BIBLIOTHECA

B ÖL S C H E

SZERELEM

AZ ÉLŐK VILÁGÁBAN

A SZERELEM FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE ÉS FÖLDI VÁNDORÚTJA

TASNÁDI-XXXXXXXX XXXXXX

BEVEZETŐ TANULMÁNYÁVAL

I.

BIBLIOTHECA

A mű fordítói:

XXXXXXX XXXXX XXXXXXX XXXXXX XXXX XXXXXX XX XXXXXXX XXXX DR

A fedőlapot CSILLAG VERA

tervezte

;

BUDAPEST 1948

Felelős kiadó: Xxx Xxxxxx.

Világosság Rt Budapest. Felelős vezető: Xxxxx Xxxxxx

ELŐSZÓ

Három évtizeddel ezelőtt, éppen olyan derűs ta- vaszi napon, mint a mostani, amikor ezt a beveze- tést írom, ötödmagammal üldögéltem az egyik belvárosi kávéház terraszán s arról beszélgettünk, miért idegenkednek általában a tudósok tudomá- nyuk népszerűsítésétől s mi az oka annak, hogy a jól népszerűsítő könyvek ritkák. Ott volt Xxxxxx Xxxxxx, aki ma a budapesti egyetemen a földtan európaszerte ismert tanára, azután ott volt Xxx- xxxxxx Xxxxxx, a legnagyobb magyar népszerűsítő- nek, Xxxxxx Xxxxxxx a tanítványa, a kihalt ma- darak világszerte ismert kutatója, Xxxxxx Xxxxxxx és Xxxxxxxxx Xxxx, mindketten az ősállatoknak és a ma is élő állatok legkiválóbb ismerői és Xxxx Xxxxxx múzeumi igazgató, aki később megírta Ma- gyarország csigáinak és kagylóinak monográfiá- ját, az utolsó évszázad egyik legkiválóbb magyar állattani kézikönyvét. Különösen két író foglalkoz- tatta őket. Az egyik a kölni születésű Xxxxxxx, a másik hazánkból, közülünk elszármazott Francé. Xxxxxxx volt az idősebb, hiszen 1861-ben szülét:tt. Huszonnégyéves korában már megjelent első re- génye, tehát kb. negyedszázaddal megelőzte Francé irodalmi munkásságát. Természetesen abban az időben France írásai Bölschéénél sokkal frissebbek voltak, talán érdekesebbek is, de abban mindauy- nyian-megegyeztünk, hogy Xxxxxxx munkássága az úttörő, tudása általánosabb és szélesebbkörű, mű- vei klasszikusabbak. France fiatal éveiben, egye- temi tanulmányaival nyomban a természet vizsgá-

latán kezdte és a századfordulón már kitűnő szak- dolgozataival osztatlan elismerést aratott. Olyan tanárai voltak az egyetemen, mint Xxxx Xxxx, kora egyik legkiválóbb zoológus-képzője, akinek keze alól egyre másra kerültek ki legjobb állatbúvá- radnk. Amidőn France külföldön telepedett meg-, másfél évtizedig vezetett egy biológiai kutatóinté- zetet s csak a hitleri uralom beköszöntése űzte ki második hazájából s jött haza hozzánk meghalni. Xxxxxxx viszont, mint esztéta és klasszika-filológus kezdte egyetemi éveit s első munkája Xxxxx művé- szetéről szólt. Csak később kezdett foglalkozni ter- mészettudományokkal, mégpedig a spiritizmus kapcsán, amelynek elméletét 3 kötetben adta ki a kilencvenes évek elején. De ezt az irányt is hama- rosan odahagyta. Xxxxx ésszel belátta, hogy sem a regényírás, sem az irodalmi esztétika, sem a spiri- tiszta irodalom nem az ő igazi terüleíe. Így jutott el a természettudományok népszerűsítésének út- jára, miután beható tanulmányokkal, rendszeres ön- képzés segítségével előbb megismerkedett a legszé- lesebb körű irodalommal.

1894-ben kiadják „Entwickelungsgeschichte der Natúr“ címen első, komoly kétkötetes művét, s ettől kezdve egymásután jelennek meg cikkei, könyvei,

— halálára könyvtárnyi irodalom —, valamennyi a természettudomány legkülönbözőbb ágainak ismer- tetését tűzvén ki feladatul.

Nem úgynevezett „nagy elme“. Nem járt önálló utakon, hiszen nem folytatott önálló vizsgálatokat sem. Nem volt természettudós, de nem igyekezett azzá álcázni magát, mint egy időben Francé tette, amidőn már csak népszerűsített és az önálló kuta- tásokkal régen felhagyott. Minden sorából kiolvas- ható az a tudatos elhivatottságérzet, hogy irodalmi köntösbe öltöztetve, eleven, hajlékony szellemével egymásbafűzve közölje olvasóival mindazt, amit

hangyaszorgalmú tudós-nemzedékek végeláthatat- lan dolgozat-morzsákban a tudomány asztalára tettek. Fölénnyel nézd ijedelmünket, midőn olyan útvesztő felé indul velünk, mint a Szerelem az élők világéban. A regényes leírás, a kép, amivel és xxx- xxxx kezdi, ma már talán túlságosan édeskés, he- lyenként mesterkélt, de abban az időben, amidőn minden regény, minden novella így kezdődött, hozzá még különösen az amúgyis érzelmeskedő német irodalomban, a kispolgár, az átlagolvasó nagyközönség, a diák számára megnyerő, lebilin- cselő kezdő oldalak voltak. Vörösszőnyeges, pálma- fás lépcsőház egy riasztóan hatalmas és idegen épü- letben, tündérien kivilágítva, hogy a belépő, a kor gyermeke ne féljen s egyszerre elkáprázva érdek- lődni kezdjen.

Xxxxxxx igazi művészete azonban a stílus, aho- gyan megjeleníti a legkomplikáltabb és a legérdek- telenebb természeti jelenségeket és jeleneteket.

„Próbálj belenézni beledbe, miközben emészt. Kép- zeld a szertelenbe nagyítva s a villamos fénytől átitatva. Nyisd ki a szemed! Roppant galériában sétálsz, ahol a legintenzívebb munka folyik. A leg- nagyobb arányú vegyigyár környez. Laboratóriu- mokat látsz, ahol anyagok átváltoznak, ahol az anyag zúg, morajlik, ömlik, áramlik, ide-oda toló- dik. Szivattyúműveket, ahol értékes folyadékok szívatnak föl, vezetődnek tova, át, más gépüzemek roppant, áramló körforgásába. Tágas csarnokból a gyomorból jönnek le vegyiszerek az üzem céljára már töibbé-kevésbé előkészítve, löketenként, mint valami liften. Xxxxxxxxx megragadja őket a nagy m'í re tortáival és szivattyúival, szétválasztja, át- alakítja, elvezeti. Egy rész, mint hasznavehetetlen, fé'rákerül és egy mély aknába zavarosan lemosa- tik A többit azonban mindaddig szűrik és formál- ják, míg a legtisztább kivonatként számos, művészi

szívókészüléken át az egész üzemnek mintegy felső vezetékébe kerül, amelynek messze szétágazó cső- rendszerében pompás vörös folyadék kering állandó ritmusban. Ez a folyadék a véred. A bél-laborató- rium vegyi és mechanikai munkája által a táplá- lék, amelyet a száj és a gyomor — ezek az előállo- mások — máv megdolgoztak és odavezettek, tiszta tápláló kivonattá szűrődik. Ez az extraktum azután belekerül a vérkeringésbe, ami által betelt tulaj- donképpeni rendeltetése, a bélnél sokkal átfogóbb géprendszer fűtőereje és hajtóereje.“

Csodálatosan szemléletes leírása az automatiku- san működő üzemnek, az automataideálként mű- ködő gyár képének. Egyúttal azonban az emberi szervezet egyik legfontosabb vegyikonyhájának is, összes üzemi berendezésével, körforgásával, anyag- cseréjével s minden egyéb zűrzavarával, amiről az orvos vagy a biológus órákon át beszélne s a lénye- get akkor sem értenők meg ilyen világosan, mint ebből a wellsi, utópisztikusán ható, érdekfeszítő egyetlen bekezdésből.

Milyen kár, hogy nem akadt Xxxxxxxxxx méltó társa az illusztrálásban, milyen kár, hogy a fan- tasztikusan érdekfeszítő szöveget nem kísérték em- lékezetrögzítő rajzok.

Xxxxxxx munkáinak olvasása közben megértjük, miért nehéz a tudósnak népszerűsíteni.

A huszadik század elejétől kezdődik mindenfelé a természettudományokban az a csendes, külsősé- gekben alig észrevehető, de jelentőségében annál mélyrehatóbb kutató munka, amely valóságos szel- lemi forradalmat hajtott végre s egészen új utakra vezette például az élettudományt, a vegytant, a csillagászatot. A kutatásokat többé nem egy-egy tudós végzi, hanem az egész gárda, megszervezett tudományos nagyüzemek, amelyek nagyszabású munkaprogrammokat hajtanak végre kollektív

munkával. Az oroszok és az amerikaiak járnak elől példáikkal. Gondoljunk a génelmélet kiépítésében résztvevő amerikai team-work-re, vagy a csillag- vizsgáló intézetek nemzetközi kutató-bizottságainak megszervezésére. Egy-egy szűkhatárú tudomány- köröcskének is hány kutató tudósa van s az elért eredmények értelmezése, a jövő kilátások, a tovább vezető utak és lehetőségek mily nagy mértékben eltérőek lehetnek a kutatási módszerek, a kutatók lelki beállítottságának különbözősége folytán, a technikai segédeszközök eltérő tökéletessége követ- keztében. A tudományos boly hangyamunkása: a tudós nem szívesen tölti idejét azzal hogy az ösz- szee szomszédos tudományköröket is bekalandozza csupán azért, hogy egy sereg hozzánemértőnek és zavaró, alkalmatlankodó idegennek csöppeket ad- jon a maga tudásának mézéből. Azután meg a fel- duzzadt regényirodalom olvasásán, a számtalan folyóirat, újság, ponyva stb. áradatán művelődött ízlésű „közönség“ is megkívánja, hogy aki nép- szerűsít az „irodalmi“ nyelven szóljon hozzá. Akármelyik tudós tehát nem ragadhat tollat, mert az újság, a rádió, a könyv eltagadhatatlanul bizo- nyos stílus-versenyre hívja ki a számok, képletek, adatok, a mikroszkóp emberét, amire pedig sem ideje, sem kedve. így sodródnak lassan-lassan kü- lön kasztba, akik a természettudomány népszerű- sítésére hajlamosak. Xxxxxxx és France megmutat- ták az irodalomtörténet számára is maradandó al- kotások példaképeit. A kor ízlésének változásával alábbszáll, vagy felemelkedik majd idővel az ő értékük is, de a kor tudománytörténeti és kultúr- történeti megítélésénél örökösen számot kell majd vetni velők s utólag is mindig lemérhető lesz ko- ruk ízlésére és a tudományos ismeretek terjeszté- sére gyakorolt hatásuk.

Velök ellentétben van azután egy másik cso-

portja is a népszerűsítő munkáknak. A népszerű- sítő ponyva, az irodalom alatti irodalom. Elterje- désük, közkedveltségük, „kapósságuk“ vetekedhe- tek, sőt felül is múlhatja emezekét. Gondoljunk arra a könyvre, amely az egész magyar olvasóközönsé- get végigcsiklandozta, a Szíriát oszlopaira, melyet csak most, nemrégiben tiltottak el egy újabb ki- adásától. A világ valamennyi tudományágának irodalmából mesteri kézzel válogatták benne össze mindazt, ami regényes, a képzeletet felcsigázó, a tudományok sikátorainak rejtélyes sikolyaiból, ár- nyaiból, vörös fényeiből összezagyválható egy kö- tetbe. Valóságos irodalmi egy tál-étel. S aki légy- módjára az olvasásába beleszédül, az el is veszett, mert a rengeteg félrevezető tévedés, tudatlanság, megemésztetlen tudományos zagyvaság mind el- vész az éhes olvasó kielégítésére egybahialmozott álgyöngyök és álgyönyörök között. Ez a ponyva- irodalom példaképe a tudományt népszerűsítő iro- dalomban. Ez riasztja el sokszor még azokat is, akik tudnak jót írni s akiknek kötelességük lenne a kö- zönség-nevelő, fület és észt pallérozó irodalom meg- teremtése.

Egy jó könyvvel egész világot kapunk ajándé- kul. Hogy ez a világ milyen, az az írón és olvasón egyaránt múlik. Bátorítsuk azokat, akik tudnak becsületes, jó könyvekkel népszerűsíteni, s vegyük kezünkbe olykor-olykor azokat a nagy népszerűsí- tőket is, akik talán részben az irodalomtörténet hősei is.

Xxxxxxx Xxxxxxxx Xxxxxx

„Fehér fény nyugszik földön, tengeren, Felhőtlen leng az éther illatozva“.

Xxxxxx (Nausikaa-töredék.)

Szép helyre szeretnélek elszöktetni, S ott mesélnék néked. . .

San Remotól, a Riviéra paradicsomától keletre magaslanak ki, a szabad tenger felé, a Capo Verde barna szirtjei. Kőzetrétegek, évmilliók előtt maguk is lágy tengerfenék, fantasztikus várként szőkéinek ki a lágyan zöld parti tájékból. A kék földközi tenger tárta ki őket, összeszaggatta, nem durva ököllel, hanem lassan-lassan, időtlen-időkön át, újra meg újra, mintha álmában tenné, gyöngéd fehér hab- kezekkel simogatván őket. S íme, a kőrétegek meg- vagdosott tarfejei, olyanok, mint egy kiveszett óriás ősállat csontvázai, amelyeket nagy hirtelen elnyelt a hullámsir. Hézagjaikban szappanzöld, lassan foly- dogáló vizecskék képződnek. Sekély fenekükön hol felsötétlenek, hol meg eltűnnek az ingó-bingó vizi növények titokzatos ibolyavörös árnyai. Csak a szirtek szélső peremén nem szűnik meg csillogni az odatoluló szabad hullámok tajtékkoszoruja, mintha folyton vakítóan fehér szárnyak bontakoznának, lengenének a nap fényében. Azután, messze-messze minden kék, mélyen, bűbájosan kék minden...

A fok magaslatát a tengeri szirttől nyílt, naptól

izzó hegyhát választja el; virágzó rekettyebokrok viranygolyói lengenek rajta s ibolyaszín démutka

szórja rá meleg, porzó illatát. Ezen a fokcsúcson magános, sárgás falú, halványpiros tetejű kis temp- lom áll: a Madonna della Guardia.

Vén ciprusok ezrede őrzi köröskörül. Úgy van- nak beleplántálva a fényes, párában szertefolyó szí- neknek ebbe a világtól félreeső megnyilatkozásába, mintha a végzet fekete hollószárnyai volnának, fakó törzsükön mozdulatlanul állva a végtelen, kék szem- határon, az izzó sárga szirtek fölött. A templom szomszédságában egy ugyanolyan szerény osteria; hófehér falú, fűzöld zsalugáterekkel. Benne pár rosszlábu asztal, de jó falusi borocska. A lankás felől fügefa hajlik. Hajtásai most, áprilisban még egészen fiatalok, frissen zöldek s polypujjacskákhoz hason- latosan mindenünnen ki-kinyúlnak a vastag, szürke ágak testéből.

Jó nekünk itt lenni.

Szemünk a tenger vakító kékségétől tovakalandoz a szárazföld belsejébe, a völgyekbe, a halmokra.

Smaragdos rétterrászokon, amelyeknek a buján virágzó oroszlánszáj enyhe aranyszint ad, szerteszét szórtan, mint ezüstös fellegek emelkednek az olaj- fák koronái, öreg, egyedülálló, szél átkának kitett olaj fatörzs meredezik a hegy szélén a levegőég azúr- jába, majd sötét, majd a levelek alsó lapjának ezüst- jében csillogó silhouette-tel; — oly klasszikusan nemes a formája, mintha művészszem teremtette volna. A távolban, ahol már az olajfák egyetlen szürke felhőgomolyba vesznek, itt-ott egy-egy falu, apró, fehér, piros, mintha gyermekjáték lenne. Kőbányák sárga falai, ahol a hegyek már meredekebbek, fekete- gyapjas erdők, mcgtovább ibolyaszín magaslatok, ahol már minden egybefolyik. Végre a legfinomabb ibolya- kékség fölött, vakítóan fehér hóval fedett hegyormok.

Itt-ott halványsárga, feketén csíkozott fecskefark lebeg álmodozva. Halk szellő fújdogál a tengerről; halk és mégis erős ebben a csöndben, ebben a magas- ságban, ahol minden a tenger végtelen messzeségéből ő és a mennyboltozat végtelen messzeségébe vész.

És maga a tenger. Tejes kék a déli verőben; széltől fehéren fodrozott, a mély víz felé fehér porában tél- iesen egygyé folyt a szemhatár végtelenül finom, fehérkék fényességével. És csak ott, ahol a nap ezüst glóriaként nyugszik fölötte — elül csupa ezüstös csil- lám, egyenkint csillogva a lágy, édes kékszinben — sokkal távolabb, ott terül el az óriás tenger halo- ványan izzó színezüstje, miből eltűnt már minden kékesség.

Az egy-ezüsttömeg közepébe ím, kis vitorlás vonul. Maga is ezüst, csak halk árnyalattal kevésbé átlátszó; mint idegen fény lebeg a fényességben, szellem- jelenés módjára elszabadulva a kemény színek vilá- gától, mint egy örökké csillogó napálom bolygó hol- landija, ami csak ilyen déli órákban tűnik elő a habok- ból, mikor az emberi szem ereje alig birja már az ezüstös fényt ég és tenger közén . ..

Hadd beszélgessünk ímhol a szerelemről.

Ismered azt a régi könyvet, a kereszténység első napjaiból: Xxxxxxxx Xxxxx »Xxxxxxxx« filozófiai pár- beszédét? Talán a legkedvesebb őskeresztény-apo- lógia ez, menten minden térítési vakbuzgóságtól. A viharok idején, midőn a föld a xxxxxx fegyverei alatt xxxxxxx, s az új hit az aréna párducai elé vet- tetett: a filozófus a kék tenger mellé, Ostia partjára vezeti barátait. Leheverednek a bársonyos homokba, tarka kagylókat keresgélnek, s versenyt hajigálnak lapos kavicsokat, mik messze szőkéinek a tükörsima ezüstsikon. Az egyszerű természeti kép csöndjében,

mintha a világ minden viharát és porát elíúttátc volna, mintha láthatatlan bűvös korlát tartaná távol innen. És itt, e jó helyen — mondja az irás — beszélgeténk Istenről. Mi meg hadd beszélgessünk imigyen a szerelemről.

Napjainkat is vihar dúlja. Minden örvénylik, kavarog; tusa folyik még a legegyszerűbb kérdések körül is. Világfelfogások dűlnek rommá, roppant por tölti el a jelent. Van-e, ki ne vágynék maga köré vonni azt a titkos falat, magára, a világ egy nagy problé- májára eszmélendő . . .?

Sokfélét szeretnék megbeszélni veled. Mint emel- kedett föl a szerelem végtelen idők szakain keresztül? Hogy lett az állatban? S hogy lett emberré? Durva emberré — és szellemi emberré. Xxxxxxxx és édesről kell szólanom néked. Ámde tekints ki a tenger part- talan fényességébe. Ebből a makula nélkül való kék- ségből emelkedett ki az élet, ezer meg ezer formában kelvén életre, egyre alakulván, változván, valamig hozzád ért föl. Pillants föl az égre; végtelen, vakitó tisztaságába. Az örök tér kékségéből ezüstporként özönlöttek le a világok. Mennyi szívszorongatót, borzasztót, vadat rejtettek és rejtenek ma is ennek a folyamnak feneketlen mélységei. S egyetemében mégis ez a mesés kékség, melybe a lélek mint békét adó fürdőbe merül. Nem tükör-e ez? Xxxxx a képe, hogy az egyesnek minden durvasága végezetre mégis kénytelen folt nélkül egybefolyni a tiszta fény egy- ségével? S az ég ott fölötte. Ez az ég, amely szintere a küzdő emberiség annyi vágyának, kétségbeesésének, tévelygésének, hogy minden csillaga sírkereszt lehetne

— ez az ég, amely mindnyájunkat koporsóként zár

egybe, sötét föld sötét vendégeit — nem oldódik-e föl az is ugyanabba a makulátlan kék tiszta fenségbe?

Az ilyen hely — úgy gondolom — nemcsak arra jó, hogy magánosan beszélgessünk, mintha a világ minden viharai hallgatnának s mintha két emberfia olyaí) ártatlanul játszanék a legszentebb kérdések- kel, mikéntha lapos kavicsokat szökeltetne a hullá- mokon. Arra is jó, hogy minden durva és vad dolog- ról beszélhessünk, mintha már-már örök kékké tisz- tulna s csak finom ezüstfelhőképpen lebegne már, mint az a párába rezegve tovatűnő vitorlás amott. . .

Te és én — úgy-e, hogy értelmes emberpár vagyunk, egymást megértők? Fogadjuk meg hát, hogy se bozót, se akármilyen vad-bolond kísértet nem riaszt vissza attól, hogy az igazság egy darab útját be ne vándo- roljuk. Kékségtől kékségig. Ami közötte fekszik, annak is a gyermek ártatlan békességével, bohón s jókedv- vel nézünk a szemébe.

Beszélgessünk hát a szerelemről.

A szerelemről a Mindenségben, ahogyan mi, mai emberek ezt a Mindenséget bátran, de egyben szeré- nyen is, átfogjuk. Más jegyben áll az idő felettünk, mint amilyen ama jó öreg Xxxxxxxx Xxxxx fölött állott vala. A szerelemre gondolt ugyan ő is, amidőn bará- taival Istenről beszélgetett az ostiai parton. Ámde a szerelem természetfölötti csodává vált az ő szemé- ben. Mert a földön, az elbukott, bűnös, elgyötört emberiség közepette az emberi szerelem — úgy lát- szott — csődöt mondott és meghalt xxxx. Úgy tar- tották, hogy annak túlnan minden valóságon és ismert világon, valami misztikus ködből kell majd alászállnia és új életre kelnie — ellentétesen a ter- mészettel, a maga legbelsőbb élete fonákjaként. Nem volt kapocs az Itt és Xxx között; a természetes fej- lődés: bűn és halál; az egyedüli fény: az a misztikus, világtól idegen, kékesen derengő félhomály.

Kétezer esztendő tűnt tova megint — azóta! És az az emberiségben újra ifjú, tüzes szellem lobog, fölfelé küzködő: kutatás, megismerés, a vén világ- valóság újra megragadása, új birtokbavevése, — s először ébred föl minden erejével tudata annak a világnak, amelynek nincs fedő kárpitja, nincs szaka- déka, nincs misztikus kétfélesége.

Nézd a fehér kis templomot odaát a hollófekete ciprusok között. Az: elhangzott idő, ami belenyúlik még napjainkba. A kiskupolájú sárgás tornyocská- ban harang csüng, időtől mohos: szerelemről cseng- bong, amely nem erről a világról való. De nézd csak élesebben.

A kereszt, amely a kupoláról a parttalan csoda- kékségbe mered, hosszú, gyanús hegyben végződik. Villámhárító. Az új idők kettős biztosítéka: a misz- ticizmus keresztje felett az érchegy, amely az ég haragos sugarát megfékezi a fizika, a tudomány viv- mányával. Ám bongjon a vén, megzöldült harang, ha a fekete viharfelhő mint ragadozómadár ráveti magát erre a szabad magaslatra s izzó karmaival megragadja, — a villámhárító erősebb — a mi korunk- nak keresztje ez!

S más beszéd illik ehhez a más korhoz, ha a szerelemről esik szavunk. Kövesd tekinteteddel azt a szép fecske farkot, amint fenséggel bocsátkozik a démutkára. Állatokból, mik alacsonyabbrendűek, mint ez a lebegő pillangó, lettél te, ember, te a modern megismerés szerint való ember. Oly őslé- nyektől ered törzsöd, amelyek még tökéletlenebbek, mint ez a némán, mozdulatlanul az izzó napban fürdő démutka. Groteszk lények, amelyekben sze- mernyi sem volt a te alakodból, mini »te« valának. A tengerparton csúsztak-másztak, midőn még ez a

part puha iszap vala, amely ma beretva éles szikla hátakat alkot, mik ott lent a fokon tajtékká mor- zsolják a kék hullámot. Mindezekkel a lényekkel, mik »te« valának, s mégsem »te«, az idők aeonjai előtt, összefüggsz a szerelem, a nemzés, az örök szülés és létesülés világbíró ereje révén. Ezerszer meg ezerszer, milliószor és milliószor szerettél, és szenvedtél és vérzettéi, keresztrefeszíttettél, meg- hálál te odalent és mégis mindig föltámadál halot- taidból harmadnapon. Xxx, a múltban, saját »én«-ed mindezen »előd-én«-ei mérhetlen láncolatában, amely ma itt, a Capo Verde-n mint természeti szépség éli csöndes nagypéntekjét, ott van minden mély titkod nyitja, amelyek a sors sötét hálójaként bogoznak be téged, fekete pókhálóként, amin könnyeid har- matcsöppjei rezegnek.

S ott van a nyitja szerelmednek is. A fecskefark,

amely ím az ünneplő nap fényétől megittasulva nyugszik az ibolyaszínű virágokon, többet tud neked róla mondani, mint a világ minden időtől mohos harangja. Hadd beszéljek néked róla, s a hozzá hasonlókról. Az új idők jegyében, mely nem vala még más idők jegye eleddig.

De hunyd le még előbb a szemed egy pillanatra.

Hagyd eltűnni ezt az egész ünneplő, csendes képet, a fehér templomocskát a kerttel és a villámhárítóval, a fekete ciprusokat, az ezüstös és kék tengert. Hagyd, hogy minden elsötétüljön és emlékezzél.

Életed két eseményét kell emlékedbe idéznem, átélt, újra visszatérő, újra tovaúszó két eseményt, hogy velejét megértsed annak, amit mondandó vagyok. Két pillanatot, midőn elveszted a szerelemben önnön

»én«-edet. Elveszted a lüktető élet tökéletes boldog- ságában, a halálfélelem legkisebb rezgése nélkül.

Xxxxxxx meghálál mint' »te«, de az életbe halál át. Egyszer mint test. Másszor meg, mint lélek.

Emlékezzél. . .

Szerelmet adtál, szerelmet élveztél az életben. Érzéki szerelmet. Durva képek — vagy legalább olyanok, amiket egyszer durváknak tartottál — ötle- nek fel emlékedben. De csodásan édesek is. Vissza- gondolsz ifjúságod szorongásaira és tévelygéseire. Nyomorult órákra, amelyek álmaid aranyát könyör- telenül porba tiporták, ahogyan aranyos falevelek pocsolyába hullanak. S gondolsz mégis aranyos órákra is, amelyek új emberré varázsoltak, aki fölülhaladta még minden tapasztalatlan álmaidat is. Az igazság óráira az érzéki szerelemben. Amik szentek voltak, mint az igazság minden igazi órája. Midőn hideg fényesség özönlött reád, de mégis mosolygó fény, fény, amely lelkeket kovácsol és az »én« ércét ki- izzasztja a salakból. . . »Én«-ed érzékeiddel bele- sülyedt egy másik »én«-be. Majd megint fölbukkant

— és te újra »te« valál. S ím egy szép napon új valami

támadt, kék gyermekszemek kandikáltak rád, me- lyekben volt valami belőled; titokzatos új életre- kelé“, új ember, aki mégis magábafoglalt valamit belőled... a nagy misztérium.

Emlékezzél. ..

Majd ismét más órák következtek. Megint elvesz- ted magad, de megint másképpen.

Egy másik lényben veszejtetted magad szellem- ben. Lelkeitek egygyé olvadtak. Férfi, nő — itt mindegy vala.

S nem elégedtél meg ezzel az egy emberrel. Ez a szeretet szerte áradt. Emberszeretetté lőn. Tág, szent célok ragadtak túl önnön szűkösségedtől.

»Én«-ed egy melódia hangjává lőn. S most mindez a lélekben folyt le . . .

S a lélekből, amely »én«-ed fölé áradt, új álmok, eszmények, alkotások nőttek nagyra. Új kék egedből ezüst porként özönlöttek a világok. A lelkek össze- fogózása, az élet túlterjedése az egyesen. Mibe gyer- mekeidnek is újra bele kell nőniök, ha az ő szelle- mük fölébredt. Midőn »én«-ük megérett arra, hogy elevenen elsülyedjenek a nagy melódiába.

Avagy életednek nem legnagyobb, legcsodálato- sabb eseményeire emlékezel-e, amidőn erre a két pillanatra emlékezel? Mi hatalom lett úrrá rajtad?

»Én«-ed ragadott belé ebbe a mélyen rejtelmes el- vesztésbe és föltámadásba?

Éhez az emlékhez és éhez a kérdéshez szeretném hozzáfűzni a mondókámat. Annak az alapképe, amit megbeszélendők vagyunk, — mint legmélyebb tapasz- talat — te benned van és szükségünk van rá, hogy meg- értsük egymást. Xxxx, hogy kétszer átélted legyen a damaskusi órát, midőn fényözön árasztott el: annak a megismerése, hogy az, ami a szerelem és szeretet e legmagasabb, legáldottabb perceiben úrrá lesz rajtad: nem bűnbeesés, hanem valami szentnek a közeledése, ami nagyobb náladnál, mély, kék világhullám, mely egykor »én«-edet is fölhozta és most tovasiklott rajtad.

Csak így bilincselhet le a beszédem. Ha közben mindig magadra gondolsz. Mert rólad mesélek. S végezetre minden reád vonatkozik. A szerelemben te is világ vagy. S a szerelem és szeretet világtörté- nelme, amelyből böngészek, ebben az értelemben csak egy fejezete a te történelmednek, ősi emlékezés, amely kikalandozik tér és idő aeonjaiba, kikalan- dozik minden öreg testvéredhez a növény- és állat-

világban, kikalandozik gondolatban, hogy vissza- térjen hozzád a tettre: — ha szeretsz.

Tekints ki megint... egyre mélyebben ereszkedik a déli csönd a kék tengerre ott előttünk. Alig hallik félénk madárcsicsergés az olajfák ezüstjéből. Tompa, szinte a föld méhébe vesző dübörgés: a vasúté, amely alagúton siet át a Capo Verde-n. Egy-egy el-elvesző harang-hang a völgy falvaiból. Amerre szem lát, pillangók raja, álmodozva, szüntelen ringatózva az aranyos rekettye és ibolyaszín démutka fölött. Föl- dön, tengeren a tisztaság szűzi illata lebeg, mintha a teremtés első napját élnők. De már nem hiszünk a teremtésben. Csupán a létesülésben. A létesülésben a természet örök törvényeinek folyása alatt. A szere- lem által való létesülésben. S íme a világ örökös kikeleti nap. Menjünk hát ebből a minket mondha- tatlan édességgel körülvevő kikeletből egy darabon beljebb az örök tavasz stációjába.

* *

Három kép bukkan fel emlékezetemben, amint ennek a tengernek csillogó ezüstkékségébe mered a tekintetem . . . Úgy érzem, mintha benne volna az az egész út, amelyet a szerelem története megtett. Három állomáson át.

S valamíg nem birtokod

Ez: »halj meg« s »légy újra« — Csak szomorú vendég vagy

Itt e sötét földön. Goethe.

Vad nyári este a folyón. Vak hőség borul reád. Villamos cikázás suhan át egy távoli felhőhegyen. A hold haragos-vörös pipacs képében áll a sötétlő vizek felett.

Ekkor üt egy különös szerzet föltámadásának órája. Halkan, kísértetiesen kelnek a habokból piri- nyó, finom kis alakok, — oly finomak és átlátszók, mintha mindegyik csak színtelen fény legkisebb porszeméből lenne szőve.

Először csak néhány röpköd tova, elveszvén a tikkasztó párában, — majd több, sok — utóbb már, mintha a szürke víz egyetlen virággal terhes tavaszi fa volna, amely végtelen hófehér virágszirmot hajt magából a levegőégbe — ezrek, nem: miriádok.

A távoli templom tornyáról, az álmodozó szántó- földek fölött, kilenc óra hallatszik. Mintha az órának varázsereje volna, úgy ragadja mindezeket az apró lényeket az ár nehéz, tömör tükréről föl a szabad, meleg esti levegőbe . . . Ezüstös szárnyacskák ragyog- nak, lengenek gyöngyházfátyolhoz hasonlóan, egy- másba sülyednek, egymásba úsznak, lágy, az erősödő holdfénytől csillogva egybeforrasztott felhővé tolul- nak össze, amely megvilágítja a sötét vizet, mintha Önnönfényét sugározná . . . Egyre tovább terjed ez a felhő, végre az egész folyam szélességében vonul, — a partra, hol az égerfák álmodnak, rengeteg, hold- sugaras pöhöly hull, világító habként lepi el a fekele ágakat. .. hab, amelyből Aphrodité, a szerelem isten- asszonya kél ki.

Mert a vihar órájának mindezek a ragyogó tün- dérei rovarok a kérészek fajtájából. Abban a stádium- ban, amikor a mindeneket boldogító szerelmi mámor- ban, a párzás viharában, amely egész létük koronája, életük végső megdicsőülését üli.

Az ezüstös illatban táncoló bacchánsnők mind- egyike, mint egyén, hosszú munkaidőt élt már át. Mint rút, falánk lárva, két-három évig tenyészett a folyó iszapjában, vagy homokjában; falt, duzzadt, hámlott, s vad, kíméletlen rabló volt, bármily kicsiny volt is alakja, — és a legszívósabb energiával harcolt napról-napra azért, hogy mint egyén fennmaradjon. Elég idő telt belé, hogy a kis, ronda, harapós állat kellő gyakorlatot szerezhetett az élet harcára. Mindig attól a veszélytől, szükségtől fenyegetve, hogy őt magát is megeszik, felfalják, vagy hogy éhen hal: végső erőfeszitéssel mégis keresztültörte magát min- den akadályon és fennmaradt, mint egyén, míg elérte az élet teljességének, gazdagságának fokát, az egyéni kialakulás bizonyos tetőpontját.

S íme, egyszerre, ezen a tikkasztó augusztusi estén,

kilenc óra tájban, szakadás áll be egész lényében, csodásabb, mint a halál, új formában, új elemmé, egészen megváltozott új célra való feltámadás.

Xxxxx utolsó vedlések átváltoztatják a testet az álcaformából, amely a mélyvízi élethez alkalmaz- kodott, azzá a kristálytiszta sylphidalakká, amely most a zavaros ár helyett holdsugárba fürösztve, mint folyékony ezüst sziporkázik a habokon.

A régi testtel együtt eltűnt a régi élet legfelső célja is: a táplálék fölvétele; az új lény gyenge, szárnyas teste már nincs is fölszerelve alkalmas rágószerszám- mal. A rablás, fosztogatás, elnyelés, pusztító harcok évei egyszerre semmivé oszlottak. De ehelyett az

átlátszó tündér testén új szervek támadtak és keltek életre új vágyakkal: a szerelem szervei.

És az életnek — akár hosszúra, akár rövidre van még szabva — új célja van.

Túlterjed az egyénen.

A pehelykönnyű, szárnyas, légies lényeknek ez a holdas illatban felcsillámló felhője már nem remeték hada, miket ott a mélyben csak véletlen látszott egy helyen tartani, de amiknek minden egyes indi- viduuma makacsul a maga útját járta és a maga- választotta celláját megtartotta s a többitől versengve halászta el az eleséget. . . Amint ott a vörös hold mellett a viharfelhőn hullámos rezgéssel vonaglik át a villamosság, úgy hullámzik a lebegő rovarok egész felhőjén át az egyetlen mondhatatlan vágy az után, hogy a maguk egyéniségét egyesítsék, összeolvasz- szák egy másik egyénnel olyan túláradó szerelmi bol- dogságban, amely minden külön egységet és véges- ségét a faj közösségébe és végtelenségébe olvasszon ... Mindnyájan egy párrá akarnak lenni s az akarás e bensősége a remetéket önzetlen társaság boldog fel- hőjévé varázsolja . . . Egyre új meg új fivérek és nő- vérek bukkannak föl a mélység fekete torkából, föl a viharos levegő és holdsugaras átszellemülés pompás világába — s a levegő-égben, a megszámlálhatatlan tömeg szédítő örvényében megragadják egymást a párok és oly nagy boldogságtól megremegve, aminőt csak ez a pirinyó, virágszerűen finom szervezet a legtökéletesebb felszabadulás és harmónia egy-egy pillanatára, csordultig elbír, végzi az új cél nagyszerű aktusát: a párzást.

A vihar harmatát sóvárgó, kihevült földek mellett

újra megszólal a falu tornya: tízet üt. A rovarok szerelmi ostroma most tetőpontjára hág. A folyó szí-

nén a felbukó, eltűnő elfek fehér fényszigeteket képeznek, mik egyre bomlanak, újulnak. A rovar- felhő a parti utakra a legsűrűbb hógomolyagot viharozza. Téged, magános vándor, egy pillanat alatt körülvesz, ellep, úgy hogy csak bajjal tudsz rajta utat törni. Xxxx a csónak eltűnik az eleven fátyol alatt. A hozzávezető lépcsőkön magasra nyüzsögnek, s a sok réteg mind mámorosan röpköd, szívja a leve- gőt, megtalálja egymást és átadja magát a kéj érzet viharos kiváltásának, majd bénító bágyadtságának.

De a fölfelé törekvő mozgáshullámban ím már hullámvölgy is mutatkozik. Egyik pár a másik után befejezte művét. Az üdvösség egy-egy perce — s a kikeletnek vége. S most lefelé kavarog a raj, mint hervadt falomb. A nőstény a megtermékenyített petéket ledobja a folyamba és meghal mint áldozat; mintha a szegény lágy sylphidtestét halálra sebezte volna a boldogság, szerelem és anyaság örömének tulsága ebben az arasznyi percben. De távolabbra, fúvatva a vihar első szellőjétől, a hím is összeesik, a szerelem villámától megölve, mi minden érzékét megszakadásig feszítette, de örökre el is ragadta ebben a viharban s összetörte ezt az egész gyönge életet abban a pillanatban, midőn minden húrja leg- hatalmasabb melódiáját előbb soha el nem ért har- móniával énekelte el.

Első, távoli dörgés. A szél halkan zizzen a part

nádja között. Tizenegy az óra. A tündérek jelenésének vége. A nyugtalanul tovahömpölygő fekete ár fehé holttestek miriádjait szítta föl, úsztatta el, amiből ünnepi lakomát csapnak a mélység kis ezüsthalai. Az utolsó gyenge vándorokat, a halál jegyeseit, majd az eső csapja le. Két óra múltán az egész lakodalmi má- mornak vége, az új lény minden célja csordultig be-

telt, — a halálig betelt. S a bacchánsünnepély soraiban a halál egyik kalászt aratja a másik után, valamíg az utolsó csillámló ezüstport is újra befogadja egy- kori hazája, a vén folyam s magával sodorja a mély- séges éjszakába. Boldog teremtés — mondja egyik régi görög bölcs — oly gyorsan élt, hogy a halálon kívül nem is érhette el más fájdalom, nem szomorít- hatta el idegen szenvedés látása.

Két óra telt el.

De a viharos estének ebben a két órájában a faj élete újra, évekre továbbplántáltatott. A megtermé- kenyített peték — amelyek hangtalanul, ezer szerel- mes holttestéhez hasonlatosan, hullottak a mély- ségbe s mégsem holttestek, hanem a legelevenebb élettel teljesek — ők majd titokzatos fejlődési íolya- matban új álcákká alakulnak. S évek múlva újra következik részükre is a föltámadás, bacchánsi dáridó, a szerelem teljesülése s áldozati halál.

Csak két óra.

De ebben a két órában oly színjáték ismétlődött, melyet évmilliók szemlélnek már

A tiszavirág vénebb, mint te, vénebb, mint az ember. Násztánca a föld történetének végtelenségein lejt fölfelé. Látta már a devoni őskor kék tengerét, mikor még nem voltak olyan hegyek mint ma, nem hömpölygött olyan folyó, aminő ma. Tanuja volt annak az időnek, mikor az eleven szél még íamagas- ságu páfrányok erdejében zúgott, amik ma mint fekete szén melegítik tűzhelyünket. Épp oly fehér, holdfényben felcsillámló fényfelhőben virultak ki ezek a szerelemszomjas tündérek a vizekből a végzet- terhes jura-időszakban, amidőn az ichthyosaurus úszkált és az archaeopterix hüllőmadár csattogtatta

szárnyait a levegőben. És bűbájos földi álma ugyanaz maradt, midőn a jura-korszak pálm? páfránya és araukáriája helyett a folyam fölé a tertiair-korszak fenyőberke borult ágaival, amikből a később boros- tyánná keményedett aranyos gyanta könnyezett, (Ebben a borostyánban ma is láthatod olykor egy ősrégi tiszavirág sylphid alakját.)

S csak ettől a tertiair-időszaktól keltezzük az em- ber kezdetét. De keletkezése minden évezredein át, a vad kőkorszaktól, a mammuth és barlangi medve társaságától kezdve egészen föl a felvirágzó világ- kultúra legmagasabb ünnepi órájáig, szüntelenül ki- sérte a magános folyón, csöndes partokon a tisza- virágnak örökösen egyforma körforgása. Holdas éj- szakán, két óra lefolyása alatt fölrajzott, midőn az ember az Euphrates partján először olvasott a csil- lagokban, amidőn a Nílus partján az élet misztériu- mán töprengett, amidőn az Ilissos-vidékén magasabb, fényes világot teremtett ritmusból és márványból, kárpótlásul a bánat és sötétség jelen világáért.

És mindig ugyanaz maradt a dolog: az egyéneknek

ez a meghalása a fajért, ez az érzéki mámor, arasznyi időre összeszorítva, a céloknak ez a hirtelen, sötét változása.. . Évezredek, évmilliók, mialatt csillag- képek eltolódnak, s a nap vándorlása a világűrben, a planéták magamozgása s a föld pályájának halk, rengeteg időkre elosztott változásai nagy mérföld- mutatókként láthatókká válnak: s ebben a belát- hatatlan időláncban minden két, három évben az a két óra, melybe egy faj sorsa így beledobatik, mint egy játéklabda, s így repül át egyik nemzedékről a másik nemzedékig. Két óra, mialatt az egyén csak- nem halála pillanatában még világtörténetté válik és oly lánc szemévé lesz, amely a teremtés ősidőiből

elsülyedt meseerdők, idegen szörnyetegek, régóta ki- izzott és tovavándorolt csillagok között szüntelenül feljebb és feljebb forog, egészen napjainkig.

A tiszavirág nem gondolkozik. Fölébred, meg- ittasul, üdvözül és meghal.

Ámde te, mindennek az alacsony állatiságnak ma- gános, késői, roppant magasra hágott epigonja ott állsz a parton, s rámereszted szemed a szerelmesek kis, sápadt holttesteire és töprengsz, töprengsz a lakodalmas tánc és halotti tánc rejtélyén ... Mi a szerelem?

Vége!

Más kép! Az édesbús-tragikushoz szegődjék groteszk és durva. De ugyanolyan melódiájú. Hallod a szél füttyét, vizek csobogását? Norvégia. Csípős tengeri levegő fuvall, sósillatú, haltól szagos. A hul- lámok szétporzanak a gránitparton. Imitt már akkor óriás szikla meredezett, midőn Európa többi része még koráll-szigettenger volt, minek vizé- ben jura-sárkányok úszkáltak. Innen csúszott le később a jégkorszak borzasztó gleccsertorlasza rá a haldokló, kipusztuló, megfagyó Észak-Németországra. Nagy, fenyegető, titokzatos, bűbájos kastélya ez a föld történetének, míg a vikingek sárkányos hajói nem rontottak rá, innen a roppant földi vizek isme- retlen habsivatagán át Izland vörösen lángoló vul- kánjaira, az iooo. évi mesés Amerika zöld szőlő- tőkéire ...

Kísértetek szaga! A földre esőfelhők nehezedtek.

A tenger felé néző szirteket még kemény, fakó fény világítja. Égen, vizén van valami, mintha megfog- hatatlan csoda közelednék a nyílt tengerről. A bolygó hollandus, a monda szülötte, szurokfekete hajón,

kétikőszínű szemhatáron. A hajósrnese sátánkeze, amely óriás vörös karmait a habtarajok fölé nyúj- togatja. Tengeri madarak szorongva vijjognak.

Kísértetek szaga. Mi minden nem úszott már éppen ezen a parton az emberiséghez — valójában, s álmá- ban. Itt ismerte meg közelebbről a bálnát, a szabad tenger roppant emlősét. Ide szövődött a krák legen- dája, amely szigetként bukkant föl a mélységből és újra lebukva a legnagyobb hajót is magával sodorta a végveszedelembe roppant pókkarjaival — a legenda, amelyet végre megmagyaráztak a tenger torkában lakó gigantikus tinhalakkal S itt rémlett újra meg újra a tengeri kígyó, hullámzó sörényével, végtelen, csavarodó testével, minek gyűrűi felforralják a fjordok zöld vizeit — ez a titok, amely oly ősz és vén, mint maguk a tengerjáró népek s még sincs felderitve. A tenger feneketlen mélységeiben, ott, ahol a sziklás partból kissé beljebb a fenék hirtelen borzasztó völgygyé esik, mintha az óceán mélyebb, a föld bel- sejéhez közelebb eső másik óceánhoz sülyedne, ott lakozik a gyökérhajú csillag — tollas koronával kar- csú, mélyre gyökerező szárán, a tarka korállfenék mesés liliomjához hasonlóan, pedig állat ő, idegen, korszerűtlen, magános utolsó vándora a krétakorszak kék, bűbájos tengerének, miben óriási tengeri liliomok csillogó pálmaerdőként ringottak a mélyben és búvó- helyül szolgáltak utálatos hüllőknek, mint ma India dzsungeljei a királytigrisnek.

Talán e mesés szörnyek egyike közeledik-e újra a

parthoz?

Alkonyati hideg színek ereszkednek a tengerre. lm azonban, magából a vízből mágikus fény izzik elő, a mély tükörből a vén gránitpart felé közeledve. A fé- nyesség felszűrődik a levegőbe, s látni, mint közeledik

ezüstös színeivel magasan a párák között. Eképpen

— ámbár sokkal hatalmasabban — látja a sarki utazó már messziről, mint égi jéglátomást az elő- nyomuló kristályos jégtömegeket, amelyek útját fogják állani; mint hírnökeit a sivatagnak, amely a földgömb megdermedt sarkát körülveszi, mikéntha a szabad planétaterek örök, megsemmisítő siri hidege ott torkollanék be abba a roppant, zúgó, hő közép- pontú gömbbe, amely annyi életteherrel megrakva kering a nap körül. Ámde ez időtájt nem közeleg jég. Mert a fény sokfejű élő lény ezüstös csilláma, amely egyre közelebb tolja magát.

Nem magában jő, nem egyetlen tengeri szörny. Megszámlálhatatlan nyüzsgő rajba szorulva az állatok nagy, ezüstös szigete hömpölyög felénk.

Hering közeledik, millió mint egy.

A ködöt bevilágító fény tükrözése annak a szám- talan, csillogó testnek, mit az ár a víz felületére hajt, sőt kihajt a habokból, míg az egész itt-ott úgy dom- borul, mint egy óriás teknősbéka, melynek fényes háta visszasugározza a holdvilágot. De még a leg- mesésebb óriás állatok őskorában sem élt ilyen nagy teknős, mert az élő halak szigete hosszában, széles- ségében van egy-egy mérföld. Fehér sirályok raj- zanak fölötte, mintha azt hinnék, hogy az uszósziget a világtenger magános szirtje, minők a lármás ten- geri madarak miriádjainak szolgálnak tanyául. Majd itt, majd ott villámlik fel egy-egy egész test, mintha haloványkék lángok csapkodnának ki a felizgatott, forró-zúgó elemből, mintha a sziget vulkanikus ráhgásokkal akarna kisülni.

Mintha gigászi kéz feszített volna hálót a szabad óceán gyomrán át, s lassan-lassan evezne a hálóval a szárazföld felé, folyton összébb nyomván a halaktól

nyüzsgő térséget, míg az összeszorított elem már nem bírja a tömeget és a raj föltorlódik a part felé, mint az eleven, rángatózó anyag óriás piramisa, míg közben a feneketlen mélység folyton változó torz formá- kat ölt.

Ez a gigász a szerelem.

Az egyes hering úgy vész el a világtengerben, mint a napfény árjában egy porszemecske. Az emberi kutatás alig tudta mindmáig megállapítani, hogy tulajdonképpen hol rejtőzik élete csöndes szakaiban, vájjon tenger alatti völgyek mélységeiben, avagy

— ami valószínűbb — csekélyebb mélységben, de a legszabadabb, a szárazföldtől távoleső tengerben.

Most egyszerre, mintha a vén próféta látomásának harsonaszózata hallanék, amely a völgyben összegyüjté a csontokat. A magános, elszórt lényeket velőkig remegteti meg a rejtelmes vágy a szűk tér után, szirtközök sekély feneke után, ahol sokan kéjesen egymásra tolulhatnak. Legkoraibb ifjúságunk emlék- képei újulnak föl bennük. A parton, szűk téren szü- lettek megannyian egykoron, mielőtt meglelték a nyílt óceánt. Ki sejthetné, mily szabatosan meghatá- rozott hely megfogható alakjává élesedik ez az elhal- ványodott kép az egész organizmusnak hirtelen, mély izgalmában! Csak annyi bizonyos, hogy most teljes változás áll be minden életszokásban. A hering a part felé nyomul. Csakhamar csapatok verődnek össze, elválaszthatatlanul, mert közös a céljuk. Raj szegődik rajhoz. Végtelen, vaksötét, tudattalan úszás, egy oldal felé tartás ez, szédítő, ha az ember kifesti magának a mérhetetlen világtengert, amelyből a szerelem ily tömeggé szűri össze az elszórt, egyes állatokat. Végre elsekélyesedik a víz, itt van part, mely után sóvárog- tak. Minden sugár egy pontra törekszik most... és a

sötét vizekből kisugárzik a milliók ezüstös szigete, amely fényét egészen a ködfelhőkig veti.

De a tömérdek haltömeg megtorlódik. A szűk tolongás nagy hirtelen kiváltja az egész visszatartott szerelmi kéjt, oly alakban, amelyben épugy, mint az egész tömeges rohamban, van valami gigantikus. A sós árba a hímek ondójának sűrű felhői ömlenek, oly hatalmas felhői, hogy az óceán vize messzire zavaros lesz tőle, s a kéjesen izgatott halak egész ezüstös szigete benne fürdik, benne úszik.

Ám a legmagasabb érzés kiváltásának ugyanez a villáma cikkázik végig egyidejűleg a nőstényen is,

— a fehér ondófelhőkbe millió és millió hirtelen ki- vetett xxxx xxxxxx. Ezekre a petékre a szabad ondó, mint az életnek aranyos forrása hat; miközben körül- veszi, átfogja, valósággal beleiszsza magát: minden petesejtbe pirinyó ondósejt nyomul, összeolvad vele, és beteljesíti azzá a tulajdonképpen újonnanalkotó erővé, amely új lényt virágoztat ki magából.

Páratlan színjáték.

A nemzés egyetemes aktussá szélesedett, amelynek rángásai, vad magömlései az óceánt megdagasztják, szinte felforralják. Minden egyén közösen úszik milliók életárjában s ajándékot ad és fogad az élet- nek ebben a közös forrásában.

Xxxxxx kor ezenképpen festé ki magának egykoron a teremtést: hogy egy isten ereje ihletett órában minden élő tömérdek magját önté az óceán holt pusztaságába. Felhők hegyeiből veté ki Brahma az aranytojást, amely istenben megfoganva, az élet szín- ittas fátyolát szüle ...

De nincs költői fantázia, ami csak sejthetné az ilyen aktus groteszk, durva grandiozitásának egész teljes-

ségét, aminővé a természet a valóságban ezt a hal- orgiát teszi.

Xxxxxxxxx, komikus és borzalmas momentumok folynak benne össze.

A szerelemtől őrjöngő halaknak ezüstös gomolya- gára, amelyeknek ereje felhőszakadás módjára szün- telen áradatban özönlik, a szikrázó, vonagló testek millióira, a kéjesen mozgó uszonyokra és a nagy, moz- dulatlan, mintegy vágyban, szorongásban megmere- vült szemekre Egyiptom minden csapása nehezedik. ök, akik egyenkint oly pehelykönnyűen siklottak a mélységbe, mint elemük valóságos kötéltáncosai, íme mint sűrűn összeszorult, a szerelem viharában egybeláncolt tömeg, úgyszólván védtelenek minden veszedelemmel szemben. S a veszedelem már itt is van. Vad rablók raja közéig a nagy, szerelmes sziget- hez, már messziről csábítva a fényességtől, amely magaégő lakodalmi fáklyához hasonlatosan izzik a ködben.

A nászt ülőknek ez a mérföldes gomolyaga nekik

semmi más, mint eleven hús roppant, igen kívánatos éléskamrája. Tompa, messzire hangzó robajjal több méter magas gőzszökőkút forr föl a vizekből, mintha gejzerek forranának a rejtett víztorokban: a gigászi finnval jő, harminc méter hosszú kolosszus. Ez csak úgy gépiesen csapja föl feneketlen torkát és a vadul betoluló víz száz meg száz szerelemtől lángoló heringet ragad belé magával, miket azután a vaskos, roppant nyelv lassan szétmorzsol a kemény szájpadláson, amíg csak alkalmasakká nem válnak a lenyelésre. A finnvalt kisebb tengeri emlősök követik, vidám delfinek és rozmárok, majd a valódi halak éppoly falánk serege, tőkehal, kabeljau, tengeri csukák s cetek is, amelyeknek borzasztó fogazata a puha

heringet vajjá őrli. Fentről pedig, az alkonyat ködös felhőiből gyilkos sirályok szárnyas raja csap alá, alkák és lummák, szüntelenül ostromot intéznek ellenük, s éles csőrükkel az eleven ezüstös pajzs egyik darabját a másik után tépdesik ki, mint mohó kincs- keresők egy váratlanul föltárt érc erének darabját.

S most végre a legveszedelmesebb vadász: az ember is föllép. Xxxxxx csónak után evez a ködben: rajta heringhalászok hálókkal. Keményen belevág- nak a legsűrűbb nászrajba. A csónakot beszorítja, egy-egy percre kiemeli a tengerből a milliárd hal ereje, egy-egy a halak tömegébe vert lapátot elragad és egy ideig égnek állva visz magával a tömör massza. A hálók csomóit vastag, ragadós nyálka vonja be a szabadon úszkáló ondó tengere. Rögtön utána csaknem leszakad a háló, a halak testétől. De hiába- való a védtelen teremtések minden erőlködése, hogy csupán milliónyi számukkal fegyverezzék le ellen- felüket. A halászok közvetlenül a víz színéről lapá- tokkal vetik csónakukba a kéjes mámorban úszó heringeket. Azután egész rajrészeket zárnak el hálók a keskeny fjordokban. Hekatombák hullanak ott a biztos halál torkába.

Minden oldalról szétmorzsolva, az ezüstsziget

végre letűnik. Millió, szerelemnek örvendő indivi- duumra rácsapott az utolsó ítélet. Ám a nagy, rej- télyes cél beteljesedett. A megtermékenyített peték- ből, amelyekkel egyik támadó sem törődött, pirinyó, új halacskák serege fog életre kelni. Majd a maguk idejében ők is elő vándorolnak a partról a nyílt ten- gerre. Mígnem őket is, a megérteket elfogja a nagyra- növő vágy. A vágy, ami a parthoz hajtja őket, sze- relembe, áldozati halálba. S akkor új ezüstragyogású szerelmes sziget emelkedik fel a fekete vizekből.

A halaknak ez a nászmenete is időtlen idők óta ismétlődik már. A hal is sokkal, sokkal régibb, mint az ember. Xxxxx szemében az ősvilág tekintete tük- röződik, amely ezt a tarka földi kertet még emberek nélkül látta vala. Mi több: előbb kellett lennie a hal- nak, hogy az ember kifejlődhessék. Évmillióknak előtte az ember: hal, letűnt idők ősi hala, amelyben csak diszpozíciója rejlett annak, hogy egykoron em- berré legyen.

Szerelmes vágyódásban talál ma férfi és nő egy- másra a XX. század fényességében, tizenkilenc év- százzal a nagy reformátor születése után, aki mögött az emberiség történetének óriás mélységei feküsznek, vissza egészen az első kezdetek vérpárás ködéig. A beteljesült szerelem e percének forró borzongásai közt fogantatik a nő ménében a gyermek. S a sok évszáz után, ami az első ember és a ma között eltelt, az emberi szellemnek oly sok változása után, a kul- túra derengő sejtésétől kezdve annak ragyogó be- teljesedéséig: a terhes nő méhében a most csirázó embrión nagy, jelentős misztérium jelentkezik. Az érő csira, mielőtt emberré lesz, még egyszer halalakot ölt. Az anya sötét méhében, hol se föld, se tenger, a pirinyó, gyenge bimbócskán, az eljövendő új em- berke nyakán mutatkoznak a kopoltyúnyílások, amelyekre a halnak van szüksége, hogy a vízből művészi módon kiválás hozza a tápláló oxigént. S akis tagok kerekded uszony alakban jelentkeznek. Mint egy ködpárában még egyszer felrezeg az ősi hal képe

— az ősi halé, amely lealkonyodott korok szürkesé-

gében magasabb lényeknek adott életet, oly lények- nek, amelyeknek szüntelenül feljebb kell majd hág- niok, valamíg végezetre koronájából felsőbb világ- ként kilángol az ember — az ember, aki a föld krea-

túráinak minden örömét, minden bánatát hordozza a vállán.

Ezenképpen ez a vad, groteszk kép is a legbensőb- ben kapcsolódik veled.

Itt állsz, te késői álmodozó, a gránitsziklán és megint töprengsz, töprengsz. A vadul tolongó halak forgatagából ugyanaz a kérdés vetődik fel. Minek mindez? Mi a szerelem?

Valamint az Úr így szólott Jóbhoz egykoron:

»övezd lágyékodat férfimódjára; kérdezlek, felelj nékem!« Azonképpen szólsz te a szerelemhez e kísér- teties megnyilatkozás alatt.

Felelet! A tenger, az ősrégi ősz tenger, mibe világok hanyatlottak már, örvénylik és morajlik és ismét elnyeli az ő szerelemittas halainak millióit. És hallgat.

Magasabbra!

Még sokkal magasabbra kell lépned. Hogy meg- sejthessed, mi mindent vagyok néked mondandó. Mi volt a cél s mi lett a vég. övezd lágyékodat; vezetlek.

Íme, harmadik kép.

Halkan és fölségesen kél ki minden földi dolog koronázó lángjából.

Az emberiség egyik csöndes szentélyébe pillantasz, amelyet egy világóra eleven fényessége ragyog be. Egyike amaz óráknak, amelyben az egyes ember- nek sikerült valami szertelent elérni: a küzdő em- beriség, hosszú évszázadainak lelkét magában éreznie.

A magas ablak kristályos üvegén át derűs őszi nap mély aranyfénye szűrődik — finom hullámban olvad, mint egy gloriola Xxxxxx xxxxxxx Madonnája fölött.

A »szentély« szó gyönge. Olyan gondolatkörből ered, amely a legfenségesebbet csak mint a valóság tarka világába szakadt repedést tudta fölfogni — s az a repedés parttalan feketeségbe vezette a szemet, amely sebesre nézte magát, keresvén, keresvén, hogy egy földöntúli kinyilatkoztatás kísértetiesen sápadt csillagait fölfedezze.

A renaissance nagy mesterei azonban nem fes- tettek repedéseket. Amidőn Xxxxxx a szerető isten- anyát a gyermek Xxxxxxxx abban az egyéni alakban megteremtette, ahogyan ma is előttünk van, min- dent beletett, amit csak az emberiség eladdig a sze- relemről tapasztalt.

Mindent, ami az állatiságból átszármazott reánk. De mindazt is, ami az évezredek alatt tulvitt az állatiságon. A valóban nagy művész erejével mind- ezt egyetlen momentumba öntötte. Ám ebben szám- talan nemzedék földi bucsuj árasa is benne van. E búcsú- járás élén zászlókként lengenek a népek és nemzetek, a kultúra nagy színterei, az eszmék nevei. Ennek a gyermeknek csodás szemei nem lyukak — nem meredeznek a valóságból az örök sötétbe. De van ben- nük valami, mintha mérhetetlen terekről és órákról álmodoznának, — az emberiség visszaemlékező álmá- nak darabja ez, melyet a művész ereje egy pillanatra egyénivé bűvölt.

Alakja lényegében ez a madonna: asszony. Való-

színű, hogy Xxxxxx közelében voltak alakok, akik egészen hasonlítottak reá, akikre a néző mint eleven földi modellre ráismert volna. Ezek a szoros kapcso- latok elvesztek — amidőn elhamvadt az élete szik- rája a Xxxxxxxxx nevezett emberi egyénnek, akinek koponyája a római Pantheon öreg pogány isten- rotundjában nyugszik; egyszersmind mindaz a túl-

xxxxxxx személyes dolog, — talán erős, vad, szere- lemtől lihegő lányok árnyéka is, akik az aszkéta hívőt megzavarhatták madonna-imádatában — átbűvöl- tetett a nagy, nagy feledésbe, oly sok más rózsakoszo- rus emberi szeretettel, amely a tiszavirág kétórás sorsát a magáéval rokonnak érezte . . . Ám minden személyes viszonylattól tisztán megmarad a nő.

Az ember a nemek kétféleségébe szakasztva jelent- kezik a földön. Férfi és nő. Ezt nem a gorillától Rafae- lig terjedő nagy lépcső során küzdötte ki, hanem egyáltalában ezzel kezdődött a magasabbrendű szerves fejlődés. Az állatvilágban éppúgy, mint a növényvilágban.

Mély természeti szükségnek kellett erre vezetnie, amiről később beszélek néked. A legalacsonyabb rendű egysejtű állaton és növényen tul lévő lény oszlás útján szaporodik — minden része új egyénné válik. Ámde ezt az egyszerű módszert a szervezetek feljebb-fejlődésük során elhagyják — elhagyta már az ősi időkben a legtöbb növény, a legtöbb állat. Ha az indiai mondának igaza volna, s az első ember az Isten aranyos szemének forró csókjától a szent Ganges rózsaszínű lótuszvirágából nyílt volna ki: ettől a virágtól már a kétneműséget kell vala örö- kölnie. Igaz, hogy a vízirózsa mindkét nemi szervét még egy testben egyesíti. Ámde a nőstény-szerv csak egy más virágkehely hímporától terméke- nyül meg, úgy hogy a valódi nemzésnek már itt is kettős életre, két külön egyén erejére van szük- sége.

Valójában azonban az ember nem a növény gyer- meke, bármily szépen hangozzék is a legenda. Az állatból nőtt ki. A kettős nemi szerelem amaz egyszerű alakját is, amelynek példáját a lótuszvirág adja, a

magasabb állatfajok már korán elhagyták — így pl. a gerincesek közt már a halak — a hímmé és nős- ténynyé való teljes elkülönülés érdekében, amikor minden egyén csak az egyik nemet, a maga nemét testesíti meg hím vagy nőstény szervével, férfias vagy nőies érzésvilágával. A haltól fölfelé nincs többé visszaesés ettől a szilárd alapelvtől. Az amphibiumok a haltól örökölték, a hüllők az amphibiumoktól, az emlősök a hüllőktől. Az emlősök fölmenő láncolatában a majom adta tovább kettős nemét az embernek.

Az ember mint férfi és nő lép be a világtörténetbe. Miként a lótuszvirágtól lett ember, úgy az Éva meg- teremtetése előtti Xxxx is csak szép költemény — az igazi vad ősembert, aki mammutra, barlangi med- vére, óriás lajhárra vadászott, búvóhelyében, bar- langjában vagy homokodújában már az első naptól kezdve vad ősasszony karolta át.

A legmagasabb női szimbólum, amint őt Xxxxxx meg- festette, gyermeket tart a karján. Nem okvetlenül szükséges, hogy a mester által adott tisztán emberi, csak a legtökéletesebb eszményig emelt forma mind- járt a vallási misztériumot juttassa eszedbe, amely- lyel a keresztény dogma, fejlődése bizonyos hullám- vonalánál, éppen ennek a gyermeknek — mint a gyer- mek Jézusnak — születését körülvette, az általános emberiből teljesen kiemelte. Az egyszerű néző, akit ezek a problémák nem érintenek, csupán az anyát látja, persze csodásan megdicsőítve, S »a szeplőtlen fogantatás« ama titka csak arra volt jó, hogy lehetővé tegye a festőnek, hogy az anya, a tökéletes nő típu- sába halkan, csaknem észrevétlenül, diszkrét módon belevegyíthesse az érintetlen szűziesség legfinomabb varázsát. A kép Xxxxxxx, mint emberi nő ezáltal gaz- dagabbá válik, mint egy közönséges anya ebben

az egyetlen alakban a momentumok egész sora össz- pontosul: a nőnek, mint egyénnek egész törtérete. A hízelegve simuló lenge kék köntösön át sejti a szem a testet, amely ezt a gyermeket hordozá. A piros fűzőt fedő fehér kendő szemérmesen eltakarja a keblet, amely az első táplálékot adta néki. Az anya és gyer- mek legbensőbb kapcsolatának e jelenségei tisztán emberileg véve, nem utalnak földöntúli csodákra, hanem mindenekelőtt magán az emberen és törtene- tén belül, éppagy, mint a kettős neműség, olyasvala- mire utalnak, amin túl van. Visszautalnak az állati- ságba, amelyből eredt. Csakhogy most már sokkal közelebb fekszik a kezdőállomás. Mit tud a lótusz- virág ezekről az eseményekről: gyümölcse tovarepül a vizeken, megkeresi a helyét és mint idegen növény burjánzik föl. Mit tudna róluk a tiszavirág, hisz majd- nem abban a percben hal meg, amelyben anyává lőn... Csak a legmagasabbra fejlődött gerincesek sietnek következetesen a határozott cél felé. A Madonna ra- gyogó színeitől tekinteted messze elvándorol. Ott rejtőzik a csőrös állat, minden emlős legalacsonyabb- rendü fajtája, amely ma is példája még a lege'ső emlősöknek. A csőrös állat még tojásokat rak, mint hüllő; az a végtelenül benső kapcsolat, amely a gyer- meket az anyaméhben az anyai szervezethez fűzi, nála még teljesen hiányzik. Ámde ezeknek a csőrös állatoknak két megmaradt fajtája közül az egyik már lágy bőrzsacskóban testén, magával hordja a tojást. S ha végre kikölti kölykét, az az anyatest egy mirigyén tejet szopdos. Ez az emberi értelemben vett anya prototípusa. Innen különböző formák vezetnek fölfelé: vannak emlősök, melyek már egyáltalában nem raknak tojást, hanem magzatukat az anyatest- ben hordozzák és azt sokáig a közös vérkeringés

révén táplálják, amely az anya ereiből, mint az élet szent forrása folydogál még meg nem szült magzata ereibe, míg végre megszülvén az érett kölyköt, azt szabályosan kifejlett emlőkön táplálják. Ereszt is a majom az, amely a szokást kész formában hagyta örökségül az emberre.

És mégis: gondolatod, amely a sixtusi Madonna fénylő nagyszerűségétől lesülyedt a csőrös állathoz s most ismét fölért az emberhez, ím, mintha szét- tépné azt a nagy fátyolt, amely eleddig az embert és állatot az őskor fakó képeiben egybefogta.

Az anya fogalma, amely az állatról származott át reánk, a démoni alakok egész láncától, a groteszk csőrös állattól föl az orangutánig és gorilláig: íme, egészen új fényességgel ragyog föl, midőn az ember történetébe lép. A természetnek az a fényessége, amely kultúrává nemesülve jelentkezik. A természet aeonjait az emberi kultúra fejlődésének évezredei követik.

Most már az, ami az állatból eredt, nem származ- tatik át egyszerűen mint örökkön egyforma állati örökség.

Xxxxxx Xxxxxxxxx, ezzel a testtel, a gyermekkel, amely az anyjára utal, — ő egyszersmind mint a szellem szabad szülötte mintegy magasabb, fensőbb világban lebeg.

Éppúgy fejlődött föl az ember történetében, mint egyre jobban felszabadult fényes tünemény a szere- lem, amelytől egyre mélyebbre sülyedt a levetkőzött állatiság, a levetkőzött állatiság súlya.

Az ember emberré lőn.

Persze magában, állatiságán, mint durva gránit- talapzaton, a dolognak egy magasabb emelete épült föl.

S az épület, ím, mint márványtemplom magaslik, s hófehérsége megdicsőült kék égbe tör.

Nincs kép, mely ezt a hasonlóságot kellőképpen ki- fejezné. A természeti formák gazdagságából, a min- denség távoli, zöldesen csillámló ködfoltjától a földi gránithegy haragosan sárga moháig az embernek csak egyetlen formáját ismerjük. Hogy valamely más, hozzánk fehér vagy veres színben ragyogó planétán épült-e fel az azonos erők hatása alatt hasonló valami: erről hallgat tudásunk — alig hogy a sejtés mer erre kalandozni. Tudatlanságunk mint végtelen kopár sivatag húzódik földi planétánk körül mindenfelé a csillagterekbe és oly magánosságot teremt számunkra, amely minden egyebet, mint földi hasonlítást kizár. Ámde szemünk előtt van legalább az, mint változtatta át a fogalmakat ez a páratlan, össze nem hasonlítható emberiség az ő planétáján. A sze- relem fogalmát is.

Kinőtt magából, önmaga fölé. Mint ez a

Madonna szimbolikusan kifejezni megkísérli, úgy áll előttünk a legfelsőbb fokon, oly nagyságban, amely- hez az állati szerelem valahogyan úgy viszonylik, mint az az egyszerű vacok, amelyet a vöröshaju orangutáng Borneo csalitjaiban ágakból készít magá- nak, Phidias Parthenonjához, vagy Xxxxxx Xxxxxx Xxxxx-kupolájához, amelynek ragyogó égszínkékjében nemcsak mulandó egyének testei, hanem, elválasztva, mintegy magasabb életre, évezredek eszméi is lakoznak.

Az emberiség Prometheus-kohójában, amely az öröklött sötét ércet a szellem tüzében új életre olvasz- totta, az eredeti nemi szerelem vad mohósága és párzó ösztöne magasabbrendű, új, átszellemült, mindent átölelő erővé és vágygyá lőn.

A kényszer, amely a nemeket egymáshoz hajtotta, amely az egyént elenyésztette a fajban, végtelen fokozatok útján vágygyá és erővé nőtt, hogy min- denek egyesüljenek az ideális szeretet alapján.

Az egyesült nemi egyedek végtelen boldogsága, teljes megfeledkezésük a világról, fájdalomról, halál- ról, összeolvadt azzal a sóvárgással, hogy az egész világban harmóniát találjon és a mindenségben az emberen és szeretetén túl, föl a fényességhez vezető világrendet leljen.

És a nemzés mellé, amely egyre új eleven lényeket teremtett a régi értelemben, odaszegődött; a har- mónia e vágyától acélozva, az a képesség, hogy az ember maga különleges átszellemült harmonikus alko- tásokat tud teremteni: az ember erővel, színnel, ritmikus szóval, tisztult hanggal a vén természet közepette új, átszellemült, saját természetet formált magának.

A szeretet emberi szeretetté lőn.

Hajtóereje lett a vallásos áhítatnak. Művészet lett.

Minderről beszél néked a Madonna is. A gyermek, amely ennek a nőnek szép keblére simul, már nem pusztán emberi gyermek többé, mit két szerelmes ember ölelkezése teremtett a természet ősi törvényei szerint, amely a hal és a tiszavirág nemzésén is ural- kodik, hanem egyszersmind az emberszeretet jelképe is. És hogy a gyermek már nem »pusztán emberi gyer- meke* ez azt mutatja, hogy a szerelem már elvált eredeti törzséről, magasabb létre szabadult. A tenger feneke rejteget alacsonyabb rendű állatokat, amelyek tojásából odanőtt polyp keletkezik; az érettség meg- határozott fokán azonban koronája hirtelen leválik és szabadon, gyönyörű testtel — mely búzavirágkék üvegharanghoz hasonlatos — éjente aranyos csillag-

ként a maga fényétől világítva úszik ki az óceán nyílt tükrére. így van ez a szerelemnél is. Mintha itt is, ifjú, éretlen gyökérstádium tépetnék szét békótlan, hasonlíthatatlanul gazdagabb vándorlás érdekében. A szerelem vándorol, elvándorol mint szellemi érték minden ország és nép közé, az egész »emberiség« közé. Az egyszerű nemi kötelék helyett minden emberi egyénnek közös munkára, közös segítségre, közös boldogságra való társadalmi kapcsolata az, amire törekszik.

Amidőn ezt a gyermeket teremtette, ezekkel a nagy ragyogó szemekkel, aminőkkel még nem dicse- kedhetett gyermek s amelyek csak úgy lehetségesek, ha szimbolikusan úgy tekintjük, hogy ebből a gyer- meki tekintetből az egész emberiség ébredő szeme óriási bimbóként nyiladozik a néző felé: amidőn ezt teremtette, Xxxxxx az ember földi történetének egé- szen határozott eseményére gondolt. Szeme vissza- révedezett másfélezreddel, A földközi tenger leg- keletibb zugolyán nyugodott, ott, ahol kicsiny, kes- keny földrész terül el a tenger és a sivatag között. Az a tenger ez, amelyen át egykor a phöniciaiak kutura-aranyát szállították Nyugatra. Az a sivatag ez, amelynek fehér homokján át, onnan Keletről bukkantak föl az ismeretlenségből, mint valami szellemjelenések, minden hagyomány küszöbén az első kultúrnépek.

S ezen a földön, csillogó kék tó fölött, zöldhalmos

pálmaligetet talált a szeme. Ezen a halmon egy magános gondolkozó szíve mélyéből hirdette a szorongó tömeg előtt az emberszeretet ébredésének evangéliumát.

Azóta életre kelt az Ige a világban s halhatatlanná lőn. Fogalma persze már régi volt. Nem egy óra, nem így emberajak szülötte vala. A világ méhe már leg-

alább ezer évvel Xxxxxxxx előtt viselős volt ezzel az eszmével. Csakhogy most egyszerre föllángolt a tüze és tovaterjedt a népek fölött, mintha egyike volna a Baku-vidéki úgynevezett öröktűz rejtélyes földigáz- forrásainak, amelyek, lehet, évezredeken át kelnek a földből, míg egy ember keze, talán egy gyermek keze, szikrát vet belé sima kis pislogó láng ismét évezredes tűzzé szítódik . . .

Annak a kornak az Ige, ama pillanat gyujtószik- rája, amely a sötétből ezt a páratlan fénykévét csalta ki, oly szertelen nagynak tetszett, hogy azt hitte, az egész föld is kicsiny annak. Azt hitte, hogy a dolgok természetes folyásán rés támadt. Az emberszeretet villáma — így mondták — más, eleddig ismeretlen vilgából, minden földi dolgon túl, az emberiség min- den adott fejlődésén túl levő sötét felhőből cikázott ki. E félelmetes jelenség borzongása közben a szeretet birodalma kettévált. Az emberszeretetnek ezentúl nincs köze a nemi szerelemhez — úgy vélték. Nem lehet bimbó, hanem meteor, amely idegenül, sőt pusztitólag hullott a szerelem földi veteményei közé.

Ez a magyarázat Xxxxxx napjaiban még majdnem

mindenható volt. Ma már csak a hagyományban van ereje. Mert mi a valóság, a természetes fejlődés csodáit elég nagyoknak tudjuk, hogy teljesen magukba foglaljanak még egy olyan óriási momentumot is, aminő az emberszeretet igéjének hirdetése vala. Nincs már szükség különös csodákra. A legfenségesebb magasztosság minden áhítata borzong át lelkűnkön éppen akkor, amidőn tekintetünk ebben is törvény- szerű, az emberiség fejlődésében szükséges létesülést keres.

Sőt a kép csak most nő oly óriásira, hogy a szem beleszédül. Belemered; mint egy tölcsérbe, amelyben

a szétomlott, legyőzött, túlhaladott egyének árnyai lehanyatlott eszmék elhervadt lombjaihoz hasonlóan fel és alá lebegnek, mint Xxxxxxx alvilágának sivító, denevérszerű árnyékai. Eszünkbe se jut, hogy szaka- dék tátongana szeretet és szeretet közt. A nemi szere- lem egész kolosszális, vad alapépítménye — föl az állattól, haltól, tiszavirágtól — és az emberszeretet nagy emberi alkotása szükséges, hogy szerves legyen. A nemi szerelemben a vad, magános, az eleségért való harcra tüzelt egyéneknek meg kellett szelídülniök, egymásra kellett találniok mint férj és nő, mint anya és gyermek, mint vérrokon nemzetség. Ebből nőttek ki a társadalmi kapcsolatok. Már az állatvilágban. És megingathatlanul szilárdan, utóbb az embervilág- ban. De évezredeken, hosszú évezredeken kellett őket újra meg újra egymáshoz kapcsolniuk a vérnek, a meleg vérnek, amelyet a nemi szervek melengettek és bugyogtattak föl.

Azután lassan, egészen lassan mindez szellemivé fejlődött.

Hogyan lőn a vér szellemmé: ez az emberiség nagy, elhatározó titkos története.

S ez az emberszeretet története is.

A reális vérrokonságból mint első félénk virágocska, mit halaványnyá tesz még a téli nap, ütötte föl fejét a lelki törzsegység ideális fogalma, a törzshöz tartozó egyénnek szentsége és sérthetetlensége minden nemi vágyon túl is.

De még óriás lépés volt addig, hogy ezt a fogalmat átvigyék egy közvetlenül nem vérrokon nemzetségre is. Egy egész népre, amelynek vére legfeljebb a mythi- kai őskorban folyt egybe valóban egy érütéssé. De a szellemi fogalom magával ragadott. S megteremtvén

»a nép« fogalmát, hidat vert a népen túl is minden kultúrember, s végül minden ember közössége felé.

Tekinteted, amely a fejlődésnek ebbe a forrongó örvényébe mered, hirtelen villám ragadja fölfelé.

Azt hitted, hogy az örvény szélén állsz s csak lefelé nézel. S íme magad is közepében vagy. Ahogyan alat- tad végtelen mélységben kavarognak az árnyak, úgy kavarognak fölötted is a jövő sejtelmében a fényes alakok, egyre távolabb, párafátyolba veszve.

Midőn az emberszeretet igéje ott a pálmás halmon, a csillogó tó partján testté lőn, ez az ige nemcsak a múlt mérhetetlen rejtett munkáját fogta egybe arany- karika módjára: hanem azt is aranypénzzé verte már, amit csak jövendő századok munkája volt igazsággá alakítandó. Ebben a szóban: »emberszeretet«, meg- volt már a legmélyebb értelme annak, amit ma a leg- merészebb jövő szociális eszményeképen lelkünkben táplálunk.

A szociális eszmény. Hogy gőzölög, vérzik, zajlik ez belé napjaink csaknem borzalmasan világos való- ságába. Pedig elvégre ez is csak a szeretet kérdése. Egyik kérdése, szeme az érzések ama láncának, ame- lyet az Ige minden viszontagságon át is egyre egy- forma acélos erővel tart össze. Oly kérdés, amely már benne van abban a tiszavirágban, akit a párzás ösztöne az álca-individuum rabló magánosságából a létért való gondtól fölszabadított nemi közösség két órás üdvösségére ébreszt. Xxxxx van a halakban, amiket a nemi szerelem egybeszitál az óceánból, valamíg az ezüsttömeg szigetmódra emelkedik ki belőle, mint nemző nemi lények közülete, miknek a szűk, sekély fjord egyetlen nagy nászágyul szolgál. S fölfejlődik, átszellemül az emberben. Új igévé lőn azokban az ünnepi napokban, melyekről az evagélium

ujjongva szól. De tetté csak közöttünk válva, ezer- millió kereszt alatt, amelyek láthatatlanul szállnak föl, egyesülnek abban, a legendától láthatatlan liliommá változtatott egyetlen keresztben. Fölszállnak a modern nagy város sötét odúinak ablakaiból, a gyárakból, hol a vaskerék vonagló testeken át forog, börtönökből, bordélyokból, az őrültek és szegények házaiból. És mégis győzedelmesen, mint korunk láng- pallósa kél ki ez a pislogó, késői fényszikra annak a rengeteg, sötét földalatti vágásnak küszöbén, amely- ben mindannyian lelkendezünk, nyögünk.

Érzed-e már, mily magasban szárnyalsz?

Hallod-e az új harang harsonaszózatát, amely bele- vegyül ebbe a kérdésbe: mi a szerelem?

* *

De Xxxxxx még magasabbra akar téged emelni. Madonnája fényes felhőkből lebeg elő. Olyan fény ered belőle, mintha a mindenség valamennyi napjain és planétáin túl minden fizikai dolog legbelsejéből özönlenek. Lábának nincs szüksége a földre, mintha a puszta térben lépkedne, ahol minden nehézkedési erő egyensúlyban tartja egymást. Xxxxxx nemcsak nőt álmodott meg. S nemcsak az emberiséget egy nő alak- jában. Hanem a Madonnát álmodta meg. Ennek a nőnek s ennek a gyermeknek szerelemtől dicső orcá- jával a szerelmet álmodta meg, amint valóban a világ szivéig hat az érverése, öle az ég és föld minden tit kát bezárta. Világszimbólummá lőn. S egyszersmind világmegváltássá.

Az emberiség új, roppant vándorlása tárul föl előt-

ted. S ebben a szerelem mint örökké bolygó Xxxxxxxxx. A szerelem hitté lőn, a szerelem vallássá lőn. Előbb

meztelen, durva és vad — azután a vér itt. is, csön- desen, szellemmé tisztult.

Változó képek siklanak el szemed előtt. ímhol a hieropolisi szent berkek. Hím nemiszervek, kőből gigantikus formába faragva meredeznek az ég kék- jébe, mint az isteni nemző erő jelképei. Itt van Astarte temploma, ahol a prostitúció isteni áldozat, ahol fiatal leányok odaadják magukat, hogy magasabb, vallásos tisztaságot nyerjenek helyébe. A megtermékenyült szülő nő Xxxxxx, a mindenség anyjává lesz, akinek méhe újra meg újra szüli a világot. Eleusisben a nem- zés misztériummá válik, a szerény búzakalász meg szent csoda, amely a hívőket megváltja. Majd Krisztus tör ebbe a világba. Az egyszerű nemi szerelemnek az a másik ideális továbbfejlődése, amely a szociálisra, a közös szellemi szeretet művével való megváltásra törekszik, hirtelen roppant hatalomra tesz szert. S oly formában lép föl, amely az extrém nemi kultuszt, a nemzés, a nő kultuszát megsemmisítéssel fenyegeti. De ez újra összeszedi magát. Xxxx, a Mindenség anyja, szerelemtől izzó, a nemzés és szülés forró lehelletétől áthatott szentélyének tarka és rikító csonka oszlop- sorain épül föl a Mária egyháza, boltozata szűzi kék- jében, halavány aranycsillagokkal. S újra ugyanaz az, csakhogy az átszellemített eszmény végtelen lágyságába fejlesztve. Nemcsak a nemző vad mámora, nemcsak a szülő nő boldog fájdalma: a szűz, az első, bimbózó szerelem tisztasága is végtelenné, a világot átölelővé dicsőül.

Ebből a világnézetből eredt Xxxxxx. Hite a világ-

szivét képező nőben összeolvadt azzal a másik hittel, hogy az emberszeretet sem magából az emberből szállott elő, hanem az egek magasságából. A napok és földek felett lebegő Madonna keblén nyugtatta

az isteni gyermeket, aki ennek az emberszeretetnek parancsait a túlvilágról hozá.

Ma már elhangzott dal, elhangzott dal ez is. Vineta- harangok az óceánban!

Miként Xxxxxxx, úgy Mária is csak átmeneti alak a még nagyobbfokú tisztulás felé. Xxxxxx korában mintha Xxxxxxx, Xxxx és Xxxxx alakjaiból lassan-lassan egy új kép kovácsolódnék, amely megint legutolsó világfelfogásunk eszményi szerelmi képe.

A természet.

Még viaskodunk vele. A kételkedés rágja a fülünket. Hogy csak koponyapiramist építünk. Az istentől megfosztott természetben nincs már hazája a szerelem- nek. És mégis! Bár Xxxxxx nem emel már itt a magasba, magánosan kell felküzködnöd.

A mennyei, szerető atyába vetett régi, xxxxxx hit összezsugorodik, mint a szegény földi virágokból emberi kézzel font guirlande. Egyetlen szélroham összetöri, s szakadékaiból ismét a partnélküli látó- határ távoli, titokteljes csillagok izzanak feléd.

A szerelmes Krisztus misztikus vonásai elesnek — tanítása azonban az emberiség nehéz harcokban ki- vívott birtoka.

És mégis: légy erős! A természetből meríted a fejlődés eszméjét. Csillagok kelnek életre. És az élet feljebb fejlődik. Alakról-alakra föl a szellemig, amely nemcsak éli a fejlődést, hanem meg is ismeri. S ebben van erős vigaszunk. Új optimizmus épül rajta.

De tekints bele ennek a fejlődésnek szövedékébe. Ahogy fonódik-szövődik, bogozódik . . . nem látod-e mindenütt a szerelmet is? Szerelmen alapszik a nem- zedékek sora, általa nő az élet fája ágról-ágra, valamíg megnyílik a szellem bimbója. A szerelem hajtóerő, s egyszersmind maga is példája annak, hogy a sötét-

xxx mint nő fénynyé, hogy szabadítja föl önmagát a vadsából s hogy tisztul szelleivé.

Csak arasznyi az a fejlődés, amit át tudunk lekinteni. Egyetlen planéta élete — s ezt is csak félig-meddig ismerjük. Sivár sors. Kevés jelből kell hitünket, viga- szunkat egyetemesíteni, ezen a világon. De vájjon nem a jelek jele-e a szerelem, ameddig csak tudásunk terjed? A szerelemből nemcsak a fejlődés eredt, hanem ő vitte bele ebbe a fejlődésbe az első, félénk béke- lehelletet. Az első zörgést és dörgést, annak az álomba- vesző hangját, hogy hatalmas, harmonikus princí- pium győzte le a létért való vad harcot. Mit tudunk mi, a millió csillagvilág egyik parányi csillagán élők, a világok béküléséről, világok megváltásáról, a világok tökéletes boldogságáról? S ennek a kis csillagnak emberszeretete mégis nyílaszt egy virágot: a »világ- béke« édes, szép szavát. így nyúl bele a szeretet a legádázabb dolgunkba: a harcba.

Mi több. A hit ősrégi álma: hogy nemcsak a harcot

szünteti meg, hanem a halált is. Egyedül a valódi, természetes s nem misztikus szerelem tanít meg arra, mily kapcsolatok kardodnak át a merev egyéniségen, oly kapcsolatok, amelyek szoros békóiból, igaz, az egyéniség lassankint kibontakozik, de nem a halál keserűségére, hanem azért, hogy magasabb, boldo- gabb egységbe olvadjon. Férj és nő, szülő és gyermek, ember az emberiségbe, a vér a szellembe, a szellem az eszménybe, túláradó világálomba. A szerelem az egyénnek egyetlen, önkéntes feloldódása, a fájdalom- tól ment, végtelenül édes halál, amelyet minden kreatúra mondhatatlanul égő sóvárgással keres . . . Nem látod-e, mit tárul föl előtted szellemujjak sokasága, mik mély titokra mutatnak — nem minden valóságon túl levő, hanem éppen a legkézzelfoghatóbb

természet közepette felbukkanó titokra? Oly tit- kokra, amelyek ereje talán egykor unokáinkat meg- tanítja, hogy minden halálfélelmen nevessenek, anélkül, hogy a vén hit visszatérne álmaival? Bizo- nyos, hogy a világ fejlődéséről való természetes fel- fogásunkból éppen annak fülébe, akinek egyetemes feljebbfejlődésére alapítjuk optimizmusunkat — egy követelés érchangja szól: az egyéniség megsemmisí- tése. Úgy látszik, hogy a fejlődés éppen ezen a meg- semmisülésen vezet keresztül. S a lélek reszket, a halálfélelem borzalmaitól. De hátha mégis a szerelem volna a jelkép? ö mutatja nekünk az egyedüli formát, amiben a megsemmisülés nem borzalmas. Ahol a megsemmisülés egy magasabb közületbe való üdvözítő fölszállás. Hátha az egyén halála szorongató formájában sem egyéb, mint a szerelemnek egyik félreismert aktusa? Amely után, amely fölött minden keserű vergődés után végzetre mégis egy magasabb közösségbe való eleven beleolvadás teljes üdvössége következnék, olyan, aminőt a szerelem ád . . .

Bár a halál véget vet az élet nyomorúságának,

az élet mégis borzong a haláltól. Látja a sötét kezet, de nem látja a fényes serleget, mit nyújtott. Imigyen borzong a szerelemtől is a szív, mintha végvonaglás fenyegetné, mert ahol a szerelem ébred, ott meghal az

»én«, a sötét zsarnok. Hagyd hát meghalni éjjelre s végy szabad lélekzetet hajnalpirkadáskor. (Rumi peizsa költő után, kb. 1250 Kr. u., ford. Rückert.)*

*) »Woh; endet Tod des Lebms Not, Doch schaueri Lenen vo dem Tod — Dis Lében sieht die dunkle Hand.

Den blanken Kelen nicht, den sie bot. So scbauert vor der Lieb' ein Herz, Als wie vom Unteigang bedroht, Xxxxx wo die Lieb' erwachet, stirbt Das »ich«, der dunkele Despot.

Du, lass ihn sterben über Nacht Und atme fiei im Morgenrote.

Ma ezt még csak úgy láthatod, mintha felhők repe- désén pillantanál be. Mert az új világnézet még most alakul, kerekedik, sűrűsödik, s gyűrűket választ le, mint egy születő csillag. Ki sejthetné, mi minden kering majd még egykoron körülötte, s mi lészen az ő központi napja. De ez a tekintet is elég már. Az emberi- ségnek ez a vándorútja is egyre távolabbi térségekbe tart. S mindezeken a távoli térségeken vele vándorol a vén Xxxxxxxxx, a szerelem.

Föl!

Xxxxxx ki nég egyszei szárnyaidat. Xxxxxx Xxxxxxxxx ad néked új erőt.

Fogd át még egyszer egész tekinteteddel: arany keretében, csodálatos színeivel, orcájával, amelyen az évezredek minden női szépsége összefolyni lát- szik — ő: az emberiség és a világ titka.

Honnan ered ez a csodálatos mű, amelyet a vén föld már négyszáz éve hordoz magával a nap körül? Hol nőtt ki a dolgok törzsfájából a világ nagy kertjé- ben emberi szem és kettős csillag között?

Művészet az.

A Madonnától egész sor szakasztott olyan nőhöz siklik tekinteted. Egy részük oly szinekkel, egy sikra irt, mint ez. Mások ismét márványból egész alakban vannak faragva. A milói Vénusz az ő egyenesen álló, erős, győzhetetlen derűjével. Xxxxxx Xxxxxx Xxxxx-ja, amelynek gigászi ereje szerető részvétbe olvad. Tizián hajnalfényű meztelen Vénusza a firenzei Tribu- nában, amely a mézek mézét élvezte, s most álmodozva még egyszer végig élvezi. Szorosan egybefűzött, benső rokonságban álló társaság, amely csöndes szépségben mered ki itt és ott az emberi nemzedékek gyors, váltakozó, szürkén hömpölygő áradatából.

Ezek közül a nők közül egy sem »élt« a szó emberi értelmében. Egyiket sem hozta létre szerves nemi továbbplántálás testi aktusa. S mégis itt vannak közöttünk minden szépségükkel. Itt élnek, végtelen lobogó szeretettől teremtve, attól teremtve, hogy egy emberi individuum teljesen odaadta magát valami újnak, másodiknak, az alkotónak, hogy át- vitessék a maga egyéniségének eszméje egy más valakire, maradandóan, hogy túlélje az ő »én«-jenek halálát. A szellem és a szellemtől a legfinomabb imáig áthevített kéz nemzette őket ugyanabba a természetbe, valóságba, amelynek része a szerelem karjaiban nemzett gyermek is — de mégis külön létük van, amely nem fedi annak a gyermeknek fogai- mát, mert nincs benne nemi életadás.

Ezekhez a képekhez, szobrokhoz még sok, sok alak

sorakozik. A gondolat és erő királyainak beláthatatlan sora, kik új életre xxxxxx, ha a költő szava fölhangzik. A nyelv ritmusa, amely nem hallatszott még a ter- mészet hangzavarából, mintha egy magasabb világ szellemének szózata volna. S tiszta a hang, ujjongó és dörgő, mint minden dolog örök megoldása, mint magának a legbelső világharmóniának hangja... S mindezt éppúgy a legforróbb lelki szeretet nemzette belé a valóságba, — nemzette, mintha a szellem, amely az érzéki szerelemből emberszeretet alkotott, végre a nemzés misztériumát is új, csodás célokra, a maga kezére kerítette volna.

A harmadik nagy vándorlás. A szeretet művé- szetté lőn.

A művészet is a vértől a szellemhez vezető úton fekszik. Ő sem hullott idegen meteorként a földre. Ugyanaz a húsból, csontból való ember teremtette, aki húsból lévő gyermekeket nemzett a természet

örök alkotó törvényei szerint. Az ember, aki az állat- ból eredt. Xxx ettől az élettől örökölte a művészet csir íját. S az állat ezt a csirát — szerelme óráiban vetette el.

Hallod a fülemile ritmikus dalát. .. látod, mint lebeg a pillangó csodálatos színes mezében . . .

Xxxx út vezet fel onnan! S mégis ez volt az úlji. A természet mély, sötét világ-bőségszarujából csorgott le, aeonokon át, — a fény, szín, hang, mindenfajta ritmikus viszony.

Íme, a naptól melegített földön élő lények buk- kannak föl. Fényt, hangot éreznek. Először tompán és bágyadtan.

Azután az élet harca, fejlődésük állandó alkatú érzékszerveket, szemet, fület teremtenek nekik. Első céljuk a védekezés. Szorongva mered az állat szeme a környező, fenyegető világba, s figyeli fülével a vesze- delmet. Mindenünnen támadás környékezi. Vagy maga támad. Akkor meg minden az ő zsákmánya, amit vad mohósággal vadászott s széttéphet. S íme egyszerre ssáll az egyén életében egy óra, amikor egészen más értéket tart fontosnak. A szerelem órája. Az állat párt keres magának a maga fajtájából. Nem halálra keresi, mint ellenségét, hanem szerelem- től sóvárogva keresi. A szerelem szemével keresi. A szerelem szeme — ez volt az eszmény első szeme. S a szerelem ereje nemzette az első »szépséget« aktív értelemben magán a szerelmesen, ő festette ki a pillangót, ő öltöztette a madarat nászruhájába. ö komponálta a fülemile dalát. A szerelem volt a tükör, amely bár először, csak külsőleg, egy gyújtó- pontba fogott minden harmóniát, minden ritmust, minden vadul megkezdett szépséget az eleven ter- mészetben.

Ím azonban a szellem egyre nagyobbra nőtt.

A külső, látó szemhez szegődött a belső, alkotó szem: a fantázia. S kifejlődött az ember lelke. Az ember önmaga testén nem teremtett már tarka szár- nyakat, násztollakat. Mindent belsőleg látott már, fénynek, harmóniának, vágynak, eszménynek képze- letében. Ahogyan nem nőttetett már védőeszköz gyanánt öntestén oroszlánkarmokat és öves állat páncélját. Hanem lelkével kieszelte és képzeleté- ben látta az eszközöket. De a hogyan keze. amely lágy és képzőerejű maradt s egészen csak agy- veíejénf k az eszköze, ezeket a szerszámokat azután valósággal kiformálta kőből, szaruból, fémből, a valóságba bevetítette önálló teremtő erejével és megalapította a technikát, mint a természet minden jövendő leigázásának magját: — azonképen, ugyan- azon kézzel megformálta, ami ritmikus képet fantá- ziája, vágyódása, szépségszomja látott — meg- teremtette a tudatos művészetet a legmagasabb nemzés értelmében, mint a természet minden jövendő kibővítésének magját.

Évezredeket töltött ezen az úton: Rafael, Madcnna

és így tovább. A természet új birodalma virul föl: nem csillag, nem szervetlen, nem növény, se állat, nem a szerves értelemben való ember, — hanem a művészet hangjai, alakjai, eseményei. Xxxxx világ ez, a szerelem lehelletétől izzó, a vad nemzés minden borzongásával teljes. S mégis megdicsőült egyszers- mind, a föld borújából kiragadtatott s a szellem színkék éthertengerében élő...

»A menyasszony több érdemet szerez isten kőről egy csókkal, mint minden bérenc holtig tartó munkájával.“

Xxxxxxx Xxxxxxxx.

Ez a szerelem, amely valamivé lett. A szerelem magasépítménye. Innen, az aranykupoláról kell látnod, hogy megsejthesd, mi volt a kezdete. S ezt az aranyos fényt vissza kell sugároztatnod ezekbe a kezdetekbe. Ezért mutattam a tiszavirágok táncát. S a heringraj groteszk, éjjeli képét. Ugyanaz a természeti erő az, mint amely odalent forrong szürke ősvizekben. És amely odafenn, mint a kul- túra lótuszvirága, az ég kék tükréből a napba emel- kedik. S mivelhogy ez így van, a múltban sem lehet semmi durva. Nemes bimbónak kell látnod. E vilá- gon semmi sem marad belsőleg kicsiny. Fény árad vissza ezekre a patakmenti tiszavirágokra, az óceán halaira. Mint a szerelem sötéten küzdő őslelkei, jelentkeznek előtted. Előőrsálmai a szerelem nagy lelkének, amely fölfelé tör. Ez a hal, ez a tisza- virág: Xxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxx. Az evangélium, Faust, a Xxxxxxx. Az emberszeretet, a csillagálom, a művészet.

* *

S most szálljunk ismét vissza, le, egészen a mély- ségbe.

Kezdjük a kezdetnél, amennyire csak lehet.

Beszélgessünk és szemlélődjünk. Csak úgy, szép lassacskán. Ahová éppen világosság vetődik egy darab gyökérre. Tudjuk már, mi nagy dolgok fejlődnek végezetre a kicsiny dolgokból. De hadd csavarjuk le most mindezt a nagyot a lehető legkisebb kék lángocskára a föld gyomrának aknájában.

Addsza kezed; csakugyan aknába vezetlek. Csodás misztériumba. Szedd össze képzelő erődet és kövess — de ne félj.

„Hiszen, a ki sas, magasba tud szállni s a szeráfokon át ezer mennyen áthatol.“

Xxxxxxx Xxxxxxxx.

Rendkívüli erejű mesterséges fény világítsa be az alvilágot, amelyben máskor mély sötétség lappang. S a tárgyak azáltal, hogy hirtelen felbukkannak a fényben, egyszersmind mesés nagyságot öltsenek.

Tekinteted elvész egy rengeteg boltozatban. A hát- tér ásító torkából valami különös közeleg feléd. Nagy, csillámló golyó az, amelynek magának nincs fénye, de egészen bevilágítja a mi mesterséges napunk. A golyó nem lebeg olyan szabadon, mint a világegye- tem egy csillaga, amelyet a nehézkedési erő a szabad térben egyensúlyban tart. Úgy látszik, mintha az aknába lefelé tolatnék. Ha jobban megnézed a dolgot, az akna fenekéről gigászi, harmatos gabonaföld kalászait látod fölcsillámlani. A ruganyos golyó lassan vonul ezen a kévén, harmatba fürösztve és ringatva a kalásztenger halk hullámaitól.

A golyó felülete átlátszó; így hát megvizsgálhatjuk egy kicsit a belsejét. Legkülső rétege egészen átlátszó, mint az óra üvegje, színtelen, de meglehetősen vastag. Ennek a takarónak egyedüli struktúrája egyes át- tetsző szélein át látszik: szűk csatornák fúródnak a golyó takaróján keresztül s úgy látszik, nyílt össze- köttetést létesítenek a golyó belseje és a környező szabad levegő között.

Az egész golyó belseje, főtömege élesen elválik az üvegfedőtől és halaványsárgán csillog. A csatornák

nem mennek be belsejébe. E helyett szilárdabb, szabálytalan elosztású testecskék tömege fénylik, amelyek közé az átlátszóbb alaptömeg szívós, köz- vetítő folyadékként simul. Egy helyen, körülbelül a középponton, kiemelkedik az egészből, mint egy második, még belsőbb mag-golyó; ez világosabb, mint a sárgás alaptömeg s csak egy pontján van még egyszer áttörve egy sötét testtől, amely ismét az ő vizeiben úszkál, mint ahogy ő maga megint a hátai- ra. \s sárga golyó nagyobb tengerében. Ebből a leg- belsőbb testből egészen finoman elágazva hálósán bogozott szálacskák indulnak ki, amelyek az egész központi folyónak mintegy állvány-alkotmánya.

Lehet, hogy fényünk még mindig nem elég erős;

annyi bizonyos, hogy még a legfeszültebb figyelemmel sem tudunk a titokzatos golyón mást fölfedezni, mint ezeket a meglehetősen gorombán szembeeső jelenségeket. De érdeklődésed nő, mihelyt észre- veszed, hogy változások mennek benne végbe. A belső tömeg lágysága erre utal. S amit tapasztalsz, az egé- szen különös valami és nagyon titokzatos erőkre vall, amelyek az alvilágnak ebben a forrongó alkatában tevékenyek.

A kis belső golyó magjával együtt, függetlenül az egész golyónak az óriás kévén való lassú előreguru- lásától, egyszerre csak elhagyja a helyét, amely eleddig az egész test középpontjában volt. Elkezd vándorolni az őt körülzáró főgolyó külső felülete felé. Egyidejű- leg körvonalai is elmosódnak, mintha egészen szét- folynék a sárgás főtömegben, — amely mintha ki- ürítette, fölszívta volna. Ám a figyelő tekintet látja, hogy marad belőle valami árnyékszerű, amely bizonyos idő múlva ismét élesebb körvonalakat ölt.

A .ás golyó, vagy legalább utolsó maradéka idő-

közben elérte a nagy sárgás golyó és az átlátszó üveg- takaró határszélét. Amidőn ott újra határozottabb képet mutat, mintha egészen el akarna változni. A hálószövetű és maggal ellátott kerek alkotmány helyett orsóalakú tárgy jelentkezik, melynek két végéről csillagosán sugarak ágaznak ki. Az egyik vége a nagy golyó szélét érinti, a kis belső alkotmány már-már kitör a főtömegből.

S valóban, külső hegyét nekitolja a főtömegnek, miáltal annak egy része szemölcsszerűén kidudorodik. Azt várod, hogy az üvegtakarót is áttöri. De ez nem áll be. Sőt észreveszed, hogy ez a tető és a golyó sárga főtömege nem borulnak egészen szorosan egymásra, hanem szűk közt engednek, amelybe a szemölcsszerű emelkedés beboltozódhatik, anélkül, hogy a legfelső takarót szétrepesztené.

Vájjon az egész óriási test utánanyomul-e ebbe a közbe? Bajosan. Sőt egyszerre megszűnik az előre- nyomulás, s ehelyett egyszerre az egész orsó ketté- szakad. Egyik fele, amely előretolt szélével a golyó főtestén azt a szemölcsöt alkotta, egészen kicsúszik ennek a nagy golyótestnek kötelékéből: a szemölcs mintegy eloldódik és mint külön kis golyó fekszik már a sárga főgolyó és az átlátszó üvegburok közötti részben.

Az orsó másik fele időközben újra belemerült a nagy golyóba. De élénk mozgása, változása még korántsem szűnt meg. Mindjárt ámulva tapasztalod, hogy ismét teljes, kétvégű orsóvá fejlődött. S külső széle megint szemölcsöt hajt a sárga golyón át az üvegfedő és a golyó között. S ismét kettészakad az orsó. S az első kis golyóhoz, amely mint kitojt tojás úszkál a főgolyó mellett az egyetemes takaróban, ugyanezen a módon egy második szegődik.

A második fölvonás után azonban a belső rész tevékenysége már bágyadtabbnak látszik.

Ez a belső rész visszavándorol régi helyére, körül- belül a nagy golyó középpontjába. Mire odaért a főgolyó, szakasztott olyan központi golyónak látjuk, mint kezdetben. Csakhogy most kettős oszlás után már sokkal kisebb. S vándorlása és oszlása közben nyilván elveszítette azt a korábbi szilárdabb magot, melyet belsejében hordozott.

Az egész golyóban nyugalom áll be. Csak a külső alapját képező nedves kéve felület hajtóhulláma ver még halkan, mint azelőtt. És épp e percben úgy lát- szik, hogy a golyót olyan pontig továbbította, ahol egy szűk kapun túl a boltozat még inkább kiszélese- dik: mintha az akna egy csarnokba torkollanék.

* *

Hová kalandozott képzeletünk? ... Talán egy ősvilág kísérteties hullámzásába néztünk bele — egyikébe a dolgok kezdetén álló kozmikus ködöknek? Avagy egj' planéta rángásaiba, amely még ki nem hűlt s amely körül a fehér felhőtakaró fövő víz módjára úszkál, ahogyan a mi naprendszerűnk kolosszusa a Jupiter körül, melynek tulajdonképpeni golyója, mint sötét vöröses folt csak néha-néha búvik elő izzóan a fátyolból? Arról a két testről, amelyeket szemünk- láttára szült a golyó, anélkül, hogy egészen eleresz- tette volna, talán születő csillagok alkata vált le, mint a mi holdunk, amelyről szintén sejtjük, hogy egykor bimbómódra szakadt el a nagy földtől, anélkül, hogy ennek a földnek bűvös vonzóerejétől valaha tel- jesen megszabadulhatott volna?

Szó sincs róla.

Fantáziánk legmerészebb röptében sem hagytuk el

a földet. Lakott telüretén maradtunk. Az emberek nyüzsgő rajában. Ezek közül az emberek közül ragad- tunk ki egyet. Egy nőt, egészséges, érett korszakában. S egyszerűen ennek a nőnek bizonyos szerveibe néz- tünk bele — akkor, mialatt ez a test normális álla- potban »élt«, és ezek a szervek éppen különös tevé- kenységet fejtettek ki. Hogy tudtuk ezt, nem tartozik adologra. Lehet, hogy a jövendő század majd készüléke- ket talál ki erre. Készülékeket, amelyek Röntgen- sugaraink analógiájára az egész emberi testet zavar- talan élettevékenységei közben bevilágítják, s lehet, hogy minden, még oly finom belső résznek hű kénét ve- títik ki egy fehér falra. S egyszersmind ezeket a része- ket, és mozdulataikat roppant nagyításban adják vissza. De mindegy, hogy ezt csakugyan megláthatjuk-e egyszer ilyetén módon: egyelőre a fantázia teszi nekünk ugyanezt a szolgálatot. Mindent tetszésünk szerint nagyított és világított meg.

A misztérium, amelynek szemtanúi voltunk, bár

még nem láttuk végét, egy női emberi pete jelenségei röviddel vagy közvetlenül annak a nagy esemény- nek küszöbén, hogy az emberi ondó megtermékenyíti ezt a petét.

A nem továbbvitele céljából az emberi nőstény éppúgy tojásokat termel, mint a tyúk. Csakhogy ezeket a tojásokat nem rakja ki külsőleg, mint a tyúk: az új kis ember egész fejlődése következetesen véges- végig magában az anyában, az anyaméhben folyik le. Különben az emberi tojások, peték, éppúgy, mint a tyúkéi, a női test sajátos szervében, a petefészekben keletkeznek. Minden normálisan kifejlett nő, ifjúsá- gától kezdve, ahogy két tüdőt, két vesét, két agytekét, úgy két petefészket is hord magán, amelyeken sok ezer pete fejlődik ki, s mindegyikük tudna — kellő

kiérés és megtermékenyítés esetén — új embert létre- hozni. A megtermékenyítés, s egy másik ember, még pedig férfi által való megtermékenyítés elengedhetetlen kellék. És éppen, hogy ezt elősegítse, a pete különös változáson megy keresztül, amelynek mozgalmas lefolyásába vezetett képzeletünk.

A boltozat, amelyben körülnéztünk, roppant nagyí- tásban egyike a nő petevezetékeinek. Ezek a pete- vezetékek a tulajdonképpeni petefészket a méh nagyobb üres terével kötik össze.

A golyó, amely benne felénk mozgott, maga a pete. Életnagyságában szemünk csak éppen hogy meglátná, mint piciny pontot.

Az üveges fedőburok zárja körül a pete sárgáját. Ebben a sárgás főtömegben úszkál az ugynev /ett csirahólyagocska, amelyen kezdetben még külön csirafolt is látszik.

Föltesszük, hogy ez a xxxx már levált a pete- fészekről, amelyen eleddig az úgynevezett Graaf-féle hólyagocskákban bimbómódra feküdt.

Most vándorol a petefészekből a méhbe a pete- vezeték közvetítő tárnájában.

A nedves gabonakalászok, amelyek ebbe a tárnába belemeredni látszanak, s golyónkat lágy hullám- csapással vitték előre, a valóságban a csillósejtek finom, szőrszerű folytatásai, amelyek a női nemiszerv minden falát befödik és mozgásuk által most az el- szabadult, a megtermékenyítés felé siet a petét az anyaméhbe szállítják a petevezetéken keresztül.

Időközben magában a tojásban még utolsó, szük- séges érési folyamat megy végbe, amelynek meg kell előznie a várt megtermékenyítést. A pete magja, vagy a csirahólyagocska átmenetileg elhagyja helyét, el- változik, s kettős oszlás aktusa által két kis test kelet-

kezesét segíti elő az üregbura és tojássárgája között. Ezeket a testecskéket irány testeknek hívjuk. Hogy mi a szerepük, ma még sehogysem tudjuk.

Bizonyos azonban, hogy keletkezésük azt mutatja, hogy a női petében és pedig már a megtermékenyítés előtt, eleven, öntevékeny belső élet ébredt. Titokzatos erők teljes erővel működnek, mint egy keletkező világ- ban, s a megtermékenyítés, ha ugyan beáll, már mindent várakozásteljes forrásban talál.

A magyarázatok száraz teréről menjünk vissza újra a dolgok képzeleti képéhez. A pete a vezeték keskeny résén át az anyaméhbe érkezett. Most nagyon drámai, érdekfeszítő cselekmény fejlik ki: a megtermékenyítés aktusa.

Xxxx golyónk elhagyta az aknát és a csarnokba lépett. Ebben most különös alakú idegen vendégek közelednek felé.

A golyóhoz hasonlítva valóságos törpék. De ehelyett tekintélyes sokaságban és élénk mozgással vonulnak föl. Első tekintetre azt hinnéd: kísérteties békalárvák serege. A vastag fej hátul, szinte közvetlenül, meg- lehetősen hosszú farkban folytatódik. Közelebbről nézve a látszólagos fej egyszerű korongnak bizonyul, oldalról nézvést körteformájú és mindkét felületén csészeszerűen mélyített. Nem észlelhető rajta semmi- féle belső szerves tagozódás. Ehez a koronghoz, amely nyilván főrésze a kis szörnyetegnek, kapcso- lódik a látszólagos fark; előbb vastag, majd egyre jobban hegyeződő fonálként.

Egyelőre a csarnoknak csak egy határozott irá- nyából közeleg rendetlen rajuk.

Mozgásuk ugráló; farkincájuk rezegve követi a test főrészét. Most azonban hirtelen a nagy golyó közelébe

kerülnek. S egyszerre, mintha közös céljuk támadt volna.

Xxxxxx a golyótól valami lehellet, illat terjedne feléjük, ami egy pillanat alatt odavonzza rajukat, mint ahogyan az esti pillangók tikkasztó nyári alko- nyatkor rárohannak egy kéjesen illatozó kecskerágó virágra...

Körülnyüzsgik a golyót. Csak most, amikor egészen egymás mellé kerülnek, lesz egészen nyilvánvaló, mily aprók hozzá képest. A golyó feszült üvegtetejének szűk csatornái, amelyeket már kezdetben észleltünk, a farkkal ellátott jövevényeknek elég teret adnak arra, hogy a golyó belsejébe nyomulhassanak. S szemláto- mást ez a törekvésük. Csakhamar egyszerre több ilyen, elnyújtózik a csatorna hosszában s borzkutyák mód- jára bújik le a katlanba. Mintha versenyeznének bújtukban, melyik éri el legelőször az üvegtető és a golyó sárga tömege közt lévő belső teret, amelyben előbb az »iránytestek« rakódtak le.

A rablók egyike elül jár. S ugyanakkor, amidőn látjuk, mint iparkodik ki fejecskéjével a csatornából a nyílt köztérbe, magának a golyónak sárga masszáját is meglepő elevenség tölti el.

Mintha ott is egy hirtelen fölébredt érzék jelentené az első vakmerő benyomuló közeledését. Éppen azzal a helylyel szemben, ahol az fejecskéjét kidugja az üveg- tető csatornájából, a sárga golyó is, mintha elébe küldené, egy halmos emelkedést tol ki feléje a szabad térbe. Egy perc műve, hogy az idegen lény feje meg- ragadja ezt a mintegy feléje nyújtott kezet — s egye- nesen a sárga golyótömegnek ebbe az emelkedésébe sülyed. S a tömeg, mintegy maga is kielégítést nyerve, minden oldalról körülzárja, oly szorosan, hogy soha többé el nem bocsátja.

A többi, kissé elkésetten odaérő rabló hiába várja, hogy ő irántuk hasonló előzékenységet tanúsítson a sárga massza. Nem nyújt feléjök segítő kezet — sőt: az egész sárga tömeg, alig hogy az az első legszeren- csésebb vendég fejestül belesülyedt, mindjárt szilárd külön lepellel vonódik be, amely lehetetlenné teszi, hogy még valami behatoljon puha testébe. Ami kívül maradt ezen az új rétegen, annak reménytelen előszo- bázás után végül is nyomorultan tönkre kell mennie.

Ellenben a merész győztesnek, az első benyomuló- nak szemlátomást egyre jól megy a dolga ott benn. Farkacskája még kis ideig ide-oda vergődik azon a helyen, ahol feje besülyedt, de azután mintha az, mint felesleges, egészen elhalna, s minden további mozgás csak a fej belső munkájának látszik. Igen erős belső munka ez.

A megvilágított tömegben egészen jól látni, mint sülyed alá egyre mélyebben az apró, de erélyes ven- dég s mint zavarja-kavarja föl a sárgás anyagot sokfelé fölragyogó testecskéivel és magocskáival. De nemcsak ilyen szabálytalan kavargásról van szó. Lehet, hogy az idegen valamifajta villamossággal vagy egyéb ismeretlen erővel van felruházva, de annyi bizonyos, hogy egy meghatározott mélységben megszűnik a vad kavargás, s az az erő a szomszédos sárga golyórészecskéket szép, szabályos sugárrend- szerbe gyűjti maga köré.

Xxxxxx a golyóban új magocska támadna. S mint ahogy az igazi nap egyre magasabban szőve sugarait az élő lényeket mindenütt fölébreszti, mozgásra serkenti, úgy ez a mélyre rejtett napocska is nőttön- nőve egyszerre csodás ébresztő hatást gyakorol magának a golyónak szívében, amely hosszabb ideig egészen téten ül hevert, talán igazán aludt.

Az a kis központi hólyagocska, amelynek sorsát előbb oly behatóan szemléltük, elkezd hirtelen izegni- mozogni. A sárga anyag sugarai egészen hozzáértek már. A sugarakat szülő s az új benyomuló lényből kiinduló erő most nyilván közvetlenül hozzá is át- sugárzik. S a centrális apró golyóbis elindul s elkezd lassan-lassan a mágikus látogató elé vándorolni. Állatka módjára kúszik a sugárzó tömegben.

De még nem tett meg nagy utat s hirtelen vágyá- nak tárgya is mellette terem már. Az ebihal eredeti fejecskéje attól a perctől kezdve, amikor kis napként sugárkoszorúval övezte magát, egyidejűleg elváltozott egy kicsit: most maga is szakasztott olyan hólya- gocskának látszik, mint az a régi maggolyó, csak egy kissé apróbb. S ez az új hólyagocska most sebtiben a központ régi hólyagja felé tart — sokkal gyorsabb tempóban, mint amelyet az elkezdett.

Mihamar elérte vis-á-vis-ját. Az eredeti maggolyó a szó szoros értelmében átkarolni készül vendégét. Ujjak- hoz hasonló csápokkal fogja át az idegen golyót — keblére szorítja a barátot, azon a ponton, ahol érint- keznek, behorpad. . . hirtelen eltűnik a két golyó külön képe, egybefolytak, — együvé lettek. A sugaras nau, amelyet a betólult vendég hozott magával, teljes koronával áll az újonnan keletkezett, közös, centrális golyó körül, — a nagy sárga golyónak épp úgy, mint előbb, megint csak egyetlen, kellő közepén úszkáló belső golyója, egyetlen »mag«-ja van.

* *

Felfogod, mi történt. A részleteket pár szóval meg lehet magyarázni. A folyamat, amelynek most tanúja voltál, egészen a női anyaméh belsejében játszódott le.

tehát ugyanabban a szervben, ahol később a gyermek születéséig tartózkodik és érik.

Ennek az anyaméhnek hordozója a színjátékot köz- vetlenül, vagy legalább nem sokkal megelőzőleg, egy másik emberi lénynyel érintkezett. Ebben a másik emberben a női petefészkek helyett bizonyos más szervek vannak kifejlődve s ezek nagy számban termelik azokat az ebihal féle alakulatokat, amelyeket mint idegeneket, a nő méhébe lépni láttál. Ezeket a képződményeket, a mikroszkopikusan apró, de azért rendkívül eleven testecskéket ondótestecskék- nek, vagy magállatkáknak szokás nevezni. De nem valami különös állatok, hanem az eleven férfitestnek ugyanolyan kis, elvált termékei vagy részecskéi, mint a peték, a női petefészek elvált részei.

Az átvitel aktusát már ismered. A természet gon-

doskodott róla, hogy a nő méhét, ahol a xxxx vára- kozik, szabad folyosó kösse össze a külső világgal. Ha a magállatkák egyszer ebbe a folyosóba vettet- nek, a maguk mozgásával fölküzködnek egészen be az anyaméhbe.

Ha a fekvés kedvező, ott egyenesen a friss női pete- sejttel találkoznak.

Egyikük egészen a tojás sárga golyójáig nyomul előre. A xxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxx összeolvad a mag- állatka fejével... a megtermékenyítés beteljesedett.

Hogy miképen? Ezt láttad a részletekből. A közben érvényesülő s nyilvánvalóan működő erők mibenléte még a modern tudomány előtt is teljes rejtély...

Zárójel közt jegyezzük még meg: képzeleted olyas- valamit láttatott veled, amit valóságos, belső aktusként eleddig még a legtalálékonyabb természettudós sem tudott közvetlenül megfigyelni. Ismerjük a női petét,

ismerjük a hím magállatocskát, ismerjük az aktus általános föltételeit, — s ismerjük, — ami igen fontos, a jövendő emberkének a megtermékenyített petéből való későbbi kifejlését. De azoknak az egészen finom, raffinált részleteknek ellenőrzéséül még senki sem néz- hetett bele önmagába. Egyet azonban egész biztosan tudunk. A szűkebb értelemben vett megtermékenyí- tés — a rejtélyes iránytestecskék elválasztásától kezdve a pete sárgája és a mag feje egybeolvadásáig — a magasabbrendű állatoknál hihetetlenül egyforma. Csaknem mindeniknél külsőleg ismétlődik a szakasz- tott egyazon folyamat s a folyamat lényegében, schemájában — úgy látszik — legkisebb eltérés sincs.

Tehát csakugyan nem ugrás az, ha olyan állatokról,

amelyeknél ezt a dolgot egészen pontosan követhet- jük, még bizonyos részleteket illetőleg is egyszerűen következtetünk az emberre és képzeletünket ebben az irányban működtetjük. Ilyen állatok pl. a tengeri sünök. Ezek az állatok üveges, átlátszó tojásokat adnak, amelyek az anyatesten kívül s közvetlenül a kutató tudós mikroszkópja alatt mesterségesen megtermékenyíthetők eleven tengeri sün ondójával, íme, mindent napnál világosabban láthatsz. De ha még hozzáveszed, amit az ember közvetlen rokonai- ról, az emlősökről tudunk, s az egészet az emberi test bonctani viszonyaiban képzeled el, semmi kétség, hogy az így alkotott kép, durva körvonalakban — hisz én sem adtam többet — az emberre nézve is helyes. Tehát!

* *

Ezen a helyen most nem mélyedek abba, mi törté- nik a megtermékenyített emberi petével, s hogy lesz

az kész emberré. Ez részleteiben még hosszú, nagyon bonyolult história. A régi petéből s az új magfejből új, egységes lény lett; az igaz, hogy olyan lény, amely két fél anyagát zárja magába: egy darabka anyát s egy darabka apát. A legközelebbi lépés, hogy a tojás sárgája magjával együtt a takarón belül újra két részre oszlik, azután négyre, s így tovább, mígnem a szerves épületkövek egész rakása áll elő, mikből a gyermeki test csodaháza immár megépülhet. Az eleven épület- kövek rétegekké egymásra halmozódnak, s mindenik rétegből határozott szervek és szervsorok állnak elő. Ez az anyag hajlik, szétválik, csoportosul, mint valami boszorkányüstben, ahonnan homonculus készül ki- kelni.

Egyszerre itt van egy hátgerinc, egy fej, szemek,

lábak. Egy ideig még egészében véve csak egy farkkal ellátott szörnyalak, melyből épp oly könnyen disznó vagy nyúl is lehetne. De később ez is elmúlik s íme végül játékszerűen apró, de igazi emberke áll elő, amelynek még csak bizonyos nagyságot és súlyt kell elérnie, hogy az anyával való minden testi kapcsolatát hirtelen megszakítva, a méh nyilasából s végül az egész női testből kivonuljon a szabad levegőre. Ez a

»születés« alapjában véve csak befejezi, — amire nézve a »nemzés« tette a határozó, kezdő lépést —: egy új, önálló, életképes ember teremtését.

Az egész folyamathoz még csak egyet kell tudnod. Azt mondtam, hogy a női pete, valamint a hím mag- állatka egy-egy kis, eleven részecske, amely az eleven női és férfitesttől elszakad. A tudomány ezt a maga nyelvén kissé pontosabban határozza meg azzal a kifejezéssel, amely még többször utunkba fog ötleni.

Azt mondja: úgy a pete, mint a magállatka egyetlen eleven, a szülői szervezettől elvált »sejt«.

Hogy ezt megérthesd, kell, hogy egy meglehetősen egyszerű, de konvencionális közműveltségünkbe még át nem ment természettudományi tényt ismerj meg.

Xxxxxxx el tehát egy nagy házat, egy sereg szobával. A szobáknak különböző a nagyságuk, magasságuk, a bútorzatuk. Ez erre, az arra a célra szolgál: hálószoba, ebédlő, konyha stb. A szobák tehát csöppet sem hasonlítanak egymásra, bár összességükben mind egyetlen nagy háztartás sokfajta szükségleteit szol- gálják. Ha azonban a bútorok és kárpit mögött a falat vizsgálod, azokban mindig ugyanazokra az épület- alkatrészekre, azaz téglákra bukkansz.

A fal már most lehet magas vagy alacsony, lehet az szalon vagy folyosó, vagy éppen egy árnyékszék fala: mindig egészen egyforma téglákból áll, amelyek szo- rosan egybeillesztve, egyberagasztva fekszenek egy- másen s belőlük, mint elemi anyagból, épül föl az egész ház.

Most pedig végy szemügyre egy állatot, mondjuk, egy kutyát. Ez is nagy, bonyolult épület a maga nemében. Ha belenézel a testébe, mindenfajta kamrát és folyosókat látsz benne. Itt van a szív, ott a két tüdőszárny, a gyomor, a belek, — szóval a szervek. Ezek szintén nem hasonlítanak egymásra. S rendel- tetésük is nagyon különbözik: a szívbe szivattyúzó- dik a vér, a tüdőben megtisztul, a gyomor és a bél a táplálékot dolgozza föl, s így tovább.

S mégis: vizsgáld meg itt is egy ilyen szerv falát. Xxxx ki egy darab belet és xxxx jó nagyító üveg alá. Hasonlót látsz, mint az igazi házfalban. Ez a bélfal természetesen nem téglákból áll. De bizonyos apró épületrészekből áll, amelyek egyes darabjai kicsiben

csakugyan majdnem apró kövek módjára egymásra ragadva, egészen szabályos rendben építik föl az egész belet, mint ahogy azok a téglák a tömör házfalat alkotják. A mikroszkopikus apróságtól eltekintve, csak az a lényeges különbség, hogy ezek a bélfal- részecskék nem kemény, köves alakulatok, hanem mind- annyian lágy, sajátos tömegű anyagrészecskék. A bél ugyanis egy eleven szervezet része, szobája — egy állaté: a kutyáé. S ő is él, amíg csak az egész kutya él. S ennek a kutyának élete, mint minden földi élet, egy igen csodálatos vegyületű s meghatározott természeti anyaghoz kapcsolódik. A bél minden »téglája« ennek megfelelőleg az ilyen életanyag egy-egy részecskéje. E részecskék, csomócskák számtalan mennyiség bői tevődik össze az egész bél és az határozza meg »éle- tét«. Nemcsak a szoba fala tehát, hanem meg is hatá- rozza, mi történjék a falak között s ebben persze nagy fölényben van a közönséges téglafal fölött.

Most vedd a kutyának nevezett eleven ház egy

másik »szobáját«, teszem a tüdőt. Szemlélj meg a mikroszkóppal egy darab tüdőt. Abban a kutya testének háztartása részére egyéb dolgok végződnek, mint a bélben. S mégis: valamint igazi házunkban ugyanazokból a téglákból tevődött össze a szalon és árnyékszék fala, úgy itt a tüdő falát is téglaszeiűen egymásra rakódó, hasonló, sőt lényegükben azonos, eleven anyagrészecskék rójják össze, mint aminőket a bélfalban láttunk. Persze, a működésük itt a tüdőben más, mint a bélben. De ez nem változtat az alap- tényen, hogy lényegükben itt is, ott is az eleven szerv tulajdonképpeni épületkövei.

S az egész kutyát feldarabolhatod a legkisebb bőr- foszlányra, izomdarabkára és az utolsó vércsöppre: mindig az eleven anyagnak ugyanazon alapelemei

fognak jelentkezni, amelyek egészen téglamódra íe- küsznek egymásra és épp úgy építik fel az egész kutya- testet, mint ahogy az igazi téglák az igazi házat.

Szót kellett ennek jelölésére keresni, s végül meg- egyeztek egyben, amely nem egészen rossz, de nem is egészen helyes: az eleven egyes részecskéket »sejtek«- nek hívják, s azt mondják: az egész kutya minden szerve kivétel nélkül ilyen eleven sejtek millióiból és millióiból épül föl — nagy épület, amelynek egységes alkotóköve a sejt. A sejtek élete, szokásai, »munkája« persze nagyon változatos. A bél sejtjei táplálék-ned- veket szívnak föl, a tüdő sejtjei a szervezet szükségelte levegőt dolgozzák föl, az agy sejtjei éreznek, megfon- tolnak, s az egész test háztartását vezetik stb. Ámde a sejtek maguk, működésük minden különbözősége mellett is, belsőleg egyformák és valamennyien meg- tartják az egységes élet tégla-alapképét.

Példánk, a kutya, viszonylag már nagyon magas-

rendűvé fejlett állat. Vegyünk egy alacsonyabbrendűt, talán egy gilisztát. S ugyanazt látod. Ez sem áll egy- séges életanyagból, hanem az ő életanyaga is sejtekre tagolódik, s e sejtek számtalan sokaságából tevődik össze teste, minden szerve. Kisebb a kutyánál s nincsenek olyan bonyolult szervei, mint annak. Tehát kevesebb sejtből áll — épp úgy, mint ahogyan a kunyhó kevesebb téglát tartalmaz, mint a palota. De ez az egyetlen lényeges különbség. A láncolat legalján olyan állatokat találsz, amelyek végül egyetlen sejtből állanak. Egyetlen tégla, sík szántóföldre téve, ad egy külön »házat«. Ha ismét a növényekhez fordulsz, ott is a magasabbrendűeket ismét sok millió sejtből látod összetéve: az az olajfa ott minden levelében egész sereg sejtet hordoz, s hány ilyen levelet rázogat rajta a szél!

De most föl hozzád, ember, föl a kutyán túl is. Te is az állattól eredtél, állattani kifejezés szerint ma is igazi állat vagy. Tüdőd, beled, agyad világosan mutatják a régi, hű téglát. Tested, szerveid, egész éned pirinyó sejtek millióinak egyetlen nagy, csodás épülete, épp úgy, mint a kutya, giliszta s az olajfa.

Előbb azonban embervoltod egynémely különleges szervéről beszéltünk. A férfi és nő nemi szerveiről. Ezek is szervek, lényegükben épp olyanok, mint a többiek mind. Akár a női petefészek, akár a bél vagy tüdő van előtted: minden esetben egy szerv van előt- ted. De úgy a petefészek, mint a hím ondószerve, mind rendes szervek, maguk is sejtekből tevődnek össze. Csakhogy ezeknek a sejteknek itt is megvannak a maguk sajátos szokásaik, csak nekik szánt szerepük, munkájuk az emberi testben. Nem szívnak föl táplá- lékot, mint a belek, nem szivattyúznak vért, mint a szív. Feladatuk egészen sajátszerű.

Gondolj megint egy olyan téglafalú szobát. Ebben bolondos kísértet járást. Időről-időre megmozdul va- lami a falban, a kárpit szétnyílik és egy-egy a falból kivált tégla belehull a szoba kellő közepére. Alig esett oda, már elkezd kapirgálva mászkálni. Xxxxxxxx az ajtón s végül magából a házból. S odakünn minden- féle kaland után, s hogy egy szomszédos ház egy másik elszabadult téglájával állt össze, kis, önálló új házzá nő föl.

Szórói-szóra így van ez a férfi és nő emberi sejt- házaival. A férfi ondószervének sejtfaláról időnkint leválik egy magános sejt és kivándorol az egész házból. És fölkeresi a női házat. Ebben is kivált a peteszerv kötelékéből egy sejt és ez is vándorolt legalább egy darabkát. A két szabad sejt egymásra talál... s hogy mit tesznek azután, azt láttad. Xxxx és magállatocska,

nem egyebek, mint a szervükről lehullott egyes sejtek. Amidőn a közösülés alkalmával találkoznak és egy- másba olvadnak, egy alapkövet képeznek, megalkot- ják az első sejtjét egy új sejtépületnek, egy új szer- vezetnek: az új embernek.

Ez az egyszeiű tényállás. Persze kell, hogy az újjá- építés ereje meglegyen bennük. S ez nincs meg egyet- leg téglában sem. És itt rejlik az élet nagy titka, ame- lyet már nem tartalmazhatott a téglából épült házról vett durva képünk, de hisz erre nem is volt szükség, mert most csak arról volt szó, hogy a »sejt«-tel és annak a nemzési aktusban való szerepével jöjj tisztába. Tartsd jól észben ezt a dolgot; még többször rátérünk.

„A sas bízvást tekint a napba, te meg az örök villámba, ha tiszta a szíved.“

Xxxxxxx Xxxxxxxx.

Ez tehát — modern szemmel nézve — az emberi nemzés folyamata. Egy új ember alkotása, melynek velejébe oly mélyen pillantottunk, amennyire ezt mai tudásunk egyáltalában megengedi.

Akármely oldalról nézed a dolgot: az a kis, belső nap és a győztes ebihalféle, amely a nap szívecskéjét meghódítja és vele egybeolvad, a szerelem egyetemes problémájának középpontja. Elsősorban az embernél, vzután, abban az értelemben, hogy a természet min- den további fölfogása számunkra végtelen sugarakban, mindig csak az egyetlen gondolkozó-központból sugár- zik ki., amelynek neve: »ember« — ugyanezt a centru- mot látjuk az egész megismerhető világban. Xxxxx- hatsz bármit a »szerelem« szóból. A reá boruló kék eget. Mindazt, ami az emberi szellembe, kultúrába,

ideális emberségbe, vallásos áhítatba, harmónia- álomba nőtt belőle. Csak a nemzésnek ezt az egyszerű, reális folyamatát nem vonhatod le belőle, anélkül, hogy az egész fogalom ne haljon meg nyomorultul.

Tudom, hogy egy sereg ember megbotránkozik ezen az állításon. Ők bizonyosan eddigi elbeszélésemet is borzalmasnak tartják. Hagyd őket. Ők sohasem érezték a bölcsészeti gondolkozás okozta mélységes borzongást. Akik sohasem viaskodtak a világgal: »Nem hagylak, míg meg nem áldasz«. Xxxx sohasem ismerték meg, hogy ez az áldás mindenhol árad, s előtte nincs rossz és aljas. A nemzés aktusa villámmal terhes felhő módjára bölcsészettel viselős. Mit tudnak ők erről! Hisz éppen azok, akik leghangosabban szidják az erkölcstelenséget, amely az ilyen megbeszélésekben rejlik, legtöbbnyire azonosak azokkal, akik a valóság- ban az aktust valami otromba tréfaként kezelik. Xxxx sohasem érezték a fenséges és borzalmas komoly- ságot, amelyet a természet ebbe az aktusba rejtett. Ezek, még ha nem is erkölcstelenségnek, de legjobb esetben tréfának veszik, ha az ember a nemzés filozó- fiájáról mer beszélni.

Ezek a bárgyúak is érzik, hogy a nap, amely ott izzik

az ezüsttenger fölött, valami fenséges; valami, ami az ember lelkét a végtelenbe ragadja. Ez a rengeteg láng- csillag, amelynek erőin kis földünk úgy csüng, mint az a pirinyó fehér vitorla a beláthatatlan sík, kék ten- geren, amely Európától Afrikáig nyúlik. Az ő fekete foltjaival, amelybe földünk négyszerese is bele- sülyedne. Vörös protuberanciával, amelyekből izzó hydrogén félmillió kilométer magasságba is szökik a levegőbe. És mégis: az a másik, pirinyó nap, amely magsejtből és petesejtből épül, a maga nemében s te néked nem hatalmasabb és fontosabb-e még, mint az

a lángoló planétanap? Az igazi nap mindennap fölkel fejed fölött és lenyugszik. Iszod erejét. A lábad alatt lévő planétát szorosan tartja pályáján. A téged kör- nyező összes dolgok közül a föld után talán a leg- erősebb külső hatalom, amelylyel szemben állsz. Ám te a petesejttel a kozmos belső életén csüngsz. Vele vagy belekapcsolva az élők láncolatába. S nemcsak befo- gadó szerveddel, hanem önnön testeddel. Magad is kozmos vagy ő benne. Ez a nap nemcsak külsőleg vándorol fejed fölött. Keresztezi önnön pályádat, s az ő útja egyszer te rajtad át megyén, szent borzongást okozván benned.

Ha megmozgatod: a titkok titkát bolygatod meg, az élet és halál problémáját.

Menjünk egy kicsikét tovább ezen a sarkon ...

* *

Biztos tudásunk a nemzés elhatározó aktusáról manapság végtelenül gyarapodott. Korábbi századok emberei oly sötétnek látták reális tényeit. Csaknem oly sötétnek, mint a női test belsejét. Az aktusnak csak előzményeit látták. Nap, hold és csillagok fényé- ben erotikus érzelmek gerjedését a férfi, és nő között, amely érzelmek már a művelődéstörténet évezredei óta, s egyre nagyobb mértékben olyan bűvös-bájos, ideális színezetet kaptak. Látták az érzékek viharát

— az egész őstermészetet, amely minden kulturális mezt levetkőzött — a vihart, amely a nemeket szinte egymáshoz préselte egészen a testi nemi egyesülés tetőpontjáig ... Erre összezárult a fátyol. S hónapok múlva, mint valami egészen új, abszolút összefüggés- telen tünemény jelentkezett az »új ember«, előbb kopogtatva, mintha csak valami, az anyaméh sötét mélységeiben meleg takaró alatt működő szerv volna,

— azután ennek az anyának a halál fájdalmaira emlé- keztető vajúdásai közepette nagy hirtelen bukkanva elő a napvilágra, amelyre az egész test, szeme, lélek- zése, mozgása már tökéletesen elő volt készítve. Hogy azonban mi köté össze az egyik aktust a másik aktus- sal, az bíborsötét misztérium maradt.

Ma már ezt jó darabbal elhagytuk. 1590 körül, tehát kereken száz évvel Kolumbus tette után, találták föl a mikroszkópot. Sok sok évtized múlva egy hollandi diáknak mersze támadt, hogy meleg, eleven emberi ondót tegyen a nagyító üveglencse alá. Csakhamar megismerte azokat az ebi-halfajta, ugrándozó testecs- kéket, a magfonalakat. A fölfedezést megerősítette s tovább magyarázta a XVII. század első, legtekinté- lyesebb mikroszkópusa: Leuwenhoek. Leuvvenhoek bizalmas barátja, Xxxxxxx de Graaf egyidejűleg föl- fedezte a petefészken levő, róla elnevezett hólyagocs- kákat, amelyekben az emberi tojások, peték keletkez- nek: tévesen magoknak a tojásoknak tartotta a hólyagocskákat. Az igazi tojást, petét azonban csak sokkal később, 1827-ben látta először Xxx Xxxxxx Xxxx, a nagy tudós.

Csak ettől keltezzük a nemzés dolgainak modern

értelmű, általános megértését is. Az iránytestek ki- lökésére és a magfejnek a petegolyó magjával való összeolvadására vonatkozó részleteket csak 1875 óta, tehát a legutóbbi évtizedekben figyelték meg lépésről- lépésre, nagy fáradsággal. De így már legalább van néhány csillagunk, amely az azelőtt teljes éjszakai sötétséget bevilágítja, sőt az analógia már szilárd tejutat is épit az eleddig üres térben. A folyamat, amelynek azelőtt végeszakadt abban a másodpercben, amint a férfitest ismét elvált a nőitől, részünkre csak ettől kezdődik igazában: csak ekkor kezdődik a titkos

munka a magállatka és pete között, amely a szemünk előtt folyt formában csak kezdő processzusa az igazi, a döntő nemzésnek. Az érett gyermek megszületése azután szemünkben ismét csak egyszerű következ- ménye ennek a legintimebb aktusnak.

És még az igazi tényállásnak ez a végtelenül javított ismerete sem változtat lényegében a nemzés filozó- fiáján, amely csakugyan olyan régi, mint általában az emberi filozófia.

A világnézetek változása során, legalább négyezer év óta hangzik föl hozzánk nagy melódiája, amely soha többé el nem némulhatott, miután bizonyos gondolat- menet egyáltalában fölébredt. Amit ma ebből ismét- lünk, mivelhogy még ma is minden bölcseségünk ki- indulópontja, túl a mikroszkóp és az élettani elméletek világán, annak magva oly szürke a régiségtől, mint a múmiák pora. Rajta zengenek keresztül az Euphrates, a Nilus, a Ganges hullámai. Ezekhez az ősrégi eszmék- hez mérve: Krisztus epigon.

* *

Ez a bölcsészet az emberi élet legegyszerűbb s alap- vető tényeire szegezi tekintetét.

Az ember, mint egyén, hirtelen ennek az életnek közepette látja magát, én-nek érzi magát, elevennek, aki az időben tudatosan előrehalad. Emlékezetében nem találja léte kezdőpontját. Közvetlenül sem azt nem fogja föl, hogy ő valaha azelőtt nem volt a világon, sem azt, hogy utóbb valaha már nem lesz. De okul. És pedig mindenekelőtt két tekintetben. Maga az élet kérlelhetlenül odadobja őt a halál ténye elé.

Határozott időközébe van fogva az egyén. Hiába fejleszti ő szellemi értékét kicsire, vagy bármely nagyra, ez nem óvja meg a mindenütt suhogó kaszától.

Patroklust sírhant födi, de egy szép nap Thersitesnek is el kellett hinnie a halált. Xxxxxxxxxx Xxxx xxxxx- kájában olvasod a sikerült tréfát: a nagy halott- lajstromot, amely, lehetetlen rigmusba fogva, a világ- történet minden nagy hősét fölsorolja azzal a hozzáté- tellel, hogy ez is, meg az is mégha a Xxxxxx is. Xxxx Xxxxxx is. Aristotelesz is. Akasztófavirág Palkó is. És Jobs Xxxxxxx, az örökös theológusjelölt is. Ez tréfásan hat. De a komikum hátterében tragikum rejlik, amely borzasztó komoly valóvá válik, ha elképzeljük az emberek mily hekatombái kaszáltattak már le a legkisebb tekintet nélkül az egyén értékére, vagy érték- telenségére, ideális nagyságára, vagy tökéletes nevet- séges voltára. Az egyes ember léte éveiben megismer- kedik diadalmas emberekkel, akik ismeretlen föld- részeket vándoroltak be, akik leszálltak az ősvilág aknáiba, akik szemmel-lélekkel beröpködték a tej- utakat és a Sinus távolságait. S mit használ mindez a messzeség. Ha a földön nem volna egyéb, mint ezeknek a kutatóknak egyéni generációja: száz év múltán né- hány mathuzsálemi, görnyedt, félig vagy egészen aggastyán vánszorogna nyomorúságosan, mint az ember utolsó maradéka, a sivárrá lett, kipusztult földi planétán. Még egy negyedszázad: s beállana a kihalt csillagnak sivatagi csöndje. (Ilyen rémképül látja képzeletünk a holdat, vagy éjfekete kialudt ősnapok fagyos darabjait a világűr mélységeiben.)

Ez az egyik biztos megfigyelés: a halál.

S íme a második. Az ember megismer egy csodás aktust; örök napként sugárzik az reá ugyanebből a világból, amelyben a halál örök árnyékot vet minden reményeire.

Megismeri a nemzés aktusát.

Egy nő lángra lobbantja minden érzékét; végtelen

üdvösség áradt át rajta egy-egy percre. De ismét elröpül az, mint a kreatúra minden öröme és ereje, amelyből csak árnyszerű emlékezés marad meg — emlékezés, amely, mint minden más egyéni birtok, végül maga is a halál torkában végzi életét. Ámde a férfi és nő közötti aktusból, függetlenül valami új keletkezik. Új ember. A nemző talán harminc éves. Megéri tán a kilencven évet, azután meghal. Vegyük, hogy a tőle nemzett új ember is betölti a kilencven évet. Akkor harminc évvel éli túl amazt. S ha élete kilencven éve alatt ő is nemzett, úgy halálát megint túléli valamely idővel az, akinek életet adott a földön.

Ezzel az egyszerű számtani mesterfogással a nemzés megszünteti — legalább összhatásában — a halált.

Az emberiség ahelyett, hogy már az első évszázaddal az örök megsemmisülésbe merült volna, azzal a kis előnynyel, amit időben szerez minden nemzett generáció a nemző generációval szemben, úgy kúszik az évezre- deken keresztül, mint egy SZÍVÓS, indás fútonövény.

A halál és nemzés két alaptényével áll szemben az ember, mióta egyáltalában gondolkozni tud. Ennek tompa sejtelme szállhatta meg már azt a majomembert, amelyet Xxxxxxx Xxx festett, amelynek még állati, dagadt, előreugró szemöldökei alól az ébredező lélek első sugarai lövelnek elő. Ezen kezdett tépelődni a durva barlanglakó, a mammutra és megatheriumra vadászó. Majd innen a végtelenbe szövődött a mythus. De éhez a mágneshegyhez vándorolt vissza minden mélyebb, nagyobb bölcs is, aki az ember agyvelejét magasabbra ösztökélte a színigazságok szolgálatában. S a legegyügyűbb ember is megértette ezt a bölcset, ha ezekről a legegyszerűbb alaptényékről szólt a Ganges szent fügefájának fekete gyökéroszlopain nyugvó sötétzöld baldachin alatt, amely eleven

templomként zárta be a világot vagy az éthertiszta csillagos ég alatt, Peru kristályos hegyi magaslatain. Khina végtelen, fakó vizein, vagy ott, ahol az izzó sivatag csillogó fata morganává oszlott szét.

A nemzés úgy jelentkezett az emberi létben, mint egyetlen, kétségtelen, nyilvánvaló formája a halhatat- lanságnak. Hisz általa lehetett csak szó »emberiség«- ről, nemzedékeken túlterjedő gondolkozásról, általa maradt fenn a hagyomány, nyert fonalat a gondolat tartalma.

»Az ember igazán csak akkor boldog, ha egyéniségét elnyelte egy másik egyéniség.«

Halhatatlanság!

Xxxxxxx Xxxxxxxx.

Az emberi gondolkozás évezredei ennek a szónak lobogó fényében egyszerre hatalmasan zengő oszlo- pokká nőnek, emlékeztetve az egyiptomi híres Mem- non-szobor ősi hangjára, amelyről tudvalevőleg száz meg száz utazó vitatkozik, s ma sem biztos, vájjon papok mesterkedése, érzéki csalódás, vagy reális, mechanikai hatás (a nap hatása) szülte-e.

Amilyen régi az emberi gondolkozás történetében a halál és nemzés egyszerű tényének filozófiai megisme- rése, oly régi a halhatatlanság gondolatának két for- mulája is. Oly két megfogalmazása, amelyek ugyan eszmeileg nem zárják ki egymást, de amelyek a lehető legkülönbözőbb sarkokról indulnak ki.

Az egyik formula szorosan az egyén fogalmához kapcsolódik. Neki az egyén a legmagasabb valami. Az egyén egész, önmagának való világ, amely kifejlik, fölfejlődik. Sötétből és sötétbe. De mindig előre. Ennek a gondolatmenetnek mindenáron meg kell

kísérelnie, hogy az emberi lét két alapténye közül az egyiket teljesen átértelmezze, Nem engedi, hogy a halál a véget jelentse. Az csak sajátos fejlődési fok lehet az egyén földi vándorútjában. Fejlődési fok, amelyet elérve egyszerűen eltűnik azok szeméből, akik még nem fejlődtek ilyen magasra, tehát az élőkéből, — de azért nem tűnik le, nem szűnik meg végkép. Az ötven, száz, vagy még kevesebb évig tartó, szemmel látható élettartam ebben az értelemben csak futólagos konstelláció — mert az egyén igazi csillaga ezred- éveken át évezredekig ragyog. Megvan rejtett napja, amely körül forog — szilárdabban, mint bármely planéta, ami látható naprendszerűnk körül. A planéta lebukhatik, lángban emésztődhetik meg: a halhatat- lan egyén soha. A dolgok ilyen felfogása roppant energiával küzdötte magát át az emberi gondolkozá- son. Segittetve az individuumok egész dacától, akik föllázadtak az ellen a lehetőség ellen, hogy a világ ez a külső, tarka kaleidoszkóp, örök, míg az Én, amely királyi magaslaton látszik állani ezek fölött a suhanó-rohanó dolgok fölött, egy szép napon hervadt levél módjára essék le a világ fájáról. Segitette az a mélységes érzés, hogy a lét és eseményei akkor logikát- lanok lennének, s e logikátlanságot nem vette be az ember lelke. Ez a gondolat felötlött a legcsodásabb ideális gondolatformákban, s felötlött a legbanálisabb alakban is. Platótól kezdve, akinek az egyén földi realitása csak gyorsan elszálló, halovány álomképe volt egy sokkal magasabb, időtől és tértől független eszményi létnek, egészen a nagy Fechnerig, aki úgy sejtette, hogy párhuzamosan azokkal a mechanikai hullámokkal, amelyek valamely egyéntől sugárzottak ki és mint utóhatás annak halála után is a végtelenig továbbrezegnek a világ mechanikájában, a lélek is

továbbterjed a halálon. S ez a gondolat szerepel abban a szegényes képben: a világ oly iskola, ahol az év végén a tanító osztályoz és megbünteti a tanulókat, akik nem tudtak eleget kapiskálni.

A filozófiai rendszerek jönnek-mennek. Minden új bölcselő egy-egy Sámson, aki ledönti háza oszlopait. Egyházi dogmákat, mik ilyen rendszerek alapján megkövültek, ismét megőröl a gondolkodás vihara, míg meteorok finom poraként szétfúvatnak az üres térben. Értékeld bár a dolgokat tetszésed szerint: annyi biztos, hogy a jelenkorhoz közelítve egyre fenyegetőbb felhőket látsz erre a helyre borulni. Mi ketten ne törődjünk ezzel — hisz mi tudjuk, mily rengeteg kérdés nyugszik alatta. Elég felemlítenünk. Hadd aludjék tovább a nagy sphynx, s most nem kér- dezzük, hogy a homok, amelybe temetve fekszik, magasabbra rakódik-e. avagy lejebb sülyed-e? ...

Ámde hasonlíthatatlanul biztosan lép porondra az

egyéni halhatatlanságba vetett hit mellé a halhatat- lanság második útjának megismerése, amely ugyan nem tudja megmenteni az egyént, de megmenti leg- alább az emberiséget. Ez a nemzés, a szerelem útja.

Lényegében ez a koncepció is ősrégi bölcseség. Oly közelfekvő, hogy ez természetes.

Az emberi gondolkozás pár ezredéve az ilyen egy- szeiű és logikus következtetésekkel szemben csak- ugyan a biblia értelmében vett éjjeli őrség. íme: egy apa, aki halálos ágyán megáldja kicsinyét, s lám az egész gondolatmenet megadódik vázlatban. Az apa meghal, — amit megint a vázolt másik gondolatmenet szerint lehet tovább magyarázni. De a gyermek él és benne tovább folytatódik a vonal. Sok millió ilyen vonal, amely egymást keresztezi, egybeszövődik, új vonalakat szül: íme az emberiség. A gyermek unoká-

kat hoz a világra, az unoka dédunokákat. S mindig ezen a földön, ez alatt a nap alatt, mik már a legrégibb ősnek is földet, meleget, világosságot adának. örök földön, örök nap alatt él az örök ember, a szerelem misztériumából kikelve, amely őt halhatatlanná teszi. Ámde, ha ez a felfogás régi is, annyi bizonyos, hogy mennél jobban közeledünk a jelenhez, annál inkább fiatalodik, s életerősebbé válik. Persze, bizonyos meg- szorítással. De különben úgylátszik, mintha a felhő itt oszladozott volna egyre jobban szerteszét.

Egy kérdés itt is felötlött, örök emberiség ...!

örök föld, — örök nap!

Hát van-e egyáltalában valami modern fölfogá- sunkban, amit »örök«-nek tartanánk?

A régibb korok néhány száz évvel tekintettek vissza az emberiség múltjába. De szemük még az emberi kultúrát megelőző időkbe sem hatolt el. Ellenben a mai természettudás ráteszi kezedet arra a darab barna, hullámoktól kettéhasitott sziklára. Ez a szikla olyan időkből való, mikor még nem volt ember... S az egész föld? Nem viszonylagos foga- lom-e az is? Egy fénygolyócska, amely az idők mélyé- ből fölkavarog, elsötétül, »él« és ismét tovatűnik. S az »örök« nap nem álom-e, amelyből fölocsudtunk, mióta tudjuk, hogy minden álló csillag egy-egy nap, s hogy az ilyen állócsillagokra is ráborul a rőt ősz, mint a földi tölgyesekre; hogy katasztrófák lángba borítják, miként a villám a fiatal tölgyet, hogy viszont a jeges tér kiszívja a szívök tüzét, míg a fagyos téli halál dermeszti meg őket?

* *

Valóban, a világ dolgainak ma egészen új képe, egészen új fölfogása tárul elénk, amely a halhatat- lanságnak, örökkétartásnak eszméjét is logikai revízió alá veszi.

Régente jámbor és túlfinomült gondolkozók egy- aránt híjjával voltak ama fogalomnak, amely ma húsunkká és vérünkké vált: ez a fejlődés fogalma.

Legbelső magja nem esik ki az »örök« szó foga- lomköréből. De e hangzatos szó konkrét képét a vég- telen változás, végtelen gazdagság varázsával vonja be. Egyenletes fehér ködbe fénykévét vet, amelyből egyszerre csak virágos, friss lehelletű tájék emelkedik ki, amiben minden eleven mozgás: a fák bimbóba fakadnak, a hegyek nyújtózkodnak, meg-meghasad- nak, a tenger magasra dagad és zug és morajlik. S a megváltozott szemhatár mélységes kékje fölött új csillagok virágzanak ki, mintha a hideg mindenség is csodás kikeletre ébredt volna.

A kultúrhistória amaz egy éjjeli őrsége alatt az emberiség csakugyan őrködött. A gondolkozók töp- rengtek és építettek, eszközöket találtak föl, könyv- tárak halmozódtak össze, múzeumok és csillagvizsgá- lók emelkedtek. Ha ma, ennek az éjjeli őrségnek végén, azt mondjuk, hogy a nemzés, a szerelem a leglátha- tóbban kapcsolja bele az embert a Kozmos »örök« életébe, úgy éppen ezekből a fogalmakból: »ember« és »kozmos« ama nagy éjjeli őrség egész nehéz mun- káját is kiérezzük.

Úgy látjuk, hogy a kozmos nemcsak a sötét örökké- valóságba terjed, — amely melódia, de nem kép, — hanem kolosszális igazi térmesszeségekbe és időmessze- ségekbe is. Látjuk, mint tűnik elő az emberiség, mint egész ebben a rengeteg, kézzelfoghatóan világos

panorámában, amely szemünk elé tárul a nagy köd- nek ebben a fénysávjában.

S létesülést sejtünk a szerelmen belül is. Nem elég- szünk meg ezzel az egyszerű szóval, hogy »örök«; hanem hajt valami, hogy a szerelmet ott keressük a létesülő, az idők kék tengeréből lassan-lassan, tarka szigetként kinövő kozmosban. S ez az a voltaképpeni új, amit korunk a régi, egyszerű tényálláshoz hozzáad.

Arany kötél repül felénk. Próbáljuk meg: kössük hozzá egy kicsit hajónkat; hadd lássuk, meddig érünk. Kétségtelen, hogy modern készségeinkkel biztosabb a tengerjárás, mintha az egyén halhatat- lansága felé akarnánk evezni. Ez az ut ma már csalóka Odysszeia. Bűbájos meztelen szirének csalo- gatják a hajóst s iöiíalják, ha megadja magát. Cyklo- pok, akik barlangjukba zárják a gondolkozót, hogy örülnie kell, ha kecskebak hasán kapaszkodva meg- szökhetik. Xxxxx, a varázsló nő szamárrá varázsolja a filozófust. S lotophagok is vannak, akiknek cukros süteményét nyaldosva, örök gondolatálomba me- rülsz ... örvényünk egyszerűbb, bár nincs egészen a mesés elem hijjávai.

Mert a modem természetkutatás óriási meséjén vezet

keresztül.

Szivárvány káprázik az ég kékjén. A szerelem szívár- ványa. Egyik végét ragadta meg tekinteted. Ott ragyog a magállatka és pete utján történő emberi nemzés egyszerű aktusa fölött, melynek tanuja vol- tál. Röptünkben hadd kíséreljük meg, hogy a messze- ségben rábukkanjunk az iv másik támasztó pontjára is. Arra a pontra, ahol a szerelem egyáltalában elő- ször lép a természettudás fényterületébe.

»Vagyok napporocska, vagyok napgolyó. A porocskának mondom: maradj! s a napnak: vándorolj tovább! Vagyok hajnalpír, vagyok alko- nyat lehellete, vagyok berki szellő, tenger dagadó hullám.. Vagyok árboc, kormány, kormányos, hajó s vagyok korállszirt, amelyen zátonyra kerül. Vagyok fuvola hang, vagyok ember lelke, vagyok kősziklája, érc arany- osi.támlása. Vagyok mámor szőlőfül t, sajtó és must, maga a mulató, csap- láros és kristályserleg. Xxxxxxx, s a mely körülkerengi: a pillangó. Rózsa- bimbó s a tőle ittas fülemile.*)

Valamit a modern természetbúvár szemével nézni annyit tesz, mint olyan térbe helyezni azt, amelyben a tér milliója, a mérföldmillió uralkodik. S annyit tesz: oly múlt fölé helyezni, amelynek számoló egy- sége az idők milliója, az évmillió.

Azaz aranyos csillagszögekkel kivert kék kristály- harang, amelynek boltozata oly barátságosan borult az antik emberre, mint egy üvegház, amelyben a hűséges égi kertész fajgyümölcsöt és parasztgyümöl- csöt tenyésztett emberformában: már porrá tört. összetört egész seregévé az egyenként csillámló világ- porocskáknak. S ezek közt nyúlik el a fagyos-hideg, levegőtlen szabad tér. S e porocskákat csak azért látjuk porocskáknak, mert a tér közöttük és közöt- tünk a mérföldmillió uralma alá kerül.

Túl a mérföldeken azonban gigászi napok állanak, miktől óriás folyamokban ömlik a fény, — ömlik, egyre ömlik a mindenség legtávolabb világaiba is.

*) »Ich bin das So-nenstäubchen, ich bin der Sonnenball; Zum Stäubchen sag' ich: bleibe! und zu der Sonn: entwall! Ich bin der Morgenschimmer, ich bin der Abend auch, Xxxx bin des Haines Sausein des Meeres Woge schal.

Ich bin der Macht, das Ste er, der Steuermann, das Schiff, Ich bin, woran es scheieit, die Klippé von körül.

Ich bin der Hauch der Flote, ich bin der Menschen Geist, Ich bin der Funk' ím Steine, der Goldblick im Metall.

Ich bin der Rauch d e Xxxx, der KaIter und der Most. Der Zecher und des Schenke, der Becher von Kristall. Die Kurz' und der die Kerze umkreist, der Schmetteling, Die Ros' und von dtr Xxxx berauscht die Nachtigall.«

(Rumi perzsa költő után Xxxxxxx.)

S hihetetlenül gyorsan ömlik ez a fény: egy másod- perc alatt negyvenezer mérföldnyire gyöngyözik ki hulláma a térbe. S mégis már négy évre van szüksége, hogy a hozzánk legközelebb fekvő állócsillagokról földünkre, látókörünkbe érkezzék. Ez a csillag a leggyönyörűbb s legfényesebb a kettős csillagok között, a déli égen, ott ragyog, ahol a Kentaur csil- lagképe lángol. Az a négy fényév — a másodperc- ben megtett mérföldszámnak megfelelőleg — azt jelenti, hogy a csillag igazi távolsága tőlünk több billió mérföld. Pedig a firmamentum annyi myriád állócsillagja közt a hozzánk legközelebb fekvőnek tart- juk! Másokról csak évszázadok után jut el hozzánk a fény. Lehet, hogy ma, amidőn látjuk őket, már egészen más a képük, mint akkor volt, amidőn a végre most hozzánk ért fénysugár kiindult belőle. S ha viszont ott ki tudják kémlelni földünk bágyadt fényét, úgy a föld évtizedek, évszázadok előtti álla- potában mutatkozik az nékik: vasutak nélkül, Eiffel- torony nélkül, Suez-csatorna nélkül, a Sunda-uton a Krakatau-szigettel, azelőtt a borzasztó vulkán- kitörés előtt, mely 1883-ban légbe röpitette. Lehet, hogy más csillagok távolsága a fényévek ezreire megy

— s ez évek mindegyike 365 napból, s e nap 24 órá-

ból, az óra 60 percből, s a perc 60 másodpercből áll s minden másodperc egyenlő negyvenezer mérföld távolsággal... Röviddel ezelőtt még ilyen távolsá- gokba gondolták az u. n. ködfoltokat, a vad gáz- tömegeket, mik gyakran még csak keletkező világ- rendszerek szabályos embrióinak színezetét öltik föl. Ma ellenben már kételkednek ebben, s lehet, hogy éppen ezek az alaktalan égi ködök részben közelebb fekszenek hozzánk, mint ahogy sejtettük. De egyre megy: a mérföldek száma már egyes, még félig

meddig mérhető álló csillagok távolságára nézve is oly rengeteg, hogy kielégítheti még a legmerészebb konmos-fantasztát is.

S ebbe a térbe dob bele téged a természetbúvár,

— beledob, mert mi mindnyájan férgei vagyunk ennek a vastag golyónak, amely időtlen idők óta vettetett belé a térbe s mindezeknek a közelebbi és távolabbi ezüstös világoknak ezer és ezer fénysuga- rától bevilágítva, futja meg hosszú, eliptikus pályáját ugyanazon törvény szerint, amely rajta egy ágyú- golyót röpít.

Épp ily óriás valami az idő. Midőn az emberek még a misztikus kertész derék üvegházi gyümölcseként csücsülének a bátorságos, kék kristálybura alatt, a múltba való számolás is egyszerű mulatság vala. Egy pár évezreddel számoltak visszafelé. Ott azután a legbüszkébb arisztokrata törzsfa is véget ért. Eltűnt a népek nyüzsgése és partnélküli kékségből tarkabarka virágos kert merült elő. Xxxx és Éva csókolództak a világ hajnalának szent csöndjében, csak a kigyó csúszott hangtalanul, s vele az eljö- vendő idők minden mondhatatlan nyomorúsága a harmatáztatta paradicsomi réten. Még egy arasznyi idővel hátrább nézve: az isten beledobta a földet a térbe, a napot oda a firmamentumra, azzal a gran- diózus teremtői lendülettel, amelyet Xxxxxx Xxxxxx, a sixtusi kápolna mennyezeti képét alkotván, a keresztény-dogmatikus korszak összes hivői és hitet- lenjei közül teljesen talán egyedül érzett át önmagá- ban, s egyedül adott művészileg vissza.

A mai kutatás nem ezt a halhatatlan mennyezeti

képben megtestesült művészetet és egyéni képzelő- erőt haladta túl. De vad kezével azt az ideális meny- nyezetet szakította be, amely egy állítólag igazi

történeti hagyományon végighúzódott. Az emberiség ama néhány ezredéves múltja, sőt ama pár napos mesés teremtői dobás mögött kaput tört, amely ismét igazi végtelenségekbe vezet. Most idő-mil- liókba, nem tér-milliókba. A szigorú történeti fejlő- dés idő-millióiba.

* *

Vedd hozzávetőleges mértéknek, hogy az egyp- tomi vén Xxxxxx, akinek nevét viseli a nagy pyramis, a már kétségtelenül magas kultúra műve, kb. 3000 évvel Kr. e. élt, tehát kereken 5000 évvel a mi időnk előtt. Kheops idejéből való föliratok olyan templo- mokról szólnak, amelyek a mesés őskorban épültek, a sivatag homokjába temettettek, s az időtáj t újból feltaláltattak. A nagy sphynx Kheops korában már oly régi volt, hogy ki kellett javítani. Mily távoli időbe vész itt már az emberi kultúra, amely olyan műveket teremtett, amik előtt még ma is csodálattal állsz és megborzongsz attól az érzéstől, hogy nem tudtad volna megalkotni...

Legmodernebb kutatásaink pedig így még sokkal

egyszerűbb, régibb őskulturával ismertettek meg, amely még nem használta a fémeket, kőeszközökkel segített magán s azokkal gigászi állatokat ejtett el, amelyek az irásos hagyomány kezdetekor már tel- jesen kihaltak. Ez az őskultúra, amelynek egykori létét Középeurópában maradványokból kétségtele- nül kimutatták, viszont maga is egy korábbi időbe vész; a modern geológus jégkorszaknak nevezi azt. Egy tetszetős csillagászati számítás szerint a tető- pontja ennek a jégkorszaknak, jobban mondva jégkorszakoknak, — mert egy közökkel, szünetek- kel s ismétlődésekkel lejátszódó folyamatról van

szó — mintegy százezer évvel teendő Krisztus születése elé. S mégis az emberi koponyák, amelyek ennek a magában is roppant hosszú jégkorszaknak határáról, vagy talán egészen a kezdetéről talál- tattak, nem valami nagyon hasonlítanak a majomé- hoz. De más oldalról szilárd elméleti megokolás ki- mutatta, hogy az embernek majcmhoz hasonló állati formákból kellett erednie. A tertiárkorszak végéről, tehát a jégkorszakot s azt a Kr. e. ioo.ooo-ik évet kétségtelenül ismét százezrekkel megelőző időből ma ismerünk egy jávai majmot, amelynek már szabály- szerű emberlába volt, azzal nyilván oly egyenesen, kétlábon járt, mint az ember. Föltehetjük tehát, hogy az ember akkoriban lőn emberré. Lám, mily messzire vezet vissza már ez is, — pedig az ember a föld minden nevezetesebb állati formái közt kétség- telenül a legfiatalabb terméke a földnek.

Ama tertiárkorszak első felében Németországban

még magas pálmafák meredtek az égnek. Magnólia és örökzöld tölgyerdők egészen a ma már teljesen sivár sarki sivatagokig terjedtek. S mégis, maga a

»tertiár« szó, amely a földtörténet harmadik nagy korszakát jelöli, mutatja, hogy már egy későbbi, viszonylagosan fiatal korszakról van szó. Mérhetetlen idők választják el a Jura-korszaktól, amidőn a mai Jura-hegység vízszintes iszaprétegként rakódott le a tenger mélységeiben, — az iszap később meg- keményedett, a föld kérgének épitőerői lassankint fölhalmozták, míg hegyként emelkedett ki a vizekből. A Jura-tengerben úszkált az ichthyosaurus, melyet a tertiár-korszak már nem ismert. S így megy ez to- vább, vissza, egyre vissza a földi dolgok szürke ős- korába. Vissza a kőszénkorszak páfrány erdeibe, amelynek megkövült részeivel, mint gyakorlati geo-

lógusok, ma tüzelünk. Vissza, valamíg elérünk ahoz a korhoz, amidőn először tűntek elő egyáltalában szerves lények. Bizonyos, hogy ez millió és millió év. Már pedig ez is csak egyik foka, bizonyára igen magas foka a végtelen lajtorjának. Vájjon a föld előbb izzó volt, — előbb laza világanyagból kellett-e összegomolyodnia, — volt-e valaha a dolgoknak olyan ősi állapota, amidőn még minden planéta egy anyag volt a nappal — volt-e még távolabb egy kor, amidőn a nap még maga is alig hogy kivált a világ- egyetem rendszerének kozmikus kohójából?... A legszárnyalóbb gondolat sem tudja már világosan fel- ölelni ezeket. S bizonyos, hogy az idő szárnyalása is ellankad eddig. Millió és millió évek szürke tömege tolul vissza, vissza a beláthatatlan időbe, miként amott belevesztünk a beláthatatlan térbe.

»Íme új mennyet és új földet akarok teremteni.«

Napjainknak csakugyan megadatott az új menny és az új föld, mikről egykoron a próféta látománya szólott. Új tér, új idő. Ilyen környezetben a régi fogalmak maguktól új ábrázatot vesznek föl. A leg- pirinyóbb dologra is ráesik ennek az igazán új koz- mosnak visszfénye; önkéntelenül keressük csak most kozmikussá vált értelmüket. Ez a gránittömb talán tanuja volt a föld fejlődésének tüzethányó őskorá- ban. Ez a darabka pala akkor keletkezett, amidőn az ichthyosaurus korállfenéken kalózkodott. Ez a meteorvas-szilánk a tér mélységeiből való, talán Sirius-távolságokat futott meg, talán egy világ rom- darabkája, amely sokkal, de sokkal minden földi kultúra előtt virágzott, s ő is hordozta a maga embe- reit s az ő vágyaikat — míg az elnémult, szürke régi- ség valamely órájában pirinyó pozdorjává repedt. S ez a világ oly távol állott tőlünk, hogy fényét talán

még ma is látja szemünk, amelyet Ősidőkben lövelt ki, midőn még volt ez a világ . . .

Az emberiség legnagyobb, legmélyebb dolgainak mennyire új folyást kell kapniok az ilyen tényállás mellett. A szerelemnek is.

A szem most már őt is az idő millióiban, a tér millióiban keresi, kutatja.

Stuttgart városában van egy kis, szentelt hely — szentelt a természettudósnak. Falai egyszerű fehérek, minden díszítés nélkül. Hosszú szekrényekben sötét kőzetdarabok vannak elhelyezve: kutató szemed hatá- rozott körvonalakat lát meg rajtok, amelyek állatok többé-kevésbbé összetört csontvázaira emlékeztet- nek. A fekete Jura-pala lemezei ezek, a sváb Alpesek aljáról. A lemezeken pedig kövületét látod egy nagy, tengerlakó hüllőnek, erős uszonyokkal, óriás sze- mekkel s borzasztó fogsorú krokodilus-szájjal. Ez a szörnyeteg a hires-neves ichthyosaurus, magyarul

»halgyik«. A kőzetlemezek, amelyek számodra meg- őrizték az ő, egykoron nyilván nagyon hatalmas, életerős és imponáló létezésének utolsó maradványait, az óceán mélységeiben mint puha iszaptömeg keletkeztek, amidőn még nem volt Alpes és a nyílt tenger a Földközi-tengertől egészen a svábok föld- jéig hömpölygött. Ezt a kort tőlünk az évek oly sora választja el, amelynek megjelölésére korántsem elég a »millió« szám, hanem annak sokszorosára volna szükség — hányszorosára? Ne foglalkozzunk most ezzel.

És mégis, az ősrégi ichthyosaurusoknak ez az árnyékserege, amely egykor hús és vér vala a földön,

a szerelemről regél nekünk. Egy-egy ichthyosaurus bordái közt az anyaállat kedves kis miniatűré-kiadá- sai feküsznek: világra nem szült kölyköcskék, ame- lyeket viselős anyjukkal együtt megfullasztott s az iszapba temetett valamely vihar. Az ichthyosaurus nem rakott tojást, hanem öntésiében érlelte meg kicsinyeit, mint a mi sáfrányhasú hegyi gyíkunk. Kétségtelen, hogy ezeket a magzatokat szabály- szerű szerelmi aktus nemzette, mint ma még minden hüllőt, minden gerincest. Magsejt és petesejt testi egyesülése. Hím és nőstény közös aktusa, melyet bizonyára heves szerelmi vágy kísért. Az ichthyo- saurusoknak legalább egy része kolosszális állat volt: hosszuk elérte a 10 métert is. Ha roppant, függőleges farkuszonyuk erotikus viharban a babokat korbá- csolta, hatalmas látvány lehetett. Lehet, hogy a hímek ott is elkeseredett harcot vívtak a nőstény bírásáért, mint még ma is kis mezei gyíkjaink tavaszkor: szabályszerű párbajra állnak ki s nem nyugszanak előbb, semhogy a vetélytársak egyikét a másik harapása megfosztotta ékes farkacskájától. Persze, akkor olyan csaták lehettek azok, amelyektől a tenger, mint a bibliai leviathánt ól fölforrott, mint egy fazék víz. S a boldog győztes talán úgy végezte a keservesen meghódított nősténynyel vad szerelmi aktusát, mint bálnáink, amelyek ugyan nem hüllők, hanem emlősök, de mégis sok tekintetben jobban hason- lítanak az ichthyosaurusokhoz, mint bármely más élő vagy kihalt állatfaj. A hímbálna és nősténybálna, — néha két méter, néha több mint 20 méter hosszú óriások

— nemzés céljából egyenesen fölállnak a vízben és

átkorolják egymást roppant előuszonyaikkal. A hím e közben farkuszonyával csapkodja a tengert, hogy az zúgva morajlik és fő. Valószínű, hogy az ichthyo-

xxxxxxxx ehez még bömböltek is, mint közelebbi rokonaik, a krokodilusok. S talán szerelmi mámoruk színhelye fölött ugyanolyan átható mosusz-illat áradt, mint a párzó krokodilusból.

Képzeletünk eképp néz belé egy szerelmi idillbe, amelyet igazában már évmilliók választanak el tő- lünk. Hogy mily távolban van tőlünk, legjobban kiviláglik abból, hogyha elgondoljuk, hogy az a hab- hullám, amelyet az ichthyosaurusok egybekelése talán a mai Svábföld tájékán vert föl, egy óceáni korallsziget szirtjén törhetett meg, aminők a mai déli tengerben vannak. A korállok peremére pálma- páfrányok, vagy szágópálmák nagy, kemény csomós szárai bólintgattak, amilyenek ma a délszaki föld- övön nőnek s koszorúik ágait adják. Vagy talán ama szép gonko-fák aranyos lombjai hullámzottak, amelyeket ma is még Kína és Japán templomi ber- keiben ápolnak, — fenyőfajta fa ez, amelynek mégis világos lomblevelei vannak, különösen kettős levelei, xxxxx egykor Xxxxxx a szerelem jelképeiül vett, minthogy kettőből egyet alkotnak: »Nem érzed-e dalaimon, hogy egy vagyok és kettős...«

* *

Amilyen kézzelfoghatólag feltámad előttünk az ichithyosaurus az ő szerelmével, ugyamígy támadjanak fel: a groteszk szörnyetegek a kőlemezeken, mú- zeumaink üvegkoporsóiban mindazok a mondhatat- lanul rut lények, amelyek mostantól kezdve egész az ichthyosaurus koráig tengert, levegőt, földet beúszkáltak, beröpködtek, bemászkáltak. Fantáziánk ábrázolhatja megannyit szerelmi érzelemben, szerelmi aktusokban, szerelmi testtartással — s ez a fantaz- magória áll előttünk, hogy a féktelen szenvedély

megreszketteti a földrészeket, megdagasztja az óceá- nokat s szétforgácsolja az évezredes őserdőket.

Itt robog egy vörösgyapjas mammuthpár a fekete taxuserdőn keresztül, — egészen a mai Berlin tájé- káig, a mai rixdorfi kavicsbányákig, amikre ma a világváros alkonyati villanyfénye veti mágikusan kék világosságát. Óriás elefántnagyságú kolosszusok ren- getik a földet nehéz járásukkal s hosszú orrmányuk- kal, fület hasogató trombitálást visznek végbe, be- harsogva az egész erdőt. S a hímet egyszerre elfogja a párzás vágya. A fülmirigyei elkezdenek izzadni, az óriás borzasztóan felizgul, úgy hoery brutálisan ront az ellenálló nőstényre. De végül mindketten kedveskedve simogatják egymást orrmányaikkal, míg a szerelmi vihar kitombolja magát a szertelen aktusban, mintha két hegy másznék egymásra. így teszi ezt ma az elefánt, nincs okunk föltenni, hogy már a mammuth is ne így cselekedett volna! Csak- hogy az ő hosszú, fehér, vadul iveit agyaraik a sze- relmi tusa viharaiban bizonyosan úgy fénylettek a holdvilágban s úgy ide-oda csapkodtak, mintha négy gigászi kígyó tekerődznék föl a rőt szőrös gyapjú durva kettős gomolyagából...

Itt két megatherion, Délamerika óriás lajhárai,

olyan szörnyek, melynek hátsó combjai csaknem háromszor olyan vastagok voltak, mint a mammuthéi s mely.k ülő helyzetben karjaikkal erős fákat tudtak kitépni. Mozdulataik nehézkesek voltak, s ezért valószinü, hogy szerelmük is külsőleg szenvedély nélkül jelentkezett. De bizonyos, hogy a füves rónán, amelynek gödreibe rejtőzött az óvatos ősember, mint fenyegető orkán viharzott végig »ai!« kiáltásuk, a mai lajhárok szerelmi kiáltása, ha a hím és nőstény egymást csalogatta az erdőben, az égi csöndben.

Madagaszkár mocsaras nádasaiba rakta tojásait az óriás aepyornis-madár. Félméterrel magasabb vala a strucnál és lábai sokkal vastagabbak, mint egy erős ököré. Tojása héjába öt structojás tartalma fért bele.

Mily ügygyel-bajjal elégíthette ki szerelmi vágyát a kolossochelys, India tertiár-korbeli földi teknőse, amely húsz láb hosszú s nyolc láb magas is volt. Hisz már a mi kis görög teknőseink sokszor órákig erőlködnek hiába, hogy kőkemény, páncélos tör- zseiket oly helyzetbe tologassák — az egyiké víz- szintesen, a másiké mögötte fölfelé áll — hogy nemi szerveik egyáltalában elérhessék egymást.

S következnek magának az ichthyosaurusnak kor- társai, a saurok fajtája: a mesés földi és légi sárkányok. Az iguanodon nevű hüllő, melynek csontvázát Bel- gium kőszénbányáiból ásták ki, — most két emelet magasságot foglal el a múzeumban. — Ez a 10 méter hosszú test úgy ügetett két hátsó lábára emelkedve, mint a kenguru. Lehet, hogy már meleg vére volt, s bizonyos, hogy már eleven kölyköket szült a világra. Vájjon ezek a mozgótornyok állva ölelkeztek-e, mintegy egymás karjában hintálóztak-e, mint a mi pajzán kenguruink? Lehet, hogy épp ez önfeledt hintajáték közben tévedtek rá vigyázatlanul a mo- csaras talajra, s menthetetlenül belé merültek. Ilyen módon egész sorát födözték föl ezeknek az óriások- nak, amelyek oszlopsor módjára kövültek meg a krétakorszak megkövesült zsombékjai közt.

Végül itt van még az atlantosaurus, a legnagyobb

állat, melyet a föld valaha szült. Xxxxxxx Xxxxx ak- názta ki az északamerikai sziklás hegység Jura- kőzeteiből. Csekélyke 115 láb hosszú, két méter hosszú combokkal. Képzeljük el, mennyi hely kel-

lett egy ilyen szerelmes atlantosaurus-párnak aktu- sához — még ha föltesszük is, hogy a hím a nőstény hátára mászott, mint ma a nilusi krokodilusok teszik. Hajlandók vagyunk azt mondani, hogy az atlantosaurus érezte az összes teremtmények közt a legeslegnagyobb kéjt párzás közben.

Ennek az atlaszsárkánynak, amely egy házikót egész kényelmesen hordozhatott volna a hátán, valóban pirinyó agyvelő-kamarája volt, amely leg- kevésbbé sem állott arányban az egész testtel, még ha csak a hüllők testrészeinek rendes méretviszony- latait vesszük is alapul. Ehelyett azonban kiszéle- sedett a hátgerinc ürege, épp a nemzőrészek fölött, még pedig oly hatalmasan, hogy a gerincvelőnek itt háromszor olyan vastagnak kellett lennie, mint a tulajdonképi agyvelő volt. Egyenesen »fark-agy- velő«-ről beszéltek ezeknél az állatoknál, egy külön agy velői ől a medence fölött, amely segitett kormá- nyozni a hátsó testrészt, s kivált a roppant nehéz farkat. De önkénytelenül is összeköttetésbe hozzuk ezt a farkvelőt a párzással is: úgy sejtjük, hogy igen hatalmas idegizgalmak indulhattak ki a velő ekkora fölhalmozódásából éppen ezen a kritikus tájékon.

Ezek fölött a nehézkes óriás csúfságok fölött

xxxxxxx, a levegőég kékjében röpködött az őskreatu- rák legművészibb, legrejtélyesebb példánya: a csinos kis archaeopteryx; félig madár, szárnyakkal és pely- hes testtel, félig gyik, hosszú farkkal, s hegyes foga- zatu szájjal. Xxxxx, hogy mint szeretkezett. Mint a hogy tollának talán mesésen tarka színei hozzáfa- kultak a solnhofeni pala egyhangú barna szinéhez, amely palából származik a két egyedüli példány, úgy fakult, veszett el belőle minden erotikus nyom. De fantáziánk őt is úgy mutatja, hogy madármódra

rakja fészkét, s tojásait; mint kergeti a hím a nős- tényt a levegőben, mint himbálja a hím kétsoros tollazatú farkát, hencegvén szerelme erejével. . . Elmerült mese egy elmerült óceán elmerült erdejéből.

A hajdankor mindezen szerelmei meghaltak, meg- kövültek. A szerelmesek merő múzeumi csontvázak. Csontvázak és kövületek, amikre a természetbúvár furcsa neveket céduláz.

Bármily heves volt is ama hüllők szenvedélyének vihara: a roppant idő ma már úgy elcsititja, hogy csak távoli, elhaló akkordja marad egy félig-meddig elveszett melódiának. S a melódia ilyen elhaló, éppen hogy csak a fülbe érő hangjaival még sokkal távo- labb megy a múltba vissza. Mert az ichthyosaurus, bármily vén, már a földi szerves fejlődés magas fokán áll. Ugyanannak a lajtorjának fokán, amely végeredményében az emberhez is vezet, — bárhogy vitatkozzanak is a részletekről. Valamely részben mindig »a családban« marad itt az ember. S az a lajtorja kétségkívül még messzire folytatódik az ichthyosaurus alatt.

Szeretjük az ismert dolgok utolsó peremét szim-

bolizálni. Elhagyatott partvidék. Homok, és hullám- tajték. És túl rajta az ismeretlen dolgok végtelen ezüstszürke tengere, a horizont pedig a megfogha- tatlan örökkévalóság fehérsége.

A természettudós, aki egyre távolabbi múltban kutatja a földi szerves életet, ismer ilyen pontot, még pedig egy igazán létező pontot.

Ez: Svédország. Ott ősrégi homokköveket találsz, a földfejlődés kambriai korszakának legalsó rétegébe

rakódva. A kambrlai kőzetek hasonlíthatatlanul vénebbek, mint az a Jura-pala, amelyben az atlanto- saurus, archaeopteryx és ichthyosaurus temetve van- nak. Ám a kutató vizsga szeme előtt még ezek a kőzetek is felpattannak, úgy hogy nyitott könyv- ként olvas belőlük. A kövekbe vésődött apró nyo- mokból, régesrégi, ősvilági tengerpart eleven életét ismeri meg. Az öreg homok, kővé tömörülve meg- őrizte a legjelentéktelenebb jeleket is, bár évmilliók tornyosultak reá. íme a csúszómászók, a rákok, csigák nyomai. Amott meg az üveges medúza négy- kamrás gyomrának keresztszerű, durva homok- lenyomata.

A medúzát biztosan partra vetette a vihar, s ott a

sekély vizben ment tönkre; ez még ma is testvérei- nek s szenvedései osztályosainak halála a Keleti- tenger partján. Itt van végre ez a firkáláshoz hasonló vonal: a parti öv zöld hínárja rajzolta a legfinomabb homokos iszapba, miközben gyöngéden himbálta őt az áramlat.

Svédországnak ez a vén, kambriai partja, bár magában véve nincs sok rajta, mégis különös vonzó- erőt gyakorol a természetbúvárra. Ez az utolsó part organikus élettel, amelyet csak ismer. Svédország kambriai formációján túl nincs már semmi növény vagy állatmaradványunk vénebb kőzetrétegekben. A legközelebbi még régebbi kőzetek sajátságos álla- potban vannak. Belső alkatuk egész megváltozott: s ha tartalmaztak is szerves részeket, azok feloldód- tak, elmosódtak a tömegben. Itt már nincs kagyló, nincs rákhéj, nincs levéllenyomat. Az a svéd part az utolsó, amelynek közvetlen s kézzelfogható hagyo- mánykincse van. Ott azután megszakad a fonal.

Ki vonná kétségbe, hogy a kambriai parton élt

állatoknak megvolt a maguk szerelmi élete. A rákok, melyek ott mászkáltak, az u. n. trilobiták neméhez tartozhattak; furcsa fickók, amilyen formájúak ma már nem is élnek, de abban a korszakban s a rá- következőkben bizonyára megszámlálhatatlan tömeg- ben nyüzsöghettek a tengerben. Csehország kambriai kőzeteiből — bár ezek nem parti vizek, hanem mély tengerviz lerakodásai — a trilobita-ivadékok egész fejlődését megláthatni. Számtalan, pirinyó golyócs- kákat találni a kőben: kétségkívül peték. S mellet- tük egész láncolata az álca- és további fejlődésnek, egészen a jól megtermett rákig. Bizonyos, hogy itt is voltak szerelmi aktusok, s azokra tüzelő erotikus érzelmek. Vannak rákfajok, amelyeknél nem minden nősténypetének kell a hímtől megtermékenyíttetnie, hogy új élet fejlődjék belőle — beáll az u. n. partheno- genezis, vagy szűznemzés különös jelensége. De pár- huzamosan találunk koronkint igazi megterméke- nyítést is. Legismertebb rákjaink: a folyami- és ten- geri-rák, a garnéla, a tarsolyosrák ma mind szabály- szerűen párosodnak. A megtermékenyített petéket sokszor raffináltan ápolják: a nőstény testének külön tarsolyai és üregei védik a petéket, vagy pedig, mint ezt folyami rákunkról jól tudjuk — a hátsótest füg- gelékein rejtik el gondosan. Lehet, hogy azok az ős- régi trilobiták tojásaikat, mint valami fészekbe, magukásta homokgödrökbe rejtették a folyam szélén, mint a ma is élő molukka-rák, amelynek testalkata szoros rokonságra vall a trilobitákkal. A fiatal, talán már önállóan úszkáló, de még zsenge ivadékok — úgy lehet — egy ideig még együtt maradtak anyjuk- kal, s veszedelem esetén elbújtak az ő testén: ahogy a mi kis folyami rákjaink is úgy futnak anyjukhoz, mint a csibék tyukanyóhoz.