL373 teljesen más megközelítési alapokból kiindulva támadta az

addig uralkodónak minősíthető akarat-elméleteket. Mindketten azt vallották, hogy az akarat- dogmák fundamentumaként szereplő akaratnyilatkozat fogalma helytelenül lett meghatározva. SCHLOSSMANN vizsgálta a jogügylet (Rechtsgeschäft) és az akaratnyilatkozat (Willenserklärung) fogalmát és azt próbálta igazolni, hogy az emberi magatartások deliktumokra és jogügyletekre való felosztása hibás.374 Véleménye szerint a jogügylet fogalmának értelmezése során az akarati teóriák abból indultak ki, hogy a jogügylet az összes jogkövetkezményt a cselekvő, szerződő fél belső akaratából nyeri. A jogügylet ezen fogalmi meghatározásakor azonban túlbecsülték a belső akarat jelentőségét és egyben alulértékelték a külsőleg megnyilvánuló akaratkifejezést.375 Schlossmann szerint ez az értékelés helytelen eredményekhez vezetett, ugyanis minden jogilag értékelendő emberi magatartás a külső tényekben, körülményekben nyilvánul meg.

Schall szerint két konjuktív feltétel egyidejű fennállása szükséges ahhoz, hogy egy nyilatkozat jogi kötőerővel rendelkezzék:

369 BÄHR: Ueber Irrungen im Kontrahieren. In: Dogm. Jahrbücher, Band XIV, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 62.,

12. lábjegyzet.

370 BÄHR: id. m. 401., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 63., 13. lábjegyzet.

371 BÄHR: id. m. 401., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 63., 14. lábjegyzet.

372 SCHLOSSMANN: Der Irrtum über wesentliche Eigentschaften der Person und der Sache nach dem Bürgerlichen Gesetzbuch. Jena 1903. (a továbbiakban: SCHLOSSMANN: Irrtum) ill. SCHLOSSMANN: Der Vertrag. Leipzig 1876 (a továbbiakban: SCHLOSSMANN: Der Vertrag), hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 63.

373 SCHALL: Der Parteiwille im Rechtsgeschäft. Stuttgart 1877, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 63.

374 Vö. SCHLOSSMANN: Der Vertrag. 128., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 63., 16. lábjegyzet.

375 SCHLOSSMANN: Der Vertrag. 133., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 63., 17. lábjegyzet.

- Egy objektív tényállás („ein objektiver Tatbestand”).376 Ez azt jelenti, hogy a külvilág a fél akaratnyilatkozatát az általa használt szavak általános értelmezése szerint miként érti.

- Egy szubjektív tényállás („ein subjektiver Tatbestand”).377 Ennek értelmében a szerződéses nyilatkozatnak összhangban kell lennie a fél akaratával. Ha a szerződő fél helytelen feltevés alapján nyilatkozott, akkor ez az összhang nincs meg.

KOHLER378 egy teljesen új módszerrel próbálkozott a tévedés-tan körében. Nézete szerint az

eddigi akarat-teóriák azért voltak hibásak, mert a belső akaratot mindig a jogkövetkezmények oldaláról tekintették azzal, hogy a belső akarat milyen jogkövetkezmények létrehozására irányult. Ezt a fajta akaratot Kohler „Rechtsfolgewillen”379-nek nevezte és álláspontja szerint pontosan a helytelen megközelítés miatt nem tudtak mit kezdeni az akarati elmélet képviselői például a reservatio mentalis fogalmával.

Utóbbi esetében ugyanis a nyilatkozattevő egyáltalán nem kíván joghatást fűzni a titkolt, hibás szándékához. Véleménye szerint éppen ezért a „Rechtsfolgewillen” fogalma nem fejezi ki hűen a fél tényleges akaratát, amely inkább akként jellemezhető, hogy a másik fél milyen tartalommal kívánja megkötni a szerződést, tekintettel a szerződő fél nyilatkozatára. (Ez az ún. „Geisteseffekt”.380)

Ezen alapokból kiindulva Kohler381 szerint az akaratnak három alapvető összetevő eleme van:

- A jogkövetkezmények által befolyásolt akarat.

- A szerződő fél nyilatkozatának tartalmából a másik szerződő fél által felismert szerződéses akarat.

- A külső kommunikációs jegyekből meghatározható akarat.

A nyilatkozati elméletek természetesen befolyást gyakoroltak az akarati teóriák további fejlődésére. RUDOLPH LEONHARD382 közelebb állt a nyilatkozati elméletekhez, holott őt mind maga, mind követői őt az akarat-teóriák képviselői között tartották számon. Arra az eredményre jutott,383 hogy a tévedés csak két esetben eredményezi a jogügylet semmisségét,

nevezetesen:

- ha a szerződési nyilatkozatok nem egybehangzóak egymással (dissensus);

- ha a felek valósnak tartanak egy olyan körülményt, amely ténylegesen nem az, és amelyhez kifejezetten vagy hallgatólagosan a szerződés érvényességét kötik.

376 OEBIKE: id. m. 64.

377 OEBIKE: id. m. 64.

378 KOHLER: Autorrecht in Iherings Instit. Band XVI, XVIII., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 64-65.

379 Hivatkozik rá és idézi: OEBIKE: id. m. 65.

380 Hivatkozik rá és idézi: OEBIKE: id. m. 65.

381 KOHLER: id. m. Band XVI, 335., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 65., 24. lábjegyzet.

382 LEONHARD: Irrtum, Band I, 2. Auflage, hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 70.

383 LEONHARD: Irrtum, Band I, 2. Auflage, 6., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 70., 51. lábjegyzet.

Leonhard elméletének alátámasztására visszanyúlt a római jogi forrásokhoz és azt próbálta bebizonyítani, hogy az eddigi elméletek a belső, láthatatlan akarat megítélése során egy fordítási hibából indultak ki. Nevezetesen, a római jogi teljes szerződés-tan egy mondatra vezethető vissza: „pactum est duorum pluriumve in idem consensus”.384 Consensus alatt azonban nem a felek belső akaratának egyezőségét kell érteni, hanem a felek által egymáshoz címzett nyilatkozataik egyezőségét.

Ebből következően Leonhard arra a megállapításra jutott, hogy általában közömbös az, amennyiben egyik fél belső akarata alapján mást akart, mint amit nyilatkozott. Ez a szerződés érvényességét nem érinti, legfeljebb csak abban az esetben, ha a fél tévedése a másik fél által felismerhető (erkennbar) volt.385

A leonhardi tévedés-tan fő hátránya az volt, hogy nem vette figyelembe a tévedő érdekeit. A szerző ezt maga is felismerte és – részben revideálva saját korábbi álláspontját – kiegészítette elméletét a 20. Német Jogászgyűlésen azzal, hogy kivételesen indokolt esetekben a tévedésnek akkor is lehet jogi relevanciája, ha a tévedés a másik fél részéről nem ismerhető fel.386

HARTMANN387 a tévedéselméletének kidolgozása során visszatért az egész német jogot átható

eszme, a Treu und Glauben tanulmányozására. Elmélete szerint akkor megengedett a belső akarat külső nyilatkozatra való hatásának vizsgálata, ha ez az objektív bona fides-sel megegyezik, ha nem, akkor nem vizsgálható. Hartmann szerint ezáltal – a Treu und Glauben elvének segítségül hívásával – a szerződéses nyilatkozatok címzettjének, azaz a másik szerződő félnek az érdekei – tekintettel a forgalmi érdekekre is – védve lesznek a jog által akként, hogy a tévedésben nem lévő fél követelheti a szerződés teljesítését.

BEKKER388 volt az, aki először azt a nézetet képviselte, hogy mind az akarati elméleteknek,

mind pedig a nyilatkozati teóriáknak van igazságtartalma, éppen ezért a két teória helyes megállapításait kell vegyíteni. Bekker389 a két elmélet egyesítését eljárási szemszögből hajtotta végre:

384 LEONHARD: Irrtum, Band I, 1. Auflage, 167., idézi és hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 70., 52. lábjegyzet.

385 A szerző teljes tévedés-tanát ebből kifolyólag nem a pszichológia eredményei alapján, hanem a szerződés- értelmezés (Vertragsauslegung) kérdéséből kiindulva dolgozta ki.

386 LEONHARD: Gutachten über die Frage der Irrtumsregelung im Entwurf I. Verhandlungen des 20. Deutschen Juristentags. Band III, Berlin 1889, 23 ff., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 71., 56. lábjegyzet.

387 HARTMANN: Wort und Wille im Rechtsverkehr, Iherings Jahrbücher, Band XX, 1882, hivatkozik rá: OEBIKE:

id. m. 71.

388 BEKKER: Psychologische Jurisprudenz, Krit. Vierteljahr Schr. Band XXII, 35., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m.

73., 66. lábjegyzet.

389 BEKKER: System des Heutigen Pandektenrechts. Band II, Weimar 1889, 63., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m.

73., 68. lábjegyzet.

- Elsőként az igazolandó, hogy a kinyilvánított nyilatkozat normális körülmények között elegendő-e a nyilatkozatot tevő fél akaratának feltárásához.

- Másodsorban vizsgálandó az ellenkező bizonyítása a vonatkozásban, hogy a nyilatkozattevő tévedésben volt-e vagy sem. A tévedés csak akkor és csak olyan mértékig megengedhető, hogy semmilyen körülmények között ne veszélyeztesse a forgalom biztonságát és ne okozhasson kárt a másik szerződő félnek vagy a szerződésben bízó harmadik személyeknek.

6. § Összefoglalás

A nyilatkozati és akarati teóriák egymással való háborúja (Theorienstreit) döntetlenül zárult, hiszen mindegyik nézet használható eredményeket hozott a jogtudomány és a joggyakorlat számára. Ahogyan MANIGK390 fogalmazott, a nyilatkozati elméletek legfőbb érdeme abban

állt, hogy kidolgozták az akarat nélküli nyilatkozatok (Erklärung ohne Willen) fogalmát és azok jogkövetkezményeit, míg hibájukként szolgált, hogy egyáltalán nem vették figyelembe a szerződő fél belső akaratát.

Az akarat-elméletek előnye abban állt, hogy a jogügylet létét helyesen alapozták a szerződő fél belső akaratára, ugyanakkor nem ismerték el az akarat nélküli nyilatkozatok fogalmát és a szerződéses nyilatkozat címzettje oldaláról egyáltalán nem vizsgálták a szerződés érvényességét.

Az akarati és nyilatkozati elméletek csatája akkor csúcsosodott ki, amikor a Német Birodalom az új polgári törvénykönyv (BGB) megalkotására törekedett. Ebben az időben kezdte érvényét veszíteni az addig uralkodónak számító akarat-teóriák közül Savigny és Windscheid akarat- elmélete és törtek fel a nyilatkozati elméletek új gondolatai. A teóriák háborúja a BGB tervezeteiből is kitűnik, ezen harc eredményeképpen születhetett meg a BGB azon végleges szövegváltozata, amely már mindegyik elmélet nézeteiből a hasznos elemeket magába applikálta.

390 MANIGK: Das System der juristischen Handlungen im neuesten Schrifttum, Iherings Jahrbücher, Band LXXXIII, alte Folge, 1936, 97., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 73., 69. lábjegyzet.

IV. fejezet:

A tévedés szabályozása a BGB-ben

„Von einem Irrtum sprechen wir ganz allgemein dann, wenn sich jemand Vorstellungen über irgendwelche Dinge, Vorgänge oder Zusammenhänge macht, die nicht zutreffen, wenn also das, was er sich vorstellt oder meint, mit der Wirklichkeit, diesen Ausdruck im weitesten Sinne verstanden

… nicht übereinstimmt.”391

Karl Larenz

1. § A tévedés szabályainak kialakulása a BGB-ben, az Első Szövegtervezet

A tévedési teóriák harcának tetőpontjára datálhatók a Német Polgári Törvénykönyv (Deutsches Bürgerliches Gesetzbuch - BGB) megalkotásának kezdeti fázisai. Mint ismeretes,392 1874-ben kezdődtek meg a teljes Német Birodalom területére megalkotandó kódex előkészítésének munkálatai, 1887-re jött létre a BGB első tervezete. Ez volt az az időszak, amikor a régebbi, korábban uralkodó Savigny- és Windscheid-féle tévedés-tan tartalmilag gyökeresen átalakult, ill. a nyilatkozati elméletek friss gondolatai a tudomány körébe szivárogtak.393

Az 1888-ban nyilvánosságra hozott Első Szövegtervezet,394 mely döntően a régebbi, akarati elméletek befolyása alatt született,395 az alábbiak szerint szabályozta a tévedést:

391 KARL LARENZ: Allgemeiner Teil des deutschen bürgerlichen Rechts, 7., neubearbeitete Auflage, München 1989, 369.

392 Vö. LÁBADY TAMÁS: A magyar magánjog (polgári jog) általános része, Budapest-Pécs 1998, 69.

393 Vö. OEBIKE: id. m. 74.

394 Entwurf eines Bürgerlichen Gesetzbuches für das Deusche Reich (1. Lesung, 1888.)

395 Elsősorban ez WINDSCHEID-nak az első Törvényelőkészítő Bizottságban betöltött meghatározó szerepére vezethető vissza. Ld. OEBIKE: id. m. 74.

98. § „Amennyiben tévedés miatt a fél tényleges akarata és nyilatkozata között nincs egyezőség, akkor az akaratnyilatkozat semmis, feltéve, hogy a fél a valós tények ismeretében az akaratnyilatkozatát nem tette volna meg. Ellenkező esetben az akaratnyilatkozat érvényes. Kétség esetén az feltételezendő, hogy akaratnyilatkozatát a fél nem tette volna meg, amennyiben a jogügylet más típusú szerződésre vagy más szerződéses tárgyra irányult, ill. azt más szerződő féllel kívánta megkötni.”396

99. § „A 98. § rendelkezései szerint semmisnek minősülő akaratnyilatkozat érvényes, ha a tévedést a fél saját, súlyos gondatlansága okozta.

Amennyiben a tévedést a fél felróhatóan, de nem súlyos gondatlanságból okozta, akkor a másik fél felé kártérítéssel tartozik a 97. § III. rendelkezései szerint.

Ezen 99. § első és második bekezdései nem alkalmazandók, amennyiben a másik fél a tévedést ismerte vagy ismernie kellett volna.”397

102. § „Az ügylet indítékában való tévedés, hacsak a törvény másként nem rendelkezik, a jogügylet érvényességét nem befolyásolja.”398

Az Első Szövegtervezetből kitűnik, hogy a 98. §-ban a Törvényelőkészítő Bizottság a tévedés alapesetét úgy szabályozta, hogy az akkor releváns, ha a tévedő fél akarata és tényleges nyilatkozata között disszenzus van és a valós tények ismeretében az akaratnyilatkozatát nem tette volna meg. A Bizottság kisegítő szabályként a normaszövegbe iktatta az ősi, jól bevált lényeges tévedés-kategóriákat, nevezetesen az error in negotio-t, az error in corpore-t és az error in persona-t, arra az esetre, ha kétséges, hogy a fél megtette volna a nyilatkozatát a valós tények ismeretében vagy sem.399

A szövegtervezetből kitűnik, hogy a törvényalkotó a szerződés megkötésére irányuló motívumot irrelevánsnak tartotta, mert nem tekintette azt az akarat részének, ill. az

396 § 98 „Beruht der Mangel der Uebereinstimmung des wirklichen Willens mit dem erklärten Willen auf einen Irrtum des Urhebers, so ist die Willenserklärung nichtig, wenn anzunehmen ist, dass der Urheber bei Kenntnis der Sachlage die Willenserkläung nicht angegeben haben würde. Im entgegengesetzten Falle ist die Willenserkläung gültig. Im Zweifel ist anzunehmen, die Willenserklärung würde nicht abgegeben sein, wenn ein Rechtsgeschäft anderer Art, die Beziehung des Rechtsgeschäfts auf einen anderen Gegenstand oder die Wirksamkeit des Rechtsgeschäfts unter anderen Personen beabsichtigt wurde.”

397 § 99 „Die nach der Vorschrift des § 98 für nichtig zu erachtende Willenserklärung ist gültig, wenn dem Urheber derselben grobe Fahrlässigkeit zur Last fällt.

Fällt dem Urheber eine Fahrlässigkeit zur Last, welche keine grobe ist, so haftet derselbe dem Empfänger für Schadenersatz nach Massgabe des § 97 III.

Die Vorschriften des ersten und zweiten Absatzes finden keine Anwendung, wenn der Empfänger den Irrtum kannte oder kennen musste.”

398 § 102 „Ein Irrtum in den Beweggründen ist, sofern nicht das Gesetz ein anderes bestimmt, auf die Gültigkeit eines Rechtsgeschäfts ohne Einfluss.”

399 A Törvényelőkészítő Bizottság elvetette a közönséges jogból táplálkozó azon eszmét, mely szerint van lényeges és lényegtelen tévedés, csakúgy, mint a tévedésnek az objektív alapokon nyugvó meghatározását, és azt, hogy adott esetben mi minősül tévedésnek, a tévedő fél szubjektumára bízta.

akaratnyilatkozat tartalmi részének sem.400 A Bizottság a 102. §-ban az indokban való tévedést azért szabályozta akként, hogy az figyelembe nem veendő, mert álláspontja szerint ilyenkor a tévedő fél belső akarata megegyezik az általa kinyilvánított szerződéses nyilatkozattal, ill. az ezzel ellentétes szabályozás könnyen jogbizonytalansághoz vezethetne.401

A tervezetből az is kiviláglik, hogy az összes olyan tévedés, amelynek eredményeképpen a fél akarata és nyilatkozata között disszonancia van, az akaratnyilatkozat semmisségét eredményezi.402 A törvényelőkészítők elméleti elképzelései alapján mindenfajta tévedés esetében a szerződéses akarat és annak kinyilatkozatása közötti ellentét vezet a szerződés semmisségéhez, értve ez alatt azt is, amikor a fél téves feltételezése alapján kötött ügyletet. Ez a dogmatikai álláspont azonban tarthatatlanná vált, ugyanis a téves feltételezés, ill. esetleges titkos fenntartás esetében valójában a fél szerződéses akarata és annak kinyilvánítása között nincs ellentmondás, hanem a fél akaratának megfelelően született a szerződéses nyilatkozat.403

A 99. §-ban meghatározottak WINDSCHEID tanításán404 alapulnak, mely alapján a tévedő fél részéről súlyos gondatlanságból okozott tévedés nem eredményezi a jogügylet semmisségét, hanem az érvényes marad. Ezzel gyakorlatilag a SAVIGNY-féle405 tétel nyert törvényi elismerést, melynek értelmében csak a tévedő fél számára fel nem róható tévedés minősül lényegesnek.

Az első szövegtervezettel szemben a 20. Német Jogászgyűlésen többen felemelték a szavukat, így többek között BÄHR,406 ZITELMANN407 és OTTO VON GIERKE.408

Ellenvetéseik az alábbiakban foglalhatók össze:409

- A törvénytervezet több olyan kiforratlan pszichológiai kifejezést használ, amelyeket nem szerencsés – már csak jogbiztonsági okokból sem – egy normaszövegbe iktatni.410

- A szövegtervezet túlságosan is a tévedő fél szubjektív megítélésére bízta annak a kérdését, hogy a tévedés lényeges volt-e vagy sem. Az ellenzők rámutattak arra, hogy nem tanácsos

400 Vö. SÄCKER: id. m. 50.

401 SÄCKER: id. m. 53.

402 Ld. SÄCKER: id. m. 50.

403 SÄCKER: id. m. 51.

404 Vö. OEBIKE: id. m. 75.

405 Vö. OEBIKE: id. m. 75.

406 BÄHR: Kritische Vierteljahrschrift, Band 30, 18., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 75., 75. lábjegyzet.

407 ERST ZITELMANN: Die Rechtsgeschäfte im Entwurf eines Bürgerlichen Gesetzbuches für das Deutsche Reich, Band 2, Berlin 1890, 10., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 75, 76. lábjegyzet.

408 OTTO VON GIERKE: Der Entwurf eines bürgerlichen Gesetzbuches für das Deutsche Reich, Leipzig 1889, 165., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 75., 77. lábjegyzet.

409 Vö. OEBIKE: id. m. 75-76.

410 Például az akarat és a nyilatkozat egyezőségének hiánya.

csak és kizárólag a tévedő féltől függővé tenni411 annak eldöntését, hogy a tévedés lényeges-e vagy sem, hanem egyértelmű, objektív kiindulási pont szükséges ahhoz, hogy ezt meg lehessen ítélni.

- Többen, kiváltképpen OTTO VON GIERKE412 ellenezte a kárkötelemnek a tévedés szabályai

közé történő beépítését. Véleménye szerint a Törvényelőkészítő Bizottság tagjai nem vették figyelembe, hogy nem lehet célja a törvénynek a tévedő fél „megbüntetése”, hanem sokkal inkább a jóhiszemű, másik szerződő félnek a védelmét kellene előtérbe helyezni a szabályozás során.

A Bizottság elhatározta – elsősorban Gierkének köszönhetően –, hogy elsődlegesen a tévedő féllel szerződő másik fél érdekeit fogja a közeljövőben védelembe venni egy olyan kártérítési klauzula alkalmazásával, amely független a tévedő fél vétkességétől. (Ennek köszönhető az 1900. január 1.-től hatályos BGB 122. §-a.)

A később felálló második Bizottság több szempontból is módosította az első Bizottságnak a tévedés körében kialakított elképzeléseit, amely korrekciók változatlan tartalommal kerültek be a BGB végleges normaszövegébe. A törvényelőkészítő bizottság a Második Szövegváltozatban felülemelkedett a tudomány által is erősen megosztott akarati és nyilatkozati teóriák közötti harcon, és a tévedés szabályait pusztán praktikus jogi elgondolások alapján dolgozta ki. A Második Törvényelőkészítő Bizottság megállapította, hogy az első javaslat 98. §-ának második mondata kiváltképp problematikus, egyrészről ugyanis a szerződés jogcímében (típusában) ill. a szerződés tárgyában való tévedés semmiképpen sem minősíthető csak kétség esetében lényegesnek, másrészről pedig a másik fél személyében való tévedésnek kétség esetében inkább lényegtelennek kellene minősülnie.413

Mindezen kritikai észrevételek és korrekciók alapján született meg a BGB végleges, 1900. január 1.-jével hatályba lépett szövege.

411 Ti. amennyiben a tévedő fél úgy nyilatkozik, hogy a valós tények ismeretében nem tette volna meg akaratnyilatkozatát, akkor a tévedés lényeges lesz, így ennek kérdése kizárólag a fél szubjektív megítélésén és nyilatkozatán alapul.

412 GIERKE: id. m. 166., hivatkozik rá: OEBIKE: id. m. 76., 82. lábjegyzet.

413 „ … einerseits der Irrthum über die Geschäftsart und den Geschäftsgegendstand keineswegs nur im Zweifel als wesentlich anzusehend sei, andererseits der Irrthum über die Person des Gegners im Zweifel richtiger als unwesentlich gelten müsse.” Ld. Protokolle der Komission für die zweite Lesung des Entwurfs des Bürgerlichen Gesetzbuchs. Im Auftrage des Reichsjustizamts bearbeitet von DR. ACHILLES, DR. GEBBARD, DR. SPAHN, Band I 1897, 108. hivatkozik rá és idézi: SÄCKER: id. m. 56.

2. § A BGB-nek a tévedésre vonatkozó hatályos normaszövege

„119. § (Tévedés miatti megtámadhatóság) (1) Aki akaratnyilatkozata megtételekor annak tartalmát illetően tévedésben volt vagy olyan tartalmú nyilatkozatot tett, amelyet egyáltalán nem kívánt tenni, nyilatkozatát megtámadhatja, feltéve, ha a valós tények ismeretében nyilatkozatát egyáltalán nem tette volna meg.

(2) A nyilatkozat tartalmában való tévedésre vonatkozó szabályok irányadóak a szerződő fél vagy a szerződéses tárgy tulajdonságában való tévedésre is, feltéve, ha ezek a forgalom szerint lényegesnek minősülnek.”414

„120. § (Téves tájékoztatás miatti megtámadhatóság) Az olyan akaratnyilatkozat, amely valamely közremőködő vagy intézmény téves tartalmú tájékoztatása alapján keletkezett, ugyanolyan feltételekkel támadható meg, mint a 119. §-ban szabályozott tévedésből tett akaratnyilatkozatot.”415

„121. § (Megtámadási határidő) (1) A 119. és a 120. §§-ban meghatározott esetekben az akaratnyilatkozatot azon nyomban, haladéktalanul meg kell támadni, mihelyt a megtámadásra jogosult a megtámadási okról tudomást szerzett.

A távollevő féllel szemben közölt megtámadás határidőben megtettnek minősül, ha a fél a megtámadó nyilatkozatát haladéktalanul elküldte.

(2) A megtámadás kizárt, ha az akaratnyilatkozat megtételétől számítottan tíz év eltelt.”416

„122. § (A fél kártérítési kötelezettsége) (1) Amennyiben egy akaratnyilatkozat a 118. § rendelkezése szerint semmis vagy a 119. és 120. §§-ban meghatározott megtámadási okok miatt érvénytelen, az akaratnyilatkozatot tevő fél a másik fél felé, ill. minden egyéb más harmadik személy felé kártérítéssel tartozik azon kár vonatkozásában, amelyet a másik fél vagy a harmadik személy az által szenved, hogy bízik a nyilatkozat érvényességében,

414 „§ 119 (Anfechtbarkeit wegen Irrtums) (1) Wer bei der Angabe einer Willenserklärung über deren Inhalt im Irrtum war oder eine Erklärung dieses Inhalts überhaupt nicht abgeben wollte, kann die Erklärung anfechten, wenn anzunehmen ist, dass er sie bei Kenntnis der Sachlage und bei verständiger Würdigung des Falles nicht abgegeben haben würde.”

(2) Als Irrtum über den Inhalt der Erklärung gilt auch der Irrtum über solche Eigentschaften der Person oder der Sache, die im Verkehr als wesentlich angesehen werden.”

415 „§ 120 (Anfechtbarkeit wegen falscher Übermittlung) Eine Willenserklärung, welche durch die zur Übermittlung verwendete Person oder Anstalt unrichtig übermittelt worden ist, kann unter der gleichen Voraussetzung angefochten werden wie nach § 119 eine irrtümlich abgegebende Willenserklärung.”

416 „§ 121 (Anfechtungsfrist) (1) Die Anfechtung muss in den Fällen der §§ 119, 120 ohne schuldhaftes Zögern (unverzüglich) erfolgen, nachdem der Anfechtungsberechtigte von dem Anfechtungsgrunde Kenntnis erlangt hat. Die einem Abwesenden gegenüber erfolgte Anfechtung gilt als rechtzeitig erfolgt, wenn die Anfechtungserklärung unverzüglich abgesendet worden ist.

(2) Die Anfechtung ist ausgeschlossen, wenn seit der Abgabe der Willenserklärung zehn Jahre verstrichen sind.”

legfeljebb azonban addig a mértékig, amelyhez a másik fél vagy harmadik személy a nyilatkozat érvényessége alapján jutott volna.

(2) Kártérítési felelősség nem terheli a felet, ha a károsult a semmisség vagy megtámadhatóság okát ismerte vagy azt neki felróható okból nem ismerte (ismerhette volna).”417

A BGB szövegéből – összevetve az Első Szövegtervezettel – egyértelműen megállapítható, hogy a kódex végleges szabályozása kiküszöbölte azokat a hiátusokat, amelyek a korábbi verzióban megtalálhatók voltak. Az akaratnyilatkozat tartalmában való tévedés alapesetbeli (BGB 119. §) szabályozásánál a Második Törvényelőkészítő Bizottság szakított azon régebbi dogmatikus felfogással, melynek értelmében az akarat és annak kinyilatkoztatása közötti diszkrepancia okozza az akaratnyilatkozat semmisségét. Ebből következően a tévedés immáron nem semmisséget (Nichtigkeit) eredményez a BGB szerint, hanem csak az akaratnyilatkozat megtámadhatóságát (Anfechtbarkeit) jelenti.

A szerződés tárgyában, ill. a másik fél személyében való tévedés (error in objecto ill. error in persona) esetében a korábbi szabályozást a jogalkotó megváltoztatta, ezek csak akkor minősülnek lényeges tévedésnek, ha a forgalom is relevánsnak tartja ezen körülményeket.

A BGB 119. § (1) bek.-ben gyakorlatilag két olyan tévedés-esetet különböztet meg a törvényhozó, amelyek mindegyikének ugyanaz a jogkövetkezménye – a szerződés érvénytelensége, annak sikeres megtámadása esetén. Az első eset értelmében a fél akaratnyilatkozata megtételekor annak tartalmában tévedett, ez a nyilatkozat tartalmában való tévedés (Inhaltsirrtum). A másodikban a fél nemcsak egyszerűen tévedésben volt a nyilatkozata tartalmát illetően, hanem gyakorlatilag szerződéses akarata sem volt olyan tartalmú nyilatkozat megtételére, amelyet végül kijelentett, a német jog ezt nyilatkozati tévedésnek (Erklärungsirrtum) nevezi.418

A német jogirodalom419 az elsőként említett BGB-esetet – az akarati teóriákból levezetve – általában a belső akarat és annak külső kinyilatkoztatása közötti ellentét tipikus példájának

417 „§ 122. (Schadenersatzpflicht des Anfechtenden) (1) Ist eine Willenserklärung nach § 118 nichtig oder auf Grund der §§ 119, 120 angefochten, so hat der Erklärende, wenn die Erklärung einem anderen gegenüber abzugeben war, diesem, andernfalls jedem Dritten den Schaden zu ersetzen, den der andere oder der Dritte dadurch erleidet, dass er auf die Gültigkeit der Erklärung vertraut, jedoch nicht über den Betrag des Interesse hinaus, welches der andere oder der Dritte an der Gültigkeit der Erklärung hat.

(2) Die Schadenersatzpflicht tritt nicht ein, wenn der Beschädigte den Grund der Nichtigkeit oder der Anfechtbarkeit kannte oder infolge von Fahrlässigkeit nicht kannte (kennen musste).”

418 Ezek az esetek általában az elírások, elszólások és melléfogások esetei, amikor a tévedő fél akarata egyáltalán nem fogta fel, hogy milyen tartalmú nyilatkozatot tesz.

419 Így pl. WERNER FLUME: Das Rechtsgeschäft und das Rechtlich relevante Verhalten, ACP, 1962, 457. (a továbbiakban: FLUME: Rechtsgeschäft); HEINRICH LEHMANN: Allgemeiner Teil des Bürgerlichen Gesetzbuches,

veszi. A másik tudományos álláspont420 szerint a BGB 119. § (1) bek. első esete helyesen úgy értelmezendő, hogy az ellentmondás az akaratnyilatkozat eltérő értelmezéséből fakad, ti. azt máshogyan értelmezi a nyilatkozó fél, mint amely tartalommal – annak helyes értelmezése eredményeképpen – az bír.

Ahogyan Goltz421 helyesen rámutat, a tévedési kategóriák körében az okozza a problémát, hogy mikor beszélünk az akaratnyilatkozat tartalmában való tévedésről. A szerző422 szerint a jogalkotó a BGB 119. § (1) bek.-ben meghatározott tartalomban való tévedés fogalmával egy olyan általános formulát szövegezett meg, amely magában foglalja az error in negotio, az error in corpore és az error in persona esetkörét is. Hovatovább, ezen általános tévedés- fogalom tartalmazza az indokban való tévedést (Motivirrtum),423 ill. alkalmazandó a dolog tulajdonságaiban való tévedésre (Eigenschaftsirrtum) is.424

A törvény a releváns tévedés jogkövetkezményeként a tévedő fél számára megtámadási jogot (Anfechtungsrecht) biztosít a 121. § alapján. A megtámadás eredményessége esetén a jogügylet ex tunc hatállyal érvénytelenné válik, mintha a felek azt meg sem kötötték volna. A megtámadást a másik félhez intézendő nyilatkozattal kell megtenni, annak világosnak és egyértelműnek kell lennie.

A sikeres megtámadás esetén az ügyletet megtámadó felet a BGB 122. § alapján kártérítési kötelezettség terheli – függetlenül vétkességétől – az ún. negativ interesse erejéig.425 Ez azt jelenti, hogy a szerződést megtámadó fél felel mindazon kárért, amely abból fakadt, hogy a másik személy bízott a szerződés érvényességében.426

14. Auflage, Berlin 1963, 244. hivatkozik rájuk: HANNO GOLTZ: Motivirrtum und Geschäftsgrundlage im Schuldvertrag, Köln – Berlin – Bonn – München, 1973, 168., 62. lábjegyzet.

420 Így pl. LARENZ: Die Methode der Auslegung des Rechtsgeschäfts (a továbbiakban: LARENZ: Auslegung). Zugleich ein beitrag zur Theorie der Willenserklärung, Nachdruck der 1. Auflage von 1930, Frankfurt – Berlin 1966., 68., ill. U.ő.: Geschäftsgrundlage und Vertragserfüllung (a továbbiakban: LARENZ: Geschäftsgrundlage),

3. Auflage, München – Berlin 1963, 10.; KARL GAREIS: Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch. Der Allgemeine Teil des Bürgerlichen Gesetzbuchs, Berlin 1900, a BGB 119. §-hoz fűzött kommentárok; EDUARD HÖLDER: Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, 1. Band, Allgemeiner Teil nebst Einleitung, München 1900, a 119. §-hoz fűzött megjegyzések; ANDREAS VON TUHR: Der Allgemeine Teil des Deutschen Bürgerlichen Rechts, 2. Band, 1. Hälfte, die Rechtserheblichen Tatsachen, insbesondere das Rechtsgeschäft, München – Leipzig 1914, 572.; HEINRICH TITZE: Die Lehre vom Missverständnis. Eine Zivilrechtlichle Untersuchung, Berlin 1910, 452. Hivatkozik rájuk: GOLTZ: id. m. 169., 63. lábjegyzet.

421 GOLTZ: id. m. 169.

422 GOLTZ: id. m. 169.

423 Megjegyzendő azonban, hogy az indokban való tévedést kifejezetten nem szabályozza a BGB, azonban az levezethető a 119. § (1) bek.-ből.

424 Vö. GOLTZ: id. m. 169-170.

425 GOLTZ szerint nem zárható ki, hogy ezen negativ interesséért való felelősség nem a Treu und Glauben elvének továbbfejlesztéséből fakad, hiszen erre utal az a tény is, hogy a felelősség külön törvényi tényállásba lett foglalva. Vö. GOLTZ: id. m. 171.

426 A fenti szabály azonban csak akkor irányadó, ha a másik fél a tévedésről nem tudott és nem is kellett arról tudnia.

A tévedési fajtákat a német jogtudomány427 az alábbiak szerint rendszerezi:

- a szerződés tartalmában való tévedés (Inhaltsirrtum vagy Irrtum im Erklärungsinhalt);

a) a szerződés tartalmának jelentésében való tévedés (Bedeutungsirrtum);

b) az ügylet jogcímében (error in negotio), a másik fél személyében (error in persona) és a szerződés tárgyában (error in corpore) való tévedés;

- a szerződéses nyilatkozatban való tévedés (Erklärungsirrtum vagy Irrtum in der Erklärungshandlung);

- az indokban való tévedés (Motivirrtum) ill. a tulajdonságban való tévedés (Eigenschaftsirrtum);

- jogban való tévedés (Rechtsirrtum vagy Rechtsfolgenirrtum);

- számítási hiba (Kalkulationsirrtum).

3. § A szerződés tartalmában való tévedés (Inhaltsirrtum vagy Irrtum im Erklärungsinhalt)

Mind az elmélet,428 mind pedig a joggyakorlat429 a szerződés tartalmában való tévedést a fél olyan téves akaratnyilatkozataként definiálja, amelynek tartalma nem egyezik a valósággal. Az egyes szerzők430 a nyilatkozat tartalmában való tévedést nyilatkozati vagy közlési tévedésként is definiálják, abból kifolyólag, hogy amennyiben a tévedő fél nyilatkozata objektíve más jelentéssel bír, mint ahogyan ő azt gondolta, akkor téved nyilatkozata vagy közlése tartalmában. Az ide irányadó tankönyvi példa431 az, amikor a német kereskedő áruját Svájcban frankban kínálja és francia frankra gondol, a vevő viszont svájci frankra.

427 Vö. GOLTZ: id. m. 168-201.; SÄCKER: id. m. 339-380.; BROX: id. m.170-178.; HELMUTH KÖHLER: BGB- Allgemeiner Teil, 19. Auflage, München 1986, 131-138.; BERND RÜTHERS: Allgemeiner Teil des BGB, 6. Auflage, München 1986, 191-205.; FULTERER: id. m. 58-72., 88-91., 152-170.; LARENZ: id. m. 369-397.

428 FLUME: Rechtsgeschäft, 457.; ENNECCERUS-NIPPERDEY: Allgemeiner Teil des Bürgerlichen Rechts, 15. Auflage, von H. C. NIPPERDEY, 2. Halbband, Tübingen 1960, 1033.; LEHMANN: id. m. 244.; LARENZ: Auslegung, 68.; GAREIS: id. m., a BGB 119. §-hoz fűzött részletei; HÖLDER: id. m., a BGB 119. §-hoz fűzött részletei; VON TUHR: id. m. 572.; TITZE: id. m. 452.; DIETRICH ROTHOEFT: System der Irrtumslehre als Methodenfrage der Rechtsvergleichung – dargestellt am deutschen und englischen Vertragsrecht, Tübingen 1968, 7. Hivatkozik rájuk: GOLTZ: id. m. 172., 83. lábjegyzet, visszahivatkozással a 62-63. lábjegyzetekre (168-169.)

429 RGZ 64, 266, 268; BGH Betrieb 1971, 105. Hivatkozik rájuk: GOLTZ: id. m. 172., 83. lábjegyzet.

430 FLUME: Rechtsgeschäft, 449.; ENNECCERUS-NIPPERDEY: Allgemeiner Teil des Bürgerlichen Rechts, 15. Auflage, von H. C. NIPPERDEY, 2. Halbband, Tübingen 1960, 1033.; LARENZ: Allgemeiner Teil des deutschen Bürgerlichen Rechts (a továbbiakban: LARENZ: id. m.), 7. Auflage, München 1989, 375.; SOERGEL-SIEBERT- HEFERMEHL: Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, Band II, Schuldrecht I, 10. Auflage, Stuttgart – Berlin – Köln – Mainz 1967, a 119. §-hoz fűzött elemzések; STAUDINGER-COING: id. m., a 119. §-hoz fűzött kommentárok. Hivatkozik rájuk: GOLTZ: id. m. 172., 84. lábjegyzet.

431 Hivatkozik rá: GOLTZ: id. m. 172.

a) A szerződés tartalmának jelentésében való tévedés (Bedeutungsirrtum)

A szerződés tartalmának jelentésében való tévedés esetén a fél tartalmi tévedése abban rejlik, hogy nyilatkozatának jelentését tévesen értelmezi. Annak ellenére, hogy a szerződés tartalmának jelentésében való tévedés432 elvileg gyakran előfordulhatna, a német bírósági joggyakorlatban csak egyetlen ilyen eset ismeretes, az ún. Haakjöringsköd-ügy.433 Az eset szerint a felek mindegyike ugyanazon tévedésben volt, mely tévedést az okozta, hogy a norvég „Haakjöringsköd” szót, amely a valóságban cápahúst jelent, helytelenül bálnahúsként fordították. A bíróság a tényállást egyik félnek sem felróható falsa demonstratio-nak minősítette és megállapította, hogy az adásvételi szerződés a bálnahúsra vonatkozóan érvényesen létrejött, melynek teljesítéséért az eladót szavatosság terheli.

b) A szerződés jogcímében, alanyában és tárgyában való tévedés

A mai német jogirodalom434 az ügyletben, a személyben, ill. a szerződés tárgyában való tévedést a tartalmi tévedés (Irrtum über den Erklärungsinhalt) körébe tartozónak veszi. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az error in persona és az error in corpore kategóriáit közös néven identitás-tévedésként (Identitätsirrtum) is aposztrofálják, ti., hogy a tévedés a személy, ill. a tárgy azonosságára vonatkozik.

ba) A szerződés jogcímében való tévedés (error in negotio)

Az error in negotio-ra a LANGE-KÖHLER-féle kommentárban találunk egy elméleti példát,435 mely szerint A nevű kereskedő N nevezetű unokaöccsének egy rádiót ajánl megvételre, az alábbi szavakkal: „Még ezt is megkaphatod.”436 N abban a téves hiszemben fogadta el azt, hogy a rádió ajándék, valójában azonban a felek között adásvételi szerződés jött létre.

432 A Bedeutungsirrtum kérdéskörével SÄCKER is foglalkozott, és – Goltz-hoz hasonlóan – megállapította, hogy a BGB hatályba lépése óta kevés olyan jogeset merült fel a gyakorlatban, amely a szerződés tartalmának jelentésében való tévedést érintené. Vö. SÄCKER: id. m. 333-338.

433 RGZ 99, 147. Vö. Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, Band 1., Allgemeiner Teil, 3. Auflage, München 1993, 925. ill. GOLTZ: id. m. 172., ill. uo. 85. lábjegyzet.

434 Így pl. a latin elnevezést használva: SOERGEL-SIEBERT-HEFERMEHL: id. m., a 119. §-hoz fűzött kommentárok; LANGE-KÖHLER: BGB – Allgemeiner Teil, 17. Auflage, München 1980, 413.; a német nyelvű fordítással használva pedig: ERMAN-BROX: Allgemeiner Teil des Bürgerlichen Gesetzbuchs, 8. Auflage, 1984, a 119. §-hoz fűzött kommentárok; hivatkozik rájuk: SÄCKER: id. m. 339., 3. lábjegyzet.

435 LANGE-KÖHLER: id. m. 413., hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 340., 4. lábjegyzet.

436 „Das kannst du noch haben.”, idézi: SÄCKER: id. m. 340.

bb) A személyben való tévedés (error in persona)

A személyben való tévedés jogirodalmi iskolapéldája437 az az eset, amikor a fél az általa ismert A-nak jutalmat ad azért, mert tévesen azt hiszi, hogy ő találta meg a tárcáját. Ekkor – a nyilatkozó fél szubjektív oldaláról nézve – ugyanarra az értelmezési eredményre jutunk, ahogyan azt kívülálló, objektív szemmel néznénk: a fél A-t kívánta megjutalmazni.

Az error in persona-ra a kötelmi jog terén a joggyakorlat csak egy jogesetet438 ismer, abban a fél egy banknak olyan téves átutalási megbízást adott, amelyen rossz címzett szerepelt.

Egy öröklési jogi tárgyú ügyben a BGH hozott határozatot439 1981-ben, melyben a bíróságnak egy olyan végrendelet kellett értelmeznie, melyben az örökhagyó úgy rendelkezett, hogy ne a felesége örököljön utána, minden egyéb vonatkozásban azonban a törvényes öröklés szabályait kívánta érvényesíteni. Az eldöntendő kérdés az volt, hogy az örökhagyó a végrendelet szóhasználatával vajon örökössé kívánta-e tenni édesanyját és annak féltestvérét vagy pedig a saját, nem vér szerinti lányát akarta a hagyatékhoz juttatni.

A BGH úgy döntött, hogy az örökhagyó végrendeleti nyilatkozata nem minősül örökösnevezésnek, hanem csak utalás a törvényes szabályozásra, melynek értelmében a nem vér szerinti lány örökli a hagyatékot. Az örökösnevezéshez a német jogban – hasonlóan a magyar jog rendelkezéseihez – szükséges egy meghatározott személynek az örökössé tétele, amennyiben ilyen nincsen, akkor a törvényes öröklés szabályai érvényesülnek. Az esetből megállapítható, hogy szabályos örökösnevezés – konkrét személy örökössé tételének hiánya miatt – nem történt, azonban a feleség öröklésből való kizárása megvalósult. (Természetesen a német jog szerint sem szükséges az örökösnevezéshez a személy név szerinti megjelölése, hanem lehetséges az olyan egyértelmű utalással is, mely alapján kétséget kizárólag megállapítható, hogy az kire vonatkozik, mint pl. édesapám, nagyobbik fiam stb.)

bc) A szerződés tárgyában való tévedés (error in corpore)

Az error in corpore körében Titze440 irodalmi példája szolgál alapesetül:

437 Ld. GOLTZ: id. m. 174.

438 OLG Karlsruhe, JW 1938, 662. Hivatkozik rá: GOLTZ: id. m. 174., 94. lábjegyzet.

439 NJW 1981, 1736., hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 354., 1. lábjegyzet.

440 HEINRICH TITZE: Vom sogenannten Motivirrtum, Festschrift für Ernst Heymann, Band II, Weimar 1940. (a továbbiakban: TITZE: Motivirrtum), 81., hivatkozik rá: GOLTZ: id. m. 175., 97. lábjegyzet; LARENZ: id. m. 373., ill. uo. 29. lábjegyzet.

A a Nixe nevű versenylovát eladásra kínálja B-nek. B tévesen azt hiszi, hogy ez a ló többszörös versenygyőztes, és ennek alapján az ajánlatot el is fogadja. A valóságban az A által kínált versenyló egy ismeretlen, versenyt még soha nem nyert állat volt. Mivel A a Nixe nevű lovat meg is mutatta B-nek, ezért utóbbi téves feltevése tulajdonságban való tévedésnek (Eigenschaftsirrtum) fog minősülni.

Más lenne az eset megítélése, ha B az állatot sohasem látta volna, mert akkor más lóra gondolt volna, mint amelyet a Nixe név alatt megjelölt, tévedése ekkor tárgyban való tévedés lenne. A két tévedésbeli kategória egymástól való elválasztásnak jogi jelentősége is van, mert míg a tulajdonságbeli tévedés mint indokban való tévedés irreleváns, addig a tárgyban való tévedés mint tartalmi tévedés jogi jelentőséggel bír.

A tárgyban való tévedés esetét az alábbi példa441 is illusztrálja: valaki elad egy képet, amely a dolgozószobájában, a kanapé felett lóg. Tudomása szerint ez a festmény A nevű festőtől származik, azonban a takarítólány a kép helyére egy másik képet függesztett fel. Az eladó egy teljesen más képet ad el, mint amelyet valójában értékesíteni kívánt, és a vevő is más képet vesz, mivel az eladó dolgozószobájában, a kanapé felett függő képet vásárolja ugyan meg, ez azonban nem azonos A nevű mester képével.

Az ENNECCERUS-NIPPERDEY-féle kommentár442 említ egy esetet, melyben az eladó a Plútó nevezetű lovát kívánta értékesíteni abban a téves hiszemben, hogy Plútó az istállóban áll. Azt mondta a vevőnek, hogy „eladom neked azt a lovat, amelyik az istállóban áll”. Az istállóban lévő ló azonban nem Plútó volt, ezért a fél értékesítési szándéka – amely csak Plútó eladására vonatkozott – nem realizálódott.443 Az eladó nyilatkozata egyértelmű, ő azt a lovat kívánta értékesíteni, amelyik az istállóban állt, nem arról van tehát szó, hogy helytelenül fejezte ki magát.444

441 Ld. GOLTZ: id. m. 175.

442 ENNECCERUS-NIPPERDEY: id. m. 1038., hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 351., 26. lábjegyzet.

443 SÄCKER szerint Nipperdey túlságosan is leegyszerűsítette a kérdést, ugyanis első lépésként azt kell vizsgálni, hogy az eladó mit nyilatkozott, és csak utána elemzendő annak a kérdése, hogy a nyilatkozó fél ezt valóban akarta-e vagy sem. Ld. SÄCKER: id. m. 350-351.

444 Ugyanakkor Säcker is egyetért azzal, hogy az eladó tévedésben van, mert amit ténylegesen értékesíteni kívánt és kinyilatkoztatott, azalatt más dolgot értett, mint a vevő. Vö. SÄCKER: id. m. 351.

4. § A szerződéses nyilatkozatban való tévedés (Erklärungsirrtum vagy Irrtum in der Erklärungshandlung)

A tévedés ezen fajtájánál a fél akaratának kinyilvánítása során van tévedésben, és olyan nyilatkozatot tesz, amelyet egyáltalán nem akart. A BGB 119. § (1) bek. második fordulata szerinti esetről van itt szó, amikor a fél ilyen tartalommal egyáltalán nem kívánt nyilatkozatot tenni.445 Az Erklärungsirrtum-ot szokták eltévesztésnek (Irrung) is nevezni, ideértve az elszólások (Versprächens), elírások (Verschreibens) és elhibázások, melléfogások (Vergreifens) eseteit is.446

SÄCKER447 rámutat arra, hogy a BGB hatálybalépése óta rendkívül kevés olyan gyakorlati eset

merült fel a bírói judikatúrában, amely a tévedés ezen fajtájával lenne összefüggésben. A szerző szerint ennek részben az az oka, hogy ezekben az esetekben a tévedés kockázatát általában a tévedő félnek kell viselnie, így saját tévedésére rendszerint nem hivatkozhat.448 Az eltévesztés (Irrung) fogalmát még manapság is a fél téves elképzeléseként vagy a cselekvési akarat hiányaként definiálják, holott ezekben az esetekben a tévedő által kinyilvánított cselekvés nem hibás.449 Az emberi cselekedetek közül az írás, a beszéd, ill. a tapintás gyakorlatilag olyan kvázi-automatikus cselekedetek, amelyek különösebb előzetes akaratelhatározást nem igényelnek.450 Az eltévesztésnél arról van szó, hogy az automatikus, szinte akarat nélküli magatartásba hiba csúszik, nem is lehet szoros értelemben véve az akarat hibájáról beszélni, mert ilyenkor szinte akaratlanul, tudattalanul cselekszik az ember. Pininski szerint az eltévesztés esetén nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna a félnek akarata, még akkor sem, hogyha az általa megvalósított magatartást nem akarta.451 Eltévesztés esetén a fél cselekedete nincs összhangban akaratával.

A nyilatkozati tévedéshez tartozik az ún. „Übermittlungsirrtum” is,452 melynek lényegét a BGB 120. §-a akként szabályozza, hogy amennyiben az akaratnyilatkozatot a fél közvetítő (pl. posta vagy küldönc) útján juttatja el a címzetthez, és a közlés, kézbesítés hibás lesz, akkor

445 Vö. BROX: id. m. 170-171.

446 Vö. KÖHLER: id. m. 131.

447 Ld. SÄCKER: id. m. 333-338.

448 Ld. SÄCKER: id. m. 334.

449 Vö. SÄCKER: id. m. 335.

450 Ld. SÄCKER: id. m. 335.

451 Vö. LEO PININSKI: Der Thatbestand des Sachbesitzerwerbs nach gemeinem Recht, Band II., 1888., 381-388., hivatkozik rá: SÄCKER: id. m. 336-337., ill. 336., 13. lábjegyzet.

452 Vö. RÜTHERS: id. m. 193.

a tévedésre vonatkozó szabályok szerint megtámadható a nyilatkozat. A tévedés ezen esetében a közvetítő fals módon továbbítja a fél valós ügyleti akaratát, így gyakorlatilag az ügy urának érdekében nem álló nyilatkozatot tesz a fél nevében. Fontos kiemelni, hogy itt nem képviseletről van szó, hanem a fél szerződéses nyilatkozatának technikai jellegű, közvetítő alkalmazásával történő továbbításáról.453 Megvalósulhat a tévedés ezen válfaja úgy is, hogy a nyilatkozat helyes tartalommal kerül továbbításra, azonban nem a megfelelő címzetthez.454

RÜTHERS úgy véli, hogy a nyilatkozati tévedéshez tartozik a tévedés ezen fajtája, mert gyakorlatilag – hasonlóan a BGB 119. § (1) bek. második fordulatához – a fél itt sem kívánt olyan nyilatkozatot tenni, mint amilyen tartalmút a közvetítő továbbított a címzett felé.455

A BGB 120. § csak akkor alkalmazható, ha a szerződéses nyilatkozat a címzetthez nem a feladó által kinyilvánítva kerül oda, hanem egy másik személy vagy szerv hibás reprodukciója eredményeképpen.456 Így pl. a telefonon a fél által személyesen közölt nyilatkozat nem minősül közvetítő útján tett nyilatkozatnak, mert a közlés nem reprodukció eredménye.

Amennyiben a fél nyilatkozatát helyesen fejezte ki és ezt a címzett közvetítője (teljesítési segédje) helytelen tartalommal továbbítja, akkor szintén nem alkalmazható a 120. §.457 Ebben az esetben ugyanis a címzett felel az általa igénybe vett személyek magatartásáért, ő viseli annak kockázatát, hogy az eredetileg helyesen kifejezett nyilatkozat esetlegesen téves tartalommal jut el hozzá. Az elferdített nyilatkozat tévedés alapján történő megtámadására vonatkozó szabályok nem irányadók abban az esetben sem, ha a továbbítás csak látszólagos (scheinbar) volt.458 Ez akkor valósul meg, ha a fél szóban teszi nyilatkozatát egy másik személynek, anélkül, hogy azt szeretné, a másik továbbítsa ezt a címzettnek.

Ha a közvetítő szándékosan változtatja meg a nyilatkozat tartalmát, akkor a BGB 120. § ugyancsak nem nyerhet alkalmazást.459 Ebből következően csak akkor lehet megtámadni a tévesen továbbított nyilatkozatot, ha a közvetítő személy annak tartalmát gondatlanságból vagy nagyfokú feledékenységből változtatja meg teljesen.

453 Ld. RÜTHERS: id. m. 193.

454 Vö. KÖHLER: id. m. 135.

455 Ld. RÜTHERS: id. m. 193.

456 Vö. LARENZ: id. m. 377.

457 Vö. LARENZ: id. m. 377.

458 Ld. LARENZ: id. m. 377.

459 Vö. LARENZ: id. m. 377.

5. § Az indokban való tévedés (Motivirrtum) ill. a tulajdonságban való tévedés (Eigenschaftsirrtum);

Míg a nyilatkozati tévedés (Erklärungsirrtum) esetén a fél mást nyilatkozik, mint amit akart, addig az indokban való tévedés (Motivirrtum) esetében a tévedés olyan körülményre vonatkozik, amely a fél akaratképzése során az akaratelhatározásában szerepet játszott.460 A Motivirrtum a fél helytelen elképzelését jelenti valamely olyan körülményre vonatkozóan, amely az akaratelhatározásában szerepet játszott. Ha a fél ismerte volna a valós tényeket, akkor más tartalmú nyilatkozatot tett volna.461

Az indokban való tévedést a BGB Első Szövegtervezete akként szabályozta,462 hogy az általában a jogügylet érvényessége szempontjából irreleváns. A BGB hatályos szövege kifejezetten nem rendelkezik az indokban való tévedés kérdéséről, azonban az arra vonatkozó szabályozást mind a 119. § (1) bekezdéséből, mind pedig a 119. § (2) bekezdéséből le lehet vezetni. A Motivirrtum a mai német jog szerint is általában véve irreleváns, hacsak nem minősül tulajdonságban való tévedésnek.463

Az indokban való tévedés részének tekinti mind a német jogi dogmatika,464 mind pedig a svájci jogelmélet a tulajdonságban való tévedést (Eigenschaftsirrtum). Az Eigenschaftsirrtum kérdéskörét a BGB 119. § (2) bekezdése szabályozza. Megjegyzendő, hogy az Első Szövegtervezetben a tulajdonságban való tévedés nem nyert rendezést, azért, mert az indokban való tévedés általában irrelevánsnak minősült. Ezzel az Első Törvényelőkészítő Bizottság gyakorlatilag ZITELMANN nézetét fogadta el, mely szerint az indokban való tévedés esetén a tévedő fél valós szerződéses akarattal bír, azt megfelelően ki is fejezi, éppen ezért irreleváns, hogy esetlegesen milyen téves indító okok alakították ki tényleges akaratelhatározását.

A Második Törvényelőkészítő Bizottság felülemelkedett a Zitelmann-féle állásponton és az indokban való tévedés részeként465 szabályozta a BGB 119. § (2) bekezdésében a tulajdonságban való tévedést.

460 Ld. LARENZ: id. m. 378.

461 Vö. LARENZ: id. m. 378.

462 Vö. ezen fejezet 1-2. oldala

463 Ld. LARENZ: id. m. 378.

464 Így pl. GOLTZ: id. m. 183.

465 A végleges BGB-szöveg alkotói szerint a tulajdonságban való tévedés a szerződés tatalmában való tévedés esetkörébe tartozik. GOLTZ azzal indokolta a dogmatikailag helytelen álláspont kialakulását, hogy a BGB alkotóinak nem volt világos dogmatikai koncepciójuk a tulajdonságban való tévedés fogalmáról, rendszertani helyéről. Vö. GOLTZ: id. m. 185.

A tulajdonságban való tévedés csak akkor eredményezheti a szerződés érvénytelenségét, ha egyrészről valamely személy vagy dolog tulajdonságára vonatkozik, másrészről pedig ha a tévedés a személy vagy a dolog olyan lényeges tulajdonságára vonatkozik, amelyet a forgalom is lényegesnek tart.466 A két feltétel konjunktív, tehát mindegyik fennállta szükséges ahhoz, hogy érdemben lehessen a tévedés ezen fajtájára hivatkozni. A BGB 119.§ (2) bek. a tartalmi tévedésre vonatkozó szabályok szerint nyújt lehetőséget a tulajdonságban való tévedés miatti megtámadásra, azaz a 119. § (1) bek.-t hívja fel az ilyen esetek megítélésére. Ebből nem következik az, hogy az Eigenschaftsirrtum tartalmi tévedés lenne, de lehet az is, ha a fél a szerződéses tárgyat egyedül azon kérdéses tulajdonságok alapján írja körül, amelyekben tévedett.467 Ebben az esetben ugyanis a fél más szerződéses tárgyra gondol, mint amelyet a nyilatkozatában meghatároz, és így az akarata és nyilatkozata között ellentét van, amely tartalmi tévedéshez vezet. Ez az eset azonban ritkán fordulhat elő,468 ugyanis a forgalom a dolgokat nem a tulajdonságaik alapján különbözteti meg egymástól, hanem az elnevezésük és egyéb más ismertetőjegyeik alapján.

A joggyakorlat a tulajdonságban való tévedés szempontjából dolog alatt nem a BGB 90. §- ban meghatározott testi tárgyat érti, hanem azt tágabb értelemben használja és egyezőnek tartja a szerződés tárgyával („Geschäftsgegenstand”).469 Ebből következően dolognak minősülhet a testi léttel nem bíró tárgy is, pl. egy üzlet, jog stb.

Felmerül a kérdés, hogy mi minősül a jog szerint egyáltalán tulajdonságnak. A német joggyakorlat szerint tulajdonságnak tekintendő személy esetében annak életkora, neme, szakmai tudása, és képessége, dolognál pedig annak terjedelme, minősége, színe, illata, kémiai összetevői stb. Minden olyan körülmény tulajdonságnak minősül, amely a forgalom szempontjából a fél értékelését befolyásolja, ill. a dolog használhatóságát vagy a személy tulajdonságait érinti.470

A dolog tulajdonságában való tévedés csak akkor lesz megtámadási ok, ha a forgalom szempontjából a tévedés lényegesnek minősül. Az adott dolog tulajdonsága akkor lényeges a forgalom számára, ha az adott ügylettípus gazdasági célja szerint az. Így pl. a fél hitelképessége hitelszerződéseknél lényeges tulajdonság, készpénzes ügyletek esetében viszont nem.471

466 Vö. BGB 119. § (2) bekezdés

467 Vö. LARENZ: id. m. 379.

468 Ld. LARENZ: id. m. 379.

469 Vö. LARENZ: id. m. 384.

470 Ld. LARENZ: id. m. 382.

471 Ld. LARENZ: id. m. 383.

6. § Egyéb tévedési kategóriák: jogban való tévedés (Rechtsirrtum), számítási hiba (Kalkulationsirrtum)

a) A jogban való tévedés (Rechtsirrtum)

A jogban való tévedés (Rechtsirrtum) esetén a fél az általa kötött ügylet jogi természetében téved, általában azért, mert nincs tisztában meghatározott jogfogalmakkal.472 Ilyenkor a fél mást nyilatkozik, mint amit akar, ezért tévedése a nyilatkozat tartalmában való tévedés körében bírálandó el, a BGB 119. § (1) bek. első fordulata szerint.

A jogban való tévedés speciális válfaja a jogkövetkezményekben való tévedés (Rechtsfolgenirrtum), ebben az esetben a fél az általa kötött ügylet jogkövetkezményeiben, joghatásaiban téved.473 RÜTHERS a jogkövetkezményekben való tévedést két alapesetre osztja fel. Az első szerint a fél teljesen más értelmet tulajdonít az ügylet joghatásainak, mint amellyel az ténylegesen jár, és a jogkövetkezményeket a felek beépítik a szerződésbe.474 A második értelmében az ügylet olyan jogkövetkezményeiben téved a fél, amelyet a törvény fűz a szerződés megkötéséhez, ilyenkor az ügyleti nyilatkozat nem lesz megtámadható, ugyanis a törvény által meghatározott jogkövetkezmény független a fél akaratától, az a jogrenden alapul.475 Utóbbi esetben gyakorlatilag egy lényegtelen indokban való tévedésről van szó.476 A két tévedési típus közötti különbségtételt kiválóan érzékelteti Larenz477 az alábbi példákban:

- A vendéglős az üzletét annak tartozékaival együtt értékesíti, abban a feltételezésben, hogy a tartozék csak az ingatlannal tartósan egybeépített dolgokat jelenti, mint pl. a faliszekrény és a konyhai berendezések, és nem tartoznak a fogalmi körébe a többi ingó dolgok. Ebben az esetben a fél nyilatkozata tartalmában téved, mert mást nyilatkozik, mint amit akar, és ilyenkor a nyilatkozata a tartalmi tévedés szabályai szerint megtámadható lesz.

- Az eladó azt hiszi, hogy amennyiben kizárja a vétel során a szerződés tárgyát képező dolog tekintetében annak hibáiért való felelősségét, akkor mentesül a kellékszavatossági igények alól. Ez egy olyan tévedése a félnek, amely – mint lényegtelen indokban való

472 Vö. RÜTHERS: id. m. 201.

473 Vö. RÜTHERS: id. m. 202.

474 Ebben az esetben a BGB 119. § (1) bek. első fordulata szerint támadható meg az ügylet, tartalmi tévedésre történő hivatkozással. Ld. RÜTHERS: id. m. 202.

475 Ld. RÜTHERS: id. m. 202.

476 Vö. BROX: id. m. 176.

477 Ld. LARENZ: id. m. 376.

tévedés – figyelembe nem veendő, ugyanis a fél kellékszavatossági kötelezettsége nem a szerződésből, hanem a törvény rendelkezéseiből fakad, és ezt nem lehet érvényesen szerződéssel kizárni.

b) A számítási hiba (Kalkulationsirrtum)

Számítási hibáról (Kalkulationsirrtum) beszélünk akkor, amikor a fél a szerződéses tárgy mennyiségében, kiterjedésében, súlyában vagy beszerzési árában téved, vagy azért, mert rosszul számol, vagy pedig azért, mert a számítása alapjául helytelen tényeket vesz figyelembe.478

A számítási hibának több válfaja van:479

- egy- vagy többoldalú számítási hiba;

- rejtett számítási hiba;

- nyílt számítási hiba.

Rejtett számítási hiba akkor áll fenn, ha a nyilatkozó egy meghatározott összeget jelöl meg a szerződéses tárgyalások, ill. az ügylet megkötése során és ez a szám helytelen, mert a fél elszámolta magát. Ebben az esetben a tévedés nagy hasonlóságot mutat az elszólásokkal, elírásokkal, azaz a nyilatkozati tévedés fajtáival. Egy lényeges különbség azonban van a két tévedési fajta között, a számítási hibánál ugyanis a tévedés nem az ügyleti akarat kinyilatkoztatása során keletkezik, hanem az már korábban, az összeg meghatározása során felmerült.480 Rejtett számítási hiba a téves ármegjelölés is, mely hibás akaratképzés eredménye,481 a fél tehát azt nyilatkozza, amit kívánt. Ebből következően a BGB 119. § (1) bek. jelen esetre nem lesz alkalmazható, hiszen nincs diszkrepancia akarat és nyilatkozat között, a fél tévedése lényegtelen indokban való tévedés lesz. 482

Előfordulhat az is, hogy a fél számszakilag helyesen számolta ki az összeget, azonban a számítása alapjául szolgáló körülményekben tévedett.483 Ez olyan rejtett számítási hiba, amely osztja az előző eset jogi sorsát, tehát irreleváns indokban való tévedésnek fog minősülni.

Akkor beszélhetünk nyílt számítási hibáról, ha a számítás alapjául szolgáló körülmények feltárásában a szerződés megkötése során a másik fél is részt vett.484 A bírói gyakorlat

478 Vö. KÖHLER: id. m. 136. ill. LARENZ: id. m. 374.

479 Vö. RÜTHERS: id. m. 196-197.

480 Vö. RÜTHERS: id. m. 197.

481 „Der ’falsche’ Preis ist das Ergebnis einer fehlerhaften Willensbildung.”, ld. RÜTHERS: id. m. 197.

482 Vö. RÜTHERS: id. m. 197.

483 Vö. RÜTHERS: id. m. 197.

ilyenkor azt az álláspontot követi, hogy a kalkuláció alapját képező körülmények a nyilatkozat tartalmát képezik, és ezért a tartalmi tévedésre vonatkozó szabályok szerint a szerződés a BGB 119. § (1) bek. első fordulata alapján megtámadható. Ezt a gyakorlatot többen485 kritizálták, arra való hivatkozással, hogy ebben az esetben sincs eltérés a szerződéses akarat és a nyilatkozat között, így elméletileg nem lenne megengedhető a BGB 119. § (1) bek. alkalmazása. LARENZ azzal érvel, hogy a szerződéses tárgyalások során felmerülő összes körülmény nem képezi automatikusan a szerződés tartalmát, abba csak a tárgyalások végeredményeképpen kialakuló végső ár tartozik bele.486 A bíróságok azért döntöttek úgy, hogy a Kalkulationsirrtum ezen válfaja esetén eredményes lehet a tévedésre való hivatkozás, mert a nyilatkozó valós akaratát a címzett fél is felismerte, sőt, el is fogadta. Ráadásul, a számítási hiba itt nem úgy keletkezik, hogy a vevő alapul vesz egy meghatározott vételárat, hanem az ármeghatározás gyakran bonyolult kalkuláció eredményeképpen alakul ki, amelynek alapját képező körülményeket a vevő nem köteles ellenőrizni.487

Nyílt számítási hiba esetén, ha a Kalkulationsirrtum-ra a címzett hivatkozik, akkor culpa in contrahendo-val tartozik a fél felé, mivel annak téves nyilatkozata a címzett közlése miatt keletkezett.488

7. § A tévedés német bírói gyakorlata

a) A nyilatkozat tartalmában való tévedés (Inhaltsirrtum) és annak speciális fajtái a német bírói gyakorlatban

A tartalmi tévedés körébe tartozik az ún. közlési tévedés (Verlautbarungsirrtum), amikor is a fél nyilatkozatát olyan téves feltételezésre alapítja, amelynek értelmében nyilatkozata mást fog jelenteni, mint amelyet ő gondolt róla.489 A tévedés ezen válfaja főleg akkor fordulhat elő, ha a szerződéses ellenszolgáltatást tömeg, súly ill. pénznem szerint határozzák meg, ill. speciálisan akkor is, amikor a felek olyan idegen nyelvet vagy szaknyelvet használnak,

484 Ld. RÜTHERS: id. m. 197.

485 Pl. LARENZ: id. m. 374.

486 Vö. LARENZ: id. m. 374-375. LARENZ szerint elképzelhető olyan eset is, amikor a Kalkulationsirrtum

eredményeképpen nem is jön létre szerződés a felek között.

487 Vö. RÜTHERS: id. m. 198.

488 Vö. BROX: id. m. 177.

489 Vö. J. VON STAUDINGER: Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch mit Einführungsgesetz und Nebengesetzen (a továbbiakban: STAUDINGER: Kommentar), 12., neubearbeitete Auflage, Berlin 1980, III. 17.

amelyben valamelyikük nem járatos.490 A szaknyelvhez hozzátartozik a jogi nyelv is, így pl. közlési tévedés valósul meg akkor, amikor valaki a törvényes öröklés fogalmát illetően téves feltevésben van,491 vagy pl. ha a fél a „felmondás átvétele” („Kündigung annehmen”) kifejezést helytelenül értelmezi.492 Lényegtelenek minősült azonban az, amikor a nyilatkozat címzettje egy orvosi igazoláson lévő idegen nyelvű szakkifejezés helyes tartalmát nem értette meg.493

A német bírói gyakorlatban különösen sok problémát okoztak a külföldi munkavállalók azon esetei, amikor a külföldiek a német nyelv nem megfelelő tudására hivatkozva támadták meg a szerződéseket. Egy adott esetben494 a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ha a külföldi személy egyáltalán nem rendelkezik német nyelvtudással, akkor a szerződéses akaratnyilatkozatát tévedés alapján nem támadhatja meg, mert az akaratnyilatkozata teljes mértékben hiányzik. Amennyiben a külföldi tudja, hogy akaratnyilatkozatot tesz, azonban pl.

– ahogyan az egyik ügyben495 történt – félreérti a „kiegyenlítő számla” („Ausgleichsquittung”) kifejezés fogalmát és azt tévesen a neki járó munkabérhátraléknak hiszi, akkor igazi közlési tévedésről beszélhetünk.

Az Inhaltsirrtum további előfordulási esetei részben a klasszikus error in negotio – error in corpore – error in persona tévedési esetekhez kötődnek.

Error in negotio valósul meg pl. akkor, amikor a fél azt hiszi, hogy nyilatkozatával kezességet vállal, azonban valójában egyenes adós lesz.496 Abban az esetben, ha a fél úgy véli, hogy ajándékot kap, azonban a valóságban a másik fél ténylegesen kölcsönre gondol, akkor a felek között disszenzus keletkezik.497

Az error in corpore iskolapéldája az az eset, amikor valaki eladja az istállóban álló lovát, azt feltételezvén, hogy ott az „A” nevű ló áll, miközben a valóságban a „B” volt ott.498 Elképzelhető az is, hogy a fél a másik személy identitásában téved, mert tévesen azonosítja őt mással.499

Tartalmi tévedésnek minősül az az eset is, amikor valaki úgy ír alá egy okiratot, hogy meghatározott, de téves elképzelése van annak tartalmáról.500 Itt problémás lehet az, miként

490 STAUDINGER: Kommentar, III. 17.

491 RGZ 70, 391, 394, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 17.

492 LAG Frankfurt Betrieb 1966, 194., hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 17.

493 BAG NJW 1956, 1124., hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 17.

494 LAG Baden-Württenberg Betrieb, 245., hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 18. 495 LAG Baden-Württenberg BB 1966, 860, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 18. 496 A példát ld. STAUDINGER: Kommentar, III. 19.

497 Az esetet ld. STAUDINGER: Kommentar, III. 19.

498 A példát ld. STAUDINGER: Kommentar, III. 20.

499 OLG Karlsruhe JW 1938, 662., hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 20.

tudja a fél bizonyítani, hogy miért értelmezte másként az általa aláírt dokumentumot, mint amelyről az szólt. Általában ez csak akkor lehetséges, ha az okirat megszerkesztését megelőzően a felek tárgyaltak annak tartalmáról és ezt külön igazolni lehet (pl. tanúkkal). Előfordult olyan is,501 amikor a fél közjegyzői okiratot támadott meg sikerrel, ugyanis a közjegyző által az okirat tartalmában tett klauzulát – annak felolvasása során – félrehallotta.

Nem hivatkozhat tévedésre a fél, amennyiben valamely általános szerződési feltételt úgy fogad el, hogy nem olvassa azt el vagy nincs tekintettel annak tartalmára.

A számítási hibák (Kalkulationsirrtum vagy Berechnungsirrtum) is vezethetnek tartalmi tévedéshez. Akkor van ez így, ha a számolás eredményeképpen kikalkulált összeg a szerződés részévé válik, és a másik fél ismerte a kalkuláció alapját.502 A német bírói joggyakorlat elismerte a szerződés megtámadhatóságát tartalmi tévedés miatt, amikor a vételárat egy tévesen kikötött piaci árra való hivatkozással határozták meg,503 úgyszintén akkor, amikor azt helytelen devizaárfolyam figyelembe vételével kötötték ki.504 Amennyiben a számítási hibát nem külső körülmények okozzák, hanem a fél számolt helytelenül, akkor a szerződés érvényes marad, még abban az esetben505 is, ha a másik fél ismerte vagy fel kellett volna, hogy ismerje a számítás helytelenségét. Ilyenkor lényegtelen indokbeli tévedésről van szó.

b) A nyilatkozatban való tévedés (Erklärungsirrtum) bírói joggyakorlata

Ahogyan már korábban utaltam rá, az Erklärungsirrtum-nak nagyon csekély a bírói joggyakorlata, szinte nincs is. A nyilatkozati tévedésbe elsősorban az elírások, elszólások ill. elvétések tartoznak, amelyeket közös néven automatikus, mechanikus hibának (Maschinenfehler)506 lehet nevezni. Az elszólások esetében akkor beszélhetünk Erklärungsirrtum-ról, ha a fél automatikusan tesz olyan tartalmú nyilatkozatot, amelyet egyáltalán nem kívánt tenni.

500 LAG Baden-Württenberg BB 1966., 860; RGZ 77, 309, 312; RGZ 88, 278, 283. Hivatkozik rá: STAUDINGER:

Kommentar, III. 23.

501 BGH NJW 1978, 1480., hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 23.

502 Egyéb esetekben a számítási hiba indokban való tévedést eredményezhet.

503 RGZ 101, 51, 53; RGZ 116, 15, 17, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 27.

504 RGZ 105, 406, 407, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, III. 27.

505 RG JW 1925, 1633; RG JW 1927, 1362; HRR 1931, Nr 1211, 1212. Hivatkozik rájuk: STAUDINGER:

Kommentar, III. 29.

506 Vö. STAUDINGER: Kommentar, II. 11.

A nyilatkozati tévedések körébe tartoznak az ún. blanketta-nyilatkozatok (Blanketterklärungen),507 amennyiben valaki a kitöltetlen okiratot előre aláírja és annak tartalmát egy másik személy utóbb tévesen állítja ki.508

c) Az indokban való tévedés (Motivirrtum) bírói joggyakorlata

Az indokban való tévedés alapvetően figyelembe nem veendő,509 a szerződés érvényességére hatással nem bír. Még akkor is igaz ez a megállapítás, ha a nyilatkozat címzettje a fél ügyletkötésének valós indokát felismerte, ill. ha mindkét fél tévedett az ügylet indokában.

A szerződéses tulajdonságban való tévedés (Eigenschaftsirrtum) minősülhet indokban való tévedésnek, feltéve, ha az adott tulajdonságot a forgalom lényegesnek minősíti (Verkehrswesentlich)510 és a félnek a szerződéses tulajdonságra vonatkozó elképzelése kifejezetten ki is lett nyilatkoztatva. Ebből következően a forgalom által lényegesnek minősített tulajdonságban való tévedés egyben a szerződésben meghatározott tulajdonságban való tévedésként jelentkezik.511

A bírói gyakorlat dolgozta ki azt, hogy valamely szerződéses dolognak, ill. a másik szerződő fél személyének a tulajdonsága mikor minősül a kereskedelmi forgalom szempontjából lényegesnek. A német judikatúra szerint lényeges a kereskedelmi forgalom tekintetében a másik fél személyének tulajdonsága az alábbi esetekben:

- A személy kora pl. a biztosítási szerződéseknél lényeges tulajdonságnak minősülhet.512 Ugyanakkor született olyan eseti döntés is, amely egy 48 éves balett-táncosnő korát nem tartotta lényegesnek a forgalom szempontjából.513 A személy kiskorúsága lényeges körülmény lehet, ill. az is, ha ügyleti képessége korlátozott, pl. abban az esetben, amikor a fél úgy köt haszonbérleti szerződést, hogy gondnokság alá helyezték iszákosság miatt.514

- A fél egészségügyi állapota – főként a szolgálati szerződéseknél – lényeges tulajdonságnak minősülhet, amennyiben ez az egészségügyi probléma a foglalkoztatását

507 Ld. STAUDINGER: Kommentar, II. 15.

508 Vö. RGZ 138, 265, 269; BGHZ 40, 65, 68; BGHZ 40, 297, 304; BGH WM 1973, 750. Hivatkozik rájuk: STAUDINGER: Kommentar, II. 15.

509 „… Motivirrtum grundsätzlich unbeachtlich”, ld. STAUDINGER: Kommentar, VI. 69.

510 Vö. STAUDINGER: Kommentar, V. 45-46.

511 Vö. BGHZ 16, 54, 57, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, V. 47.

512 OLG Stettin Recht 1903, 41, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, V. 48.

513 LAG Baden-Württenberg, Betrieb 1959, 1291, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, V. 48.

514 OLG Augsburg SeuffA 77, Nr 18, hivatkozik rá: STAUDINGER: Kommentar, V. 48.