ISKOLA és JELLEM

ISKOLA és JELLEM

ADALÉKOK

AZ ENGEDELMESSÉG NEVELÉSTANÁHOZ ÉS AZ ISKOLAI FEGYELEM ÁTALAKÍTÁSÁHOZ

ÍRTA

XXXXXXXX XXXXXXX XXXXXX

NÉMETBŐL A TIZEDIK KIADÁS SZERINT FORDÍTOTTA

BALLAGH XXXXXX

XXXXXX R. KÖNYVKERESKEDÉSE (WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZV.-TÁRS BUDAPEST, VI., ANDRÁSSY-UT 21.

1913.

A tanító, a ki csak ismereteket közöl: mesterember; a tanító, a ki a jellemet műveli: művész.

XXXXXX EZREDES

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utcza 18.

Az első német kiadás előszava.

Manapság a test valamennyi kicsiny szervének megvan a maga külön tudománya, mely a szerv életfeltételeinek megisme- résével foglalkozik, és megelőzéssel és gyógyítással zavartalan működését biztosítani igyekszik.

Az ember mivoltának tulajdonképenvaló középponti ereje, mely az ember valamennyi cselekedetére nézve döntő, s testi egészségének is egyik_ legnevezetesebb tényezője, a jellem, ily külön és^összepontosított tanulmány tárgyává még nem tétetett. Ennek a dolognak a lélektan és a neveléstudomány még csak elején van. Az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó neveléstudományi* munkák száma kicsiny az értelem neveléséről szólókéhoz képest! Már pedig véges-végtére az értelem munkája mindenestől erkölcsi sugallatok eredménye!

Korunk anyagelvisége nemcsak az anyagi javaknak kelle- ténél többre becsülésében nyilvánul, hanem a gyakorlati ered- mények és sikerek mély lelki alapjainak nem helyes ismeretében is. Hogy a villamos kocsinak villamos erőállomásra szüksége van, mindenki megérti; de azt már nem, hogy az eleven embert teljes életére — az engedelmesség, az önmagán való uralkodás és a rendszeretet megtanulása végett — mily gondosan kell belső erővel táplálni, hogy a műveltség folyvást szaporodó követeléseinek kellőkép megfelelhessen. Azt sem veszik eléggé számba hogy az iskolai élet sok különféle kívánalma, kísértése s összeütközése a jellem erőinek mekkora bőségét tételezi fel az ifjúságban; és hogy ennélfogva mennyire szükséges azoknak az erőknek felkeltéséről, gyakorlatáról, lelki ihletéséről és tisztításáról gondoskodni. A jellemnek àz iskolára nézve való nagy fontos- ságát még nem fogjuk fel mélyreható lélektani módon. Sokféle engedelmességet kívánunk; de híjával vagyunk az engedelmesség lélek- és neveléstanának, híjával a valóban nevelő hatású tekintély mivoltáról s eszközeiről kellően szóló tannak.

Ez az említett hiány kivált az úgynevezett iskolai fegyelem-

ben vehető észre, — melyen az iskola zavartalan és kellő mun- kájának erkölcsi feltételeit biztosító szabályokat értjük.

Bízvást állíthatni, hogy fejletlen és elavult módszerek seholsem tengetik oly háborítatlanul életüket, mint az iskolai fegyelem terén.

Míg a felnőttekről szóló büntetőjogról és büntető törvények végrehajtásáról élénk viták folynak, addig az iskolai igazság- szolgáltatás elméletéről és gyakorlatáról alig esik SZQ, holott ez utóbbinak hatása döntő a roszra hajló természetűek javulására vagy megátalkodására nézve.

Jelen munka vezérlő gondolata, az ifjúság nevelésének ezt a nem eléggé művelt, sőt — mondhatni — elhanyagolt mezejét akként tüntetni fel, mint a melynél nevezetesebb a neveléstudo- mányban nincs. Kimutatjuk, hogy xxxxxxx — jó vagy rósz — hatással lehet fegyelmének módszerével az iskola az ifjúság erkölcsi fejlődésére; s kimutatjuk, hogy ennek a fegyelemnek — hogy kellő hatása legyen — mély és széles alapokra kell helyezkednie, hogy a jellemnek nemcsak külső s végső nyilvánu- lásaival, hanem gyökerével foglalkozhassék. Hogy a jellem teljességére xxxxxxxxx, a fegyelemnek — kívánalmai megvalósí- tása végett — a jellem teljességével kell foglalkoznia. Ehhez pedig erkölcs-neveléstani1 és lélektani mélyre ható tanulmány szükséges. Erre nézve van könyvünkben egynéhány szempont. Bevezetésül szükségesnek tartjuk arról szólni, hogy miért kell az iskolának korunkban, sokkal inkább mint valaha, a jellem művelésének feladatával a lehető legnagyobb figyelemmel foglal- koznia. Ha ezt az iskola megteszi, akkor az iskolai fegyelem, mely a jellemművelés eszközeinek egyik legnevezetesebbike, többé nem puszta eszköze — hogy úgy mondjuk — az iskolai technikának, melynek czélja a tanítás háborítatlan menetét és kellő sikerét biztosítani, hanem a növendékek erkölcsi nevelésé- nek az élet számára való egyik alapja.

Az iskolai fegyelemnek az ifjúság jelleme művelésére s a társadalom számára való nevelésére nézve rendkívüli fontos voltát

1 Van egynéhány német neveléstudományi író, a ki a neveléstudomány- nak azt a részét, a mely az erkölcsre való nevelésről szól, ,,Moral-Paeda- gogik” -nak (t. i. erkölcs-neveléstudománynak, erkölcs neveléstannak) hívja s az erkölcsre való nevelést „ethische” vagy „sittliche Erziehung”-nak (t. i. erkölcs-nevelésnek, erkölcsi nevelésnek , Ezzel az utóbbi kifejezéssel a magyar neveléstudományi írók közül, tudtunkkal, Beély íBriedl) Fidél él először, 1. „Néhány szó az erkölcsi nevelésről” ez. értekezését az „Egvházi Tár” 1835-ik évfolyamában. (A fordító jegyz.)

addig xxxxxxxx csak az amerikai neveléstudomány ismerte fel. Azért bevettük a munkánkban előforduló gyakorlati indítványok közé az élet tapasztalatait felhasználó amerikai nevelési módszer- tannak az iskolai fegyelemről szóló tanait. Xxxxxxxxx kívánjuk azonban a bírálat nélkül való utánzást vagy átvételt, épen azért megkísértettük az iskolai fegyelemnek megoldásra váró feladatait számos, erkölcsi, társadalom-tudományi s lélektani szempontból vizsgálni, hogy az iskolai fegyelem nevezetes területén felmerülő új elméletek és kísérletek közül a valóban komolyat és életre- valót annál könnyebben felismerhessük. Az e nemű amerikai tanok hibája mindig elvi megokolásuk felületességében van. Helyesen kívánják Amerikában — egyebek közt — az iskolai fegyelemnek az ipari demokratia kívánalmaival való nagyobb összehangzásba hozatalát; de avval nem gondolnak, hogy egyetlen társadalmi osztály kívánalmainak kielégítése nem lehet az erkölcsi nevelés végczélja, és hogy az ember nevelésének eszmények elérésére kell törekednie, mely eszmények szünetlen gyarapítják és edzik az ember lelki erőit, és fenn- és összetartják‖ az emberi társadalmat csak ebből a szempontból lehet meg- állapítani, mennyire szabad a neveléstannak valamely kor változó kívánalmaihoz alkalmazkodnia. A kor kívánalmai ugyanis csak akkor vehetők a nevelésben figyelembe, ha az eszmények felé vezető útról le nem téríthetik az ifjúságot, melyet a nevelőnek ellenkező esetben épen az ellenök való „szent harcz‖-ra alkal- massá tenni szoros kötelessége. Ne a társadalmi fejlődés döntse el a jellem sorsát, hanem, megfordítva, a jellem örök eszményei legyenek döntők a társadalmi fejlődésben, — szabadítsák fel mindinkább az anyagiak súlya alól az emberi társadalmat és mintegy kényszerítsék reá a lélek törvényét, mert ettől származ- hatik csak az anyagiak kellő rendje is.

Ennélfogva erős meggyőződésem, hogy az igazi nevelés- tudomány a bölcselettel és a hittudománynyal elválhatatlanul össze- függésben van, a miért is az iskolai fegyelmet munkámban nem a nevelés technikájának elszigetelt kérdéseként, hanem az ember életének valamennyi életbevágó kérdésével szoros kapcsolatban lévőként tárgyaltam.

„Jugendlehre‖ czímű munkámból egyet-mást jelen mun- kámba bevettem azért, hogy bővebben kifejtsem és az iskola életének alapkérdéseire alkalmazzam.

Zürich, 1908 deczember 1-én.

Xxxxxxxx Xxxxxxx Xxxxxx.

A második német kiadás előszava.

Ez új kiadás számos kiegészítést foglal magában, a tárgyamról szóló legújabb irodalmi műveket figyelembe vettem és szem- pontjaim és javaslataim ellen tett egynéhány kifogásra vála- szoltam. Az iskola életének egynéhány erkölcs-neveléstani alap- kérdését tüzetesebben tárgyaltam. Új része e kiadásnak az erkölcsi tanítás módszeréről szóló fejezet.

Zürich, 1910 májusában.

Xxxxxxxx Xxxxxxx Xxxxxx.

Általános szempontok.

A jellem mélyebbre ható művelésének szükségessége a mai iskolában.

Művelődési okok. Xxxxxxxxxx mondta egykor: „Valamint egyes ember, úgy egész korszak is igen nagyot haladhat az igaznak megismerésében, de viszont, hátramaradhat a jónak akarásában.‖ Ezeket a szavakat száz évvel ezelőtt mondták, mindazáltal teljesen korunkra illenek. Öntudatosabban beszélünk haladásról, valamennyi előttünk élt nemzedéknél; megittasodunk a tudományok nagy diadalaitól — de nem kérdezzük magunkban, váljon nem veszteglünk-e, vagy nem hanyatlunk-e a legfonto- sabb dologban: a természeti indulatainkon való uralkodásban, a személyiségnek az élet és a sors fölött való uralkodásában. Vagy, korunknak szellemi haladása közepett, nem tett-e az anyagi ijesztő hatalomra szert életünkben, nem terjed-e mind- inkább a jó s a rósz között való különbség ismerésének csaknem teljes hiánya?

Korántsem akarjuk korunknak a természettudományokban elért sikereit kicsinyelni, de okvetetlen tudnunk kell, hogy csak altkor válhatnak reánk nézve áldásossá, ha a lélek és ä jellem muvèîêse lesz egyensúlyuk. Ha nem így lesz, félő, hogy a termeszét erőin való hatalmunk csak az anyagi furfangosság és az erkölcsi elvadulás eszközévé válik.1 Minél inkább szaparodnak

1 V. ö.: „Korunkban a haladás alatt sajátképen az anyagi fejlődés, a társadalmi erők, tehetségek . . . tisztán természeti fejlesztése értetik. A természet-, végy és erőműtani találmányok bámulandók és bámulandók e tudományoknak az ipar érdekében tett alkalmazásai; — pedig ezen iránynak túlnyomó, kizárólagos uralma vajmi veszélyes. Ugyanis valamely társadalomban a művészeteknek, mesterségeknek ... a természeti tudo- mányoknak . . . fejlődése csak akkor tekinthető igazi haladásul, ha . . , az érzelmi s vallás-erkölcsi fejlődést nemcsak hogy nem gátolja, de sőt azt elősegíti, annak szolgál. Mert a társadalom minden osztályában a

anyagi javaink és velők járó kísértéseink, lelki nyughatatlan- ságaink és új szükségletekre való vágyódásaink, annál sürgősebbé válik valónk lelki részének erősítése s művelése. Még pedig nemcsak az eszményi javak megóvása, hanem az anyagiakban való kellő haladás lehetővé tétele végett is; mert hisz az anyagi haladás is eredménye annak az erkölcsi nevelő munkának, melyet hosszú századok végeztek, mikor az indulatok és szenvedélyek megfékezése, az önmagán való uralkodás, az áldozatrakészség és a szeretet a műveltség fő követelményei voltak. Olyanok vagyunk ma, mint valamely gazdag család gyermekei, kik gondtalanul á rég szerzett tőkét költik, és nem gondolnak azokkal az erkölcsi okokkal és avval a munkával, melyeknek jólétüket köszönhetik: az anyagi haladás jótéteményeit élvezzük, de feltételeiket terv- szerűen folyvást ápolni elmulasztjuk; megfeledkezünk arról, hogy a jellem művelésével szoros összefüggésben vannak, és ekként létünk alapjait veszélyeztetjük

Természetes, hogy az új nemzedék nevelőinek kötelessége főképen ebből az állapotból a javulás útjára való térést előkészí- teni. Ha a czélokat, melyeket el kell érnünk nem is látjuk még tisztán, és az eszközöket, melyekkel elérésökre élnünk kell, nem ismerjük még eléggé, mindazáltal mindenfelé mindinkább terjed a nézet, hogy — úgyszólván — csak az értelem művelésével foglalkozó iskola végzetesen félszeg. Azért kívánják az iskolától, hogy az ifjúságot az állam polgárává is nevelje; azért sürgetik a vidéki nevelő-otthonok felállítását, a művészetek ismertetését s a kézimunka tanítását az iskolában, az iskola segítségét az ifjúság nemi megóvására s az iszákosságtól való visszatartására; azért teszik tanácskozások tárgyává a gyermekek hazudozásra való hajlandóságát és a kísérleti neveléstannak a szóbeli előadás tehetségének fejleszthetőségéről szóló tanait (az „emlékezőtehetség‖ neveléstana); azért vizsgálják a gyermekek lelki hibáinak testi betegségekből származó okait, melyekkel az iskola, testgyógyító neveléssel, foglalkozni s — a mennyire lehet — keletkezésük- nek elejét venni tartozik; és végre azért foglalkoznak az ifjú

jólétnek öregbítése — mint a nemzetgazdák törekvéseinek oly kívánatos czélja — igen veszedelmes adomány leendene, ha a kéz, mely azt adja, a többséget megfosztaná a vallás szülte benső béke-, bölcseség- és mérsék- lettől; tehát oly erényektől, mik nélkül e világ minden javai új és új- kielégíthetetlen vágyaknak keserű forrásai.‖ Xxxxxxx Xxxxxx: A keresztény elem üdvös befolyásáról a polgárisodásra (Székfoglaló ért. a M. T. Akadémiában.) (A ford. jegyz.)

gonosztevők, az úgynevezett fiatalkorú bűnösök megjavításának kérdésével, mely mindinkább követeli az erkölcsi egészségtan óvó munkáját — mindez egyszersmind a neveléssel foglalkozók felelősségérzetének mélyebbé s általánosabbá válását is bizo- nyítja, azért mondja Trüper, a jenai neveléstudományi író, hogy

„az ifjú gonosztevők számának folytonos szaporodása s a nevelői munkásságnak a nyilvános életben való rendkívüli kevésre becsülése sürgősen szükségessé teszi, hogy a gyermek jellemével való foglalkozás legalább is oly tudományos és gyakorlatias legyen, minta minő a testével és az értelmével való foglalkozás ...

A növendék személyiségének megítélésében ne csak, vagy fő- képen, testi s értelmi munkáját tekintsük, hanem jellemének mivoltát is, melynek művelése szintén xxxxxx s kötelessége a nevelésnek.

Csak az értelmet művelni, nem elegendő, sőt veszélyes. Bizonyára nem kell kevésre becsülni az értelem nevelését; de meg kell szűnnie annak a téves vélekedésnek, hogy egymaga elegendő az erkölcsi műveltség biztosítására. Korunk elmeorvosai eleget tudnak beszélni azokról az épen nem ritka esetekről, melyekben a teljesen ép, sőt igen fejlődött értelem a gyenge erkölcsi értékkel karöltve jár — a mi eléggé bizonyítja, mily kevés az összefüggés az értelem és a jellem között. Az értelem művelése valósággal veszedelemmé is vàlhatik a jellemre nézve, ha nincs, „elejétől fogva, az akarat gyakorlásának és a lelkiisme- retességre való nevelésnek alárendelve1. Ekkor az értelem, úgy szólván, tolvajlámpás, mely az érzéki vágyak kielégítése útjának keresésére s megvilágítására való csak. Ki ne ismerné azokat az eleveneszű iskolásgyerekeket, a kiknek a jellem műveltségé- nek egyensúlya nem jutott osztályrészükül, és a kiknek igen fejlett értelme csak szeszélyeiknek, hiúságaiknak és ravaszkodá- saiknak rabszolgája? Ki ne ismerné azokat a „lángeszű‖ hazudo- zókat, a kik az iskolának olykor egész osztályait megrontják, és a kiknek találékonysága s lélekjelenléte tanítókat és iskola- társakat. egyaránt ámulatba ejt?

Az értelem művelésének erkölcsi feltételei. Az embernek szenvedélyeitől való megszabadítása, jellemének erősítése s lelkiismeretének finomítása az értelem valamennyi nevezetes munkájára nézve igen nagy fontosságú; valóban helyes gondol-

1 Megmondta már Xxxxxxxxxxx: „Az erkölcsi nevelés azért fontos, mert az ember, ha csak értelme művelt, könnyen a legmértéktelenebb és legvadabb lénynyé fajulhat.‖

kodás jellemet tételez fel, mert csak a jellem óvja meg gondo- latainkata külső hatások, az érdekek és az előítéletek szabta irányoktól és szaggatja el mind azt a sokféle durva s finom szálat, mely gondolkodásunkat embertársaink gondolkodásával és ítéleteivel egybeköti. Már az ó-kor, mely az igazi bölcselőtől az önmegtartóztatás és a szemlélődés gyakorlatát követelte, jól tudta, hogy az értelemnek valóban szabad működése erkölcsi feltételektől függ, és jól tudta azt is, hogy az embernek alanyiságától szabadulnia kell, hogy tárgyilagosan gondolkod- hassak * Az igazságra való erős vágyakozás sem értelmi, hanem erkölcsi szükségesség. Helyesen hívja Xxxxxx az igazságra törekvést nagy erkölcsi szenvedélynek, mely nélkül az igazi tudományos vizsgálódás soha nem győzné le azokat az akadá- lyokat, melyeket a világ és a nap pillanatnyi érdekei útjába gördítenek.

Hasonlóképen szól Xxxxxx Xxxxxxx: „A legújabb termé- szettudomány részben a kereszténységnek köszöni eredetét. A keresztény vallásnak az ember lelkében búsongást keltő nagy komolysága az idők folyamán alkalmasabbakká tette az embe- reket a dolgok mélyére való hatolásra s a fáradságos kutatásokra, mint a pogányság könnyelmű életkedve. Minthogy a keresztény- ség az ember lelkét az igazság megismerésének forró vágyával eltöltötte, kárpótolta a természettudományokat azokért a károkért, melyeket neki sokáig tett‖.2

Ilyesmit mond Xxxxxxxx is:3 „Csak a komolyságnak, mely

1 Xxxxxx (t. 1. Xxxxx, sz. 1795 ben, megh. 1842-ben, prot. pap. A ford. jegyz.) a híres angol nevelő, a rugby-i nevelőintézet igazgatója, a .ellem művelését tartotta az iskola legfontosabb czéljának, és úgy vélte, hogy az értelem munkája erkölcsi erőktől függ. Valamely elsajátított jó szokás és valamely legyőzött rósz szokás hozzájárul az értelem erős és helyes műkö- dését gátló akadályoknak elhárításához. (Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, London 1905.)

2 Die Kulturgeschichte und Naturwissenschaft, Lipcse 1878.

3 „Das Ideal und das Leben‖ czímü költeményében. Szó szerint:

„Nur dem Xxxxx, den keine Mühe bleichet, Rauscht der Wahrheit tief versteckter Born.‖ Xxxx Xxxxxxx így fordítja:

„Csak komoly munkának türelemnek Nyíl' meg az igazság mély ere.‖

Az eszmény és az élet.

Xxxxx Xxxxx meg így:

„Akarat az, a mi aknát nyitva A valónak tiszta kutat ás.‖

Az eszmény és az élet. (A ford. jegyz)

nem riad vissza semmi fáradságtól, csörgedez az igazság mélyen elrejtett forrása.‖ Ez a nagy komolyság pedig erkölcsi s vallási jelenség, és az értelemnek nem vele született tulajdonsága.

De Xxxxxxx Xxxxxx is úgy nyilatkozott egy ízben, hogy épen az újkor exact tudományai azokból az erkölcsi erőkből táplál- koznak, melyeket a keresztény műveltség hozott világra: az a nagy türelem és „gondosság, az az apró dolgokban való lelki- ismeretesség és állhatatosság, mely nélkül az exact tudományok sohasem virágozhattak volna föl, az a fölötte nagy szabatosság és pontosság a munkában, csak a kitűzött czél elérhetése végett — mind ez olyasmi, a mit a pogányság még nem ismert és azért az exact tudományok virágzása a keresztény lelkiismeret- művelés csendes munkájának eredménye.

Ennélfogva az értelem igazi nevelése s művelése a jellem- nek kellőképen való tisztítása s erősítése nélkül lehetetlen. A figyelemnél^ úgynevezett „összepontosítás‖-a is, a mely az értelemnek mind befogadó (receptív), mind termelő (productiv) működésére nézve annyira döntő, voltaképen az akarat művelt- ségén alapszik, és csak abból származhatik.1 Ezért tulajdonít az indus bölcselet is oly nagy fontosságot az akarat gyakorlásának. Indiából a figyelem összepontosításának régesrégi s rég kipróbált módszerei kezdenek behatolni a nyugat neveléstudományába, kivált az Indiával érintkező angolokéba, mint a hogy Xxxxx érdekes könyve bizonyítja.2 Kimutatja helyesen ez a könyv a vallási eszmény nagy fontosságát is a „magához térésre s magába szállásra‖ való nevelésben: mert a mi a külvilágnak figyelmünket elforgácsoló hatásaitól és belvilágunknak nyughatatlanságaitól megszabadít, természetesen, csak az igazán jó eszköze az érte- lem bárminemű összepontosításának. Azért a lélek erőinek edzése a külső ingerek ellen való ellenállásra erkölcsi megszaba-

1 Erre a lélektani igazságra támaszkodik Xxxxx, mikor a munkás (activ) és munkátlan (passiv) figyelem között való különbségről szól. Napjaink- Î ban a neveléstudomány, kivált Amerikában, a gyermek figyelmét „lebilincselő‖ tanításmódra való törekedése közben, gyakran igen félszegül, a gyermek munkátlan figyelmével foglalkozott, de akarata erélyének gyarapításával nem törődött. Már pedig épen az emlékezőtehetségnek munkájára nézve a munkás figyelem, az erkölcsiségtől ihletett akarás igen nagy fontosságú.

2 The power of concentration, by Ε. Miles, London. Methuen and Comp. A szerző kimutatja — egyebek közt — mily fontosak az akarat gyakorlatai mindenféle inger ellen, mert csak az akarat kellő gyakorlása teszi lehetővé, hogy kellőképen választhassunk képzeteink és észrevevéseink közül. Szórakozottság: az akarat gyengesége.

dítás is, mely egyszersmind a gondolkodó tehetségnek is meg- szabadítása a reá zavaróan ható benyomásoktól. Valamennyi tapasztalt nevelő bizonyságot tehet róla, hogy valamely „osztály- ban igazi, belülről eredő fegyelem igen észrevehetően megkönnyíti a gondolkodást és tanulást, míg azok a gyermekek, a kik ily fegyelmét nem ismernek, mindenféle külső s belső ingerek hatásainak engedve, alkalmatlanokká válnak arra, hogy agyukkal valamire való munkát végezzenek.

Hogy az értelem működésének erőssége s egészsége mennyire függ erkölcsi tényezőktől, és hogy ennélfogva az értelem művelésével az erkölcs-neveléstannak kellőképen foglal- koznia kell, arról nemrég a kísérleti lélektan egyik képviselője, Xxxxxxx, így nyilatkozott: „Nevelési s tanítási rendszerünknek fő baja az, hogy még most is sok nevelő van, a ki nem is Xxxxxx, mily rendkívül fontos a gyermekek értelmi működésére s 'általában szellemi haladására nézve, kedélyüknek és akaratuknak nevelése. Egyetlen meg nem érdemelt megrovás, vagy bizal- matlanság, mindenféle gúnyos és csúfolódó szó, melylyel a nevelő vagy a tanító a gyermeket illeti, lelkében levertséget vagy egyéb zavart idézhet elő, sőt nagy kárt is tehet.‖

Ennek a durva s csak a külsőségekkel foglalkozó nevelés- nek, a melynek sejtelme sincs az értelem működésének finom és bonyolult erkölcsi feltételeiről, ellentéte — amely természetesen épen oly helytelen — az a lágy és érzelgős nevelés, a mely az ifjúság hibái, szeszélyei s illetlenségei iránt kelleténél elnézőbb; és a mely ennél fogva az értelem munkájának erkölcsi feltételeivel való foglalkozást szintén elmulasztja.

Rz életpálya számára való jellemművelés. Ha az iskola csak az életpálya munkájára akarna is előkészíteni, akkor is több gondot kellene fordítania a jellem művelésére. Mert az életpálya igazi sikerei, sokkal inkább mint a hogy vélik, erkölcsi tulaj- donságoktól függnek.1 Hányan szenvednek hajótörést élet-

1 Frenszen „Xxxxx Xxxx‖-jában szól a lélek műveltségének a katona- tiszti pályán való fontosságáról. Xxxx Xxxxx így beszél hadnagyáról:

„Kiválósága nem abban állt, hogy többet tanult nálunknál: hanem, úgy vélem, abban, hogy belsőleg művelt ember volt, vagyis, hogy eszén és szívén uralkodni tudott, és azért a körülötte levő s történő dolgokról nyugodtan, igazságosan és elnézően ítélt. A mit akart, megtörtént Ekkor láttam, hogy az akarat tízszerte többet ér a tudásnál Egyetlen szóval sem magasztaltuk, de gyakran beszéltünk róla s tekintettünk föl reá.‖

Az életpályán való működés erkölcsi alapjait igazán lerakni akaró jellemművelés azonban nem állhat csak erkölcsi dolgokról való beszélgetések-

pályájukon, nem azért mert keveset tanultak, hanem azért, mert az emberekkel való bánás bölcseségének elemeit sem ismerik‖ mert nem szoktak rendre, pontosságra, hűségre és szótartásra; mert sem engedelmeskedni, sem parancsolni nem tudnak; és mert nem vált meggyőződésükké, hogy a becsületesség a legjobb poli- tika.1 Mennyire szükséges lenne az iskolák felső osztályaiban az életpályára való erkölcstant rövideden előadni, a mely a különféle életpályák erkölcsi veszélyeiről és erkölcsi jó hatásairól szólna s az életpályákkal járó felelősséget példákban mutatná meg.2Mennyire megihletnék az ily megbeszélések az iskola munkáját!

Nevelés- és tanítás-rendszerünk nem ismeri kellőképen a nevelés czélját. Nevelésünk és tanításunk ügyének legnagyobb baja, hogy zűrzavarosán sokféle ismeretet ad, de igazán világitól eszményt nem; már pedig csak ez teremthet igazi rendet ismére- teink között, és csak ez adhat kellő ellensúlyt nekik. Egyetlen pillantás korunk neveléstani irodalmára — a mely sokat beszél, de bizonytalanul és sokszor önmagának ellenmondóan, a nevelés végezel járói; és a melynek sok és sokféle, de többnyire feltűnően félszeg ötlete van — meggyőzhet bennünket a mondottak igaz- ságáról. A dolgoknak ez a helyzete szorosan összefügg korunk művelődésének állapotával és irányával: látjuk az erőknek nagy és bizonyára szép jövőjű terjeszkedését, de nem látunk össze- pontosítást, azaz egységet a sokféleségben. Korunkban az ember, az érdekek roppant sokaságának hatása alatt, mintegy elforgá- csolta önmagát és elvesztette az éltető nagy igazságokkal való összeköttetését, melyek egységet teremtenek a sokféleségben és az élet törekvéseit egy nagy szellemi középpont felé irányítják. Ekként nemcsak az életerélyére leghatásosabb ihletéseket vesztette el, hanem valamennyi törekvésének igazi mértékét; és nem tudja

ből, hanem ezeknek az akarat igazi gyakorlásával, azaz nevelésével, össze- függésben kell lenniök: a mihez azonban iskolai fegyelmünknek csaknem teljes átalakítása szükséges. Erről a következő fejezetek egyikében szólunk.

1 „Az egyén szintúgy, mint a »nemzet életében nem a tudásé a döntő szerep, hanem a fenkölt érzületé és a tökéletes jellemé.‖ Xxxxxxx, A neveléstudomány kézikönyve. 677. lap. (A ford. jegyz.)

2 Hittérítők Jáva szigetén, mezőgazdasági s ipari iskolájukban, erkölcs- és neveléstant is tanítanak, egyenesen azért, hogy az ifjakat a technikai életpálya erkölcsi s nevelői feladataival és felelősségeivel meg- ismertessék. A legfinomabb géppel, az „ember‖-rel való kellő bánni tudás szintén az igazi gazdaságtanhoz tartozik — csak technikai szempontból is.

V. ö Rev. Skopps Reports; Agency for Charity Writings, Chicago III.

Bővebben szól erről a szerző „Staatsbürgerliche Erziehung‖ czímű munkájában. (Lipcse, 1910, kiadta Teubner B. G.)

öntudatosan alárendelni törekvéseit és tetteit annak az Egynek,1 a ki egymaga adhat csak valamennyi törekvésünknek és küzdel- münknek igazi értelmet és tartalmat.

Ez az oka, hogy van művészeti műveltségünk, mely a jellem életétől függetleníti magát, és ezért menthetetlenül pos- ványba kell fúlnia; hogy van sport-műveltségünk, mely hóborttá fajul, mert nincs meg kellő ellensúlya, vagyis a lélek műveltsége s világos tudata annak, hogy mi fő s mi mellékes dolog az éleiben; hogy van úgynevezett szerelmi műveltségünk, mely a szerelmet elfajulttá teszi, mert a jellem örök törvényei alól kivonja, mert az embert erotikái töredékké teszi, holott épen legerősebb szenvedélyét személyiségének egészével teljesen egybe kellene olvasztania; hogy van munka-műveltségünk, mely mind- inkább lélek nélkül való sürgés-forgássá kezd válni, mert a munkát önczélnak tekinti, s mert nagy eszményeknek nem rendelj alá; hogy van — végül — értelem-műveltségünk, mely az értelmet a lélek szükségleteinek összeségétől elszakasztja, s a félszeg elvontság (abstractio) útján jár, melyen nem vezeti mély életismeret és tisztelete azoknak az igazságoknak, melyek ugyan teljesen föl nem foghatók, és mégis minden tapintható s látható dolognál valóbbak és igazabbak.

A testi életben ideggyengeségnek hívják, ha idegcsoportok a lelki középpont erős vezetésétől elszakadnak; a lelki életnek is van ilyen betegsége, mely akkor áll be, ha az ember törek- vései valamely középponti igazságtól, valamely nagy lelki jótól elszakadnak, holott épen ezt kellene szolgálniok, mert csak ettől nyerhetnek igazi lelkességet és egészséget.

Ha pedig ez a rendezetlen lelki világ behatol az iskola szűk körébe s a művelődés anyagaként, egynéhány évre össze- szorítva, az ifjúság lelkét eltölti, akkor belőle, természetesen, csak zűrzavar keletkezhetik, és nem csodálhatni, ha ebből a lelki zűrzavarból, bármily lelkiismeretesek és szeretettel teljesek is a tanítók, valóságos jellemek nem kerülhetnek ki; oly emberek, kik az élet fölé tudnak emelkedni, a sorsot legyőzni, a nem fontost a fontosnak, az anyagot a léleknek alárendelni tudják, hanem csak testi s lelki gyengék, öngyilkosok, idegesek, terv- telenek, félszegek és tudákosok!

Úgy tetszik, hogy még most sem tudjuk, hogy az isme- retek sokfélesége valóságos veszedelem a jellemre nézve, mind-

1 T. i.: Istennek. (A ford. jegyz.)

arra, a minek alaposság, állhatatosság, következetesség és lelki- nyugalom a, neve. Ha a lélek erőit mintegy elforgácsoló s foly- vást szaporodó s bővülő ismeretek között az egység valami erős elve, valami összepontosítő művelődési hatalom rendet nem teremf és a fölöslegeseket ki nem küszöböli — akkor, természetesen, az iskolák mai tanítástervei csak ingatag jellemeket nemz- hetnek.

Az ifjúság sok igaz barátja rég látja ezt a veszedelmet, és megszüntetésére egyetlen hathatós eszköznek a vallás-erkölcsi nevelésnek iskoláinkban való felélesztését tartja. Vannak olyanok is, a kik ugyan szintén elégedetlenek a mai oktatás és nevelés állapotával, de — sajnos — a nevelés tulajdonképeni s igazi czélját nem ismerik; azért nincsenek arról az igazságról erősen meggyőződve, hogy a lélek erőinek egyensúlyban kell lenniök, azért törekvéseik felszegek, és azért, ha valami félszegséget megszüntetnek, rendesen valami más félszegséget tesznek helyébe Nem látják át, hogy a nevelés különféle hatásainak nem szabad egymástól mintegy elszigetelve lenniök, hogy egymást ellen- súlyozniuk kell, és hogy egy nagy czélt kell szolgálniok.

Művészeti (aesthetikai) és erkölcsi nevelés.1 A fennebb mondottak kivált az ifjúság művészeti nevelésének, egynéhány mai képviselőjére illenek, a kik a művészeti nevelést — helyesen a

— az értelmi nevelés ellensúlyául tekintik, de rendszerökben a művészi elemet a lélek életének teljességével, frivol átállási s erkölcsi követelményekkel nem hozták őket összefüggésbe. Az ily nevelők nemcsak akadályozzák és veszélyeztetik a jellem egészséges fejlődését, hanem megfeledkeznek arról, hogy az igazi művészeti műveltség csak a lélek valamennyi erejének egységéből származhatik, és hogy a művészet igazi megértése a lelkiismeret és a jellem valamennyi erejének kellő mívelése nélkül teljesen lehetetlen. Hogy mily káros a félszeg művészeti nevelés a jellemre nézve, egyebek közt, abból is látható, hogy az oly fiatal emberek, a kik ily nevelésben részesültek, könnyen elpuhultakká s élvezetekre vágyókká válnak, és ha ízlésök finom

1 A művészeti nevelésről, többek közt, írtak: X. Xxxx Xxxxx, a hód- mezővásárhelyi ref. főgymn. 1872/3. iskola-évi értesítőjében; Xxxxxx Xxxxxx, a veszprémi kath. főgymn. 1877/8. iskola-évi értesítőjében; Xxxxxx Xxxx, a kőszegi kath. gymn. 1880/1. iskola-évi értesítőjében; Xxxxxxx Xxxxx, a pécsi állami főreál. 1883/4. iskola-évi értesítőjében; Xxxxx Xxxxxx, a „Magyar Paedagogia‖ 1900. évf. 6 ~ 7. számában; Xxxxxxxxxxxx Xxxxx, a nagytapol- csányi áll. polgári fiú- és leányiskola 1911/2. iskola-évi értesítőjében; Xxxxxxxx Xxxxxxx, az ungvári polg. leányiskola u. a. i.-é. é. (A ford. jegyz.)

is lelkök durva. Mennél jobban sürgetik manapság az iskolában való aesthetikai nevelést, annál inkább óvakodnunk kell a vele járó veszedelmektől. Erkölcsi ellensúly nélkül való aesthetikai műveltség — félszegség, sőt a lélek veszedelme.

Hányszor bántják az ember fejlődött művészeti érzését betegek és szűkölködők, vagy rokonok szokásai s furcsaságai, mily durva és kegyetlen ilyenkor azaz ember, a kinek szívében a szeretetnek, a részvétnek és a felelősségnek mély érzései nem diadalmaskodnak mindazon, a mit aesthetikának hívnak! Vala- mennyi nagy keresztény jól tudta, mennyire s mily gyakran állják útját az „aesthetikai idegek‖ a szeretetben való tökélete- sedésnek — például árpádházi Xxxxx Xxxxxxxx épen az undok betegségekbe esettek ápolásával akart foglalkozni, hogy az aesthetikai elpuhultság lelkén erőt ne vegyen. Kiváltképen a nők nevelésében rendkívül fontos, hogy necsak a szép iránt való művészeti szeretet, hanem a nyomorék és rút emberi lények iránt való szeretet felkeltésével és fejlesztésével is foglalkozzunk.1 És minthogy a félszeg aesthetikai nevelés csak a szép látszat iránt való érdeklődést fejleszti, s az élet bajai s visszásságai iránt való beteges idegenkedést kelt fel, igen szükséges, hogy az ily nevelés ellensúlyáról gondoskodjunk, mely az igazságosság és a valóság megértésére való szoktatás. Máskülönben oly embereket nevelünk, a kik másoknak bajait — melyeken segí- teni nem akarnak, szép szavakkal betakarják, hogy ne lássák, mert álmukat és nyugalmukat háborgatnák és művészeti fel- fogasukat bántanak. Aesthaesthetikai gyávaság és aesthetikai önzés is , melyek valósággal erkölcstelenek, mert — egyebek közt —

1 Xxxxxxxx Xxxxxxxx. (Írói neve Xxxxxxx Xxxxxx xxxxxxx népies írónak, a ki 1737-ben született és 1854-ben halt meg. Annak a művének, melyből a szertó a következő szavakat idézi, ez a czíme: „Wie Xxxx Xxxx Jowäger haushaltet‗, megj. két kötetben, Solothurnban, 1843-ban. Harmadik kiad Berlinben jel. m. 1859-ben, A ford. jegyz.) igen szépen nyilatkozik erről a kérdésről „Xxxx Xxxx Jowager‖-jében, mikor a lelkészt arról beszélteti, hogy őt a szép külső megvesztegeti, s azután feleségéről ezt mondaíja vele: „Példát adott nekem azzal, hogy ha visszataszító külsejű emberrel találkozott, akkor érzett részvétet leginkább, az ilyen embert sajnálta leg- inkább, az ilyenen akart segíteni leginkább , . . Tőle tanultam meg, hogy van a természetes szeretetnél nagyobb, az isteni szeretettel rokon szeretet, a mely épen a tévelyedettet, a rútat szereti leginkább, mert ez szorul segítségre leginkább. De ennek az erénynek gyakorlásában soha nem vittem annyira, mint ő, s gyakorta láttam jóságosan mosolyogni, mikor a szép külső vonzódást keltett fel lelkemben, de az övében nem.‖

akadályozzák az embert, hogy sok „költői‖ dolognak szomorú visszáját meglássa, s hogy lelkiismeretének szavára xxxxxxxxxx. Hogy a művészeti nevelés igazi czéljának megfelelhessen, erkölcsi úton-módon küzdeni kell amaz élvezetvágy és elpuhult- ság ellen, mely a művészetben csak a külső érzéki inger iránt érdeklődik és csak azt keresi, s egyáltalában nem tud belsőfeg részt venni a művész voltaképeni munkájában, melynek kellően tiszta formát a művész csak azért adhatott, mert nálunknál mélyebben és aesthetikai irtózás nélkül szállott le a szomorú s összehangzás nélküli valóságba. A ki Xxxxxxxxx szenvedéseit, melyeket „Leiden‖ czímű zeneművében fejezett ki, s melyekből az emberiség daemoni szenvedése is kihangzik, sejteni és érezni nem tudja, az nem érti az azokon diadalt arató hősi erőt, melyet a nagy zeneszerző abban a zeneművében szintén kifejez, és nem érti, hogy a megdicsőülés felelet az élet szenvedéseire, hanem csak tétlenül, érzékileg és külsőleg élvezi ama zene hangjait, de nem küzdő emberként. Az lenne az igazi művészi nevelés, mely alkalmassá tenne bennünket arra, hogy résztvehessünk a művésznek abban a munkájában, melylyel az anyagba lelket önt, a sorsot meggyőzi s az élet ellenmondásait magasztos felfogás- sal megszünteti. Az össze nem hangzó dolgokat összehangzóvá tenni, rendetlen ösztönökön uralkodni, nagy és kis bajokat áldássá változtatni — ez az igazi művészi nevelés, csak ez tanít meg bennünket a művészet legbensőbb és legszellemibb részének megértésére s megérzésére. A ki nem dolgozott vésővel a maga lelkén, nem faragta, sohasem értheti meg Xxxxxx Xxxxxx megelevenedett márványát, mely: „A barbárnak kőnél nem egyéb.‖

Vannak, hogy úgy mondjuk, külső erkölcstanítók, kiknek semmi közük sincs a művészethez, de ha az erkölcsiségre úgy nevelünk, hogy a növendék személyiségére1 is igazán tekintettel vagyunk, és hogy az erkölcsiség a lelki erő győzelmes nyilvánulása legyen, akkor egyszersmind a művészet megértésének is egyen- getjük útját. Az erkölcsiségnek rendező ereje elvezet bennünket, úgyszólván, első lépcsőfokára, annak az uralomnak, melylyel a személyiség a természet fölött bír, mely az anyagot megeleveníti s megdicsőíti, s mely a művészet igazi remekműveit alkotja.

Mindebből az következik, hogy az aesthetikai nevelés csak

1 „A személyiség nem egyéb, mint ethisált és tudatra emelt egyéniség.‖ Xxxxxxxxx Xxxxxx, Paedagogiai dolgozatok. I. k. 21. 1. (A ford. jegyz.)

akkor nem válik az erkölcsiségre nézve veszedelmessé, s csak akkor éri el czélját, mely a művészet lényegének igazi meg- ismerése, ha mélyre ható jellemművelésen alapul és az ember magasztos eszményeinek tisztelésére szoktat.

Minthogy korunkban sokan nem akarják a művészetet a valláserkölcsi műveltségnek alárendelni, s minthogy másrészt némelyek akarják ugyan, de — úgyszólván — csak gépiesen és külsőleg, a következőkben egynéhány elvi fontosságú szempontot jelölünk meg a művészi s valláserkölcsi műveltségnek viszo- nyáról. Mennél több oly törekvés, mely a „szabadabb művelt- ség‖ nevében magát nagy erkölcsi igazságokon és érzéseken túlteszi, kezd a mai iskolában tért foglalni, annál szükségesebb hogy a tanítói pályára lépő ezekkel kellően megismerkedjék^ nehogy — félszegül — csak az erkölcsiség, vagy csak a művészet kérdéseivel foglalkozzék, hanem hogy mind az igazi művészet, mind a jellemnevelés követelményeinek eleget tehessen. A ki meg van győződve arról, hogy a jellem művelését kell az iskola legfőbb czéljává tenni, annak törekednie kell teljesen megérteni azt, hogy miért és mily értelemben okvetetlen szükséges az erkölcsi elemet valamennyi egyéb művelődési elem fölé rendelni, melyeknek csak amaz lehet erős alapja, melyen kellően fejlődhetnek és hathatnak, és melyen megmenekedhetnek valamennyi bennök rejlő egészségtelen és bomlasztó iránytól.

A művészet képviselői az utóbbi években többször igen hevesen összetűztek a valláserkölcsi műveltség képviselőivel. Xxxxxx azt mondják, hogy a művészet az emberiség művelő- désére nézve oly fontos, hogy a művészi alkotás és termelés szabadságát valamennyi egyéb tekintet fölé kell helyezni. Emezek meg az erkölcsi érdekek megvédését tartják mindenek fölött fontosnak. Ε harcz, sajnos, mind a két párton csak gyara- pította a félszegségeket. Az egyik párt olykor nem akarja meg- érteni, hogy a művészeti műveltséget is xxxxx durva s vakbuzgó erkölcsösködés ellen meg kell védelmezni, s hogy van túlzó érzékenység is, mely inkább belső szabadság hiányának, mintsem erős jellemnek jele. A másik párt meg abban hibázik, hogy megfeledkezik arról, hogy az igazi művészet feloldhatatlanul egybe van kötve a lelkiismeret érdekeivel, nem a rendőrség, külső irány és polgári tekintetek, hanem magával a nagy művészi személyiségek lénye által. Ez az a szempont, melyre a következő fejtegetésekben fel akarjuk hívni a figyelmet, mert belőle tekintve a szóban forgó vitás kérdést, félszeg és csak külső meg-

ítélését elkerülhetjük: A művészi teremtésnek az erkölcs és a jellem alól való manapság hirdetett felszabadítása nemcsak az erkölcsi műveltséggel ellenkezik, hanem a művészet valójával és a művészi személyiséggel is. Azok az idők, melyekben a művészi termelés a jellem életétől elszakad, rendszerint hanyatlás korszakai a művészetben, melynek igazi virágzása valamennyi lelki erő egy- ségéből keletkezhetik csak. A valódi művész egész ember és nem csupán aesthetikai töredék és épen azért az emberiség erkölcsi érdekei mély hatással vannak reá, sőt ezeknek az érdekeknek új látóhatárokat nyit. így van a művészet valamennyi ágában, a szobrászatban is. A mai „meztelen‖ művészet, például, több- nyire igazi művészi műveltség nélkül való emberektől származik; mert az igazi művész — a ki az egész életet figyelembe veszi

— nemcsak a meztelen testet látja, hanem mind azt a bút, bajt és lelki rabszolgaságot, mely a test bájaiból és ingereiből származik

— azért a meztelen testet mindig nagy tartózkodással ábrázolja, vagy egyszersmind a testiség lelki ellensúlyával, akár úgy, hogy a meztelen testnek istenarczot ad, akár úgy, hogy csak lelki tar- talmak és jelképek viselőjévé teszi. Folyvást „ruhátlan emberek‖ ábrázolásával foglalkozó mai művészetünknek épen a művészi érzés teljessége hiányzik; — a meztelen testet nem a nagy lélek hordozójának tekinti s nem az egész emberi élet küzdelmei kifejezőjének — töredékes emberek munkái csak töredékesek lehetnek. Az a művészet, mely a lélek legfontosabb érdekeivel nem törődik, nem arra való, hogy az anyagba életet és lelket leheljen; nincs teremtő ereje, a mi az igazi művészetnek tulaj- donsága csak.

A költészet nagy képviselői is mindenkor az érzékeny lelkiismeret prófétái — nem azért, mintha a szó szoros értelmében erkölcstanítók volnának, hanem azért, mert a valóság éles látású magyarázói s a magasztos lelki erők képviselői. A művészetnek ez a munkája szorosan összefügg a művészet igazi lényegével. A művészet czélja nem az, hogy az aljas, a durva s az esetleges valóságot állítsa elénk, hanem — mint a hogy Xxxxxxxxxxxx helyesen mondja — a dolgok „eszméjét” platói értelemben, vagyis leszáll az életnek alkotó ős erőihez, az „anyák orszá- gába‖, minden létnek meg nem született lehetőségeihez, és ekként teremt alakokat, melyeket sohasem láttunk, és melyek mégis a szó valódi értelmében valóságosak, sőt valóságosabbak mindannál, a mit ismerünk, mert bennök mindaz kifejlődött és teljes, a mi a való életben, a formák kölcsönös harcza miatt,

mindig csak félig-meddig az.1 Azért a művészt a valóságos alak mindig az ősalakra emlékezteti, melynek töredékes kifeje- zése a valóság. Csak árnyékok vagyunk reá nézve, mintegy nem teljesen megrajzolt és nem festett alakok — a művész lelkében a természet valamennyi jelensége a maga ősképét idézi föl, melynek lényegét és titkát e jelenségek csak tökéletlenül fejezik ki. A művészetnek ezt a platói felfogását művészi terme- lésök helyes magyarázatául fogadták el régóta a legnagyobb művészek. Az igazi művészet erkölcsi hatása s szükségképen való egybehangzása az erkölcsi igazságokkal ebből a platói felfogásból világosítható meg leginkább. A művészet az erkölcsi életet nem a valóságnak irányzatos változtatgatásával, hanem épen az igazi realismussal szolgálja: nem csalódással emel minket a bennünk és a kívülünk levő valóság fölé, hanem oly lehetséges cselekedetek és dolgok feltüntetésével, melyek talán sohasem valósultak vagy valósulnak meg, de a melyeknek természetünkben van alapjuk. Mikor, például, az ember lelkének erőit, melyeket az életben sok minden gátol vagy múl felül, az akadályokon diadalmaskodóknak tünteti föl: gyarapítja lelki erőinket. Hasonlókép erkölcsileg termékenyítő hatása van az igazi művészetnek akkor is, mikor a jellem és az élet rútságait vázolja; épen azzal, hogy az aljast, mindenestől, legelrejtettebb indító okaival egyetemben, igazán realisztikusan állítja elénk, és a pokol mélységes fenekére száll alá, hogy az ember cselekede- teinek valamennyi következményét kimutassa: a jó s a rósz között való különbség tagadhatatlan valóságának tudatát erősíti meg lelkünkben. Efféle tanulságos realismus csak nagy művé- szektől és nagy jellemektől telik ki, kik lelki tisztulásra s azért lehetőleg teljes önismeretre törekszenek — a bűnnek és a nyomában járó nyomorúságoknak realisztikus festése nem feslett erkölcsű ember dolga. Nem nagy erkölcsi czélok elérésére törekvő ember, mindig csalódásainak áldozata, nem is tudja az ilyen az élet élvezeteinek és mindenféle jellemtelenségnek visszásá- gait kellően felfogni, hanem csak a látszat és a pillanat hatá- sának rabja.

A mai irodalom nagy része erkölcsileg nem azért vesze- delmes, mert igen sok, hanem azért, mert igen kevés benne a realismus. Az igazi realismus, a dolgok következményeinek mély

1 Azért, Xxxxx szerint, az „eszme* valóságosabb a közönséges való- ságnál — mely mindig csak töredékes kifejezése az ősalaknak, mely a. jelenségek alapja.

ismerete az erkölcsi ítéletet mindig megerősíti. Mert az erkölcsi törvény épen a dolgok valóságos összefüggésének mély meg- értésén alapul, azért az igazi művészi felfogással sohasem ellenkezhetik.

Az igazi művészet közeli rokonságban van a vallással. A vallások nagy alapítói s képviselői mindig oly személyiségek voltak, a kik, a lelki dolgok vizsgálásába merülve, a puszta valóságtól a teremtő őserőhöz fordultak, hogy lényünk lelki tulajdonságait megismerhessék, és a maguk és mások lelki életét irányíthassák; és a kik nem — mint a művészek — kőben, színben vagy szóban, hanem erkölcsi hatásukban hagyták reánk az igazi művészekéhez xxxxxx hasonlító működésök eredményét. Hogy Schleiermacher Krisztust Xxxxx eszményi embere meg- testesülésének tartja,1 szintén csak azt bizonyítja, hogy a vallás és a művészet között szoros az összefüggés; csakhogy ez esetben a művészi alkotást, t. i. Xxxxx eszményi emberének rajzát, a valóság. Xxxxxxxx személye, jóval felülmúlja.

A következetes művészi realismus más oknál fogva is a valláshoz vezet. A nagy művészlélek mennél inkább hatol bele a való élet mélységeibe s rejtekeibe, mennél inkább ki tudja fejezni a termékeny őserők hatását és mennél inkább kutatja az élet sokféle harczainak elemi okait: annál inkább közeledik a valláshoz, mely nemcsak megjelöli alapokait a lét tragikumá- nak, melyet enyhít és elviselhetővé tesz, hanem lelkünkben békét is teremt. Xxxxx realisztikusabban tekintjük az embernek önmagá- val és a külvilággal való küzdelmét, minél inkább van részünk ebben a küzdelemben, annál ellenállhatatlanabbul vezettetünk a világot legyőző lélekerő keresztény titkához. Mert csak ott van a léleknek az életen való igazi győzelme elénk állítva. Azért valamennyi igazán nagy remekmű, mely egyetemes életfelfogás eredménye, valamely módon a megváltás gondolatára czéloz. Láthatni ezt Xxxxxx legnagyobb színműveiben (Iphigenie, Xxxxx); a pogány költészetben a szenvedély és a sorsüldözte ember helyzete érezteti velünk annak a gondolatnak szükségességét. Teljesen látható az igazi művészet és a vallás belső összefüg- gése Xxxxxx Xxxxxxx zenedrámáiban. Nincs ezekben a keresz- ténység a pogányságra mesterkélten reáerőszakolva, mint a hogy Xxxxxxxxx vélte, a ki sajnálta, hogy „Xxxxxx a győzedelmes‖

1 Xxx Xxxxxxxx mondta, hogy Xxxxx eszményi embere (De republica,

I. könyv) Xxxxxxxx személyének hű rajza (Émile, IV. könyv). (A ford. jegyz.)

a keresztnek meghódolt — nem, Parcifal már jelentkezik Xxxxxxxx Xxxxxxxxxxxx való búcsúzásában; a régi isteneknek meg kell semmisülniök, az örökös ellenmondások és végül az önmegsemmisítés csirája elejétől fogva magokban a féktelen elemi erőkben rejlik, melyeket azok az istenek személyesítenek, és mely erők a világot legyőző, teljesen tiszta, teljesen szabad hősre várnak, a ki épen azért uralkodik a világon, mert fel- szabadította magát uralma alól: így vezet el az életnek igazi művészi felfogása a vallási felfogáshoz és előkészíti, de soha nem pótolhatja, mert a vallás annak teljességét és megvalósulását foglalja magában, a mit a művészet csak tökéletlenül állíthat elénk. Erre nézve mondja Xxxxxx Xxxxxxx:

„Ha lelkem nyugtalan, nem hat reám sem művészi kép, sem művészi szobor: lelkemet nem érintik. Csak a rajtok túl való tekintet nyugtat meg. Ez a tekintet az egyetlen, mely bennem mások iránt rokonszenvet ébreszt, ez a világon túl való tekintet: az egyetlen, mely megérti a világot.‖

Egymásik nagy művész,Xxxxxx Xxxxxx, meg eztmondja: „Nem a képírás és nem a képfaragás nyugtatja meg lelkemet, mely Isten szeretetét keresi csak, azt, a mely a keresztről kitárja felénk karját.‖

Mindezzel korántsem azt akarjuk mondani, hogy az igazi művészetnek csak vallási tárgyakat szabad ábrázolnia — hanem csak azt, hogy minél mélyrehatóbban és egyetemlegesebben fogja fel az életet a művész, annál inkább előkészíti az élet rejtélyeinek a vallás által való megoldását; és hogy a művész csak az igazi vallásosságtól nyerhet igazi ihletet és erőt művészi munkájához. Xxxxxxxxx, a képíró, mondotta, hogy az olasz művészet akkor indult hanyatlásnak, mikor a képírók nem hordták már szívökben Dantét.1 Mihelyt a művészi termelés a vallás-erkölcs1 eszményektől elválik, vagy azoknak ellentmond, a személyiség lelki magvához való viszonyait teljesen elveszíti, s az ügyes fényképezés színvonalára száll alá — sőt a művész tehetségei beteges elfajulásokká válható aljas indulatok és szenvedélyek szolgálatába szegődnek. Oly korban élünk, melyben az ember szervezetének működései a léleknek boldogságát megszerző igazságoktól elválnak, és ekként egészséges voltukat elveszítik. Azért törekedett Xxxxxx Xxxxxxx teljes életében munkásságával arra, hogy az élet egységét, azaz összehangzását újra teremtse

1 Hasonlóképen nyilatkozik Xxxxxx Xxxxxxx: Feltűnő, hogy a képző- művészetnek eszményeket teremtő ereje azonnal csökkent, mihelyt a val- lással való érintkezése szűnni kezdett. Összegyűjt, műnk. X. k. 284. lap.

meg, és a művészetet a fenséges vallás-erkölcsi eszmények szolgálatába szegődtesse. A középkorban a művészet a világ legyőzésével, nem a világ istenítésének dicsőítésével foglalkozott

— az igazi lelki erőtől nyerte az életnek és a valóságnak ezt a magasztos felfogását, mely megakadályozta, hogy a test bálványo- zásába merüljön, és a föld göröngyét istenítse az isteni lélek helyett.

A művészi műveltségnek a lélek egyetemes műveltségétől való elválásából származó veszélyekre nézve igen jellemző, hogy mi az, a mit ma aesthetikai életfelfogásnak hívnak; Xxxxxxxx idejében az „aesthetikai‖ szó még annyit tett, mint „művészi‖ — ma az az aesthetikai életfelfogás, ha magunkat mindenünnen mindenféle kellemes és mesterkélt hatású dolgokkal veszszük körül. Bizonyára, az életnek aesthetikai finomítása s kellemessé tétele is a műveltséghez tartozik, a léleknek az anyagon való uralmához — de meglegyen szükséges ellensúlya, vagyis a lélek és jellem műveltsége, nehogy a külső finomodás belső durvu- lást, azaz érzékiességet idézzen elő. Korunk sok művészének aesthetikai benyomásokra való puszta epekedése, az a cselekvés- telén ernyedtség az élet visszásságai s bajai iránt a művészi erő hanyatlásának világos jele, s — a tetetett hősiesség ellenére — nem egyéb az élet valóságai elől való gyáva hátrálásnál — míg az igazi művészlelket mindig a valóságba való merész behatolásnak, a zűrzavar és az elemi erők meggyőzésének vágya ihleti. Ha azonban a lélek a puszta természeten való uralkodásának jogáról lemondott, és az anyagiasság foglalta el az eszményiesség helyét: akkor mindenféle lelki tevékenység szükségképen elerőtlenedik, az anyag legyőzi a lelket és a környezet a személyiséget; akkor művészi műveltség nincs, helyette csak szőnyegek és festéshez és faragáshoz való minták és mustrák vannak, színművek helyett nyilvánosházi jelenetek, szomorújátékok helyett trágárságok és lelki romlottság szülte elfajultságok, és a művészet felkentjei helyett vakmerő ficzkók, kik tökéletlen művészségökkel „a művé- szet nevében‖ a jellem és lelkiismeret örök igazságait merészelik megcsúfolni, sejtelmek sem lévén arról, hogy egyetlen jó csele- kedetben és a lelkiismeret egyetlen őszinte megszólalásában több a rokonság az igazi művészet lelkével, mint az ő erőtlen műveikben együttvéve.

Korunk aesthetikai elfajultságának és a művészi műveltség dolgaiban való fogalomzavarának egyetlen orvossága: a bátor visszatérés a művészet remekeihez. A görögök azért jártak szín- házba, hogy fölfelé tekintsenek — a mi művészeti szükségleteink

sokkalta szerényebbek, megelégszünk a nem nagy szellemek nyúj- totta szellemi táplálékkal is, és korunk műbíralata nem tesz ellene kifogást, sőt a művészet teljesen kis emberkéit, negyed-, ötöd- és hatodrangú alakjait annyi magasztal ássál halmozza el, hogy kérdeznünk kell: a nagyokról mit mond majd?

Xxxxxxxxxxxx mondta, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy elolvashassuk, a mi jó: ha nem olvassuk, a mi rósz _ — mert rövid az élet. Csakugyan, tartózkodnunk kell nemcsak a nyilvánvalóan értéktelen holmitól, hanem mind azoktól a tökéletlen művészi munkáktól, melyekkel manapság eltérítenek bennünket az igazán nagy művészi alkotások tanul- mányozásától, élvezésétől, tisztelésétől és csodálásától!

Ez a, remekművekhez való visszatérés korántsem könnyű dolog. Az, hogy a művészet dolgaiban nem tudunk kellően megkülönböztetést tenni a valódi s a nem valódi, a fél és az egész között, összefüggésben van életünk általános rendetlen- ségével: az élet javainak rendjét vagy — hogy úgy mondjuk — rangsorát nem ismerjük, lelki zűrzavarban élünk, melyben a fő dolog mellékes dologgá, s a mellékes dolog fő dologgá vált. Csak nagy megújhodás változtathat ezen majd, mely a legszen- tebbet újra az élet középpontjába helyezi, s ennélfogva azt a

„megkülönböztetést tenni nem tudást‖ is megszünteti. A ki már nem tudja, mi igazság és mi egészség, mi nagy és mi nyomo- rult, mi szabadság és mi szolgaság, hogyan különböztesse meg a művészetben az elevent a holttól?

Csak az a nevelő, a ki az igazi művészetnek a jellem életével, a vallásos öntudat mélységeivel való elválaszthatatlan kapcsolatát teljesen megértette, s a mindenféle elszigetelt aesthe- tizálás veszélyeit ismeri, leli meg a művészeti nevelés helyes módszereit, és tudja kellőképen megválasztani s magyarázni az anyagot. Néminemű külső aesthetikai műveltséget sem tart fölöslegesnek, sőt az erkölcs nevelésére nézve való fontosságát is elismeri — de az lesz fő gondja, hogy a szép iránt való érzést teljesen egyszerű s teljes életünkre nézve fontos dolgokon gyakorolja, nevezetesen a külső tisztaságra s rendre ügyeljen, és útbaigazítást adjon mind abban, a mit az angol „manners”-nek hív és a mi — úgy szólván — nemzeti hagyományainak részévé vált. Nagy a fontossága annak, hogy a szépben való nemes gyönyörködés ily apróságokon kezdődjék, melyekben azonban erkölcsi erők is rejlenek, és melyek egyszersmind bizonyítják, hogy a lélek megnemesíti a természeti dolgokat.

Neveléstanilag helyes lenne a növendékeket egynémely kötelességök teljesítésére nem az iskola „fegyelmi szabályainak‖ segítségével nevelni, hanem a „gentleman‖ szép viselkedésére való szoktatással. így, például, az osztálytermekben való rendre s tisztaságra ők magok ügyeljenek, és pedig nem annyira az iskola fegyelmi szabályainak kedvéért, hanem inkább azért, hogy aesthetikai műveltségökről tanúságot tegyenek; és ők magok díszítsék fel az osztályok termeit — vagy legalább válogassák és állítsák össze falaiknak ékességeit. Meg kell értetni velők, hogy miben különbözik a „home‖1 az istállótól; hogy vannak emberek, kik rendetlenségökkel, tisztátalanságukkaí és ügyetlenségökkel a „home‖-t istállóvá változtatják át; és hogy viszont vannak olyanok, kik bármely helyen, a hol tar- tózkodnak otthont tudnak teremteni, a szükségeshez és a hasz- noshoz hozzáadván az ízlésest és a szépet.2 Nagy művelő hatása van annak is, ha a tanító például iskolai utazások és kirándu- lások alkalmával törődik azzal, hogy a növendékek a magok készítette étkeket tisztán és ízlésesen tálalják és hordják fel. Mindez azért fontos, mert önlegyőzéssel önmérsékléssel és a természetes nyerseség fékezésével jár és az ízlést is fejleszti. A tisztán és rendesen terített asztalra helyezett ízlésesen tálalt ételek élvezete közben a társalkodás is mindig tisztább, rende- sebb és ízlésesebb, mint az ennivalóknak formátlan elfogyasz- tása közben. Az afféle szép szokásokat kétségkívül a „művészeti nevelés‖ első lépcsőfokainak kell tartanunk. Csodálatos, hogy még az oly tanítók is, a kik a gyermeknek már zsenge korában akarnak művészeti nevelést adni, ezekre a látszólag csekély dolgokra oly kevés gondot fordítanak, és sem művészeti, sem erkölcsi nevelő hatásukat nem becsülik eléggé. Talán a kézi ügyesség tanításának jobban való elterjedése s a rajzoktatás tökéletesbítése meghozza majd, hogy a növendékek leleményes- sége és a szép iránt való érzéke abban is nyilvánul, hogy jobban viselik gondját iskolai szereiknek és tisztábban tartják, és hogy az osztályok termeinek falait a magok munkáival ékesítik. Mai művészeti nevelésünk az inductiv módszernek — úgyszólván — teljesen híjával van. Minél inkább alkalmazzuk, minél inkább arra irányítjuk a szépre való törekvést, hogy az

1 Az angol azon a szón, egyebek közt, a család lakását, a házi tűzhelyt és az ,otthon‖-t érti. (A ford. jegyz.)

2 A tanító Xxxxxx-nak egynéhány idevágó fejtegetését és Xxxxxxxx-nek

az aesthetikai nevelésről szóló leveleit el ne mulaszsza felhasználni.

egyszerű mindennapi cselekedeteket és beszédeket megneme- sítsük és esetlenségök- és nyerseségöktől megfoszszuk: annál bizonyosabban keltjük fel és gyarapítjuk az ifjúság lelkében a művészet iránt való érdeklődést, valamint a pusztán anyagi s természeti legyőzésének és megdicsőítésének vágyát, és ekként egyszersmind elejét veszszük az egészségtelen és nem életrevaló aesthetizálásnak.

Testi s erkölcsi nevelés. Az előbbiekben kifejtettük, miért kell a művészeti műveltségnek szükségképen a vallás-erkölcsi műveltségnek alárendelve lennie, s miért követeli ezt nemcsak a jellem egysége, hanem az igazi művészet mivolta is. A korunk- ban divatossá vált testi nevelésről hasonlóképen azt kell mon- danunk, hogy nagy erkölcsi ellensúlyra sürgősen szüksége van. Először azért, mert a testi fejlődés mindig rejt magában a lelki fejlődésre nézve némi veszélyeket, melyek ellen csak a jellem- nek minél nagyobb művelésével védekezhetni, — másodszor azért, mert a testi egészség, bátorság és ellenálló erő épen az erkölcsi világból nyeri leghathatósabb ösztönzéseit, támaszait és védőit. Nincs gondolkodó nevelő, a ki nem tudná, hogy a test erősödése s fejlesztése, a lélek műveltségének nagy ellensúlya nélkül, a testi erő durva fitogtatásává s — hogy úgy mondjuk — a testi önérzet szertelen megnövekedésévé fajulhat, a minek az ember igazi műveltségére nézve valósággal meg- semmisítő hatásai vannak. Az angol iskolákban, például, a test- edzés mindenféle fajtájának szertelen gyakorlása, a testi vetél- kedés vágyának felkeltésével és izgalmaival és a test erejének kelleténél nagyobbra becsülésével, sok nemes érzést fojt el a lélekben. A test edzését, kétségkívül, az iskolának a test épségét fenyegető veszélyei ellensúlyául kell tekintenünk — de ha mértéke s határa nincs, akkor, a testtel való túlságos foglal- kozás miatt, mindazt, a mi testi, merészszé s fékezhetetlenné teszi

— az érzékiséget is, melyet pedig korlátozni lenne hivatva.1

1 Payot, a szabadelvű franczia nevelő, az akarat neveléséről szóló munkájában (melyet németre Voelkel és magyarra Xxxxxxx Xxxx fordított, a magyar fordítás 2-ik kiadása 1912-ben jelent meg, — A ford. jegyz.) a manapság dívó soknál is több mindenféle testgyakorlásról így nyilatkozik:

»Ne tartsuk valahogy ezt a törekvést, mely bennünket az állatisághoz sülyeszt alá, haladásnak. Volt a régi iskolában túlzás, van a maiban is; de jobb szeretem túlzásait a középkori iskoláknak, melyek egy Xxxxxxx Xxxxxx, egy Montaigne-t és egy Rabelais-t adtak nekünk, míg a maiak

„evező versenyen győztes‖-eket ajándékoznak nekünk.‖

„Sok rósz ember van Attikában‖, mondja már Xxxxxxxxx, „de a legroszabb ficzkók, az athleták‖. A ki a testnek fejlesztését az erkölcsi fejlődésnek kellőképen alá nem rendeli, az azt a sok alkalmat, melyet a testnek fejlesztése az erkölcsi tulajdonságok gyakorlására nyújt, egyáltalában nem tudja tervszerűen fel- használni — sőt, minthogy a puszta testi sikernél egyéb gondja nincs, eldurvítja a lelket. „Vigyázzatok testetekre, hogy lakhassék benne a lélek,‖ — ezek a szavak, melyek, a hagyomány szerint, Xxxxxxxx szavai,1 jelölik ki a test fejlesztésének magasztos czélját, egyszersmind mértékét és határait. Miként lehet ily értelemben, például, a tornatanítást a jellem művelésére is hasznossá tenni

— arról e munka végén adjuk elő nézeteinket.

... Mi sem helyeseljük, sőt egyenesen ellenezzük az ifjú- ságnak tolakodó s fecsegő módon való vallásos befolyásolását. Azonban szükségesnek tartjuk, hogy az ifjúság számára való valamennyi nevelőintézetben legyen valamely tapintatos, de hathatós befolyású, igazán vallásos személy, a ki vallásoságra s főképen lelkiismeretességre szoktassa az ifjúságot, nehogy holmi „tornaöltözeti- s labdarúgó-nevelés‖ a jellemnek finom és nemes nyilvánulásait elfojtsa s az eszményi dolgok iránt való tiszteletet megsemmisítse. Ha férfi nem lenne található erre a tisztségre, akkor finevelő-intézetekben is valamely igazán müveit nőre kell bízni, kinek — mint a finom erkölcs és visel- kedés képviselőjének — puszta megjelenése nevelő hatású s figyelmeztés arra, hogy a férfinak is vannak a tulajdonképeni férfi-tulajdonságok és a testi erő tökéletesítésénél magasztosabb czéljai. A férfi jelleme, az említett jó hatások hiánya miatt, a maga félszegségének és tökéletlenségének van védtelenül kiszol- gáltatva — meg is sínyli ezt a férfi, s teljes életében az igazi férfiasság egyik legfőbb tulajdonságának híjával lesz, annak a nemes önf egyel mezesnek, mely csak gyengéd lelkiismeretből származhatik — abból a világból, melyet Xxxxxx jelképileg az

„örök nőies‖2 művelő s megszabadító hatalmában tár elénk.

Az angol tábornok, Xxxxx-Xxxxxx, igazi nevelői éleslátás- sal ismerte fel, mekkora veszedelem rejlik a finövendékek művelődésére nézve abban, hogy a testi nevelés, úgyszólván, önczéllá lett. Híres „Boyscout-organisation‖-jában azt a nézetét

1 V. ö. Bölcs 1, 4. Kor. I. 3, 16., 6, 19. (A ford. jegyz.)

2 „Das Ewig-Weibliche Zieht uns hinan.‖

Faust, II. r. 5. felv. (A ford. jegyz.)

nyilvánítja, hogy a növendékek testi ereje fejlesztésének ne legyen egyéb czélja, hanem csak az, hogy a növendékeket a veszedelemben való segítő s mentő munkára alkalmassá tegye — melyet a német „Pfadfinderbuch‖1 bővebben kifejt, és a fiúknak a szamaritánus cselekedetekben való gyakorlását, balesetekben, tűzoltáskor stb., kellő viselkedésre való szoktatását teszi a testi nevelés czéljává, szóval, a szeretet és a másoknak való lovagias szolgálás eszméjének rendeli alá.

. . . Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy a jellem műve- lésének feladata sokkalta bonyolultabb és nem oly egyszerű, mint a milyennek ma sok, neveléstani kérdésekkel foglalkozó műkedvelő s reformer hiszi, a kik amúgy mellékesen meg- oldhatónak vélik ezt a feladatot, és a kiknek, úgy tetszik, sej- telmök sincs arról, hogy ez a legnehezebb lélektani feladat, ás hogy mennyire nehéz ezekre a kérdésekre: „mi a jellem?‖ és „mi az igazi művelt jellem?‖ kellően válaszolni. A jellem művelésének terén a kezdő gyakran hajlandó azt hinni, hogy holmi külső hősiesség, az edzett test a férfi jellemének legjobb és legbiztosabb alapja. Nem egyéb ez csalódásnál. Elég ember van, a kinek megvan az a külső hősiessége, de ha jelleme próbára van téve, gyávának bizonyul. Azok az emberek ilyenek, a kiknek jellemét úgy nevelték, hogy akaraterejöket félszegül a test munkáira használták fel főképen. Már pedig a mit, a szó legnemesebb értelmében, jellemnek hívunk, épen a belső félé fordított akaraterő nagy gyakorlását, a lélek és nem az izmok művelését kívánja — belső, azaz lelki erősséget kíván, mely nem a külső, azaz testi erősség járuléka.

Juvenalisnak ezt az ismert mondását: „Mens sana in corpore sano”,2 melylyel a latin író nem akart egyebet mondani annál, a mit mondott, Xxxxx, ártatlan értelméből kiforgatva, holmi anyagelvi tétellé tette, s a léleknek az egészséges testi szervezettől való függését félszeg és veszedelmes módon fej- tegette belőle. A ki az életet megfigyeli, tudja, mily gyakran lakozik erőtlen és sínylődő testben nagy lélek- és akaraterő; viszont tudja, mily gyakran van egészséges testben beteg lélek, és mennyire elfojthatja s beteggé is teheti a test túlságos fej- lesztése s ápolása a lelket. Xxxxxx állíthatni, hogy a gyenge

O.-nál.

1 Kiadta Lion törzsorvos. Megj. Münchenben, 1909-ben, Qmelin

2 X. satirájának 356. versében fordul elő. — T. i.: Legyünk rajta,

hogy legyen egészséges a lélek az egészséges testben. (A ford. jegyz.)

test bajai gyakran nagy tevékenységre bírják a lélek erőit; és hogy a teljesen egészséges ember, kinek testi bajokkal nem kell küzdenie, a lélek és erkölcs egészségének jó iskolájában nem okul. Mennyire helyes lenne az iskola testi nevelését ily elmélkedésekkel kellő alapra helyezni! . . .

Végre, a bátorság voltaképen erkölcsi jelenség, azért a testi nevelés, ha nem járnak vele a jó erkölcsre való hat- hatós buzdítások, félszeg és hiányos.

Mondanunk sem kell, talán, hogy a fennebbieket nem azért adtuk elő, mert ellenségei vagyunk a testi nevelésnek, melynek

— nézetünk szerint — még igen csekély helye van iskoláink- ban. Hogy olyan legyen, a milyennek lennie kell, a léleknek kellő művelésével kell a benne rejlő veszélyeknek elejét venni. Csak a lelki s az erkölcsi eszmények adnak a testi nevelésnek igazi értelmet, kellő irányt és helyes indító-okokat. Ha az iskolában nem idomítás és kaszárnyai fegyelem, hanem val- lási s erkölcsi indító okok teremtenek pontosságot és rendet, szóval, ha az igazi műveltség szelleme hatja át az iskolai életet

— akkor válhatik csak a testi nevelés azzá, a mivé válnia kell.

A jellem művelésének fontossága az egészségre nézve. Az ifjúság testi nevelésének félszeg képviselői megfeledkeznek az eleven és érzékeny lelkiismeretnek a testet óvó s az ösztönöket fékező rendkívüli hatásáról, — általában az erős jellemnek az egészségre való hatásairól. Orvosi tudomány, az izmok gyakorlásá- nak semmiféle rendszere, levegő- s napfürdő nem gyógyíthatja meg az idegrendszer- és általában a testi szervezetnek, azokat a beteg- ségeit, melyeknek a lelki élettel való nem gondolás és az ingatag jellem az oka. Az orvosi tudománynak egyik új ága, a lélek gyó- gyítása (Psychotherapia), ezeket a régi igazságokat juttatja eszünkbe: jellem az akaraterő összepontosítása s erősítése, jellem a világ külső ingereitől való menekülés, jellem az ember- nek felszabadulása érzékeinek uralma alól, jellem a lélek egysége s nem szakadozottsága s meghasonlottsága, jellem mindenféle gyávaság és elpuhultság legyőzése — a testi egészség meg- óvására s az élet értékének kellő megbecsülésére való buzdítások mekkora bősége rejlik ezekben az igazságokban!

Habár technikai műveltségünk az életet minden felől párnákkal vette körül és kényelmessé tenni iparkodott — mind- azáltal többet szenvednek ma az emberek az élet bajai miatt, mint valaha: az ember életének örök tragikuma ellen való küzdésben nincs segítségünkre a technikai műveltség, hanem csak a lelki

műveltség, melylyel nem gondolni, ma szokássá s divattá vált, azért lesz annyi ember az élet bajainak, csapásainak és csaló- dásaink áldozatává. Nem tekintjük a szenvedéseket — mint a hogy kellene — felülről reánk mért megpróbáltatásoknak: Ez az oka, hogy oly sokan nem akarjuk és nem tudjuk elviselni s öszeroskadunk alattuk. Sokan, kik magasztos életfelfogás hatása alatt az élet bajait lelki hasznukra, lelki erejök gyarapítására s önmaguk kellő megismerésére fordíthatták volna, öngyilkosokká válnak vagy ideggyógyító-intézetekbe menekülnek. „Uram Isten, táplálj engem siralomnak kenyerével — xxxxxx Xxxxxx Xxxxx

— és mérték szerint adj italt nékem a könyhullatásokban!‖1 Azok az emberek, kik így tudnak imádkozni, kik egyenesen kívánják a szenvedéseket, hogy okuljanak és javuljanak — diadalmasan meg is küzdenek az élet mindenféle kis és nagy bajával; de a mai „csak a külvilág dolgaival törődő ember‖ azonnal elveszti

„életkedvét‖, xxxxxxx az élet kemény próbára teszi türelmét és jellemének erejét. A kinek azonban lelke üdve drága, a ki a belső ember legfőbb javáért küzd, az a világban való csaló- dásait könnyen elviseli, a világ külső dolgainak az δ belsején nincsen hatalmok. Azért mondja a középkor egyik mystikusa, hogy munkálkodásunk akadályait is szeretnünk kell, vagyis bennök eszközöket kell látnunk erőink kifejtésére, figyelmeztetést kevélységünk leküzdésére s buzdítást magunk megismerésére. Ilyenek szavai annak az életfelfogásnak, mely a lelki tökéletesedést tartja az élet fő czéljának, melynek az élet valamennyi egyéb czélját alárendeli: ezt az életfelfogást, a mely igazi bátorságot ad az élet viszontagságaival való küzdelemben, mai ifjú nemze- dékünk nagyobb része épenséggel nem ismeri. Ez a tanulók öngyilkosságának voltaképeni oka.2 Vannak ezeknek az öngyilkos- ságoknak egyéb okai is; de megszűnnék valamennyi okuk, ha

1 „Krisztus követéséről‖, I. k. 21. rész. — Pázmány ford. szerint közöljük. — Azok a szavak, melyeket a szerző Xxxxxx Xxxxxxxx tulajdonít, a szentírás szavai. A Vulg.ban így vannak: Cibabis nos pane lacrymarum: et potum dabis nobis in lacrymis in mensura. Xxxxx. 79 (80), 6. — Károli fordításában: Megelégíted őket siralmas kenyérrel, és siralmas italt adsz nékik nagy mértékkel. — Káldi fordításában: A könyhullatások kenyerével étetsz-é minket: és könyhullatásokkal adsz-é nékünk italt mértékkel? — Az „IMIT‖ kiadásában megjelent fordításban: Adtál enniök könyet kenyé- rül, itattad őket könyekkel mércze számra. (A ford. jegyz.)

2 Rühls jeles német nevelő nemrég könyvet írt a gyermekek öngyil- kosságának kérdéséről. Könyvének tartalmát kivonatosan közli a P. H. 1912 augusztus 13. száma. {A ford. jegyz.)

az ifjúság lelkében meglenne az az ellensúly, az a belső ellenálló erő, mely nélkül az ifjúság nem küzdhet meg az életében előforduló kedvetlenségekkel és nehézségekkel. Bizonyára igázok van az iskola képviselőinek, ha tiltakoznak azon vád ellen, hogy a tanulók öngyilkosságainak fő oka az iskola; mert — kétségkívül — a család hiúsága, nagyravágyása, durvasága s sok egyéb is lehet ezeknek az öngyilkosságoknak oka. Tagad- hatatlan azonban, hogy az iskola, mely az ifjúság jellemét nem eléggé műveli, ha nem is közvetetlenül, de közvetve, szintén oka

— csakhogy e miatt nem annyira a tanítókat, hanem az ifjúságot túlságosan terhelő tanításterveket kell felelősekké tennünk. Ha így van is, mindazáltal az iskola megtehetné, hogy az ifjúsággal és vétségeivel inkább lelkészi, s ne úllamügyészi módon foglalkoz- zék. Egyetlen jó szó olykor csodákat művelhet és felkeltheti az ifjú lelkében szunnyadó erkölcsi erőket. Ámde nem lenne helyes az iskolában egyenesen az öngyilkosság kérdését tárgyalni, hanem a növendékeket, felkeltve lelkökben az erkölcsi erőket, oly életfel- fogásra kell szoktatni, melynek fényében az élet kedvetlenségei s bajai zavaró, leverő s romboló erejöket elveszítik. Van sok ifjú, kiket az iskolai élet viszontagságai s a velők járó lelki fölindulá- sok nem kergetnek ugyan öngyilkosságba, de lappangó idegbaj vesz rajtok erőt, vagy pedig életkedvök csökken meg, a mi az egészséget bomlasztó érzéki mámor és kicsapongás vágyát kelti fel bennök. A jellem művelése épen azért fontos, mert az ifjút az élet viszontagságai ellen való küzdésre alkalmas fegyverekkel szereli fel.

Eddig leginkább az élet viszontagságaival eléggé szembe- szállni nem tudó beteges lelki állapotról szólottunk. Az erköl- csileg fejletlen és erőtlen embernek a kellemetlenségeket elviselni nem tudó gyengesége az emberekkel való érintkezésben is nyilvánul. Sok ember nem tudja ma, miként kell bánnia ember- társaival: „idegessé‖ teszik egymást, mert híjával vannak annak âz eleven és elevenítő, békéltető s megnyugtató szeretetnek és térelemnek, mely nélkül emberségesen nem érintkezhetni az emberekkel.1 Nincsenek nemes indító okok az embereknek egy- más között való érintkezésében, hiányzik például belőle a felelősségnek az a mély érzése, mely tudtunkra adja, hogy embertársunk lelkére gondot kell viselnünk, és hogy benne a

1 V. ö. Xxxxxx Xxxxx: A szeretet az iskolában (Levél egy tanulóhoz). Megjelent a csíkszeredai főgymn. 1911/12. iskola-évi értesítőjében.

szunynyadó jót kell felkeltenünk, nem a durvaságot és a gyűlölködést . . .

Sok alkalma van az iskolának, melynek falai között annyi ifjú él egymással együtt, idejekorán az emberekkel való keltő érintkezésre szoktatni az ifjakat, de nemcsak azért kellene ezeket az alkalmakat felhasználnia, hogy az ifjakat alkalmasakká tegye arra, hogy felnőtt korukban az emberekkel kellően bánni tudja- nak, hanem azért is, hogy ingerlékeny természetű vagy beteg , idegzetű iskolatársaik iránt kellő kímélettel legyenek.

A jellem műveltségének az egészségre való — mind óvó, mind gyógyító — hatása főképen a többé vagy kevésbbé beteges hajlandó- ságúakra nézve fontos. Nem véletlenség, hogy az önnevelésről szóló, mostanában megjelent és igen elterjedt könyvek egyikét idegorvos — Xxxxxx (Bernben) — írta, a ki gyakorlatában meg- győződött a felől, hogy a korunkban előforduló sok ideges elfajulásnak többnyire erkölcsi fogyatékosság az oka, s hogy sok ideges hajlandóság ártalmatlanná válnék, ha, helyes életfelfogás segítségével, romboló izgalmaktól, mindenféle mértéktelenségtől és szeszélyeinknek engedni óvakodnánk. Ellenben a külső s belső ingereknek ellenállni nem tudó lelki petyhüdtség nemcsak környezetünknek van terhére, hanem valamennyi bennünk lappangó beteges hajlandóságot gyarapít.

Gyógyító- és erkölcnevelés. Minthogy az erkölcsöknek az egészségre való hatását mind jobban megismerik, napjainkban számos orvos és nevelő közös munkálkodásra állt össze. Ennek a közös munkálkodásnak köszönhetjük a „gyógyító-nevelés‖-t, mely a

„nevelési kórtan‖ felette fontos kiegészítő része. Xxxx arra való hogy a nevelőt a gyermekek hibái s illetlenségei kórtani okaira figyelmeztesse. Ezeket a nevelőnek okvetetlen ismernie kell, de nem szabad legyőzhetetleneknek tartania, hanem meg kell kísértenie fel- használni a testi vagy lelki öröklött betegségben szenvedő gyermek- ben még meglevő egészséges erőket a beteges hajlandóságok elfoj- tására.1 Az akaratnak folytonos gyakorlása s a jellemnek erősítése gyógyító s óvó hatású. Ekként a lélek erejét a testi s ideges jelen- ségek ellen mozgósítjuk. A tiszta jellem — úgyszólván — a legjobb ideggyógyító-intézet! Helyesen mondja Xxxx „Az akarat termé- szetes nevelése‖2 czímű könyvében:

1 V. ö. Bonner, Anormale Kinder in öffentlichen Schulen. Megjelent a „Schweiz, paedag. Zeitschrift‖ 1909. évf. 3. füzetében.

2 Megj. Lipcsében, Voigtländer kiadásában. — L. a 29. lapot.

„A jellem művelésével ma már egyáltalában nem fog- lalkoznak, pedig csak tekintsünk körül, és meggyőződünk róla, hogy mennyire fontos szervezetünkre nézve az erős alapokon nyugvó erkölcs. Töprenkedő, félénk és kevés ellenálló erejű embereknek meg kell tanulniok akarni, mert a legcsekélyebb rázkódtatás is nagy hatással van ideg- rendszerökre.‖

Az* iskolának, melynek falai között az ifjúság, épen leg- fogékonyabb korában, oly sok időt tölt, és melynek ennél- fogva az ifjúság lelki életére döntő hatása van, a „gyógyító- nevelés‖ igen fontos munkája is hivatása: kellőképen fel kell használnia a jellem nevelésének valamennyi alkalmát arra, hogy a testi egészségnek erkölcsi alapot vessen. És ne csak óvó, hanem egyenesen gyógyító munkát is végezzen. Még akkor is, ha elérjük, hogy valamennyi erkölcsileg és értelmileg igen

„gyenge‖ gyermek külön iskolákban lesz elhelyezhető, akad az iskola osztályainak mindegyikében elég olyan gyermek, ki ideig-óráig vagy tartósan gyenge,, vagy beteges; s az ilyeneknek a gyógyító-neveléshez értő tanítókra van szükségök, a kik bánni tudnak velők, és kellőképen tudnak hatni jellemökre, s illetlen- ségeiket és egyéb hibáikat igazi nevelői szemmel nézik, és nem torolják meg a fegyelmi szabályok és büntetések gépies alkal- mazásával.

A gyógyító-nevelés gyakorlati emberei irataikban mindig hangoztatják, hogy nem vagyunk kötelesek a gyermeket, ha valami hibájának okaira reáakadtunk, orvosilag gyógyítani, hanem akaratának gyakorlásával, szunnyadó erkölcsi erőinek felébresztésével és felelősségérzetének erősítésével kell főképen foglalkoznunk.

Hogy csak egyetlen példát hozzunk fel: Mennyit tehet a nevelésben kellően jártas tanító, ha osztályában netalán dadogó találkoznék, azzal, hogy az ilyent reábírja, hogy akaraterejének kellő felhasználásával állhatatosan küzdjön hibája ellen. Ennek a hibának gyógyításában nagytapasztalatú orvos1 tette nemrég ezeket a tanulságos észrevételeket:

„Minthogy ez a rósz szokás többnyire sok évig tartott és megrögzött, azért megszüntetésére s a helyes beszélésre való szoktatásra is évek kellenek; de ennek a munkának csak akkor lehet kellő eredménye, ha az önuralomnak és akaratnak szorgos

1 Laubi, a „Medizinisch-paedagog. Monatsschrift‖ XVII. évfolyam. 11-12. füzet.

gyakorlásával és nevelésével jár. Mindaz, a mi az agynak az idegeken való uralmára serkent, a dadogónak is javára válik hibája leküzdésének munkájában.‖

Mennyire fontos kivált az öröklött testi vagy lelki beteg- ségben, vagy gyengeségben szenvedő, vagy beteges hajlandó- ságú gyermekekre nézve, hogy a tanító akaratuk gyakorlására az iskolai élet adta sok alkalmat tervszerűen és tapintatosan felhasználja, arról — többek közt — Xxxxxx is szól „Heil- pädagogik‖ czímű munkájában és egyik későbbi iratában is, melyben az úgynevezett „psychasthenia‖-t — azaz sok, iszákos szüléktől származó gyermek testi s lelki gyengeségét — tár- gyalja:1 Nem tudnak — úgymond — pillanatnyi kellemetlen érzéseiken uralkodni, s ennélfogva akaratuk az élet valamenny csak némiképen is súlyos követelésének teljesítésére teljesen alkalmatlan. Azután az önuralomra való szoktatást ajánlja, s azt, hogy a gyermeknek veleszületett hibáján való bármily csekély győzelmét örömmel fogadjuk és bátorítására használjuk. Meg kell említenünk, hogy az idegeseknek úgynevezett „aboulia‖-ja, vagyis az akarat bomlottsága, gyengesége s zavara, nemcsak abban nyilvánul, hogy valamely cselekedetet, az útját álló kel- lemetlen és kedvetlen érzések miatt, véghez nem vihetnek, hanem gyakran abban is, hogy a megkezdett munkát kellőképen be nem fejezhetik. Az ilyenek nem tudják soha jól beosztani idejöket, megszokni a pontosságot, mert munkájoknak annak idejében való abbanhagyása csaknem nehezebbé válik nekik kellő megkezdésénél — ezen csak egyetlen módon segíthetni^ a pontosságra való szigorú szoktatással, mire az iskolának sok jó alkalma van. Tapintatos szigorúsággal szoktassuk a gyerme- keket, például, a mindennapi kis dolgokban is, a határidők és az ígéretek megtartására, Ez az ideges gyermekekre nézve már csak azért is fontos, mert az „abbanhagyni nem tudás‖ miatt rendesen egyéb kötelességeik teljesítésére jut kevesebb idő, amiből sietés, nyugtalanság és zavar keletkezik, mi a betege- sen ideges természetű gyermekekre nézve fölötte káros. Ez az egyetlen példa is eléggé bizonyítja, mekkora fontossága van az iskolai fegyelem kérdéseivel való kellő foglalkozásnak az igazi nevelőre nézve.

Kiváltképen a betegesen ingerlékeny és gyenge idegrend- szerű gyermekeknek lelkére az erkölcsi fegyelmezésnek nem

1 Psychasthenische Kinder. Langensalza, 1907.

szabad gépiesen, kívülről hatnia, puszta erkölcsi fejtegetésekkel, rendreutasításokkal, félelmet gerjesztő büntetésekkel, csúfoló- dással és gúnynyal; hanem a gyermekek testi és lelki javát akaró szeretettel, tehát bátorítólag és azzal a szigorúsággá mely okos szeretet és nem rendőri keménység. Épen a gyenge szervezetű, ideges és vagy testileg, vagy lelkileg beteges gyer- mekek lelkében gyakran igen finom erkölcsi hajlandóságok lelhetők — ha ily gyermekek durva nevelő keze alá kerülnek, testök és leikök kárát vallja; ha gyengéé alá, leikökben a rósz teljesen elfojtja a jót; ellenben, ha igazi „psychagogus‖1 viseli gondjukat, a ki lelkéből törekszik hatni leikökre, s a ki azért tud fegyelmezni, mert maga is kellően fegyelmezett, mindaz, a mi természetökben egészséges és erős, egybegyűjthető s mindaz ellen, a mi zavaró s bomlasztó, hathatós védő- hatalommá válhatik. Ezért igen kívánatos, hogy a tanítóknak gondos erkölcsnevelési iskoláztatásban legyen részök: mert az erkölcsnevelés gyógyító-nevelés egyszersmind. Tudniok kell, hogy sok régi neveléstani igazság, melyekről a mai nevelők nagy része megfeledkezni látszik, mennyire hasznavehető a beteges hajlandóságú gyermekek nevelésére; például: rendkívüli felszabadító ereje van az igazi engedelmességnek, fontos a hűség a kis dolgokban, okvetetlen szükséges az önzetlenségben való gyakorlás. Hasznát veszik mindennek a tanítók nemcsak a beteges hajlandóságú, hanem — természetesen — az egész- séges gyermekek nevelése közben is. Lappanghatnak az egész- ségeseknek vélt gyermekek lelkében is beteges hajlandóságok és gyengeségek; nem is könnyű munka az egészséges és nem egészséges gyermekek között megvonni a határvonalt. Váljon nem találkozunk-e gyakorta nagy észtehetségű emberekkel, a kik azonban erkölcsileg valósággal gyengeelméjűeknek lát- szanak? El lehet-e könnyen dönteni, hogy valamely hazug- ságot egészséges vagy beteges testi és lelki állapotban mondtak-e? Vagy azt, hogy miben áll és miben különbözik egymástól az egészséges és a beteg ember akaratának gyen- gesége? Ha a gyógyító-nevelők például azt mondják, hogy gyengeelméjű, vagy egyébként beteges gyermekeket kiváló gonddal kell tisztaságra, pontosságra, rendre s udvariasságra

1 Azt a szót (a „paedagogus‖ nyomán alkották, és lélekvezetőt, lelki vezért teszen. A ford. Jegyz.) nemrég Wanke — „Psychiatrie und Päda- gogik‖ czímű iratában, mely Wiesbadenben, 1905-ben, jelent meg — a

„gyógyító-nevelő‖ elnevezésére újra forgalomba hozta.

szoktatnunk1 — akkor mintegy új fényben látjuk ezeket, az egészséges gyermekek nevelésére is szükséges dolgokat . . . Ha ezeket és az ezekhez hasonló gyógyítónevelési fel- adatokat tekintjük, világosan láthatjuk, hogy az iskola a kellő készültségű s lelkiismeretes nevelőnek sok alkalmat ad a növendékek jellemének nevelésére — és, sajnos, a kontárnak ugyanannyit a lelkek feldúlására s művelésre alkalmas jellemek megkeményítésére s megrontására.

1 V. ö. Xxxxxxxxx, Die Erziehungsarbeit der Schule an Swach- begabten. Berlin, 1908. (megj. Reimernél) 303. lap. És: Xxxxxxxx, Hand- buch der Schwachsinnigen-Fürsorge. Lipcse, 1909. 167. lap.

Erkölcsnevelési feladatok az iskolai életben.

A lélekről való gondoskodás és az iskolai fegyelem.

Az előbbiekben az iskola erkölcsnevelési munkájának ter- jedelmesebbé s mélyebbé tételét kívántuk: először, mert az emberiség nagyon megnövekedett anyagi műveltségének a lelki műveltségnek nagy ellensúlyára van szüksége; másodszor, mert áz életpályára való előkészületre nézve az erkölcsi műveltség épen oly fontos, mint a tudás; harmadszor, mert a jellem műveltsége az igazi értelmi műveltségnek alapja; negyedszer, mert csak valamely helyesen választott nevelési czél teremtheti meg a különféle művelődési törekvéseknek a nevelésben való kellő — hogy úgy mondjuk — rangsorát, azaz egymásutánját, és végül, mert az erkölcsi erőknek kellő gyarapítása s irányítása a test és az idegek egészségére is nagy óvó s gyógyító hatással van.

Van az iskolai életnek sok fontos erkölcsnevelési feladata, melyekkel szorgosan és — úgyszólván — lelkészi módon kellene foglalkozni, s nem pedig, mint ma többnyire, sehogysem,

. vagy csupán felületesen és a külső fegyelem kedvéért. Mind- ezekkel a feladatokkal való gondos foglalkozás korántsem lenne a tanítóra nézve új megterheltetés, hanem inkább könhyebbítés. A mai iskolában való munka leginkább azért fárasztó s meg- erőltető a tanítóra nézve, mert igen gépies és nincs elég

„lélekgyógyító‖ hatása. A növendékek a fegyelmezésben és a tanulásra való buzdításban a tanítónak valóságos munkatársaivá válhatnának, ha az iskola nem rendőri, hanem inkább lelkészi módon bánna velők. Sokan — sajnos — még csak nem is sejtik, hogy az iskolának a növendékek, de kivált a gyenge lelkűek és a testi vagy a lelki fejlődésben hátramaradottak vét- ségeit, igazi nevelői tapintattal, meg kell akadályoznia, azaz

elkövetésöknek elejét kell vennie,1 s nem büntetésekkel sújtania s többnyire megátalkodottakká tennie a vétőket. így például gyakran halljuk emlegetni, hogy az iskolában nagy nevelő hatása van a munkára való kényszerítésnek; de arról kevésbbé vagy épen nem hallani, hogy egyszersmind sok, jellemrontó hazugságnak és csalásnak, hiúságnak és irigységnek is szülő- anyja, mert ezeknek az erkölcsi bajoknak, igazi nevelői xxxxx- xxxxxx, nem veszszük elejét. Gyakran halljuk emlegetni azt is, hogy nevelő hatású az iskolatársak barátkozása; de már azt kevésbbé gyakran, hogy csak romlatlan lelkűek egymással való barátkozása, s hogy a romlatlanokra nézve a romlottakkal való barátkozás erkölcsi métely. Bizonyára veszedelmes tévedés azt vélni, hogy az iskolai élet nevelő hatású: tekintsük meg inkább jól azt a sok, a jellemet veszélyeztető alkalmat,2 melylyel telve van, hogy ellenök kellőképen hathassunk, és ne megtorlással nyomjuk el a belőlük származó hibákat és vétségeket, mert ekként csak külső rendet teremtünk, melynek leple alatt mind- inkább elharapódzik a rósz.

Ezeken az imént említett, inkább a voltaképeni iskolai fegyelembe vágó kérdéseken kívül, van az iskolai életnek még elegendő egyéb erkölcsnevelési feladata, melyekkel a tanítónak azért kell foglalkoznia, mert azokkal a kísértésekkel, hibákkal és vétségekkel függnek össze, melyeket az iskola növendékeinek barátkozása idéz elő, vagy gyarapít, és melyek ellen a kellő küzdelem nemcsak a növendékek lelki életére, hanem a tanul- mányokban való előmenetelére nézve is felette fontos.

Ezeknek a feladatoknak legfontosabbjairól kívánunk — gyakorlati példákat is hozva föl — szólani a következőkben.

Rz iskolai hazugság.3 Vesse fel egy ízben a tanító osztá- lyában ezt a kérdést: Mifélék tulajdonképen az iskolában hall- ható hazugságok és mik indító okaik? Valósággal megretten, ha majd hallja az iskolai hazugságoknak végtelen sok „kény-

1 Már Apáczai Xxxxx Xxxxx kívánja, hogy a tanító tanítványaitól „a vétekre való alkalmatosságot elhárítsa‖. Encycl. (Xxxxxxx „Szemelvények Apáczai Xxxxx Xxxxx Xxxxxxxxxxx műveiből‖ ez. munkája nyomán. 42. 1.)

2 A már fennebb (t i. a 10. 1.1. jegyzetében. A ford.) említett Xxxxxx Xxxxx mondta: „I am afraid, that the fact is indeed indisputable. Public schools are the very seats and nurseries of vice.‖ (T. i. Bánt, hogy valóban meg nem czáfolható dolog, hogy a nyilvános iskolák a bűnnek valóságos fészkei s tenyésztői).

3 V. ö.: Xxxxxx Xxxx, A hazugságnak mikénti kiirtása a gyermeki szívből. A m.-óvári kath. gymn. 1880/1. iskolai évi értesítőjében.

szerítő‖ alkalmát és okát. Láthatja egyszersmind, hogy az iskola a gyermek igazságérzetének valóságos megrontója, ha nem egyébbel, hanem csak büntetésekkel akarja a gyermeket a hazudozásról leszoktatni; mert a büntetések idézhetnek elő hazugságokat, de nem vehetik elejét egyetlenegynek sem. Vesze- delmes kísértések kútfeje, kivált az érzékeny lelkű gyermekekre nézve, az iskolának a félelem érzéseit felkeltő az az uralma, a mely még most sem szűnt meg, és a mely a gyermekek lel- kében és testében rengeteg kárt tesz. A gyermek, ha valamely hazugsága kitudódik, vizsgálóbíró elé kerül, gorombaságokkal, sőt olykor pofonokkal halmozzák el, holott végre valahára iskolai fegyelmezésünket kellene mindenestől bíró elé állítani, s meg kellene tanulnunk, hogy az iskolai nevelés arra való, hogy a gyermeknek az erkölcsiségre való törekvésben segít- ségére legyen, nem pedig arra, hogy neki a helyes viseletet és cselekvést megnehezítse, mert valósággal megnehezíti azzal, hogy hibáit elvont szabályok szerint ítéli meg, és félelmet ger- jesztő igazságszolgáltatással bünteti, s az éretlen gyermeket az iskolai élet nehéz helyzeteiben teljesen magára hagyja. Ha lovakkal akadályokat akarunk átugratni, gyakorolnunk kell erejöket és sokféleképen kell segítségükre lennünk — gyermekektől, ha nem keltjük fel tervszerűen lelki erőiket, hogyan kívánhatjuk, hogy különféle kínos helyzetekben és kísértésekben helyt álljanak? Iskolai fegyelmezésünknek fő hibája, hogy többnyire csak „haditörvényszék‖ módjára bánik a hazugsággal, és hogy nem a lélek nevelésével törekszik elejét venni ennek az erkölcsi rosznak.

A tanító jól teszi, ha tanítványa első hazugságát nagy dolognak tartja. A hazugság, ha nem is nagy romlottságból, hanem csak múlékony gyengeségből vagy tudatlanságból szár- mazik: akkor is nagy veszedelem, mert a titkolódzás és az igazat nem mondás szokása a jellemet teljesen megronthatja. Ha pedig a hazugság rendszeres csalássá fajul, akkor az iskola mindenféle munkája foganatlan, mert a tanítónak lehetetlen növendékei ismereteinek mibenlétéről meggyőződnie. Ha ki akarjuk küszöbölni az iskolából a hazugság és a csalás sokféle faját, neveljük növendékeinket — felkeltve igazságérzetöket — igaz- ságosságra, igazmondásra s az igazság szeretetére s ezzel egyszersmind biztos alapot vetünk az értelmi s a tudományos nevelésnek is — mert a vizsgálódás lelkiismeretessége, a gon- dolkodás és következtetés helyessége s tisztasága a kellőképen

művelt igazságérzettől függ; ez a helyes nevelése, vagy — úgyszólván — ,,lovagi nevelés‖-e a tudomány jövendőbeli emberének is. Vannak — kétségkívül — erős jellemek, a kiknek az „iskolai csalások‖ nem ártanak — de sokan kárt vallanak miattok az iskolában és az életben egyaránt. Helyesen mondja Xxxxxxx0 az iskolai hazugságokról:

„Hihetni-e, hogy sok évig és naponkint gyakorolt hibák nem hagynak nyomot a jellemen? . . . Főképen pedig a hazug- ságok akadályai a tanító kellő nevelői munkájának és általában az iskola jellemművelő hatásának. Hogyan is művelhető a jellem ott, a hol a növendékek hazudnak, és vezetőik reájok folyvást gyanakszanak? Ezt a dolgot meg kell vizsgálnunk, hogy rajta segíthessünk ... Az oly nevelés pedig, mely nem tud gátat vetni annak, hogy fiúk és fiatal emberek éveken át folyvást — gyáva- ság miatt — hazudjanak, a nemzeti nevelés eszménye felé vezetheti-e az ifjúságot?‖

Hogy a mi nevelésünk — az angol szászokéval homlok- egyenest ellenkezően — nem csak hogy nem tudja meggátolni az iskolai hazugságokat, hanem elhatalmazni engedte, annak fő oka kétségkívül az, hogy tanítójelöltjeink csak igen hiányos erkölcsnevelési ismeretekre tesznek szert. Oka az is, hogy isko- láink félszegen inkább csak az ismeretek közlésével foglalkoznak, a neveléssel pedig csak keveset. Iskoláinkat a nevelésben, sajnos, oly elvont bölcselet és lélektan irányítja, mely a tanítónak — úgyszólván — nem engedi, hogy az iskolai élet lelki jelenségeit megfigyelje s velők gyakorlati s lelkészi módon foglalkozzék. Máskülönben, például, a hazugságra való kísértéseket, melyeket az iskolai munka idéz elő, már rég nagyobb figyelemre méltatták volna, s a megszüntetésökre alkalmas eszközökről való gondos- kodásnak szükségességéről meggyőződtek volna, s nem rendőri úton-módon bánnának el velők máig.2 Észrevették volna, talán, egyszersmind a szoros összefüggést a növendékek hazudozásai s a tanítóknak őket megbecstelenítő bánásmódja között; — ezzel

1 „Erziehung und Erzieher― cz. könyvében.

2 Pestalozzi keményen rója meg azt az igazságszolgáltatást, mely nem átall ítélkezni oly vétségekről és bűnökről, melyeknek idejekorán elejét venni elmulasztotta. Xxxxxx a'niai iskola igazságszolgáltatására is illenek: „Szégyelni való dolog, hogy hagyják nőni s elhatalmazni a gyomot, azután áskálnak és turkálnak a nyilvános igazságszolgáltatással a szegény nép között, mint a vadkan a gabonában, és még azt hiszik, hogy evvel a silány munkával a társadalomban bölcsen igazságot szolgáltattak.‖

a bánásmóddal Németország és Svájcz iskoláinak még legfelsőbb osztályaiban is gyakran találkozhatni. A jól fejlődött becsület- érzés az igazságosság alapja: igaznak lenni és személyiségnek1 lenni egyazon dolog, és jellemző, hogy az oly uralom, mely a személyiséget megaláza, az igazságérzetnek mindig valósá- gosan járványos megbetegedéseit idézi elő, nemcsak a tisztviselők, hanem a társadalom valamennyi egyéb osztályában is.

Természetesen nem valamennyi iskolai hazugságnak a gyávaság indító oka. A nevelőnek át kell tekintenie s meg kell vizsgálnia, a mennyire tőle telik, a hazugság sokféle indító okát

— mert a baj okának kellő felismerése az igazi gyógyítás és gyógyulás feltétele. A gyermek hazugságai gyakran igen bonyolult lelki állapotok és hatásokból keletkeznek, azért igen nagy óvatos- sággal kell ezekkel a hazugságokkal bánnunk, és ne feledjük, hogy a fő dolog az, hogy a gyermek a nevelő iránt való bizalmát el ne veszítse, mert máskülönben a nevelő nem érhet czélt, azaz nem szoktathatja le a gyermeket a hazudozásról és nem szoktathatja igazmondásra. Azért nagyon tévednek azok a nevelők, a kik azt hiszik, hogy veréssel szoktathatják le a hazudozásról a gyermeket. Semmire sem hasznavehetetlenebb a verés. Vannak tanítók, a kik azt képzelik, hogy tanítványaikat leszoktatták a hazudozásról, pedig csak a veréstől való félelem tartóztatja őket attól, hogy a tanítónak hazudjanak. Annál többet hazudnak azután másutt. Hazudozásra való hajlandóságuknak egyetlen irányban külsőleg gátat vetettek — de okait épen nem kutatták. Nem ütlegelő nevelőkre — a kik a gyermek lelkére teste bőrén keresztül akarnak hatni, s ennélfogva jellemrontó félelmet idéz- nek elő — van szükségünk, hanem gyógyító-nevelőkre, a kik lelki eszközökkel megtudják gyógyítani a lelket.2

Annak tudatában, hogy a lélek gondos vizsgálása a lélek helyes nevelésének feltétele, a berlini r Verein für Kinder- psychologie‖ nemrég nyilvános gyűlésén vitatta meg a gyermekek hazugságainak és indító okaiknak kérdését. Igen becses tanul- mányban tárgyalta e kérdést, többek közt, Xxxxxxx Xxxx, az amerikai gyermeklélek-búvár. Ajánlotta, hogy a gyermekek hazug-

1 L. a jel. munka 17. lapj. 1. jegyzetét.

2 Erre nézve igen helyes észrevételeket tesz Xxxx-Xxxxx, a nagy tapasztalatú nevelő, „Lüge und Ohrfeige‖ (Langensalza, 1910! czímű iratá- ban, melyben az arczulveréssel dolgozó nevelés xxxxx xxxxx. „Gondoljátok meg a dolog végét!' mondja azoknak a nevelöknek, a kik. a hazugság külső meggátolásának pillanatnyi sikerével beérik.

ságait eleven képzelőerőből, hősködésből, önzésből és beteges

' állapotból származókra oszszuk.1

A hazugságoknak e négy fő fajához adhatni, talán, azokat a hazugságokat, melyeket „társadalmi hazugságokénak hívhat- nánk -- tudniillik azokat a hazugságokat, melyek az ember társadalmi érzéseiből keletkeznek: azt akarjuk, hogy pajtásaink tartsanak valamit felőlünk; vagy azt akarjuk, hogy környezetünkre hatást tegyünk: azért dicsekszünk, kérkedünk és fitogtatjuk magun- kat, vagy elrejtünk, meghamisítunk és tagadunk olyasmit, a mi másoknak alkalmat adhatna kicsinylésünkre vagy gúnyolásunkra.2 [de tartoznak azok a tódítások és nagyítások, melyekkel másokat mulattatni akarunk. Ezeknek a társadalmi hazugságoknak meg- gátlásáról könyvünknek abban a részében szólunk, melyben azt fejtegetjük, hogyan kell az egyén lelkiismeretét megerősítenünk, hogy a tömeg követeléseinek ellenállhasson.

A gyermekek hazugságai lélektanának legjobb és leggaz- dagabb anyagához kétségkívül akkor juthatunk, ha magukkal a gyermekekkel tárgyalunk hazugságaik felől. Ily tárgyalás alkalmával történt, hogy az egyik gyermek, például, ezt az érdekes nyilatkozatot tette: „Hazudunk, mert nem hinnének nekünk, ha igazat mondanánk (például: későn jövetel igazolásakor). Mely keserves tapasztalat lehetett oka annak, hogy az a gyermek úgy nyilatkozott! Xxxx figyelmeztetés a tanító számára, hogy nagy okok nélkül ne kételkedjék tanítványai szavaiban!

Következő egynéhány nevelési indítványunk előadása közben nem tévesztjük szemünk elől Xxxxxxx Xxxx fennebb említett osztályozását. Mennyire szükséges, ha a hazugság ellen hatni akarunk, indító okaira figyelemmel lennünk, azt leginkább az eleven képzelőerőből származó hazugságok elleni küzdelem közepett láthatjuk· Azonban előre kell bocsájtanunk, hogy a nevelők többnyire a gyermekek e fajta hazugságainak kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítanak. Meg nem gondolják, hogy az igaz- mondás nagy jelentőségét a gyermek teljesen még meg nem értheti, és hogy azért a gyermeknek valamely hazugsága koránt-

1 Ausgewählte Beiträge zur Kinderpsychologie und Pädagogik. Németre ford. Stimpfl. Alten burg 1902.

2 Duprat, a hazugságról szóló tanulmányában helyesen mondja, hogy a gyermeket körülbelül tizenhárom esztendős korában, vagyis akkor, mikor a társadalmi érzések erőre kezdenek kapni lelkében, a nevetségessé válástól való félelem fogja el, a mi nagy hatással van xxxxx életére. (Idézve a „Zeitschrift für Pädagogische Psychologie‖ 1908. évf. 1. füz. 25. lapján.)

sem lelki romlottságának jele.1 Mennyi felnőtt érti kellőképen a következetes igazmondás jelentőségét? Sokszor oly nevelők, a kik a gyermek valamennyi hazugságát kérlelhetetlenül büntetik, töprenkedés nélkül gyakorolják a szükségből való hazugságot, és gyerekesen mentegetik e hibájukat. Tehát, bizonyára, teljes komolysággal kell a. gyermekek hazugságai ellen küzdenünk, nehogy a hazudás szokássá fajuljon — de a gyenge s fejletlen gyermektől ne kívánjuk azt az érettséget, melyet sok felnőtt sem ér el soha. Jól mondja már Xxxx Xxxx, hogy a gyermekek beszéde voltaképen nem egyéb hangos gondolkozásnál és képzelőerőnél.

„Úgy tetszik, mintha hazudnának, holott önmagukkal beszélnek csak. Továbbá: szeretnek játszani a beszélésnek reájok nézve új művészetével; gyakran beszélnek képtelenséget, csak azért, hogy a maguk beszélő művészetét hallhassák.‖ Ha helyesen akarunk hatni az eleven képzelőerőből származó e hazugságok ellen, melyek bizonyára veszedelmesekké, sőt beteges állapotból származó hazugságokká2 fajulhatnak, akkor ne tegyünk egyebet, hanem csak nyugodtan és komolyan figyelmeztessük a gyerme- keket, gyakorlati példákat is hozva fel, a megbízható beszéd, vagyis az igazmondás nagy fontosságára, s egyszersmind gyako- roljuk őket a látott és xxxxxxx dolgok pontos előadásában. Szok- tassuk őket arra, hogy a dolgok lelkiismeretes megállapítását, pontos megfigyelését és szabatos előadását becsületbeli köteles- ségöknek tartsák. A valóságos dolgoknak ilyen összpontosított, erős akarat vezérelte felfogására való szoktatás igen megtermé- kenyíti az igazságérzéket-és lelkiismeretességet. Viszont semmi sem károsabb a jellemre nézve, mert előmozdítja a könnyelműség sokféle faját, az álmodozó mámornak, a gondatlan megfigyelésnek és a fogyatékos .előadásnak megszokásánál. „Láttátok-e valaha, miképen csap le az ölyv valamely galambra? — ekképen vessétek szemeteket azokra a dolgokra, melyekről jelentést tenni vagy elő- adni akartok.‖ Efféle képekkel kellene a tanítónak a szóbanforgó kérdések tárgyalását kezdenie. A dolgok kellő megfigyelésére való serkentésnek semmi alkalmát se mulaszsza el. Ha, például, Caesar

„bellum gallicum“-a szövegében jelenidő van, akkor ne tűrje,

1 Stern, igen helyesen, érdekből és nem érdekből származó hazug- ságokat különböztet meg: „Mindig fel kell vetnünk a kérdést, váljon a hazugság lelki oka a gyermek emlékező· és képzelőtehetségében, vagy indulataiban és akaratában rejlik-e?‖ (Monographien über die seelische Entwicklung des Kindes, II. k. 103. 1. Lipcse, 1909.)

2 V. ö. Delbrück, Die pathologische Lüge. Stuttgart, 1891.

hogy a fiú, fordítása közben, múlt idővel éljen. „Úgy véled, hogy az ily pontosság szőrszálhasogatás, mert a szöveg értelmét nem másítja meg. Igaz, hogy a szöveg értelmét nem másítja meg. De gyakorolnod kell magadat annak pontos újravaló elmondá- sában, a mit más mond; a figyelmetlenséget, gondatlanságot és feledékenységet le kell győznöd; nyisd fel szemedet! Jól látni nemcsak czéllövés közben tanulhatunk meg, hanem akkor is, ha megszokjuk igazán jói megnézni a dolgokat.‖ Az ily figyel- meztetések nem lehetnek foganatlanok. Egyik fő hibája nevelé- sünknek, hogy a fegyelem és a munka látszólagos kicsinységeit nem eléggé használja fel az élet küzdelmei számára való -elő- készítésül és okulásul.

Sokat beszélnek manapság az „érzékek műveléséiről, de nem foglalkoznak eleget azzal, hogy a gyermekek akaratát akként neveljék, hogy elég ereje legyen az érzéki szervek pontos műkö- dését és az érzékekkel felfogottaknak a lélekben való lelki- ismeretes megőrzését lehetővé tenni. Minél kevésbbé ellenőrizzük az érzékek működését ezzel a — hogy úgy mondjuk — „hallás és látás erkölcstanáéval, annál inkább zavarják és hamisítják meg mindenféle alanyi állapotok és törekvések az érzéki észre- vevést. Hogy a gyermekekben a pontos hallásnak és látásnak és az emlékezőtehetség gyarapításának vágyát felkelthessük, hathatós módon tudtokra kell adnunk, hogy mindarra szük- ségük van, és hogy mindabban még nem eléggé gyakorlottak. Rajzoltassuk, például, velők rögtönözve a táblára a ló hátulsó lábának körvonalait, és mutassuk meg nekik rajzukon, mily pontatlanul figyelik meg és ábrázolják a mindennap látott dol- gokat. Gyakoroljuk őket események és más egyebek pontos előadásában is. Minderre nézve becses útmutatásokat találhatni Stem-mk az előadás lélektanáról szóló munkájában,1 melyet nem

1 „Beiträge zur Psychologie der Aussage‖, Lipcse. Xxxxx X.-nál — Kosog Ο. e munkából kiválogatta, a mit az iskola felhasználhat, és „Wahrheit und Unwahrheit bei Schulkindern‖ ez dolgozatában, mely a .Deutsche Schule* 1907 évf. 2 füz jelent meg, egybeállította. - Stern, a ki boroszlói tanító, munkájában egynéhány az iskolában tett tanulságos kísérletéről is szól, melyeknek az volt czélja, hogy a fiúk lássák, mily pontatlanok meg- figyeléseik és mily könnyen térnek el megtévesztő kérdések vagy bármely

csekély ok miatt ...... a dolgok helyes előadásától és az igazmondástól. Számot ad — egyebek közt erről a kísérletéről:

„Egyszer, az előadás megkezdése előtt, egy tolltartót, egy tollkést és egy darab krétát tettem asztalomnak szélére, szándékosan úgy, hogy valamennyi tanítványom jól láthassa. Miután, szünetkor, tanítványaim

ajánlhatunk eléggé a nevelőknek. Xxxxx és munkatársai elébb felnőttekkel, azután iskolásgyermekekkel tettek sok kísérletet, hogy nem is bonyodalmas, hanem egyszerű s könnyen áttekinthető tárgyakról és eseményekről való beszédünknek vagy előadá- sunknak megbízhatatlanságát kimutassák. Xxxxx nem ok nélkül mondja azért, hogy „a beszéd nevelhető‖ s ajánlja az úgy- nevezett „emlékezőtehetség neveléstanát‖ — egynémely tanítás- tárgyhoz, — hogy a gyermekeket gyakoroljuk abban, hogy önmagukat ellenőrizzék az igazmondásban. . . Hogy beszédünkért felelősek vagyunk, azt hathatósan oly kísérletekkel mutathatjuk ki, melyek az önismeret gyarapítására is hatással vannak. Az imént idézett „Beiträge‖ kis gyermekek osztálya számára — egyebek közt

— ajánlja, hogy valamely iskolai faliképet, melyen különféle tárgy (olló, alma, kalapács, tálcza, fűrész stb.) ábrázolása látható, tart- sunk egynéhány másodperczig a gyermekek szeme elé, s azután takarjuk be, s kérdezzük: „Miféle tárgyakat láttatok?‖ A gyerme- kek megbízhatatlan beszéde nemcsak bennünket ejt majd bámu- latba, hanem maguk a gyermekek is elcsudálkoznak rajta.

Ezt a parancsolatot: „Ne szólj felebarátod ellen hamis tanúságot,‖1 csak akkor érti meg igazán a gyermek, ha látja, mily gyakorta mondunk hamis tanúságot tudtunkon kívül, és mily rendkívül nehéz, kivált heves érzelmű s eleven képzelő-

kimentek az udvarba, eltettem azokat a tárgyakat. A következő óra elején meg- kérdeztem tőlük, mit láttak, az előbbeni órában, asztalomon. Noha akkor sem nem olvastak, sem nem írtak, hanem folyvást reám és asztalomra néztek, mindazáltal nem vették észre az említett tárgyakat; csak két tanítványom, még pedig a két leggyengébb, vette észre a tollkést.

Másnap megtévesztő kérdésekkel akartam kísérletet tenni. Az első órában nem tettem asztalomra semmit sem, és a második óra elején ugyanazt a kérdést vetettem fel, melyet előtte való nap. Ekkor tanítványaim 26°/o-a a tollkést, 57%-a a krétát és 63°/o-a a tolltartót vélte látni.‖

Az efféle kísérletek, kétségkívül, a gyermekek okulásával járnak. Restellik, hogy gyengeségük kitudódott; és fölteszik magukban, hogy készséggel fogadják az őket megbízható beszédre szoktatni akaró tanítók figyelmeztetéseit és buzdításait. Helyesen mondja, ezekkel kapcsolatban, a szerző, hogy nem mindig hazudik a gyermek, kivált az iskolásgyermek, ha nem mond igazat. Az iskolásgyermekek sok körülöttük levő tárgyat vagy lefolyó eseményt épenséggel nem vesznek észre. Helytelen így szólani:

„Ezt látnod vagy hallanod kellett‖. A feleletet már magában foglaló kérdés is jó eszköz arra, hogy a gyermeket megóvjuk attól, hogy hazudjék. Ha vádolják valamivel, ne azt kérdezzük tőle: „Elkövetted-e? hanem ezt:

„Miért követted el?‖ És ne azt: „Beszéltél-e?‖, hanem ezt: „Mit beszéltél?‖

1 Móz. II. 20, 16. — Káldi ford. szer. — Károli így fordítja: Ne mondj a te felebarátod ellen «íamis tanúságot. (A ford. jegyz.)

tehetségű emberekre nézve, á hallottakról és történtekről teljesen alanyi hamisítás nélkül beszélni. Önmagunk megfigyelésének ezek az eredményei egyszersmind a leghathatósabb buzdítások iönmagunk nevelésére. Az igazmondásra való ily irányú követ- kezetes törekvés kellemes érzéssel tölt el bennünket, mert volta- képen lelki erőink diadala a különféle zavaró hatásokon. Hason- lítsuk egybe, például, a beszélőgépet az emberrel, hogy lássuk, mennyire háborgatják az ember befogadó (receptív) működéseit cselekvő (productiv) működései, sőt általában lelki életének álla- potai, s mennyire gátolhatják ezek az embert, önmagára s másokra nézve is végzetessé válható módon, a dolgok tárgyi- lagos valóságának megismerésében — ha nagy értelem és nagy akarat nem teszik neki lehetővé, hogy szigorú önuralommal a külvilág benyomásait mindenféle alanyi hatásoktól megszabadítsa. Ε helyütt kell teljes határozottsággal kijelentenünk, hogy az egészséges és bátor realismus az erkölcsi művelődésre nézve épen oly fontos, mint az Idealismus. Az a nevelés, mely nem szoktat bennünk a dolgok lelkiismeretes megfigyelésére, a tárgyila- gosságra, a tények tiszteletére, a hallottak és a látottak pontos előadására, nem eszményi nevelés, hanem könnyelműségre s lelkiismeretlenségre való nevelés. Azok az ábrándos, és ennélfogva nem életrevaló divatos életnézetek, melyeket nagyhangú hirdetőik

„reális bölcselet‖-nek hívnak, a képzelőerőből származó öntudat- lan hazugságok közé tartoznak; azaz következményei önmagunk és az élet kellő megfigyelése teljes hiányának és annak a kósza idealismusnak, melyet reális pontosság nem fegyel- mezett. A valóságot csak úgy kell tisztelnünk és becsülnünk, mint az eszményt, mert lelki életünkre nézve amaz épen' oly fontos, mint emez. A valóság iránt való érzék nevelése nélkül az eszményiség az önzés és a féktelen alanyiság kifejezőjévé válik: ábrándjaink és káprázatairik vezérelnek, önmagunkat ámítjuk, ékesgetjük magunkat és kényünk-kedvünkre élünk. Ezt az önámítást, ezt a valóságtól való félelmet és ezt a lelki szemfényvesztést gyakorta fellelhetjük a beteg idegzetű idealis- tákban, a kik gyengék a valóság kellő megismerésére. Vannak vallásos emberek is, kiken azonnal felismerhetni, hogy eszményi- ségök nem komoly jellemből ered és nem reális alapú, hanem inkább könnyelműségnek, a valósággal való nem törődésnek jele. Xxxxxxxxxxx ezek a szavai: „A ki az igazságból vagyon‖,1

1 Ján. 18, 37. — Káldi ford. szer. — Károli így fordítja: Valaki az igazságtól vagyon. (A ford. jegyz.)

bizonyára nem azokra illenek, kik mindig gyorsan készek hinni, hanem inkább azokra, kiknek részök van az isteni igazságban s a valóság megismerésére való önzetlen törekvésben, melyből az alázatosság is származik, mely az isteni igazságot teljes tisztaságában és nagyságában megérti.

Ha a tanító ily értelemben fogja fel a „reális‖ nevelést, és ha nagy fontosságáról meggyőződött, csak akkor használ- hatja fel a reális tanítástárgyaknak a jellem nevelésére alkalmas sok anyagát. A gyermekeknek a képzelőerőből szár- mazó hazugságai nyújtják a legjobb alkalmat arra, hogy őket a dolgok pontos megfigyelésére s ekkép kellő megismerésére szoktassuk, és hogy őket az éber önellenőrzés szükségességéről meggyőzzük.

A beteges állapotból származó hazugság, mely abban áll, hogy az, a ki mondja, a képzelet csapongásai s a külvilág jelen- ségei közt kellő különbséget tenni nem tud, csak annyiban tar- tozik ide, a mennyiben „gyógyító-nevelés‖-sei kell hatni reá. Megesik, hogy a nem beteges állapotból származó hazugságnak

— kivált az eleven képzelőerőből származónak — gyakorolása, ha ideje korán és kellő módon nem küzdünk ellene, beteges állapotot idéz elő, melyben a hazugságot mondó a belső s a külső , világ között kellő különbséget tenni nem tud. Végre maga sem tudja, mikor mond igazat és mikor nem; nemcsak másokat ámít, hanem önmagát is ámítja — a mi különben régi tapasz- talat, melyhez az elmeorvosok azt az észrevételt kapcsolják, hogy ez az önámítás a lelki egészségre nézve veszélyes. Az ily elfajulásoknak, kétségkívül, a tervszerű „beszéd-nevelés‖ és álta- lában az „önellenőrzés”-re való szoktatás elejét veheti — gyak- ran még akkor is, ha a hazudónak a hazudozásra szertelen hajlandósága van.

Az imént említett lélektani igazságot — hogy az igazat nem mondás visszahatással van a hazug teljes lélekállapotára

— az iskola felső osztályaiban az erkölcsiség szükségességének bizonyítására jól felhasználhatnók. Azoknak az osztályoknak növendékei, koruknál fogva, többnyire subjectivisták és indi- vidualisták, és igen hajlandók Xxxxxxxxx-nek a „pusztán tár- sadalmi erkölcs és erkölcstan‖ ellen való tiltakozását helyeselni. Ennélfogva törekednünk kell, hivatkozva tulajdon lelki tapasz- talataikra, meggyőzni őket arról, hogy az erkölcsiségnek van hatása a lelki egészség és erő gyarapítására, mint a hogy van a társadalom életfeltételeire. Ez a gondolat tárgya Xxxxx „Gorgias‖-

ának is, mely, czáfolva az álbölcseletnek azt a tanát, hogy az erkölcsiség nem egyéb társadalmi megegyezésnél, kimutatja az igazságtalanságnak az embernek lelkére való káros hatásait. Lássuk most a hősködésből származó hazugságot. Az efajta hazugságok indító okai nemesek. Ha, a fennebb említett „beszéd- nevelés‖ segítségével, a tanulóknak a beszéd teljes megbízható- ságára való önnevelés nagy fontosságát kimutattuk, akkor már nem lesz nehéz őket elméletileg meggyőzni afelől, hogy bármi- féle hazugság, még a jó szándékból eredő is, csalárd és vesze- delmes játék, mely, először, a hazudónak az igazság iránt való tiszteletét rendíti meg; és, másodszor, azon, a kinek hazudunk, nem segít igazán, mert alrészvetből tévedésbe ejtjük, vagy a valóságot előtte eltitkoljuk, már pedig nem szabadulhat tőié s benne kell élnie, s mert lelkében a más igazmondásában- való bizalmat rontjuk le, melyre talán épen akkor van leginkább szüksége, mikor azt hiszszük, hogy előtte az igazságot el kell rejtenünk. A teljes és kivétel nélkül való igaz mondást már csak annál fogva is kötelességnek kell tartanunk, mert — minthogy valamennyiünket sok kísértés környékez, melyek eltéríthetnek bennünket az igazmondástól — nagy erkölcsi veszedelembe kerülhetünk, ha a hazugsággal alkudozásba bocsájtkozunk és kivételképen elkövetjük.1 Azért a tanulók jellemének nevelésére nézve felette fontos — még pedig a tanulók közreműködésének segítségével — világosan kimutatni, hogy a hazugságot soha semmi sem igazolhatja; s hogy mindenestől hiába való s oktalan a hazudozás politikája, — ide illenek Iphigenia e szavai: „Jaj, oh jaj a hazugságnak, meg nem szabadíthat. . .‖2

1 Bővebben szól erről a szerző „Lebensführung‖ cz. munkájának abban a fejezetében, melyben az „igazmondásáról értekezik, és amelyben arról is szól, hogy az erkölcsiséggel ellenkező szokás a betegeknek hazug- ságokkal való ámítása.

2 Xxxxxx „Iphigenie in Tauris‖-ának (IV. 1.) e szavai:

„ weh'!

Oh weh' der Lüge! Sie befreiet nicht, Wie jedes andere wahrgesprochene Wort, Die Brust.‖

Xxx Xxxxx így fordítja:

„ Jaj nekem,

Jaj a hazugságért! az a szívet

Nem menti úgy meg, mint igaz beszéd.‖

Xxxxxxx Xxxxx így:

-, Jaj!

Jaj! a hazugság nem könnyíti meg Xxxxxxxxx, úgy, mint minden más· igaz szó.‖

(A ford. jegyz.)

Gyakran előfordul az iskolai életben, hogy a tanulók helyeslik vagy igazolhatni vélik a hősieskedésből származó hazugságot, kivált, ha vele tanulótársukat büntetéstől megment- hetik. Az efféle hazugságokra is illik, a mit fennebb mondottunk. Ily esetekben a tanító fejtse ki, hogy ezeknek a hazugságoknak helyeslése nem egyéb, mint helyeslése annak az elvnek, hogy a czél szentesíti az eszközöket — holott a jó czél nem szen- tesíti a rósz eszközöket, vagyis nincsenek oly czélok, melyek az erkölcsi czélok fölé lennének helyezhetők. A mit csak az erkölcsi követelmények megsértésével érhetünk el, azon nem lehet áldás; és az igazság útja elhagyásának rósz következményei elmarad- hatatlanok. Az erkölcsi hiba tehet nekünk anyagi kárt is, de lelkit okvetetlen tesz. Valami kis hazugság, például, kevés kárt tehet; de a benne rejlő elv, hogy tudniillik kis csalfasággal nagy haszonra tehetünk szert, teljesen megronthatja jellemünket és lelkiismeretünket.1 Fontosnak tartjuk, hogy a tanító az iskolai életben előforduló oly esetekről, melyek nemes indító okokból eredő hazugságokat szoktak előidézni, magukkal a tanulókkal értekezzék, hogy erkölcsi felfogásukat tisztítsa s erősítse, s kellő ítéletmondásra őket alkalmassá tegye. A szerző egy ízben kis fiúkkal és kis leányokkal, például, a „nem hazudás művésze- téről‖ beszélt, avval a szándékkal, hogy lássa, váljon leleményes- ségek, mely elég nagy a hazudozásban, mekkora az igazmondás védelmezésében: tudják-e útját-módját annak, hogy miképen lehet nehéz helyzetekben igazat mondani egyéb kötelességek és tekin- tetek megsértése nélkül. így, például, megvitattuk ezt a hely- zetet: A tanító rút ábrázat rajzát pillantja meg a táblán, és meg- kérdi a tanulók egyikét: „Ki rajzolta?‖ Ez a tanuló ismeri a tettest. Mondja-e: „Nem tudom‖ — vagy árulja-e el társát? Barátja iránt legyen-e hű vagy a tanítónak engedelmeskedjék-e? Elsőben erre az utóbbi kérdésre kellett felelniök. Az eredmény érdekes volt. A fiúk, csaknem valamennyien, azon nézeten voltak, hogy tagadnia kell, hogy tud a dologról — a leányok, majdnem kivétel nélkül, azon, hogy a tanító iránt kell engedelmesnek lennie. Figyelmeztettem őket, hogy mind a két megoldás félszeg.2 Xxxxxxxx csak a tanítóra, mások meg csak a pajtásra gondolnak.

1 Ily kérdéseket — természetesen — csak az a tanító tárgyalhat, a kinek kellő erkölcstani ismeretei vannak. Tanítójelöltjeinknek többet kellene foglalkozniuk az erkölcstannal.

2 Egynéhány leányka azt mondta, hogy a hibásnak megbüntetése csak javára válhatik.

Ily kérdést helyesen csak akkor oldhatni meg, ha mindkét fél iránt igazságosak vagyunk. Ha — mondtam nekik — ők magok is tanítók lennének, tudnák, hogy engedelmesség nélkül lehe- tetlen a tanítás és a nevelés. Váljon nem lehetne-e a tanító iránt való engedelmességet és a baráti hűséget valahogy megegyez- tetni? A fiúk egyike így válaszolt: „Azt kell mondani a tanítónak: Xxxxxxxxx ki „volt, azon feltétel alatt, hogy a hibásnak semmi bántódása se legyen.‖ Xxxx, természetesen, azt kellett mondanom, hogy a tanító ily feltételes megadással be nem érheti. Végre, a megoldásnak ezt a módját ajánlották: „Xxxxxx megengedni, hogy most ne nevezzem meg; de rajta leszek, hogy később ő maga jelentkezzék.‖ Ezután azt kérdeztem tőlük: „Valamennyien elfogad- játok-e ezt az indítványt?‖ Egyhangúlag és örömmel kiál- tották: „El!‖ Xxxxxxxxx sem kell, hogy tanítóknak és tanít- ványoknak ily egyetértő működése nemcsak az igazmondásra való nevelés munkáját könnyíti meg, hanem az emberek iránt való bizalomra is serkent. Segíteni a gyermekeknek, hogy az erkölcsösséget elérjék, megmutatni nekik vagy velők magokkal felfedeztetni az utakat, melyeken haladva elérhetik, — többet ér az erkölcsösség szabályainak tanításánál. Megátalkodottság és sok egyéb erkölcsi rósz lehet következménye annak, ha a hiba: elkövető zsenge gyermekkel rendőri s nem lelkészi módon bánunk. Nincsen-e valamely erkölcsi hiba komoly és nyugodt tárgyalá- sában és bírálásában voltaképen több igazi erkölcsi szigorúság, mintsem felületes fegyelmi úton való elintézésében, mely a hiba indító okainak és a hibás lelki küzdelmeinek kutatásával nem foglalkozik s ennélfogva a gyermek lelkében nem kelti fel a vágyat, hogy a tanítóval együtt érezzen és magát hely- zetébe beleképzelje?

Az „iskolai hazugságok‖ legnagyobb része az „önző” hazugságok osztályába tartozik. Korunk elkényesítő szelleme az ifjúságnak azt a vágyát, hogy mindattól, a mi kellemetlen és kínos, megszabaduljon, csak gyarapítja. Helyesen mondja Xxxx, hogy korunknak az élet mindenféle megkönnyítésére s élvezetére való féktelen vágya, sajnos, az ifjúságon is erőt vesz. Xxxxxxx gyakran a szülék is, mert teljesítik gyermekeik mindenféle kíván- ságát, sőt olykor nyíltan gúnyolják az áldozatra való készséget és a lemondást — nem csoda azután, ha az áldozatokkal járó önmagunk iránt való szigorúságnak, az önmagunkon való ural- kodásnak, mely nélkül nincs állhatatos igazságszeretet és igaz- mondás, úgyszólván, teljesen híjával vagyunk. Ezért kell az

iskolában az igazmondás kérdését először is — hogy úgy mondjam — az „akarat testgyakorlatának‖, az erő gyarapításá- nak és a bátorságnak szempontjából tárgyalni s az efféle tár- gyaiások iránt annyira fogékony ifjúság körében megteremteni azt a közvéleményt, a mely nemcsak az úszóiskolái fejjel lefelé vaíó ugrást tartja az igazi férfiasság nyilvánulásának, hanem hibáinknak vagy oktalanságainknak bátor megvallását is; és a mely a hazudót gyávának és a hazugságot a megfutamodás fajának tartja.

Az erkölcsnevelés eszközeinek egyik legnevezetesbike: az erkölcsi követelményekről szóló beszédünket mintegy lefordítani arra a nyelvre, melyen azok a természetes törekvések nyilvá- nulnak, melyek az ifjúságot valamely életkorában leginkább foglalkoztatják és érdeklik. így, például, a fiúk serdülő korukban a bátorságot tartják legnagyobb erénynek. Ezért az igazmondásra való törekvést a bátorság gyakorlatául kell fel- tüntetni. Xxxx pedig: A bátorság mivoltának fejtegetésével kezdjük, és kimutatjuk, hogy az igazi bátorságnak miért legerősebb próbája s nyilvánulása az igazmondás. Az ifjúság lelke tele van eleven erkölcsi ösztönökkel, melyek azonban még fejletlenek és következetlenek; bátorság és gyávaság, kegyetlenség és szána- kozás, önzetlenség és önzés — az ellenmondás öntudata nélkül

— egymás mellett lakoznak lelkében. Az igazi nevelő az erköl- csiség követelményeit maga az ifjúság által helyeseknek tartott törekvéseknek és érzelmeknek következményeiül tünteti fel. A következtetések iránt nagy az ifjúságnak fogékonysága — azért veszi oly könnyen észre a felnőttek életében a követ- kezetlenségeket.

Helyesen mondja egy nevezetes angol nevelési író:

„A gyermeket a bátor igazmondásra meg kell nyerni, nem lehet abba belekergetni, vagy beletaszítani. Először is figyelmeztessük arra, hogy önmagát becsüli meg az igazmondással. Kérdezzük meg, mi az eszményképe? Xxxxxxxx ki neki, hogy az igazat-nem- mondás avval ellenmondásban van. A félénk gyermeket akkép kell az igazmondásra szoktatni, hogy megértetjük vele, hogy a megbízhatóság a Jelnőttek‖ derékségének (grown-up goodness) jele. Eszményképe pedig a felnőtt („grown-upness‖).‖

Szólnunk kell az emberektől való félelemről is, mely a hazugságban nyilvánul; fel kell vetni, például, azt a kérdést, hová jutunk, ha ennek a félelemnek engedünk — teljesen meg- foszthat bátorságunktól és személyiségünktől és — úgyszólván

— nem merünk azok lenni, a kik vagyunk, azért rajzolja Xxxxx, nagyon helyesen, a pokolban levő hazugokat arcz nélkül való emberekül . . .

A felső osztályok növendékeihez ilyformán szólhatni:

„Bizonyára magasztos érzelem fogja el keblöket, ha a törté- nelemben oly alakkal találkoznak, a ki merészen kimondja az igazat és a ki az emberektől való félelem nélkül tanúságot mer tenni valamiről — sohase feledjék, hogy az emberektől való félelemtől is csak akkor szabadulhatunk, ha az ellene való küzdelemben gyakoroljuk magunkat, főképen pedig az apró szükségbeli hazugságok ellen való küzdelemben. Tudják-e, hogy az igazmondásban való megerősödésünk tudományos műveltségünkre nézve épen oly fontos, mint az ismeretek meg- szerzése? Tudják-e, mennyi bátorságra s önzetlenségre van néha szükségünk, ha az életben ki akarjuk mondani az igazságot?

Igaza van Xxxxxxxxxxxxxxx, mikor azt mondja, hogy az igazat-nem-mondás mindenféle fajtájának fő indító oka a gyáva- ság. Minthogy pedig az ifjúság lelkét a bátorságra s az erős- ségre való vágyakozás tölti el, nem igen nagy fáradságába kerül a tanítónak tanítványainak bátor „én‖-jével a gyáva „én‖ ellen szövetkeznie s legalább osztálya jóravaló tanulói közt új közvéleményt teremtenie.

Sokat emlegetik manap a „férfiasságra való nevelés‖-t: bizonyos, hogy ez a nevelés nem a torna- és játéktereken, hanem az igazmondásra való szoktatással vihető végbe. Van testi bátorság, mely a lelki gyávasággal jól megfér. Az akarat igazi önállósága s erélye legbiztosabban az igazmondásra való neveléssel fejleszthető ki. Mirevaló mindenestől értelmi művelt- ségünk és az ismereteknek iskoláink adta halmaza, ha iskoláink ifjúságunk gondos lelki nevelését elhanyagolják, a minek, egyebek közt, az a következménye, hogy az ifjúság az igazmondásnak semmi becset sem tulajdonít, és ha netalán bajba keveredik,, abból mindenféle úton-módon — az erkölcsi törvények meg- szegésétől sem riadva vissza — kiszabadulni igyekszik. Azok, a kik ily iskolákból kerülnek ki, válhatnak-e valaha oly tudó- sokká, a kik bátran ki merik mondani az igazságot? Fejlőd- hetik-e kellőképen annak jelleme, a kinek az emberektől való félelem megrögzött szokása? A tapasztalat bizonyítja, hogy az a gyávaság, mely az igazat-nem-mondás megszokásából szár- mazik, lassankint, de okvetetlen megfosztja az embert lelki erőitől.

Azt mondják: Omnis masturbator mendax.1 Épen úgy mond- ható: Omnis mendax masturbator!2 A hazudás az akaratnak oly gyengeségét és a személyiségnek oly lealacsonyodását idézi elő, hogy az ember — ellenálló ereje híja miatt — mindenféle egyéb gyarlóságnak és gyalázatosságnak tehetetlen prédájává válik. Ma a „nemi nevelés‖ a sok iskolában járványszerűen pusztító önfertőztetés gyógyító eszközeit keresi, ennélfogva szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy az ellene való közvetett küzdelem gyakran sokkal hatásosabb a közvetetlennél: a hazudás nyavalyája ellen való hathatós és igazán nevelő hatású küzdelem felkeltené s erősítené a növendék lelkében a becsületérzést, mely a testi önlealacsonyítás mindenféle fajtája ellen a legjobb védelem. „A becsület elvesztése miatt gonosztevőkké váltaknak‖ fajtájával nevelési szempontból még nem foglalkoztak eleget. A ki az erkölcsi életnek csak egyetlen területén vesztette is el az önmaga iránt való tiszteletet; a ki a külső hatások nyomá- sának engedett, mikor lelkiismerete önmagának legyőzésére s erkölcsi diadal aratására ösztönözte; s a ki, mikor csele- kednie kellett, nem meggyőződése szerint cselekedett, hanem a körülményekkel és alkalmakkal alkudozást kezdett — annak van már némi gyakorlata az erkölcsi hátrálásban és szökésben, és azon mindinkább erőt vesz az ellenállni nem tudás.

Ennélfogva a 'tanítónak az iskolai hazugságok ellen való küzdelme közepett egyik nagy feladata, hogy növendékei becsületérzését minél mélyebbé, mintegy szellemiebbé tenni iparkodjék, vagyis alkalmassá arra, hogy segítségével lelki harczaikban helyt állhassanak; ez tartja majd vissza őket — egyebek közt — attól, hogy, ha valamit vétettek, e miatt

„kibúvókat keressenek‖ és csak a minden áron való „mene- külésre‖ törekedjenek. Xxxxx a becsületérzésnek segítségével ismerjék fel növendékei az iskolai életnek a lelki gyávaságra való kísértéseit és tekintsék akaratuk erősítésére való alkal- maknak. Minél fürgébbé s élesebbé válik mai művelt ifjúságunk értelmi tehetsége, annál fontosabb gondoskodni arról, hogy ez az értelmi tehetség ne elpuhult és gyáva emberben lakozzék, a ki csak eszközül él vele arra, hogy óvatosan és furfangosan

1 Azoknak a latin szavaknak értelme: minden önfertőztető hazug. A „masturbator‖ újkori latin szó, a »manu stuprator‖ összevonása. (A for- dító jegyzete.)

2 T. i.: minden hazug önfertőztető. (A ford. jegyz.)

elkerülje mindazt, a mi az életben kellemetlen és gyötrelmes. Ha az értelmet az emberi gyarlóságok és alacsonyságok szolgá- latába szegődtetjük, maga is lealacsonyodik és semmi szárnya- lásra sem alkalmas többé.

A szerzőnek egy ízben alkalma volt Zürich egyik iskolá- jának felső osztályú tanulóival a „szükségben hazugság‖ kér- déséről beszélgetni. Két előadót jelöltek ki, az egyiknek védenie, a másiknak elleneznie kellett a hazugságnak említett fajtáját. Valóban meglepő volt, mennyi elmésséggel, mily helyes meg- figyelésre való módon és mily bőven tárgyalták a kijelölt elő- adók a kérdést. A védő legelőször is azt mondta, hogy úgy vagyunk a hazugsággal, mint a nemzetek a háború meg- szüntetésével, az úgynevezett leszereléssel: egyik sem kezdheti meg, mert a melyik megkezdené, okvetetlen tönkretenné magát. A létért való küzdelemben az igazmondónak tönkre kell mennie. Állítása bizonyítására az életből vett számos és különféle példát hozott fel. De csakhamar, beleavatkozásom nélkül, oly remekül és hathatósan czáfolták meg, hogy egynéhány tanuló azonnal kijelentette nekem, hogy teljesen megváltoztak nézetei a szóban- forgó kérdésről. Az ily megbeszélések, melyekben rendesen csak az osztály legérettebb, legtehetségesebb és legjellemesebb növen- dékei vesznek részt, nemcsak sokfélekép tanulságosak, hanem okvetetlen szükségesek valamely iskola szellemének megjavítására. Nélkülök a jók és lelkiismeretesek kisebbségét a ravaszok és lelkiismeretlenek többsége kormányozza. Jellemző volt, például, az említett vitában, hogy mily gyorsan találták meg némelyek az egyetlen helyes feleletet arra az ellenvetésre, hogy az igaz- mondás nem életrevaló: Ha — mondta az egyik — kereszt is, nem bánom; hisz az igazi lelki élet valósággal hősi élet: jellemes csak az lehet, a ki nem kellemes életre s külső sikerre, hanem lelki erősségre s tökéletességre vágyik, idézték Xxxxxxxxx és Xxxxxxxx „Xxxxx, xxx Xxxxx an der Mahr‖-ját. (Szólhatni efféle megbeszélések alkalmával arról az erkölcsi összeütközésről is, mely Xxxxx „Népgyűlölő‖ czímű színművének alapja.1) Azután arra az „önállótlanságra‖ figyelmeztettem őket, mely abban nyilvánul, hogy tetteinkben magunkat ahoz szabjuk, a mit mások tesznek vagy nem tesznek, holott rendületlenül a megismert igazságot és meggyőződéseinket kellene követnünk.

1 Xxxxx említett színművét Xxxxx Xxxx lefordította, magyarra. Meg- jelent a Magyar Könyvtárban. (A ford. jegyz.)

Az egyik a vallás szempontjából tekintette a kérdést, és így szólt: Azon fordul meg a dolog, váljon hiszünk-e a más- világban és a lélek halhatatlanságában. Ha hiszünk, akkor tudnunk kell, hogy lelki életet kell élnünk, és hogy nem arra kell törekednük, hogy bajainkból ravaszul kiszabaduljunk — ha nem hiszünk, akkor — természetesen — a rendíthetetlen igaz- mondásnak alig van értelme s becse.1 Felemlítették azt is, hogy az igazat mondás korántsem teszi teljesen tönkre az embert e földön, mint a hogy az egyik előadó állította. Az a mondás, hogy a becsületesség a legjobb politika, bizonyára kétségbe- vonhatatlanul igaz; de nem csak a politikában, hanem min- denben szükséges. Valamennyi életpályán szükség van reá; mert például az üzletembert, a ki nem igaz úton akar boldo- gulni, alkalmazottjai, kiknek rósz példát ad, megcsalják és a közönség gyakorta megszégyeníti.

Csak a fennebb említett tárgyalások segítségével intézhetni el helyesen az úgynevezett „szamarak hídja‖, vagy „puskák‖, az iskolai s a házi írásbeli gyakorlatok írása közben előforduló csempészés és egyéb efféle visszaélés dolgát is. Ha nem akarjuk ezeket a dolgokat az egész osztály előtt tárgyalni, akkor hívjunk meg az ily tárgyalásra az osztály növendékei közül egynéhány olyant, a kikre társaik leginkább hallgatnak, és szép szerivel bírjuk reá őket, hogy — mintegy — új közvéleményt teremtsenek osztályukban. így vehetni elejét az iskolában előforduló apró csalá- soknak, melyek nemcsak az ifjak jellemére nézve károsak, hanem az iskola munkájára nézve is,' mert akadályozzák a tanítót abban, hogy tanítványainak ismereteiről és előmeneteléről meggyőződjék. Ebből is láthatni, hogy „a lélekről való gondoskodás‖ annálfogva is szükséges, mert nélküle a tanításnak jó eredménye nincs.

1 A vallástanítás is felhasználhatná czéljaira az efféle tárgyalásokat; és helyesen tenné, ha gyakorlati kérdések felvetésével és megvitatásával is törekednék a vallás igazságait megvilágítani. Nem kellene — mint a hogy, sajnos, gyakran megesik - az ifjúságtól csak elvont ájtatoskodást és elvont dolgok ismeretét követelnie. Mutassa „ki például, hogy azok, a kik mind- untalan „az élet józan bölcseletét‖ emlegetik, mily könnyen esnek a világ követelményeihez való alkalmazkodás jellemrontó hibájába; s hogy meny- nyire erősekké válnak lelkileg azok, a kik törekvéseiknek végczélját nem e mulandó világban keresik, és a kik tudják, hogy tetteikért felelősek, mert leikök halhatatlanságában hisznek. Ez tárgya Xxxxx Párbeszédeinek is. Mennyire elevenné válhatnék ezeknek a Párbeszédeknek magyarázata, például a Kriton-é, ha a fennebb és az itt említett dolgokra is tekin- tettel lenne!

Hogy mikép kell „az iskolában előforduló csalások‖ kér- dését az ifjakkal tárgyalni, arról érdekesen szól Xxxxxxx, a jeles nevelő, a ki a középiskola legfelsőbb osztályában, egy ízben, Lessing valamely értekezésének tárgyalása közben az erkölcsiség kérdését hozta szóba, s valósággal elálmélkodott rajta, hogy mekkora érdeklődést tanúsítottak iránta a növendékek, és hogy mily ügyesen alkalmazták az iskolai életben előforduló vétségekre. Az egyik tanuló azt állította, hogy voltakép állhatatos és követ- kezetes erkölcs nincs, a miből eleven vitatkozás fejlődött ki, melyet a szerző teljesen közöl (lásd könyvének 263. lapját)1. Mi csak egyik részét idézzük:

H. (tanuló): ... A mit tulajdon érzelmünk vagy meg- győződésünk nem tilt, azt megtehetjük, ez tisztára a mi dolgunk, ebbe senkinek sincs semmi beleszólása.

Én: Váljon az iskolában is? Mindnyájan: Épen ott.

H. és G. (tanuló): Ha az iskolában „csalunk‖ is, a2iért mégis tisztességes emberek vagyunk. (Általános helyeslés.)

Én: Ha tanítóikat megcsalják, bizonyára azért nem tartják hibának, mert tudják, hogy azzal nem tesznek nekik kárt. (Általános helyeslés.) Tegyük fel, hogy egyikök azt a vétséget, a melyet elkövetett, a büntetéstől való félelem miatt, iskolatársára fogja: ezt is tisztességes embernek tartanák?

Mindnyájan: Nem, az aljasság lenne!

Én: Van tehát mégis erkölcsiség, melyet mindnyájan annak tartanak és kötelezőnek. (Helyeslés.) Mit szól (H. tanulóhoz fordulva) ahoz, a miről az imént beszéltünk? Ha az egyik tanuló a maga vétségét a másikra fogja reá, azt sem tartja az erkölcsiségbe ütköző cselekedetnek, hanem csak nézet vagy érzelem dolgának?

H. (tanuló): Az is, a ki ilyesmit tesz, csak önmagának és nem másnak tartozik számot adni tettéről. (Csaknem általános csodálkozás és felháborodás.)

Én: De ha a többiek aljas embernek tartják, nem társal- kodnak többé vele s magára marad?

H. (tanuló): Ez is az ő dolga, s nem másé.

Én: De megéiheí-e az ember, mindenkitől elhagyatva, egymagában?

Xxxxxxx ezzel a beszélgetést félbeszakasztotta, s nemsokára

1 Erziehung und Erzieher czímű könyvében.

Xxxxxxxx következő szavainak1 fejtegetését adta fel írásbeli dolgo- zatul: Mindenkor igazunk van, ha meggyőződésünk szerint cselek- szünk, de nincs igazunk, ha önmagunkkal ellenmondásba keveredünk. Ezzel alkalmat adott a fiatal kételkedőknek az utol- jára felvetett kérdésről való gondolkodásra.

A felserdült ifjakkal folytatott efféle beszélgetések közben arról is meggyőződünk, hogy mi magunk is mily kevéssé vagyunk tájékozva a lelkiismeret tulajdonkepeni fő kérdéseiről, mily fogyatékosan tudunk számot adni meggyőződéseink igazi indító okairól és mennyire cserben hagy bennünket a csupán elvont dolgokkal foglalkozó bölcselet. Xxxxxxxx Xxxxxxx sem vezette a fennebb említett vitát valami nagyon helyesen. Állás- pontjában holmi bizonytalanság nyilvánul, melyet a növendékek- nek okvetetlen észre kellett venniök. Egy szóval: erős meggyőző- dései ellenére nem tudott a gyakorlati kérdésekre gyakorlati módon és meggyőzően megfelelni. Gyakorlati kérdésekkel, sajnos, bölcseleti oktatásunk egyáltalán nem törődik. Hogy az embert

„magára hagyják‖, vagy elhagyják, nem kellő bizonyíték, mert tudvalevő, hogy annál inkább elhagyják az embert, minél inkább közeledik az igazsághoz. Arról kell meggyőznünk az ifjúságot, hogy az erkölcsösség lelkünk javára válik, mert leki önállósá- gunkat, szóval, lelki erőinket gyarapítja. Az okoskodásnak ebben a módjában rejlik a platói párbeszédek (Gorgias!) nagy nevelő ereje. „Mint hatnak az iskolábánelő forduló csalások a jellemre?‖

„Mint hat az egyenes beszéd, a bátor szókimondás az akarat

1 Melyek „Xxxxxxxxxxxx Tod‖ ja I. felv. 7. jelenetében fordulnak elő, s így hangzanak:

„ . . . Recht hat jeder eigene Charakter, Der übereinstimmt mit sich selbst; es giebt

Xxxx xxxxxx Xxxxxxx, als der Widerspruch *

Xxxxx így fordítja:

,, . . . mindenik jellem helyes, mihelyt Önönmagával összhangzó, csak a Következetlenség — az helytelen.‖

Dóczi így:

,,:.. igazat kell adni minden ős

Jellemnek, mely magával megegyez. Csak Ki ellent mond magának, az hibás.‖

Xxxxxxx Xxxxxx meg ekképen:

„ . . . minden jellem igaz joggal az, Mely önmagával összhangzásba' van,

Csupán az ellenmondás jogtalan.‖ (A ford. jegyz.)

erejére, általában az ember lelki bátorságára?‖ „Mily hatással van a titkolódzás és ravaszság külső viselkedésünk bátorságára?‖ Ezek a kérdések teljesen más mederbe, az önismeret tényeire terelték volna a fennebb említett vitatkozást, mely — sajnos — csak álbölcsekhez illő szó-fia-beszéddé fajult. Ki kellett volna a tanítónak mutatnia, a fiatal kételkedők okulására, hogy — tulajdon tapasztalataink szerint is — a jó s a rósz nem csupán a társa- dalmi közös megegyezésen alapuló valami; mert az, a mit erkölcsnek hívunk, nemcsak a társadalmat, hanem az embert magái is szabályozza, azaz arra neveli, hogy a külvilág hatásai- nak ellenálljon, cselekvését a pillanat kényszerítő hatalma alól felszabadítsa, szóval, hogy ösztönein és indulatain uralkodni tudjon.

Ez feladata a jellemnevelésnek is és egyszersmind a fegye- lemre való nevelésnek is. Ε nélkül nincs a fegyelemnek semmi becse, sőt rontja a jellemet, mert a rend ellen ellenkezést támaszt, a mi az erkölcsi fogalmakat elhomályosítja s egybezavarja, s az embert erkölcsileg teljesen megronthatja.

Hogy az apró hamisságok, a kopasz mentségek, a szükség- ben s egyéb kis hazugságok ellen való küzdelem mennyire fontos a jellemre nézve, s hogy ezeknek kicsinylése mennyire helytelen, arról Ruskin „Seven lamps of architecture‖-jének1

„The lamp of truth‖2 czímű fejezetében a következő nevezetes szavak fordulnak elő, melyek a fogékony ifjakra nem lehetnek hatástalanok:

„A nagy fajtájú csalások elkerülésére a legrövidebb út, ha jobban óvakodunk az ámítás szokásától, mely, minthogy kis dolognak tartják és meg nem róják, mindennapi életünkbe befészkelődött. Teljességgel számkivetnünk kell a hazugságot. Ne véljük, hogy az egyik hamisság ártalmatlan, a másik csekély, a harmadik nem rósz szándékú. Mindannyinak véget kell vetni. Bármily csekélyek is, jobb, ha megóvjuk tőlük szívünket, és ha nem törjük azon fejünket, melyik a legnagyobb és legfeketébb közülök. igaznak lenni olyan, mint a tisztán írás, csak gyakorlat útján juthatni hozzá — nem annyira az akarat, hanem inkább a szokás dolga, s azt hiszem, hogy semmi alkalmat sem kell kicsinyelnünk, mely ennek a szokásnak gyakorlására s erősítésére

1 Azoknak az angol szavaknak értelme: Az építőművészet hét lámpása. A „hét lámpás‖-ra nézve v. ö. Xxx. Titk. jel. 4, 5. (A ford. jegyz.)

2 Azoknak az angol szavaknak értelme: Az igazság (becsületesség, egyenes-szívűség, hűség stb.) lámpása. (A ford. jegyz.

kínálkozik. A mindennapi életben igazi állhatatossággal és pontossággal igazat mondani, bizonyára épen annyira nehéz és talán épen annyira érdem, mint ott mondani igazat, a hol e miatt nagy kellemetlenségektől tarthatni. Valóban furcsa, hogy sok ember van, a ki az igazságért vagyonát, sőt életét is feláldozná, s hogy kevés van, a ki az igazságért holmi kis családi perpatvart vagy egyéb kellemetlenséget el tud tűrni.‖

A fennebb idézett vitatkozásra s a „Walienstein‖-ból vett szavaknak írásbeli dolgozatul vaiő feladására nézve még azt az észrevételt kell tennünk, hogy kivált iskoláink felsőbb osztályai- ban valósággal szembeötlő az ellentét a magasztos tanításanyag és az iskolai élet kérdéseiről való alant járó gondolkodás között. A tanítás és az élet között semmi érintkezés sincs. Avagy emlékszik-e valaki közülünk arra, hogy Xxxxxx „Iphigenia‖- jának tárgyalása közben az iskolai hazugságokról is hallott valamit, és hogy kimutatták neki, mikép harczol mindig egymással az elsőségért Xxxxxxxxx és Xxxxxxx, a papi s a világi elem, a lelki- ismeret és az alkalmazkodás, nem csak Xxxxxx színművében, hanem az ember lelkében is? Azért a nevelés szempontjából szükséges lenne, ha az iskolák felső osztályainak tanításanyaga s a növendékek életének gyakorlati kérdései s tapasztalatai között összefüggést teremtenénk. Ezzel az iskola közelednék az élethez és egyszersmind a tanítás anyaga mintegy megelevenednék. Mennyire elevenebbé válnék az irodalomnak, a történelemnek és főképen a vallásnak tanítása, ha — a növendékek okulására — olykor azokat a dolgokat is szóvá tenné, melyeket a növendékek az iskolai életben tapasztalnak . . .

A mai iskola nem úgy neveli a gyermekeket, hogy tulajdon tapasztalataikról magoknak számot adni tudnának: csak az elvont és megtanult dolgokról való gondolkodásra s előadásukra szok- tatja őket. Tulajdon életükről voltaképen nincsenek rendezett gondolataik. Ennek, természetesen, élettelen gondolkodás és meg- gondolatlan élet a következménye. Ha növendékeinktől az emberi élet legegyszerűbb dolgairól, tapasztalataikról és az életben tett megfigyeléseikről kérdezősködünk, megzavarodva hallgatnak. Nem azért, mintha semmit sem tudnának — ellenkezőleg, sokkal többet tudnak, mintsem gondolnók — hanem azért, mert teljesen új és csodálatos dolog reájuk nézve, hogy olyasmikről kérdezős- ködünk tőlük, hogy tapasztalataikról be kell számolniok és róluk való nézeteiket elő kell adniok. Végre megértik, hogy mit akarunk. Csakhamar oly eleven vitatkozás keletkezik, mint a milyenről

fennebb szólottunk. Meggyőződésem ennélfogva, hogy az ifjúságot érdeklő erkölcsi kérdéseknek az iskolában való efféle tárgyalásai a legjobb eszközök élet és gondolkodás, tapasztalás és tanulás között érintkezést teremteni. Semmi sem műveli annyira gondol- kodó tehetségünket, mint az, ha arra szoktatnak bennünket, hogy a hozzánk legközelebb levő dolgokat gondolkodva szem- léljük. Ellensúlya ez egyszersmind az elvont dolgokkal való foglalkozás veszélyeinek, melyek abban állnak, hogy az ember a való életnek, a gyakorlati tapasztalatoknak és az ember igazi természetének kellő figyelembe vétele nélkül akar bölcselkedni A felső iskolákban az úgynevezett „bölcseleti előtan‖ előadása helyett, a bölcseletbe való bevezetésül, nézetem szerint, helyesebb lenne az iskolai életben előforduló erkölcsi kérdésekkel bölcseleti szempontból foglalkozni s az ifjakat önismeretre s önmaguk nevelésére szoktatni s azután velők az iskolában a bölcseleti irodalom jeles képviselői (Xxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxx, Xxxxxxxxxxxx stb.) munkáiból idevágó részeket olvastatni. Azonban, sajnos, nem ezt teszszük, hanem elvont és száraz gondolkodás és lélektannal untatjuk ifjainkat.1

Az említett iskolai vitatkozások a tanítóra nézve is igen tanulságosak. Ezekben a növendékek nem megtanult dolgokat adnak elő, hanem igazi természetök, ítélőtehetségök, életfelfogá- suk, érettségök vagy éretlenségök, őszinteségök és tettetésök nyilvánul bennök. Jobban megismerhetjük ezekből a gyermekeket, mintsem „A gyermek lélektana‖-féle munkákból. Ennélfogva a buzgó tanítónak kedveseknek kellene lenniök. Ezekben tanulja meg csak azt a nyelvet, melylyel az ifjú lelkekre hathat; azt a nyelvet, melynek segítségével az ifjúság barátjává válhatik.

1 Már Apáczai Csere mondta: „Azt mondó vagyok, hogy a mint a logikát a legtöbben tanítják: a pusztán logikus — tisztán szamár. Mert ugyan, hogyan kutathatná valamely dolognak hatását, okát stb., ki azt sem tudja, hogy mi maga a dolog?‖ De-stud. sap. (Neményi »Szemelvények Apáczai Xxxxx Xxxxx xxxxxxxxxxx műveiből‖ czímű munkája nyomán.

46. lap.) Xxxxxx Xxxxxx „Primae lineae isagoges in eruditionem uni- versalem, nominatim philologiam, históriám et philosophiam in usum praelectionum ductae‖ czímű munkájának bírálatában — így szól: „Er führt mehr als einmal das gute Wort Xxxxxx Xxxxxxx an, der Logik und Meta- physik die praeputia der Wissenschaften nannte, und sie beinahe verbot Logcia per anagramma caligo: Wer keine natürliche Logik hat, wird sie durch Kunst nicht lernen, — indessen bringt der Verfasser nachher noch ziemlich den syllogistischen Kram herbei, dass man wenigstens das Geräth kenne.‖ (A ford. jegyz.)

Hogy az iskolában előforduló hazugságokkal minél sikere- sebben bánhassunk el, szükségesnek véljük a következő észre- vételeknek közlését is.

Xxxxxx feledje a tanító, hogy ő a gyermeknek nem egyetlen nevelője; s hogy az iskolában előforduló hazugságoknak oka gyakorta az a helytelen nevelés, melyben a gyermeknek a szülei házban része volt. Mennyi sajnálatra méltó gyermek van, a ki minduntalan hallja mikép hazudnak kölcsönösen egymásnak szülei, csoda-e, ha rósz példájokat követi? Sok gyermek — mert szülei durván és következetlenül bánnak vele — bizalmatlan az emberek iránt, mindenkitől fél és az igazat-nem-mondás mintegy második természetévé válik. Azért, ha a tanító vala- melyik növendékében a hazugságra való aggasztó hajlandóságot vesz észre, akkor okvetetlen fel kell keresnie e növendékének szüleit, hogy — őket megismerve — lélektanilag helyes ítéletet mondhasson e növendékéről. Igaz, a mit erre nézve a fennebb már idézett Xxxx-Xxxxx mond: „Ezernyi ezer gyermeknek vannak, sajnos, oly szülei, a kik ostobaság, tudatlanság, reá nem érés, ingerlékenység, türelmetlenség, iszákosság, szeszélyesség, harag, szegénység, szívtelenség, lelketlenség és egyéb okok miatt annyira roszul bánnak gyermekeikkel, hogy — azt látva — majd meghasad a szívünk . . . Xxxxxx nem a gyermek a hibás, ha a szülei ház vagy a környezet lerontja, a mit a jó iskola gondosan fölépített. Nem kell-e az iskolának az ily gyermekkel, ha hazugságon éri, kíméletesen bánnia? Kelle-e az oly gyerme- keket, a kiket roszul neveltek, a kik ennélfogva eléggé meg vannak büntetve, és a kiknek a hazudás már otthon lelkökbe avott, ha hazudnak, még meg is büntetni?‖

Igen fontos dolog, hogy a tanító a hazugságra s csalásra való nagyon is nagy kísértésbe ne vigye növendékeit. Azoknak a tanítóknak, a kik, például, a számvetés tanításában folyvást csak a legtehetségesebb tanulókkal előre sietnek, és türelmet- lenek azok iránt, a kik őket nem követhetik, nincsen joguk panaszolkodni, ha a gyengébbek az írásbeli dolgozatok alkalmával csempésznek vagy felelés közben különféle csalafintaságokkal élnek.

Nagy kísértés a hazugságra, kivált érzékeny szívű gyerme- kekre nézve, ha durván efféle kérdéseket intézünk hozzájuk:

„Ki tette ezt? Te vetted el?‖ Az ilyen, támadás számba menő kérdésre nem akármely gyermek áll helyt. Hadd legyen idejök a kicsinyeknek magukhoz térni. Sokkal inkább érünk czéltszép szóval; forduljunk érett „gentlemanéhez illő egynéhány komoly

szóval a kis „gentleman‖-ékhez, bírjuk reá őket, hogy legyőzzék félelmöket, hivatkozzunk bátorságukra s azután szóljunk így hozzájuk: „Gondolkozzál csak nyugodtan, majd eszedbe jut, hogyan volt, és azután mondd el nekem híven és pontosan!‖ Azonban e szelídséggel, természetesen, annak a teljes elhatáro- zottságnak kell párosulnia, mely a dolgot okveteílen ki akarja puhatolni. A tanítónak addig nem szabad az osztály színe előtt és a négyszemközött folyó vallatást — ha napokig tart is

— abban hagynia, míg a hibás meg nem puhult és nem vallott.1 Helyesen mondja Stern2, hogy az erre a kérdésre: „Te tetted azt?‖ gyorsan adott nem igaz felelettel a növendék az őt fenyegető veszedelmet akarja csak — majdnem ösztönszerűen

— elhárítani magától; de e védekezése után csakhamar kész a a javulásra. Azon, hogy a zsenge gyermek vagy ifjú fél a büntetéstől, azon nincs mit csodálkoznunk, hiszen fél attól a felnőtt is. A tanítónak óvakodnia kell, nehogy a növendék megátalkodottá váljék a vallatással; és törekednie kell, hogy a növendéket nem igaz szavainak visszavonására s őszinte vallo- másra, vagyis javulásra reábírja, a mi a lelkiismeretes és tapin- tatos tanítónak rendesen sikerül is. ·

Nagyon természetes, hogy az igazat mondásban magának a tanítónak is jó példát kell adnia növendékeinek. Ha nem szoktatta magát az igazmondásra, csakhamar elárulja az ifjak előtt magát. Jól mondja Xxxxxxx (Oxford), hogy az ifjak a tanítás módján igen hamar észreveszik, váljon a tanító csakugyan olyan ember-e, a ki mindennél többre becsüli az igazságot. Ha a tanító valamely tudományos tételnek vagy kérdésnek nehézségeit nyíltan elismeri, valamely kísérletének sikeretlenségét nem tagadja s előadás közben netalán elkövetett hibáit vagy tévedéseit meg- vallja, mindezzel arra szoktatja növendékeit, hogy a dolgokat olyanokul tekintsék, mint a minők a valóságban, és a valóságnak megfelelő módon szóljanak róluk, a mi az igazat mondásnak magva. „A gondatlan tanító‖ mondja Barnett3 „magamagának tesz legnagyobb kárt azzal, hogy lelkiismeretesen nem szoktatta magát a tudományos dolgokban való pontos igazmondásra. Ha, például, valamely növendékét felszólítja, hogy egyetlen

1 Lásd azt a tanulságos példát, melyet Xxxx-Xxxxx hoz fel „Lüge und Ohrfeige‖ czímű, s fennebb idézett művében.

2 „Monographieen zur seelischen Entwicklung des Kindes‖ (Lipcse, 1909), II. kötet, 113. lap.

3 »Common sense in education and teaching‖, London, 53. lap.

mutatványnyal, melyet nem átall „kísérlet‖-nek hívni, bizonyítsa be, hogy a tárgyakat a nagy hőmérséklet kiterjeszti, akkor a helyes gondolkodás és az igazság ellen azt a sarkalatos hibát követte el, mely az emberiség gondolkodási hibáinak fő forrása: egyetlen esetből következtetve állított fel általános szabályt...‖

Az iskolában előforduló hazugságokról szóló fejtegetéseink elején felemlítettük, hogy a nevelő necsak a hazugság tüneteivel foglalkozzék, hanem okainak megismerésére s megszüntetésére is törekedjék. Minthogy a hazugság oka igen gyakran az akarat gyengeségében és a vele kapcsolatban levő becsületérzés hiányá- ban rejlik, azért ily esetekben az akarótehetség erősítésével kell ellene hatnunk. Ki kell fejlesztenünk azt az egészséges önbecsü- lést, melynek segítségével a hazudás szokását legyőzhetjük. Ε végből vegyük rá a gyermeket, hogy valamiben, a mire hajlan- dóságot érez magában, tökéletesedni iparkodjék és nagy szorga- lommal művelje ki magát, a mennyire csak bírja, teljesen, akár az iskola valamely tanítás-tárgyában, akár valamely egyéb hasznos foglalkozásban. Azok a leghazugabb gyermekek az iskolában, a kik valamennyi iskolai kötelességöket csak félig- meddig vagy roszul teljesítik, a miért mindenfelől csak lenézésben van részök, ennélfogva önbizaímok csökken és kedvetlenség vesz rajtok erőt, a mely lelki állapot mindenféle erkölcsi gyen- geség termőföldje. A kézi ügyesség tanítását főképen azért tették kötelezővé az iskolákban, hogy azoknak a gyermekeknek, a kiknek a tudományos tárgyak tanulására kevés tehetségök van és a kiket ezért az iskolában igazságtalanul, mintegy másodrangú embereknek tekintenek, a mi lelkükre eddigelé eléggé nem méltányolt káros hatással van, alkalmat adjanak valami jóravaló munkát végezni. Ekkép akarótehetségüket, önbizalmukat és önbecsülésöket megelevenítjük. Ez az egyetlen példa is bizonyítja, hogy mily jó hatása van a gyermekre annak, ha alkalmat adunk neki, hogy valamiben kitűnjék. Épen az igazság érzékét, a mely az embernek a pontosságra való törekvésével szorosan egybe- függ, fejleszthetjük ekképen legsikeresebben.

Egyén és tömeg. A kik az iskolai élet nevelő erejében hisznek, jól teszik, ha Xxxxxxxxx e nagyon igaz mondásáról egy kevéssé elmélkednek: „A közösség közönségessé teszi az embert.‖1

1 Nagyon hasonlít Xxxxxxxx hírhedt mondásához, mely szerint az ember jónak születik, de a társadalom elrontja. Lásd erről a 114. lapn. 1. és 2· jegyzetét. (A ford. jegyz)

A kereszténység nem törekedett volna annyira az egyént erősíteni, hogy a társadalom, az állam, a család és a barátság hatása alól szabadulhasson, ha nem látta volna világosan azokat a lélekrontó hatásokat, melyek az embernek társadalmi környeze- tétől való függéséből származnak. „Áron vétettetek meg, ne legyetek emberek szolgái‖, mondja az apostol,1 vagyis ember- fölötti áldozatra volt szükség, hogy lelki rendeltetésünket meg- ismerjük, és hogy „megtanuljuk, hogy nem az emberek tetszését, kell keresnünk. Ha nincsenek az embernek magasztos eszményei, akkor nem állhat ellen a társadalom vonzóerőinek. Azért az eszmények nélkül való korszakokban, úgyszólván, járványos a jellemtelenség. Ily korszakokban láthatjuk tisztán, mekkora a társadalomnak káros hatása az egyénre; és meggyőződünk a felől, hogy az ember lelkiismeretességének fejlesztése s erősítése avégre, hogy a „tömeg vonzásának‖ ellenállhasson, a jellem- nevelés alapja.

Hajdan sok keresztény — teljesítve e parancsolatot:

„Az Istennek inkább kell engedni (t. i. engedelmeskedni), hogysem az embereknek‖2 — a társadalmi élet kísértéseinek, kis és nagy dolgokban egyaránt, ellent tudott állni. Ma sokan az Istenben való hitet elvetették, elhagyták egyetlen urokat, hogy szabadokká legyenek, és most számtalan úrnak szolgálnak, a kik, szeszélyeik és érdekeik szerint, majd ide, majd oda rángatják őket Az Istenben való hit az egyénnek erős vára volt, mely meg- védte őt a tömeg zsarnoksága ellen — ha ez a hit eltűnik, és ha ürült nyomába nem lép valami más, a mi a társadalmi élet káros hatásai ellen az egyént megvédeni alkalmas, akkor

— bármennyit emlegessük is a szabadság és a műveltség jel- szavait — az egyén lelki életén mégis csak a tömeg kerekedik fölül. Gyakran szánakozva, vagy megvetően beszélnek a múlt idők „társadalmi korlátai‖-ról, meg nem gondolva, hogy ezeknél a külső korlátoknál sokkal erősebbek azok a belső korlátok, vagyis a tömeg szenvedélyei, ítéletei s előítéletei, melyek körül- veszik az egyén lelkét. Akaratunknak, érzelmeinknek és gondol- kodásunknak ez a szolgasága sokkal lealázóbb a külső szolga- ságnál, melylyel lelkünk szabadsága jól megfér. Nem is igen veszszük észre, hogy társadalmi ösztönök, hiúság, nagyravágyás

1 T. i. Szt. Xxx, Xxx. I. 7, 23. — Xxxxx xxxx. szer. — Károlyi így ford.: Nagy áron vétettetek, ne legyetek embereknek szolgái. (A ford. jegyz.)

2 Ap. cs. 5, 29. — Káldi ford. szer. — Károli így ford.: Az Istennek kell inkább engedni, hogy nem az embereknek. (A ford. jegyz.)

és emberektől való félelem mennyire kényszerítenek bennünket a társadalmi környezetünk felfogásához és ítéletéhez való alkalmaz- kodásra. Nem is hinnők, hogy mily kevés olyan ember van, a ki meggyőződése hirdetésétől akkor sem áll el, ha magára marad is; hogy mekkora a társadalom tetszésére való vágya- kozás, és hogy mennyi áldozatra készek az emberek e tetszés- nek megnyerése végett. „Az ember árulónak születik‖, mon- dotta egy ízben Xxxxxx, az angol tábornok; de nyilván nemcsak afféle árulásra gondolt, a milyen miatt Chartum elesett, hanem általában az embernek a hűtelenségre, az ingatagságra s az állhatatossággal ellenkező alkalmazkodásra való hajlandóságára is. Xxxxxx Xxxxx meg ezt: „Valamikor emberek között voltam, kárommal tértem vissza.‖1

A tanítónak mindezeket a lélektani tényeket és hatásaikat kellően tanulmányoznia s ismernie kell, hogy az iskolai élet kis körében hasznukat vehesse. Mert a közösségnek, vagyis együttlétnek valamennyi fennebb vázolt veszedelme megvan az iskolai életben is, a hol az érzékeny és a lelkileg még meg nem erősödött gyermekre a tömegnek tetszése vagy nem tetszése oly hatással van, mely alól alig menekülhet. Vajmi gyakran hamar pusztul el ott, a mit a szülei ház gondos neveléssel elért. „A fiúk követik egymást, mint a nyáj a kolompost,‖ mondja „ Tom Browns Schooldays”-\e, és pedig nemcsak abban, a mi jó, hanem abban is, a mi rósz; mert még nem tudnak eléggé gondolkodni, s nincsenek még erős meggyőződéseik. Azért olyan fontos dolog, hogy ki válik vezetőjökké. Jól rajzolja Stanley Hall2 az ifjaknak 13-dik esztendejétől a 16-ikig terjedő korát, mikor társadalmi ösztöneik életökben erősen jelentkezni kezdenek, mikor a fiú egyszerre csak észreveszi, hogy „czipője nincs megtisztítva, nem fésülködött meg és ruházata nem a legújabb divatú.‖ Xxxxxx Xxxxx iskolai prédikáczióinak fő tárgya a fiúknak osztályuk mindenkori közvéleménye előtt való gyáva meghódolása volt.3 Egy másik angol nevelő meg a kép- mutatásnak arra a furcsa fajtájára hívja fel figyelmünket,

1 „Krisztus követéséről‖, I. k. 20. rész. — Pázmány ford. szerint közöljük. — Xxxxxx így mondja: Quoties inter homines fui, minor homo redii. Nem szó szerint való idézet Xxxxxx XXX. leveléből. (A ford. jegyz.)

2 „Adolescence‖ czímű művében, II. köt. XV. fej. Megj. London- ban, 1908.

3 Ε prédikácziók Londonban jelentek meg. — Lásd a 10. lapnak

1. jegyz. — Vannak nekünk is nyomtatásban megjelent olyan prédikáczióink

â mely az imént említett meghódolás következménye s a mely iskolákban és nevelőintézetekben igen gyakori: a fiúk szégyen- keznek jó ösztöneik és tulajdonságaik miatt, és durváknak és fék- teleneknek tetetik magokat. Ekkora a „mimicry‖ ebben az élet- korban. Ez az egyik oka az ifjúság fogékonyságának mindenféle rendetlenség és bűn járványa iránt.

A tanító, a ki mindezt nem tudja, teremthet ugyan, talán, holmi külső, fegyelmet osztályában, de növendékei jellemét kellő- képen nem művelheti. Mert az ifjúság erkölcsi eltévelyedésének és elvadulásának oka gyakran — sokkal gyakrabban, mintsem hinnők — az ifjúság társadalmi ösztöneinek nagy erejében rejlik; így, például, a nemiek és a szeszes italok dolgában az ifjúság rósz szokásainak és vétségeinek rendesen a rósz példa nem-követésének következményeitől, vagyis az elszigeteléstől való félelem az oka; sok iskolai hazugságnak is a testületi szellem szentesítette csalfaság az oka. Ha e káros hatásoknak kellő ellensúlyozásáról nem gondoskodunk, lehetetlen lelki- ismeretességre s jellemességre nevelnünk az ifjúságot.

Ε káros hatások ellen kétféleképen hathat a tanító: Vagy akképen, hogy erősíti az ifjúság egyéni önállóságát, melylyel a tömeg ösztönzéseinek ellenállhat, a mit egyéni módszernek hív- hatni; vagy akképen, hogy az ifjúság társadalmi ösztöneit a nevelés eszközeivé avatja, azaz a tömeg hatásának erejét a „jó‖ elérésére használja fel, a mit — egyebek közt — úgy érhet el, ha az ifjúságot a rend fentartásával bízza meg, mintegy munka- társává teszi, a mivel egyszersmind a társadalmi rend iránt tiszteletet kelt fel lelkében és a felelősség érzetét is neveli, ezt társadalmi módszernek hívhatjuk.

Ha az egyéni módszerrel akar élni a tanító, legyen rajta, hogy az ifjúság egynémely törekvéseivel mintegy szövetkezzék, hogy ekképen az egyént a tömeg hatása ellen való ellenállásra megnyerje. Mutassa ki, mennyire ellenkezik a tömegnek vakon és gyáván való követése az ifjúságnak bátorságra, független ségre s önállóságra való törekvésével és az ember méltóságával is. így, például, az ifjak „önállóságának hiányául‖ kell fel- tüntetnie, hogy csak addig igazmondók, tiszták, türelmesek, becsületesek, míg a többiek is azok. Azok a jó cselekedetek,

Károlyi Gy. Hugó és Xxxxx Xxxxxxx adott ki az ifjúság számára való egyházi beszédeket. Szmetka L. Ödön: „Intelmek, a miket május hó folyamán tett igazgatói látogatásaim alatt az egyes osztályokban mon- dottam el.‖ Megj. a nagyváradi kath. főgymn. 1911/2. iskolaévi értesítőjében.

tulajdonságok és szokások, melyek — úgyszólván — mások kegyelmétől függenek, és ennélfogva csak addig tartanak, míg környezetünk helyesli, épenséggel semmit sem érnek: hisz már maga a virtus szó is bizonyítja, hogy az erényben valami férfiasnak kell lennie, erősségnek és hűségnek, mik nélkül nem egyéb múlékony szeszélynél és állhatatlan érzelemnél.1

A tanítónak az ifjúság szabadságra vágyását is fel kell használnia czélja elérésére; fel kell, például, hoznia, hogy a tanuló függetlenségének és érettségének első diadala az, ha társai nevetésén és gúnyolódásán túlteszi magát. Arra hallgatni, a mit mások tetteinkről fecsegnek, valóságos „szolgaság‖ és az egyetlen lealázó engedelmesség. Xxxxxx, említett iskolai prédi- káczióiban, a fiúknak társaik ítéletétől való „sápadt félelméről‖2 így szól: „Ez az emberektől való félelem igazi iskolája, mely mindenféle roszra reávehet bennünket‖ Szólnunk kell, ezekkel kapcsolatban, az ifjaknak az úgynevezett álszégyenről is: leg- obb, ha magokat az ifjakat szólaltatjuk meg, oly iskolai tárgyalások közben, a minőkről fennebb megemlékeztünk, és ha ezekben úgy intézzük a dolgot, hogy az ifjak magoktól emelkedjenek magasztos álláspontokra. Ezekben a tárgyalásokban főképen arra kell törekednünk, hogy a való életet mintegy szemléltető módon állítsuk az ifjúság elé: hogy világosan és gyakorlati módon mutassuk ki az egyénnek a tömegtől való gyakran öntudatlan függését, vágyat keltve benne az attól való szabadulásra: felhozhatjuk, például, hogy tüzveszedelemkor, mikor az ijedtség és a félelem valósággal ragadós, és az embereket — úgyszólván — oktalan birkanyájjá változtatja, mennyit tehet egyetlen ember, a ki, minthogy nevelte magát és azért tudja fegyelmezni magát, a tömeg hangulata közepett, helyt áll; felhozhatjuk továbbá, hogy mennyire ragadós az ásítás; hogy mennyire s miért hat embertársaink iránt való viselkedésünkre mások ítélete s fecsegése; mily veszedelmek rejlenek a gyenge jelleműekre nézve a barátságban; mint kormányoz bennünket mások tetszése vagy nem tetszése stb.

1 „A deákok (t. i. a latinok v. rómaiak), viriutem a vi, a jóságot (a nyelvújítás óta: erény) erőtül nevezik, és erősségnek hívják/ Pázmány, Vizk. ut VI. vasárn. első besz. (az elején). (A ford. jegyz.)

2 „Ich bin der Mann der bleichen Furcht nicht.‖ Xxxxxxxx, Die Räuber

IV. felv. 5. xxx.Xxxxx Xxxxxxx így ford.: „Én nem vagyok embere a halvány félelemnek.‖ Fordításában, melynek czíme: „A haramják‖, 6. jel., a mi sajtóhiba. {A ford. jegyz.)

Itt kell megemlítenünk, hogy sok hazugság, nagyítás és más efajta nem igaz beszéd a meg nem tisztult és nem ellenőrzött társadalmi ösztönökből származik. Figyelmeztetnünk kell az ifjakat arra, hogy mindegyikök, élményei elbeszélése közben, tapasztalhatja, mennyire zavarja előadásának tárgyilagos- ságát az a vágya, hogy jó hatást keltsen, jó társalkodónak tartsák és hálás nevetést fakaszszon; szóval, hogy ily alkalmakkor mennyire észrevehető a társadalomnak az egyén lelkiismeretén való zsarnoksága. Ily elmélkedések ismertethetik meg az ifjú- ságot az igazi szabadságnak fogalmával. A legfelső osztály növendékeinek ez alkalommal azt is meg lehet mutatni, hogy Xxxxxxxxx-nek fennebb1 említett tiltakozása főképen az embernek társadalmi ösztöneiből származó imént említett szolgasága ellen irányul, a szomszédok és a pajtások, a közvélemény és társadalm i. divat kényurasága ellen, mely kivált oly korszakokban nyomasztó, melyek a nagy eszmények híjával vannak. Az ember az igazi műveltséget és szabadságot bizonyára nem akkép éri el, hogy magát a társadalomtól komoran elszigeteli, mint a hogy Xxxxxxxxx véli, hanem ha a társadalomnak önzetlenül szolgálatába szegődik

— de másoknak igazán szolgálni s rajtok igazán segíteni csak az tud, a ki nem törődve az emberek csácsogásával és gúnyoló- dásával, és, nem tekintve sem jobbra, sem balra, mindig lelki- ismerete sugallata szerint cselekszik . . .2

A gyermekeket pedig alkalmas mesék felhasználásával is reá bírhatni, hogy ne kövessék mások példáját és ne hallgassanak mások ítéletére, hanem hogy lelki önállóságra törekedjenek. A szerző, egy ízben, gyermekek közt, erről való beszélgetés közben, felhozta, hogy gyakorta akadunk oly emberekre, a kiknek nincs jó lelkiismeretök, és a kik másokat magukhoz hasonlókká tenni iparkodnak, mert a hozzájok nem hasonlók, a kik nem tartanak velők, reájok nézve eleven és állandó szemrehányások.

A zaj és mások beszélgetése közepett való munkál- kodás is ajánlható a jellem gyakorlására: hogy megszokjuk kötelességünket teljesíteni akármily akadályok ellenére is.

„Bármit beszéljenek — kövess engemet fölfelé‖, mondja Xxxxxx

1 Lásd a 47. lapon.

2 „Van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve legsúlyosabb csapásnak tekin- teném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem.‖ Deák, 1861 máj. 13. xxxx, fa végén). (A ford. jegyz)

Xxxxxxxx, mikor az akaratnélküliek szavára már-már hallgatni akar. Ily szavak a fogékony ifjú lélekre többnyire jó hatással vannak.

A hiúság ellen való küzdelemre leghathatósabban azzal buzdíthatjuk az ifjakat, ha a gyakorlati életből vett példákon mutatjuk meg nekik, mennyire nem szabadok azok, a kik szün- telen arra gondolnak, hogy mások szeme rajtok függ, és hogy nekik mások előtt kedveseknek, okosaknak, nemeseknek, szóval, kedvező színben kell feltűnniök. Figyelmeztessük őket azokra az emberekre, a kik jártokban-keltökben mesterkéltek, és a kik mindig oly arczot vágnak és mindig oly tartást erőltetnek magokra, mintha a fényképész előtt volnának; és a kik mind- ezt csak azért teszik, hogy magokra vonják mások figyelmét, hogy másoknak fessenek, vagy hogy csodálkozást keltsenek magok iránt. Minthogy az ifjak a barátságot nagyra becsülik, említsük meg nekik, hogy mennyire megbízhatatlan barátok az oly emberek, a kiket csak az embereknek való tetszés és a környezethez való alkalmazkodás vágya vezérel cselekedeteikben: jó barátunkká csak az válhatik, a ki társadalmi ösztöneit kellő- képen fegyelmezni tudja.

Azt mondják, hogy a hadakozásban a támadás a legjobb védekezés. így van ez a társadalmi érintkezés rósz hatásai ellen való hadakozásban is. Arra kell buzdítanunk az ifjúságot, hogy jellemes viseletével ő hasson másokra, s ne engedje, hogy mások őt megrontsák. Hadd folyjon a csendes harcz két akarat között: a tiszta s a tisztátalan között.

Ε helyütt kell megemlékeznünk a szeszes italok ivása ellen való küzdelemről. Meg kell az ifjakkal értetnünk, hogy ez a küzdelem nemcsak az ivás ellen, hanem a pajtásság zsarnoksága ellen való küzdelem is. Ajánljuk nekik, hogy — ha nem is akarnak a szeszes italok élvezetéről végkép leszokni — darab ideig, próbaképen, tartózkodjanak a bor- és söritaltól, csak hogy lássák, váljon van-e elég lelki erejök arra, hogy magukat a testületi szellemtől elszigeteljék, és arra, hogy valamely feltett szándékukat, nem gondolva a gúnyolódásokkal, véghezvigyék. Figyelmeztessük őket, hogy mindegyiköknek lelkiismeretben kötelessége jó példájával társaira hatni, s hogy az elszánt akarat olykor a romlott környezetet megjavíthatja; a gyermekeknek említ- hetünk meséket és regéket, melyek a tiszta s erős szívűeknek arról a bűbájos erejéről szólnak, melylyel az eltévelyedett vagy meg- igézett lelkeket megszabadíthatják; az érett ifjúságnak szólhatunk

a Szent Graal lovagjairól, és figyelmeztessük őket arra, hogy a ki a magasztos eszmék szolgálatába akar szegődni, annak necsak jó szíve, hanem erős pánczéla s kardja is legyen; rendíthetetlen állhatatossága s hódító s a világot legyőző szeretete, mely a magasztos eszméket nemcsak védelmezi, hanem diadalmasan beviszi oda, a hol szükség van reájok.

Xxxxxxxx valóban nagyon illenek Xxxxxxxxx xx Xxxxxx, a tudományok és művészetek újjászületése korában élt1 nagy nevelőnek e szavai: „A világnak leginkább olyan emberekre van szüksége, a kik az igazságnak és igazságosságnak örök elveihez rendületlenül ragaszkodnak.‖

Az előbbiekben azt fejtegettük, miképen lehet az önállóságra való törekvésnek megelevenítésével és az egyén jellemének erősí- ésével a pajtásság veszélyei ellen hatni. Azonban, az emberi ermészet gyengeségénél fogva, ez a módszer, vagyis az óvó hatás, nem mindig foganatos, azért olykor ki kell egészítenünk a másikkal, melynek az a czélja, hogy egyenesen a tömegre hasson, és hogy a tömegnek ható erejét a jónak terjesztésére használja fel. Ez a társadalmi módszer. Munkája abban áll, hogy azt a nagy hatalmat, mellyel az iskolai pajtásság az egyénen uralkodik, lassanként a tanító számára szerezze meg, hogy ekképen valóságos nevelő eszközzé váljék.

A tanítónak ez a módszer épen nem könnyű feladatává teszi, hogy a többnyire ellene törő tömeget a rend és az illendő- ség fentartására való segédcsapatává változtassa át.

Egyik fő eredménye ennek a módszernek, hogy az ifjak közül azok, a kik — úgyszólván — szervező tehetségek, vagy

„vezető természetek”, a kik afféle kis Xxxxxxxxx, és akik a tanító tekintélye ellen majd mindig sikeres harczot folytattak, a tanító hasznavehető munkatársaivá válnak. Eddigelé az iskolai nevelés ezekkel az iskolában közvéleményt teremtő vezetőkkel nem foglalkozott, és — úgy tetszik — nem vette észre, hogy nemcsak egyetlen osztályt ronthatnak meg, hanem megronthatják magát az iskolát is. Ha ezeket a vezető természeteket magunknak megnyertük, akkor a többi növendék nevelése könnyű dolog; ellenben, ha nem tudjuk őket magunknak megnyerni, akkor nemcsak a többi növendék nevelése, hanem általában az iskola nevelése sikeretlen. Ezeknek a vezető természeteknek megnyerése

1 Mondja róla szerzőnk; de valamivel előbb élt, mert 1378-ban született és 1446-ban halt meg. Xxxx Xxxxxxxxxx, születésének helye Féltre

azért is fontos, mert az életben többnyire ezek jutnak a leg- kiválóbb állásokhoz, és ennélfogva szükséges, hogy akkor, mikor lelkök még fogékony, felelősségre s önmagukon való uralkodásra neveljük őket, hogy erejökkel majdan a társadalom javára éljenek.

Xxxxxx Xxxxx angol nevelőnek az érdeme, hogy az ifjúság erős társadalmi ösztöneiben rejlő becses nevelőerőket felismerte, s az iskola fegyelmének tökéletesítésére felhasználta, a mely munkájában, természetesen, az angol nevelés régi hagyományai- nak jó hasznát vette. Jól tudta, hogy mennyire fontos az említett vezető természeteket az iskolai rendre való felügyelettel meg- bízni. Ezt tartotta az iskolai fegyelem megteremtésére az egyetlen biztos módnak. Felhasználta a növendékek állampolgárokká való nevelésének eszközéül is. Remélte, hogy ily módon megóvhatja növendékeit attól, hogy a társadalomban a „manchesteri szellem‖ vegyen rajtok erőt, vagyis attól, hogy magukat a társadalmi életben elszigeteljék; és remélte azt is, hogy ily módon elhinthet iíel- kökben az állampolgári felelősség érzelmének magvait. Xxxxxxxxx, leginkább az ő buzdításainál fogva, az angol iskolákban ma már meghonosodott az ifjúság köréből vett felügyelők intézménye; s a rend felforgatói a rend őreivé, a tanító ellenségei a tanító munkatársaivá, a növendékek bujtogatói s megrontói a növendékek megfékezőivé s jó útra terelőivé s egyszersmind mintegy bizalmi férfiaivá s képviselőivé váltak.

Nem tagadható azonban, hogy ennek az ifjúsági felügyelők intézményének, legalább kezdetben, az volt a hibája, hogy gyakran erőszakos oligarchiává fajult. Az észak-amerikaiak demokratikus

„school-city” (t. i. iskola-város) rendszere elveinek felhaszná- lásával megszüntethető ez a hibája. A „school-city”, az iskolának a demokratikus állam példája szerint való szervezése, oly iskola, melyben a növendékek maguk választják azokat, a kik őket kormányozzák, természetesen a tanítók felügyelete s ellenőrzése mellett. Csak az ilyen szervezetben, melyben nemcsak egynéhány felügyelő, kiket a tanító nevezett ki, működik közre a rend fentartására, hanem az ifjúság megbízottjaival önmagát kormá- nyozza, válik az ifjúság tömegének ereje összepontosított nevelő erővé s egyszersmind „közvéleménynyé‖ az egyénre nézve. A tanító ugyan látszólag lemondott tekintélyéről, valójában azonban az ellene való fellázadást teljesen lehetetlenné tette s mindenféle forradalmi szellemet megszüntetett, és osztályát reá- bírta a tekintélynek, melynek ő a képviselője, tisztelésére, úgy, hogy a békebontók, ha netalán akadnának, teljesen elszigetelvék.

Egyszóval, ez a szervezet a tanító s a tanítvány között való szokásos ellenségeskedésnek véget vet. Az ekképen szervezett iskolákban mind máig, tudtunkkal, nem is fordult elő tanítványok és tanítók között egyetlen összeütközés sem. Ha netalán előfordulna, az iskola vezetői ezt az alkotmánynak hívható szervezetet teljesen megszüntethetik, vagy darab időre felfüggeszthetik; de ekkoriglan mind erre nem került a sor, mert a szóban forgó rendszer a tanítványok és a tanítók között oly kölcsönös bizalmat teremt és általában a tanítványok lelkét annyira megnemesíti, hogy tanítvány és tanító között — úgyszólván — nem is fordulhat elő összeütközés.

Az iskolák e selfgovernment-jének eredményeiről szóló hivatalos jelentésében Xxxxx, angol nevelő, egyebek közt, ezeket mondja: „A tanulók beeresztették elkerített területökbe tanítóikat, és a tanulók törvénykönyvének — melynek értelmében a tanító a tanuló ellensége, kit megcsalni nem tisztességtelen dolog — érvényessége megszűnt. A tanítók „erős szövetségesek‖-ké váltak, a kiknek jogait tisztelni kell és a kiknek tanácsát nevezetes esetekben nemcsak kikérni, hanem megfogadni is kell.‖1

Az ily szervezetű iskolákban már csak annálfogva sincsenek összeütközések tanítványok és tanítók között, mert az iskola növendékeinek legjobbjai irányítják a többi növendéket. A „school- city”' rendszerének alapítója, Xxxx, erre nézve így szól:

A „school-city” a növendékek között a jó szellemet juttatja uralomra. Eltünteti az iskolából az egyéni s a szervezett aljas- ságot, a kisebbségben levők garázdálkodását, mint a nap melege a havat. Ily szervezet nélkül a jók, még ha többségben vannak is, nem állhatnak ellen a roszak hatásának.2

Tanulságosnak véltük ez iskolákról a fentebb tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban megemlékezni, elvi s gyakorlati szem- pontból, könyvünknek az iskolai fegyelem átalakításáról szóló fejezetében, beszélünk róluk még. Kérjük az olvasót, hogy ne idegenkedjék ettől az amerikai rendszertől, a melyben semmi amerikai szertelenség vagy furcsaság sincs; és a melyet épen azért helyeslünk, mert az erkölcs és a nevelés józan tanain alap- szik. Igen sok nevelőnek, sajnos, csak elvont, azaz elméleti neveléstudományi ismeretei vannak, azért a nevelés gyakorlati

1 „Moral instruction and training in schools, report of an interna- tional inquiry, by M. E. Sadler, London, 1908. I. kötet, 114. lap.

2 „Te Gill System; New-Paltz, New-York 1901.” (A „Patriotic league‖ kiadása.)

kérdéseivel nem is foglalkozik. Az ilyen nevelők nem is sejtik, hogy az ifjúság társadalmi ösztöneinek mekkora erejök van, és hogy ezeket az ösztönöket — mint a hogy a fennebbiekben kifejtettük — a nevelésben fel kell használniok.

Pajtásság és barátság. Az iskolai életben nemcsak a tömeg hat az egyénre, hanem az egyének is hatnak kölcsönösen egy- másra. Egy angol nevelő jól mondja, hogy az az erkölcs, mely a

„deákok nyájában” szokásos, a vad népek erkölcséhez nagyon hasonlít. így, például, dívik, a tanulók közt a bosszúállás, a haragtartás stb., mely szokások ellen nemcsak akkor kell küz- denünk, mikor nyilvánosságra jutnak és mikor fegyelmi úton való megtorlásuk válik szükségessé, hanem már előbb is; de bizonyára legjobb, ha e szokásoknak, nevelői tapintattal, elejét veszszük.1 Minthogy a szerző — „Jugendlehre‖ czímű munkájában

— mind erről bőven értekezett, itt helyütt csak ezt tanácsolja: nem elegendő az ifjaknak a türelmet és megbocsájtást ajánlani, hanem el kell velők hitetni, hogy — nem követve mások rósz példáját — a bosszúállás vágyának és a harag indulatának elfojtásával férfiasan lelki erejöknek, függetlenségöknek és szabad- ságuknak adják tanújelét. Olvastatni kellene az ifjakkal a római irodalom tanítása közben Epictetost és Xxxxxxx, mi szintén alkalom lenne arra, hogy az ifjakat indulataik fékezésére, szóval, önmaguk nevelésére szoktassuk. Az ifjak a lelki életet irányító tanácsokra, melyek a régi rómaiaktól erednek, rend szerint, nkább hallgatnak, mintsem a valláséira. Ezzel a körülménynyel számolnunk kell. A hitoktatónak dolgát is megkönnyítjük vele. Nem szabad a tanítónak a barátság kérdésének tárgyalását sem elmulasztania. Alkalmat ad e kérdés tárgyalása a tanítónak egyszersmind arra, hogy az emberismeretről is szóljon és arról is, hogy miképen keíl bánnunk az emberekkel. A következő szem- pontokból tekinthetjük a barátság kérdését: Mire legyen gondunk, mikor barátságot kötünk? Melyek azok a külső jelek, azok a szokások és tulajdonságok, melyeknél fogva bizalommal szabad viseltetnünk valamely ember iránt? Melyek azok az okok, melyek miatt sok barátság felbomlik? Tanácsunkat és meg- győződésünket ne tukmáljuk reá másokra. Azzal segítünk barátunkon leginkább, ha mindenféle csalódástól, természetesen az önámítástól is, megóvjuk vagy megszabadítjuk, és ha reá- birjuk, hogy emberekről és más egyébről is mindig az igazság

1 L. a 38 lapn. 1. jegyz.

és a valóság szerint ítéljen. A jó barátoknak egymást kölcsönösen nevelniök kell; de ne feledkezzenek meg arról az igazságról, hogy hibáinkat csak jó tulajdonságaink segítségével győzhetjük le, azért, ha barátunkat hibájára figyelmeztetjük vagy meg- feddjük, említsük fel és ismerjük el jó tulajdonságait, és valljuk meg, hogy sokat tanulhatunk és valóban tanultunk is tőle. A baráti figyelmeztetések miatt való érzékenykedés vagy nehez- telés annak a jele, hogy a barátságban csak magunkra gondolunk, csak magunkat keressük. Az igazi barátság nem önző, az igazi jó barát nem keresi, váljon barátja elég áldozatot hozott-e neki, hanem azt, váljon elérte-e azt az igazi barátságot, a mely

„nem keresi azokat, a mik magáé‖.1 Épen az ifjúkorban helyes, ha oly társakat is választunk magunknak társalkodásra, a kik nem mindenben egyeznek velünk, sőt a mienkkel ellenkező természetök van. Ha az ily természetűekkel való társalkodásunk nem is válhatik soha igazi barátsággá, mindazáltal az ily társalkodás sok tekintetben tanulságos reánk nézve, hiszen az életben nem vehetjük mindig csak olyan emberekkel körül magunkat, a milyenekkel akarjuk. Meg kell tanulnunk — abban, a mi az erkölcscsel nem ellenkezik — az emberekhez alkalmazkodni, a miénktől különböző vérmérsék- letűekkel békeségben élni, a mieinktől különböző nézeteket, másoknak rósz szokásait és boszantó tulajdonságait szeretettel és jó kedvvel eltűrni — s kérdjük mindig magunkban: Nem nézik-e el mások viszont a mi hibáinkat?2

Xxxxxxx-nak a barátságról szóló értekezésében és Xxxxxxxxxxx kisasszonynak „Bekenntnisse einer schönen Seele‖ czímü könyvé- nek3 a barátságról szóló fejezetében sok szép gondolatot talál- hatni e tárgyról.

Erősek és gyengék. A „deákok természetes erkölcsének‖ a vad népek erkölcsével való hasonlatossága főképen az erőseknek

1 T.-i: a magáéi. — Kor. I. 13,5. Káldi ford. szer. — Károli így ford.: Nem keresi a maga hasznát. (A ford. jegyz.)

2 Meszmer — , Grundzüge einer allgemeinen Pädagogik und mora- lische Erziehung‖ czímű könyvében (Lipcse, 1909. II. rész, II. köt., 667. és köv. lapj.) — felserdült ifjaknak számos érdekes írásbeli válaszát közli, melyeket erre a kérdésre adtak: Miféle indító okoknál fogva kötöttek és bontottak barátságot? Ily kérdések felvetése, a fennebb emiitett tárgyalások bevezetéséül, igen ajánlatos.

3 Xxxxxx Xxxxxx írt (1. a »Xxxxxxx Xxxxxxxxx Lehrjahre‖ VI. könyv.), a kire gyermek- és ifjúkorában ez a Xxxxxxxxxxx kisasszony (sz. 1723-ban, megh. 1774-ben), Xxxxxx anyjának barátnője, nagy hatással volt. (Ford. jegyz )

a gyengékhez való viszonyában mutatkozik. Már pedig még a látszólag legdurvább verekedőnek lelkében is csaknem mindig megvan a lovagiasság, csakhogy szunnyad, fel kell tehát keltenünk. Valóban csudálatos, hogy az „erősek‖ gyermekes önzésének megtörésére való alkalmakat a nevelők, rendszerint, elmulasztják felhasználni. A szerzőnek gyakorta volt alkalma, kivált Svájczban, iskolai kirándulásokat megfigyelni. Látta, hogy sem tanítók, sem tanulók nincsenek — úgyszólván — semmi lovagias kímélettel a gyengék iránt: a tanító a legjobb gyalogolókkal előre rohan, olykor hátra néz és katonás hangon sietteti az elmaradókat — a kiránduláson részt vevők legalább

„némi” társadalmi művelésének nyoma sincs. Már az efféle kirándulások tervének készítésekor is tekintettel kellene lenni a gyengékre. Meneteléskor a gyengéket kellene a csapat elejére rendelni, hogy elmaradozásukkal el ne kedvetlenedjenek. Figyel- meztessük az erőseket, hogy a gyengék holmijából egyet-mást ők vigyenek. Említsük meg nekik, hogy az igazi férfiasságnak egyik kelléke a lovagias szolgálatrakészség. Meg kell akadályoz- nunk a testileg vagy a szellemileg gyengék csúfolását vagy kicsinylését, és fel kell említenünk, hogy az úgynevezett erőseknek is vannak gyengeségeik vagy fogyatkozásaik, csakhogy elrejtvék; a testileg vagy a szellemileg gyengéknek néha sok kiváló jellem- beli tulajdonságuk és igazi lelki erejök van, ellenben a testileg erőseket vagy a jeles szellemi tehetségűeket mindig az elbiza- kodottá, kevélylyé, önzővé s zabolátlanná válás veszedelme fenyegeti, s csakugyan, gyakorta, jellemök teljesen megromlik és mindenféle lelki gyengeség martalékaivá válnak. Azért gyakorolnia kell magát az erősnek oly tulajdonságokban, melyekben gyenge, hogy végképen ki ne veszszenek belőle. Ekképen az „állam- porgárságra‖ is nevelük.

Merni nevelés. Az ifjúság ébredő nemi ösztönére a nevelés eszközeivel hatni, az iskolai nevelésnek, bizonyára, igen fontos feladata. Egyrészt, mert a nemi ösztön ébredésével különféle testi s lelki zavarok járnak, melyek az iskolai életre sokféle- képen nagy hatással vannak; másrészt, mert nagy számú serdülő ifjúnak együttléte gyakran és könnyen különféle elfajulást idéz elő, melyeknek elejét venni, terjedését gátolni s orvoslásán fáradozni az iskola már csak annál fogva is köteles, mert ha ama bajok keletkezésének nem is egyenesen oka, de kelet- kezésökre alkalmat ad. Darab idő óta, sajnos, sokan amolyan műkedvelői módon tárgyalják ezt a kérdést, és megfeledkeznek

arról az erkölcs-nevelési sarkigazságról, hogy az erkölcsi művelődés terén lehetetlen csupán egy darabka területet, az egésztől elkülönítve, művelni. Xxxxxxxxx, de a nevezetes kérdés alapos tanulmányozását szükségesnek nem tartó szerzők félszeg, nem életrevaló, sőt ártalmas javaslatokkal álltak elő. Hogy a jellemnevelés legfontosabb alapigazságait nem ismerték, elárulták azzal, hogy — csak az értelemmel gondolva — fő orvosságul az úgynevezett felvilágosítást ajánlották, mintha bizony a nemi dolgok ismeretének hiánya lenne az ifjúság nemi eltévelyedéseinek és elfajulásainak igazi oka! Mintha a szóban forgó kérdés nem az erő, hanem a tudás kérdése lenne! Hisz az ifjúság figyelmének azokra a dolgokra való fordítása sokkalta több veszedelmet idéz elő, mintsem a mennyinek a felvilágosítások elejét veszik.

Valóban, azt kell gondolnunk, hogy egynémely szerző ezt az új nevelési kérdést csak arra akarta felhasználni, hogy üthessen vele egyet a kereszténységen — már pedig a keresztény vallás, mely az emberiséget a pogány népek nemi romlottságától és elfajultságaitól megszabadította, a nemi eltévelyedések igazi okait és igazi orvosságait az ember természetének sokszorosan nagyobb ismeretével tárgyalja, mintsem a divatos „felvilágosítás‖ hívei együttvéve.

Az igazi jellemnevelés egyszersmind nemi nevelés. Ha az iskolának gondja van reá, hogy erkölcsiségre neveljen, akkor a növendék amúgy is tudja, miképen kell viselkednie szerveze- tének nemi háborgásai közepett. Igen csalódnak azok a nevelők, a kik azt hiszik, hogy fogyatékos és felületes erkölcsi fejtegeté- seikkel, amúgy hamarjában, kellő felvilágosítást nyújthatnak növendékeiknek az emberi természet daemoni erejű ösztönéről, és hogy növendékeik, kiknek felelősségérzését és akaraterejét nem fejlesztették és nem gyakorolták, ez Ösztön kísértéseinek ellenállhatnak.

A legjobb „nemi felvilágosítás‖, ha felvilágosítjuk növen- dékeinket afelől, hogy van a léleknek ereje, melylyel a test ingereit és vágyait legyőzhetjük. Azonban ennek a felvilágosí- tásnak, melynek az akaraterő gyakorlásával is kell foglalkoznia, s melynek öntudatos és bátor küzdelemnek kell lennie a szenvedélyek, ösztönök, szóval, mindaz ellen, a mi a lelket szabadságától megfoszthatja, a nemi ösztön ébredését jóval meg kell előznie. Ha az iskolai nevelés fő czéljául azt tekintjük, hogy az ifjúság megtanulja, hogy a léleknek kell az érzéki-

ségen uralkodnia; és ha azt valljuk, hogy az akarást is tanulni s gyakorolni kell, és hogy csak az önmegtartóztatás és a lemondás útján juthatni el az igazi lelki szabadsághoz: akkor semmi szükség sincsen külön „nemi nevelés‖-re — elegendő egynéhány szóval a nemi ösztön háborgásai ellen való küzdelmet a lélek erejé- nek gyakorlásául és a lélek szabadságának erősítéséül, aján- lanunk.

Ha nem is vagyunk a „felvilágosítás‖ hívei, még sem kárhoztatjuk híveinek valamennyi törekvését. A szóban forgó dolgoknak élettani fejtegetése, nézetünk szerint, egyáltalában nem való az iskolába. Nyilvánosan beszélni olyan dolgokról, melyeket a hallgatók többsége amúgy is ismer, sőt, talán, jobban, mintsem hinnők, tűrhetetlen nevelési hiba. A természetrajz taní- tása közben sem szükséges róluk részletesen szólnunk. Különben már az is, hogy oly gyakran emlegetik a „nemi nevelés‖ kérdését, korunk túlságos nemi ingerlékenységének jele. Sokkal jobb a jellemre hatni, s a szóban forgó dolognak ismeretét föl- tételezni. A legfelső osztályból az életbe lépő ifjak előtt sem kell az úgynevezett nemi bajokat és ragadósságukat széltében- hosszában tárgyalnunk.

Nem lehet, a mint már említettük, a „nemi nevelést‖ a nevelés teljességéből mintegy kiszakítani. A nemi nevelés részben a fennebb említett társadalmi nevelésnek feladata: fő dolga az, hogy az egyént a romlott tömeg rósz hatásától megóvja, s hogy, az osztályban egészséges közvéleményt teremtve, az egyén vagy egyének romlottsága ellen küzdjön. Jó hasznát vehetni e czélra a növendékek feljebb említett önkormányzatának. A trágár tréfák, írások, képek stb. terjesztését csakis osztálya bizalmi férfiainak segítségével akadályozhatja meg a tanító. Mindenféle titkos bűnnek termőföldje az az iskola, melyben a tanító följebb- valónál és a tanítvány alárendeltnél nem egyéb. A tanulóknak amaz önkormáyzata, mely az egyént önmaga becsülésére s fegyelmezésére serkenti, egyik leghathatósabb óvó eszköz minden- féle becstelen és lealázó cselekedet ellen.

A „nemi nevelés‖ divatos mozgalmának, bármennyi félszeg- sége s tévedése van is, meglesz az a haszna, hogy iskoláink nagyobb gondot fordítanak majd a jellem nevelésére. Ha az ifjúság „nemi‖ megóvásának kérdését igazán helyes lélek- és neveléstani szempontból tekintjük, meggyőződünk róla, hogy ifjúságunknak nem „nemi nevelés‖-re, hanem arra van szüksége, hogy általában lelkét neveljük és pedig sokkal nagyobb gonddal,

mint a minővel eddig neveltük; és meggyőződünk a felől is, hogy nemcsak nem szükséges, hanem egyenesen káros az ifjúságot tudományos ismeretekkel annyira terhelni, mint a mennyire azt iskoláink teszik. Hogy sok rósz „nemi-' szokás az iskolában néha nagyon elterjed, annak az is az oka, hogy a tanulót félszegen csak tudományos ismeretekkel foglalkoz- tatjuk, és a léleknek azzal a nagy feladatával, hogy a testen uralkodjék, alig gondolunk. Már pedig az igazi lelki műveltség bizonynyal abban áll, hogy a lélek uralkodni tud a testen. A mai iskola jól tenné, ha meg nem feledkeznék Xxxxxx e szavairól: „Mindaz, a mi lelkünk szabadságát megszerzi, de nem az önmagunkon való uralkodást is egyszersmind, kár- hozatos.‖

Az ifjúság és a szeszes italok. Az e kérdéssel való foglal- kozás nemcsak az ifjúságnak az élet számára való előkészítése s jövője miatt fontos, hanem annál fogva is, mert már az iskolai fegyelemnek is elég gyakran van vele baja. Az iskola, sajnos, többnyire megelégszik azzal, hogy ezt a kérdést fegyelmileg intézze el; holott azon kellene lennie, hogy a növendékeket önmegtartóztatásra s a korcsmázások kerülésére szoktassa — és pedig ismét a növendékek közreműködésével. Nem a szeszes italok élvezete ellen való szép beszédekkel vagy heves kifakadá- sokkal, hanem a növendékekkel e tárgyról folytatott beszélgetések közben, a gyakorlati életből felhozott tanulságos példákkal és az önnevelésre való serkentéssel érhetni el, hogy a növendékek mintegy önként önmegtartóztatókká legyenek. Valamint az elkülönített úgynevezett „nemi nevelés‖ — mint a hogy fennebb említettük — nem érheti el kitűzött czélját, úgy az önmeg- tartóztatást sem lehet elszigetelten az iskolai életben mintegy elhelyezni, hanem elő kell készíteni számára az erkölcsi talajt. Ha az iskola növendékeit önmagukon való uralkodásra s akaratuknak az erkölcsi jóban való gyakorlására tanítja, s meg- győzi őket a felől, hogy a józanság és a mértékletesség az igazi műveltségnek elengedhetetlen kellékei — akkor éri el csak a szeszes italok ellen való küzdelmének czélját. Beszéljünk, például, az ifjakkal a „lélekjelenlét‖-ről, fejtsük ki nekik, hogy miben áll; figyelmeztessük őket a meggondolatlanság és a hirtelenkedés káros következményeire: efféle bevezetések után könnyen kimutatható, hogy a szeszes italok azért legnagyobb ellenségei az embernek, mert szavainkat· és tetteinket — mintegy — elszakasztják

„én‖-ünktől és bennünket a pillanat hatásának szolgál-

tatnak ki. „A pillanaton uralkodni pedig annyi, mint az életen uralkodni.‖

Hogy a nevelésnek ezt a területét nem lehet külön, a nevelésnek nagy területétől elválasztva, művelni, abból is látható, hogy a szeszes italokkal való élés oka nem az egyén élvezet- vágyában, hanem az ivó társaságok csábításában és az egyén jellemének gyengeségében rejlik, szóval, abban, hogy az egyén nem mer a tömeg zsarnokságának ellenállni. Ennélfogva az egyén ellenálló erejét kell gyarapítanunk, hogy a tömeg hatá- sának ellenállhasson, a mi a szeszes italok ellen való küzde- lemben épen oly fontos, mint az egyén akaratának edzése, hogy a szeszes italok élvezetére való vágynak ellenállhasson.

A szeszes italok élvezete ellen való küzdelemnek egyéb- iránt az oktalan és korlátlan vízivás ellen való küzdelemmel kell kezdődnie. Jó alkalmak erre az iskolai kirándulások stb.

„Ki bírja kiállani még egy negyed óráig szomjúságát? „Ki tud ellenni még egy kevéssé vízivás nélkül?‖ A tanító efféle kér- dései, például, kirándulásokkor alkalmas felszólítások a heves testi szükségletek kellő korlátozásának gyakorlására.

R nemek közös nevelése. Korunk divatos nevelési kérdései kö- zül egyetlenegyet sem tárgyaltak az elmélet és a gyakorlat emberei akkora felületességgel, az alapkérdésektől való akkora irtózással és a tapasztalat anyagának oly kevéssé tudományos feldolgozásával, mint az úgynevezett „coeducatio‖-ét. A nemek együttes nevelésének hívei a különféle országok, de kivált Észak-Amerika ily rendszerű iskolái- ban tett „jó tapasztalatok‖ nagy sokaságát emlegetik. Azonban mik voltaképen ezek a „jó tapasztalatok?‖ Nem attól függ e teljesen ennek a nevelési rendszernek eredményéről való ítélet, hogy mit tartunkaz egyén nevelése eszményének? Nem tartja-e ennélfogvaaz egyik „jó‖ eredménynek, a mit a másik eltévelyedésnek és helytelen nevelésnek, sőt elfajulásnak tart? Először is tehát erre a fontos

1 Szerzőnk úgy mondja — V. ö.:

„ . . . Der Augenblick nur entscheidet

Über das Leben des Menschen und über sein ganzes Geschicke; Denn nach langer Berathung ist doch ein jeder Entschluss nur Werk des Moments „

Goethe, Herrn, u. Dor. Polyhymnia, 53-61. v.

Xxxxxxx Xxxxxx így fordítja:

„ . . . Bizony, csak egy perczbe* Dül el az embernek élte egész sorja.

Az ember a dolgot bár meddig latolja, .

Bizony a pillanat lesz a döntő végre.‖ (A ford. jegyz.)

kérdésre kellene felelnünk: Mi a férfi s mi a nő jelleme nevelé- sének czélja voltaképen? Azért hívott egybe értekezletre nevelőket és másokat is Xxxxxx, az ismert nevű angol nevelő, ki ekképen tette fel ezt a kérdést: Az emberiség haladását akkor mozdítjuk-e elő, ha a férfi s a nő egymástól különböző lelki tulajdonságait egyenlőkké tenni törekedünk, vagy pedig akkor, ha megőrizzük és fejlesztjük? Csak ily kérdések felvetésével és megvitatásával tisztázhatni a szóban forgó dolgot, melyről eddigelé, többnyire, csupán futólagos benyomások után és felületesen szóltak és írtak. Az erkölcs-neveléstani kérdéseket tárgyaló első nemzet- közi gyülekezeten az egyik előadó „tíz évi tapasztalatai‖ nyomán szólt a közös nevelésnek a jellemre való hatásáról, és azt állította, hogy ez a rendszer a leányokat xxxxxxxxxxx s függetlenebbekké teszi, s a fiúkat viszont szelídebbekké s, önmagukon uralkodób- bakká.1 Váljon azok, a kiknek ebben a nevelésben volt részök, később mily jelleműek lesznek, és megállják-e majd helyöket az életben? Vehetik-e a nők hasznát az élet küzdelmeiben annak a iratorságnak és annak a függetlenségnek, melyet, a közös nevelésben, a fiúktól elsajátítottak? Nem teljesen más bátorságra s független- ségre van-e szükségök a nőknek, hogy hivatásbeli kötelességeiket teljesíthessék és rendeltetésöknek megfelelhessenek? Igaz-e, hogy a fiúkkal együtt nevelt leányok tehetnek legmélyebb és legtartósabb hatást a férfi jellemére? Avagy a két nemnek egymásra való művelő hatása nem sokkal bonyolultabb dolog-e, mintsem a milyennek a közös nevelés hivei vélik? Ε művelő hatás, a két nemnek egymástól való némi elkülönítéseskülön nevese nélkül, azzá válhatik-e, a mivé válnia kell?

Ugyanazon a gyülekezeten, nyomban az említett előadó után, egy sheffieldi tanítónő értekezett „Az elemi iskolákban való közös nevelésről,‖ és a jellem nevelésének szempontjából a szóban forgó rendszert mindenestől kárhoztatta. Öt nem a több- nyire ingatag alapú s ennélfogva megbízhatatlan „tapasztalat‖ vezérli, hanem a nevelésnek kellőképen megértett magasztos czélja. Attól tart, hogy a „közös nevelés‖, melynek vezetői jobbára férfiak, nem gondoskodik majd eléggé a serdülő leányok sajátos lelki szükségleteinek kielégítéséről;2 azt mondja,

1 „Papers on moral education.” 64. lap. London, 1908.

2 A badeni „Philologen-Verein‖-nek Konstanzban, 1909 jún. 4-én, tartott gyűlésén felemlítette az elnök, hogy a 9-13 esztendős leányok lassabban fejlődnek és gyengébb egészségűek a velők egyidős fiúknál, és ennélfogva abban a korukban nagyobb kíméletre van szükségök, mintsem a fiúknak.

hogy a nő sajátos lelki tulajdonságaival való foglalkozás és a nő igazi jellemének fejlesztése a nőnevelésben sokkal fontosabb az értelem művelésénél; kivált az oly leányokra nézve, a kiknek háziasszonyokká kell válniok, valamely művelt nőnek finomító, nevelő hatása a legjobb iskola. Leányokat és fiúkat 10-12 esztendős koruktól fogva már egymástól elkülönítve kell nevelnünk, mert hivatásukra kell előkészítenünk őket.

Megvan a két nem ösztönszerű egymástól való elválásának ideje, mikor egyik is, másik is a maga neméhez tartozók társa- sága keresésének szükségét érzi. Soha el nem avuló lélektani igazságot fejeznek ki Xxxxxxxx e szavai: A fiú a leánytól büszkén elszakad.1 Ilyen a romlatlan fiú. Xxxxxxxxx, ebben az időben a két nemnek igen gyakori együttléte zavarólag hat mind a két nem sajátos lelki tulajdonságainak fejlődésére. Azért az a „paj- tásság”, a mely ez időben, vagy valamivel későbben, a két nem között kifejlődik, és a melyet némelyek a közös nevelés becses eredményének tekintenek, sehogy sem helyeselhető. Azok a fiatal leányok, a kik évekig pajtáskodtak serdülő ifjakkal és gondol- kodásukat, beszedőket és viselkedésöket elsajátították, nagy kárt vallanak, mert — mint a hogy a tapasztalat bizonyítja — elveszítik nőiességöket és ezzel együtt a másik nemre való nemesítő hatá- sukat.2 Sok fiatal emberre ez a fiatal nőkkel való bizalmaskodás kezdetben az újság ingerével hat; de nemsokára sajnosán tapasztalják, hogy mit vesztettek vele: elvesztették azt a nemes érzületet, azt a szolgálatra kész lovagiasságot a másik nem

1 Az eredetiben: „Vom Mädchen reisst sich stolz der Knabe.‖ Das Lied von der Glocke.

Xxxxx Xxxxxx így fordítja:

Fiú a leányt ott hagyja büszkén.

(„A harang· czíme fordításának).

Dóczi fordításában — a melynek czíme: „Ének a harangról‖

— így van:

A leánytól a büszke fiú elszakad.

Xxxxx Xxxxx fordításában:

Leányt a fiú kevélyen ott hagy. (A ford. jegyz.)

2 A szerzőnek főiskolai tanulók beszélték, hogy, tapasztalatuk szerint, azok a fiatal leányok, a kik évekig pajtáskodtak a velők iskolába járó ifjakkal, egyesületi gyűléseiken és kirándulásaikon részt vettek, nőies- ségökből sokat veszítettek. A Zürichben megjelenő „Korrespondenzblatt für studierende Abstinenten‖ 1910. évf. májusi füzetében egy főiskolai tanuló, igen helyesen, ezt írja: „Nem azzal hat a leány az ifjúra, hogy sokat cseveg vele, hanem par distance szemlélt életével. Xxxxx s nő ne csak biza- lommal, hanem tartózkodással és tisztelettel is viseltessenek egymás iránt.‖

iránt, mely a férfi jellemének művelésére oly jótékony hatással van. Nem képzelet, hanem valóság az a titokzatos „nőiesség‖, mely megvan a nő lelkében addig, míg lelke hű marad önmagához, és melyet mindig tisztel az egészséges és erős férfi- lélek, sőt védi, ha magok a nők vétenek ellene, mert tudja, hogy nevelése s műveltsége nem teljes, ha nem hat reá a rom- latlan női lélek. Szépen szól erről Xxxxxx a nő hivatásáról való elmélkedéseiben.1

Csalódnak, a kik azt hiszik, hogy a közös nevelés boldog házasságok előkészítése. Az igazán boldog házasságnak nem arra a szellemre van szüksége, a mely a két nembeli ifjúságnak az iskolában vaió érintkezése közben fejlődik ki és a mely a két nemet — közös tanulmányok- és testgyakorlatokkal — mester- ségesen egyenlővé akarja tenni; mert nagyon egyenlőtlenek a két nemnek kötelességei, terhei s szükségletei a házas életben. A közös nevelésben korántsem ismerik még kellően egymást a nemek és nem is tanulják meg az egymáshoz való kellő alkal- mazkodást, sőt egymásnak természetéről és lelki szükségleteiről teljesen helytelen fogalmakat alkotnak maguknak. A lovagias- ságra s általában a nők tiszteletére való szoktatás sokkal jobb előkészítés a házas életre annál a gyakran nyers és tiszteletlen bizalmaskodásnál, szóval, annál a szilaj pajtáskodásnál, mely a közös nevelésben a két nem között kifejlődni szokott. A leányok pedig a közös nevelésben, tagadhatatlanul, némikép elférfia- sodnak, és azok a lelki tulajdonságaik, melyek a boldog házas életnek legbecsesb zálogai, eléggé nem fejlődhetnek ki s nem erősödhetnek meg.

A fennebb mondottakat megerősíti a badeni felső iskolák közös nevelésének hatásairól tárgyaló értekezlet.2 Az erkölcsi- ségre nézve veszedelmet — az értekezleten jelen voltak nyilat- kozatai szerint — csaknem sehol sem lehetett tapasztalni. Azonban egyetértően megállapították a jelen voltak, hogy a leányok sokkal többet sajátítottak el a fiúk szokásaiból, mint megfordítva. A nemek között való úgynevezett „nemi feszültség‖ helyét többnyire teljes közönyösség foglalja el. Erre ezt az észrevételt teszi a tudósító. „Az a csodálat, melylyel azelőtt az

1 És Széchenyink „Hitel‖-e ajánló soraiban, melyeknek czíme: „Honunk szebb lelkű asszonyinak.‖ (A ford jegyz.)

2 A róla szóló tudósítást lásd a „Südwestdeuísche Schulblätter‖ 1909. évf. 6. és 7. számában.

ifjú a leányra föltekintett, mégis csak valami szép volt — bizonyára szebb annál a kijózanodásnál és tiszteletlenségnél, melylyel elég gyakran találkozhatni. A leányoknak a fiúkra való nemesítő hatásáról a badeni tanítók többsége egyetlen szót sem szól.

Az amerikai élet gondolkodó megfigyelői közül is sokan megerősítik a fennebb mondottakat. Nemrég, az „Antlantic Monthly‖ 1908-iki évfolyamában, egy értekezés jelent meg, melynek czíme: „Why american marriages fail?” Az értekezés szerzője — a ki amerikiai nő — a mai amerikai nők nőiessége csökkenésének tulajdonítja a családi boldogság mind gyakoribbá váló hiányát. Önzőnek mondja az amerikai nőt, a kit a szer- telen testgyakorlat és a női önimádás mintegy „a hányja-veti s neveletlen fiú s az elkényeztetett és szeszélyes félvilági hölgy keverékévé tett‖. Azután szól a két nemnek „lovagiatlan pajtás- ságáról‖, melyet a házasság előtt „jó modor‖-nak hívnak, annak utána pedig „a könyek vagy a harag okának.‖ Mindezeknek a bajoknak fő oka, kétségkívül, az a nevelési rendszer, mely a női lélek nevelésének sajátos czéljait és feladatait teljesen szem elől tévesztette s a nevelést és a tanítást mindenestől, félszegen, mind- inkább a férfias szellem uralmának kiszolgáltatta: az amerikaias- ság győzedelmeskedni akart a kereszténységen. Nem csodál- hatni, hogy épen Amerikából származik e bajok ellen az első visszahatás.

Ugyanis nemrég Amerikában a neveléstudomány több jeles képviselője a „coeducational-college‖-eket2 egyenesen elítélte, főképen azért, mert a közös nevelés és oktatás a két nem egy- mástól különböző lelki szükségleteit kellőképen ki nem elégítheti, így, többek közt, Xxxxxx, a „Harvard-University‖ elnöke, 1909 február 16-án, a „Radcliffe-college‖ egykori tanulónőinek ünne- pies összejövetelén beszédet mondott, melyben helytelenítette, hogy a leányok számára állított különféle közép- és felsőiskolában a tanítók szórói-szóra ugyanazt adják elő, a mit a fiatal embe- reknek adnak elő. Ez azt bizonyítja, hogy a nők ugyanoly szellemi munkát végezhetnek, mint a férfiak; mindazáltal szükség van reá, hogy számukra oly előadásokat is tartsanak, melyek sajátos hivatásukra készítik elő őket. Hasonlóképen nyilatkozott,

1 Azoknak az angol szavaknak értelme: Miért szerencsétlenek az amerikai házasságok? (A ford. jegyz.)

2 A szerző, természetesen, Észak-Amerikáról beszél. Ott a közép- iskolát „collegednek hívják. (A ford. jegyz.)

ugyanakkor, Xxxxxx, a „Radcliffe-college‖ elnöke, a ki a „közös nevelés‖ rendszerét mindenestől roszalta.1

Xxxxx, a „Columbia-University‖ egyik tanítója, az „Edu- cational Review” 1908-ik évfolyamának májusi számában meg- jelent értekezésében, helyesen mondja, hogy soha sem emle- gették annyit az ifjúság lélektani módon való s egyéni neve- lésének szükségességét, mint napjainkban, már pedig a „coedu- cational system‖ az ifjúság egyéniségének nevelésére teljesen alkalmatlan. „Nehéz feladat ez — úgymond — az oly iskolában is, melyben csak fiúk vannak és akkor is, ha nem sokan vannak egy osztályban, mert különböznek egymástól lelki tehetségeik- és jellemökre nézve.2 Mennyivel nehezebbé válik akkor, ha még leányokat is veszünk fel az osztályba, a kiknek sajátos testi s lelki tulajdonságaira szintén tekintettel kell lennünk. Nem teszszük-e ekképen mi magunk bonyolultabbá feladatunkat, sőt nem terheljük-e meg önmagunkat oly munkával, melynek foga- natja nem lehet? Kétszáz évvel ezelőtt mondotta Fénelon: „Semmit sem hanyagoltunk el annyira, mint a leányok nevelését f némi- képen korunkra is illenek szavai.

A leányok mostanáig többnyire csak azért jártak a nem leányok számára állított különféle közép- és felsőiskoiákba, hogy egynémely pályára, mely számukra megnyílt, előkészül- jenek és bizonyítványt szerezzenek. A nemek közös nevelésének és oktatásának ez az oka megszűnik, ha a különféle leány- iskolák a leányoknak ezeket a szükségleteit is tekintetbe veszik. Ε végre át kell alakítaniuk tanításterveiket. Annak, hogy a leány- iskolák tanításterveiket ekképen átalakítsák, úgy tetszik, az a régi nézet állja útját, hogy a leányiskoláknak czélja a leányokat

1 Lásd a müncheni „Allgemeine Zeitung‖ 1909 febr. 6-iki számában.

2 „Londonból jelentik, hogy a központi iskolakerület igazgatói a napokban tartott tanácskozás után egyhangúlag elhatározták, hogy a közös nevelési rendszerrel szakítanak és a régi rendszert állítják vissza/ Pesti Hirlap, 1911 okt. 11. számában.

3Az eredetiben: „Rien n'est plus négligé que l'éducation des filles.‖ De l'éducation des filles, az 1. fej. első szavai. — E híres munka magyarul is megjelent, ily czímmel: Nőnevelés. Xxxxxxx után magyarosította szálai báró Xxxxxxxx Xxxxxx székesfehérvári püspök. Pest, 1841. — Pázmány mondja: „A leányok nevelésében nagy gondviseletlenség vagyon.‖ (Mint kell a keresztyén leányt nevelni. Punk. ut. XXIII. vas. első besz.) — V. ö. Xxxxxxxxxxx Xxxxxx: „Fénelon elvei a leánynevelésről‖, az aradi fels. leány- isk. 1910/11. iskolaév értesítőjében. — U. a. »Fejezetek a franczia nőnevelés történetéből,‖ u.a. iskola 1911/12. iskolaév értesítőjében. (A ford. jegyz.)

a feleség, és az anya hivatásának betöltésére előkészíteni s alkalmassá tenni. Azonban mindinkább terjed az a helyes nézet, hogy a leányoknak valamely életpályára való rendszeres elő- készítése, a tanulmányoknak komolysága s teljessége miatt, jellemökre nagy nevelő hatással van, és ennélfogva a leányok valamely életpályára való előkészítésének a nőnevelés vezető, irányító s egységesítő eszközévé kell válnia, — egyszóval, az iskolába járó leányok készüljenek elő valamely életpályára is, akár reá vannak szorulva, akár nem.1 Bizonyára lehet és kell e keretben is tekintettel lenni a nők családi feladataira, s úgy nevelni őket, hogy — akkor is, ha nem mennek férjhez, és választott életpályájukon is — megőrizzék nőiességöket.

A nők nevelésének a férfiakétól való elválasztása azért is szükséges, mert korunk követeli, hogy a nők a jótékonyság, vagyis a felebaráti szeretet cselekedeteinek nyilvános gyakor- lására való pályákra is lépjenek, melyeken — természeti tulajdon- ságaiknál fogva — nagyobb sikerrel működhetnek a férfiaknál. Azonban ily pályákra (péld. az ápolónőire stb.) rendszeresen nevelni kell a nőket, még pedig — a dolog természeténél fogva

— nem a közös nevelés rendszere szerint szervezett iskolákban. Példát ad nekünk ebben Amerika, a hol egynéhány felső leány- iskola többféle alkalmat nyújt növendékeinek, hogy magukat szabad idejökben a szeretet cselekedeteiben gyakorolják.

Visszatérünk oda, a honnan kiindultunk, és újra felvetjük a kérdést, melynek megfejtését a fennebbiekben megkísértettük: Az emberiség haladását akkor mozdítjuk-e elő, ha a férfi s a nő egymástól különböző lelki tulajdonságait egyenlőkké tenni töre- kedünk, vagy pedig akkor, ha megőrizzük és fejlesztjük? Erre a kérdésre a kereszténység felelt a legtökéletesebben. Míg egy- részt mind a két nemet arra ösztönözte, hogy sajátos lelki erőit a lehető legtökéletesebben kifejleszsze, addig másrészt a két nem mindegyikét a másiknak sajátos lelki erőivel mintegy meg- termékenyítette: a nőnek — nőiességét nem csökkentve — juttatot valamit a férfi hősiességéből, viszont a férfit — nem csökkentve férfiasságát — lovagiasságra nevelte s arra, hogy akaratának erejét a lelkiismeret érzékenységével és gyengéd-

1 „A mit leányaink nevelésére s tanítására költünk, nem veszteség, hanem jól kamatozó tőke Ha nem megy férjhez a leány, akkor a vetett alapon tovább építhet; ha pedig férjhez megy, ismereteivel, de még inkább fegyelmezett akaratával és kötelességtudásával gazdagítja házát.‖ Die deutsche Frau um die Jahreswende. Berlin, 1904, 39. 1.

ségével fékezze. Minthogy ekképen a férfi s a nő lelkét mintegy egybeolvasztotta, előidézte a férfi s a nő között azt a lelki közösséget és azt az egymás megértését, mely a házasságban éri el tetőpontját. Azért, ha a keresztény vallás és eszmék iránt való tisztelet megfogyatkozik, annak főképen a házas élet vallja kárát. Nincs nélküle boldog házasság és családi élet. A kivétel, mely szerencsés véletlen, nem dönti meg ezt a szabályt sem. Ha a férfi s a nő lelkét nem termékenyítik meg a keresztény vallásnak a szeretetről szóló s semmivel sem pótolható tanai: férfi s nő nem érthetik meg és nem tisztelhetik egymást, csak egymás mellett élnek, de nem egymással és egymásnak.

Az igazi keresztény jellemnevelés híjának következményeit már évtizedek óta érezzük, kivált a nőnevelés terén. Némi irodalmi s művészeti ismeretek szerzéséből és sok tornázásból állott a nők nevelése. Leányaink e hiányos és felületes neve- lésén azzal akartak segíteni, hogy férfiaknak való tanítás-tár- gyakat vettek fel a leányiskolák tanításterveibe. Ezzel, termé- szetesen, nem értek czélt. A „közös nevelés‖ segítségével — is akartak a nőnevelés bajain segíteni, de — mint a hogy kimu- tatni iparkodtunk — a téves eszmén alapuló „közös nevelés‖ rendszerével szintén nem értek czélt. Nem azzal győzik le a fiatal leányok női tulajdonságaiknak félszegségeit és ferdeségeit, ha folyvást együtt vannak a fiúkkal és fiatal emberekkel, hanem azzal, ha neveltetésök ideje alatt arra szoktatjuk őket, hogy akara- tukat fegyelmezzék, következetességre s a jóban való állhatatos- ságra törekedjenek. Legjobb módja a leánynevelésnek az, ha leányokat — mint a hogy fennebb is mondottuk — valamely pályára előkészítjük. Azonban, hogy ez a nevelés el ne férfiasítsa a leányt, hanem nőiességét fejleszsze, lelkét művelje s női erényeinek állhatatosságot, mértékletességet és rendet kölcsö- nözzön, ezt a nevelést oly légkörnek kell körülvennie, mely az igazi nőiesség és a nemes női erények tiszteletével teljes. Ez a nevelés, mely teljes ellentéte a „közös nevelés‖-nek, csak leány- iskolákban lehetséges; és mégis az egyetlen, mely alkalmas arra, hogy a két nemet jövendőbeli életközösségére s egy másnak kölcsönös nevelésére előkészítse.

Ha nem is helyeseljük a „közös nevelés és tanítás‖ rend- szerét, de nem ellenezzük a két nem ifjúságának olykor való fesztelen együttlétét. Épen akkor, ha a két nemet egymástól elkülönítve s helyesen neveljük, nincsen szükség reá, hogy mesterséges módon egymástól távol tartsuk.

Minthogy a „közös nevelés‖ terén, kivált Németországban, bizonyára még igen sokat fognak kísérletezni, leginkább azért, mert kellő számú alkalmas leányiskola híjával vagyunk, tanítóknak és tanítónőknek azon keli lenniök, hogy a „közös nevelés‖ fennebb említett veszélyeinek elejét vegyék. Oly iskolákban, melyekben ugyan „közös nevelés‖ nincs, de van egynéhány tanulónő, a tanítók teljes nyíltsággal mondják el, hogy mekkora veszede- lemben forog a fiatal leányok nőiessége fiatal emberek szilaj társaságában. Oly iskolákban is, melyekben nincs „közös nevelés‖ és tanulónők sincsenek, a tanítóknak, annak idejében, kellene egynéhány szót szólaniok arról, hogy mily veszedel- meket rejt magában a két nemnek egymással való érintkezése. Az osztály legjobbjaival való beszélgetések segítségével — mint a hogy már többször ajánlottuk — az osztályban egészséges közvélemény teremtésére törekedjenek a tanítók. Azonban csalód- nának, ha azt hinnék, hogy ily módon az osztálynak igazán rósz vagy romlott elemeit megjavíthatják; ezeket — a meny- nyire lehet — el kell szigetelniük, vagyis rósz hatásuktól meg kell óvniok a jókat. Ne erkölcsi tanításokkal iparkodjunk hatni az ifjak lelkére, hanem — az említett beszélgetések közben — annak kimutatásával, hogy mennyi alkalmat ad jellemtelen cselekedetek elkövetésére s viszont a jellem erősítésére, vagyis az önmagukon való uralkodás gyakorlására a más nembeliekkel való érintkezés. Ily formán, és nem iskolamesteri módon, azaz nem tilalmakkal és fegyelmi eszközökkel kellene elintézni a diák- szerelmek dolgát is.

A „közös nevelés‖ ügyéről való fennebbi fejtegetéseink, természetesen, nem az alsó iskolák 7-10 esztendős növen- dékeinek együttes neveléséről szólnak. Ez ellen nincs kifogá- sunk. Azonban már ezekben az iskolákban is arra kell nevel- nünk a fiúgyermekekel, hogy a gyengébb nem iránt lovagiasak, előzékenyek és kíméletesek legyenek.1

* * *

Szólani akarunk a következőkben az iskolai fegyelem rendszerének átalakítása végett tett egynéhány kísérletről. Xxx Xxxxx, katholikus nevelő Torinóban, a ki nevelési tanaival és a

1 A .,közös nevelés‖ kérdésének keletkezéséről és mibenlétéről leg- újabban Keys Florence asszony tartott előadást Berlinben (lásd: a Bp. H. 1912 ápr. 25-iki számában) és Xxxxxx Xxxxxx írt — „A coeducatió‖-ról czímmel — értekezést a P. H. 1912 máj. 15-iki számában.

nevelésben elért sikereivel nemrég méltán feltűnést keltett, így nyilatkozik:

„Az erkölcsi rosztól óvó fegyelmi rendszerrel1 a nevelő oly annyira megnyeri a gyermek szívét, hogy a szív nyelvén nemcsak akkor szólhat a gyermekhez, mikor neveli, hanem későbben is. Ha pedig a nevelő megnyerte növendéke szívét, akkor nagy hatalma van rajta; óvhatja, tanácsot adhat neki s meg is dorgálhatja, még akkor is, ha már rég elhagyta az iskolát és nyilvános hivatala van. Ez és sok egyéb oknál fogva az óvó fegyelmi rendszer sokkal jobb a megtorlónál.‖2

A „megtorló rendszer‖ is visszatarthat, talán, a rosztól némelyeket; de nem igen javítja meg a roszakat.

Xxx Xxxxx az óvó fegyelmi rendszeren körülbelül ugyan- azt érti, a mit mi, vagyis a tanítóknak a tanulókkal való afféle tárgyalásait, a melyekről a fennebbiekben többször szólottunk.

Az amerikai ily fajta kísérletek közül kivált az úgynevezett Brownlee-rendszer érdemel említést, melylyel először az ohio-i Toledo egyik nagy iskolájában tettek nagy sikerrel kísérletet, és a mely, valóban, több oknál fogva tanulságos. Ε rendszerrel ebben az iskolában — melynek 800, részint fiú- és részint leánynövendéke van — tett kísérletről szóló jelentést maga a rendszer feltalálója, az említett iskola igazgatónője, szerkesztette. Ε jelentésében említi, hogy egy lélektani tanfolyamon egy ízben ezt a mondást hallotta: „A gondolatok valóságok.‖ Kedve támadt valamely erkölcsi dologra irányított gondolatnak erejét az iskolai fegyelem, vagyis a jellemnevelés javára felhasználni. így kelet- kezett az a terve, hogy reábírja a növendékeket arra, hogy az iskolai előadások megkezdése előtt, legalább öt perczig valamely erkölcsi dologra, erényre vagy eszményre, irányítsák gondolataikat. Havonkint más-más tárgyat választottak erre a czélra; így, pél- dául, az engedelmességet, az önuralmat, a tisztaságot, a becsü- letet, az igazmondást, a jó modort stb.3 Megállapodtak abban, hogy maga a tanító ne igen szóljon bele a dologba, hanem inkább csak ösztönözze a növendékeket gondolkodásra s a szóban forgó tárgyról való tapasztalataik elmondására, s végül tisztázza s foglalja egybe a dolgot. A választott tárgyat naponkint, reggel, az első iskolai előadás megkezdése előtt, az egyik tanuló

1 L. a 38. 1. 1. jegyz.

2 Lásd a „Salesianische Nachrichten‖ 1907. évf.

3 The Brownlee-system of child training. Toledo (Ohio), 1905.

nagy betűkkel felírta a táblára. Az említett igazgatónő jelen- tésében — egyebek közt — elmondja, hogy egy fiú, a ki a táblára épen a „selfcontrol‖ szót1 írta, s a ki arczul akarta ütni azt az iskolatársát, a ki őt ez idő alatt, pajkosságból, kabátjánál fogva folyvást rángatta, hirtelen meggondolta magát és — mint a hogy később elbeszélte — így szólt magában:

„Xxxxxx, hold on to yourself. Remember selfcontrol!‖2

Az említett igazgatónő abban a jelentésében egyenesen kimondja, hogy ez a rendszer valamint neki, úgy az iskola többi tanítójának igen megkönnyítette az iskolában való fegyelem fentartását. Ez igen megérthető, még akkor is, ha a „five- minutes-talks”2 közvetetlen erkölcsi hatását nem is tekintjük: mert már maga az a körülmény is, hogy tanítók és tanítványok olykor-olykor pusztán emberileg közelednek egy- máshoz, magasztos igazságok megismerésére egyesülnek és egymással nyugodtan beszélgetnek oly dolgokról, melyekről máskor csak vallatás, dorgálás és büntetés közben esik szó, békítőleg és enyhítőleg hat arra a feszült viszonyra, mely engedelmeskedők és parancsolok között rendszerint keletkezik és állandóvá válik.

Ez a rendszer, kétségkívül, helyes. Igaz ugyan, hogy a fennebb említett erkölcsi dolgokról valamennyi iskolában, vala- mennyi tanító beszél, de — sajnos — többnyire csak akkor, mikor a növendékek valamely vétsége miatt fel van háborodva. Bizonyára hatásosabban beszélhet e dolgokról a tanító lélek- tanilag alkalmasabb időben, vagyis akkor, mikor mind az ő, mind a növendékek lelki állapota teljesen nyugodt.

Xxxxxxxx, svajczi nevelő, a ki azok közül való, a kik azt tartják, hogy iskoláinknak jóval többe és alaposabban kellene foglalkozniuk az erkölcsneveléssel, helyesen mondja:

„Az erkölcsi műveltség nem magától nő. Növendékeink jó akarattal, de egyszersmind sok téves eszmével és sok elő- ítéletté! jőnek hozzánk. Vessük csak fel valamely osztályban ezt a kérdést: Mi a becsületesség? A növendékek nagyobb része bizonyára ekkép felel majd reá: „Ha nem lop az ember.‖ Gyakran

1 Mely szó szerint „önellenőrzésit tesz; önmagunkon való uralkodás önuralom stb. az értelme. (A ford. jegyz.)

2 T. i.: Xxxxx türtőztesd magadat, xxxxxx eszedbe, hogy uralkodnod kell önmagadon. (A ford. jegyz.)

3 T. i.: ötpercznyi beszélgetések. (A ford. jegyz.)

a legelemibb erkölcsi kérdésekben való ítéleteik is kiegészítésre s helyesbítésre szorulnak. A növendéknek meg kell tanulnia jobban megérteni az iskolát, hogy ekképen jobban megérthesse önmagát és azután megérthesse magát az életet . . .‖

Azonban nemcsak arra kell törekednünk, hogy a jellem nevelésével az iskolai fegyelmet mindenestől akkép alakítsuk át, hogy az erkölcsi rosztól óvjon, hanem arra is, hogy — meg- szüntetve eddigi elszigeteltségét — egybekapcsoljuk a nevelés egyéb eszközeivel, az emberismeretnek és a gyermek lélek- tanának kipróbált igazságaival Erről szólunk a következő fejtegetésekben.

A fegyelem kérdése.

Társadalmi s lélektani vizsgálódások.

Erőszakos idomítás és emberi méltóság a hadseregben.

A hadseregben a legszembetűnőbb a fegyelem kérdése — azért a fegyelem lényegéről, lélektani alapfeltételeiről és társadalmi fontosságáról a katonai nevelés egynéhány gyakorlati kérdésével kapcsolatban szándékozunk szólni. így láthatjuk egyszersmind legjobban a katonai fegyelem és a polgári életben szükséges fegyelem között való különbséget.

A német „Militärwochenblatt‖ 1907-iki év folyamának 59. és 60. számában terjedelmes czikkely jelent meg a franczia hadseregben való fegyelemről. A czikkelyben a szerző számos érdekes megfigyelését közli, melyekről láthatni, hogy a franczia hadseregben nem sok fontosságot tulajdonítanak a sok egye- nesen való állásnak és általában az erőszakos idomításnak, melyek a német hadseregben még ma is igen dívnak. A franczia katonának a németnél több szabadsága s önállósága van szolgálat közben is. Fontos az említett czikkely szerzőjének az a kijelentése, hogy ez a szabadság nincsen a katonai szellem és munka kárára, mert a hadseregnek a hadgyakorlatokon való pontossága, gyorsa- sága s általában készültsége teljesen kifogástalan. Ez a kijelentés, természetesen, nemcsak katonai körökben keltett nagy érdek- lődést, hanem egyebütt is, és kivált németországi demokratikus irányú újságok fogadták örömmel. Gädke ezredes a „Berliner Tageblatt‖-ban „Fegyelem‖ czímmel vezérczikkelyt írt, melyben a fegyelemről való elavult, de a német hadseregben még ma is dívó felfogás ellen erős támadást intézett. Ő sem akarja az erőszakos idomítást és a büntetést mindenestől megszüntetni, de a fegyelmen nemcsak engedelmességet ért, hanem többet,

valami szellemibbet; és azt kívánja, hogy a; fegyelem ne fojtsa el teljesen az önállóságot és a szabadságot, és hogy tágítsa a tisztek és a legénység között való érintkezés nagy feszességét

— mindezt, természetesen, csak azért, hogy a hadsereg minél tökéletesebben megfelelhessen czéljának.

Ez a bírálat sok olyat foglal magában, a mi társadalmi s lélektani szempontból bizonyára helyes. Ez a bírálat nem említi, azért említjük mi, hogy korunk társadalmának demo- kratikus iránya, mely a népek életében az egyén becsének nagy fontosságot tulajdonít, szintén követeli, hogy — a bizonyára szükséges katonai fegyelem közepett — a szabadságot, egy szóval, az emberi méltóságot kellőképen megbecsüljük; a mi, kétségkívül, a katonaság hasznavehetőségének, azaz czéljának szempontjából is fontos: mert a katonai fegyelem, ha kelleténél jobban elüt az emberekkel való bánás rendes módjától, fel- háborító s zsibbasztó hatással van a katona lelkére.

Hiábavaló azoknak törekvése, a kik azt a katonai fegyelmet, a mely a mai kor követelményeinek egyáltalában nem felel meg, fentartani akarják. A tekintélyt sem növeli, sőt inkább tönkre- teszi. A katonai szolgálat az ember társadalmi nevelésének iskolája lehetne — azonban, sajnos, ma még nem az, sőt a lelket durvító nyers katonai fegyelem hatással van a társadalom csaknem valamennyi rétegére: nemcsak azért, mert sokaknak lelkét durvává teszi, hanem azért is, mert sokaknak lelkében gyűlöletet kelt a katonaság, a tekintély és egy- általában a társadalmi rend ellen. Hogy az, a mi a katonai szellemben jóravaló s becses, a nép életébe behatolhasson: okvetlenül szükséges, hogy az, a mi a demokratikus szellemben jóravaló s becses, a katonai fegyelembe behatoljon — a mi csak javára válik. Nagy veszedelem, ha az emberek közt elterjed az a nézet, hogy rend és szabadság, fegyelem és emberi méltóság meg nem egyeztethető ellenmondások — már pedig ennek a nézet- nek terjesztésén dolgozik az a katonaság, mely a rend kedvéért szabadságától és az engedelmesség kedvéért emberi méltó- ságától akarja megfosztani az embert.

Nem régiben, az orosz-japán háborúban, nyilvánvalóvá vált, mennyire szükséges önállóságra s önmagukért való fele- lősségre nevelni a katonákat — és nyilvánvalóvá vált az is, mennyire végzetes az oly népnevelés és katonai fegyelem, mely az embert — úgyszólván — akarat és lélek nélkül való géppé változtatja át.

Egy norvég katonatiszt említi a minap megjelent iratában1, hogy „a franczia tiszt legényeinek engedelmességére nem mindig tarthat számot. Parancsainak és intézkedéseinek okát akarják tudni legényei. A parancsoló hangot a franczia kaszárnyák udvarán alig hallhatni: a feltétlen, a mi a tekintély elvében rejlik, sérti a francziákat. Megesik Francziaországban, hogy tisztek és köz- legények még a harczmezőn is vitatkoznak egymással‖.

„Egy német beszéli, a ki a német-franczia háborúban részt- vett, hogy a Bruville mellett vívott csatában, melyben a francziák Xxxxxx porosz tábornok dandárát visszaűzték, mikor ő sebesülten a harczmezőn feküdt, elvonultak mellette a franczia zászlóaljak, azután lövöldöztek és közben-közben vitatkoztak. Némelyek meg- akartak állni, mások tovább akartak vonulni; némelyek jobbra, mások balra akartak menni.‖2

„Más a német katona. Kaszárnyában és azon kívül fegye- lemre szoktatják. Sokat követelnek tőle, sok olyan dolgot is a mi magában véve nem fontos, de fontos az önmegtagadás és az engedelmesség megszokása végett. Ha kiadták a parancsot, vagy elhangzott a vezényszó, nincs helye ellenmondásnak.‖3

Tagadhatatlan, hogy a katonának, feltétlen engedelmességre, a szolgálat dolgainak pontos elvégzésére s a test egyenesen tartására való szoktatása nemcsak katonai, hanem nevelési s társadalmi szempontból is fontos. Katonáskodása idejében megtanul az ember a törvénynek engedelmeskedni, megszokja a rendet, megtanulja az összeségnek alárendelni magát és a másokkal együtt való működést. Nézzük csak végig valamely hidász- vagy utász-ezred legényeinek munkáját, és hasonlítsuk egybe, például, országutat, vagy házat építő munkások mun- kájával — micsoda különbség van a kettő között! A kik a katonai fegyelem szertelenségeit elítélik, helyesen teszik, de nem kellene a katonai fegyelemnek a lélekre való jótékony hatásáról megfeledkezniök. A katonai fegyelem, úgyszólván, természeti vagy testi nevelési segédeszköz az akarat szabályozására, vagyis, nevelésére. Kárt is tehet az ember erkölcsében, mondják némelyek. Azonban tévednek, mert nem a fegyelemben van a hiba, hanem abban a durvaságban, melyről némelyek tévesen úgy vélekednek,

1 „Der deutsche und der französische Offizier, sociale Studie von M ..., Premierlieutenant der norwegischen Armee.‖ Berlin, 1907. Zentrale für militärwissenschaft.

2 U. a. u. o.

3 U. a u. o.

hogy a fegyelem fentartására szükséges. A katonai fegyelemnek az ember lelkére való állandó jó hatását — egyebek közt — bizonyítja az a régi tapasztalat, hogy katonaviselt emberek, csaknem mindig, éltök végéig pontosak, rendesek és lelki- ismeretesen teljesítik nemcsak azokat a parancsokat, melyeket mások adnak nekik, hanem azokat is, melyeket maguk maguknak adnak. Annak, hogy ma a társadalom csaknem valamennyi osztálya, de kivált a munkásoké, nagy ellenszenvvel viseltetik mindaz iránt, a mi a katonai fegyelemre emlékeztet, oka az a lealázó hang és az a becsületet sértő bánásmód, mely — sajnos — még most is dívik némely hadseregben; noha a fegyelem fentartására épen nem szükséges, mint a hogy azt

— egyebek közt — a japán hadsereg példája bizonyítja. Itt kell megemlítenünk, hogy a német hadsereg fegyelmi rendszere, ha van is benne sok olyasmi, a mi becses, átalakításra szorul; át kell pedig alakítani akkép, hogy a fegyelem, ha szigorú is, az emberi szabadságot és az emberi méltóságot ne sértse.1 Követelhetni az engedelmességet és pontosságot, de tisztelettel kell bánni az emberrel, nem vak engedelmességet kell követelni tőle, hanem arra kell nevelni, hogy átlássa, hogy a kérlelhetetlen katonai fegyelem követelte egy ideig való önmegtagadás ész- szerű s művelő hatású. Nemcsak a szolgálat közben, hanem a szolgálaton kívül is kerülni kell a legénység becsületét sértő szavakat. Arra kell törekedni, hogy az elöljárók és az alárendeltek között való viszony feszessége táguljon, bizalmasabbá s emberiebbé váljék. A különböző rangú tisztek — szolgálatban és szolgálaton kívül — emberségesen viselkednek egymás iránt, megbecsülik egymást és nem sértik egymásnak emberi méltóságát. Ha így viselkednének a legénység iránt is, akkor nem gyűlölteinek meg a katonai fegyelmet, melynek — egyebek közt — jó hasznát lehetne venni az ipar terén. Ha, például, valamely gyár igazgatója valami tartalékos tiszt, akkor, csaknem mindig, különféle munkás- mozgalmak bénítják a hasznos munkát; mert a gyár igazgatója

1 Az úgynevezett közös hadsereg és a honvédség tisztjei s altisztjei közül némelyek miképen kegyetlenkednek a védtelen legénységgel, tudjuk. A magyar és az osztrák törvényhozásnak szoros kötelessége sürgősen intézkedni, hogy végre valahára megszűnjenek a katonáink, polgártársaink és véreink ellen való kegyetlenkedések; és hogy ne lehessen büntetlenül kegyetlenkedni a katonai kötelezettségöknek eleget \ tevő honpolgárokkal. Sajnos, mind a két említett törvényhozást vádolhatni, hogy 1867 óta nem vetett végett a szóban forgó visszaéléseknek. (A ford. jegyz.)

„katonás‖ rendet akar tartani. Tévednek, a kik azt hiszik, hogy akkép lehet rendet tartani, ha tiszteletlenül bánunk az emberekkel, ha megfélemlítjük őket, és ha erőszakosak vagyunk. Nem igazi rend és fegyelem az, melyet mintegy kívülről erőszakolunk reá valakire. A magát alárendelőnek belső, azaz lelki beleegyezése s közreműködése nélkül nincs igazi rend, hanem csak látszó- lagos rend van. Megesik gyakorta, hogy az erőszakoskodás még látszólagos rendet sem teremt, hanem lázadást idéz elő. Ha valakitől egyénisége önállóságának feláldozását kívánom, tisztelettel és jósággal kell feléje közelednem és mindattól tartózkodnom, a mi önérzetét sértheti. Az, hogy a fegyelemnek magunkat önként alávessük, nemcsak igazi nevelő s művelő hatásának föltétele, hanem alapja egyszersmind mindenféle hasznos és termékeny munkának és a másokkal együtt való munkálkodásnak. A japán tiszt, mikor eleibe teszi legénye az ételt, fölkel, és, köszönete jeléül, meghajol legénye előtt, mielőtt az étkezéshez fogna. Kárára van-e ez a fegyelemnek és a függe- lemnek? Bizonyára nincs, sőt javára van. Az engedelmességet kívánó ugyanis azzal, hogy az engedelmeskedőnek emberi méltósága előtt meghajol, azt nyilvánítja, hogy nem szabad megbecstelenítenie, hanem tisztelnie kell az engedelmeskedőnek emberi méltóságát, mely minden erkölcsös és jellemes mun- kásság alapja. A ki az engedelmeskedőnek becsületérzését nem tartja szent dolognak, az mindenféle nevelésben kontár, és kivált a katonanevelésben. Elfelejtkezik arról, hogy minden- „ féle hadi sikernek legfontosabb oka az ember lelkében székelő bátorság, melynek el kell senyvednie, ha az ember lelkét nem tiszteljük, hanem megvetjük. Vannak fiatal és idős katona- tisztek, a kik noha nagy fegyelmet tartanak s noha kellő jártasságuk van a katonai tudományokban, még sem tudnak csapatjaikban kellő egységet teremteni s csapatjaikkal igazi hadi sikereket elérni. Ennek oka, a minek azonban katonáék nem igen szoktak fontosságot tulajdonítani, az, hogy nem szeretik és nem becsülik meg a legénységet, mely, az ellene elkövetett apró s nagy igazságtalanságok miatt elkeseredve, nem teljes lelkével, hanem csak testi erejével és — úgyszólván

— külső figyelmével végzi dolgát.

A német és franczia katonai fegyelem elveinek egymással való megegyeztetésének szükségességéről egy svájczi vezérkari tiszt e -könyv szerzőjének ezeket írja:

„ . . . Csak a parancsnak azonnal való teljesítésére szóval,

csak az engedelmességre való szoktatással sikerül·a veszély pillana- tában a meggondolás, az óvatosság és az aggodalmasság ellen- vetéseit csaknem teljesen lehetetlenné tenni. Csak német fegye- lemmel nevelt katonákat lehet, például, a harczban jó oltalmul szolgáló helyükből gyorsan kimozdítani s velök az ellenség ellen egységesen támadást intézni, vagy tüzelésöket az ellenség golyózápora közepett megszüntetni. Efféle esetekben csak a feltétlen engedelmesség, és nem az okoskodó engedelmesség, mely a franczia hadseregben dívik, biztosíthatja a sikert.‖

Kifejti azután e levelében, hogy a szigorú idomítás és fegyelem okvetetlen szükséges, és hogy az alárendelteknek az elöljárók iránt való föltétlen engedelmessége nélkül lehetetlen sikeresen háborúskodni. Az a sereg, mely vezetőinek nem enge- delmeskedik, megvertnek tekintheti magát már a harcz meg- kezdésekor.

Korántsem kívánja azonban, hogy a katona gondolkodás nélkül való lény és, úgyszólván, gép legyen. Kívánja, hogy az engedelmesség mellett önállósága is legyen, a mire, kivált a háborúban, nagy szüksége lehet.

Kimondja, hogy a feltétlen engedelmesség és a lehető legnagyobb pontosság elérhető és jól megfér a legénységgel való tisztességes bánásmóddal. Xxxxxxxx, a mit a katona emberi méltóságának tiszteléséről mondottunk. Azután megemlíti, hogy a svájczi hadseregben arra törekszenek, hogy a német és a franczia katonai idomítás és fegyelem elveit egymással megegyeztessék, és hogy a tisztek a közlegényekkel ne csak emberségesen bánjanak, hanem bajtársaknak tekintsék őket.

A svájczi tisztnek, úgymond, hogy nevelői feladatát kellően végezhesse, jó tanácsokat adnak útravalóul. A legénység kiműve- lésére való utasítások, egyebek közt, megemlítik, hogy csapatját nem nevelheti, a ki nem szereti; a férfiasságot nem fejlesztheti az az előljáró, a ki alárendeltjeinek becsületét és önérzetét nem tiszteli; az előljáró, noha xxxxxxxxxx, sőt kérlelhetetlennek kell lennie, alárendeltjei iránt jó akarattal viseltessék; az alá- rendelteknek, ezeknek a némi tekintetben védteleneknek durva szavakkal, vagy durva bánásmóddal való megbántása durva lélekre vall stb.

Az osztrák-magyar hadsereg egyik tagja is, Xxxxx Xxxxxx százados,1 a budapesti hadapródiskola tanára, „Ethisdie

1 A ki szerzőnk szerint: „Ein österreichischer Militärpädagoge.‖

175. 1. (A 10. kiad. szer.)

Erziehung und Selbsterziehung” czímű, nemrég1 megjelent becses munkájában, a fennebbiekhez és egyáltalában jelen könyvünkben kifejtett nézeteinkhez hasonló nézeteket ad elő. A katonai fegye- lemnek erkölcs- és lélektani szempontból való tökéletesítését kívánja. Az erkölcsi kérdéseknek fennebb többször említett és ajánlott iskolai tárgyalását a katonák nevelése egyik alkalmas eszközének tartja. Helyesen mondja, hogy a katonai nevelésnek okvetetlen nagyobb gondot kell fordítania a gyávaság, a nemi zabolátlanság, a gőg, az irigység, az emberek ítéletének kelle- ténél többre becsülése s a hazugság ellen való küzdelemre, hogy a fegyelem eszméje a katona jellemében meggyökeredzzék, és hogy a katona engedelmessége ne csak külső s gépies legyen. Egyetért velünk abban is, hogy tisztelnünk kell annak emberi méltóságát, a kitől engedelmességet, vagyis akaratának föl- áldozását kívánjuk: „Hogy az engedelmesség — úgymond — megbecsültetést kíván, azt mindenki — öntudatlanul és akarat- lanul — érzi, a ki engedelmeskedik; van sok igen érzékeny természetű ember, a kit a durva bánásmód teljesen elkeserít. Ez az oka, többnyire, a sajnálatos öngyilkosságoknak, szökéseknek stb. „ Nem szükséges a szigorú fegyelmet, a melynek nevelő hatásáról a fennebbiekben szólottunk, elvetnünk, hanem a fegyelem lélek- és neveléstanára van szükség, a mely az emberi méltóságot és az engedelmességet meg tudja egymással egyeztetni, és a mely — megnyerve az engedelmességnek az ember teljes lelkét — nem csupán külső rendet és belső lázadást idéz elő.2 Minél inkább törekszik korunk minden téren a szabad- ságra, annál inkább szükséges az embereket rendre s fegyelemre nevelnünk, hogy a szabadság elfajulását meggátoljuk. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a mai kor emberének becsületérzését, önérzetét és önállóságának tudatát a fegyelem korlátai közepett kíméljük, sőt növeljük: nem azzal, hogy a fegyelmet tágítjuk, hanem azzal, hogy az egyéni szabadság és az akaraterő leg- nagyobb próbájául és munkájául tüntetjük föl, ha a fegyelemnek önként alávetjük magunkat — mint a hogy azt a szerzetesek teszik. Csak ekképen szünhetik meg majd az a végzetes hiedelem, hogy fegyelem és embertelenség, rend és erőszakosság elválaszt-

1 Bécsben, 1909-ben, Roller és társánál.

2 V. ö.: Xxxxxxxxx, svájczi százados ily czímű röpiratát: „Die Psychologie der Schlacht‖, megjelent Frauenfeld-ben, Xxxxxxxx. A szerző azt állítja, hogy a hadi tudomány mostanáig csaknem teljesen megfeledkezett a lélektanról, és példákkal mutatja ki, hogy mennyire szüksége van reá.

hatatlanul egybetartoznak; és csak ekképen egyeztethető meg az engedelmesség az észszel. Hogy így legyen, bizonyára, korunk követelményeinek megfelelő s a jellemességet nagy gonddal fejlesztő nevelésre van szükség az iskolákban, a katonaiakban is; meg kell a katonáknak tanulniok a kellő parancsolást, a mihez a legnagyobb nevelői művészet kívántatik.

Democratia és iskolai fegyelem. Azokat az eszméket, melyeket fennebb a katonai fegyelem elveiül felállítottunk és kifejtettünk, a belőlük származó következményekkel egyetemben, általánosságban az iskolai fegyelem kérdésére is alkalmaz- hatóknak valljuk.1 A mit a katonai fegyelemnek és enge- delmességnek a szabadság és a democratia szellemével való okvetetlenül szükséges megegyeztetéséről mondottunk, az iskolai fegyelemre is illik, kivált szabad államokban. Ha az iskola kényszerítéssel teremt — csak külső — fegyelmet, ha a felelősség érzetét nem fejleszti, ha a becsületérzést elfojtja, szóval, ha kellően nem nevel, hanem a tanító önkényuralma alatt nyög: akkor olyan emberek kerülnek ki belőle, a kik, erkölcseiknél fogva, önkényuralmi kormányzat szolgái lehetnek, de nem önmagát kormányzó szabad állam szabad polgárai. Nem véletlen, hogy Xxxx épen akkor tanította, hogy magunk alkossunk magunknak törvényt, mikor a democratia eszméjének első diadalmenete vonult keresztül Európán: mert az a szabad- ság, ha magunk alkotunk magunknak törvényt; de csak akkor jutunk az igazi szabadsághoz, ha a fegyelemnek nem csupán külsőképen vetjük magunkat alá, hanem teljes lelkünkből. Önmagunknak erkölcsi kormányzása nélkül nincs igazi politikai önkormányzás. Önmagunknak erkölcsi kormányzását azonban tanulnunk és gyakorolnunk kell, ennélfogva a democraticus iskolának önmaguknak erkölcsi kormányzására meg kell tanítania növendékeit, és nem szabad a tanítói önkényuralom és az erő- szakos idomítás színhelyének lennie.

Tanítóinknak nem az élet számára való neveltetése. Csodá- latos, hogy mily kevéssé hatott eddigelé a democratia eszméje az iskolai fegyelem elveire. Behatolt a társadalom valamennyi rétegébe, követelte s kivívta mindenütt az emberi méltóságnak és az

1 Ezzel, természetesen, nem azt akarjuk mondani, hogy a katonai fegyelem legyen az iskolai fegyelem eszményképe, hanem csak azt, hogy valamint a katonai nevelésben nem helyes, úgy semmiféle nevelésben sem helyes a puszta idomítás, kivált az erőszakos.

ember szabadságának és önállóságának tisztelését — csak az iskolába nem tudott behatolni, legalább annyira nem, hogy megváltoztathatta volna az iskolai fegyelem elavult rendszerét. Hogy ez a rendszer oly hosszú életű, annak az is az oka, hogy az iskolai fegyelem kérdéseivel — sem elméleti, sem gyakorlati szempontból — nem foglalkoznak eléggé a nevelők. Mikor találhatni valamely nevelés- és oktatásügyi lapban az iskolai fegyelem kérdéseiről szóló értekezést? Vitatkoznak-e róluk a tanítógyűléseken? Mintha e fontos kérdéseknek megvitatása s az iskolai fegyelem rendszerének a kor kívánalmai szerin* való átalakítása nem is lenne szükséges. Mennyi nehéz és érdekes fegyelmi kérdésről szólhatnának pedig a tanítók és a tanítónők! Mi az oka mégis, hogy e kérdéseket, úgyszólván, sohasem tárgyalják? Leginkább az, hogy csaknem valamennyi európai tanítóneveiő-intézet, sajnos, csupán elvont dolgokkal, terméketlen elméletekkel és sok mindenféle fölösleges ismerettel terheli növendékeit, a kik, mikor az életbe kikerülnek, az inté- zetben csak könyvekből szerzett ismereteiknek pályájukon alig vehetik hasznát.

Hogy mily szívósan ragaszkodnak ezekben az intézetekben a régi hagyományokhoz, főképen abból látható, hogy ezeknek az intézeteknek legjelesebb tanárai és igazgatói is csak lassan és nehezen haladnak és sok új kérdésben nem tudnak eligazodni — mert ezek a kérdések, melyek ezekben az intézetekben haladást idézhetnének elő, nem csupán a nevelés kérdései.

Iskola s társadalom. A tanítók hiányos nevelésének van még egyéb oka is. Egyik oka az is, hogy a mai európai iskola még túlságosan hódol a humanismus elvont nevetési fogalmainak. Ez irány ellen való hathatós és üdvös hatalma az új világból jő. Az amerikai iskola szoros összefüggésben. van a való élettél· és a társadalom szükségleteivel. Ez is veszélyekkel jár és szigora bírálatra van szüksége, de nagyok és becsesek tanulságai1 Csak Amerikában írhattak oly munkát, a melyet Xxxx Xxxxx

„Iskola s társadalom” czímű munkája. Efféle kérdésekkel foglal- kozik: Milyen legyen a nevelés, hogy az ipari democratia szükségleteit kielégíthesse? Miféle iskolai fegyelemre van szük- ségünk, hogy az iskolából kikerülő gyermekeink ne erőszakosan

1 V. ö.: Xxxxxx Xxxxxxx: Az iskola Amerikában. (Megj. a „Népnevelő‖ 1910. évf) Xxxxx Xxxx: Az amerikai iskolák gyakorlatias iránya. (Előadás, 1911. decz. havában, a Magy. Tanítók Otthonában.)