SZERB ANTAL

XXXXX XXXXX

A KIRÁLYNÉ NYAKLÁNCA

IGAZ TÖRTÉNET

BIBLIOTHECA BUDAPEST 1943

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016 Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

ISBN 978-615-5572-08-1 (online) MEK-15354

TARTALOM

ELŐSZÓ

ELSŐ FEJEZET

A NYAKÉK.

MÁSODIK FEJEZET A GRÓFNÉ. HARMADIK FEJEZET

A NAGYÚR.

NEGYEDIK FEJEZET A VARÁZSLÓ. ÖTÖDIK FEJEZET

VÉNUSZ LUGASA.

HATODIK FEJEZET SZELLEMEK A KANCSÓBAN. HETEDIK FEJEZET

A KIRÁLYNÉ.

NYOLCADIK FEJEZET ÍGY TÖRTÉNT. INTERMEZZO

XXXXXX ÉS HAGA GRÓFJA.

KILENCEDIK FEJEZET

A NYAKLÁNC EXPLODÁL.

TIZEDIK FEJEZET

A BASTILLE, A PARLAMENT ÉS A KIRÁLY.

TIZENEGYEDIK FEJEZET AZ ÍTÉLET. EPILÓGUS

ELŐSZÓ

Az idők az irodalmárt is arra tanítják, hogy szokott tárgyát félretéve, a Történelem felé tekintsen és tőle várjon ihletést új munkájához.

A középkor és az újkor története a nemzetek története; és elsősorban a nemzetek saját fiainak dolga, hogy megírják hazájuk történetét. De van e történelemnek két korszaka, amely oly egyetemes nagyságú és kihatású, hogy az egész fehér emberiség közös multjának tekinthető: az olasz renaissance és a francia forradalom. Napjaink légkörével a francia földrengés ideje inkább összhangban van, mint a firenzei kozmikus tavasz; és az a társadalmi osztály, amely- hez tartozom, a polgárság, a francia forradalommal kezdi el életét a sorscsillagok alatt - nem vagyok tehát teljesen illetéktelen kívülálló én sem, ha róla kívánok írni.

A tárgy szinte kényszerült rám és hosszú évek félig-meddig öntudatlan előkészületei vezettek feléje. Nehezebb volt a forma, a műfaj kérdése. Írhattam volna történelmi tanulmányt, mono- gráfiát. A tárgy roppant nagy és meglehetősen feldolgozott volta következtében természetesen csak valami részletkérdésről írhattam volna; de a legkisebb részletkérdés feltárása is olyan stúdiumot igényel, amelyet csak ifjúságom kedves otthonában, a nagy párisi könyvtárakban végezhettem volna el - s ezek most előttem bizonytalan ideig zárva maradnak.

Írhattam volna regényt; és bevallom, ez a terv nagyon sokáig kísértett bennem. De a törté- nelmi regény műfajához éppúgy nincs bátorságom, mint ahogy nem mernék regényt írni, amely olyan országban játszódik, ahol sosem jártam. Valami tisztességes félelem visszatart attól, hogy egykor valóban élt személyek szájába olyan szavakat adjak, amelyeket sosem mondtak el, szívébe érzéseket, amelyekről nem tudom ellenőrizni, vajjon nem csak a saját érzéseim-e, utakat tétessek meg velük, amerre sosem jártak.

Így jutottam el egy műfajhoz, amelynek egyelőre nem tudok nevet adni. „Igaz történetnek” neveztem el, mert elmondom minden regényszerű díszítgetés és hozzátoldás nélkül XVI. Xxxxx korának egy nevezetes eseményét, amelynek a történettudomány úgyszólván minden részletét felderítette. Az esemény maga is már olyan természetű, hogy mintegy az egész kor jelképének lehet tekinteni, mert, mint az eszményi dráma, magába sűríti mindazt, ami az ezerarcú esemény- tömegben a legjellemzőbb és a leglényegesebb. De azonkívül kilátópontnak is használhatom, ahonnan perspektíva nyílik a korszak minden irányába; úgy tekinthettem, mint egy szökőkutat a versaillesi parkban, ahonnan csillagalakban fasorok indulnak mindenfelé és igyekeztem ezeket a fasorokat is bejárni.

A nyersanyagot, a Nyakláncper történetét, úgyszólván készen kaptam Xxxxxx Xxxxx-Xxxxxxxx

„L’affaire du collier” című kitűnő könyvében, amely teljes, óriási kiterjedésű dokumentum- kincs alapján íródott. Célom nem az, hogy új képet adjak a Nyakláncperről - hiszen ez a kérdés Funck-Brentano könyvével lezártnak tekinthető -, hanem, amint mondtam, kilátópont- nak tekintettem csak, ahonnan a közeledő forradalom felé lehet tájékozódni. Éppen ezért nem is ragaszkodtam szigorúan a Nyaklánchoz; igyekeztem minél több „jellegzetes apró tényt” beleszőni elbeszélésembe, követve az utólérhetetlen nagy mestert, akihez szellemtörténeti ifjúkorunk után meglett fővel mindnyájan visszatérünk, Xxxxxxxxx Xxxxxx. És a tényeket meg- magyaráztam, amennyire szükségesnek látszott és amennyire tudtam; tettem ezt abban a szerénységre intő tudatban, hogy a történelem végeredményben megmagyarázhatatlan.

ELSŐ FEJEZET

A NYAKÉK.

A nagy forradalom előtti évtizedekben élt Xxxxxxxx két német ékszerész: Xxxxxxx Xxxxxx Xxxxxxx, akinek nevét Bo-emernek ejtették a franciák, és Xxxx Xxxxxxxx, akinek francia neve családjának francia származására mutat, ősei hugenotta menekültek voltak, Lipcsében éltek, amíg ez a Bassenge vissza nem származott Xxxxxxx és be nem társult az öregedő Xxxxxxx üzletébe. Boehmer igen nevezetes ékszerész lehetett és már XV. Xxxxx uralkodása alatt meg- vásárolta magának a „joaillier de la couronne et de la reine”, a korona- és királynői ékszerész címet.

A két ékszerész, vagy legalább is Xxxxxxx, aki kettőjük közül e történet előterében szerepel, nem lehetett egészen átlagember. Xxxxxx is ott élhetett a nagyság álma és szenvedélye és a maguk ékszerészi módján igyekeztek hírre és halhatatlanságra. Évek hosszú és csendes munkájával összevásárolták Európa árubabocsátott legszebb gyémántjait. A gyémántokat nem foglalták párisias ízlésű keretbe, nem adták el, hogy vagyont szerezzenek és a pénzen olyan földbirtokot vásároljanak, amely nemességgel jár együtt; a gazdagodó polgárok akkoriban ezt tették, de Boehmerék külön úton jártak. A gyémántokat elzárták üzletükben és amikor már sok gyémánt összegyűlt, hozzáláttak a nagy műhöz. Elkészítettek az akkori világ legdrágább ékszerét. Erről a rekordkincsről, a végzetes gyémántnyakékről szól történetünk.

A nyakéket nagyon kevesen látták, még történetünk szereplői közül is - majd később meg- tudjuk, miért nem; nem függött senkinek sem a nyakán, nem a hordozójára hozott bajt, mint valami maleficum, hanem mint az elátkozott Niebelung-kincs a Rajna mélyén, pusztán azáltal vált végzetessé, hogy egy rövid ideig a világon volt. De az utókor szorgalmas tudósai meg- találták tervrajzát Boehmerék írásai között és így nem titok, hogy milyen lehetett. A rajz alapján attól félünk, hogy tulajdonképpen nem is volt nagyon szép; olyan hihetetlenül nagy, olyan barbáran, népvándorláskori leletként „kincs” lehetett, hogy inkább megdöbbenést kellett kiváltania, mint elragadtatást. Három gyémántláncból állott, közülük a harmadik és leg- hosszabb többsoros, a láncokról gyémánt médaillonok függtek és végűl is négy gyémánt- bojtban végződött.

Boehmerék az ékszert eredetileg Xx Xxxxx grófnénak szánták, vagyis XV. Xxxxx királlyal akarták kifizettetni. De XV. Xxxxx hirtelen meghalt, feketehimlőben és elhagyatva, Xx Xxxxx száműzetésbe ment Louveciennes-be és a nagy sic transitban Boehmeréknek új gloria mundi után kellett szétnézniük. Felkínálták az ékszert a spanyol udvarnak, de ott megrémültek az árától.

Nemsokára ráeszméltek, hogy csak egy valaki van a világon, akit nyilván a sors is arra szemelt ki, hogy ennek a kincsnek birtokába jusson: ez Xxxxx Xxxxxxxxxx, Franciaország ifjú király- néja. A régi uralkodók és uralkodónők általában szerették az ékszereket, azt tanítja a história - de Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxx is jobban szerette, szenvedélyesen, leküzdhetetlen vággyal. Több ékszere is volt, mint más királynénak. Hazulról, Bécsből rengeteg gyémántot hozott magával kelengyéjében, majd pedig XV. Xxxxx xxxxxx, férjének nagyapja, neki adta elhalt me- nyének, Xxxxx Xxxxxxxxx gyémántjait és gyöngyeit, többek közt egy gyöngynyakéket, amely- nek a legkisebb gyöngye is akkora, mint egy „aveline” (csövesmogyoró, mondja Sauvageot szótára. Talán amerikai mogyoró). Ezt egykor Ausztriai Xxxx hordta és hagyta örökül a francia királynékra - Ausztriai Xxxx, XIII. Xxxxx felesége, úgyhogy ez az ékszer talán azonos azzal a másik híres nyakékkel, amelyet mindnyájan ismerünk az öregebbik Xxxxx Három Testőréből.

A királyné nem panaszkodhatott sem XV., sem XVI. Xxxxx fukarságára, de szenvedélyét a kapott ékszerek nem elégítették ki; titokban is vásárolt ékszereket, emiatt anyja, a bölcs és szentéletű Xxxxx Xxxxxxx súlyosan meg is korholta leveleiben, mondván, hogy üdesége a leg- szebb ékszer. De Xxxxxxx is jól ismerhette a királyné szenvedélyét: hiszen 1774-ben megvá- sárolt tőle 360.000 frankért egy hat gyémántból álló fülönfüggőt, amely szintén Du Xxxxx grófné számára készült, Xxxxxxx 400.000 frankért kínálta, de a királyné kiszedetett belőle két gyémántot és két saját gyémántjával helyettesítette be, hogy olcsóbb legyen, az összeget pedig részletekben fizette ki.

Xxxxxxxxxx tehát minden reménysége meglehetett arra, hogy a királyné meg fogja vásárolni a rekordékszert is. De ezúttal csalódnia kellett. A király szinte hajlandónak mutatkozott, csakhogy maga a királyné sokallta az összeget; 1,600.000 font nagy pénz egy királynénak is, különösen, amikor nem megy jól neki. Xxxxx Xxxxxxxxxx a nagy háborúra gondolt, Francia- ország legrokonszenvesebb háborújára, amelyet Anglia ellen vívott Amerika függetlenségéért, és azt mondta: - Nagyobb szükségünk van egy hajóra, mint egy ékszerre.

A ékszer pedig már megvolt és mint egy gazdátlanná vált és rosszul csomagolt nagy rádium- mennyiség, hangtalanul és láthatatlanul sugározta magából a végzetet.

Mi azonban megállunk egy pillanatra, lélekzetet veszünk és egy kis gazdaságtörténeti elmél- kedésbe bocsátkozunk, Xxxxxxx vállalkozásával kapcsolatban. Mert az ékszer elkészítése, ez a fontos, vállalkozás volt. Nem megrendelésre készítette, mint elődei, a régi századok nagy művesei és ötvösei, mint ahogy mondjuk Xxxxxxxxx Xxxxxxx dolgozott - hanem „piacra”. Elkészítette nem hogy keresletet elégítsen ki, hanem úgyszólván azért, hogy a kínálat meg- teremtse a keresletet. Még hozzá meglehetősen kockázatos piacra dolgozott, minthogy igen kevés vevő jöhetett számításba.

A másik meglepő mozzanat pedig a rekord, a nagyság álma. A nagyság sok-sok évszázadon át a két Első Rend privilégiuma volt, az Egyházé és a Nemességé. A lovag gondolhatott arra, hogy valami páratlan vitézi tettel bámulatba ejtse a világot, a szent ember gondolhatott arra, hogy az önmegtagadás valami soha-nem-volt és riasztó formájával felrázza felebarátainak alvó lelkiismeretét, és egy-két évszázad óta már a szellem embere is gondolhatott arra, hogy művével felülmúlja az előtte élt alkotókat - de a polgár, a kereskedő, az iparos? még ha vagyont is gyüjtött, azt sem rekordszándékkal gyüjtötte akkoriban, tehát nem azért, hogy neki több legyen, mint másnak. Xxxxxxx viszont nem pusztán úgy akart remeket alkotni, mint ahogy a céhek mesterjelöltjei; nem ipari, hanem kereskedői rekordot akart állítani, ékszert, amely nem szebb, hanem drágább a többinél. Xxxxxxx a maga módján úttörő és utól is érte az úttörők balsorsa.

Persze tudjuk, hogy a kapitalizmus öregebb Boehmernél, de Boehmer viselkedése már a kapitalizmus egy késői formája, már az az angol-amerikai típus, amely a XIX. század második felében jut uralomra és Xxxxxxx korában bizonyára még nagyon ritka lehetett.

Ilymód Xxxxxxx is kitűnő illusztrációja annak a tételnek, hogy az Ancien Régime-et, XV. és

XVI. Xxxxx korát nem választja el világok szakadéka a forradalom utáni kortól. „A franciák”, mondja Xxxxxxxxxxx, a mult század elejének nagyszerű politikai gondolkozója, „1789-ben a legnagyobb erőfeszítést fejtették ki, amelyet nép valaha véghezvitt, hogy történelmüket két részre hasítsák és mély szakadékkal válasszák el azt, ami volt, attól, ami lesz.” De a bíráló és tárgyilagos utókornak nem szabad ezt készpénznek vennie. Xxxxxxxxxxx úgy látta, és a tudósok 50 év óta többnyire egy véleményen vannak vele, hogy a forradalom nem teremtett a semmiből új világot, hanem csak hirtelen, csodaszerűen megérlelte mindazt, ami már azelőtt is csirázott és növekedett és talán a forradalom nélkül is gyümölccsé érik, csak éppen lassabban.

Ezért kitűnő példa Xxxxxxx vállalkozása: látjuk, hogy a nagykapitalista mentalitás, a mindenáron való többtermelés és a gazdasági rekord szelleme megvolt már a XVIII. században is, és már akkor is épp úgy robbantott és döntött össze világokat, mint később. Ez a szellem tehát nem pusztán azoknak az intézményeknek a következménye, amelyeket a francia forradalom hozott létre, mint ahogy a forradalom ellenségei tanítják.

De még másra is következtethetünk. Egy gazdaságilag nyomott hangulatban lévő országban valószínűleg nem jut egy ékszerésznek sem eszébe, hogy olyan ékszert készítsen, amilyen még soha nem volt a világon; ez a szándék egy egész nemzedék vagy egy egész ország gazdasági önbizalmáról tanuskodik. Boehmerék vállalkozása igazolja azt, hogy az Ancien Régime egy nagy gazdasági fellendülés tanuja volt. Ezt is Xxxxxxxxxxx állította elsőnek, de adatszerű, tudományos módszerrel csak a XX. század elején bizonyították be nem-francia tudósok, egymástól függetlenül az orosz Ardasev és a német Xxxxxxxx Xxxx.

A gazdagodás már XV. Xxxxx alatt megindult, a Hétéves Háború egy pillanatra megállította, azután XVI. Xxxxx alatt üteme meggyorsabbodott. Növekszik a vasbányák és kohók száma. Eddig Franciaország Angliából és Németországból kapta a vasat, amelyet feldolgozott; ezentúl maga állítja elő Elzász, Lotharingia és Nantes acélműveiben és főkép Amboise-ban. Óriási fejlődésnek indulnak a textiliparok, kiváltképen a gyapjúfonás. Sèvres porcellánnal, a Gobelins szőnyeggel, Saint-Gobain üveggel, Baccarat kristállyal, Rouen és Nevers fayence- szal látja el a világot. A gép elkezdi diadalútját. Marseille a világ egyik legfőbb kikötője lesz. A versaillesi béke után 1786-ban Angliával kereskedelmi szerződést kötnek, amely előnyös ugyan a francia mezőgazdaságra, de árt a kereskedelemnek és iparnak. De még így is Anglia után Franciaország a világ leginkább jómódú országa. A forradalom után csak 1835-ben érték el azt a kereskedelmi mérleget, amelynél 1787-ben tartottak. Talán itt említhetjük meg azt is, mint a gazdasági vérkeringés gyorsulásának jelét, hogy XVI. Xxxxx uralkodása alatt a tőzsdézés olyan arányokat öltött, hogy 1787-ben Xxxxxxxx már szükségesnek látta felemelni ellene mennydörgő intő szózatát.

Amikor XVI. Xxxxx trónra lép, mindenfelé a bőség jelképeit rakják ki, annak kifejezéséül, hogy mit várnak uralkodásától. A hölgyek akkoriban toronymagasságú hajviseletükben hord- ták a koreszméket kifejező szimbólumokat: XVI. Xxxxx trónraléptekor a nők feje búzakalá- szokkal volt súlyos, mint az alföldi rónaság.

És a királyság zilált pénzügyi helyzete, a hirhedt deficit, amely kirobbantja a forradalmat? Igaz. De ez a pénzügyi válság a királyi pénztár válsága volt, nem a nemzeté, nem a népé. Arról volt szó, hogy a királynak, vagyis az államkincstárnak több a kiadása, mint a bevétele. Ezen kétféleképen is lehetett volna segíteni: vagy a kiadások csökkentésével, vagy a bevételek fokozásával. A királyságnak mondhatnók egyéni tragédiája volt, hogy akkori helyzetében belső okokból egyiket sem tudta véghezvinni. Az ország jómódjára vagy szegénységére ez egyáltalán nem jellemző.

A fellendülés XVI. Xxxxx uralkodása alatt nemcsak gazdasági téren észlelhető, hanem a külpolitikában is. A két előző Xxxxx sok esztelen és részben egyáltalán nem dicső hadjárata után most Franciaország szelídlelkű királyának és kitűnő külügyminiszterének, Xxxxxxxxx grófnak vezetésével bölcs békepolitikát folytat. Ellenáll a háborús kísértéseknek, amelyekkel nyugtalan szövetségese, II. Xxxxxx xxxxxxx, a mi „kalapos királyunk”, Xxxxx Xxxxxxxxxx fivére csábítgatja; csak egy háborúban vesz részt, Anglia ellen, Amerika függetlenségéért. Ez a háború meglehetősen kényelmesen, francia részről igen kevés véráldozattal és hosszú ideig változó szerencsével folyik, az angolok elfoglalnak francia gyarmatokat, a franciák elfoglalnak angol gyarmatokat, míg végre 1781-ben az egyesült amerikai és francia seregek Yorktownnál döntő győzelmet aratnak. 1782-ben hazajön La Fayette, az amerikai szabadság francia hőse és az Operaházban megkoszorúzzák. 1783 szeptember 3-án megkötik a versaillesi békét (ezt az

első versaillesi békét milyen végzetes második fogja követni!), a franciák nem örülnek a szelíd békefeltételeknek, mégis boldogan érzik, hogy kiköszörülték a csorbát, amelyet a Hétéves Háború ejtett a francia gloire-on.

És főkép szellemi szempontból érezhető a mindent eltöltő életlendület. 1780-ban, mondja Xxxxxxxxxxx, elvész a franciákból az a tudat, hogy országuk hanyatlóban van; ekkor fejlődik ki bennük a végtelen perfektibilitás hite, az a hit, hogy az ember és világa az idők folyamán egyre jobb és jobb lehet - a fejlődés gondolata. És íme léghajók szállnak fel, Xxxxxxxxxxx meleg levegővel és Xxxxxxx xxxxxxxxxxx telt ballon alatt, egyesek leesnek és belefulladnak a La Manche-csatornába, mint Pilâtre de Rozier, mások átrepülik és francia zászlót tűznek ki az angol parton, mint Xxxxxxxxx; gépeket és orvosságokat találnak fel és Xxxxxx tekintete előtt megnyílik a föld ősi története; az antik világ szépsége új renaissance-ot él, amióta kiásták Xxxxxxxx és az embereknek kezd igazi fogalmuk lenni az antik életérzésről és szépségkul- tuszról; xxxxxx ab integro saeclorum nascitur ordo.

Nem, semmiképen sem lehet azt mondani, hogy dekadens kor ez, az Ancien Régime halá- losan szép utolsó ősze - a történelem korszakait nem lehet évszakokhoz hasonlítani, mert mindegyik már a következővel terhes. Mindenki hallotta Xxxxxxxxxx híres mondását: Aki nem élt az Ancien Régime alatt, nem ismeri az élet édességét. Az élet édességét akkor nyilván csak a szerencsésen születettek ismerték és azok nem voltak nagyon sokan; de Franciaország XVI. Xxxxx idejében a többi ember számára sem lehetett pokol; legfeljebb túlfűtöttségben hasonlított erre a helyiségre.

A XVIII. század végén Franciaország „formában volt”. Spengler használja ezt a sport- kifejezést azokra a nemzetekre, amelyek alakítani tudják a maguk és világuk történelmét. Franciaország formában volt, feszülő izmokkal készült arra a nagy észszerű csodára, amelyet nem is sejtett: a forradalomra. Ennek az öntudatlan készülésnek titkaiba szeretne bevilágítani ez a mi történetünk.

MÁSODIK FEJEZET

A GRÓFNÉ.

Miután bemutattuk a tárgyat, a Tárgyat a szó szoros értelmében, a végzetes Niebelung- kincset, most mint a régi filmeken, bemutatjuk a szereplő személyeket premier planban. Ezek az arcképek és előtörténetek elég sok helyet vesznek igénybe, de ez természetes is, mivelhogy történetünk jellemtragédia vagy jellemvígjáték, amint iskoláskönyveink ezt a műfajt elképzelték: ha színpadra helyezünk ilyen és ilyen jellemeket, azoknak az adott helyzetben így és így kell viselkedniük; sorsuk jellemükből következik. Ha elmondjuk, kikről van szó, elmondtuk már történetünk felét.

Hősnőnk, vagy legalább is egyik hősnőnk, La Motte grófné, igen alacsonyan kezdte pálya- futását. Amikor megjelenik a színen, nyolc éves és koldul. Előzőleg libákat őrzött, de azt sem szívesen.

A Marquise de Boulainvilliers férje kíséretében hintóján passy-i birtokára igyekezett, mert Xxxxx akkor még nem volt Páris villavárosa, hanem különálló kis falu, a várostól messze, a párisiak üdülni jártak oda. A kocsi lassan ment. Egy kisleány karján tartva egy még kisebb leányt, odafutott a kocsihoz és a következő meglepő szavakkal kért alamizsnát:

- Az Isten szentséges nevére kérem, adjanak néhány garast két kis árvának, aki a Valois királyok véréből való.

És a koldusleány tekintetében úgy látszik volt valami, ami sejtelmes nyomatékot adott szavai- nak. A marquise férje tiltakozása ellenére megállíttatta a hintót. A kisleány már belekezdett furcsa történetébe. A marquise végighallgatta és kijelentette, hogy ha igaznak bizonyul, amit beszél a kisleány, magához veszi és anyja helyett anyja lesz.

Azután utánajárt a dolognak, megkérdezte a környékbelieket és főkép a plébánost, akinek nyájához tartozott a két kis koldus. A Nyaklánc történetében, mondja Xxxxxx Xxxxx, az a leg- különösebb, hogy a leghihetetlenebb dolgok is igazaknak bizonyulnak. A plébános kétségbe- vonhatatlan adatokkal igazolta, hogy igaz az, amit a kislány mesélt. Csakugyan a Valois-k királyi vére folyt erükben.

Egyenes vonalban, apai ágon, a nagy I. Xxxxxx fiától, II. Xxxxxx királytól származtak, aki 1547-től 1559-ig uralkodott. II. Xxxxxx és Xxxxxx xx Xxxxxxx viszonyából született ükapjuk, Xxxxx xx Xxxxx-Xxxx; a király elismerte fiának és legitimálta. Vér szerint tehát közelebb álltak Xxxxx Xxxxx koronájához, mint az uralkodó Bourbon-család. Címerük ezüst alapon két vesszőnyaláb, fölötte három liliom, a Valois-k híres liliomai. „A kis koldusleány ismerte címerüket, sőt talán ez volt az egyetlen dolog, amit tudott, szörnyű elhagyatottságában”, mondja Funck-Brentano. „És amikor megdöbbentő pontossággal beszélt erről, vagy pedig őséről, Xxxxxx xx Xxxxxxx királyi fattyáról, teste, amelyet meggörnyesztett a nyomor, kiegye- nesedett, lázadón és gőgösen”.

És volt is miért. A Valois-vér az erekben, micsoda fatális örökség! Micsoda elátkozott Niebelung-kincs ez is! Századunknak talán legdöntőbb, legérdekesebb tudományos vitája az a kérdés, vajjon mikor dől el az ember jelleme és sorsa, születése előtt vagy születése után? átöröklés vagy környezet? „gének” vagy behaviorism? titokzatos kis testecskék, amelyek az ősök testéből költöznek át az ivadékba, vagy pedig a gyermekkorban szerzett „kondicionált reflexek”, ösztönös viselkedési módok, amelyek bizonyos körülmények között mindig meg- ismétlődnek?

Valószínűleg mind a két tábornak igaza van, vagy inkább egyiknek sem. Az ember jellemének kialakulásában játszhat bizonyos szerepet az átöröklés is és a gyermekkori beidegzések is, és

amellett az egyéniség sokkal bonyolultabb, semhogy akár az egyik a két tényező közül, akár mind a kettő együttvéve maradék nélkül meg tudná magyarázni. Nem hisszük tehát, hogy Xxxxxx, a kis koldusleány sok tulajdonságot örökölt volna a Valois-királyoktól. Hiszen a házasságok révén a nemzedékek folyamán annyi más, részben egyáltalán nem előkelő vér is keveredett ereibe. Jellemének kialakulását kellőképen megmagyarázza, amint majd látjuk, gyermekkora és társadalmi helyzete, amely abból a tudatból fakadt, hogy ő a Valois-k ivadéka

- tehát származása igenis döntően hatott sorsára, de nem az átöröklés titokzatos útján, hanem a tudaton keresztül.

És mégsem állhatjuk meg, hogy egy pillanatig el ne játsszunk a gondolattal. Azt mondják, vannak csodálatos visszaütések... A Valois-ház 1328-tól 1589-ig uralkodott Franciaországon, a Százéves Háború és a renaissance nagy és vad századain át. Ő értük égett el Xxxxxx x’Xxx Xxxxxxxx, ők kovácsolták birodalommá a hűbériségben széthullt francia földet, az ő büszke seregeik verekedtek Xxxxxxxx és Xxxxxx Xxxxxx Itáliájában és ők rendezték a Xxxxx Xxxxxxxx- éjszakát. Akadt közöttük őrült, mint VI. Xxxxxx, véres zsarnok, mint XI. Xxxxx, lánglelkű bohém-nagyúr, mint I. Xxxxxx. Nagyszerű és szörnyű család volt, nemes fenevadak, minden lépésükben benne döngött a történelem. Ez a gőg Xxxxxxxxx, ez a puha vadság, ez az egész vadmacskai dac és éles fog, vajjon nem az ősök hazajáró lelke? És a történetben, amely most következik, a két nő harcában, vajjon nem a két ősi ellenség fojtogatja egymást, a két család, amely valamikor „két szomszédvárrá” alakította Xxxxxxx és gyűlöletét átszármaztatta a késő utódokra is: a Habsburg és a Valois?

A Saint-Rémy-család nemzedékeken át fontette-i birtokán élt, Bar-sur-Aube közelében, Franciaország északkeleti részén. Úgy éltek, mint ahogy illett királyok fiaihoz, amikor nem ülnek trónuson: gazdálkodtak és vadásztak, esetleg vadat oroztak és időnkint, titokban, a legkirályibb mesterséget is gyakorolták, a pénzverést. Erre nagy szükségük lehetett, de úgy látszik keveset használt: Xxxxxx apja, Xxxxxxx xx Xxxxx-Xxxx, Xxx és Xxxxxx bárója teljesen elszegényedett. Már nem a kastélyban lakott, amelynek teteje beszakadt és szemeláttára omladozott, hanem a majorsági épületben; parasztokkal érintkezett és feleségül vette paraszt- leány-szeretőjét, Xxxxxx anyját. Ez az asszony végleg tönkretette és amikor elbetegesedett, ki is dobta; Jacques de Saint-Rémy a párisi Hotel Dieu-kórházban fejezte be nyomorúságos életét. Az asszony egy katonával állott össze, a kis Xxxxxx (1756-ban született) sorsa most fordult igazán keserűre, koldulnia kellett és anyja és mostohaapja rajta töltötte ki minden dühét, amely az elviselhetetlen élet ellen irányult.

Ekkor történt, hogy a Marquise de Xxxxxxxxxxxxxxx 1763-ban magához vette Xxxxxxx és kis húgát, aki nemsokára himlőben meghalt. Xxxxxx 14 éves koráig egy leánynevelőintézetben nőtt fel, azután pedig pártfogónője elhelyezte egy párisi szabónő üzletében.

A rokokó századában a párisi xxxxx üzlete már épp olyan európai nevezetességű hely, mint napjainkban, sőt talán még inkább az. Páris egyik legszembetűnőbb vonása a sok szabász- műhely és divatárukereskedés volt. Xxxxx-Xxxxxxxxx Xxxxxxx, akire még sokszor hivatkozunk, 1781-ben nagyszerű Tableau de Paris-jában irodalmi leltárat vesz fel az akkori Párisról, megalapítva a városleírás kitűnő és csak mostanában kiviruló műfaját; könyvében hosszú fejezetet szentel a varrólányoknak.

„A boltban ülnek, sorban egymás mellett, láthatja őket az ablaküvegen át. Pomponokat varrnak fel, cicomákat, gáláns diadaljelvényeket, amelyeket a divat szül és változtat. Szaba- don nézheti őket és ők is szabadon nézhetik Önt.”

„Ezek a pulthoz láncolt leányok, tű a kezükben, szünet nélkül az utcára vetik tekintetüket. Figyelmüket nem kerüli el egy járókelő sem. Az utcához legközelebbi helyért nagy harc folyik, mert a férfiak arravonuló brigádjai mindíg odavetnek egy-egy hódoló pillantást.”

„A leány örül a neki szegzett pillantásoknak és azt képzeli, ezek a férfiak mind szerelmesek belé. A járókelők nagy száma csak változatossá teszi és megnöveli gyönyörűségét és kíváncsiságát. Így lesz elviselhetővé ez a helyhezkötött mesterség, egyesítve a látás és láttatás örömeit. De el kellene rendelni, hogy mindig a legcsinosabb üljön legelől.”

„A leányok közül sokan reggel elmennek az úrhölgyek toalettjéhez, kosarukban pompo- nokkal. Fel kell díszíteniük vetélytársnőiknek, a szépasszonyoknak homlokát; el kell hallgat- tatniuk magukban nemük titkos féltékenységét és foglalkozásszerűen szépíteniük kell azokat, akik lenézően bánnak velük. Néha a kislány olyan csinos, hogy jelentéktelen lesz mellette a gazdag hölgy gőgös homloka. A hölgy udvarlója hirtelen hűtelen lesz, a tükör sarkában nem les mást, mint a kicsike friss száját és bíbor orcáját, pedig annak nincsenek sem lakájai, sem ősei.”

„Nem egy leány a boltból egy ugrással egy angol hintóban terem. Azelőtt boltilány volt; egy hónap mulva már vásárolni jön oda, magasan hordja a fejét, arca diadalmas és régi főnöknője és kedves társnői megkékülnek az irígységtől.”

„Vannak egyes üzletek, ahol szigorú a hang és a lányok mind tisztességesek. De maga a tulajdonosnő csodálkozik ezen legjobban és mindenkinek elmeséli, mint valami világcsodát. Xxxxxx fogadást kötött volna, hogy végül is azt mondhassa: Xxx Xxxxxxxx egy divatáruüzlet, ahol minden leány szűz és ez az én erényemnek és éberségemnek köszönhető.”

Egyszóval feltételezhetjük, hogy Xxxxxx a divatáruüzletben sokkal többet tanult, mint a leánynevelőintézetben, ahol 14 éves koráig tartózkodott.

Sokat tanult, de nem boldog. Általában olyan természet, hogy sohasem elégedett, égető, maró nyugtalanság él benne, sehol sem találja a helyét. Valószínűleg mindenképen elégedetlen lenne, az a fajta - de mekkorára fokozza ezt az alkati elégedetlenséget a királyi származás tudata! A Marquise néha magához veszi, hogy megvigasztalja, de Xxxxxx az úriháznál úgy érzi, cselédsorba került és csak növekszik gyötrő megalázottsága. Xxxxx hízeleg pártfogó- nőjének, amíg az hivatalosan meg nem erősítteti Xxxxxx Xxxxxx-származását és 1776-ban a királytól évi 800 font kegydíjat eszközöl ki számára. Magához veszi Xxxxxx életbenmaradt húgát, Xxxxx-Xxxxx is és mindkettőjüket elhelyezi a longchampsi kolostorban, ahová csak előkelő leányokat fogadnak be növendékül.

Xxxxxx 21 éves és nyugtalansága egyre nő. Akármi is történik, gyermekkorát semmi sem fogja többé kiirtani belőle: mindig is az marad, aki a Valois-ősökre hivatkozva koldult az országút porában, a déclassée, az osztályából kiesett, aki az egész társadalom ellensége.

„A természettől legyőzhetetlen gőgöt kaptam osztályrészül és Mme de Boulainvilliers jósága csak még ingerlékenyebbé tett”, írja ő maga. „Ó jaj, miért is sarjadtam a Valois-k véréből? Fatális név, te nyitottad meg lelkemet a vad büszkeség előtt! Miattad hullnak könnyeim, miattad vagyok oly boldogtalan.”

Ehhez a típushoz hozzátartozik bizonyos szuggesztív ékesszólás is; különösen olyankor, amikor szenvedéseit kell előadnia.

Xxxxxx nem sokáig marad a kolostorban. Semmiféle hivatást nem érez arra, hogy apáca legyen és egy szép nap húgával együtt megszökik. Bar-sur-Aube-ban híre jár, hogy két hercegnő szállt meg a város legutolsó fogadójában; azzal a céllal jöttek, hogy visszaszerezzék ősi földjüket. A bari társaság középpontja, Surmont törvényszéki elnök felesége kötelességének tartja, hogy házába fogadja a bajban lévő két ifjú hölgyet, akit talán titokzatos ellenségek ül- döznek. Minthogy a hölgyek ruhatára igen szűkös, mindjárt kölcsönad nekik egy-egy ruhát, a jelenlevő fiatalság nagy szórakozására, mivelhogy az Elnökné Asszony rendkívül terjedelmes. De másnapra a két hölgy úgy átalakította a ruhát, hogy tökéletesen állt rajtuk. Az Elnökné

Asszony kissé csodálkozott, de azután lassankint megszokta, hogy Xxxxxx az úr a háznál. A két leány egy hétre jött és egy évig maradt - ez az év, mondta később az Elnökné Asszony, életének legkeservesebb esztendeje volt.

Itt ismerkedett meg Xxxxxx Xxxx-Xxxxxxx-Xxxxxxx xx xx Xxxxx-tal. La Motte fiatal nemes ember volt, tiszt a szomszédos Lunévilleben állomásozó zsandárezredben, ahol apja, a Xxxxx Xxxxx-rend lovagja is szolgált. Az úri társaság Barban is műkedvelő színielőadásokkal szóra- kozott, mint akkoriban mindenhol szerte az egész világon. La Motte nagy színészi tehet- ségnek számított és Xxxxxx minden bizonnyal csakugyan az volt; sokat szerepeltek együtt. „És addig-addig szavalgatták”, mondja Funck-Brentano öreguras kedélyességgel, „amíg sürgősen össze nem kellett házasodniuk”. 1780 június 6-án keltek egybe.

Az Elnökné Asszony ebből az alkalomból végre kidobta Xxxxxxx és az ifjú házasok némi bolyongás után Lunévillebe költöztek. Ikreik születtek, de mindjárt meg is haltak és Xxxxxx egy időre, úgy látszik takarékosságból, megint kolostorba vonult. Egyébként adósságokból és La Motte gyanús üzleteiből éltek. Xx Xxxxx ekkor vette fel a grófi címet is.

La Motteról nincs semmi különös mondanivalónk, nem szükséges részletesen bemutatni. Olyan jómodorú és rendkívül undorító, szemtelen és gyáva francia strici volt, amilyent min- denki százával ismer, aki járt Franciaországban. Ez a típus a gallok földjén úgy látszik örök. Útálta a munkát, szerette a nőket, nagyon csúnya volt, de olyan szépnek tartotta magát, hogy időnkint a nők is elhitték neki.

1781 szeptemberében az ifjú házasok megtudták, hogy Xxxxxx pártfogónője, a Marquise de Xxxxxxxxxxxxxxx, a saverne-i kastélyban van, mint Xxxxx bíbornok vendége. Jeanneban meg- szólal az a titokzatos hang, amely a tehetségeket vezérli - összecsomagolnak és elmennek Saverneba.

Xxxxxx ekkor 25 éves. Haja hullámos és gesztenyebarna, szeme kék és kifejezésteljes, szája kissé nagy, de szintén kifejezésteljes, mosolya elbájoló, „szívhez szóló”, írja Beugnot, aki tapasztalatból beszél. Mellét a kortársak kissé fejletlennek találják. Legfőbb vonzóereje, úgy látszik, a hangja, a beszéde. „A természet megadta neki a rábeszélés veszedelmes adomá- nyát”, írja a Nyaklánc-per egyik szereplője, majd hozzáteszi: „Ami az erkölcs és az állam törvényeit illeti, Mme de la Motte, minden rossz szándék nélkül és végtelen természetes- séggel, de egyáltalán nem is gyanította a létezésüket”.

HARMADIK FEJEZET

A NAGYÚR.

A nagy antik történetírók, kiváltképen Xxxxx Xxxxxx, minden fontosabb esemény előtt elmond- ták az előjeleket, amelyek az események bekövetkezését hirdették. Ezt részben vallásuk kívánta így, amely jóformán nem is állt egyébből, mint abból, hogy hittek az előjelekben, részben pedig úgylátszik művészi hangulatkeltésből tették. A felvilágosult olvasó bizonyára nem hisz már az efféle babonákban, nem hiszünk bennük természetesen magunk sem - de a dolgok valamennyien összefüggnek egymással, az kétségtelen, és az ókoriak mégis okos emberek voltak... hadd mondjunk el tehát egy-két előjelet.

Xxxxxx fiatalkorának legtitánibb éveit élte Strassburgban, amikor a 14 éves Xxxxx Xxxxxxxxxx Xxxxxxx való útja közben e városba érkezett. Itt, Franciaország és a Német-Római Birodalom határán, semleges területen, a Rajna egyik szigetén adták át a franciáknak a Dauphinet. (Dauphine a Xxxxxxx felesége. Xxxxxxx pedig a francia trónörökös, mert a Dauphiné tartomány örökös ura - mint ahogy az angol trónörökös walesi herceg.) A házasságkötés Bécsben történt, az Augusztínusok templomában, per procurationem, vagyis a távollévő férjet Xxxxxxxxx főherceg helyettesítette.

A szigeten díszes pavillont építettek. Xxxxxx a fogadást megelőző napokon megvesztegette az őröket és barátaival meglátogatta a termeket, hogy megcsodálják a kifüggesztett gobelineket. A legtöbb nagyon tetszett nekik, kiváltkép azok, amelyek Xxxxxx xxxxxxxxx után készültek; de a főterem főgobelinje Goethéből megnevezhetetlen irtózást váltott ki. Ez a szőnyeg ugyanis mitológiai jelenetet ábrázolt; Jázon, Medea és Kreuza történetét. „A trónus baloldalán,” írja Xxxxxx a Dichtung Und Wahrheitban, „a legszörnyűbb halállal viaskodó menyasszonyt lehetett látni, jobbra az atya (Jázon) borzadozott lábánál fekvő meggyilkolt gyermekei fölött, mialatt a fúria (Medea) sárkányfogatán a levegőbe emelkedett...”

„Micsoda - kiáltottam fel, a jelenlévőkre való tekintet nélkül - milyen meggondolatlanság ez? Hogyan szabad egy ifjú királynénak példaként a legszörnyűbb esküvőt idézni a szeme elé, amikor először lép be országába? Hát a francia építészek, díszítők, kárpitosok között nincsen egy sem, aki érti, hogy a képek jelentenek is valamit, hogy a képek hatnak az értelemre és az érzelemre, benyomásokat váltanak ki, sejtelmeket ébresztenek fel?” Úgylátszik nem volt egy sem. Xxxxxxx megnyugtatták társai, hogy rajta kívül senkinek sem jut eszébe ilyesmi.

„A fiatal hölgy szép és előkelő, éppoly derűs, mint amilyen impozáns, arcára azóta is kitűnően emlékszem,” folytatja Xxxxxx idősebb korának udvari modorában. „Üveghintajában mind- nyájan nagyon jól láthattuk; kisérőnőivel bizalmas beszélgetésben mintha a menet elé özönlő tömegen tréfálkozott volna.” Tehát már akkor is azt a benyomást keltette, hogy mulat az embereken.

Xxxxxx azután megemlíti, hogy az első rossz óment nemsokára egy sokkal szörnyűbb követte: amikor a Dauphine megérkezett Versaillesba, Párisban tüzijátékot rendeztek a tiszteletére s ez tüzet támasztott, a tömeg nem tudott kijutni az eltorlaszolt utcákból, gázolták és gyilkolták egymást, a katasztrófának 33 halottja és több száz sebesültje volt.

De nem említi a harmadik óment, a legkülönösebbet: a bevonulás másnapján a strassburgi székesegyház kapujában a püspök koadjutora fogadta, majd ő misézett: Xxxxx xx Xxxxx herceg, aki később többet ártott neki, mint bárki a világon.

A Rohan-család az előkelőség századaiban is Franciaország legelőkelőbb családai közé tartozott. Mint „külföldi fejedelmek” rangban mindjárt a királyi család után következtek, a lotharingiai hercegekkel együtt. Büszke jelmondatuk így hangzott: Roi ne puis, prince ne

xxxxxx, Xxxxx suis - király nem lehetek, herceg lenni nem kívánok, Xxxxx vagyok. Egy Xxxxx hercegnét, meséli Xxxxxxxx, megkérdeztek, mikorra várható a családi esemény. - Hizelgek magamnak azzal, hogy két hét mulva lesz részem ebben a megtiszteltetésben, - felelte a hercegné. T. i. abban a megtiszteltetésben, hogy egy Rohant hozhat a világra.

Sajátságos módon ennek a családnak nem volt egyetlen egy tagja sem, aki mint államférfi, had- vezér vagy más téren nagy ember megokolta volna a család hatalmas önérzetét. A Rohanok ebben is olyanok voltak, mint ahogy az ember az Ancien Régime nagyurait elképzeli: sosem tettek semmi mást, csak származtak; nem röstelték a fáradságot megszületni, amint Xxxxxx mondja.

A furcsa az, hogy még származásuk sem vész el a népvándorlás korának legendatermő távla- taiban. A bretagnei uralkodók ivadékainak vallották magukat; ősük, Xxxxxxxxx, a bretagnei herceg fiatalabb fia, 1021-ben kapta Xxxxxxxx grófságot. A Rohan nevet kb. 1100 óta hasz- nálták. De végtére is Bretagne kicsi, félvad, istenhátamögötti tartomány volt, mielőtt Xxxx, az utolsó, „facipős” kis bretagnei hercegnő férjhez nem ment VIII. Xxxxxx xxxxxxx királyhoz, hozományul víve az egész félszigetet. Ekkor kerültek a Rohanok is Franciaországba.

A család protestáns ága, a Xxxxx-Xxx-k, adott néhány makacs és bátor tiltakozót a vallás- háborúk korában, de ez az ág 1540-ben kihalt. A XVIII. században a család két főágból állt: a Rohan-Soubise-ekből és a Xxxxx-Xxxxxxxx-kből. Leghíresebb tagja a Maréchal de Soubise volt, az udvaronc, akiből Xxxxxxxxx kegye tehetségtelen hadvezért csinált; ő és egy osztrák herceg vitte véghez azt a megdöbbentő műveletet, hogy hatvanezer emberével elvesztette Xxxx Xxxxxxx húszezer katonája ellen a xxxxxxxxx ütközetet, a Hétéves Háború döntő csatáját.

A család másik ága, a Guéménée-család főkép arról nevezetes, hogy csak csillagászati szá- mokban kifejezhető jövedelme ellenére 1781-ben csődbe ment 33 millió font adóssággal, ma- gával rántva számtalan kisembert, breton matrózokat, akik évjáradék reményében hiteleztek nekik; kénytelenek voltak lemondani udvari méltóságaikról is, mivel maradék vagyonukból nem tarthatták fenn az udvari életszínvonalat. Csődjük alaposan hozzájárult az arisztokrácia tekintélyének megtépázásához.

A strassburgi püspökség úgyszólván öröklődött a családban; félszázaddal Xxxxx Xxxxxxxxxx bevonulása előtt egy másik Xxxxx fogadott a strassburgi székesegyház kapujában egy másik idegen királyleányt, Xxxxx Xxxxxxxxxxxx, aki XV. Xxxxx boldogtalan felesége lett.

Xxxxx xx Xxxxx herceg 1734-ben született. 1760-ban nagybátyjának, a strassburgi püspöknek koadjutora lett és ugyanakkor Canope püspöke in partibus infidelium, vagyis címzetes ura egy olyan egyházmegyének, amely már ezer és sokszáz éve a pogányok kezében van. Az Egyház legfőbb méltóságai közt mindíg is sok volt a főrangú - de a XVIII. századi Franciaországban az udvari arisztokrácia egészen kisajátította az érseki és püspöki székeket. Xxxxxxxx nemcsak nagybátyja püspök; unokafivére, Xxxxxxxxx xx Xxxxx, Cambrai érseke. A La Rochefoucauld hercegi család egymagában három püspöki széket tölt be: Rouent, Beauvaist, Saintes-et. Az udvari előkelőségek mint egyházfejedelmek sem sokat változtattak magukon és életformáju- kon - ez az egyik oka annak, hogy az Egyház olyan gyenge a XVIII. századi Francia- országban. A főpapságot a rendkívül szűkösen javadalmazott alsó papságtól olyan szakadék választotta el, mint az arisztokráciát a nemzettől és a forradalom kitörésének egy válságos pillanatában a döntést az hozta meg, hogy az alsó papság képviselői a polgárság mellé álltak.

Xxxxx xx Xxxxx nemcsak egyházi méltóság: 1761 óta a Francia Akadémia tagja is, a Halha- tatlanok közé tartozik. 1789-ben az Akadémia 38 tagja közül (két hely betöltetlen) hét fő- nemes, öt pedig főpap; hiába, előkelő évek ezek. Régebben, XIV. Xxxxx korában, a püspökök és az akadémikusok még többnyire polgári származásúak; az Ancien Régime a végén a leg- arisztokratikusabb.

Milyen ember volt Xxxxx xx Xxxxx herceg? A kortársak tanusága szerint végtelenül fínom és jómodorú, szellemes társalgó, az Akadémiára sem hozott szégyent, jó szónok is volt. Nem- csak gavallér, hanem jó ember is, hívei számos diszkrét és megható jótékonykodását jegyezték fel; korának fia, „érzékeny szív” ő is, mint királya, XVI. Xxxxx.

De ezek eléggé semmitmondó adatok és nem mondanak sokkal többet a herceg ránkmaradt arcképei sem: fínom, kissé kifejezéstelen vonások, bizonyos elkényeztetett, „késői sarj” gyen- geséget árulnak el. Olyan ember lehetett, akiről nagyon nehéz megmondani, hogy milyen. Az az ember, akire azt mondhatják: ha nem születik hercegnek, semmiben sem különbözik a többi embertől. De ez felületes megállapítás - mert Xxxxx igenis hercegnek született, Xxxxx- volta úgy hozzátartozott lényéhez, mint valami szervi betegség, jellemét és sorsát úgy determinálta, mint ahogy a tüdőbaj vagy a neuraszténia determinálja az ember jellemét.

Ha meg akarjuk ismerni, nem is egyéni vonásaiból kell kiindulnunk, hanem inkább társadalmi helyzetéből.

Xxxxx grandseigneur volt, nagyúr, a grandseigneurök fénykorában, akkor, amikor nagyúrnak lenni még nem különcség, hanem uralkodó életforma; amikor egész Európa úgyszólván azért él, hogy a grandseigneurök életmagasságát biztosítsa.

A nyugati kultúra arisztokratikus: megszületésétől, a XI. század végétől kezdve a francia forradalomig ennek a kultúrának lényeg szerint való célja az, hogy kevésszámú választott életében megvalósítsa a Szép Élet álmát: azt az életet, amely olyan tiszta, rendezett és gyö- nyörű forma, mint a géniusz-teremtette műalkotás - és éppannyira független a mindennap és a sors esetlegességeitől. E kultúra megvalósítója az udvar, eszménye az életfölötti élet. Ezt az eszményt szolgálja lovagság, pompa, etikett; ezt a célt szolgálja ki a művészet és költészet is.

De mindez eléggé elvont. Hogy miben állt Xxxxx nagyúrvolta, szemléltesse inkább néhány életrajzi és számszerű adat.

Xxxxx Xxxxxxxxxx Franciaországba való érkezése után Xxxxx nem sokáig maradt koadjutor. Hatalmas nagynénjei, Mme de Xxxxxxxx és Mme de Marsan, a királyi hercegek nevelőnője (gouvernante; természetesen nem szabad a „nevelőnő”-t mai értelemben vennünk) kieszkö- zölték Du Xxxxx asszony és teremtménye, X’Xxxxxxxxx herceg miniszter segítségével, hogy az öregedő XV. Xxxxx elküldte Bécsbe követnek. Minthogy Franciaország és Ausztria ebben az időben szövetségesek, hűséges, de gyanakvó szövetségesek, Európa legfontosabb diplomáciai állása a bécsi francia és a versaillesi osztrák követé. Az osztrák követ, Xxxxx-Xxxxxxxxx gróf, Páris egyik legelső embere; hatalma akkora, mint egy miniszternek, ő irányítja az ifjú Xxxxx Xxxxxxxxxx-et, az ő szeretője az Opera legünnepeltebb szépsége... Ami ő Párisban, az akar lenni Rohan Bécsben, amely város mindjárt Páris után következik a savoir-vivre, az élet művészete szempontjából.

És most jönnek a szemléletes adatok. Xxxxx magával visz Bécsbe (a káprázatos tárgyi fel- szerelést a rövidség okából elhagyjuk) 50 paripát megfelelő személyzettel; 6 nemes apródot Elzász és Bretagne legelső családaiból, melléjük egy nevelőt, aki fegyverforgatásra és egy tanárt, aki latinra oktatja őket; személyes szolgálatára két nemesembert, „pour les honneurs de la chambre”, az egyik máltai lovag, a másik lovassági kapitány; hat komornyikot, egy maître d’hotelt, egy háztartásfőnököt; két hajdut; négy futárt, ruhájuk fejenként 4000 fontba kerül és

„a napfényben úgy ragyog, mint egy tündérmese”; 12 inast; két „svejcit”, az egyik, a sová- nyabb, a belső ajtónálló, a másik, aki rendkívül kövér, a kapus; 6 zenészt az asztali zene számára, egy házgondnokot, egy kincstartót, négy nemes követségi tisztviselőt; követségi titkárként Xxxxxxx abbét, a jezsuitát és mellé négy segédtitkárt. Mindezeket maga öltözteti mesébe illő pompával és természetesen maga tartja el és fizeti.

Megérkezik Bécsbe és rövidesen elkápráztatja a Császárvárost. Mindenki róla beszél, a hölgyek mind érte rajonganak. Amin nem is lehet csodálkozni. Óriási vadászatokat rendez; álarcosbáljai látványosságok; Badenben népünnepélyen vendégeli meg úgyszólván egész Alsó-Ausztriát. Vacsoráin száz-százötven osztrák főúr étkezik, a diplomáciai szokástól el- térően nem hosszú asztalnál, hanem kis asztaloknál, ahol mindenki fesztelenül érezheti magát; utána kártya, hangverseny, tánc és flirt a Lichtenstein-palota csodálatos termeiben és kivilágított kertjében. Akárcsak Versaillesban.

Ez az érem egyik oldala. Az érem másik oldala, hogy Xxxxxxxx nincsen pénze. Sem neki, sem a Rohan-ház két ágának. Állítólag királyi engedélyt kapott, hogy egymillió font zálog- kölcsönt vegyen fel birtokaira. De ez sem tartott sokáig. Embereit nem tudta rendesen fizetni, mire azok visszaélve a követségek franchise-ával, területenkívüliségével, virágzó csempé- szetre adták magukat. Ezt olyan francia nyiltsággal űzték, hogy Xxxxx Xxxxxxx, nem akarván megbántani a versaillesi udvart, eltörölte az egész diplomáciai kar franchise-át. Ezt xxxxxx Xxx Xxxxxx; de Mme Xxxxxx Xxxxx Xxxxxxxxxx première femme de chambre-ja volt (ter- mészetesen nem lehet magyarra „szobalány”-nak fordítani ezt az előkelő udvari tisztet; Mme Campan olyan szobalány, mint amilyen guvernáns Marsan hercegné). Híres emlékiratát 1820 körül írta; ez a mű a legfőbb forrásunk nekünk is, mint mindenkinek, aki Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx és koráról ír. Csakhogy Mme Campan könyvét azért írta, hogy megmentse úrnője emlékét; Xxxxxx éppen ezért a legfeketébb színekkel rajzolta.

A fatális tény, hogy Xxxxxxxx nem volt pénze, még így is kétségbevonhatatlan. Kitűnik majd a Nyaklánc történetéből is. Hogy lehet az, hogy nem volt pénze? Hiszen csak a strassburgi püspökség és apátságai évi 60.000 fontot jövedelmeztek papiroson, a valóságban pedig

400.000 fontot. Az akkori font értéke Xxxxx-Xxxxxxxx szerint tíz franknak felel meg, a frank e háború előtti értékét véve, tehát a békebeli pengő egyharmadát.

Minthogy Rohant úgy tekintettük, mint társadalmi osztályának jellegzetes képviselőjét, talán nem lesz érdektelen, ha kiírunk egy-két adatot a hozzá hasonló grandseigneurök jövedelmére vonatkozólag Funck-Brentano L’ancien régime c. könyvéből, amely egyébként magyarul is megjelent Udvari Világ címen.

„X. xx Xxxxxxx, a rendőrfőkapitány 200.000 fontot kap (2 millió frankot), hogy kifizethesse adóssága egy részét. Xxxxxxxxx, a pecsétőr kis ajándékként kap 200.000 fontot. És akkor Xxxxxxxxx még fínom volt, mert utóda, Miromesnil 600.000 fontot kap (6 milliót), hogy

„berendezkedhessék”. X’Xxxxxxxxx herceg, amikor kibukik a miniszterségből, 1774-ben kártérítésképen 500.000 fontot kap (5 milliót). Xxxxxxxx xx Xxx hadügyminiszter özvegye

30.000 font évi kegydíjat, Saint-Germain gróf, amikor xxxxxxxxx a hadügyi államtitkárság alól, 40.000 font nyugdíjat és 155.000 font kárpótlást kap. (Szorozd meg mindíg tízzel!)”

„Xxxxx Xxxxxxxxxx Xxxxxxxx hercegnek 1,200.000 fontot adat, Salm herceg 500.000 fontot kap. Xxxxxxx, mialatt Franciaország pénzügyeit vezeti, 56 millió fontot fizet ki Provence grófnak, a király idősebb fivérének és 25 milliót Artois grófnak, a fiatalabbnak. Ordítani kell!” (C’est à hurler. Ezt nem mi mondjuk, ezt a komoly öreg Funck-Brentano mondja, aki pedig konzer- vatív érzésű férfiú.) „Condé herceg 12 millió fontot kap egyszerre kézhez és évi 600.000 font (vagyis 6 millió) járadékot.”

Ugyanezeket az adatokat megtaláljuk Taine L’ancien régime-jében is, annál is inkább, mert Xxxxx-Xxxxxxxx úgy látszik innen írta ki azokat. Mind Taine, mind Funck-Brentano rengeteg egyéb adatot sorol fel.

Csakugyan ordítani kell, vagyis inkább maguk az adatok kiáltanak égre. Mi volt ez? Xxxxxxx furcsa őrület szállta meg a francia királyok szívét, hogy ilyen mesebeli összegeket ajándé- koztak szét, többnyire minden ellenszolgáltatás nélkül, leginkább csak az előkelő származás

jutalmazására? Természetesen nem volt őrület ez, hanem egy történelmi helyzet elkerülhe- tetlen következménye. Franciaország, éppúgy mint Európa többi állama, a középkorban a hűbéri főnemesség kezébe került. A francia királyok évszázadokon át arra törekedtek, hogy az országot központosítsák vagyis hogy kiragadják a főnemesség kezéből és maguk vegyék át. Amint ismeretes, ezt a célt XIV. Xxxxx végleg el is érte és minden nagyzolás nélkül mond- hatta: „Az állam én vagyok.” A hűbéri nemességet udvari nemességgé alakította át; a főurak nem tartózkodhattak többé birtokaikon, hanem ott kellett élniük a király mellett, aki sas- szemmel vette észre távollétüket és kegyvesztéssel büntette. A népet ezentúl nem a főurak sarcolták, hanem a királyi intendánsok és fermier généralok, a pénz ezentúl a királyi kincstárba folyt be. A főnemességet kárpótolni kellett ezért: évdíjakkal, ajándékokkal, hallat- lan javadalmazású udvari tisztségekkel, egyházi és katonai állásokkal. Később már talán nem is lett volna szükség erre, a főnemesség kezéből kiesett minden független hatalom, nem tudtak volna már fellázadni a király ellen (de támogatni sem tudták többé, ez is egyik fontos oka a forradalom rohamos diadalának). Xxxxxxxx ekkor már a meglévő dolgok ereje diktálja, hogy a főnemességet a királynak kell eltartania. Az észszerű és megokolt „kárpótlásból” így válik

XVI. Xxxxx korára érve „visszaélés”, esztelennek látszó és igazságtalan pazarlás, amely joggal váltja ki a gondolkozók bírálatát és a nép forradalmi dühét.

Más kérdés, mit csináltak a nagyurak ezzel a töméntelen sok pénzzel? Mai fogalmak szerint el sem tudnák költeni. Ma egy amerikai milliárdos ennyi pénzt a legnagyobb igyekezettel sem tudna elverni. De az amerikai milliárdosok és általában azok, akiknek ma rengeteg pénzük van, nem grandseigneurök. A gazdasági életben szerzett vagyon tulajdonosa legmámorosabb pillanataiban is megőriz valami gazdasági szellemet és ha meg is őrül, még abban is van mindíg valami rendszer. Az Ancien Régime nagyuraiban azonban józan pillanataikban sem volt semmi gazdasági érzék és semmi rendszer. Hogy mire ment el a pénzük XVI. Xxxxx korában, azt Taine említett művéből vett néhány szemelvénnyel igyekszünk megmagyarázni.

„Mesdames, vagyis XV. Xxxxx három öregkisasszony leánya évente 215.068 frank ára gyertyát éget, a királyné 157.109 frank árát. Versaillesban még mutogatják azt az utcát, amely hajdan kis boltokkal volt tele, ide jártak a királyi inasok és egész Versaillest táplálták a királyi asztal- ról maradt deszerttel, amelyet itten adtak el. A király a hivatalos becslés szerint évente 2190 frank ára mandulatejet és limonádét iszik; a „nappali és éjszakai nagy erőleves”, amelyet olykor elfogyaszt a kétéves Madame Xxxxxx (XVI. Xxxxx és Xxxxx Xxxxxxxxxx leánya), évente 5201 fontba kerül.” Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxxxxxx-korában a femme de chambre-ok elszámo- lásba tesznek a Dauphine számára „hetente négy pár cipőt, naponta három rőf szalagot, amellyel megköti fésülőköpenyét, naponta két rőf tafotát, amellyel befödik a kosarat, ahová a Dauphine kesztyűjét és legyezőjét helyezik”, mert a szabály szerint nem szabad egyenesen kezébe adni, hanem kosárkában kell átnyujtani.

Természetesen nem fizetnek pontosan a szállítóknak. Turgot pénzügyminisztersége alatt a király 800.000 fonttal tartozik borkereskedőjének, három és fél millióval élelmiszer-szállító- jának. (Szorozd meg tízzel, mondaná Funck-Brentano!)

Következnek az adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy az arisztokrácia nem marad el költe- kezésben és adósságban a királyi ház mögött. „A Maréchal de Soubise (Rohan rokona) egy nap vendégül látta a királyt vacsorára és éjszakára falusi kastélyában; ez 200.000 fontjába került. Mme de Matignon megalkuszik évi 24.000 fontban, hogy mindennap új hajviselettel díszítsék fel. Xxxxx kardinálisnak van egy tűvel varrott csipkéből készült miseinge, amelyet

100.000 fontnál többre becsülnek, konyhaedényei tömör ezüstből készültek. - Semmi sem természetesebb ennél, ha tekintetbe vesszük, hogyan gondolkoztak akkoriban a pénzről; megtakarítani, félretenni: mintha folyó helyett haszontalan mocsár volna, amelynek rossz a szaga. Inkább kidobták az ablakon. Így tett a Maréchal de Xxxxxxxxx, amikor unokájának egy

telt erszényt adott és a kisfiú, minthogy nem tudta mire költeni, telten hozta vissza. Ezúttal a pénz legalább nagy szerencse volt az utcaseprőnek, aki éppen arra jött és felvette. De ha nem jön arra járókelő, bedobják a folyóba is.”

„Mme de B.”, folytatja Xxxxx, „sejttette egyszer Xxxxx herceggel, hogy örülne egy gyűrűbe foglalt miniatürnek, amely kanárimadarát ábrázolná. A herceg felajánlotta szolgálatait; a hölgy el is fogadta, de azzal a feltétellel, hogy a miniatür nagyon egyszerű lesz és nem lesz rajta brilliáns. Csakugyan egyszerű arany karika foglalta be, de a képet üveg gyanánt egy vékonyra csiszolt nagy gyémánt fedte. Mme de X. visszaküldte a gyémántot, mire Xxxxx herceg porrá törette és ezzel porozta be a levelet, amelyet e tárgyban a hölgynek írt. Ez a porhintés négy vagy ötezer fontba került, de az ember sejtheti a levélke tartalmát és hangját. A legmagasabb galantériával együttjár a szélsőséges bőkezűség, és annál inkább nagyvilági ember valaki, minél kevésbbé pénzember.”

Ezek a döbbenetes számok bizonyos tünődéseket váltanak ki az emberből.

Mindenekelőtt: lehet, hogy Funck-Brentanónak nincs igaza a „szorozd meg tízzel” alapelvvel. A pénz mégsem ért ennyit. Hogy egy akkori pénzösszeg ma minek felelne meg, azt igen nehéz megállapítani. Azt hisszük, Xxxxx-Xxxxxxxx nem a pénz vásárlóerejét vette alapul, mert akkor azt kellett volna találnia, hogy a font sokkal kevesebb vásárlóerővel rendelkezett, mint a háború előtti frank tízszerese. Ime egy-két adat, amely tárgyunkkal összefüggő olvasmá- nyaink közben magától jött elénk: a Comédie Française 1784 hideg telén felajánlotta egy esti bevételét az inségeseknek (La Harpe Coriolan-jának premierje volt): a bevétel 10.330 fontra rugott. Már most egy kb. akkora befogadóképességű pesti színház bevétele táblás ház esetén 7000 pengő körül jár.

Vagy pl. tudjuk, mennyibe kerültek Xxxxx Xxxxxxxxxx kalapjai, amelyeket a híres Xxxx Xxxxxx- nél vásárolt: 48, 72, 90, esetleg 280 fontba. A háború előtti Párisban a női kalap ára 30 frank- tól 1200-ig terjedt, tehát a legdrágább sem került a tízszeresébe. Vagy: XVI. Xxxxx, amint erről később még szó esik, pontosan feljegyezte apró kiadásait. Ezekből a feljegyzésekből tudjuk, hogy 100 drb lekvárnak való sárgabarackért 12 fontot fizetett, 6 font (3 kiló) cseresznyéért és két kosár szamócáért 3 fontot, a fa behordásáért 1 font 10 solt, 1 font borsért (a bors természetesen akkoriban sokkal drágább volt, mint nálunk békeidőben) 4 fontot. Ezek az adatok alapján azt hisszük, nem járunk nagyon messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, a font vásárlóértéke egészen durván véve annyi lehetett, mint ma a pengőé.

Az összegek ezáltal megcsökkennek, de még így is irtózatosak. Az ember elcsodálkozik, honnan tudtak ekkora összegeket ércpénzzel kifizetni? Mert Law rendszerének a század elején bekövetkezett bukása óta a franciák nagyon óvakodtak a papirpénztől. 1776-ban megalapí- tották ugyan a Caisse d’Escompte-ot, amely bankjegyeket bocsátott ki és ezeket a bankjegye- ket általában jobban szerették a nem mindíg megbízható ércpénznél, - de a Caisse d’Escompte csak igen korlátolt mennyiségben bocsátott ki bankjegyeket, a mi történetünk idején, 1783- ban mindössze 40 millió font értékű bankjegy van forgalomban.

Itt felmerül tehát egy másik töprengés: vajjon az arisztokrácia csakugyan mindíg kézhez kapta jövedelmét? Láttuk, hogy XVI. Xxxxx mekkora összegekkel tartozott borkereskedőjének és élelemszállítójának. Lehet, hogy olykor a kincstár is adós maradt; Rohannak és kartársainak állandó pénzszűkét esetleg az is okozta, hogy járandóságukat vagy annak egy részét csak elv- ben kapták meg.

De még akkor is rengeteg pénzt kellett kézhez kapniuk, és itt merül fel a harmadik kérdés: hová lett ez a sok pénz? Láttuk, micsoda árakat számítottak fel a királynak és a főrangúaknak a szállítók, vagy pedig azok, akik nevükben a szállítókkal elszámoltak, mandulatejért, limo- nádéért, miegyébért. A számokból arra kell következtetnünk, hogy két társadalmi rétegnek

akkor nagyon jól mehetett: egyrészt az udvar és az arisztokrácia számára dolgozó iparosoknak és kereskedőknek, másrészt pedig az udvari és főúri intendánsok és segédszemélyeik hadának, valamint a lakájság különböző fokozatainak.

A lakájokra vonatkozólag találunk is egy-két érdekes megjegyzést régi-párisi baedekerünkben, Mercier könyvében: „Egy magasállású ember belső inasa olykor 40.000 font évi jövedelmet élvez; neki magának is van inasa, aki ismét inast tart. Az alantas dolga kikefélni Monseigneur ruháját és rendben tartani parókáját; a főinas már negyedik kézből kapja és nincs más dolga, mint az, hogy elhelyezze a miniszteri fejen, amelyben az állam nagy sorskérdései pihennek. Eme magasztos funkció teljesítése után rajta a sor, őt öltöztetik fel emberei; hangos szóval hívja, kiszidja őket, vendégeket fogad, protezsál és megparancsolja, hogy fogjanak be hintajába. Az inas inasának már nincs ugyan hintaja, de azért neki is egészen jól megy.” „A nagyúri lakáj cizellált aranyórát hord, csipkét, gyémántcsattot, és egy kis divatárukereskedőnő a szeretője.”

„E haszontalan és csak parádéra való cselédek serege a legveszedelmesebb korrupció egy városra nézve, és minthogy számuk egyre növekszik, attól lehet tartani, hogy egyszer még valami nagy szerencsétlenséget hoznak a közösségre.” Egy új társadalmi réteg alakul itt ki, a hátsóudvarokon és alagsorokban: Figaro osztálya. Ez az értelmes, jómódú, felvágott nyelvű réteg sokkal közelebbről ismeri az arisztokráciát, semhogy annak nagy tekintélye lehetne előtte, és amellett egyoldalúan ismeri, csak a gyenge oldaláról, senki sem nagy ember a lakája szemében, mondta Xxxxx.

Másrészt: a főurak pazarlásain, közvetve vagy közvetlenül, a polgárság gazdagodott. A kivált- ságosok ujjai közt minden pénz elfolyt, de megrekedt a polgárság rezervoárjaiban, növelve azt a jólétet, amelyről könyvünk elején beszéltünk és amely furcsa módon a nagy korfordulat egyik legfontosabb alapja.

De térjünk vissza Bécsbe. Grandseigneurök itt is akadnak, a gavallérosság rohani mértéke mégis mindenkit elkápráztat és bűvkörébe vonz és úgy látszik senkit sem aggasztanak azok a pénzügyi kételyek, amelyek bennünket még másfélszáz év távolából sem hagynak megnyu- godni. Xxxxx mindenkit meghódít, még a gúnyosan fölényes II. Xxxxxx császárt és a nagyon bölcs és nagyon óvatos öreg kancellárt, Xxxxxxxxx is. Mindenkit meghódít, csak azt az egyet nem, aki egyedül fontos: magát Xxxxx Xxxxxxxx nem.

Xxxxx Xxxxxxxxxx valószínűleg éppen az nem tetszik, ami a többieket elragadja, és itt látszik, hogy Xxxxx mennyire nem lélekismerő. A császárné bizonyára nem veszi xxxxxxx, hogy egy idegen pompájával elhomályosítja a királyi házat - a Habsburgok ezt érthető módon sohasem szerették, Xxxxxx Xxxxxx Bánk Bánját is azért tiltotta be a cenzúra, mert benne Xxxx alakja elhomályosítja a királyi házat. És hogyan értené meg a francia viszonyokhoz szokott püspöki koadjutor, hogy Xxxxx Xxxxxxx vallásosságát mélyen sérti egyházi méltóságához egyáltalán nem illő életmódja; a császárnő bizonyára benne látja mintegy megtestesülve azt a francia frivolitást és erkölcstelenséget, amelytől oly erősen idegenkedik. Talán nem is Xxxxxx útálja annyira, mint azt a világot, amely Xxxxx mögött áll, a nagy kísértést, amelytől meg akarja óvni népeit.

A császárnő megtesz mindent, hogy visszahivassa Rohant, aki udvarában, úgy érzi, nemcsak Franciaország követe, hanem az alvilági hatalmaké is. Mozgósítja versaillesi követét, Xxxxx- Xxxxxxxxxx, és mozgósítja lányát, a Xxxxxxxxx is.

Xxxxx Xxxxxxxxxx tragédiájának egyik oka éppen ez az állandó anyai mozgósítás. A császárné lányát ugyanolyan diplomáciai eszköznek tekintette, mint Xxxxxx, és ezt a felfogást örökölte fia, II. Xxxxxx is. Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx pedig minden élőlény közül anyja állott legközelebb és tőle telhetőleg igyekezett engedelmeskedni. A bölcs császárné nem tudta vagy nem akarta

tudni, hogy jóllehet Franciaország és Ausztria szövetségesek, az évezredes francia-német ellentét mégis sokkal mélyebb gyökerű, semhogy valaki egyszemélyben jó francia és jó német lehessen, mint ahogy ő írta leányának: „Légy jó német - ugye, ez a legjobb módja annak, hogy jó francia légy”. Leányát feláldozta politikájának.

Nem mindig azok a gyermekek érzik a legerősebb kötöttséget anyjuk iránt, akiket anyjuk túlságos szeretettel vett körül, nélkülözhetetlenné téve magát - néha az ellenkezőjére látunk példát: van, aki örökre kötve marad anyjához, mert örökké meg akarja hódítani. Xxxxx Xxxxxxx nem vette körül gyermekeit túláradó anyai szeretettel; nem is igen ért rá. Ő is, mint a többi Habsburg uralkodó, kérlelhetetlen hivatásának szentelte minden pillanatát. A Habsburgok úgy uralkodtak, mint ahogy a vérbeli író ír, a vérbeli festő fest: még éjszaka is, amikor felriad két álom közt. Gyengédségre a Habsburgoknak több évszázadra visszamenőleg nem maradt idejük. Uralkodási módszerük is szöges ellentéte a lusta és élveteg Bourbonokénak, akik közé sodródott Xxxxx Xxxxxxxxxx, a vén Habsburg-fa legtörékenyebb virága.

Természetesen mást képzelünk el, amikor a bécsi Kapucinusok sírboltjában Xxxxx Xxxxxxx hatalmas barokk síremlékét látjuk: a királynő úgy trónol ivadékai, a megszámlálhatatlan kis főherceg között, mint valami ősi termékenység-istennő, egy Magna Mater, az anyaság szim- boluma. De hogy a gyakorlatban milyen lehetett, elárulják Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxxxx, amelyeket Xxx Xxxxxx, a kiváló írói tehetségű első femme de chambre (nem szobalány, hangsúlyoz- zuk!), jegyzett fel: „Amikor megtudták, hogy egy nevezetes idegen (un étranger de marque) érkezik Bécsbe, a császárné körülvette magát családjával, asztalához ültette gyermekeit és azt a látszatot keltette fel, mintha személyesen ügyelne fel gyermekei neveltetésére.” Pedig erről szó sem volt.

Xxxxx Xxxxxxxxxx tehát hűségesen átvette az ellenszenvet, amelyet anyja érzett Rohannal szemben. Ő Rohant csak egyszer látta: Strassburgban. Talán már akkor is ellenszenves volt neki a fiatal főpap; igaza lehet Xxxxxxxxxx: „Talán már magából Xxxxx xxxxxxxxx, a remény- beli bíborosnak arcából és tekintetéből kiolvasta szép fiatal lelke, öntudatlanul, a zilált roué- ságot (a feneketlen iszap-vulkánságot), amelytől ösztönösen visszaborzadt”.

Xxxxxxx volt Xxxxxx után a második, aki, már kellő történelmi távolságból, a mult század elején, irodalmi formát adott a Nyakláncpernek, híres essayjében. Tömény, fanyar és nagy- szerű mondatait gyakran fogjuk idézni a következőkben. Xxxxxxx a fentidézett sorokban a roué szót használja; még mindig használják, de Xxxxx idejében jött ez a szó divatba. Eredetileg olyan embert jelent, akit a hóhér keresztbe tört. Majd, amikor divatos lett, olyan embert, aki megérdemelné, hogy kerékbe törjék. Nem is csak a szó, hanem maga a tény is divatba jött: nagyon sokan ambícionálták, hogy rouénak tartsák őket. Erre vonatkozólag Mercier-nknek fontos mondanivalói vannak, ha úgy tetszik, hallgassuk meg:

„Mi az: un aimable roué, kérdezhetné egy idegen, aki azt hiszi, hogy tud franciául. Olyan nagyvilági ember, akinek nincsenek sem erényei, sem elvei; de bűneinek megejtő külsőt ad, megnemesíti azokat kellemmel és szellemmel... Ha a külföldi csodálkozik azon, hogy ilyen szó polgárjogot kaphatott nyelvünkben, hát tudja meg, hogy a hóhérok ocsmány tréfái sokáig forogtak és forognak még most is közszájon. Harminc éve felakasztottak egy abbét bankó- hamisítás miatt. A bitófa lábánál a szerencsétlen belekapaszkodott a létrába. - Gyerünk, gyerünk, Monsieur l’abbé, ne legyen olyan gyerek -, mondta a hóhér. Egy részeg kijön egy kocsmából a Place de Grève-en. Éppen akkor végeztek ki valakit; az áldozat még üvöltött a keréken, kínjában szitkozódott és káromkodott; a részeg fejét a vérpad felé emelve magára veszi a sértéseket és így kiált fel: - Nem elég, ha az embert kerékbe törik, udvariasnak is kell lenni. - E mondásnak nagy sikere volt az előkelő körökben”.

Xxxxx ügyét a két királynénál Mme Du Xxxxx indiszkréciója rontotta végleg el. Poroszország és Oroszország akkoriban osztotta fel Lengyelországot; Xxxxx Xxxxxxx, bár nagyon elítélte az

egész akciót, minthogy változtatni nem tudott rajta, Ausztria számára is részt követelt a fel- osztott Lengyelországból. Xxxxx, akit kortársai nem ok nélkül tartottak szellemes embernek, ez alkalomból így írt X’Xxxxxxxxx hercegnek: „Xxxxx Xxxxxxx egyik kezében zsebkendőt tart, hogy letörölje könnyeit, a másikban pedig kardot, hogy ő legyen a harmadik osztakozó”. A miniszter elvitte a levelet Xx Xxxxx grófnénak, az pedig xxxxxx xxxxxxx fel vacsora közben vendégeinek, akik siettek másnap visszamondani Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx.

De a balkezes Xxxxx, ugyanakkor, amikor Bécset fúrja Versaillesban, nem mulasztja el azt sem, hogy Versaillest fúrja Bécsben. Xxxxx Xxxxxxx fülébe jutnak azok a Xxxxx Xxxxxxxxxxxx vonatkozó híresztelések, amelyeket Xxxxx terjeszt. Xxxxxxx aggasztják anyai szivét, hogy elküldi Xxxx bárót, nézzen utána, mi igaz ezekből a pletykákból; a báró pedig megállapítja, hogy Xxxxx a Xxxxx Xxxxxxxxxx-tel szemben rosszindulatú Xx Xxxxx-Xxxxxx-Xxxxxxxx klikk szóbeszédeiből meríti alaptalan értesüléseit.

Ilymód nem egészen érthetetlen, ha Xxxxx Xxxxxxxxxx is teljes erejéből azon van, hogy a kétfelé tapintatlan követet minél előbb visszahivassa Bécsből. De Rohant megvédik hatalmas nagynénjei; amíg XV. Xxxxx él és Mme Xx Xxxxx az, aki, addig Rohant nem lehet megmoz- dítani.

1774 áprilisában XV. Xxxxx xxxxxxxxxxxxx esik. Du Xxxxx elköltözik Xxxxxxx, a király mellett csak lányai maradnak. Az udvar Versaillesban tartózkodik, türelmetlenül várja, mikor gyullad ki a király ablakában a gyertya, jelezve, hogy vége a szörnyű halálküzdelemnek, elhagyhatják a pestises bűzű kastélyt és átköltözhetnek Xxxxxxxx. Végre 1774 május 10-én a gyertya ki- gyullad.

A királyi hulla ott feküdt felfakadva, félig már az enyészetben, rettenetes bűzt árasztva maga körül. Xxxxxxxxxx herceg, premier gentilhomme de la chambre felszólítja Xxxxxxxxxx, a sebészt, hogy teljesítse kötelességét és xxxxxxxxxxx be a holttestet. Andouillé tudja, hogy akkor menthetetlenül megkapná ő is a ragályt és ezt feleli: - Helyes; de az Ön kötelessége, Xxxxxx, hogy fogja azalatt a király fejét. - Villequier erre eltekint a bebalzsamozástól.

„A Dauphin a Dauphinenál volt”, írja Mme Campan. „Együtt várták XV. Xxxxx halálának hírét. Ekkor egy szörnyű zaj hallatszott, absolument hasonlatos a mennydörgéshez, a lak- osztály első szobája felől: az udvaroncok tömege volt ez, amely elhagyta az elhunyt uralkodó előszobáját, hogy üdvözölje XVI. Xxxxx új hatalmát. A különös zajra Xxxxx Xxxxxxxxxx és férje ráeszmélt, hogy ezentúl ők uralkodnak és spontán mozdulattal, amely megindította a körülöt- tük lévőket, mindketten térdre borultak s könnyeket ontva így kiáltottak fel: - Istenem, vezess bennünket, óvj bennünket, nagyon fiatalok vagyunk még az uralkodásra.”

Xxxxx Xxxxxxxxxx tehát Franciaország trónjára lépett. Xxxxxx még abban az évben visszahívták Bécsből.

A visszavonulás nem volt díszes. Xxxxx Xxxxxxx nem is fogadta a távozó követet. Xxxxx barátainak elküldte keskeny elefántcsontlapra vésett arcképét és oly népszerű volt, hogy sokan gyűrűbe foglalták e képet és gyönggyel és gyémánttal vették körül. Még Kaunitz kancellár is hordta e gyűrűt, a császárné nagy felháborodására.

Xxxxxx a bécsi francia követségben Breteuil báró váltotta fel. Xxxxx nem bocsátotta meg Xxxxxxxxxxx, hogy ő lett az utóda, Breteuil pedig még kevésbbé bocsátotta meg Xxxxxxxx az antipátiát - gyűlölete az adott pillanatban végzetes lesz Rohan számára.

Franciaországban Rohant még nagyobb kellemetlenségek várják. A király hűvösen fogadja, a királyné pedig egyáltalán nem hajlandó fogadni, csak üzen neki, hogy küldje el azt a levelet, amelyet Xxxxx Xxxxxxxxxx hozott a számára. Xxxxx kegyvesztett lett.

Az Ancien Régimeben a kegyvesztettség rendszerint nem volt végzetes anyagi értelemben. Rohant sem kell az éhhaláltól féltenünk; sőt kegyvesztettsége alatt éri el a legirígyeltebb mél- tóságokat. 1777-ben megürül a grand aumônier, a király nagy-alamizsnásának helye, amelyet már régen Rohannak ígértek. A nagy-alamizsnás a király chapelle-jének, házi papságának feje, tehát úgyszólván a legmagasabb udvari méltóság. XVI. Xxxxx természetesen vonakodik, hogy Xxxxxxxx adja és Xxxxx Xxxxxxxxxx hevesen tiltakozik ellene. De a hatalmas nagynénik megint győznek - valóságos tündérmesei nagynénik ezek - Rohan herceg nagy-alamizsnás lesz; de a királyné továbbra sem áll szóba vele.

Azután meghal Xxxxx nagybátyja és megkapja a strassburgi püspökséget, Franciaország leggazdagabb egyházmegyéjét; majd Xxxxxxxxxxx Xxxxxxxxx lengyel király közbenjárására a bíbornoki kalapot; Rohan most már birodalmi herceg, Elzász grófja, Saint-Vaast apátja, ami talán még Strassburgnál is nagyobb jövedelemmel jár (300.000 font), a Sorbonne provizora, a Quinze-Vingts királyi kórház supérieur généralja és a Szentlélek-lovagrend parancsnoka. De a királyné még mindig nem áll szóba vele.

Te, kedves olvasóm, hasonló körülmények közt talán túl is tennéd magad a királynéi kegy elvesztésén, mondván, hogy e kegyvesztésnek inkább csak elméleti jelentősége van, mivel- hogy a gyakorlatban több kegyet elviselni is nehéz volna. De te, kedves olvasóm, gyakor- latiasan gondolkozol, frankban, pengőben és méltóságosi és kegyelmesi címekben és el sem tudod képzelni, mi volt az udvari századok emberének az uralkodó kegye és annak elvesztése. Banális nagyon, de mégis csak azt kell mondanunk, a királyi kegy a napsugár, amely éltette az udvaroncokat, nélküle elhervadtak, a királyi kegy a levegő, nélküle megfulladtak, a királyi kegy metafizikum, általa kapcsolódott az udvari ember az örök dolgokba, és nélküle az élet értelmetlenné vált, mint a hívő számára, ha elveszti Istenét. A kegyvesztésbe Rohanénál nagyobb szívek is megrepedtek: gondolj Racinera!

Xxxxx mindenkit és mindent megmozgat: 1777-ben Franciaországba xxx XX. Xxxxxx és ő is köz- bejár hugánál Rohan érdekében; nem nagyon szerencsés közbenjáró, mert Xxxxx Xxxxxxxxxx amúgy sem szívesen hallgat bátyjára, idegesíti annak állandóan leckéztető hangja: - Anyámnak készséggel szót fogadok, de bátyámnak megmondom a véleményem, - jelenti ki. Xxxxxxxx is az a két férfi, akire Xxxxx Xxxxxxxxxx leginkább hallgat, Mercy gróf és Xxxxxxx abbé, egykori tanára, a császárné megbízásából gondosan őrködik, nehogy Xxxxx valamikép a királyné kegyeibe férkőzzék.

„Más embert is elűztek már az udvartól,” mondja Xxxxxxx, „és kiki képessége szerint viselte sorsát. Choiseul éppen ezekben az években úgy vonult vissza, mint egy pártus, mosolyogva vagy mordulva, és magával vitte a fél udvari népet. Xxxxxx, bár egykor ő is azt mondta: Ego et Rex meus, úgy hírlik, kényszerzubbony nélkül tért vissza kolostorába és ott olvasóját pergetve készült egy még hosszabb utazásra. A dallamos lelkű, nagyon is lágy húrozatú Xxxxxx, amikor királya hátat fordított neki, szelíd jajszót hallatott és engedelmesen meghalt. De Rohan esete más. Xxxxx nem volt annyi lojalitás, hogy meghaljon: sem annyi önállóság, hogy éljen; sem annyi hit, hogy olvasóját pergesse”. Rohan tovább élt, hogy költőien mondjuk, mint egy téli fa, és várt valami mesebeli tavaszt.

Mert - és ez tulajdonképen eléggé meglepő - Xxxxx ambiciózus. Rang és vagyon nem elégíti ki; hatalomra vágyik. Ez azért olyan meglepő, mert nyilván nem az a természet, akinek a hatalom az eleme, aki mások sorsának irányitásában találja meg boldogságát. Ha ilyen ember, jobban kihasználja bécsi követségét és mint püspök erősebben érezteti hatalmát alárendelt- jeivel. De nem tudunk arról, hogy mint püspök egyáltalán tett volna valamit.

Akkor honnan ered ez a gyötrő ambició? Az emberek mind egy szerepet élnek vagy akarnak élni. Egyszerűbb síkon ez a szerepjátszás is egyszerű: a nők úgy mosolyognak és fésülködnek, mint kedvenc moziszínésznőjük és igyekeznek magukra ölteni feltételezett lelki tulajdonságait

is. A férfiak megjátsszák a kiváló orvostudós, az önfeláldozó családapa, az aranykedélyű bohém stb. hagyományos szerepét. De magasabb síkokon, magasabb és bonyolultabb lelkeket magasabb és bonyolultabb történelmi és irodalmi szerepek csábítanak: a Múzsa, a Mártir, az Elátkozott Költő, Széchenyi vagy Petőfi szerepe. Xxxxx előtt is ott lebegett a fényes kísértet, a csodálatos szerep: Xxxxxx, Xxxxxxxxx, Xxxxxxx, Fleury szerepe, a Mindenható Kardinális. Ez a hizásnak indult, elkényeztetett grandseigneur, természetének tökéletes félreértésével, Xxxxxxxxx szikár, aszkétikus, csont- és vas jellemét álmodta magára. Titkárával, a svejci, protestáns (!) Xxxxxx báróval nagy reformterveket dolgozott ki Franciaország boldogítására. Amikor a vendé- gek hajnal felé lepihentek és a kardinális néhány órára magára maradt, a „hatalom átvételéről” ábrándozott.

A hatalom átvételének pedig, így érezte optimista pillanataiban, csak egy az akadálya: a királyné haragja. A királyt valószínűleg ő is quantité négligeable-nak tartotta, mint általában. A hatalmat nem a királynak, hanem a királynénak a kegyence van hivatva gyakorolni. Xxxxxxxxx és Xx Xxxxx századának gyermeke lévén, a „kegyenc” fogalom szükségképen eroti- kus jelleget ölt agyában. Franciaországon az fog uralkodni, aki a királyné szívén uralkodik. És ez miért ne lehetne ő, a Belle Eminence, a szép eminenciás, ahogy tisztelőnői nevezik? Xxxxxxx sokkal kevesebb férfiúi és grandseigneuri bájjal uralkodott hajdan Ausztriai Xxxx királynén és Franciaországon.

De aki az erotikus álmok birodalmába téved, maga sem maradhat sokáig immunis. Xxxxx addig ábrándozik a királynéról, aki szerelmes belé, amíg halálosan bele nem szeret a király- néba. Nincs is rossz ízlése, még akkor sem, ha eltekintünk attól, hogy ki ő és ki a királyné, és elhessegetjük Xxxxxxxx és a többi bíboros árnyat: Xxxxx Xxxxxxxxxx fiatal és Franciaország egyik legszebb asszonya; Xxxxx pedig az ötvenhez közeledik. Abban az időben az emberek, amint tudjuk, sokkal rövidebb ideig éltek és hamar megöregedtek (az átlagéletkor akkor Fran- ciaországban 28 év és 9 hónap). Lehet, hogy Rohant Thorschlusspanik fogta el: az az őrülettel határos szerelmi vágy a „kapuzárás előtt”, amelyet a közeledő öregség tesz oly égetővé.

És még valami. Az emberek szerelmes vonzódását szociológiai alaptípusokba lehet beosztani. Vannak olyan emberek, akik náluk társadalmi szempontból mindig alacsonyabban állókba szerelmesek: urak, akik cselédeket, hölgyek, akik kocsisokat szeretnek. Vannak, akik szigo- rúan csak egyenrangúakat tudnak szeretni, és vannak, akik mindig fölfelé szerelmesek, akiknek lelkében szerelem és ambició elválaszthatatlanul egybeforr. Ezek típusok - a legtöbb ember következetesen vagy az egyik vagy a másik típusba tartozik.

Ha Rohan a felfelé szeretők típusába tartozott, akkor csak egyetlen egy nőt szerethetett, azt az egy nőt, aki rangban fölötte állt, a királynét - mint az a nagyon magastermetű férfi, akinek az a végzete, hogy csak nála magasabb nők tetszenek neki. Xxxxx szerelme a királyné iránt ilyenformán sorsszerű kényszerszerelem is lehetett.

Sem az egykorú források, sem a történetírók, mint Xxxxx-Xxxxxxxx, nem beszélnek arról, hogy Xxxxx szerelmes volt a királynéba. Pedig ezt a feltevésünket a lélektani valószínűségen kívül még egy olyan adat is támogatja, amelyet a történetírók is jól ismertek. Mme Xxxxxx jegyzi fel ugyanis a következő történetet, amely rendkívül zavaros és értelmetlen, ha nem tételezzük fel, hogy Xxxxx szerelmes volt a királynéba.

1782 nyarán Párisba jött Xxxx Xxxxxxx cárnő fia, Xxxxxxxxx Xxx xxxxxxxxxx, a későbbi őrült

I. Xxx, és felesége. Rangrejtve utaztak, mint Észak grófja és grófnéja, milyen költői elnevezés! A királyné tiszteletükre Trianonban vacsorát adott és kivilágíttatta a parkot. Xxxxx megvesz- tegette a concierge-ot, (ez is olyan házmester, mint amilyen szobalány Mme Xxxxxx? nem, ez igazi portás lehetett!) hogy engedje be a parkba; szeretné megnézni a kivilágítást, miután a királyné átment már Versaillesba. Elrejtőzött tehát a portás lakásában, de nem tartotta meg ígéretét, hogy csak a királyné távozása után jön elő, s egy óvatlan pillanatban kiosont a

parkba. „Álruhában” volt, de álruhája mindössze abból állt, hogy egy redingote-ot vett fel, alóla kilátszott bíborosi harisnyája. Ebben a furcsa öltözetben állt ott a parkban és „titokzatos arccal”, mondja Mme Campan, két helyről is végignézte a királyi családnak és kíséretének felvonulását. Xxxxx Xxxxxxxxxx mélyen felháborodott és másnap ki akarta dobni a portást; csak Mme Campan közbelépése mentette meg.

Mit keresett Őeminenciája a trianoni parkban? Xxx akarta mutatni magát, bízva abban, hogy a királyné szíve megolvad, ha meglátja? Xxxxx nem volt ennyire ostoba; különben is pocakja volt, nem volt már fiatal, és a groteszk álöltözet sem nagyon kedvezett az ilyen tervnek. Nem tudunk mást elképzelni, mint azt, hogy látni akarta a királynét; ezért ment el a parkba.

De akárhogy is volt - nem kétséges, Rohanban kényszerképzetként élt a vágy, hogy eloszlassa a királyné haragját és megnyerje jóindulatát. Ez a második fixa idea ebben a történetben, Xxxxxxx szerint - az első Xxxxxxx fixa ideája, a nyaklánc. És ha ez a két fixa idea találkozik, olyan erő jön létre, amellyel országokat lehet robbantani. Csak a harmadikra van már szükség, aki a két fixa ideát összehozza.

Így találja Xxxxxx Xxxxxx xx xx Xxxxx, amikor megismerkedik vele Saverneban, ahol a strass- burgi püspökök vidéki kastélya áll. A kastély 1779-ben leégett és Xxxxx világraszóló pom- pával építette újra. A kor ízlésének megfelelően természetrajzi gyüjteménnyel szerelte fel, a műkincseken és a fényes könyvtáron kívül. Vendégszeretete mit sem csökkent azóta, hogy eljött Bécsből. Úgy él, mint egy fejedelem. Annyi vendég jön hozzá egész Németországból és Franciaországból, sőt még a versaillesi udvarból is, hogy gyakran el sem férnek már a kastély- ban, ahol pedig hétszáz ágy várja őket. „Nem volt olyan jó családból való nő,” mondja egy kortárs, „aki ne álmodozott volna Xxxxxxxxxx.” Különösen a vadászatok pompásak; 600 paraszt hajtja a vadat az urak puskája elé, a hölgyek lóháton vagy hintóban követik a vadá- szatot. Délben egy órakor az egész társaság összegyűlik ebédre egy díszsátorban, amelyet kies helyen, egy patak partján állítottak fel. Hogy mindenki jól érezze magát, a pázsiton asztalok várják a parasztokat is, mert Xxxxxxxx van szíve, mindegyik egy font húst, két font kenyeret és egy fél üveg bort kap. Saverneban élvezték a legteljesebben azt, amit Xxxxxxxxxx az élet édességének nevezett.

Ebbe a mesekastélyba érkezik most férjével a mindig éhes, az örökké belülről emésztett Xxxxxx xx xx Xxxxx. Mme de Xxxxxxxxxxxxxxx, nagy pártfogója, azért mutatja be a bíborosnak, hogy jóindulatába ajánlja. Xxxxxx elmondja életrajzát és a bíboros feszült figyelemmel hall- gatja. Nem is lehet csodálkozni, hiszen a tények maguk is regénybe illők és a nem-védett élet nyers valóságai, a szegénység kesernyés íze különösen izgalmas lehetett Xxxxx számára, aki mindig az élet legpárnázottabb magaslatain élt és a mindennap bánatos gondjait csak úgy ismerhette, mint valami megkapó és exotikus mesét. És Xxxxxx nagyszerűen érthetett hozzá, hogy életrajzát egyre hatásosabban mondja el. Később írásban is többízben előadja és érezhető, hogy nagy gyakorlata van, ez az a műfaj, amelyre teremtetett. Úgy képzeljük, szabad idejében állandóan életrajzát mesélte és az egyre drámaibb csiszoltságot nyert.

Xxxxx pedig hallgatja és mindent elhisz. Xxxxx általában mindent elhisz, amit mondanak neki. Letartóztatása előtt két nappal Xxxxxxxxxx elhiteti vele, hogy együtt xxxxxx XX. Xxxxxx királlyal, csak éppen nem látja az előkelő vendéget. Ha drámát írnánk róla, más vonását nem is kellene kiemelnünk, mint ezt az egyet, mert a Nyaklánc drámája szempontjából csak ez az egy vonás a lényeges. Ez a csodálatos, ez a hihetetlen hiszékenység. A Nyaklánc történetének nagy bökkenője, mondja Xxxxx-Xxxxxxxx, éppen ez a hiszékenység, amelyet a kardinálisról fel kell tételeznünk. Ez a legvalószínűtlenebb az egész valószínűtlen történetben. Pedig mégis igaz.

Xxxxx megdöbbentő hiszékenységének legkézzelfoghatóbb magyarázata - az ismeretlen gyökerű személyes adottságokon kívül - megint csak Xxxxx társadalmi helyzete. Ha valaki

annyira bíborban és bíborosnak született, xxxxxx is ismerhetné az embereket, életkörül- ményeiket és komiszságukat, amelyre körülményeik ihletik őket? Más főúr, aki az állam vezetésével vagy katonai dolgokkal foglalkozik, hamar megtanulhatja, milyenek az emberek - de Rohan egyházi férfiú és egyházmegyéjével sem törődik. Feléje az emberek mindig csak előnyös arckifejezésüket mutatják, rúgóikból csak a legnemesebbeket láttatják, és maga Xxxxx igen jóindulatú ember lévén, honnan szerezne tudomást az emberek rosszindulatáról? Olyan ártatlan, mint egy király. Mint szuverénje, XVI. Xxxxx.

Ehhez a társadalmi determináltsághoz hozzájárul még a vérségi determináltság, amelyre csodálatosképen a nagy per egyik történetírója sem hivatkozik: Xxxxx xxxxx. Családja breton származású; igaz, hogy ekkor már több száz éve elszármazott Bretagneból, de az idők folya- mán bizonyára gyakran összeházasodtak az otthonmaradt breton főnemességgel, és különben is visszaütések mindig lehetségesek. A kelták pedig, amint tudjuk, a fantázia és a babonák népe. „A kelta,” mondja Xxxxxxx Xxxxxx, a kitűnő multszázadi angol esszéista, a kelta iroda- lomról szóló tanulmányában, „állandó lázadásban van a tények zsarnoksága ellen”. Az írek és hegyiskótok ősi regéi, Xxxxxx király mondaköre, amely a koraközépkortól kezdve Xxxxxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxxx oly termékenyitően hatott az európai költészetre, produkálta a leg- nagyobb óriásokat, a legkisebb törpéket és a legbűvösebb meseországokat. A hegyiskótok a

XVIII. században még valamennyien büszkék sajátos képességükre, a Second Sight-re, a

„második látásra”, amellyel meglátják azoknak a lelkét, akik éppen most haltak meg; a XVIII. századi angol irodalom vezéralakja, Dr. Xxxxxxx azért utazik Skóciába, hogy ezt tanulmá- nyozza. Mind a négy kelta nép: az ír, a walesi, a hegyiskót és a breton úgyszólván mindmáig csaknem theokratikus világban él, mindenben papjaira hallgat, az ő mágikus hatalmuktól vár útmutatást földi kérdésekben is.

Így fordul Xxxxx is, breton őseitől örökölt áhítattal, a nagy mágushoz, akivel sorsa össze- vezérli: Cagliostróhoz.

NEGYEDIK FEJEZET

A VARÁZSLÓ.

Előre kell bocsátanunk, hogy Xxxxxxxxxx úgy került bele a Nyaklánc-perbe, mint Xxxxxxx a Credóba. Ártatlansága a per folyamán kétségbevonhatatlanul kiderült. Mégis részletesen kell foglalkoznunk rejtelmes alakjával. Az egykorúak a legszorosabb összefüggést sejtették közte s a Nyaklánc-eset között és így is élt tovább a tudatban; ha Cagliostrót említjük, mindjárt a királyné nyakláncára gondol az ember, és ha a nyakláncot említjük, mindjárt Cagliostróra. Az ilyen legendaképződés gyakran filozófikusabb, mint a történelem: Cagliostro a Nyaklánc-per egyik hőse, ha nem is a tények szerint, annál inkább a lényeg szerint: rajta át, alakjának jel- képes értelmén át érthetjük meg igazán az egész történet jelentőségét és világtörténelmi helyét.

Cagliostro életére vonatkozólag bőséges és igen megbízhatatlan forrásanyag áll rendelke- zésünkre. Bőséges, mert a kortársak rengeteget írtak erről az emberről, aki a legnagyobb mértékben foglalkoztatta képzeletüket; és megbízhatatlan, mert a XVIII. század, amelyet a nők századának is neveznek, elképesztő módon szerette és kultiválta a rosszmájú pletykát és bár ez a század fejlesztette ki a kritikai érzéket az emberekben, a pletykákat mégis általában minden kritikai érzék nélkül fogadta és terjesztette, feltéve, hogy mulatságosak és rossz- indulatúak voltak.

Ilymódon az egykorú anyagban két ellentétes Cagliostro-arc áll előttünk: a fennmaradt írások túlnyomó többsége mint minden hájjal megkent szélhámost és sarlatánt, kuruzslót és hamis- prófétát állítja elénk, a kortársak igyekeznek egymásra licitálni, hogy ki tud több rosszat elmondani róla; másfelől pedig saját írásaiban s híveinek feljegyzéseiben Xxxxxxxxxx mint csodadoktor és igazi próféta jelenik meg.

Az akták még nincsenek lezárva. A XIX. század általában a rosszindulatú beállítást fogadta el hitelesnek. Xxxxx x’Xxxxxxx 1904-ben megjelent Cagliostro c. könyvében nagy gonddal egybegyüjtötte az adatokat, amelyekből minden idők egyik legnagyobb szélhámosának arcéle domborodik ki. Egy szélhámosé, aki csinytevései ellenére is rokonszenves marad, mondja d’Almeras, és Xxxxxxxxxxx igen találóan az alchimista Xxxxxxxxx nevezi.

De nemrégiben megjelent Dr. Xxxx Xxxxx könyve, Le maître inconnu, Xxxxxxxxxx, s ez még nagyobb adatbőséggel éppen az ellenkezőjét bizonyítja, rehabilitálja Xxxxxxxxxxx és elfogadja annak, aminek hívei tartották, a titkos tudományok nagymesterének. Xxxxx azonban maga is okkultista és célja az, hogy Xxxxxxxxxx alakjában a mágikus tudományok becsületét védel- mezze meg. Annyiban mindenesetre igaza van, hogy a kortársak, akik Xxxxxxxxxxxxx írtak, sokszor nálánál is nagyobb gazemberek voltak.

Ilymódon érthető, hogy Xxxxxxxxxx előtörténetéről is két teljesen ellentmondó változat maradt fenn, az egyik, amelyet maga mondott el és a másik, amelyet ellenségei szerkesztettek össze. Xxxxxxx személyisége iránt való udvariasságból hallgassuk meg először saját változatát. Ez a történet Xxxxxxxxxx ügyvédjének, Thilorier-nek a Nyakláncper alkalmával, 1786-ban írt memoárjában található.

Származását és nevét, xxxxxxx, nem ismeri, de azt gyanítja, hogy Málta szigetén született. Korai gyermekkorát viszont Medinában töltötte Acharat néven, Salaahym nagymufti árnyéká- ban. Négy személy volt szolgálatára rendelve: egy fehér inas, két fekete inas és Altotas, a bölcs nevelő. Xxxxxxx már igen korán kifejlesztette tanítványa rendkívüli tehetségét. Acharat mint gyermek megismerte a növénytan és orvostudomány titkait, számos keleti nyelvet meg-

tanult és betekintést nyert az egyiptomi piramisok rejtelmeibe. Xxxxxxx közölte vele, hogy szülei keresztények és nemesemberek.

Tizenkétéves korában bölcs mesterével együtt elhagyta Medinát és Mekkába ment. Itt drága ruhába öltöztették és bemutatták a seriffnek. „E fejedelem láttára”, mondja, „kifejezhetetlen zavar fogott el, szemem megtelt a legédesebb könnyekkel és láttam, hogy ő is alig tudja visszatartani könnyeit.” Három évig maradt Mekkában s azalatt mindennap együtt volt a seriffel, aki végig a legnagyobb gyengédséggel és megilletődéssel nézett rá. Ez az, amit abban a korban a vér szavának neveztek. Ilymód sejteti Cagliostro, hogy a jeles seriffben apját kell tisztelnie - bár ez ellenkezik Xxxxxxx sejtetésével.

De nemsokára ütött a válás fájdalmas órája. Xxxxxxx és feltételezhető atyja egymás karjába omlott. „Isten veled, te, a természet szerencsétlen gyermeke!” szólt a seriff könnyeit ontva.

Az ifjú és nevelője most Egyiptomba megy, ahol a papok bebocsátják olyan helyekre is, ahová közönséges utazó sosem hatolhat be, majd Rhodos szigetére és végül Máltába hajóz- nak. Itt meglepetésszerű metamorfózis vár rá: a bölcs Altotas leveti muzulmán ruháját és kiderül, hogy keresztény, sőt máltai lovag. Xxxxxxx pedig ezentúl Xxxxxxxxxx grófnak nevezi magát. Xxxxx x’Xxxxxxxxx, a lovagrend nagymestere vendégül látja őket palotájában.

De sajnos, a bölcs Altotas meghal és utolsó lehelletével e szavakat suttogja: - Fiam, tartsd mindig szemed előtt az Úr félelmét és szeresd felebarátodat; nemsokára megtudod, hogy igaz mindaz, amire tanítottalak.

Xxxxxxxxxx a nagymester ismételt kérésére sem áll be a máltai lovagrendbe, hanem elutazik, hogy az orvostudománynak szentelje életét. Beutazza az Archipelágus szigeteit, majd 1770- ben Rómába ér és itt feleségül vesz egy nemes kisasszonyt, Xxxxxxxx Xxxxxxxxxx.

Eddig tart Xxxxxxxxxx saját beszámolója. A másik változatot a legteljesebben a Compendio della vita e delle gesti di Xxxxxxxx Xxxxxxx c. könyv tartalmazza, e könyv 1791-ben jelent meg. Egyházi ember írta, a római inkvizició jegyzőkönyvei alapján. Minthogy szerzője Xxxxxxxxxx személyében a szabadkőművességet akarja megbélyegezni, ez a könyv sem teljesen megbíz- ható, de mindenesetre sokkal valószínűbben hangzik, mint Xxxxxxxxxx memoárja.

Eszerint Xxxxxxxxxxx igazi nevén Xxxxxxxx Xxxxxxxxxx hívják. 1743 június 8-án született Palermóban, szűkös kispolgári viszonyok között. Xxxxxxxxxxxxx egy anyai nagybátyját hívták, később annak a nevét vette fel.

A könyv szerzője és a kortársak egy része úgy tudta, hogy Cagliostro zsidó származású, leg- alább is apai ágon. Xxxxxxxxxx nagyszámú arcképe nem mond ellene ennek a feltevésnek. De természetesen ugyanannyi joggal mondhatjuk arcát olaszos jellegűnek is. Xxxxxx, akit az egész Nyaklánc-per lázasan érdekelt, darabot is írt róla, mert megérezte, hogy a korszak lényegét hordozza magában. Palermóban járván felkereste Xxxxxxxxxx hozzátartozóit, akik szívesen fogadták; Xxxxxx nem említi, hogy zsidók volnának; igaz, hogy ő csak anyjával, nővérével s ennek gyermekeivel, tehát a nemzsidó ággal beszélt.

Xxxxx kétségtelennek látszik, hogy Palermóban született és nevelkedett. Szicilia mindenesetre kitűnő környezet egy kezdő szélhámos számára. Itt élt abban az időben Európa leghiszé- kenyebb, legbabonásabb és legcsodaváróbb népe. És egy nép, amely nagyon nem szeretett dolgozni. Cagliostróban korán kifejlődött az a hajlam, hogy munka helyett inkább ember- társainak hiszékenységéből, mintegy a vallásosság melléktermékeiből akarjon megélni.

Az egyházi szerző szerint korán el is kezdte pályafutását. Megszökött a caltagironei kolos- torból, ahová beadták és ahol bizonyos elemi gyógyszerismeretet tanult. Azután a csiny- tevések hosszú sora következik, hamisít, megveri a rendőrt, meglopja saját családját. Korai kalandjai közül legsikerültebb a kincsásás története. Egy Murano vagy Marano nevű éksze-

résszel elhiteti, hogy ismer egy barlangot, amelyben kincset rejtettek el. De a kincset, amint szokás, démonok őrzik. Előbb ezeket kell megengesztelni ráolvasással, tovább 200 uncia arannyal, amely a barlang bejáratánál helyezendő el.

Egy éjszaka az ékszerész és Cagliostro kivonul a barlanghoz, az ékszerész leteszi az aranyat, Xxxxxxxxxx pedig elkezd ráolvasni olasz, latin és főkép arab nyelven. De talán valami hiba csúszhatott a szövegbe, mert éppen ellenkező hatást ért el: előrohant négy fekete ördög és Xxxxxxx úgy megverték, hogy jajveszékelve rohant haza. Xxxxxx beperelte Xxxxxxxxxxx, aki jobbnak látta elhagyni szülővárosát.

Most úgylátszik, csakugyan beutazta a Levantét, mégpedig csakugyan egy Altotas nevű egyén társaságában, majd csakugyan Máltába ért, ahol csakugyan a Lovagrend nagymestere, Xxxxx d’Alfonseca fogadta magához, hogy Xxxxxxxxxx segítsen neki alchimista kísérleteiben. Xxxx Xxxxxxxxxx vett bele regényes önéletrajzába valóságos neveket és adatokat, vagy a róla író szerzetes fogadta el önéletrajzának egyes adatait.

Máltából Rómába ment és itt csakugyan megnősült. Feleségül vette nem ugyan Serafina, hanem Xxxxxxx Xxxxxxxxxx, aki ugyan nem nemes kisasszony, hanem egy egyszerű rézöntő leánya. Abban valamennyi forrás messzemenően egyetért, hogy Xxxxxxx Xxxxxxxxx nagyon szép volt, csupa gyermeki báj és kékszemű varázs. Nemcsak Xxxxxxxx nyilatkozik róla a leg- nagyobb elragadtatással emlékirataiban (ez magában még nem sokat jelentene, mert Xxxxxxxx általában a legnagyobb elragadtatással nyilatkozik minden nőről; a Don Xxxxxx titka az, hogy minden nő tetszik nekik), hanem nála tartózkodóbb szakértők is. Az emberek távolról belésze- rettek, pedig a XVIII. század szerelem dolgában nem volt nagyon romantikus, hanem inkább tárgyilagos. Olyan emberek rajongtak érte, akik sohasem látták és két ember párbajozott amiatt, hogy vajjon a jobb vagy a bal orcáján van-e a gödröcskéje.

Amikor később a Nyaklánc-perrel kapcsolatban a Bastilleba zárták a szép Xxxxxxxx, ügyvédje, Maître Xxxxxxxx így beszélt róla a törvényszék előtt: „Angyal ez emberi alakban, akit azért küldtek a földre, hogy megossza és megédesítse a csodatévő férfiú napjait. Olyan szép, ami- lyen nő még sosem volt és azért nem mintája a gyengédségnek, a szelídségnek, a sorsba való belenyugvásnak, mert nem is gyanítja, hogy máskép is lehet viselkedni; természete elénk, szegény halandók elé a tökéletességnek oly eszményét tárja, amelyet imádhatunk, de meg nem érthetünk. S ez az angyal, akinek nem is áll módjában vétkeznie, most lakat alatt van. Ez oly kegyetlen értelmetlenség, amelynek rövidesen meg kell szünnie. Mi közösség is lehet egy ilyen természetű lény és a perrendtartás között?” Ezt a párisi parlament is belátta és szabadlábra helyeztette a szép Lorenzát.

Xxxxxxx végigkíséri Xxxxxxxxxxx kalandos és nem mindennapi életében, hűségesen és néha kevésbbé hűségesen, de úgy, mint valami nagyon kedves fetis, amelyet az ember magával visz a zsebében, hogy szerencsét hozzon. Xxxx-angyal marad, akin nem fog az élet, mert úgysem érti, hogy miről van szó. Talán ennek is köszönheti óriási sikerét abban a francia társadalomban, ahol a nők túlságosan is értették, hogy miről van szó.

A rosszindulatúak természetesen úgy tudták, hogy Xxxxxxxxxx, ha rosszul ment neki, kiárusí- totta feleségét; némelyek szerint későbbi kétségbevonhatatlan vagyonát is Xxxxxxx bőkezű pártfogóinak köszönhette. Xxxxxxx számos törvényszéki vallomásában sokszor megemlíti egyik-másik úrról, hogy az tisztességtelen szándékkal közeledett hozzá, de ő általában meg- őrizte viszonylagos ártatlanságát és hűségét. Általában, mondjuk, mert egy esetben átpártolt egy Xxxxxxxxx nevű ügyvédhez, aki egyideig mindkettőjüket eltartotta, majd megunta a dolgot és Xxxxxxxxxxx, mint csalót becsukatta. Ekkor Xxxxxxx is terhelő vallomást tett férje ellen, azt mondta róla, hogy „coquin”, aki sohasem akart dolgozni. Xxxx Xxxxxxxx férje kívánságára a Xxxxx Xxxxxxx börtönbe csukták. De később Xxxxxxx visszavonta vallomását, Xxxxxxxxxx is a magáét, az asszony kijött a börtönből és ismét úgy szerették egymást, mint azelőtt.

Egy legenda arról beszél, hogy Xxxxxxx egy udvarlóját azzal utasította vissza, hogy nem csalhatja meg a férjét, mert az láthatatlanná tud válni és egyszerre több helyen szokott jelen lenni.

Cagliostro mindenfelé megfordul; hol porosz katonatisztnek adja ki magát, hol mint rajzoló és díszlettervező keresi kenyerét, jár Madridban, elzarándokol Compostelába, visszatér Palermó- ba, ahol Xxxxxx, az ékszerész perbefogja, de egy hatalmas herceg, Xxxxxxx tisztelője megveri a vádló ügyvédjét és ezzel a per véget ér, míg végre 1777-ben ismét Londonban bukkannak fel és itt kezdődik Xxxxxxxxxx igazi története. Ha hihetünk rosszakaróinak, eddig csak kisszerű szélhámos volt, alvilági jelenség, az országúti társadalom nem éppen kiemelkedő tagja. De az utazások alakítják a jellemet. Cagliostro közben megérett, tapasztalatokkal gazdagodott, rá- jött, amint Xxxxxxx mondja, hogy port kell hinteni az emberek szemébe, de finomabb minő- ségű port, mint eddig.

A nagy fordulat azzal kezdődik, hogy Xxxxxxxxxxx és feleségét 1777 április 12-én felveszik a londoni Reménységhez címzett szabadkőműves páholyba, amelynek főkép francia és olasz iparosok a tagjai. Ez az archimedesi pont, ahonnan Xxxxxxxxxx kimozdítja a világot sarkaiból.

* * *

Amikor a következőkben a szabadkőművességről hallasz, kedves olvasó, kapcsold ki tudatod- ból mindazt, amit erről a rejtelmes intézményről tudsz vagy tudni vélsz. Ne gondolj a liberális- demokratikus hatalmakkal való összefüggésére, sem arra, hogy vajjon ők okozták-e a mult, a jelenlegi és a legközelebbi háborút. A XVIII. században a szabadkőművesség meglehetősen mást jelentett, mint később. Hogy erről meggyőzzünk, csak arra hivatkozunk, hogy a legtöbb szakértő véleménye szerint a francia szabadkőművesség kezdetekor erősen katolikus jellegű, törvényeik értelmében atheista nem is vehető fel a testvérek közé és minden hitbeli toleran- ciájuk ellenére a francia páholyok ebben az időben nem vesznek fel zsidót sem. Később azzal vádolták a szabadkőműveseket, hogy ők készítették elő a francia forradalmat, - hogy mennyi- ben igaz ez, határozottan nem tudhatjuk, de annyi kétségtelen, hogy a forradalom a páholyok működését felfüggesztette.

A „Királyi Művészet” történetét a szabadkőművesek szívesen vezették vissza a legősibb bibliai időkre. Xxxxx Xxxxxxxx, a szabadkőművesség első történetírója, 1723-ban kiadott könyvében azt írja, hogy „Mózes Nagymester gyakran vezérelte be az izraelitákat egy szabá- lyos és általános páholyba, mialatt a pusztában bolyongtak”. Szabadkőműves nagymester volt Xxxxxxx király is, hiszen templomot épített és kevésbbé érthető okoknál fogva Nabukodo- nozor is.

Mások a szabadkőművességet a templomos lovagoktól származtatják, ismét mások pedig a

XVII. századi titokzatos és voltaképen sosem létező Rózsakeresztesek konfraternitásától. A józanabbak beérik azzal, hogy a középkori Anglia kőműveseinek testületeiben, tehát egy céhszerű egyesülésben keresik a páholyok őseit. Ez eléggé valószínűnek hangzik, de még ez sem bizonyítható. Úgy gondolják, hogy a XVII. század folyamán a kőművesek engedélyezett alapszabályokkal bíró, bizonyos elzárkózottságban élő és akkor már erősen dekadenciában lévő testületeibe felvétették magukat egyes főurak és előkelő polgári emberek, hogy a testüle- tek védettségét élvezve, nyugodtan kifejthessék egymás közt világnézetüket. Olyan emberek gyűltek volna így egybe, akik megcsömörlöttek a vallási háborúktól és a türelem, megértés és szabad vizsgálódás akkoriban korszerűtlen álláspontjára helyezkedtek. Egyes ilyen páholyok feljegyzései igen messzire nyúlnak vissza, az I. sz. edinburghi páholyé például állítólag 1599-ig.

A legendák és feltevések homályából akkor bontakozik ki a szabadkőművesség, amikor megalakul 1717-ben Xxxxx Xxxxx napján (ő a szabadkőművesek védőszentje) az első angol nagypáholy és magában egyesíti az Angliában működő páholyok nagyrészét. Néhány év mulva már Franciaországban is feltűnnek a szabadkőművesek.

Nem lehet nagyon tudni, mit csináltak ezek az első páholyok és milyen „ideológiai alapon” álltak. Annyi bizonyos, hogy összejöveteleik nagyobbára vacsorázás keretében játszódtak le, gyakran a vendéglős a nagymester és a páholyt saját tulajdonának tekinti, mintegy üzeme alkat- részének. Világfelfogásuk valószínűleg valami szelíd és „felvilágosult” epikureizmus lehetett.

A francia páholyok XVIII. századi története eléggé viszontagságos: a hatóságok már 1737- ben üldözni kezdik őket, 1738-ban pedig XII. Xxxxxxx pápa exkommunikáló bullát ad ki ellenük; de sem az egyházi, sem a világi hatóságok nem lépnek fel szigorúan.

1737- ben egy skót nemesember, Xxxxxx, megreformálja a francia páholyokat és megállapítja az ú. n. Skót Rendszert, amely az eredeti három fokozatnál sokkal több fokozatot ismer és így jobban kielégíti az emberek hiúságát. Xxxxxx híres alapokmányából már jobban kidombo- rodik a szabadkőművesség eszmei alapja. Xxxxxx négy dolgot ír elő a testvérek számára: 1. philanthrópiát, emberszeretetet, amely nem néz nemzeti és felekezeti különbségekre, tehát az intézménynek bizonyos világpolgári jelleget ad; 2. tiszta erkölcsöket (homoszexuális egyén pl. nem vehető fel mindaddig, amíg meg nem változik és be nem bizonyítja, hogy kellő tiszte- lettel viseltetik a „szépnem” iránt); 3. teljes titoktartást; 4. és végűl „a szépművészetek szere- tetét”. A szépművészetekhez számítja a tudományokat is, bizonyos egyetemes tudás lebeg előtte legfőbb eszményként, azt várja, hogy a szabadkőművesek fogják megteremteni azt, ami néhány évtizeddel később a Grande Encyclopédie lett.

1738-ban a francia szabadkőművesek Xxxxx xx Xxxxxxx-Xxxxx-t, Clermont hercegét, a királyi család tagját választják meg nagymesternek. Xxxxxxxx herceg tisztjét igazi Bourbon hanyag- sággal töltötte be és helyettesítésével megbízta Xxxxxxx táncmestert. Xxxxxxx kétes egyéni- sége nem felelt meg a páholyok komolyabb elemeinek, szakadások és évtizedes veszekedések keletkeztek, a Nagypáholy ellensúlyozására megalakult a Grand Orient, amelynek nagymeste- re, a chartresi herceg, 1771-ben Xxxxxxxx halálakor végre egyesítette a szétzüllött páholyokat. Ez a chartresi herceg pedig nem más, mint Xxxxxxxx-Xxxxxxx, a későbbi forradalmár orléansi herceg, akit nagymester és forradalmár volta sem mentett meg a guillotinetól, és akitől szár- mazik a Bourbonok ifjabbik, orléansi uralkodóháza.

Mit csináltak a szabadkőművesek, amikor nem harcoltak egymás ellen, miből állt a szabad- kőművesi munka? Összejöveteleket rendeztek, tagokat avattak, magasabb fokozatokba léptek szertartások kiséretében, vacsoráztak és jótékonykodtak, gyakorolták a philanthrópiát. Ebben az erősen színpadias korban, amikor egy új színésztársulat felléptével forradalmi megmozdu- lásokat lehetett leszerelni (1754-ben Xxxxxxx olasz színész és az új opera buffa megjelenésére kitör a harc az olasz és a francia zene hívei közt és ezért feledkeznek el a párisiak a janse- nisták és az ultramontánok polgárháborúval fenyegető vallási ellentétéről), amikor minden a nagy nyilvánosság előtt játszódott le, természetesen a jótékonyságot is színpadi formák közt gyakorolták.

1782-ben egy Mme Menthe nevű gyümölcsöskofát jómódú nővére kitagadott az örökségből. Mme Xxxxxx, bár neki magának tíz gyermeke élt, mégis magához vette gonosz nővére törvénytelen fiát. Nemsokára megszületett Mme Menthe 19-ik gyermeke (nyolc meghalt) és ebből az alkalomból az Őszinteségről nevezett szabadkőművespáholy nagy ünnepélyt rendezett. „Az összejövetelen”, írja egy kortárs, „140-nél több igen előkelő személy vett részt, mindkét nemből. A szokásos szertartások után felemelkedett a függöny és a színpadon trónuson ülve látni lehetett a derék Mme Menthe-ot, körülötte tíz gyermeke és lábánál az, akit oly nagylelkűen magához fogadott; az egész részvétet érdemlő családot a páholy költségén

ruházták fel. Az elnöklő marquis egy épp oly megrendítő, mint ékesszóló beszéd keretében megmagyarázta a szemünk elé táruló frappáns képet. A beszéd legmeghatóbb részénél X. comtesse polgári koronát helyezett Xxxxxx asszonyság fejére; Y. marquise pedig egy eléggé jelentékeny összeget tartalmazó erszényt nyujtott át neki, Z. comtesse pedig egy kosárkát s benne az éppen világrahozott csecsemő kelengyéjét. Azt a gyermeket, akit Mme Menthe magához vett, a páholy örökbefogadta és vállalta, hogy felneveli és gondoskodik róla.”

A Xxxxxxxx xxxxxxx közlik Xxxxx Xxxxxxxxxx egy levelét, amelyet Xxxxxxxx hercegnének írt:

„Nagy érdeklődéssel olvastam, hogy mi történik a szabadkőműves páholyokban, amelyekben elnökölt az év elején. Látom, hogy ott nem csinálnak mást, mint csinos dalokat énekelnek és azonkívül jótékonykodnak. Az Önök páholyai a mi nyomdokunkba lépnek, hiszen foglyokat szabadítanak ki és kiházasítják a leányokat, ami persze nem fog bennünket megakadályozni abban, hogy ne házasítsuk ki mi is a mieinket és ne helyezzük el a gyermekeket, akik listán- kon szerepelnek.”

A XVIII. század emberét elsősorban mégis a titokzatosság vonzotta a szabadkőművességhez. A szabadkőműveseknek feltétlen titoktartást kellett fogadniuk. A titok a legtöbb esetben teljesen jelentéktelen lehetett, bizonyos szabadkőművesi jelképek és szokások értelme és hasonló dolgok. Itt egy l’art pour l’art titoktartásról van szó. Az emberek mindig is szerették a titkokat. Ma is szeretik. De különösen erősen vonzhatta őket a XVIII. század Francia- országában, ahol az emberek állandóan nagy nyilvánosság előtt éltek, örökös pletykálkodásuk folytán mindent tudtak egymásról, az egész Franciaország egy nagy és kaján család volt; a kor stílusa, a rokokó, a meghittség művészete, a kicsi és szép intérieuröké és ilyen intérieurben élt az egész ország; a század nem ismeri a zárt ajtókat. Ebben az időben a titok, a zárt össze- jövetel bizonyára fontos lelki szükségletet elégített ki.

A titkokat az ember kiváltképen kisfiú- és kamaszkorában szereti; ilyenkor találunk ki titkos- írást, titkos nyelvet és a falra írható titkos jeleket. A titkot csak fiúpajtásainkkal oszthatjuk meg, nőkkel sohasem, még a mamával sem, különösen a mamával nem, mondanák a freudisták. A fiúk társadalmában atavisztikus módon egy ősi, primitív hagyomány támad fel abból a mélyrétegből, amelyet Xxxx kollektiv tudatalattinak nevez: a primitív népek „férfi- szövetségeinek” és „férfi-házainak” emléke. Az ősi időkben és helyenként még ma is, Afrika és Új-Guinea egyes vidékein a pubertásba lépő fiút kemény próbák után kegyetlen szertar- tásokkal avatják férfivá. Ettől az időtől kezdve független családjától, a többi fiatalemberrel együtt lakik a férfi-házban, minden klub ősében, ahová nőket csak kivételes alkalmakkor engednek be. A fiatalemberek külön kis társadalmat alkotnak, a felnőttekkel bizonyos dacos és kamaszos ellentétben állnak, és ebből a közösségből csak akkor lépnek ki, amikor maguk is családot alapítanak. Ilyen férfiházakból alakulnak ki a nagy afrikai néger bűnszövetségek, mint pl. a libériai párducembereké, akik egész országokat tartanak rettegésben.

A magasabb civilizáció a családra épült és megszüntette a külön fiú-, ill. férfitársadalom intézményét. De nem irthatta ki azt a hajlamot, amely valamikor létrehozta: a férfi örök hajla- mát, hogy lerázza magáról a nőt és a családot, visszameneküljön fiú-önmagához és független férfitársaihoz és velük valami nagy, merész, szép és céltalan kalandra szövetkezzék. Ez az örök hajlam teremtette meg a lovagrendeket, amelyekben a lovaggá avatás szertartása is őrzi még a régi pubertási szertartás emlékét. És avatás a központi része a szabadkőműves szertar- tásnak is, mert a szabadkőművesség is „férfiszövetség”, csakhogy persze nagyon megszelí- dült, elpolgáriasodott formában. A titokzatossággal együtt ez lehetett másik legfőbb vonzó- ereje.

A szabadkőműves titok arra csábított egyeseket, hogy álszabadkőműves páholyokat alapítsa- nak olyanok számára, akik szeretnének valamilyen titkos társaság tagjai lenni, de frivol természetüket elrettenti az igazi páholyok komoly vagy komolykodó erkölcsi célkitűzése.

Ilyen lehetett Ausztriában a Mopszli-Rend, ahol a tagavatási szertartás abból állt, hogy a tagnak csókkal kellett illetnie egy mopszlikutyának nem a száját, hanem ellenkezőleg. De amikor a mindenre elszánt jelölt közel hajolt, kellemes meglepetés érte: a mopszli selyemből és bársonyból volt. Olaszországban a Dugó lovagjait és lovagnőit arra kötelezték, hogy a Nagymestert csókolják meg hasonló helyen, de itt is kiderült, hogy a nagymester nem is nagy- mester stb. A francia Ordre de la Félicité tagjai a szabadkőműves szimbolikával rokon jelképes utazásra indultak a Boldogság Szigetei felé; ennek az egyesületnek, valamint a Fendeurs Charbonniers és Chevaliers et Nymphes de la Rose rendjének erotikus céljai voltak, titkos orgiákra szövetkezhettek, ha ugyan egyáltalán léteztek ezek a társaságok és nemcsak a század pletykálkodási hajlama találta ki.

Xxxxxxx, amint már említettük, annyira foglalkoztatta a Nyakláncper, hogy színdarabot is írt róla, Der Gross-Kophta címen. Ebben a darabban mondja: „Die Menschen lieben die Däm- merung mehr als den hellen Tag, und eben in der Dämmerung erscheinen die Gespenster.” Az emberek az alkonyatot jobban szeretik, mint a fényes nappalt és éppen alkonyatkor jelennek meg a kisértetek. A titokzatos homályban, amelyet a páholyok támasztottak, hogy kielégítsék az emberek örök vágyát a titok után, csakhamar meg is jelentek a kisértetek. A XVIII. századi szabadkőművesség az okkultizmus otthonává lett. A misztikusabb lelkek nem érték be az öncélú titokkal, a szép címekkel és jelképekkel, hanem külön páholyokba gyűltek össze, hogy az igazi titkot keressék, a természet és a természetfeletti világ rejtelmeit: az alchimiát és a spiritizmust műveljék.

A sátánosság, a fekete mágia, az ördögidézés is ott kísért a XVIII. századi szabadkőművesség körül. Xxxx Xxxxxxxx-Xxxxxxx, a Nagymester is híve a fekete mágiának és ha hihetünk a Marquise de Créquy visszaemlékezéseinek, a Sátánt is megidézte, aki sápadt, feketeszemű, meztelen férfi alakjában jelent meg, homlokától balsarkáig sebhely futott végig rajta, amelyen látni lehetett, hogy villámcsapás nyoma, és e vésztjósló szavakat hallatta: - Victoire et malheur! Victoire et malheur! - majd nyom nélkül eltűnt.

A XVIII. századi okkultizmus szálai mind egy nagy látnok, Xxxxxxx Xxxxxxxxxx alakjában futnak össze. Ő adott határozott formát és irányt a kor misztikus törekvéseinek és óriási hatása még ma sem szünt meg, mindmáig vannak Amerikában szekták, amelyek az ő útmutatása szerint irányítják hitéletüket.

Xxxxxxx Xxxxxxxxxx (1688-1772) fiatalkorában mint természettudós és mérnök hazájában, Svédországban igen előkelő szerepet játszott, nemességet kapott és Európa legtöbb tudomá- nyos társasága tagjává választotta. 1745-ben Londonban szokott vendéglőjében vacsorázott egy külön szobában. A vacsora vége felé köd támadt a szobában és a padlón undok állatok csúsztak-másztak. De a köd eloszlott és Xxxxxxxxxx egy férfit látott fénybe öltözve a szoba egyik sarkában. A férfi erős hangon így kiáltott rá: - Ne egyél olyan sokat! - Erre a látomás eltűnt, Xxxxxxxxxx pedig hazatért. De másnap a férfi bibor öltözetben ismét megjelent és közölte Xxxxxxxxxxxxx, hogy ő Isten.

Ettől kezdve Swedenborg látnok lett. Minden hivataláról lemondott, hogy csak látomásainak élhessen. Másvilági tapasztalatairól könyveiben számolt be, amelyeket szellemek diktálásai alapján írt, hihetetlen termékenységgel.

A mai olvasót Swedenborg látomásaiban leginkább az lepi meg, milyen természetességgel, mennyire minden különösebb megilletődöttség nélkül mozog a nagy látnok a másvilág tájain. Amint leírja a mennyei városok fekvését, lakosaiknak megoszlását, életmódját, közli felfogá- sukat különböző theológiai és más kérdésekre vonatkozólag, szinte úgy érezzük, mintha egy Baedekert olvasnánk. Xxxxxxxxxx, könyvei szerint, rengeteget utazott, olyan helyeken, ahol előtte élő ember alig járt és útközben rengeteg ismeretséget kötött angyalokkal, ördögökkel, és az angyalság és ördögség közötti társadalmi réteghez tartozó szellemekkel, akik „középen

laknak ég és pokol között”. Így többek közt beszélt Xxxxxx Xxxxxxxxx, aki, amikor megér- kezett a másvilágra, eleinte épp olyan házban lakott, mint odahaza Eislebenben, trónon ült és buzgón hirdette tanait. De 1757-ben, amikor a szellemi világban óriási átalakulás ment végbe, elvették tőle házát és nem sokkal ezután Xxxxxxxxxx és mások rábeszélésére Xxxxxx feladta azokat az eszméket, amelyek Xxxxxxxxxx felfogásával össze nem egyeztethetők. Találkozott Xxxxxxxxxxxxx is, aki hosszú ideig ült előzőleg a másvilágon íróasztala mellett és mint a földön, ott is egyre arról írt, hogy a jócselekedetek nem számítanak, csak a hit. De amikor 1757-ben megépítették az új Eget, ő is helyreigazította eredeti felfogását. Most az Ég délkeleti részében lakik és amikor jár, lépései olyan zajt csapnak, mintha valaki vascipőben járna kőjárdán.

Úgy tapasztalta, hogy a hollandusok általában igen előnyös helyzetben vannak a másvilágon; folytatják virágzó kereskedelmüket és igen jól keresnek; mert ők a kereskedelmet önmagáért űzik, nem pedig a pénzért. Könnyen meg lehet őket ismerni a nagy jómódról, amelyben élnek. A zsidóknak viszont rossz dolguk van a másvilágon, rettenetes piszokban és büdösségben élnek; egyébként ott is főként drágakőkereskedéssel foglalkoznak és egyiküknek-másikuknak nagyon sok a pénze. Időnként kikeresztelkedett zsidónak öltözött angyalok keresik fel őket térítési szándékkal, de nem sok eredménnyel. Aránylag igen jó a másvilági elhelyezkedésük az angoloknak, mert szeretik a függetlenséget, az őszinteséget és a gondolat szabadságát. A németeknek sokkal rosszabbul megy, mert a „németek külön kis államaikban zsarnoki uralom alatt élnek és nem örvendenek szólás- és írásszabadságnak, mint az angolok és a hollandusok; márpedig ahol ezt a szabadságot megbéklyózzák, ott a gondolatot is béklyóba verik”.

Egyébként a másvilágnak nincsenek örök, áthághatatlan határai, mint Xxxxx Látomásában. A másvilág Xxxxxxxxxx szerint lélekállapot: az embereket nem Isten veti a pokolba vagy emeli a mennybe, hanem saját lelkük - és amikor lelkiállapotuk megváltozik, ennek megfelelően költöznek át egyik másvilági helyről a másikra. Hát akkor hogyan lehet az, hogy a pokol lakói, amikor látják, hogy helytelen hitük és lelkiállapotuk a pokolba vetette őket, nem változ- tatják meg rögtön felfogásukat és nem szereznek ilymódon belépti jegyet az örök üdvösségre? A felelet erre az, hogy Xxxxxxxxxx szerint a pokol nem szenvedés; mindenki a maga módján üdvözül, a pokol lakói a pokol förtelmes büdösségében érzik jól és otthonosan magukat. Néha előfordul, hogy fellátogatnak a mennybe, de ott szorongás és kellemetlen idegenérzés fogja el őket és sietnek vissza meghitt poklukba.

Mindebben sok a mélység és filozófia, még több a laposság és megdöbbentően egyoldalú theológiai érdeklődés, ebben a tekintetben Xxxxxxxxxx még az előző századok elkésett gyermeke. Vannak kitünő hasonlatai, pl. az az ember, akinek értelme emelkedett, de akarata nem emelkedett fel értelmével együtt, olyan mint a parázna ember, aki egy ringyót rejteget pincéjében, először felmegy és bölcsen beszélget feleségével és vendégeivel a szűzességről, azután lemegy és a ringyóval szabadjára engedi szenvedélyét. De a hasonlatok ellenére is stílusa végtelenül száraz, hűvösen racionalista, bármilyen furcsán hangzik, hiányzik belőle a képzelet szárnyalása. Lehet, hogy nagy látnok volt, de nem volt költő. Xxxxxxxxxx nem Xxxxx, és jóllehet ő csakugyan látta lelki szemével a másvilág tájait, látomása sokkal kevésbbé szuggesztív, mint a Firenzei Költőé, aki csak képzeletben tévedt el „az emberélet útjának felén”.

És talán ebben áll hatásának titka. Swedenborg a nyárspolgár a másvilágon. Úgy aránylik Dantéhoz, az óriáshoz, mint a szabadkőműves „férfiszövetség” az afrikai párducemberekhez. Neki ne beszéljenek fellengzős dolgokat Xxxxxxx Xxxxxxxx és „a Féregről, aki fúrja a világot”

- a dolog tulajdonképen olyan egyszerű, ha az ember józan ésszel fog hozzá. Aki érti a módját, bármikor érintkezhet a szellemekkel és a szellemek, ezt nem győzi eleget hangsú- lyozni, épp olyanok, mint az élő emberek, van mindenük, ami az embernek, éppúgy esznek-

isznak, házaséletet élnek, csak éppen szellemi körülmények között; szellemvoltukat nem szabad eltúlozni. A szellem is ember. Xxxxxxxxxx hatásának titka az, hogy a szellemvilágot leszállította a mindennapi ember színvonalára, népszerűsítette a másvilágot. Xxxxx látomásait nem mindenki tudja kibontakoztatni a zordon terzinák közül; a mágia riasztó légkörében nem mindenki tud lélekzetet venni - de Swedenborg másvilági kalauza segítségével oly nyugodtan utazhatunk Menny és Pokol titkai közt, mintha a Xxxx-iroda szervezne társasutazást a Mennyei Jeruzsálembe. Xxxxxxxxxx az a látnok, akit Xxxxxxxxxx kitünően felhasználhat, hogy művelten-együgyű híveinek lelki táplálékkal szolgálhasson. A nagy misztikusokat nem használhatná fel, Dzseláleddin Rumi vagy Xxxxxxx Xxxxxxxx tanaiból sem ő, sem hívei nem értenének egy szót sem.

De nemcsak azért időztünk ilyen hosszasan Swedenborgnál, mert Xxxxxxxxxx tőle tanult min- dent, ami értelmes elméleti megnyilatkozásaiban; hanem elsősorban azért, mert érzésünk szerint itt, ezen a ponton közelíthetjük meg leginkább a lényeget, azt az eszmét vagy hangu- latot, mely az egész kort és a Nyaklánc-pert mint a kor legjellegzetesebb, legdrámaibb, tehát legszimbolikusabb eseményét érthetővé teszi.

A XVIII. század második fele a szellemtörténet korjelző címszava szerint a preromantika kora. Vagyis ebben a korszakban születnek és virágoznak ki azok az eszmék és hangulatok, amelyek a XIX. század első felében, a romantika korában uralkodni fognak. De egyelőre úgy aránylanak a nagyromantikához, mint a gyermek az ifjúhoz és felnőtthöz. Bár a XVIII. század második felének embere egy késői civilizációban és egy végéhez közeledő, túlérett társadalmi rendben él, a legfontosabb dolgokban, az eszmék világában naiv és gyermekes. Gyermekes és idillikus; nincs még egy korszak, amely ennyire távol állana a tragédiától. Az előző évtizedek,

XV. Xxxxx és a rokokó ideje, valami furcsa lázat és tragikus életérzést rejtegettek a vastag rizsporréteg alatt; de XVI. Xxxxx trónraléptekor mintha elfujták volna. Az emberek úgy érzik, egy új aranykor küszöbén állnak. A tudósok általában az egész század jellemző vonásának tartják az optimizmust. De ez az optimizmus XV. Xxxxx idejében még csak filozófiai meg- győződés - most válik életérzéssé. A preromantika valami csodát vár. Egy csodát, amelytől minden szép és boldog lesz és mégis minden marad a régi helyén.

A preromantika embere épp olyan racionalista, mint a barokk és a rokokó embere; de - és ez az új benne - amellett hisz a csodában is; vagy legalább is szeretne hinni a csodában. Az irodalom ebben az időben fedezi fel, hogy szüksége van a „csodás elemre”. Divatba jön Xxxxxx, divatba jönnek a kísértethistóriák (Xxxxxxxx még csak fényes nappal mert kísértetet felléptetni a színpadra) és a kor misztikus, okkultista és hasonló mozgalmai felfedezik, hogy nemcsak az irodalomnak van szüksége csodás elemre, hanem az életnek is.

De a csodavárás sokkal általánosabb emberi és történelmi jelenség, semhogy egy kor kizá- rólagos sajátjának lehetne feltüntetni. Az ó-egyház állandó csodavárásban élt és a csodák be is következtek; Kr. u. 1000-ben az egész emberiség vonagló izgalomban várta a legnagyobb csodát, a világ végét és a csoda nem következett be. A csodavárás nem jellemző a korra; csak az, hogy miféle csodát vár. A preromantika preromantikus csodát vár: idillikusat, szelídet, optimistát és egyszerűt. Ezért Xxxxxxxxxx a prófétája, Xxxxxxxxxx, aki vendéglői asztalnál ült és vacsorázott, amikor érte jött a Látomás; aki tudja, hogy 1757-ben minden nagyobb megrázkódtatás nélkül végbement az Utolsó Ítélet, új menny épült és új világrend keletkezett,

- de közben mi sem változott, mindenki nyugodtan űzheti tovább foglalkozását, ha polgár- ember, ha pedig nemesember, élvezheti nyugodtan tovább a jövedelmét.

Valami ilyen csodát várnak történetünk szereplői is valamennyien. Xxxxxxx azt várja, hogy csodálatos ékszere valami csoda folytán a megfelelő csodálatos fejedelmi nyakra kerül és a nyak tulajdonosa csodálatos pontossággal kifizeti az 1,600.000 fontot. Xxxxxx xx xx Xxxxx azt várja, hogy valami csoda visszasegíti Valois-ősei rangjához és előkelőségéhez, annyira várja a

csodát, hogy kevesebbel nem érheti be. Xxxxx azt várja, hogy valami csoda megszerzi a számára a királyné kegyét, a „kegy” szó legbőségesebb értelmében és annyira várja ezt a cso- dát, hogy boldogtalanul lézeng Saverne káprázatos termeiben. Xxxxxxxxxx számára ez a csoda- várás jelenti a megélhetést, ő a többiek csodavárásának haszonélvezője. Xxxxx Xxxxxxxxxx szórakozást-szórakozásra kergetve a nagy asszonyi csodát várja, amely minden szórakozást feleslegessé tesz. XVI. Xxxxx egy csodatevő pénzügyminisztert vár, aki eltünteti a deficitet, anélkül, hogy a nép nyúzásával emelné a bevételeket, vagy a királyi háztartás megszorításával csökkentené a kiadásokat.

És egész Franciaország várja a legnagyobb csodát, a nép boldogságát. Tudja, hogy egy új kor fog elkövetkezni, hiszi, hogy a refomtervek rövidesen valóra válnak, de valahogy úgy képzeli ezt is, hogy majd színpadi felhők közül leereszkedik egy mennyei monarcha udvaroncaival körülvéve; az angyalok Xxxxx és Grétry indulóit fujják lágyszavú harsonákon, a király felemeli jogarát és mindenki boldog lesz Franciaországban. Lázálmaiban sem képzelné, hogy az új kor nem a magasságokból ereszkedik majd alá, hanem az alvilágból tör fel, a Saint- Antoine külvárosból és frigiai sapkát hord a fején. Az Úr azzal bünteti az elvakult embereket, hogy teljesíti kívánságaikat; még néhány év és a csoda bekövetkezik.

* * *

Eme tragikus jóslat után térjünk vissza ahhoz, aki történetünkben a burleszk elemet képviseli, az alchimista Figaróhoz.

Cagliostro Londonban nemcsak a szabadkőművesség titkaiba hatolt be, hanem egy igen komp- likált perbe is belekeveredett, amely egy nyaklánc körül forgott (a nagy dolgok előre vetik árnyékukat). Azzal védekezett, hogy a vádlók, akiktől a nyakláncot kicsalta, nem hagyták élni, ajándékokat erőszakoltak rá, hogy árulja el, milyen számokat húznak ki legközelebb a lutrin. De most már fogjuk rövidre barátunk pikareszk kalandjait, bár nagyon szorosan hozzátartoznak a kor stílusához (a XVIII. század a kalandorok és a kalandok fénykora), ne mondjuk el, hogyan szélhámoskodott nagy sikerrel Európa északi országaiban, Hágában, Lipcsében, majd Mittauban, az akkori önálló kurlandi hercegség fővárosában, majd pedig Szentpétervárott és Varsóban. Azok, akik néhány évvel ezelőtt látták Xxxxxxxxxxx és feleségét, mint zarándokokat Spanyolországban, mint csavargó és éhenkórász talján házaspárt Páris és London külvárosaiban, nem ismernének most rájuk a titokzatos grófban és grófnéban.

Milyen nagyszerű kép, amint a kalandor megérkezik az idegen városba: fullajtárok lovagol- nak négylovas hintaja előtt, inasok a hintón, a város legelőkelőbb fogadójában bérel szobákat és mindjárt vacsorára hívja meg ismerőseit. Nemsokára kialakul körötte a kis szekta, a beavatottak titkos társasága. Eljönnek a kiváncsiak és azok, akiket feleségének szépsége vonz; de legtöbben mégis a bölcset, a prófétát, a varázslót keresik benne.

Mert Cagliostro most már mint távoli, rendkívül előkelő és rendkívül titokzatos szabadkőmű- ves páholyok megbízottja utazza a világot, bizonyos kozmikus diplomáciai kiküldetésben; amint elejtett szavaiból sejteni lehet, a rejtelmes homályban, mondjuk a piramisok mélyén székelő nagymesterek küldték Európába, hogy helyreállítsa a szabadkőművesség legrégibb és egyedül üdvözítő rendjét, az „Egyiptomi Ritus”-t. Megbízója nem más, mint a Xxxx Xxxxxx (- Hogyan, báró, Ön még nem hallotta a Xxxx Xxxxxx nevét?), aki tudományát Illés prófétától örökölte, esetleg azonos is Illés prófétával és az is lehet, hogy Xxxxxxxxxx gróf azonos a Nagy Kophtával. Mindezek igen nagy misztériumok, amelyeket egyelőre nem fedhet fel senkinek sem, de türelem, mindennek eljön majd az ideje, nincs is messze már, csak tessék betartani az előírásokat.

Közben a gróf beteget gyógyít, változó eredménnyel, akárcsak az igazi orvosok, de néhány meglepő gyógyítás sikerül neki; idősebb hölgyeknek visszaadja ráncnélküli egykori arcukat,

idősebb uraknak az elveszített fiatalos férfierőt. A jövőbe lát: vízzel telt kancsókban paran- csára megjelennek a szellemek. A médium ilyenkor egy kisfiú vagy egy ártatlan hajadon, az látja a látomást a vízben, Xxxxxxxxxx pedig értelmezi. Rengeteg pénze van; hogy honnan, ez úgy látszik örökre Cagliostro titka marad.

És így jut el Strassburgba.

Ha nem hisszük el, hogy Xxxxxxxxxxx csak az emberiség üdve vezette, hanem feltételezzük, hogy bizonyos önző és nem egészen tiszta szándékok irányították - aminthogy sajnos fel kell tételeznünk - akkor el kell ismernünk, hogy strassburgi viselkedése valóságos műalkotás, mestermunka a maga műfajában.

1780 szeptember 19-ikén érkezik meg. Csodadoktori híre már előtte járt. Nagy tömeg várja a Rajna mindkét partján. Mindenki tud róla valami érdekes történetet. Xxxxxxxx xxxxxx xxxxx be, feleségének szűzies mosolya mindenki meghat. Ő maga kicsi fürtökbe bodorított hajat visel, kék taft-ruhája csupa arany- és ezüst sujtás, tele van igazi és hamis ékszerekkel, eleganciája kissé bizarr, talján, gyanus, akárcsak nagyobb honfitársáé, Casanováé; és kalapja mellett becsü- letesen hordja még mindig a nagy fehér tollat, amelyet ebben az időben már csak kuruzslók és vásári kikiáltók hordanak. Mert Xxxxxxxxxx nem az a szélhámos, aki úri megjelenésével, kifogástalanul ízléses ruhájával és modorával bűvöli el áldozatait - neki ilyen külsőségekre nincs szüksége, olyan fegyverek állnak a rendelkezésére, hogy nyugodtan megőrizheti annak a társadalmi csoportnak a habitusát, amelybe valóban tartozik: megmaradhat kóklernek, kintornásnak, majomidomítónak és mégis lába elé borulnak kicsik és nagyok. A szellem diadala.

Nem is él rangja fölött. Strassburgban nyomatékosan egyszerű és igénytelen. Albérletben lakik egy dohánykereskedőnél, majd egy kanonok gazdasszonyánál. Az egyszerű emberek rajonganak érte és ő egyformán udvarias mindenkihez.

Strassburgban is, mint az északi városokban, egyiptomi páholyt alapít; de szabadkőműves- ségét elsősorban emberbaráti cselekedetekkel tanusítja. 200 fontot ad egy szegény olasznak, hogy kiszabaduljon az adósok börtönéből, azután új ruhával ajándékozza meg. Egész nap és sokszor még késő éjszaka is betegeket látogat, ingyen kezeli a város szegényeit és ingyen kezeli a gazdagokat is, akik lassankint egyre nagyobb tömegekben keresik fel. Megpróbálnak honoráriumot ráerőszakolni, de nem fogad el semmit. Ez a szélhámos annyira nagyvonalú, hogy úgy látszik hiszékeny is: jóideig nem veszi észre, hogy segédje nagy összegeket zsebel be helyette, de mikor rájön, kidobja, csunya perre is kerül sor kettejük közt.

Dr. Xxxx Xxxxx számos esetet sorol fel és szavahihető tanukat idéz arra vonatkozóan, hogy Xxxxxxxxxx milyen kitünő eredménnyel kezelte a betegeket. Számos receptje és gyógyító eljárása maradt fenn. Általában nem tudott sokkal többet és sokkal kevesebbet, mint a kor hivatásos orvosai, bár volt egy-két speciális gyógyszere is. Használja az alchimisták aurum potabile-ját, „iható aranyát”, amely nitrátból, kénből és higanyból áll. Van egy „egyiptomi bora”, amely főként öregurak számára való és egy „frissítő pora”, amelyre nagyon büszke. Amikor Xxxxxxx, a különös bölcs, a fiziognómia és grafológia tudományának megalapítója, Xxxxxx ifjúkori barátja felkeresi és megkérdi tőle, miben áll gyógyító ereje, Cagliostro titokzatos mosollyal azt feleli: - In herbis, in verbis, in lapidibus. Vagyis füvekkel, szavakkal, bűvöserejű kövekkel gyógyított, mint a középkori doktorok.

A betegek mégis meggyógyultak. Ennek magyarázata nyilván az, hogy a betegek egy része általában meg szokott gyógyulni, orvosi beavatkozás mellett is, ez mindennapi tapasztalat. A másik okra pedig rámutat egy kortársnő, Oberkirch bárónő, akinek feljegyzései igen fontosak Xxxxxxxxxx és Xxxxx viszonyára vonatkozólag. A bárónő szerint „Cagliostro csak olyanokat gyógyított meg, akik amúgy is jól érezték magukat, vagy legalább is olyanokat, akikben a

képzelet elég erős volt ahhoz, hogy támogassa az orvosság hatását”. Vagyis Cagliostro azt gyakorolta, amit ma pszichotherápiának neveznek; a beteget a lelkén, a képzeletén át gyógyí- totta meg, rávezette a gyógyulás belső útjára. Mint minden szélhámos, bizonyára Xxxxxxxxxx is kitünő lélekismerő volt; és hogy szuggesztív ereje nagy lehetett, afelől nincsen kétség. Különben is a régi századokban sokkal több idegbetegségnek voltak testi tünetei, mint nap- jainkban. Aki tehát a lelki defektust helyrehozta, megszüntette a lelki betegséggel járó külső kórképet is.

Hogy szuggesztiv jelenség volt, azt Oberkirch bárónő is elismeri: „Nem volt határozottan szép” (orra a XVIII. század legszélesebb orra, mondja Xxxxxxx), „de sohasem került még meg- figyelésem alá az övénél figyelemreméltóbb fiziognómia. Kiváltképen tekintete sejtetett csaknem természetfeletti mélységet. Nem tudnám leírni szemének kifejezését; egyszerre láng és jég; vonzott és taszított; félelmet keltett és leküzdhetetlen kiváncsiságot ébresztett fel.”

Lassankint a város legelőkelőbb rétege gyűlik össze körötte. Contades marsall, Xx xx Xxxxx marquis, Xxxxxx királyi tanácsos, Xxxxxxxxx báró, Xxxxxxxxxx gróf, Xxxxxxxxx báró... Nem ismerjük túlságosan ezeket a neveket, de azt hisszük, Elzász arisztokráciájához tartozhattak. Sarazzin bankár, akit késői apasághoz segített, feleségével együtt állandóan mellette van, egyideig közös háztartásban is élnek. Ő gyógykezelte Mme de Boulainvillierst is, Xxxxxx xx xx Xxxxx pártfogónőjét. És mindezt teljesen ingyen.

A csodadoktor alakja köré természetesen rengeteg legenda fűződött, nem mindig jóakaratú (képzelhetjük, hogy a céhbeli orvosok xxxxx beszéltek a váratlan vetélytársról!). Az egyik ilyen legenda, bár nagyon együgyű és teljesen alaptalan, oly kedves, hogy nem állhatjuk meg, el kell mesélnünk.

Egy úriember azzal a kéréssel fordult Xxxxxxxxxxxxx, adjon neki valami csodaszert, hogy felesége ne csalhassa meg. Cagliostro átadott neki egy üvegcsét.

- Mielőtt lefekszik, - mondta - igya meg ez üvegcse tartalmát. Ha felesége csakugyan hűtlen Xxxxx, ön másnap reggelre macskává változik.

Az úriember hazament Xxxxxxx, elmondta a dolgot feleségének és kiitta az üvegcsében lévő folyadékot.

Másnap az asszony belép férje szobájába és látja, hogy egy nagy fekete macska ül a vánko- son.

- Ó Istenem, - kiált fel zokogva az asszony - csak egyetlen egyszer csaltam meg szegényt a nyavalyás szomszéddal, akivel igazán nem volt érdemes, és íme, elvesztettem a legjobb embert, sosem látom többé viszont!

A férj erre előbujt az ágy alól és megbocsátott.

- Ez mind nagyon szép, - mondod most már türelmetlenül, kedves olvasóm - de hol van itt az üzlet? Ha ingyen gyógyította nemcsak a szegényeket, hanem a bankárokat és az elzászi főurakat is, akkor miből élt? Végül még kiderül, hogy becsapta a világot: nem is volt szél- hámos, hanem bolond.

Türelem, kedves olvasó, bízz Cagliostróban. Cagliostro nagyvonalú ember; nem akar a betegen meggazdagodni, az orvosi mesterség mélyen rangja alatt áll; nagyobb célok hevítik, nemesebb vadra les. Az egész csodadoktorság csak arra való, hogy felhívja magára annak az egy embernek a figyelmét, akinek kedvéért Strassburgba jött. Xxxxxxxxxx zsenialitása legfőképen abban nyilatkozik meg, hogy kiszámította, ki az a grandseigneur, aki egész Európában a leginkább hajlamos arra, hogy teljesen kiszolgáltassa magát egy sarlatánnak. Ez az ember Rohan kardinális. Mint ahogy Xxxxxxx kiszámította, hogy a csodálatos nyakéknek Xxxxx

Xxxxxxxxxx nyakára kell kerülnie, úgy számította ki Cagliostro, hogy a nagy egyiptomi maszlagot, a piramidális maszlagot Rohannak kell lenyelnie. És várt, várt türelemmel.

Nem is kellett sokáig várnia. Két vagy három hónapja élt Strassburgban, amikor a kardinális, akit asztmás roham gyötört, bejött Saverneból a városba, hogy a csodadoktorhoz forduljon. Magához kérette a palotába.

Cagliostro tudta, hogy ütött az órája. Tudta, hogy most minden gesztus döntő fontosságú, az első benyomáson múlik minden. És ezt izente Rohannak:

- Ha a kardinális úr beteg, jöjjön el hozzám és meggyógyítom; ha jól érzi magát, neki nincs szüksége rám, sem nekem őrá.

Xxxxx nem szokott hozzá ehhez a modorhoz. Xxxxxxxxxx megnyerte az első ütközetet, a kardinális eljött hozzá. Hogy milyen benyomást tett rá Xxxxxxxxxx, arról beszámolt a titkárá- nak, Xxxxxxx abbénak:

„E kevéssé közlékeny férfiú arcán oly impozáns méltóságot láttam, hogy valami vallásos megilletődés fogott el és első szavaimat a tisztelet diktálta. Beszélgetésünk eléggé rövid volt, de a legélénkebb vágyat keltette fel bennem, hogy közelebbről megismerkedjem vele.”

Xxxxx tehát pontosan úgy reagált, mint ahogy Xxxxxxxxxx nappali álmaiban elképzelhette. A csoda, amelyet várt, bekövetkezett.

Cagliostro továbbra is tartózkodóan, csaknem ellenségesen viselkedett a kardinálissal szem- ben. De lassankint mégis felengedett és nemsokára így szólt a kardinálishoz:

- Az Ön lelke méltó az enyémhez és megérdemli, hogy megosszam Önnel minden titkomat.

Azt mondják, ez a nap volt Xxxxx életének legboldogabb napja. Szegény nagyúr! Tündéri nagynénik álltak bölcsője körül és megszereztek neki mindent, amire az emberek vágynak: fényt, gazdagságot; érzéke volt a tudomány és a művészet iránt, életét szépséggel és nyugodt előkelőséggel vette körül. De azok közé tartozott, akikben a Végtelen szomjúsága ég és azt nem olthatja semmi földi dolog. Ha nem a szkeptikus XVIII. század végén él, a vallásban megtalálja azt, amit hasztalan keresett és talán egy nagy, átszellemült főpap válik belőle. De így az lett a vége, hogy egy hamis próféta hozta kapcsolatba a Xxxxx Végtelennel. A régi szá- zadok úgy tudják, az idő végezetén megjelenik majd az Antikrisztus, aki mindazt meg fogja tenni, amit Xxxxxxxx, de mégis minden tette hamis lesz és aranya szétfoszlik majd híveinek ujjai közt; Rohan kora egy kissé az idők végezete és sorsa világvége-sors, forradalom előtti sors.

A hamis próféta pedig nemsokára beköltözött a püspöki palotába és a bíboros rendelkezésére bocsátotta fogatát. Nemsokára mindketten alchimista kísérletekbe merültek és a bíboros büszkén mutatott Oberkirch bárónőnek egy hatalmas gyémántot, amelyet Xxxxxxxxxx gyártott neki, a szeme láttára. Aranyat is készített és másodpercnyi pontossággal megjósolta Xxxxx Xxxxxxx halálát. Megidézte annak a nőnek a szellemét, akit Xxxxx egykor nagyon szeretett. Xxxxx dolgozószobájában felállíttatta Xxxxxxxxxx mellszobrát ezzel a felírással: Xxxx Xxxxxxxxxx, az isteni Cagliostrónak.

Álljunk csak meg! lehet ez? A művelt Xxxxx, a Fény századának gyermeke, hitt még az aranycsinálásban? Xxxxxx hitt és ebben kivételesen nem is volt hiszékenyebb kortársainál. Voltaképen a XVIII. század az alchímia fénykora. Párisban a Saint Marceau külvárosban tömegestül élnek a hivatásos alchimisták, részben szegény ördögök, részben azonban jómódú emberek, magas pártfogóik kegyéből. Xxxxxxxx, ha máskép sehogysem megy neki, maga is szívesen áll be aranycsinálónak és éppen ezekben az években csal ki nagy összeget Birontól, Kurland hercegétől alchimista bűvészmutatványokkal. A magyarok közül ekkoriban kísér-

letezik a Xxxxxxx Kövével Xxxxxxx Xxxxxx, a testőríró, akinek művét olvasgatva sikongatott fel örömében Xxxxxxxxxx; és Xxxxxxxx apósának, Xxxxx Xxxxxx grófnak egész vagyona alchimista kísérletekre megy rá, azért élnek Xxxxxxxxxx olyan szegénységben Széphalomban.

Az alchímiát ugyanis a XVII. és XVIII. század nemzetgazdaságtani doktrinája, az ú. n. merkantilizmus segíti ilyen nagy fellendülésre. A kor gazdasági gondolkodói azt tanítják - s az államok eszerint rendezkednek be -, hogy egy állam annál gazdagabb, minél több arany és ezüst van a birtokában. Ezért minden erejükből arra törekszenek, hogy emeljék áruik kivitelét és így az országba az áruk helyébe minél több nemesérc jöjjön be, viszont a behozatalt csök- kentik és így megakadályozzák a nemesfémek kiözönlését. Arra senki sem gondol ezekben az időkben, hogy a felhalmozott arany- és ezüstkincs, ha a behozatali tilalom következtében nem lehet rajta nyersanyagot vagy árut vásárolni, halott dolog, csak jelképes gazdagság, nincs valósága, az ország és népe nem élvezheti így azokat az előnyöket, amelyeket az igazi gazdagság teremt.

És nem gondolnak arra sem, hogy ha a nemesfém mennyisége növekedik, értéke és vásárló- ereje csökken, az árak pedig emelkednek. Ma minden kisgyermek magától rájön, hogy az alchímiának nincs semmi értelme: mert ha az aranyat tetszés szerinti mennyiségben lehetne előállítani, akkor elvesztené minden értékét. De, amint már mondtuk, e régi századok emberéből a számunkra már el sem képzelhető mértékben hiányzott a gazdasági gondolkodás és erre a legegyszerűbb következtetésre sem jöttek rá.

Éppen ezért érez néha a történelemmel foglalkozó ember nagy kétséget nemcsak a történelmi materializmussal szemben, hanem általában az egész modern történettudománnyal szemben is, amely oly középponti fontosságot tulajdonít a gazdasági mozzanatoknak. Ha az emberek ily kevéssé voltak fogékonyak a gazdasági élet törvényei iránt, akkor azok a törvények valószínűleg sokkal kevésbbé befolyásolták az ő cselekedeteiket, mint a mai emberét - vagy legalább is hatásuk nem volt olyan egyszerű és közvetlen, mint ma. Nem a valóságos gaz- dasági törvények hatottak ugyanis, hanem inkább a gazdasági tévedések és babonák; éppen ezért igen veszedelmes a mai gazdasági élet indítékaiból visszakövetkeztetni mult századok történelmére és azt képzelni, a régi háborúk is nyersanyagért vagy piacért folytak.

Xxxxxxxxxx, Xxxxxxxxxx életrajzírójának számítása szerint Xxxxxxxxxx 1780 és 1785 közt 2-

300.000 fontot húzhatott ki a bíborosból, részben készpénz, részben pedig ékszerek alakjában.

ÖTÖDIK FEJEZET

VÉNUSZ LUGASA.

Xxxxxx xx Xxxxxx és férje, a jeles gróf, nem élhetett örökké Saverne mesekastélyában; mind- enféle vendégségnek vége szokott lenni. Sajgó szívvel tértek vissza Lunévillebe, de a hely- őrségi élet szürkesége Saverne után még kevésbbé ízlett nekik. Xxxxxxx hajtotta a nagy nyug- talanság, La Motte-ot pedig a kényelmesebb élet vágya, egy szép nap otthagyták Lunévillet és Párisba költöztek szerencsét próbálni.

Szerencsére nagy szükségük volt. Egyetlen pártfogójuk, Mme de Xxxxxxxxxxxxxxx meghalt. A kardinális küldött időnkint néhány aranyat és rendesen megkapták a kegydíjat, amelyet Mme de Boulainvilliers kieszközölt a számukra, de mi ez Xxxxxx és férje igényeihez képest?

Elkezdődik a sajátos nyomorgás, amelyet jól ismer az, aki járatos a XVIII. század nagy realista regényeiben, olvasta Lesage-ot, Fieldinget, Smollettet. Veszekedés a háziúrral, a fogadóssal, üldöző hitelezők, fejük felett függő kard, hogy egy nap becsukják őket az adósok börtönébe.

1782-ben mégis kibérelnek egy házat a Rue Neuve St. Xxxxxx-xxx, a Marais-negyed öreg palotái közt. A Marais-negyed a Valois-királyok alatt az arisztokrácia lakóhelye, itt áll a csodálatos Place Royale, ma Place des Vosges néven Paris legérdekesebb építészeti emléke. Amikor az ember egy ház boltívei alatt belép a teljesen lezárt, egyforma házakkal szegélyezett térre, mintha a tenger alatt volna, külön világban, ahol megállt az idő. Xxxxx palotája is ebben a negyedben állt és mellette a Soubise-eké. Manapság ezt a városrészt keleteurópai beván- dorlók lakják, a legszegényebb és a leghemzsegőbb fajta, iszonyú zsúfoltságban és nyomor- ban. A városrészekkel is úgy van, mint a divatokkal: egyre alacsonyabb társadalmi rétegekhez kerülnek. Az egykori büszke magyar nemesi bajuszt ma csak idősebb vidéki asztalosok hordják és IV. Xxxxxx udvaroncainak palotájában ma nyolcgyermekes métèque szabó- és szűcssegédek laknak. Mint minden, a nagyváros is a mulandóság jelképe.

Mégis miből élt Xxxxxx és férje? Egyrészt a szélhámosok alapvető tulajdonságából, előkelő fellépésükből. Még mindig találnak jámbor lelkeket, akik hiteleznek nekik. Külön üzletág és időnkint eléggé jövedelmező, hogy hitelbe vásárolnak ruhaanyagot vagy mást és azonnal el is zálogosítják. Siralmas leveleikre olykor kisebb adományokat kapnak főrangú emberektől. Hűséges, ancien régime-beli cselédeik is támogatják őket, Xxxxxx Xxxxxxx nevű szobalányának anyja hosszabb időn át ad enni nekik.

De ne gondoljuk, hogy Xxxxxx tétlenül nyomorog és Xxxxx módjára csodától várja sorsa jobbrafordulását. Csodától, igen, de ezt a csodát elő akarja idézni. Terve az, hogy királyi kegy útján visszakapja őseinek birtokát vagy állítólagos birtokát. Regényes fantáziájában kidolgoz- ta, milyen igazságtalanul fosztották meg e földektől dicső őseit. De most itt a pillanat, hogy a király mindent jóvátegyen: a birtokok ugyanis visszaszálltak a királyi fiskusra. A király egy jóságos gesztussal egyik napról a másikra visszaadhatja a Valois-knak, távoli rokonainak.

A király abban az időben sokkal nagyobb dolgokat is megtett híveiért. Nem kell hozzá más, mint az, hogy valaki, akinek befolyása van az udvarnál, pártfogásába vegye Xxxxxx kérését. Protekció mindig is volt a világon - de a XVIII. században ez a dolgok egyetlen, hivatalosan elismert és szankcionált mozgatója: úgy hívják, az udvar kegye. Az udvar kegyét kell meg- nyerni. De Xxxxxx kénytelen azt tapasztalni, hogy ez nem is olyan egyszerű.

Párisi lakásán kívül Versaillesban is van szállása és felváltva hol itt, hol ott él. E versaillesi szállás részben azt a célt szolgálja, hogy elhitesse párisi hitelezőivel és azokkal, akik esetleg hiteleznének, hogy bejáratos az udvarba; másrészt, hogy ott legyen a helyszínen, lesse a rést, amelyen át befurakodhat oda, ahová vágya hajtja, az udvar mindenható világába.

Egy nap Madame-nak, vagyis Xxxxxxxxx hercegnőnek, a király nővérének előszobájában elájul és magához térve értésére adja a körülállóknak, a nélkülözések tették ennyire tönkre őt, a Valois-sarjat. A jószívű Xxxxxx eljár az érdekében és kegydíját felemelik - de a kis összeg Xxxxxx-on mit sem segít.

Minthogy az elájulás egyszer ilyen jól bevált, megpróbálja még egyszer, ezúttal Xxxxxx grófnénak, a király sógornőjének az előszobájában, de minden eredmény nélkül. Majd még egy harmadik, az előzőknél bátrabb ájulást visz véghez: a versaillesi palota híres Tükörfolyo- sóján ájul el, amikor Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx éppen végig kell rajta mennie. De olyan csődület támad körülötte, hogy a királyné észre sem veszi.

Xxxxxx és férje mindennel megpróbálkozik, csak egy dolog nem jut az eszükbe: az, hogy dolgozzanak. Mentségükre szolgáljon, hogy ez a lehetőség náluknál százszor becsületesebb nemesemberek agyában sem merült fel akkoriban. A nemesember, ha tönkrement, a királyi gondviselés napsugarára számított, mint ahogy később a „történelmi osztályok” az államnál vagy a vármegyénél kerestek elhelyezkedést, ha elfutott alóluk a föld és a vagyon. Ha pedig annyira süllyedtek, hogy abba a mélységbe már nem hatolhatott le a királyi tekintet, akkor jött a szélhámosság, a rang látszatával való visszaélés, a férfi hamiskártyás vagy selyemfiú lett, a nő kiárusította magát - de dolgozni nem dolgozott, mert ezzel megsértette volna a dolgok örök rendjét, amely a munkát a polgárság és a parasztság osztályrészéül jelölte ki. Ez a felfogás nehezen egyeztethető össze a mi világképünkkel, pedig fonáksága éppen abból következik, ami oly nagyszerű és szép a régi világban: hogy minden öröktől kiszabott helyén áll és mozog, mint a csillagok. Az ember ebben a világban nem választhatja tetszése szerint életfor- máját, mert születése véglegesen kijelöli azt és aki saját életformájából kiesik, nem cserélhet életformát, hanem a semmibe zuhan. A nemesember, aki inkább szélhámos lesz, semmint- hogy dolgozzék (egyébként mit is dolgozhatna, rangjánál fogva nem ért semmihez), viselke- désével az arisztokratikus világrendet tartja tiszteletben, olyan negatív módon, mint ahogy a képmutató tiszteli az erkölcsi világrendet, mert ha nem tisztelné, akkor nem akarná, hogy erényesnek tartsák, hanem nyiltan vállalná ocsmányságait.

Ezért oly rengeteg a szélhámos a XVIII. században, a nemesség alkonyatán.

Xxxxxx a cifra nyomorúság emez esztendei alatt mégis kitanult egy mesterséget, amely nagyon is összeegyeztethető nemesi rangjával és amellett nem kis tehetséget kíván: faiseuse d’affaires lett, Pesten úgy mondjuk: kijáró. A dolgok természetéből következik, hogy ez virágzó üzletág a protekció fénykorában. Xxxxxx is, mint nagyon sok kartársa és kartársnője, elhiteti polgárok- kal és üzletemberekkel, hogy összeköttetései révén mindenfélét ki tud eszközölni az udvarnál.

Xxxxxxx írja: „Néhány év óta a nők nyilvánosan játsszák az entremetteuse d’affaires szerepét. Naponta húsz levelet írnak, megújítják kérelmüket, ostromolják a minisztereket, agyonfáraszt- ják a fogalmazókat; irodájuk, regiszterük van; és hogy mozgásba hozzák a szerencse kerekét, elhelyezik rá szeretőjüket, kedvencüket, férjüket és végül is azokat, akik fizetnek.”

Bizonyára voltak kijárónők, akik csakugyan nagyszerű eredményeket értek el és ez növelte az egész iparág tekintélyét - de Xxxxxx csak ál-faiseuse, hiszen az udvarnál egy királyi inason kívül egy lelket sem ismer és amikor kimegy Versaillesba, ott bezárkózik fogadójába, hogy azt higgyék, az udvarnál van. (Azt mondják, nem egyedül zárkózik be, hanem a fogadósné fiával; ez az egyetlen ellenszolgáltatás, amelyet szállásáért nyujt.)

De még ez az ál-faiseuseség is úgy látszik igen jövedelmező lehetett. Xxxx nemsokára azt látjuk, hogy a Rue St. Xxxxxx-x háztartás kivirágzik; állandó vendégei vannak, nem is egészen utolsó emberek: ott találunk egy igazi grófot, aki később a Nyakláncper miatt kénytelen le- köszönni tiszti rangjáról, Beugnot-t, a fiatal ügyvédet, aki később értékes feljegyzéseket hagy hátra, Xxxx xxxxxxxx atyát, aki mindennap misét mond a grófnénak és főkép Xxxxxx xx Xxxxxxxx

urat. Xxxxxx xx Xxxxxxxx jóvágású 30 év körüli úriember, La Motte volt ezredtársa. Legfonto- sabb tulajdonsága az, hogy fínom, nőies írása van. Nemsokára megtudjuk, milyen fontos tulajdonság ez.

A háztartás most már egészen nagyszabású: inasok, szakács, xxxxxx, zsoké, házmesterpár, szo- balány, felolvasónő (egy szegény rokon), azután Père Xxxx, aki egyszemélyben majordomo, gyóntató és szalon-abbé, szép fekete csipkés köpenyben; katonatiszt, akivel a grófné trictracot játszhat, titkár (Xxxxxx), házibarát (ez is Xxxxxx) - mi kell még?

De a nyomor csak látszólag szünt meg. Valójában csak az a különbség, hogy az adósságok most nagyobbak és a fenyegető veszedelem most sokkal súlyosabb. Itt már nem segítenek kis fogások, csak egy nagy, egy zseniális terv.

Már most úgy képzeljük, Xxxxxx éppúgy a királyné megszállottja volt, mint Xxxxx kardinális. Zsenialitás nincsen megszállottság nélkül. Xxxxxxxxx is eljutott természetesen a királyné nagy barátságainak híre, Xxxxxxxx xxxxxxxx, Xxxxxxxx hercegné ragyogása. Hátha őt is barátságába fogadná a csodálatos asszony? Elcsavart, perverz lelkének sokkal jobban megfelelhetett egy ilyen irányú erotikus fantázia, mint a „gazdag barát” hétköznapias képzete. A király kegyenc- nőjének lenni nagyszerű dolog és száz éven át erről ábrándozik minden francia nő abból a típusból, amely Hollywoodról ábrándoznék. De a királyné kegyencnőjének lenni százszor érdekesebb. Valois-fantáziái közben bizonyára számtalanszor kiszínezte magának: a királyné egy nap felfedezi; - Kedves cousine - mondja -, szükségem van valakire, akinek kiönthetem szívemet, akivel olyan lehetek, mint ember az emberrel - és kézenfogva bevezeti a Kis Trianon bársonyos rejtelmeibe. Xxxxxx lelkében régen elmosódtak valóság és álom határai; a hétköznapi valóság mellett koldus gyermekkora óta ott él egy másik, ragyogóbb, valóság- feletti valóság, a Valois-valóság. Ki tudja, hol kezdődik az, ami igaz? És lassankint maga is elhiszi, hogy a királyné bizalmasa. El kellett hinnie: ha nem hiszi el, nem tudja ilyen el- hitetően hazudni. A Valois-valóság, érzi, van valamikép - és rajta áll, hogy ide tudja hozni Párisba, a Rue St. Xxxxxx-be.

A királyné barátságai más nők fejét is elcsavarták már. Xxxxxx előtt már két szélhámosnő garázdálkodott a városban azzal, hogy a királyné bizalmasa. Az egyik Mme de Xxxxxxx xx Xxxxxxxx (Mme Campan Villers-nek mondja), barátjának, a király pénzügyi intendánsának segítségével megszerezte a királyné néhány aláírását, kitűnően megtanulta utánozni és Mlle Xxxxxxxxx igen értékes ruhákat csalt így ki; majd önmagának a királyné nevében levelet írt, amelyben a királyné arra kéri, szerezzen neki titokban egy 200.000 frankos kölcsönt. Xxxxxxxx, a fermier général, kölcsön is adta az összeget; később a dolog kiderült, az asszonyt a Xxxxx Xxxxxxx-börtönbe zárták és férjének ki kellett fizetnie a „királyné adósságát”. 1782- ben egy másik hölgy azt terjeszti, hogy jóbarátságban van a királynéval, Mme de Lamballe-lal és Mme de Polignac-kal. Ő nem írja alá a királyné nevét, ellenben a királyné pecsétjével rendelkezik, amelyet Xxxxxxxx herceg asztaláról lopott el. A legkülönösebb a dologban az, hogy ezt a nőt is xx xx Xxxxx-nak hívják, férje révén Xxxxxx férjének rokona. Amikor ki- szabadul a Bastilleból, ahová szélhámosságai miatt becsukták, a két La Motte-hölgy ápolja is a rokonságot.

A második esetről tehát tudott Xxxxxx, az elsőről pedig tudhatott; ötlete, hogy a királyné barátnőjének adja ki magát, nem eredeti. De ugyanaz a helyzete, a zseniális ember helyzete, mint Xxxxxxxxxxxx kortársai közt: Xxxxxxxxxxx is mindent másoktól tanult, akik megelőzték, a tárgyat, a stílust, a módszert - és műve mégis világok magasságában áll a többieké fölött.

Eszünkbe jut Xxxxxx kortársának, Xxxxxxxxxxx egy kitűnő mondása: „Semmiféle erény nem emelheti fel a nőt magasabb társadalmi osztályba; csak a bűn teheti azt meg.”

Hogyan kezdődött a dolog, nem tudjuk. Nem ismerjük az ihlet nagy pillanatát; a művész is többnyire homályba borítja az ihlet körülményeit. Azt sem tudjuk, miféle ügyes előjátékok után fogott hozzá; azt sem, hogyan vette fel a kapcsolatot a kardinálissal. Csak a már működésben lévő és feltartóztathatatlan folyamat áll előttünk.

Xxxxxxx abbé szerint Xxxxx volt az, aki bizalmasan elpanaszolta Xxxxxx-nak, mennyire bántja a királyné magatartása. „Ez a bizalom - mondja az abbé - fakasztotta ki azt a félrevezetési tervet, amelyhez hasonló kevés akad az emberi butaság évkönyveiben.”

Xxxxxx xx xx Xxxxx elmesélte a kardinálisnak, milyen jóbarátságban van a királynéval. Mint bizalmas emberének megmutatott időnkint Rohannak fehér víznyomásos papírra írt, világos- kék szegélyű leveleket, balsarkukban Franciaország lilioma. A leveleket Xxxxx Xxxxxxxxxx írta cousinejának, Xxxxxx xx Xxxxxx-nak.

Bizonyára ügyesen úgy intézte a dolgot, hogy végül maga a kardinális kérte meg, szóljon egy jó szót érdekében a királynénak. Xxxxxx nemsokára hírül hozta, hogy a királyné előtt beszélt Rohanról. A királyné szótlanul hallgatta, de nem barátságtalanul. Xxxxxx úgy érzi, hogy a helyzet nem reménytelen.

Majd mind kellemesebb hírekkel érkezik titokzatos versaillesi útjairól. A királyné egyre inkább bizalmába fogadja. És lassankint revizió alá veszi a kardinálisról alkotott véleményét is. Kezd átlátni Mercy-Argenteau gróf aljas intrikáin, amelyek Rohant oly ellenszenves színben tüntették fel. Meghatja az a nagylelkűség, ahogy Xxxxx viselkedett bajbajutott unoka- öccsével, Xxxxxxxx herceggel; kezdi belátni, hogy a bíborosnak alapjában véve jó a szíve. És májusban, miután szentül megfogadta Rohannak, hogy minden befolyását latbaveti érdeké- ben, Xxxxxx ragyogó arccal ujságolhatja, hogy most már rövidesen visszatér Xxxxxxxx a királyné kegye.

Xxxxx mindent elhisz, ő kritikus századának legkritikátlanabb gyermeke. Xxxxxx felbátorodik a sikeren és azt mondja Xxxxxxxx, figyelje meg, a királyné, amint a legközelebb elmegy majd mellette Versaillesban a Tükörfolyosón, inteni fog feléje a fejével. (Hasonlókép hitette el velem apám gyermekkoromban, hogy Xxxxxx Xxxxxx nekem köszön a Fürdő-utcában.) És Xxxxx ezt is elhiszi. Valami barátságosabb árnyalatot vél felismerni a királyné fejhajtásában, ami pedig nem neki szól, hanem mindenkinek, aki ott áll.

Xxxxxx ekkor továbbmegy egy lépéssel. A királyné nevében felszólítja Xxxxxx, írjon egy folya- modványt, amelyben igazolja magát mindazokkal a vádakkal szemben, amelyekkel illették. Xxxxx a legnagyobb gonddal szerkeszti meg az iratot, hússzor is eltépi, míg végűl átadja Xxxxxx-nak.

A válasz nem késik soká. „Nagyon örülök - írja a királyné -, hogy nem kell Önt továbbra is bűnösnek tartanom; a kért kihallgatást egyelőre még nem adhatom meg. Majd értesítem, mihelyt a körülmények megengedik. Legyen diszkrét.”

Ez a királyné első levele Xxxxxxxx. „Ez a néhány szó - írja később Xxxxxxx xxxx - oly elragadtatásba ejtette a kardinálist, amelyet nehéz kifejezni. Xxx xx xx Xxxxx-ot ettől kezdve védőangyalának tekintette, aki a boldogság útját egyengeti. Ettől a pillanattól fogva a grófné mindent megkaphatott tőle, amit csak kívánt.”

A kardinális, Xxxxxx rábeszélésére, válaszol, hogy kifejezze örömét. Xxxx a királynétól ismét válasz érkezik, sűrű levélváltás indul meg. A levelek nem maradtak ránk, miért nem, majd később kiderül. De Xxxxxxx xxxx, aki olvasta e leveleket, tanusítja, hogy a királyné leveleiben bizonyos fokozatosságot lehetett észrevenni. Hangjuk egyre szívélyesebb, egyre többet ígérő lett. Érezni lehetett, hogy Xxxxxx szép szavai és Xxxxx szép levelei megteszik a hatásukat, a királyné szíve mindinkább felenged tisztelője iránt.

Az Hotel de Strasbourgban, a kardinális palotájában mindegyre tanácskozásra ülnek össze Xxxxx emberei, Xxxxxxxxxx és a svejci Xxxxxx báró. Az egész palotát bizakodó tavaszias várakozás tölti el. Talán nyíltan nem mondják ki, de cinkos mosolyukkal gratulálnak Rohan- nak: hiszen ezekben a levelekben többről van szó, mint a királyné jóindulatáról. A királyné személyesen szeretné közölni Xxxxxxxx, hogy visszafogadta kegyébe, addig is, amíg nyilvá- nosságra nem hozhatja. Majd egyszer, az éjszaka csendjében...

A napok lázas izgalomban telnek. Franciaországban mind bizonytalanabb lesz a talaj az em- berek lába alatt. Xxxxxxx, a pénzügyminiszter, nagyon kedves és szellemes ember, de hiába, egyre tágabbra nyílik a szörnyeteg torka, amely mindent elnyeléssel fenyeget, a deficité. A nyár riasztó, pestises hőséggel ül Párisra; ilyenkor jobb lenne Saverneban... De Rohan csak vár az Hotel de Strasbourgban, vár és érzi, hogy delelőjéhez közeledik csillaga.

És végre elérkezik a várva-várt éjszaka. A királyné megizeni: holnap éjjel legyen a versaillesi parkban, a Bosquet de Vénus-ben. Holnap 1784 augusztus 11-e lesz.

A Bosquet de Vénus-ben, Vénusz lugasában... Már a név is milyen sokat ígérő!

Xxxxx másnap este a versaillesi parkban van. Nagy fekete köpeny borítja, mint az összeeskü- vőket, nagykarimájú kalapját mélyen behúzza a szemébe és így csavarog a park elhagyatott útjain. Néha egy-egy elkésett szerelmes párral találkozik; néha egy-egy madár kiáltása riasztja fel. Ha volnának már romantikus drámák, azok hősei jutnának eszébe - de még nincsenek. Rohan az előfutár.

Későre jár, az éjszaka nagyon sötét. Xxxxx a nagy lépcsősor mellé húzódik, ott van a Bosquet de Vénus. Azért hívják így, mert egy Vénusz-szobrot készülnek itt felállítani. A Vénusz- szobrot sosem állítják fel és a lugast később Xxxxxxx de la Reine-nek nevezik, a mai éjszaka emlékezetére.

A lugasban különösen sötét van. Az óriási kastély ablakaiban nem ég már a lámpa, hallgatnak Versailles halhatatlan szökőkutai, egymáshoz hajolva suttognak a fák, a bokrok között kísértetiesen fehérlenek az antik istenek szobrai.

Léptek hallatszanak. Hárman közelednek a lugashoz: két hölgy és egy úr. Az úrban Rohan felismeri Xx Xxxxx grófot, az egyik hölgyben Xxxxxx xx Xxxxxx-t és a másik hölgy...

A grófi pár kívül marad és a másik hölgy tétova léptekkel belép a lugasba. Rohan most már megismeri: ez az arc, amelynek inkább csak körvonalait sejti, ez a járás... a ruhát is ismeri, a gaulle-t, a bő köpenyt, hiszen ebben festette le utoljára Mme Xxxxx-Xxxxxx, a kép ott függött a Salonban. Xxxxx mélyen meghajol és megcsókolja a királyné ruhája szegélyét. Gesztusa nem üres gesztus; ez az egyetlen mód kifejezni azt, amit érez.

A hölgy halkan, nagyon halkan mormol valamit. De Rohan azért megérti vagy legalább is azt hiszi, hogy megérti:

- Remélhet; a multat elfelejtjük - ezt mormolja a királyné. És kezéből egy rózsa hull le.

„Monseigneur, térdre!” kiált oda Xxxxxxx Xxxxxxxx, egy félszázad távolából. „Sosem rongál- tak még jobb alkalomkor piros nadrágot!” Xxxxx xxxxxxxx.

Ekkor egy árny jelenik meg:

- Gyorsan, gyorsan, el innen! - suttogja drámai rekedtséggel -, Madame és Xxxxxx grófné közeledik.

La Motte belép a lugasba és elragadja a királynét, a kardinálisba pedig Xxxxxx xxxxx bele és elvezeti. Xxxxx mélyen a szemébe húzza kalapját. Xxxxxx édes eksztázis tölti el és nem is jut eszébe azon gondolkozni, mit kereshet Xxxxxx, a király nővére, és Xxxxxx grófné, a király sógornője az éjszakai park sötétjében.

A kedves olvasóval közöljük, a drámai rekedt hang tulajdonosa Rétaux de Villette, Xxxxxx bizalmasa, valószínűleg a szó valamennyi értelmében. Ez a Xxxxxx írta a királyné leveleit is, fínom, nőies kézírásával, Xxxxxx xxxxxxxxxxx. Később azt vallja, inclination, vonzalom volt a levelekben, majd visszavonja és csak annyit ismer be, hogy a levelek hangneme agréable volt.

De ki volt a királyné?

* * *

La Motte gyakran sétált a Palais Royalnak, az orléansi herceg palotájának kertjében; az épület éppen ebben az időben nyerte azt a formáját, amely ma is látható, de a kert a palota épülése közben is nyitva állt a közönség számára. Ott sétáltak akkoriban a La Mottehoz hasonló

„egyszerűbb grófok”, hamiskártyások, rémhírterjesztők, selyemfiúk, az az arisztokratikus alvilág, amelynek fejedelme a palota tulajdonosa, Xxxxxxxx-Xxxxxxx volt. Persze nemcsak ők sétáltak ott. „A föld kerekségén nincsen párja ennek a helynek”, írja Xxxxxxx. „Látogassa meg Londont, Amsterdamot, Madridot, Bécset, nem fog hasonlót látni, egy fogoly itt élhetne anél- kül, hogy unatkoznék és csak évek mulva kezdene szabadságra gondolni. Páris fővárosának nevezik. Itt mindent meg lehet találni; ha egy húsz éves fiatalember, akinek 50.000 font évjáradéka van, idejön, nem tud többé elszabadulni ebből a tündérkertből.”

Itt, a kert fái alatt jön össze a század valamennyi gyermeke, akinek az a szenvedélye, hogy a legkönnyebb hangon beszéljen a legsúlyosabb kérdésekről, vallásról, politikáról, a királyság jövőjéről, az eljövendő nagy változásokról. Itt születik meg a közvélemény. Itt születik meg a forradalom.

Európa valamikor sokat köszönhetett a Palais Royalnak. Kedves olvasó, valamikor te is jártál ott vagy remélhetőleg járni fogsz. Nézd majd meg Xxxxxxx Xxxxxxxxxx szobrát. Éppen fel- ugrik egy székre. Nagy hajjal, szelesen, bolondosan. Körülötte ott lebeg még valami az embe- riség fiatalkorából.

A Palais Royal csupa kávéház volt; részben az árkádok alatt itták az okosak italát, mint Velencében a Xxxxx Xxxx-téren, amelyre sok tekintetben emlékeztet, részben pedig a kerti kioszkokban. A kávéházakban volt a tőzsde, az üzleti élet itt dobogott és tombolt, mielőtt külön palotát, szentélyt építettek neki. A XVIII. században a spekuláns még tarka demokrá- ciában keveredett el a selyemfiúkkal, az élőszóbeli ujságírókkal vagyis inkább ujságmon- dókkal és az utcalányokkal, még bohém volt, a pénz még nem adott neki kövér méltóságot. Idejártak a külföldiek is. A külföldiek általában a bohémvilághoz tartoznak, földrajzi osztályonkívüliségük következtében. (Az angolok már akkor is Párisba jártak át egy kis erkölcstelenségért.) 1785 augusztusában öt színház játszik a Palais Royalban: Les Ombres Chinoises, Les Pygmées Français, Les Vrais Fantoccini Italiens, Les Variétés Amusantes, Les Petits Comédiens de M. de Beaujolais.

Az árkádok alatt ékszerészboltok és nőknek való holmit árusító üzletek fényes sokadalma áll és ezek előtt vonulnak fel, mintegy közszemlére kitéve, a „lányok”. Les filles, a francia, amint tudjuk, ilyen kedves szóval illeti azokat, akiknek életpályája garancia arra, hogy már nem lányok. Történetünk idején a Palais Royal a „lányok” leghíresebb gyülekezőhelye nemcsak Párisban, hanem az egész világon is.

A Palais Royal állandó nőlátogatói között volt egy fiatal lány, akit Xxxxx-Xxxxxx Xxxxxxxxx hívtak. Foglalkozására nézve ő is divatüzletben dolgozott, mint pályája kezdetén Xxxxxx; szabadidejében pedig a Palais Royalban sétált. Itt akadt rá La Motte.

La Mottenak bizonyára mindjárt feltűnt a kis Xxxxxx Xxxxxx egyetlen érdekes vonása: hogy nagyon hasonlított Xxxxx Xxxxxxxxxx királynéra. Ebben valamennyi egykorú forrás megegye- zik. Ezt tanusítja a Funck-Brentano gyüjteményében fennmaradt arckép is: ugyanaz a kerek, energiátlan áll, a kissé biggyedt alsóajak, a lágy vonások, a nagy, szép haj. La Motte úgy állott meg előtte, mint Isten angyala előtt.

Azután leszólította.

Azután hazakísérte és kettejük története úgy folytatódott, mint a többi száz meg száz ismeret- ség, amelyet aznap este kötöttek a Palais Royalban. La Motte egyelőre mélyen hallgatott szándékáról.

Majd egy idő mulva meghívta a leányt házába, ahol a grófné kitüntető barátsággal fogadta. Mindjárt megfelelő nevet is adott neki, hogy egyenrangúként szerepelhessen a díszes környe- zetben: neve ettől kezdve X’Xxxxx bárónő, - az Oliva név a Valois név betűiből áll, mutatja Xxxxxx xxxxxx megszállottságát.

A fiatal nőt egészen elbűvöli a grófné, kiváltképen amikor ő is értesül arról, kivel áll szemben: Xxxxx Xxxxxxxxxx bizalmas barátnőjével. Xxxxx bárónő különben is végtelenül jóindulatú lélek. Xxxxxx is mondana nemet, amikor a grófné egy nap megkéri, tegyen meg neki egy szívessé- get; igazán csekélység, de a királynénak nagyon nagy szolgálatot tesz vele. És természetesen számíthat a királyné hálájára. 15.000 fontot fog kapni és egy ajándékot, szívecském, ajándé- kot, amely legalább is annyit ér, de hogy mi lesz, azt most még nem mondhatom meg. És igazán semmiség, amit ezért meg kell tennie: Versaillesban átadni egy előkelő úrnak egy levelet és egy szál rózsát.

„Nem volt nehéz rávennem Xxxxx kisasszonyt”, vallja később Xxxxxx, „mert rendkívül buta.”

* * *

„Ó Ixion de Xxxxx, e világ legboldogabb halandója!” kiált fel Xxxxxxx. Xxxxxxxx hasonlította a bíborost, a xxxxxxxx görög királyhoz, aki szerelmes volt Xxxxxx, az Ég királynéjába és a kaján istenek egy Hérának látszó felleget öleltettek meg vele. Ha voltak Xxxxx életében boldog napok, ezek lehettek, amelyek a lugasbeli jelenetet követték. Micsoda élmény ez misztikumot és csodát sóvárgó lelke számára: a park, az éjszaka, a homályban a királynénak majdnem csak sejtett megjelenése, a lágy szavak, a földrehulló rózsa és az a titokzatosság, amely az egészet körülveszi: miért volt olyan zavarban a királyné? Mi rejlik emögött? Talán érzelmeit szégyel- te az éjszakában? És talán jobb is, hogy eltűnt, mint egy látomás - ha még egy percig ott marad, valósággá válik és a kardinális megcsömörlött már a valóságtól, amely túlságosan sokat ajándékozott neki.

Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót.

Xxxxxx voltaképen jóságos gonosz volt, mint a Faust- és egyéb mondabeli ördögök, mert meg- adta a kardinálisnak azt, amire szíve vágyott: többet, mint Xxxxxx, senki halandó nem adhatott neki.

Ezzel úgy látszik Xxxxxx is tisztában lehetett, mert rövidesen hozzálátott az inkasszáláshoz. A királyné nevében értesítette Xxxxxx, hogy az nagyon jónéven venné, ha Rohan 50.000 fontot kölcsönözne neki; egy elszegényedett nemesi családon kell sürgősen segítenie és pillanat-

nyilag nem áll elég pénz a rendelkezésére. Xxxxx boldog, hogy a királyné annyira bizalmába fogadta, hogy pénzt kér tőle. Xxxxxxx ő is kölcsönkér 50.000 fontot egy uzsorástól, mivel pillanatnyilag neki sincs készpénze...

Xxxxxx izgatottan várja a pénz érkezését. A pénz késik. Xxxxx talán mégsem... talán mégsem olyan hiszékeny, mint ahogy gondolja? Hiába lett volna minden, a bárónő, a lugas, az éjszaka? De íme megérkezik a pénz, Xxxxxx báró hozza. Az óvatos Xxxxxx most a királyné nevében felszólítja Xxxxxx, térjen vissza egy időre Xxxxxxxxx és onnan küldjön még 50.000 fontot. A kardinális engedelmeskedik.

Pénz állt tehát a La Motte-házhoz, amint azt bizonyára számos cigányasszony megjósolta Xxxxxx-nak. De Xxxxxx nem volna az, aki, ha nem találná módját annak, hogy mindjárt sokkal többet költsön el, mint amennyije van: két házat is vesz rögtön, egyet odahaza Bar-sur- Aubeban, meg egy nyaralót; Xxxxx bárónőnek kifizet 4000 fontot, azután kidobja, és rengeteg adósságot csinál.

Mi azt hisszük, ez az 50.000 font meg a 100.000 frank, amelyet a királyné nevében még kölcsönkér Rohantól, nem volt öncél, csak kísérleti ballon, csak arra volt kíváncsi, vajjon ad-e a kardinális rajta keresztül pénzt a királynénak. Az igazi, nagy, végzetes üzlet még hátra van.

HATODIK FEJEZET

SZELLEMEK A KANCSÓBAN.

Mialatt Xxxxxx ilyen nagyszabású tevékenységet fejtett ki, nagy vetélytársa a kardinális kegyében, Xxxxxxxxxx sem maradt tétlenül.

1781-ben a bíbornok Párisba küldte, beteg rokonához, Soubise herceghez, akit Xxxxxxxxxx rövid idő alatt teljesen meggyógyított. 1782-ben Cagliostro csaknem egy évre Bordeaux-ba költözik, állítólag Xxxxxxxxx xxxx, a francia külügyminiszter hívta meg. Az orvosok itt is üldözik és úgy látszik szerelmi bonyodalmakba is keveredik, hiába, a varázsló is századának gyermeke. Az ég beborul felette és ő egy Swedenborg stílusára emlékeztető látomással vágja ki magát.

Betegen feküdt ágyában, körülötte néhány híve. Hirtelen felnyitotta szemét, mint aki mély álomból ébred és megindultságtól remegő hangon, halottsápadtan mondta el, amit meglátnia adatott.

Viziójában galléron ragadta két ismeretlen úr, nyilván angyalok lehettek, és egy óriási barlangba vitte. A sötét barlangban feltárult egy ajtó, égi világosság áradt be és egy terembe lépett, ahol hosszú fehér ruhába öltözött természetfeletti lények szórakoztak, köztük számos szabadkőműves, természetesen valamennyien az Egyiptomi Ritus hívei. Xxxxxxxxx ő is kapott fehér ruhát és kardot, nehogy kellemetlenül elüssön környezetétől. Ezután a Legfelsőbb Lény trónusa elé járult és illendően megköszönte, hogy még életében élvezheti a másvilág gyönyö- rűségeit. Ekkor egy „ismeretlen” hang így szólt:

- Ime most láthatod, mi lesz jutalmatok, de addig még sokat kell fáradoznotok. Látomásának igen nagy sikere volt.

Azután Lyonba költözött, Franciaország misztikus városába. Valamikor, a XVI. században ebben a városban szárnyalt a költők lelke legmagasabbra a platóni ideák titokzatos hona felé. A misztikára való hajlandóság később sem veszett ki Lyon polgáraiból. Xxxxx Xxxxxx is itt alapította a Les Chevaliers bienfaisants nevű okkultista szabadkőművespáholyt; Cagliostro tudta, hová kell mennie.

Lyonban felkereste a szabadkőműves páholyokat, beszédeket mondott, híveket toborzott és megalapította egyiptomi rendszerű páholyát, melyet szerényen Sagesse Triomphante-nak, Diadalmas Bölcseségnek keresztelt el. A páholy helyiségét maga avatta fel igen ünnepélyes formaságok közt. Az alapítási okirat így kezdődik:

„DICSŐSÉG, EGYESSÉG, BÖLCSESÉG, JÓTÉKONYSÁG, PROSPERITÁS.

Mi, a Xxxx Xxxxxx, a magas egyiptomi kőművesség alapítója és nagymestere a föld- kerekség keleti, valamint nyugati részén, tudatjuk mindenkivel, akit illet...”

Itt az ideje, hogy néhány szót szóljunk arról, miből is állt a titokzatos Egyiptomi Ritus. Xxxxxxxxxx Xxxxxxxxxx nyomán azt tanította, hogy az embernek teljesen meg kell újulnia, mind erkölcsi, mint testi értelemben.

Az erkölcsi megújulásra vonatkozó előírások nem voltak túlságosan nehezek. 40 napra vissza kellett vonulni, lehetőleg egy magas hegy tetején épült pavillonban és ott elmélkedéssel tölteni az időt.

De az erkölcsi megújulás aránylag sokkal kevésbbé érdekelte Cagliostro híveit a fizikai megújulásnál, amely már nehezebb feltételektől függött. Igaz, hogy nagyon nagy előnyöket ígért: az életet sok száz évre meghosszabbítja, a testet olyan állapotba hozza, mint amilyen az ártatlan gyermeké, minden betegséget elhárít. Aki ezt el akarja érni, annak 50 évenkint be kell zárkóznia májusi holdfényben egy cellába és itt 40 napig nem szabad mással táplálkoznia, mint levessel, bizonyos előírt füvekkel meg kétszersülttel, és közben csak esővizet szabad innia. A tizenhatodik napon eret vágnak a páciensen és beadnak neki hat „fehér cseppet”. A harminckettedik napon ismét eret vágnak rajta, még pedig napfelkeltekor. Azután lepedőbe csavarva ágyába viszik és ekkor beveszi a prima materiát, amelyet Isten azért teremtett, hogy az embert halhatatlanná tegye, de az eredeti bűn következtében elfelejtettük használatát. Utána a beteg rosszul lesz, de idővel magához tér és olyan, mintha kicserélték volna.

Xxxxxxxxxx több tanítványa megkísérelte ezt a kúrát, de egyik sem jutott el a végéhez, úgy hogy mindmáig nem tudjuk, vajjon csakugyan el lehet-e vele érni az ígért eredményt.

Az örök élet elixirét Xxxxxxxxxx talán a XVIII. század legrejtélyesebb alakjától, Saint Germain gróftól tanulta. Xxxxx Xxxxxxxxxx rengeteg legenda maradt fenn és igen kevés megbízható adat, jóllehet történelmi személy volt és egyidőben XV. Xxxxx bizalmát is élvezte. A legendák főként arról szólnak, hogy Xxxxx Xxxxxxx többezeréves, már Krisztus idejében is élt, szemé- lyesen is ismerte a Megváltót. Egyizben ismerősei jelenlétében így szólt szolgájához:

- Öregem, emlékszel még, amikor Xxxxx Xxxxxxxx sétáltunk a Genezáreth-tó partján...?

- Gróf úr, Ön oly szórakozott, - felelte a szolga - mindíg elfelejti, hogy csak 500 éve vagyok az Ön szolgálatában.

Saint Germain valahogy sokkal elegánsabb varázsló volt Cagliostrónál. A század végén ez az ipar bizonyos fokig demokratizálódott, Xxxxxxxxxx a Figaro, a szemtelen borbély és inas a varázslók közt.

De amennyire a Haven által közölt magasszárnyalású metafizikai szövegeken, továbbá a fennmaradt pletykákon át meg lehet ítélni, az egyiptomi ritus lényege mégis az okkultizmus lehetett, a szellemvilággal való érintkezés. Swedenborg, amint mondtuk, a kor számára meg- lehetősen közvetlenné és barátságossá tette a szellemekkel való kapcsolatot. Egyik hívéről, Xxxxxxx Xxxxx-ról, a nagyszerű angol rajzolóról és költőről jegyezte fel Xxxxx Xxxx, a kritikus, hogy egyízben, amint a Themze partján sétáltak, Xxxxx hirtelen megemelte a kalapját. Xxxxx Xxxx körülnézett, de nem látott senkit, akinek Xxxxx köszönhetett volna.

- Kinek köszönt? - kérdezte zavartan.

- Semmi, csak Xxxxx Xxx repült éppen erre - felelte Xxxxx.

Cagliostro is ilyen természetes közvetlenséggel érintkezett a szellemekkel. Meghívta őket vacsorára, terített nekik és az élő jelenlévőkkel közölte, kik azok az előkelő holtak, akikkel szerencséjük van egy asztalnál ülhetni. Néha médiumot is használt, egy fiatal fiút vagy ártatlan hajadont (ezeket „galambnak” nevezte), de a híveknek nagyobbára becsületszóra kellett elhinniük, hogy megjelent a hét tiszta szellem, aki az Istenség trónusa körül székel: Xxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxx, Xxxxxxxxx és Xxxxxxxx. Igen fontos szerepet játszot- tak még: a vízzel telt kancsó, ebben látta meg a médium a szellemeket, továbbá természetesen a gyertyák és a három bűvös név: Helios, Mené és Tetragrammaton.

A legcsodálatosabb talán mégis az, hogy mennyien és mennyire hittek Cagliostróban. Haven közli a hálálkodó levelet, amelyet a Diadalmas Bölcseség páholyának tagjai írtak Cagliostró- nak:

„Monsieur et maître, jótéteményeivel semmi sem ér fel, xxxxxx nem az a boldogság, amelyet nekünk szereznek... Fiai mindig hálásak lesznek, ha továbbra is méltóztatik védelmébe venni őket és szárnyaival befedezni; még mindig áthatja őket a szózat, amelyet Ön a magasságból intézett hozzájuk a „galamb” révén, aki könyörgött Önhöz, önmagáért és miértünk: - Mondd meg nekik, hogy szeretem őket és mindig is szeretni fogom. - Mindnyájan örök hálát, tiszteletet és szeretetet esküszünk Xxxxx és áldását kérjük, hogy megkoronázza igen engedelmes, igen tisztelő fiainak és tanítványainak fogadalmát.”

Xxxxxxxxxx ezt az óriási hatást beszédével érte el. Az emberek elbűvölten hallgatták és mindent elhittek neki. Tudjuk jól, hogy a nagy szónok hatása nem azon fordul meg, hogy mit mond, hanem azon, hogy hogyan mondja. Miben állt xxxxxx Xxxxxxxxxx előadásának titka?

Beugnot, Xxxxxx tisztelője egyízben Xxxxxxxxx együtt ebédelt Xxxxxxxxxxxxx és benyomásait a következőkben írta le:

„Halandzsa-nyelven beszélt (baragouin), félig franciául, félig olaszul és ebbe állítólagos arab szavakat kevert közbe, de nem fáradt azzal, hogy lefordítsa. Csak ő beszélt és így ideje volt húszféle tárgyat is érinteni. Minden pillanatban megkérdezte, vajjon megértették-e, mire mindenki bólogatott. Ha belemelegedett tárgyába, mintegy elragadtatásba esett, hangosan beszélt és nagy gesztusokat vitt véghez. De hirtelen leszállt a magaslatról, hogy igen gyengéd bókokat és komikus kedvességeket mondjon a ház asszonyának, akit őzikéjének, gazellájának, hattyújának, galambjának nevezett, szóval az állatvilág legkedvesebb neveivel látta el. Így ment az egész ebéd alatt. Nem sokat értettem mindebből, csak azt, hogy hősünk beszélt az Égről, a csillagokról, a nagy arkánumról, Memphisről, a hierophantról, a transzcendentális kémiáról, óriásokról, roppant nagy állatokról és egy városról Afrika közepén, amely tízszer akkora, mint Páris és neki ott állandó levelezői vannak; továbbá a nagy tudatlanságról, amelyben mi leledzünk, mindazokra a szép dolgokra vonatkozólag, amelyeket ő könyv nélkül tud.”

Arab szavakat kevert beszédébe, mondja Xxxxxxx és mások. Egy német orientalista egyszer arabul szólt hozzá és Xxxxxxxxxx egy szót sem értett belőle. Tehát halandzsázott. Halandzsá- zása bizonyos fokig kényszerű halandzsázás: hiszen nem tudott jól franciául, ha akarta, sem tudta világosan kifejezni magát. Egy másik tanu így írta le előadását: „Ha a halandzsa (galimathias) lehet fennkölt, senki sem fennköltebb Cagliostrónál. Nagy szavakat hallat értel- metlen mondatok közepén és hallgatóiból annál nagyobb csodálatot vált ki, minél kevésbbé értik. Orákulumnak tartják egyszerűen azért, mert homályos. Művészete abból áll, hogy nem mond semmit sem az értelemnek, hanem a hallgató képzeletére bízza a magyarázatot. Az értelem világos és nincs hatalma másokon, mint a bölcseken. A csalás viszont értelmetlen és éppen ezért van hatalma a sokaságon.”

Ez utóbbi szemtanu körülbelül meg is magyarázza Cagliostro hatásának titkát. Cagliostro az

„arab szavakkal” ejtette önkívületbe hallgatóságát. Az emberek akkor is olyanok lehettek, mint ma: az értelmes, okos szavakat esetleg elhiszik, de igazán rajongani csak olyasmiért tudnak, amit nem értenek. A konturtalan fogalmaknak, a ködös szavaknak, a nagyhangú értel- metlenségeknek csodálatos a varázshatalmuk a félművelteken - különösen nagy átalakulások küszöbén, csodaváró időkben. Az arab szavak felcsillantották Xxxxxxxxxx áhítatos hallgatói előtt a Boldogító Látomást. Amit értettek szavaiból, azt elnéző türelemmel végighallgatták annak a kedvéért, amit nem értettek.

1785-ben, a Nyaklánc-per végzetes évében Xxxxxxxxxx végre elérkezettnek látja az időt, hogy meghódítsa a világ fővárosát és végleg Párisba költözik. Ő is a Marais-negyedben bérel házat, mint Xxxxxx, a ház ma is áll még a Rue Saint Claude és a Boulevard Beaumarchais sarkán. E sorok írója meg is nézte, de nincs rajta semmi nevezetes.

Xxxxx Xxxxxxxx kapcsolatban is láttuk, Xxxxxxxxxx nagyszerűen értett ahhoz a tudományhoz, hogy kiszámítsa és kivárja idejét. Amikor Xxxxxxx jött, Xxxxxxxx éppen csodadoktorra volt szüksége. A párisiak nagyvárosias és francia természetüknél fogva mindig is szenzációéhesek; és még inkább azok lehettek a XVIII. században, amelyről egy alapos ismerője, Xxxxxx Xx Bled azt mondja, hogy nálánál jobban egy század sem unatkozott. A század második felében erősen divatba jöttek az orvosok. A természettudományok kivirágzásával kapcsolatban társa- dalmi helyzetük mindegyre emelkedett és a főúri házaknál kezdték azt a szerepet betölteni, amelyet azelőtt a gyóntató. A tudós Xxxxxxxx orvostörténeti standard-művében azt állítja, hogy társadalmi helyzetük még jobb volt, mint ma. Karddal az oldalukon jártak, mint a nagyurak, és télen muffban, hogy védjék ujjukat, amelynek fínomsága oly fontos a diagnózis megálla- pításánál. Xxxxxxxx, Xxxxxxxx és Xxxxxxxx orvosa a kor egyik legnevezetesebb embere. (Ő találta fel egyébként azt a maga idejében forradalmi igazságot, hogy a testmozgás nem árt a szervezetnek.) Rajonganak Pomme-ért, aki a vapeurs-t, a gőzöket, ahogy akkoriban az ideges tüneteket nevezték, az idegrendszer kiszáradásának tulajdonítja és ezért vízbemártja betegeit. Az orvostudományból is divathóbort lesz, mint ebben az időben mindenből, a hölgyek szen- vedéllyel vetik belé magukat, a fiatal Xxxxxx grófné úgy lelkesedik az anatomiáért, hogy még utazásaira is magával visz bőröndben egy boncolnivaló hullát; Voisenon grófné hívei pedig belecsempésznek a Journal des Savans egy példányába egy hírt, amelynek értelmében az orvosi kollégium a grófnét elnökévé választotta és a XVIII. századi grófné ezt természetesnek találja. [L. V. Du Bled.]

Amikor Xxxxxxxxxx Xxxxxxx jön, az előző csodadoktor, Xxxxxx, aki felfedezte az állati magne- tizmust és bűvös csöbreivel csodálatos hatást váltott ki, éppen kiment a divatból és rengeteg pénzzel a zsebében tünt el a színhelyről. Cagliostrót híre már megelőzte és nagy propagan- dával lép fel. Hívei ezer meg ezer példányban osztogatják szét arcképét, amelyet ez a felirat ékesít:

De l’ami des humains reconnoissez les traits:

Tous ses jours sont marqués par de nouveaux bienfaits, Il prolonge la vie, il secourt l’indigence.

Le plaisir d’être utile est seul sa récompense.

Amit egykorú magyar hangnemben talán így lehetne visszaadni:

Az emberbarátnak ím lásd vonásait, Ki naponként ontja szerte áldásait, Életet hosszabbít, a szegényt segíti, A Hasznosnak vágya hű szívét hevíti.

(Franciául sem sokkal szebb!)

Látjuk, mennyire kiemeli Xxxxxxxxxx a philantrop vonásokat: ezek a kor embereinek meg- hódítására a misztikus vonásoknál is sokkal fontosabbak. Tulajdonképen szép kor, amikor a szélhámos is elsősorban azt igyekszik bebizonyítani, hogy jó szíve van.

A párisiaknak mindjárt ízlésüknek megfelelő ujsággal kedveskedik: szabádkőművespáholyt alapít hölgyek számára. Xxxxxxxxxxxxxx Xxxxxxx, tagjai pedig a társaság legelőkelőbb nevei: Xxxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxxx grófnő, Xxx Xxxxxx és mások. Nagymestere Mont-

morency herceg, az Egyiptomi Ritus protektora. Az Egyiptomi Ritus nagyinspektora Xxxxxxx, a fermier général, kancellárja pedig Sainte-James, a nagy bankár. Határozottan azt lehet állítani, hogy Xxxxxxxxxx beérkezett.

Nem egészen világos, hogy mit csináltak a nők a páholyban. Haven szerint ugyanazt, amit a férfiak. A be nem avatottak természetesen úgy tudták, hogy iszonyú orgiákat ülnek, udvarlóik jelennek meg jótékony géniuszok gyanánt és Xxxxxxx arra tanítja őket, hogy az élvezet minden. Annyi biztos, hogy szép kis egyiptomi szobrocskákat kaptak ajándékba és nekik is megjelent a hét szellem, köztük Xxxxxxxxx.

Mindezek közben nem feledkezik meg a lényegről, a nagy üzletről, Xxxxxxxx sem. Állandóan melegen tartja a kapcsolatokat és Xxxxx bizonyára továbbra is jelentékeny ajándékokat erőltet misztikus tanácsadójára.

Elkerülhetetlenül tanácsot kér tőle a királyné kegyére vonatkozólag is. Xxxxxxxxxx nem nagyon rajong Xxxxxxxxx, mert tisztában van vele, hogy Xxxxxx az ő vadászterületén akar zsákmányt ejteni; de nem lát benne komolyabb veszedelmet. Érdeke viszont úgy kívánja, hogy Xxxxxxx reménységet öntsön, mert a pesszimista jósokat nem szokták szeretni. Ezért a jóslatok nagyobbára azt mondják, hogy a királyné rövidesen kegyeibe fogadja Xxxxxx.

La Mottenak volt egy 15 éves kis rokona, Xxxxx-Xxxxxx xx xx Xxxx. Kiderült, hogy ez a fiatal lány megfelel mindazoknak a feltételeknek, amelyekre Xxxxxxxxxx szerint egy tökéletes

„galamb”-nak, egy tökéletes médiumnak szüksége van: angyali ártatlanság, érzékeny idegek, kék szem és azonkívül az, hogy az illető angyal a Bak jegyében született légyen. Xxxxx- Xxxxxxx pillanatnyi anyagi gondokkal küzdő anyja boldogan bocsátotta Xxxxx és a varázsló rendelkezésére. Bíbornokkal mindig ajánlatos jóban lenni, gondolta magában.

Xxxxxxxxxx az Hotel de Strasbourgban lévő laboratóriumában fogadta a fiatal lányt.

- Kisasszony, igaz az, hogy Ön ártatlan? - kérdezte egyszerűen.

- Hogyne, Uram.

- Majd mindjárt kiderül. Ajánlja lelkét Istennek és vonuljon vissza e mögé a paravent mögé és gondoljon erősen arra a dologra, amit látni szeretne. Ha ártatlan, meg fogja látni azt, amit szeretne, ha pedig nem ártatlan, nem fog látni semmit.

Mlle de la Tour visszavonult a paravent mögé, Xxxxxxxxxx és Xxxxx pedig kívül maradt. Cagliostro mágikus jeleket rajzolt a levegőbe, majd így szólt a leányhoz:

- Dobbantson a lábacskájával és azután mondja meg, lát-e valamit?

- Nem látok semmit - felelte Xxxxx-Xxxxxx, az igazsághoz híven.

- Akkor Ön nem is ártatlan.

A kislány ezt a gyanusítást mégsem tűrhette, hát gyorsan kijelentette, hogy most már mindent lát, amit szeretne látni.

Egy másik látogatásáról fennmaradt a törvényszék előtt tett vallomásának jegyzőkönyve.

Xxxxx-Xxxxxx anyjával együtt elment az Hotel de Strasbourgba, ott találta a bíbornokot és Xxxxxxxxxxx. Fehér kötényt adtak rá, néhány imádságot kellett elmondania, azután egy asztal elé állították, amelyen két égő gyertya közt egy tiszta vízzel telt kancsó állt. Xxxxxxxxxx egy paravent mögött karddal hadonászott, segítségül hívta a Nagy Kophtát és Xxxxxx és Xxxxxx arkangyalt, majd megkérdezte a leánytól:

- Kisasszony, nem látja a királynét a kancsóban?

Xxxxx-Xxxxxx most már tisztában volt a varázslókkal szemben való viselkedés illemtanával.

- Dehogynem - felelte készségesen („hogy megszabaduljon”, magyarázta később a bíráknak).

- Kisasszony, látja vajjon az angyalokat és a kicsi alakokat is (petits bonshommes), akik meg akarják Önt csókolni?

- Nem - felelte a leányzó szemérmesen.

- Tegyen úgy, mintha haragudnék, dobbantson a lábacskájával, mondja, hogy mindjárt ide- hívja a Nagy Kophtát, mondja az angyaloknak, hogy jöjjenek ide és öleljék meg Magácskát.

- Igen, már itt is vannak, kérem - mondta a lány, „hogy megszabaduljon” és megcsókolta a kis

bonshommes-okat.

Xxxxx pedig ezalatt térdenállva imádkozott, majd arra kérte Xxxxx-Xxxxxx-x, ne szóljon senkinek sem ezekről a dolgokról.

Három nap xxxxx Xxxxx-Xxxxxx megint visszatért a bíbornoki palotába. Ezúttal hosszú fehér inget adtak rá, középen egy „nagy nappal”, keresztben pedig kék szalaggal; a kosztümöt maga Xxxxxxxxxx tervezte. Így vezetik be Rohax xxlószobájába, ahol rengeteg gyertya ég. Az asztalon megint vízzel telt kancsó és körülötte csillagok, kis bonshommesok és olyan jelek, amelyeket még sosem látott; ezek t. i. egyiptomi hieroglifák és Isisx xxx az Apis bikát ábrázo- ló figurák. Caglxxxxxx xxxét hadonászik kardjával, majd azt kérdi:

- Kisasszony, nem lát a kancsóban egy fehérruhás hölgyet?

- Dehogyisnem - feleli illedelmesen Marix-Xxxxxx.

- Mondja, kisasszony, de gondolja meg jól, mert döntő jelentőségű, amit most mondani fog: nem hasonlít a fehérruhás hölgy a királynéra?

- Dehogynem, feltűnően.

Rohax xxxemelte fejét és boldogságtól ködös szemmel tekintett a leányra.

- Mondxx, xxsasszony, - kérdezte a varázsló - nem lát egy fehérruhás idősebb bonhxxxx-xx, aki a kertben sétál és megöleli a királynét?

- De mennyire - felelte az okos kis Marix-Xxxxxx, „hogy megszabaduljon”.

- Akkor legyen szíves, hívja megint segítségül a Nagy Kophtát, Gábriel arkangyalt, és esetleg Zobiachelt is.

A lány összetette kezét és morgott valamit.

- Most idefigyeljen, kisasszony, és szedje össze ártatlan kis lelkének minden erejét. Vajjxx xxx látja a Bíboros Úr Őeminenciáját, amint térdenáll, kezében egy dohányszelence és abban egy kis tallér?

Majd kardjával köröket írt le feje fölött. De erre tulajdonképen nem is volt szükség.

- Ahá, igen, csakugyan - mondta Marix-Xxxxxx, - most már látom, nini, xxt a Bíbornok Úr, térdenáll és egy kis dohányszelencét tart a kezében, abban pedig egy kis tallér.

Ekkor Rohax xxxatottan így kiáltott fel:

- Hihetetlen, rendkívüli!

Arca, xxndja Mlle De la Tour a vallomásában, sugárzott az örömtől és az elégedettségtől. Térdreborult, sírt és kezét az égnek emelte.

Szegény Rohax! x prostráció, a térdrehullás lényének alapvető gesztusa lehetett, az áhítatos odaadás volt szive legfőbb vágya. Végzete az volt, hogy életében nem találkozott senkivel sem, aki odavezette volna, ahol nyugodtan térdreborulhat, az igazi Abszolutum elé.

HETEDIK FEJEZET

A KIRÁLYNÉ.

A Nyaklánc-per nagy áldozatának, Xxxxx Xxxxxxxxxx-xxx van talán a legnagyobb irodalma a világtörténelem nőalakjai közül. Csak a másik vérpadra lépő xxxxxxx Xxxxx, Xxxx Xxxxxx xxxsenyezhet vele. A forradalmi évek rágalmazó, mérgezett írásokat ontottak ellene; a XIX. század elején, a restauráció korában pedig szent, királyi mártirt faragtak belőle. A modern irodalom igyekezett tárgyilagos lenni és középmegoldást találni; ma úgy látják, hogy nem volt démon és nem volt mártir, hanem nő, nem jobb és nem rosszabb, mint azok, akiket nem ültet királyi trónra a végzet. Minthogy a Goncxxxxxx xx Stefxx Xxxxx Xxxxx-Xxxxxxxxxx-xxetrajza mindenki számára megközelíthető és ez utóbbit úgyszólván mindenki olvasta is, úgy éreztük, nem szükséges Xxxxx Xxxxxxxxxxx xx premier planban bemutatnunk, mint történetünk többi szereplőjét. Elég, ha a legrövidebben összefoglaljuk adatait és azután csak azokról az oldalak- ról világítjuk meg, amelyek történetünk szempontjából döntő fontosságúak. Meg kell magya- ráznunk, miért tételezhette fel róla Rohax xxx, amit feltételezett és ezért foglalkoznunk kell pazarlásával, az etikett ellen való harcával, barátnőivel és erotikus legendájával.

Xxxxx Xxxxxxxxxx 0005 november 2-án született, a nagy lisszaboni földrengés napján. Anyjx Xxxxx Xxxxxxx, xxja pedig a jókedvű Xxxxxxxxxxxx Xxxxxx xxmet-római császár. Kislány korában igen jól megtanult táncolni, zenélni és szavalni; olaszul Metaxxxxxx, x bécsi udvar költője, a nagy operaszövegíró tanította meg. Neveltetése kitűnő lett volna egy operaénekesnő számára. A szellemi elfoglaltságokkal, a nehezebb olvasmányokkal szemben leküzdhetetlen ellenszenvet érzett, később is, bármennyire is intette komoly tanulmányokra bölcs anyja, leveleiben. De ezért tulajdonképen nem is lehet haragudni rá. Nem kétséges, hogy értelmes és szellemes volt, túlságosan is az. Ha valami küldöttség üdvözölte, formás kis szónoklattal válaszolt, amelyet előre gondosan megfogalmazott; a francia királyi család hölgytagjai fel is háborodtak ezen a szokásán, mert meggyőződésük szerint hercegnőhöz nem való, hogy beszéljen, untig elég a népnek, ha a hercegnő néhány érthetetlen köszönő szót morog.

Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxxxx Xxxxxxxx xxxceg, XV. Lajox xxlügyminisztere döntötte el. Choiseul változtatta ugyanis meg a francia politika hagyományos vonalvezetését, szövetséget kötött az évszázados ellenséggel, Ausztriával, hogy az ország erejét Anglia és Poroszország ellen for- díthassa. E szövetség megpecsételéseül jegyezték el Xxxxx Xxxxxxxxxx xxhercegnőt XV. Lajox xxxkájával, a későbbi XVI. Xxxxxxxx.

Arcvonásait és alakját számtalan egykorú kép és leírás örökítette meg. Csak Mme Vigée- Lebrun huszonötször festette le.

Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxx volt. Magax, xxrálynői alak, csodálatos kar és mell, hamvasszőke dús haj és nagyon bájos arc. Az arca kissé babaszerű és nem az az arc, amelyet ma pikánsnak vagy értelmesnek találnak. De egy-egy korban valamennyi nő arca hasonlít egymásra, mint ahogy a férfiak kézirása hasonlít. A XVIII. század női mind babaarcúak, kiváltképen kerek álluk következtében. De a történelem azt tanítja, hogy ezek a babaarcú hercegnők okosabbak, szenvedélyesebbek és ha kellett, gonoszabbak voltak minden előző és utánuk következő hercegnőnél. Arcvonások alapján csak saját kortársnőinket ítélhetjük meg és az is teljesen bizonytalan.

A szépséghez nem elég a nyersanyag, a test: az a kérdés, mit tudnak csinálni vele. A kortársak nem győzik eléggé dicsérni Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxxxxxx, xxc- és testmozgását. Mme Vigée- Lebrun, a festőnő azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Marix Xxxxxxxxxxxxx xxxt a legszebb járása egész Franciaországban. A festőnő ezt a királyné halála után írta, tehát teljesen önzet- lenül. Gondoljuk meg, hogy a nők sosem értettek annyira a járás művészetéhez, mint akkor.

Igen nehéz, igen fontos művészet volt ez akkor és a fiatal nőket nagy gonddal, éveken át tanították rá. Egy másik szakértő, Tillx xxxx, aki Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxódja volt, kifogásolja szemét és habsburgos, biggyedt ajkát és úgy véli, tailleban lehetett volna elegánsabb is; de a járását ő is csodálatosnak tartja. „Két járása volt”, - mondja, „egy határozott, kissé sietős és nagyon nemes, meg egy lágyabb, ringató, csaknem azt mondanám, simogató, de ez sem feled- tette el a tiszteletet. Senki sem tudott nála több bájjal révérence-ot csinálni. Egyetlen alá- bukással tíz személyt köszöntött egyszerre és közben fejével s tekintetével mindenkinek megadta azt, amit megillette... Egyszóval, ha nem csalódom, mint ahogy más asszonyt szék- kel kínálnak meg, őneki majdnem mindig a trónját akarta odahozni az ember.”

(A révérence! Proust mit adott volna érte, ha láthatja!)

Igen, nagyon szép lehetett. Nem őrülnénk talán meg érte, de szégyelnők magunkat. Szégyel- nők plebejus századunkat.

* * *

Ezek az előrebocsátandó adatok. Most pedig beszéljünk mindjárt a királyné pazarlásáról.

Már említettük, hogy élt-halt az ékszerekért és nagy összegeket költött azokra. Egy másik költséges szenvedélye a kártya. Marlyban mindig kártyáztak és mindig nagy összegekben, ezt így követelte a királyi hagyomány. A kártyajáték itt nyilvános szertartás volt, mint az étkezés. Minden úriembert bebocsátottak, aki tisztességes ruhában volt, mindenki tehetett az asztalnál ülő előkelőségek kártyáira. Az óriási nyolcszögletű szalónt felül erkélyek szegélyezték, itt ültek azok a nők, akik nem léphettek be a terembe. A kártyajáték ebben a korban általános pusztító szenvedély; a főrangú hölgyek és urak, akik, amint láttuk, roppant jövedelmük mellett állandó pénzzavarral küzdöttek, a kártyaasztal mellett akartak anyagi helyzetükön segíteni. A tétek fantasztikusak voltak. Chalabre marquis (talán a kaláber keresztapja) egy- ültében 840.000 fontot veszít és másnap 1,800.000 fontot nyer. Ő lesz később a királyné kártyabankárja. Fontainebleauban egy pharao-csata egyfolytában 36 óráig tartott. Artois gróf, a király öccse 1783-ban állítólag már hat éve tartozik 14,600.000 fonttal. A hercegnők időn- kint nem riadtak vissza kisebb csalásoktól sem, amiért is különféle óvintézkedéseket kellett bevezetni.

Így hát nem meglepő, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx xx játszott és veszített. A király egyízben ki- fizetett 100.000 fontot, amelyet a királyné együltében vesztett el; nem szívesen tette, mert takarékos természet volt. XVI. Lajox xxxt az egyetlen takarékos Bourbon; takarékossága nem sokat segített rajta. Marix Xxxxxxxxxxxxx 0007-ben 487.272 font adóssága volt.

Természetesen hihetetlen összegeket költött ruhára; valószínűleg többet, mint a történelem bármely királynéja. Mert Marix Xxxxxxxxxxxxx xx volt a becsvágya, hogy ne mint királynét tiszteljék és csodálják, hanem mint a legcsinosabb és legelegánsabb francia nőt. Csinos és elegáns francia nőnek lenni sosem olcsó szórakozás - de képzeljük el, mit jelenthetett akkor, amikor minden ruha értékes anyagból készült. A végtelen jóindulatú Mme Campan szerint is az a hír járta, hogy a királyné tönkretesz minden francia hölgyet a divattal és a divatváltozás iramával, amelyet diktál.

Szerette az építkezést is, ezt a legkirályibb szenvedélyt. A király megvásárolta számára Saint Cloud-t, majd neki ajándékozta a Kis Trianont, a királyné mindkettőt átépítette ízlésének megfelelően. Ízlése természetesen sokkal fínomabb volt, semhogy bármelyik építkezése extra- vagáns lett volna; de a nép úgy tudta, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxarlásának nincs határa; amikor 1789-ben az États généraux képviselői, vidéki ügyvédek és államhivatalnokok meglátogatták a Kis Trianont, keresték benne a gyémántokkal kirakott termeket, a zafirral és

rubixxxx xxesített csavart oszlopokat, amelyek a hír szerint „az Osztrák Nő kicsapongásainak bűnbarlangját díszítik.”

Pedig Xxxxx Xxxxxxxxxx xx takarékoskodott a maga módján. Hiszen az egész Nyaklánc-esetet takarékossága váltotta ki: láttuk, hogy a király meg akarta venni neki a fatális nyakéket, de ő visszautasította. Ha elfogadja, elejét veszi az egész kínos történetnek. De takarékossága vala- hogy kissé mindig balkezes és mal placé volt. Egyszer újév előestéjén, amikor a francia gyermekek ajándékot szoktak kapni, elhozatta Párisból a legdivatosabb játékszereket és megmutatta gyermekeinek:

- Látjátok, - mondta - ezek azok a játékok, amelyeket nem kaptok meg. Mert a pénzt inkább odaadjuk a szegényeknek, akik most fáznak és nincsen télikabátjuk.

Arra vonatkozólag eltérnek a vélemények, vajjon Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxarlása csakugyan annyira megviselte-e az állampénztárt, mint ahogy akkoriban gondolták, vajjon csakugyan megérdemelte-e a Mme Déficit nevet? Valószínűleg nem; minden pazarlása eltörpülhetett az állam futó kiadásai, kiváltképen pedig az amerikai háború költségei mellett. 1781-ben a király, királyné, a királylány, továbbá a király nővére és nagynénjei és „maison”-juk össz- kiadása 27,317.000 font - ugyanakkor a kifizetett kegydíjak összege 28,000.000 font, a kincstár összkiadása pedig 283,162.000 font. A királyi ház kiadása tehát az egésznek csak egytizede. A hadsereg, tengerészet stb. kiadása viszont kb. 113.000.000.

Különben is vajjon pazarolt-e egyáltalán Xxxxx Xxxxxxxxxx? Xgy élt, mint Franciaország királynéja, a fényűzés és pompa századának csúcsán. A francia nép szó nélkül viselte Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxxeinek pazarlását; neki kellett lakolnia évszázadok bűneiért. Vagy talán nem is bűneiért, csak azért, mert megváltozott az idő és megérett a nagy elszámolásra.

De számunkra most a valóságnál sokkal fontosabb a látszat: az a közhiedelem, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx xxz nélkül szórja az aranyat és örökké pénzszűkében van. Rohax xxy tudta és el is hitte; annál is inkább, mert magáról ítélt.

* * *

Másik nagy kérdés az etikett. Rohax xxy tudta, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx xxx törődik a francia udvar évszázados rendjével és úgy él, ahogy hajlamai és szeszélyei irányítják. Mi ebből az igazság?

Az udvar élete minden időben és minden országban szigorú szabályokhoz igazodik. Az etikett azt a célt szolgálja, hogy külsőségekben és szuggesztív módon kifejezésre juttassa a királyság

„karizmatikus”, kegyelemszerűen kiválasztott, felkent jellegét és iránta vallásos tiszteletet oltson az alattvalókba. Az etikett teremti meg a „távolság páthoszát” uralkodó és népe között. Általa válik a király és környezete az alattvalók szemében olyan szent és megingathatatlan jellegűvé, mint amilyenek az örök csillagképek, amelyek változhatatlan szabályossággal mozognak pályájukon. Minél nagyobb távolságra rendezkedik be egy monarchia, annál szigo- rúbb az etikett: a legerősebb az ősi Kelet Istenfia-uralkodóinál volt s az ő merev pompájukat örökölte Bizánc. Nyugaton a Habsburgok spanyol udvara vezette be a legmerevebb etikettet, mert ez felelt meg a spanyol fénykor nagy távolságokat átívelő, mindig mennyben és pokol- ban gondolkozó katolikus világképének. A spanyol valahogy az önmaga iránt érzett mérhe- tetlen tiszteletét is kifejezte azzal, hogy királyának és királynéjának személyét úgy tisztelte, mint egy szent ereklyét. A spanyol királyné egyszer leesett lováról, lába beakadt a kengyelbe és a paripa így vonszolta magával; egy nemesember odasietett, kiszabadította a királynét, majd gyorsan lóra pattant és vágtatva elhagyta az ország területét: tudta, hogy halálbüntetés vár rá, mert hozzá merészkedett érni a királyné lábához.

A spanyol etikett lebegett bizonyos fokig XIV. Lajox xxxme előtt is, amikor megteremtette a francia udvar sokkal enyhébb, sokkal művészibb, de azért mégis szigorú szabálytanát. De az etikettel nemcsak a távolság páthoszát kereste, gyakorlatibb céljai is voltak: valami elfoglalt- ságot és gondolkozni valót akart adni az arisztokráciának, amelyet udvarába hívott és kény- szerített. A király minden cselekedete precedens lett: a legközelebbi hasonló alkalommal mindennek ugyanúgy kellett történnie. Az udvaroncok nagyrésze úgy látszik halálos komo- lyan vette az így kialakult bonyolult szertartásrendet; példa rá a csodálatos írói tehetségű, de igen korlátolt Saint Simox xxxceg, aki hatalmas terjedelmű emlékirataiban minden szokást gondosan megörökített, hogy az utókor is tudja mihez tartani magát.

És talán öntudatlanul még egy cél vezette XIV. Lajoxx: xxlítettük, hogy a nyugati kultúra belső célkitűzése az volt, hogy az egész életet zárt formává alakítsa át, olyanná, mint amilyen a műalkotás. Az udvari szokásoknak olyan rendben, olyan szabályosan kellett megismétlőd- niük, mint ahogy egy színdarab párbeszédei vagy egy ballett mozdulatai ismétlődnek meg estéről-estére. Ezt a célt szolgálja az etikett is.

Ez a zárt formavilág, a szépség eme diadala az élet nyersanyagán, kellő történelmi távolságból tekintve gyönyörű, aminthogy gyönyörű kellő távolságból tekintve a spanyolos merev gálaruha és a hölgyek abroncsos nagy szoknyája is. Viselőjének mégis eléggé kényelmetlen lehetett. És Marix Xxxxxxxxxxxxx xxg nem is volt kellő történelmi távlata, számára ezek a dolgok még nem voltak történelmiek, csak tegnapiak: unalmas, avult ócskaságok.

Hogy a versaillesi etikett milyen furcsa helyzeteket teremtett, arra vonatkozólag ismeretes Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxének híres története. Mme Campan jegyezte fel. Mint première femme de chambre-nak, neki kellett ráadnia az inget a királynéra. De ha magasabb rangú hölgy tartózkodott éppen a szobában, arra hárult ez a megtiszteltetés. Egyszer télidőn - a versaillesi kastélyt nem lehetett rendesen fűteni. - Mme Campan már éppen kezében tartotta az inget, hogy ráadja a királynéra, amikor belépett a rangban felette álló dame d’honneur. A dame d’honneur felismervén a helyzetet, gyorsan nekilátott, hogy lehúzza a kesztyűjét, mert kesztyűs kézzel nem nyulhatott a királyné ingéhez. De mire levette kesztyűjét, kopogtak és belépett az orléansi hercegné. A dame d’honneur most a szabályok értelmében visszaadta az inget Mme Campxxxxx, xxi egy révérence kíséretében átnyujtotta a hercegnének. De ebben a pillanatban ismét kopogtak és belépett Provence grófné, a király sógornője. Az orléansi her- cegné erre visszaadta az inget Mme Campxxxxx, xx újabb révérence kíséretében átnyujtotta Provence grófnénak, aki megsajnálva a didergő királynét, gyorsan ráadta az inget.

Ebből a történetből is láthatjuk, hogy a királyi család tagjait sosem hagyták magukra, kíséretük mindig körülvette őket, mint az isteneket és istennőket a barokk festményeken, még életük intimebb pillanataiban is. Tudjuk, hogy a léver, az ágyból felkelés ünnepélyes és látogatott szertartás volt, valamint az a pillanat is, amikor a király leveti csizmáját. Tudjuk, hogy a királyi család tagjai olykor a chaise percée-n, a diszkrét célokat szolgáló bútordarabon ülve adtak kihallgatást. A királyné nyilvánosság előtt fürdött - természetesen ingben - és ha a palota egyik részéből átment egy másikba, négy teljes díszbe öltözött udvarhölgy és több lakáj kiséretében kellett vonulnia. (Nagy xxlaruhájában általában csak „vonulni” lehetett.)

A királyi család étkezése bizonyos napokon nyilvános mutatvány. Akárki bejöhetett megnéz- ni. „A derék emberek”, mondja Mme Campxx, „miután megnézték, hogyan eszi a Dauphine a levest, elmentek megnézni a hercegeket, hogyan eszik marhafőttjüket, azután pedig lóhalá- lában rohantak, hogy még megláthassák Mesdames-ékát, amint desszertjüket fogyasztják.” A királyi asztalnál elvben csak nők szolgálhattak fel: a dame d’honneur, térdenállva egy kis zsámolyon és négy hölgy, en grand habit, teljes díszben. Ezeket a terhes szokásokat Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxszüntette.

Minden könyv, amely ezzel a korral foglalkozik, részletesen elmeséli, hogyan szülte meg Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxő gyermekét; a teremben annyian tolongtak, hogy a királyné nem jutott levegőhöz, a király sajátkezűleg tépte fel az eltömött ablakokat stb.

Mikor Xxxxx Xxxxxxxxxx x xrancia udvarhoz került, itt az idősebb nemzedék legszertartásosabb tagjai tartották kezükben a hatalmat. Az udvar egyensúlyi helyzete következtében neki XV. Lajox xxxxyaihoz kellett csatlakoznia, akik az egész Bourbon nagyszerűségből csak az etikett tudását és tiszteletét örökölték, egyébként együgyű öregkisasszonyok voltak. A dame d’honneur-t, Noaixxxx xxxxnét, Xxxxx Xxxxxxxxxx Xxx Xxiquettenek nevezte. De legfőbb réme Mme de Marsan volt, aki férje révén a Lotharingiai Házxxx xxxtozott, tehát neki is rokona volt, ő maga pedig a Rohanok törzséből származott, ő a kardinális legfőbb pártfogója.

A Goncourtok szerint olyan, mint egy gonosz tündér a mesékből. „Mintegy megszemélye- sítette IV. Henrxx xxxának szigorú és súlyos erényeit. Megőrzött még valamit abból a híres Marsanból, aki a dragonnade-ok idején a protestánsok buzgó üldözésével tüntette ki magát. A Dauphine könnyed és ringó járása Mme de Marsan szemében a kurtizán járása; a légies linon- ruhák, amelyeket hord, színházi kosztüm, arra hivatott, hogy izgató hatást váltson ki. Ha a Daupxxxx xxxemelte szemét, Mme de Marsan a kacér nő gyakorlott tekintetét látta benne; ha haját kissé szabadabban, lebegőbben hordta: - Egy bakhánsnő haja! - morogta Mme de Marsan. Ha szokása szerint élénken beszélt: csak azért beszél, hogy beszéljen, amikor nincs is mit mondania; ha társalgás közben arca megértő és rokonszenvező kifejezést öltött, Mme de Marsan elviselhetetlennek találta, hogy úgy tesz, mintha mindent megértene; ha gyermekes jókedvében felkacagott: erőltetett vidámság, kényszeredett nevetés. Az öregasszony mindent meggyanúsított és megrágalmazott; Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxig idővel rajta is éppúgy bosszút állt, mint Noaixxxx xxxxnén, nem gondolva arra, hogy Mme de Marsan a király nővéreinek gouvernanteja és barátnője és hogy legkisebb cselekedeteit is bírálat, majd rágalom fogja körülvenni.” Örökké megismétlődő történet ez.

Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxvette a harcot Mme xx Xxxxxxxxxxxx, Xxe de Marsannal, sőt még Mes- dames Nagynénikkel is. Ez a harc elsősorban a nemzedékek harca, a legősibb, legösztönösebb konfliktus minden közösségben. Talán túlozta is a formák semmibevevését, hogy az öreg nőket annál jobban bosszantsa; ez is csak nagyon emberi vonás. Meg azután a két nemzedék csakugyan lényegbevágóan különbözött egymástól: Mme de Marsanék utolsó képviselői a régi nagy stílusnak, XIV. Lajox xxxokk pompájának, amelyet már XV. Lajox xxxtt is kikezdett a rokokó szelleme. Xxxxx Xxxxxxxxxx xx környezete pedig a rokokóban nőtt fel, szépség- eszménye már nem a pompa és a grandeur, hanem a fínomság, a grácia, a szellem, a joli, a csín, ahogy Kárxxx xx Kazixxxx xxxdja majd az elkésett magyar rokokóban. A barokk merevség elvesztette belső értelmét: a nagy szenvedélyek kora elmult, már nem volt mit fegyelmezni a kimért formákkal. XIV. Lajox xxxül még félig barbár udvaroncai nyugalmat és méltóságot tettettek; XVI. Lajox xxxűlt szívű udvaroncainak már inkább elevenséget kellett tettetniük. Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxyon is korszerű volt az etikett ellen való harcában.

Az etikett alól való felszabadulásnak kétségkívül volt valami erotikus felszabadulás jellege is, Rohaxx xx vezette leginkább félre. A királyné, ahol csak lehetett, mellőzte a gálaruhát és könnyű, kényelmes déshabilléban jelent meg. A hölgyek felháborodtak és lázasan utánozták; sorbaálltak Mlle Xxxxxxxxx, x királyné varrónőjénél, mindenki olyan déshabillét akart, mint amilyent Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxdott. De ez a déshabillé nemcsak kényelmes, hanem többet is láttat a női testből, mint a gálaruha.

A királyné kirándulásokat rendez csacxxxxxxx xx megtörténik, hogy a hölgyek leesnek a csacsiról, ami bájos déshabillékat idéz elő.

- Hívják ide Mme Étiquette-et, - kiált fel a királyné - hadd mondja meg, mit kell tennie Franciaország királynéjának, ha leesik a csacsiról. - De állítólag azt is mondta:

- Aki a kiránduláson részt akar venni, úgy öltözzék, hogy leeshessék a csacsiról.

Fragxxxxx xxres képéről, a Les hazards heureux de l’escarpolette-ről (A kötélhinta szerencsés véletlenjei) tudjuk, mennyire becsülte a rokokó a szerencsés pillanatot, amely hirtelen fel- villant valamit az elfedett női szépségekből. Mercier elárulja, hogy a hölgyek azért fogadnak vendégeket reggeli öltözködésük közben, mert ilyenkor számos alkalom nyílik, hogy nagy- lelkűen megmutassanak olyan dolgokat, amelyeket a kor ruházata irígyen eltakart. (Nem kell rosszra gondolni: pl. a kart.)

Az udvaroncok is követték lassankint a királyné példáját. Leszoktak a hímzett ruhákról, a talon rougeról, a vörös cipősarokról, amely egy időben annyira jellemző volt, hogy az arisztokráciát egészben véve talon rougenak nevezték; kezdtek úgy öltözködni, mint más ember. Ami azzal a hátránnyal járt, hogy a párisiak nem ismerték fel rangjukat és kellemetlen jelenetek támadtak. És ebben rejlik a veszedelem. Ha egyszer az udvaronc elhagyja az etikettet, miben különbözik más embertől?

Még veszedelmesebb volt, hogy a királyné is hódolt e késői, túlságosan elfínomodott arisz- tokrácia öngyilkos szenvedélyének: ő is szerxxxxx x’encanailler, magyarra úgy fordíthatnók, a köznép közé elegyedni, de a magyar kifejezés nem adja vissza az eredeti szó durva és köznépies ízét. Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxdog, amikor hintója eltörik és bérkocsin állít be valahová, mint egy közönséges halandó. Különösen a színház iránt érzett szenvedélye ad bő lehetőséget a köznéppel, ez esetben a színházi világgal való érintkezésre. Ő maga is műkedvelő színész- nő, annak nevelték már Schönbrunnban, Daupxxxx-xxxában sógoraival és sógornőivel betanul és előad színdarabokat, férje az egyetlen néző ilyenkor, az is gyakran elalszik előadás közben. De királyné korában már nyilvánosság előtt lép fel, a műkedvelő előadások a versaillesi udvar legfőbb szórakozása; ez a szórakozás mellesleg évente 250.000 fontba kerül. (- Szépen énekelek? - kérdi egy ilyen alkalommal Provence grófja Mme Xxxxx-Xxxxxxxxx, x festőnőtől. - Mint egy herceg!) A királynét lázasan érdekli minden színházi esemény, bejár miattuk Párxxxx, xxrátkozik a színészekkel, pártfogásába veszi a korviszonylatban is rosszhírű Mlle Xxxxxxxx xxxxésznőt, egy Picq nevű kötéltáncos miatt diplomáciai bonyodalmakba bocsát- kozik a velencei köztársasággal, minden pletykát tudnia kell; ha ma élne, ő volna a színházi hetilapok legbuzgóbb olvasója.

1773-ban vett először részt az Operabálon s attól kezdve nagy lelkesedéssel látogatta. Ez volt a legjobb alkalom arra, hogy ismeretlenül a nép közé, a párisiak közé keveredjék és közvet- lenül érintkezzék velük, nem mint alattvalóival, hanem mint ember az emberrel, vagyis mint nő a férfival. Élvezte az így támadt mulatságos helyzeteket, „a szerelem és a véletlen játékait”

- ahogy Marixxxx-xxx, a rokokó legkitűnőbb írójának egy darabcíme mondja - az enyhén erotikus légkört, amelyet pusztán női varázsával idézett elő. Ez természetesen sok pletykára adott okot, egy-két szemtelen megjegyzést is kiváltott azokból, akik felismerték benne a királynét és visszaéltek a helyzettel. II. Józxxx x xegsúlyosabb szemrehányásokkal illette húgát ezekért a kirándulásokért, úgy gondolván, hogy végzetesek lehetnek a francia királyság tekin- télyére. Aggodalma nem is volt egészen alaptalan.

Az etikett ellen való lázadás volt Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxrónője és fodrásza is. A királyné, meséli Mme Campan, a chambre-ban hölgyei és látogatói előtt ünnepélyesen felöltözött, azután köszönt és eltűnt cabinet-jében, ahol már várta a legfontosabb személy, Mlle Xxxxxx, x varró- nő, aki az etikett értelmében nem léphetett be a chambreba. De Mlle Bertxx xxxcsak neki készített ruhát, aminthogy fodrásza, Leonxxx, xxmcsak az ő fejére rakta fel a toronymagasságú frizurát és beléje a szimbolumokat, arcképeket, kedvenc állatokat, egész kis mezővárosokat, hanem minden elegáns hölgy fejére is. A hölgyolvasók ezt természetesnek fogják találni: ha a királyné varrónője csak neki varr, fodrásza csak az ő fején tevékenykedik, mint ahogy az etikett megkívánja, nem lehet kellő gyakorlata és nem tarthat lépést a divattal.

Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxig feltétlenül Franciaország legdivatosabb asszonya akart lenni. (Talán az is szerepet játszott ebben, hogy „túlkompenzálta” a párisi nőkkel szemben érzett osztrák kisebbértékűségi érzését.) De ez a divatosság is a s’encanailler egyik neme. Angliai Erzsé- betet és Xxxxxx Xxxxxx, xxdig ők is uralkodó szépségek voltak, bizonyára szuverén módon nem érdekelte a „város” divatja, az „udvar” pedig hozzájuk igazodott. A várossal szemben való alárendeltségi viszony már az idők jele: az első lépés a királyság elpolgárosodása felé. Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxen a tekintetben is előbbre van környezeténél - és közelebb a forradalomhoz.

Mindez inkább fiatalkorára vonatkozik. Gyermekeinek megszületése után alábbhagy a szóra- kozás után való vágya, a divat is kevésbbé érdekli; de az etikett elleni gyűlölete nem szűnik meg, sőt ekkor éri el tetőfokát. Ekkor vonul vissza a királyné a Kis Trianonba.

* * *

A Kis Trianont még XV. Lajox xxíttette. Ez a kicsiny, nemesen egyszerű vonalú kastély a versaillesi parkban már első pillantásra az újabb idők szellemét árasztja szomszédjával, a

XIV. Lajox xxíttette pompásan gyönyörű, márványtáblás, rózsaszín Nagy Trianonnal szem- ben, amely a magyarokban húsz megalázó év szomorú emlékét kelti fel. Valamikor Mme Du Bxxxx xxxott a Kis Trianonban és a kastély főnevezetessége az asztal volt, amely megterítve emelkedett fel az alsóbb régiókból, úgy, hogy senki sem zavarta a király és kegyencnője édeskettesét. Azután sokáig használatlanul állt. 1774-ben Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxden befolyását latba vetette, hogy visszahívassa a miniszterelnöki székbe a száműzött Choixxxx xxxceget, akinek köszönhette, hogy francia királyné lett. De XVI. Lajox xxxthatatlan maradt. Vigasz- talásul a királynénak adta a Kis Trianont.

- Szereti a virágokat? - kérdezte. - Ha szereti, volna egy szép csokrom az Ön számára: a Kis Trianon.

A királyné szenvedéllyel látott hozzá a kastély és kert felékesítéséhez. Évekig a legnagyobb gyönyörűséggel foglalkozott ezzel. Különösen a kert volt szívügye. (A kertművészet az udvari századok speciális művészete s a XVIII. században éri el fénykorát.) A Kis Trianon parkja a kor nagy ízlésváltozásának szemléletes emléke.

Az ihletést Marix Xxxxxxxxxx Xxxxxxx xxxx angol-kínai kertjéből merítette, de ekkor már több- felé álltak az országban angol parkok, a preromantika parkjai. Az emberek megunták már a szabályos, Lenotre-féle kertet, csillagalakban szétfutó hatalmas egyenes fasoraival, amelyeket hűvös istenszobrok szegélyeztek, megkövült mosollyal és lenéző isten-nyugalommal. Megunták a pompás szökőkutakat, a barokk büszkeségeit, megunták a nyírt fákat, a mértani idomokat, a művészet és ráció nagy győzelmét a természeten. A királyi család is unta már Marlyt, ahol, a Goncourtok szavaival élve, „XIV. Lajox xxxxx, xxgysága és unalma töltötte be a pavillonokat és kerteket”. És unta Versaillest, ahol télen elviselhetetlen volt a hideg a csupa márvány és üveg termekben, a szörnyű léghuzatban, a rosszul szelelő ósdi kandallók pokoli füstjében.

Az új divat, mint az egész preromantika, Angliából jött; az angol főurak építettek először kerteket, amelyek „olyanok, mint a természet”. Kanyargós keskeny utak vezetnek bennük üde pázsitos rétek és szabadon viruló erdők és ligetek között, patakok csörgedeznek, mindenfelé virágok nőnek, ahogy éppen eszükbe jut, a fákon a madarak úgy énekelnek, mint az igazi madarak és az emberek újra figyelni kezdenek rájuk. És éjszaka a hold úgy süt, mint az igazi hold és az embereket újra megfogja elfelejtett kék-ezüst varázsa.

Ilyen parkot kívánt Xxxxx Xxxxxxxxxx xx. A preromantika szertelenségeitől megóvta kitünő ízlése: a Kis Trianon kertjében nincsenek mesterséges romok és mesterséges barlangok, sem kínai híd, sem svejci fakalyiba; még csak tört oszlop és kicsi sírpiramis sem emlékeztet a kor

érzelmes mélabújára. A preromantikus kellékek közül csak egy kis Belvederet találunk, ki- látót, itt szokott a királyné reggelizni nyári délelőttökön, innen áttekintheti egész birodalmát - és egy Temple d’amourt, kerek kis templomot antik oszlopokkal. Ez a kis templom áll Xxxxxxxxxxx xxres, Xxxxx Xxxxxxxxxx-xx és gyermekeit ábrázoló festményének hátterében is.

Xxxxx Xxxxxxxxxx xxxéke itt él a legerősebben. Amikor a park útjain sétálunk, torkunk elszorul és valami preromantikus-érzelmes bánat lebeg körülöttünk. A beszéd elhalkul és titkon a királyi árnyat várjuk, hogy kézen vezetve két gyermekét feltünjék és tovaosonjon egy útfordu- lónál.

Hogy szerette ezt a helyet! Egy ideig beérte azzal, hogy napközben ide húzódott vissza Versaillesból; a királyi család és legközelebbi bizalmasai jöhettek csak vele. Trianon a boldog sziget, ahová nem ér el az etikett, ahol nem kell gálaruhában járni, ahová nem teheti be a lábát a kíváncsi nép és az örökké igényes és intrikáló főrend - itt a királyi család is, a kor nagy vágyának élve, „ember és polgár lehet”.

Később az éjszakákat is gyakran itt tölti. Először, 1779-ben az ad rá ürügyet, hogy kanyarót kap és el kell különülnie, nehogy tovább adja a betegséget férjének. Úgy rendelkezik, hogy Kis Trianonban négy lovagnak kell felváltva őrködnie fölötte: Coigny hercegnek, Guines hercegnek, Xxxxxxxxx grófnak és Xxxxxxxx bárónak.

- Vajjon ha a király beteg lesz, - kérdik a rossznyelvűek - ki lesz az a négy hölgy, akinek állandóan őrködnie kell mellette?

Kis Trianonban a királyné időnkint ünnepségeket rendez; itt sokkal szívesebben érvényesíti kétségtelen szervezői és színházi rendezői tehetségét, mint Versaillesban: a vendégek itt csak- ugyan az ő vendégei. Legpompásabb az a lampionos, estisétás hatalmas estély, amelyet az orosz nagyhercegi pár tiszteletére ad, 1200 ember vacsorázik aznap Kis Trianonban - ez az az estély, amelyet Xxxxx álruhában les meg.

De később már a Kis Trianon sem elégíti ki a királynénak az egyszerű élet után való vágyát. Ekkor építteti meg a Kis Trianon parkjában a híres Hameau-kat, a majorságokat. Ez is kordivat, Xxxxx hercegnek is van majorsága Chantilly parkjában. A majorság több épületből áll, a legnagyobb a királyné háza. Ide vonul vissza délutánonkint az egész királyi család az udvar elől. A királynak billiárdszoba áll a rendelkezésére, hogy ne unatkozzék. Van itten tej- gazdaság, a tehenek ott legelnek a park pázsitján, a királyné időnkint maga feji meg két kedvenc tehenét. Van azonkívül malom, magtár, baromfiudvar, kis ház a kertésznek. A Hameaux valóságos kis gazdaság, nem puszta játék, mint ahogy a Goncourtok gondolták.

A Kis Trianon legfőbb ismerőjének, Xxxxxx xx Xxxxxxxxx kutatásai alapján le kell mondanunk arról a szép legendáról, hogy a királyné a majorságban tizenkét szegény családot telepített le, továbbá egy szentéletű remetét, aki lelki gondjukat viselte. Hasonlóképen szertefoszlik az a legenda is, amely szerint a királyi család időnkint falusi életet játszott a majorságban, s ilyen- kor a király volt a molnár, Xxxxx Xxxxxxxxxx a majorosnő, Artois gróf az erdőkerülő, Provence grófja a tanítómester, Xxxxxxxx herceg bíró uram és Xxxxx bíbornok a plébános. Már csak azért sem lehetett ez igaz, mert mire a majorság elkészült, Xxxxx már a Bastille foglya volt.

De azt nem lehet kétségbevonni, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx a majorság megépítésével kora

„népies” áramlatának hódolt. Amikor a Dauphine bevonult Châlonsba, a Párisból jött szí- nészek Collé Une partie de chasse de Xxxxx XX. című színdarabját játszották el a tiszteletére. A színdarab arról szól, hogy IV. Xxxxxx, a franciák Xxxxxx királya, egy vadászat alkalmával eltéved az erdőben, falusi emberekhez kerül, nem fedi fel kilétét és hatalmas étvággyal élvezi a falusi vendégszeretetet. A parasztok a király egészségére akarnak inni; IV. Xxxxxx xxxx- xxxxx, mire alaposan megleckéztetik, akárcsak Xxxxxx királyt az ősz Xxxxxxx, Vörösmarty Szép Ilonkájában. Majd udvaroncok jönnek, leleplezik a királyt, aki minden lányt férjhezad

ahhoz, akihez kell. Xxxxx színdarabja egyáltalán nem elszigetelt jelenség. Ha lapozgatjuk Xxxxx Correspondance Littéraire-jének az 1780-as évek irodalmi és színházi eseményeiről beszámoló köteteit, azt találjuk, hogy nagyon sok akkoriban előadott színdarab ilyen népies jellegű, a falusi nép romlatlan erkölcseit dicséri, szembeállítva az udvar és a város romlott- ságával. Ez az áramlat is Angliából jött. A franciáknál természetesen pathétikus aláfestést adott neki Xxxxxxxx „Vissza a természethez!” jelszava.

Hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx ily tudatosan felfedezte a nép erényeit, kitünik abból a leveléből is, amelynek elejét a szabadkőművesek emberbaráti tevékenységével kapcsolatban idéztük. A levél további folyamán ezt mondja: „... ezekben az osztályokban rejtett erények vannak, becsületes lelkek, akik a keresztényi erények legmagasabb fokát érik el; igyekezzünk kitün- tetni ezeket”. Szeretne népies, egyszerű, patriárkális uralkodó lenni, mint amilyenek ősei, a lotharingiai hercegek lehettek, akikről a következőket meséli Mme Campannak: ha a lotharin- giai hercegnek pénzre volt szüksége, elment a templomba, szentbeszéd után meglengette kalapját, annak a jeléül, hogy szót kér, azután bejelentette, hogy mennyi pénz kellene és alattvalói ott a templomban mindjárt össze is adakozták a szükséges összeget. Xxxx, pre- romantikus álom uralkodó és nép viszonyáról!

Mindebből kitűnik, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx a maga módján éppen olyan preromantikus lélek, mint imádója, Rohan. Xxx Xxxxxxxx a csodavárás, a misztika, az a királynénak a termé- szethez, az egyszerűséghez, a néphez való visszatérés. Unja a királynő embertelenül magas szerepét, emberi életformák és kapcsolatok után vágyódik.

E könyv folyamán sokszor megismételjük: az Ancien Régime nem annyira bűneibe bukott bele, mint inkább erényeibe. A bűnök, a „visszaélések” XVI. Xxxxx korában semmivel sem voltak nagyobbak, mint a francia királyság bármelyik századában, sőt egyre kisebbedtek - a különbség az erényekben volt: a philanthrópiában, a népiességben.

Ha egy társadalom vezető rétege megérteni, sajnálni kezdi az alsóbb osztályokat, idealizálja költészetében, reformterveket vitat meg, hogyan lehetne sorsukon javítani: a történelem tanu- sága szerint ez nagyon szép, nagyon nemes vonás, de egyrészt nem használ sokat az alsóbb osztályoknak, másrészt végzetesen rossz jel a vezető rétegre nézve. Xxxxx a jele, hogy a veze- tő réteg elvesztette önmagában való hitét, elvesztette hitét kegyelemszerű kiválasztottságában. És ez annyit jelent, hogy elvesztette létjogosultságát.

A középkori főnemes sokkal jobban megértette a népet, mint a XVIII. századi, mert ott élt a nép közt, birtokán; és a gyakorlatban sokkal többet is tett a népért. De sosem beszélt erről, nem is gondolkozott rajta. Úgy tudta, isteni rendelés, hogy legyenek urak és legyenek szegé- nyek, és isteni parancsot teljesít akkor is, amikor segít a népen: ezzel nem a népnek tartozik, hanem Istennek és tulajdon lelkének. És soha eszébe nem jutott a s’encanailler, elvegyülni a nép közé, nem ismerte a XVIII. század furcsa nosztalgiáját lefelé, a gyökerek, a kezdetek, az egyszerűség felé, a xxxxxxxxx életérzést, amely egy választott, „kitenyésztett” rassz öngyilkos- ságának jele. Xxxx a rassz hisz önmagában, addig testileg idegenkedik minden keveredéstől.

És ugyanez áll Xxxxx Xxxxxxxxxxxx is. Nagyon szép, nagyon emberi, nagyon értékes vonás, hogy szerette a népet, a természetet, mindazt a romantikus eszményt, amely a forradalommal majd diadalra jut; hogy gyűlölte a merev spanyol formákat és ember kívánt lenni emberek között - minden rokonszenvünk az övé, de: a királynénak nem az a dolga, hogy ember legyen.

Neki igenis az lett volna a kötelessége, hogy „in blasser, erdenferner Festlichkeit”, sápadt, földtől távoli ünnepiességben, alattvalói számára meg nem közelíthető életmagasságban, a szabályok műalkotásszerű megtartásával mozogjon Versailles embertelenül gyönyörű és ragyogó termeiben és amit a király, a férfi sohasem tehet meg olyan teljes mértékben, mint a szépséges királyné: puszta létével éreztesse az alattvalók milliói számára a királyiság termé-

xxxxxxxxxxx nagyszerűségét. Éreztesse, hogy végtelen magasban a fejük felett csillagszilárd hatalmak élnek és őrködnek létüknek éjszakáján. Xxxxx is ezzel segített volna a legtöbbet. Hogy ebbe érzékeny lelke tönkrement volna? Minden hivatásnak vannak mártirjai.

Xxxxx Xxxxxxxxxx nem ezt tette és ennek oka az, hogy mint a körülötte csillogó udvari nép, ő is elvesztette hitét hivatásában, a királyság intézményében - és ezzel elvesztette létjogosultságát is. Királynéra, aki már nem érti, mit jelent az, királynénak lenni, aki a személyének kijáró hódolatot többre becsüli annál, amely a korona fényének jár, nincsen szükség. Xxxxx Xxxxxxxxxx nem teljesítette magas hivatásával járó kötelességét - bukása sub specie aeternitatis egyáltalán nem volt igazságtalan.

* * *

A preromantika a barátság fénykora. A középkori lovagnak volt fegyvertársa, akiért kiállt karddal és tettel, életre-halálra szóló hűségben - de nem voltak „lelki kapcsolatai”. A huma- nizmus antik minták hatása alatt megteremtette a szellemi barátságot, a magasabbrendű együttlét formáit, a hajnalbanyúló bölcs beszélgetéseket, válogatott ételek és jó bor mellett, a művészies levelezést; de az érzelmi barátság csak a XVIII. században születik meg.

A késő rokokó asszonyai a kor általános és gyötrő lelki szárazsága elől, amelyen mit sem segített a korszerű szerelem, ez az ügyes és ravasz társasjáték, a barátságba menekültek. A barátnők mindig együtt vannak; ha egyiküket előveszi a vapeur, ápolják egymást; titkokat suttognak egymás fülébe; meghívást csak akkor fogadnak el, ha mindkettőjüket meghívják, a szalonban karonfogva járnak vagy egymást átkarolva ülnek a pamlagon. A költőkkel himnu- szokat iratnak a Barátsághoz, a parkban felépíttetik a Barátság Templomát. A barátság is, mint minden más ebben a korban, színpadias és bolondos divattá lesz: a nők egymás haját hordják a fejükön, néha egész kollekciót barátnőik hajfürtjeiből, vagy barátnőjük arcképét beledolgozva a tornyos frizurába; hajgyűrűk, haj-órák, haj-láncok, haj-nyakékek, haj-karperecek, haj-dobozok jönnek divatba. Angyali barátnőjük képe ott fityeg a karperecen. „J’ai un sentiment pour elle, elle a un attrait pour moi...” mondják. (L. Xxxxxxxx: La Femme au dixhuitième siècle.)

Fiatalkorában Xxxxx Xxxxxxxxxx is teljes mértékben hódolt ennek a divatos szenvedélynek. Barátság után való vágyát valószínűleg megnöveli az is, hogy férjével éveken át semmiféle valóságos kapcsolata nincsen, csakugyan egyedül van, csakugyan megértésre van szüksége. Szenvedélyes barátságairól a világtörténelem beszél. A forradalomban oly borzalmas véget érő Xxxxxxxx xxxxxxxx, első nagy barátnője, a Carignan-házból, a szavojai uralkodócsalád oldalágából való és így Provence és Xxxxxx gróf feleségének, tehát a királyné sógornőinek unokanővére, korán elhalt férje pedig Xxxxxxxxxx hercegnek, XIV. Xxxxx és Mme de Montespan unokájának fia. De igen előkelő volta sem gátolja meg a hercegnét, hogy ne szenvedjen az udvaroncok közös betegségében: mind akarnak valamit a királytól és a királynétól, és ha azt megkapták, még többet akarnak. A hercegné az ellenpárt nagy felháborodására surintendante de la maison de la reine, a királyné házának főfelügyelőnője lesz; barátságuk nemsokára hirtelen elhidegül. A hercegnét Xxxxx xx Xxxxxxxx gróf fiatal felesége váltja fel a királyné szívében; még szenvedélyesebb barátság. Xxxxx xxxxxx, ahogy nevezik, maga szerény és őszintén szereti a királynét, illetve hűvös természetével őszintén hagyja magát szeretni - de vak eszköz rokonsága kezében. Xxxxx xx Xxxxxxxx rövidesen herceg lesz és néhány év mulva a családnak majdnem 500.000 font évi jövedelme van.

A Xxxxxxxxxx szerint a királynénak valóban égető szüksége volt a Polignacokra és a körü- löttük kialakuló társaságra, mint pártra, a Nagynénikkel és az udvari arisztokrácia többi tagjával szemben, hogy ne legyen egészen egyedül és kiszolgáltatva. De ez fordítva is igaz: az udvar ellenszenvét Xxxxx Xxxxxxxxxx leginkább azzal vonta magára, hogy minden kegyét egy kicsiny klikknek osztogatta, más mindenkit mellőzött, lehetőleg nem is tartózkodott Versailles-

ben, hogy a többiekkel ne kelljen szóbaállania. 1777 körül a versaillesi udvari bálok egészen néptelenek, alig 8-10 pár kering az óriási termekben, a királyné nagy bosszúságára. A sértett főnemesség bojkottálja a királynét s az magára marad barátaival. Népszerűtlenségének ez a baráti klikk kétségkívül egyik oka; idővel szemére hányják a pénzeket, amelyeket barátai számára utaltatott ki és a rágalmazók piszkos gyanusításokkal illetik azt az érzést is, amely Xxxxx Xxxxxxxxxx-et barátnőihez fűzte.

A vádaskodás magából az udvarból indult ki. Oka a féltékenység. De legyen szabad megkoc- káztatnunk itt azt a történetírók által nem támogatott feltevésünket, hogy nemcsak a féltékeny- ség volt az oka, hanem ehhez hozzájárult az udvar alacsonyabbrendűségi érzése is a királyné körével szemben.

Nehéz ezt bizonyítani. A legtöbb történetíró úgy mutatja be a királyné társaságát, mint felüle- tes, csak a szórakozásnak élő divatfiak és divathölgyek sivár körét. II. Xxxxxx is így ítélte már meg, amint húgához írt oktató és megrovó hangú leveleiből kitűnik. De nem lehetetlen, hogy

II. Xxxxxx tévedett és a történetírók átvették a kortársak elfogultságát. Xxxxxxxx herceg, X. xx Xxxxxxx, Guines herceg, Xxxxxx herceg és Xxxxxx xxxx és a többiek valamennyien szellemes és okos emberek voltak és vannak a társaságnak kétségbevonhatatlanul intellektuális tagjai is.

Így mindenekelőtt a társaság hallgatag, kissé démonikus, elkényeztetett kedvence, Xxxxxxxxx gróf, a „varázsló”, ahogy a társaságban nevezik, Xxxxxxxx hercegné barátja. Xxxxxxxxx korának egyik legnagyobb műértője, a festők és írók hatalmas pártfogója. És nem lehet véletlen, hogy kik azok az írók, akiket leginkább pártfogol és akik rajta keresztül az irodalom iránt meglehe- tősen érzéketlen Xxxxx Xxxxxxxxxx pártfogásában is részesülnek: Beaumarchais és Xxxxxxxx, a kor legszellemesebb, legcinikusabb, legkiábrándultabb írói. Két író, akiben nyoma sincs már az udvari irodalomnak, két író, aki a legszabadelvűbb rendszerben sem lehetne hivatalos nagyság. Xxxx Xxxxxxxxx is ilyen ember lehetett; halkan mulatott mindenen, kivéve amikor rossz idegei gyötörték és dührohamokat kapott; ilyenkor a királynét sem kimélte és eltörte annak kedvenc biliárddákóját. Hozzátehetjük, hogy Xxxxxxxxx arca csúnya, himlőhelyes. Nyilván nem külső megjelenéséért szerették. „Csak két férfit ismerek”, mondta egy kortárs- hercegnő, „aki tud a nőkkel beszélni: Xxxxxxx, a színészt és X. xx Xxxxxxxxxx”.

A társaságban igen népszerű egy parvenü: Xxxxxxx gróf, aki romantikus hangzású nevét maga bányászta ki ősi oklevelekből és engedélyt kapott, hogy hordhassa. Szegény és szerény ember, a társaság azért becsüli, mert mindent tud. Azt a szerepet játszotta ebben a királyi körben, amit máshol az abbé: a könyvek világát képviselte, azonkívül szépen énekelt is.

A királyné belső környezetéhez tartozott Ligne herceg, korának egyik legszellemesebb embe- re, akit Xxxxxx is igen-igen sokra becsült. Az Ancien Régime világfias fölényének egyik leg- híresebb képviselője.

De Xxxxx Xxxxxxxxxx önmaga is természettől fogva gúnyoros és kritikus hajlamú. Egy rossz- májú megjegyzésért épp oly kevéssé megy a szomszédba, mint bátyja, II. Xxxxxx. És fölényes iróniáját, romboló szellemét csak megerősítette neveltetése is.

A fiatal Xxxxxxxx lelkéért két rossz angyal küzdött, Mme de Marsan, a testetöltött hagyomány és a démoni Xxxxxxx abbé, a testetöltött formarombolás. Xxxxxxx különös, a maga korában azonban jellegzetes politikai elveket vall: klerikális, de minden vallásosság nélkül. Úgy gon- dolja, hogy a hatalom és a fegyelem nagy meglazulása korában annak a testületnek kell átven- nie a vezetést, amely még őrzi az uralkodás művészetének két évezredes titkát: az Egyháznak. Mint Xxxxxx Xxxx Xxxxxxxx, a katolicizmusban a hatalom nagy hagyományát tisztelte.

„Benne is megvolt”, xxxxxx Xxxxxxxx, „korának becsvágya és gőgje: gőgje, hogy ne legyen senki, és becsvágya, hogy mégis mindent ő csináljon.” Titokzatos, cím- és formanélküli mindenhatóság: ez volt az álma. E szerep egy kissé hasonlít arra, amelyre Rohan vágyik.

Xxxxx Xxxxxxxxxx nagy ragaszkodása Xxxxxxx iránt bizonyára azt a reményt ébresztette fel Rohanban, hogy idővel őhozzá is így ragaszkodhat.

Xxxxxxx tanította meg Schönbrunnban a kis főhercegnőt arra, hogy milyenek a franciák. Bizonyára megtanította, hogy fölényesek, bíráló szelleműek és nem szeretik az unalmas dolgokat. Versaillesban viszont mindig arról beszélt, mennyivel különb minden Bécsben; a parvenű és a „filozófus” keserű ellenszenvével viseltet minden formaság, minden észszerűtlen hagyomány, az egész régi Franciaország ellen.

Úgy képzeljük, hogy a Xxxxx Xxxxxxxxxx körül kialakult csoport, amelynek Xxxxxxx az irányítója és Xxxxxxxxx a mintaképe, állandó szellemi fölényben volt a többiekkel szemben. Talán nem valóságos szellemi fölényben, nem a nagyobb tudás és a tágabb világkép fölényé- ben, de mindenesetre abban a könnyű fölényben, amelyet a divatosság, a nagyobb beszéd- készség és a korszerűbb tájékozottság ad meg. Abban a fölényben, amelyben a nagyvárosi ember van a vidéki fölött, a „modern ember” az ósdi fölött. Márpedig igaza van Xxxx Xxxxxxx- xxxxxxxx, a XVIII. századi udvari élet legnagyobb elméleti írójának, aki ezt írja egyik levelé- ben: „Igen sok szellemesség kell ahhoz, hogy az ember elviselje másnak a nagyfokú szelle- mességét. Minél szellemesebb vagy, annál több jóindulatot és udvariasságot kell tanusítanod, hogy az emberek megbocsássák felsőbbségedet. - Nem könnyű dolog!” Xxxxx Xxxxxxxxxx környezete úgy látszik nem értett ehhez.

És számítsuk még hozzá azt, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx és baráti köre nagyobbára fiatal nőkből és férfiakból állt, míg az ellenséges klikkben idősebb hölgyek és urak vitték a szót. A fiatalság, különösen ha csoportban van és ha nem kell tartania semmiféle megtorlástól, mindig is gúnyos és fölényes az idősebbekkel szemben, kétségbevonja azoknak szellemi képességeit, mulat szokásaikon és ha lehet, még túlozza, sőt meg is játssza a két csoport között lévő különbséget.

Xxxxx Xxxxxxxxxx baráti körében az udvari fiatalság áll szemben a tekintélyes nagyasszonyok, a rendkívül vén miniszterek (Xxxxxxxx), a királyi nagynénik, a vallási szempontból bigottak, politikai szempontból konzervatívak, szociális szempontból kérlelhetetlenek és a szellem szempontjából unalmasak nagy többségével. Elkerülhetetlen, hogy e kis csoport ne érezze fölényben magát és könnyelműen ne éreztesse is fölényét és a többség ne szenvedjen e fölény miatt. Úgy képzeljük, az az alacsonyabbrendűségi érzés, amely ilymód támadt a klikkből kiszorult udvari népben, a Xxxxx Xxxxxxxxxx elleni gyűlölet egyik legfontosabb gyökere.

Történetünk korában a baráti kör már nagyobbára szétoszlott. Xxxxx Xxxxxxxxxx legszíve- sebben külföldiekkel van együtt és mikor valaki figyelmezteti az ezzel járó veszedelmekre, szomorúan azt feleli:

- Igaza van, de ezek legalább nem kérnek tőlem semmit.

(Magyar szempontból érdekes, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx külföldi barátai közé tartozott a már említett Xxxxxxxxx Xxxxxx gróf is. Xxxxxxxxx 1740-ben született, unokája Xxxxxxxxx Xxxxxxxx,

II. Xxxxxxx Xxxxxx generálisának és bujdosótársának. Apja, Xxxxxxxxx Xxxxxx Xxxxxx Rodostó- ból visszatért Franciaországba, itt katonáskodott, francia nőt vett el és fiatalon meghalt. A mi Xxxxxxxxxxx Choiseul herceg híve, ő viszi el Xxxxx Xxxxxxxxxx főhercegnőnek vőlegénye arcképét Schönbrunnba. Xxxxx Xxxxxxx nem volt megelégedve Xxxxxxxxx bécsi viselkedésével, mert állítólag 100.000 forintot költött más ember feleségére és párbajozott is miatta. Általában nagy párbajhős volt, Versaillesben is párbajozott, amikor úgy érezte, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx valakit nála jobban kitüntet. Amikor később Xxxxxxxxx huszárezredét a hadügyminiszter a francia királyság legrosszabb helyére akarta tenni, Xxxxx Xxxxxxxxxx közbelépett híve érdeké- ben. 1780-ban tábornok lett. Xxxxxx gróf bizalmas barátja volt. A forradalomban az ő huszárjai

fedezték a királyi hercegek menekülését. Később emigrált, Volhyniában telepedett le és ott is halt meg.)

Mindebből Xxxxx azt tanulhatta: a királynénak baráti szívekre van szüksége és nagyon is hajlamos arra, hogy bizalmába fogadjon eleven, okos, fölényes nőket. Például Xxxxxx xx xx Xxxxx-ot.

* * *

Amikor Xxxxx kezd belebonyolódni Xxxxxx intrikáiba, tulajdonképen nem hiszékenyebb, mint a franciák kilencven százaléka. Xxxxxxx a királynéról, hogy ő is olyan, mint századának többi fiatal, szép és előkelő asszonya és nem veszi túlságosan komolyan a házasság szentségét. Ebben az időben Xxxxx Xxxxxxxxxx személye körül már egész erotikus legendakör alakult ki.

Ennek a legendának kialakulása bizonyos fokig független attól, hogy volt-e valami alapja vagy sem; akár volt, akár nem, a legendának ki kellett alakulnia. Minden közösségnek vannak bizonyos közösségi lelki igényei: szüksége van férfiakra, akikért kollektíve lelkesedhet, innen a hős-tisztelet, a történelem legfőbb mozgatóinak egyike, és szüksége van nőkre, akiket kollektíve megkívánhat. Korunkban a nagy moziszínésznők ezek a nők; apáink idejében az operaénekesnők, táncosnők és cirkuszi műlovarnők voltak. A moziszínésznőt erotikus legenda veszi körül és a propaganda a legnagyobb gonddal ügyel ennek a legendának ápolására és fenntartására.

A XVII. és XVIII. században, a monarchiák fénykorában a királyhoz tartozó nő állt annyira az érdeklődés középpontjában, mint később a színésznők: a királyné vagy a király maîtresse-e. Helyzetük annyiban is hasonlított a színésznőéhez, hogy életük a nagy nyilvánosság előtt játszódott le és lényege a reprezentálás, a szerepjátszás volt. A nagy színésznő és a régi királyné: a kollektív nő, a nő, akibe a közösség belevetíti mindazt, amit a nőről álmodott.

Ez a kollektív nő felfokozott fontossághoz jut a XVIII. században. Ez a század, amint már sokszor hallottuk, a nők százada. A szellemi élet hölgyek szalonjaiban, hölgyek beleszólásá- val játszódik le, az akadémiai tagság, a színdarabok sikere a hölgyek kegyétől függ. A gaz- dasági életben a pénzemberek azért gyüjtik a nagy vagyonokat, hogy lányaikat főrangúakhoz adhassák férjhez. És nők uralkodnak népeken és birodalmakon: Xxxxx Xxxxxxx, Xxxx Xxxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxx spanyol királyné, Mme de Pompadour és Mme Xx Xxxxx. Mintha a földközi- tengeri kultúra legősibb, matriarchális hagyományai törnének újra fel a vérből és a kollektív tudatalattiból; mintha újra eljönne az az idő, amikor az asszony minden a törzsben, övé a vagyon és a hatalom, s a férfi „feleséghez megy”, beköltözik az asszony törzséhez, ahol kedves, becézett, de többé-kevésbbé felesleges here marad. A XIX. században azután ki- egyenlítődés áll be, ez az egyenjogusítás kora. A XX. században pedig bekövetkezik a reakció, ma megint erősen patriarchális korban élünk, a politikában is az ősi férfi-szövetsé- gesekhez hasonlító, többé-kevésbbé fegyveres alakulatok ragadják magukhoz és gyakorolják férfierőszakkal a hatalmat. Hogy mi az oka annak, hogy a történelemben férfi és női kor- szakok váltakoznak, a tudomány egyelőre még nem tudja megmagyarázni; el lehet képzelni, hogy a változást nem történelmi, hanem biológiai okok idézik elő.

A nők századában elkerülhetetlen, hogy a kimagasló nőalakok körül ne keletkezzék erotikus legenda. Nemcsak Xxx xx Xxxxxxxxx és Xxxx Xxxxxxx körül, akik a legendához bőséges anyagot szolgáltattak, hanem még a szentéletű Xxxxx Xxxxxxx körül is, aki pedig teljesen felolvadt uralkodónői, feleségi és anyai kötelességének teljesítésében: a magyar nép ajkán mindmáig számos borsos történet él a királynőről és a magyar huszárról.

Mindez, amit mondtunk, fokozott mértékben áll Franciaországra. A nők itt érik el a leg- nagyobb hatalmi pozíciót és itt a legerősebb, a francia hagyománynál és alkatnál fogva, az erotikus mozzanat.

A század franciája még uralkodójában is elsősorban szerelmes férfit lát és aszerint értékeli.

XV. Xxxxx a népszerűségét nem politikai tehetetlensége miatt veszíti el, hanem Mme Xx Xxxxx miatt - mégpedig nem annyira azért, mert maîtresset tart, hanem azért, mert maîtresse-ét nem tudja jobban megválogatni, olyan nőt választ magának, akivel egy rendesebb alattvalója nem állna szóba. És hogy XVI. Xxxxx is elveszti kezdeti népszerűségét, abban megint annak van nagy szerepe, hogy nincsenek megelégedve feleségével, Xxxxx Xxxxxxxxxx-tel, továbbá, mert úgy érzik, nem viselkedik odahaza eléggé férfiasan és nem felel meg a francia férfi- eszménynek, nem hasonlít a gáláns IV. Xxxxxx királyra. Ez jellegzetesen francia vonás; az angolok például csak legfranciásabb korszakukban, II. Xxxxxx uralkodása alatt érdeklődtek a király kegyencnői iránt; a XVIII. században az angolok annyira nem törődtek királyuk szeretőivel, hogy azok neve nem is került bele a történelmi tudatba. Ami nem erkölcsösség kérdése: az angolok akkoriban ezerszerte erkölcsösebbek voltak a franciáknál, mégsem háborodtak fel a király viszonyain, eléggé utálták királyaikat attól függetlenül is. Nem, ez inkább a franciák erotikus természetével és főkép nyárspolgári hajlamával függ össze. A nép alapkaraktere nem változik és a franciák többsége valószínűleg már az udvari századokban is éppoly nyárspolgárias volt, mint később. Nyárspolgári jellemvonás ugyanis az a kéjes és kielégíthetetlen csámcsogás az uralkodó személyek szerelmi élete körül, amely Xxxxx Xxxxxxxxxx életét tönkretette. Amikor felháborodtak Xxxxx Xxxxxxxxxx állítólagos erkölcstelen- ségén, lelkük mélyén azon háborodtak fel, hogy nem velük erkölcstelenkedett és egyúttal az erkölcstelenség részletes kiszínezésében bizonyos erotikus kárpótlást is találtak.

Hozzájárul még ehhez a századnak már említett hihetetlen pletykálkodó hajlama, amely azzal függ össze, hogy az emberek nem hisznek már a nagy dolgokban, nincs érzékük a távolság iránt, szeretnek mindent meghitt és leleplező közelségből látni: a lakájok százada.

De mindez csak elmélet, mondod, kedves olvasóm, azért mégsem mozog a haraszt, és valami alapjának mégis kellett lennie. Ezért nem kerülhetjük el, hogy ne vegyük szemügyre az erotikus legenda anyagát, amikor is természetesen ügyelnünk kell, nehogy az legyen a látsza- ta, mintha magunk is a nyárspolgári csámcsogás bűnébe esnénk.

Essünk túl mindjárt a legkényesebben.

Xxxxx Xxxxxxxxxx 1770-ban ment férjhez, de csak 1777-ben lett XVI. Xxxxx felesége. Egy reggel így szólt Mme Campanhoz:

- Végre Franciaország királynője vagyok.

A következő évben megszületett első gyermeke, Xxxxxx Xxxxxx, akit Xxxxx keresztel meg; majd 1781-ben a Dauphin, aki 1789-ben hal meg; és 1785-ben a normandiai herceg, a későbbi

XVII. Xxxxx, a Temple szerencsétlen gyermekfoglya, akinek további sorsa a misztérium homályába vész. „Ha Xxxxx Xxxxxxxxxx előbb megismeri az anyaság boldogságát, - mondja a kitűnő Xxxxxxx Xxxxxxxxxx - nem szokja meg, hogy felületes szórakozásokban keressen orvos- ságot tétlen unalmára, nincs ideje meghallgatnia a hízelgőket és az önző tanácsadókat, nincs ideje intrikákba bocsátkozni: akkor talán magától elhallgat a rágalom, vagy legalább is nem fog életén, amelyet betöltenek a gyermekek nevetéséből és sírásából fakadó örömök és bánatok.”

Ma már meglehetősen közismert dolog, hogy mi okozta a hét év késedelmet; hiszen Xxxxxx Xxxxx kissé vulgáris pszichoanalízissel erre az adatra alapítja Xxxxx Xxxxxxxxxx egész sorsát.

XVI. Xxxxxx bizonyos veleszületett jelentéktelen fizikai rendellenesség akadályozta. Sok évig tartó habozás után - II. Xxxxxx is azért jött Franciaországba, hogy sógora lelkére beszéljen - végre mégis rászánta magát a szükséges kisebbfajta műtétre.

Xxxxx Xxxxxxxxxx tehát hét esztendeig asszony is volt, meg nem is. E hét esztendős bizony- talanság az övénél kevésbbé törékeny idegrendszert is megviselt volna. Mindenesetre nagyon sokat megmagyaráz: szórakozási vágyát, szeszélyességét és azt a furcsa, erotikus atmoszférát, amelyet maga körül teremt, a ki nem elégített nők nyugtalanító légkörét.

Xxxxxx Xxxxx Xxxxxxxxxx úgy is vigasztalódott, mint ahogy helyzetében a legtöbb francia nő vigasztalódott volna? Az egykorúak mindenesetre számos vigasztalót hoztak kombinációba.

Legelőször azt, aki a legközelebb állt: sógorát, Artois grófot. XV. Xxxxx három férfi-unokája közül csak Xxxxxx, Artois grófja hasonlít a régi francia királyokra. XVI. Xxxxx félénk és nyo- mott kedélyű ember, Provence grófja pedig okos, ravasz, kétszínű. Xxxxxx azonban kellemes, csinos, életvidám ember, rangos szeretőket tart, irtózatos adósságokat csinál. Könnyelmű és érzékies, igazi Bourbon. Az a szomorú sors vár rá, hogy X. Xxxxxx néven ő lesz az utolsó a francia trónon a Bourbon-ház idősebb ágából. A könnyelmű fiatalemberből kemény király lesz, ő az a Bourbon, aki az emigráció idejében semmit sem tanult és semmit sem felejtett, királyiságából semmit sem enged, inkább elveszíti trónusát. Amikor rendíthetetlen híve, Xxxxxxxxxxxxx sok-sok évvel a trónvesztés után felkeresi Prágában az agg X. Xxxxxxx, úgy találja, hogy még mindig ugyanaz, aki volt, és ha előlről kezdené, megint csak ugyanazt tenné, amit tett.

A királyné és Xxxxxx közt eleinte csakugyan őszinte baráti kapcsolat állhatott fenn. Hiszen a királyi család fiatal tagjai XV. Xxxxx életében együtt étkeztek, együtt jártak mindenhová, egymás közt szórakoztak; Artois még kötélen táncolni is megtanult, mert Xxxxx Xxxxxxxxxx nagyon tisztelt egy kitűnő kötéltáncost. Szórakozáskereső, vidám vérmérsékletük is közelhoz- ta őket egymáshoz. A királyné talán szívesen hallgatta Xxxxxx vallomásait bőséges szerelmi tapasztalatairól, mert minden ilyen történet nagyon érdekelte. A rágalom hamar felkapta kettőjüket, már 1779-ben közkézen forgott egy kimondhatatlanul trágár költemény ezzel a címmel: Les Amours de Xxxxxxx et de Xxxxxxxx.

Erősen kombinációba hozták Xxxxx Xxxxxxxxxxx egy bizonyos Xxxxxxx Xxxxxx nevű fiatal és feltűnően csinos udvaronccal. A legenda úgy tudja, hogy egy udvari bálon Xxxxx Xxxxxxxxxx azt mondta:

- M. Xxxxxx, tegye csak ide a kezét, hogy dobog a szívem! Xxxx a király flegmatikusan megszólalt:

- Xxxxxx, X. Xxxxxx elhiszi Önnek becsületszóra is.

Egyesek szerint Xxxxx Xxxxxxxxxx a nem egészen fiatal, 40 és 50 közötti Coigny herceget tüntette ki kegyeivel. Így tudja Xxxxx, aki pedig nem rosszindulatú a királynéval szemben, továbbá Xxxx Xxxxxxx: ez utóbbi szerint Xxxxxx Xxxxxx, aki emlékirataiban Xxxxx Xxxxxxxxxxx mint a nemes tartózkodás példaképét rajzolja meg, fiatalkorában nem volt ilyen diszkrét és Xxxxxxxxxx előtt nem titkolta, hogy ő közvetített a királyné és Xxxxxx herceg közt. De vajjon Xxxxxxxxxx az az ember, akinek mindent el lehet hinni?

Unalmas volna felsorolni mindazokat, akiket a királynéval összefüggésbe hoztak. Hiszen 1792-ben egy röpirat a következő címmel hirdeti önmagát: „Akiknek fejére díjat kell tűzni. Továbbá listája mindazon személyeknek, akikkel a királyné bűnös viszonyt folytatott.” A lista hosszú és vegyes. A főrangúak mellett szerepelnek névtelenek is: egy testőr; egy hadügy- minisztériumi hivatalnok; Xxxxxxx, egy színész fia. És végül a röpirat is megúnja a felsorolást és sommásan megállapítja: toutes les Tribades de Paris. „Pamphlet imbécillement enragé” - írja X. xx Xxxxxxxx a birtokában lévő példányra. A listán inkább nők szerepelnek, mint férfiak. A legmeglepőbb bejegyzések: Xxxxxx xx xx Xxxxx; Xxxxx bíboros; Mme de Marsan, akit a királyné mindenkinél jobban utál; és Xxxxxx, a jeles Mme Campan jámbor férje.

Van egy önjelölt is, Lauzun herceg, e donjuani idők legnagyobb Don Juanja, a századvég cinizmusának legfőbb képviselője. „Mme de Xxxxxx végeredményben nem hozott nekem többet 150.000 font évjáradéknál” - így okolja meg, hogy miért hanyagolja el feleségét, a bájos Xxxxxx xx Xxxxxxxx-t. - „Ezekben a szavakban - mondja Sainte Beuve - benne van az egész eltűnt Ancien Régime és az egész igazolása annak a forradalomnak, amely végered- ményben és a hasonló szörnyűségekre való tekintettel mégiscsak jogos volt.” Xxxxxx volt az, aki éppen reggelizett, amikor értejöttek, hogy kivégezzék, a forradalom alatt.

- Úgy-e megengedik, hogy megegyem még egy tucat osztrigát - mondta.

Xxxxxx azt írja emlékirataiban, hogy a királyné halálosan szerelmes volt belé; elkérte tőle kócsagtollát és azontúl ő hordta feltűnően; nem engedte Xxxxxxx eltávozni a közeléből; és egyízben, amikor kettesben maradtak, Xxxxxx keblére borult és szép XVIII. századi kifejezé- sekkel felkínálta magát. De Xxxxxx elhárította magától e kitüntetést, mert nem akarta cserben- hagyni kedvesét, Xxxxxxxxxxx hercegnőt, meg férfias lelke nem is vágyott a királyné kegyen- cének kétes szerepére. De azért sejtetni engedte, hogy szíve később mégis meglágyult. Mígnem azután egy évre Kelet-Indiába ment katonáskodni és mire visszajött, a királyné elidegenedett tőle és az egész udvar gúnyos hidegséggel fogadta.

Xxxxxx emlékiratának nagy hatása volt a restauráció korában és Mme Campan keserűen tiltakozik Xxxxxx rágalmai ellen. A kócsagtollból annyi igaz, hogy Xxxxxx addig erősza- koskodott, amíg a királyné elfogadta tőle ajándékba Xxxxxxxx hercegné közvetítésével. Nemsokára azután Mme Xxxxxx a szomszéd szobából hallotta, amint Xxxxx Xxxxxxxxxx azt mondja Xxxxxxxxx: - Távozzék, Uram! - és Xxxxxx leforrázva hagyta el a termet; Xxxxx Xxxxxxxxxx pedig megparancsolta, hogy többet ne engedjék vissza. Egyébként azóta erősen kétségbevonják Xxxxxx emlékiratainak hitelességét, lehet, hogy nem is a nagy Don Xxxx írta, hanem egy hitvány bértollnok.

Mindennél a meglehetősen levegőben lógó pletykánál és feltevésnél sokkal súlyosabban esik a xxxxx Xxxxxxxx báró feljegyzése.

A svejci Xxxxxxxx a királyné legbelsőbb környezetéhez, a Polignac-ok köréhez tartozott. Ő volt az udvarnál a Naturbursch, a nyers, őszinte hegylakó, keresetlen szavakkal megmondta a véleményét, de az udvaronc biztonságával tudta, meddig szabad elmennie.

Történt egyszer, hogy Xxxxxx gróf és Xxxxxxx herceg összeveszett valamin és az udvarban arról beszéltek, hogy párbajozni fognak. Xxxxx Xxxxxxxxxx pedig rendkívül kíváncsi természet volt, hálószobája ablakából lorgnettején át leste, kik sétálnak a parkban és állandóan megkér- dezte, ki volt a színházban olyan estéken, amikor ő nem ment el és csak akkor nyugodott meg, ha biztosították, hogy „nem volt ott egy macska sem”. Rendkívül kíváncsi volt a párbaj részleteire is és Besenvaltól akarta megtudni. Ezért Xxxxxx igen sok titkolódzás közt elvezette a bárót a palota felső részébe, egy lakosztályba, amelyet az még sosem látott. A lakosztály egy kis előszobából és egy hálószobából állt. Ide vezette be Campan a bárót s azt mondta, várja meg a királynét. Ez a hálószoba tulajdonképen a dame d’honneur lakása volt arra az esetre, ha a királyné beteg. És íme a hálószoba az őszhajú Besenvalt arra ihlette, hogy térdreboruljon a királyné előtt és felajánlja neki szívét.

- Xxxxxx fel, Xxxx - mondta a királyné -, férjem sosem fogja ezt megtudni, különben örökre kegyvesztett lenne.

Xxxxxxxx továbbra is az udvarnál maradt.

A történetből természetesen az derül ki, hogy Xxxxxxxx is csak önjelölt volt, annyira, hogy a hosszú listákon nem is igen szerepel. Viselkedését megmagyarázza a határtalan férfi-ostoba- ság és -hiúság, amely e szerelmes század elkényeztetett lovagjaiban még erősebb lehetett.

Mégis szöget kell hogy üssön az ember fejébe, hogy Xxxxxxxx, aki okos ember és nagyon közelről ismeri a királynét, ősz haja ellenére azt hiszi, hogy a királyné gáláns szándékkal hívta őt a kis szobába.

És ha mindezt alaptalan pletykának minősítenők is, ha el is hisszük Ligne hercegnek, hogy e rágalmak alapja „a királynéi kacérság, amellyel mindenkinek tetszeni akart”, hogy „a királyné állítólagos galantériája csak felfokozott barátságérzés volt”, ha el is fogadjuk hitelesnek azt a nagyon nemes és magasztos arcélt, amelyet Mme Xxxxxx és nyomában a XIX. századi irodalom rajzolt róla - még akkor sem vonhatjuk kétségbe a királyné szerelmét Xxxx Xxxxxx iránt.

Ez a szerelem ugyanis egyáltalán nem rontja meg az idealizált arckép gyönyörű vonalveze- tését, sőt mintegy kiegészíti, illik hozzá, a nemes lélekhez a nemes szenvedély, a gáláns kor hideg és frivol szerelmi játékai közt az egyetlen komoly, mélységes és igazán romantikus érzelem.

A mult század közepén kiadták - igaz, hogy a szemérmes és diszkrét XIX. század szellemének megfelelően megcsonkítva - a leveleket, amelyeket Xxxxx Xxxxxxxxxx írt Xxxxxxxxx. „E kiadás

- mondja Xxxxxx Xxxxx - az eddig könnyelműnek hitt asszony jellemrajzát megváltoztatja; mély dráma tárul fel, veszélyes és hatalmas, félig a királyi udvar, félig már a vesztőhely árnyékában lejátszódó idill, egyike azoknak a megrázó regényeknek, amelyeket valószínűtlen- ségükben csak a történelem tud létrehozni: két ember, akit forró szerelem köt össze és akik kötelességből és óvatosságból kénytelenek mélyen elrejteni titkukat, mindig újból elszakad- nak és vágyódnak egymás után, rettentő távolságban lévő világukból, az egyik Franciaország királynéja, a másik egy kis északi nemes. És a két embersors mögött egy összeomló világ, az apokaliptikus idő...”

E nagy szerelem fontosabb fejezetei a mi történetünk után játszódtak le, a királyné nagy el- szigeteltségében, amely a Nyaklánc-pert követte; de a kezdete nagyon messzire nyúlik vissza és erről Xxxxx is tudhatott.

Xxxx Xxxxxx svéd gróf 19 éves korában európai grand tourja alkalmából 1774-ben érkezett Pá- risba. A Dauphine álarcosan ismerkedik meg vele egy bálon és a fiatalember csak később tudja meg, hogy kivel beszélgetett oly hosszasan. 1778-ban visszatér Xxxxxxx és Xxxxx Xxxxxxxxxx régi ismerősként üdvözli. Az ifjú közben az akkori Európa legszebb embere lett: magas, karcsú, szőke, olyan, mint az északi mondák egy fiatal hőse. Külsejében és belsejében világok választják el a Lauzunöktől, a rouéktól, azoktól a férfiaktól, akiket a francia hölgyek bál- ványoznak. Félénk és büszke, tisztalelkű, hallgatag és diszkrét, érzelmes és ugyanakkor egy kissé szárazon rendszerető is, északi ember. Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx hiába formált franciát Xxxxxxx abbé és a francia udvar; a fajta titokzatos hívószava a szőke germán nőt a szőke északi férfi felé vonzza, az Észak érzelmi gazdagsága és lelki tisztasága felé. Míg körülöttük a franciák a Liaisons dangereuses lapjaiból lépnek ki az életbe, ők ketten Xxxxxxx kortársai.

Bár mind a ketten északi szeméremmel titkolják érzelmeiket, talán még egymás előtt is, az udvar szeme rajtuk van. Xxxxxx, a svéd követ, bizonyos hazafias büszkeséggel értesíti királyát,

III. Xxxxxxxxx fiatal honfitársa sikeréről.

Az embernek Xxxxxxxx egy versszaka jut az eszébe, a Fêtes galantes kötetből, amely a XVIII. század könnyű lelkének legszebb formába rögzítése:

Ce fut le temps sous de clairs ciels, (Vous en souvenez-vous, Madame?) Des baisers superficiels

Et des sentiments à fleur d’âme.

És amikor már többé nem tagadhatják egymás előtt, mit jelentenek egymás számára, a becsü- letes és józan Xxxxxx jobbnak látja, hogy egy óceán legyen kettejük közt és Amerikába megy, mint La Fayette szárnysegédje, a szabadságért küzdeni.

De 1783-ban visszatér.

Tudott-e Xxxxx a szerelemről, amely a királynét az északi grófhoz fűzte? Lehet, hogy nem. Xxxxxx nem francia, nem kérkedik hódításával és független, gazdag idegen lévén, nem kér a királynétól semmit. Az udvart ritkán látogatja, valószínűleg titkon találkoznak a Kis Trianon- ban vagy az Hameaux-ban. De ha tud is valamit Rohan a dologról, akkor is sokkal franciább, semhogy megérthesse. Nem értheti meg, hogy ebből a szerelemből nem lehet reményt meríteni arra, hogy a királyné, miután egy férfinak már engedett, másnak is fog, - hogy ellenkezőleg, ez a szerelem minden erkölcsi elvnél, minden házassági eskünél és minden királynéi méltóságnál biztosabban távoltartja Xxxxx Xxxxxxxxxxx valamennyi férfitól, aki nem Xxxx Xxxxxx.

Eddig a „külső érvekről” beszéltünk; hátravannak a „belső érvek”, amelyeket Xxxxx ismer- hetett és amelyek támogathatták hiedelmében.

A látszat mindenesetre azt mutatja, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx is osztja korának frivol ízlését, a fínoman vagy esetleg kevésbbé fínoman előadott trágárságok szeretetét. A XVIII. század fedezte fel Pompeiit és alkalmazta a pompeii művészet motivumait. Ez nem véletlen: Xxxxxxx óta nem volt korszaka az európai kultúrának, amelyben az erotikum oly vezető szerepet ját- szott volna, mint a rokokóban. E kor könyvei, színdarabjai, festményei mai fogalmaink szerint sokszor hajmeresztőek; különösen megdöbbentőek azok a színdarabok, pl. Collé művei, amelyeket előkelő házak magánszínpadán adtak elő a főrangú hölgyek szórakoztatására; lehet, hogy Xxxxx Xxxxxxxxxx is résztvett ilyeneken. A társalgás Xxxxx Xxxxxxxxxx környezetében is olyan, mint a többi szalonban és az emberek hamar rájönnek, hogy a királyné előtt nyugodtan mondhatnak akármit, sőt örömet szereznek neki ezzel. Talán nem titok Xxxxx előtt az sem, mennyire szereti Xxxxx Xxxxxxxxxx a sikamlós olvasmányokat; boudoirjában gyönyörű kötésben állnak Xxxxxxx lovag kalandjai és hasonló könyvek, amelyeket a következő, szemér- mes században említeni sem szabad. Talán azt is tudja, hogy a szépen kötött imakönyv, amelyet misén oly buzgón olvas, belül nem is imakönyv, hanem szórakoztató regény.

De különben is a XVIII. században azt találnák rendkívülinek, csaknem illetlennek, ha a házastársak forrón szeretnék egymást. A házastársak közti szerelem akkor már nem is polgári, hanem népi jelenség; magasabb körökben, ha előfordul is, titkolják. A férjek hallgatólag tudomásul veszik feleségük viszonyait. A házasságtörés, mondja Xxxxxx, az arisztokratikus társadalom nagy kompromisszuma a leányokra kényszerített házasság és a „szív szavának meghallgatása” közt.

Ismeretes az anekdota a grófról, aki benyit feleségéhez és azt félre nem érthető helyzetben találja egy úrral.

- Az Istenért, Madame - kiált fel a férj -, hogy lehet ily elővigyázatlan, nyitott ajtók mellett...! Képzelje el, ha más lépett volna be helyettem!

Xxxxxxxx anekdotái közt sok foglalkozik azzal, mennyire elavult a féltékenység. Valakivel azt mondatja egy féltékeny férjnek:

- Ön féltékeny? Nagyon is elbizakodott, uram. N’est pas cocu qui veut, nem elég akarni, hogy az embert felszarvazzák, ahhoz érteni is kell. Érteni kell egy nagy ház vezetéséhez, udvarias- nak, nyájasnak kell lenni. Egy ilyen embert, mint amilyen Ön most, ugyan ki szarvazna fel?

- Kár hogy mainapság nem sokat törődnek a felszarvazott férjekkel - mondja egy másik alakja. - Azelőtt ez társadalmi rang volt, mint ma a játékos; ma már semmi.

Egy nap - meséli ugyancsak Xxxxxxxx - X. xx Xxxxx, akinek felesége Soubise herceg szerető- je volt, Soubise jelenlétében így szólt feleségéhez:

- Madame, xxxxxx, hogy már a parókakészítőjével is viszonya van; ez nem helyes. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, kiment és Soubise megpofozta Xxxxxx-xx.

Egy másik férj azt mondja feleségének:

- Madame, tudom, hogy ennek az úrnak jogai vannak Ön fölött és abba nem is szólok bele, hogy mit tesz Xxxxx, amikor én nem vagyok itt, de azt már mégsem tűrhetem, hogy az én jelenlétemben sértegesse Önt - evvel engem sért meg.

Egy úr tudta, hogy feleségének több mindenkivel viszonya van, de azért időnkint ő is élt férji jogával. Egy nap a hölgy hevesen tiltakozott:

- Most nem lehet, most X. urat szeretem.

- Hát aztán? Hát amikor X. és Z. urat szerette?

- Az csak szeszély volt, de ez igazi szenvedély.

- Az más - mondta a férj és visszavonult.

Xxxxxxxxx, a kor egyik közkedvelt írója, azt írja novelláiban, amelyeket Xxxxxxxx Xxxxxxxxx

Szívderítő Regék címen fordított magyarra (Kazinczy fordításában idézem):

„A szerelemnek szabadság a’ lelke. Szabadság nélkül a’ választott kedves annyi volna mint férj.” Vagyis semmi.

Ugyancsak Xxxxxxxxx írja és Xxxxxxxx fordítja: „Tudd-meg, barátom, az asszonyok, ha változnak, negédségből ’s ujság-kívánásból változnak.”

Xxxxxx a fiatal királyné, Franciaország legdivatosabb asszonya, más lesz, mint a többi divatos asszony, és szíve nem fog idővel negédségből ’s ujság-kívánásból Rohan felé fordulni? Qui vivra, verra, - mondja Xxxxx xx Xxxxx herceg.

NYOLCADIK FEJEZET

ÍGY TÖRTÉNT.

Az író, kedves olvasóm, bizonyos elfogódottságot érez, amikor történetének legfontosabb mozzanatához közeledik. Igyekszik elhalasztani, sokáig másról beszél és közben reményke- dik, hogy valami csoda fog történni, valaki más megírja helyette. Az író sem szereti a felelős- séget és a Nagy Jelenet előtt csaknem összeroppan. De azután mégsem halaszthatja tovább. Nagy lélegzetet vesz és igyekszik minél hamarabb túlesni rajta.

Xxxxxxxxx bejáratos volt egy Xxxxxxx nevű ember, aki tudott arról, hogy Xxxxxxx őrzi még a csodálatos ékszert, amelyet senki sem akar megvenni. Egyszer mellesleg azt mondta Xxxxxx- nak:

- Ha csakugyan olyan jóban van a királynéval, beszélje rá, hogy vegye meg Xxxxxxxxx nyakékét.

- Ön látta a nyakéket? - kérdezte Xxxxxx.

- Láttam. Valóságos csoda. Csak a kövek kincseket érnek, a beléfektetett munkáról nem is beszélve.

A tárgyalások megindultak. Laporte apósa, Xxxxx főügyész felkereste Boehmeréket és el- mondta, milyen kilátás nyílik számukra. Az ékszerészek kijelentették, hogy szívesen adnak ezer xxxxxx is annak, aki megszabadítja őket a nyakéktől. Laporte nyakig ült az adósságban.

1784 decemberi 29-én Achet és Bassenge, Boehmer üzlettársa, beállított az ékszerrel Xxxxxx Xxx Neuve Saint Gilles-i házába. Kinyitották a tokot és Xxxxxx előtt ott csillogott ezernyi gyémántfényével a csoda, a Valois-csoda. Ott feküdt az elátkozott Niebelung-kincs, végre napvilágra jutott a mélységből és most szerteárasztja gonosz bűvöletét. Xxxxxx egy pillanatra elszédült; ez volt az a pillanat, amikor átélte, hogy nem jött hiába a világra. Az ihlet, amely eddig alaktalanul hömpölygött lelkében, most megtalálta a formát. A Nagy Terv megszületett: összekapcsolja a két fixa ideát, a kardinálisét és Boehmerét és ilymód teljesedik a harmadik fixa idea, az övé.

A kardinális, Xxxxxx utasításait követve, Saverneben tartózkodott. De januárban visszaérkezett Párisba: Planta báró levelet hozott neki a királynétól. „Siessen ide - mondta a levél - Önre szeretnék bízni egy titkos ügyet, amely engem személyesen érint; La Motte grófné majd megfejti Ön előtt e rejtvényt.”

Január végén Xxxxxx újra találkozott az ékszerészekkel és bejelentette, nem lehetetlen, hogy az ékszert néhány nap mulva megveszik. Egy igen előkelő úr lesz a vevő; legyenek óvatosak, mert a nagyurak rosszul fizetnek. Az ő nevét pedig ne említsék. Az ékszerészek, meg- félemlítve Xxxxxx előkelőségétől, azt ígérik, hogy valami gyönyörű ékszert ajándékoznak Xxxxxxxxx; pénzt nem is mernek kínálni.

- Köszönöm, nem fogadhatom el - mondja a Valois-vér. - Csak azért teszem, hogy segítsek Xxxxxxx.

Hiszen a jótékonyság századában élünk.

Xxxxxx 24-én Xxxxxx és férje korán kel, reggel hétkor már Boehmeréknél vannak a Rue Vendôme-on.

- Ma eljön Önökhöz Rohan kardinális. Ő a vevő. Az én nevemet ne említsék.

Nemsokára megérkezik a boltba Rohan. Megnézi az ékszert; nem tetszik neki; fínom rokokó ízlése túlságosan nagynak, barbárnak, mult századinak érzi a nyakéket. Egy pillanatra csalódás fogja el.

- Hát ez tetszik a királynénak? - mondja magában. - Nem értem. Azt hittem, a kecses, a könnyed, a joli dolgokat szereti. De hát hiába, nem francia.

Xxxxxxx, a királyné óhaja parancs.

Az előzmények a következők: Xxxxxx a már kipróbált módszer szerint azt mondta Xxxxxxxx, a királyné szeretné megvenni az ékszert, de pillanatnyilag nincs elég készpénze. Hitelbe akarja megvenni, váltók ellen, részletfizetésre, titokban, a király tudta nélkül. Ezért van szüksége Xxxxxxx. Azt akarja, hogy az ő neve hivatalosan ne szerepeljen, hanem Rohan legyen a vevő. Xxxxx álljon jót érte vagyonával és nevével az ékszerészeknél; ő viszont a pénzt Rohannak fogja küldeni. Ezt az óhaját közli Xxxxxx útján, majd Xxxxx kívánságára levélben is.

A számunkra az a legcsodálatosabb, hogy Xxxxx ezt a mesét elhitte. Ez még az ő hiszékeny- sége mellett is megdöbbentő. Azt nyilván nem vette túlságosan komolyan, hogy a királyné a vásárlásban nem akar szerepelni: mert hiszen közölte az ékszerészekkel, hogy a királyné megbízásából veszi meg az ékszert. Az ékszerészek ugyanis nem nagyon bíztak Xxxxx fizetésképességében, mire ő a királynéval fedezte magát. Xxx is mutatta nekik a királyné híres aláirását a megállapodás alatt, amelyről később még beszélünk. De ha nem kell Xxxxx Xxxxxxxxxx nevét titokban tartani, akkor mi szükség van Xxxxxxx? Talán mint jótállóra? Ez is kiesik: hiszen a tranzakció folyamán Xxxxx maga is láthatta, hogy a királynénak, ha csak igen távolról szerepel is, még mindig sokkal nagyobb a hitele, mint neki.

Esetleg arra gondolt, hogy a királyné csak ildomosságból mond kölcsönt, tulajdonképen ajándékul akarja elfogadni az ékszert? Nem, kétségtelen, hogy Xxxxxxxx nem támadt fel olyan gavalléros szándék, hogy maga fizesse ki az ékszert. Nagyon is számított arra, hogy a királyné kifizeti, ez az egyetlen dolog, amiben aggályosnak mutatkozott: csak akkor megy bele az üzletbe, amikor a királyné írásban is kötelezi magát a fizetésre.

Tehát akárhogy is forgatjuk, Rohan szerepe az egész ügyletben merőben felesleges. A király- nénak, hogy titokban megvegye az ékszert, nincs szüksége Xxxxxxx sem mint jótállóra, sem a nevére, sem a pénzére; ezzel Xxxxx is tisztában van. Akkor miért hiszi el mégis, hogy a királyné hozzáfordul?

Azért, mert Xxxxx. Gondoljunk vissza mindarra, amit a harmadik fejezetben hiszékenységéről mondtunk; azért mondtuk el, hogy most visszagondolhassunk rá. És amellett Rohan nem üzletember; gazdaságilag iskolázott korunkban már el sem tudjuk képzelni, mennyire nem az. Bizonyára ilyesmit gondol magában: - Én ugyan nem értem, mi szükség van rám a Nyaklánc megvásárlásához; de minthogy általában nem értem, mi történik a pénzemmel, miért nincsen sohasem, amikor olyan rengeteg a jövedelmem, fel kell tételeznem, hogy itt is olyan pénzügyi dolgokról van szó, amelyeket nem értek és amelyeket rangomon alul is állna megértenem.

Január 29-én az ékszerészek felkeresik Rohant az Hotel de Strasbourgban. Megállapodnak a feltételekben: Xxxxx, illetve általa a királyné négy részletben fizeti ki az 1,600.000 fontot, félévenkint, az első részlet 1785 augusztus 1-én esedékes. A szállításnak azonban már február 1-én meg kell történnie, mert a királyné Xxxxxxxxxxxxxxxxxx már fel is akarja venni az ékszert.

A feltételeket maga Xxxxx foglalja írásba és átadja Xxxxxxxxx, hogy közölje a királynéval. Xxxxxx az írást azzal hozza vissza, hogy a királyné mindent tudomásul vesz, szépen köszöni, de a nevét nem akarja aláírni. Ez az a pont, ahol Xxxxx makacs lesz. Xxxxxxx: a világon mindent elhisz, de feltétlenül ragaszkodik a királyné aláírásához. Ez olyan, mintha hozzád,

kedves olvasóm, beállítana váratlanul egy ember és azt mondaná, a miniszterelnök, akit sosem láttál, szépen kéret, add kölcsön neki a télikabátodat. Mire te azt mondanád: - Hogyne, nagyon szívesen, csak egy aláírást kérek.

Xxxxx ezt nyilván nem gyanakvásból teszi, nem mintha egy pillanatra is kételkednék abban, hogy csakugyan a királyné számára veszi meg az ékszert. Csak hirtelen mégis úgy érzi, üzletről van szó, tehát üzletszerűen kell eljárnia és meg akarja mutatni, hogy igenis jó üzlet- ember, ért a hagyományos formákhoz, amelyek a kereskedelmi életben bizonyára éppolyan fontosak, mint az udvari életben. A szerződéshez aláírás kell, ez a forma.

Xxxxxx egy kissé megdöbben. Könnyű szívvel adott hamisított Xxxxx Xxxxxxxxxx-leveleket az elvakult Rohannak, de ez a megállapodás józan kereskedők kezébe fog kerülni... Végre mégis kénytelen rászánni magát. Visszatér a megállapodással, a királyné minden egyes bekezdés mellé odaírta: approuvé, rendben és a legvégére a nevét: Xxxxx Xxxxxxxxxx xx Xxxxxx.

- Ne mutassa meg a világon senkinek - mondja Xxxxxx a kardinálisnak.

Az utolsó pillanatban még közbejön valami, ami megmenthetné Rohant, megmenthetné Xxxxx Xxxxxxxxxx-et, talán a francia királyságot is: Xxxxxxxxxx visszaérkezik Lyonból. Ha ő azt mondaná, óvakodjék, a kardinális szeméről lehullana a hályog.

Xxxxxxx abbé arról számol be, hogy az ékszer átvételének előestéjén óriási szellemjárás volt a bíboros palotájában. Megjelent valamennyi szokásos égi lény és biztosította Rohant, hogy az ügy, amelybe bocsátkozik, teljes sikerrel fog járni, végkép megnyeri a királyné kegyét, a maga dicsőségére és Franciaország és az emberiség kimondhatatlan nagy javára. De a kardi- nális - valami ösztöne megsughatta, hogy helytelen úton jár - nem világosította fel Cagliostrót, miből is áll tulajdonképen a nagy ügy és így Xxxxxxxxxx nem is óvhatta.

Másnap reggel Xxxxx levelet írt az ékszerészeknek és sürgette a nyakék szállítását. A két ékszerész rövidesen fel is vonult; Xxxxx ez alkalommal közölte velük, hogy a nyakéket a királyné vásárolta meg, meg is mutatta a királyné aláírását.

Nemsokára megjelent Xxxxxx is.

- Mi van a nyakékkel? - kérdezte türelmetlenül - a királyné már várja.

Xxxxx megnyugtatta; az ékszer itt van. Ebben az utolsó pillanatban Rohanban egy egészséges aggály támadt fel, igaz, hogy egészen kicsike részlet-aggály a nagy abszurdumhoz viszo- nyítva: mi lesz az első részletfizetésig esedékes kamatokkal? Xxxxxx fölényes gavallérosság- gal kijelenti, hogy a királyné majd gondoskodik róla. Megállapodnak abban, hogy a kardinális este kiviszi az ékszert Versaillesba.

Este a kardinális hintaja megáll Versaillesban a Place Dauphine-on, ahol Xxxxxx xxxxx. Xxxxxx egyedül van. A kardinálist egy homályosan megvilágított szobában fogadja, amelyből egy alkóv nyílik. A kardinális kezében ott a kincs.

Léptek hallatszanak.

- De par la reine, a királyné nevében - mondja valaki a szomszéd szobában. A kardinális diszkréten visszahúzódik az alkóvba. Magas, sápadt, feketeruhás férfi lép be; Rohan már látta valahol. Hol is? Xxxx, ez az a férfi, aki Vénusz lugasában odajött hozzájuk és figyelmezette őket, hogy Xxxxxx és Xxxxxx grófné közeledik. A férfi egy papirost ad át Xxxxxxxxx. Xxxxxx kiküldi a férfit és megmutatja Xxxxxxxx a levelet, a királyné azt írja, adják át a nyakéket e sorok felmutatójának.

Nem tudjuk, vajjon érzett-e Rohan egy pillanatnyi habozást, mielőtt kiengedte kezéből az elátkozott Niebelung-kincset. Xxxxxxxxx kezéből és az ékszer elindult végzetes útjára. A sápadt, feketeruhás ember (Rétaux de Villette) és az ékszer eltűnt az éjszakában. A kardinális nemsokára hazament.

Így történt.

* * *

A kardinális néhány nap mulva kékszegélyes levelet kapott, amelyben a levél magas írónője arra kérte, térjen vissza egy időre Xxxxxxxxx, az ügy érdekében ne mutatkozzék egyideig. Xxxxx szokásos engedelmességével követte ezt az utasítást is. Most ott ül gyönyörű kastélyá- ban, „pehelypárnákon szunnyadva”, mondja Xxxxxxx, „messze bent, körülötte lágy Hébék szolgálnak fel fényűző pompában; hajduk állnak sorban és megszámlálhatatlan lakájsereg zárja ki a prózai világot és viszálykodását; így fekszik Monseigneur, elvarázsolt álomban.” Hagyjuk álmodozni; még van egy kis ideje.

Annál kevésbbé álmodoztak La Motte-ék. Meg kellett oldaniok a súlyos kérdést; hogyan lehet titokban értékesíteni valamit, ami csak egy van a világon? Egy értéktárgyat, amely olyan feltűnő, mint a nap?

A legokosabb lett volna persze elrejteni az ékszert biztos helyen és sok-sok idő mulva, amikor már elültek a viharok, nagy óvatosan és valahol egészen máshol hozzákezdeni az értékesí- téséhez.

Xxxxxx nem ezt tette. Nem tehette, mert a pénz neki rögtön kellett, nem sok-sok idő mulva; vártak a hitelezők és várta a nagy élet, várta a Valois-sors, most, rögtön és Xxxxxx különben sem gondolkodott sohasem két nappal előre; ez az egész történetből nyilvánvaló. Nem is lett volna igazi kalandor, ha a jövőre gondol. A kaland az, ami egyik percről a másikra történik; aminek nincsen tegnapja és nincsen holnapja. Minden egyéb nyárspolgári életmód.

Tehát azt tette, ami a második legokosabb megoldás volt: részekre szedték a nyakéket, hogy darabjait egyenként adhassák el. Ez természetesen nagy veszteséggel járt; a gyémántokat izgatott és hozzá nem értő kézzel szedték szét, összekarcolták, és azonkívül elveszett a fogla- lat és a művészi kidolgozás értéke, csak a nyersanyag maradt meg.

Azután mohón hozzáláttak az eladásához.

Rétaux de Villette-et már néhány nap mulva feljelenti egy ékszerész, mert gyanusnak találja, hogy a zsebe tele van gyémántokkal. Xxxxxx azt vallja, hogy a gyémántok nem az övéi, bizo- mányba kapta egy előkelő hölgytől és meg is nevezi Xxxxxx xx xx Xxxxx-ot. A nagy üzlet ilyképen mindjárt az elején majdnem hajótörést szenved.

A rendőrség régóta figyelemmel kísérte Xxxxxx-x, kijárási ügyei miatt. Ez volt most Xxxxxx szerencséje. A rendőrség úgy gondolta, hogy Xxxxxx valami protekciós ügyön kereshette ezeket a gyémántokat; minthogy feljelentés nem érkezett, nem törődött tovább az egésszel.

Xxxxxx pedig megtanulta az esetből, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennie. A gyémántok nagy részét átadta férjének, hogy menjen el velük Angliába és adja el ottan. Egy másik részüket pedig magánál tartotta, harmadik részét Xxxxxx xx Xxxxxxxxxx bízta.

La Motte Angliában igen szorgalmas volt. Azt mondta, egy régimódi családi ékszert szedtek szét, annak darabjait akarja most pénzzé tenni. Az angol ékszerészek gyanusnak találták, hogy ilyen olcsón adja a gyémántokat, de a főnemesség pénzzavarban lévő tagjai sok mindenhez hozzászoktatták őket. Mindenesetre érdeklődtek a francia követségen, de ott nem tudtak semmiféle nagyszabású gyémántlopásról. Mintegy 240.000 fontot kapott készpénzben; sok gyémántot otthagyott az angol ékszerészeknél, hogy dolgozzák fel keretbe; és mintegy 8000

font értékű gyémántot becserélt mindenféle árura, órákra, láncokra, kardokra, borotvákra, dugóhúzókra, spárgafogó villákra, fogpiszkáló szelencékre és egyéb ostobaságokra. A gróf sem volt üzletember. A gyémántokért a felét sem kaphatta annak, amit megértek.

Közben Xxxxxx is serénykedett. Ő is eladott vagy 100.000 font értékű gyémántot, párisi ékszerészeknek, adósságokat fizetett ki, bevásárolt és mindenhol gyémánttal fizetett. Igazán nem jött zavarba, ha egy kis mesét kellett mondania, hogy honnan van ilyen sok gyémántja. Előkészítette a talajt arra az időre is, amikor férje visszajön a sok pénzzel: La Motte Angliában rengeteget nyert a lóversenyen, mesélte minden ismerősének.

La Motte június elején haza is érkezett. A pénz itt volt a kezükben. És most hozzád fordulunk, kedves olvasónk, és felszólítunk, törd a fejed, mit tettél volna te a házaspár helyében?

Minden bizonnyal tőkéd jövedelmező elhelyezésén gondolkoztál volna. Részvényeket, járadékkötvényeket, állampapírokat akkoriban is lehetett már venni, ha nem is volt még általános szokás; lehetett volna földet vásárolni; és főkép ipari vállalkozásba lehetett volna kezdeni, hiszen amint említettük, ebben az időben általános fellendülés, nagy konjunktúra van Franciaországban. Vagy meg lehetett volna venni valami jól jövedelmező állami hivatalt, egy fermier générali állást, a pénzemberek többnyire ezt tették.

Vagy kivándorolni a pénzzel egy messze országba és ott ültetvényeket, rabszolgákat venni... Amerika már akkor is volt.

Xxxxxx-ék nem ezt tették és nem is tudjuk rossznéven venni. Az Ancien Régime emberei voltak, nemesemberek, ugyanabból a fajtából, mint Rohan, ha nem is annyira kifinomult utolsó sarjak. Az üzleties gondolkozás tőlük is époly távol állt, mint a kardinálistól. És külön- ben is kalandorok voltak, akiknek nincsen tegnapuk és főkép nincsen holnapuk. Az élet annyit ért nekik, amennyit élvezni és ragyogni tudtak belőle. Az egész óriási összeget úgy ahogy jött, el is költötték „rangjukhoz illő” pompára. Xxxxxx megvalósította a Valois-álmot és Xx Xxxxx úgy öltözött ki, mint egy hatványraemelt strici.

Xxxxx-Xxxxxxxx egykori leltárak és rendőri jelentések alapján összeállította, hogy mire költötte a pénzt a La Motte házaspár. Felsorolja, hány és milyen frakkot vásárolt magának La Motte (a felsorolás egy oldalnyi terjedelmű); elmondja Xxxxxx xx Xxxxxx új ékszereit. Mi érjük be egy-két szemléletes adattal: 42 stráfkocsi szállítja új bútoraikat Párisból Bar-sur-Aubeba, amelyet rezidenciájukul szemeltek ki. Barban hat fogatot és 12 lovat tartanak. Xxxxxx angol batáron vonulnak be, rajta a Valois-címer és ez a jelmondat: Rege ab avo sanguinem, nomen et xxxxx, királyi ősömtől a vér, a név és a liliomok. A hintót négy angol csődör húzza, hátul lakájok, lépcsőjén egy néger, talpig ezüsttel borítva. Estélyt estély után adnak, házuk még akkor is tele van vendégekkel, amikor ők maguk nincsenek is otthon.

Mi bizonyára nem így tettünk volna, napjainkban senki sem lehetne ilyen bolond és a mi életformánk nem is alkalmas arra, hogy pompában éljük ki szenvedélyeinket. De valljuk be, bizonyos rokonszenvet, sőt tiszteletet kell éreznünk Xxxxxx iránt: tiszteletet úrisága iránt. Xxxxxx, a Valois királyok sarja, eddig mint egy nedves rakéta a nagy ünnepélyen, csak susto- rogva parázslott, mérgesen, pattogva, füstölögve, gyötrődve; most a tűz egyszercsak elért a száraz puskaporig és szikrákat szórva fellobbant a fény, virágokat és koszorúkat vetve fel az égre, a többi fényes rakéta és a csillagok közé, ahol úgy érezte, őt is megilleti a hely, az elő- kelőség kozmoszában - hogy azután kilobbanjon és lehulljon az örökös sötétbe.

INTERMEZZO

XXXXXX ÉS HAGA GRÓFJA.

(Az olvasó, aki csak a Nyaklánc történetére kiváncsi, ezt a fejezetet nyugodtan kihagyhatja.)

A királyné nem álmodhatta, hogy egy fantóm magára öltötte alakját és tragikus örvények felé csalogatja a kába bíbornokot. Xxxxxxxxxxx élte királynői életét és többek közt 1784 nyarán vendégül látta III. Xxxxxxx svéd királyt, aki Haga grófja néven utazgatott Európában.

Xxxxx Xxxxxxxxxx, amióta Xxxx Xxxxxxx ismerte, mindent szeretett, ami svéd. Vagy talán már előbb is szerette a svédeket; már Xxxxxx ideje előtt is volt egy svéd pártfogoltja, Xxxxxxxx gróf. De III. Xxxxxxxxxx szemben eredetileg bizonyára inkább ellenszenvet érezhetett. A királyt ugyanis még Xxxxxxxx-korában ismerte meg: Xxxxxxx akkor mint trónörökös időzött a francia udvarnál és okosabbnak látta, hogy Xx Xxxxx grófnő kegyeit keresse, semmint a fiatal és hatalomnélküli Xxxxxxxx-ét - tudjuk, ez az a bűn, amelyet Xxxxx Xxxxxxxxxx és egyébként oly jólelkű férje nagyon nehezen bocsátott meg.

De az idők azután sokat változtak. Xxxxxxxxx apjának halálhíre hívta vissza Stockholmba. Mielőtt visszament, biztosította magának Franciaország legteljesebb támogatását ahhoz a furcsa aktushoz, amelyre készült. Tudnunk kell ugyanis, hogy Svédország a XVIII. században olyan anarchikus nemesi köztársaság volt, mint Lengyelország a bukása előtt. A királynak valamivel kevesebb hatalom állott rendelkezésére, mint egy köztársasági elnöknek; ő is szava- zott a birodalmi gyűlésen, mint a többi nemesember és előjoga mindössze annyi volt, hogy az ő szavazata kettőt számított. A birodalmi gyűlésen két párt harcolt egymással, a Kalapok és a Sapkák pártja; a két párt sehogysem tudott megegyezni abban a döntő fontosságú kérdésben, hogy kinek kell eladni az országot, a franciáknak-e, ahogy a Kalapok, vagy az oroszoknak-e, ahogy a Sapkák akarták. Az anarchikus nemesi kormányzat az országot előbb-utóbb a cárok hatalmába hajtotta volna, éppúgy, mint Lengyelországot - Xxxx Xxxxxxx és Xxxx Xxxxxxx erre is számított.

De Franciaország, Svédország hagyományos szövetségese nem szívesen látta volna az északi hatalmaknak ez újabb erősödését. Ezért Choiseul és Vergennes, a volt stockholmi nagykövet, később XVI. Xxxxx külügyminisztere arra bíztatta a hazájába visszatérő herceget, hogy álljon a sarkára. Xxxxxxxxx sokkal keményebb fából faragták, mint trónelődjeit; hiszen anyja révén Xxxx Xxxxxxx unokaöccse volt. És azonkívül úgy szerette a fényt és a szép életet, a színházat, a pompát és az irodalmat, mint egy korabeli francia grandseigneur. A svéd előkelőségek pénzforrása pedig a Harmincéves Háború óta a francia udvartól érkező szubszidium volt. A nemesi uralom a gyakorlatban azt jelentette, hogy ez a pénz most már nem a királyok zsebébe folyt be, hanem megoszlott a főnemesség vezető tagjai között. Gusztáv véget akart vetni ennek az állapotnak, vissza akart térni a nagy történelmi hagyományhoz, amely szerint minden Franciaországból érkező pénz a királyt illeti. A francia udvartól ígéretet kapott, hogy ha odahaza végetvet az anarchiának, évente másfélmillió font üti királyi tenyerét.

Főkép ennek köszönhető a XVIII. század egyik legfurcsább politikai eseménye, az 1772-es svéd forradalom. Ez a forradalom abban különbözik a többitől, hogy Svédországban a király lázadt fel zsarnoki alattvalói ellen. E forradalom történetét minden részletével együtt tanítani kellene abban a nemlétező iskolában, ahol a politika művészetére képezik ki az ambiciózus ifjúságot. Ha elolvassuk Xxxxxxx Xx Xxxxx Xxxxxxxxxx 1781-ben megjelent könyvét, amely Xxxxxx xxxxx hagyatékából került az Egyetemi Könyvtárba, látjuk, a király annyira kiszámított és előkészített mindent, mint egy egészen nagy vonalú színházi rendező.

Először hagyta, hogy a Kalapok és Sapkák egy évig veszekedjenek a király által leteendő eskü megszövegezésén, vagyis a királyi hatalom gúzsbakötözésének módozatain. Azután amikor a két nemesi párt már kellőképen hajbakapott, titokban megakadályozta a gabonaszállítást, úgyhogy a nép éhezett és elégedetlenkedett. Majd egy kis helyi felkelést inszcenált, hogy öccsének módjában álljon a forradalom leverésére kiküldött sereg vezetését magához ragadni. Xxxxxxx a kormány ezzel az álforradalommal foglalkozott, két távolabbi ponton kitört az igazi forradalom. A király ezután palotájában elzáratta a fiatal tiszteket és addig ki nem engedte őket, amíg meg nem nyerte magának.

Egész idő alatt csodálatos színészi tehetségről tett tanubizonyságot; környezetét mindvégig félrevezette szándékait illetően és az orosz követtel elhitette, hogy a közel jövőben tisztelgő látogatásra készül a cárnőhöz. Végül mikor a döntő pillanat elérkezett, elfogatta a szenáto- rokat, megszállta a fontosabb sztratégiai pontokat, végigvonult a fővároson, beszédeket mon- dott, a nép mindenütt lelkesen üdvözölte az uralkodót, aki megszabadította a nemesek zsarnokságától „és az a király”, mondja Xxxxxxxxxx, „aki reggel még mint Európa leginkább korlátolt hatalmú uralkodója ébredt fel, két órán belül olyan abszolut fejedelem lett, mint a porosz király Berlinben vagy a szultán Konstantinápolyban.”

Ezután összehívta a diétát, a palota bejárata elé ágyukat állíttatott fel és megkérdezte az országgyűlés tagjait, vajjon van-e valakinek kifogása a történtek ellen. Csodálatosképen sen- kinek sem volt és az alkotmányt egyhangúan megváltoztatták olymód, hogy minden felségjog visszaszállt a király személyére.

Mindez a XVIII. századi udvariasság szabályainak gondos betartásával folyt le. A király sajátkezű levelekben értesítette az elfogott szenátorok nejét és gyermekeit és elnézésüket kérte, hogy egy rövid időre kénytelen vendégként magánál tartani férjüket vagy apjukat. A legközelebbi, immár ágyúmentesen ülésező diéta udvarias köszönetet szavazott meg a király- nak, hogy megfosztotta a nemességet túlságos jogaitól és helyreállította a rendet Svédország- ban; meghagyta, hogy érmet verjenek a nagy esemény emlékére.

Ahhoz képest, hogy milyen kevés köze van Nyakláncunk történetéhez, meglehetősen hosszan időztünk a svéd forradalomnál. Ezt részben azért tettük, mert úgy hisszük, a történelemnek ez az érdekes fejezete közönségünk előtt ismeretlen, részben és főkép pedig azért, hogy meg- gondoljuk, tulajdonképen ez a lehetőség is nyitva állt a francia uralkodó előtt. A svéd király

XVIII. századi eleganciával és humánummal azt tette, amit a francia és angol uralkodók, XI. Xxxxx és VII. Xxxxxx a középkor végén sokkal nyersebb eszközökkel vittek végbe: hatalmuk megerősítésére a néppel szövetkeztek a nemesség, az előjogosak ellen. Valami ilyesmi járha- tott ugyanezekben az esztendőkben Turgotnak, az Ancien Régime egyetlen nagy francia államférfiának fejében is: királyi hatalmi szóval keresztülvinni a nép érdekében szükséges reformokat, a nemesség rovására. Ez lett volna talán az egyetlen módja annak, hogy a francia királyság megmaradjon, hogy Franciaország megmeneküljön a forradalomtól. De XVI. Xxxxx nem volt III. Xxxxxxx és a büszke, megalkuvást és taktikázást nem ismerő Turgot-t megbuk- tatták az udvari intrikák.

III. Xxxxxxx képviselte Svédországban a felvilágosult abszolutizmust. Alattvalóit az elveszített szabadságért jóléttel igyekezett pótolni, szabad gabonakereskedelmet engedélyezett, teljes vallásszabadságot adott (ami az egyvallású országban teljesen elméleti jelentőségű volt) és rendezte a koldusok helyzetét.

Mint Xxxx Xxxxxxx, Xxxx Xxxxxxx és a XVIII. század számos más uralkodója, III. Xxxxxxx is szellem szerint franciának érezte magát. Stockholmban franciás ízlésű irodalmi életet terem- tett és maga is írt színdarabokat, amelyeket a svéd irodalomtörténészek nagy elismeréssel említenek. De az otthoni irodalomnál is jobban érdekelték a párisi irodalmi események. Ez volt az egyik oka annak, hogy III. Gusztáv Franciaországba vágyódott. A másik pedig az,

hogy a várt aranykorszak végeredményben az ő uralkodása alatt sem jött el, az aranykorsza- kok szomorú szokása az, hogy nem jönnek el, és Xxxxxxxxxx újabb pénzforrás után kellett néznie. Habozott, vajjon Franciaországhoz forduljon-e ismét, avagy mégis inkább Oroszor- szágnak adja el magát. Minthogy nem tudott választani a kettő közt, végül is Olaszországba utazott. A századvégnek a klasszikus ókor emlékei iránt érzett lelkesedése őt is megillette és rengeteg műkincset vásárolt össze és küldött haza északra, épülő Lille Hagai kastélyának parkjába. Minthogy rangrejtve utazott, útközben Haga grófjának nevezte magát. Az olaszok nem lehettek túlságosan elégedettek bőkezűségével, mert ezt az epigrammát költötték róla:

il Conte di Haga

chi molto vedi e poco paga.

E közben a foglalatossága közben kapta meg a francia királyi pár meghívását, Xxxxx Xxxxxxxxxx sajátkezűleg írt neki, hogy ha már itt jár a közelben, keresse fel Versaillesban régi ismerőseit. A francia udvar értesült ugyanis a nagy harcról, amely Xxxxxxx lelkében dúlt és áldozatokra is hajlandó volt, hogy Xxxxxxxxx megmentse az orosz szövetségtől.

Nehogy felesleges feszültséget idézzünk elő, közöljük, hogy Haga grófjának útja teljes siker- rel járt; a versaillesi udvar a rendes szubszidiumon kívül hat éven át fizetendő 1,200.000 font rendkívüli segélyt biztosított a számára. Igaz, hogy az összegnek folyósítását később megaka- dályozták a történelmi események.

De Gusztáv nemcsak ezért ment Párisba. Többek között kiváncsi volt az asszonyra, akiről a legtöbbet beszéltek. Párisi levelezői és diplomatái épp oly gondosan beszámoltak a király- néról keringő pletykákról, mint a színházi eseményekről. E pletykák Xxxxxxxxx nemcsak politikai okokból érdekelhették, hanem személyesen is. Hiszen ő is olyan mintaszerűen rossz házaséletet élt, mint a század legtöbb fejedelme. Gyűlölte feleségét, a dán királylányt, nem is volt hajlandó együttélni vele és csak 11 év után, 1777-ben szánta rá magát, hogy mégis lépéseket fog tenni egy trónörökös érdekében és ezt a nagy eseményt országszerte fényes ünnepségekkel ülték meg. A svéd királynéról majdnem annyi hír volt forgalomban, mint Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx és így Xxxxxxx bizonyos kollegiális rokonszenvet érezhetett a francia királyi pár iránt.

Egyébként nem nagyon szeretett királyokkal érintkezni; bármilyen furcsán hangzik, kisebb- értékűségi érzései voltak olyan uralkodókkal szemben, akik az övénél hatalmasabb ország élén álltak és ezt az érzését túlságosan is közvetlen vagy harsány fellépéssel kompenzálta. Így Versaillesba is bejelentés nélkül érkezett meg, amolyan pajtási modorban, mint aki éppen bekukkant a szomszédjához, és a nehézkes XVI. Xxxxxx, aki nem volt abban a ruhában, amelyet külföldi fejedelmek fogadásakor kellett viselnie, kínos zavarba hozta.

Egyszer Xxxxx Xxxxxxxxxxxxx is váratlanul beállított ebéd előtt, meséli Xxxxxx Xxxxxx. A királyné leküldte Xxxxxx Xxxxxxx, hogy érdeklődjék, van-e elég ebéd és ha nem, intézked- jék. A svéd király szerénykedett, hogy beéri akármivel. Xxxxxx Xxxxxx elmosolyodott, mert tudta, hogy az ebédnek a fele sem szokott az asztalra kerülni. És azonkívül mulattatta a jelenet polgáriassága: eszébejutott, hogy abban a világban, ahonnan ő származott, ilyenkor gyorsan rántottát készítenek. De később a királyné megmagyarázta neki, hogy ezt a kis jelenetet csak azért rendezte, hogy megleckéztesse a túlságosan bizalmaskodó svéd királyt.

Xxxxxxx sokkal jobban érezte magát olyanok közt, akiket elbűvölt az a tény, hogy egy ural- kodó ilyen kedvesen és közvetlenül érintkezik velük - elsősorban írók és művészek között. Xxxxx hódolatteljes és valahogyan mégis fölényes levelei nyomán végigkísérhetjük Haga grófját a párisi intellektuális világban és közben megismerkedhetünk az akkori francia szelle- miség vezetőivel. A németből lett francia Xxxxxxxx Xxxxx báró ugyanis külföldi uralkodók

számára írt irodalmi leveleiben gondosan és szellemesen beszámolt Páris irodalmi és művé- szeti eseményeiről. Xxxxxxx a század ízlésének megfelelően egyforma érdeklődéssel közölnek nemzetgazdasági elméleteket és a szalonokban közszájon forgó epigrammákat a híres színésznőkről; éles kritikájukkal és rokokó könnyedségükkel nagyon élvezetes olvasmányok.

Haga grófja elsősorban a színházakat látogatta. A Királyi Zeneakadémia három hét alatt tisz- teletére 8 vagy 10 operát adott elő, többet, mint máskor két vagy három év alatt. A Comédie Française készséggel eljátszott minden darabot, amelyet Haga grófja látni akart. Először úgy látszik váratlanul állított be a színházba, amikor már lejátszották Xxxxxxxxxxxx darabjának, Figaro Házasságának első felvonását. A közönség azt kívánta, hogy kezdjék előlről a magas vendég tiszteletére. „Bármennyibe is került a főszereplőknek ez az igazán francia, igazán jóérzésű és helyes figyelem, - írja Grimm - sohasem játszották jobban a darabot és soha nem arattak melegebb tapsokat.” A másik nagy színház, a Comédie Italienne, amely már csak nevében volt olasz, xxxx ekkoriban halt meg utolsó olasz színésze, Xxxxxx, a nagyszerű bohóc, a Xxxxxxx éveillét hozta ki Haga grófja tiszteletére, zenéjét Xxxxxxx írta, szövegét pedig Xxxxxxxxx, akit Xxxxxxx ifjúkora óta rendkívül tisztelt.

Páris legünnepeltebb emberei közé tartozott ebben az időben a Vestris-család, a híres táncosok. Haga grófja természetesen nagyon kíváncsi volt rájuk és amikor elutazása előtt utoljára ment az Operába, Xxxxx Xxxxxxxxxx háromszor is elküldött a fiatal Xxxxxxxxxx, hogy feltétlenül fel kell lépnie. De a fiatal Xxxxxxx londoni vendégszerepléséről megsérült lábbal tért vissza és orvosai megtiltották, hogy fellépjen. „Lehet, hogy válasza csakugyan túlment a buta- ságnak vagy szemtelenségnek azon a határán, amelyet megengednek egy táncosnak”, mondja Xxxxx, elég az hozzá, hogy Xxxxxxxx báró, a belügyminiszter e válasz hatása alatt bezáratta a fiatal Vestrist és Páris lázas izgalomban foglalt állást ellene vagy mellette. Az idősebb, a fő- Vestris pedig könnyes szemmel így szólt:

- Hélas! ez az első összekoccanás a mi házunk és a Bourbon-család közt.

(Nem kevésbbé kedves az, hogy mit mondott Xxxxxxx, amikor meghallotta, hogy fia adósságot csinált:

- Xxxxxxx! nem akarok Guéménéeket a családomban!

Természetesen Haga grófját is rendkívül érdeklik, mint egész Európát és legkivált a franciákat, a Montgolfier-fivérek és követőik „aerosztatikai”, vagyis repülési kísérletei. A Montgolfier- fivérek, amint ismeretes, rájöttek arra, hogy a meleg levegő könnyebb lévén a hidegnél, ha egy hatalmas gömböt szerkesztünk és meleg levegővel töltjük meg, az a levegőbe emelkedik. Később a gömb aljára kosarat szereltek fel és maguk is felrepültek. A repülő ember eksztáti- kus ámulatba ejtette Franciaországot és a kor csodaváró hangulatának megfelelően tündér- mesévé színezték ki a levegő meghódítását, a komolyabb emberek nagy mulatságára. A furcsa az, hogy mennyi minden megvalósult azóta e kedves mesékből. Xxxxx pl. mulat a kávéházi politikusokon, akik már azt számítják, vajjon mekkora költségtöbbletet fog jelenteni az állam részére, ha légiflottát kell fenntartania. Eljön majd az idő, tréfálkozik Xxxxx, amikor az emberek este elrepülnek Kínába és reggel visszajönnek. Provence grófja, a király széplélek- fivére epigrammát költ ez alkalommal:

Les Anglais, nation trop fière, S’arrogent l’empire des mers; Les Français, nation légère, S’emparent de celui des airs.

(Az angolok, ez a gőgös nemzetség, magának követeli a tengerek uralmát; a franciák, ez a könnyű nemzetség, megszerzi magának a levegő uralmát.)

Xxxxxxxxxxxxx előtt egy Xxxxxxxxx nevű kanonok készített egy szárnyakkal ellátott gondolát, beleült és ledobatta magát egy magaslatról abban a reményben, hogy a gondola majd tovább úszik a levegőben. Néhány zúzódáson kívül más baja nem történt; amúgy is ütődött volt.

De majdnem ugyanannyi érdeklődés kíséri Xxxxxxxx Xxxxxx honfitársunk híres sakkozó auto- matáját. Xxxxx 1783 szeptemberében számol be egy könyvről, amely részletesen ismerteti az automatát. Az automata két részből áll: egy szekrényből, amelynek tetején van a sakktábla, és a törökös figurából, amely pipázik, kezével megfogja a sakkbábukat és a megfelelő helyre teszi. Csalásról szó sem lehet; mind a szekrényt, mind a bábut fel lehet nyitni és ilyenkor látható, hogy belsejük kerekekkel és rúgókkal van tele, nem bujhat el ott senki. Néhány sakkhúzás után a bábut újra fel kell húzni. Már most nem kell azt képzelni, hogy a bábu maga sakkozik és nyer, valami automatikus módon kiszámítva lépéseit - nem, a bábu játékát Xxxxxxxx irányítja, aki ott áll a közelben, de sokkal távolabb, semhogy a bábut megérint- hetné. Xxxxxxxx a kezében valami különös szerkezetet tart; nyilván ennek segítségével mozgatja a bábut a távolból. Titkát nem hajlandó senkinek sem elárulni.

Vannak komikusabb találmányok is. Egy órás pl. hatalmas szenzációt keltett azzal, hogy feltalálta a „rugalmas facipőt”, amelynek segítségével a vizen lehet járni. Először csalónak gondolták, azután megvizsgálták, és kiderült, hogy nem csalás, de nem is érdekes, a derék feltaláló két kicsi tutajt szerkesztett, az egyiket a ballábára, másikat a jobblábára csatolta és így közlekedett a vizen. A párisiak többet vártak. Ez az a történelmi időpont, amikor az em- berek mindent valószínűnek tartanak. Londonban pl. beláthatatlan tömeg verődött össze, mert valaki azt hirdette, hogy bebújik egy üres borosüvegbe - és amikor pillanatnyi indiszpozíció- jára hivatkozva nem volt hajlandó bebújni, szétrombolták a színház helyiségét.

Haga grófja párisi tartózkodása alatt foglalkozott egy magántermészetű dologgal is, amelyről sem ő, sem a többiek nem sejtették, hogy valamikor belekerül a világirodalom történetébe: Xxxxx báró svéd követségi titkár kiházasításával.

A fiatal Xxxx Xxxxxx Xxxxx-Xxxxxxxx nem dicsekedhetett különösebb tehetségekkel, de jó modorával és rokonszenves külsejével megnyerte a párisi udvar hölgyeit és a svédek iránt amúgy is elfogult Xxxxx Xxxxxxxxxx jóindulatát is. Xxxxx Xxxxxxxxxx és környezete, bármilyen nagyvilágias frivolitással gondolkozott is a házasság intézményéről, csak úgy szeretett „parti- kat összehozni”, mint a polgári asszonyok. Éppen ezért nagyon foglalkoztatta őket, kihez adhatnák férjhez a fiatal Xxxxxxxx Xxxxxxx, Franciaország egyik leggazdagabb örökösnőjét, Necker bankár és pénzügyminiszter leányát. Minthogy Neckerék protestánsok voltak, francia arisztokrata nem jöhetett számításba. Felmerült az a terv, menjen a szép Xxxx Xxxxxx grófhoz; xx Xxxxxx, bár atyja, a svéd Xxxxxxx egyik vezére, nagyon lelkesedett érte, hűvösen fogadta az ötletet, és Xxxxx Xxxxxxxxxx sem tudta valahogy kellő meggyőződéssel szorgalmazni. De mindenesetre a svédek mellett maradt és azt indítványozta, Germaine menjen hozzá Xxxxx- Xxxxxxxx báróhoz.

A végtelenül hiú, parvenű Neckernek tetszett a gondolat, hogy egy északi báró vegye el leányát, de keveselte Stael állását és beleegyezését ahhoz kötötte, hogy Staelt nevezzék ki svéd követté. Xxxxx Xxxxxxxxxx meg is kérte III. Xxxxxxxxx, nevezze ki Xxxxxx Xxxxxx helyére, aki hazament kancellárnak, de Xxxxxxx, ismerve Stael jelentéktelenségét, sokáig vonakodott.

Nyilván erről is sokat beszéltek a kerti ünnepélyen a Kis-Trianon előtt. Idővel Xxxxxxx mégis kinevezte Xxxxxx és az 1786-ban feleségül vette Xxxxxxxx Xxxxxxx. A házasság nem sikerült különösen jól, a könnyelmű svéd báró igen sok pénzébe került apósának és feleségének, aki Mme de Stael néven ismeretes. Xxxxx Xxxxxxxxxx és Xxxxxxx svéd király a Kis-Trianon előtt sétálva persze nem gondolhatta, hogy e leányka idővel Xxxxxxxx félelmetes ellensége, az

„első számú száműzött” és az európai romantikus irodalom egyik legnevezetesebb alakja lesz.

1784 június 5-én Xxxxxxx xxxxxx megjelent a francia Akadémia gyűlésén, ahol a közönség lelkesen ünnepelte és a felolvasók választékos szavakkal bókoltak neki. Maga a tárgysorozat nem volt éppen szórakoztató: X. xx Xxxxxxxxxxx, az új tag dicsőítette elődjét, Xxxxxxxxxxx limoges-i püspököt, akinek semmi más nevezetes tulajdonsága nem volt, mint az, hogy nagyon sokáig élt. Majd M. Suard, az Akadémia igazgatója válaszolt és hogy beszédének aktualitást adjon, élesen megtámadta az akkori legnagyobb sikert, Xxxxxxxxxxxx Figaro Házasságát. Azután La Harpe, a kor száraz és steril kritikusa olvasta fel a Nőkről szóló tan- költeményének II. énekét. Xxxxx szerint a publikum igen hűvösen fogadta, mert ha már tan- költemény, szívesebben hallotta volna Delille abbét, La Harpe legfőbb ellenfelét a gluckisták és piccinisták ádáz harcában, amely gyászos belvillongást idézett elő a Halhatatlanok között. (Ez a harc az olasz és a francia zene harca, ahol a francia zenét furcsa módon az olasz zenén felnőtt német Xxxxx képviseli, Xxxxx Xxxxxxxxxx egykori zenetanárja; kitűnő példa a kor szellemi nemzetköziségére. Xxxxx szerint Xxxxx az, ami a drámában Xxxxxxxxx, Xxxxxxx pedig az, ami Xxxxxx. Talán azt is lehet mondani, hogy Xxxxxxx az, ami később Xxxxx, Xxxxx pedig az, ami később Xxxxxx: az olasz zenész számára az operában csak a zene a fontos, míg Xxxxx a zenét alá akarja rendelni a drámának, ill. a zene és a szöveg együtt kell, hogy drámai meg- rázkódtatást váltson ki a közönségből.) Végül pedig Xxxxxxxxx herceg olvasott fel egyné- hányat egyszerű és közvetlen meséiből. Az ülés után a király négyszemközt beszélt néhány szót Suard-ral, de Grimm tudni véli, hogy miről esett szó: a király közölte, hogy nem ért egyet Suard-ral Figaro Házasságára vonatkozólag, amelyet mégegyszer meg akar nézni.

A beszámolás alapján azt kell gondolni, hogy az Akadémiának ez az ülése nem lehetett különösen izgalmas; de nem lehetett sokkal izgalmasabb a többi sem. Xxxxx néhány hónappal később arról számol be, hogy a közönség egy bizonyos Gaillard nevű halhatatlan nevéhez nem méltó előadása alatt oly tüntetően unatkozott, hogy az akadémikusok összeültek és elhatározták, hogy mégis segíteni kellene ezeken az állapotokon. A következő ülésen Boismont abbé megleckéztette a hallgatóságot, mire kifütyülték, mint egy színházban. Erre az Akadémia úgy döntött, hogy ezentúl kevesebb meghívót küld szét és csak megbízható elemeknek.

De az a tény, hogy az Akadémiába olyan közönség járt el, mint a színházakba, mutatja, hogy a nagy intézmény ebben az időben még mitsem veszített tekintélyéből és nem távolodott el az eleven irodalmi élettől. A század közepén a francia Akadémia a legkevésbbé sem konzervatív, hagyományőrző testület, hanem ellenkezőleg a szellem forradalmárainak találkozóhelye. Teljesen a filozófusoknak, az Encyclopédie munkatársainak kezében volt, innen vívták harcu- kat az Egyház és a Sorbonne, az Egyetem ellen. Minthogy az enciklopédisták valamennyien szalonemberek is voltak, a hölgyvilág is a legnagyobb figyelemmel kísérte az Akadémia választásait és üléseit, az Akadémia éppúgy hozzátartozott a monde-hoz, az előkelő társada- lomhoz, mint a Comédie Française és a Comédie Italienne.

De a század végére - nem az Akadémia avult el, hanem a filozófusok köre vesztette el régi aktualitását. Mint minden szektának, a filozófusoknak is az üldöztetés adta meg az erejüket: a bebörtönzések, könyvelégetések, a száműzetés.

A század végére az üldöztetés megmaradt ugyan, de már csaknem vígjátéki jellege volt. Végleg bebizonyosodott, hogy a francia királyságban „mindent megtiltanak, de semmit sem tudnak megakadályozni”. Brissot-t az elkobzással megbízott hivatalnok előre figyelmezteti, hogy el fogják kobozni röpiratát, majd átveszi a példányokat és a hivatalnok felesége árusítja azokat feketén. Xxxxxxxx abbét, amikor írásaiért a Bastilleba zárják, pártfogói azzal vigasz- talják, gondolja meg, milyen reklám ez a számára, Xxxxxxxx meg is gondolja és számítása igazolódik. Maga az Egyház sem tud már olyan határozottan szembeszállni a filozófusokkal, mint azelőtt. A divatos prédikátorok, pl. az akadémikus Boismont abbé, nem cáfolják meg

tanaikat, csak az bizonyítják, hogy a keresztény vallás Istene sokkal jobban eső érzéseket sugalmaz az emberi szívnek, mint a filozófusok hűvös és távoli Legfőbb Lénye. Amikor az Encyclopédie spanyol fordításban jelenik meg, első előfizetője Xxx Xxxxxxx xxxxxxxxxx érsek, a főinkvizitor.

Xxxxxxxxx marquis, xxx X’Xxxxxxxx utódjául, a filozófusok vezéréül van kiszemelve, 1782 januárjában mondja el akadémiai székfoglalóját. Megállapítja: „a XVIII. század annyira töké- letesítette az emberi ismeretek rendszerét, hogy az embereknek nem is áll többé módjukban kioltani ezt a világosságot, csak a földgolyó valamely katasztrófája boríthat ismét sötétséget az emberi nemre”. Győztek a filozófusok.

Ezekben az években hal meg sorra a francia Felvilágosodás nagy nemzedéke. 1778-ban meg- hal Xxxxxxxx, miután diadalmasan bevonul Párisba, ahonnan annyi éve száműzetett. Két hónap mulva követi nagy ellenfele, Xxxxxxxx; 1780-ban xxxxxx Xxxxxxxxx, 1784-ben Xxxxxxx. 1783- ban halt meg a filozófusok vezére, az Encyclopédie igazgatója, az Akadémia örökös titkára, X’Xxxxxxxx.

Az irodalomtörténetben nagyon ritkán következik egymásután két nagy nemzedék. Az űrt, amely a nagy enciklopédisták halálával támadt, az utódok nem tudták betölteni. Az Xxxxxxxxx X’Xxxxxxxx utóda az örökös titkárságban a szorgalmas, sokoldalú és jelentéktelen Marmontel, a filozófusok eszmevilágának szépirodalmár népszerűsítője. Legnagyobb lírikusuknak Delille abbét tartották, talán azért, mert úgy viselkedett, mint ahogy a költőt elképzelték, végtelenül szórakozott és álmodozó természet volt és állandóan „engedte magát boldognak lenni vala- mely csinos nő lábánál”, hogy magyartalanul, de pontosan lefordítsuk Xxxxxxxx a korra oly jellemző kifejezését. Vetélytársa és a kor vezető kritikusa, amint már mondtuk, La Harpe volt; félelmetes, konzervatív bíráló, aki mindent az elmúlt korok nagyjaihoz és a klasszikus francia irodalom elavulóban lévő szabályaihoz mért. Kitűnő példája a franciák irodalmi pedantériá- jának, a szabályok tudálékos és tanáros tiszteletben tartásának, amely a külföldit annyira meg szokta lepni. La Harpe volt a fiatal Xxxxxxxxx Xxx nagyhercegnek, Xxxx Xxxxxxx fiának francia nevelője. Amikor a nagyherceg Párisban járt, La Harpe annyiszor tisztelgett nála, ahányszor csak hajlandó volt a nagyherceg fogadni. Végül is La Harpe ezt jelentette ki:

- Kétízben is társalogtam vele az uralkodás művészetéről és biztosíthatom Önöket, teljesen meg voltam elégedve. - (Sok oka nem volt rá; a nagyherceg később, I. Xxx néven a legbolon- dabb és legfélelmesebb volt a sok bolond és félelmes orosz cár között.)

A zordon kritikus maga nem tűrte a kritikát; amikor a sajtó levágta Les Brames című darabját, La Harpe beadványt intézett a főpecsétőrhöz, tiltsa meg az ujságoknak, hogy az új színdarabok- ról írjanak, mielőtt nem értek bizonyos számú előadást, nehogy befolyásolják a közönséget. A színpadi szerzőknek ez a vágyálma azóta sem teljesült.

La Harpe nem nagy költő, de korának igen jellegzetes embere; ez években csak egy nagy költő élt Franciaországban, de ő egyáltalán nem jellemző a korra, nem is tudott róla senki sem. Ez a költő Xxxxx Xxxxxxx, aki később fiatalon meghalt a forradalom hóhérbárdja alatt. Chénierben újra felcsendült a chrysea phorminx Xxxxxxxxx. Xxxxxxx arany lantja, a görög szépség; és a régi hang új hang is, Chénier sokkal maibb, mint századának bármely költője, verseiben egyszerre odahaza vagyunk, ez már az a líra, amely később Xxxxxxxxxx és Xxxxxxxx költészete lesz. Nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük néhány sorát, bemutatni, hogy milyen szép és mennyire el nem avult ez a hang. A vers, amelyet idézünk, egy allegórikus költemény töredéke, királynőről szól, a költő talán Xxxxx Xxxxxxxxxxxx xxxxxxx és így sorai tárgyunktól nem idegenek:

... c est la frivolité.

Mère du vain caprice et du léger prestige, La fantaisie ailée autour d’elle voltige,

La Déesse jamais ne connut d’autre guide. Les Rêves transparents, troupe vaine et fluide, D’un vol étincelant caressent ses lambris.

Le Reine, en cette cour qu’anime la folie,

Va, vient, chante, se tait, regarde, écoute, oublie. Et dans mille cristaux qui portent son palais,

Rit de voir mille fois étinceler ses traits.

Xxxxxxx odahaza elkezdődik a francia irodalom hanyatlása, külföldön most éri el zenitjét a francia szellem kultusza. Haga grófja nem elszigetelt tünet; egész Európa csupa Haga grófjá- ból áll. Műveltnek lenni annyit jelent, mint olyannak lenni, mint a franciák, a francia nyelv éppolyan világnyelv, mint azelőtt a latin. A berlini Akadémia pályázatot hirdet A francia nyelv unizerzalitása címmel. A pályázatot a fiatal, bolondos és álbolondos, mert bolondságát önpropagandára kihasználó Rivarol „gróf” nyeri meg; pályaművének jeligéje: Tu regere eloquio populos, o Galle, memento, - francia, emlékezz meg, hogy hivatásod ékesszólással uralkodni a népeken.

De ugyanakkor a franciák belső elerőtlenedésük érzetében és a klasszicizmus megmerevedé- sének hatása alatt fogékonyabbak a külföldi irodalmak iránt, mint azelőtt és azután. Külö- nösen a La Manche-csatornán özönlenek át az angol preromantika ködei, viharai és éjszakái. Franciaországban is divatba jön a zordon, síri hang, Young zokogó sírásói és Osszián bánatos és szelíd hazajáró lelkei kísértenek. A Comédie Italienneben Le public vengé címen szín- darabot adnak elő, amelyben a Nemzeti Géniusz allegórikus alakja ekkép síránkozik:

- Amióta száműztek, sok országot bejártam; nincs egy nemzet sem, amely ne volna szerelmes modoromba; mindenütt engem keresnek; most pedig hazatérek és íme itthon mindent barátsá- gosan fogadnak, csak engem nem, én vagyok itt az egyetlen idegen.

A franciák csakugyan megnyitották a klasszikus századok kínai falát és befogadták az idegen múzsákat, - de az idegen múzsáknak nagy árat kellett ezért fizetniük, fel kellett ölteniök a francia udvari gálaruhát. A bienséance, illedelem szabályai, amelyeket a XVII., a Nagy Század megállapított, még mindig szentek és sérthetetlenek, még mindig bántja a kényes francia ízlést ezer a külföldi szemében ártatlannak látszó fogalom és kifejezés.

Hogy mit jelent ez a bienséance, arra Taine a következő szemléletes példát mondja el: egy főrangú hölgy kegydíjat szerzett mesterének, Marcelnek, a híres tánctanárnak. Boldogan rohant Marcelhez és átnyujtotta neki az okiratot. De Marcel az okiratot a földhöz vágta és így kiáltott fel:

- Mademoiselle, hát ezt tanulta tőlem? Így kell átnyujtani valamit?

Az irodalmi bienséance azt kívánja, hogy kerüljük azokat a szavakat, amelyek nem szere- pelnek az úri társalgásban, tehát a tudományos és más szakkifejezéseket, az ízes népi és az evokatív költői szavakat; továbbá ne nevezzük túlságosan néven a dolgokat, hanem marad- junk meg az előkelő általánosság mellett.

Voltaire megállapítja hogy az Énekek Éneke híres hasonlatának: „Szemei, mint galambok vízerek felett, amelyek tejben fürdöttek s megülnek a túláradó folyók mellett” - megfelelő bienséant francia fordítása ez: un feu pur est dans ses yeux. A példa mutatja, mennyire el- vértelenedik minden igazi költészet ebben a klasszikus illedelemben. Ducis, aki Shakespeare

darabjait adaptálja francia színpadra, Othellóban nem hagyja bent a végzetes zsebkendőt, mert a zsebkendő, amelybe az ember, horribile dictu, az orrát fújja (a francia mouchoir szó valóban erre a ténykedésre emlékeztet), nem szerepelhet a francia színpadon és Desdemona a szalla- gocskáját veszíti el, ami mégis sokkal elegánsabb.

Maradjunk egy kevéssé Ducisnál. Ducis Shakespearet sikerre vezette a francia színpadon, de mit csinált belőle! Hamlet tartalma Ducis átdolgozásában, imitée de l’anglais, a következő:

Claudius itt nem király, csak premier prince du sang, tehát az, ami Provence grófja, a király legidősebb fivére. Közli bizalmasával, Poloniusszal, hogy meghalt bátyja helyére kíván lépni. De az özvegy királyné, Gertrude, nem akar hozzámenni feleségül, akármilyen udvariasan kérleli is Claudius. Gertrude magára maradva közli bizalmasával, Elvire-rel, hogy főkép azért nem akar hozzámenni Claudiushoz, akivel pedig nagyon régóta viszonya van, mert annak fel- bujtására nyujtotta volt át férjének a méregpoharat s emiatt most lelkiismeretfurdalást érez és retteg fiának, Hamletnek bosszújától. Ezért felkéri Hamlet bizalmasát, Norceste-et, vidítsa fel egy kissé a herceget.

De ez igen nehéz feladat. Hamlet csakugyan igen rossz lelkiállapotban van. Amikor először találkozunk vele, csak a színpad mögül halljuk a hangját, olyasmi történik ugyanis éppen vele, amit a francia színpadi szerzők közül eddig csak Voltaire engedhetett meg magának: szellemet lát.

- Fuss, szörnyű kísértet, - kiáltja Hamlet a színfalak mögött. - Micsoda? Hát ti nem látjátok? Rászáll a fejemre, nyomomba szegődik, belehalok még.

A kísértet erre elfut (a színfalak mögött); Hamlet előlép és közli bizalmasával, Norceste-tel, hogy olyan kellemetlen helyzetben van, mint amilyenben Corneille óta a francia klasszikus darabok hősei szoktak lenni: harcol lelkében a kötelesség és a szerelem. Egyfelől fiúi köteles- ségből kifolyólag meg akarja ölni a gaz Claudiust, másfelől azonban szerelmes Claudius lányába, Ophéliebe, akit nagyon súlyosan érintene, ha Hamlet lemészárolná atyját.

Claudius ezalatt nagy politikai tevékenységet fejt ki, hogy magának nyerje meg a nemességet és a népet s Hamletet mint elmebeteget megfoszthassa trónigényétől. Ophélie közli Hamlettel, hogy most már igazán feleségül vehetné, ezt idáig t. i. azért nem tehette meg, mert Hamlet apja nem engedte. Hamlet kitérő választ ad; majd idővel közli Ophélievel, hogy azért nem veheti feleségül, mert meg kell ölnie Ophélie apját. Ophélie felháborodva veszi tudomásul, hogy Hamlet számára a bosszú fontosabb, mint szerelme. Ezt igazán nem várta volna, meg is rója Hamletet:

Ah! tu m’as fait frémir, Va, tigre impitoyable, Conserve, si tu peux ta fureur implacable!

Mon devoir désormais m’est dicté par le tien:

Tu cours venger ton père, et moi, sauver le mien.

Így tehát elkészült a francia klasszikus dráma teljes képlete: egyfelől Hamletben harcol kötelesség és szerelem, de másfelől Ophélieben is harcol ugyanaz. Most már Corneille árnya is nyugodtan tűrheti, hogy Shakespearet előadják francia színpadon.

Hamlet ezután elhozatja atyja urnáját, mire anyja elárulja magát (ez maradt meg a színészek jelenetéből!), de Hamlet nem öli meg anyját, hanem elküldi, mert „olyan állapotban vagyok, amikor minden kitelik tőlem”, - mondja. Claudius híveivel beront a palotába, de Hamlet tőrével ledöfi. Gertrude öngyilkos lesz, Hamlet azonban kijelenti, hogy ő „ember és király”, neki élnie kell alattvalói érdekében, bármennyire nehezére is esik.

* * *

E sorok íróját - akár hiszed, kedves olvasóm, akár nem - hat éves kora óta mindennél a világon jobban érdekli a történelem. Mégis mélységesen bizalmatlan a történelemmel mint tudománnyal szemben. Ha az Időben éppúgy lehetne utazni, mint a Térben, bizonyára pokoli meglepetések érnének bennünket. Amikor megérkezünk egy olyan országba, ahol még nem jártunk, rendszerint feltűnik nekünk egy uralkodó vonás, amelyre senki sem figyelmeztetett bennünket. Pl. Franciaországban az, hogy minden falon óriási betűk hirdetik: Défense d’uriner, s utána e törvény kiadatásának pontos dátuma. Bizonyára így járnánk akkor is, ha visszautaz- nánk a multba. Amikor 1784-be érnénk, esetleg azt kellene megdöbbenve észrevennünk, hogy mindenki selypít. Amit természetesen nem merünk állítani, minthogy nincsen rá más bizonyí- tékunk, mint Merciernek egy ilyen irányú megjegyzése (a színészek is előbb-utóbb selypíteni kezdenek, mondja, a közönség kedvéért). Ez is lehetséges, meg ezer mindenféle más furcsa- ság is, amelyet az egykorúak azért nem jegyeztek fel, mert egészen természetesnek találtak.

A selypítés úgy jut eszünkbe, hogy az Időben utazót minden valószínűség szerint, amikor 1784-be érkeznék, valami az érzékenységgel összefüggő jelenség lepné meg. Az érzelmes meg- hatottságnak, a szép csipkezsabó fölé osztentatíve kirakott szívjóságnak és nagylelkűségnek valamikép feltétlenül le kellett színeződnie az emberek testi megjelenésén, ruháján, arckifeje- zésén is. Ha egy pillantást vetünk az egykorú képekre, mindjárt látszik, amire gondolunk.

Most nem is Greuze képeire hivatkozunk elsősorban. Ő a kor legnépszerűbb festője és a közvélemény szava előtt a festőakadémia is meghajlik, jobb meggyőződése ellenére. Híres képein csupa érzést, csupa jóságot festett. De azt a jóságot, amelyet nem az életben, hanem a színpadon lehet megtalálni. És az érzelem mögött ott leselkedik az érzékiség. A Goncourtok hasonlata szerint Greuze a képein úgy hozza a vén századnak az ártatlan hajadonokat, mint ahogy egy romlott fiatal lányt mutatnak be egy megifjodásra váró aggastyánnak.

De még jellemzőbbek a metszetek. Két metszet fekszik előttünk. Az egyiknek címe: A jobbágy- ság eltörlése, Née metszette 1786-ban. A kastély oszlopos feljáróján egy földesúr-jellegű férfi siet lefelé, kezét adakozón nyujtja az odalent álló tömeg irányába, amelynek főalakja egy jobbágy-jellegű férfi, aki ugyancsak kezét nyujtja az úr felé, nem hogy kezet fogjon, hanem hogy háláját fejezze ki, mintegy hogy keblére ölelje nem ugyan a földesurat, mert az mégis túlzás volna, hanem a Jóságot, amely körülötte lebeg; arcát eksztatikus szelíd boldogsággal emeli felfelé, körülötte pedig térdeplő nők, megfelelő háladatos karmozdulatokkal. A földes- úrnak is van kísérete - e századokban soha senki sincsen egyedül - a közönség, amely édes meghatottsággal szemléli e felemelő jelenetet.

A másik metszet címét nehéz lefordítani: L’agriculture considérée, a megbecsülésben részesí- tett földművelés. Intérieurt ábrázol, asztal, rajta cukortartó. A földesúr megint ölelő, de azért inkább allegórikusan ölelő mozdulattal fogadja a parókátlan egyszerű földművest, aki ugyan- csak egy kézmozdulatot tesz a földesúr felé. A közönség ezúttal az asztal mellett található, két hölgy irdatlan kalappal a fején, két parókás úr, meglehetősen szenvtelen arccal. A lényegesek a kézmozdulatok. Szentimentálisak és suták, ölelnek és nem is ölelnek, valami bizonytalan és ködös, nagy-nagy szeretetet fejeznek ki. Azt hisszük, ilyen mozdulatok tűntek volna fel az időgép utazójának.

A Rousseau nyomán elterjedő szentimentális természetrajongás a természetben is azt keresi, ami megható, jóságos, emberi. A főurak falusi lakokat, ermitage-okat építenek maguknak, hogy elvonulva a világ zajától, levetve a konvenciók nyűgét, az egyszerű, derék falusi nép közelében tölthessék idejüket; láttuk már Marie Antoinette hameau-it, azok is ennek a kor- hangulatnak szülöttei. Grimm 1782-ben egyszerre több hasonlótárgyú tankölteményt jelent be: A Táj, A Kertek, Francia Georgicon, A Természet, A Mezők és mégegyszer A Természet, mondják a címek. Legnépszerűbb közöttük Delille abbé Kertekről szóló műve. E költemény-

ben az abbé megvetéssel beszél már a régebbi korok hidegen geometrikus kertjeiről, amelyek oly kevéssé voltak „természetesek”:

Loin donc ces froids jardins, colifichet champêtre, Insipides réduits, dont l’insipide maître

Vous vante, en s’admirant, ses arbres bien peignés, Ses petits salons verts, bien tondés, bien soignés.

Majd elmondja azt is, mi az, amit ő és kortársai keresnek a kertben, a természetben: a szívet.

Il est des soins plus doux, un art plus enchanteur. C’est peu de charmer l’oeil, il faut parler au coeur. Avez-vous donc connu ces rapports invisibles

Des corps inanimés et des êtres sensibles? Avez-vous entendu des eaux, des prés, des bois La muette éloquence et la secrète voix?

Bernardin de Saint Pierre pedig, a Paul et Virginie szerzője, ebben az időben fedezi fel a termé- szetben Isten szívét, a Gondviselés jótékonyságát és érzékenységét. Az Études de la nature- ban elmondja, hogy vulkánok azért vannak, mert ha a Természet nem helyez a tengerek partjára ilyen nagy kemencéket, akkor a növényi és állati olajak befödnék a víz felületét; a tehénnek azért van négy tőgye és csak egy vagy legfeljebb két borja, mert a Gondviselés két tőgyet az emberek táplálására szánt; és a bolhák azért feketék, hogy kellőkép elüssenek az emberi bőr színétől és így könnyebben meg lehessen őket fogni.

A szentimentalizmus a hédonizmusnak egy magasabb és szublimáltabb formája. Az emberek élvezni akarják lelküket, szívüket, érzékenységüket, le fatal présent du ciel, az ég végzetes ajándékát. Élvezni akarják elsősorban azt a meghatottságot, elérzékenyülést, amelyet a maguk vagy mások jósága vált ki belőlük. Az amerikai szabadságharc, amelyet a franciák támogat- nak, ilyen szentimentális hazaszeretetet vált ki a franciákból: lelkesednek és esetleg vérüket is adják a derék amerikaiakért, Franklin nagy szögletes cipőjéért, amely oly természetes és keresetlen, a szelidlelkű quakerekért meg a szűz erdők bátor és nyíltszívű pionirjaiért, akik a békés emberi munka számára hódítanak meg földeket.

A színpadon érzékeny szívek, jóságos atyák, erényes leányok, hősies vőlegények, hűséges szeretők, állhatatos hitvestársak hemzsegnek, erény és erény mindenütt. S amikor a színpadon a fejedelmek erényeit dícsérik, tapsvihar tör ki és egy perccel később, amikor a nép erényeit dícsérik, viszonzásul a hercegek kezdenek tapsolni páholyukban. Az ujságok külön rovatot nyitnak Traits d’humanité címen, ahol a megható, jóságos cselekedeteket jegyzik fel.

Haga grófjának, akihez csatlakoztunk franciaországi utazásaiban, fiatal korában kedvenc olvasmánya volt Marmontel Bélisaire című regénye. Miről szól ez a regény, amely akkoriban királyfiak szívét nyűgözte le? Belisárius, a bizánci hadvezér, öregkorában udvari intrikák áldozatául esett, megvakították és most koldusként igyekszik vissza ősi kastélyába. De útköz- ben mindenkit megvigasztal, aki sajnálja; megmagyarázza, hogy az uralkodót félrevezették, azért nem szabad haragudni rá, ő bizony nem haragszik, különben sem olyan nagy baj, ha az embert megvakítják, fő, hogy a szívünk jó legyen. Ennyi szívjóságot és erényt ma már senki sem tud végigolvasni, akkor pedig könnyelmű és világias ifjak rendültek meg rajta, mint amilyen Haga grófja lehetett.

Mindez a sok erény és szívjóság elsősorban természetesen a színpadon és az irodalomban volt található, gúnyolódik is rajta sok mindenki, többek közt egy magyar kortárs is, Szerdahely György Alajos, a latinul költő jezsuita atya. „Gúnyköltemény korunkról”, mondja a vers címe,

„amely semmit sem ünnepel annyira, mint a felebaráti szeretetet.”

Nullum odium, nulla est dissensio, nulla simultas.

Aurea Saturni tempora Phoebe vehis! Otia securae ducant mollissima Gentes.

Est sincera fides, regna amicitia.

Estne? vel esse potest, qui non loqueretur Amorem?

Cor riget, at sermo totus Amore calet.

(Semmi gyűlölet, semmi széthúzás, semmi összekülönbözés. Apolló, ismét elhozod Saturnus aranykorát. A biztonságos nemzetek édes nyugalomban élnek, őszinte a hűség, uralkodik a barátság. Van-é vagy lehet-é olyan, aki ne a szeretetről beszélne? - A szív hideg és az egész beszéd szeretettől izzik.)

Így Szerdahely. De ne legyünk igazságtalanok. Ez a kor a gyakorlatban is szerette és művelte a jótékonyságot. A jótékonyságnak megfelelő francia szó, a bienfaisance, maga is ennek a kornak szülötte; nagyon jellemző, hogy képzésében, hangalakjában mennyire emlékeztet a bienséance, az ildomosság szóra. A két fogalom akkoriban rokon. Tudjuk, mennyire jótékony volt maga a királyi család: a Dauphine kiugrik kocsijából, hogy segítségére siessen egy meg- sebesült postillonnak vagy egy parasztnak, akit egy szarvas sebzett meg; a király és Artois grófja segít egy fuvaros szekerét kiemelni a sárból. A királyi pár a legszemélyesebb kiadásaira szánt pénzekből ad hatalmas összegeket 1784 hideg telén az inségeseknek, a király három millió, a királyné 200.000 fontot. Hasonlókép viselkedik az udvari arisztokrácia is.

Mme de Genlis és a cinizmusáról híres Lauzun herceg megalapítja a Persévérance, az Állha- tatosság rendjét, amelynek nemsokára kilencven előkelő tagja van. Hogy valaki felvétessék, ki kell találnia egy rejtvényt, felelnie kell egy erkölcsi kérdésre és beszédet kell mondania egy erényről. Minden hölgy és lovag, aki felfedez és bejelent három hitelesen megállapított erényes cselekedetet, aranyérmet kap. Minden lovagnak van egy választott „fegyverbarátja”, minden hölgynek „szívbarátnője”, lovagnak és hölgynek pedig jelmondata, amelyet kifüg- gesztenek a Tisztesség Templomában, Lauzun parkja közepén.

Divatba jön, hogy a földesurak évente megkoszorúznak egy fiatal falusi lányt, aki ártatlansá- gával és erényeivel különösen kitüntette magát.

De még az Akadémia, a hűvös tudomány és földietlen művészet csarnoka sem vonhatja ki magát a jótékonyság alól. „Úgy látszik, - mondja Grimm - hogy a keresztényi erények mintá- jára ma már vetélytársuk, a Filozófia is igyekszik jócselekedetekkel, jótékony intézményekkel és kegyes alapítványokkal kitűnni”, amikor hírül adja a Montyon-díj megalapítását. A dús- gazdag Montyon báró, Provence gróf kancellárja 1782-ben tizenkétezer frankos alapítványt tett abból a célból, hogy az Akadémia minden évben tüntesse ki azt a szegénysorsú francia férfit vagy nőt, aki abban az esztendőben a legerényesebb cselekedetet hajtotta végre; azon- kívül díjat tűzött ki annak, aki abban az évben az erkölcsökre nézve leghasznosabb művet írta. Azt mondják, csúfolódik Grimm, a párisi plébánosok testülete felbosszankodva azon, hogy az Akadémia ezentúl az ő hatáskörébe vág, díjat tűzött ki az esztendő legszebb madrigáljára.

Az érmet először 1783-ban egy Lespanier nevű nő kapta meg, aki mint ápolónő két évig volt Rivarol grófné mellett és ezalatt nemcsak a bérét nem kapta meg, hanem saját vagyonát is feláldozta betegéért, sőt mindazt a pénzt is, amelyet hitele révén szerezni tudott. Az Akadémia tehát ügyesen felhasználta a Montyon-díjat, hogy megszégyenítse Rivarolt, aki egy évvel azelőtt maró kritikát írt az ünnepelt Delille abbé költészetéről.

A következő évben a díjat Marmontel Henrik porosz herceg, Nagy Frigyes fivére jelenlétében megint egy nőnek adta, aki önfeláldozóan ápolt valakit; 1785-ben pedig egy bizonyos M. Poultier kapta meg, aki visszautasított egy 200.000 fontos örökséget és rábeszélte az örökbe- hagyni szándékozót, hogy hagyja inkább természetes örököseire. M. Poultier még azzal is megtoldotta nagylelkűségét, hogy az érem értékét ajándékba adta egy portásnak, aki ugyanazt tette, amit ő, csakhogy egy évvel előbb és az alapítvány értelmében csak abban az esztendő- ben elkövetett jócselekményeket lehet jutalmazni. Ugyanezen a gyűlésen jelentette be Marmontel, hogy egy magasrangú személyiség, aki nem akarja megnevezni magát, háromezer font értékű aranyérmet tűz ki annak a verses műnek megjutalmazására, amely az Akadémia ítélete szerint a legméltóbban ünnepeli ama braunschweigi herceg önfeláldozását, aki az Oderába veszett, amikor két parasztot ki akart menteni a vízből.

Taine a XVIII. század második felében uralkodó sensibilitét azzal magyarázza, hogy az emberek valami kárpótlást kerestek mindazért, amit az udvari századok hideg racionalizmusa és merev, klasszikus ízlése elvett tőlük, nem bírták tovább a lelki szárazságot (amelyre a francia szellemnek amúgy is nagy a hajlama, bár Taine nem említi) és reakciókép túlságosan is ápolni és tenyészteni kezdték érzelmeiket. „Abban a pillanatban,” mondja Taine, „amint a vége felé közeledik ez a világ, valami kölcsönös megértés, valami érzelmes lágyság jön, mint az ősz langyos és párás lehellete, hogy elolvassza, ami keménység volt még a kor szárazsá- gában és a haldokló rózsák illatába burkolja az utolsó pillanatok eleganciáját.”

De a szentimentalizmus nem volt csak francia jelenség; német és angol területen még sokkal erősebben lépett fel. Tehát nem lehet csupán úgy tekinteni, mint reakciót a francia száraz- ságra. Másrészt reakció-volta nem magyarázza meg kellőképen, miért volt éppen a francia szentimentalizmus a leginkább gyakorlati, morális, emberbaráti jellegű. Jobban megindokolja ezt a másik közkeletű magyarázat, amelynek értelmében a Felvilágosodás, amikor aláásta a vallás alapjait és vele együtt a vallási alapon nyugvó erkölcsiséget is, kénytelen volt adni valamit helyette, ami irányíthatja az emberek lépéseit, és így fedezte fel a szociális erkölcsöt, az altruizmust, a philanthrópiát. A transzcendens felebaráti szeretet helyébe állította az imma- nens emberbaráti érzést, amelynek hordozója nem Isten kedvéért segít felebarátain, hanem az emberek kedvéért.

Akárhogy is van és akármilyen mulatságosak is az emberbaráti tevékenység egyes megnyi- latkozási formái, nem kétséges, hogy a nyugati emberiség számára ez a kor fedezi fel azt, amit modern értelemben szociális érzésnek lehet nevezni. Természetesen nem véletlen, hogy a jótékonyság erénye a kiváltságos osztályokban éppen akkor támad fel, amikor a nem kiváltsá- gosokat mind nagyobb mértékben eltölti a társadalmi elégedetlenség; a két hatóerő össze- láncolódik, a felsőbb osztályok elismerik, hogy az alsóbb osztályok tagja is ember és ezzel csak megnövelik az alsóbb osztályok önérzetét és vágyát az egyenlőség után és ilymód a forradalmat készítik elő.

Végelemzésben tehát az érzékenység oka a kiváltságos osztályok rossz lelkiismerete. A hely- zetkép nagyon hasonlít az orosz cárizmus utolsó félszázadához. Oroszországban is mélységes

„szláv” szánalmat érez a felső réteg az alsó iránt, ugyanakkor, amikor a terjedő indusztrializ- mus kezdi megnövelni a polgárság önérzetét és a proletariátus öntudatos keserűségét. Orosz- országban is arisztokraták írják a népet szánó legszebb könyveket: Turgényev és Tolsztoj. A cárizmus is rossz lelkiismeretébe ment tönkre. Nagyon hasonló szimptomákat lehet látni a huszas és harmincas évek angol irodalmában, a legerősebben talán Galsworthynak, ennek a nagyburzsoának későbbi írásaiban: a nagyburzsoá rossz lelkiismeretét. Ezeknek az előjelek- nek a kibontakozását persze ma még nem láthatjuk.

* * *

Ez az érem egyik oldala. Van egy másik is. A rossz lelkiismeret máskép is megnyilvánulhat.

Mercier nemcsak azt árulja el, hogy Párisban mindenki selypít, hanem azt is, hogy mindenki magasabban hordja az egyik vállát a másiknál. Ami eléggé diabolikus megjelenést adhatott a párisiaknak.

A fiatal Grimod de la Raynière, a dúsgazdag pénzember fia, groteszk meghívóval vacsorára csődít össze egy sereg írót, szabósegédet, színészt és gyógyszerészt, szóval vegyes társaságot. A meghívó gyászkeretben van és oly különös, hogy a király bekeretezteti azt a példányt, amely kezébe kerül. A vendégeket a portás a kapuban megkérdi, vajjon melyik Reynièret keresik: az öreget, a nép vérszopóját, vagy pedig a fiát, az özvegyek és árvák védelmezőjét? A vendégek, miután egy negyedóráig egy sötét szobában kell várniuk, végre bejutnak az ebédlő- be, amelyet ezer gyertya világít meg. A terem négy sarkában egy-egy ministránsfiú áll és füstölőjét lóbálja.

- Amikor szüleimnél vendégek vannak, - magyarázza a házigazda - mindig akad közöttük három-négy, akinek az a dolga, hogy tömjénezzen nekik; ezt a fáradságot meg akartam Önöknek takarítani.

Ugyanettől az érdekes fiatalembertől egyszer megkérdezték, miért nem vásárolt magának in- kább bírói tisztet (azt akkoriban vásárolták Franciaországban), miért maradt egyszerű ügyvéd?

- Mert ha bíró leszek, - felelte - könnyen kerülhetek abba a helyzetbe, hogy apámat fel kell akasztatnom; míg mint ügyvéd legalább jogomban áll megvédenem.

A gazdag apa és a gazdagság ellen lázadó fiú azóta is sokszor megismétlődő esete ölt ilyen groteszk, vígjátékias formát ebben a korban; „jellemző a korra, amely frivolan kezdte és vérszomjasan végezte,” mondaná Sainte Beuve. De a mögötte lévő tény nagyon komoly: a fiatal Grimod de la Reynière rossz lelkiismerete.

Egyesek érzelmességgel és jótékonysággal igyekeznek elhallgattatni lelkiismeretfurdalásukat, mások pedig azzal, hogy gonoszságukban gyönyörködnek, mint az előbbiek jóságukban. Mind a kettő is egyesülhet egyazon emberben: Lauzun herceg a kor legelszántabb rouéja, meg- rögzött kártyás és nőcsábász és ugyanakkor az Állhatatosság rendjének érzelmes megalapí- tója. Az írók egyrésze, mint Marmontel, Florian vagy Thomas, olyan naivan érzelmes és idillikus, hogy nem is értjük, hogyan tudtak akkoriban elolvasni ennyi ál-természetességet; másrészük viszont nem-naiv, tudatos, cinikus és fanyar. Megdöbbentően modernek. Őszinte kifejezői egy társadalomnak, amely teljességgel kiábrándult önmagából. És ezek az igazán jó írók: Choderlos de La Clos, Chamfort, Beaumarchais.

A rokokó igyekezett a szerelmet minél inkább eltávolítani mindattól, ami ebben az érzésben mélység és szenvedély; kecses játék lett belőle, az emberek tüntettek azzal, hogy mennyire nem halnak bele, mily könnyen szakítanak és mily könnyen vigasztalódnak. La Clos nagy- szerű regényében, a Les liaisons dangereuses-ben (magyarul Veszedelmes Viszonyok címen jelent meg Benedek Marcell kitűnő fordításában) ad absurdum viszi a rokokó szerelmi fel- fogását, talán hogy egész veszedelmességében mutassa be: a szerelem itt már nem is annyira kecses, mint inkább kegyetlen játék a más lelkével, miközben maga a játékos úgy gyönyör- ködik az általa felidézett sorsban, mint a drámaíró alakjainak színpadi vergődésében. A regény hőse, Valmont, egy aimable roué; a fölényes és hideg csábítókat a hölgyek természe- tesen mindig is kedvelték, életben és irodalomban egyaránt, és Valmont kétségbevonhatatlan előképe Richardson angol regényíró Lovelaceja, akiért száz esztendeig ontották a könnyeket a nőolvasók. De van valami döntő különbség kettejük közt. Lovelace elcsábítja, majd nemesi gőgből nem veszi el a polgári származású Clarissát, akit azonban igazán szeret, míg Valmont csak hiúságból csábítja el a tisztalelkű Mme Tourvelt - mondja Taine. És ezzel még mindig keveset mond. Mert Valmont nemcsak hiúságból csábítja el Mme Tourvelt, hanem öncélú

gonoszságból, sátánosságból is. Különben sem Valmont a dolgok igazi mozgatója, hanem hideg régi szeretője, Mme de Merteuil, ő uszítja Valmont-t kalandjaiba, csak azért, hogy tönkretegye az áldozatul eső nők életét. A regényre a szexualpathológiai kézikönyvek, mint a lelki szadizmus kitűnő példájára szoktak hivatkozni.

Érdekes, hogy milyen óriási visszhangja volt ennek a regénynek éppen az előkelő társada- lomban. Chamfort állandóan hivatkozik rá, Tilly gróf emlékirataiban hosszan beszél róla és káros hatásáról. La Clos-t a gonoszság géniuszának nevezi és azt mondja, „könyve egyike a hullámoknak, amelyek a francia forradalom óceánjába ömlöttek, hogy elmossák a trónust”. Holott nincsen benne semmi forradalmi; csak szerelmi történet, semmi más.

Tehát ez a társadalom ilyennek látta magát: olyan alapvetően gonosznak, hogy már szinte gyönyörködött gonoszságának művészi teljességében. Tilly úgy gondolja, a regény annyiban készítette elő a forradalmat, amennyiben leleplezte az arisztokrácia valóságos vagy állítólagos erkölcstelenségét; de ő maga a példa rá, hogy az arisztokrácia örült a legjobban ennek a leleplezésnek. Mint ahogy az amerikai bankárok szívesen olvassák Upton Sinclair, Dreiser és Sinclair Lewis regényformájú vádiratait.

Sokkal kevésbbé közvetett az arisztokrata-ellenes él Chamfort kiábrándultságában és ciniz- musában. Ő maga nemesember törvénytelen gyermeke, elkeseredett és dacos déclassé. Fiatal- korában, amikor egy szeretőjének nyilatkozata szerint az ember azt hitte róla, hogy egy Adonis, de később rájött, hogy egy Herkules, nagyúri hölgyek kegyeit élvezi. Később testét és életét tönkreteszi a nemi betegség, amely abban az időben az antik Végzet következetessé- gével sujtott le a „kicsapongókra”; alig van memoár, amelyben ne szerepelne.

Különös és összetett jelenség Chamfort ressentimentja az arisztokratikus világ ellen. Hiszen igazán nem panaszkodhatott, hogy nem fogadták be: a királytól két címen is kapott kegydíjat, Condé herceg titkára, majd Artois gróf felolvasója, Mme Élisabeth titkára és akadémikus volt és Vaudreuil grófnál lakott. De keserűsége éppen ebből a befogadtatásból fakadt: az elké- nyeztetett és tehetségére gőgös író tiltakozik itt a bohóc szerepe ellen, amelyet az intellektuel játszik az arisztokrata társadalomban. „Nevetséges dolog színészként megöregedni egy olyan színtársulatban, ahol az ember még csak félrészesedésre sem számíthat.” Később ő találja fel a forradalom legátütőbb erejű jelszavait. Azt mondják, tőle származik Siéyès híres brosürájának kezdete: Qu’est-ce que le Tiers État? Tout. Qu’a-t-il? Rien. Mi a Harmadik Rend? Minden. Mije van? Semmije. És ez is: Guerre aux châteaux! paix aux chaumières! Háború a kasté- lyoknak! Béke a kunyhóknak!

Ő a XIX. századi pesszimizmus legfontosabb előfutára. Schopenhauer nagyon sokat tanult tőle, sok mondása Schopenhauer nevén van forgalomban, minthogy a nagy német filozófus időnkint elfelejtette forrását megjelölni. De formájában könnyedebb, franciásabb Schopen- hauernál, éppen ezért „modernebbül” hat. Aforizmáit akármelyik mai francia irónikus mond- hatta volna, Paul Morand, Montherlant, vagy Cocteau. Ha az olvasó megengedi, lefordítunk belőlük néhányat, hiszen nincs még írás, amely ennyire töretlenül és tömören fejezné ki a forradalom előtti évek rossz lelkiismeretét.

A szegények Európa négerei.

A közönséget úgy kormányozzák, mint ahogy gondolkozik. Jogában áll butaságokat mondani, mint ahogy a minisztereknek jogukban áll butaságokat tenni.

Franciaországban békében hagyják azokat, akik felgyujtják a házat és üldözik azokat, akik meghúzzák a vészharangot.

Csak szabad népeknek van figyelemreméltó történelmük. Zsarnokság alá vetett népek történelme csak anekdotagyüjtemény.

Gondoljuk csak meg: harminc vagy negyven évszázad küzdelmének és felvilágoso- dásának az az eredménye, hogy a földön élő háromszázmillió embert vagy harminc zsarnoknak szolgáltatta ki.

Az udvaroncok olyan koldusok, akik meggazdagodtak a kolduláson.

A világ és a társadalom olyan könyvtárhoz hasonlít, ahol első pillantásra látszólag min- den a legnagyobb rendben van, mert a könyveket nagyságuk és alakjuk szerint helyez- ték el; de lényegében minden a legnagyobb rendetlenségben van, mert a könyveket nem tudományágak, tartalom és szerzők szerint csoportosították.

A társadalom két nagy osztályból áll: azokból, akiknek több az ebédjük, mint az étvá- gyuk és azokból, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük.

Élni olyan betegség, amelyen az álom tizenhat óránkint segít valamit. De ez csak fájdalomcsillapító. Az orvosság a halál.

Bizalmatlan vagyok a bölcseséggel szemben. A Szentírás szerint az Úr félelme a bölcseség kezdete. Én azt hiszem, inkább az emberfélelem az.

Vannak olyan századok, amikor a közvélemény a legrosszabb vélemény.

A fizikai csapások és az emberi természet kalamitásai szükségessé tették a társadalmat. A társadalom pedig megtetézte a természet csapásait. A társadalom kellemetlenségei szükségessé tették a kormányt; és a kormány megtetézte a társadalom csapásait. Ime az emberi természet története.

Csak az első özönvíz eredménytelensége akadályozza meg Istent abban, hogy egy másodikat bocsásson le.

És még egy-két aforizmát a nőkről és a szerelemről is:

Bármilyen rosszat is gondol egy férfi egy nőről, nincs olyan nő, aki ne gondolna még rosszabbat.

Ismert Ön már olyan nőt, aki, ha egy barátját egy másik nő körül látta forgolódni, feltételezte, hogy az a nő nem hallgatja meg azt a férfit?

Az ember nagyon szerencsétlen volna, ha a nők közelében a legkisebb mértékben is emlékeznék arra, amit kívülről tud.

Korunkban a botrány pikantériája felváltotta a titok pikantériáját.

Emlékszem, láttam egy embert, aki otthagyta az operai lányokat, mert úgy találta, hogy épannyi a hamisság bennük, mint a tisztességes nőkben.

Az én hibám, hogy jobban szeretem azokat a nőket, akiket szeretek, azoknál, akiket nem szeretek?

A társadalmi létrán egyre lejjebb megyünk: La Clos nemesember, Chamfort déclassé - a harmadik, Beaumarchais pedig plebejus. Beaumarchais az a réteg, mint Figarója: az a nem- kiváltságos, aki a kiváltságosakból él. A lakáj. A forradalom sajnos elsősorban ezt a réteget veti felszínre. Beaumarchaisból a jövő beszél, Figaro az Új Ember.

Vagy talán nem is. Még nem a polgár, hanem csak a nem-arisztokrata; ő is az arisztokrácia visszája, éppúgy mint La Clos és Chamfort.

Elmondjuk Beaumarchais szédületes exisztenciájának egy epizódját, történetünkkel való távoli összefüggése miatt. Az epizód címe az lehetne: Figaro mint diplomata. 1774 júniusában

Beaumarchais bejelenti Sartinenak, az éppen trónra lépő XVI. Lajos rendőrfőnökének, hogy Londonban és Amsterdamban egy röpirat van sajtó alatt, amely igen sértő a királyi párra nézve. Felhatalmazást kért, hogy elutazhassék a helyszínre és megakadályozza a szerzőt, bizonyos Angeluccit a mű kiadásában. XVI. Lajos, mint mindig, ha Beaumarchaisról volt szó, sokáig vonakodott, és mint mindig, végül mégis engedett. Beaumarchais a királytól kapott egy megbízólevelet, amelyet állandóan nyakán hordott egy aranyláncon függő aranydobozkában, királya iránt való tiszteletből.

Tárgyalásai eredménnyel jártak. Angelucci 1400 angol font fejében hajlandó volt lemondani a kiadásról; a röpiratot Londonban Beaumarchais szemeláttára elégette, azután elutaztak együtt Amsterdamba, hogy az ottani kiadást is megsemmisítsék. De milyen ravasz ember volt ez az Angelucci! Egy példányt orvul megtartott és azzal Nürnbergbe ment, hogy ott kinyomassa.

Csakhogy Figaro nem hagyja magát! „Olyan vagyok, mint egy oroszlán,” írja Sartinenak.

„Igaz, hogy nincs pénzem (az oroszlánnak sincs; szerző megjegyzése), de vannak gyémánt- jaim; mindent pénzzé teszek és izzó szívemmel folytatom utamat. Németül ugyan nem tudok, de éjjel-nappal utazom és jaj az alávalónak, aki arra kényszerít, hogy háromszáz vagy négyszáz mérföldet tegyek meg, amikor már pihenni szeretnék... Ha utólérem, megfosztom papirosaitól és megölöm, megérdemli, annyi fáradságot okozott nekem.”

És ime, augusztus 14-én a leichtenholzi erdőben utolérte a gazembert. Kiugrott a kocsiból, rávetette magát Angeluccira, elvette tőle a röpiratot, továbbá 35.000 frankot, de azután a pénz egy részét jószívűségből visszaadta. Csakhogy Angelucci nemsokára ismét feltünt, egy másik zsivány társaságában. Beaumarchais legyőzte mindkettejüket, bár közben maga is megsebesült.

Beaumarchais fantázia-szegény kocsisa a történetet máskép adta elő. Szerinte Beaumarchais az erdőben leszállt azzal, hogy borotválkozni fog, a kocsisnak meghagyta, hogy hajtson lassan előre. Amikor ismét feltünt, a keze be volt kötve és azt mondta, rablók támadták meg. De a kocsis inkább úgy képzelte, hogy maga vágta meg magát a borotvájával.

Bécsben Beaumarchaist némi gyanakvással fogadták, kiderült, hogy Beaumarchais nem adta oda Angeluccinak azt a bizonyos 1400 fontot, hanem helyette évjáradékot ígért neki. Leg- okosabbnak tartották elfogni a különös diplomatát.

Később azután mégis kiengedték, Beaumarchais hazatért Párisba és benyujtotta a számlát. A jóságos XVI. Lajos király kormánya kifizetett neki, bár fanyalogva, 72.000 fontot költségek címén. Sartine pedig így mentegette a bécsi udvart:

- Nézze, kedvesem, a császárnő azt hitte Magáról, hogy kalandor.

A francia főnemesség öngyilkos rossz lelkiismerete a Figaro Házasságával, Beaumarchais főművével kapcsolatban vált leginkább nyilvánvalóvá és sikerét a Nyaklánc-perrel együtt a forradalom legnevezetesebb előjelének tekintik.

A művet a király elolvasta kéziratban és kijelentette, hogy nem lehet előadni. Ugyanez volt a véleménye a cenzornak, a főpecsétőrnek (igazságügyminiszternek) és a rendőrfőnöknek is. Ez olyan elégedetlenséget váltott ki, meséli Mme Campan, hogy az „elnyomás”, „zsarnokság” szót sosem mondták ki több szenvedéllyel a trónus összeomlását megelőző időkben, mint ekkor. A darabot sok huzavona után 1784 áprilisában mégis előadták; ebben legnagyobb szerepe Vaudreuil grófnak, Marie Antoinette intellektuel barátjának és így közvetve magának a királynénak volt. Az első előadáson ott volt a király két fivére is. Az előkelő közönség tomboló lelkesedéssel fogadta a darabot, mire Beaumarchais szemtelenebb lett, mint valaha. Goromba levelet írt egy hercegnek, aki elkérte tőle páholyát, hogy női hozzátartozói álarcban és rangrejtve megnézhessék a darabot. „Nem tisztelem, herceg úr,” írta Beaumarchais, „az

olyan nőket, akik szívesen megnéznek egy darabot, amelyet erkölcstelennek tartanak, feltéve hogy őket nem látják...”

Nemsokára egyéb szemtelenségei miatt Breteuil becsukatta - nem a Bastilleba, az túlságosan előkelő lett volna, hanem a St. Lazareba. De akkor már elközeledett az idők végezete. Beaumarchais pár napos fogsága a közönségből sokkal nagyobb felháborodást váltott ki, mint együttvéve azoké az ezreké, akik a Lajosok uralkodása folyamán bírói eljárás nélkül eszten- dőket vagy egy egész életet töltöttek a Bastilleban, a St. Lazareban és más helyen elzárva. A királyi család azzal igyekezett megengesztelni a haragvó közvéleményt és irányítóját, a haragvó Figarót, hogy Trianon színpadán előadták a Szevillai Borbélyt és Marie Antoinette játszotta Rosine szerepét. Majd pedig, ami talán még jobban esett a nagy pénzembernek, kifizették 2,150.000 font hátralékos követelését.

Figaro pedig a Comédie Française színpadáról estéről-estére ontotta iróniáját és szemtelen- ségét a nézőtéren lelkesedő főnemességre:

„Nem, gróf úr, nem kapja meg!” kiáltotta, amikor meghallotta, hogy gazdája, Almaviva gróf, el akarja csábítani menyasszonyát, Suzannet. „Nem kapja meg! Azért, mert Ön grandseigneur, mindjárt nagy lángésznek is tartja magát? Nemesség, vagyon, rang, hivatal csuda büszkévé teszi az embert! De mit tett Ön mindezekért a jó dolgokért? Fáradságot vett megszületni, ez minden. Egyébként eléggé mindennapi ember; nekem viszont, a fenébe is, amikor lent ver- gődtem a névtelen tömegben, több tudományt és elmeélt kellett kifejtenem pusztán csak a megélhetésemért, mint amennyit száz év alatt használnak el az egész spanyol birodalom kormányzására; és Maga akar velem kikezdeni?...”

És Almaviva gróf meg a többi gróf a páholyban örült, hogy végre valaki megmondja az igazat.

Beaumarchais távolról sem a leg„baloldali”bb a kor irodalmi térképén. Nála sokkal forradal- márabb Condorcet marquis, aki műveiben felvette a harcot valamennyi társadalmi visszaélés ellen, a robottól a négerek rabszolgasorsáig, és később, már a forradalom börtönében, de rendületlen optimizmussal írta meg főművét, amelyben bemutatja, hogyan fejlődik az emberiség feltartóztathatatlanul a szabadság és egyenlőség felé; azután megmérgezte magát. Raynal abbé megírja az európaiaknak a két Indiában viselt dolgait, a földrajzi, történelmi és gazdasági adatok közé elegyítve szónoklatait a háború, a hódítás, a bennszülöttek kizsák- mányolása, a fanatizmus és a zsarnokság ellen; Raynalt bemutatták Nagy Frigyesnek, az angol Alsóház ünnepélyesen fogadta, könyve húsz éven át két világrész bibliája volt, a fiatal Bonaparte tanulmányaiban is az ő mondatai visszhangoznak.

És azután „a párt elveszett gyermekei,” ahogy Taine mondja, „Naigeon és Sylvain Maréchal, Mably és Morelly, a fanatikusok, akik az atheizmust kötelező dogmának és legfelsőbb kötelességnek írják elő, a szocialisták, akik, hogy megszüntessék az önzést, vagyonközösséget hirdetnek és olyan köztársaságot akarnak alapítani, ahol minden ember, aki meg akarja tartani a „megvetésre méltó magántulajdont”, közellenségnek nyilváníttatik, úgy bánnak vele, mint veszedelmes őrülttel és egész életére magánzárkába csukják.”

Ezeket az embereket az Ancien Régime hol bebörtönözteti, hol nem; de Mably egyik könyvét a pármai hercegnek ajánlja és a lengyelek tőle kérnek alkotmányt.

„Az írók és a nagyok elkeseredett harcot üzentek egymásnak”; mondja Mercier. „Nem kétsé- ges, hogy az előbbiek fognak e harcból győzelmesen kikerülni.”

Ez a harc nem olyan elkeseredett, mint ahogy Mercier látja. Ne felejtsük el: mint az arisztokra- ták a népbarát szerepében, úgy tetszelegnek az írók a dacos és üldözött polgári erény szerepé- ben. A valóságban az arisztokrácia és az udvar szóvivő része voltaképen egyetért az írókkal és a néppel: valami változásnak kell bekövetkeznie - revoluciónak. Csakhogy a révolution szó az

akkori nyelvhasználatban még nem jelent forradalmat, ma sem csak annyi az értelme: a szó a latin revolvere, fordulni igéből származik, akárcsak a revolver, és első értelmében mindössze fordulatot jelent, pl. la révolution des saisons, az évszakok váltakozása. Amint már mondtuk, a kor idillikus és optimista csodavárásában ezt a fordulatot békésen képzeli el és álmában sem gondol arra, hogy a dolgok nagy fordulatakor lesznek olyanok is, akik rossz cserét csinálnak.

„Forradalmunk történeténél semmi sem alkalmasabb arra, hogy szerénységre intse a filozó- fusokat és államférfiakat”, mondja Tocqueville, „mert sosem volt nála nagyobb, hosszabban és alaposabban előkészített és mégis kevésbbé előrelátott esemény.” Haga grófja, amikor 1784-ben körülnézett Páris városában, bizonyára sok mindent elképzelhetett, csak azt nem, ami bekövetkezett. Ezzel a negatívummal szeretnők befejezni helyzetképünket.

A többízben említett La Harpe a forradalom után egy kis történetet írt, amely mindennél jobban érzékelteti a forradalomelőtti évek mit sem sejtő ártatlanságát. A történet, amelyet a következőkben szóról-szóra idézünk, nem igaz történet, utólagos fikció - de ha azokban az években csakugyan akad egy látnok, akkor igaz történet is lehetett volna.

* * *

Olyan, mintha tegnap történt volna, pedig 1788 elején voltunk akkor. Egyik akadémiai kar- társunk asztalánál ültünk, nagyurak és a szellem emberei, nagyszámú és mindenféle rangú emberekből álló társaság: udvari emberek, magasrangú hivatalnokok, írók, akadémikusok. Szokás szerint kitűnően étkeztünk. Desszertnél a malváziai és rajnai borok felszabadították a hangulatot... Chamfort felolvasott vallástalan és szabadszájú meséiből és az előkelő hölgyek még csak legyezőjüket sem hívták segítségül. A tréfák özönvizét ontották a vallásra; az egyik Voltaire Pucelle-jéből idézett, a másik Diderot filozófikus verseiből. Az egyik vendég a kacagástól el-elakadva mesélte, hogy fodrásza azt mondta, mialatt bepuderezte: - Látja, Uram, én csak egy nyomorult éhenkórász vagyok, de azért én sem vagyok vallásosabb, mint más. - Arra az eredményre jutottak, hogy a revolució már nem késhet sokáig, feltétlenül szükséges, hogy a babona és fanatizmus helyet adjon a filozófiának, és számítgatni kezdték a valószínű- séget, mikor jön el ez az idő, és kik lesznek azok, akik még megérik az ész diadalát...

Csak egy jelenlévő nem vett részt ebben a beszédorgiában. Ez Cazotte volt; egyébként kellemes és eredeti ember, de sajnos az illuminátusok hóbortos álmaiért rajongott. Megszólal most és a legkomolyabb hangon ezt mondja:

- Uraim, legyenek nyugodtak, mindnyájan meg fogják látni azt a nagy és fenséges revoluciót, amelyet annyira áhítoznak. Tudják, én egy kissé próféta vagyok; még egyszer mondom tehát, meg fogják látni.

A vendégek kiabálnak, gúnyolódnak. Condorcet kapja az első csapást:

- Ön, Condorcet úr, egy tömlöc padlóján elterülve végzi életét; méreg által hal meg, amelyet azért vesz be, hogy megmeneküljön a hóhértól, méreg által, amelyet kénytelen lesz mindig magával hordani, olyan boldog idő lesz az.

Nevetnek, Chamfort sorompóba lép, Cazotte megjósolja, hogy megismeri majd Eteoklés és Polyneikés testvériségét, mert azok, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük, csúnya negyedórát szereznek majd azoknak, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, Chamfort pedig felvágja az erét huszonkét borotvahasítással. Majd Vicq-d’Azyrra (a királyné orvosára), Nicolaira (a parlament egyik vezetőjére), Baillyra (a csillagászra), Malesherbesre (az igazság- ügyminiszterre), mindenkire sor kerül. És az állandó refrén: A vérpad.

- Hihetetlen, - kiáltanak mindenfelől - Cazotte megesküdött, hogy valamennyiünket kiirt.

- Nem én esküdtem meg...

- Hát a törökök vagy a tatárok igáznak le bennünket?

- Szó sincs róla, mondtam már, hogy akkor csak a filozófia és csak az ész fog kormányozni.

- Csodálatos, - mondta La Harpe - és nekem nem jósol semmit?

- Maga lesz a legrendkívülibb csoda: Maga akkor keresztény lesz.

- Ja úgy, - kacag fel Chamfort - akkor nincs baj; ha addig nem pusztulunk el, amíg La Harpe keresztény nem lesz, akkor mindnyájan halhatatlanok leszünk.

Grammont hercegnő szólal meg:

- Még jó szerencse, hogy mi nők nem számítunk a revolucióban. Illetve, gondolom, mi is beleavatkozunk majd egy kicsit, de bennünket nem fognak bántani, mert a mi nemünk...

- Nemük, hölgyeim, ezúttal nem fogja megvédeni Önöket, és hiába nem avatkoznak semmibe, úgy bánnak Önökkel is, mint a férfiakkal, nem lesz semmi különbség.

Cazotte egyre jobban belejön, szavai úgy hullanak közénk, mint a hóhérbárd; minden szava gyászos prófécia.

- Meglátják, - mosolyog Grammont hercegné - még csak gyóntatót sem hagy nekem.

- Nem, asszonyom, nem lesz gyóntatója, sem Önnek, sem senki másnak. Az utolsó halálra- ítélt, aki ebben a kegyelemben részesül...

Egy pillanatra megállt.

- Nos, ki lesz az a boldog halandó, akinek megmarad ez az előjoga?

- Ez az egy előjoga marad meg neki: ez az ember Franciaország királya lesz. A házigazda hirtelen felemelkedett az asztaltól és mindenki követte példáját.

KILENCEDIK FEJEZET

A NYAKLÁNC EXPLODÁL.

Figyelem, olvasó! „Drámai jelenetek követik majd egymást”, így int Carlyle, „különösen ama negyedik vagy vég-jelenet, amelyről fentebb említettük, hogy más szerző szerezte: a Végzet maga.”

Emlékszünk, Jeanne azt mondta Rohannak, a királyné Gyertyaszentelő napján fel akarja venni a nyakláncot. A nyaklánc átadását követő napon tehát, 1785 február 2-án Rohan megbízta egy inasát, kísérjen el egy elzászi katonatisztet a király nyilvános ebédjére és figyelje meg, mit visel a királyné. Úgy látszik, Boehmerék is elküldhettek valakit, mert másnap nyugtalanul elmentek Rohanhoz és megkérdezték, mit szól ahhoz, hogy a nyakék nem volt rajta a király- nén. Rohan megnyugtatta őket és lelkükre kötötte, köszönjék meg a királynénak, hogy meg- szabadította őket a terhes kincstől. De az ékszerészek már annyit kellemetlenkedtek a királynénak, hogy nem mernek újra a szeme elé kerülni, inkább valami alkalomra várnak. Alkalom nem adódik és hónapok múlnak el. A királynénak persze fogalma sincs arról, hogy Rohan és Boehmerék szerint a nyakék az ő birtokában van. Jeanne az érdeklődőket azzal nyugtatja meg, hogy a királyné csak akkor veszi majd fel az ékszert, amikor bemegy Párisba. Máskor meg azt mondja: majd ha kifizette. Rohan pedig levelet kap a királynétól, hogy egy időre vonuljon vissza Saverneba.

Május végén Jeanne álruhában, férfinak öltözve (a nagyobb nyomaték kedvéért) Saverneba érkezett és közölte a bíbornokkal, hogy visszaérkezésekor a királyné audiencián fogadja. Rohan megint nyugodtan aludt. „Szerencsétlen ember!” kiáltja neki Carlyle, „ez nem olyan világ, amelyet álomban készítettek, hogy biztonságos volna aludni és alvajárni benne!” De Rohan nem ébredt fel.

Július. Közeledik az első határidő, augusztus elseje. Rohan aggódva kérdezte Jeannetól, miért nem hordja a királyné a nyakláncot. Azért nem, felelte most Jeanne, mert sokallja az árát. Ha az ékszerészek nem engednek 200.000 fontot, visszaadja. Boehmerék savanyú arcot vágtak, de beleegyeztek az árengedménybe. Rohant ez a reális, gazdasági művelet megint meg- nyugtatta: szilárd talajt érzett a lába alatt. Ez alkalomból az ékszerészek Rohan buzdítására mégis megírták a köszönő levelet, amelyet maga Rohan stilizált át az udvariasság kis remek- művévé.

Július 12-én Boehmer kiment Versaillesba, hogy átadjon a királynénak néhány ékszert, amelyet a király rendelt meg Artois gróf fiának, Angoulême hercegnek keresztelőjére. Itt a várt alkalom; Boehmer oda is adta a levelet. De a sors úgy akarta, hogy ebben a percben belé- pett Calonne, a pénzügyminiszter, az udvar legfontosabb embere. Boehmer mély meghajlások közt távozott, mielőtt Marie Antoinettenak ideje lett volna elolvasni a levelet és magyarázatot kérni.

A királyné később elolvasta a levelet és átadta Mme Campannak azzal, hogy fejtse meg, hiszen olyan okos nő és ért a rejtvények megfejtéséhez. De Mme Campan sem értett belőle egy betűt sem. Erre a királyné elégette a levelet egy gyertya lángjánál és megbízta Mme Campant, hogy ha még egyszer jönne az a bolond, dobja ki.

Ilyen hálókat vet a végzet. Minthogy Marie Antoinette megkapta a levelet és nem szólt rá semmit, Boehmerék biztosak abban, hogy tud az ékszerről és ezt a hiedelmüket többé semmi sem tudja kiverni a fejükből. Marie Antoinette öntudatlanul és mégis személyesen belékeve- redett az ügybe: hozzájárult az áldozatok félrevezetéséhez.

Július közepén vagyunk és Jeanne még mindíg nyugodt és fölényes. Majd csak akad valaki, aki fizet; hiszen vannak még gazdag emberek a világon. Itt van például Baudard de Sainte- James bankár, a mesésen gazdag parvenű, a tengerészet kincstárnoka. Sainte-James a bíbornok jóembere és Cagliostro híve, páholyának egyik oszlopa.

- A királynénak pillanatnyi nehézségei vannak az első részlet folyósítása körül - vallja be Jeanne Rohannak. - Forduljanak talán Sainte-Jameshoz. 400.000 font neki nem pénz.

A baj csak az, hogy már más is gondolt Sainte-Jamesra: Boehmerék is tőle kérték kölcsön azt az összeget, amelyen megvásárolták az ékszer gyémántjait. Sainte-James a fejét vakarja: adjon kölcsön 400.000 fontot, hogy Boehmerék kifizethessék azt, amivel neki tartoznak? Nem üzlet. De talán mégis beleegyeznék a királyné kedvéért, mert rajong a címekért, mint afféle parvenű és örömest tesz szívességet a királynénak, valami kis rendjel reményében. Arra kéri tehát Rohant, adja át neki a királyné sajátkezű levelét, amelyben tőle, Sainte-Jamestól pénzt kér. Rohan Jeannehoz fordul. A levél nem jön meg.

Georgel abbé szerint azért nem, mert Rétaux de Villette ebben az időben nem volt Párisban, hogy levelet hamisítson; Funck-Brentano szerint inkább azért nem, mert nem akartak Sainte- James kezébe hamisított levelet adni. Ilyesmi jó főuraknak és bíbornokoknak, de egy pénzem- berről mégsem lehet kellő hiszékenységet feltételezni. Ez a megoldás tehát nem vált be.

Közben múlt az idő és most már Jeanne is kezdett ideges lenni. Végtére ő is ember volt. Az utolsó pillanat ihletében talált is egy átmeneti megoldást: zálogba tette megmaradt gyémántjai egy részét és az így nyert 30.000 fontot Marie Antoinette megfelelő levelével együtt átadta a kardinálisnak. Rohan 30-án kifizette ezt az összeget az ékszerésznek és a királyné nevében haladékot kért a hátralékos összegre október 1-ig. Az ékszerészek azonban nem érték be ennyivel. Őket Sainte-James sürgeti, mondták, feltétlenül szükségük van az esedékes összeg- re. Jeanne, ez a csodálatos tiszavirág-lélek, ez a nagystílű máról-holnapra élő, úgy látszik, csak most kezdi észrevenni a veszedelem nagyságát. Sürgősen Párisba hivatja férjét, aki teljes gondtalanságban éldegél Barban; azután újabb nagy és merész ötlete támad.

- Magukat becsapták - jelenti ki hirtelen az ékszerészeknek augusztus 3-án. - A bíbornok birtokában lévő aláírás hamis. De ne féljenek; elég gazdag a bíbornok, majd kifizeti.

És ezt meggyőződésből mondja. Csakugyan ennek kellett volna bekövetkeznie józan számítás szerint: Rohan, ha megtudja, milyen szörnyű, bonyolult intrikába keveredett, félve annak a következményeitől, hogy feltételezte a királynéról, hogy titkos levelezést folytat vele és rendezvoust ad neki a versaillesi parkban, és last but not least félve a köznevetéstől, amelyet a lugas-jelenet és hiszékenysége kiváltana, bizonyára fizet, és fizet az egész család, még ha belehalnak is mind a Rohanok, a Guéménéek és a Soubiseok.

De a sors megint egy apró mozdulatot tesz. Boehmerék nem merik azt mondani a nagyúrnak, hogy hamis az aláírás. Inkább Marie Antoinettehoz fordulnak. Boehmer még aznap kisiet Versaillesba.

A történet itt kissé homályos. Funck-Brentano nem magyarázza meg, miért félt az ékszerész a királynétól kevésbbé, mint a bíbornoktól? Mi köze a királynénak az egész ügyhöz, ha egyszer hamis az aláírása? Hallgassuk meg, hogyan mondja el az esetet maga az egyik szereplő, Mme Campan.

Boehmer Versaillesban nem tud bejutni a királynéhoz, hát elsiet Mme Campan nyári lakába, ahová a hölgy néhány napra visszavonult. Itt éppen vendégek vannak; Mme Campan csak este beszélhet vele négyszemközt, a kertben.

„Azt hiszem, szóról-szóra emlékszem a köztünk lefolyt párbeszédre. Az első pillanattól kezdve oly rémület fogott el, amint felfedeztem ezt a rendkívül csúf és veszedelmes intrikát,