ANTONIO BONFINI

XXXXXXX XXXXXXX

BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL ÉS A HÁZASÉLET TISZTASÁGÁRÓL

FORDÍTOTTA ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA XXXXXXXX XXXXX

TARTALOM

BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL

ELSŐ KÖNYV

XXXXXX, A KIRÁLY, XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX, XXXXXXXX, XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX XXXXXX

XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX, XXXXXX, XXXXXXXX, A TELJESSÉGGEL LEGYŐZHETETLEN XXXXXX XXXXXX

XXXXXXXX, XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX XXXXXX ÉS ARAGÓNIAI XXXXXX XXXXXXX, XXXXXX XXXXXX, XXXXXXXX, XXXXXX

XXXXXX PÜSPÖK, XXXXXXX ÉS XXXXXX XXXXXX

XXXXXXX XXXXXXXX, A KIRÁLY, XXXXXX, XXXXXX, GALEOTTO MEGNYILATKOZÁSAI

MÁSODIK KÖNYV

XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX XXXXXX, ARAGÓNIAI BÍBOROS ÉS XXXXX, XXXXXX XXXXX BÍBOROS ÉS XXXXXX XXXXXX

XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXXXX XXXXX, BÍBOROS XXXXXX XXXXXX, XXXXXXXXX XXXXX BÍBOROS XXXXXXX XXXXXXXX ÉS A BÍBOROS

XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX, A BÍBOROS, A VÁRADI PÜSPÖK XXXXXX ÉS XXXXX BÍBOROS

XXXXXXXXX XXXXXX ÉS FIVÉRE, A BÍBOROS XXXXXX XXXXXX, XXXXXX, XXXXXXXXX XXXXX BÍBOROS

XXXXXX, A BÍBOROS, A VÁRADI PÜSPÖK XXXXXXXXX XXXXXX ÉS FIVÉRE, XXXXX XXXXXXX XXXXXX ÉS A BÍBOROS

XXXXXXXXX XXXXXX ÉS TESTVÉRE, A BÍBOROS XXXXXXX, A KIRÁLY, A BÍBOROS, XXXXXX

A VÁRADI PÜSPÖK, XXXXXX, A BÍBOROS, A KIRÁLY ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX XXXXXX, XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX ÉS A BÍBOROS

A VÁRADI PÜSPÖK, XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX

BESZÉLGETÉS A HÁZASÉLET TISZTASÁGÁRÓL

HARMADIK KÖNYV

XXXXXX XXXXXX, XXXXXX XXXXXX, XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX XXXXXX KIRÁLY ÉS XXXXXXX XXXXXXXX

XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXXX XXXXXXXX ÉS XXXXXX XXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS A XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXXX XXXXXXXX ÉS XXXXXX XXXXXX

XXXXXXX XXXXXXXX ÉS A LEGYŐZHETETLEN XXXXXX XXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX

XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXX XXXXXXXX XXXXXXX XXXXXXXX ÉS XXXXXX XXXXXX A VENDÉGEK TETSZÉSNYILVÁNÍTÁSA

JEGYZETEK

BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL

ELSŐ KÖNYV

XXXXXX, A KIRÁLY, XXXXXXX XXXXXXXX

XXXXXX. Miután az uralkodás mardosó gondjai s a most folyó háború rendkívüli kockázattal járó döntései minket eléggé, sőt a kelleténél is jobban lekötöttek, most, hogy itthon és hatá- rainkon kívül biztos nyugalom uralkodik, engedd meg készséges jóindulattal, legyőzhetetlen atyánk, s te is, legfölségesebb húgunk, hogy ezt a napot, amely oly derűs jóindulattal virradt ránk, kissé szabadabb hangulatban tölthessük, s lelkünket fölvidámítva ünnepelhessük meg. S így ama legjóságosabb és leghatalmasabb Xxxxxxxx is, akinek akarata mindennél szentebb hitének védelmét a te teljességgel legyőzhetetlen jobbodra bízta, mindvégig maradjon velünk. Minden szerencsésen és sikeresen zajlott le. A század két leghatalmasabb uralkodója között folyó háború nekünk hozott sikert. Egyrészt, Bécset ostrom alá véve, majdnem teljesen elfog- laltuk Ausztriát, másrészt megoltalmazván Moesiát, a vad török népet több ízben visszaker- gettük Trákiába. Néha, jóindulatú atyánk, engedni kell a komolyságból, el kell űzni a gondo- kat, hogy a fölüdült lélek majd szívesebben vállalja a súlyos feladatokat. Mindenben csodás kiegyensúlyozottságot tanúsító természetednél fogva ezt egyébként is meg szoktad tenni, de most ehhez hozzájárulnak vendégeid is, akik szeretnének amúgy igazában jókedvre derülni, s az, az óhajuk, hogy a legkülönbözőbb dolgokról eltársaloghassanak.

XXXXXX. Látod-e, legédesebb hitvesem, milyen kiváló a mi Ferencünk, akár komolyan, akár tréfásan beszél, s szelleme mennyi tehetségben bővelkedik. S egyaránt bölcs, akár hadi- köpenyt, akár polgári ruhát ölt. Bárcsak minél tovább élvezhetnénk ennek az ifjúnak a társasá- gát! Hiszen otthon és idegenben egyaránt segítségünkre van, most pedig - szokása szerint - a nemes örömök élvezetére szólít fel. Xxxxx, fiam, csak siess, rajta, igyekezz, közös lelkecskénk, mondd el, mit terveztél, megenyhítvén közben úrnőnk arcának komolyságát.

XXXXXXX XXXXXXXX. Szelleme rendkívül bölcs és előrelátó, a kis körme hegyéig tele van vidámsággal, s nekem annál kedvesebb, minél inkább igyekszik eleget tenni kettőnk szereteté- nek s a jó hangulat követelményének. Így az isteni jóakarat őt - s vele együtt téged, aki fiad- ként törődsz vele - méltóvá formálta atyjához, Xxxxxxxxxxxx és isteni nagyatyjához, Xxxxxx- hoz. Legdrágább fivérem, a számomra is legvonzóbb dologba fogsz, ha a király oly roppant vállalkozásokat tervező lelkét a szavak kellemes és ékes harcával akarod fölfrissíteni, hogy mi is, akik csak az ő arcát figyeljük, ugyanattól a derűs hangulattól éledjünk újjá.

XXXXXX. Ha van bennem a bölcsességnek valami szikrája, azt, szívem egész szeretetével övezett atyám, a te szellemednek, valamint hozzám oly közel álló nővérem nevelésének kö- szönhetem, aki születésem után ölében gondozott, akitől, ha tőlem függne, egylépésnyire sem volnék hajlandó eltávozni. S lelkem sem tud tőle eltávolodni, őt a világ végéig is követtem, s amíg élek, mivel egy személyben anyám és nővérem, sosem tűrném, hogy tőle elszakítsanak. S mivel e dicsérő szavaitokkal fölszítjátok vágyamat a halhatatlan dicsőséghez vezető tudo- mányok iránt, ezért, amennyire képes és köteles vagyok rá, köszönetet mondok. Mily csodá- latos érzés, ha egy isteni ihletésű ajak dicsér meg; ez fog engem örökké buzdítani a dicsőség elérésére.

XXXXXX. Miféle ügyes eszközökkel akarja az emberi szíveket megnyerni ez a fiatalember? Valóban igazi madárlép a nemes hűség és az isteni származás. De fiam, miért késel a vendégek föllelkesítésével?

XXXXXX. Ezt a kérést derekasan teljesítem, mert abban a szerencsében részesültünk, hogy vendégeink közt van egy kiműveltebb elméjű élősdi is. Ha pedig Xxxxxxxx itt van, az a szándékom, hogy először vele csapjak össze.

XXXXXX. Erre itt a legjobb alkalom. Fogj neki tüstént!

XXXXXX, XXXXXXXX, XXXXXXX XXXXXXXX

XXXXXX. Nem volt még rá eset, hogy valami annyira megfelelő időben történjék meg, mint amennyire a legjobbkor érkeztél meg hozzánk, drága Xxxxxxxxx, hogy megjelenésed fölöttébb terjedelmes látványával minket megörvendeztess, s hogy tested tekintélyes méreteivel lako- mánkat még tiszteletreméltóbbá tegyed. Mert Polluxra mondom, minden falatot sótalannak éreznénk, ha nélkülöznünk kellene olyannyira várt, fűszeres élceidet. Így hát, ha majd hatvan fogás felszolgálása után eléggé teleetted és teleittad magad, nosza, rajta, te, a szellemes ötletek igazi iskolája - arra a győzelemre kérlek, amelyet annyi kehely meghódítása után az ivásban minden bizonnyal megszerzel -, ötölj ki valamit, amiért örüljünk, hogy hozzánk megérkeztél.

GALEOTTO. Élvezet nekem is, kegyes ifjú, ha szórakozásotokat elevenebbé tehetem. De százszor és ezerszer szerencsétlen az, aki úgy szolgálja mások élvezetét, hogy nem gondol a sajátjára. Mert otthon bizony állandóan nagyon szűkösen étkezem, s Itáliában rendkívül szűk- markú a vendéglátás. Most, hogy az isteni felség jóindulata megengedte, hogy részt vegyek magasztos lakomáján, nincs ellenemre, hogy ennek gyönyöreit előbb teljességgel kiélvezzem, és gyomrom megtöltsem. Mert egy sincs a nemzetek közt, ahol ilyen nektárt és ambróziát élvezhetnénk, s az én gyomrom pedig, terjedelmesebb, mint az Adria öble, s nagyobb a tér- fogata, mint a krétai vagy egyiptomi labirintusnak.

XXXXXX. Valóban nagyon helyesen vélekedsz. Lásd el magad, ahogy jólesik, s ameddig győ- zöd erővel. De hogyan tágult ki ekkorára megnőve a gyomrod? S miképpen gömbölyödött ekkora pocakká?

GALEOTTO. A kövérség kövér ételek után vágyik, s a zsírosabb falatokat választja ki. S a gyomor közelében található szerveink - hiszen a has mellett ott van a máj, s ott halad tovább az étel - a gyomorral együtt szintén megnövekednek, míg többi szervünk kimerül, s ennek következtében soványabb lesz.

XXXXXXX XXXXXXXX. Ilyen szellemesen filozofálgattok itt a poharak között?

XXXXXX. Nekem az volt a véleményem, Xxxxxxxx, hogy miután a természetet mindenre képesnek tartják, akadhat valahol ilyen vidék is, amely a férfiakat viselőssé teszi.

GALEOTTO. Akadhat bizony, Polluxra, Narnia! De ott az ilyenek nem embereket, hanem állatokat szülnek.

XXXXXX. Hogy lehet ez? GALEOTTO. Világosan megmondtam.

XXXXXX. Most miféle rejtvényeken töröd a fejed? GALEOTTO. Éppenséggel elég sokfélén.

XXXXXX. Minthogy már, Xxxxxxxxx, ily mélyen elmerültél a filozofálgatásban, mondd meg, mi az embernek ebben az életben a leghűségesebb kísérő társa.

GALEOTTO. Az ostobaság.

XXXXXX. Miért éppen ez?

GALEOTTO. Azért, mert ez a félisteneken és Xxxxxxxx gyermekein kívül soha senkit sem hagy el, s ő az emberekhez leghívebb útitársként odaszegődött tanácstalanság.

XXXXXX. S vajon nem teszi-e az embereket szerencsétlenné?

GALEOTTO. Éppen ellenkezőleg; boldoggá teszi, mert nem engedi meg, hogy nyomorult sorsunkat átérezzük. És senki sem állíthatja, hogy szerencsétlen sorsának oka a fájdalom, ha nem érzi a fájdalmat.

XXXXXX. Ó, jóságos istenek, miféle fonák okoskodással áll itt ez elő! S ezután mondd meg azt is, hogy mi az szerinted, amit nem lehet megtölteni?

GALEOTTO. A gyomor, amely akárcsak a tenger, amelybe a folyók beleömlenek, sosem válik naggyá.

XXXXXX. Helyes a válasz. S mi a legmohóbb dolog?

GALEOTTO. Az étvágy. Hiszen Xxxxxx Xxxxxxxxxxxxx is szüntelen vágytól hajtva újra és újra igyekezett megtölteni daruhússal kitágított torkát.

XXXXXX. Minél nincs ebben az életben kellemesebb? GALEOTTO. A nyelvnél.

XXXXXX. S minél nincs kellemetlenebb?

GALEOTTO. Ugyancsak a nyelvnél. Mert ha ez derekasan szól, nincs nála kiválóbb, ha aljasul, nincs nála veszedelmesebb.

XXXXXX. Erre is a legtalálóbb választ adtad. Nos, de kit tartasz az életben igazán élel- mesnek?

GALEOTTO. A haszonleső élősdit.

XXXXXX. S ezzel szemben kit tartasz igazán nevetségesnek? GALEOTTO. Ugyanőt, ha csalódott reménységében.

XXXXXX. Ez az ember valóban ügyesebben forog, mint a fazekas korongja. S mi az, ami ebben az életben számunkra igazán csábító?

GALEOTTO. A gyönyör. S aki nem tud igazán elmerülni benne, annak hiába szegődik nyomába a későn érkezett megbánás.

XXXXXX. Kétértelmű válasz, amely tetszés szerint többféleképpen értelmezhető. S mit kell igazán kívánnunk?

GALEOTTO. Azt, hogy el tudjuk felejteni a jogtalanságokat és a fájdalmat, s teljes lelki nyugalomra tegyünk szert.

XXXXXX. Xxxxxx állat igazán hasznos az ember számára? GALEOTTO. A disznó, mivel egészen a farkáig el tudjuk fogyasztani. XXXXXX. Ezzel szemben minél nincs esztelenebb lény?

GALEOTTO. Ugyancsak a disznónál, hiszen ez más hasznára hízik, s így saját halálára törekszik.

XXXXXX. Így hát ez még az ostoba vaddisznónál is sokkal ostobább. Nos, mondd meg nekem, Xxxxxxxx, véleményed szerint mi képes minket az életben igazán izgalomba hozni.

GALEOTTO. Hajtsd hát közelebb a füledet, nehogy valami illetlenséggel szennyezzük be a szent és tiszta füleket.

XXXXXX. Nagyon-nagyon szívesen, csak mondd minél hamarább! GALEOTTO. Az asszonyi csípő beszögellése, amely állandóan izgat és izgul. XXXXXX. Ó, ó, Polluxra, ügyesen és helyesen válaszoltál.

XXXXXXX XXXXXXXX. Ugyan mit beszél ez a vétkes, korbácsot érdemlő szolga, a bűnösök söpredéke?

XXXXXX. Isteni néném, a legigazibb értelemben filozofál. Xxxx a kérdésemre, hogy mi a legnyugtalanítóbb, azt válaszolta, hogy az éhes has és a szegénység.

XXXXXXX XXXXXXXX. Nem tudom, hogy már régen mi bűzlik itt.

XXXXXX. Sőt még Aphroditét is említette. De úgy vélem, nem szabad félbeszakítanunk bölcselkedését, hiszen haszonlesésből fakadó ötletei csak úgy ontják a szellemes válaszokat.

XXXXXXX XXXXXXXX. Xxxxxxxx tehát, ha már sikerült találkoznod valamennyi dolog legkiválóbb tanítómesterével.

XXXXXX. Még sosem volt ekkora szerencsém, Xxxxxxxx, hogy ilyen emberrel találkozhassam, aki a vitatkozás e nemében ennyire kedvemre való lett volna, mint te. Így hát mondd meg, minden dolog közül mi ajándékozhat meg a legnagyobb békességgel.

GALEOTTO. Úgy vélem, a gyomor és a minden bűntől tiszta lelkiismeret. XXXXXX. Juppiterre, derék válasz! Továbbá: mi az igazán szomorú látvány? GALEOTTO. Bizony, nincs szomorúbb látvány egy éhező tányérnyalónál.

XXXXXX. Hol láthatunk igazi fényűzést? GALEOTTO. Egy pannóniai lakomán.

XXXXXX. Minél nincs kellemetlenebb?

GALEOTTO. Az apró tetvek undorító tömegénél, amelyek ellen a börtönbe zárt vétkesek szüntelenül hadakoznak. S amelyek engem is, mikor a sors végzéséből ide jutottam, úgy hordtak szét, falatonként, mint a hangyák az utas által agyontiport kígyót.

XXXXXX. Talán jobb, ha erről nem beszélsz; a napot igyekezzünk vidám hangulatban eltölteni. S mi teszi a világot igazán termékennyé?

GALEOTTO. Herculesre, azt hiszem, semmi más, mint az én testem, amely a terméketlen földeket és partvidéket bőven megtrágyázva termékennyé teszi.

XXXXXX. Ó, te legelmésebb koponya, amely a bolygócsillagok, félistenek és istenek lakó- helye. De valóban, azt mondd meg nekem, miből lehet megjósolni, hogy eső lesz.

GALEOTTO. Abból, hogy megfigyelem, hogy Xxxxx vizelni készül. XXXXXX. Sosem hagynak cserben a szellemes ötletek!

GALEOTTO. Előbb hagy el az élet! S az a szándékom, hogy elmúlásom után ezekkel enyhí- tem meg Xxxxxx és Xxxxxxx, s már kigondoltam, miféle mesterkedések segítségével szaba- dítom ki magam az alvilágból.

XXXXXX. S mi lesz akkor, ha lelked, tested hústömegénél is súlyosabbnak bizonyul? Ha majd az élettől megfosztva agyonnyomod valamennyi alvilági lényt, s megrendíted a világ roppant tömegét?

GALEOTTO. Nem hallottad még, hogy amennyivel nagyobb egy test, annyival kisebb benne a lélek? S bármikor ér is el a vég, az a perc a mélyebb nyugalomnak s a lélek sokkal szaba- dabbá válásának a perce lesz. Így hát élj, s élvezd ki teljesen az életet.

XXXXXX. Isten akarata, hogy éljünk, de az is, hogy amíg élünk, érezzük a legjobban magun- kat.

GALEOTTO. Hogy miképpen érezzük magunkat, azt szemeink mondják, és érzékeink mutatják meg; náluk biztosabb útmutatót nem találsz.

XXXXXX. S amíg élünk, mi igazán édes az életben?

GALEOTTO. Addig édes az élet, amíg valódi sirmiumi bort iszunk. XXXXXX. Még mindig halmozod a szellemes ötleteket?

GALEOTTO. Fülemet minap még Bakkhosz meggyőző szava töltötte be. Mindazonáltal úgy vélem, hogy a derék és vidám feleségnél nincs édesebb dolog a világon.

XXXXXX. Xxxxxxxx, ezt is találóan és bölcsen mondtad. De hallgassuk meg, milyen szavakat vált isteni atyánkkal maga Xxxxxxx. Xxxx ha nem tévedek, házigazdáink arról sugdolóznak, amit legutóbb mondtál.

GALEOTTO. Óhajod szerint cselekszem, és hallgatást kényszerítek magamra.

XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX XXXXXX

XXXXXXX XXXXXXXX. Még soha nem akadtam össze ilyen emberrel, atyám, aki bolondozás közben olyan bölcseket, s bölcselkedés közben olyan bolondos szavakat tudna mondani, mint ez a Xxxxxxxx, aki valami feje tetejére állított filozófia hirdetője. Ezért van azután, hogy miközben szellemes és kevésbé szellemes szavait hallgatjuk, a legszívesebben veled együtt átadtuk volna magunkat a testünket megrázó, féktelen kacagásnak. Növelte vidámságunkat és nevetőkedvünket maga testvérem is, aki a legelnézőbb atya előtt maga is olyan tehetségesen játszotta az élősdi vendég szerepét. De mivel a tréfákba igen gyakran komoly dolgok is keverednek, nem kis mértékben megnyerte tetszésemet az a kijelentés, ami az imént hagyta el kövér vendégünk száját: hogy nincs az életben édesebb dolog a házastársi szerelemnél. Ezért, atyám, ha neked is kedvedre van, egyáltalán nem találnám hálátlan dolognak, ha próbára tennénk vendégeink szellemének élességét. Hiszen itt nem hiányoznak olyanok, akik birto- kában vannak az igazi belátásnak, s akiket életük derekassága s a dolgokban való fölöttébb nagy jártasságuk miatt kiváló férfiaknak tartanak. Tehát olyan kérdést fogok fölvetni előttük, amelynek nem egykönnyen tudnak majd a végére járni.

XXXXXX. Egyetlen szóval sem ellenezhetem szándékodat, legdrágább hitvesem, hiszen derekasságodnak s szellemed nagyszerű kiválóságának az eredménye, hogy ezt az időt sem hagyod veszendőbe menni, s nem tagadod meg nagyszerű egyéniségedet. Így hát, Xxxxxxx, te boldog, engem is boldoggá teszel. S ezt a vidám napot xxxx még kellemesebbé azzal, hogy valami vitát kezdeményezel. Hiszen én magam is a legnagyobb gyönyörűséggel szoktam élvezni a legtanultabb férfiak fáradságos töprengését, mert nincs kellemesebb dolog magánál az igazságot eldönteni szándékozó vitánál. Itt van Erdély püspöke is, a mi xxxxxx Xxxxxxxx, e kétségtelenül tiszteletre méltó férfiú, aki nemcsak élete szentségével jeleskedik, hanem vele született bölcsességével is. S ha őt ebbe az ütközetbe bevonod, még maradandóbb öröm fog minket fölfrissíteni. Vess hát föl valamit társaságunkban, hogy legyen miről vitatkoznunk.

XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX, XXXXXX, XXXXXXXX,

A TELJESSÉGGEL LEGYŐZHETETLEN XXXXXX XXXXXX

XXXXXXX XXXXXXXX. Úgy vélem, vendégeink, eleget szolgáltunk a testi élvezeteknek, miután testünket fölfrissítettük, és testvérem tudakozódása meg Xxxxxxxx csípős válaszai nem mindennapi jókedvre derítettek. Így hát még az van hátra, hogy lelkünk is megkapja a maga legnemesebb táplálékát. Mondjátok meg tehát nekem, s bizonyítsátok be hitelt érdemlő érveléssel, hogy a többi erény közül általános vélemény szerint kiemelkedő szüzesség s a házasélet tisztasága közül melyik véleményetek szerint az előbbre való. S ha sikerül a helyes választ megfogalmaznotok, itt a hálánkat kifejező ajándékok tömegében részesülhettek. Xxxxxxxx kijelentette, hogy nincs édesebb dolog a házastársi szerelemnél és erkölcsi tiszta- ságnál, de lehet, hogy ebben az egy dologban véletlenül a legkevésbé sem bolondozott úgy, mint a többiben.

XXXXXX. Félbeszakítottad, isteni nővérem, a narniabeli férfiú szellemes szavait, s nem is tágítasz, csak királyi parancsra ettől a komolyságtól. Én bizony nem kétlem, hogy vendé- geink, amíg csak erejükből telik, ezt a sziklát el fogják hengergetni, s nagyon is jól tudom, hogy ilyen nehéz és fogós kérdésben mire képesek a borba belekóstolt szellemek, hacsak ez a mi tiszteletre méltó főpapunk, akinek bölcsességét és erényeit naponta megcsodálhatjuk, nem fed föl valamit a rejtett igazságból.

XXXXXX. Hogy milyen súlyos és bonyolult feladat egymérőnyi űrtartalmú kelyhek közt filo- zofálgatni, azt Xxxxxxxx immár nagyon határozottan bebizonyította, s én még sosem talál- koztam hozzá mérhető bölccsel, aki ilyen édes bájjal tudna bolondozni. Növeli a nehézséget a tárgy sikamlós volta, így megvitatásához a legélesebb elmék szükségesek. S jól tudom, hogy a Galeottóval egyetértők számára a fényűző asztal az igazi kérdés. Ezért úgy gondolom, akkor teszek eleget kötelességemnek, ha segítségemet nektek fölajánlom.

XXXXXXX XXXXXXXX. Xxxxxxx xxxxxxx, Xxxxxx, már megszoktuk régen megtapasztalt böl- csességed és tanultságod alapján, hogy szavaid helyesnek tartsuk. Ti, éles szellemű férfiak, vegyétek tehát figyelembe mindnyájan ezt a nehézséget, hiszen ha nem tévedek, mi mind a te véleményedre szavazunk, kivéve, ha esetleg maga Xxxxxxxxx szavazna ellened, akinél senki sem volt részeg állapotban eszesebb, s józan állapotban esztelenebb.

GALEOTTO. Epikuroszra hivatkoznak, mert én ittasan és józanon egyaránt eszemnél vagyok. Küszködöm az anyagi javak hiánya miatt, de addig semmi élvezetben nem lehet részem, amíg viszont nem láthatom ezt a legjobb indulatú királyt. A gyönyöröket és a gyomor domboru- latait sokkal alsóbbrendűeknek ítélték, noha sokkal többet érnek, mint bármely más dolog, amiben hiányt szenvedünk. De mondd, királyné, te hogyan vélekedsz? S miért becsülöd olyan nagyra a szüzességet és az erkölcsi tisztaságot, hogy véleményed szerint ez a két dolog alapja egy nő életének? Ó, mennyire másként vélekedik az én elmém! S mivel itt mindenki jogot kapott rá, hogy szabadon kifejtse véleményét, elmondom, amit gondolok, s ha képes leszek rá, röviden.

XXXXXXX XXXXXXXX. Ó, mennyire félek, mivel e férfiú szavainak mindig valami rossz illata van, nehogy valami csapdát akarjon állítani az igazságnak. Hiszen ez, mint valami ala- csony rangú katona, a haszonlesők seregéhez tartozik, és sokkal többet szokott bölcselkedni részegen, mint józanon. S egyes rossz szándékú tehetségek szemmel láthatóan arra szoktak törekedni, hogy az embereket, ahelyett hogy a helyes útra vezessék, arról eltérítsék.

XXXXXX. Bevallom, az ilyen tehetségeket én is károsnak tartom. De mégis, semmi sem lehet olyan veszedelmes, hogy valami hasznát ne tudnánk venni. S ezek sokkal inkább önmaguknak és nem másoknak ártanak. Xxxx miközben hamis állításokkal bástyázzák körül magukat, intő példaként buzdítanak másokat arra, hogy ők viszont szellemük megfeszített erejével az igazság köré húzzanak védőfalat. Így hát, teljes szabadságot adva, bátorítsuk föl az ő elmés merészségét is, s így hallgassuk végig ma ezt a nyílt s a te szellemedhez egyáltalán nem méltatlan vitát. S ennek majd, hidd el, kettős gyümölcsét élvezhetjük, hiszen a vitatkozók nevetséges és megszívlelendő érveiket egyaránt elénk tárják. De Galeotto, rajta, add elő, miként vélekedsz a szüzességről és a házasélet tisztaságáról.

XXXXXXXX, XXXXXXX XXXXXXXX, XXXXXX XXXXXX ÉS XXXXXXXXX XXXXXX

GALEOTTO. A szabadságnak a természet által belém oltott igényét a királyi jóindulat és ezek a gondolatébresztő kelyhek bámulatos mértékben megnövelik. Méghozzá úgy növelik meg, hogy azokat a gondolatokat, melyeket sokáig szótlanul őriztem magamban - mert hiszen nem szükséges mindent szétkürtölni a nagy tömegben, nehogy az ember Szókratész sorsára jusson -, most itt, kegyes engedelmetekkel, eléggé szégyentelenül szavakba foglalom. Nem egykönnyen látom be, hogy a szüzességet és a házaserkölcs tisztaságát, amelyeknek nevét vallásos és szent fogalmakként tisztelitek, miért kellene olyan nagyra értékelnünk. Sőt kegyes engedelmetekkel, hadd állapíthassam meg, hogy - mivel mi minden gyönyört teljes szabad- sággal élvezhetünk - éppen ezek, amelyeket ti erényeknek tartotok, csak föltételezésen alapul- nak, márpedig az szokta leggyakrabban megcsalni az embert. Ugyanis ha ezeket az erényeket egykor a természet állította volna az emberi fajta elé, akkor azt látnánk, hogy követelmé- nyeiket minden nemzet tiszteli és megtartja. Mivelhogy ami önmagában bűn, az mindenhol bűnnek számít, ami pedig dicséretre méltó, azt mindenhol helyeslik.

Azt olvassuk, hogy a perzsák, akik Ázsia legkiválóbb népei és egész területe fölött uralkod- nak, nemcsak más nőket szoktak feleségül venni, hanem anyjukat vagy nőtestvéreiket is. Gaetuliában a földet mindenhol az asszonyok művelik, ők építik a házakat, ők végzik a férfi- hoz illő munkákat, s azzal szoktak közösülni, elsősorban az idegenek közül, akivel akarnak. De ezért nem tartják őket paráznáknak, s a férjek sem idézik őket törvény elé házasság- törésért. Baktrában a nők példátlanul fényűző módon lovagolni is szoktak, s szolgáknak és idegeneknek is kedvük szerint odaadják magukat. S a görög bölcsek sem restellték, hogy feleségük helyett csinos fiúkkal folytassanak viszonyt.

A gallok a fiukat is nyilvánosan férjhez adják, a briteknél a fivéreknek vagy az apáknak és fiaiknak közös feleségük van. Afrikában a naszamónoknál mindenki házas viszonyban él mindenkivel, s a gyermekeket úgy szokták egymás közt elosztani, hogy a hasonlóság alapján keresik ki apjukat. A trákoknál az a szokás, hogy a szüzeknek megengedik, hogy azzal háljanak, akivel kedvük tartja. Az etiópiaiak nem választanak maguknak külön feleséget, hanem gyermekeik és asszonyaik közösek, s a gyermekeket közös gonddal az egész közösség neveli föl. Ugyanezt teszik a trogloditák és az Arab-tenger mellett lakók is. Arábia egyik vidékén valamennyi vér szerinti fivérnek egy közös felesége szokott lenni, s az, aki elsőként lép be hozzá, botját az ajtó elé helyezi, míg vele egyesül, s igen gyakran anyjukkal is együtt hálnak. Továbbá a szkítáknak kardjukon és kelyhükön kívül minden egyéb tulajdonuk közös. A masszageták íjukat szekerükre akasztva a szabadban tanyázó nyájaknál megfigyelhető módon szoktak leteperni egy-egy rabszolganőt. A kelet-indiai padai nép, a Tritónisz-tó mellett lakó agathürszok és az auszesz törzs tagjai összevissza párosodnak, s a keleti Haura vidékén az anyáknak szabad volt szerelmi kapcsolatot folytatniuk gyermekeikkel.

Xxxxx Xxxx Xxxxxx ott járt, találkozott Szüszimetrész nevű helytartójával, akinek saját anyjától született két gyermeke. Különben pedig a parthusok, szérek és arabok asszonyai véleményem szerint egyébként is annyira együgyűek és műveletlenek, hogy nemigen tudom, mennyire képesek erkölcsi tisztaságukat megőrizni. Viszont az amazonok valóban a legjóza- nabbak, akik egyszer egy évben keresik föl a szomszédos országokban lakó férfiakat.

Lelkesen osztom a cinikus Xxxxxxxxx véleményét, aki kinyilvánította, hogy jogunk van rá, hogy természetes szükségleteinket a nyilvánosság előtt végezzük el, s nem tartotta szégyellni- valónak, ha a piactéren veti el egy új ember magvát. Xxxxxx, akit a filozófusok fejedelmének neveztek, úgy rendezte be a maga államát, hogy benne a férjek és a gyermekek közösek. S ha úgy látjátok, hogy elgondolása téves, akkor miért vélekedtek úgy, hogy sok mindent isteni ihlettől áthatva nyilatkoztatott ki? Xxx tények alapján könnyű belátni, hogy nem csupán a többi gyönyört, de a többi között is éppen ezt az egyet lehetett elsősorban szabadon élvezni.

XXXXXXX XXXXXXXX. Ez az ember, félrevetve minden szemérmet, még a szokottnál is szabadszájúbban fújja bolondságait. Az ő esetében, atyám, nagyon is megengedted a gyeplőt, s ez a megveszekedett emberfajta, minél kevésbé korlátozzák, annál vakmerőbben hirdeti a maga nézeteit.

XXXXXX. Szeretném, életem egyetlen öröme, ha eltűrnéd, hogy ez az idétlen élőlény minél messzebbre elkalandozzék. Mert mindazzal, amit olyan hosszan fejtegetett, csak saját ízlés- telen gondolkodásmódját leplezte le. Nos hát, Xxxxxxxx, mivel a szerelemről kezdtél beszélni, melynek hatalma nagy és mindenható, szóljál csak szabadon, és fejtsd ki még alaposabban, hogy az embernek a szerelemben milyen nagy szabadsága van. Hol van borotvaéles szelle- med? Hol van érveidnek csatasora? Amit eddig mondtál, ez a főpap könnyedén semmivé teszi és megcáfolja. Így hát folytasd csak, s ne szakítsd félbe szavaidat.

GALEOTTO. Xxxxxx esdek, Xxxxxxxx atyám, és hozzád, hatalmas Venus - hiszen testem és lelkem teljesen a ti istenségeteknek szenteltem -, hogy miután most a ti ügyetekről van szó, s megkaptam a teljesen szabadon szólás jogát, ti ihlessétek szellemem, hogy a ti ügyeteket s a király mulatságát egyaránt szolgálni tudja. Xxxx ha ti nem álltok mellém, cégéres férfiúvá válok. Hiszen tudjátok, hogy már a csúf bebörtönözést is elszenvedtem, és ha nem tévedek, a ti istenségetek miatt hordtam a nehéz bilincseket. Xxxx, mert már nem viselem el, hogy az emberek előtt mindenhol gúny tárgyává váljak, s attól sem félek, hogy értetek száműzöttként eltiltanak a tűztől és a víztől. Hát legyetek résen, és védjétek ügyeteket!

Agyamban, teljességgel legyőzhetetlen fejedelem, a szerelem védelmében szerfölött sok érv bukkan föl, s így nem is tudom egykönnyen eldönteni, honnan vegyem legfőbb bizonyítékai- mat. S ellenfelemnek mithridatészi emlékezőtehetségre lesz szüksége, ha érveimet elsorolásuk sorrendjében akarja megcáfolni. Ugyanis az lesz az érzése, hogy nem is egy emberrel, hanem a halhatatlan istenekkel van szemben. Véleményem szerint Xxxxxxxxxx, ez a legkiválóbb költő, valóban isteni ihlettől megvilágosítva szólt a világ kezdetéről, kijelentve, hogy minde- nekelőtt a Khaosz volt, utána lett a Föld és a Szerelem. Ezeket tehát a halhatatlan dolgok közé sorolta, elsősorban a Szerelmet, amely szükségszerűen a létező dolgok oka, s magukat a dol- gokat keletkezésük közben mozgatja és egyesíti. S ha nem tévedek, az ő véleményét követve Empedoklész is kijelentette, hogy minden dolog létrehozója a Szerelem. S nem alaptalanul mondja az isteni Orpheusz Venusról e szavakat: „Minden tőled származik, áldott Venus, leigáztad a világot, és mind a három részén uralkodol.” Így hát, ha minden a szerelem révén létezik, semmire sem hivatkozhatunk, aminek ne volna köze a szerelemhez. Hiszen a halan- dók lelke ennek következtében úgy van megalkotva, hogy sokkal több benne a vágyakozás, mint a józan meggondolás. S ez a vágyakozás a testtel való egység következtében olyan tüzes, hogy ha olykor kielégül is, nincs az, az erő, amely megakadályozhatná, hogy újra föl ne lángoljon. Xxxx, isten edényét idézem tanúnak, hogy őt is a testi vágy állandó ösztökélése gyö-

törte. S Xxxxxxxxxx, a szent ékesszólás első mesterének, aki a remeteségben a legkeményebb életet élte, a legszigorúbb önmegtartóztatástól már elgyengült testében is még mindig élt a vágy egy kis szikrája. Mert a szerelem megfékezésére irányuló minden törekvésünk csúfot vall.

Éppen ez késztette Xxxxxxxxxxx követőit arra, hogy a világ tíz alapeleme közé a hím- és a nőnemet is odasorolják, mint a szaporodás alapvető tényezőit. Különben is, ki lesz képes ellenállni a leghatalmasabb ösztönnek? S minthogy ennél a dolognál nyilván nincsen kény- szerítőbb erejű, mert fékezhetetlen erőt gerjeszt istenekben és emberekben egyaránt, róla mondja Xxxxxxxx: „Ámor leskelődik az istenekre és halandókra, s mindenhol övé a hatalom, tudniillik az éterben, az égben, a tengerben és a szárazföldön.” S ezt megerősíti az isteni Homérosz is: „Ámor megfékezte az emberi nemzetségeket.” Aztán, mivel minden létező vagy a természet útján, vagy mesterséges módon jött létre, ha a természet parancsa késztet minket a nemzésre, ezt a dolgot ki helyteleníthetné. S ki vélhetne minket ezért tisztátalannak és aljasnak, ha a természet törvénye ellen egyszerűen lehetetlen föllázadni? Sőt ezáltal éppen az isteni termékenységet utánozzuk, amely a dolgok folyamatos újranemzésében leli örömét.

XXXXXX. Ha valaki már régen arra gondol, hogy befogja ennek a szemérmetlen bohócnak a száját, az egyáltalán nem fog gyalázatos dolgot elkövetni, hiszen látom, hogy fölöttébb tisztátalan szavaival isteni nővéremnek milyen nagy gyötrelmet okoz.

XXXXXX. Nagyon kérlek, ne akadályozd meg ezt a tébolyodott filozófust érvei elősorolá- sában, amelyek gáttalan árvízként zúdulnak belőle; hiszen Venus és Xxxxxxxx pártfogását élvezi.

GALEOTTO. Az értékeknek három fajtája van: a lélek, a test és a vagyon örömei. A testi előnyök közé számítják a szépséget, mivel ez is érték, méghozzá nem is kisebbfajta érték, mert mindnyájan vágyunk rá, s ugyan ki ne szeretné a szép dolgokat. Ezen kívül semmi sincs, amiben annyira szemmel látható volna az isteni hatalom sugárzása, mint éppen a szép dolgokban s a rendkívüli szépségű testben, mert ezekben fölismerjük az isteni erőt és művészi alkotóképességet, s elámulunk az alkotóművész hatalmán, aki ha bármiféle vonzó látványt tár is az emberek elé, ezeket tüstént elragadja az ez után érzett vágy.

Isten maga is a szépségben és bájban leli legnagyobb örömét, s mi sem vagyunk képesek rá, hogy ezeket kevésbé szeressük, vagy éppen gyűlöljük. Mert ami nem nélkülözi isten teremtő munkáját, az nem képes nélkülözni a mi szeretetünket sem. Ezért azután minden alkotó- képesség olyan tárgyat keres, amely alkalmat ad természet adta alkotóereje kifejtésére; ez a legnagyobb gyönyörűséggel ajándékozza meg, s benne örömét leli. Hiszen szemünk sem nélkülözheti a maga sajátos táplálékát, és hozzá illő gyönyörűséggel kell táplálni fülünket is. S a természet által fölkínált kívánatos kapcsolatokból senkitől sem szabad megtagadni azt, amire éppen vágyik. S ha a fehércseléd úgy áhítozik a férfi, mint az anyag a megformálódás után, ezt az érzést minden élőlénybe beleoltotta a természet; így hát harcolj csak saját magad ellen, és szállj szembe a természet erőivel! De hidd el nekem, hogy minden erőlködésed kárba vész.

Ha egy embernek megparancsolod, hogy éljen, de közben eltiltod minden ételtől, parancsod nevetségessé válik, mert az efféle parancsok teljesíthetetlenek, s mindaz, ami fölülmúlja az emberi erőket, egyáltalán nem vonható hatalmuk alá. S azt, amit semmi módon nem vagyunk képesek kikerülni, nem lehet bűnnek nyilvánítani. Mert ha a vétek nem mibennünk gyöke- redzik, hanem amint láttuk, minket foglyaiként ragad magával, s kegyetlenül megkínoz, akkor a szerelmes sokkal inkább szánalmat, mint gyűlöletet érdemel. Hiszen a fejünk fellegvárában tartózkodó értelem figyelmét az kelti fel, amit számára az érzékelés, képzelet vagy az elmél- kedés és emlékezés szolgáltat. Így hát akaratunkat vagy étvágyunkat megértésünk, érzéke- lésünk vagy képzeletünk hozza mozgásba. Vagyis a test börtönébe zárt értelmünk, még ha

volt is benne valami józan belátás, erről a mindenfelől csábító vágyak miatt lemond, s arra kényszerül, hogy meghódoljon egy idegen erő uralmának. S ebben az esetben hiába keresed a törvényeket, a szabad akaratot s a józan belátást. Mert minden józanság eltűnik, a józanész uralma és törvénye teljesen megsemmisül, s ami olyasmit parancsol, amit lehetetlen végrehajtani, nevetségessé válik.

A lélek erejét ne a szerelmesben, hanem szerelme tárgyában keresd. Hiszen a szerelmesek, mint Xxxx is megállapította, egymás testében élnek, s messze távol tartják maguktól a józan megfontolást. Ha ezt a dolgot kárhoztatni akarod, előbb szükségszerűen a természetet kell vádolnod. Hiszen ez semmit sem csinál hiába: s vajon azért ajándékozott meg minket a nemzés szerveivel, hogy ezek haszontalanok és tétlenek maradjanak? Minden alkotóhoz és eszközhöz valamely hozzá illő cselekvés tartozik. Miért emlegetik a költők, hogy Xxxxxxxx nemzőszervét, levágva, az égből a tengerbe dobták, s hogy ebből született Aphrodité, azaz Xxxxx? Miért illették az ókoriak a pajzán isteneket különösképpen nagy vallásos tisztelettel? Nemde azért, mert a szerelem az égből áradt alá, s a világon élő mindenféle fajta - az ég és az, az idő segítségével - Venus tevékenysége révén szaporodik. Xxxxxx, mint mondják, a nap és az ember nemzette az embert, a nap és a ló a lovat, s ezt a többi fajról is elmondhatjuk.

Ezért van az, hogy ki-ki - ha lehet - szabadon adhatja át magát az élvezeteknek. S ha ez nem volna illő dolog, nem hangzott volna el a régieknek szóló isteni parancs: „Növekedjetek és sokasodjatok.”1 És Xxxxxxxxxxx, aki az Etiópiát és Ázsia legnagyobb részét leigázó Xxxxxx, az első asszíriai király után uralkodott, nem engedte volna meg mindenkinek, hogy szabadon kielégíthesse a Xxxxx által benne keltett vágyat, ha úgy érezte volna, hogy ezzel az ember oly nagy vétket követ el. És sem Xxxxxxxxxxxx, sem Xxxx nem engedtek volna meg maguknak annyi szabadságot, hogy ezt a dolgot a legfőbb véteknek tartották volna.

Különben is, ki-ki azt tartja véteknek, amit lelkiismerete elítél, s amitől a természet vissza- borzad. Az emberöléstől, gyűlölködéstől, tolvajlástól, útonállástól, káromkodástól és más bűnöktől lelkünk, saját lényegénél fogva, visszaborzad. A bűntett elkövetése után leverten szomorkodik, mardossa a lelkiismeret, és mint önmaga bírája, sosem bocsát meg magának. Ezzel szemben Xxxxx lelkünket fölvidámítja, sőt teljesebbé teszi, testünket is fölékesíti, mint- hogy a szerelem révén magasztaláshoz és dicsőséghez jutunk, a legkülönbözőbb művészeteket tanuljuk meg, sokféle iskolát látogatunk, hogy testünk és lelkünk kiművelése által a szeretett nőhöz méltónak látsszunk.

Ezt a dolgot magam is tanúsíthatom. Ugyanis Padovában halálosan beleszerettem egy Bukephala nevű lengyel szolgálóba. Xxxxx volt szeme és arca, mint egy kolosszusé, s mivel azt hitte, hogy én is lengyel vagyok, naponként körülöttem settenkedett, és szemét állandóan rám szögezte. S így, minthogy a szerelmes asszonyok csábító ereje igazi lépvessző, tüstént szerelemre gyulladtam iránta. S mit sem adva barátaim intő szavára, a piacon, a templomban; a néptömegben állandóan követtem, míg végül a szerelem miatt mit sem törődtem a sze- méremmel. Bukephalának állandóan nyomában voltam, az utcákon, a sikátorokban állandóan visszatartottam. Nyájas voltam hozzá, a szakállamat római divat szerint fésültem, éjjel gyakran énekeltem az ajtaja előtt, és kihívtam a konyhából. Mit szaporítsam a szót? Sokáig pletykáztak rólunk, és még ma is mindenhol a mi viszonyunkról folyik a szóbeszéd. S ezért, ha Xxxxxxxx ért a hősök tetteinek elzengéséhez és a szerelmi kalandok megdalolásához, és ha tud zenére szökellni, gyakorlott lábbal táncolni, a kézből és a csillagokból jósolni, ha testtar- tása nyugodt, föllépése méltóságteljes, s végül, ha mestere mindenféle ravaszkodásnak, ezért Bukephalának jár a köszönet. Mert én őt, Xxxxxxxxx és Xxxxxxxxxx példáján nekibuzdulva, nem restelltem nyíltan szeretni, s életemben és halálomban szeretni is fogom, mert Bukephala

1 Növekedjetek és sokasodjatok - Ter 1, 22.

minden gondomat megkönnyítette, állandó derűjével nekem erőt adott, és lelkem az örömök minden fajával eltöltötte.

S vajon mit gondoltok, a méthümnai Ariónt, saját kora legkiválóbb lantosát, aki az emberek közül elsőnek alkotta és nevezte meg, majd tanította meg a korinthosziaknak a ditirambust, s aki, mint a korinthosziak, leszbosziak és Periaandrosz egybehangzóan állítják, egy delfin hátán ülve kelt át Tarentumból Tainarónhoz, hogy elkerülje a hajósok cselvetését, mi késztette arra, hogy megtanulja a lantpengetést, s a magasztos dalok írásának művészetét, aminek segítségével megmenekült a haláltól? S mit véltek, mi bírta rá Xxxxxxxxx, aki biztonságban leszállt az alvilágba, az éneklésre és a lantpengetésre? Nemde el kell hinnünk, hogy mind- kettőt a szerelem késztette az ilyenféle tudás elsajátítására. Ami nélkül, Xxxxxxxxxx, tétlen és dicsőség híján lévő életet éltek volna, s az egyik a hullámok között fejezi be életét, a másikat meg az alvilágban földelik el.

XXXXXX. Ezt a szemfényvesztőt minden bizonnyal szkíta módszer szerint saját levében kellene megfőzni csontjaival együtt, olyan bámulatos ügyességgel képes elkápráztatni a köznép ítélőképességét.

GALEOTTO. A látszat szerint talán terhetekre vagyok, hogy az érvek ilyen hosszú sorával gyötörlek benneteket. De hogy ne látsszak hazugnak, míg kifejtem veletek szemben ellen- véleményemet, kérlek, figyeljetek mondanivalóm hátralevő részére. Mert fületeket, amelyet a király óhajára megnyitottak előttem, nemsokára békén hagyom, de előbb csodálatos gyö- nyörűséggel örvendeztetem meg. Hiszen nagyon fontos, hogy méltóságához illő okát adjam a szerelemnek.

A nagy hatalmú természet szerint semmi joga nincs a létezéshez annak, győzhetetlen fejedelem, amiben nincs meg az a részéről mindenkitől megkövetelt tulajdonság, hogy legyen önmagával rokon s hozzá fölöttébb hasonlatos. Mert mivel minden jó dolog gyönyörködtet, s ez a gyönyör annál nagyobb, minél hasonlóbb dolgok egyesülésének látszik, ebből az követ- kezik, hogy minden a hozzá tökéletesen hasonló után vágyakozik. S ez nem is csoda: hiszen az emberi dolgokban hozzánk oly jóindulatú természet sosem engedi meg, hogy belénk oltott vágyunkat becsapjuk, s ezért van, hogy ő maga nemcsak megengedi, hanem meg is paran- csolja, hogy vágyát mindenki teljes mértékben elégítse ki. S hogy a hasonlóságnak és össze- tartozásnak már önmagában is mekkora ereje van, azt ki-ki saját maga is könnyen megfigyel- heti. Az alvók társaságában mi is elalszunk, a vidámakkal fölvidámulunk, együtt gyászolunk a gyászolókkal, az ivók mellett kiszárad a torkunk, az evők társaságában megéhezünk, mint- hogy a testet a testtel, a lelket a lélekkel, ez utóbbit ismét a testtel csodálatosan erős kapocs fűzi össze.

Ha mármost egy férfi és egy fehérnép között megvan a legteljesebb összhang és a legteljesebb hasonlóság, vajon kettőjük közül melyik fog majd tiltakozni az élvezet ellen. Ezt a kísérletet végezzétek el mindennap, s addig is gondolkodjatok el szavaimon. Ha esetleg közületek valaki azt mondja majd, hogy nincs a szerelmesnél szerencsétlenebb élőlény, ha szavaimat megfontolja, arra kényszerül, hogy megváltoztassa véleményét. Xxxxx hát, kérlek, hogyan is nevezhetjük nyomorúságnak azt, amit nem érzünk annak, s ellenkezőleg: hogyan tekinthetjük boldogságnak azt, amit nem helyeslünk, sőt utálunk? Esetleg fölhozhatnád, hogy a szerelme- sek lángolása, haragja, kibékülése, féltékenykedése, aggodalmaskodása mindmegannyi szá- nalmas szenvedés, pedig nem így van: ezek a mi boldogságunk éltetői. Ezek dajkálják mind- azt, ami tetszik, ezek teszik boldoggá mindazt, ami gyönyörködtet. Xxxx sosem láttuk, hogy a boldogság híján lett volna a gyönyörnek, s azt, ami gyönyört ad, a boldogságtól nem lehet elválasztani.

Xxxxxxxxxxxx táplálékai közé tartozott a méreg is, és ha a kígyóktól mérgüket elveszed, már nem kígyók többé. Ugyanis a természet azt kedveli, lett légyen az bármi is, ami kellemes táplálékot nyújt. Az ajándékoz meg boldogsággal, ami gyönyörűséget okozott. A kellemes szegénységet ugyanis szerencsés sorsként tartják számon, míg a terhes szerencsét nyomorú- ságszámba veszik. Ha lelkünknek van egy, a méreg élvezésére hajlamos része is, milyen címen akarsz ettől megfosztani? A szerencsétlen sorsú is vággyal és törekvéssel van tele, s a testnek ebben a börtönében olyan örömök gyönyörével akar eltelni, amelyektől eltiltva állandó szomorúság gyötri, s így ebben a szerencsétlen életben sose lesz képes a megújulásra.

Így nyugodtan ki merem jelenteni: az a szerelmes, aki ebben az életben boldog volt, a más- világon is sokkal kevésbé lesz szerencsétlen sorsú. Ugyanis mindenki számára az a legfőbb jó, amit szemmel láthatóan nem tud nélkülözni, s amire véleménye szerint a legnagyobb szüksége van. Xxxxxxx ha lelkünk úgy érzi, hogy ezek nélkül a gyönyörök nélkül nem tud élni, ebből az következik, hogy a szerelem örömeinek élvezése a legfőbb jó. Mert a szegény a számára legjobban hiányzó vagyonban, a beteg az egészségben, a törtető a tisztségben, s végül is ki-ki abban látja a maga számára a legfőbb jót, amire vágyik.

A szerelmes is saját boldogságát a szeretett nőben látja, akinek meghódítása annál több boldogságot ígér, minél nehezebb. Ezt azonban úgy értsd, hogy mindkét részről föltételezd a kölcsönös, leglángolóbb szerelmet, s hogy egyik sem vágyódik semmi egyébre hevesebben, és mindkettőjüknek a másik jelenti a legnagyobb boldogságot. Így nyilván kölcsönösen boldoggá is teszik egymást, és úgy tekinthetünk rájuk, hogy egyik a másikban él. Ezért úgy fogod megítélni a dolgot, hogy ezek, amíg élnek, boldogok, haláluk után pedig, még sokkal boldogabbak.

Ha senki sem nyilvánít hangos ellenvéleményt, ezt a dolgot a legnyilvánvalóbb összefüggés alapján fogom előttetek megvilágítani. Ugyanis azok, aki mélyebben elmerültek a filozó- fiában, azt állítják, hogy a lélek, mikor a testtől elválik, az életben szerzett tulajdonságait és élményeit megőrizve távozik el, s ezektől már sohasem tud megválni, s legfőképpen azoktól nem, amelyek halála percében is eltöltötték. Elsősorban ennek alapján hiszünk abban, hogy az örökös bűnhődésre kijelölt lelkek soha semmiféle fölmentésben nem részesülnek, mert haldoklás közben makacs és megátalkodott akarattal elmulasztották az isteni kegyelemért könyörgő bűnbánatot. Ugyanis aki haláláig csak gyalázta Istent, s megátalkodott lélekkel, üdvösségével mit sem törődve szállt le az alvilágba, azt, mivel a megátalkodottság eme vonásaival összekapcsolt lelkétől soha többé nem tud megválni, már semmiféle bűnbánat nem tisztíthatja meg, és Isten örökös haraggal tekint reá.

Erről a most szóban forgó dologról így kellene gondolkodnunk. Mert hiszen azok, akik a szerelem legforróbb érzésével eltelve halnak meg, a másvilágon sem szűnnek meg szeretni, s a legszorosabb kapcsolatban élik le a következő századokat is. Ugyanis a szerelem halálukig megőrzött érzésétől sosem tudnak megválni, s testüket elhagyva sem szakadnak el egymástól sohasem, sőt még sokkal akadálytalanabbul járkálhatnak mindenfelé. S akik az alvilágról írtak, teljes hitelességgel állítják, amit a mi Xxxxxx is megerősít, hogy azokat, akik életükben a harci szekeret vagy fegyvereket kedvelték, vagy gonddal legeltették fényes szőrű lovaikat, ugyanez a gond tölti el őket azután is, hogy eltávoztak a földről.

S ha azt állítod, hogy az elhunytak a holtak lelkei közt megbűnhődnek vétkeikért, s ezért el- feledkeznek a szerelemről, mondd meg, kérlek, a boldog állapotban miféle büntetést szenved- hetnek el. A boldog szerelmes együtt van szerelmével, s a lélek eme leghatalmasabb érzése következtében egyszerűen nem érzékelnek semmiféle kívülről jövő fájdalmat. Gyakran láthattunk olyan embereket, akik túlzott fájdalmukban, fékezhetetlen haragjukban vagy megszégyenülésükben saját kezükkel vetettek véget életüknek, vagy fölakasztották magukat. Pedig ha valami külső fájdalom elnyomta volna azt, ami belülről töltötte el őket, akkor

valószínűleg nem választják az öngyilkosságot. Gyakran olvashattuk, hogy sokan határtalan örömük következtében haltak meg, s a halál fájdalmából semmit sem éreztek. Ezért van, hogy a szerelmes lelkek véget nem érő boldogságát semmiféle nyomorúság sem tudja megzavarni.

De ugyan miféle jog alapján részesülhetnének ezek, akik nem vétettek, bármiféle büntetésben vagy meglakolásban, ha a szerelmet nem soroljuk a bűnök közé? Sőt még azt is ki merném mondani (de kérlek, ne nevessetek ki), hogy ha véletlenül úgy esnék, hogy a szerelmesek közül egyik a menny, a másik az alvilág felé indul el, szükségszerűen a másik is vele száll a mennyországba vagy az alvilágba. Mert ugyan ki akadályozhatná meg a testüket elhagyott, gyorsan és rendkívüli könnyedséggel lebegő lelkeket a szárnyalásban? Ezért azután úgy vé- lem, hogy a szerelmesek lelkei elválaszthatatlanok, mind a két életben boldogok, kivált azok, akik szüntelenül lángoló szerelemben éltek, anélkül hogy bármi egyéb vágyuk lett volna.

Ha pedig esetleg azt állítanád, hogy az emberi dolgok közt a szerelemnek és reménynek semmi jelentőséget nem kell tulajdonítanunk, erre is tudok válaszolni. Mindenki azt szereti, amiről úgy érzi, hogy az számára jó és gyönyörködtető. S ha valaki nem törődik az égiekkel, az emberi dolgokat kívánja, s ezekben véli boldogságát megtalálni, ezt nem annyira gonosz- nak, mint inkább hiányos felfogóképességűnek kell tartanunk. Ugyanis az után vágyakozom, amit xxxxx látok, s amit élvezve boldognak tarthatom magam. Mit érek vele, ha hallom, hogy vannak más, magasztosabb dolgok is, ha a kívánság nem ezek felé hajt. Minden olyan szán- dék kudarcra van ítélve, amelyből a vágy és gyönyör egysége hiányzik, mert mint mondani szokták, a gyönyör késztet a cselekvésre. Így azokat, akik a legértékesebb és legmagasabb rendű dolgokra törekszenek, Polluxra - mivel oly kevesen vannak, akiket Xxxxxxxx szeret -, én bizony Juppiter gyermekeinek nevezném. De ezekről elég ennyi.

Most pedig, bár itt engem senki sem becsül, egy fabatkára sem, s szilfavesszőből készült tollal óhajtanák teleróni a hátam, szeretném még elmondani hátralevő érveimet, hogy kimutassam, semmi sem nélkülözheti a szerelmet, és hogy mindezzel kapcsolatban nyugodtan idézhessük ezt a verssort: „Mindenen úr vagy, Amor, hódoljunk hát meg Amornak.”2 Minden élőlénybe bele van oltva a vonzódás vagy ellenszenv rá jellemző hajlama. A pávák például a galambokat kedvelik, a papagájok a gerléket, a rigók ugyancsak a gerléket, a holló a kócsagot, a sólyom a keselyűt. Viszont ellenségei egymásnak a hattyúk és a sasok, a varjú és a sólyom, a holló és a fülesbagoly, ugyanígy a menyét és a holló, a gerle és a férgek, a kígyók és a menyétek meg más efféle faj. Hiszen arról is olvastunk, hogy egy delfinnek egy fiú volt a kedvence, s azzal együtt múlt ki és temették el. Sőt mint Xxxxxxxxxxx állítja, a fák is tudnak szeretni, érezni, szomorkodni és örülni. Úgy vélik, hogy a nem állati lényeknél is megvan a nemek különb- sége. Hiszen a datolyapálmák esetében is megfigyelhető, hogy a fa, amely mellé nem ültetnek nőnemű pálmát, egyáltalán nem hoz termést, s ha két különböző nemű pálmafa közül az egyik tönkremegy, a másik is tüstént kiszárad. A cseresznye a fűzfabokrot, a platán a babérfát, s a babérfa is a cseresznyét kedveli. S ha hitelt adunk az Arisztandrosz említette csodás jelen- ségnek, egyszer egy platánfa olajfává változott, s ha az írások megérdemlik, hogy higgyünk nekik, azt is tapasztalták, hogy a fák egymással beszélnek. S a fák, akár éreznek, akár nem, kimutatják szeretetüket és gyűlöletüket.

Így hát, ha nem csupán az érzéssel bíró élőlényeket, de az érzéketlen fatörzseket is áthatja a szerelem hatalmas ereje, mit mondjunk akkor az emberről, akinél érzékenyebb s a szerelemre hajlamosabb lényt sehol sem találunk? Ezen kívül - nehogy azt higgyétek, hogy kifogytam az érvekből - mindenhol az egymásra utaltság számtalan példáját láthatjuk. Mert ha egy nőt szabad megnézni, ugyanilyen jogon szabad megismerni is, hiszen a látás és az érintkezés olyan cselekedetek, amelyekre a természet tett képessé, s ezekért a természet által megenge-

2 Mindenen úr vagy, Amor... - Vergilius: Eklogák X. 69. (Xxxxxxx Xxxxxx fordítása)

dett dolgokért sem dicséretre, sem gáncsra nem szolgálunk rá, s ezeket senkinek sem lehet bűnéül fölróni. Így hát, ha az efféle pajzánkodás véteknek számítana, akkor ezt vagy a képesség miatt tekinthetnénk bűnnek, amely lehetővé tette, vagy pedig nem is a képesség, hanem a cselekvés tárgya és célja miatt. De nem lehet a képességet kárhoztatnunk, amelynek alapján a cselekvést véghezvittük, mert ezt a természet törvénye a legkevésbé sem korlátozza. De nem bűn a dolog a cselekvést eltűrő tárgy miatt sem, hiszen új sarj nemzése végett töre- kedünk erre az élvezetre. Mindezeknek alapján tehát vedd tudomásul, hogy ezzel a cselek- véssel nyilvánvalóan nem követünk el semmi vétket. Ezért mondotta az Úr Xxxxxxxx: „Menj, és végy magadnak parázna feleséget, és nemzzél vele parázna gyermekeket.”3

Ha tehát úgy volna a dolog, mint ahogy a minden tekintetben legnagyobb hódolatot érdemlő királyné állítja, nem volna szebb tulajdonsága az embernek az önuralomnál és ösztönei meg- fékezésénél. S ha kívánatos volna, hogy egy ember önmegtartóztató életet éljen, még kívá- natosabb, ha valamennyi ember mindenhol ezt az életmódot folytatná. De ha így cseleked- nénk, az emberi faj meddővé és terméketlenné válnék, s rövid idő alatt kihalna. Ebből követ- kezik, hogy az önmegtartóztatás semmiképpen sem látszik kívánatosnak. Ezenfelül Xxxx is az emberfaj megmaradásán munkálkodik, míg a szűzies lélek csak saját hasznára ügyel. S mivel a közérdeket fontosabbnak kell tekintenünk az egyéni érdeknél, annak a beismerésére kényszerülsz, hogy igen súlyosan tévedtél. Xxxx hiszen aki megszökik a szerelmi csatározás elől, amely biztosítja az emberiség fönnmaradását, úgy tesz, mint aki nem nyúl az ételhez és az italhoz, noha egyedül ezek biztosítják életben maradását.

De higgyétek el nekem, ugyanúgy képtelen dolog az is, hogy az embert csak a szerelmi vágyak kormányozzák, rajta zsarnoki módon uralkodjanak, így értelmét és lelkét állandóan hajszolják és kínozzák, s minden egyéb értékes tevékenységtől elriasszák és visszatartsák, amelyek révén, míg lehetőségünk van művelésükre, az emberiség sikeresebben tud hozzá- fogni soron levő feladatai megoldásához. Xxxxx azt gondolod, hogy Xxxxxxxxx, akire egyedül hivatkozhatunk a dicsekedő Görögországgal szemben, meg tudta volna formálni minden- képpen isteni művét, a szerelem iránt a legteljesebb közömbösséget tanúsítva, ha vágyát nem elégítette volna ki ilyenfajta élvezetekkel? S vajon Xxxxxxx, a lírai költők fejedelme, aki túlságosan is kiszolgáltatta magát az élvezetvágynak, ha ennek révén teljesen ki nem elégül, képes lett volna-e versenyre kelni Pindarosszal? S vajon Xxxxxxxx és Xxxxxxxx tudtak volna-e halhatatlanságot szerezni maguknak, ha meg vannak fosztva a legmeghittebb emberi gyönyö- röktől? S vajon módodban volna-e olvasni Xxxxxxxxx annyi sikamlós és szellemes alkotását, ha ő maga nem merül el kissé alaposabban az efféle örömökben?

Nem is említem Xxxxxxxxx, Xxxxxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxxxxxxx, Arkhilokhoszt, Xxxxxxxxxxxx; s nem említem Xxxxxxxxxx, Xxxxxxxxxxxxx, az isteni Xxxxxxx, aki heves szerelemmel lángolt az Asztér nevű ifjúért, s akiknek szelleme vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben lett volna képes a halhatatlanságot megszerezni, ha sóvárgó vágyaikat nem elégítettek volna ki. És sem az a bizonyos szolitóni Arisztomakhosz, aki ötvennyolc évet szentelt a méhek megfigyelésére, sem Xxxxxxxxx, aki hasonló tanulmányáért a Falusi melléknevet kapta, nem tudták volna olyan alaposan leírni a méhek természetét, ha előbb vágyaik parancsára nem ál- doznak egy ideig az oly vonzó érzékiségnek. Ehhez járul, hogy noha kívánatos a gyönyörnek ez a fajtája, a nemzendő sarjadék reménye s a törekvés, hogy elűzzük rosszkedvünket, mindezt, bár az adakozó Venus bőkezű ajándékából jutunk hozzájuk, olykor le szoktuk nézni, pedig az itt elsősorban számba jövő meggondolást, hogy nekünk mindez hasznunkra van, ko- rántsem kellene megvetnünk. Mert a következetes önmegtartóztatás nem egy ember számára veszélyesnek bizonyult. Ugyanis, mint az orvosok állítják, ha sokáig halogatjuk a Venusnak való áldozást, ez káros következményekkel jár, mert a szerelmi vágyak elfojtása következ-

3 Menj, és végy magadnak parázna feleséget... - Oz 1, 2.

tében a belső szervek párákat árasztanak az agyra, a szívre, a májra és a gyomorra, és félel- metes betegségeket okoznak. Ennek következménye azután hol gyengeelméjűség, hol őrültség, hol nehéz lélegzés, hol búskomorság, hol epilepszia, hol a vesék kínzó fájdalma, hol

- a nők esetében - a nemi szervek pangása, hol - a férfiak esetében - gyógyíthatatlan gennyes seb, hirtelen halál s a betegségek legkülönbözőbb fajtái.

Így hát gondoskodnunk kell saját életünk megvédéséről, nehogy bárkiről is nyilvánvalóvá váljék, hogy saját maga pusztította el önmagát. Ne kövessük annak a portugál bíborosnak a példáját, aki hallatlan akaraterővel törekedett szüzessége megőrzésére, de miközben vele született kéjvágyával és kívánságával viaskodott, be kellett látnia, hogy a küzdelembe előbb hal bele, semmint győzhetne, s noha leghatalmasabb ellenségét legyűrte, inkább vértől áztatott, mint fejedelmi fegyverzsákmányt vitt a Zsákmányt Elfogadó Juppiternek. Pedig ha ez a királyi ifjú több belátással ügyel saját testi épségére, és rájön, hogy valamit engednünk kell az emberi gyengeségnek is, nyilván sokkal jobb gondviselője lett volna saját magának és övéinek.

Hiszen van-e hasznosabb dolog, minthogy - amennyire rajtunk múlik - minél hosszabbá tegyük életünket? S van-e jobb, minthogy létünket efféle családias örömökkel tápláljuk? Mert mindannak, aki meggondolatlanul elvesztette életét, be kellett volna látnia, hogy léte meg- szűnte után lehetetlen bármiféle tevékenységbe kezdenie, s számára véget ért valamennyi leg- édesebb öröm megszerzésének lehetősége. Még sok érvem van, amit e tárggyal kapcsolatban fölhozhatok, de majd látni fogjátok, hogy fölsorolásukkal xxxxxxx végzek, nehogy abba a látszatba kerüljek, hogy a király jóindulatával a kelleténél hosszabb ideig visszaéltem. Xxxx ha valaki valóban kerülni akarja a sikamlós dolgokat, mivel Xxxxx dolgát önmagában utálatosnak látja, azért a többiektől, akik más véleményen vannak, ne tagadjátok meg, hogy a gyönyöröket ki-ki szabadon, képessége szerint élvezhesse. Különösen akkor, ha ez a gyönyör kölcsönös szerelemből ered, amelynek forrása nem lehet más, mint a két fél vele született kiválósága, és a mindkettőjükben meglevő bájosság és jóindulat.

Így tehát csak szeressenek nyugodtan, akiket foglyul ejtett egy másik lény iránt érzett szere- lem, gyönyörködjenek egymásban, gyúljanak lángra tüzes pillantásaiktól, élvezze a látványt szemük, merüljenek el a legédesebb beszélgetésben, s a látás és a szó gyújtsa lángra szívüket. Árasszák el egymást kölcsönös csókjaikkal, s hol ne fogyjanak ki a másik magasztalásából, hol zördüljenek össze egy kicsikét. Egyszer civakodjanak haragos szavakat váltva, máskor, kiengesztelődve, fogadjanak örök hűséget. S végül is különböző módon a nemes gyönyörök révén kölcsönös élvezettel ajándékozzák meg egymást, s kellemesen teljen életük. Xxxx aki ezek híján él, az életében és halálában egyaránt szerencsétlen lesz, és sohasem mondhatja el igazán, hogy valaha is élt.

De mivel szavaimnak vagy nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem szoktatok hitelt adni, hadd hivatkozhassam itt az elődök életéből vett példákra, amelyekből, higgyétek el, nemcsak a szerelem kellemes és gyönyörködtető voltát, hanem mindent lebíró erejét is megismerhetitek. Xxxxxxxx, Xxxxxxxx fia, a földön élő szörnyetegek megfékezője, Omphalén mégsem tudott dia- dalt aratni, hanem általa legyőzetve letette koszorúját, rokkával és fonallal foglalatoskodott, gyapjúszálat sodort, és ha bárdolatlanul viselkedett, úrnője gyakran meg is verte, mind- amellett végül is elviselte egy hitvány női személy uralmát. Az istenektől származó Xxxxxxxxx nemcsak a városi, hanem a falusi szüzeket sem kímélte, mikor Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, a troizéni Xxxxxxxxxxxx és a még föl sem serdült Xxxxxxx is elrabolta. Iaszón pedig Ipsziphilét, Médeiát és Kreuszát szerette. Parisz viszont Xxxxxxx, Xxxxxxxxxx a szolgaleányt, Briszéiszt, Xxxxxxxxxx, miközben a viharok ide-oda sodorták, Kalüpszót és Xxxxxx; Xxxxxx, ha Xxxxxxx hihetünk, Xxxxx; Xxxxx Xxxxxxxx, Xxxxx pedig nővérét, Xxxxxxxx.

Xxxxxxxxx tizennyolc felesége és xxxxxx xxxxxx, Xxxxxxxxxx hetven felesége és háromszáz ágyasa volt. Hannibál Xxxxxxxxxx egy asszony halálát okozta, viszont az Itáliában dúló háborús zűrzavar közepette egy leány szerelmében talált megújulást. Az athéni Xxxxx, aki sem Xxxxxxxxxx mögött nem maradt el bátorságban, sem Xxxxxxxxxxxxxx mögött tisztességben, igazságban és méltányosságban pedig, mindkettőt fölülmúlta, s a harci erény tekintetében sem maradt mögöttük, s a görögök között a bőkezűség páratlan példájául szolgált, végül is nem tudta megállni, hogy nővérével, Elpinikével szerelmi viszonyt ne folytasson. Ugyanakkor a szalamiszi származású Xxxxxxxxxxx és Xxxxxxxxxx is rendkívül gyengéd szálak fűzték, viszont feleségének, Xxxxxxxxxxx, Euriptolemosz leányának a halálát is roppant keservesen viselte el.

S mikor Xxxxxxxxxxx az igen előkelő származású Xxxxxxxxx szeretkezni hívta, s a lány a szolgák által elsötétített hálószobába csendben tapogatózva bebotorkált, s fölrázta az álomba merült férfit, Xxxxxxxxxxx, azt képzelve, hogy az ellenség fogta körül, rárohant a szűzre, s nem tudván, kivel áll szemben, átdöfte kivont kardjával. De elhamarkodottságáért a legnagyobb mértékben megbűnhődött, mert a lány, álmában megjelenve, örökre megfosztotta nyugal- mától, ezeket a hősnőhöz illő szavakat mondva: „Téged e gonosztettért a halandók számára rémületes büntetés vár!”

Hír szerint ugyanígy cselekedett Xxxxxxx Xxxxxxx is, aki nemcsak hogy Xxxx istennő szertartásán, de még két nővérével szemben sem tartóztatta meg magát, akik közül az egyiket, mint mondják, Xxxxxxxx, a másikat pedig, Xxxxxxxx vette azután feleségül. Xxxxxxx elhunyt fivére feleségével több gyermeket nemzett, s Xxxxxxxxx azt a rendkívül súlyos vádat emelte ellene, hogy meggyalázta a Xxxxxxx nevű Vesta-szüzet. Xxxx gyakran fájlalta, hogy nővére milyen erkölcstelen életmódot folytat, s neki is éppen annyi undorító és visszataszító dolgot kellett eltűrnie, mint Xxxxxxxxxxx. Flórát, az örömleányt - aki olyan kápráztatóan gyönyörű volt, hogy Xxxxxxxxx Xxxxxxxx, mikor Xxxxxxx és Pollux templomát szobrokkal és festmé- nyekkel díszítette, ott ugyanolyan buzgalommal az ő szobrát is elhelyezte - Xxxxxxxx olyan rendkívül szenvedélyesen szerette, hogy Xxxxx, mikor vele hált, sosem távozott úgy, hogy ne legyen harapás nyoma a testén. S Xxxxxxxx, aki három meghódított világrész fölött tartott diadalmenetet, gondoskodott arról is, hogy a Démétriosz nevű szabados feleségét is meg- hódítsa.

Sulla nem szégyellt szerelmi viszonyt folytatni Nikopolisszal, a fölöttébb feslett életű, de dúsgazdag nővel, akinek örököseként nagy vagyonhoz jutott. Az idősebbik Xxxx, aki mások erkölcseit a lehető legszigorúbban ítélte meg, magával szemben rendkívül elnéző volt. Felesége halála után (hogy szerény háztartását könnyen el tudja látni) egy bizonyos fiatal lányt fogadott szeretőjévé. Sőt Xxxxxx is, önuralmával sem tudván öregkori kéj vágyát meg- zabolázni, miután a szerelem tüze lángra gyújtotta, nagy könyörgések árán írnoka leányát vette feleségül. Xxxxxx sem tudott - akárcsak Xxxxxxxx - Xxxxxxxxx csábításának ellenállni, nem restellve, hogy királynak és királynőnek nevezik őket, noha ő a világ, a másik pedig, Áxxxx xra volt.

Arxxxxxxxxxxx xzerint Xxxx Xxxxxx Xxxxxxxxxxx, Arxxxxxxxxx xzármazására és szépségére nézve egyaránt kiváló leányával folytatott viszonyt, s mikor szemügyre vette a Daxxxxxx xdvarából zsákmányolt többi nőt, gyakran szokta tréfásan mondogatni, hogy ő tekintetével kí- nozza meg a perzsa lányokat. S ugyanő elerőtlenedett s az öregségtől elgyengült katonái előtt az égei Euxxxxxxxxxx - akit semmiféle gyöngeség nem nyűgözött le, de lenézték Thxxxxxxxxx xránt érzett szerelme miatt, mert szabad ember létére egy ringyót fogadott magához - úgy vélekedett, hogy ez a katonája semmiféle megbélyegzésre nem szolgált rá, sőt így szólt hozzá:

„Eurialosz, együtt érzünk veled ebben a heves szerelemben, s bőkezűséggel, és szép szavakkal igyekezz elérni, hogy minél tartósabb legyen.”

A félelmetesen kegyetlen Mixxxxxxxxxxxxx, aki annyi éven át, oly hosszú háborúban volt a római nép ellenfele, gondjai és megpróbáltatásai között nem volt egyéb vigasza, mint Hüpszikrateia nevű ágyasa, akit férfias és bátor természete miatt neveztek el Hüpszikratész királyról. S ez a nő perzsa öltözetben, rövidre nyírt hajjal a véres csatákban mindenütt a király nyomában vágtatott. S Daxxxxxx xem kevésbé kedvelte Sztratonikét, a szerencsés öreg lányát is.

Az a bizonyos szürakuszaibeli Dixx, a platóni tanok követője is egy napon két nőt vett feleségül. Démétriosznak Euridikén és Philán kívül még igen sok ágyasa és felesége volt. Antiokhosz, Szeleukosz fia olyan nagy szerelemre gyulladt mostohaanyja, Sztratoniké iránt, hogy ez a lassú és titokban pusztító betegség végzett volna vele, ha Eraszisztratosz orvosi bölcsessége és apja engedékenysége nem menti meg életét, de ha a szerelem parancsának nem engedelmeskedett volna, Ázsiának nem lett volna királya.

Az önmegtartóztató Agészilaosz sem nélkülözte a szerelmet. Fabius Leuganus nevű katonáját, aki, mivel egy szolgálóba beleszeretett, gyakran kiszökött a táborból, megtudván fegyelem- sértése okát, nemcsak hogy büntetlenséggel ajándékozta meg, hanem azt is megengedte, hogy a nőt a táborban maga mellett tartsa, mert a tapasztalt és fölöttébb bölcs Cunctator tudta, hogy a szerelmeseknek milyen nagy szabadság jár. Nemde olvastuk, hogy a thébaiaknál volt egy szentnek nevezett csapat, amelyet szerelmesekből és kedveseikből szerveztek, hogy köztük ki-ki a dicsőségért versengve harcoljon, s hogy egyik a másik szerelme által buzdítva még állhatatosabban helytálljon. S amidőn megesett, hogy valamelyik a földre rogyott, s meg akarták ölni, ő azt kérte, hogy inkább kebelén és ne hátán érje a döfés, s az ellenség kérdésére, hogy miért óhajtja ezt, azt felelte: „Azért, nehogy szerelmesemnek, ha meglátja, hogy a hátamon ütöttek sebet, szégyenkeznie kelljen.”

Hiszen a szeretőt még az isteni Platón is isteni barátnak nevezte.

S én is a filozófusokkal értek egyet, akik véleményem szerint nem rossz meghatározást adtak a szerelemről, kijelentvén, hogy az istenek titkos eszköze, amelyet gondoskodásból és önma- guk fönntartása végett adtak az embereknek. Hiszen Ariadné és a kolkhiszi Médeia szerelme nyilvánvalóan nem volt egyéb, mint az isten műve és páratlan leleménye, amelyet az általuk szeretett két férfi megmaradása érdekében gondolt ki. A költők az istenekről és héroszokról számtalan példát sorolnak föl, amelyekről úgy véljük, hogy mint kitalált dolgokat, nem kell őket komolyan vennünk. Homéroszra is hivatkozhatom, aki elmondja, hogy Juppitert annyira föltüzelte a szerelemvágy4, hogy mindama dolgokról, amelyekben a legbölcsebb döntést akarta hozni, elfeledkezett. S meglátva Junót, annyira tűzbe jött, hogy még addig sem volt képes várni, míg odaérnek nyoszolyájukhoz, de, éppen ahol a voltak, a földön ölelte át fele- ségét, és intézte el a dolgot, bevallva, hogy még soha nem hevítette föl ennyire a szerelmi láz.

Úgy véltük, ezeket a tényeket kellett fölhoznunk, amelyeket egyrészt nem lehet tagadni, más- részt még emlékezetünkben sem halványodtak el túlságosan. Benneteket pedig, nagyon- nagyon kérlek a megidézett istenekre, ne tartsátok ezeket a szerelemről elhangzott kijelenté- seimet túlságosan szemérmetlennek, s ne ítéljétek úgy szavaimról, hogy azokkal ajkamat beszennyeztem. Hiszen Alkibiadész, akit nemcsak Szókratész, de az egész utókor is olyan nagy tiszteletre méltatott, nem szégyellte pajzsán a ráfestett, szárnyas Cupidót hordani, mert egyáltalán nem volt ismeretlen előtte, hogy ez az isten milyen végtelen hatalmú, aki minden nemzet fölött uralkodik, s akiről Moszkhosz költő azt mondta, hogy „Kicsik ugyan a kezei, de messzire tud lőni velük, mert ellő Akherónba, az alvilági királyságba is.”

4 Juppitert annyira föltüzelte a szerelemvágy - utalás Homérosz Iliász-ának 14. énekére.

Idézzük tehát ide most mindenekelőtt Octavius Augustust, akinek híre a századok folyamán sosem fog elenyészni, és aki úgy vélte, hogy a paráznák ellen a legszigorúbb törvényeket kell hozni, ő maga viszont annyira rabja volt kéjvágyának, hogy személyét a tömeg megvetéssel emlegette. Ugyanis, ha hiszünk a történetíróknak, nemcsak tizenkét fajtalan fiúval, de még ugyanennyi leánnyal szokta megosztani éjszakáit. S hogy Tiberius Capriban töltött vissza- vonultságában mit talált ki rejtett vágyai kielégítésére, s hogy a lányoknak és fajtalan fiúknak micsoda nyájait, s a természetellenes közösülésnek miféle mestereit és gyakorlóit toborozta össze, s hogy hálószobáját milyen buja képekkel és szobrokkal díszítette, ahol ezek mellett kéznél voltak Elephantisz könyvei is, senki sem hinné el egykönnyen.

Ki hitte volna, hogy annak a századnak az uralkodóit a kéjvágy milyen könyörtelenül hatalmában tartotta? Hiszen Caligula valamennyi nővérével megszokott gyakorlattá tette a vérfertőzést. Claudius olthatatlan vágyat érzett az asszonyok iránt, igaz, hogy ezzel szemben a férfiak egyáltalán nem érdekelték. S ki tudná fölidézni a fajtalan kéjekre törő Néró rémtetteit? Feleségül vette Sphorust, odaadta magát Doriphorusnak, s egyáltalán nem tartotta bűnnek, hogy megkívánta az anyjával való közösülést. S úgy is magyarázhatjuk a dolgot, hogy fék- telen kéjvágyának oka inkább a szerelem istenségének kegyetlensége, s nem saját természete volt.

Otho egy az udvarnál tartózkodó szabadosnőbe szeretett bele, s Nero kegyeit úgy nyerte meg, hogy vele, a szerepeket váltogatva, fajtalan viszonyt folytatott. Pompeia Sabinába annyira beleszeretett, hogy ebben az esetben még Nerót sem tűrte meg maga mellett vetélytársként. Vitellius is, akit Spintriának is neveztek, gyermek- és ifjúkorát Capri szigetén, a tiberisi ringyók körében töltötte. Vespasianus császár Cenisbe, Antonia szabadosnőjébe szeretett bele. S Titust is, akit a világ gyönyörűségének neveztek, titkos kéjvággyal és bujasággal gyanúsí- tották, mert szenvedélyesen szerette Bereniké királynőt, s a fajtalanok és heréltek nyájában lelte örömét. Viszont igaz, hogy Domitianus fölülmúlta atyját és testvérét a közösülés fárad- hatatlan művelésével, amit ő ágytornának nevezett. S a legnagyobb hévvel, érzelmeit nyíltan kimutatva folytatott szerelmi viszonyt unokahúgával, Júliával. Lucius pedig anyósával, Faustinával követett el vérfertőzést.

Háromszáz ágyas s ugyanennyi örömfiú állott Commodus császár rendelkezésére, aki meg- becstelenítette nővéreit is. Martia volt kedvelt ágyasa, akinek amazon ruhás képét kedvelte, s ő maga is gyakran amazon ruhában jelent meg az amfiteátrumban, amiért azután Amasonius- nak nevezték el. Pertinaxról azt mondják, hogy Cornificiához a leggyalázatosabb módon gyakorolt szerelem fűzte. S ha annak az évszázadnak legvisszataszítóbb erkölcstelenségéről akarunk megemlékezni, amelynél szertelenebb bujaságot már nem tudunk elképzelni, Antonius Caracallus neve jut eszünkbe. Ez feleségül vette mostohaanyját, Júliát, akit egyszer véletlenül félmeztelenül talált, s ekkor így szólt hozzá: „Ha szabad, legyen így mindig” - mire az asszony állítólag így válaszolt: „Az szabad, ami jólesik, vagy nem tudod, hogy te vagy a császár, s a törvényeket te megszabod, nem pedig, megtartod.” S mondják róla, hogy anyját is feleségül akarta venni.

Heliogabalus kéjvágyát pedig, minden tekintetben Neróéhoz hasonlíthatjuk, ha ugyan nem múlta őt felül. Lámpáiba balzsamolajat töltetett, s fajtalan férfiakkal a kéjelgés minden nemét gyakorolta. S gyakran a közönséges ringyókat a cirkuszból, színházból és stadionból nyilvá- nosházakba gyűjtette össze, itt számukra, mintha bajtársai volnának, gyűlést tartott, gyakran elmélkedett előttük az élvezetek fajtáiról, s kényszerítette őket, hogy szertartásszerűen ismé- teljenek meg olyan mondatokat, amelyek fölött gyakran a legkomolyabb vita kerekedett.

Gordianusnak, aki rendkívül kedvelte a nőket, huszonkét ágyasa volt. A barbár származású, Pipara nevű királylányt a teljesen a fényűzésnek és a konyha örömeinek élő Gordianus mér- téktelenül szerette, s e mellett a szerelem mellett öregkoráig kitartott. S még Victorinus sem,

akiről azt mondjuk, hogy harci erényben fölülmúlta Traianust, kegyességben Antoninust, tekintélyben Nervát, takarékosságban Vespasianust, s a városi és katonai fegyelem megtartá- sában pedig, Pertinax és Severus császárokat, még ő sem tudta a nőktől kapható gyönyör után érzett vágyait elnyomni. S az isteni Aurelianusról is, akinek nevét nem mellőzhetem úgy, hogy ne követném el a legnagyobb vétket, hiszen Sirmiumban született, s a ti nemzetségetek- ből származott, azt mondhatjuk, hogy ha ritkán is, de olykor őbenne is fölébredt a szerelmi vágyakozás. Proculus pedig Sarmatiában száz szüzet zsákmányolt, s ezek közül egy-egy éjszaka tízzel hált együtt, úgyhogy végül tizenöt nap elmúltával mindegyiket kivétel nélkül asszonnyá tette. Carinus kilenc nőt vett feleségül, majd küldött el, s palotáját színészekkel és ringyókkal töltötte meg.

Én viszont, mivel úgy látszik, hogy efféle erkölcstelen beszéddel megbotránkoztatom a leg- szentebb életű Beatrix fülét, nehogy felséges személyét még sokáig bosszantsam, csak egy, a mi korunkban megtörtént esetet mondok el, s ezzel befejezem szavaimat. Az egykor Pannó- niában uralkodó isteni Zsigmond király elé egyszer odavezettek egy szerelmespárt, akik kölcsönösen olyan erősen átkarolták egymást, hogy nem lehetett őket szétválasztani. S köl- csönös szerelmükben olyan kedvesen becézték egymást, mintha mindegyikük azt hinné, hogy ő a másikban él. Mikor azután a császár parancsára szétválasztották őket, a lány azonnal meghalt, a férfi pedig, noha övéi minden módon meg akarták vigasztalni, csak néhány nappal tudta túlélni.

Ó, mennyire megfékezhetetlen tehát a szerelem hatalma, ó, minden időben milyen zsarnoki módon gyakorolja uralmát, ó, milyen rendkívül erőszakos kényszerűség ez, ó, a gyönyörnek minden cselvetésre képes vágya! Ó, milyen kikerülhetetlen élethalálharc ez, milyen legfön- ségesebb, az ember belsejében tanyázó vágy ez, s ó, milyen kiolthatatlan fáklya! S hogy hazu- dok vagy igazat mondok-e, azt nemcsak az előbb fölsorolt példák szemléltetik, hanem az összehasonlítást közületek ki-ki magában is elvégezheti. Hiszen én sem helyeslem a vér- fertőzést vagy a gyönyörkeresés meg nem engedett módjait. De hogy természet adta jogunk alapján mérsékelt módon élvezzük a gyönyöröket, amelyek nélkül minden látszat szerint szerencsétlen lesz az életünk, azt határozottan nemcsak megengedett, hanem jó és boldogító dolognak kell tartanunk. Az élvezetek egyéb fajtáiról pedig, amelyek többi érzékünket gyönyörködtetik, úgy vélem, nem szükséges szólnom, hiszen senkinek sincs joga tiltakozni az ellen, ha valaki ezeket mérsékelt módon élvezni akarja. Eme okok miatt, amíg élünk, ki-ki szabadabban adja át magát az élvezeteknek, de úgy, hogy sem gyomrunk, sem testünk ne szenvedjen semmiféle kárt. S akkor elégítsük ki étvágyunkat, ha az, valóban kényszerít rá, és vágyunkat, ha az valóban sürget.

Mindenki tudja közületek, hogy mennyit kell nyújtanunk gyomrunknak, hiszen ez az a közös kincstár, amelyből a többi testrész élelmet és ellátást kap, s ha ezt az éhes tagok üresen talál- ják, a test egész köztársasága pusztulásba hanyatlik, így azután, ha ilyen készségesen csillapít- juk vágyainkat, s elégítjük ki érzékiségünket, sokkal kiegyensúlyozottabban végezhetjük egyéb tennivalóinkat. S mindig emlékezzetek az isteni Platón ama aranyigazságára, amely szerint a boldogság a mámorhoz hasonló. Továbbá magára arra a homéroszi mondásra, ame- lyet latin nyelven így lehetne visszaadni: „Higgy nekem, édesebb nem akadhat a jó lakomá- nál, mely szolgálja Cerest, Bacchust s ugyanakkor a testünk.” S ugyanő mondja máshol:

„Mert a halál, mit a bősz éhség szül, jaj, de keserves!”

S bárcsak engemet is, aki olyan gyakran követtem ezt az elvet, olyannak látnátok ezen a fejedelmi lakomán, mint azt a bizonyos nagyevőt, aki Aurelianus császárt olyan rendkívül kellemesen elszórakoztatta, mikor egy nap leforgása alatt egy teljes vadkant, száz darab kenyeret s ugyanakkor egy ürüt és egy malacot is elfogyasztott, s kielégíthetetlen garatján több hordó bort eresztett le. Vagy bárcsak én volnék az a Firmus, aki töméntelen húst falt föl,

s azt mondják, egy nap alatt megevett egy struccmadarat. Mert semmi embernek tartanám magam, ha a mellemre helyezett üllő súlyát nem tudnám jobban elviselni, mint ő, vagy ha nem mernék a krokodilok közt az ő zsírjukkal bekenve úszni, vagy nem, tudnám az elefántot az övéhez hasonló készséggel kormányozni, vagy nem ennék vízilóhúst, vagy ha egy-egy strucc hátára fölülve nem tudnék az övével, vetekedő ügyességgel és bátorsággal nyargalni.

S ma csak azt az egy dolgot fájlalom, hogy nem rendelkezem egy Maximinus gyomrával, aki egy étkezésre hatvan font súlyú húst evett meg, s az utolsó cseppig kiivott egy capitoliumi amphorát. Mert akkor nem hagynám, hogy annyi pávát és makkon hízott vadkant, annyi, még a csodás lakoma fényénél is nagyszerűbb fogást hiába visszavigyenek, amelyekről, ha ezeket meglátnák, Antonius és Kleopátra mindketten elismernék, hogy e lakoma nagyszerűségével és változatosságával fölülmúlták őket. S ha meg kellene neveznem a mai napon kívánságaimat, a halhatatlan istenektől buzgó áhítattal két dolgot kérnék. Először is azt, hogy a torkom legyen feneketlenebb a tevéénél, másodszor pedig, hogy a gyomrom befogadóképessége legyen nagyobb, mint a Meótiszi-tengeré. Most még az van hátra, hogy minden gondunk és törek- vésünk a valamennyi élvezetben való elmerülésre irányuljon, hogy mindig vidámságban és derűben éljünk. S ha a tárgytól messzebbre elkalandozva valami olyasmit is mondtunk, ami véleményetekkel nem egyezik, nyilvánítsátok ki bocsánatotokat, de készségesen, mert roppant gyomrom uralma nem engedi meg, hogy másképpen is megérthessem.

BEATRIX, MÁTYÁS KIRÁLY, GALEOTTO, FERENC

BEATRIX. Végre befejezte ez a szemérmetlenségben fölülmúlhatatlan Epikurosz, akit még Epikurosznál is visszataszítóbbnak kell tartanunk. Mert az a boldogtalan, noha a legfőbb jót a gyönyörben látta, azt mégsem választotta el az erénytől. S nem is a test, hanem a lélek gyö- nyöréről beszélt, mint amely a semmi gyalázatosságba bele nem keveredő értelem nyugodt állapotából származik, s nem adja át magát teljesen a gyomornak és a kéjvágynak, mivel csak káposztát, és még dúsabbak számító ebédjén is legföljebb sajtot fogyaszt.

De ez az ember sokkal hitványabb nála, mert sok mindent nem tréfásan, hanem nagyon is komoly hangon adott elő, s nem félt attól, hogy a király adta szabadsággal a kelleténél jobban visszaél. S dicsérném e férfi éles elméjét és ékesszólását, ha nem fogtam volna föl, hogy amit gondol, az még sokkal veszélyesebb annál, mint amit elmondott. Az ő filozofálásának a célja ugyanis nem az üdvözülés, hanem a pusztulás. Mert eszembe jutott, hogy a léha szellemek, állandóan szemérmetlen dolgokat hangoztatva, milyen könnyen a lejtőre jutnak, hiszen az emberi nem saját természeténél fogva is hajlandó a mértéktelenségre, s ha ügyesen össze- szedett s a valóság látszatát keltő érvekkel ezt elősegíted, nem csupán kívánják, de a bűnökbe merülve megszállott dühvel meg is akarják valósítani az emberi gyarlóságot.

Mit gondolsz, Galeotto, honnan erednek a különböző filozófiai iskolák? Nemde Szókratész közvetlen hangú beszélgetéseiből, akinek szavait, minthogy sok mindenről ironikusan, nem egy dologról tréfásan, s a többiről komoly hangon beszélt, egyesek különbözőképpen magya- rázzák. Hiszen tény, hogy egyesek a legfőbb jót a gyönyörben, nagy rész a vagyonban, néhá- nyan a nagy méltóságban, legtöbben az egészségben s a többiek, józanabbul gondolkodva, az erényben látják. Nem látod-e be tehát, te, valamennyi ember között a legbűnösebb, s minden vallásos érzés megtagadója, milyen súlyos és veszélyes dolog olyasmiket előadni a tömeg előtt, amelyek híján vannak mindenféle józan meggondolásnak? S mindenekelőtt veszélyes nyilvánosan értekezni a gyönyörök szabad élvezetéről, amelyre az esendő emberi természet szinte önmagától hajlamos.

Mert mi lehet az emberi nem számára veszedelmesebb, mint maga a gyönyör? Hiszen ez a lélek minden bátorságát elernyeszti, s az emberi lélekben levő égi lángot kioltja. És ami a legvisszataszítóbb, te a legfőbb jót az emberi élvezetekben határozod meg. Ó, te hitvány, ezerszer is hitvány, sőt a hitványságok tanító iskolája; szerinted a boldogság azokban a dolgokban található meg, amelyek minden nyomornál és szerencsétlenségnél rosszabbak? Hát azt képzeled, hogy a múlandó és pillanatnyi dolgok, s azok, amelyek önmagukban szemérmet- lenek és rútak, s ezen kívül azok, amelyek, ha kezdetben bizonyos szempontból vidámítónak látszanak is, de végül a legnyomorultabb pusztuláshoz vezetnek, hogy ezek képesek számunk- ra biztosítani az állandó boldogságot?

A legfőbb jó ugyanis az, melyhez hasonlítva semmi egyéb sem látszik kívánatosnak szá- munkra, s amely lelkünket sosem múló boldogsággal tölti el. Az, amit ama híres Hérakleitosz is ismert, de mivel bármily roppant hévvel vágyakozott is rá, az életben nem tudta megtalálni, létét örökös sírás és panaszkodás közepette élte végig. Hunyorra volna szükséged, még ha tanulmányaiddal annyit izzadtál is, hiszen nemcsak a magad, hanem mások veszedelmére is esztelenkedsz. Abban a tekintetben talán szerencsésnek látszol, hogy nem látod be, milyen nyomorult és szerencsétlen vagy, s amíg Isten ezért meg nem büntet, ezt nem is leszel képes átérezni, mert teljességgel le kell mondanunk arról, hogy valaha is megjön a józan eszed. Jó ideig csodálkoztam férjem türelmén és nagylelkűségén, s hogy hű maradt vele született szívé- lyes természetéhez. De mivel már eleget fecsegtél, a legszentebb életű László szavai hatására, aki már-már fölkészült a felszólalásra, ha képes vagy rá, szerencsétlen, igyekezz visszanyerni józan eszedet.

GALEOTTO. Így is teszek, ha lehetséges, s hogy minden szót megjegyezhessek, legnagyobb érdeklődéssel figyelő fülemet rendelkezésetekre bocsátom.

KIRÁLY. Csak nem nehezteltél meg Galeottóra, legédesebb hitvesem? Még nem ismered eléggé ennek az embernek erkölcseit és szabadszájúságát, hogy nincs nála az erénynek el- szántabb ellensége s a gyönyörnek erőteljesebb védelmezője? A királyi lélek mindenesetre arra kötelez, hogy a helyes és helytelen kijelentéseket egyformán végighallgassuk, ne érez- tessük, hogy számunkra mi kellemetlen, sőt olykor még a trágár kifejezéseket is nézzük el, s ne engedjük királyi lelkünk nyugalmának megzavarását, mert semmi sem illene kevésbé méltóságunkhoz.

De úrnőm, nyíltan elismerem, hogy ez alkalommal téged nagyobb sérelem ért, mint engem, mivel nem tudod nyugodt lélekkel elviselni, hogy az erény annyira szent nevét bármiféle szemérmetlen szavakkal is meggyalázzák. S minthogy a jelenlevők lelkét eme nemes javasla- toddal már eleve erősen fölajzottad, ne légy indulatos. Kellemesebb lesz, ami ezután követ- kezik, s a tárgy önmagától kínálja a kedvező megoldást. S bizonyos lehetsz abban, hogy a mi családunkhoz nem méltatlan László, aki még eddig egyetlen szót sem szólt, bizonyára elragadó s a király figyelmére is méltó szavakat fog mondani, hogy ezt a szörnyeteget a maga sokkal komolyabb érveivel megsemmisítse. Mi pedig neki nem csekély hálával tartozunk, mert ő minden lehetséges módon arra törekszik, hogy lelkünket gyönyörűséggel töltse el.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Elismerem, atyám, sok tettetésre és színlelésre kényszerülünk, hogy ne feledkezzünk meg királyi méltóságunkról. De mikor engem nem is annyira ennek a szemérmetlen férfiúnak ízléstelen fecsegése bánt, hanem az, hogy semmibe veszi üdvösségét, nem állhatom meg, hogy magam is fölöttébb föl ne induljak, noha lelkem nem is annyira szigorú, hanem sokkal inkább jámbor és kegyes, hiszen erre a viselkedésre a többi embernél sokkal inkább kell törekednünk. Hiszen azoknak, akik a közösségben valamilyen méltóságot viselnek, minden gondjukkal és igyekezetükkel a közösség boldogulására kell törekedniük. Ez az ember hamis tanok áldozata, s lelkében ezekhez ragaszkodva olyan megátalkodottá vált, hogy most már semmi módon nem lehet jobb meggyőződésre bírni. Azt állította, hogy a

legfőbb jó azonos a gyönyörrel, s nem képzelhetünk el semmiféle, ennél kárhozatosabb állítást. S aki a mindenekfelett való cél, vagyis a legfőbb jó fölismerésében szemmel láthatóan téved, annak bármiféle mesterkedése hiábavalóvá válik.

A legfőbb jót pedig, nem lehet fölismerni; csak azok képesek rá, akiknek erre az igazi hit ad erőt. A hit pedig, bizonnyal, mivel az ég ajándéka, csak a tiszta és bűntelen szívben található meg. Gondolkodásunk megtisztulására az igazi hit elnyerése végett van szükségünk, ami lé- nyegében az istenfélelem következménye, mert ez aljas és vak gondolkodásunkat megszünteti és megvilágosítja. Így hát Galeottónak, mivel sem az Istent nem féli, sem a maga tisztátalan voltáról nincs meggyőződve, nincs módjában az őszinte hit alapján megismerni az igazságot és a legfőbb jót, s mivel mindent a szennyes gyönyörökből származtat, nem tudom elképzelni, hogyan nyerheti el az üdvösséget. Ugyanis a legfőbb jó a végső határ megismerése, s mivel fölötte van a természet erőinek, értelmünkkel nem vagyunk képesek fölfogni, hacsak a leg- kegyelmesebb Istentől nem kapjuk meg a hit által a mélyebb megismerés ajándékát.

Vajon miféle hitet találhatunk abban, aki az aljas gyönyöröket tartja erényeknek, aki meg van győződve, hogy a gátlástalan kéjvágy a legkevésbé sem esik isten ítélete alá, aki a szerelem legaljasabb fajtáit Isteni szertartásoknak tekinti, s aki végül, összekeverve az isteni törvényt és a bűnt, úgy vélekedik, hogy testünket mindennel ki kell szolgálnunk, viszont a lelket s mind- azt, ami Istennel kapcsolatos, teljesen értelmetlen dolgoknak kell tartanunk. Valóban, ebben az esetben is el lehet mondani, amit a szent könyvekben olvashatunk, hogy az ilyen embert vakká tette a rosszindulat. Így hát engem ennek az embernek az irodalom vonzó eszközeivel megfogalmazott zagyvaságai részben szánalomra, részben felháborodásra késztettek. Hiszen ott mutatkozik a legkevésbé bölcsnek, ahol bölcs belátásra és helyes érzékelésre volna szük- ség, s olyan módon forgatja ki a gyönyör szó értelmét, hogy fonák véleményével megfertőz- hesse másoknak az erény révén még nem eléggé megszilárdult gondolkodását.

Ti pedig, jelenlevők, semmit se tartsatok utálatosabbnak a mocskos gyönyörnél, viszont semmit se értékesebbnek magánál az önuralomnál és szeméremnél, mert ezek révén nyilvánul meg a józan belátás minden ereje, amely minket nyilvánvalóan a többi élőlény fölé emel. Te pedig, fivérem, elsősorban lelked veled született önuralmát őrizd meg, s légy meggyőződve, hogy semmi sem méltóbb a királyi méltósághoz, mint legyőzni saját magunkat, parancsolni saját kéjvágyunknak, megvetni a gyalázatosságot s végül gondosan megőrizni lelkünk és testünk tisztaságát. Mert azoknak, akik mások vezetői, kötelességük megzabolázni a többiek vétkeit, szükséges, hogy saját személyükben mindenki előtt kiemelkedő példát mutassanak, s éjjel-nappal nem lehet parancsolóbb gondjuk annál, mint hogy a halhatatlanság és hatalom Istentől nekik juttatott ajándékával - mert minden hatalom Istentől származik - helyesen és szentül éljenek.

KIRÁLY. Polluxra, úrnőm mélyebben és elfogadhatóbban filozofál, mint Galeotto, s így ha őt valaki Beatrix helyett az áldott névvel illeti, a legkevésbé sem jár messze az igazságtól.

FERENC. Ne aggódjál, kérlek, isteni nővérem, hogy a méregként ható örömök bármiféle csábításának is áldozata leszek. Mert be kell vallanom, hogy sokkal vagyok adós neked és a természetnek, hiszen ez utóbbi engem magától is az önmegtartóztatásra nevelt, te pedig, az erény és mindenféle erkölcsi tisztaság terén saját magad szolgáltál nekem példaképül. S belőled olyan isteni erő sugárzik, hogy aki csak közeledben él, annak számára a legkisebb bűn elgondolása is lehetetlenné válik. Ámbár Galeotto szavait és egyéb semmitmondó kijelentéseit ékesszólása és szellemessége miatt elismeréssel hallgattam, ő az érvek semmiféle varázserejé- vel nem tudja velem elfogadtatni véleményét, mert az én fölfogásomat a tapasztalat alakította ki.

Ugyanis ha a katonai táborokban a rút kéjvágy és a férfiatlan gyönyörhajhászás uralkodnék, egyetlen győzelmet sem lehetne aratni a hősiesség révén, ott, ahol egyetlen bűnre sem szük- séges olyan gonddal ügyelni, mint éppen az aljas kéjvágyra. Az ősök szokása szerint a tábo- rokban egyetlen ringyó sem tartózkodhatott, nehogy a katonák elszántsága meggyengüljön, s viruló lelkierejük elenyésszen. Mert ha a katonát a gyönyörök vették volna körül, sem vezére parancsára nem ügyel, sem őrhelyén nem tart ki, nem tűri a fáradságot és éhséget, nem rendelkezik a helyzet megkívánta elszántsággal, hanem gyáva és tehetetlen, és a sereget dicstelenül cserbenhagyó szökevénnyé válik. Ezért kell őt távol tartani a gyönyöröktől, hogy semmi se legyen számára kívánatosabb a pornál és verítéknél, semmi se legyen előtte nagy- szerűbb az ellenségen ütött sebeknél, és semmit se tartson előbbre valónak a vitézségnél és jó hírnévnél.

Mert nyilvánvalóan elsősorban az tette tönkre Severus, az egykori római császár dicsőségét, hogy döntéseiben a katonák kegyét kereste, akiknek megengedte, hogy aranygyűrűket hordhatnak, hogy a táborban ringyókat tarthatnak, s együtt lakhatnak asszonyaikkal. Ő volt az első, aki teljesen megszüntette a katonaélet fegyelmét és kemény ridegségét, a nehézségek közepette való engedelmességet, állhatatosságot, a vezéreknek kijáró tiszteletadást. A katoná- kat pénzszerzésre buzdította, megismertette a gyönyörökkel, megengedte, hogy kényelmesen éljenek, és kedvükre aludjanak; valóban csupa olyan dolog, ami a katonaélettől merőben idegen.

Appius Claudius consul, mikor az élvezetektől meggyengült serege - még bizonyos engedet- lenséget is tanúsítva - balsikerrel harcolt a volscusok ellen, minden tizedik katonáját meg- botoztatta. Scipio Africanus Numantia ostroma közben a szabadosság és fényűző életmód következtében meggyengült seregben állhatatossággal és fegyelmezéssel helyreállította a katonai erényeket, az élvezetszerzés minden eszközét megsemmisítette, kétezer örömlányt kergetett ki a táborból, s katonáit mindennap munkára fogta. S mi is tanúi lehetünk, hogy győzhetetlen, s számunkra legszentebb királyunk, a katonai fegyelem mesteri őre napról napra ugyanígy cselekszik.

A censorok szigorú nyomozással és sok embert megbüntetve kiirtották a bacchanáliát, ezt a görög ünnepet, s valamennyi bűnnek éjszakai tanuló iskoláját. Ezért, véleményem szerint, minden gyönyört az erény és halhatatlanság szolgálatában kell keresnünk, és semmiképpen nem lehet királyi lélek az, aki nem törődve a dicsőség ragyogásával, s megvetve saját méltó- ságát, elmerül az emberi dolgok posványában. A kiváló lélekre ugyanis az jellemző, hogy magában állandóan azt fontolgatja, hogy az életben minél magasabb rangban tevékenykedik valaki, annál inkább kötelessége jeleskedni az erények bármelyik fajtájában. Így hát, leg- édesebb nővérem, ne nyugtalankodj, s légy meggyőződve, hogy üdvösségemet semmi sem veszélyezteti. Viszont vendégünk esetében jogos a kétely, hiszen ő, noha nem érzékeli helye- sen a dolgokat, mégis értekezik róluk. Ezért hát kérd föl szólásra bölcs és kiváló főpapunkat, aki elméjében szemmel láthatóan a legfontosabb dolgokon töprenkedik. S ha ezt megtetted, majd tanúi lehetünk, hogy Galeotto ügyesen előadott, visszás okoskodásait milyen könnyed- séggel teszi semmivé.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. A legszentebb vallásra támadt rá ez az istentelen Galeotto, kedves Lászlóm, s nem ismeretlen dolog számodra, amit a gyönyörök törvényes szabadságáról elő- adott. Mi viszont, abban a meggyőződésben, hogy ez a dolog rád tartozik, a legkevésbé sem igyekeztünk őt megcáfolni, jól tudva, hogy szellemed milyen rendkívüli módon fölkészült az isteni és emberi dolgok megvitatására. Így hát, mivel a rád tartozó dolgokról nyilatkoztak sértő módon, noha ez mindnyájunkat érint, mégis elsősorban neked van jogod, hogy meg- védelmezd a legszentebb igazságot. S ne tűrd el, hogy a katolikus vallást, amelynek a török határ mentén a legelszántabb védelmezője vagy, ez a leggyalázatosabb ember beszennyezze

azzal, hogy minden jó dolgot a gyönyörből származtat. Pedig ha ez valakit uralmába kerít, nem engedi meg, hogy az a valódi és legfölsőbbrendű jót fölfogja, hanem az emberi dolgok mocsarába taszítja és fojtja bele. Így legyen rá gondod, hogy szavaid önmagadhoz és hozzánk méltók legyenek, nehogy az legyen a látszat, hogy hiába elmélkedtél ilyen hosszú ideig.

LÁSZLÓ PÜSPÖK, BEATRIX ÉS MÁTYÁS KIRÁLY

LÁSZLÓ. Teljességgel legyőzhetetlen király és legfönségesebb királyné, mint Hésziodosz mondja, az embereknek három fajtája van. Az elsőbe, amelyet a legkiválóbbnak nevezünk, azok tartoznak, akik saját erejükből képesek mindent fölfogni, és saját maguktól a lehető leg- jobban cselekednek. A második csoportba, amelyet jónak nevezünk, tartoznak azok, akik noha nem látják be maguktól, miképpen kell cselekedniük, mindamellett megfogadják a jó tanácsot. A harmadikba, amelyet a legrosszabbnak, sőt lényegében veszedelmesnek nevezünk, azok, akik önmaguktól sem képesek a dolgok megértésére, s mások helyes tanácsait sem követik, hanem egyedül csak a kéjvágy és étvágy irányítja őket.

Ti bizony nehéz feladatot bíztatok rám, mert olyan emberrel kell foglalkoznom, aki az emberek ama bizonyos harmadik csoportjában tevékenykedik. Vagyis nem tud valamit önmagától helyesen fölfogni, mivel tisztátalansága következtében sem észre térni, sem helyesen érzékelni nem képes, s hozzá még olyan nyakasnak és gonosznak született, hogy a helyes tanácsot adóra sem hallgat. Ugyanis aki az emberi dolgok sorában a gyönyört tartja a legfőbb jónak, az, az Istennel kapcsolatban egyáltalán semmit sem képes helyesen érzékelni. Márpedig aki Isten lényét nem fogja föl, az nem is vágyik utána, aki pedig nem vágyik utána, az nem szereti, aki pedig eleve nem szerette, az, az Istenbe vetett hit semmiféle jótéte- ményében sem részesül.

Ebből következik, hogy nekünk tudatlan, aljas és megátalkodott ellenfél jutott, aki noha sokat olvasott, és állítása szerint szemlélődő életmódot folytat, mégis, a gyönyör csábításaiba temet- kezve, szellemének egész eltompult erejét arra fordítja, hogy mindent a vakság és pusztulás szintjére süllyesszen. Nem rendelkezem akkora lelkierővel, s az isteni dolgok olyan elmélyült ismeretével, hogy képes volnék egyrészt végezni ezzel a szörnyeteggel, másrészt kielégíteni az engem hallgató szent fülek várakozását. De mivel a legszentebb igazság ügyéért kell harcba szállnunk, amelynek védelmében még a legostobább is bölcsnek látszhat, derűsen kell viselkednünk, annál inkább, minél megértőbbek hallgatóink. S így, ha beszédünket a szokott- nál hosszabbnak találjátok, ezt kérjük, ne rójátok föl bűnünkül. Hiszen a régiek is sokkal több időt szoktak adni a beszédre a védőnek, mint a vádlónak, s mivel testeteket már a lehető legbőségesebben elláttátok, arra kell törekednetek, hogy lelketek is komolyabb táplálékhoz jusson.

Mivel ez az ember nagyon részletesen értekezett a gyönyörök szabadságáról és a szerelemről, mi először is azt fogjuk megvilágítani, hogy nincs ezeknél a gyönyöröknél utálatosabb és a szerelemnél ártalmasabb dolog. Mindazt, amit mondott, sorban megcáfoljuk, s noha az ő üdvözülésével kapcsolatban vajmi kevés reményt is táplálhatunk - mert a tanítás befogadására éppen olyan alkalmatlannak született, mint az athéniak, akiknek Platón éppen taníthatatlan voltuk miatt nem akart törvényeket adni -, végül mégis annak a beismerésére szeretnénk kényszeríteni, hogy egyetért velünk. S úgy segítsen minket az isteni kegyelem, hogy ha van benne valamelyes fogékonyság a helyes gondolkodás iránt, valamennyire lássa be tévedését.

Galeotto az athéni Alkibiadész példáját követte, aki levágta legismertebb kutyájának a farkát, s mikor megkérdezték, miért tette ezt, állítólag azt válaszolta: azért, hogy legyen miről beszélnie a népnek, s így ne emlegesse szégyenteljesebb cselekedeteit. Galeotto, ezt a példát követve, a gyönyörök szabadságával kapcsolatban zúdította ránk szavait, hogy így leplezze el még sokkal tévesebb eszméit. Nem tudta szegény, hogy ha egy képtelen állításnak hangot ad, szükségszerűen következik utána a többi is. Hiszen annak, aki végső célnak a gyönyört tekinti, szükségképpen nagyon sok dologban kell tévednie, mint ahogy ez a következőkben kétségtelenül ki is fog derülni.

Hogy tehát végre közvetlenül hozzád intézzem szavaimat, kérlek, Galeotto, nyilatkozz, miféle őrültségtől megszállva merészeled állítani, hogy mindenki teljes szabadsággal átadhatja magát valamennyi gyönyörnek, mikor a közhit szerint az ember üdvösségére nézve nem akad ennél veszedelmesebb méreg. Ugyanis az emberi lélekben működő erők, ha csupán a földi dolgok- kal törődnek, fölhagynak sajátos tevékenységükkel, elgyengülnek, eltérnek követendő céljuk- tól, minthogy a rút kéj kívánására ösztönző gyönyörök csábító erejének engedve teljességgel eltorzulnak. Így azután a józanész és akarat, megfosztva saját, immár a gonosz gyönyörök elérésére törekvő támaszaiktól, nem képesek igazán önmaguk lenni, s teljességgel elveszítik cselekvőképességüket.

A józanész működésének pedig, mindenekelőtt négy szakasza szokott lenni. Az első a meg- értés, amely fölfogja az igazi célt, vagyis a legfőbb jót, mert ez minden cselekvés kiinduló- pontja, mely a cél elérésében az utolsó mozzanat, de a figyelem ráirányulásában az első. Viszont ha ezt a gyönyörök fogják körül, akkor vakság szállja meg, hogy saját világos látását minden jel szerint teljesen elveszíti. A második mozzanat a megfontolás, a végrehajtandó cselekvésről való döntés, amelyet azonban az érzéki kívánság megbénít: mert vajon ki képes a kéjvágytól föltüzelve helyesen dönteni? Mint mondják, a harmadik mozzanat az értékelés vagy kiválasztás, de az előbb említett kóros állapot ezt is eltompítja. A negyedik mozzanat pedig, mint állítják, a meghatározott szándékhoz való állhatatos ragaszkodás, amely mellett egy férfi tisztes tevékenységében szilárdan kitart, de ezt az erőt is ingataggá teszi ugyanaz a betegség. Az akarat ugyanis, ha az értelem semmiféle jó cselekedet végrehajtására nem biztatja, a henyélés következtében eltunyul, megveti az isteni dolgokat, s maga sem tudja, mit akar. Közben súlyosbodik a lélek vaksága, mindenfelől sötétség rohanja meg, mindent el- hamarkodott meggondolás alapján hajt végre, dühöng benne a kéjvágy, a józanész helyett az étvágy kormányozza, az ilyen ember lelke mocskossá válik, értelme ingadozó lesz, egyáltalán nem képes függetlenül dönteni.

Ítélőképessége összezavarodik, állhatatossága teljesen összeroppan, akarata elutasítja, amire vágyott, majd arra vágyik, amit visszautasított, sejtelme sincs róla, mit kívánjon, s nem tudja, hol állapodjon meg. Sorsa a gyötretés és halálra kínoztatás, mások vezetik, vonszolják, s körben hajszolják akarata ellenére. Valóban bebizonyul, hogy képtelen az érzékelésre, a jót megveti, mindig a hitványabb dolgok felé sodródik, semmit sem törődve üdvösségével, semmit sem becsületével, semmit sem méltóságával.

Így tehát valamennyi itt fölsorolt baj és nem szűnő nyomorúság mindenestül a mérgező gyönyörökből származik. S ha valaki belátja, hogy milyen eljövendő veszélyek leselkednek majd az emberre - Herculesre! - semmitől sem fog jobban óvakodni, mint ezektől. Úgy vélem, nem ok nélkül írta Xenophón Herculesről, hogy a keresztúton két nővel találkozott, akik közül az egyiknek gyönyörűség, a másiknak erény volt a neve. Az egyik fölajánlotta, hogy bár nem lesz halhatatlan, a legkellemesebb s változatos gyönyörökkel tarkított élet jut neki osztály- részül, ha teljesíti parancsait, a másik viszont a kemény, nehéz, fáradságos, de végül a halha- tatlanság révén a legjelesebbé váló vég ígéretével biztatta. Így hát a bölcs ifjú inkább az erény nehéz és küzdelmes útját választotta, hogy istenné lehessen, s nem a gyönyörét, hogy testével

együtt ő is végleg elenyésszen. Ezért a költőknek az, az állítása, hogy talán Juppiter fia volt, egyáltalán nem alaptalan. Mert akik helyesen cselekednek, méltán nevezhetők Isten gyer- mekeinek. S ebből nyilván kiderül, mennyi bajba sodorják az embereket a gyönyörök, amelyeket az isteni Platón nem alaptalanul nevezett az emberi nem mérgeinek.

Jaj, mennyire eltorzult azoknak a gondolkodása, s mennyire összezavarodott ítélőképessége, akik hűtlenné válva az erényhez, a gyönyörök rabjai lettek! Hiszen ezek nyilvánvalóan kiölnek belőlünk minden józanságot, s megfosztanak szabad akaratunktól. Mert mi nagyobb csapást kívánhatunk ellenségeinknek, minthogy ezeknek a gyönyöröknek a szolgálatában rabszolgaként sínylődjenek? S ellenkezőleg: milyen irgalmat érdemlőbb kérésünk lehet mi magunk számára, minthogy elkerülhessük a gyönyöröknek ezt az elnyomorító zsarnokságát? Mert hiszen ki hitte el valaha is, hogy ezekben bíznunk kell? Ámbár ezek vonzó és csillogó- nak látszó alakban kísértenek meg minket, s csábítóan édes, noha magában halálos mérget rejtő formában jelentkeznek, következményük minden esetben sosem szűnő baj és szeren- csétlenség. Tudniillik ha a bennük rejlő veszély világosabban megmutatkoznék, az emberi nem nyilvánvalóan semmitől sem undorodnék jobban, mint ezektől.

Most látjuk csak, milyen bölcsen szabta meg Platón azt a törvényt Az állam-ról írt művében, hogy a városból, véleménye szerint, nemcsak a legszennyesebb gyönyöröket, hanem a gyö- nyörökkel kapcsolatos verseket, képeket és szobrokat is éppúgy ki kell tiltani, és el kell távolí- tani, mint valami vészes ragályt. S úgy vélte, hogy messzire el kell űzni minden költőt, festőt, művészt, aki bármit is fonák, kéjre csábító, buja, aljas, illetlen formában alkotott meg, nehogy míg ilyen példák kötik le az embereket, lelkük, mintha mérges gyomok közt járkálnának, észrevétlenül és lassanként a mértéktelenség felé hajoljon, s értelem nélkülivé váljék. Ezért tehát - mint ugyanő könyve további részeiben kifejti - mivel a mértéktelen élvezet az ember értelmét eredeti állapotából teljesen kiforgatja, a gyönyörnek semmi köze sincs a bölcses- séghez és önuralomhoz, hanem a bujaság és könnyelműség kísérője lesz. S mivel a szerelmi gyönyörnél semmi sem szenvedélyesebb, ezt a legcsodálatosabb filozófus véleménye szerint éppúgy el kell utasítanunk, mint a ragályt, vagy valami, a lelket és értelmet pusztulással fenyegető veszélyt; s Az állam-ról írt könyve kilencedik fejezetében is kijelenti, hogy a szerelem, továbbá a vér és torok gyönyörei ártalmas, vad és szörnyű dolgok.

Ugyanis háromféle gyönyör van, amelyek lelkünk háromféle hajlamának igyekeznek kedvé- ben járni. A legédesebb a lélek ama részéhez kapcsolódik, amelynek segítségével tanulunk és nevelődünk, a többi gyönyör viszont sem nem valódi, sem nem szeplőtelen, hanem árnyék- szerű és csalóka. Az embereket pedig, a lakomák és az efféle gyönyörök földre nyomva lenyűgözik, s ha néha kicsit ki is egyenesednek, ez csak addig tart, amíg az eléjük helyezett ételt megérintik. Így tehát egész életükben tévelyegnek, s nem tudnak felemelkedni - kedvelve a hitványabbat - ama magasabb rendű, nagyszerű táplálékhoz, sőt azt még csak meglátni sem képesek. Nem a valóságos dolgok megismerése elégíti ki őket, s nem ízlelik meg a tiszta, a maradandó örömet, hanem akárcsak az állatok (ó, földből sarjadt lelkek!), a földre görnyedve mindig csak a földi dolgokat figyelik és követik. Megtöltik a gyomruk, hemperegnek a bujaság mocskában, végül ettől, a földi dolgok után érzett kívánságtól űzve kölcsönösen hajszolják egymást, s vasszarvakkal és -patákkal viaskodva pusztítja egyik a másikat.

Ezzel szemben viszont annak, aki helyesen intézi saját életét, először ismeretek szerzésére kell törekednie, amelyek által nemesebbé válik a lélek, s az igazság és önmérséklet képességé- vel együtt a bölcsességet is elsajátítja. Testének és lelkének nemesítésére törekszik, ellenőrzi lelke egészségét és kiválóságát, s végül is az a célja, hogy a lélek józan belátása szerint min- denhez a legmegfelelőbb módon alkalmazkodjék. S ugyanő igazolja, hogy kétféle életmód van. Az egyik a legélvezetesebb, a másik a legigazságosabb. S akik a legigazságosabb életet élik, valóban a legboldogabbak is lesznek, míg, akik az erény nélkül való, kellemesebb

életmódot folytatják, azok lesznek a legszerencsétlenebbek. Ugyanis arra, akinek megadatott az erény és az önuralom - legyen bár teste nagy és erőteljes vagy kicsiny és gyenge, s legyen bár ő maga gazdag vagy szegény - mindenképpen szerencsés, boldog sors vár. Ezzel szemben, múlja fölül bár gazdagságban Kinüraszt vagy Midaszt, ha teljességgel hiányzik belőle minden igazságérzet vagy önmérséklet, mindenképpen a legnyomorúbb sorsra jut.

Ezért ez az isteni filozófus is úgy véli, hogy mindazon dolgok közül, amelyek az ember birto- kában vannak, a lélek a leginkább isteni, s hogy az összes, a föld fölött és a föld alatt található arany értéke nem ér föl az erényével. S az, aki a törvény és józanság ellenére kiszolgáltatja magát a gyönyöröknek, semmibe veszi lelkét, aljas dolgokra törekszik, és elhanyagolja kimű- velését, mikor gonosz és mardosó bűnökkel igyekszik megtölteni. Viszont annak az élete, akiben megvan a helyes ítélőképesség, önzetlenné s minden esetben békéssé és nyugodttá válik.

Én azonban szavaimmal korántsem azt akarom állítani, hogy véleményem szerint az emberi életben szükségszerűen le kell mondanunk minden örömről, mert ez a vélemény rendkívül szigorú és otromba nézet volna. Csak azt szeretném, ha belátnátok, hogy az ember számára nincs veszedelmesebb dolog a mértéktelen élvezetnél. Mert mint ama bölcs mondja, mivel az élvezetek és fájdalmak forrásai egyaránt a természetből fakadnak, lehetőségünk van rá, hogy ki-ki ezekből oly módon, addig és annyit merjen, amennyire szüksége van, tegye ezt akár közéleti, akár magánemberként, törvényszerűen önmaga határozza meg szerencséjének mértékét. Viszont az, aki mértéktelenül méreget, elkerülhetetlenül szerencsétlenné válik.

Mert mindegyikünknek bensejében két kísérője van, akiknek tanácsaira hallgatunk, s e kettő közül az egyik meggondolatlan és esztelen, míg a másik ennek éppen az ellenkezője: az egyik neve gyönyör, a másiké fájdalom, s mindkettő előtt a jövőre vonatkozó elképzeléseink halad- nak, melyeknek közös neve remény. De ami a fájdalom előtt jár, annak neve félelem, ami a gyönyör előtt, annak reménykedés. S mindezeket megelőzi a józanész, helyesen eldöntve, hogy mit tart jobbnak és mit rosszabbnak. S ezekhez járul azután az aranyat érő, szerencsés, józan ítélőképesség, s azok, akik ennek engedelmeskednek, erényük révén minden bizonnyal boldogok is lesznek. S a helyes életmód elvével összeférhetnek egyszer a fájdalmak, másszor a gyönyörök, olykor a vágyak, egyébkor a szerelmek, de csak akkor, ha nem lépik át a józan belátás mérsékelt határait, ám a buja szenvedélyek következtében mindezek szertelenné és féktelenné válnak.

Így a helyes életfelfogás sem a gyönyörök után nem áhítozik, sem nem menekül eleve a fájdalom elől, hanem mindkettővel szemben megmarad a középúton. De aki Istentől ihletett életre törekszik, annak természetesen valóban lelki egyensúllyal kell rendelkeznie. Ezek alapján azután, mindenki előtt külön-külön nyilvánvalóvá válhat, hogy a gyönyöröknek két fajtája van: az egyik a tisztes és megengedhető, a másik pedig, a visszataszító gyönyöröké. Ez a fölosztás pedig, ha nem tévedek, érvénytelenné teszi Galeotto valamennyi fölhozott érvét, amelyeket, mivel hamisak és rosszra biztatnak, ez az egyetlen válasz megcáfol. Én nem is óhajtottam volna egy szóval sem többet mondani, ha biztos volnék benne, hogy néhány, talán itt levő, rendkívül könnyelmű fölfogású ember lelkét nem fertőzte-e meg az ő ravasz szándékú ékesszólása.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ó, milyen kiválóan és éles elméjűen filozofál ez a férfi! Galeotto már első következtetéssorozatától megsemmisült, s be fogja látni, hogy tárgyunkról nem tréfás, hanem komoly hangon tárgyalunk.

LÁSZLÓ. Ezek után valóban azt vélitek, hogy az embernek nehezebb az egész világ fölött, mint saját magán uralkodnia? Állítom, hogy a legkevésbé sem, mert minden bölcs habozás nélkül úgy nyilatkozott, hogy az embernek mindig sokkal nehezebb saját magát legyőznie. Nagy Sándor úgy vélekedett, hogy nem kevésbé királyhoz méltó feladat saját magát, mint az

ellenséget megzabolázni. Ugyanis a teljes világuralom megszerzésében minket emberi erők és eszközök segítenek, amelyek elégségesnek látszanak a feladat elvégzésére. Ezek ugyanis nemcsak a tehetséget, bátorságot, pénzt, a katonák erejét mozgósítják, de a csel, álnokság, a ravasz hadvezetés, esküszegés, kegyetlenség, megvesztegetés, erőszak, gyújtogatás, rémület, s még több efféle dolog is nagy segítséget nyújt számukra. Röviden kifejezve: az emberi erény és bűn elég erősnek látszik a világ leigázására, de az ilyenfajta győzelem, noha rendkívüli jelentőségű, nem haladja meg az emberi erőket.

Viszont ahhoz, hogy saját magunkat legyőzhessük, naponta kell magunkkal viaskodni, kikerülni a saját magunk ellen készített cselvetéseket, gyarló mivoltunk miatt elbukni, majd a bukás után újra talpra ugorni, s a síkos helyen is megvetni a lábunkat, s oly roppant makacssá- gunkban észre térni - ezek nyilván erőinket meghaladó és isteni segítséget igénylő feladatok. Hiszen az isteni kegyelem nélkül senki sem képes vétke után fölegyenesedni, s annyi sok csapda között nem tudja megtalálni magának a kiutat. Így tehát, ha igaz a sokat idézett köz- mondás, hogy a családban megbúvó ellenségnél nincs nagyobb szerencsétlenség, ó, jaj, milyen nehéz naponta szembeszállni a velünk született kéjvággyal, megfékezni telhetetlen- ségünket, s eloltani, mint mondani szokták, a bennünk égő taplólángot, mindennap behatolni az ellenség közé, s végül épségben visszatérni. Ha valaki mindezt képes volt megtenni, azt a legdicsőségesebb diadalmenetekkel s örökké megmaradó szobrokkal kell megajándékozni.

Miért van az, hogy annyi embert látunk, s szinte megszámolhatatlanul sokról olvasunk, akik vagy jólétben élnek, vagy mérhetetlen hatalmuk van, s miért hallunk olyan kevés emberről, aki a legteljesebb mértékben önmegtartóztató, és rendelkezik a szókratészi önmérséklet ado- mányával. Nemde azért, mert könnyebb az egész világot kormányozni, mint saját erőnkből győzni önmagunk fölött? Publius Helius Pertinax, akinek apja fölszabadított rabszolga volt, s aki onnan kapta nevét, hogy mint fakereskedő, rendkívüli kitartással folytatta mesterségét, az Appenninekben született, s végül a római birodalom ura lett. S Maximinus is, aki géta és alán eredetű pásztor volt, a római birodalmat uralma alá hajtotta, és a lehető legkegyetlenebb módon kormányozta. Viszont Theodosius, ez az Isten előtt leginkább kedvelt császár, istálló- szolga volt, s pusztán erényével, amelynek erejével először önmagát győzte le, emelkedett a császári székbe.

Mindenütt olvashatunk roppant birodalmakról, uralkodókról és királyságokról. S az asszír, méd, továbbá a perzsa, egyiptomi, az athéni, lakedaimóni s a római és pun nép történetéből nem hiányoznak a rendkívüli hírnévre jutott férfiak nevei. S nemcsak hallottunk róla, hogy a barbárok közül az amurcae nép, a gótok, longobárdok, szaracénok, a hunok s végül a törökök milyen nagy területen uralkodtak, hanem azt is tanúsíthatjuk, hogy mindenütt láthatjuk a katasztrófák, pusztítások és rombolások nyomait. Márpedig ha olyan rendkívül fontos dolog volna az, hogy valaki megszerezze magának a hatalmat, vagy zsarnok legyen, sem a géták, sem a szkíták, sem a leghitványabb nemzetek nem jutottak volna ilyen rendkívül hatalmas birodalmakhoz. S miért van az, hogy annyi császár és király között vagy keveset, vagy valóban egyet sem találsz, aki parancsolni tudott volna önmagának? Nyilván azért, mert sokkal fáradságosabb dolog önmagunkat, mint az ellenséget legyőzni.

Ezért vélte Platón, hogy saját kéjvágyuk megfékezői nem alaptalanul érdemelnek diadal- menetet. Mert ő azt hirdette, hogy az önuralommal bíró és vágyaikat legyőző emberek aratták a legszerencsésebb győzelmeket, viszont az elpuhult s az élvezetektől megrokkant embereket, akárcsak a rabszolgákat, nyomorultaknak és szerencsétleneknek kell tartanunk. Hogy pedig valót állítottam-e, ha Platón után a legnyomatékosabb bizonyítékokat az életből kell vennünk, ki tanúsíthatja hitelesebben szavaim igazát, mint az, aki jelenlevőként mérlegeli állításaimat, a legszentebb életű felség. Hiszen ő, miközben majdnem az egész északi vidéket hatalma alá kényszerítette, előbb tanulta meg önmagát fegyelmezni, mint az ellenséget legyőzni, s már

csak az események közben szerzett hosszú tapasztalata alapján is eldöntheti, hogy a kettő közül melyik a nehezebb feladat.

KIRÁLY. A mi kedves Lászlónk valóban ihletetten, az igazsághoz híven és nagyszerűen beszélt. Hiszen ha állandóan a legjobb és leghatalmasabb Juppiter lett volna is mellettem, nekem akkor is elszántabban és hevesebben kellett saját magammal, mint akár a legszörnyűbb ellenséggel is küzdenem. S ez a küzdelem annál nehezebb szokott lenni, minél nagyobb uralomhoz jut valaki. Ugyanis a legnagyobb hatalom birtokában mérsékelni magunkat, s miközben számtalan dologban kell döntenünk, csillapítani indulatunkat, lebírni haragunkat, korlátozni élvezetvágyunkat, legyőzni a meg nem engedett gyönyöröket, a magunk szemé- lyében jó példát adni másoknak, s nem elfeledkezni méltóságunkról sokkal nagyobb feladat, mint nem csupán az északi földrészen, de a világ többi részén is uralkodni.

Mert ha a hatalom megszerzésében végül is bizonyos mértékben segítségünkre van is a jó szerencse, katonáink hűsége és kitartása s az emberi rátermettség, nincs semmi, amit a remélt győzelemhez jobban kellene kívánnunk, mint az említett tulajdonságokat, sőt ezek közül gyakran csupán az egyik vagy másik is elegendő a hatalom megszerzéséhez. De higgyétek el nekem, ahhoz, hogy valaki magát legyőzhesse, nemcsak emberi elszántságra, hanem isteni segítségre is szüksége van. Ugyanis aki nem tanulta meg előbb önmagát legyőzni, annak az életét majd a szerencse változó szeszélye kormányozza. Így nem lesz képes sokáig uralkodni, s ha egy ideig talán uralkodik is majd, nem fogja elkerülni a legkeservesebb véget. De hogy szavaimmal ne szakítsam félbe legszentebb ihletésű előadásodat, mondd el, amit még akarsz, s amit úrnőm - meg vagyok róla győződve - a legteljesebb örömmel fog végighallgatni.

LÁSZLÓ. Szívből hálát mondok ezért a legnagyobb hatalmú felséghez teljesen méltó tanú- ságtételért és buzdításért, amelyből arra következtetek, hogy szavaimat nem fogadjátok elismerés nélkül, s még jobban nekibátorodva adom elő, ami még hátravan, mert úgy érzem, nem nélkülözöm egyetértéseteket.

Miközben különböző érvek jutottak eszembe, elsősorban az kívánkozik a nyilvánosság elé, hogy mindenkinek számon kell tartania, honnan is eredt, s maga részéről napról napra arra törekednie, hogy ahonnan idejött, oda is érkezzék vissza; ugyanis azt valljuk, hogy az égből eredtünk, s oda is kell majd visszatérnünk. Ezért a görögök helyesen adták az embernek - mint valami megfordított fának - az ảνήρ5 nevet. Minthogy a földből sarjadó növényeknek gyöke- rük a lábuk, s valamennyi többi élőlény is, mivel a földből eredt, lefelé, a földre tekint. S

velük szemben egyedül az ember az, aki minthogy nyilván az égből szállt alá, a fejét tartja gyökerének, s mindig arra gondol, hogy a fölötte levő, saját, üdvöt adó hajlékába kell vissza- térnie.

Ki lehet tehát annyira esztelen és eltévelyedett, hogy kihullván elméjéből az égi haza emléke, a gyönyöröknek ebbe a bűzös mocsarába kelljen végleg elmerülnie? S vajon azt, aki mind- ezeket többre tartja, mint saját magasztos honát, nem gondoljátok-e, hogy a természet minden ajándékától megfosztotta, s hogy ő, mint a görögök mondják, ακρηστος, azaz haszontalan élőlény? Sőt még a többi élőlénynél is hitványabb, mert ezek mindig igyekeznek visszatérni

szülőhelyükre, még ha az oly távol esik is. Ó, milyen szerencsétlen az, aki nem képes fölfogni, hogy kicsoda, hogy honnan érkezett ide, és hogy hova kell visszatérnie! S mennyire istentől ihletett Szókratésznek ez a kijelentése: γνsϑι σεαυτόν azaz: ismerd meg önmagad, s mennyire teljes joggal érdemelte ki, hogy Apollón jóshelye őt ítélte a legbölcsebbnek a halandók közül!

5 a görögök helyesen adták az embernek... az ảνήρ nevet - a beszélő önkényesen kapcsolatba hozza a görög ảνήρ (férfi) szót az ắναιρέω (fölemel, fölegyenesedik) görög igével.

Ezen kívül van-e olyan gondolat, amelyet emlékezetünknek szilárdabban kellene őriznie, mint azt, hogy Isten adta alakunkat és hozzá hasonlítunk. S ezt a tényt, hacsak nem vakítottak el a rút gyönyörök, saját magunkon könnyen fölismerhetjük. Az Isten ugyanis mindenható, akit Orpheusz joggal nevezett παντογένεϑλαν-nak, azaz: minden dolgok teremtőjé-nek. Értelem- mel és belátással rendelkező lényeket alkotott, akik hozzá hasonlóak, és az ő képét idézik föl, s ezeket, akik sorában az embert is odaszámítjuk, nem egyedül Isten irányítja, de beléjük oltott erényük révén ők maguk is képesek magukat saját céljuk felé kormányozni. S amellett, ha helyes irányba haladnak, megtartják saját méltóságukat is, és az isteni parancstól sem távo- lodnak el. Némelyeket Isten úgy alkotott meg, hogy nincs bennük belátás, és ezek nem képesek magukat céljuk felé irányítani, hanem mások irányítására szorulnak. Egy részük bűntől mentes, mint az ég és a csillagok, s ezek nem térnek el a megszabott rendtől, más részük azonban bűnre hajlamos, akiket útjukon csupán a természet vezérel.

Ugyanis ezek közül az anyag mocsarába elmerült lények közül egyik sem bír értelemmel, kivéve az embert, aki az értelem világosságának ajándéka révén Istentől ihletve sok mindent megért és meglát. S lénye e része segítségével részesül a halhatatlanságban, s ez a tény néhány évnyi időszak elteltével saját testében is nyilvánvalóvá válik, amely olyan mértékben tükrözi az isteni alkotóhoz való hasonlóságát, s jeleníti meg annak képmását, hogy minden ember, aki meg tud szabadulni a gyönyöröknek ettől az undokságától, joggal remélheti, hogy majd ő is istenivé válik.

Mert mi kaptuk meg az isteni kegyelem révén a gondolkodás képességét, s ezért azután az isteni és emberi dolgokat Istenhez hasonlóan szemléljük. S mindent ennek, a többi élőlényből hiányzó belátásnak az alapján cselekedhetünk, ugyanis a halandó lények közül egyedül az ember kapta meg a lehetőséget, hogy saját döntése alapján járhat el. Kiből hiányzik vajon olyan mértékben a józan meggondolás, hogy ne volna köteles minden erejével annak a látszat- nak az elkerülésére törekedni, hogy a gyönyörök átkos csábítása következtében beszennyezte isten képmását? Ó, boldog, ezerszer is boldog az, aki a neki ajándékozott isteni képmást ragyogóan és tisztán tudta megőrizni! S ha a legelvetemültebb emberben nem ötlik is föl a gondolat, neki magának is legalább azt kellene fölfognia, hogy az ember nemesebb a többi élőlénynél, s amennyivel kiválóbb a természete, olyan mértékben köteles kiemelkedni erköl- cseivel és életével is, s közben meg kell őriznie méltóságát, s nem tűrheti, hogy egyéb élőlények bármely erényben is fölülmúlják.

Az állatok ugyanis bizonyos időszakban párosodnak, hogy fajukat fönntartsák és megőrizzék. S legtöbbjük visszautasítja, és nem gyakorolja a kéjvágyból eredő szerelmet. Sőt némelyikben akkora a szerelemtől való tartózkodás ereje, hogy ha a kéjvágy elfogja őket, rejtekhelyre vonulnak, s nem tűrik, hogy bármelyik másik hozzájuk szegődjék, mint ahogy az elefántok és sok más élőlény esetében tapasztalhattuk. Pliniusnál olvassuk, hogy egy ló, miután levették szeméről a kendőt, s látta, hogy saját anyját hágta meg, egy szakadékhoz vágtatott, s úgy ve- tett véget életének. S egyes állatfajták valóban annyira kedvelik a tisztaságot és a helyes élet- módot, hogy mocsokkal beszennyezett rejtekhelyükön inkább hajlandók kimúlni, semhogy maguk is mocskossá váljanak. S ha a gondolkodás nagyszerű voltát fölfognák, nyilván a belső tisztaságot is kedvelnék.

Egyébként, ha a legtöbb embert ez a meggondolás a legkevésbé sem befolyásolja, legalább a gyalázatosság belátása miatt kellene visszariadniuk az efféle életmódtól. Ugyanis hogy ebből milyen gyalázatosság származik, azt maga a természet is nagyon világosan igazolta azzal, hogy a maga sajátos szemérmességét az állatfajok kialakításában is kinyilvánította, mikor bölcs belátással a nemzőszerveket a test legkevésbé látható részei közé rejtette el. Ezeknek elfedése adta a kétlábúaknak a szőrzetet, a négylábúaknak a farkat, hogy ki-ki rájöjjön, hogy ezek mögött milyen nagy és rossz illatú csúfság rejtőzik. Hiszen ha a dolgoknak ez a létre-

hozója az élőlények szaporodását e nélkül az utálatosság nélkül is meg tudta volna oldani, akkor nem volna olyan szervünk, amely miatt a természetnek - velünk együtt - szégyenkeznie kellene. S ezt méghozzá, nehogy a dolog rendkívül visszataszító volta miatt valaki ne tel- jesítse a nemzés kötelességét, olyan erős gyönyörérzéssel kapcsolta össze, hogy a tudatlan és többnyire szennyes gondolkodású emberek, akik közül egyik itt ez a bizonyos Galeotto, ebben határozták meg a legfőbb jót. Noha ennél nincs semmiféle nagyobb ocsmányság, nincs semmiféle nagyobb megbánással járó dolog, ami ennél a gyönyörérzetnél rövidebb volna, és több szerencsétlenséggel járna.

Ezzel szemben tehát nyilvánvalóan mennyire jobb belátás van azokban, akik csupán a szépség és tisztaság eszméjétől vezéreltetve egész életükben megőrizték önuralmukat és önmérsék- letüket. Nincs bölcs, aki úgy vélekednék, hogy ez a dolog férfihoz méltó, hiszen az ocsmány gyönyör mind a lélek, mind a test méltóságát teljességgel bemocskolja. Mert bárki is mit vélhetne egy férfiúhoz méltatlanabb dolognak, mint hogy egy embert a gyönyörök révén úgy vezessenek, mint egy szarvasmarhát az orrába fűzött lánccal. Ki vélné az ilyent embernek? Ki állítaná róla, hogy kedveli a tisztességet és szépséget? Sőt aki igazán bölcs, az ilyet nagyon könnyen a vadállatok közé sorolhatja. Ezzel szemben mi lehet fölemelőbb látvány, mint a minden gyalázattól mentes férfiú? S mi istenibb dolog, mint látni valakit, aki mentes az emberi esendőségtől, akinek értelme tiszta és lelke szeplőtelen, hiszen az ilyet Isten hajléká- nak szokták nevezni. S ebben a tiszta hajlékban Isten lakik, itt nyilatkozik meg, ebben leli legfőbb gyönyörűségét, ezt teszi meg templomává, mert Isten magasztos lénye a tiszta szíveket kedveli és szereti. Ha egyéb dolgok el is kerülik figyelmünket, arról az egyről nem szabad elfeledkeznünk, hogy egyszer végre mi is gondoljuk meg magunkban: ha átengedjük magunkat a tiltott gyönyöröknek, az a mi alkotónknak egyáltalán nem lesz kedvére, márpedig bűn és vétek az ő isteni törvényeinek csak részben engedelmeskedni s nem teljesíteni paran- csait.

Ugyanis mint Isten gyermekeinek, meg kell zaboláznunk torkunkat és gyomrunkat, s étkezé- sünkben is ügyelnünk kell a mértékletességre és önuralomra. Ebből következik az a mondás, hogy az igaz ember lelkét táplálja és látja el, az istentelenek számára azonban a gyomor kielé- gíthetetlenséget és tobzódást, bort és mindent fölkavaró részegeskedést jelent, s aki ezekben leli örömét, az sosem válik bölccsé. Továbbá az a másik igazság, hogy a kicsapongó lelke kiégetté válik, s aki a lakomákért rajong, az, nyomorban végzi életét. Ezen kívül tönkreteszi őt a henyélés és lustálkodás, mert mint a szent könyvekben olvasható, a tétlenség sok gonosz- ságra szokta rávenni az embert. Továbbá idegen asszonyoktól is tartózkodnunk kell, ami azt jelenti: „Ne add a te lelkedet asszony hatalmába, nehogy az tönkretegye erkölcsödet, és összezavarodjál. S ne vedd figyelembe az asszony sok követelőzését, nehogy esetleg belehullj csapdáiba. S fordítsd el tekintetedet a felcicomázott asszonytól, s ne felejtsd rajta szemed számodra idegen szépségén. Már soknak vesztét okozta a nő vonzó külseje, s ez a vágy gyakran tűzvésszé szokott növekedni.”

Az Úr nemcsak övéihez szólt szentjei révén, hanem a pogányokat is intette Püthagorasz szavaival, aki ezeket írta: „Ezeket pedig vedd tudomásul: tanulj meg ezek közül a dolgok közül elsősorban a gyomrodon, restségeden és kéjvágyadon uralkodni; óvakodj akár a magad, akár a más lelkéből eredő gyalázatosságtól. Mindezekért a dolgokért fogjon el a leghevesebb szégyenkezés, s végül is szóban és tettben az igazságot műveld.”

S így ha saját szégyenérzetünk nem rendít is meg, végül is a rút gyönyöröktől az istenfélelem- nek kell minket visszatartania, mert az ő parancsainak megvetése szentségtelen és átkot érdemlő cselekedet. Mindezekhez hozzájárul az a megfontolás, hogy kerüljük a kárt, és keres- sük saját hasznunkat. S ezekről is a mondottak alapján kinek-kinek, ha már a tisztesség érzése nem hat is rá, legalább egészsége érdekében, mint pusztító mérgektől, föltétlenül tartózkodnia

kell. Mert nem egykönnyen tudnám megmondani, ki az, akit nem saját érdeke irányít, s kiváltképp, hogy ki nem fordított hátat a tisztességnek, úgy, hogy őt a józan megfontolás hívei közé lehet sorolni.

Ugyanis ha valaki számba venné magában a fékevesztett mértéktelenségből eredő betegsége- ket, sosem szűnő undorral nézné az élvezetvágyat, amelynek példáit a részegségig s a legmér- téktelenebb zabálásig sorolhatnád, s végül is gyümölcsei közé számlálhatod az elme eltompu- lásán kívül a lélek határozatlanságát, eltunyulását és tartós megzavarodását, továbbá a test el- nehezedését, a hurutot, a rühösséget, a szemgyulladást, a szemek elgyengülését, a gyulladáso- kat, pattanásokat, kiütéseket, furunkulusokat, tályogokat, fekélyeket, kinövéseket, daganato- kat, fülgyulladásokat, duzzanatokat, a bőrgyulladást, sárgaságot, bénaságot, az elevesedett sebeket, belső hévségeket, köszvényt, podagrát, a lázak csapatait, ezen kívül a gyomor, máj és lép betegségeit, továbbá a keléseket, rákos betegségeket, az állandó hasmenést, vérhast, a belső zsigerek elsorvadását. S mindezeket legnagyobbrészt el tudnánk kerülni, ha igyekez- nénk mértékletesebben élni.

S noha visszataszítónak tartjuk, ha bennünk az együgyű állatok valamelyik tulajdonsága fölfedezhető, ezek nálunk sokkal ügyesebben tudnak magukról gondoskodni. Van egy állat, amelyet az orvosok hódnak neveznek. Ez, ha csapdába kerül, jól tudva, miért üldözik, maga rágja le heréit, és hagyja ott a vadászoknak, hogy teste egy kis részének elvesztése árán életben maradhasson, így kell kimetszenünk magunkból a kéjvágyat és gyönyört, hogy mi is biztosítsuk megmaradásunkat. S előttetek sem ismeretlen az a mindenki száján forgó szólás, hogy sokkal több emberrel végzett a szája, mint a fegyver.

Ha pedig valaki úgy véli, hogy az eddig elhangzottak nem adnak elég erőt a gyönyörök elűzé- sére, föltéve, hogy elég feszülten figyelt, hallgassa jó szívvel, amivel szavainkat kiegészítjük. Minden tökéletességünk alapja az, hogy mennyire vagyunk képesek megismerni a valóságot. Lelkünk ugyanis vagy cselekszik, vagy szemlélődik. A szemlélődésben három dolog van segítségére. Először is a fölfogóképesség, amelynek alapelvei teljességgel ismeretesek, azután a tudás, majd a belátás, amelyet az újabb kori filozófusok elnyert vagy megszerzett tudásnak szoktak nevezni. A fölfogás mintegy az első alapelveken nyugszik, amelyeket mi a legismertebbeknek tekintünk. Az ismeret ugyanis az alapelvekből s az ismertebb, közvetlen okokból következtetéseket von le, s az ismertek alapján ismer rá az ismeretlenebbekre, s az egyetemes, szükséges és örök dolgokkal foglalkozik.

Úgy látszik, a következtetésnek is megvan a maga sajátossága. A bölcsesség ugyanis a következtetések és alapelvek halmaza, s e kettőnek mintegy az összekapcsolódása s végül is az emberi és isteni dolgoknak ismerete. S ha lelkünk valóban helyesen cselekszik és jár el, akkor a bölcsesség és művészet vonásait ölti föl. Erkölcsi jellegű cselekvés közben ugyanis felfogás helyett a tudatosság, a tudás helyett az ésszerűség, s a bölcsesség helyett az előrelátás irányítja. A tudatosságot ugyanis, amely véleményem szerint értékben a belátás fölött áll, s amelyet igen sokan egyetemes tudásnak neveznek, a cselekvés legfontosabb alapjai közé számíthatjuk; mert ez késztet minket, hogy a jót cselekedjük, s mindig arra sürget, hogy ne az aljasság vagy a gyönyör legyen a parancsolónk, s végül minden vétek ellen tiltakozik. Ilyen állapotban ugyanis az égi világosság egyeden bűnöst sem segít hozzá, hogy az saját döntése alapján föloldja magát vétke alól, még akkor sem, ha az ilyet a százas bíróság s az Areio- pagosz fölmentő ítélettel ajándékozza is meg.

A belátás pedig tennivalóink megfontolásakor - azok legfontosabb alapvonásai ismeretében - megmutatja, hogy mit cselekedjünk, s milyen módon és milyen időben, s ezenkívül azt, hogy mit kell kerülnünk. Sőt néhányan azt állítják, hogy kétféle belátás létezik: egy magasabb s egy alacsonyabb rendű. A magasabb rendűt, amely az isteni és örök dolgokra figyel, a ϑεωρία, azaz elmélet, az alacsonyabb rendűt pedig, amely akár hivatalos, akár magánjellegű dolgaink

intézésében mindig velünk van, a gyakorlat szóval jelölhetnénk. A bölcsesség pedig, amelyet Cicero az igazság földerítésének nevezett, a cselekvés helyes formájának eldöntése annak a belátása alapján, hogy az ember számára mi lehet jó, és mi lehet káros. Mert ha lelkünk valamilyen cselekedetre készül, ebben elképzelése, meggondolása és készsége irányítja. Hiszen a művészben is először az elképzelés születik meg, majd a meggondolás alapján, készsége segítségével alkotja meg művét.

Magatartásunkban mi is ezt a három fokozatot szoktuk követni. Először szemlélődünk, azután meghatározzuk, hogy mit is cselekszünk, majd végrehajtjuk. Mivel a dolgoknak két fajtája van: egyrészt esetlegesek, másrészt szükségszerűek, a bölcsesség, a tudás és a fölfogóképes- ség a szükségszerű, egyetemes és isteni dolgokat vizsgálja; míg az esetleges dolgokról, ame- lyek tőlünk függenek, végrehajtókészségünk és belátásunk alapján döntünk. Azok az esetleges dolgok viszont, amelyek a természetből erednek, mivel figyelő szellemünk nem mindig tudja őket egészen fölfogni, megzavarják véleményalkotásunkat. Fölfogásunk ugyanis csak a már megtörténtet jelzi, s így ennek egyik fele ellentétbe kerül másik felének az aggodalmával, s ezért véleményalkotásunk, mivel be lehet csapni, szellemünk szerkezetében alig talál helyet magának.

A tisztességnek pedig érzékelési vágyunkban még három forrása van. Ugyanis az igazság- érzet, mint legtöbben vélik, az akaratban, a bátorság az indulatra való képességünkben, az önmérséklet pedig a vágyakra való képességünkben található meg, s ezekből sarjadnak nagy bőséggel az akár saját magunkra, akár másokra vonatkozó erényeink. De végül is mindezt mire volt jó elsorolni, kérdezhetnéd. Kétségtelenül azért kalandoztunk el ilyen messzire, hogy közületek ki-ki könnyen fölfoghassa, hogy az emberi tökéletességet s a boldogság minden fajtáját, amelyekre a cselekvés révén törekszünk, semmi más eszközzel, csupán a gyönyörök- kel lehet késleltetni vagy megakadályozni. Mert nem egykönnyen tudom fölfogni, hogy az, akit mindennap elgyengít a mámor és a részegség, akit már eleve megszállt a rút kéjvágy, s akit a fékezhetetlen étvágy foglyaként hatalmába kerít, mennyiben képes helyesen meg- tervezni s végül végrehajtani valamit. Hiszen nyilvánvaló, hogy valamennyi erény csíráját tönkreteszi a gyönyöröknek ez a pusztítása.

A mi Epikuroszunk a boldogságot - Platón szavait követve - úgy határozta meg, hogy az örökös mámor, s bár ez a perc nem alkalmas rá, hogy ezt megcáfoljuk, mégis közületek bárki megítélheti, hogy ő milyen édes őrületbe esett. Nem kell ugyanis azt hinnünk, hogy amit a legbölcsebb filozófus mondott, azt vallotta is, csak azért, mert mondta. Mert ki lehet olyan ostoba és együgyű, aki ki merné jelenteni, hogy az isteni filozófusnak, aki néha sok mindent szembeállít az igazsággal, hogy az világosabban kidomborodik, máskor viszont mások különböző nézeteit idézi, s közben nemegyszer a nevettető irónia módszeréhez folyamodik, valóban ez volt a fölfogása? Így hát hallgasd meg, mit mond az isteni Platón Phaidrosz című művében, mikor komolyan beszél, ahol a bujaság és gyönyör fogságába esett embert barom- hoz hasonlítja, ő, aki tanítványait gyakran szokta arra inteni, hogy a szerelmi gyönyöröktől a lehető legteljesebb mértékben tartózkodjanak. S kijelenti, hogy az igazságot nem testi sze- münkkel vagy valamely érzékszervünkkel, hanem egyedül szellemünk erkölcsi tisztaságával foghatjuk föl. Mert annak, hogy megismerjük, életünk mennyire ki van szolgáltatva a gyö- nyöröknek, s hogy milyen hamisak az érzékelhető dolgokról szerzett benyomásaink, amelyek testünk révén jutnak tudomásunkra, véleménye szerint ennél nem is lehet nagyobb akadálya.

Hallgasd meg, amit Plutarkhosz mond Catóról, aki szerinte kijelentette, hogy a gyönyör valamennyi baj csalétke. Olyan meghatározás, amely teljesen méltó a rendkívüli tekintélyű férfiúhoz és legkiválóbb polgárhoz. S halld meg Arisztotelészt, aki tanítványát, Nagy Sándort ezekkel az aranyat érő szavakkal biztatta önmérsékletre: „Kerüljed, Sándor, a bujaság gyalázatát, mert a közösülés disznókhoz illő szórakozás.” S végül halld meg az isteni Homérosz szavait, aki nem fölöslegesen beszél annyit Odüsszeuszról, mert az, mikor Kirké

szigetére érkezett, s társait elküldte, hogy nézzenek körül a szigeten, fölfedezte, hogy azokat - mint Homérosz elmondja - Kirké disznókká változtatta:6 „Mikor Kirké italt töltött nekik, s ők ittak belőle, vesszőjével tüstént rájuk ütve az ólba terelte őket, s azok röfögtek, s disznófejük, sörtéjük és alakjuk lett.” Itt nem nehéz észrevennünk a gyönyör rútságát és erejét, s nem nehéz megállapítanunk, mit kell gondolnunk az olyan méregkeverő boszorkányról, mint amilyennek a költő Kirkét is leírja. S nagyon helyénvaló is ez, mert ahogy a disznók élvezettel hevernek a mocsokban, éppolyan örömet talál minden gyönyörhajhászó ember a szennyes élvezetben. Odüsszeusz azonban, bízva kardjában és Mercurius varázsfüvében, vagyis bátor- ságában és erényében, Kirkére rátámadva fölé kerekedett, s kényszerítette, hogy adja vissza társainak előbbi alakjukat. Ugyanis azt a varázsfüvet, mint Homérosz mondja, halandó az isten segítsége nélkül nem szakíthatja le7: „Fekete volt a gyökere, virága pedig tejszínű, s ezt az istenek tmolünek nevezik, de ezt halandó ember nem áshatja ki, az istenek azonban mindent meg tudnak csinálni.”

Az erény ugyanis a legnagyobb fegyelmező erő, mint Iszokratész - Hermogenész szerint - mondogatni szokta, s hasonlatos ahhoz a növényhez, amelynek gyökere keserű, gyümölcse pedig a legédesebb, s ezt bizony Isten segítsége nélkül senki sem képes kiásni. S ne feledjük el a Szalmakisz-forrásról mondottakhoz sem - ahol a közhit szerint a benne megmerülő embe- rek teljesen elveszítik férfiasságukat - hozzátenni, hogy mindezt nyilván nem egyéb szándék- kal írták, hanem azért, hogy azokat, akik elhárítják maguktól a gyönyöröket, olyanoknak kell tekintenünk, mint akik elvetették maguktól férfiasságukat. Így hát, hogy a szépművészetekhez hasonlítandó erényeknek mennyi kárt okoznak a mérgező gyönyörök, az eddig elmondottak eléggé igazolhatták.

Megzavarják és szétdúlják ugyanis a halhatatlan lélek harmóniáját, amelynek nemcsak a testben, hanem éppúgy a lélekben is meg kell lennie. Mert amiképpen testünkről azt állítjuk, hogy négyféle elem és nedv alkotja, s ezek összhangjából származik az élet, ellentétéből pedig a halál, hasonlóképpen azt állítják, hogy lelkünket az emlékezőtehetség, a belátás és a vágy alkotja, s lelkünk, ha úgy alakul a dolog, hogy benne a belátás válik uralkodóvá, s a vágy ezt követi, a legnagyobb méltóságban a legtökéletesebb összhangot teremtheti meg. Mert a gon- dolkodó lélek, amely megfékezve a kéjvágyat és egyéb szenvedélyeket, rendezett és kiegyen- súlyozott állapotban van, s az égi harmóniával vetekedhetik. S amiként ott is egy akarat moz- gat mindeneket, éppúgy ha benne a józan belátás uralkodik, s a vágy ennek engedelmeskedik, nem találhatsz nála mértékletesebb jelenséget, látva, hogy a belátás parancsának valamennyi érzelem aláveti magát.

6 mint Homérosz elmondja - Kirké disznókká változtatta - utalás az Odüsszeia tizedik énekére:

És miután odaadta, kiitták, nyomban utána vesszővel megcsapta s az ólba terelte be őket.

Hát disznófeje és sörtéje s hangja alakja

lett valamennyinek, ámde eszük, mint addig, olyan volt.

(237-240. sor

Devecseri Gábor fordítása)

7 azt a varázsfüvet... halandó... nem szakíthatja le - utalás az Odüsszeia tizedik énekére:

Éjszinü volt a gyökér és tejszinü volt a virága: istenek úgy nevezik, hogy mólü; kiásni nehéz ezt földi halandónak; de bizony mindent tud az isten.

(304-306. sor

Devecseri Gábor fordítása)

Ezért azután, mivel a mértéktelen gyönyörök ellen már olyan sok szót ejtettünk, s azokat sen- ki sem vetheti meg eléggé, a józan megfontolás alapján vissza kell utasítanunk valamennyit, nehogy minket barmoknak, disznóknak vagy rút ragadozóknak tekintsenek. Fölöttébb aggó- dunk, hogy túlságosan is messzire elkalandozva az unalomig kifárasztottuk isteni hallgatóink fülét.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Csodálatos módon elgyönyörködtettél bennünket, hivő atyánk. S megállapításaid találó voltával olyan elmélyülésre késztettél, hogy úgy rémlett, sokáig testün- kön kívül időzünk, amint ezt a hosszú hallgatás s a legmegfeszítettebb figyelem is tanúsítja. Felülmúltad várakozásunkat, ezt az Epikuroszt pedig tökéletesen megsemmisítetted. Ezek a szavak bőségesen elegendőnek látszottak az emberi paráznaság elítélésére, s mivel fölöttébb tudós előadásoddal fölcsigáztad érdeklődésünket, szeretném, ha elmondanád, ami még hátra- van, mert így egyaránt növelnéd neked járó hálánkat, s a mi páratlan élvezetünket.

KIRÁLY. Egy gyönyörűséget okozó élmény félbeszakításáért sose szokott semmiféle hála járni. Beszélj tehát csak tovább, s szerezz nekem és úrnőmnek egyaránt kellemes perceket.

LÁSZLÓ. Amennyire tőlem telik, eleget teszek a felszólításnak, s annál szívesebben, mert úgy érzem, hogy felségtek mind szóban, mind lélekben mellettem állnak. Miként maga az igazság követeli, idáig általában marasztaltuk el azokat a gyönyöröket, amelyeket meg nem engedettnek tartanak. Most külön szólunk a szerelem rútságáról, végül pedig megcáfoljuk Galeotto rosszra biztató és semmitmondó szavait. S miután mindezeket sorra vettük, befejez- zük szavainkat, amit már most is megtettünk volna, ha az isteni királyné nem szólít föl, hogy mindezt folytassuk. S kérlek, hogy ugyanolyan jóindulattal hallgassatok, mint eddig.

Galeotto, rá akarván minket beszélni Venus szemérmetlenségére, Bakkhoszt és Venust hívta segítségül, az ókoriaknak ezeket a hamis és idegen isteneit. Mi, ezzel ellentétben, ahogy méltányos, úgy döntöttünk, hogy a hazai, igaz istenségek oltalmához folyamodunk. Elsősor- ban hozzád, István atyánk, s hozzád, Erzsébet, királyi és isteni anya, Pannóniának jóindulatú és legszelídebb istenségei, akik azt óhajtjátok, hogy dolgaink itthon és külföldön mindig egyaránt épségben és sértetlenül folyjanak. Legyetek hát segítségünkre, kérlek, amikor ama bizonyos égi erényeket, amelyeknek alapján benneteket az égiek közé soroltak, idegen vendé- gek csúfosan rágalmazzák, méghozzá úgy rágalmazzák, hogy nemcsak a többi erényt becsülik többre náluk, de rosszindulatukban még az erények között sem találnak helyet számukra. Nekünk pedig isteni lényetek annyi ihletet adjon, amennyi elegendőnek látszik ennek az Epikurosznak a megsemmisítéséhez.

De mielőtt hozzákezdenék ellenfelem egyes érveinek a megsemmisítéséhez, nem távolodom el tárgyamtól, ha a szerelemből származó csapásokról és a szerelmesek szerencsétlen sorsáról néhány szót mondok. Nemcsak az embereket, hanem az élőlények más fajtáit is leginkább két dolog szokta föllelkesíteni, illetve leverni: a haszon és a veszteség. Mármost ha a bűnökből származó valamennyi szerencsétlenséget hozzámérjük azokhoz, amik a becstelen szerelemből erednek, nyilván nem találunk súlyosabb bajokat azoknál, amelyeket a mértéktelen vágy szokott okozni. A buja kéjvágy okozta bajok közül főképpen a következőket szokták elő- sorolni: az elme elhomályosodása, meggondolatlanság, elhamarkodott döntés, állhatatlanság, önszeretet, az Isten gyűlölése, a jelen élet vágya s a jövendő halhatatlanság semmibe vevése. S ha figyelő füllel hallgattok, belátjátok, hogy igazat állítok.

Az emberi lélek ugyanis kétféle képességgel szokott rendelkezni. Felsőbbrendűekkel és - hogy úgy mondjam - alsóbbrendűekkel. A felsőbbrendűek pedig a belátás, akarat, alsóbbren- dűek viszont a szenvedélyek, amelyek kétfélék: a szerelmi vágyból, illetve a hirtelen haragból eredők. Valahányszor ugyanis az elénk kerülő dolgok alsóbbrendű képességeinket rendkívüli izgalomba hozzák, szükségszerű, hogy ezekkel együtt felsőbbrendű képességeink is rend- kívüli módon felkavarodjanak. Az emberi szenvedély ugyanis a bujaság révén úgy válik az

akaratra nézve ártalmassá, hogy magával együtt egyéb szellemi erőinket is elernyeszti, s a józan belátás és akarat mindenféle tevékenységét megzavarja. A józan belátás első tevékeny- sége valamely dolog egyszerű tudomásulvétele, amely azután valami józan megoldást próbál találni. De ez a szerelmi gyönyör miatt gyakran oly mértékben megzavarodik, hogy a jó megoldást rossznak tünteti föl. Ezért mondja Dániel: „Becsapott téged a látszat, s a vágy meg- rontotta szívedet.” Innen származik az első baj, minden csapás eredő helye, amit a szellem vakságának szoktak nevezni.

A józan belátás cselekvés közben kifejtett második tevékenységét elhatározásnak nevezik, amely eldönti, hogy a cselekvés milyen célra irányuljon. De ezt a szerelmi élvezet annyira megzavarja, hogy úgy látszik, a vígjátékíró joggal mondja, hogy ezt semmiféle elhatározással nem lehet irányítani, mert nem tartalmaz sem elhatározást, sem mértéket. Ugyanennek a tevé- kenységnek harmadik mozzanatát megfontolásnak nevezik, s az említett vétek következtében ez is annyira elveszíti áttekintőképességét, hogy ennek következménye a teljes meggondolat- lanság lesz. A negyedik mozzanatot a terv végrehajtási szándékának nevezik. De a szerelem ezt is annyira tönkresilányítja, hogy óhajtását képtelen teljesíteni, s az akaratot összevissza, zavaros módon irányítja. Mert nagyon kevéssé törekszik a legfőbb jó és az igazi cél felé, s inkább magának, mint Istennek kedvez, mivel saját vágyát kiszolgálva szembeszegül az isteni paranccsal.

S ezzel szokott kezdődni az önszeretet és az Isten lenézése. Ilyen körülmények között az akaratot sem a helyes vágy irányítja a cél felé, mert földi és múlandó dolgokra vágyakozik, az istenieket pedig elhanyagolja és lenézi. Ebből ered azután a két legnagyobb kár: a jelenlegi élethez való vonzódás, s a jövendő halhatatlanság lenézése. Ezek tehát elsősorban azok az ártalmak, melyeket bensőnkben a szerelem okoz, s ezekből ered azután a többi csapás és vétek. S döntsd el, te magad, vajon mi jót képes elérni a teljesen vak lélek, az elhamarkodott döntés, a megzavarodott ítélőképesség, a hatalmától megfosztott józan belátás, és az igaznak s jónak megvetése. Ez ugyanis valamennyi bűnnek a legbujábban sarjadzó vetése, s a belátás minden ereje, s az akarat döntése itt szinte alig látszik elegendőnek. Így tehát semmi téren nem kell óvatosabban eljárnunk. Mert gyakran a legkisebb szabadosság következtében is az ember józansága szinte teljesen veszélybe kerül.

Egyébként pedig nem haszontalan dolog, ha ezek mellett még fölsoroljuk a többi fogyatkozást is, amelyek Plautus véleménye szerint a szerelemből erednek. Mert a következő bajok mind a szerelem törvényszerű következményei: az aggodalom, a betegség, a túlzásba vitt finnyásság, a szerencsétlenség, álmatlanság, kimerültség, tévelygés, rémüldözés, menekülési vágy, ízlés- telenség, ostobaság, könnyelműség, meggondolatlanság, szenvedélyesség, gyűlölködés, orcát- lanság, türelmetlenség, tétlenség, jogtalanság, ínség, gyalázat, költekezés, fecsegés vagy szót- lanság. Mert ugyan miféle nyugtalanság lehet nagyobb annál, amely Hippiát, Fabricius Veiento római szenátor feleségét arra késztette, hogy elhagyja drága hazáját, gyermekeit, szülőit, vagyonát, s gladiátor szeretőjét az ellenség városába, Canopusba is elkísérje?

S milyen súlyosabb betegséget vagy elmezavart találhatunk, ha megvizsgáljuk egy Szarda- napal vagy egy Nero őrültségét? Volt-e Othónál vagy Heliogabalusnál kényeskedőbb élőlény? S volt-e a lüdiai Kandaulésznál szerencsétlenebb sorsú? S milyen emberfajtát rémítenek gyak- rabban álomlátások? Volt-e a leszboszi Karasszisznál szerencsétlenebb? Volt-e Claudiusnál ízléstelenebb? Commodusnál meggondolatlanabb? Messalinánál paráznább és kéjvágyóbb? Volt-e Médeiánál tévelygőbb és igazságtalanabb? Volt-e Ariszteidésznél és Themisztoklész- nél rosszindulatúbb? Akik, mikor Szteszileát kelleténél nagyobb dühükben eltették láb alól, összekülönböztek, s egymás legelkeseredettebb ellenségeivé váltak.

Hogy pedig mi a szent szeretet kötelességénél miért kedvelünk jobban bármiféle szemérmet- len dolgot, arra nem tudok magyarázatot. Hiszen ha az emberi test alkatát, anyagát meg- nyitjuk, s megtekintjük nyílásait, szennyét és ürülékét, nyilván semmit sem találunk, amit valóban dicsérnünk vagy szenvedélyesebben kedvelnünk kellene. S talán elámuljunk homlo- kán, haján vagy fülén? Hiszen láthatjuk, hogy ha ezeket nem ápolják szüntelenül, mindet a mocsok, tetű és a piszok szennyezi be. S vajon mit dicsérhetünk az arcon? A szem, az orr s a lentebb látható száj jobban tetszik a kelleténél, holott, ha jól meggondoljuk, az orr csepegése, a száj váladéka s a többi szenny és visszataszító bűz, amelyeket mintha azért talált volna ki a természet, hogy az emberfajt megvetendővé tegye, mindezek, amiket az emberi ostobaság oly szertelenül szokott megbámulni, nyilvánvalóan olyan dolgok, amelyek sokkal inkább megvetésre, mint dicséretre késztetnek.

Én bizony, ha ezen elmélkedem, gyakran sóhajtok föl szerencsétlen és hitvány mivoltunk miatt, arra gondolva, hogy a növények és egyéb élőlények külseje sokkal nemesebb, mint a mi testi megjelenésünk. Gondolj csak a terpentinfára, a szegfűszegre, a tömjén- és borstermő fákra, a balzsamcserjére, a mirhára, a fahéjra, a vadfahéjra, a balzsamfára. S nem is szólok azokról a fákról, amelyeken a legédesebb gyümölcsök teremnek. Sem a szárazföldi állatokról, sem a halakról, amelyek a gyöngyöt vagy a bíbort adják, s amelyek valamennyien sokkal tetszetősebbek az emberi test hulladékainál. S hogy nyomorúságos vonásaink közül semmi se maradjon ki: milyen iszonyatos a holttestünk, s végül milyen szörnyű romlás vesz erőt rajta, a következő példák is szemléltetik. Agyunk, az isteni lélek székhelye, amelyet, minthogy a ha- talmas isteni szellem lakóhelye volt, ezért bizonyos kiváltság illetne meg, a sírban vissza- taszító varangyos békává változik. Agyonápolt húsunk nagyszerű tápláléka lesz a férgeknek, s kevély szívünket, amely annyiszor gyúlt haragra, s annyiszor megvetette a halhatatlan istene- ket, az a rút kígyó tépi darabokra, amely mint mondják, az ember gerincéből kúszik elő. Min- denfelől férgek lepnek el, s éppúgy, mint a falánk és kiéhezett lakomázók, valamennyi tagunkat fölfalják, s ekkor már hiába keresed az arc jellegzetességét, a test szépségét és a szemek elragadó báját.

De esetleg azt mondhatnád: „Miért dobta oda a természet ilyen nyomorult sorsnak áldozatul az embert?” Nyilvánvaló, hogy a természet teljes joggal és helyesen cselekedett így. Hiszen a nemzésben és az életben a legelnézőbb szülőként viselkedik, s minden segítséget megad ahhoz, hogy halhatatlanná válhassunk. Csak azokkal szemben bizonyul a legszigorúbb mostoha- anyának, akik nem átallanak jótéteményeivel visszaélni. Gyakran láthatjuk ugyanis, hogy a legszentebb életű férfiak testét - hogy a hét alvóról ne is szóljak8 - fölöttébb szent voltuk miatt valamilyen sajátos kegyelem ajándékaképpen megkíméli a földi romlás. A többiek esetében viszont, akik egyáltalán ügyet sem vetve az isteni kegyelemre élik le életüket, beláthatjuk, hogy velük teljes joggal bánik úgy a természet, mint akik mindenféle nyomorúságra rászol- gáltak. Mert ha szilárdan lelkünk mélyébe zárva őrizzük Hermésznek Aszkrépioszhoz írott sorait, nem látszunk olyanoknak, mint akik a testet szeretik, s nem fulladozunk a múlandóság súlya alatt, ő azt mondta, hogy egyedül az ember van kapcsolatban az Istennel és a világgal, s mivelhogy részese az isteni szellemnek, ennek segítségével oly mértékben a világ fölé emelkedik, hogy többnyire a világ anyaga alkalmazkodik őhozzá. Viszont ha valaki saját választása alapján alárendeli magát a világnak, az mintegy emberi méltóságát levetkőzve egy vadállat alacsonyrendűségét ölti magára, s vágyai révén disznó, ragadozó hajlama révén oroszlán, s dühössége révén kutya válik belőle.

Ám aki képes megmaradni a szellem legmagasabb fokán, az fölemeli magához a testet és a világot. Ha viszont valaki önszántából alárendeli magát a testnek, annak a testi romlástól meg- fertőzött lelke is a mélybe merül, és csak sietteti pusztulását. Egyedül az ember rendelkezik

8 hogy a hét alvóról ne is szóljak - történetét később Beatrix mondja el (lásd II. k. 179. lapon).

eleve a szemérem és erkölcs majdnem minden élőlénytől megtagadott vonásaival, s egyedül ő tudja megítélni és fölismerni, hogy mi a méltányos és mi a tisztességes, míg a többi élőlény arra törekszik, ami hasznos és gyönyörködtető. Akik pedig a legaljasabb gyönyörtől vezettet- ve szemérmetlenné és gonosszá válnak, azokat a többi élőlénynél is hitványabbaknak kell tartanunk.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Szent Istvánnak, Szűz Erzsébetnek, valamennyi istennek s első- sorban a legjóságosabb és leghatalmasabb Krisztusnak kell ma sosem múló hálát mondanunk, hogy - kedves Lászlóm - az ő segítségükkel magadnak csodálatos elismerést szerezve legyőz- ted ezt a legszemérmetlenebb Epikuroszt, akinek céda szavakban fölülmúlhatatlan száját nyíltan és már-már csodálatos módon némítottad el. S ha megtartod nekünk tett ígéretedet, egész életére örök némaságra kényszeríted ennek az embernek zavaros szemérmetlenségét. Űzd el magadtól a gyanakvást, hogy rajtunk már erőt vett az unalom; még feszültebb figyelemmel várjuk az ezután következőket, s szeretném, ha ez az ebéd nem könnyű időtöltéssé, hanem maradandó hatású alkalommá válnék.

LÁSZLÓ. Már-már félni kezdtem, királyné, hogy ilyen hosszú beszéddel untatlak benneteket. Most azonban, hogy engem minden ilyen aggodalomtól megszabadítasz, röviden elmondom, ami még hátravan. Eddig sok mindent beszéltünk általában valamennyi gyönyörről, s most a szerelem okozta bajokról kell szólnunk s arról, hogy milyen serény igyekezettel kell elkerülnünk ezt a fenyegető ragályt. Most valóban itt az ideje, hogy a mi Epikuroszunk valamennyi elénk terjesztett érvét a lehető legrövidebben megcáfoljuk, s ha ezt megtettük, egy végső mozzanattal valóban le is zárjuk a vitát.

FERENC. Elnémult már a mi Galeottónk, pedig meg voltam győződve, hogy még egy kis pirulásra sem lehet majd rábírni. Tehát könnyű belátnunk, mire képes az igazság és ékesszólás ereje. S hát még akkor mit fog csinálni, ha látja, hogy oly jól hangzó érveit veszed célba? Így hát, ha el akarod nyerni tetszésünket, folytasd a megkezdett vitát.

LÁSZLÓ. Miután látom, hogy nemcsak a királyi jóakarat buzdít, hanem ez a legszeren- csésebb ifjú is nagy hévvel sürget, a helyzet arra késztet, Galeotto, hogy közvetlenül hozzád intézzem szavaimat. Te azt mondtad, hogy minden ember csak minél szabadabban élvezze ki a gyönyöröket, s azt bizonygattad, hogy ezt a természet semmiféle törvénye nem tiltja meg. Hiszen számunkra ez szokta megszabni, hogy mi bűn és mi erény, s mindaz, amit mi erénynek nevezünk, csak föltételezés.

Pirulj el olykor, Galeotto, pirulj el, s most vedd tudomásul, hogy az igazság milyen hangosan kárhoztat. Elmondtam, hogy minden gyönyörnek és kötelességnek megvan a maga meg- szabott mértéke, amit nem léphetünk túl úgy, hogy ne vetkeznénk. S ezt Pindarosz is nagyon világosan kifejezi: „Minden dolognak megvan a maga mértéke, s ennek fölismerésére az idő nyújtja a legnagyobb lehetőséget.” De mivel az erényeket nem akarom elkülöníteni az emberi természettől, ismerd el, hogy a természet irányítását kell követned. De mondd csak, kérlek, az emberben kétféle természet rejtőzik? S úgy kell vélekednünk, hogy az egyik romlottsága miatt hitványabb, míg a másik halhatatlansága következtében nemesebb? Azt állítod, hogy így van. De ha bennünk kétféle természet lakozik, akkor az egyik mozgat és uralkodik, a másik pedig e szerint mozog és engedelmeskedik. Tehát az egyik feladata, hogy parancsoljon, a másiké, hogy a parancsot teljesítse.

De minden cselekvés módját maga az értelem határozza meg, ez írja elő a vágynak és az akaratnak, hogy mire vágyjunk és mit kerüljünk, s nem hiányzik a belátás sem, amely nem engedi meg, hogy bárki is tudatlansága következtében büntetlenül átlépje a józanság határát. S mindezt a természet alkotta ekképpen, így tehát az erények egyes fajtáinak is, amelyek az ilyenféle erőktől származnak, mindenekelőtt megvannak a maguk természet szabta határai, amelyeket nem valami elképzelés, hanem a valóságos tapasztalat határozott meg, s ezeket

nem lehet figyelmen kívül hagynunk. S mivel ezek szabják meg egyes cselekedeteink és érzelmeink mértékét, nincs semmiféle olyan, a gyönyör jegyében fogant szabadság, amely megengedné, hogy ezektől az önuralom törvényének megsértése nélkül eltérhetnénk. Hiszen akkor mindenki, összekeverve a méltányost és a méltánytalant, önmagának kedvezne, s mivel a lelkiismeret semmiféle ítélete nem bélyegezné meg, a büntetlenséget kapná meg ajándékba.

Ezzel szemben mi ellenkezhet jobban a természet törvényeivel, mint hogy a természet által vezetésünkre rendelt belátást és értelmet a test és féktelen élvezet vágy szolgájává tegyük, s az uralmat pedig, éppen ellenkezőleg, egyszer s mindenkorra a minden szemérem határát áthágó élvezetvágynak adjuk át. Amely azután, mivel a természet hatalmát visszásan ennyire kiforgattuk, a bűnök valamennyi nemét zúdítaná ránk.

Mert ha egyszer a természet ösztönzéséből vágyunk gyönyörökre, nem más, hanem ugyanaz az ösztön hajt minket, amely bennünk és a vadállatokban közös, s amelyet bennünk és bennük egyaránt nem kellene majd zabolázni, ha lelkünk legmagasztosabb - isteni és halhatatlan része közbe nem avatkoznék, amelynek az a feladata, hogy a minket megszálló mértéktelen és nekiszabadult vágyat részben legyőzze, részben megszelídítse. Ugyanis ha nem így tenne, emberi természetünkből fakadó méltóságunk kihunytával semmiben sem különböznénk a többi élőlénytől.

Ezzel kapcsolatban Galeotto a legkülönbözőbb, s hogy úgy mondjam, a józan belátásnak teljesen híjával levő barbár népek szertartásaira hivatkozott, akiknél, mint mondta, megvolt a szerelem teljes szabadsága. E népek között azonban, ha emlékeztek rá, nem említette sem a zsidókat, sem a görögöket, sem a latinokat, akiknek az ég bizonyos különleges kegyelme megengedte, hogy az isteni és emberi dolgokban helyesen ítéljenek. Hanem szinte teljes számban az istentelen barbárok söpredékét sorolta föl, akiknek nemcsak most nincs, hanem talán sohasem is volt helyes tudásuk az igazi üdvösségről, hanem mindmáig vadállatok módjára élnek, s nem alkalmazkodnak kellő módon a józan belátás egyetlen törvényéhez sem.

Persze hogy nem említette a zsidókat, akik a házasságtörőket halálra kövezték, sem a latino- kat, akiknél szokás volt a házasságtörők kiközösítése, sem a szabinokat, akik az elrabolt szüzekért mindaddig harcoltak, míg a szüzekből törvényes hitvesek s az ellenségből polgár- társaik nem lettek. S a rómaiakat sem, akik a nőktől nemcsak erkölcsi tisztaságuk megőrzését kívánták meg, hanem azt is, hogy a szemérmetlenségre hevítő bortól tartózkodjanak. Sem a thürréneket, akik a szemérmességet éppen olyan tiszteletben tartották, mint a vallást. Sem Patavium lakóit, akiket asszonyaik tisztessége csodálatos örömmel töltött el, sem a germáno- kat, akik - ha Caesarnak hihetünk - azokat a férfiakat, akik húszéves koruk előtt szerelmi kap- csolatba kerültek valamelyik asszonnyal, gyalázatos vétkük miatt a legnagyobb megvetéssel sújtották. Sem a cimbereket, akiknek asszonyai, mielőtt az ellenség rabszolgái lettek volna, különböző és kíméletlen halálmódokat választva végeztek magukkal. Sem a görögöket, akik Helené elrablása miatt tíz évig tartó háborút kényszerítettek Európára és Ázsiára.

Sem a széreket, akiknél törvény tiltja a gyilkosságot, a bujálkodást, a szobrok imádását és a lopást. Sem az indusokat és Baktra lakóit, akik közül a minden rossz tulajdonságtól teljesség- gel mentes brahminok származnak, s akik szintén nem imádnak szobrokat, és sem gyilkos- sággal, sem részegeskedéssel nem mocskolják be magukat. Sem a parthusokat, akik még egy Juppiterrel vetélkedő istent sem tűrtek meg, sem az arabokat, akik tömjéntermő erdők ülteté- sére készülődve tartózkodni szoktak a feleségükkel való érintkezéstől. Sem az amazonokat, akik ha fajuk fönntartásának a parancsa nem kívánta, örök szüzességet fogadtak. Ezek is legnagyobbrészt barbárok voltak, de érvényesültek náluk az erkölcs törvényei, s ha ezeket a törvényeket majdnem valamennyi többi barbár megvetette, ez annak a jele volt, hogy ezek inkább óhajtottak vadállatoknak, mint embereknek látszani.

Tehát minden látszat szerint helyes volt Bardaszanésznak, a khaldeusok legjelesebbjének fölismerése, aki kijelentette, hogy az ember megszületik, táplálják, növekedik, eszik, iszik, alszik, megöregszik, meghal, s mindez nagyjából ugyanúgy megtörténik a többi élőlénnyel is, mivel ezek a dolgok mind csupán a természetből erednek. Az oroszlán húst eszik, a juh füvet. A hangya a természet figyelmeztetésére megérzi a tél közeledtét, s azért jövőre készülve táplálékkal tölti meg raktárát. A méhek mézet gyűjtenek, s bámulatos művészettel építik föl sejtjeiket, amelyekben a tél folyamán laknak. Ezeknek a példáknak az alapján könnyen elfogadhatjuk, hogy a belátás képességével nem rendelkező állatokat maga a természet vezeti, s egyedül az emberek azok, akik noha olykor a természet irányítja őket, birtokosai a természet fölött levő értelemnek és a beszéd készségének, amelyek a gondolkodás képességéből erednek.

S minthogy ez mind sajátos égi ajándék, az emberek, ebben az adományban bízva, nem min- dig engednek a természet irányításának, mint a többi élőlény. Nem ugyanazt a ruhát viselik mindnyájan, nem ugyanazt az ételt fogyasztják, és sem törvényük, sem vágyuk s végül életmódjuk sem egyforma, mert mint Pindarosz mondja: „Az a nagyszerű, hogy az emberek- ben semmi sem válik egyformává.” Ugyanis egyes emberek elhatározásuk alapján olyan életmódot választanak maguknak, amely nincs alávetve semmiféle szolgaságnak. Mert aki levetkőzve a vadállatok természetét, az igazi emberség vonásait ölti föl, azt föltétlenül az égi szellem világossága vezérli. S az ilyen, megfékezve kéjvágyát, elmélyülten szemléli a legfőbb jót, amelyet mi, akiket csupán a gyönyörnek az emberi dolgokban rejlő vágya nyűgöz le, nem vagyunk képesek követni. De ezt is elérhetjük, ha követjük a próféta szavait, aki azt mondja:

„Jól megismerhetően fölöttünk ragyog tekinteted fénye, Uram, s boldogságot adtál az én szívemnek.” Továbbá: „A te fényedben fogjuk meglátni a világosságot.9”

Tehát most megtanulod, Galeottóm, hogy nem a barbár népek olajseprőjéből kell példákat fölhozni, mivel minket rendszerint nem a barbárok bujasága, hanem a bölcsek tekintélye szokott meggyőzni. S te ezek mellett fölhoztad azt az isteni Platóntól vett példát is, hogy szerinte az ő köztársaságában az asszonyoknak közösnek kell lenniük. De azt már nem tetted hozzá, amivel ő ezt kiegészítette, hogy nemcsak az asszonyokat engedjük át közösen min- denkinek, hanem hatalmunk alapjaképpen egész államunkat is közösnek kell tekintenünk. S hogy amiképpen a közpénzből is mindenki érdeme arányában igazságosan részesül, ugyanúgy osztják szét a bátor férfiak közt, kinek-kinek jogosultsága alapján, az asszonyokat is. Platón ugyanis jól látta, hogy az államot semmi más nem tudhatja könnyebben és gyorsabban tönkretenni, mint az egyéni haszonvágy szempontja, míg ellenkezőleg, maradandóságát csupáncsak a teljes megértés és az egymásról való kölcsönös gondoskodás képes biztosítani. Tehát ezeknek a nehézségeknek az elkerülése végett akarta, hogy közösek legyenek a gyere- kek, s végső soron közösek legyenek a szülők is. De azzal még nem vezette be az erkölcs- telenséget, hogy egyes férfiaknak, érdemük alapján, az egyes, életük nemzőképes szakaszában levő nőket át kell engedni. S nem kéjvágyuk kielégítése, hanem a születendő gyermekek kedvéért engedte meg a férfiak és nők egyesülését.

Viszont Platónnak az államról két elképzelése van10. Az egyik, éppen az, amelyről beszéltünk, teljesen elképzelhetetlen, míg a másikban már több teret ad az emberi erők tevékenységének. S te szavaiból terjedelmes következtetést és tanulságot vontál le, kijelentve, hogy a régiek véleménye szerint a szerelmet a világ legfontosabb alapjai közé kell számítanunk. S meglehet, hogy isteni ihletésből ezek igazat mondtak, te azonban, mint valami istentelen Epikurosz,

9 A te fényedben fogjuk... - Zsolt 36, 10.

10 Platónnak az államról két elképzelése van - Platón két nagy állambölcseleti munkát írt Az állam és

A törvények címmel.

mindent kiforgatsz, s veszélyt hozó módon magyarázol. Ugyanis minden dolognak egyetlen és fölséges alapja a mindenható Isten, s minden teremtett lény eredetét egyedül benne lehet megtalálni. S ő ama fölfoghatatlan szeretettől késztetve, amely saját magának, vagyis jóságá- nak átérzése és szeretete, szükségesnek érezte, hogy megteremtse a világot; s ezt a szeretetet Szentléleknek nevezzük. A próféta is ezt fölfogva mondta: „Bocsásd rájuk lelkedet, Uram, és létezni fognak.”11 Nemkülönben ugyanolyan mély értelműen mondta Mózes: „Az Úrnak lelke lebegett a vizek fölött.”12 S ezt Augustinus így magyarázza: „A vízen ugyanis az első anyagot érti, amely fölött az Úrnak lelke lebegett. Nem mintha ez önmaga mozgott volna, hiszen mozdulatlan, de mivel ő a mozgás alapoka.”

A dolgok első változása ugyanis az Isten szeretetéből ered, hiszen a formátlan anyag átala- kítása révén ő hozott létre különböző fajokat. Ebből következik, hogy a dolgok létrehozásának alapokát a Szentlélekben kell látnunk, amelyet az ő szerelmének is nevezhetünk. Óvakodj tehát ezt a mindenekfölött szent elnevezést a vágyódással összekeverni, amit csak úgy tehetsz meg, ha örökre veszélyezteted a testet és a lelket. Ugyanis ennek segítségével oszlik meg valamennyi égi ajándék a halandók között. S ha ez nem kedvelt volna téged, nem lettél volna emberré, nem tudnál sok mindent ékesen és tartalmasan kifejezni, s egyetlen király vagy nagy hatalmú ember sem fogadott volna kegyeibe.

Mert ennek az isteni hatalomnak a munkája, hogy bennünk megnyilvánulnak a legszentebb Szentháromság erői. Utánozzuk is ezt az isteni hármasságot, hiszen ha valamit cselekszünk, az atya hatalmát, ha valami tudomány segítségével az Istent megismerjük, a fiú bölcsességét, s ha valamiféle szeretettel Istent imádjuk, a Szentlélek szeretetét igyekszünk utánozni. Hiszen maga az isteni apostol mondta: „Nem tudjátok-e, hogy az Isten temploma vagytok, s a Szent- lélek lakozik bennetek?13” S mindezzel kapcsolatban te azt bizonygattad, hogy a test kénysze- rítő ereje mennyire leküzdhetetlen, s hogy a költők verseiben mindig a szerelem az uralkodó hatalom. Ha valamiről komoly hangon beszélünk, ne idézzük a költők bohóságait, Galeotto, akik a valóságról csak elképzelt dolgokat állítanak, sőt, még ha igazat akarnak is mondani, lehet, hogy tudtukon kívül akkor is hazudnak.

Őszintén elismerem, hogy a test és lélek összekapcsolódása következtében testünk szellemün- ket, véget nem érő küzdelemben zaklatja, s ha ezt a belátás szigorú erejével nem zabolázzuk meg, emberi mivoltunk szerfölött nagy veszedelemben forog. De ha eme harc folyamán már az első összecsapásban valamelyes bátorságot tanúsítunk, ezután állandóan reménykedhetünk Isten segedelmében, ami, minthogy bátraké a szerencse, ezután sem fog minket soha cserben- hagyni. Mert ugyan melyik erődítmény lehet megostromolhatatlanabb annál, melynek védel- mét az isteni kegyelem biztosítja? És mi magunk sem vagyunk híjával saját fegyvereinknek, amelyeknek segítségével módunkban van bátran szembeszállni a bennünk lakozó ellenséggel. Hiszen nehéz körülmények között sem Isten, sem a természet nem hagy magunkra.

Végül is hány filozófus és hány ember követett különböző tanokat, de igazi vallásos hittel nem felvértezetten, akik azt hitték, hogy kiválóságukat saját erényüknek köszönhetik. S így annál könnyebben tudta Isten Pált s a tiszta erény övével ékes Jeromost kiválasztani. Noha ezt az ösztönt a természet oltotta belénk, ne szűnjünk meg az emberi fajt a rút dolgoktól lankadat- lanul megoltalmazni. E téren ugyanis nekünk, embereknek nem kötelességünk, mint a vadak- nak, hogy mindig a természet irányítását kövessük. Hanem mindig tartsuk magunkat a meg- szabott mértékhez, hiszen arra születtünk, hogy olykor a természet fölé emelkedve élhessünk.

11 Bocsásd rájuk lelkedet... - Zsolt 43, 3

12 Az Urnak lelke lebegett... - Ter l, 2.

13 Nem tudjátok-e, hogy az Isten temploma vagytok... - 1Kor 3, 16.

Amiről pedig te azt állítod, hogy az, az isteni teremtés utánzása, nem azt szokták az isteni termékenység igazi utánzásának tartani. Hiszen ezt a természet útmutatására a növények és valamennyi állat sokkal inkább korlátozni igyekeznek, mivel túlságosan is nagy termékeny- séggel rendelkeznek. Ami pedig mégis utánzás, abban - mivel többi testi vonásunkhoz szem- mel láthatóan teljesen hasonló - semmi sem látszik abból a méltóságból, aminek alapján vala- mennyire értékesebbnek látszhatnánk. Ha tehát Istent akarjuk utánozni, fordítsuk arra minden erőnket, hogy tisztaságban, egyszerűségben, jóságban, fölfogóképességben igyekezzünk, lehetőségeinkhez képest, hozzá hasonlítani, ő ugyanis olyannak látszik, hogy megértve ön- magát, mindenkit megért; benne a megértés és a lét azonossá válik. Ugyanígy mi is minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy mivel Krisztus tagjai vagyunk, s egykor azt az ajándékot kaptuk, hogy Isten képmásai legyünk, föl tudjuk fogni minden dolognak ezt a közös példa- képét, amelyben az ő kegyelme és törvénye folytán, minden egyéb dolgot is fölismerhetünk.

Mi, Galeotto, nem a házasságtörő Juppitert vagy a szemérmetlen Venust imádjuk, hogy paráznaságukat utánozhassuk. Viszont ha a mi legjóságosabb és leghatalmasabb Istenünkről akarsz valamit mondani, nagyobb áhítattal kell róla beszélned, nehogy az istentelenség bűné- be essél. Ezen fölül pedig, azt állítod, hogy ami szép, azt szabadon kell szeretnünk, s a testi szépséget a kívánandó és tökéletes értékek közé merészeled sorolni. De mondd csak, kérlek, értéknek kell-e tartanunk olyasmit, amit bepiszkoltak és bemocskoltak, főképpen akkor, ha csalóka és ideiglenes. „Semmi esetre sem” - válaszolod, ha nem akarod a hazugságot válasz- tani. S vajon megkülönbözteted-e a szépséget és becsületet? - „Még sokkal kevésbé.” - S azokat a dolgokat, amelyek törékenyek és mulandók, s széppé vannak kendőzve, de halálos mérget tartalmaznak, amely nemcsak a testet, de a lelket is képes megsemmisíteni, a kívánandók közé sorolod-e? „A legkevésbé sem” - válaszolod. Tehát az ilyen szépség nem szeretnivaló, csupáncsak az, amely össze volt kapcsolva a tisztességgel.

S mondd azt, hogy semmit sem kell szebbnek tartanunk, mint a gyönyörök aljas csábításaitól szabaddá és függetlenné vált lélek Istennek tetsző szolgálatban való megőrzését, s az Isten örökös szemléletében való elmerülést. S ha a lelket egyszer szemérmetlen látvány zavarja meg, űzd el magadtól a buja gondolatokat, már az első percben állj ellent, s lelked hívd vissza nemcsak a földi, hanem az emberi dolgok csodálatához. Csak ha így cselekedsz, biztosíthatod magadat az ilyen fenyegető kísértésekkel szemben. A bűnös gondolat ugyanis gyönyörködést, a gyönyörködés együttérzést, az együttérzés cselekedetet, a cselekedet megszokást, a meg- szokás hiányérzetet, a hiányérzet pedig kétségbeesést szül, s nekünk nem csupán lelkünket, hanem minden egyes, összefüggő érzékünket is gondoznunk kell. S ha erre fogunk törekedni, független véleményünk nem inog meg, s az isteni törvénynek való engedelmeskedést sem látjuk nehéznek.

Nem említek néhány dolgot, amelyek olyannyira jelentéktelenek lévén, nem érdemlik meg, hogy vitát kezdjünk róluk. Többek közt Venusról azt állítod, hogy ő természeténél fogva nem olyan visszataszító, mint a bűnök többsége, s ennek következtében nem szükséges a bűnös jelenségek közé sorolni. S noha ez az érzés, nehogy az emberi faj kihaljon, minden szerel- mesben megtalálható, szeretném mégis, ha nyilatkoznál, van-e olyan dolog, amely megtörtén- te után nagyobb bűntudatra késztetne. Amely gyötrőbb kínokat okozna. S van-e a gyalázatnak ennél rútabb formája? Ha úgy látszik, hogy a rút kéjvágy a természet parancsából jutott mindenkinek osztályrészül, miért van az, hogy egyes élőlények nem közösülnek állandóan. S hogy ezeket a természet az év egy bizonyos, meghatározott szakaszában is alig tudja rábírni arra, hogy a nőstényekhez közelítsenek. Az ember viszont, aki a megértés sokkal komolyabb képességével rendelkezett, a nemzésnek ezt a rút képességét nem vetette meg, sőt vala- hányszor vágya föllángolt, ki is elégítette. Mert ha a bölcs természet nem olyan elővigyázatos, az emberek még a főnixnél is kevesebben volnának.

Hozzátetted még, hogy a test és lélek csodálatos kiműveltsége is a szerelemnek köszönhető. A példaként fölhozott lengyel Bukephalára hivatkozva próbáltad igazolni, hogy mennyi hasznot és műveltséget rejt magában Venusnak ez a keserű gyönyörűsége. Hiszen nem tudod letagad- ni, hogy nemcsak Itália látott tiszteletre méltó helyett őrjöngő állapotban, hanem Pannónia is kikacagott, hogy milyen nevetséges szerelem lángja perzsel. Te magad tudod, hogy emiatt milyen csúfos helyzetbe kerültél, s ha nem szégyellnéd bevallani, beismerhetnéd, hogy az esetből rád háramló káron, az idő elvesztegetésén, lelked elvakulásán s az Isten lenézésén kívül semmi egyebet nem szereztél magadnak. Mert nem a test ápolása, hanem a lélek nagy- szerűsége az, amelyből ha az isteni igazság és istenfélelem jegyében műveljük ki, örök gyönyörűség származik. S miközben te Bukephalát, mi a legszentebb egyházat, Krisztus jegyesét szeretjük, s éjjel-nappal az ő dicsőségét zengjük. S hogy a két szerelem közül melyik lesz nemesebb és hasznosabb, azt majd a végeredmény mutatja meg.

Ezenkívül te annak igazolására törekedtél, hogy milyen rendkívül erős a férfi és nő kapcsolata s kölcsönös szerelmi kívánsága, s hogy egyikük szenvedélyét sem lehet sem megakadályozni, sem legyőzni. Most már nyilvánvalóan nem maradt rejtve előtted, amit az előzőekben oly gyakran hangoztattunk, hogy az érzéki kívánságot s azt a gyönyörérzetet a test és lélek szoros kapcsolata révén a természet oltotta belénk. De csak az élőlényeket és a növényeket irányítja a természet. Mi viszont, akik a természet dolgaiból nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem része- sülünk, és lelkünk isteni eredete következtében a természetet bizonyos tekintetben fölülmúló bölcsességet kaptunk, nemcsak a gyalázatos érzéki vágyat tudjuk eszünkkel legyőzni, hanem az isteni ihlet segítségével valóban még sok mást is képesek vagyunk megtenni.

Elnőiesedett puhányoknak s nem férfiaknak kell neveznünk azokat, akiket akárcsak a vadakat, a kéjre sóvárgó vágy vezérel, s kiszolgáltatják magukat a rossz illatú gyönyöröknek, s akiknek élete azután a lehető legszerencsétlenebb lesz. Hiszen arra vágynak, ami a legteljesebb gyönyört adja, s az nyújtja nekik a gyönyört, ami veszélyes és utálatos. Ennek következtében azután, érzékelő képességük is annyira tönkremegy, hogy semmit sem jelez, még a rájuk törő betegséget sem veszi észre, sőt megszűnik és eltűnik. S te ezenfölül még egy csomó bizo- nyítékot halmozol föl, amelyek éppen olyan hamisak, mint amilyen nevetségesek, ezeket azonban, mint illő, hallgatással mellőzöm.

Azt az egyet azonban mégsem tudom említés nélkül hagyni, amit éppolyan meggondolatlanul, mint határozottan állítottál, hogy azt a szerelmest, aki ebben az életben boldog volt, a másvilágon is kevésbé szomorú sors várja. Ó, mennyire a mi Epikuroszunkhoz illő állítás ez, ó, milyen mély, aranytáblára fölvésendő igazság! Valld csak be, te, Istenemre, akkor érezted volna jól magad, ha a mi Megváltónk és Szűz Mária szeretőiről beszélhetsz, akiknek isteni lényével közismerten a legélesebben szemben állasz. S ezért nem is lehet részed semmiféle boldogságban, legföljebb csúf nyomorúságban és örökös szenvedésben.

Ezzel szemben az, az igazság, hogy akik ezeknek az istenségeknek önként fölajánlják magukat, nem lehetnek a földi életben szerencsétlen sorsúak, s haláluk után mindenki közül nekik jut osztályrészül a legnagyobb boldogság. Ennek példáját az isteni Mátyás és az isteni Beatrix életében is láthatjuk, akik Isten iránt tanúsított kegyeletükért, hitükért, ártatlansá- gukért, az emberi nemmel szemben gyakorolt hallatlan jótékonyságukért s végül sosem látott jámborságukért, hihetetlen nyájasságukért, valamennyi erényük fölsorolhatatlan sokaságáért, és szent életük minden túlragyogó fényéért már itt a legboldogabb életet élik. Hiszen minden halandó úgy tekint rájuk, mint a napra és a holdra, s mivel az égi udvar sokáig nem nélkü- lözheti őket, helyük isteni végzés folytán, mint két legragyogóbb csillagnak, a mindenható Isten trónja mellett leszen.

Neked azonban, te Epikurosz, aki elmerültél a gyönyörök posványában, akinek nem adatott meg a képesség, hogy fölfogd az édes és örökös boldogság lényegét, s nincs lehetőséged a dolgok helyes megértésére, végül mégiscsak be kellene látnod, hogy a pillanatnyi és múlandó dolgok semmiféle boldogságot nem nyújthatnak. Mert ugyan miféle állandó boldogsággal ajándékozhat meg a gyönyör, amely egy rövid pillanat alatt elenyészik, s hosszú megbánás a következménye. Vagy talán hosszabbítsuk meg? Vajon nem tudod, milyen gyorsan tovatűnik a viruló szépség, amely nemcsak a szerelem okozója, hanem még inkább az őrültségnek és ostobaságnak is? S ha ez egyszer eltűnik, szükségszerűen a lángoló szerelemnek is el kell tűn- nie. Azután jönnek a halálesetek és betegségek, amelyek a szépségre unos-untalan leskelőd- nek, azt pedig, ami rút és visszataszító, sokáig szeretni nem lehet. De ismerjük el, hogy amíg élsz, áldozhatsz a szerelemnek, ámde elszállván életkorod, és kihűlvén véred, megszűnik számodra a szerelem lehetősége.

S vajon azt állítod-e, hogy a szerelmesek haláluk után is kölcsönösen szeretni fogják egymást, noha lelkük sajátos jellemvonásaikkal együtt testükből már elszállt? Nyilván nem lehet titok előtted sem, hogy a lélek, ha egyszer elrepült a testből, nem viheti magával sem azokat a belső, sem azokat a külső érzékeinket, amelyek anyagból lett testünket képesek érzékelni, föl- fogni, s amelyek segítségével egyes dolgokat érzékelünk, fölismerünk vagy emlékezetünkbe idézünk. Így tehát senki sem lesz képes visszaemlékezni sem erre, sem arra a kedvesére, sem te a magad Bukephalájára, miután roppant tested tömegétől megszabadultál. De esetleg azt mondhatnád, ha néha olyan bölcs volnál, hogy az Isten által nekünk adott fölfogóképesség segítségével egyes vonásokat mégis föl tudunk ismerni.

Elismerem, hogy a lelkek a halál után néha leszállnak a dolgok egyes részleteinek a megisme- rése végett. De azt nagyon is tudnod kell, hogy míg a boldog lelkek Isten fölfoghatatlan jóakarata következtében, s a bőségesen rájuk zúduló látomások által segítve azokat a dolgokat részben fölismerik, amelyek nekik örömet okoztak; ezzel szemben a bűnösök, az isteni igaz- ság büntetéseképpen, részletesen csak azokat a dolgokat ismerik föl, amelyek nyomorú- ságukat és fájdalmukat növelik. S azt mégsem gondolhatod, hogy a lelkek mindkét csoportja minden dologra egyenként ráismer. Hiszen erre csak Isten, s Isten segítségével az angyalok képesek, akik egyetlen, gomolygó jelenségben is megkülönböztetnek egyes részleteket.

Ezek alapján fölfoghatod, hogy azok, akik az isteni akaratot lenézve, a paráznaságot kedvel- ték, a Tartaroszba kerülnek. S itt örökös bűnhődés gyötri őket, s szünet nélkül átkozzák azokat, akiket szerettek; annál is inkább, mert ott nincs külön test, sem sajátos testi szépség, amelyben korábban örömüket lelték. S azt is kijelentetted, hogy ha véletlenül úgy történnék, hogy a szerelmesek közül egyik a mennybe, a másik az alvilágba jut, szükségszerű, hogy vagy az utóbbi szálljon föl az égbe, vagy az előbbi le, az alvilágba. Ó, milyen nagy, a mi Galeottónkhoz a legteljesebb mértékben illő elgondolás! Te a szerelmeseknek olyan hathatós védelmet biztosítasz, hogy véleményed szerint mentek lesznek minden nyomorúságtól. Így hát ezen a téren, hacsak véleményedben nem csalatkozol, te vagy a legszabadabb gyönyörű- ségek tanító iskolája, s te leszel a legboldogabb valamennyi halandó között.

Csakhogy, ha kölcsönös szerelmük következtében két embert ér el a halál, egyik sem juthat föl közülük a mennybe. Vagy ha az egyik, bűnbánatában és a vágytól megszabadulva, böl- csebb lett, s magához térve üdvözült is, míg a másik, megátalkodott lélekkel tartózkodva a bűnbánattól, haláláig megtartotta lángoló szerelmét, megfeledkezve Istenről és saját üdvös- ségéről, az előbbi nyilván ekkor sem szállhat le hozzá az alvilágba, nehogy valami nyomorú- ság bemocskolja, s az utóbbi sem juthat föl a mennybe, nehogy bármiféle boldogság könnyeb- bé tehesse a sorsát.

S minthogy nagy hangon hirdeted, hogy a lelkek szabadok és függetlenek, mindenhol nagy lehetőséget kapsz őrült eszméid kifejtésére. S ámbár az alvilágba leküldött lelkeket, ha saját természetüknél fogva szabadok és függetlenek volnának, sehol sem lehetne fogságban tartani, mégis mindnyájan, bűnük miatt szabadságuktól megfosztva, mint vétkesek egy helyre bezárva büntetésben részesülnek. De ez nem a hely és tűz ereje miatt van így, hiszen a hitványabb dolgoknak soha nincsen hatalmuk a nemesebbek fölött, hanem valamely magasabb rendű dolog erejéből, amely a vétkes lelket tűzzel veszi körül, és örökös sötétségben tartja fogva.

Ezt a jelenséget olykor a démonok esetében is tapasztaljuk, amelyekről tudjuk, hogy gyűrűk, szobrok s ilyesféle eszközök segítségével szokták őket a varázslómesterség erejével fogva tartani, s ezért azután azok is, ezek is még hevesebben méltatlankodnak. S még láthatták is őket a régiek, akik hallották a szobrokban rejtőző démonok hangját, kérdéseket tettek föl nekik, s hallották válaszaikat, mivel még nem jelent meg a világ Megváltója, aki megjelené- sével véget vetett a démonok hatalmának. A jóshelyeknek különféle neveket adtak; az egyiket parancsuk szerint Dódónénak, a másikat Delphoinak, emezt Hammon, amazt Juno s a harmadikat Themisz jóshelyének nevezték el. Ha tehát a démonokat, amelyeknek természete magasabb rendű volt, az isteni törvény a testektől és egyes helyektől távol tartotta, mit mondjunk a bűnös lelkekről, akiket a testüket emésztő tűz tart rabságban, nem azért, hogy életet adjon nekik, hanem hogy az isteni igazság parancsára elnyerjék büntetésüket.

Így tehát magaddal hitesd el, Galeottóm, hogy a szerelmesek haláluk után kölcsönösen bol- dogítani tudják egymást. S ehhez még hozzáteszed, hogy akik hátat fordítanak az égieknek, s átengedik magukat az emberi gyönyöröknek, méltók lesznek a könyörületre, mert nélkülözik a magasabb belátás tudományát; éppen azokat kell Juppiter gyermekeinek neveznünk, akik az emberi dolgokat megvetve az égieket keresik. Ugyanis nem tudod, hogy a legkegyelmesebb Isten napjának sugarát egyaránt leküldi a jókra és a gonoszokra, s ugyanazzal a hívó szóval szólít magához mindenkit. De senkit sem részesít a boldogságban, akiről nem látja, hogy az, saját jószántából az örökkévalóságból fakadó legfőbb jóra vágyik. Ugyanis minden jó vagy rossz embernek szabadon lehet választania, s a választáshoz adva van a jobb megismerésének a lehetősége. Viszont ilyen üres fecsegésekkel nem fogod elkerülni Isten súlyos ítéletét, hanem meg fogsz lakolni erkölcstelenségedért.

Azt is állítod, hogy minden élőlénnyel együtt született a barátságra és az ellenségeskedésre való képesség, s hogy a szerelem ereje még a pálmafákra is hat. Nem tagadom, hogy az egyes fajok fönnmaradása érdekében ezt a természet rendezte így, s hogy ezt a képességet, hogy az emberi nem ki ne haljon, mi is megkaptuk. De minthogy minden az ember miatt és az ő érdekében jött létre, s mivel ezekben a dolgokban a természet a legteljesebb jóakarattal őt tette úrrá, éppen ezért mértékletesebben és derekasabban kell élnie, és minden egyéb dologban, kivéve a gyermekek születése érdekében jogosan kötött házasságot, önuralmat kell gyako- rolnia.

Te azt állítottad, hogy a nőt, ahogy megnézni, éppúgy megérinteni is szabad, de a látás és érintés szabadsága nem egyenlő, mert sok mindent megnézhetünk, amit nincs jogunk élvezni. A piacon is megnézzük az ötvösöknél kitett aranyat, de nem nyúlhatunk hozzá. Mindezeken felül azt is kijelentetted, hogy a szerelmi élvezethez szinte bármilyen megindokolással min- denkinek joga van. Vajon nem tudod, hogy vágyunkat a józan belátás kényszerével el kell fojtanunk, az asszonyt is fölbonthatatlan házasság köti, s hogy másnak a földjét nem szabad bevetnünk?

Amit pedig az állandó önmegtartóztatásról mondanak, azzal kapcsolatban nem illenék figyel- men kívül hagynod, hogy az csak a végtelen bujasággal van szemben, nem pedig a józan- sággal és önmérséklettel, miután az erényekben a középértéket nem a mennyiség szabja meg, hanem az, hogy a józan belátás mit követel. Hiszen az is szélsőséges vétek volna, ha valaki

teljesen tartózkodnék a házastársi ágytól, és sosem adná meg feleségének azt, ami őt meg- illeti. Ha pedig mindnyájan megőriznék állandó szüzességüket, te az emberi faj kipusztulá- sától félnél. Márpedig, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges volna, hidd el, hogy ebben az esetben maga Isten gondoskodnék az állandó egyensúly fönntartásáról. S bárcsak olyan gazdagon áradna Isten jóságából az emberi fajra a kegyelmi ajándékok bősége, hogy mindenhol állandó szüzesség uralkodnék! Mert akkor - visszatérve az ősszülők életmódjához - vagy a kéjvágy ingere nélkül fogannánk meg, vagy pedig a főnixmadár módjára újulna meg fajunk, mert Istennél semmi sem lehetetlen.

Azt is hozzátetted szavaidhoz, hogy vágya kielégítése után kinek-kinek lelke megkönnyebbül, de ha azt mondtad volna, hogy még nagyobb mértékben összezavarodik, akkor nyilvánvalóan még sokkal jobban ráéreztél volna az igazságra. De mivel a szerelemmel járó gondok, amelyekről éppen előbb szóltunk, megrögződnek a lélekben, be fogod látni, hogy ebben az ügyben eléggé megfelelő választ kaptál. Közben kijelentetted, hogy nem csekély mértékben aggódnunk kell, ha Venus élvezése sokáig késlekedik, s a portugáliai bíborosnak, ennek a nyilván legtisztább életű ifjúnak példájával akartál ránk hatni. Bárcsak, Galeottóm, velem is megtörtént volna ez az eset, mert akkor nem királyi lakomán, hanem az égi ambróziás kelyhek mellett heverésznék, ahol nincs semmi szomjúság és semmiféle éhség, s nem érzünk semmiféle nyomorúságot, de minden, már a saját boldogságával telített dolgot, a végtelen áldással teljes örök időkig élvezhetünk. Nem mindenkinek adatott meg a halálnak ez a nagy- szerű módja, legföljebb azoknak, akiket te - mintegy véletlenül ráhibázva az igazságra - Juppiter gyermekeinek neveztél.

Én azonban inkább azt merészelném állítani, hogy az állandó tiszta élet nemcsak a lelket teszi boldoggá, hanem a testet is halhatatlanná, mert akit a legszentebb szüzesség fölfogása táplál, azt nyilvánvalóan minden gyalázat elkerüli. A lélek ugyanis a testhez hasonló módon meg- szilárdul, s csodálatos épségben megmarad, miként ezt a legszentebb életű férfiak példája tanúsítja, akik megőrizvén szüzességüket, a sivatagban bármiféle betegség nélkül élték le életüket. Keresztelő János ugyanis, akinél az anyjától lett földi halandók között nagyobb még nem született s a legszentebb Hilarius súlyos ínség közepette s a legszűkebb táplálékon élve sem tapasztaltak semmiféle testi betegséget. Szókratész, aki fölöttébb ügyelt az önmegtartóz- tatásra, egyáltalán sosem volt beteg, s ugyanezt olvassuk Pálról, Jeromosról s számtalan más férfiúról is. Mert nincs semmi, ami olyan bőven szülné a betegségek oly nagy számú és jól fölszerelt csapatait, mint a teljesen mértéktelen életmód, és a vég nélkül tartó részegeskedés, amely sokkal több embert szokott halálba küldeni, mint a fegyver.

Ezzel szemben az önmérséklet bármilyen betegség okozó nedvet leküzd, jóindulatúvá szelídít, s ezeket az a bizonyos szétáradó életerő meggyengíti, s a bűn minden lehetőségét megsemmi- síti. Azt mondják, Egyiptomban Amaszisz uralkodása idején éltek a legboldogabban, s ott akkoriban húszezer lakott város volt. S ennek Amaszisz ama törvénye volt az alapja, amelyet ő hozott először, hogy az egyes polgárok a tartományok vezetői előtt évenként igazolják, hogy miből élnek. S aki ezt nem tette meg, vagy nem tudta igazolni, hogy becsületes módon él, azt halállal büntették. S ezt az egyiptomiaktól kölcsönzött törvényt Szolón azután az athéniaknál is bevezette. De vajon milyen félelmes betegségtől is retteghetne a szűzi és szemérmetes életet élő ember, akire Isten, a lelkek megmentője s mindenki egészségének őrizője visel gondot? Ebből nagyon könnyű megértenünk, hogy semmiféle, az állandó önmérsékletből eredő betegségtől nem kell félnünk.

Végül utolsónak fölhozott érveiddel - mintha valahára bizonyos szemérem szállt volna meg, noha ez már szemmel láthatóan végleg elhagyott téged - azt is igazolni akartad, hogy ha valaki magától Venus szemérmetlenségétől undorodik is, mindamellett szabadon élhet az ennél magasabb rendű gyönyörökkel, amelyeket a szerelem határainak vagy, ha úgy tetszik,

lépcsőfokainak óhajtasz föltüntetni. Hogy azonban ezekre a gyönyörökre is milyen könnyel- műség és vakmerőség rábíznunk magunkat, azt maga a végeredmény mutatja meg. Ugyanis sokan, amikor látás vagy beszélgetés révén átadták magukat a szerelemnek, noha azt hiszik, hogy győztek rajta, csakhamar a legszégyenletesebb módon a leigázottjaivá válnak. S ezek, míg olyasmit kívánnak maguknak, amit legyőzhetnek, ily módon az után vágynak, ami vesz- tüket okozza, s miközben diadalmenetre törekszenek, örökös gyalázatba zuhannak. Ugyanis fogalmuk sincs róla, hogy minden egyéb emberi viadal között éppen a tiszta erkölcsért vívott harc a legkeményebb.

Hogyan vihetne valaki ugyanis úgy az ölében lángot, hogy maga is meg ne gyulladjon? S ki tudna úgy sétálni a parázson, hogy lábát a tűz össze ne égesse? Vagy könnyelműségedben nem tudod, hogy gyakran egy szempillantás alatt kaphatunk olyan sebet, amit azután hosszú idő alatt is alig lehet meggyógyítani? Vagy nem jutott eszedbe, amit az evangéliumban az Üdvözítő tanított: „Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, már paráználkodott az ő szívében.”14 Vagy az, amire ugyanő a próféta szavával figyelmeztetett: „Ablakaitokon át behatolva a halál szállta meg lelketeket.”15 Ezt pedig a legszentebb módon mondták nekünk, mert a szem látása, a fül hallása vagy a száj beszéde és kóstolása révén bármi kísértette is meg lelkünket, gyújtotta lángra vágyunkat, s zavarta meg józan belátásunkat, az a kijelentés szerint, az ablakon át mint igazi halál hatolt be lelkünkbe.

Tehát az isteni szó arra int minket: „Teljes vigyázattal őrizd meg szívedet, s fordítsd el szemedet, hogy ne lássanak hiábavalóságot.” Mert éppúgy, mintha valaki a szájába vett szenet azonnal kiköpi, nem lesz semmi baja, hasonlóképpen, ha meglátva az érzékiséget fölszító dolgokat, azokat azonnal elutasítjuk, akkor ezek nyilván nem szolgálnak lelkünk ártalmára. Így hát el kell űzni magunktól a szerelemnek és kéjvágynak ezeket a kerítő eszközeit, mint amelyek valóban a romlás kezdetét jelentik. Mert ami szívünkben nem talál szívélyes fogad- tatásra, azonnal eltávozik, s többé már nem tud megkörnyékezni cselfogásaival. S ennek annál könnyebben ellenállhatunk, ha szemünket állhatatos figyelemmel mindig Istenre függesztjük, aki minden tőrből könnyen kiszabadít.

Végül a lehető legnagyobb számú ókori példát hoztad föl, hogy a szerelem rút vonásait minél tisztességesebb dolgoknak tüntesd föl. De ha az ezekből eredő leggyalázatosabb eseteket és eredményeket magadban fölidézed, nyilván be fogod vallani, hogy ezek mindegyikét a szere- lem okozta, s hogy ezeknek az embereknek az esetében sokkal jobb lett volna, ha lemondanak a szerelemről, ahelyett hogy a szerelem miatt jó hírük elvesztésével együtt a testi lakolást is elszenvedjék. Azt viszont méltatlankodva hallgattam, hogy te több férfit hamis vádakkal illettél. S ezek közül, a többit elmellőzve, csak Platónt említem, akiről azt állítottad, hogy Asztér iránt rendkívül forró szerelemre gyulladt. Holott, ha van benned valami szemérem és tisztesség - noha, talán volt valami jogcímed rá, hogy a többi férfiról rosszat mondjál -, ezt az isteni s teljes erkölcsi tisztasága révén oly kiváló filozófust semmiképpen nem lett volna szabad megemlítened. Mert ha néha örömét lelte egy-egy ifjú rendkívül kiváló képességeiben, semmiképpen nem lehet bűnéül fölróni, hogy anélkül, hogy valami kárhozatos vétket követett volna el, igyekezett ezt a kiváló tehetséget kiművelni.

Hogy Platón milyen szent életet élt, azt nemcsak a legrégibb íróktól tudjuk, akik sokat írtak a filozófusok e fejedelméről, hanem győződj meg róla magad is az általa mondottak alapján. Hiszen a Törvények nyolcadik könyvében figyelmezteti azokat, akik jó és boldog életet akar- nak élni, hogy nemcsak egy férfi, hanem egy hajadon után érzett titkos vágytól is óvakod- janak. S ne egyesüljenek másokkal, csak azokkal, akik hozzájuk tartoznak, tartózkodjanak

14 Aki asszonyra tekint... - Mt 5, 28.

15 Ablakaitokon át behatolva… - Jer 9, 20.

fattyak és törvénytelen gyermekek nemzésétől, s a nemző magot ne pazarolják istentelenül ágyasaikra. Ugyanitt a kilencedik könyvben súlyosan vétkesnek mondja nemcsak azt, akinek fiúval, hanem azt is, akinek hajadonnal van viszonya. S törvényben szabja meg, hogy a csábítót a férj büntetlenül meg is ölheti. Azon kívül a Törvények első könyvében kifejezi azt a véleményét, hogy a férfi és nő kapcsolata a természetből ered, azért, hogy a legkellemesebb módon növelhessék gyermekeik számát. Ezzel szemben férfinak férfival és nőnek nővel való viszonyát nemcsak a természet előtt leggyűlöletesebb bűnnek, hanem a bujaság elítélendő és vétkes fajtájának is tartja. Sőt annak, aki nem akarja, hogy a női termőtalajból, mint a bevetett földből, valami szülessék, a legszigorúbb önmegtartóztatást parancsolja. Mindebből eléggé megértheted, hogy ezek valóban egy legszentebb és legtisztább életű férfiú szavai.

Összefoglalva tehát: ha valamennyi válaszomat és cáfolatomat nem is tudod emlékezetedben együttesen megőrizni, hidd el, hogy ez a néhány rövid szó is bőven elegendő válasz a te üres fecsegésedre. A régiek a szerelem két fajtáját különböztették meg. Az egyiket, amelyet te olyan nagy hévvel helyeselsz, a szerfölött gyermekes érzelmek jellemzik; ez semmiféle józan belátással nem képes irányítani önmagát. Csupán az értelmetlen emberek kebelében tud megtelepedni; kísérője a kéjnek és élvezetvágynak, azon kívül buja, parázna, aljas és bűnös, s végül még magánál a halálnál is átkozottabb. A másik fajtája viszont tisztességes, szemérmes, mérsékelt, állhatatos és boldog, továbbá őre a tisztaságnak és önuralomnak, az erény meg- oltalmazója, lelkünk gyengéd ihletője, s én ezt tartom a legszentebbnek, dicséretesnek és kívánatosnak. S ha mindehhez még hozzáfűzöm az isteni Platónnak a Phaidrosz-ban található meghatározását, azt hiszem, bőséges választ adtam neked. Itt ugyanis ő kétféle szerelmet mutat be: az egyik földi és közönséges, a másik viszont valóban égi és majdnem hogy isteni. S úgy véli, hogy az elsőre kell törekednünk, a másikat viszont veszélyessége miatt minden erőnkkel el kell kerülnünk.

Hogy te azonban, Epikurosz, aki szerint mindent erre a rút és aljas szerelemre kell vonat- koztatnunk, milyen súlyos tévedésben leledzel, azt nemcsak az itt levő királyi felségek fogják tanúsítani, hanem lelkiismereted és elmúlásod maga is. Ó, mennyire vak is az emberek lelke, mennyire elviselhetetlen gonoszságuk, mennyire nem kíván bűnbocsánatot vakmerőségük, s mennyire visszataszító erkölcsi romlottságuk! S lelkünket, amelyet megváltó Krisztusunk saját legdrágább vére árán mentett meg, a legbűnösebb vétkező a legrútabb kéjvágytól űzve egyetlen pillanat gyönyöréért a démonoknak szolgáltatja ki, s örökös bűnhődésre kárhoztatja. Így hát ebben az átkozott gyönyörben egy pillanat alatt eltűnik, ami gyönyörködtet, s örökre megmarad, ami kínoz. Tehát nem egykönnyen látom be, hogy milyen alapon kell gátlástalanul átengednünk magunkat a gyönyöröknek. Te azonban, Galeotto, aki mindenben a legszaba- dosabb módon cselekszel, mikor majd erkölcstelenségedért megkezded bűnhődésedet, akkor fölismervén az igazságot, hiába fogsz bűnbánatot érezni szemérmetlen féktelenséged miatt.

Ami pedig fölöttébb nagy pocakod megtöltését illeti, e téren még kicsit meg is lazítanám a gyeplőt, ha meg volnék győződve, hogy ezek a kéjvágyat csillapító dolgok. Kéjvágyat mond- tam? De hiszen az önmérséklet hiánya a mértéktelenségnek s a többi véteknek is termékeny talaja. S ha nem vagy képes elhinni, hogy első ősatyánkat mi késztette a vétekre, elmélkedj ezen saját magadban. Őt, miután torka vágyától vezettetve és valakinek a rábeszélésére bele- harapott a tiltott almába, különféle bajokba taszították bele, s olyan mélyen beletaszították, hogy minden bajunk forrása innen ered. S a rossz szellemek fejedelme is, meg akarván kísér- teni Megváltónk isteni hatalmát, a torok csábításaival kezdte, így szólván: „Változtasd ezeket a köveket kenyérré!16”

16 Változtasd ezeket a köveket kenyérré! - Mt 4, 3

Nem felejtetted el bizonyára, Galeotto, hogy a masszageták akkor lettek áldozatai Kürosz cselvetésének, amikor teljesen elteltek étellel és borral. S hogy Szpargaszidész, Tomürisz királynő fia, mikor mámorából kijózanodva rájött, hogy súlyos helyzetbe került, azt kérte Kürosztól, hogy oldassa meg kötelékeit. S tüstént, amint ezeket levették róla, önmaga vetett véget életének, abban a meggyőződésben, hogy a részegség megalázóbb dolog, mint a hadi- fogság, mert az utóbbit balszerencsénknek, de az előbbit saját vétkünknek róhatjuk föl. S nyil- ván ismered azt a szokást, hogy Egyiptomban az előkelőségek lakomáin egy meghalt ember- nek a valósághoz teljesen hű, könyöknyi vagy félkönyöknyi nagyságú képmását szokták körülhordozni e szavakkal: „Igyál, és érezd magad jól, halálod után te is teljesen ilyen leszel.” S fontold meg, amit a torok mérsékléséről mondtunk, mert hiszen azon a vidéken még szőlőskertek sincsenek, s legföljebb csak árpaléből készült szeszes italt isznak.

S Makedóniában is megölték az asszonyok a részeg perzsákat. Mindebből szükségszerűen kiviláglik, hogy a torok gyönyörei s a gyomrunkkal szemben való engedékenységünk minden bűnnek a melegágyai. Így hát számodra mindabból, amit elmondtam, kellőképpen, sőt a kellőnél is nagyobb nyomatékkal nyilvánvalóvá válhatott, hogy a szüzesség és az erkölcsi tisztaság a legnagyobb erények, s nem helyes, ha ezeket puszta föltételezésnek gondoljuk, s a gyönyöröknek is minél szabadabban, olyan módon engedjük át magunkat, ahogy te előadtad. Mert ez utóbbiaknál nincs nagyobb ellensége boldogulásunknak, s mi nemcsak azt bizonyí- tottuk be, hogy ezeket a csábító és csúf szerelemmel együtt el kell űznünk, hanem annak rendje és módja szerint a te állításaidat is megcáfoltuk.

Galeottót pedig halála eljöveteléig szabadon bocsátjuk, hiszen hajdan azokhoz az emberekhez sem volt szabad hozzányúlni, akik Egyiptomban rabszolgák módjára Hercules szentélyébe menekültek, és szent jelvényeit megérintve az isten oltalmába ajánlották magukat. Így majd büntetlenül átadom őt az isteni Mátyás királynak, hogy a megkorbácsolástól megkímélve bocsássa szabadon.

Ezért hát nekünk, e század gyermekeinek, józanul, tisztán és vallásosan kell élnünk, s erőnk- höz képest tartózkodnunk minden mértéktelenségtől és vágytól. Bátor lélekkel el kell űznünk a pillanatnyi, mérgező élvezeteket, s el kell kerülnünk az emberi csábítások gyönyörűségét, amit könnyen meg is tehetünk, ha lelkünkkel mindig a mi legkegyelmesebb Megváltónkra s legszentebb anyjára, a szüzesség és tisztaság túláradó forrására figyelünk. Ha naponta eltölt megváltásunk tényének csodálatos érzése, ha lelkünket szeplőtelenül őrizzük meg Isten fiának lakóhelyéül, s végül ha királyunkat és királynénkat a világ e két csillagát s szent életük szemünk előtt levő két példáját napról napra figyeljük, és versengve próbáljuk utánozni.

BEATRIX KIRÁLYNÉ,

A KIRÁLY, LÁSZLÓ, FERENC, GALEOTTO MEGNYILATKOZÁSAI

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Fölöttébb lelkesen kívánok neked szerencsét, legbölcsebb László, mert - nevedet nem csekély dicsőséggel övezve - tiszteletre méltó módon megerősítetted nemcsak a derekas életről, hanem a dolgok megismeréséről alkotott véleményünket is, s nem hagytad, hogy ez az Epikurosz a jelenlevők tiszta lelkét üres szavaival összezavarja, ő ugyanis a legfőbb jót a szennyes gyönyörben határozta meg, mondván, hogy az nem jár semmiféle fáradozással vagy nehézséggel. Ezzel szemben viszont az, az igazság, ahogy te sok filozófus tekintélye alapján kimutattad, ahogy Pindarosz is megmondta, hogy „az erényekkel mindig együtt jár a küzdelem”. S te mindent bőven és ékesen előadva, a hallgatók legnagyobb hasznára és gyönyörűségére oldottál meg. Így hát mindig hirdetni fogom, hogy te a vallás igazi előharcosa, az igazság védelmezője, minden erény tanítója s végül az erkölcsi tisztaság

és szemérem kiváló oltalmazója vagy, s nyíltan bevallom, hogy ezért neked nem csekély mértékben vagyok adósod. Így hát az általad hirdetett legszentebb tant s a legjobb erkölcsöket valóban nemcsak híven és állhatatosan követem, hanem ezen fölül ezt a győzelmet is, amelyet e legszemérmetlenebbnek bizonyult Epikuroszon arattál, valami ajándékkal fogom meg- hálálni. Ezért fogadd el ezt az aranykelyhet, ezt a gyöngyökkel kirakott poharat s ezt a főpapi díszruhát, örök emlékül azért, hogy az erkölcsöt megoltalmaztad.

LÁSZLÓ. Királyi leiekre s a te legteljesebben isteni egyéniségedre vall, legadakozóbb kedvű úrnő, hogy híveid lelkében különböző ajándékokkal fölserkented a dicséret vágyát. Ezért nyilvánvaló, hogy nemcsak tisztségünket, hanem erényünket is neked köszönhetjük, s ezért a gondoskodásért, hogy mindezért jutalomban részesítesz, egyedül neked jár hála, egyedül téged illet dicséret. Való igaz, hogy mi a te isteni sugalmazásod segítségével egy kissé betöm- tük ennek az Epikurosznak a száját, aki éppúgy magába húzódott, mint valami csiga, s elné- mult, mintha hirtelen napszúrást kapott volna. Ajándékaitokat pedig, melyek az ősök emlékei közé illenek, gondos hűséggel és sosem múló emlékezettel rendkívüli becsben fogom tartani.

FERENC. Nyilatkozz most, kérlek, hosszú hallgatásod után, Mátyás, aki - testvéreiddel együtt

- sosem bizonyultál méltatlannak őseinkhez, vajon mi szerzett neked nagyobb örömet. A győzelem, amelyet az előző évben, Dalmáciában Lupusszal együtt derekas küzdelemben, tízezer ellenséget levágva a török fölött arattál, vagy a te Lászlódnak ez a mai diadala, aki mély értelmű és szerfölött hatásos érveivel megcáfolta ezt a veszélyes Epikuroszt, s Istentől ihletve annyit beszélt a gyönyörről, amelynek kellő mértékét még egyik kortársam sem tudta meghatározni, kimutatván, hogy ez semmit sem különbözik a vadállatokétól.

Ugyanis lelkünk és testünk valamennyi gyönyöre öt érzékünkből származik, s egy gyönyör, ha mértéktelenné lesz, nagyon rúttá és gonosszá válhat. De a bölcsek jogosan ítélik egy- hangúan valamennyi közül legvisszataszítóbbnak a gyönyörnek azt a két fajtáját, amely elsősorban az ízlelésből és az érintésből származik. Ugyanis ez a kettő, mivel az evéssel és a szerelemmel kapcsolatos, úgy látszik, az állatokban és az emberben egyaránt megtalálható. Így tehát azt, aki ezekben merül el, az állatok csordájába sorolják, s önmagán uralkodni képtelennek és mértéktelennek mondják, míg a többi gyönyör, amely a többi három érzékből származik, csupáncsak az ember sajátja.

Hallgassátok meg, mit mond ezekről a csodálatos Arisztotelész: „Akik az érintésből és ízlelésből származó gyönyörökben túlságosan elmerülnek, azokat önuralom híján levőknek nevezik, akik pedig a szerelemben, azokat mértékteleneknek; ilyenek azok, akik az étkezésből származó gyönyörökben lelik élvezetüket. S mivel ezek az élvezetek, minthogy összefüggnek a táplálkozással, a nyelvben és a torokban találhatók, ezek fölkeltik vágyunkat, s mivel innen származnak, általában közösen megtalálhatók bennünk és egyéb élőlényekben. Közösek pedig, mivel visszataszítók, a legteljesebb mértékben visszataszítók, s minthogy az érintkezés- ből erednek, az erények, amelyek bármelyiküket fölülmúlják, mindkettőt mértéktelennek és féktelennek tartják. S mivel öt érzékünk van, a többi élőlény csupán két gyönyörben lelheti örömét, másokat azonban fejletlensége miatt nem élvezhet, vagy azokat csak kis mértékben éli át.”

Ezért tehát forduljatok el a mértéktelen gyönyöröktől, főként azoktól, amelyeket a legártalma- sabbaknak mondanak, s rajtuk, mintegy állandó készenlétben hadakozván ellenük, könnyen úrrá lesztek. Te pedig, László, eme legcsodálatosabb vitaszónoklatoddal lelkünket örökre megnyerted magadnak. Mert te itthon és külföldön egyaránt bölcsen viselkedsz, s nem vagy kisebb az irodalom, mint a hadakozás tudományában; de ez nem is csoda, hiszen benned a legszentebb élet fegyelmező ereje lakozik.

KIRÁLY. De térjünk vissza az én legbőkezűbb Beatrixomhoz. Úrnőm eleget tett kötelessé- gének, s nem válik szégyenünkre, ha bőkezűségben versenyre kelünk vele. Vajon a mi kedves Galeottónk, aki olyan makacsul és szellemesen harcolt az igazság ellen, ajándék nélkül távozzék? Hiszen olykor nem kisebb szellemi képesség kell ahhoz, hogy a hamis állításoknak pártját fogjuk, mint ahhoz, hogy az igazságot megvédelmezzük. Sulla még a rosszindulatú költőt sem engedte ajándék nélkül eltávozni, nehogy újabb okot adjon neki a rágalmazásra. Így hát, Galeotto, fogadd el ajándékul ezt az egymérőnyi űrtartalmú kelyhet.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Bevallom, királyom, hogy ma engem sokkal nagyobb örömmel töltött el annak a látványnak az élménye, hogy testvérem nem kisebb elszántsággal szállt szembe a filozófusokkal, mint a törökökkel, s az ég jóakaratából mi ketten, akik a te ragyo- gásodból kívánunk magunknak egy kis fényt, olyan élményben részesülhettünk, amely nem méltatlan sem hozzád, sem a mi családunkhoz.

LÁSZLÓ. Akármit mondtunk is, atyám, azt a te bölcsességed forrásából merítettük, tehát egyedül neked jár érte a hála.

GALEOTTO. Valóban úgy van, amint mondani szokták, hogy minden élőlény a neki való táplálékot fogyasztja. A méhek mézzel táplálkoznak, az igásjószág takarmánnyal, a kígyó mé- reggel, Galeotto pedig gyalázkodó szavakkal. De elnémultam, mert megzavart a bölcsesség- ben oly kiválóan jártas főpap ékesszólása. S ha Asztüagész példáját követve - aki azokat az álommagyarázókat, akiknek tanácsára eleresztette Küroszt, keresztre feszíttette - ti is meg akartok engem büntetni, vagy úgy határoztok, hogy perzsa szokás szerint élve elásattok a földbe, legalább azután ássatok el, ha már jól teleettem, teleittam magamat. S türelmesebben viselem el majd a büntetést, mint Harpagosz, aki miután - megtévesztve - saját fia húsából lakomázott, teljes belenyugvással vállalt minden, az emberi erőt és lehetőségeket messze fölülmúló dolgot is, és azt válaszolta a vele legkegyetlenebb módon bánó méd királynak, hogy mindezt ő nem jogtalanul szenvedi el. Én viszont büntetés helyett érdemtelenül ilyen ajándékban részesülök, amiért hálát is mondok a halhatatlanoknak.

KIRÁLY. Már későre jár az idő. Ti pedig vitatkozásotokkal csodálatos módon eleget tettetek kívánságomnak, mert az érveknek ebben az ütközetében bebizonyosodott, hogy a szüzesség és az erkölcsi tisztaság erények. Legföljebb az maradt még hátra, hogy - amit majd nagyon szívesen hallgatok végig - előttem bebizonyítsátok, vajon a többi erény között ezek-e a legkiválóbbak, ami nekem régtől fogva mindig meggyőződésem volt. Így hát, legelőkelőbb vendégsereg, halasszuk el ennek megvitatását a holnapi lakomára. S nagyon nyomatékosan kérem, ti, meghívottak, valamennyien ismét jelenjetek meg, ha a ti Beatrixotoknak valami kedves szolgálatot akartok tenni.

FERENC. Jelenjetek meg mindnyájan, kérlek, legbölcsebb férfiak, hogy isteni atyámnak és nővéremnek szolgálatára legyünk, hiszen ma is csodálatos gyönyörűségben részesülhettetek. Kiváltképp, mert értesültünk róla - ami levél útján már korábban tudomásunkra jutott -, hogy fivérünk, ARAGÓNIAI bíboros, akit az egyházi testület döntése Pannóniába és Germániába a főpapot képviselő követként küldött el, holnap megérkezik hozzánk. Ő pedig, oly rendkívül jártas lévén minden dolog ismeretében, nyilván készségesen vállalkozik rá, hogy erről az érdekes kérdésről nyilatkozzék, és annyira vágyott húgának az egyes gyönyörökkel kap- csolatos kérdések megtárgyalásában segítségére legyen. Így hát minden jót, tapsoljatok, s holnap ismét jelenjetek meg a királyi lakomán.

MÁSODIK KÖNYV

BEATRIX KIRÁLYNÉ, MÁTYÁS KIRÁLY,

ARAGÓNIAI BÍBOROS ÉS ÖCCSE, FERENC

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Boldogságunkat s a király roppant örömét fölöttébb megnövelte megérkezésed, szívemnek legkedvesebb bíboros, mivel megjelenéseddel betöltöd minden vágyamat, amelyek, ha Itáliára gondolok, szívemet meg szokták nehezíteni. Hiszen téged látva az, az érzésünk, hogy személyedben isteni atyánk és valamennyi fivérünk is megjelent előttünk, s részletes leírásaidból minden, Itáliában és családunkban lezajlott eseményekről értesülünk. S szóban és emlékezetben naponként hányszor is idézett föl téged az Aragóniai- háznak ez az igazi szülője, a teljességgel legyőzhetetlen uralkodó, s méltányos és kegyes alkalom, hogy legkegyelmesebb felségét így láthatod viszont.

KIRÁLY. Valóban őszintén állítja most úrnőnk, kedves Jánosom, hogy milyen régen várjuk már megérkezésedet, minthogy a veled való társalgásban nagy örömünket leljük, látva, hogy legkevésbé sem ütöttél el isteni atyáidtól és őseidtől, s megtapasztaltuk, hogy nemcsak az emberi, hanem a szent dolgok terén is téged királyi hatalom illetne meg, mert Krisztus leg- kiválóbb hadvezére vagy, s otthon és külföldön szükség szerint egyaránt bölcs és bátor módon viselkedsz. Úgy véltem, hogy Beatrixommal elég teljes a boldogságom, most azonban, hogy őt és engem ilyen fivérekkel ajándékozott meg a sors jóakarata, úgy érzem, hogy boldog- ságom sokszorosára növekedett. S ezt minden látogatásotok csak elragadóbbá teszi, s mivel nincsenek utódaink, kegyes ragaszkodásotokkal elértétek, hogy ne érezzem magam gyermek- telennek, s számomra már ez is elég ok, hogy többször is megöleljelek.

BÍBOROS. Isteni atyám, a te legragyogóbb, kegyes szereteted és hallatlan nyájasságod kész- tet, hogy - mint illő, saját jószántunkból - az Adriai-tenger dühével mit sem törődve, sietve igyekezzünk erre a távoli földre, hogy téged viszontláthassunk. Szeretetünket még növeli atyánk, Ferdinánd, aki ha lehetne, sosem szakadna ki ölelésedből. S amit önmaga nem tud megtenni, azt fiai útján igyekszik pótolni, s annyira büszke uralmadra, s annyira örvend végrehajtott hőstetteid dicsőségének, hogy ennek az áldott kapcsolatnak a következtében szerencsésebbnek tartja magát valamennyi többi nép királyánál.

Ehhez hozzájárul legédesebb nővérem irántam érzett szeretete, akinek látását már nem tudtuk tovább nélkülözni, akinek legáldottabb nevét atyja szemmel láthatóan nem tudja könny- hullatás nélkül kiejteni, hiszen ő volt képes egyedül biztosítani atyja nyugalmát és jókedvét. Így hát, mivel fölségtek mindketten minket sosem múló atyai szeretettel fogadnak, mi sem tanúsíthatunk csak annyi ragaszkodást, amennyivel kötelezettségünknek látszólag eleget tehetünk. Mindenesetre nemegyszer irigyelnünk kell a mi Ferencünket, aki ilyen roppant felség társaságát naponta élvezheti.

FERENC. Nem is csoda, hogy testvéred szerencséjét talán joggal találod irigylendőnek. Hiszen isteni nővérem bája enyhíti Itália iránt érzett honvágyamat, s itt az isteni király jóindulata pótolja az atyai szeretetet. S Pannónia közepén szinte újra föltámad előttem Itália, s anyám helyét nővérem tölti be, aki ölében tartott és ápolt, s a nagy Ferdinánd helyett a győzhetetlen és legszentebb életű Mátyás közelében élhetek. S mindezeken túl a méltóság és tisztelet sokkal ragyogóbb fokát érte el, mint tehetségétől ebben az életkorban várni lehetett volna. Hiszen még szinte ifjú volt, amikor seregét a rendkívül hatalmas császár, az idős Frigyes ellen vezette, elfoglalta legjobban megerődített városait, s győzelemmel tért vissza. Mert annak, aki a legszentebb életű király vezetésével és szerencséje jegyében kezd csatát,

mindig győzelem lesz az osztályrésze, ő mindig jogos alapon indít háborút, s valamennyi egyéb nemzetéhez mérve a legerősebb csapatokkal rendelkezik. Állandó segítője a legjósá- gosabb és leghatalmasabb Krisztus, ő az állandó oltalmazója és naponta harcol a beléje vetett hitért; jobbján oly mértékben óhajtja növelni annak isteni hatalmát, hogy Krisztus akarata értelmében Mátyás az ő nevének állandó védelmezője és leglegyőzhetetlenebb harcosa legyen. Úgyhogy a te Ferencedet valóban nem ok nélkül lehet irigyelned. De ezekről elég ennyi.

Most azonban, hogy a király és királyné sok mindent szeretne megtudni az itáliai esemé- nyekről - mint ahogy erre a két felség helyeslő fejbólintásából is következtethetek -, beszéld el, kérlek, legszentebb életű fivérem, mit csinál atyánk, mit a legszentebb életű főpap, mit Calabria fővezére, a rendkívül harcias Alfonz, s mit a legnagyobb hatalmasságok, akik a legsúlyosabb háborúkba bonyolódtak. Mert azután sietve igyekeznünk kell, hogy folytassuk a vitát, melyen tegnap László és Galeotto a legnagyszerűbb teljesítményt nyújtották.

Ugyanis felséges nővérünk a tegnapi lakomán egy kérdést tett föl, hogy azt három, egymás után következő lakomán vitassuk meg, mégpedig azt, hogy melyik az értékesebb, a szüzesség vagy a házasélet tisztasága. S miután tegnap Galeotto emelkedett szólásra, kinyilatkoztatván, mint valami Epikurosz, hogy ezek nem erények, s mindenkinek joga van rá, hogy szabadon áldozzon a gyönyöröknek, s miután őt ezután súlyos érveivel és nagyszerű előadásával legyőzte László, aki bebizonyította, hogy ezek erények, méghozzá a legtekintélyesebbek, a királyné fölszólított minket, hogy a mai lakomán azt tárgyaljuk meg, vajon ezeket minden erény között a legkiválóbbaknak kell-e tartanunk. Holnap pedig, ha nem tévedek, majd ki- derül, hogy e két erény közül melyik az értékesebb. Így hát, ha a két felségnek s a legnagy- szerűbb lakomának tiszted szerint, szívélyes módon eleget akarsz tenni, nosza, először számolj be az itáliai eseményekről, majd ha igyekszel nővéred kedvében járni, legszentebb életű fivérem, fordítsd te is figyelmedet erre a kérdésre.

BÍBOROS. Eleget kell tennem, legédesebb fivérem, a két felség óhajának, s a lakomára való meghívásnak, de tehetségem és előadásom bárcsak méltónak bizonyulnának ezekhez a feladatokhoz. Mert egyrészt sok, elbeszélni érdemes itáliai hír is van, másrészt véleményünk szerint ez a legnehezebb kérdés is méltó a mi legédesebb nővérünkhöz. Mert egy kiváló szellem feladata az is, hogy a királyi lakomán, miután testünket kielégítettük, valamilyen tartalmas eszmecserével lelkünket is elgyönyörködtesse, s vitát kezdeményezzen hol a hadi dolgokról, hol az erények kiválóságáról vagy az isteni dolgok valamilyenfajta szemléletéről, mint ahogy ezt Itáliában is gyakran megtettük, s az efféle kezdeményezésekben nővérem otthon is gyakran kedvét szokta lelni. Mert illő dolog egy király méltóságához, hogy a tisz- tével járó gondoknak legsúlyosabb terhét ilyesféle szellemi felfrissüléssel mintegy meg- könnyítse. Ugyanis lelkierőnk elhagy, s testünk a túl sok gond miatt már-már összeomlás fenyegeti, ha ilyen nemes szellemi foglalatosságok révén minél gyakrabban föl nem üdül- hetünk. Így hát, amint óhajtjátok, először atyámról fogok beszélni.

JÁNOS BÍBOROS ÉS MÁTYÁS KIRÁLY

BÍBOROS. Miközben elgondolkozom magamban egy király lelkének mardosó gondjain, teljességgel legyőzhetetlen fejedelem, akkor nem csekély sajnálat fog el atyám, Ferdinánd iránt. S bármiféle királyi hatalmat siralmasnak kellene tartanom, és talán teljes joggal szeren- csésnek vélhetném magam, hogy én, bár királyi vérből származom, Péter legbiztosabb bárkája segítségével el tudtam kerülni az efféle súlyos hajótörést, ha nem volna az a véleményem, hogy a kiváló férfiaknak ezt a fajtáját az isteni bölcsesség választja ki, hogy a nemzeteknek

törvényeket adjanak, a népeket igazgassák, s az emberi nemet az igazságosság és méltányos- ság jegyében kormányozzák.

Atyánk a nápolyi királyságot, amelyet öröklés jogán vett át, s ahol hatalmát az apostoli kollé- gium jóváhagyása erősítette meg, azért tudta megtartani uralma alatt, mert sok évig hada- kozott a gallok s az újra és újra összeesküvő fejedelmi személyek ellen, úgyhogy sosem tette le fegyvereit, míg végül, egész királyságát megbékéltetve, egy szálig végzett ellenségeivel. S mindenütt megsemmisítve a gallpártiak összeesküvéseit, sok dicsőséges győzelem után végre biztonságban megnyugodhatott királyi székhelyén. S miután itt mintegy hat évig dicsőségesen kormányzott, később, mint leghűségesebb fia szülőföldjének, Itáliának békéjére fordította figyelmét, hogy ezt az iránta oly jóindulatú földet, amely egyetértett szándékaival, és semmi- féle idegen uralmat nem óhajtott, a legnagyobb nyugalommal és zavartalansággal ajándékozza meg. Végül Urbinói Frigyes segítségével olyan nyugalmat teremtett, amelyben úgy látszott, hogy a fegyvereket nemcsak letették, hanem el is ásták vagy esetleg nemesebb célokra alakították át. Frigyes, miközben mindig atyánk irányításával és hadiszerencséje jegyében bámulatos hűséggel vezette az aragóniai hadsereget, mindig mindenképpen az áldott béke megőrzésére törekedett.

S amíg így haladtak a dolgok, egyszerre új okok támadtak a háborúra. Ugyanis a velenceiek, részben az igaz hithez való ragaszkodásból, részben hatalmuk kiterjesztésére vágyva, hosszabb háborúba bonyolódtak a törökökkel. S mikor gondatlanságuk következtében elvesztették Euboiát, Ciprust viszont csellel elfoglalták, miután a hosszú háborúban erőik kimerültek, kincstáruk pedig kiürült, gyalázatos szerződést kötöttek - mint székében hangoz- tatták, kimerültségük miatt - a keresztények legszörnyűbb ellenségeivel. S miután ettől a Kimérától megszabadultak, arra törekedtek, hogy megzavarják Itália békességét, s meg- szegjék az Aragóniával kötött legszentebb békeszerződést. S megnyerve maguknak a firenzeieket, velük együtt a még fiatal milánói vezért is a maguk pártjára állították.

A firenzeiek a Pazzi család lázadása miatt rátámadva a pisai püspökre és szent vért ontva szörnyű mészárlásba kezdtek, ami Sixtust, az egyház főpapját e jogtalanságok megtorlására késztette. S nekik és a milánóiaknak a szerződés érvényének megsértése miatt a főpap és a mi királyunk egyaránt megüzente a háborút. S ettől az időtől fogva atyám aggodalmai és gondjai megújultak, s mind jobban megnövekedtek. Testvéred, Alfonz, akit a háború semmiféle fáradsága sem tudott legyűrni, ettől a naptól fogva olyan mértékben elvesztette lelkének és testének nyugalmát, hogy szívéből minden mérsékletet száműzve, nem tudta tovább megtartóztatni magát a háborútól. S Galeazzo sem tud a táborban aludni, nagy csapatokkal rátámad Etruriára, naponkénti rajtaütésekkel pusztítja területét, fölgyújtja a falvakat és épületeket vezértársával, Frigyessel, aki az egyházi csapatok parancsnoka volt.

Számos várost hatalmába kerített, ostrommal elfoglalta a legjobban megerődített várat, Castellinát, amelyet eddig a napig ellenséges csapat nem tudott bevenni, ezen kívül az Impe- rialis nevű hegyet s a magas területen fekvő, roppant védőművekkel ellátott várost, Collét. A Firenzébe vezető úton, a nyolcadik mérföldkőnél ütött tábort, el-elportyázva olykor egészen a város kapujáig. S míg fivérünk az urbinóival együtt így tevékenykedett Etruriában, atyánk, mivel a firenzeiek többsége ingadozott, igyekezett a genovaiakat Giulio Aquaviva révén szövetségesül megnyerni. S Roberto Sanseverino segítségével nyugtalanítja Liguriát, Lombar- diát, hogy a lombardiaiak a szintén ostromlott firenzeiekkel együtt visszatérjenek a királlyal korábban kötött szövetséghez, s elpártoljanak a velenceiektől.

S mikor ezek erre rákényszerültek, alig újították meg a legszentebb szövetséget, az Otranto ellen nagy hajóhaddal elindult törökök Kherszonészoszt és Apuliát végigportyázva mindent tűzzel-vassal elpusztítanak, s az óvatlan Otrantót, amely semmiféle erődítésben vagy idejében odaérkező segítségben nem bízhatott, nagy erővel megostromolva elfoglalják. A városban a

legnagyobb kegyetlenséggel jártak el, minden képzeletet fölülmúló, hallatlan vérfürdőt rendeztek. Az istenek szent szobrait gyalázatos módon összetörték, és lábbal megtaposták, a szent keresztekkel ellátott zászlókat lerángatták a rudakról, Megváltónk szobrát botokkal ütötték, majd a piacon elégették, s ami ezüst és arany akadt, azt tüstént fölolvasztották, és barbár pénzt vertek belőle.

A szüzeket és előkelő asszonyokat szüleik és férjeik szeme láttára rútul megerőszakolták és meggyalázták, s az anyjuk karjából kitépett csecsemőket a falakhoz vagdosták. A város lakóit mind egy szálig lemészároltak, a püspököt a papok egész testületével együtt fölkoncolták, őt egyesek szerint megnyúzták, mások szerint kettétépték. A legszentebb templomi helyiségeket istállókká alakították át. De minek is folytassam? Hiszen ezt a barbárok által elkövetett szörnyűséget a könnyek áradata nélkül aligha lehet elbeszélni. S hogy röviden összefoglaljam, sem az istenekből, sem az emberekből nem maradt meg egyetlenegy sem. S az egész apuliai földet ily roppant bűn gyalázatossága miatt rémület kerítette hatalmába. A városból ki- szállított holttesteket halomba rakták, de ezeknek (ezt érdemes megjegyezni), mert Krisztus iránti hűségükért haltak meg, nem volt semmi szaguk, s bár tele voltak nyílt sebekkel, azokkal együtt száradtak meg, nem puffadtak föl, csodálatos illatuk volt, bizonyítékául szent hitüknek.

Ezután fivérem, aki Etruriában sikerrel hadakozott, atyánk leveléből minderről értesülve, két légióval hosszú napi menetekben a hadseregben szűkölködő Apuliába sietett, de a várost elfoglalva találta, s a vízhiány miatt az ellenséges tábort sem tudta megközelíteni. A barbárok, szétküldvén lovasaikat, végignyargalászták a vidéket, s lovaik gyorsaságában bízva egészen közel vágtattak, gyakran rájuk rémítve, a mi lovasainkhoz, ezután elnyargaltak, s rendkívüli könnyedséggel csúfot űztek a páncélos lovasokkal való harcból. Így az itáliaiaknak is meg kellett tanulniuk ezt az egészen új harcmodort, hogy a barbárok merészségét meg tudják fékezni. S ezt meg is tanultuk azoktól a legkiválóbb magyar csapatoktól, amelyeket isteni fenséged apósának Otrantóhoz segítségül küldött.

Abban az időben, melyben atyánk a nagy háborút szárazon és vízen meg akarta indítani, nem hiányoztak Sixtusnak, a mi legboldogabb urunknak legjobbkor érkezett segítsége s az égiek- hez küldött imái sem. Fivérem ennek az ostromnak a folyamán annyi fáradságot és veszélyt vállalt, hogy ha nem a legszentebb hit védelmében küzd, véleményünk szerint a legkevésbé sem lett volna képes ezeket elviselni. Éjjel-nappal körüljárta a tábort, ellenőrizte az őrségeket, biztatta az őrségen állókat, fölsorakoztatta a csatasort, megerősítette a tábort, előre kiszá- mította a barbárok cselvetéseit, aknákat ásatott, tornyokat döntetett le, naponta újabb és újabb sáncok segítségével igyekezett közelebb jutni az ellenséghez, a falakhoz ostromtetőket küldött, a városba roppant hajítógépekkel sziklákat dobatott be, védőtetőkkel és ostromföde- lekkel nyugtalanította az ellenséget. Gyakran egy szolga társaságában egyedül vette szem- ügyre a falakat, és a hajítógépek mindenhonnan hallható zaja közben, miután helyette kísérője esett el, egyedül tért vissza a táborba.

Miután a barbárok igen gyakran kitörtek a várból, naponta szembeszállt velük, s egyaránt teljesítette egy hadvezér s egy közkatona kötelességeit. Embertelenségben gyakran vetekedett a barbárokkal: a foglyok közül többet török szokás szerint karóba húzatott, néhányat keresztre feszíttetett, és gyakran mérsékelte ily módon a barbárok kegyetlenségét. Otrantót a tenger felől az itáliai hajóhad fogta ostromzár alá, a szárazföld felől pedig, rendkívül magas sáncot vontak köré, s a város egyrészt az itáliai haderő, másrészt a ti segítségetek révén ismét a király hatalmába került. Alfonz, miután az ő vezetésével mindez lezajlott, őrséget hagyva itt vissza- tért Nápolyba, s megtisztelő diadalmenetet tartott a barbár népek fölött aratott győzelemén.

Még véget sem ért a győzelmi ünnepély, mikor híre jött, hogy nyugtalanság van Ferraránál, a velenceiek napról napra folytatják rendkívül részletes háborús előkészületeiket, nagyarányú sorozást tartanak, s roppant hajóhadat és gyorsnaszádokat szerelnek föl. Ellenintézkedés-

képpen Ercole, Ferrara hadvezére, megerősítette saját határaikat, elzárta a Póhoz vezető lejáratot, megfelelő helyeken őrtornyokat emeltetett, mozgósította segédhadait. Írt apósának, Ferdinándnak, hogy siettesse a segédcsapatokat, s arra kérte a főpapot, hogy döntsön a velen- ceiekkel szemben fönnálló ellentétében, igazságot szolgáltatva mindkét félnek, s ne tűrje el, hogy a várost, mely oly sokáig élt apostoli oltalma alatt, a velenceiek a legféktelenebb hatalomvágytól vezéreltetve igazságtalanul teljesen elnyomják.

A főpap, neheztelvén, hogy a firenzeieket atyánk, Ferdinánd szívélyes oltalmába fogadta, s úgy vélve, hogy a megölt papok gyilkosai még nem bűnhődtek meg, ezért még mindig nagyon méltatlankodva a velenceiek felé hajolt. Alfonz, belátva, hogy a legszentebb itáliai szövetség ekképpen súlyosan fenyegeti Ferrarát, Urbinói Frigyest a város védelmére küldi. Ez, miután egy éven át megvédelmezte a várost a velenceiek támadásaitól, a legigazságosabb harc közben s haditetteinek halhatatlan dicsőségétől övezve nyolcvanéves korában elhunyt. S nemcsak az Aragóniai család hullatta érte szinte sosem szűnő könnyeit, hanem roppant szomorúsággal gyászolta meg őt egész Itália is.

Alfonz, hogy a főpapot a velenceiek támogatásában megakadályozza, atyja tiltakozása elle- nére betör Latiumba, s a Város felé nyomulva a tizedik mérföldkőnél üti fel táborát. Elfoglalja Terricina várát, megostromol néhány erődöt, s elsősorban Marino városát keríti hatalmába. Mindenfelé portyázik a nyílt vidéken, s nem engedi meg, hogy ezen a részen bárki is el- hagyhassa Rómát. Nem sok nappal korábban, a pápai párttól zaklatva, paptársaink tiltakozása ellenére mi is elhagytuk a várost, s egy ideig fölhagyva a szent dolgok művelésének gondjá- val, atyánk királyságának védelmére siettünk. S letévén bíborosi kalapunkat, kénytelenek voltunk derekunkat karddal övezni, hogy a tengerparti vidéket a velencei hajóhad támadásától megoltalmazzuk.

Eközben Constantius Sforza elfoglalta Gitta di Castellót, fenyegette Umbriát, s tevékenységét egész Itáliára kiterjesztette. Ezután atyánk kiengesztelte a főpapot, azzal hogy Alfonz fiát, aki majdnem egész Latiumban tevékenykedett, megtagadván tőle a segédcsapatokat s a háború- hoz szükséges egyéb fölszereléseket, olyan helyzetbe hozta, hogy kis csapatát az ellenség számbeli fölényben levő serege legyőzte. De Alfonz oly módon szenvedett vereséget, hogy az ellenség csak nagy véráldozat árán nyerhette el a győzelmet, s ő legyőzöttként is több dicséretre szolgált rá, és nagyobb rémületet keltett, mint legyőzői.

Ezután Ferdinánd a pápát és a főpapi kollégiumot arra kérte, hogy újítsák meg korábbi szövet- ségüket. A szerződés megújítása után Alfonz, akit meghívtak Rómába, fölkereste a főpapot, aki rendkívüli ünnepélyességgel fogadta, s az egyház örökös védelmezőjének és a római hadsereg fővezérének nevezte ki. E legfölsőbb méltósággal kitüntetve a pápa őt tüstént Ferrarába küldi, mert értesült, hogy ezt a várost az ellenség a tenger és a szárazföld felől a legnagyobb erővel ostromolja. Alfonz Galliába siet, s odaérkezve látja, hogy a várost rend- kívül súlyos ostromzárral szorongatják. De az ellenség, megjelenése hírére, annyira meg- rémült, hogy lemondott a város elfoglalásának reményéről, s így a teljesen kétségbeesett ferraraiak bátorsága újraéledt. Majd miután a várost élelemmel, csapatokkal, védőtornyokkal, sánccal és őrsereggel erősítette meg, hogy az ellenséget innen távozásra kényszerítse, Bergamo, Brescia, Verona - a venétek legtekintélyesebb városai ellen intéz támadást, a földe- ket végigdúlja, sok várost lerombol, a falvakat fölgyújtja, s naponta folytatja a háborút. S ha irányításának ebben a háborúban a szövetségesek - elsősorban a milánói csapatok - oly készséggel engedelmeskednek, kérdésessé vált volna a velenceiek Gallia Transpadanában gyakorolt uralma.

De miért is szaporítsam a szót? A firenzei háború kezdetétől mind e mai napig egyetlen óra sem telt a háború gondja, az ellenség mozgolódása, a katonák fegyverzaja, a táborok nyugta- lankodása nélkül, s így azután őt, annyi fáradság, annyi állandó őrállás, annyi súlyos baj,

annyi megzabolázott veszély s annyi csata után nemcsak a mi családunk, hanem egész Itália csodálja.

KIRÁLY. Nem is lehet fölöttébb csodálni, kedves Jánosom, hogy a mi Alfonzunk olyan meg- törhetetlen bátorsággal, olyan páratlan bölcsességgel s végül annyi nagyszerű sikerrel viseli Itáliában már annyi éve a háborúkat. Hiszen ő annak az Alfonznak az unokája, akinél bölcsebb uralkodót, igazságosabb királyt, vallásosabb kegyurat, bátrabb hőst, több önuralom- mal rendelkező fejedelmet s a hadviselésben kiválóbb mestert még nem látott ez a keresztény világ. S benne mindazok a tulajdonságok megnyilvánulnak, amelyeket mint megörökítésre méltókat, a legkiválóbb férfiakról följegyeztek, s így őt nemcsak Itália, valamint szülőföldje, Hispánia, de egész Európa hódolattal és ünnepléssel övezi. Méltó fia annak a Ferdinándnak, akinél nem volt még a királyok közt bölcsebb, aki mindenkinek tudott megfelelő tanácsot adni arról, miként kell bárhol bármelyik népet meghódítani. S vajon lelhetnénk-e egyetlen vonást is az ő olyannyira isteni szellemében, amely ne volna teljességgel nagyszerű és kiváló? De mi van fivéreddel, Frigyessel? Ő is hasonló rátermettséggel és bátorsággal vesz részt a háború- ban?

BÍBOROS. A maga részéről Frigyes is mindent elkövet, nehogy szégyenben maradjon, ő, nehogy ifjúságát terméketlen tétlenségben töltse, a suaevusok, gallok és cimberek közt utazgatott. De miután atyja a fenyegető pártharcok miatt visszahívta Itáliába, erős és bölcs lélekkel végzett el minden feladatot, amit csak - főként az utóbbi esztendőben - az ő gondos elintézésére bíztak. Mert midőn atyja kénytelen volt hajóhadat szervezni, hogy megzabolázza a velenceiek vakmerőségét, akik az előző évben háromevező-soros hajóikkal veszélyeztették a királyság tengerparti vidékeit, őt állította ennek a rendkívül nagy és erős hajóhadnak az élére.

Ezzel azután ő, átkelve a Szicíliai-öblön és körülhajózva Calabriát, eljutott az Adriai-tengerre. Majd megerősítve a királyság kikötőit és tengerparti városait, fölkészített hajóival az anconai kikötőben állapodott meg, s ott várta az ellenséges hajóhadat. Közben támadásokat intézett Flaminia, Velence, Illyricum és Dalmácia ellen, mindenhol sok kereskedőt ejtve foglyul, s szinte a velenceiek szeme láttára csapott le zsákmányára. Ezért azután a velenceiek lelkét akkora félelem fogta el, hogy noha hajóhadukból kihagyták a hosszú, teherszállító hajókat, még így sem találtak embereket, akik, bár nagy zsoldot ígértek nekik, önként jelentkezve hajlandók lettek volna hajóikon szolgálatot vállalni, mert a gotolánok tömegén mindenhol rettegés vett erőt.

A velenceiek, mikor végre fölkészítették hajóhadukat, sehol sem akartak látótávolságra kerülni az ellenséghez. Míg végül hírül kapták, hogy Frigyes az anconai öbölből elindította földerítő hajóit, s ezek, miután elérték, és tűzzel-vassal végigpusztították a dalmát szigeteket, innen visszatérve Itália tengerparti vidéke mellett gyülekeztek össze. Ezt a hajóhadat huszon- nyolc háromevező-soros és tizennyolc teherszállító hajó alkotta, s a pápa és a király hajóinak száma - mint ahogy ezt Joannes Venerius ragusai püspök Rómába megírta, miután ezeket a Cimmeri-hegyfoknál összeszámolta - mintegy ötvenet tett ki.

Testvérem pedig, miután Dalmáciát végigdúlta, mivel már fenyegetett a tél, Brindisi kikötő- jébe futott be. Nem kevés dicsőséget és hírt szerzett magának, minthogy az Adriai-tengert, amelynek teljes ellenőrzésére a velenceiek tartottak igényt, s ezért évenként, egy gyűrűt beledobva, a sajátjuknak szokták nyilvánítani, most akaratuk ellenére, sőt őket elűzve por- tyázta végig. Jelenleg pedig atyja birodalmának biztonságára ügyel, aki bőven ellátja őt a hadviseléshez szükséges, legkitűnőbb fölszerelésekkel.

MÁTYÁS KIRÁLY

ÉS ARAGÓNIAI JÁNOS, BÍBOROS

MÁTYÁS. Nem kedvem ellen való mindezt Frigyesről végighallgatni, mert bár ezekről az eseményekről már levél útján értesültem, mégis, mert kétszeresen tetszik, amit személyesen hall az ember, így még örvendetesebbek számomra. De elég is ennyi a mieinkről. Most még azt hallanám legszívesebben, amit esetleg elmondasz Sixtusról, legszentebb atyánkról, mert vele kapcsolatban semmiféle szüntelen érdeklődés nem elégíthet ki, tehát valóban nagyon szívesen hallgatom meg, ha róla néhány dolgot elmondasz.

BÍBOROS. Nagyon illő és kedvemre való hallani e szavakat szentatyánkról, akiről csak kedvező és szerencsés híreket jelenthetek. Mert Péter hajóját még sosem irányította szerencsé- sebb, bölcsebb, minden dolog ismeretével és tapasztalatával ékesebb kormányos, mivel minden dolgot bámulatos bölcsességgel és ájtatossággal, mint Isten igazi helytartója rendez el. Először is kijavíttatja Róma templomait, amelyek az előző pápák hanyagsága következtében már omladoztak, s a gondozatlanság szennye borította be őket. S miután átvette, helyrehozat- ja, és márványból alkotja újjá az elhanyagolt, téglából épített várost.

Mikor az itáliaiak megbékéltetésére törekedett, ezeknek a túlságos viszálykodásokba bele- fáradt lelkét annyira feltüzelte, hogy nem voltak hajlandók a tétlenséghez visszatérni. A háborút szorongató szükségszerűségből kellett vállalnia, hogy megtisztítván Itáliát a béke ellenségeitől, mint kegyes pásztora, a hit és nyugalom megmaradt híveit a szent és nyugodt akolba visszaterelje. S mivel nemcsak az isteni dolgokban való elmélyülésben, hanem a szükséges tennivalók bölcs meghatározásában is kiválik, itt is olyan méltósággal viselkedett, hogy kinek-kinek bűneit megzabolázva, mindenhol megérdemelten büntetett.

A firenzeieket megnyilvánult istentelenségük és a kiontott szent vér miatt rendkívül súlyos ütközetben leverte. Bámulatos hozzáértéssel elérte, hogy Genova és Milánó lakói továbbra is engedelmességet tanúsítsanak. Testvérem harci dühét, amely amiatt gyúlt benne, hogy a pápa Ferrara hadvezérének ügyében, rossz tanácsot követve, a velenceiek pártján volt, Latiumban megfékezte. Majd fivérünket, miután az, jobb belátásra tért, kegyeibe fogadta, s kitünte- tésekben részesítve az egyház állandó védőjének és előharcosának nevezte ki. A velenceieket, akik nem voltak hajlandók abbahagyni Ferrara ostromát, s akiket tűztől, víztől eltiltott,17 hábo- rút indítva ellenük, leverte és megdorgálta, s vakmerőségüket nem kis mértékben mérsékelte. S mindennek végrehajtására az égtől hosszú életet nyert, hogy mielőtt boldogságos lénye visszatér az égi atyához, Itáliában megerősíthesse, és véglegessé tehesse a békét.

Ám dicsőséges családjából más kiváló szellemek is származtak. Az egyik Péter, Szent Sixtus bíborosa, aki az isteni Ferenc rendjének tagja, s aki főpapunknak a legnehezebb ügyekben a legkiválóbb segítséget nyújtotta. S annyi volt benne a lélekjelenlét, bölcs belátás, s oly el- mélyült a bölcsesség, hogy ha a halál nem ragadja el, talán most is bámulatos tetteiről számol- hatnék be. Másik fivére, Jeromos Flaminiában Imola és Forlì elöljárója, akit annyi bölcsesség és tekintély s oly rendkívüli lelki nagyság jellemez, hogy az Itáliában most támadt leg- súlyosabb bonyodalmakban nemcsak részt vett, de vezető szerepet is játszott, s ezt, ha életkora alapján nem vártuk is tőle, maga a tapasztalat és a gyakorlat igazolja.

A harmadik Ráfael, nővére révén való unokaöccse, a San Giorgio in Velabro bíborosa, oly tekintélyes és kegyes, oly nyájas és bölcsessége mindig annyira helyénvaló, hogy Sixtus, a főpap, tehetsége jeleiből látva, hogy milyen jó tulajdonságok fognak benne kiteljesedni, a még tizenhatodik évét sem betöltött ifjút bíboros kalappal ajándékozta meg. Majd bevette az apostoli kollégium tagjai közé, s kitüntetésül Picenóba küldte követnek. Sőt a múlt évben

17 akiket tűztől, víztől eltiltott - a régi rómaiak így fejezték ki a száműzetést. Itt azt jelenti: akiket kiátkozott.

pápai kamarásnak nevezte ki, s most a kúrián majdnem minden ügyet az ő irányításával intéznek. Sőt még azt is állítani merném, hogy ha a római kúria legkeserűbb megpróbáltatásai s a városi lázongások alkalmával nincs ott Ráfael a maga nyájasságával és kiválóságával, Róma sorsa a lehető legszomorúbb módon alakult volna.

Nagyon közel van Sixtushoz Giuliano, nővére révén unokaöccse is, aki nem alkalmi, hanem állandó tanácsadója. Nem mindig hajlik meg nagybátyja akarata előtt, s ekkor nagybátyjával merészebb hangon beszél. S ha látja, hogy az, túlságosan is kedvez rokonainak, igen nagy szabadsággal korholja és pirongatja. Igen gyakran súlyos vitába keveredik vele, amikor úgy látja, hogy nagybátyja nem igyekszik Itáliában a békére és megegyezésre, vagy pedig az a látszat, hogy a városi lázongás alkalmával idegenek tanácsára a másik felet pártolja. S ha tovább él, minthogy annyi értelem és bölcsesség nyilatkozott meg mindkettőjükben, bizonyos, még sokkal nagyobb tekintélye lett volna ennek utódja, mint most nagybátyja mellett.

Az ő fivére János, aki Senigalia város kormányzását kapta ajándékul, oly nagy tehetségű s erényben és kiválóságban annyira élenjáró férfiú, hogy nyilván nemcsak a városi elöljárói tisztet kapta meg joggal, hanem az egyházi hadsereg főparancsnoki állását is. Íme, isteni atyám, beszámoltam, amilyen röviden csak lehetett, az itáliai ügyekről, a pápa s övéinek hogylétéről.

MÁTYÁS KIRÁLY, ARAGÓNIAI JÁNOS BÍBOROS

KIRÁLY. S mit csinál a mi kedves bíborosunk?18 Jó egészségben van-e, s igyekszik-e Pannónia fényét növelni?

BÍBOROS. A legjobb egészségnek örvend. S miután támogatástok és tekintélyetek, továbbá saját erényei révén megtalálta a legtágasabb működési teret, ahol tehetségének erejét föltárja, tanácsainak csatasorát fejleszti, s ahol derekasságát és bölcsességét megpróbálja kifejteni, személye díszére válik méltósága adományozójának, s a legfőbb pap előtt is szinte ő a legked- vesebb. Hogy milyen bölcsesség és lelki nagyság lakozik benne, azt nevét örök dicsőséggel övezve, megmutatta a törökök elleni hadjárat idején a legnagyobb méltósággal teljesített otrantói követsége alkalmával, amikor viselkedését a bámulatos kitartás, páratlan buzgalom, a leglángolóbb jóindulat s a legmagasztosabb bölcsesség jellemezte.

Hogy miféle buzdítással öntött erőt a rettegő lelkekbe, milyen kedves szavakkal vigasztalta meg azokat, akiket a pestisjárvány elért, milyen lendülettel erősítette meg az ingadozó lelkeket, és milyen gyorsaságot tanúsított a vezetők biztatásában és a háborúhoz szükséges eszközök előteremtésében, azt nemigen lehet néhány rövid szóban összefoglalni. De kell-e itt még több szó? Személye nem közönséges dicsőségére és hasznára van nemcsak az apostoli kollégiumnak, amelyben dicséretes módon végzi kötelességét, hanem egész Pannóniának is, ahol méltóságát korábban megalapozta.

MÁTYÁS. Nincs kedvünk ellene hallani, hogy erénye mennyire ékességére szolgál, s hogy róla alkotott jó véleményünknek, azt többszörösen fölülmúlva tesz eleget. De mivel a pápa már régen a súlyos aggkor küszöbéhez érkezett, vajon mit remélhetünk?

BÍBOROS. Bizonytalan és lehetetlen megjósolni, hogy kivel ajándékoz meg majd az isteni gondviselés. Erényük alapján nagyon sokan táplálhatnak reményt, de mivel a személyes okok

18 a mi kedves bíborosunk - Rangone de Verona, Gabriele, erdélyi majd egri püspök, bíboros. 1477-től Rómában élt, de továbbra is szolgálatokat tett a magyar királynak.

jó egynéhányuknál akadályt jelentenek, Isten pedig mindig az alázatot szereti, egyetlen ember van, akinek most reménye lehet rá, hogy följut a csúcsra. Ez pedig az amalfi püspök, aki a Cibo patrícius családból való, s oly jámbor, jóságos, alázatos, nyájas és kötelességtudó, hogy ő mindenkinek egyetemes menedéke lesz. S ebben a jóslatomban főként az a föltevés vezet, hogy ő, mindenki várakozásán fölül, pusztán kiválósága és alázatossága erejével emelkedett ilyen magasra. S az, akit a sors ilyen hamar magas méltóságba emel, könnyen remélheti a legmagasabb csúcs elérését is. S Isten is, hacsak nem akarja szándékosan büntetni népét, a legalkalmasabb vezetőt szokta egyháza kormányosává megtenni, őt bizonyára a legnagyobb örömmel köszönteném, mint Itália atyját, ha a sors nekünk engedné át a választást, mert bizo- nyos, hogy ettől a főpaptól csak békét, igazságot s valamennyi földi jó bőségét remélhetjük.

BEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS A BÍBOROS

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ha kíváncsiságodnak eleget tett, atyám, hadd kérdezhessem meg én is néhány szóval fivéremtől, mit csinál királyi anyánk, továbbá a mi Hippolitánk, s azt is, mivel a te bíborosodról már beszámolt, hogy miben tevékenykedik a mi bíborosunk, a nápolyi Olivér, továbbá a sienai Piccolomini, hogy amilyen szívesen hallottuk, amiket elmondtál, ezeknek az örömhíreknek se legyünk híjával.

BÍBOROS. A nagyon is vágyódó lelkekkel szokott megtörténni, szentséges nővérem, hogy ha a túlságos kíváncsiság vágya zaklatja őket, midőn elérik vágyuk beteljesülését, a szertelen öröm gyakran szinte zavart kelt bennük. Ezért azután mindkettőnket a kérdezés és feleletadás leghevesebb vágya tölt el: benneteket, hogy minél több hírt halljatok, minket, hogy minél több hírt mondjunk. A királyné gyermekeivel együtt jó egészségnek örvend, s atyánknak, mint annak legdrágább kincse, a tekintetben is kedvében akar járni, hogy annak a hanyatlás felé haladó éveit, mintegy legédesebb megszokásból, állhatatos kedvességgel késleltetni igyek- szik. A királyra uralkodása közben nehezülő terheket gyakran megkönnyíti, az ügyes-bajos dolgok nagy részét rendbe hozza, az alattvalókat szívélyes lélekkel maga elé bocsátja, s gondjaikon bámulatos módon igyekszik segíteni; még sosem látták, hogy bárki is szomorú arccal távozott volna tőle.

Az Aragóniaiak méltóságát bámulatos módon megőrzi, s velünk, fiaival szemben is, akik anyánkként tiszteljük és szeretjük, annyira kegyes és kötelességtudó, hogy úgy érezzük, sosem ismertünk más anyát. Sforza Hippolitáról, Alfonz testvérünk áldott hitveséről is csak a legjobbakat tudom mondani. Lelkében annyi erő és nagyság van, annyira jártas az irodalom- ban, hogy minden bizonnyal úgy találnád, méltó lánya Francesco Sforzának, a nemes lelkű és győzhetetlen fejedelemnek. Mert ha úgy véli, hogy eleget tett mindennapi kötelességeinek, mindig valamit olvas, vagy elmélkedik valamin, s gyakran foglalkoztat tudós elméket. S fia is kora gyermekségétől kezdve - miután a legjóságosabb nagyatyától ragyogó tehetsége miatt Campania fejedelemségét kapta ajándékba - a fegyver és győzelem akkora reménységét s a hősiesség és dicsőség akkora teljességét ígéri, hogy ha reá nézel, úgy érzed, hogy - de ezzel nem akarom atyád megsérteni - benne több Ferdinánd alakját is szemlélheted. Ért hozzá, hogyan kell a lovat jól megülni, megzabolázni, kocsiba fogva hajtani, hogyan kell az ellenség- gel szemben lándzsával küzdeni, a fegyvert forgatni, harc közben szúrni és vágni, ezen kívül vadászni, s belopni a vadakat. S ami a legfontosabb: ami királyi tanulmányai, és kötelességei teljesítése után idejéből megmarad, azt mind az irodalomnak szenteli, amelyben életkorát jóval meghaladó mértékben járatos. Nagyatyjának is bámulatos módon kedvében jár, s így, ha a sors hosszú kort adományoz neki, az Aragóniai-ház hatalmát nemcsak megőrzi, de képes lesz megnövelni is.

A nápolyi bíborosról föltett kérdésedre azt felelem, hogy a mi Olivérünk az isteni kegyelem ajándékából jó egészségben van, s bölcsessége, önmérséklete, derekassága, nyájassága s szelíd természetének kiválósága miatt oly nagyra becsüli őt a pápa s a főpapi kollégium is, hogy minden bizonnyal nem tudnák nélkülözni. Sőt a legutóbbi városi lázongás alkalmával, mikor ez a legbölcsebb atya, lévén maga is királyi sarjadék, mivel a várost az ő testvére, Alfonz vette körül könyörtelen ostromzárral, rendkívül kényes helyzetbe került, őt az ostrom- zárral körülvett pápa nemhogy gyanúval nem illette, hanem mint mondják, igen gyakran, mikor Olivér el akart távozni, így beszélt hozzá: „Nehogy itt hagyd a várost, szeretett fivérem, sőt légy segítségére a római egyháznak ebben a zilált helyzetben, s nehogy azt hidd, hogy én képes volnék gyanakodni rád, minthogy nemcsak a római állam ingadozó helyzetében, de lecsendesített és megbékélt állapotában is nekünk és az egyházi tanácsnak egyaránt legkívá- natosabbak, s Itália sorsa szempontjából pedig, a legüdvösebbek a te tanácsaid. Sőt ha a körülmények úgy kívánnák, Róma várát is a te legkipróbáltabb hitedre bíznánk.” Ezek voltak a pápa szavai. Most pedig valóban mindenki úgy szereti és tiszteli őt, hogy szinte úgy látszik, mintha ő volna mindenkinek atyja és tanítója.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ó, milyen megnyugtató érzés értesülnünk arról, hogy minden teljesen rendben van. Hiszen ez a Caraffa család a többi előkelő nápolyi család között a királyi trón legodaadóbb híve volt, s a legsúlyosabb veszedelmek idején nemcsak vagyonát, jó tanácsát, iparkodását vagy jó szerencséjét, hanem még létét sem kímélte királya védelmében. S ez a tiszteletre méltó atya sem ütött el elődeitől, s széles körben bizonyítja családja kiváló- ságát.

BÍBOROS. Ami pedig a Micrandropei családra, vagyis a Piccolominiakra vonatkozó kérdé- sedet illeti: Antal Samniumban a király helytartója, az amalfi vezér pedig - tudod, ő mennyire bölcs, milyen mérhetetlenül hű hozzánk, milyen komoly tekintélye van, akit méltán és joggal szeretnek atyja által egyre nagyobbra növelt méltóságában - kétféle szerencsés rokoni kapcsolatot is ajándékba kapott, nemcsak nagybátyjának, Piusnak, az egykori pápának leg- kegyesebb emléke következtében, aki annyi érdemet szerzett az Aragóniai család és a keresztény közösség gyarapításában, hanem saját érdemei révén is, mivel úgy érzi, hogy sosem tesz megfelelőképpen eleget a királyi ház belé vetett bizalmának.

Ugyanis a fölöttébb kiváló Andrea Matteót választotta vejének, fiát Julius Hidriveiusnak, vagyis annak az Aquaviva családból való hadvezérnek, aki - Herculesre! - a leghősebb és a haditudományban legjártasabb katona volt, s aki az előző évben Apuliában Otrantónál a törököktől korábban elszenvedett vereség alkalmával az ellenség összetömörült hadsorai közé betörve a legvitézebbül küzdve cselvetés által lelte halálát. Ez a vő pedig méltó atyjához, Juliushoz, s megőrizte a királyi erkölcsöket és ősei nemeslelkűségét. Foglalkozik valamennyi, legkiválóbb tudománnyal, csodálatosan barátságos, rendkívül nagy az önuralma, és - ami egy ifjúban különösen figyelemre méltó - erkölcsei fegyelmezettek, s mentesek minden rút vágytól. Oly nagy a tekintélye, hogy az öregkor méltóságát véled fölfedezni ebben az ifjúban, aki ha lehetőséget kap rá, hogy életpályájának előírt köreit lerója, az Aquaviva-ház feje lesz, s általa az megújulhat, és megvigasztalódhat a kiváló Julius halála után.

De mit mondjak a sienai bíborosról, akit - a mi Olivérünkkel együtt - valóban a teljes önuralom, erény, kedvesség és mértékletesség példaképének nevezhetnénk? Nincs ebben a férfiúban egyetlen vonás, ami a maga tökéletességében ne érdemelne dicséretet. S ehhez járul tanultsága, belátása, komolysága, bölcsessége, vallásossága, s végül lelkének oly mértékű önuralma, hogy sosem mondott vagy cselekedett olyasmit, amit kifogásolni lehetett volna, ő Isten igaz szolgája, a szentséges élet igazi példája, az emberi művészetek igazi műhelye s minden tudósnak igazi menedéke. De miért is mondjak többet? Benne, mint utódjában,

teljesen Pius alakját szemlélhetjük, s ha a Párkák hagyják, hogy éljen, sosem fogjuk látni, hogy a fejétől megfosztott egyház koldusként eseng új főpapi vezetőért.

Mert az isteni Pius előre látta, kinek ajándékozza szent süvegét, kit vegyen be az apostoli kollégium tagjai közé, s hogy ki az, aki ha marad valami ideje, részben Isten rendelte hiva- tásának, részben a legszentebb iratok tanulmányozásának szenteli magát, s azt az időt, ami alatt mások a gyönyöröknek áldoznak, ő bölcsességének és élete szentségének elmélyítésére fordítja.

FERENC. Szavaidat hallgatva nem szóltam közbe, és ez gyönyörűségemet a legteljesebbé tette, fivérem. De mi van a helyettes ajtónállóval a mi legdrágább atyánkkal? Itt csak itáliaiakról esett szó, de a mi spanyol hozzátartozóinkról hallgattál.

BÍBOROS. Testvérem, nyilván nagyon sok mindenkiről tudtam volna beszélni; most kérdéseitekre a benneteket legjobban érdeklő, s a föltétlenül meghallgatást igénylő dolgokról számoltunk be. Persze róla kötelességszerűen elsőként kellett volna megemlékeznem, de mivel, magas méltóságának megfelelően, maga a hír is eleget közöl róla, s mivel leveleiben benneteket egészségi állapotáról és hogylétéről naponként értesít, gondolom, te nem ez után a dolog után akartál érdeklődni. Atyánk tehát jól van, s hogy még jobban érezze magát, naponként minden erejével arra törekszik, hogy ne lephesse meg ravaszul és teljes súlyával az öregség. Életét, amennyire lehet, mesterien kormányozza, s igyekszik késleltetni az évek múlását. Mert miután legkülönbözőbb, s a teljességet átfogó erényeivel s végrehajtott tettei dicsőségével halhatatlan nevet szerzett, most már az, az óhaja, hogy amíg teheti, élvezhesse saját dicsőségét. A bíbornoki kollégiumban nem érdemtelenül tették meg őt elöljárónak, s Krisztus birodalmának szolgálatában igyekszik érdemeket szerezni, atyai kötelességét teljesíti, s végül Spanyolország hírét is növeli, így élete a római egyház és Itália számára szemmel láthatóan hasznosnak bizonyul.

FERENC. Igazat mondasz, fivérem, s bárcsak megadná az isteni kegyelem, hogy még hosszan tartó életen át, élvezhesse dicsősége édességét, a mi érdekünkben teljesítve hozzá esedező óhajunkat.

BEATRIX KIRÁLYNÉ, FERENC, A BÍBOROS, A VÁRADI PÜSPÖK

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Talán a kelleténél is több időt szenteltünk az itáliai dolgok töviről hegyire való megbeszélésének. Most pedig, kedves Ferencem, szeretném, ha emlékezetedbe idéznéd vitánkat, s fölöttébb művelt fivéred társaságában továbbra is bizonyítékát adnád annak, hogy mit ér szellemed, amelynek értékét hadi ügyekben már több ízben fényesen igazoltad.

FERENC. Szavaidból már sejtem, királyné, hogy tőlem te nem a föltett kérdés kifejtését kívánod, hanem valamiféle, a testvéri tréfálkozás kiváltotta lelki felüdülésre vágyol. Hiszen felséged nagyon is tisztában van az én tehetségemmel, s nem is illő, hogy egy járatlan ifjú vitába bocsátkozzék olyan komoly dolgokról, amelyek nemcsak a hosszú ideig tartó tanul- mányozást, hanem a hosszú időn át szerzett tapasztalatokat is megkívánják. S azt az óhajodat is kinyilvánítottad, hogy mindezt a legélesebb vitában, komolyan fejtsük ki, hogy ne lehessen bármit is egykönnyen igazolni és bebizonyítani.

Ugyanis az, az óhajod és parancsod, hogy a két szentséget, amelyeket te a földön tisztelsz, vagyis az erkölcsi tisztaságot és a szüzességet - mert ez a kettő szerinted nem csupán dísze az asszonyoknak, de életük lényege is - nyilvánítsuk értékesebbnek a többi erénynél. S mivel

arra, amit te óhajtasz, az én tehetségem nem elegendő, félek, hogy szellemi képességem nevetségessé válik, hacsak fivérem, aki a tudományok legteljesebb ismeretében bővelkedik, neked e kérdésben készségesen nem segít. Én sokkal szívesebben tudnám elvállalni a kérde- zősködő tanuló, mint a leghevesebb vitatkozó szerepét, s ezt annál készségesebben meg- teszem, hogy a magam részéről, teljesítve irántad való kötelességemet, a lehető leghosszabbra nyújtsam azt az időt, amelyben testvéred megérkezése miatt ilyen rendkívül vidám hangu- latban láthatunk, és ezért elvállalom a magát tudósnak álcázó élősdi vendég szerepét.

BÍBOROS. Úgy fogsz cselekedni, ahogy illő, legnyájasabb testvérem. Kedvében kell járnunk drága nővérünknek, akinek mindent köszönhetünk, s a legszentebb atyai felség is, amennyire helyeslő bólintásából látom, szeretne gyönyörködni a mi szórakoztató eszmeváltásunkban.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Mivel kívánságaimnak, mielőtt még azokat kimondtam volna, mindig többszörösen eleget szoktál tenni, drága lelkecském, kezdj csak bátor lélekkel vitába tisztelendő fivéreddel, hogy örömünket százszorossá tegyed. A testvérek közt lezajló ilyenféle eszmecsere mindig kedves és nemes dolog, s a legvonzóbb látványossággal is fölér. S jól ismerem én mindkettőjük szellemének rátermettségét és kiválóságát, noha Ferencet már a tegnapi vita is igénybe vette. De itt van a mi kedves váradi püspökünk, aki nemcsak a szent dolgokban rendelkezik mély és átfogó ismeretekkel, hanem élete derekasságát a legteljesebb emberiesség és lelki nagyság egészíti ki, s így ő szereped betöltésében mindenképpen segít- ségedre lehet.

Mert mi lehet kiválóbb dolog, Ferencem, mint a hadiéletbe az irodalmi alkotásokat is belevonni, s a fegyverek között is gyakran idézni őket, hiszen ezek nem félnek a táborban a virrasztástól, nem riadnak vissza a fáradtságtól és őrállástól, s a mi Augustus-ünnepünkről sem maradnak távol, hanem jelenlétükkel nagymértékben emelik annak fényét és vonzerejét. Így hát testvéred irányításával, és a váradi püspök közreműködésével igyekezz elérni, hogy a többiek is osszák véleményemet, amit én mindig szilárd meggyőződéssel vallottam, tudniillik azt, hogy a szüzességről és a házaserkölcs tisztaságáról joggal ítélhetünk úgy, hogy ezeket többre kell tartanunk valamennyi több erénynél. S ha nemes szellemed ezt az állítást nem véli magától értetődőnek, akkor azt fogom kérni, hogy fejtsétek ki az enyémmel ellenkező véleményeteket.

FERENC. Tetszik, nem tetszik, engednem kell szentséges nővérem óhajának, hiszen testem és lelkem mindenestől az ő fenséges személyének van teljességgel lekötelezve. Tehát, váradi püspök, szerinted mit tegyünk? Vajon fölingereljük-e legműveltebb fivérünk szellemét, vagy beletörődjünk, hogy ezek a női és asszonyi erények a férfierények elé helyezendők?

VÁRADI PÜSPÖK. Még ha, nemes szívű gyermekem, súlyos és nehéz feladatnak látszik is, mégis, mivel a legfenségesebb királyné ezeket az erényeket mindig nagyhatalmú istenségek gyanánt tisztelte, s emiatt őt magát is valamennyi halandó véleménye szerint az istennők közé sorolhatjuk, noha még isteni férjével együtt a földön lakik, úgy vélem, részben az igazság kényszerítő hatására, részben bíboros atyánk ékesszólásának segítségével, aki rendkívül ért a meggyőzés művészetéhez, végül mégsem mi leszünk a vesztesek. Nos, rajta, kezdj bele bátor lélekkel! A váradi püspök sosem hagy cserben. Éppoly jogos a tudomány által, mint a te fegyvereid révén szerzett győzelem, ezért a legkevésbé se veszítsd el reményedet.

FERENC ÉS JÁNOS BÍBOROS

FERENC. E két erényt a királyné a többi elé akarja sorolni, tisztelendő fivérem, de hogy ezt milyen módon lehet bebizonyítani, azt nem egykönnyen vagyok képes belátni. Mert nem tudom magam meggyőzni arról, hogy a szüzességet vagy az erkölcsi tisztaságot eleve többre kell értékelnünk a legyőzhetetlen hősiességnél. Hiszen az utóbbi a többség ítélete szerint a

legnagyobb dicsőséget és tekintélyt jelenti, ezzel szemben a másik kettő csak nőkben és apácákban található meg, és mentes minden veszélytől és küzdelemtől, tehát hogyan lehetnének ezek bármiféle dicsőségnek vagy méltóságnak a forrásai. Hiszen, mint Pindarosz mondja: „Azok az erények, amelyek nem járnak veszéllyel, sem a földön, sem a tengeren nem szereznek megbecsülést.”

Elsősorban a legragyogóbb dolog a harcban tanúsított hősiesség, a léleknek ez a roppant emelkedettsége, amely arra késztet, hogy a jog parancsára s a legszentebb hit követelésére rettenthetetlenül fegyvert ragadjunk, megrohanjuk a hitetlen ellenséget, megoltalmazzuk szent államunkat, mérsékeljük a barbárok vérszomját, megbosszuljuk iszonyatos kegyetlenségét, terjesszük Krisztus birodalmát, vérünket ontsuk Krisztusért, vállaljuk a halált Jézus nevéért, amely mindenekfölött való. S ha olykor, mint valamiféle meg nem rettent áldozati állatokat, megölnek, összekaszabolnak, szétszaggatnak s a legiszonyúbb módon lemészárolnak is, nem félünk meghalni őérte, aki nem félt meghalni miértünk, aki értünk a keresztre feszítés minden fájdalmát és bénító kínját elszenvedte, értünk kilehelte lelkét, és elvállalt minden halált, hogy végül is minket minden halálból kiragadjon, s nemcsak kiragadjon, hanem magával együtt fölemelve Isten gyermekeivé tegyen.

Hol található ennél nagyobb hősiesség, ennél érdemesebb állhatatosság, ennél ragyogóbb erény, ennél az isteni lénnyé válást alkalmasabb és gyorsabban elősegítő kiválóság? Hiszen, hogy szavam ne lássék valótlannak, ezt ismerhetjük föl János vajdában, a győzhetetlen had- vezérben, s fiában, a legfelségesebb Mátyásban, a mi királyunkban, akit a legkiemelkedőbb dicsőség övez a most élők, az ezután élők vagy a régebben éltek között. Egyikük, oly nagy számú vereséget mérve rá, megfékezte a török dühét, a másik, annyi barbár fegyverzsák- mánnyal megterhelve, annyi győzelem fényében tündökölve, s végül annyi diadalmenettel ékesen, valamennyi hadvezér közül a legboldogabb életnek örvendhet. S minthogy Isten kedveltje, a keresztény világnak pedig barátja, s páratlan és őszinte szövetségese, akit joggal becsülnek a népek, tisztelnek a nemzetek, s tartanak nagyra a királyok, és rettegnek a törökök, követnek engedelmesen a szkíták, magasztalnak az olaszok, s akit végül ünnepel a római egyház is.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Látod, atyám, milyen rendkívüli lendülettel és tűzzel beszél fivérem, s katonai képességeit milyen elragadóan alkalmazza az eszmék vitájában is?

KIRÁLY. Bármit tesz is, nagyon illik hozzá, rokonszenves egyénisége annyira elragad mindenkit, s különösen vonzó vonás benne, hogy mennyire szókimondó.

FERENC. Sőt én szerencsésnek tartom azokat a hajdaniakat is, akik lelkük valamiféle szilárdsága révén halhatatlanná váltak, noha, mivel az igazi bölcsességbe nem voltak beavatva, semmi igazi boldogságban nem részesülhettek. Szerencsésnek tartom Herculest, Thészeuszt, Peirithooszt, Peleuszt, Iaszónt, Meleagroszt; szerencsésnek Hektórt, Pariszt és Aeneast; szerencsésnek Akhilleuszt, Odüsszeuszt, Aiaxot és Diomédészt; szerencsésnek Aga- memnónt, Menelaoszt, a püloszi aggastyánt és Oresztészt; szerencsésnek mindkét Pürrhoszt, Lükurgoszt, Leónidaszt, Epameinóndaszt és Aratoszt; szerencsésnek Themisztoklészt, Miltiadészt, Alkibiadészt és Periklészt; szerencsésnek Hamilcart, Hannibált és Hasdrubalt; szerencsésnek Nagy Sándort; szerencséseknek, akiket a makedón hősiesség tett ragyogó hírűvé: Ptolemaioszt, Kleomenészt, Antipatert, Nearkhoszt, Antigonoszt, Kasszandroszt, Lüszimakhoszt, Eumenészt, Szeleukoszt és Amüntaszt.

Miért mondjuk, hogy Juppiter Feretriusnak először Romulus ajánlott föl fegyverzsákmányt, akit azután a római nép Quirinus néven atyjaként tisztelt, ha nem azért, mert Acrót, a ceninabeliek királyát, aki őt párviadalra kihívta, bátor szívvel legyőzte. Miért idézzük föl naponta Horatius Cocles emlékét, aki hazája végveszélye idején mindent fölülmúló bátor- ságában egész Etruriával fölvette a küzdelmet, s aki a híd lerombolása után, miután megvédte

hazáját, sértetlenül úszott vissza övéihez. S miért soroljuk Coeliát, a szűzlányt, a férfiak közé, aki miután túszként átadták Porsennának, belevetette magát a vízbe, s átúszva a Tiberist visszatért övéihez. S miért emlegetjük a Romulus nagyságával vetekedő Cornelius Cossust, a lovasság főparancsnokát örökös példaképként, aki Lars Tolumnius fidenaei vezért harc közben az első összecsapásban megölte, hogy bosszút álljon a római nép méltóságának megsértéséért.

Miért Marcus Marcellust, aki hasonló vitézséget tanúsítva ölte meg saját kezével Virodo- marust, a gallok vezérét, és teljes joggal tartott diadalmenetet a gallok és punok legyőzéséért. S miért Titus Manliust, aki mint katonai tribunus Sulpicius diktátorsága idején az őt párviadalra kihívó gall katonát megölte, s a tőle zsákmányolt nyakdíszt saját nyakába függesztette. Miért Valerius Corvinust, nemzetségetek ősét, vagy Scipio Aemilianust, akik mások fővezérsége alatt is hasonló vitézséggel harcoltak. S miért Caius Semproniust és a Fabiusokat s a római ifjúság teljességgel páratlan hősiességét? Vagy a többi Scipiót, nem- különben a Crassusokat és Catókat? Miért Valerius Flaccust, a harmadik légió tribunusát, Pedanus centuriót s Julius Acaeust, a pelignumi csapat vezetőjét, akik a pun tábor sáncának megostromlásakor bizonyították be rendíthetetlen harckészségüket.

Miért az Akhilleusznak is nevezett Quintus Cotiust, aki párharcban megölt két celtiber ifjút, népük leglegyőzhetetlenebb harcosait. S miért a Deciusokat, Brutusokat, Camillusokat és Drususokat, akiknek minden évszázadban jogos tisztelettel kell adóznunk? S miért az athéni Künegürosszal kitartásban vetekedő Attiliust, Caesar tizedik légiójának katonáját, aki a Massilia mellett vívott ütközetben, miután jobb kezét, mellyel az egyik ellenséges hajóra fölkapaszkodott, levágták, tüstént bal kezével kapaszkodott a hajóba, s nem hagyta abba addig a harcot, míg a hajót el nem süllyesztették. Miért Marcus Scaevolát, szintén Julius Caesarnak rettegett centurióját, aki a Pompeius ellen vívott csatában addig küzdött, egy percre sem hagyva abba a harcot, míg az ellenség hatalmas vereséget nem szenvedett, amelyet ő mért rá, s akkor rogyott össze, átszúrt combbal s elvesztve egyik szemét, s összeszabdalt testén százhúsz sebet számolt meg. Miért ugyanennek a hadvezérnek a gall háborúban résztvevő két centurióját, Titus Pullust és Lutius Vorenust, akik mikor az ostromlott táborból a dicsőségért vetekedve s egyforma harclázból fűtve kirontottak, és küzdelmet kezdtek a sáncok előtt, kölcsönösen megmentették egymás életét.

Miért Sicinius Dentatust, e kiváló harcost, akit joggal neveztek a római Akhilleusznak, s aki miután hátulról sosem kapott megszégyenítő sebet, elölről viszont negyvenöt sebet ütöttek rajta, nyolc aranykoszorút, három ostromkoszorút, tizennégy polgári koszorút, egy fali koszo- rút, továbbá nyolcvanhárom nyakdíszt, százötven kardíszt, tizennyolc lándzsát, huszonöt melldíszt kapott kitüntetésül, nyolcszor győzött kihívásos párviadalban, végül pedig, hadvezé- reivel kilenc diadalmenetben vett részt. S miért Marcius Sergiust, akit nem méltatlanul helyezhetnénk valamennyi többi elé - bár Catilina az ő dédunokája volt -, mert ő, noha második hadjárata alkalmával elvesztette jobb kezét, még két másik hadjáratban háromszor sebesült meg, mert elég hasznát tudta venni lábának és egyik kezének. Kétszer esett Hannibál fogságába, kétszer szökött meg, megszabadulva bilincseitől, noha húsz napon át naponta megbilincselve és megkötözve tartották őrizetben. Csak bal kézzel harcolva négy csatában vett részt, majd mikor jobbját egy vasból készült kézzel pótolták, ezzel még vitézebbül harcolt, s fölszabadította az ostromzár alól Cremonát, megvédelmezte Placentiát, s Galliában tizenkét ellenséges várost foglalt el.

Miért a krotóni Milónt, a legyőzhetetlen atlétát, aki először nyert koszorút Olümpiában? S végül miért Ventidius Bassus asculanumi polgárt, akit Strabon diadalmenetében, mint anyja öléből kiragadott gyermeket vezettek a hadvezér kocsija előtt. S aki az erény vezetésével s a hozzá szegődött szerencse segítségével Rómában elnyerte az összes főtisztséget, s legnagyobb

dicsőséggel viselte a konzuli és főpapi méltóságot, s a parthusok fölött, akiket három csatában vert meg, a rómaiak közül először tartott diadalmenetet, s akit végül, mikor meghalt, állami temetéssel tiszteltek meg.

S ezek a tettek vajon miért olyan nagy hírűek? Nemde azért, mert amit hősi módra hajtanak végre, azt hangosabb szóval szokták dicsérni, de ha valaki félénken cselekszik, azt a látszatot kelti, mintha legnagyobb gyalázatot követte volna el. Ezért van, hogy egyedül a hősiességet szokták a legnagyobb mértékben dicsőíteni, s egyedül a félénkséget és elpuhultságot szokták ócsárolni. Szalamisz, ahol szétverték a perzsa hajóhadat, amely ezután elvesztette a tengerek fölötti uralmát, örök dicsőséget hozott Themisztoklésznak és egész Görögországnak. Plataiai Pauszaniasz hírnevét növelte, aki a legsúlyosabb vereséget mérte Mardonioszra. Thermopülai a spártai vezért, Leónidaszt tette halhatatlanná, ahol a hatszáz spártai a három napon át folyó állandó mészárlás után vezére biztatására végre rátámadt az ötszázezer főnyi perzsa seregre, s nem a győzelem reménye, hanem az elesettekért érzett bosszúvágy fűtötte őket, s nem hagyták abba a harcot, míg el nem merültek az ellenség vérében.

Marathón is örök dicsőséget szerzett Athén számára, mert Miltiadész tízezer athénival s ezer plataiaibelivel a perzsa sereget, amelyben százezer harcos és tízezer lovas volt, ezek között nagy vérontást rendezve, megtámadva legyőzte. S hogy Leuctránál mekkora hírnevet szerzett magának a thébai Epameinóndasz, azt a leölt lakedaimóni csapatok és Spárta megtört ereje bizonyítják.

Hogy a hősiesség milyen - elsősorban katonai - dicsőséget és rangot jelent, ennek bizonyíté- kául vedd figyelembe, hogy ha megnézzük a régebben vagy az újabb korban készült emlék- műveket, láthatjuk, hogy ezek közül a legtöbbet a hősiesség emlékére állították. Hiszen hány győzelmi emlékművet és diadalívet láthatunk Rómában? S mennyi az ősöket ábrázoló képmást és szobrot, s ezek majdnem mind hadi öltözéket viselnek. S hány elásott pénzérmet lehet ma is találni, amelyek majdnem kivétel nélkül vagy győzelmet, vagy diadalmenetet, vagy valamely hőstettet ábrázolnak. S vajon milyen föliratok vannak fölvésve a márvány emlékművekre és egyéb epigrammák a régiek síremlékeire, amelyekkel lépten-nyomon talál- kozhatunk, s amelyek szembeszállva az irigy idővel, igyekeznek megörökíteni a legyőzhetet- len hősiesség példáit. S mit merészelhetnék mondani egy diadalívről vagy egy régi győzelmi emlékműről, amelyek éppúgy elveszik az én álmomat, mint Alkibiadésznak Miltiadész Marathónnál látható emlékműve? S ő, mikor elutasítva az éjszakai lakomára való meghívást, egész éjjel virrasztott, s ha ennek okát kérdezték, azt felelte: „Miltiadész emlékműve űzte el álmomat!”

Hallomásból tudom, hogy nagyatyámban, az isteni Alfonzban, olyan sok erény fénylett, hogy ezeket figyelembe véve, e diadalívek között egyetlenegyet sem találhatnánk, amelyet ne lehetne neki teljes joggal odaítélni. Mert az, az igazi erény, amely egymaga egyesíti vala- mennyi erény ékes vonásait. Ez ugyanis kitart józan elgondolásai mellett, dicsőségvágyra tüzel, lelkünket a veszélyekkel szemben megerősíti, s nem engedi, hogy valaha is megérintsen a félelem, vagy beszennyezzen bármi gyalázat. Ugyanis ezzel fölfegyverkezve védjük orszá- gunkat, harcolunk államunkért, óvjuk meg a kiválóak tisztességét, s gátoljuk meg a gonoszok arcátlanságát. Ezért azután, minthogy ebben az erényben rejlik a legtöbb nagyszerűség, dicsőség, s ebben található meg a legteljesebb férfiasság, nem egykönnyen látom be, milyen alapon követelheti a szüzesség és a házasélet tisztasága, hogy - mint a királyné óhajtja - többre becsüljék a többi erénynél.

BÍBOROS. Nem kevéssé csodálom, ékesszólásban oly kiválónak bizonyult testvérem, tehet- ségedet és szavaid tüzes lendületét, de mivel Pannóniában szentséges nővéred mellett és a legbölcsebb király táborában az Aragóniai családhoz méltó nevelésben részesültél, könnyű volt meghaladnod a mértéket.

Ám sem magában a hősiességben, ha az foltos erkölcsű, nem sok dicsőséget találhatunk, sem a szüzességet vagy az erkölcsi tisztaságot nem tarthatjuk sokra, ha hiányzik belőle az igazi bátorság. De azt magadban tisztáznod kell, hogy a vállalkozó kedvű hősiességnek jó- egynéhány fajtája van. Mert ha a magasztos léleknek esetleg vele született tulajdonsága a megátalkodottság és uralomvágy, akkor föl kell tennünk, hogy igen sok embernek szerfölötti makacssága kölcsönözhet erőt, néhányan pedig az uralomvágy csábítására hajtanak végre nagy tetteket, s ezeket egyáltalán nem lehet hősöknek neveznünk. Az efféle emberek gyakran veszélyesek, mert inkább erőszakkal akarnak fölülkerekedni, semhogy az igazság alapján szolgálnák az egyenlőséget, s nem az erény szeretete, hanem a hiú dicséretre való vágyakozás készteti őket nagy cselekedetekre.

Akadnak mások, akik hosszú gyakorlat alapján megtanulták ugyan, hogyan kell bátran viselkedni, de mégsem nevezhetők hősöknek. Ezek közül szokott kikerülni az a katonafajta, amelyik a katonaélet sokáig tartó fegyelmező ereje következtében könnyen vállalja a veszélyeket. Hasonlóképpen azokat sem sorolhatjuk a hősök közé, akik ha féktelen indulat fogja el őket, nekirontanak a veszélynek, mint valami a szerelemtől eszét vesztett szerelmes, végül azonban, ha dühük elpárolog, semmire sem mernek vállalkozni. Azok sem hősök, akik a megszégyenüléstől félve vállalnak valami veszélyt, de ha nem kell megszégyenítéstől félniük, vállalkozó kedvük is elszáll. S azok sem, akiket a remény vagy valamilyen elérhető nyereség lehetősége hajt. S azok sem, akik mit sem törődnek Juppiter villámaival, menny- köveivel, sem egyéb, rémítő, emberfölötti jelenségekkel, mert valami őrültség következmé- nyeképpen semmi sem késztetheti félelemre őket. S azok sem, akiknek bátor cselekedeteiből hiányzik az igazságérzet, ami nélkül semmiféle tett nem lehet dicséretre méltó, s ezek a veszé- lyeket, amelyeknek nekivágnak, nem a közösség, hanem saját hasznuk érdekében vállalják.

Ezzel szemben méltán nevezték hősöknek azokat, akik valahányszor úgy kívánta a helyzet, s mikor szükség volt rá, a jó ügy védelmében elszántan vállalták a veszélyeket, s közben meg- vetették az emberi dolgokat és testi gyönyöröket, türelemmel viselvén el a fáradalmakat és nehézségeket. S ha azoktól, akiket te bátornak neveztél, ezeket a tulajdonságokat rendre számon kéred, akkor bizony nagyon kevés embert találsz, akit teljes joggal hősnek nevez- hetsz. Mi tehát a szüzességet nem választjuk el a bátorságtól, hiszen maga a szüzesség sem egyéb, mint a lélek szeplőtelen, bátor szembeszállása a rút bűnökkel, miközben az isteni kegyelem segítségével nemcsak a test, hanem a lélek érintetlenségét is megőrzi.

Azokat, akiket te hősöknek nevezel, túlságosan is a szerencse kormányozza, s úgy látszik, az a híres, régi hősiesség semmi erőt sem merített az isteni bölcsességből, mivel a természet irányításával is helyt tudott állni. Azonban a valóban tiszta és semmiféle gonosz gyönyörtől meg nem fertőzött lélekben sok isteni rész van, amelynek révén bármiféle emberi hősiességet fölül tud múlni. Ezt tehát úgy képzeld el magadnak, fivérem, hogy sokkal nehezebb kiirtani a belénk oltott gyönyörök égő szenvedélyét, mint felülmúlni Hercules elképzelt munkáit vagy bármilyen nagy hírű hőstettet, vagy akár megszerezni magunknak az egész világ fölötti uralmat.

Ugyanis az erényt, mint Arisztotelész mondja, igen nehéz akadályok szokták próbára tenni, s mennél nehezebb feladat elé kerül, annál jobban fölragyog kiválósága fénye. S minthogy a szüzességnek és erkölcsi tisztaságnak szemmel láthatóan igen fontos szerepe van, ezeket nem csupán a hősiességnél kell többre tartanunk, amelyről azt mondtad, hogy az a legragyogóbb és legékesebb, hanem úgy tetszik, joggal elébe kell helyeznünk a többi erénynek is. Hozzájárul ehhez, hogy nincs még egy olyan erény, amely az isteni tisztaságot és egyszerűséget ezeknél hitelesebben és közvetlenebbül tudná megjeleníteni. S így Andronikosz is, noha nagyon sokan fejtegették, hogy a hősiességben mennyi az állhatatosság, tűrni tudás, nagylelkűség, férfias-

ság, kitartás, nemeslelkűség, kiválóság, vagyis a férfiúi derékség, helyesen jegyezte meg, hogy mindamellett minden látszat szerint az erkölcsi tisztaság mindezeknél előbbre való.

Igyekezz tehát, legnyájasabb fivérem, eme két erény szellemének minél bensőségesebb elsa- játítására, mert hiszen, mivel ifjúságod teljességéhez értél, a magad példáján bizonyíthatod be, hogy milyen nehéz feladat saját vágyainkat mérsékelni.

ARAGÓNIAI FERENC ÉS FIVÉRE, A BÍBOROS

FERENC. Látszat szerint nem egykönnyen hátrálok meg előtted, és adok neked igazat ebben a dologban, hiszen nem könnyű elfogadnom, hogy ezeket a hadi erények elé helyezted, de érveidtől meggyőzve mégsem szégyellem beismerni, hogy ez a helyzet. S van benned elég elszántság arra, hogy állításodat még egyéb bizonyítékokkal is megerősítsed?

BÍBOROS. Van bizony! S be fogom bizonyítani előttetek, hogy drága nővérem az igazság és szentség szellemétől vezéreltetve vélekedett így.

FERENC. Hej, mennyire sajnálom, hogy ajkam nincs fivérem beszédművészetével megáldva! A katonaélet kiváló sajátosságai már-már hátrányba kerülnek a nők nagyszerű vonásaival szemben, s mivel ragaszkodva az ősi hagyományhoz, a legszentebb női szemérmetességet ily mértékben tiszteljük, nyugodt lélekkel kell elviselnünk, hogy ebben a kérdésben a mi véleményünk nem sokat számít.

De abban már nem értek egyet, hogy ezt az állítást a többi erény esetében is igazolni lehet. Ugyanis ha eltűröm, hogy az igazságot, az isteni és emberi dolgok mérsékelőjét, amelyet az isteni Mátyás és atyánk, Ferdinánd oly szerfölött tisztel és védelmez, mint az egyetlen, az égben és a földön egyaránt nagy hatalmú istennőt, érveiddel megkisebbítsed, tisztelendő fivérem, akkor mindenekelőtt magamat kell hibáztatnom, hogy azért történhetett meg ez a szentségtörés, mert ezt én elégtelen mértékben tudtam megoltalmazni. Hiszen e hatalmas istenség segítsége nélkül semmiféle királyság, hatalom, s a halandók semmiféle közössége nem létezhet tartósan. Így hát, ha ennek az erénynek oly hatalmas istenségét letaszítjuk a legelső helyről, s kényszerítjük, hogy az általad képviselt erkölcsi tisztasággal szemben meg- hátráljon, nemcsak velem, aki saját bevallásom szerint is csak szemlélője vagyok a bölcses- ségnek, hanem a mindnyájunk véleménye szerint legbölcsebbnek tartott vendégsereggel szemben is, ilyen helytelenül ítélve ebben az ügyben, nagy méltánytalanságot követünk el.

Az igazság ugyanis egy meghatározott magatartás mindazokban a dolgokban, amelyekkel az ember foglalkozik, mindenkinek érdeme szerint megadva a neki járó jogot. S két fajtája van: vagy egyetemes, vagy részleges. Azt, ami egyetemes, törvényesnek nevezik, azt, ami részle- ges, fölcserélhető vagy tovább osztható részekre osztják. Az pedig, amelyet törvényesnek nevezünk, felügyel az államra, szentesíti a törvényeket, gondoskodik a közérdekről, s végső soron elrendezi és irányítja valamennyi erény összességét, rendezetlen halmazát.

A részleges igazság ellenőrzi az egyéni kötelességteljesítést, s mindkettő állandóan ügyel a mások érdekeire is, mert a cselekvésben megnyilvánuló erények közül ez az egyetlen, amely másokra is tekintettel van, s nyilvánvaló feladata az a törekvés, hogy akinek csak lehetséges, használjon, és senkinek se ártson. S míg a többi erény csupán az egyéni érdekkel törődik, ez viszont a másokéval, s egyedül ennek alapján érdemelhetjük ki, hogy jó embernek nevez- zenek, hiszen ha az emberi nemet ettől az erénytől megfosztanák, nyilvánvalóan nem maradna semmi olyan tulajdonsága, ami továbbra is fönntartaná. Így ezt az egyet, amely állandóan a méltányos és méltánytalan, s a több és kevesebb eldöntésével igyekszik hasznos szerepet

játszani, a többi erény igazi összefoglalójaként méltathatjuk, s joggal tekinthetjük valamennyi erény irányítójának és királynőjének.

Hiszen testünkben is ez rendez el mindent, mérsékeli vágyainkat és érzelmeinket, és minthogy része akaratunknak, amely a választás lehetőségével rendelkezik, ezt is helyesen készíti föl és tájékoztatja, hogy a valódi igazságra s ne annak látszatára törjön. Egyedül ő tudja elérni, hogy vágyunk a józan meggondolásnak engedelmeskedjék. S minthogy nyilvánvalóan teljes joggal foglalja magába a többi erényeket is, amelyeknek láthatóan szülőanyja, nem jogtalanul tartotta ezt Euripidész - s hasonló véleményt hangoztatva Arisztotelész - Lucifernél és Hesperusnál is csodálatra méltóbbnak. Mert elsősorban ez világosítja meg számunkra, elűzve az elme vakságát, a homályt, s lelkünk igazi életerővel tölti meg. Így hát nem engedek, s akik az én véleményemen vannak, szintén nem szívesen hallják tőletek, hogy ilyen tiszteletre méltó szülő méltóságán nem megfelelő védelme miatt folt essék.

VÁRADI PÜSPÖK. A mi kedves Ferencünk, akit nem méltatlanul nevezünk a világ örömé- nek, éppolyan derekasan képes helytállni a tudományos, mint a katonai viadalban. Hiszen mi azt hittük, hogy bizonyos mértékben szüksége lesz a mi segítségünkre, íme fölülmúlja várakozásunkat, és sokkal inkább hajlandó a tanács és segítség nyújtására, mint elfogadására. Rajta hát, a pannon nemzet legdicsőbb hadvezére, jólélekkel folytasd mindazt, mit olyan csodálatosan kezdtél fejtegetni a bátorságról és az igazságról.

FERENC. Nem haszon nélkül való, ha megsarkantyúzzák az embert, s egy fiatalembernek különösen jólesnek az efféle dicsérő ösztönzések, mert így nem egykönnyen engedjük át a győzelmet ellenfelünknek. Eszembe jut, amit ebben az évben a te szádból gyakran hallottam, amikor a felséges Mátyás király igazságosságát és méltányosságát emlegetted. Ez egybevágott Orpheusz költeményével, és ha ezt majd érvül hozom föl fivérem ellen, úgy fogja érezni, hogy nem csekély szakadékba szorították be.

BÍBOROS. Rajta, testvérem, csak mondd el minél hamarabb, ha úgy érzed, hogy ennek idézésével véleményedet igazolhatod.

FERENC. Az igazságról, amelyet te a szüzesség és az erkölcsi tisztaság mögé helyezel, Orpheusz úgy vélte, hogy ezt nemcsak az emberi kötelességeknél, hanem Istennél is többre kell tartanunk, mivel a mindenható Isten trónja fölött helyezkedik el, az égből szemléli a halandók életét, a helytelen erkölcsöket kijavítja, törvényeket ad, s helyrehozza a rossz csele- kedeteket. De hallgasd meg, kérlek, Orpheusznak mézédesen hangzó szavait: „A mindent látó, besugárzó és megvilágító igazság szemét dalolom, aki Juppiter trónja fölött tartózkodik, aki látja az égből a különböző emberek életét, aki az igazságtalanokat illő büntetéssel sújtja, aki a jogtalanságokat az igazi jogosság alapján helyrehozza, mert mindazt, ami a halandók gonosz gondolkodásából származik, megítéli, egyedül ő bünteti meg a túl sokra törő lelkeket”

- és így tovább.

S ha a görögök istenfélő költőjének nem hittél, hallgasd meg, hogy az isteni Platón ezt az erényt így határozza meg: „Az igazság a lélek önmagával való összhangja, a lélek részeinek egymáshoz való helyes viszonya, az, az állapot, amely mindenkit méltósága alapján megillet, az, az állapot, melynek alapján az, aki birtokában van, kiválasztja, amit igazságosnak lát, továbbá az, az állapot, amely a helyes törvényeket sugalmazza.”

S talán hat rád a legnagyobb filozófus tekintélye, s az igazságról - mint vallásos ember - elhiszed, hogy az, az erények szülője, s így - mint méltányos - a többi elé helyezed. Arra, hogy így cselekedj, a régiek példája is int, s maga a tapasztalat is erre tanít. A naszamónok úgy tisztelik az igazság istennőjét, hogy nem más istenekre esküsznek, hanem azokra a férfiakra, akiket életükben a legigazságosabbaknak és legderekabbaknak tartottak, úgy, hogy sírjukat megérintik. S a rómaiak egykor akkora gondot fordítottak az igazság érvényesülésére,

hogy az athéniaktól átvett törvényeikben, amelyeket tizenkét táblára véstek föl, nemcsak az otthoni életet és erkölcsöket szabályozták, hanem, hogy ne legyenek igazságtalanok az ellenséggel szemben sem, amellyel esetleg kegyetlenebbül bánhatnának, fetialis papokat és pater patratust választottak. S Numa rendeletére, mikor a király, betöréseik és rablásaik miatt, a fidenaebeliek ellen háborút akart indítani, ezeket először a legelőkelőbb családokból jelölték ki, s őket egész életük folyamán szentnek tekintették.

Ők azután, a törvény által rájuk ruházott szent hivataluknál fogva azoktól, akik a római nép ellen, akár rablásokat, akár jogtalanságokat elkövetve, ellenséges érzelemmel jártak el, a megszegett szerződés alapján jogos elégtételt követeltek. S ezek azután a fetiales nevet kap- ták, mert a népek közti bizalom megőrzésére törekedtek. S az ő feladatuk volt gondoskodni arról, hogy ne indítsanak jogtalan háborút valamely szomszédos nép ellen, s hogy ne kezdjenek semmiféle háborút, mielőtt azt illőnek és jogosnak nem ítélték. Az ő feladatuk volt, hogy a hadüzenetet az előírt szertartás szerint hajtsák végre, hogy ítéljenek a szerződés- szegések ügyében, s hogy a szövetségeseknek, ha azok jogosan panaszolnak valamilyen sérelmet, elégtételt adjanak, s ha követelik, a vétkeseket is kiszolgáltassák nekik. Ők tartottak vizsgálatot a követeket ért sérelmek ügyében, kötelességük volt ellenőrizni a szövetségesek tisztességes magatartását, a háború végén szerződést, majd békét kötni, s a jogtalanul kötött szerződést érvénytelennek nyilvánítani, ők engesztelték ki a jogtalanságokat, amelyeket a vezérek követtek el, akik magukat esküvel kötelezve, előzőleg valamit megígértek.

Ezért azután a rómaiakat, az emberi nemnek ezt a legigazságosabb nemzetét, akik olyan vallásos buzgalommal őrizték meg azt az erényüket, hogy nemcsak a jogtalan tettektől, hanem a jogtalan kijelentésektől is tartózkodtak, rendkívüli tisztelet övezte. A velük szemben álló népeket pedig, akiket általában az esküszegő szóval volt szokás jelölni, ők, hogy szelídebb kifejezést használjanak, ellenségnek nevezték, minthogy ez a szó a régieknél a külföldieket jelezte.

Véleményem szerint az a valóban igazságos ember, aki, mint Pindarosz mondja, az igazat és jót hirdeti, senkit sem csap be, s mindenkin igyekszik segíteni, akin csak tud. Ezzel szemben viszont mint ő mondja: „Az igazságtalanság legszélsőségesebb formája, ha valaki igazságos- nak akar látszani, de nem az.” Ezenkívül ennek az erénynek annyi nehézséggel kell megküz- denie, hogy mint Szophoklész mondja: „Csak az idő mutatja meg, hogy egy ember igazságos- e, a rossz embert viszont egy nap alatt kiismerheted.” Akik pedig képesek így viselkedni, minden nyomorúságtól mentek maradnak. Mert mint Salamon mondja: „Az igazak lelkei az Úr kezében vannak, s nem éri el őket a halál veszedelme; s az igazak ragyogni fognak, s úgy terjednek szét, mint a lángok a nádasban, megítélik a népeket, s uralkodni fognak a nemzetek fölött, s uruk hatalma örökké fog tartani.” Ez az igazi királyi erény, amely a királyok trónját megszilárdítja, a népeket kormányozza, a városokat gyarapítja, az isteni vallást elevenen tartja, segíti a közösség és az egyén boldogulását. S akár az erények atyjának nevezed, akár királynőjének, nem egykönnyen tudnám megítélni, hogy melyik elnevezés találóbb.

Mert vajon azt véled, hogy Alfonz király, akit hajdan meghívtak, hogy foglalja el Itáliában királyságát, a hispán hajóhaddal s akkora haderővel vajon képes lett volna-e a legjobban megerődített várakat és oly hatalmas városokat elfoglalni, ha nem inkább az igazság, mint fegyverei erejével kerekedik Renatus király fölé. Mindkét király igen súlyos háborúkat vívott, mégis a mi legszentebb életű nagyatyánk oly szigorúan ragaszkodott mindenkor az igazság- hoz, hogy a városok lakói mind kivonulhattak, anélkül hogy félniük kellett volna a fogságba eséstől vagy kirablástól. Művelhették földjeiket, fölkeresték a táborokat, s a lovak és fegyverek között legeltették nyájaikat és jószágaikat.

A parasztasszonyok szűz lányaikkal együtt biztosan léphettek be a táborokba, míg ételeket és különféle ínycsiklandó falatokat vittek sátorról sátorra, s egyetlen falusi emberrel vagy városi polgárral sem történt semmiféle jogtalanság. S noha a katonák gyakran éjszakáztak a városokban vagy falvakban, soha egyetlen nőt sem becstelenítettek meg. S gyakran a király tilalma ellenére történt takarmányrablás vagy egy ellopott eke miatt nem egy katonát föl- akasztottak, s igen sok részesült súlyos megszégyenítésben. Mert ez a legigazságosabb uralkodó az erőszakot, útonállást, rablást mindig a legsúlyosabb ítélettel torolta meg. És soha- sem lehetett rávenni, hogy a súlyos bűnnel, gyilkossággal vagy útonállással vádolt vétkest büntetlenséggel ajándékozza meg, mert oly szilárdan hitt abban, hogy semmiféle más erény nem vihet minket oly közel a halhatatlan istenekhez, mint az igazság. S olyan mértékben rászolgált a halhatatlanságra, hogy - s ezt a szemérmetlen túlzás bűne nélkül erősíthetem meg

- az újabb kori uralkodók közül egy sem akadt Európában, aki ilyen mértékben kiállaná a dicső múlttal való összehasonlítás próbáját.

S atyánk, Ferdinánd is, mintegy az öröklés törvénye szerint, megőrizte az isteni atyjától ráhagyott igazságérzetet és gondolkodása tisztaságát. S noha a gallok, elfoglalva országát, megingatták uralma szilárdságát, az isteni igazságtól vezérelve s ennek az erénynek a segítsé- gével kiérdemelte, hogy egy teljesen megbékélt és rendkívül készséges ország fölött uralkod- hatott. S nem is hihetjük el, hogy mikor valamennyi királyság uralkodói a legnagyobb elszánt- sággal összeesküdtek ellene, ő a minden nemzetnél jobban virágzó Itáliában, a művészetek és tudományok legtökéletesebb tanító iskolájában vissza tudta volna szerezni uralmát, ha nem az igazság őreként s valamennyi bűn legszigorúbb megtorlójaként lép föl.

Ugyanezt a tulajdonságot szemlélhetjük naponta a mi legdicsőségesebb atyánkban, a felséges Mátyás királyban, aki a kegyetlen hunoktól és szkítáktól származó magyarokat, akiknek rend- szeres tápláléka volt nemcsak a vadak nyers húsa, hanem az emberhús is, miután a minden- ható Isten parancsára átvette fölöttük az uralmat, kimondhatatlan méltányosságával és igaz- ságszeretetével olyan szelíddé, igazságossá és vallásossá nevelte, hogy erényben és kiválóság- ban most már nemhogy a barbárokat, de a latinokat is megelőzik, ő ugyanis valóban messze fölülmúlta azt az Ariszteidészt is, akinek az athéniak az előtte még senki által el nem nyert Igazságos melléknevet adták. S ezt a férfiút Platón, elmellőzve a többi, Athénban legkiválóbb férfit, egyedül ítélte tiszteletre, dicséretre és csodálatra méltónak, mert az éppúgy törekedett szegénységében, mint győzelmei után a dicsőségszerzésre. S noha mindegyik állami tisztségé- ben valamennyi közül legnagyobb ellenségével, Themisztoklésszal működött együtt, s ennek mesterkedései miatt kellett száműzöttként elhagynia hazáját, mégis, miután változatlan kitartással viselte el balsorsát, visszakapta hivatalát és tekintélyét.

Ám noha Ariszteidész, mikor a görögök a hadiköltségre szánt pénzt neki adták át, s őt kérték meg, mint akinek méltányosságában a legjobban megbíztak, hogy szabja meg az egyes államok részéről befizetendő összeg nagyságát, s legkifogástalanabb és legigazságosabb módon végezte el feladatát, s így mindenkitől a legteljesebb dicséretet kapta osztályrészül, a mi királyunk mégis - hiszen naponta harcol Krisztus országáért, és sokkal nagyobb hatalom- mal rendelkezik - az igazság jegyében sokkal nagyszerűbb dolgokat vitt végbe, s Ariszteidész- nek sem volt akkora tekintélye az athéniak előtt, mint amilyen tisztelettel viseltetnek a keresztény uralkodók a mi királyunk iránt. Ámbár Ariszteidészt már kinevezték Themisztok- lész társául, aki azzal dicsekedett, hogy az állam számára üdvös tervet dolgozott ki, és azért azt kérte a népgyűléstől, hogy adjanak mellé valakit, akivel a feladatot megoszthatja, Ariszteidész, miután megtudta, hogy Themisztoklész föl akarja gyújtani a Güteionnál tartózkodó lakedaimóni hajóhadat, a népgyűlés előtt bejelentette, hogy Themisztoklész hasznos, de legkevésbé sem méltányos tervet dolgozott ki, s a népgyűlés, mivel a tervet az igazságos férfi ellenkező véleménye következtében nem fogadta el, azonnal föloszlott.

Már most ha valaki a mi fejedelmeinkkel akarná összevetni akár a lokribeli Szeleukoszt, akár a türoszi Tharundészt, akár a mütilénéi Rüsztakoszt, vagy a Fabriciusokkal, Brutusokkal, Torquatusokkal és Curiusokkal hasonlítaná össze őket, a maiak igazságos voltának sokkal több kiváló bizonyítékát olvashatjuk vagy szemlélhetjük. S ha már nem illik saját magunk dicsőségét és kiváló példáját emlegetnünk, hivatkozzunk a Hispánia mindkét részét uralma alatt tartó Aragóniai királyra, akiben az igazságérzet nemcsak mint a nagyatyáktól és atyáktól örökölt törvényes és vele született, hanem az isteni kegy által is megsokszorozott erény élt, s aki az atyai szicíliai és az innenső Hispániában levő királyságon kívül túlsó Hispániában is elnyerte az uralmat, s azt, miután hősiességével megszerezte és lecsendesítette, oly igazság- szeretettel és eréllyel kormányozta, hogy a gyakran egyenetlenkedő törzseket és zsarnokokat egyetlen tisztviselővel tartja kordában és fenyíti meg, s nemegyszer, királyi paranccsal a kapu elé fűzfakerítést tétetve, mindnyájukat elzárja, és senki sem merészkedik előjönni.

S ez a fejedelem annyi népnek parancsol, annyi királyság és sziget fölött uralkodik, hogy lelke nagyszerűsége és igazságérzete méltán megérdemel minden dicséretet. Leverte a portugálo- kat, megtörte Hispánia többi fejedelmét, s végül, hogy Európa peremét minden hitetlenségtől és barbárságtól megszabadítsa, most háborút indított a Mauritániából származó barbár király, Krisztus nevének ellensége ellen, aki Baetica vidékén uralkodik, s rendkívül biztonságos fekvésű országát egyik oldalról magas hegyek övezik, másik oldalról pedig a Földközi-tenger határolja. S ennek már sok városát elfoglalta, az egész baeticai vidéket fennhatósága alá kényszerítette, minthogy az igaz hit számára legellenségesebben hangzó mohamedán nevet nem hajlandó Hispániában tovább is eltűrni, sőt minden hitetlenséget ki akar üldözni.

Az első emberek között Noét és Ábrahámot tartották a legigazságosabbaknak, mert bennük jelent meg először a hit. De mennyivel igazságosabbaknak kell tartanunk a legkeresztényibb Aragóniai család annyi uralkodóját, s Pannóniának annyi legszentebb fejedelmét, akik a katolikus hit védelmében annyi érdemet szereztek, és akik közül az előbbiek Hispániából, az utóbbiak Pannóniából, Maesiából és Szkítiából igyekeznek, egymással versengve, eltüntetni a hitetlenséget. S ezért úgy vélem, már sok idővel ezelőtt is, de főként a mai korban az isteni előrelátás kötötte össze kölcsönös kapcsolattal az Aragóniai és a Korvin uralkodóházakat, nehogy a birodalmak kormányzói nélkülözzék a legszentebb igazságra tanító iskolát.

Karneadész filozófus állítását viszont, aki szerint nincs semmiféle igazság, s ha léteznék is ilyesmi, az egyenlő volna a legnagyobb ostobasággal, mert akkor az igazságos ember önma- gának ártana, s mások érdekeinek kiszolgálójává válnék; s hogy az emberek erkölcsei alapján sokféle törvényt szentesítettek saját hasznuk érdekében, s ezeket az egyes korok igényei szerint állandóan változtatják; továbbá hogy a természetben nincsen semmiféle jog, s az embereket és egyéb élőlényeket a természet befolyására saját érdekük irányítja, én minden- képpen vétkes kijelentésnek tartom, s ha ő esetleg így vélekedett, akkor nem szabad személyét a filozófusok közé számítanunk, ő ugyanis ostobának tartotta azt az igazságszerető embert, aki saját megmenekülése biztosítása érdekében a csatában nem veszi el a sebesült katona lovát, s a hajótöröttet, pusztulásra ítélve, nem taszítja le a deszkáról.

Mert hiszen az, aki mindennek a hasznosságát a jelen pillanat alapján ítéli meg, sosem lesz képes az igazságról helyesen vélekedni. Az igazságos ember tudniillik annyira önzetlen, hogy inkább hajlandó meghalni, semhogy valaki más életben maradását megakadályozza, s minthogy lelkiismeretét semmi bűn nem terheli, a mérhetetlen és örök jutalmat tartja szem előtt. Sosem ijed meg, s ha a helyes belátás megkívánja, semmi veszélytől nem riad vissza más megmentése érdekében. Mert véleménye szerint az igazság oly erős, hogy szemét az égre emelve bízhat benne, hogy Isten minden kérését teljesíteni fogja. Láthatjuk, hogy mennyivel helyesebben érezte ezt meg a mi venusiai Flaccusunk:

Tiszta, bűntől ment szivü férfiúnak mór gerely, Fuscus, sose kell, se kézíj s mérgezett nyíltól dagadó tegez se nyomja a vállát.19

Ezért hát, legszentebb életű fivérem, ha minden egyes erényt kiválósága és méltósága alapján kell értékelnünk, s ha meg kell vizsgálnunk, melyik nyújtja a legtöbb előnyt, nyilván egyet sem találsz, amely kiválóbb és hasznosabb volna az igazságnál. S ha ezt magadban alaposan megfontolod, talán nem fogod a nővérünk által megnevezett erényeket ennél többre tartani.

VÁRADI PÜSPÖK. Varázserejű a mi kedves hadvezérünk előadása, s ennek hallatára úgy érzem, hogy mint Próteusz, különböző alakokat veszek föl. Előbb a hőst tartottam, most pedig az igazságos embert tartom nagyobbra a többinél; s már-már bátornak, most pedig igazsá- gosnak szeretnék látszani. S ha a bíboros meggyőz, hogy másként érezzék, úgy vélem majd, hogy thesszaliai varázsénekekkel húznak két ellentétes irányba.

BÍBOROS. Kedves Ferencem, nagyon tetszett, hogy messzebbre elkalandoztál, s hogy hosszabban értekezve az igazságról elmondtál minden lehető jót, s mindennél kellemesebb látvány volt, ahogy te, levetve a hadiköpenyt, s fölöltve a polgári tógát, oly ügyesen és serényen folytattad a küzdelmet.

Nem is akarom az erről az erényről mondott szavaidat kigúnyolni, sem bármiféle ellenérvvel gyengíteni, hiszen ezt nyilvánvalóan nem lehet eléggé dicsérni. Így hát, nehogy vitánk értelmetlenné váljék, tudomásul kell vennünk, hogy az erények között erős kapcsolat van; egyik a másik nélkül nem létezhet. S noha mindegyiket a maga sajátos tulajdonsága jellemzi, az igazság mégis mindnyájuk közös szülője, amely az embert a vagy saját magára, vagy másokra irányuló cselekedeteiben kormányozza. Ha az ember saját ügyeiről van szó, akkor működésbe lép az önuralom, mely érzelmeinek kifejezésében arra készteti, hogy engedjen a józan megfontolásnak. Ha másokkal való kapcsolatáról, akkor megmutatja, hogy mit szük- séges cselekednie vagy eltűrnie. S ha tűrésre kényszerül, föltámad benne a rettenthetetlenség, amely a bajok számbavétele és megbízható elemzése.

S ha cselekednie kell, hasonló módon érvényesül az igazság, amely mindenkinek biztosítja azt, ami az övé, s ez lesz az erények bőségének forrása. Mert az Isten iránti engedelmességből születik a vallásos érzés, amit a legnemesebb áhítatosságnak is neveznek, a szülők szerete- téből a kegyelet, a rokonokkal és alacsonyabb rangúakkal szemben tanúsított készségből a jóindulat, s a felsőbb rangúakkal szemben tanúsított jóindulatból az engedelmesség, az ellenséggel szemben az önvédelem, másokhoz intézett szavainkból az igazság, az ítélkezésből a feddhetetlenség s egyéb dolgokból az ártatlanság és a következetes kiválóság.

Ezért gondold csak meg, testvérem, hogy ha az igazságról olyan általános értelemben be- szélsz, hogy az a többi erényt is magában foglalja, s ha az erkölcsi tisztaságot az önuralomból származtatjuk, az önuralmat pedig, valamennyi erény eme szülőjének rendeljük alá, akkor nem következetes a kérdés, hogy melyik az előbbre való, de talán helyesebb, ha úgy tesszük föl a kérdést: melyik nagyobb, illetve hatékonyabb. Mert ha valamely egészről kijelentjük, hogy az saját részénél nagyobb, meg hogy a test nagyobb egy testrésznél, akkor, mint ahogy egy test esetében is lehetetlen lesz föltennünk a kérdést, hogy a test melyik része előbbre való, hiszen valamennyi rész az egésznek van alárendelve, éppen olyan következetlenség azt vizsgálni, hogy a szüzesség vagy az erkölcsi tisztaság értékesebb-e a mindent összefoglaló igazságnál.

19 Tiszta, bűntől ment szivü férfiunak... - Horatius az Énekek első könyve 22. ének. (Muraközy Gyula fordítása)

Ámde amint jogos a kérdés, hogy a test melyik része értékesebb valamennyi többinél vagy melyik a másiknál, úgy jogunk van megkérdezni, hogy a tisztaság értékesebb-e az igazság egy részénél, vagy pedig valamennyi erkölcs között ez a legértékesebb-e. Ha tehát te a mindent átfogó igazságról beszélsz, amelynél önmagán kívül semmi sem értékesebb, a tisztaságról nem állíthatjuk, hogy értékesebb ennél, de ha egy különálló részéről beszélsz, akkor az erkölcsi tisztaságot a többi erény fölé kell helyeznünk.

S jó volna, ha te is így gondolnád a dolgot. A szüzesség vagy az erkölcsi tisztaság teszi igazságossá a férfit. Mert senkit sem tölthet el az igazság szentsége, ha lelke előzőleg nem volt tiszta és szemérmes, sosem hasonlott meg önmagával, hanem engedett a józanság paran- csának, vagyis olyan, amilyenné a szüzesség és erkölcsi tisztaság szokta alakítani az embert. S ebből azt következtethetjük, hogy ezek az erények előbbre valóak az igazságnál. Ugyanis egyetlen olyan igazságos embert sem találhatsz, aki nem őrizte meg lelke tisztaságát. S ezeket az erényeket nemcsak azért látjuk értékesebbeknek, mert - mint előbb kimutattuk - egy bizonyos idő alatt ők telítik meg az ember lelkét az igazság érzetével, hanem értékesebbek saját természetüknél fogva is; s jó volna, ha elfogadnád ezt az érvelést.

Az ókorban élt férfiak közül igen sok igazságost nevezhetsz meg, elsősorban Szókratészt, Apollón jóslata szerint a halandók közül a legbölcsebbet s a rómaiak közül Scipio Nasicát, a senatus ítélete szerint a legderekabb férfiút, azonkívül a vak Caecilius Metellust, de ezek közül egyikről sem olvassuk, hogy bármiféle csodát is tettek volna. S ehhez hozzáteheted, hogy azért, mert igazságérzetükhöz nem járult igazi vallásos érzés.

Minthogy tanulmányozni szoktad a történelmet, bizonyára tudod, hogy bizonyos Vesta- szüzek milyen ámulatba ejtették a római népet. Az egyik, a paráznasággal gyanúsított Titia a Tiberisből egy szitával kimert vizet, anélkül hogy abból akár egy csepp is elfolyt volna, elvitte Vesta templomába. A másik pedig azt a hajót, amely Pessinusból odaszállította a Jó Istennő szobrát, s amelyet, miután az egy zátonyon fönnakadt, a római nép sem tudott helyéről elmozdítani, egy vékony övet kötve reá, tüstént elvontatta arról a helyről. És ezek a nők nem ismertek más istenséget az örök tűzön kívül. Tehát ennek alapján lásd be, hogy mire képes a szüzesség, s kezdjed tisztelni mostantól, fivérem, nővérednek ezt a két istenségét. Hiszen ha ezekhez hozzáadod a benned már meglevő erényeket, nem kétséges, hogy téged Pannónia - és vele Itália - a világ gyönyörűségének fog nevezni.

Hozzájárul még ehhez, hogy az igazságból, mint közös forrásból, minden látszat szerint elsősorban a kegyelet és méltányosság ered, melyek közül az egyikkel Istennek, a másikkal az embereknek tartozunk, s az előbbi szüli a vallásos hitet, az utóbbi az alázatosságot. A kegyelet pedig, mint Hermész Triszmegisztosz írja, nem egyéb, mint Isten igazi megismerése, akit akkor tisztelünk vallásos hittel, ha már megismertük. S ugyan mi egyéb az igazi vallásos hit, mint a mindenható Istennek szentelt kegyes és bűntelen lélek? Mert ez az igazi áldozati ajándék, ez az Isten előtt legjobban kedvelt szent áldozat, ez az Isten igaz temploma, olyan alkotás, amelyet annál nagyszerűbbnek kell tartanunk értéke miatt, minél ritkább, s a feladat nehézsége miatt, minél nagyobb munkával kell fölépíteni.

Így tehát, tiszteletet érdemlő nővérem, véleményedet, minél mélyebben merülök el magam is annak vizsgálatában, annál igazabbnak tartom. Ugyanis nagyon sok kiváló ember és leg- fényesebb életű fejedelem volt, akik noha az uralkodásban nagy igazságérzetet tanúsítottak, s minden téren sikerrel próbáltak érdemeket szerezni, mégsem tudtak mindnyájan tiszta lelkűvé válni.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Még mai megérkezésed sem volt olyan kedves számomra - aminél kedvesebb pedig, nekem semmi sem lehet -, mint amit most te magad cselekszel, legédesebb fivérem. Mert álláspontomat valami bámulatos elmeéllel védelmezed, s nem tűröd, hogy azt ügyes és ravasz fivérem kicsúfolja, aki miközben nézeteimet oly nagy kitartással ostromolja,

ugyancsak gyakran adott példát szellemességéből, s ügyesen megcáfolva igyekszik helytele- níteni szavaimat. Így hát illő hálát adok az isteni kegyelemnek, hogy ma a lehető legkiválóbb ellenféllel került össze, aki elől gyakran kénytelen meghátrálni.

FERENC. Ha ebben az irodalmi küzdelemben szellemem esetleg olyan segédcsapatokkal rendelkezhetett volna, amilyeneket a seregben maga a király rendel parancsnokságom alá, nyilván nem olyan könnyen hátrálok meg sem a királyné, sem fivérem elől, s nem lettem volna kénytelen akaratom ellenére egyetérteni velük, alkalmat adván nekik, hogy kineves- senek. Ám az én irodalmi műveltségemet olyan mértékben csökkentik a háborúk, amennyire növeli fivéremét az ő szent visszavonultsága. De minthogy nagy teljesítmény egy Hercules keze közé jutni, igyekszem bátyámat továbbra is vitára késztetni, mert nem szeretném, ha olyan könnyen és gyorsan aratna győzelmet fölöttem.

MÁTYÁS KIRÁLY,

FERENC, ARAGÓNIAI JÁNOS BÍBOROS

KIRÁLY. Lám, hát olyan kiváló szellemeket szült Aragónia, akik a harc és az irodalom terén egyaránt képesek helytállni, s a két legnagyobb ékességet szerezték meg maguknak, ami halandót csak díszíthet. Mi pedig, elismerem, mindkettőjüknek hálával tartozunk, mivel egy- részt a dolgok kegyes ajánlásával, másrészt éles elméjű vitájukkal elgyönyörködtetnek. Foly- tassátok csak ugyanígy, s ne szóljunk közbe semmit, nehogy megfosszuk magunkat a mai maradandó élvezettől, hogy tanúi lehetünk, mikor a legnemesebb Aragóniai-ház két leg- kiválóbb szelleme ilyen derekas csatát folytat egymással.

FERENC. Nincs hasznosabb dolog egy tanult emberrel való vitatkozásnál, amelynek során a legműveletlenebb ember is tudósnak látszhat, ő ugyanis vezetőként kijelöli az utat, s nem engedi, hogy társa az árokba zuhanjon. Föltártad, fivérem, a bátorság és az igazság szerepét, s ezzel számomra több lehetőséget is kínáltál, hogy ostromra induljak. Mondd meg tehát, kérlek, a nemeslelkűséget és a szívélyességet az említett erények alá mernéd-e rendelni? Mert ha esetleg az én érveim nem hatnak is, magát a nemeslelkűséget már csak emelkedett jelentésénél fogva sem érheti sérelem, mivel a nemes és a lélek szavak alkotják. Nemesnek a bőkezűséget vagy a derék cselekedetet szoktuk nevezni, vagy azt, aki mindent méltósággal és megfontoltan cselekszik. Tudniillik kiváló alkotásokat hoz létre, s ezekkel vagy az istenek tiszteletét vagy az emberek köz- és magánérdekét és szórakozását óhajtja szolgálni.

A nemes lelkű ugyanis templomokat emel, színházakat alapít, iskolákat építtet, csarnokokat vagy sétálóhelyeket készíttet, medencét ásat a hajóscsaták számára, játékokat szervez, nagy szobrokat vagy obeliszkeket faragtat, lakomát és húsosztást rendez a népnek, s enyhíti ennek súlyos gabonahiányát, zárdákat szentel föl, ispotályokat állít, fölékesíti a szentélyeket, nagy ajándékokat juttat a templomoknak, piramisok és síremlékek építéséről gondoskodik, vendég barátait szívélyesen fogadja és bőkezűen megajándékozva bocsátja el, az államnak rendkívül szorult helyzetében igyekszik segítséget nyújtani, barátaival szemben fölöttébb bőkezű, a nyomorúságot enyhíteni igyekszik, adományokat oszt, csak úgy ontja az ajándékokat, s házasságkötéskor vagy egyéb, az ő tiszteletére rendezett alkalmakkor fényűző és adakozó, viszont a színészeknek, mimusjátékosoknak, ringyóknak, kerítőknek, az élősdieknek és bolon- doknak nem ad semmit, mert az ilyeneknek nyújtott adomány tisztesség nélkül elvész, s ha nyújtana nekik valamit, azzal csak arcátlanságukat és bajt hozó erkölcstelenségüket növelné.

Többet törődik, mint a többi ember, a köz érdekével s a közösség számára szolgáló dísszel, legfőbb gondja azonban a halhatatlanság, s nem örül annyira annak, hogy ő ad valamit, mint amennyire elszomorítja, ha neki adnak. Jobban szereti, ha másokkal jót tehet, minthogy

mások kötelezzék le őt szolgálataikkal. Úgy véli, azért született, hogy a maga szempontjából tisztességes, mások szempontjából hasznos életet éljen, s nem óhajt a maga számára semmit sem megszerezni az emberek háláján kívül. S ha valami nagy vállalkozásba fog, elsősorban a költséget, a munkát s végül annak célját mérlegeli. S nem óhajtja utánozni a megaraiak esztelenségét, akik hogy nemes lelkűnek tartsák őket, mivel a színpadot bőrökkel szokás befedni, erre a célra bíborszínű takarókat használtak föl, s mivel ennyire túllépték a nemes- lelkűség megszokott határait, eszteleneknek és ostobáknak tartották őket.

Nem akar vetekedni egy Nero vagy egy Heliogabalus esztelenségével, akik közül az egyik akkora királyi palotát akart építtetni, hogy az, az egész város területét elfoglalja, s így kiszo- rítsa a lakókat a városból, pontonként négyszáz sestertiusnyi tétben kockázott, aranyozott hálóval halászott, amelynek szálait bíbor és skarlát fonalakból fonták, a kocsiját húzó canusiumi öszvérekre ezüstpatkót veretett, s lakomázó társainak és a kengyelfutóknak karpereces és melldíszes csapata kísérte.

Míg a másik palotájában az utakat lakedaimóni vörös márvánnyal fedette be, a lámpákba olaj helyett balzsamot töltetett, s ha reggelire hívta meg az előkelőségeket, a kereveteket sáfránnyal hintette be, mondván, hogy ő ezt a méltóságához illő szénát használja. Gyönggyel és arannyal díszített kocsijai voltak, mivel nem kedvelte az ezüst-, elefántcsont és réz- díszítéseket. Soha nem viselte kétszer ugyanazt a sarut vagy gyűrűt. A kikötőben drága árukkal megrakott hajókat süllyesztetett el; ürülékét arany, vizeletét mürrha vagy ónix edényben fogták föl.

Ezen kívül, ha a nemes lelkű embert nem köti le kötelessége, akkor sem a memphiszi piramisokat tekinti meg, még azt a legnagyobbat sem, amelyet Chemmis egyiptomi uralkodó emeltetett, s amelynek magassága több, mint hat jugerum, s négy oldala közül mindegyiknek a hossza a legalsó résznél hét jugerum. S ezt a többihez mérten bámulatra méltó alkotást az oda kirendelt háromszázhatvanezer ember mintegy alig húsz év alatt építette föl. S nem tekinti meg a másikat sem, amelyet az előbbi fia, Chabreus emelt, s amelynek építése közben ezerhatszáz talentumot fizettek ki az építők eledeléül szolgáló zöldségért, süteményért és olajért. S a harmadikat sem, amelyet egy Rhodopé nevű örömleány, Aiszóposz meseköltő egykori szolgatársa emelt, aki foglalkozásával akkora vagyont szerzett, hogy költekezésben az előbb említettekkel óhajtott versenyezni. Sem Pharosz szigetét, amelyet Ptolemaiosz király a hagyomány szerint nyolcszáz talentumért építtetett, hogy az ott elhelyezett világítótorony éjnek idején figyelmeztesse a hajósokat a zátonyokra.

Sem az egyiptomi, krétai, lemnoszi labirintusokat, sem azt, amelyet Porsenna, itáliai etruszk király emelt Clusiumban, s amelyek közül egyikben sem lehet tájékozódni, s kijáratukat fonalgombolyag nélkül nem vagyunk képesek megtalálni. S nem tekinti meg Egyiptom legmélyebb kútjait és szakadékait, sem a függőkerteket, sem a városokat, sem Zizicum szentélyét, sem a héthangú tornyot, amely a beszédet egymás után hét ízben visszhangozva adja vissza. Sem a Caesarok diadalíveit, sem a legmagasabb szentélyeket, sem Juppiter Ultor templomát, amelyet Agrippa ajánlott föl, sem a csodálatos oszlopcsarnokokat, fórumokat, cirkuszokat, amfiteátrumokat, sem az obeliszkeket, győzelmi emlékműveket, oszlopsorral övezett csarnokokat, sem a meleg forrásokat, márványnyaralókat, akadémiákat és fürdőket s a Baiaei-öböl legrégibb épületeit, sem az alagúttal átfúrt hegyeket, a tavakat, vadaskerteket, sem a híddal átívelt tengereket.

A nemes lelkű embert ugyanis lelke nagysága az Istenhez való közeledésre ösztönzi, s nem kötik le csekélyebb erények, hanem a legnagyobb, fáradságos feladatokra törekszik. S hogy mennyiben illő és helyénvaló ennek a lelki emelkedettségnek fölébe helyezni a női tisztaságot, azt ítéld meg te magad. S mellé állítható a bőkezű, aki ha nincs is nagyobb vagyona, annál inkább igyekszik minden erejével, hogy jótéteményeivel mindenkinél

érdemeket szerezzen. A lehetőséghez képest ad, akiknek és amikor szükséges, sőt végül is a jótett kedvéért. De nem olyan pazarló, mint ama bizonyos Livius Drusus, aki mikor mint néptribunus, a latinoknak polgárjogot, a népnek földeket, az aequusoknak tanácsházat s senatusuknak döntési jogot adott, bevallotta, hogy nem maradt - a mennyen és a szennyen kívül - semmije, amiből bárkinek még bármit is ajándékozhatna.

Sőt ez az emberfajta, ha pénze nem lévén, nincs, amiből adjon, a rablásra is elszánja magát. Ugyanis a fejedelmi származású mauritániai Migulsát, aki a királlyal való viszálykodása miatt elmenekült, valaki pénzért elárulta, Adherbalt pedig, a numida király fiát, aki túsz volt, hajlékába fogadta, hogy titokban így várja meg, amíg apja kifizeti érte a váltságdíjat. Az ilyent ugyanis nem üres pénzes ládája készteti, hogy hajszolja a pénzt, hanem mert barátaival szemben szolgálatkész, kisegíti a bajba jutottakat, vallásos érzés tölti el, s így lehetőség szerint bőkezű az Istennel és papjaival szemben is.

S az athéni Kimónt utánozza, aki mindenhol eltávolíttatta a földjeit körülvevő kerítést, s minden szűkölködő polgártársának vagy idegennek megengedte, hogy büntetlenül szedhetnek gyümölcsöt. S otthonában sem fényűzésével, hanem bőségével kitűnő lakomát rendezett, ahol a szegények jóllakhattak. S a főtérre készülve magával vitte szép ruhákba öltöztetve fiatal rokonait, akiknek megparancsolta, hogy ha látják, hogy valamely idősebb s az ínség miatt elhanyagolt öltözetet viselő ember jön szembe velük, azonnal cseréljenek vele ruhát. Továbbá ha meglátnak a főtéren egy férfit, akit méltatlan szegénység terhe nyomaszt, egészen közel lépve hozzá titokban csúsztassanak pénzt a kezébe.

Ő volt az első, aki az athéniak városát fogadókkal ékesítette föl, a főtéren platánfákat ültetett, az Akadémia kiszáradt és műveletlenül hagyott területét öntözött ligetté alakíttatta át, s a legtisztább vizű medencékkel, valamint árnyékos sétautakkal tette szebbé. Így nem alapta- lanul mondta a leontinobeli Gorgiasz, hogy Kimón azért szerezte nagy vagyonát, hogy hasz- náljon vele, s azért igyekszik hasznosan tevékenykedni, hogy jó hírnévre tegyen szert, noha megérdemelné, hogy inkább a nemes lelkűek, mint a bőkezűek közé sorolják. S hogy ennél a bőkezűségnél nagyobbra kell-e becsülni a terméketlen szüzességet, annak eldöntését rád bízom.

VÁRADI PÜSPÖK. A mi hadvezérünk óráról órára jobban belelendül, s még bőségesebben áradó szónoklattal folytatja a viadalt. S oly gyorsan jutnak eszébe a példák, s oly készséggel sorakoznak a nyomatékos megállapítások s a mozgósított szavak, hogy szónoknak sem kevésbé kiváló, mint hadvezérnek. Diadalmaskodik a hadrenden és hallgatói véleményén, s oly meggyőző, hogy mindenben hinnünk kell neki. Viszont ha majd meghallgatjuk a bíboros ellenérveit, akkor véleményünk nyilván az ellenkezőre változik.

BÍBOROS. A legnagyobb hévvel ostromolsz minket, fivérem, s különböző hadmozdulatokkal igyekszel bekeríteni, hogy nővéred állítását megcáfold. Csodálatosan fölmagasztaltad a nemeslelkűséget és bőkezűséget, s e téren, véleményed szerint, saját magadból indultál ki. Hiszen magam is elismerem, hogy te a legkészségesebbek közé tartozol. Részben azért, hogy szemmel láthatóan kedvében járj legfelségesebb szülőnknek, aki oly mérhetetlen és rendkívüli nagylelkűségében leli örömét, s oly kegyes az istenekkel és a bajba jutottakkal szemben, s oly bőkezűen jutalmazza az irodalom barátait, hogy a többi fejedelem csodálja, s a nép is bámulattal nézi őt. S bárha e vonások a természet ajándékai, mégis, ezt az erényét a régebbi pannóniai királyoktól mintegy az öröklés jogán nyerte el. Hiszen szentségben a legboldogabb István királlyal versenyezhet, fölülmúlja a legbőkezűbb fejedelem, Zsigmond nagylelkűségét, s már-már ott tart, hogy üdvösebb és nagyszerűbb jótékonyságával szinte elhomályosítja Nagy Sándor hírnevét is. Elődei ugyanis az isteneket a legáhítatosabb szívvel tisztelték, ügyeltek arra, hogy megadják a Mózes könyvében megkívánt tizedet, s így az isteni kegyelem előtt még kedvesebbé váljanak. Az ország egy részét Istennek ajánlották föl, a megmaradt

terület egyik felét katonai elöljárók vezetésére bízták, másik részét saját maguknak tartották meg. Királyunkban nemcsak hogy megmaradt ez a vallásos jellegű jótékonyság, hanem azt csodálatos módon még növelte is. Ugyanis azt, ami az ellátáshoz és a krisztusi hit védelmére szükséges összegből megmaradt, mind Isten tiszteletére és a halhatatlanságnak szenteli; hatalmas szentegyházakat épít, síremlékeket emeltet. Egy kápolnát szentelt a megváltó Jézus Krisztusnak, amelyben roppant bőségben találhatók arany- és ezüstedények s gyöngyökkel kirakott kelyhek, amelyek a főpapok ékességére és használatára szoktak szolgálni. S annyi kép és szobor van ott s annyi bíbor és aranyszövésű kárpit, s ezt a helyet az énekesek oly kiváló csoportjával s a hangszerek annyiféle fajtájával ékesítette föl, hogy az már szinte az égi udvarral s annak szent rendjével látszik vetekedni. S itt mindazt látjuk, ami elképzelésünk szerint odafent megtalálható.

S nem is szólok a Múzsák szentélyéről vagy a ptolemaioszinál is gazdagabb könyvtárról, a dunai kikötőről, a zsúfolt fegyverraktárakról, a kincstárról, amely messze fölülmúlja Xerxészét. S nem említem a berendezést, a mindent fölülmúló mozaik berakású asztalt, amelyen nemcsak serlegek, arannyal díszes edények, páratlan műalkotások, domborművekkel és gyöngyökkel ékes poharak és kancsók láthatók, de szinte valamennyi állatfajt ábrázoló számtalan edény is, s ezek a királyi lakomák alkalmával a teremben szétszórva az embereknek a különböző vadállatok bámulatos látványával szolgálnak. S ezeket nem lehet úgy végig- néznünk, hogy bele ne szédülnénk, s valamennyit aligha tudná bárki is fölsorolni. Mert itt ki- ki tetszése szerint az oroszlánok és vadkanok, messzebb a medvék és a párducok, emitt a tigrisek és kígyók, amott pedig a leopárdok és sasok sorát nézheti végig.

S nem hiányoznak az aranyozott székek, szekerek, az ezüstkocsik és hordszékek, s az egytől egyig színezüstből készült edények és evőeszközök. Nem hiányoznak a gyöngyökkel és értékes drágakövekkel kirakott, selyemből és aranyszövetből készült kárpitok sem. Az oszlo- pok elefántcsontból készültek, s ragyogó kövekkel vannak kidíszítve. Nem szólok a számtalan szekérrel körülvett haditáborokról, a kiváló lovascsapatokról, melyeknek ellátására a római kincstár pénze sem volna elég. Nem szólok a királyi palotáról, a legcsodálatosabb épületekről, a legkülönbözőbb fogásoknak a lakomákon fölhordott páratlan bőségéről. S ha ezeket valaki sorban mind végignézi, könnyen úgy vélhetné, hogy Xerxész, Ahasvér, Dareiosz és Nagy Sándor gazdagságát fedezte föl újra a mai korban a mi felséges urunknál, akinek lelke emberi erényekben is sokkal gazdagabb, aki a halandók egyetlen nagyszerű alkotását sem tartja elég kiválónak, s amilyen mértékben fölötte áll a többi halandónak, annál rendkívülibb módon törekszik fölülmúlni a népek belé vetett hitét és reményét.

S ha az igazság kifejtése és néném véleményének megvédése közben e páratlan erényt jellemezve talán megsértettem a fenséges füleket, gondolom, mindenekelőtt elnézést kell kérnem, mert ha a legvonzóbb királynénak nyújtottam is valamelyes segítséget, olykor az lehetett a látszat, hogy a király nyájasságától és kegyességétől elbűvölve teszem ezt. Most pedig, hogy végül is a feleletadás útjára visszataláljak, elismerem, hogy a nemeslelkűségnek és bőkezűségnek nagy érdemei vannak, s hogy ezekből származik a könyöradomány legszen- tebb gyakorlata is. Mert ha az embert tiszta lelke készteti az adományra, az számára nyilván kamatozni fog; hiszen egyetlen adományért annak százszorosát kapja vissza, s végül is elnyeri az örök életet. Ezért mondja az Úr: „Adjatok, és adatik néktek20” - adjatok könyöradományo- kat, s mindez, ami az enyém, a tiétek is. S ez a könyöradomány, mivel a könyörületesség szülötte, innen kapja nevét is, de ha nem igaz szívből és illő módon adjuk, nagyon kevés vagy semmi a hatása.

20 Adjatok, és adatik nektek - Lk 6, 38.

Mivelhogy ennek nagyon sok fajtája van, amelyek odaadva nemcsak az élőket segíthetik, hanem hasznára lehetnek az elhunytaknak is. S az adomány célja nemcsak az, hogy az éhezőket és szomjazókat kielégítse, s hogy az egyéb téren szűkölködőkön is segítsen, hanem feladata az is, hogy javítson, intsen, s a helyesre tanítson. S a nemeslelkűség legmagasztosabb hivatása, hogy elnézést gyakoroljunk ellenségeinkkel szemben, szívünkből megbocsássuk az elle- nünk elkövetett vétkeket, s inkább szolgálattétellel, mint büntetéssel kötelezzük le az embereket.

A könyörületesség első feladata, hogy először önmagunknak adjunk, vagyis hogy saját lelkünkhöz legyünk könyörületesek. Mert aki Isten színe előtt gyűlöli saját lelkét, nem képes könyörületesnek lenni saját magával szemben, sőt könyörtelenné válik, s ha te saját magad ellensége leszel, kit találhatsz, akiben megbízhatsz. Ezért tehát nem is tagadom, hogy azok az erények, amelyekből az adakozás származik, nagyon jelentősek, de azért ne kerülje el figyelmedet, hogy ezeknek az erényeknek a dicsőségében a szerencse nem csekély szerepet játszik. Mert miből fog a nemes lelkű adakozni, mi szerez neki dicsőséget, mit osztogat szét bőkezűen, s miképpen teljesítheti a könyörületesség feladatát, ha sorsa kedvezőtlen, ha nincs miből adakoznia.

Ebből következik, hogy a szerencse szerepe egyáltalán nem elhanyagolható. Hozzájárul ehhez az a kétféle cél is, hogy a legtöbben saját tekintélyük növelése s a jelenkor múlandó dicsősé- gének megszerzése érdekében gyakorolják a két erényből fakadó cselekedeteket, márpedig azok a szeretet nélküli cselekedetek, amelyekből hiányoznak a két erény alapvető vonásai, semmiféle tartós jutalmat nem szoktak kapni. Mert ugyan miféle nagyszerűség található önmagukban, a piramisokban és az antik épületekben, amelyeket bizonyos pillanatnyi dicső- ség érdekében emeltek? Legföljebb az jellemzi őket, hogy építőik lelkével együtt falaikat is az örök elmúlás teszi semmivé, vagy pedig az idő folyamán romba dőlve a régi kor néhány szánalmas vonását őrzik meg, mielőtt végleg elpusztulnának.

Xerxészt, aki híddal fedte be a tengert, átvágatta az Athosz-hegyet, folyókat szárított ki, hajóhadával megtöltötte a tengereket, s aranybilincsbe verette a megfékezhetetlen Neptunust, miután nagyszerű műveket alkotott, a sors olyan szánalmas nyomorúságba taszította, hogy elveszítve hajóhadát, egyetlen halászbárkán tért vissza Ázsiába. Dareiosz perzsa király, miután anyja, felesége és egész családja fogságba esett, végül, elvesztvén hadseregét, a leg- szánalmasabb módon fejezte be életét, s ő, a kor legnagyszerűbb hadvezére, miután méreg végzett vele, nem élt tovább élete delénél.

De még aránylag csekély az a csapás, amit a nyomorúságos, váratlan halál jelent. Azok a legszerencsétlenebbek, akiknek azon kell sóhajtozniuk, hogy noha a legnagyszerűbb vállal- kozásokba fogtak, munkájuk és fáradozásuk teljesen hiábavalónak bizonyult, mivel nyilván- való lett, hogy sem ezen, sem a másik világon egyáltalán semmi érdemet sem szereztek. Mert hiszen a fürdők, győzelmi emlékművek, amfiteátrumok, a csigatekervényes oszlopok, azon- kívül a szobrok, obeliszkek s a roppant római épületek építtetőiknek vajon milyen igazi boldogságot biztosítottak. Egyáltalán semmit, mert azok mind a dicsőségkeresést, a kor előtti hiú kérkedést, a nép gyönyörködtetését, nem pedig építőik sosem múló érdemét szolgálták. Ugyanis a régiek elvakult balgasága a végső célt a méltóságban és hírnévben látta. S minthogy nem volt módjuk Isten igazi megismerésére, nem voltak képesek fölfogni, milyen maradandóbb dolgokat kellene kívánniuk.

Mert ha a legfőbb jót Istenben látták volna, aki örökkévaló és az igazi boldogság, Isten előtt önmaguk is boldoggá és maradandóvá váltak volna. De mivel minden reményüket földi dolgokba helyezték, ugyanez az esendőség tönkrejuttatta őket, s miután lelkük a homályban, nevük az irigy utókor előtt elenyészett, örökös feledésben nyugszanak síremlékeik mélyén. Így tehát az a régi híres nemeslelkűség és bőkezűség, amelyeket annyi dicsérettel elhalmozva emlegetsz, mivel nem voltak az igaz Isten szeretetével összekapcsolódva, akit igazán nem

ismertek meg, Isten helyett önmaguknak igyekeztek hiábavaló hírnevet és dicsőséget biztosítani. Így tehát ezeket nemhogy erényeknek - főként a legnagyobbaknak - nem szabad tekintenünk, hanem sokkal inkább szánalmas balgaságnak kell minősítenünk.

De, még ha kapcsolatban lettek volna is az isteni szeretettel, akkor sem előzhetnék meg az erkölcsi tisztaságot. Mert a szerencsétől nyert javak nélkül egyik sem tudna semmit sem elérni, az erkölcsi tisztaság azonban valóban önmagában, bármiféle külső segítség nélkül őrzi meg bűntelennek a testet, a lelket és a lélek büntetlenségét, aminél Isten előtt nem lehet semmi sem kedvesebb. Ha pedig azt mondod, hogy ez mégsem a cselekvésben, hanem csupán a lelkiállapotban nyilvánul meg, már nem kerülheti el figyelmedet, hogy a szüzesség és erkölcsi tisztaság megőrzése sokkal fáradságosabb. Hiszen ezek a természet tiltakozása ellenére akarják tisztaságukat megőrizni. Mert a bőkezűségre és nemeslelkűségre, minthogy emberségesnek születtünk, az erre bő alkalmat nyújtó természet irányításával törekszünk és kényszerülünk. Mindennek alapján vedd fontolóra, nemes fivérem, hogy a nemeslelkűséget és bőkezűséget nem lehet jogosan a nővérünk által említett erkölcsi tisztaságnak elébe helyeznünk.

VÁRADI PÜSPÖK. Igaz az, amit a bíboros állít, kedves Ferencem, hogy a nemeslelkűség és bőkezűség, ha híján van az isteni szeretetnek, teljességgel hamis dicsőséget nyújt, viszont ha ezek a szereteten alapuló és arra épülő erények volnának, nagyszerűségükkel sokkal nagyobb boldogságot biztosíthatnának. Hiszen ezt legboldogabb és legkegyesebb királynénk példáján is szemlélhetjük, aki nemeslelkűségben mindenkit fölülmúl, de ezzel párosítja a vallásból eredő szeretetet is. S hogy legmagasztosabb személyiségének semmi híja ne legyen, e három erényt olyan isteni tisztasággal tette erőssé, amelynek révén minden tökéletesség olyan egyesülése jött létre, amelynél a világon sem nagyobbat, sem kiemelkedőbbet, sem csodálatra méltóbbat nem találhatunk.

Mert ő könyörületességének nagyszerű alkotásait, amelyeket naponta gyarapít, nem a dicséret vagy az emberi dicsőség reményében, hanem a leglángolóbb isteni szeretettől indíttatva hozza létre, mert ha ezt csupán a várható dicséret vágyától hajtva cselekedne, olykor kiderülne lelke kevélysége és gőgössége. Ám ő fölötte van ennek a mindenkit eltöltő balgaságnak, s mérhe- tetlen nagylelkűségében mindig megőrzi lelkének alázatosságát és szívélyességét. S ha megtekinted hatalmas alkotásait, s látod naponta kiosztott adományai bőségét, tüstént csodál- nod kell lelke nagyszerűségét. S ha szemléled derűs tekintetét, angyali nyájasságát, üdvös vidámságát, legékesebben, mintegy mézként folyó beszédét, égiekhez illő szerénységét, végül pedig ekkora könyörületességgel és elragadó vonással tele fenségét, bizonyos, hogy sehol sem akadhat nála szerényebb, nyájasabb, szelídebb s a szemlélődök számára üdvösebb látvány.

S itt a mi bíborosunkkal szemben, ha az idő engedné, esetleg föl lehetne hozni (de azért ne kalandozzunk el túl messze vitánktól), hogy mire törekszik a mi királynénk, vagyis hogy ekkora uralom ormán, s nemeslelkűsége teljességében képes megtartani ezt a szerénységet, ami talán nem is látszik súlyosabb feladatnak az erkölcsi tisztaság oly nehéz megőrzésénél, és felér a legnagyszerűbb királyok cselekedeteivel. Ő azonban egy Vesta-szűznél is szelídebb és alázatosabb. Alázatosat mondtam? Talán inkább tisztább és vallásosabb, akit Isten igazi hajlékának tarthatsz.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. A vitázók eszmecseréje, atyám, az én személyemre terelődött.

KIRÁLY. Rendkívül udvarias, sőt bölcs ez az eljárás, amelynek célja, hogy ha esetleg valamit alkotunk, a dicséret segítségével még alkalmasabbá váljunk arra, hogy nagyszerű alkotásokat hagyjunk az utókorra. Mert nem tudatlan szellem az, aki gyakran emlékszik meg dicsérettel olyanokról, amilyenekké mi is szeretnénk válni. S ezek az olykor elhangzó bölcs biztatások, meglehet, nem kis mértékben köteleznek bennünket, mert olyan hű, baráti lelkekből erednek, akik ilyen módon nyilván nem hízelegni, hanem buzdítani akarnak. De hallgassuk meg Ferencet, aki újabb dolgok előadására készül.

FERENC, A BÍBOROS, A VÁRADI PÜSPÖK

FERENC. Minden állításomat megcáfolod, fivérem, és arra késztetsz, hogy magamat egészen más színben lássam. De miként nyilatkozol a nagylelkűségről?

BÍBOROS. Ugyanúgy, mert felséges nővérünk állítása igaz.

FERENC. Tehát az általa említett erényt a nagylelkűségnek is elébe helyezed? BÍBOROS. Bizony, Polluxra mondom, elébe helyezem, noha te állandóan erről beszélsz.

FERENC. Nincs erény, amely nagyobb erővel késztetne minket a hírnév és halhatatlanság megszerzésére, mint a lelki nagyság. Mert ebben bízva a legnehezebb feladatoknak is neki- vágunk, s egyetlen nehézség sem tart vissza, sőt a fenyegető halálos veszélytől sem riadnánk meg, mert egyetlen bölcs ember sem retteg a haláltól, ha a célja a dicsőség megszerzése, és semmitől sem fél a gyalázaton kívül.

Mert vajon mi ösztönözte a pásztorkodó Romulust s a mindenképpen közönséges polgárnak számító Julius Caesart, továbbá Octavianust, Vespasianust, Traianust, Antoninust és Severust, mi ösztönözte Sándort és Maximinust, s mi a pannónia Syrmium városából származott Probust, s végül pedig a mi királyunkat s páratlan hősiességű atyját, Jánost, hogy rendkívüli erőfeszítéssel törekedjenek a dicsőségre, ha nem a lelki nemesség, amelynek segítségével meggyőződésünk szerint a tekintély legmagasabb fokát is elérhetjük. Hej, hányszor cserben- hagyott volna minket emberi erőnk - gyakran éppen életpályánk közepén - ha ez az erény nem adja vissza lelkierőnket, amint ezt királyunk esetében is láthatjuk, akiben valamennyi erény legtökéletesebb példáit szemlélhetjük.

Hiszen még gyermekként úgy vette át az egész ország fölötti uralmat - meg ne nehezteljen e szóért -, hogy az a legbizonytalanabb állapotban volt, s nemcsak belső pártharcok gyengí- tették, hanem a hitetlenek kívülről is állandó háborúkkal zaklatták. S ha országa meg- békéltetésében és megvédelmezésében nem maga ez a lelki nagyság adott volna neki erőt, az északi világrész nyilván tanúja lehetett volna az ország teljes pusztulásának.

Ugyanis ennek a legnemesebb erénynek a birtokában sújtotta állandó vereségekkel a törökö- ket, fékezte meg barbár kegyetlenségüket, hódította meg Moesiát, s tartotta meg, engedel- mességre kényszerítve, a keresztény hitben Csehországot, szabadította föl Dalmáciát és Liburniát, bosszulta meg a germánok hálátlanságát, gyarapította nagy kincsekkel és ékesítette rendkívül gyakori diadalmenetekkel mindkét Pannóniát. Márpedig ha én az ő lelki nagyságá- hoz hasonló elszántságot, erőt és lelkesedést tanúsítva tudnék küzdelembe bocsátkozni, bízom benne, hogy sem Aragóniának, sem ennek a legkegyesebb atyának nem válnék belőlem méltatlan fia. Így hát, hidd el nekem, ami dicséretre méltó dolgot bárhol a világ népei közt szemlélnek, vagy olvasnak, az mind ebből ered, s ezért van, hogy a lelki nagyságnak ezt a nyilvánvalóan királyi s már a neve miatt is legkiválóbb erényét nem óhajtom az erkölcsi tisztaság mögé sorolni.

VÁRADI PÜSPÖK. Helyesen szól belőle a hadvezér. Hiszen hogyan is volnának képesek a hajósok a dúló viharban helytállni, a katonák a csata leghevesebb pillanatában kitartani, hogyan volnának képesek az emberek a veszélyek és megpróbáltatások közepette életben maradni, ha előzőleg nem erősíti meg őket ez az erény? Hány éven át viselt Itáliában szüntelenül háborút az isteni Alfonz, hogy a galloktól visszafoglalja a neki ítélt királyságot? S hány évig kényszerült hadakozni e kiváló atyához méltó Ferdinánd, hogy megőrizze magának törvényes királyságát? S ha hiányzott volna belőle a lelki nagyság, nem lett volna képes visszaszerezni elvesztett s megtartani visszaszerzett királyságát. S ebből mindenekelőtt azt a valóban igaz tanulságot lehet levonni, hogy lelke fölöttébb kiváló és legyőzhetetlen volta

miatt nem tudták őt sosem legyőzni a sors kegyetlen csapásai, viszont sosem bízta el magát, ha sorsa szerencsésre fordult, hanem lelke mindkét sorsban nyugodtnak és változatlannak bizonyult, amit a népek is igazolnak, s joggal csodálnak a fejedelmek.

BÍBOROS. Úgy vélem, nem vagytok tájékozatlanok a tekintetben, legtudósabb férfiak, hogy tekintélye alapján mindig azt az erényt kell célul kitűznünk, amely gazdagabb jutalmat ígér, amelyet nagyobb méltóság jellemez. S az sem kerülte el figyelmeteket, hogy a lelki nagyság az elismeréssel és megbecsüléssel van kapcsolatban, amivel a kiváló és dicséretre méltó férfiakat illetni szokták. De ha egy erény célja olyan rövid ideig tartó és olyan kétes értékű, mint ezt a megbecsülésről elmondhatjuk, amely a megbecsült birtokában van, s amely, ha azt már megszerezte, nem tud maradandóvá válni, ezt az erényt csekély hatásúnak és igen jelentéktelennek kell tartanunk.

Ha a dicséret és megbecsülés megszerzésére törekedve s nem azért akartál roppant feladatokat elvállalni, hogy Isten tetszését elnyerjed, csekély jutalomért hiábavaló fáradozásba kezdtél, mert egy feladatot annyira kell értékelnünk, amennyi látható jutalmat ígér. Jelentéktelennek kell tehát tartanunk azt az erényt, amely jelentéktelen jutalommal kecsegtet. Mivel azonban az erkölcsi tisztaság jutalma maradandó és örök, mert ez az erény nem törekszik és igyekszik egyébre, csak arra, hogy a lelket Istennek büntetlenül adja vissza, méltóságát is mérhetet- lennek kell ítélnünk. Mert mi egyébre törekedhet az igazán nagy lélek, mint arra, hogy rendít- hetetlen maradjon, s az isteni kegyelem útmutatása segítségével az emberi lét ily roppant aljasságai közt is lelkét tisztának, ragyogónak és minden aljasságtól mentesnek őrizze meg. S mivel a lelki nagyságnak a jutalma a megbecsülés, ami viszont másnak a hatalmától függ, ezenfelül még rövid ideig is tart, s nem maradandó és nem is örök, ebből következik, hogy minden látszat szerint értéktelenebb az erkölcsi tisztaságnál. Ugyanis nem múlandó emberi jutalmakra kell törekednünk verítékes erőlködéssel, ha azt akarjuk, hogy minket a legkima- gaslóbb és boldog férfiak közé soroljanak, hanem olyan jutalmakra, melyeknek örömét örökké élvezhetjük. Mert hiszen értéktelen és múlandó az evilági dicsőség, s ha ezt nem Isten dolgaira alapozzuk, a legszerencsétlenebb módon cserbenhagynak minket reményeink.

ARAGÓNIAI FERENC

ÉS FIVÉRE, JÁNOS BÍBOROS

FERENC. Rendkívül éles elmével döntöd meg valamennyi következtetésünket, legbölcsebb fivérem, s úgy szeded szét mindegyiket, hogy még azt a lekötözött kocsit is, amelyet Ammón templomában, mint mondják, Nagy Sándor elmozdított, te nyilván még sokkal könnyebben ki tudtad volna oldozni. De szeretném látni, neked minden egyformán sikerül-e. Ha a barátságot többre tartod az erkölcsi tisztaságnál, akkor véleményem szerint nem ítélsz helytelenül. Mert ha így vélekedsz, félek, hogy miután a mai napon annyi érvemet megcáfoltad és megsemmisí- tetted, téged inkább a királyné kedvét keresőnek, semmint az igazság keresőjének kényszerü- lünk nevezni.

Az isteni felség, miután megteremtette az emberi fajt, ezt, hogy róla való gondoskodása minél nyilvánvalóbb legyen, a barátság adományával erősítette meg, s ennek a világban való meg- jelenése után az emberek kölcsönös szeretettel bántak egymással. S mivel az emberi élet híjával van különböző dolgoknak, mert senkinek sincs minden rendelkezésére, és sok mindent nélkülöz az is, akinek sok mindene van, azért adatott nekünk isteni kegyből a barátság, hogy azt követve a jót, a hasznost és gyönyörködtetőt kedvelhessük. Ugyanis az a szeretetre méltó, ami jó.

Ennek következtében a barátságnak három fajtája van. Az első a jónak és az erénynek a kedvelése, ami a tanult emberek sajátja. Mert mivel a hasonló fölöttébb vágyik a hozzá hasonlóra, a tanult ember a tanultat kedveli, s kölcsönös jóindulattal mindketten élvezik egymás szeretetét. A másik a hasznos kedvelése, amely leggyakrabban a hiányérzetből támad. A harmadik pedig az élvezet kedvelése, amely a gyönyörben található meg. Ez a három az emberi közösséget összetartó enyv, s közülük csupán egy erős, tartós és törvényszerű, mivel az erényen alapul, míg a többiek kétségtelenül változóak és erőtlenek.

Mert a tanultak között levő barátság fajából támad az erény, majd a hasznosság és a gyönyör. Ugyanis az erény nem a gyönyör és nem a hasznosság után következik, hanem ezek ketten vannak az erény mögött, bár igaz, hogy a műveltek is igyekeznek egymást kölcsönösen gyönyörködtetni, s mint Euripidész mondja, a rosszaknak sem kellemetlen társaság a rossz. Ezért azután úgy alakult a helyzet, hogy a barátság egyik fajtája az egyenlőségen és hason- lóságon, míg a másik az egyenlőtlenségen alapul, mert maga a hiány hozta létre, mégpedig a haszon miatt. S a barátságnak ez a fajtája kapcsolja össze a gazdagot és a szegényt, mert az utóbbi nyomorúságától kényszerítve keresi föl a gazdagot, hogy saját hasznáról gondos- kodjék. S bár szemmel láthatóan nem egyenlők, ezzel, mint Euripidész írja, a földet utánozza, mely kiszáradva esők után vágyakozik. S ezért van, hogy az ellentétes helyzetűek között támadt barátság gyakran a haszonvágyból ered.

Sőt a barátságot hasonlítani merném még az igazsághoz is, kijelentve, hogy ez az emberi életnek második hajnali csillaga, sőt második napja, amelyből bőségesen áradnak a szolgála- tok különféle fajtái. S így véleményem szerint nem alaptalanul mondta az arpinumi Cicero, hogy azok, akik a barátságot elrabolják, olyannak látszanak, mint akik a naptól fosztják meg a világot. Ugyanis annyiféle barátság van, ahányféle igazság lehetséges. Ennek legszentebb vezetésével tiszteljük elsősorban Istent, azután hazánkat, szüleinket, saját magunkat, urainkat, elöljáróinkat, az idősebbeket, oktatóinkat, továbbá rokonainkat, barátainkat, szolgáinkat, polgártársainkat, vendégeinket, nemkülönben feleségünket, gyermekeinket, unokáinkat, s szeretjük a többieket, akikkel valamikor kapcsolatba kerültünk.

S ez nyilvánvalóan megmutatja, milyen okból és milyen vonzalommal kell kit-kit szeretnünk. Hiszen milyen alapon tisztelnénk és szeretnénk a Pásztort, ha nem tudnánk, hogy életét adta juhaiért? S hogyan tisztelhetnénk szüleinket, ha nem fogtuk volna föl, hogy ők is hasonló- képpen szeretik szülötteiket? S hogyan a hazánkat, ha nem úgy ismertük volna meg, mint mindnyájunk közös szülőjét? S hogyan szerethetnénk a többieket érdemük arányában, ha a szent barátság eszméje már előzőleg nem veti el szívünkben a szeretet magvait? S végül milyen módon tanulhatjuk meg önmagunkat is szeretni, ha az a sosem pihenő, elragadó tanítómester nem tanított volna meg rá előzőleg, hogy ha nyilvánvalóan saját érdekünkben akarunk cselekedni, lelkünk s egyéb indulataink és képességeink között egységet kell terem- tenünk. Mégpedig úgy, hogy valamennyi érzelmünk összhangban legyen a józan meggondo- lással, mert az összhangnál nincs kellemesebb egyetértés, és a harmóniánál semmi sem édesebb.

Mert a rossz és kóros lélek, mint a betegségben szenvedőknél láthatjuk, mindig meghasonlik önmagával, s folyvást vívódik. S ha valaki valamelyik gyönyörnek engedett, hirtelenül bűnbánat fogja el, örökös háborút vív önmagával, nem tudja, mi a béke és a nyugalom, nincs benne összhang. S ez az erény tesz képessé minket arra is, hogy éppúgy szem előtt tartsuk a mások, mint a magunk érdekét, s a közérdeket éppúgy, mint a sajátunkat. Mert egyedül az, aki rossz, látszhatik φίλαυτος-nak, azaz saját maga dédelgetőjének, ámbár azt, aki csupán saját előnyét keresi, s szemmel láthatóan csak saját tervei megvalósításával van elfoglalva, nem egykönnyen látom be, hogy miért ne inkább az αỉτόµισος, azaz az önmagát gyűlölő szóval

kellene jellemeznünk.

Nekünk ugyanis lelkünkben éjjel-nappal azt kell fontolgatnunk, hogy nemcsak a magunk, hanem a köz érdekéért is születtünk, a rossz emberben azonban, noha szereti önmagát, mint láthatjuk, semmiféle olyan jó tulajdonság nincs, amiért annyira kedvelnie kellene önmagát, elzárkózva a mások iránti szeretettől. S ha esetleg azt mondod, hogy a barátság nem cselekvés, ismerd el velem együtt, ha elfogadod, amit mondok, hogy az emberi lét szánalomra méltóan tehetetlen, s hogy ez az állapot születésünk napján kezdődik. Ugyanis sírva, csupaszon jövünk a világra, ügyetlenek, gyengék, kiműveletlenek, s nemcsak testben, hanem lélekben is védtelenek vagyunk. Úgyhogy ha idegenek keze nem táplál, ha mások tanításai nem alakítanak, s végül, ha a mások által közvetített kultúra ki nem művel, bizonyára aligha lehetne egyetlen, nálunk gyengébb, szánalomra méltóbb és oktalanabb élőlényt is találni.

Ennél fogva még siralmasabbnak kell látnunk helyzetünket az életben, amelyben úgy látszik, mintha a többi élőlénynek sokkal jobban kedvező szülő, a természet számunkra bizony sokkal igazságtalanabb mostohaanyának bizonyulna. Hiszen amazokat szőrmével, bozonttal, gyapjú- val, sörtével s különböző védőburkolattal védte meg, sőt arra is megtanította, hogy születésük napjától kezdve miképpen éljenek, mitől meneküljenek, vagy mit keressenek, s a természet útmutatása alapján ismerjék betegségeik gyógyszereit is. Viszont számunkra sem szüleink, sem oktatóink műveltsége, sem a törvények és ítéletek megszabta büntetések, sem a különbö- ző tudományok tanításai nem látszanak elegendőnek. S ami még sokkal szánalmasabb látvány: még a kiokosítottak is vaktában áldozatai lesznek annak, ami árt, s megvetik azt, ami használ, és sehol sem hiányzik a bűnök jól fölkészült s minket állandó ostrommal gyötrő csapata.

Így tehát, mivel minden téren ennyire segítségre szorulunk, ha nélkülözzük a baráti hűséget, nyilván sosem tudjuk magunkat ebből a sokszoros emberi nyomorúságból kimenteni. S ha gyakran meggyőződhetünk róla, hogy mekkora segítséget jelent gazdáiknak szolgáik hűsége, akkor mit mondjunk a velünk egyenlőek vagy nálunk magasabb rangúak jóindulatáról. Marcus Antoniusnak, az egykor leghíresebb szónoknak szolgája inkább eltűrte, hogy meg- vesszőzéssel és kínzással gyötörjék, végül pedig tüzes vassal sütögessék, semhogy látnia kelljen, hogy annyira tisztelt gazdáját a házasságtörés bűnében elmarasztalják. Philokratész, mikor gazdája, Gracchus megkérte, hogy gyorsan vágja le a fejét, nehogy kénytelen legyen elviselni, hogy ellenségei hatalmukba kerítsék, miután megölte urát, ugyanazt a kardot azon- nal saját testébe merítette, hogy miután urát a gyalázattól megmentette, saját gazdája megölé- sének bűnét öngyilkosságával tegye jóvá.

Marius és Brutus, továbbá Cnaeius Plancus, Munatius Plancus fivére, hasonlóképpen meg- tapasztalhatták szolgáik hűségét. S Panopio szolgája is, mikor megtudta, hogy proscribált gazdájára, aki reatéi villájában rejtőzött, ellenségei fegyverrel törnek rá, miután a hátsó ajtón kiengedte, ő vállalkozott szerepére, rászánva magát, hogy Panopio helyett őt öljék meg. De még ennél is ügyesebbnek bizonyult Antiumban Restius szolgája, aki más halála árán hárította el urától a veszedelmet. S Róma városának szerencséjét sem tette szégyenletessé, hogy szabadságát egy Vindicius nevű rabszolga mentette meg.

Tehát ha az emberi szerencsétlenség elhárításában, amely bármelyik embert fenyegethet, sem nélkülözhetjük az ilyen, alacsonyabb rendű halandók segítségét, mit mondhatunk akkor barátaink hűségéről, akik sokkal de sokkal nagyobb erővel és belátással rendelkeznek. De mivel Thészeusz és Peirithoosz, Püladész és Oresztész, továbbá Akhilleusz és Patroklosz barátságát - részben a görögök nem elhihető fecsegése, részben a nagy időbeli távolság miatt - nem tarthatjuk teljesen hitelesnek, mégis, nyilatkozz kérlek, akadhat-e valami hűségesebb kapcsolat Gracchus és Blosius barátságánál? S van-e önfeláldozóbb cselekedet, mint Pompo- niusé és Lectoriusé, akik Caius Gracchust a dárdák tömegétől, eléje állva, saját testükkel védelmezték meg? S van-e Lucius Reginusénál szeretőbb ragaszkodás, aki barátját, Capiót kiszabadította a börtönből?

Van-e a Volumniusénál és Lucullusénál szorosabb baráti kapcsolat? Van-e önfeláldozóbb Servius Terentius és Decius Brutus barátságánál? Van-e ismertebb, mint Damóné és Püthiáé, akik Dionüsziosz szicíliai zsarnokot saját kérésére harmadikként befogadták oly hűséges baráti közösségükbe? Vagy meghittebb Laelius és Scipio, vagy szorosabb Pomponius Atticus és Cicero barátságánál? S végül mi lehet meghittebb, mint a mi királyunk és Bánffy Miklós baráti kapcsolata? Aki nem kevésbé híven ragaszkodik, nyilvánvaló hűségéért és erényéért Bánffyhoz, mint Nagy Sándor Ephesztioszhoz. Ezért tehát, mivel semmi sem nyomorúsá- gosabb az ember helyzeténél, s nincs élőlény, amely iránt a természet méltánytalanabb volna, mint a halandókhoz, mivel igen gyakran a legmagasabb tisztséget viselő férfiak is a hitvá- nyabbak gyámolítására szorulnak, ezzel szemben az alacsonyabb helyzetűek a legmagasabb rangúak segítségéért folyamodnak, hidd el, hogy a legsürgetőbb hiány kielégítésére kapta meg az emberi nem - mintegy Isten ajándékaként - a barátság legüdvösebb istenségét.

Mert ha valaki képes volna adni úgy, hogy maga semmire sem szorul rá, bár ez az eset lehetetlennek látszik, mert szükségszerűen a többiekkel együtt forgolódunk az életben, és szükségünk van a többiek szolgálataira, még egy ilyen ember sem nélkülözheti, ha vidám és szerencsés akar lenni, a jó barátot. S nem kerülte el figyelmeteket az, az ember számára nemcsak szükséges, hanem legnagyszerűbben is hangzó szózat, amely az égből szállott alá: έαυτόν γινώσκειν, azaz megismerni önmagunkat. S hogy ennek eleget tehessünk, szükségünk van barátra, akivel beszélgethetünk, akiben, minthogy a barát másik énünk, mint valami tükörben, mintegy saját magunkat láthatjuk, szemlélhetjük hibáinkat, s végül fölismerhetjük saját előnyös vonásainkat is.

Így hát szerintem aranyat ér az a kijelentés, amelyet Euripidész ad Oresztész szájába: „Semmi sem jobb a megpróbált barátnál, sem a gazdagság, sem a zsarnoki uralom, s lehetetlenség a tömeget a nemes szívű baráttal fölcserélni.” Tehát méltatlan dolog volna ennél a legkiválóbb erénynél, amelynél senki sem képes sem hasznosabbat, sem előnyösebbet, sem inkább szükséges dolgot találni, azt a te bizonyos erkölcsi tisztaságodat értékesebbnek tartani.

BÍBOROS. Legédesebben szóló testvérem, elsodorsz engem szavaid áradatával, s erőteljes érveléseddel nem kevéssé szorongatsz. De mivel nem könnyű az igazság szelével szemben vitorlázni, mielőtt még valami újabb dolog jutna az eszedbe, nem egykönnyen hagyom, hogy továbbra is tévutakon járjál.

Elismerem, hogy a barátság, ha igazán ápolják, a leghasznosabb erény, s hogy annyi részre lehet fölosztani, ahányra az igazságot szokták. De azt is figyelembe kell venned, hogy ha azt akarod, hogy ez az igazságot maga alá rendelve működjék, akkor nyilvánvalóan csak a nevében fog különbözni amattól. Mondd tehát, kérlek, milyen okból tölti be jobban a barátság a maga hivatását, mint az erkölcsi tisztaság? Mert ha a barátság önmagával és másokkal szemben annyira igaz és erős, mint ami valamely erényen alapszik, vajon melyik erény az, amely bennünk nagyobb együttérzést kelt, s amely eléri, hogy saját magunkat és Istent jobban szeressük, mint éppen maga a szüzesség és a szeplőtelen szemérem.

Ugyanis, ha ezzel az erénnyel rendelkezünk, nemcsak megbékített lelkünket és egyéb érzel- meinket késztethetjük a józan észnek való engedelmességre, hanem azt tisztán és folttalanul őrizhetjük meg, mert ennek következtében olyan kölcsönös szeretet köt össze minket Istennel, hogy mi mintegy Istenben, Isten pedig bennünk jelenik meg. S nincs az a barátság, amely a lelket ilyen tisztaságban, derekasságban, kiválóságban tudná megőrizni. Mert azt sok ember- ről olvassuk, hogy hű barátok voltak, de arról nem értesülünk, hogy egyúttal tiszták és erköl- csösek is. Ezért tehát az erkölcsi tisztaságot, mivel több benne a kiválóság és méltóság - fogadd el ezt nyugodt lélekkel, fivérem - nemcsak a barátságnál, hanem a többi erénynél is magasabbra kell értékelnünk.

FERENC ÉS A BÍBOROS

FERENC. Miután minden állításomat megcáfolod, elszántam magam, hogy mielőtt egyéb dolgokra térnénk, azokat a szent erényeket hozom föl előtted, amelyek véleményünk szerint a teológiához tartoznak, hogy a mai napon meggyőződjem róla, oly roppant éles-e az elméd, hogy az erkölcsi tisztaságot még ezeknél is többre mered becsülni. Így hát ezután sem hagyom abba kihívásodat, nehogy öcséd erőit túlságosan gyengének tartsad.

Jól tudom, fivérem, milyen nagyra kell tartanunk a vallásos hitet, mert ez az, az erény, amelynek segítségével hisszük, amit nem látunk. Ez teszi lehetővé, hogy kegyes szívvel higgyünk Istenben, s szeressünk és reméljünk a hit által, amely nem létezhet remény és szeretet nélkül, mint ahogy a szeretet sem remény s a remény sem szeretet nélkül. Ennek segítségével érte el a római százados21, hogy szava igaznak bizonyult, s mivel hitt, kívánsága beteljesedett. Ez biztosította a könyörgő asszonyok azonnali meggyógyulását, mivel hittek.

Sőt azt mondják, már hajdan is olyan nagy volt a hit ereje, hogy még a semmiféle igaz hittel nem rendelkező ókoriak is azt állították, hogy csodákra képes. Vespasianus császár egy sántát mésszel érintve gyógyított meg, s egy vak látása is, mikor ő ennek szemét olajjal kente be, tüstént visszatért. Ugyanis ezek ketten előző éjjel álmukban úgy látták, hogy ilyen módon gyógyulhatnak meg, s e hittel eltelve kora hajnalban fölkeresték a császárt, alázatosan könyö- rögve, az egyik, hogy mésszel, s másik, hogy olajjal érintse meg. Tutia, Vesta-szűz, isten- nőjében bízva szitával merített vizet, s hasonló példát nyújtott egy másik szűz, aki egy vékony övvel mozdított el egy hajót. S ha a hit nem tartja méltatlannak, hogy a pogányok között is csodákat tegyen, vajon a Krisztusban hívők között milyen cselekedetre lehet képes ez az isteni erő, mely már oly hatalmas csodák forrása volt, hogy ezeket az emberek sem gondolatban, sem írásban nem képesek megmagyarázni.

De azt az esetet sem mellőzhetem, amiről az itáliaiak beszélnek, hogy mikor Kapisztrán János és egy Jakab nevű ascoli férfi - ma mindketten a legboldogabbak közé számítanak - Pannó- niába igyekeztek, hogy János vajdának, a legbátrabb fővezérnek a török elleni elszántságát szónoklataikkal még fokozzák, mikor Ferrara földjén jártak, szegénységükben nem volt pénzük, hogy a révésznek a Pó folyón való átkelés díját kifizessék. S mivel a rideg és kapzsi embert nem tudták rávenni, hogy szívességből vigye át őket, a két szent utas János javaslatára a vízre terítette köpenyét, s így keltek át a túlsó partra.

A remény azonban erény, s ennek révén reménykedünk az örök javakban, amelyeknek el- nyerése azonban hihetetlen nehéz feladat volna, ha ez az erény nem nyújtana segítséget. Mert ez teszi erőssé lelkünket, szilárdítja meg szívünket, növeli bátorságunkat, mikor pályafutásunk közepén már gyakran cserbenhagynak erőink. Azok a hivők ugyanis, akikre hajdan karddal támadt a kegyetlen pogány, ha nem lebegett volna szemük előtt a megígért üdvösség reménye, sem a karóba húzás büntetését, sem a kemencék tüzét, sem a keresztre feszítést, sem a lenyakazást nem lettek volna képesek elviselni. S ez az erény az, amely őseinket s mindenhol a legkiválóbb férfiakat arra késztette, hogy csupán a magasztalás és dicsőség vágyától hajtva a halált és a legnagyobb veszélyeket is vállalják. A katonát, hogy elnyerje a díszlándzsát s a polgári, ostrom- és sánckoszorút, a centuriót, hogy rangelső legyen, és magasabb rendfokoza- tot kapjon, a légió alvezérét, hogy pálmaágakkal hímzett ruhában, lóháton ülve részt vehessen a diadalmenetben, a fővezért, hogy jutalmul elnyerje a diadalmenetet vagy az ünnepélyes bevonulást. Végül is mindezek a reménytől vezérelve tették ki magukat minden veszélynek. Ebből következtess rá, hogy ezt az erényt nemcsak mi tartjuk üdvöt adónak, akik az örök dolgokban reménykedünk, hanem már az ókoriak is, akiket még nem világosított meg a szent igazság fénye, fölöttébb üdvösnek tartották.

21 a római százados - Mt 8, 5-13.

S ehhez járul még a szeretet, amelyről azt hirdetik, hogy minden erény között a legnagyobb, s hogy ez az oka és szülője minden erénynek, mert ha ez az egy hiányzik, mit sem ér a többi, ha azonban megvan, a többi is mind a miénk. A szeretet ugyanis azonos a Szentlélekkel. Nyil- vánvalóan ez adja meg a többi erény értékét is, mert ha ezek szeretet nélkül tevékenykednek, minden cselekedetük eleve reménytelen és hiábavaló lesz. Ezért van az, hogy Istenhez és a hozzánk legközelebb levőkhöz áhítattal ragaszkodunk, s mivel a ragaszkodás szeretet, amellyel Istent önmaga miatt, a hozzánk legközelebb levőket pedig Isten miatt szeretjük, ez az erény nem engedi, hogy Isten értelmünkből, akaratunkból vagy emlékezetünkből eltűnjék, sőt annyira Isten kedvében jár, hogy nyilvánvalóan Isten előtt nincs ennél fontosabb erény.

Ez tanít minket tűrésre és bátorsága, eredménye az igazság és jóindulat, eltávolítja az irigységet, gyűlöli a méltánytalanságot, eltiporja a gőgöt és nagyravágyást, sohasem tervez jogtalanságot, senkire sem akar megbecstelenítő büntetést mérni, őre az igazságnak, mindent remél, mindent hisz, mindent eltűr, sosem távolodik el Istentől, de mindig Istennel van s vele összekapcsolódik, úgyhogy valóban igaznak látszik a mondás: „Akiben a szeretet lakozik, az Istennel van, s az Isten lakozik őbenne.22” Így hát minden cselekvésünket Isten révén ez irányítja, s az ő kegyelméből tud mindent létrehozni. S mikor ez az erény eljut a remélt javakhoz, s isteni felsége révén boldog, akkor háttérbe szorul a hit és remény, mivel elérte, amit hitt és remélt, a szeretet azonban ekkor is kimondhatatlan módon gyarapodik, és örökké megmarad. Nem tudom, leszel-e olyan merész, hogy az erények eme leghíresebb vezetőinél is nagyobbra tartod a te erkölcsi tisztaságodat.

BÍBOROS. Hogy milyen nagyra kell tartanunk a hitet, a reményt és a szeretetet, egyáltalán nem feledtem el, legékesebben szóló testvérem, s elsősorban maga a hit az, amely olyan jelentőséggel szokott bírni, hogy minden jel szerint ez egyedül teszi igazságossá az embert. Ezt Ábrahám példája is tanúsítja, aki hit által vált igazságos lelkű emberré. S nyilván joggal írta Pál a rómaiaknak23: „Annak, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint, ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul az Isten kegyelmének terve szerint.” Dávid pedig istentől ihletve így beszélt24: „Boldogok, akiknek megbocsátották igazságtalan cselekedeteiket, és elfedezték bűneiket.”

A remény ugyanis biztos várakozás a jövendő boldogságra, amely Isten kegyelméből részül jut az érdemeseknek, mert ha érdem nélkül remélünk valamit, az nem reménynek, hanem csak várakozásnak nevezhető. A szeretet a többi erény között valóban a legnagyobb, amelyből nyilvánvalóan e két másik is származik, s mint ahogy a belehullott vízcseppeket a kályha égő tüze azonnal eltünteti, ez is így semmisít meg minden vétket. De mivel a hit cselekedetek nélkül halott, s érdemek nélkül remélni az örök életet rendkívüli balgaságnak látszanék, s láthatjuk, hogy magát a szeretetet is gyakran a legsúlyosabb gyalázatokkal szennyezik be, bátran kijelenthetjük, hogy az erkölcsi tisztaság, amelyet a szeretettől sosem különítünk el, ártatlanságánál és kiválóságánál fogva joggal megérdemli, hogy eme háromnak elébe helyezzék, miután nem tűri, hogy bármiféle bűnnel is beszennyezzék.

Noha Dávidban megvolt a szeretet, s a reménnyel együtt a hit is, végül is a házasságtörés, sőt gyilkosság bűnébe esett25. Ha képes lett volna megőrizni erkölcsi tisztaságát, nem küldtek volna házába kardot, s ő fájdalomtól lesújtva nem gyászolt volna a vezeklők szőrcsuhájában

22 Akiben a szeretet lakozik... - 1Jn 4, 16.

23 joggal írta Pál a rómaiaknak - Róm 4, 4-5.

24 Dávid... így beszélt - Zsolt 32, 1-2.

25 Dávid... a házasságtörés, sőt gyilkosság bűnébe esett - 2Sám 11.

és hamuban. Tehát ha netalán azt állítanád, hogy a szeretetnél nincs nagyobb dolog, szeret- ném, ha azt is tudomásul vennéd, hogy a szeretet erkölcsi tisztaság és szemérem nélkül nem érhet el semmit, s Isten tetszését sem nyerheti el.

ARAGÓNIAI FERENC ÉS TESTVÉRE, A BÍBOROS

FERENC. Nem hangzik kellemetlenül és ellenszenvesen, fivérem, amit ezekről az erényekről állítottál, de az idő nem tűri, hogy hosszabban időzzünk ezeknél, hiszen az erkölcsi tisztaságot még a többivel is össze kell vetnünk, hogy kiderüljön, kegyes nővérünk véleménye az egyéb erények esetében is igazolásra szorul-e.

Én most megemlíteném az önuralom erényét, amelyet a gyönyörködés és szomorúság mérséklőjének tartanak, s úgy látszik, a többi erényhez hasonlítva is valamilyen sajátos értéke van. Mert ezt két szempontból is értékesnek kell tartanunk. Először is általános jellegű, s neki köszönhetjük, hogy a többi élőlény közül szemmel láthatóan kimagaslunk, s hogy az emberi méltóság kiválóságát helyesen meg tudjuk őrizni. Másik vonása egyéni jellegű, s kinek-kinek természetéhez sajátosan illő. E vonásnak köszönhetjük, hogy ki-ki, méltósága megőrzésével, a többi embertől nyilvánvalóan különbözik, amit a görögök a πρέπον, azaz illő szóval jelöltek. Mert amiként a test tagjai között látható összhangot és fölosztásuk összeillő arányosságát szépnek látjuk, az ember esetében is szavainak és tetteinek mérséklete kelt kellemes hatást.

Egyik emberhez ugyanis a szigorúság, a másikhoz a lágyság és könyörületesség, ehhez a báj és nyájasság, ahhoz a gonddal őrzött tekintély, némelyikhez az igazságérzet, míg a másikhoz a kegyelet illik. Philipposz, Nagy Sándor atyja, ravasz és leereszkedő volt, jól értett hozzá, hogy eltitkolja gyűlöletét, s ugyanilyen erővel szívességet színleljen, nagy gonddal ápolta a barátságot, s kiválóan értett a szónokláshoz, s néha ügyességével és előrelátásával szerzett magának elismerést. Ezzel szemben Nagy Sándor nagylelkűségével, jóindulatával, bőkezűsé- gével s áradó nemeslelkűségével tett szert oly nagy hírnévre. Catót takarékossága és szigorú- sága, Caesart engedékenysége és nagylelkűsége, Laeliust bölcsessége (amelynek segítségével jó és balsorsát egyaránt türelemmel viselte el) Metellust kegyessége, Brutust hazaszeretete tette híressé. Mert tehát a dicsőség legtöbb kiválósága az önuralomból származik, méltán mondható a tisztaságnál is előbbre valónak. S nyilván el fogod ismerni, hogy az önuralom az erkölcsi tisztaság szülője, kijelentve, hogy kevéssé különbözik tőle, hiszen mérsékeli vágyainkat.

BÍBOROS. Sem az önuralomról, sem az állhatatosságról vagy igazmondásról nem mond- hatunk semmi rosszat, testvérem, mivel ezek az erények, úgy látszik, az erkölcsi tisztaság szolgái, s nem tagadom, hogy eredetüket az önuralomban kereshetjük. Ugyanis, úgy tetszik, mindkét nemet több ékességgel gyarapítja, mint maga az erkölcsi tisztaság, amelyet leg- kegyesebb nővérünk nem ok nélkül tart oly nagyra. S általános vélemény szerint Nagy Sándornak is több hírt szerzett, hogy megvédte a megbecstelenítéstől Dareiosz lányait és feleségét, akiket sátrában oly érintetlenül és tisztán őrzött, mint az, hogy egész Kelet leigázá- sával nevének oly nagy dicsőséget szerzett, minthogy utóbbi tettével a halált, az előbbivel a halhatatlanságot nyerte el.

Scipiónak sem jelentett akkora dicsőséget Karthágó legyőzése, mint amilyen múlhatatlan hírnevet szerzett azzal, hogy egy elfogott szüzet érintetlenül megőrzött, s szívélyesen vissza- adta őt jegyesének. A hagyomány szerint Démétrioszt olyan megjelenés, olyan csodálatos és kiemelkedő szépség jellemezte, hogy egyetlen festő vagy szobrász sem tudta őt akárcsak megközelítő hitelességgel is ábrázolni, s mindnyájuk tehetsége csődöt mondott, mert

személyében egyszerre jelentek meg előttük az elragadó és rémületkeltő, továbbá a zordon és a nyájas vonások. S ha ő törődött volna vele, hogy belső vonásai és külső megjelenése között összhangot teremtsen, megőrizvén lénye egységét, csak növelte volna testi szépségét, s az a kor nem teremtett volna nála elragadóbb jelenséget. De mivel a gyönyörökbe és kéjekbe merült el, nem tudta megőrizni elragadó vonásait, s valamennyi király között a legféktele- nebbnek tartották.

Mert vajon milyen csúfabb és aljasabb bűnt követhetett volna el annál, hogy a Damoklész nevű fiút, akit a vágytól elragadtatva el akart csábítani, még a fürdőben is üldözte? Viszont találhatunk-e bárhol ennél kiválóbb s a saját tisztességét jobban megvédő ifjút, aki látva, hogy milyen erőszak és gyalázat fenyegeti, hirtelen fölemelve az egyik üst fedelét, a forró vízbe vetette magát, ilyen halállal akadályozván meg, hogy bármiféle gyalázat is érje. Ebből tehát vond le a tanulságot, hogy egyetlen más erény sincs az erkölcsi tisztaságon kívül, amely bármely személy tisztességét jobban meg tudná őrizni.

BEATRIX,

A KIRÁLY, A BÍBOROS, FERENC

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Milyen makacs is az én testvérem, atyám, hogy mégsem hajlandó meghátrálni véleményem előtt, hanem óráról órára új ellenérveket mond, s most sem tudom, milyen más, hatékonyabb bizonyítékon töri a fejét.

KIRÁLY. Ez, leányom, a nemes lélek sajátsága, hogy bizonyos dolgokban sosem hátrál meg önként, különösen, mikor valaminek az értékéről folyik a vita. Két fivéredet küldted harcba egymás ellen, s ha folytatják viadalukat, ahogy magamban látni vélem, sok olyan dolgot fognak mondani, amit valóban érdemes meghallgatni, mivel nem kevésbé művelt, mint amilyen szabad és kitartó szellemek.

BÍBOROS. Min töprengsz, testvérem? Talán valami még hatásosabb érven gondolkodol?

FERENC. A szerény tehetségek hamar kimerülnek; s ha egy ideig nem szedem össze gondo- lataimat, nemigen tudtam volna, hogy miként is folytassam szavaimat. Azon töprengek, ami most már eszembe jutott, s az, minél jobban végiggondolom, annál jobb érvnek ígérkezik vitánkban. Míg a királynéval halk szavakat váltó királyra vetem tekintetemet, számomra úgy tetszik, hogy benne az erények hosszú sorát, mintegy a dolgok példaképét szemlélhetem; elsősorban a szelídséget, a kimondhatatlan szerénységet, bölcsességet, hadvezéri képességet, azután a legteljesebb tudományos tájékozottságot, amely egy bizonyos isteni bölcsességgel van összekötve. Majd hosszabb ideig töprengeni kezdtem magamban, hogy vajon jól ítéljük-e meg a dolgot, ha az erényeknek e kiváló példáit az erkölcsi tisztaság mögé akarjuk helyezni. Így hát az alázatossággal kezdem.

Mert nemcsak a mi Megváltónk beszélt ennek az erénynek a hasznáról: „Aki megalázza magát, fölmagasztaltatik, s aki fölmagasztalja magát, megaláztatik.”26 S ugyancsak ő mondta:

„Aki első akar lenni köztetek, az lesz a ti szolgátok; mert az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, s vakságul adja életét sokakért.”27 De minden szent kijelentés is ezt tanúsítja. S mint Dionüsziosz Areiopagitész elmondja Démophiloszhoz írt levelében, Isten azután nyilatkozott meg Mózes előtt, hogy megismerte annak aláza- tosságát: „A zsidók történeti könyvei azt állítják, nemes Démophiloszom, hogy Mózest, ama

26 Aki megalázza magát... - Mt 11, 43-45.

27 Aki első akar lenni köztetek... - Mk 11, 43-45.

szentet, szerfölött való alázatossága tette méltóvá arra, hogy Istent megláthassa. S azt írják, hogy régebben nem láthatta meg Istent, s mint mondják, addig nem láthatta meg, míg nem volt benne alázatosság. De miután fölöttébb alázatos lett, ezért ítélték a legméltóbbnak arra, hogy Isten szolgái s valamennyi próféta közül megláthassa az Istent.”

Dávid is mindent alázatossága révén érdemelt ki, s Isten szája neki többek közt ezt mondta:

„Megtaláltam szívem szerint való szolgámat, s az ő ágyékából származik majd Isten emberi alakban megjelenő fia.” S végül a legtisztább és legszeplőtelenebb Mária legtündöklőbb erényeivel érdemelte ki, hogy Isten fia legméltóbb szülőanyjának neveztessék, miután Isten megismerte szolgálóleánya alázatosságát. Ez az isteni erény is bizonyítja, hogy Krisztus, Isten fia, az emberi test által megaláztatva, szolgai formát öltve föl, a halálig engedelmesen, dicső- séges föltámadása révén bizonyította be, hogy Isten fia volt, s miután halála után lelke nyugalmát visszanyerte, testét is halhatatlansággal ajándékozta meg. Mi tehát az a dolog, ami minket az alázatosság feladására biztat, vagy a gőgig emel föl? Hiszen nekünk, akik anyagból vagyunk alkotva, ha időnket állandóan arról elmélkedve töltjük el, hogy milyen helyzet vagy milyen sors kényszere vár, nyilván semmink sincs, aminek alapján gőgössé vagy büszkévé válhatnánk.

Naponta gyötörnek a gondok és nyugtalanságok, s amint mondják, a többi élőlény között egyedül csak az ember él zaklatott állapotban. De bármit vesz is el tőlünk az álom, fájdalom és nyugtalanság, s bármitől rabol is meg a csecsemőkor, gyermekkor s életünk öregkora, akkor sem tartjuk kevésbé kívánatosnak az életet, ha megvizsgáljuk, vajon igazán nemes anyagból vagyunk-e alkotva. Hány jobb szaglású s már magánál anyagánál fogva is kiválóbb élőlényt találhatunk, amely sem a visszataszító romlottságot nem tűri, sem élete nem tart ilyen rövid ideig. Ne beszéljünk a fákról, amelyek nem érzik a korhadást, ne beszéljünk a színaranyról, melyet sem a rozsda nem kezd ki, sem a tűz nem kisebbít meg, ne beszéljünk a márványtömbökről, amelyek ha megvesszük őket, anyagi maradandóságot ígérnek.

Ha a bátorságot vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy az oroszlán és az elefánt sokkal bátrabb az embernél, ha a természetes ösztönt nézzük, a méhek, saját érzékük alapján, sokkal ügyeseb- ben védekeznek, s ha a fáradságos munkát tekintjük, ott vannak a hangyák. Mi a minden ismeretet nélkülöző lelket kaptuk meg, amelyben semmi jó vonás nincs a halhatatlanságon és a tanulás gazdag lehetőségén kívül. Menjen tehát az ember, s dicsekedjék vég nélkül saját, ilyen szerencsétlenül alakult sorsával. Úgy vélem, hogy Salamon Példázataiban, sok más egyéb mellett, ezt is Istentől ihletve mondta: „Ahol gőg honol, következménye a gyalázat, ahol pedig alázatosság, ott a bölcsesség.”

Ebből arra következtethetünk, hogy a legfőbb bölcsesség, mint Platón mondja, az, hogy ismerjük meg önmagunkat, mert a gőg saját magunk nem ismeréséből ered, az alázatosság viszont az önismeretből. Ebből következik, hogy az önismeret hiánya általában a gőggel, az alázatosság pedig a bölcsességgel kapcsolódik össze. Valahányszor látom a királyt - most róla, atyánkról beszélek -, milyen szívélyes és alázatos, hogy sosem teszi elbizakodottá végre- hajtott tetteinek oly roppant dicsősége, s milyen jóindulatúan bocsát mindenkit maga elé, tüs- tént az jut eszembe: No lám, mi, kis emberkék, gőgtől dagadunk, fölfuvalkodunk, legkisebb cselekedeteink is az oly múlandó dicsőség érzésével töltenek el, s folyton-folyvást úgy fönnhordjuk fejünket, s oly lebegő sisaktaréjjal lépkedünk, hogy nemcsak az emberek, hanem Isten szemében is elviselhetetlennek látszunk.

A legszentebb Szűz Mária alázatosságát kell utánoznunk, aki mikor János tanítványának, Ignác antiokhiai püspöknek írt - akinek szívében Krisztus aranybetűkkel leírt nevét találták meg -, így címezte levelét: „Ignácnak, a szeretett tanítványnak Jézus alázatos szolgálója üdvözletét küldi.” Igyekezzünk királyunkhoz hasonlatossá válni, akinek lelke, minél jobban terjed minden erényben való kiválóságánál fogva hírneve, annál alázatosabbá és szelídebbé

válik. Mindig undorral kell gondolnunk Domitianus elítélendő gőgjére, aki eltűrte, hogy rendeleteit így írják alá: „Így parancsolja Domitianus, uratok és istenetek.” De botorságáért csakhamar méltóképpen meg is bűnhődött.

Így hát, mikor azt olvassuk, hogy a mi Megváltónk életében mindig magasztalta ezt az erényt, amelyet mi az igazi bölcsesség kísérőjének tekintünk, amely még az égbe való följutásunkat is megkönnyítheti, nem egykönnyen egyeznénk bele, hogy ennél az erkölcsi tisztaságot nagyobbra értékeljük.

BÍBOROS. Jogosan és indokoltan emelted ki ezt az erényt, fivérem, mivel ez valamikor a földön Megváltónk kísérője volt, s általában úgy vélik, hogy mindenféle bölcsesség és szeren- csés sors elérésében nem csekély szerepe van. Ahol ugyanis megőrzik, ott béke és nyugalom uralkodik, ahonnan pedig véglegesen száműzik, ott - mindenféle nyomorúsággal együtt - a zűrzavar, vetélkedés és egyenetlenkedés veszi át az uralmat. De azt is figyelembe kell ven- nünk, testvérem, hogy az alázatosság majdnem minden erejét az erkölcsi tisztaságtól kapja. Mert lehetetlen, hogy ez az erény beszennyezetten is elnyerje Isten tetszését, s vajon mikép- pen tanúsíthat bárki is alázatosságot és engedelmességet Isten előtt, ha rút gyalázat mocskolja be? S ebből beláthatod, milyen mértékben növeli a szüzesség, hozzákapcsolódva az aláza- tosság értékét, hiszen minket is ez késztet arra, hogy az Istent szűztől születettnek nevezzük. Ezeknek alapján ismerd el, hogy a szüzességnél semmi sem lehet magasabb rendű, hiszen erkölcsi tisztaság nélkül az alázatosságot egyáltalán nem tartják értékesnek.

A VÁRADI PÜSPÖK, FERENC, A BÍBOROS, A KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉ

VÁRADI PÜSPÖK. A mi kedves hadvezérünk és a legszentebb bíboros vitájának gyümöl- cseként ma két tanulsággal lettünk gazdagabbak. Az egyik kifejtette az erények dicséretét és ösztönző erejét, a másik pedig az igazságot, amelyet oly szerfölött nehéz az erények értékében kimutatni. De kedves hadvezérünk, miért nem folytatod a vitát? Mondd el előttünk, ami még hátravan, s ami nem méltatlan a király figyelmére, és szükséges ismereteink növeléséhez.

FERENC. Hiszen szüntelenül ezt teszem, mivel látom, hogy így óhajtjátok, de meglehet, hiába, mivel fivéremet semmiféle ügyeskedéssel sem tudom meggyőzni. Új dolog jutott eszembe: a katonai fegyelem; s nehezen fogadnám el, ha az erkölcsi tisztaságot ennél na- gyobbra tartanák, mivel ez a királyok és fejedelmek legfőbb ékességének alapja, s már tudom, hogy küzdelmünket erről vitázva fogjuk megújítani. Bár már előre látom, hogy fivérem a hadi dolgoknál nemcsak az erkölcsi tisztaságot, hanem a tanultságot is többre fogja értékelni.

BÍBOROS. Igen, légy is róla meggyőződve, hogy én mindenképp ezt fogom tenni.

KIRÁLY. Lám, leányom, újra megindul a küzdelem; ez a nagy harci kedv csak úgy egy- kettőre nem csillapodik le.

BEATRIX KIRÁLYNÉ. Nem egykönnyen viseli el a mi Ferencünk, hogy az erkölcsi tisztasá- got az ő fegyvereinél többre becsüljék, különösen most, mikor látnia kell, hogy az ő hivatását készülnek lekicsinyelni. Igazi hadvezér ő, atyám, akit jótéteményed tett azzá. S mikor tartományként rábíztad Ausztriát, ott a te irányításoddal és hadiszerencséddel súlyos háborút folytatott, a legtöbb várost ostrommal bevette, és az ellenséget gyakran megfutamította. S oly vakmerőségre tett szert, hogy a nemeslelkűségen és a hadtudományon kívül minden egyebet semmibe vesz. A bíboros azonban olyan zsoldra vágyik, amely több üdvösséget kínál, s még a saját szolgálatát sem helyezi elébe olyan dolognak, amiből mi több gyönyörűséget merít- hetünk.

FERENC. Most, hogy a hadtudományról szeretnék néhány szót szólani, sajnálom, hogy nem rendelkezem olyan szellemi képességekkel és ékesszólással, hogy a katonáskodás előnyeit és vonzó vonásait jelentőségükhöz képest tudnám kifejteni, kiváltképp, hogy a legyőzhetetlen vezér, az igazságos Mars és Minerva igazi szülője s a pannóniai hősök előtt kell szólanom, akik a hadviselés minden fajtájában járatosak. Így hát hallgassatok jóindulattal, s maradjatok csendben.

Véleményem szerint a halandók között semmit sem kell nagyobbra tartanunk, mint azt, ami az emberi élethez kiváltképp szükséges, és ami a legtöbb haszonnal és ékességgel ajándékoz meg. Ha pedig látjuk, hogy ez a katonai fegyelemmel azonos, amelynél mint mondják, nincs ebben a múlandó életben előnyösebb dolog, véleményünk talán nem látszik jogtalannak, ha ezt a legteljesebb emberi ékességet ilyen nagyra tartjuk. Ugyanis amikor véget ért az első kor- szak, amelyet aranykornak nevezünk, s mikor az emberi faj közönségesebbé vált, s a kéjvágy és fösvénység kezdte hevíteni, az emberek lassanként elhagyták lakóhelyüket, s a szerteszét fekvő, el nem határolt földeket és árnyas ligeteket, s falvakba és tanyákba s árokkal és fallal megerősített városokba költöztek.

Még egyáltalán nem segítették a művészetek és tudományok, hanem a kapzsiság és vakmerő- ség kezdett uralkodni. Ekkor azok, akik, mivel bölcsebbnek tartották őket, a műveletlen tömeget irányították, csakhamar föltalálták a fegyvereket, s ezek segítségével igyekeztek megvédeni hazájukat és határaikat s megfékezni a jogtalanságokat. Így alakult ki lassanként a katonai fegyelem, s ezért azután azokra kezdték bízni az egész állam kormányzását, akik ebben járatosabbak voltak. Ennek következtében az idők folyamán az államok különböző formái jelentek meg, mert itt királyság, ott egyeduralom, egyik helyen az előkelőek és keve- sek uralma, míg máshol a köztársaság fejlődött ki. És senki sem lett volna képes vagyonát megőrizni, sem hazájáról, gyermekeiről, sem feleségéről vagy sorsáról megfelelőképpen gondoskodni, ha akkor a fegyverek, melyek védelme alatt megmaradt a nyugodt béke, nem lettek volna segítségünkre. Tehát ettől az időtől kezdve a legüdvösebb fegyelem segített a királyságok és államok megvédésében, a köztársaság megőrzésében s az igazság megvédel- mezésében, a méltánytalanság helyrehozásában, a gőgösség megfékezésében s a jogtalan- ságok megtorlásában.

Ugyanis azt tapasztaltad volna, hogy minden összezavarodik és szétzilálódik, és senkit sem véd meg a jog méltóságához illően, ha ez a kiváló fegyelem nem lett volna meg. Ez állt bosszút a jogtalanságokért és a követségek megsértett jogaiért, amit a fidenaebeliek, taren- tumiak és korinthosziak is tapasztaltak, akik nem csupán súlyos büntetést szenvedtek, de városukat is földúlták, s a legnevezetesebb római diadalmeneteket az ő szobraik, képeik, aranyuk, bíborszövetük, fényűző tárgyaik, edényeik és elefántjaik díszítették.

Mi képes jobban megvédeni a határokat, s megnövelni a birodalmat, mint a hadviselésnek ez a fegyelme? Amint ezt nemcsak a rómaiak esetében láthatjuk, akik pásztori vérből eredve mintegy hétszáz év alatt az egész világ uraivá lettek, hanem a nagyon sok évvel ezelőtt uralkodott asszíroknál, továbbá médeknél, perzsáknál, athéniaknál, lakedaimóniaknál, thébaiaknál és makedónoknál, akik szelídebb erkölcsűek voltak, s a gétáknak nevezett longo- bárdoknál is. Nemkülönben a hunoknál, akiktől a harcias magyar nemzet származott, amelyből jó egynéhányan Pannónia és Illyria elfoglalása után betörtek Itáliába, majd innen eltávozva elkalandoztak egészen Hispániáig, míg mások Itáliában telepedtek le.

S állításomat leginkább a mindenkinél vadabb törökök példája igazolja, akik a Káspi-hegyek- ből lezúdulva megtámadták a nagyobbik Arméniát, s mintegy hatszáz évig pusztítva mindkét Arméniát, miután végigdúlták Asszíriát és egész Kisázsiát, végül Görögországra, a Pelo- ponnészoszra, Épeiroszra, Makedóniára, Trákiára, Dalmáciára, Kherszonészoszra, Szarmatiára s az Égei-tenger valamennyi szigetére kiterjesztették uralmukat. S ha a mi uralkodónk nem fékezi meg barbár eszeveszettségüket, kevésen múlott, hogy egész Európát is el nem foglalták.

Ezen fölül mi tette gazdagabbá a városokat? Mi táplálta jobban a szabadságot és a sérthe- tetlenséget? Mi űzte vissza bátrabban az aljasságot, és biztosította még határozottabban a törvények tekintélyét? Ez gyakorolja és edzi meg testünket, ez gyarapítja lelkierőnket, ez teszi alkalmassá a veszélyek elviselésére, ez gyújtja föl a férfiakban a dicséret és halhatatlanság vágyát, ez űzi el a közömbösséget és a terméketlen henyélést, majdnem minden vétek okozóját. Ez kényszeríti a mértékteleneket és gonoszokat, hogy a törvény szerint éljenek, ez tanít meg minket a türelemre és állhatatosságra, s a Saguntuménál nem alacsonyabb rendű szövetségi hűségre. Semmivé teszi a pun hitszegést, megőrzi a szentelt szövetség jogait, s megtanít rá, mivel a háborúk eredménye bizonytalan, hogy a különféle fordulatokat s a sors két ellentétes lehetőségét türelmesen viseljük el, és ad erőt ahhoz, hogy inkább válasszuk a tisztes halált, mint a becstelen élet.

Ezt, mint mondják, Xerxész is átérezte, aki azt remélte, hogy a tenger és a szárazföld fölött megszerezheti magának az uralmat. Ugyanis a hagyomány szerint, mikor egy hegyről meg- szemlélte hadseregét és mérhetetlenül nagy hajóhadát, könnyekre fakadt, elgondolva, hogy ebből a hadból száz év múlva már egyetlen ember sem lesz életben. Ezen kívül megmutatja, hogy a szerencse milyen játékot űz velünk, s hogy ennek következtében könyörületesnek kell lenünk. Paulus Aemilius is, mikor megpillantotta Perszeusz makedón királyt, Philipposz fiát, akit Szamotrákiában, Aszüla templománál alvezére, Cnaeus Octavius ejtett fogságba, váratla- nul könnyekre fakadt, s ülőhellyel kínálta meg azt az embert, akit később gyermekeivel együtt aranyos láncokkal megbilincselve vezettek diadalmenetében. S Kroiszosz, a leggazdagabb király, aki meg volt győződve, hogy nincs nála szerencsésebb ember, mikor Kürosz elfogta és máglyahalálra ítélte, miután odaállították a máglyára, visszaemlékezve Szolónra, aki egykor őt a sors álnokságára figyelmeztette, háromszor kiáltott fel: „Ó, Szolón!” S példájából is megtanulhatjuk, hogy egy uralkodónak mennyire igazságosnak és jóindulatúnak kell lennie.

Ugyanezt a példát tárja elénk Syphax és Jugurtha, s ugyanezt Dareiosz esete is. Ezért azután azt is megtanuljuk, hogy sosem szabad jogtalanul, Isten akarata és beleegyezése nélkül háborút kezdenünk. S csak ha valaki szent meggyőződéssel, lelkiismeretétől késztetve indít háborút, akkor reménykedhetik a biztos győzelemben. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a férfiak, akiket túlságosan elkényeztetett szerencséjük, nemegyszer elveszítik józan belátásu- kat, de ha harcra kerül a sor, a tapasztalat, minden dolog tanítómestere által megintve kijóza- nodnak, s akiket előbb még a jogtalan indulat tüzelt, azokat a háború zabolázó ereje nagyon hamar visszakényszeríti a méltányossághoz.

S ha hiányzik a jog, azt eltűnése után mi adhatná nekünk vissza, s mi segítene nehéz hely- zetünkben, ha ilyen esetekben a hadtudomány nem oltalmazna meg. Sokkal több hála övezte a római népet, és sokkal nagyobb volt tekintélye és hatalma hajdan, mikor fegyverei segítsé- gével védelmezte meg szövetségeseit, kímélte meg az elnyomottakat, fékezte meg a zsarno- kok jogtalankodását, s szolgáltatott törvényt a népeknek, mint később, mikor más módon biztosította érdekeit. Ennek következménye volt a készséges engedelmeskedés, ennek a dicső- ség és a hatalom. Mert a fegyveres erőnek - eme legragyogóbb fegyelmezettsége következté- ben - sokkal több a méltósága és tekintélye, mint a többi művészeteknek és egyéb erényeknek.

Miért nem szoktak kapni az irodalomban jártas férfiak díszlándzsát, melldíszt, nyakdíszt, karperecet, koszorúkat, győzelmi emlékművet, diadalmi emlékszobrokat, sem kitüntető címeket? Azért, mert egyáltalán nem tartják őket egyenlőnek a diadalmenetet tartó hadvezé- rekkel és férfiakkal. Sorold csak föl a sápadt arcú költők és filozófusok megtisztelő címeit, sorold föl a jogtudósok kitüntetéseit, hívták légyen bár őket akár Vulpianusnak, akár Modes- tinusnak, sorold föl azoknak a jutalomkoszorúit, akik a szent törvényeket alkotják. Nehogy azt gondold, hogy ezeket én lenézem, akiket, mivel a legműveltebbek voltak, nagyoknak kell tartanunk, azonban semmiképpen nem lehet őket a katonákkal összehasonlítani.

Olvasd csak végig Pompeiusnak a Minerva szentélyében fölvésett címeit, hogy ne is beszéljek Caesar, Nagy Sándor vagy Severus kitüntetéseiről. Gnaeius Pompeius Magnus harminc éven át hadakozott, s szétvert, megfutamított, megölt vagy megadásra kényszerített százhúszezer, egyszer pedig nyolcvanezer embert. Nyolcszáznegyvenhat hajót késztetett menekülésre vagy fogott el, ezerötszázhuszonnyolc várost és erődöt kényszerített megadásra, s meghódította a Meótisztól a Vörös-tengerig terjedő területet, méltó áldozati ajándékul Minervának. Diadal- menetei sorában az első volt az, amelyet miután a tengerpartot megtisztította a tengeri rablók- tól, s helyreállította a tengeren a római nép uralmát, Ázsia, Pontosz, Arménia, Paphlagonia, Kappadokia, Kilikia, Szíria, a szkíták, a zsidók, az albánok, Hüberia, Kréta szigete, a bastarnae nép, Mithridatész, ezen felül pedig, Tigranész király legyőzéséért tartott. Így tehát azok a férfiak, akik joggal kapták meg a Nagy melléknevet, ezért a háborúkban szerzett dicsőségükért minden valószínűség szerint az alvilágban is boldogok lesznek.

Ezen fölül, a fegyelem békét is teremt, mivel ahogy a filozófusok szerint a mozgás okozza a nyugalmat, ugyanúgy a háború következménye az áldott béke. A háború valamely isteni mér- tékkel szabályozott eszköz, amely Isten parancsa szerint az emberi együttélés jogait megsértő gonoszokat és bűnösöket méltó büntetésben részesíti, s nem hagyja abba kegyetlen dúlását, míg az emberi jogtalanságokat jóvá nem tette. S ezen fölül, ha valaki nem rendelkezik józan- ésszel és belátással, álljon csak be katonának, s ha az ellenség meggondolatlanságáért minden esetben meglakoltatja, nyilván saját kárán tanulja meg, hogy óvatosabb legyen. S ha vala- mennyi erénynek és nemes szívű fegyelemnek műhelyét keresed, nézd csak meg a katonás- kodást. Itt találod meg a lovaglás és nyilazás mestereit, s látod, hogy a katonák a vívóoszlop- nál vagy futásban és ugrásban gyakorolják magukat. Tapasztalod, hogy itt milyen értéke van a tanultságnak, itt megbüntetik a vétket, teljesítik a parancsot, gyakorolják a kegyességet, itt eleven a vallásos élet, itt kiirtják a kéjvágyat, és eltiporják az álnokságot. Itt az igazság parancsol, itt az óhajtott rang érdekében készséggel engedelmeskednek, itt az érdemekért kapják a jutalmat, itt megtartják a csodálatos rendet, hűséget, bajtársiasságot.

Scipio Africanus, mikor elutazott Numantiához, hogy megostromolja, megérkezvén a magas rangú vezérek engedékenysége miatt elpuhult sereghez, szemlét tartott a táborban, onnan a gyönyör minden fajtáját száműzte, s ismeretes, hogy azon a napon a markotányosok és keres- kedők gyülevész sokaságával együtt kétezer örömlány hagyta el a tábort. S miután rendbe szedte a sereget, és helyreállította a katonák harci erkölcsét, a kemény és gőgös Numantiát alapjaiig leromboltatta. Olvassuk, hogy ugyanígy járt el Metellus is a Jugurtha elleni háborúban. Publius Rutilius konzul a háborúban, amelyet Szicíliában a szökevény rabszolgák ellen viselt, vejére, Quintus Fabiusra, mert az, gondatlanságból föladta Taurominitana városát, ráparancsolt, hogy távozzék a tartományból. Caius Cotta a Liparantiát ostromló sereg parancs- nokát, Publius Aurelius Fulviust, mivel ennek hibájából gyújtották föl sáncukat s foglalták el kis híján táborukat, előbb megvesszőztette, majd a gyalogos katonák közé osztotta be.

Quintus Fulvius Flaccus censor fivérét, aki katonai tribunus volt, mivel az a konzul engedélye nélkül hazaengedte csapatát, a szenátusban megfosztotta tisztségétől. Postumius és Manlius Torquatus mindketten bárddal végeztették ki saját fiukat, mert azok apjuk tilalma ellenére keltek harcra az ellenséggel, s mindketten úgy vélekedtek, hogy sokkal jobb, ha egy apa fogja nélkülözni fiát, mint az állam a katonai fegyelmet, Quinctius Gincinnatus dictator Minutius konzult tisztségéről való lemondásra kényszerítette, mert az eltűrte, hogy táborát az aequusok ostrom alá vegyék, s a római haderőt, a kapukat bezárva, visszatartotta, s csak a tábori sáncon és az árokban védekezett. S mint mondják, nem kevésbé szigorúan járt el Papirius diktátor Fabius Rutilianus lovassági főparancsnokkal szemben, mert az, seregét az ő parancsa ellenére vezette csatába. Az idősebb Scipio Africanus, miután elfoglalta Karthágót, noha nála szelí- debb embert aligha lehetett volna találni, mégis, mikor valamennyi szökevényt kézre kerítette, a rómaiakat keresztre feszíttette, mint akik hazájukat hagyták cserben, a latinokat pedig

bárddal végeztette ki, mint a legnagyobb hűtlenséget tanúsító szövetségeseket. Az ifjabbik Africanus pedig Karthágó lerombolása után a szökevényeket a cirkuszban a vérszomjas vadállatok elé dobatta. S ennek a szigorúságnak az alapján könnyen következtethetünk arra, hogy a tábori élet milyen bűnök kifejlődését segítheti elő.

De ha valaki példát akar látni a régi fegyelemre, nézze meg, milyen tekintélye van a mi ural- kodónknak. Nála itthon nincs enyhébb, a táborban nincs szigorúbb a vétkesekkel, megbíz- hatatlanokkal és henyélőkkel szemben. S nincs olyan sem, aki jóindulatúbb volna a bátrak iránt, sem olyan, aki hősiesebben állna helyt a háborúban szorongató veszélyek közepette. Jóindulatával nagyon könnyen rábír minden egyes katonát, hogy rohamra induljon az ellen- séges kardok és dárdák ellen. De ha szeme valakinek a hibája miatt föllángol, az lesz a véle- ményed, hogy senki sem lehet nála haragvóbb és szigorúbb. S e nagy szigorúság következ- tében, sem a henyeség, sem a bűn, sem a vétek nem tud elterjedni.

Ezzel szemben Severus császár nagyon elítélendő módon cselekedett, mikor először engedte meg a katonáknak, hogy asszonyokkal lakjanak együtt, s aranygyűrűt viseljenek. S ő volt az első, aki egyáltalán nem vette komolyan a katonák erőnlétét, a tábori élet fegyelmét, a köte- lességteljesítés közben tanúsítandó magatartást, a vezérek iránti engedelmességet. Sőt azt is megengedte, hogy katonái pénzt fogadjanak el, és a gyönyöröknek áldozzanak. De ő nem ingatta meg annyira a fegyelmet, mint amilyen mértékben királyunk azt már megerősítette.

Ezen kívül egyetlen más ok sem volt - a hadtudományon kívül -, amiért egyes emberek megérdemelték volna, hogy az istenek közé sorolják őket, ahogy azt Caesarról, Octavianusról, Antoninus Piusról, a filozófus Antoninusról és Severusról olvassuk. S ennek a megtisztelte- tésnek, mint Héródianosz elmondja - akinek művét az ascoli Bonfini fordította le görögből latinra, s ajánlotta a mi királyunknak -, a neve ảποϑέοσις vagyis megistenülés, amelynek módja a következő szokott lenni.

Az elhunyt holttestét a hatalmas költséggel megrendezett szertartáson valamely látogatott helyen temették el. Viaszból elkészítették annak minden vonását híven visszaadó képmását, ezt igen magas elefántcsont talapzatra helyezték, s arannyal bevonva a bejárat előtt állították föl. Majd körülállták; balról teljes számban a gyászruhát öltött szenátus, jobbról, levetve ékszereiket és arany nyakláncaikat, a rövid, fehér ruhába öltözött matrónák. Ezt hét napon át művelték. Azután az orvosok odamentek az ágyhoz, megvizsgálták a beteget, s közölték, hogy a legsúlyosabb szenvedések gyötrik. Majd, meggyőződve róla, hogy kilehelte lelkét, a testet egy hordszéken a lovagrend legkiválóbb tagjai s a szenátori rendből való válogatott ifjak a Szent Úton a Fórumra, a szónoki emelvényhez vitték. Itt a nemesek és patríciusok csapata s a matrónák sokasága vette körül, s mindkét csoport himnuszokat és dicsőítő énekeket énekelt az elhunyt magasztalására. Ezután a Mars-mezőre vitték, s egy rendkívül magas, égő fáklyák- kal telezsúfolt kőépületben helyezték el, amely kívül aranyozott szövésű szőnyegekkel, elefántcsont szobrokkal s különféle festményekkel volt ékesítve, s amelyet illatos füstölő- szerekkel halmoztak el.

E körül azután lovasmutatványokat végeztek, majd a lovagrend mérsékelt, fegyvertáncszerű és -ütemű futásban egyik majd másik irányban megkerülte, majd hasonló módon körbejárták, a családhoz tartozásuk jeleként köpenyt öltve bíborruhájuk fölé a családtagok s azok, akik a rómaiak, közül hasonló méltóságot viseltek, akik dicsőséges hadjáratokat vezettek vagy kiváló parancsnokok voltak. Miután ez lezajlott, a halotthoz tekintélyben legközelebb álló utódja egy fáklyát vitt be az épületbe, és ugyanezt cselekedtek a többiek is. Az épület ormán egy sas volt kikötve, amely a lobogó lánggal együtt fölszállt a levegőbe, s úgy vélték, a hadvezér lelke is így száll föl az égbe. Ha, fivérem, mindez, amit elmondtunk, nem bizonyítja kellőképpen a hadművészet kiválóságát, halld meg röviden, amit még mondani óhajtok,

nehogy azt véljétek, hogy a fegyelmet, valamennyi művészet közül a legszebbet, mi csak úgy vaktában tiszteljük.

Jól tudod, hogy minden hatalom Istentől van, elsősorban a királyság, amit az emberek elsőnek alkottak meg. S a királyok mintegy Isten helytartóiként kormányozták az emberi ügyeket, s úgy vélték, az a feladatuk, hogy erejükhöz képest az isteni hatalmat és az égi rangsort utánoz- zák, hogy ne látsszanak hatalmukra méltatlannak. Az égi hadsereg - mert hiszen a miénk is ennek a mintáját követi -, mint mondják, kilenc részre van fölosztva. Az első a szeráfoké, akik mivel a többieknél jobban fűti őket az Isten szeretete, ezt a nevet kapták. A második csapat a keruboké, akiknek tudása túlragyogja a többiekét, s e név, tudásuk teljességét jelzi. A har- madik a trónállóké - e szó görögül a királyi széket jelenti -, akik annyira telve vannak az isteni kegyelemmel, hogy úgy látszik, mintha az Isten bennük lakoznék, s általuk nyilvánítaná ki minden döntését. A negyedik csapat a kormányzóké, akik megelőzik az uralkodókat és a hatalmasokat. Az ötödik az uralkodóké, akik az alájuk rendelteket eligazítják, hogy mit kell tenniük, s gondoskodnak róla, hogy az isteni szolgálatot teljesítsék. A hatodik a hatalmasoké, akik hatalmukkal megfékezik a démonok erejét, nehogy ezek az embereket tetszésük szerint ellenségeskedésre uszítsák. A hetedik az erényeké, ezekre a csodák és csodajelek gondja van rábízva. A nyolcadik az arkangyaloké, akik - innen van a nevük is - a nagyobb dolgokat hírül adják. A kilencedik az angyaloké, ezek feladata a kisebb dolgok bejelentése.

Az emberi katonaságot az égi sereg példájára szervezték meg, s ugyanannyi csapat alkotja: az alvezérek, a táborparancsnokok, a légiók parancsnokai, a cohorsok elöljárói, az utászcsapatok parancsnokai, továbbá a katonai tribunusok, a lovascsapatok vezetői, a századok és a tízes egységek vezetői. Akik közül minden esetben, akárcsak az égben, a magasabb rangúak paran- csolnak az alacsonyabb rangúaknak, hogy azt vélnéd, mindegyik az égi rangsorban foglal helyet, s ezt a fegyelmet a mi mostani, főként az isteni Mátyás parancsnoksága alatt levő sere- günkben is fölismerheted. Ezért azután, hogy ne fárasszalak benneteket hosszabb értekezéssel, méltánytalan és igazságtalan dolog, testvérem, ha az asszonyoknak jutott erényeket többre becsülik az égi eredetű fegyelem eme tudományánál, s valamennyi erény és művészet szülőjénél. S a kiváló tehetség jellemző vonása, hogy megértvén az igazságot, megváltoztatja véleményét.

BÍBOROS. Szinte azt hiszem, hogy maga a szamoszi Püthagorasz beszélt, s Herculesre, telve isteni ihlettel, aki úgy vélte, hogy az igazságot mindjárt Isten után kell tisztelnünk, mert - véleménye szerint - egyedül ez képes az embereket Istenhez hasonlatossá tenni. Sok mindent adtál elő a hadművészetről is, valóban szép rendben és éles elméjűen, s mindebből meg- értettem, hogy te ennek az isteni fejedelemnek a szolgálatában a fegyverek és az irodalom ismeretében a lehető legnagyobb haladást tetted, s legfenségesebb nővérünktől sem keveset tanultál az ékesszólás terén. Így azután nemcsak az a kötelességem, hogy az igazságot igyekezzem kideríteni, hanem az is, hogy erényedért szerencsét kívánjak.

De hogy a válasz kedvéért most emlékezetemhez forduljak, elismerem, nemes vezér, hogy a hadviselés művészete a tömeg szemében méltóságban és dicsőségben az erkölcsi tisztaságnál értékesebbnek látszik. Ám mivel a tömeg ítélete fonák, s a mi korunkban a dicsőség bizony- talan dolog, Isten előtt valójában, mivel az ő ítéletei helyesek, semmi sem érdemteljesebb az erkölcsi tisztaságnál, s nincs egyetlen erény, amely ennél ragyogóbb jutalmat érdemelne. A hadviselés terén ugyanis a sikert egyrészt a katonák bátorságának, másrészt a tiszteknek, elöljáróknak és hadvezéreknek szokták tulajdonítani. A dicséret legnagyobb részére azonban a szerencse tarthat igényt, mert az ő hatalma szokta eldönteni a háborúkat, s olykor nyilván- valóan nem kis szerepet játszik a színhely, a lovasság, az ellenség tévedése, gyengesége, meggondolatlansága, s így a vezért igen gyakran jelentéktelen dicséret illeti.