KARÁCSONY BENŐ

XXXXXXXXX XXXX

A MEGNYUGVÁS ÖSVÉNYEIN

REGÉNY

XXXXX XXXX ATHENAEUM

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Igy add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-963-417-072-3 (online)

MEK-14420

TARTALOM

I.

Megérkezünk a világűrből. Emlékezés egy kutyaboltra és más megható dolgokra. A maszlag diadalmas virága.

II.

A hegyi papnak mogyoróhéjban elmondom kimagaslóbb eseményeimet.

Találkozás Küszvágó Xxxxxxx s nagy kudarc a fűrésztelepen.

III.

Szép füstök, tartalmas levelek. Beszélgetés az iramszarvasokról és a mentholos cukorról.

IV.

Rövid délutáni fröccsök. Találkozásom a póstamesterrel. Azután további bajok a báróval.

V.

Hogyan lesz a papból fazekas. Betérünk egy régi cukrászdába.

VI.

Levágom egy (ál)-szentnek az orrát. Nagy bonyodalmak származnak belőle.

Egy csipkés favilla a fürdőtelepen.

VII.

Mit lehet egy gramm ötletből csinálni. Xxxxxxx párbeszéd az egyiptomi hölggyel.

VIII.

A Xxxx Adófőnöknek porba nyomják az orrát. A tanítónő magasztossági fátylai.

Gyászos babszemek.

IX.

Xxxxx!

X.

Parázslik a pék cigarettája. Mit véstem a velőscsontra. Xxxxx volt az október.

XI.

Eső.

XII.

Vita a spirális ködökről.

XIII.

Az erdőőr kitömött mókusát nézegetem. Rövid értekezés a Nofretete csókjáról.

XIV.

Ülünk az ágy szélén. Közlöm Nofretetével, hogy a lelkének olyan szaga van, mint a cédrusfának.

XV.

Hosszú éjszakák. Aztán megjönnek a vadgalambok.

XVI.

Veronnal sincs rendben a dolog.

XVII.

A hegyi pap felnyikorog a pulpitusra. Neszel a fű.

XVIII.

Készülődések és várakozások.

XIX.

„S a zászló leng feketén”

XX.

Vörös folt a mandrill majmon. Útrakelek.

XXI.

Egy olajfa alatt levelet írok a Nagy Adófőnöknek.

I.

Megérkezünk a világűrből. Emlékezés egy kutyaboltra és más megható dolgokra.

A maszlag diadalmas virága.

Reggel volt még, amikor a fiammal kiszálltunk a zörgő tyúkketrecből. A sínek mellett a pályaőr kappanjai keresték mindennapi gilisztájukat. A nap még a bokrok alján motoszkált, beleakadt az ágakba, mint egy ügyetlen széncinke. Körülnéztünk. A disznóól mellett harmatosan pi- roslott a cseresznyefa, s túl a napraforgó kerítésen, hátuljával az égnek gömbölyödve, mint egy kucsmagomba boltozata, a bakter húga kapálta a gyomot.

- Megszépült a vidékünk - kacsintottam magamra elégedetten.

- Pipánszki - tudakolta a fiam - ez a pályaudvarotok?

- Ez - bólintottam, - bár itt bakterháznak hívják.

A gyomláló fehérnép felé pislogtam. Széplábú, egészséges hölgynek látszott. Az ég felé gömbölyödve eltakarta a nap korongját, amely ekként sugárzó aureolával vette körül. Mögötte a hegyek, a szílfák s a kék mennybolt mozgásba hozták alvadó fehérjéimet. Xxxxxx már öreg békának hittem magam, akiből kimultak a szép kurutyolások s pompás rugalmasságok, de most, hogy átcikkant tagjaimon a szülőföld galvánárama, kedélyem akkorákat rúgott, mint a legtökéletesebb békacomb.

- Hollá, aranyom - kiáltottam nyájasan a széplábú kucsmagomba felé -, nem tud itt valami fuvart a közelben?

Kiegyenesedett és a vetésből próbált kihüvelyezni.

- Errefelé a hollát jóreggeltnek csúfolják - közölte megvetően.

- Köszönöm a szép útbaigazítást - trombitáltam vissza neki. - De idehallgasson, gyermekem. Nekem egy szekér kéne.

Xxxxxxxxx a kapát és elindult a tagból, hogy jobban szemügyre vegyen.

- Nó - nézett aztán meg szigorúan, amikor már eleget látott - egy kicsit még öregedjék, ha gyermekemnek akar becézni.

- Úgy véli? Akkor roppantul egyetértünk.

A szemem olyan símulékonyan szaladt végig a körvonalain, mint egy hullámvasút a maga völgyecskéin meg dombjain.

- Aztán nemcsak szekeret keresek. Egy olyan kellemes szőkeségre is szükségem volna, mint maga. Szobrot csinálnék róla.

- Ejsze pucéran - nézett meg foghegyről, becsmérlő derűvel.

Szinte hallatszott, hogyan csörög a vére. Úgy néztem rá, hogy minden elismerésem benne volt bélyeges nyugtaként a nevetésemben. Észre is vette, hogy kötődöm vele s haragja hangtalan macskatalpakon közeledett felém. Már láttam is villanó karmait. Most leköp a kis macska, gondoltam. De meggondolta.

- Ha szedik a lábukat - mondta s lustán visszahúzta a körmeit - az elébb ment el innen egy szekér... A cókmókjukat, nem bánom, itt hagyhatják addig.

- Mi a véleményed, Xxxx Xxxxxxxx? - fordultam a fiamhoz.

Ő engem a pipám miatt Pipánszki Pipánnak nevezett, én őt Xxxx Adófőnöknek, mert egyszer fellelkesedve a sűrű pénzek láttán, amelyek meglepő bőséggel hömpölyögtek be az adó- hivatali főpénztáros ablakán, azt ajánlotta, hogy nyissunk mi is adóhivatalt. Ő lesz a főnök.

- Mibe kerül a ruhatár? - tudakoltam a takarékos emberek aggodalmával.

Erre aztán kicsattant az idegen fehérnép jókedve is. Ruhatár? Hogy mibe kerül?

- Hé, Trandafir! - kiáltotta a tyúkketrec xxxx - xxxxx, mert beszélni akarnak veled. Trandafir meg is jelent; fürge kuvasz volt, kíváncsian szimatolta orrával, hogy mi a baj.

- Ő lesz a ruhatáros. Ha a poggyászukat lerakják e disznóól mellé, ő majd vigyáz rájuk. Azt mondtam, nem szeretném Trandafirt másirányú elfoglaltságában zavarni. Az ilyen derék, lompos ebeknek sok a dolguk, magamról tudom.

- Trandafirnak csak este van dolga - jelezte. A pillantásával megemelgetett, mint gazdasszony a kokast, hogy van-e rajtam egyéb is mutatós tollúnál, aztán indult is már a sorompó felé, hogy visszaakassza a helyére. - Xxxxxx xxxxxx?

- A világűrből - mondtam és leraktam a bőröndöket a disznóól mellé. Xxxx a fiam elment a harmadik bőröndért, gondoltam, nyélbeüthetem a modell kérdését is. - Ami pedig a szobrot illeti, hát üsse kő, nem bánom, pucéron is lemintázom, ha olyan nagyon ragaszkodik a pucér- sághoz.

- De jókedvében van ma - intett le közönyösen. A sorompóhoz lépett és nagy ívben vissza- sétált vele az út túlsó oldalára.

Láttam, a Xxxx Xxxxxxxx érdeklődve tanulmányozza a műveletet.

A mezei ösvényen indultunk el. Ég vele, rokonszenves kucsmagomba - búcsúztam a hölgytől. Körülöttünk fiatal zabok zizegtek. Felszállt a föld szaga, kibontotta pruszlikját a messziség, mint dada, aki enni ád és két csodálatos emlő, két gömbölyű hegy bomlott ki a pruszlikból. Jó darabot mentünk már. A Xxxx Xxxxxxxx kíváncsi volt már a malomra. Xxxxxxxxxxx egy dombra és én megmutattam neki a malom kéményét. Úgy vélte, hogy amit kéménynek nézek, az csak egy fehér tehén. Nem lát ő semmit. Attól van, magyaráztam, mert ő csak lépeget, de én úgy haladok, mint a nagyorrú ember a mesében. Xxxxxxx-e már róla? A nagyorrú ember orra ugyanis egy félórával mindig hamarább érkezett haza, mint a gazdája.

Lekanyarodtunk az útra s a szétváló cserjék között megláttuk a frissen meszelt kastélyt.

- Pipánszki, ez milyen torony, hogy olyan kicsi?

- A kastély bástyája.

- És miért kell egy házhoz bástya?

- Rablók laktak benne. Amikor már eleget raboltak, bárói rangra emelték őket, mondja a szép legenda.

Olyan volt a zegzugos öreg építmény így frissen kimázolva, mint egy kacér, kövér dáma eldúlt törzse végén valami csuhaj kis kalappal. Ki lakhatik most a kimeszelt öreg dúcban - töprengtem útközben - s ki szeretheti ott olyan szenvedélyesen a cukorborsót? Végigfutottam a virágzó cukorborsó tagon, amely széles patakként áradt a kastély lábától az országút felé. Széttekintettem, hátha ibolyaföldeket is látok. Mert amikor vagy másfél évtized előtt útra- keltem innén, együgyű darúmadár, mostoha idők jártak erre; az ereszek alatt soványan csö- rögtek a kukoricacsövek, a bocskorok talpán nagy likak tátongtak s az öreg, elhúnyt báró is abból ette a pirított szalonnát rántottával, amit puskájával megszerzett. Vadkereskedésnek dolgozott, a földeket meg bérbe adta. A kastélyon is nagyot repesztettek a mostoha idők,

készült éppen xxxx bukni az öreg bástya, amikor fölszedtem itt a sátorfámat. Xxxxxx azóta úgy látszik, megkönyörült rajta és kétoldalt mankót adott a hóna alá. Most peckesen tartotta magát, mint műlábon a kipedert rokkant.

A Xxxx Xxxxxxxx azt szerette volna tisztázni, miért vannak még mindig ezek a kastélyok és mi történik bennük most, hogy már nem szabad rabolni. Minthogy igazában magam sem tudtam, mire jók még ezek a kastélyok, azt feleltem, majd megtanulja a regényekből. Erre aztán azt firtatta, miért írnak az emberek regényeket. Reménytelenül nyitottam szét a tenye- remet és reménytelenül csuktam össze. Miért? Ki tudná megmondani?

- Vannak dolgok az égen és földön, Xxxxxxxx, aminek értelmét gyarló agyvelőnk nem tudja felfogni. Amerikában van egy állam - villant fel aztán előttem a sötét problémában a meg- mentő vészkijárat -, ahol minden kutyának joga van egyszer büntetlenül megharapni valakit. Azt hiszem, a regényírás is úgy született meg, hogy az íróknak joguk volt egyszer büntetlenül úntatni olvasóikat. Amikor aztán látták, hogy a büntetőtörvénykönyv visszaesés esetén sem sújtja őket, rendszeresítették haszontalan üzelmeiket. Van már szabályos iktatóhivataluk, amit irodalomtörténetnek hívnak, vannak cinkostársaik és irígyeik, ezeket meg kritikusoknak hívják s végül vannak hiszékeny áldozataik s ezek az olvasók.

- Pipánszki - figyelmeztetett a Xxxx Xxxxxxxx kissé tárgyilagosan - elfelejted, hogy még csak kilenc éves vagyok és nem értem meg a felnőttek bűneit.

Egy nyaktekercs röpült fel az útszéli vackorfáról. Az árokban tyúkok kapirgáltak.

- Nézd csak Pipánszki, olyan a szemük, mint a céltáblán a célkarika.

Az úton barázdabillegető futott előttünk. A dűlőútról egy bivalyfogat döccent le az országúti vackorfák közé. Szép bivalyok voltak, a szemük sarkából nézegettek minket. A gazdájuk jó napot kívánt.

- Köszönjük. Jó napunk van - szólottam barátságosan. - Danolni is fogunk, ha ráérünk, de most szeretnénk feljutni a járművére. Persze csak úgy, ha elbírnak a bivalyai. Láttam, meg- sajnálta, hogy jó napot kívánt; hátra sem fordult többet, csak úgy jelezte a fejével, hogy fel- kapaszkodhatunk ugyan, de aki a más szekerére kívánkozik, az becsülje meg magát és a gazda bivalyait.

- Elvinne a Felméri malomhoz?

Elvinne, bólintott, ha volna még Felméri malom; de van már vagy tizennégy éve, hogy befogta a száját és nem zakatol többet.

- Ha Felméri akad még, akkor lehet még Felméri malom is. Cigarettát sodort, hátra sem fordult.

- Az öreg molnár rég elszenderedett, a fia meg elszóródott a nagyvilágba.

S amikor elkészült a sodrással, hozzátette még: - Pedig szépen tudott okarinázni.

Hát ez én voltam. A Xxxx Főnök elismerőleg mosolygott. Hogy lám csak, milyen nemes jellem vagyok, sohasem dicsekedtem vele, hogy okarinázni is tudok.

Beértünk a fürdőtelepre s a zenepavillon gramofonja már javában bömbölte azt a zenei édességet, amit a műsor Waldteuffel keringőnek szokott nevezni. Amíg távol voltam, patika nyílt a tornácos házban. A Grand Hotel színjében himbálóztak a japán papirlámpák s ahogy rájukpillantottam, az elmult évtized homályából hirtelen sírni kezdett egy orrhangú ukulele. Nagy rakás nőt ölelgettem e tarka papirlámpák alatt, együtt röhögve a kaján hangszerrel azon, hogy hölgyeim milyen révületben: milyen kifordult lélekkel ropják a különböző moz- dulatokat, szinte cukorrá kristályosodva a tangó édességében, miközben én az oldalbordáikat,

meg gerinccsigolyáikat próbálom megszámlálni. Az egyiket egyszer odaejtettem a virágágyak közé, mert mindegyre azon kuncogott, hogy én milyen énekelve kínálgattam a fürdőtelepen a csirkéimet. Kövér volt s nagyot puffant a verbénák és floxok között. Mi tagadás, kissé röpke és fennhéjázó fickó voltam s nagy igyekezetet fejtettem ki, hogy lehetőleg minden szabályt megsértsek. A tízparancsolatnak is azt hiszem, minden paragrafusába beleütköztem. Egyszer például a szomszédunknak nemcsak a szolgálóját, de a marháját is megkívántam. Szép szimentáli tehén volt, tizenhat litert adott le naponta. Mint többi polgártársaim, én is rászed- tem másokat, s csak arra vigyáztam, hogy azokat az erkölcsi határmesgyéket, amelyek a meg- engedhető gaztetteket a meg nem engedettektől oly szigorúan elválasztják, én se lépjem át. Gályám iránytű és fenékmérő műszerek nélkül csatangolt a kalandok kék vizein; ide-oda köptek a hullámok s én gondtalanul hortyogtam hajóm fedélzetén. Egyike voltam azoknak a szabad gézengúzoknak, akik nem tartották magukat semmiféle hajózási reglamához, s egy kis kalózkodástól sem riadtak vissza, ha a szelek járása és a mások balgasága mulatságosnak igérte a kalandot.

- Jó napot kívánok - köszönt oda emberünk a patikusnak, aki a gyógytár ajtajában állott sárga keménykalapban és szürke zsakettben. - Mindig ebben a dinnyekalapban, meg katufrékban áll itt a tornácon - magyarázta nekünk, hátra se fordulva. - Szilárdnak hívják voltaképpen.

S a patikára az volt kiírva, hogy Xxxxxxxxxx. Az is Xxxxxxx, mondtam én, de az állam nyelvén, s Szilárdból nyilván a patikaengedély miatt lett Xxxxxxxxxx.

- Eltalálta - bólintott fuvarosunk elismerően. Közöltem vele, hogy ismertem egy Xxxxxxxxxxx, de az Biborbanszületett Xxxxxxxxxx volt. A patikus alighanem csak Zsakettbenszületett Xxxxxxxxxx lesz.

A záptojásszagú fürdőházon túl nemsokára kezdődött az alsó falu. És pedig egy pékkel vette kezdetét.

- A fenét! Már pék is van errefelé?

A Nagy Főnök azt kérdezte, süt-e perecet is. A jegyzőség tornácáról tökfejű ember hajolt ki, hogy megnézzen bennünket. Éppen sört és disznóoldalast tízóraizott. Ismeretlenek voltunk, előhozta a látcsövét és úgy vett bennünket célba.

- Bonzsur, xxxxxxx Xxxxxx - xxxxxxxxxx a fuvarosunk köszöntését. - Reggel itt legyél a bivalyokkal.

- Az ótvar lerághatna már arról a tornácról - intett Ferenc barátságosan. Nekünk meg azt mondta: - Ez már díjat nyert. Egy tolvajversenyen.

Az alsófalun túl megint én kerültem szóba. Hogy a fürdőtelepi patikus, aki mindenkiről mindent tud, azt meséli, hogy az a Xxxxxxx Xxxxxx, aki valamikor itt hajkurászta a mókusokat és fehérnépeket, most valahol kutyaboltot tart.

- Az lehet - véltem mosolyogva s elkapott a megilletődés, mint vigyázatlan bolhát a kuvasz. Mert Párizsban egyszer csakugyan abból próbáltam megélni, hogy kutyákat sétáltattam. A Nagy Főnök meghökkenve nézett.

- Pipán, te ezt hagyod?

- Nó - ráspolyoztam le egy kicsit a rágalom méregfogát -, ha tisztességes kutyákat forgalmaz a boltjában az a Xxxxxxx Xxxxxx, nem is olyan hiba az, mint ha tisztességtelen emberekkel tartana fenn üzleti kapcsolatot.

Az ember most jó erősen hátrapislantott, hogy lássa, avval van-e dolga, akivel gyanította. Azt kérdezte, csakugyan boltban árulják-e odakünn az ebeket. Bólintottam, hogy igen. Vannak odakünn üzletek, amikben struccmadarat és vizilovat is árulnak. Haza is küldik a vevőnek, kívánatra.

- Krokodilt is?

- Hogyne. Mérték szerint. Rendelni akar egyet?

Intett, hogy egyet hozatna hirtelen. Mivelhogy nincs senki, aki örömkönnyeket hullasson a megérkezésem alkalmából.

- Ráismertem én mingyárt a viseletéről, Xxxxxx xx - kacsintott vidáman.

- Én is hamarosan kivájtam magát a nagy összeomlásból - hunyorítottam én is s kezet fogtunk melegen. - Egy kicsit elborította az idő magát is.

Azt kérdezte, ki legyen ez az értelmes legényke itt a lőcs mellett.

- Saját termés, xxxxxxx Xxxxxx - s bemutattam őket egymásnak. - Ez meg itt Xxxxxx, aki vagy tízévi haszonbérrel tartozik nekünk a tag után. Tizennyolcban együtt ettük a Piávénál a marhakonzervet, ha volt.

Meggusztálta a Nagy Főnököt és helybenhagyólag intett. Jó befektetésnek látszik, vélte, nem spóroltam a munkával és hozzávalóval.

- S Xxxxxx urat mi hozta vissza?

- Mi? Nem hallotta még azokat a bűnügyi meséket, amik arról szólnak, hogyan tér vissza a tettes évek mulva cselekedetének színhelyére?

A Xxxx Főnök megütődve bámult rám.

- Pipánszki, te milyen bűnügyet követtél el? Sohasem említetted.

- Azt, hogy fiatal voltam. S most ime, visszasompolygok oda, ahol elkövettem ezt a bűnt.

Döcögtünk a malom felé. Xxxxxx elém szórta, mint éhes baromfinak a málét, a környék pletykáit. A szemem ott lebzselt a topolyafák között valami rést keresve s orrom mozgott, mint a tápir orra, megindultan válogatva a régi szagok között.

- Érzed, Nagy Főnök a patak szagát? Ez már a mi zsilipünkön folyt át. És most számoljunk ötvenig. Egy, kettő, három...

A fiam felállott a szekéren. Izgatottan nézett a fák közé.

- Pipánszki, én semmit sem látok.

- Nem látod a malom csücskét ott a két ág között?

- Az csak a pajta - jelezte Xxxxxx.

Nem értettem a dolgot. Hiszen előbb kell látnunk a malmot s csak azután a pajtát. Felálltam én is. Álltunk ketten s átnéztünk az ágak között. A régi doronghíd helyén két görbe nyírfa feküdt át a patakon, a szekér ott megállott.

- Itt volnánk - közölte Xxxxxx, arra az esetre, ha a hiányzó malom miatt nem tudnám. Kissé zavartan kecmeregtem le a szekérről.

- Pipán - nézett a Nagy Főnök a malom helyén málladozó téglákra -, te azt ígérted, hogy itt malom is van.

- Igen - pislogtam csodálkozva a romokra. - Persze... Máskor óvatosabb leszek.

S nagyot lélegzettem. A nagy lapátos kerék agya ott feküdt a gyomok között. Hű, az angyalát!

- bámultam a malom hűlt helyét. - Ezt jól kigondoltam! Xxxxxx, otthont, a kéményen kele- pelő gólyákat ígértem magamnak is meg a fiamnak is! Drámai kis összeomlás, annyi szent!

- Elhordta a víz - magyarázta Xxxxxx, amikor látta, milyen ütődötten tikácsolok - s amit meghagyott, azt apránkint az idő vitte el... Írtam volt róla Xxxxxx xxxxx, nem kapta meg?

Persze. Évek előtt kaptam valami óvatos s főképen pongyola gyászjelentést, el se igen tudtam olvasni és valahogy ki is ment a fejemből.

Mint rossz szolgáló a gazdája utolsó lepedőjét, olyan cudarul elvitte a patak a malmunkat. Xxxxx vizecske volt, szitakötőkkel játszadozott, de ha nem nézett oda az ember, elkapta a partról a szénaboglyák és kulipintyók lábát s csak a harmadik szérűn hajította őket vissza a partra. Amíg idegen földrajzi szélességek között kószáltam, a malmot is íme, csúnyán el- intézte s amit otthagyott belőle, azt az idő ette meg szelek és rovarok képében. Jó étvágyú bogarak lehettek, a megmaradt gerendákban már csak megőrölt barna falisztet találtam. Ami vas akadt rajta, azt a rozsda bontotta pikkelyekre; szinte lapozni lehetett bennük, mint a hájas tészta levelei között. Igen, az idő vasfoga magasztosan vigyorgott atyai jussom felett. S a romok csúcsán hajlongva köszöntött a maszlag diadalmas virága.

Még egy nagy lélekzetet vettem, aztán a botommal könnyedén leütöttem a maszlag fejét. A pajtából jött valaki. Amikor vagy húsz lépésnyire volt tőlünk, még sárga volt, de ahogy megállt előttünk, már elpirult, mint a bíborbogár.

- Xxxxxx xx - lehelte nagykésőre. - Hát csakugyan vissza tetszett jönni?

- Kételkedett talán benne, Xxxxx?

Most már olyan volt, mint egy óriási bíborbogár, mindene lángolt. Hozzáléptem, a kezemet nyújtottam.

- Ha komoly beszédet hall, Xxxxx, azért egy bikmagot se adjon. De ha valami bolondot mondok, azt nyugodtan elhiheti.

Volt egy hajszálkis mozdulata, aminek folytatása elől sietve kaptam el a kezem. De ő

folytatta, csakhogy a fiamnál. Az ő kezét emelte áhítatosan és boldogan a szájához.

- Kiskázmér - lihegte s azt hiszem egy-két könnyet hullatott melléje felkiáltójelnek.

- Ez Veron - mutattam őt be a Xxxx Adófőnöknek. - Remekül készíti a martilaput. A Xxxx Xxxxxxxx illedelmesen meghajtotta magát.

- Ifjú Xxxxxxx Xxxxxx, de a martilaput nem szeretem.

Xxxxx a könnyein keresztül nevetett, s az arcához szorította a Xxxx Főnök tenyerét. Xxxxxx is bekecmergett az udvarra.

- Megkrepált, ugy-e? - kérdezte cigarettát sodorva. A malmot értette, hogy tudniillik milyen alaposan felfordult.

- Hát igen - hagytam rá. - De ha elhozza a csomagjainkat a bakterháztól, szóljon be Birta- lannak, az öreg ácsnak, ha még megvan, hogy nézzen le ide holnap... - Pipára gyújtottam. - Tudniillik új malmot építünk.

- Xxxxxx xxxx ácsoltatni? - sandított Xxxxxx előbb Veronra, aztán rám s már tűrkőzött is neki az ugratásnak, mint labdázáskor, hogy majd ügyesen elkapja, ha orvul feléje hajítok valami gömbölyded kedélyességet. - S aztán mit kezd vele, Xxxxxx xx?

- Hát nem tudja, mit szokás a malommal csinálni? Nem szólt magának Xxxxx, hogy hazajövünk?

- Egy hangot se.

Nem szólt, értettem meg túlvilágian fénylő örömét s feldúlt arcának ünnepét nézegetve. Talán félt, hogy nem igaz a szép mese, hogy egyszer betoppanok; makacs balsorsához jobban illett talán, hogy sohase kerüljek ide vissza, hogy bekapjon, felfaljon a messziség ordasa. Különben csak egy hét előtt érkezett ő is a falujából. Két jércét hozott magával és egy Xxxxx nevű zsenge hátramozdítót. A csirkék ott csípegették a lapos libapimpót a pajta mögött, Xxxxx pedig hétmérföldes csizmában, tornyos szalmakalapban őrzötte őket, ami abból állott, hogy egy nagy botot vízszintesen a tarkójára tett, a két végére ráakasztotta a két karját, aztán fütyö- részett a bábaszarkáknak s ha elúnta, lekapta a husángot tarkójáról és a lepkék után hajította.

- Pipánszki - tudakolta a Xxxx Xxxxxxxx, legalább féllábbal mindig a valóságok síkján mozogva -, hol fogunk lakni addig?

Xxxxx bátortalanul úgy vélte, hogy nem ártana, ha addig a fürdőtelepi Grand Hotelbe hurcolkodnánk. A pajtát ugyan helyrehozta egy kicsit, de az nem nekünk való szállás.

- A honalapítást nem kezdi az ember egy szállodával - mondtam s a Nagy Főnökhöz fordultam. - Xxxxxxxx talán tüstént szobát bérelt, amikor partra vetődött?

Délutánra elhozta Xxxxxx a csomagjainkat s mingyárt kaszált is két derékaljnyi füvet a pajta mögött. Még rozmaring is volt benne. Faltunk valamit, tojást, kenyeret, aludtejet s amikor előmásztak a bokrokból a szentjános bogarak, szépen végigfeküdtünk a rozmaringos almon, a Nagy Főnöknek hófehér cserge jutott takaróul, nekem csak egy gyenge lebernyeg.

- Meg kéne számolnunk a pénzünket - ajánlottam -, hogy kifutja-e az építkezésre. Ami pénzem volt, éppen csak arra volt elég, hogy néhány hónapig megéljünk.

- Pipánszki - kérdezte később a Xxxx Xxxxxxxx -, hány millió csillag van az égen?

- Négymilliárdháromszázkétmillióötszázhetvenkettő. Nézte az eget.

- Pipánszki, hiszen ezt senkisem tudhatja ilyen pontosan.

- Akkor miért teszed próbára atyai tekintélyemet? - morogtam megróvóan. Kinyúlt a keze, a hajamban túrkált.

- Nem lesz vékony neked az a takaró, Pipán? Nézd milyen nagy ez a cserge.

Odatúrtam magam az ő takarója alá. Néztük a tágas eget és hallgattunk. A lápban rosszat álmodtak az apró vadlibák s riadt hápogással bújtak talán anyjuk bolyhos hasa alá. Orrunkat földieper szaga cirógatta.

- Pipán, odaadom a pénzt... Elfogadod?

A kezem után nyúlt. Az anyjától kapott valami pénzt kerékpárra, azt ajánlotta fel.

- Jó éjszakát, Pipán - súgta aztán elégedetten és elbágyadva.

- Jó éjt - hagytam rá én is elégedetten. Elégedett voltam, másfél évtized óta talán először. Úgy éreztem, levedlettem magamról valamennyi ócska bőrömet, amiket az évek raktak rám, mint ahogy a gyík hagyja el valami farepedésben a bőrét. Egy darabig még néztük a Fiastyúkot s hallgattuk a zsombékosból az elnyugvó bölömbikát, aztán elaludtunk.

II.

A hegyi papnak mogyoróhéjban elmondom kimagaslóbb eseményeimet.

Találkozás Küszvágó Xxxxxxx s nagy kudarc a fűrésztelepen.

Xxxxxxxx, a félszemű ács másnap csakugyan lekarikázott hozzánk a lábain, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Xxxx szemével megcélozta a malom maradványait s a vázrajz alapján, amelyet együtt hevenyésztünk, kiszámította a költségeket. Nagyot füttyentettem. A tizedrésze, ha megvolt a költségeknek.

- Én elvárok - bíztatott az ács - csak az anyagot szerezze meg Xxxxxxx úr. Xxxxxx Xxxxxx is szépen ledolgozhatná most a haszonbért.

A fűrésztelepen egy kis előleget adnék - gondoltam -, a többit később törleszteném, ha, működésbe hozom a malmot és műtermet. Felpezsdülve indultam el a fűrésztelepre, de a két szálfán, amely a doronghidat pótolta, váratlanul felém gurult a hegyi pap.

- Hát hazatalált? - kezdett ölelgetni xxxxx xxxxxxxxx. - Hazajött ugye, ordát reggelizni és pitypalatyot hallgatni. S a feleségét hol hagyta?

- Hamis pap - fenyegettem meg - a fehérnépre kiváncsi s nem a fiamra.

A fiamat látta már, mondta, xxxxxxx is a fejére egy pár kajszi barackot. Ott ül az út mellett egy mogyoróbokorban Xxxxxxxx s a kezében pléhpisztolylyal, hogy szemmel tartsa a vad- disznókat, akik Xxxxx szerint ki-kirohangálnak az erdőből pásztorgyereket és szalmakalapot enni. Úgy látta, hasonlít is hozzám a barna lurkó, akárcsak egyik záptojás a másikhoz; de most már a feleségemre kiváncsi. Mert - tette hozzá s nagy jókedv kottyant ki belőle a maga hamisságától - látni szeretné, micsoda vakmerő lélek lehet, aki sűrű éjszaka is egyedül mer maradni az olyan kriminális emberrel, amilyen én vagyok.

Xxxxx, úgy láttam, szemérmesen elhallgatta előtte egyházi szempontból vétkes családi állapotomat.

- Lemaradt mellőlem - szóltam illő bűnbánattal. - Egyenetlenek voltunk a járomhoz, nagytisz- teletű uram.

Megfogta a szemüvegét. Apró, rejtőzködő szemei kissé szomorúan kémleltek a keskeny résen át.

- Elhagyta, Kázmér?

Azt feleltem, hogy alapjában véve ő hagyott el engem. Valami rendszertelen előadásba kezdtem, ügyelve arra, hogy minél hetykébben ugráljak át sajgó családi szakadékaimon s iszapjából minél tisztábban és délcegebben kerüljek ki. Közben úgy belejöttem elmult szerel- mem, barátaim s a nők ócsárlásába, hogy a pap már nevetve próbálta megfékezni bölcseségem zajos iramát. Örömmel láttam, hogy még mindig rendes, tréfakedvelő ember, aki nem kenegeti híveit minduntalan hitbeli kenőcseivel, mint egy gőzfürdői masszirozó.

- Megálljunk ifjúúr, megálljunk. Még legázolja az egész univerzumot. Hát így megszalasz- tották?

Nevettem én is. Bizony úgy. Akként cselekedtem, mint agárversenyen az agarak, amik valami idétlen bádognyúl kedvéért versenyt futnak egymással. Egy hülye szerkezet előttük viszi a bádognyulat s ők ügetnek csüngő nyelvvel a pecsenye meg a dicsőség után.

- Sok álpecsenye után csörtettem én is - fűztem hozzá, magamba szállva. - De most a pokolba a bádogdicsőséggel s a gépesített nyuszikkal! Csinálják tovább a többi tökfilkók.

- És nem talált egy igaz nyulat se? Mert ha jól értettem, a nőkről értekezett.

- A nőkről is. De hálaistennek elvitte őket a hűtlenség és megsemmisítette őket a feledés. A kékes szemüveg alatt ravaszul hunyorgott a hegyi pap szeme.

- Ha az ember jóllakott ma, attól még megéhezhetik holnap.

Eszébe juttattam, hogy a biblia megtiltja a királyoknak, különösen, ha új birodalom alapítá- sáról van szó, hogy erejüket az asszonyoknál pazarolják el. Én is új birodalmat készülök alapítani.

Megtapogatta a karomat s azt kérdezte, hogy a házasság semmi örömet nem hozott nekem?

A házasság szép csodáira próbáltam gondolni, a kettős hitvesi ágy melegére, a jó húslevesek illatára s néhány más ködbehanyatló dologra. Mi tagadás, a szívem eleinte csodás akciókat bonyolított le, harsogott s trillázott elbűvölten, mint egy mámoros fülemile s aztán nagyot repedt egy írtó nap.

- Megcsaltam Ilonát - böktem ki hirtelen.

- A fenét!

- Igen, nagy tiszteletű uram, megcsaltam azzal, hogy nem lett belőlem gálickő. Nem nőttem olyan mutatós lángelmévé, mint amilyennek ő álmodott meg engem. Mi ez, ha nem a legzor- dabb csalás? Jó zajos sikereket várt tőlem, mert imádta a sikereket, mint más a töltött káposz- tát. Ha híres zenebohóc lettem volna, a hírem kedvéért megbocsájtotta volna, hogy bohóc vagyok. Ha disznózsírból valami pályanyertes szobrot csináltam volna, boldoggá tudtam volna tenni. De a baj az volt, nagytiszteletű uram, hogy a disznózsíradékot én csak töpörtű alakban szeretem és nem szoborban.

A pap felderült, de csak egy pillanatra.

- Ékesszólóan rágalmaz - csóválta a fejét. - Mert csak nem akarja azt mondani, hogy maga hiba nélkül való?

- Ki beszél ilyen badarságot! Van nekem annyi bűnöm, hogy öt gyóntatószék is kevés volna hozzá.

A pap torkán megakadt a köhögés.

- Kázmér, csak nem katolizált!

- Arra nem értem rá. De egyebet aztán annál többet csináltam.

Mogyoróhéjban össze is foglaltam kimagaslóbb eseményeimet. A nőkkel meg a művészettel kezdtem. Törekvő bulldogok tudják oly buzgón fogni az ember nadrágszárát, amilyen konokul belekapaszkodtam én a dicsőség tovalebbenő pantallójába s szeretett nőim elvillanó nadrágocskájába. Nem sokra vittem náluk, csinosat rugtak rajtam, amíg végre eleresztettem őket. De óvakodtam attól, hogy sebeimet mással kötöztessem be. Mert nincs haszontalanabb dolog a felebaráti kötszereknél. Távol áll azonban tőlem, hogy valamilyen rendszerbe akarjam foglalni zavaros tapasztalataimat. Mindig idegenkedtem a rendszerektől, ehhez képest életem, szerelmeim és pénzviszonyaim meglehetősen ziláltak voltak. A nőknél pórul jártam, a művé- szet múzsája elfelejtett homlokon csókolni s embernek is úgy látom igen közepes maradtam. Ami kitűnő szobrot alkottam, azt nem kőből, hanem ábrándokból faragtam. Ha bronzba öntöttem volna őket, e pillanatban talán valami korcskutya szaglászná. Nem bízom a kutyák műízlésében. Xxxxxxxxx hát a nagy eszmékről - bár ebben Xxxxx és a pénzszerzés dühe is ludas - a szépkeblű hölgyeket mintáztam, akiknek akkora volt az agyvelejük, mint egy jércének. Nemes hattyúnyakkal ajándékoztam meg kietlen vénasszonyokat, akik gyűlölték a

fiatalságot, mert elmult és gyűlölték az öregséget, mert eljött. Fönséges pillantással mohó nagyvállalkozókat és nemes homlokkal közéleti tyúkprókátorokat. Mert a hiúság és butaság a legbiztosabb források, amelyekből kincseinket meríthetjük. Áldott balgaság, mennyi édes percünket köszönhetjük neki. Xxxxxxxx gondoltam rémült rosszalással bölcselőinkre, vezér- cikkíróinkra és néptanítóinkra, akik félreismerve a bárgyúság jelentőségét, úgy vetették rá magukat, mint valami filoxera vagy kártékony lótetű kiirtására. A pokolba is, mi lenne a lét polgártársaink együgyűsége és kedvesünk butasága nélkül! Kipusztulnának legszebb intéz- ményeink, kihalnának sorsjegyügynökeink, megszűnnének diktátoraink, akik xxx xxxxxxxxx tenyésznek a balgaság közegében, mint kolerabacillusok a húslevesben. Hogy a boldogság bacillusairól ne is beszéljünk. Ez azonban szerencsére nem fog bekövetkezni, fejeztem be kecsesen értekezésemet. Ez a világ, állítja Xxxxxxxx, oly feneketlenül buta és gonosz lesz akkor is, amikor távozunk az életből, mint amilyen buta és gonosz volt akkor, amikor megérkeztünk.

A hegyi pap a tarkóját vakarta.

- S ezt mind kitapasztalta? S aztán megálljunk, a gyereket is végleg lehozta?

Az igazság az volt, hogy egy kicsit elloptam a gyereket az anyjától. Úgy tettem, mintha bele- egyeznék abba, hogy nyár végén az anyja érte xxxxxx. De csak hadd jöjjön, gondom lesz rá, hogy egyedül térjen vissza. A pap azt kérdezte, értek-e a gyerekneveléshez, nem fog-e el- burjánzani a kertészkedés alatt? Méla kérdés volt inkább, mint támadó, az aggodalmaskodó egyház halk és távoli hullámverése.

- És velem hogy volt - néztem rá vissza. - Engem ki nyesegetett, kötözgetett s ki irtotta a férgeimet? Az anyámat mindössze egy sápadt képről ismerem. Anyai sopánkodások nélkül nőttem fel, ha folyt az orrom, magamnak kellett megtörölnöm s bár fájlalom, hogy anyám emléke nélkül csörtetek ebben a vadonban, ime, mégis felnövekedtem s volt idő, hogy szabad perceimben tűrhetően tisztességes embernek képzeltem magam.

A pap úgy látta, hogy Xxxxxxxx keményen összerugtam a házastársi gyöngédséget. Megma- gyaráztam neki, hogy igazában csak Xxxxx gyűlöl engem, haszontalan, fennhéjázó, ügyetlen, és fecsegő embernek tart, én pedig mindezt megbocsájtom neki, jó keresztényhez illően. Volt egy rozsdaveres macskánk, ecseteltem tovább a kettőnk viszonyát, az mindegyre csak a szájába kapta a kölykeit s futott fel velük a létrán a padlásra, mert a fejébe vette, hogy a kis bitangokat veszély fenyegeti. Hogy aztán le is potyogott közülük egyik-másik, az nem izgatta különösebben. Mit számított egy kevés nyaktörés, amikor kedvére kiélhette anyai ösztöneit. Ami persze nem annyit jelent, hogy az anyja Xxxxxxxxxx is lepotyogtatta féltésében a létráról. Nem állítom. De hogy az anyáknak abból a válfajából való, akik gondolatban minduntalan a létrán szaladgálnak a porontyaikkal, azt volt alkalmam tapasztalni. Annál is inkább, mert én voltam az a feltételezett veszedelem, aki elől a padlásra akarta a gyereket menekíteni.

- Hát így éltünk, nagytiszteletű uram. A feleségem gondoskodott róla, hogy sohasem feled- kezzem meg arról, hogy semmiházi vagyok.

A pap elnézően fogta meg újra a karomat.

- Ezek a maga jellegzetes túlzásai, Kázmér... Egy kicsit valamennyien komisz fráterek vagyunk, nem kell mingyárt felrugni a sajtárt.

Azt kérdezte, alapjában véve mégis hogyan boldogultam. Úgy tettem, mint a vizililiom, világosítottam fel, addig nyujtottam a nyakam, amíg a sötét moszatból a felszínre jutottam. Persze pénzben ez még nem sokat jelentett, korántsem annyit, amennyit például egy keres- kedői értelemben vett vizililiomnál jelentene.

- S a nagytiszteletű asszony? Xxxxx holdsugár-e még mindig, mint régen?

A pap két karjával nagy kört írt le maga körül.

- Egy mázsa tíz. De olyan fürge, mint a gyík.

A mozdulattól a fehér csepűnadrág majdnem leesett róla. Szeretett volna visszazökkenni belé, de kidagadó hasfala nem engedte magára a nadrágot.

- Xxxxx Xxxxx is kövér volt - mosolygott mentegetőzve.

- Úgy tudom, Xxxxxx is - kacsintottam én is kajánul. - Az aki Xxxxxxxxx-el együtt megfertőzte az emberiséget.

Érezte, hogy idézőjelben mondom, vidáman hátbavágott.

- Mondom én, lator pápista lett magából is... Odanézzen. - A könyökével átmutatott a patakon. Sovány, káplánszerű alak botorkált az úton, tarka olvasójeleiről ítélve a breviáriumát böngészte. - Ez alighanem magára kíváncsi. Úgy csőszködik itt, mind madárijesztő a zabban. S közben úgy tesz, mintha Umbriában sétálgatna és elmélkedne, mint Xxxxxx Xxxxx Xxxxxx... Adjon Isten fiatal kolléga - kiáltotta oda a káplánnak szelíd hergelődéssel - mi járatban van erre, ahol még a madarak is kálomisták.

- Dicsértessék - állt meg a másik, reverendája hátsó zsebén át a nadrágzsebébe mélyesztve kezét. Himlőhelyes volt s parázsló szemű.

- Olvasom - újságolta neki a hegyi pap -, hogy a dominikánusok Isten kutyái voltak. Domini canes.

- In rebus ecclesiasticis - mondta a fiatal káplán komoran - nem ismerek tréfát, nagy tiszteletű úr.

Meghajolt szépen s felnyitva a bréviáriumát, faképnél hagyott bennünket.

- A humor az élet virága, Xxxxxx. De ezek szegények olyanok, mint a cryptogam növények, virágtalanok. Cryptogámnak mondják, nem?

Felült a szekerére.

- Örvendek, hogy itthon látom. Xxxxxxxxx a feleségemnek: hát látod, milyen fennhéjázó legény volt ez a Xxxxxxx. S most mégis hazahozta az a bolond poézis, a honvágy.

- Hát ha a gyomorrontást poézisnek nevezzük...

Ahogy elzörgött vele a szekér, a porból, amit göndören maga mögé kavart, egy zsemlyeszínű ló ügetett elő, hátán valami nyurga, feketeszemüveges nővel. Xxxxx volt hosszú nyakával, hátraívelő fejével, mint egy bebalzsamozott egyiptomi királynő. Mozdulatlanul és engem semmibe sem véve bámult maga elé előkelő balzsamjaiból.

- Ez még sohase nézett meg senkit - adta értésemre Xxxxxx, aki Veronnal a két hídfát igye- kezett járhatóvá tenni.

- Majd fog - mondta Xxxxx xxxxxx és hirtelen. El is sápadt belé, ahogy kíváncsian ránéztem.

A fűrésztelep a hegynyergen túl volt, a másik völgyben. A Xxxx Főnök, amikor neszét vette, hogy indulok, a pléhpisztolyt és a vaddisznókat ráhagyta Xxxxxxx s utánam loholt.

- Jákob azt mondja - újságolta -, hogy megszalasztott egyszer egy bocsos medvét.

- Hű... Ilyen kiváló Münchausen?

Úgy volt, magyarázta, hogy egy medve jött vele szembe a málnavészben egy kismedvével. Ő rájukfogta a botját, mire a bocs sírni kezdett. Az anyja meg ahelyett, hogy Xxxxxxxx ment volna, megverte a bocsot, hogy miért olyan félénk. Lekent neki egy pofont.

A malom felett a hepehupás írtáson régi szomszédunk, Xxxxx kapálta a kukoricát. A csipkés erdőszegélyen mentünk, de ahol lehetett, a csipkéket kihagyogattuk.

- Fütyüljünk, Pipánszki, jó?

- Lehet róla szó - mondtam.

De ahogy kiléptünk az erdőszegély csipkéiből s fejünk felett meglátta a keringő réti sast, sietve elkérte a pipámat s a nagy madárnak célozta.

- Bum, bumm!

- Nem is tudtam, hogy a pipám kétlövetű - jegyeztem meg. - Eltaláltad?

Azt mondta, eltalálta volna, ha nem dohányra lett volna töltve. Megigértem, hogy máskor sörétet fogok szívni. S mert mindent szeretett volna tudni, megkérdezte, milyen növényzet az ott a kerékvágás mentén.

- Csormolyának hívják. De ne végy róla példát. A magvai belekeverednek a búzába s keserűvé teszik a kenyeret. Vannak emberi csormolyák is, akik beledugják a más vetésébe az orrukat.

Xxxxxxx valamit a pipitér virágról is. Van ilyen is?

- Azt mondják, feltámadás ünnepén virágzik - emlékeztem rá én is.

Xxxxx a pontnál aztán váratlanul értésemre adta, hogy az anyja szerint én még a feltámadásban sem hiszek. Vagy ötször emlegette már az anyját, amióta megjöttünk. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Két gyík birkózott a harasztban.

- Nézd csak ezt a két fajankót. Valami lovagi vitájuk akadt. Figyeld csak. „Uram, tegnap ön azt állította a polgári kaszinóban...” Xxxxx, már ölik is egymást. Látod? Itt farokra megy a dolog... Uraim - emeltem fel a kezem - beszüntetni a mérkőzést, egy farok maradt a porondon.

- Csakugyan, Pipánszki, az egyik itthagyta a farkát... Miért verekedtek?

- Nő, politika. Miért torzsalkodnak az értelmes hímek? Értelmetlen illuziókért. Ami pedig a feltámadást illeti, anyu tévedett. Xxxxxx xxxxx. De szeretném, ha ez bizonyos értelemben már itt a földön és mielőbb bekövetkeznék. Még a halál előtt.

Megállt, fölnézett rám. Fölényesen mosolygott.

- Az nem lehet, Pipánszki. Elfelejtetted a katekizmust.

Erősködtem, hogy meg lehet oldani. Persze a trombitát nekünk kell hozzá megfujnunk és nem várni rá, amíg az angyaloknak eszükbe jut.

Ez egy kissé meghökkentette.

- Xxxxx xxxxxxxx, Pipán... Az angyalok mégis másképen tudnak trombitálni. A Jóisten is őket bízta meg evvel.

Szótlanul kullogtunk egy darabig.

- Ha felépítjük a malmot, akkor megengeded anyunak, hogy ő is lejöjjön ide és együtt lakjunk?

- Nem nagyon lesz kedve hozzá - figyelmeztettem.

- Megírhatom neki, hogy megengeded? Vállat vontam.

- Ird, ha annyira ragaszkodsz hozzá.

Xxxx, ragaszkodik hozzá, állapítottam meg fanyarul. Ha az anyja nyár végén eljön érte, faképnél fog hagyni engem. Lenéztem rá. Pedig úgy hasonlít hozzám! Úgy hozzámtartozik!

A hegynyeregre értünk. A tulsó hegyoldalon dús hömpölygéssel gurultak le az erdő gömbölyü hullámai. A lejtő közepén hirtelen megtorpantak. Alatta kis vakondtúrások sejlettek. Az egyik apró temetőkupac alatt apám végezte szerény megsemmisülését. Odamutattam, de a Xxxx Xxxxxxxx csak fél füllel hallgatott rám. Az érdekelte, mi hajtja a folyón a kompot, ha sem motorja, sem vitorlája nincsen. Arra már nem vállalkozott, hogy minden fonnyadt emlékem- hez elkisérjen. Egy pillanatig elnézett ő is a temető felé, de igazában nem is próbálta meg- keresni a távoli halmot, amely nagyapja hollétét jelezte. Hát igen, gondoltam, én is kutyába vettem, amikor az apám az emlékeivel traktált. „Itt rugta fejen a ló nagyapádat” - intett egyszer egy kerítés felé. Máskor meg egy házra hívta fel a figyelmemet. „Itt sok piros tojást kaptunk locsoláskor”. Az emlékek érzelmi része hidegen hagyott, csak tárgyi tartalmuknak szenteltem néhány tűnő pillanatot, annyit, amennyi idő alatt kirajzolódott bennem egy ló rugásra emelt lába vagy egy zsebkendővel teli piros tojás. Céltalan dolog azzal kisérletezni, gondoltam, hogy megosszuk a multunkat másokkal. A multunk kizárólag a miénk, bárhogyan próbálunk másokra is rásózni valamit, mindenképen a nyakunkon marad.

- Szerettél egyedül kószálni, Pipán? Petrarcát idéztem.

„Cercato ho sempre solitaria vita - Le rive il sanno, e le campagne, e i boschi - Per fuggir quest’ ingegni storti e loschi - Che la strada del ciel hanno smarrita.” Kerestem a magányt, látták ezt a martok, rétek és erdők, hogy elkerüljem az ostobákat és rövidlátókat, akik eltévesztették az éghez vezető útat.

Azt kérdezte, mióta tudok olaszul. Xxxxxx is tudtam, az idézetet egy bolgár szobrásztól hallottam, aki szintén nem tudott olaszul. De megtanultam, mert az éghez vezető út, amelyet velem együtt annyi tökfilkó alaposan eltévesztett, nagyon megnyerte tetszésemet.

A zabkalászok sortéin hétpettyes katicabogarak ültek és pirosra pontozták a vetés hullámait. A vörös kis bogarak a hűs rothadásból kúsztak fel a lengő szárak végére, ahol a szelek jártak, nap csiklandozta a szárnyuk hártyáját s szemük világot láthatott.

- El ne felejtsd, Xxxxxxxxx, a pénzemet neked adom, hogy intézd el az épületanyagot.

- Xxxxx xxxxxxxx, Xxxx Xxxxxxxx...

Az építkezésről beszélgettünk. A malompitvarból, magyaráztam, két szoba fog nyilni, meg egy konyha. A műtermet a pajta egy részéből ütjük össze, jó szellősen.

A bárói xxxxx előtt egy feltűrt nadrágú, tömzsi embert láttunk, amint éppen készült átmászni egy kerítésen.

- Öregem a marsallbotomat - mutatott le a kerítésről a botjára, amelyet lenn felejtett. Öreg venyigebot volt, a Nagy Főnök megnézte, aztán felnyújtotta.

- Mit tetszik vele csinálni a kerítés tetején? - kérdezte.

- Nem szándékszom a kerítés tetején kotolni. Egy betegem van itt. Hypernephroma. Vese- daganat. A majoros viszont elvitte a kapukulcsot.

Hogy az összefüggést szemléltetőbbé tegyem a Nagy Főnök előtt, utaltam Xxxxxxx szultánra, aki Bizánc ostromakor, minthogy máskép nem tudott hajóival eljutni az Aranyszarv kikötőbe, az egész hadiflottáját a hegyeken át szállította Bizánc falai alá. A doktor is, minthogy a vesedaganatok terén szerzett tapasztalatait nem tudta a kapun át szállítani, a kerítésen keresz- tül próbálja velük a betegét megközelíteni.

A doktor xxxxxxxx rám a kerítésről.

- Tudja kivel beszél? Én doktor Xxxxx Xxxxx vagyok, egykori klérikus és körorvos. Azt hittem, lóvá akar tenni.

- Xxxxx Xxxxx? Nem rossz. Bár a Küszvágó Csért eredetibbnek találom.

- Küszvágó Csér? - vonta össze a szemöldökét.

- Igen. Csér az egy madár, küsz viszont egy halfajta. Tehát vizimadár.

- Akkor nem sok közöm van hozzá - közölte komoran. - De azért nem rossz. Ugy látszik, van némi invenciója. Xxxxx nem néztem ki magából többet egy gyurgyalagnál. A gyurgyalag is madár. Hogy hívják?

Nem akartam mögötte maradni nevek dolgában, hát középkorian meglengettem a kalapomat.

- Rocamadour, gyöngykereskedő és büntetőbíró. De ha ez nem felel meg, - itt megint meghajtottam magam - Grigny aranymíves és a női erkölcsök felügyelője. Esetleg Xxxxx Xxxxxxx xxxxxxxx, lovasőrmester és a komédiások pártfogója.

- És neked mi a neved? - mordult rá szigoruan a fiamra. A Nagy Főnök is tüzet fogott.

- A nevem a Xxxx Xxxxxxxx.

- És ez itt? Az apád?

- Igen. Pipánszki Pipán.

- Elég - kiáltotta feldühödve. - Xxxxx xxxxxxxxx Xxxxx Xxxxxxxx hívnak. És most mars a pokolba.

- Egy szóra még doktor...

- Csak röviden.

Széles álla, keskenyre borotvált szakálla, ferdemetszésű szeme VIII. Xxxxxx angol királyt juttatták az ember eszébe. Emlékeztem egy filmre, VIII. Xxxxxx egy lakomán két kézzel ette az ürücombot s a csontokat a háta mögé dobta egy csinos gobelinre. A doktor is úgy festett a kerítés tetején lovagolva, forradalmi helyzetében, mint az angol király, amint elszakadva az egyedül üdvözítő anyaszentegyháztól, valami új vallást készül alapítani.

- Mondja csak doktor úr, mit csinál az ürücsontokkal?

- Ugy - mosolygott kisértetiesen -, hogy mit csinálok az ürücsontokkal. - Barátságosan megnézett, mint egy eszelőst és lehalkította a hangját. - Nem szabad, fiam, soha az ürücombra gondolnia. Akkor meggyógyul.

És átvetette magát a kerítésen.

- Doktor úr... - szóltam utána.

- Most nem érek rá - kiáltotta a kerítés mögül. - Legyen szerencsém a rendelőmben. Délelőtt tizenegy és tizenkettő között.

- Csak délután érek rá - kiáltottam utána.

Azt kiáltotta vissza, hogy délután el van foglalva. Rigókra szokott vadászni.

- Megálljunk Pipánszki - jutott még eszébe valami. - Mi az a pikareszk?

- A fene tudja - bömböltem vissza. A Xxxx Adófőnököt szerfölött mulattatta a doktor. - Mi? - néztem rá. - Ez legalább érdekesen kezdi.

Még csak egy csermelyen kellett átugrálnunk és ott voltunk már a fűrésztelepen.

*

Az ember sohasem lehet eléggé gyanakvó. A világban sok a gonosz muki - mondta régen egy elpatkolt cimborám - jó, ha az ember behuzza a farát. Én meg olyan szabadon és nyájasan léptem be a fűrésztelep igazgatói irodájába, mint ahol a boldogság szérumát nyomják belé az emberbe. Előbb egy kicsit meghökkentem: egy nagyfejű, narancsvörös emberke fogadott. Nyájas vigyor fészkelt az orra alatt, aztán bejött egy másik alak is, az is meghallgatta az elő- adásomat és az is bólogatott. Minthogy ilyen osztatlan tetszést arattam, igyekeztem a malom- építés részleteit is megvilágítani, hadd lássák, jó helyre kell hitelezniük. A szemük láttára építettem fel a malmot, kedélyesen, a törpék gombaház stilusában, tücsökmuzsika mellett. A nagyobbik alak szivarra gyújtott. Azt kérdezte, mi hír a nagyvilágban, igaz-e, hogy Német- ország újra fegyverkezik s most aztán alaposan ráver majd az angolokra? Azt is megkérdezte, miből akarom azt a töméntelen sok deszkát, gerendát, szarufát, zsindelyt megfizetni? Hát a malom jövedelméből s aztán a szobrászat is hoz olykor valamit a konyhára.

- Ah, ah - jegyezte meg a szivaros elismerően, aztán a narancsvörös emberkéhez fordult, hogy ő mit szól a dologhoz. Az mozdulatlanul, kinyilt szájjal ült eddig a székén, most hirtelen meg- mozdult, de felémkapta a fejét s nagyot vigyorgott.

- Szobrászat? Örvendünk, hogy előkelő vevőkörünk most már egy szobrásszal is gyarapodni fog. Hozzon nekünk egy váltót - a fejét elkapta, aztán ujra felémkapta és lenézett a cipőmre - egy váltót... - Most aztán a kezét emelte a magasba - háromhavi lejárattal és két erős - a kezét ökölbe szorította, mutatta, milyen erős legyen - két erős jótállással. Igaz-e cégvezető úr? - fordult most hirtelen a szivaroshoz s a váratlan mozdulattól majd lecsúszott a székről.

Kiderült, hogy az egész csak hasbeszélés. A narancsszínű fajankó csak a száját mozgatta, a hangok a másiknak a hasából jöttek. Mulattatott a két fakukac. Jól megosztották a szerepkört.

- Váltót? Dehát nem lesz elég biztosíték maguknak a ház, a telek s az én szobrászi csekély- ségem?

A hasbeszélő megint jelt adott a vörös fajankónak, aki a közjáték alatt elferdülve csüngette üres fejét. A jelre kiegyenesedett, s vigyorogva kezdte mozgatni a száját. Pipára gyújtottam s azt kérdeztem, mi hír a fűrésztelepen, igaz-e, hogy úgy leestek a munkabérek s mielőtt a has- beszélő a narancsvörös fabáb szerkezetéhez nyult volna, megindultam a kijárat felé.

- Xxxx xxxxxx - mutatott az ellenkező ajtóra a cégvezető. Szinte sorfalat alkotva állták el az utat előttem, készen arra, hogy bármi történjék is, csak a hulláikon keresztül vihetek el árut a raktárukból.

A Xxxx Xxxxxxxx a gőzfűrészt nézegette.

- Pipán, elég volt a pénz?

- Bőségesen - legyintettem kedélyesen. - De azért úgy gondoltam, a terveket majd át fogom dolgozni egy kicsit. Végeredményben nem is olyan sürgős a dolog, nem igaz?

- Nagyon sürgős, Pipán - jelezte gyanakodva - Ugy szeretném már látni a malmot.

Hát igen, én is szerettem volna látni. Ami engem illet, én ellaknék késő őszig is a pajtában, töprengtem s a pipa keserű leve mind a torkomra folyt, de a fiamnak mégis valami rendesebb hajlékot illenék biztosítani. Mennyi átkozott sok pihét és szalmaszálat hord egy közönséges füsti fecske is a fészkébe s csak én ne tudnék néhány deszkát és gerendát szerezni a poron-

tyomnak? A pokolba is! A szegény kispolgár a kapitalizmust illatos bőrszivarnak képzeli, amelyet egy arra érdemtelen ember sziv röhögve. Ugy látszik, mégis csak több, mint egy bőrszivar. A havannaillatnál tud bosszantóbb büzöket is az ember orra alá füstölni. Honnan veszem az épületanyagot? A fiam az anyjánál ötszobás lakásban lakott s még egy télikertjük is volt - igaz csak valami megalomániás üvegkalitka volt néhány rosszindulatú, szúrós kak- tusszal - s én most egy rongyos kis lyukat nem tudok neki szerezni, ahol meghúzhatja magát?

A fürdőtelepen, az Austerlitz fabódéján egy friss pingálmány szomjúságcsillapítóan hirdette: Kis mállna 6.

Nagy mállna 8.

Xxxxx volt, a Xxxx Xxxxxxxx megszomjazott.

- Mossa ki jól ezt a poharat - mutattam a pultra. - S utána egy nagy málnát a fiamnak, Xxxxxxxxx xx.

Felém pislogott a megdrótozott szemüveg fölött s közben kimosta a poharat.

- Nem Felméri uraságod?

- Miből gondolja, Xxxxxxxxx xx?

- Abból, hogy nadrágos ember létére Oszterlicet tetszik mondani.

Szóba kerültek az elmúlt évek, majd a deszkák, gerendák is. Baj van, súgtam oda neki, hogy a Xxxx Xxxxxxxx ne hallja. De ő szerencsére a domboldalról lefutó csilléket nézte, amik telve voltak a felső gyógyforrás megtöltött palackjaival. Baj van, bólogattam s én is felhajtottam egy kis málnát. Hazajöttem. Elhoztam a fiamat is. Szórakozottságomban azt hittem, valami malomfélét találok itt, ahol majd ellakhatunk. Most aztán itt állok hajléktalanul s a tetejébe még a fiamat is becsaptam. Mert malmot ígértem neki, zsilipet, forgó malomköveket. Most aztán majd valami kiadó vakondtúrás után kell néznem. Xxxxxxxxxx is a nehéz üzleti viszo- nyokról kezdett beszélni, aztán az egyik fiát hozta szóba, aki egykorú volt az én fiammal. Féltem, hogy az egész családi albumot fellapozza, hát elindultam. Utánam szólt. Xxxxxxxxxx, mondta, néhány jobbfajta fürdőemlékre volna szüksége. Régebben, ha emlékszem rá, én szállítottam neki azokat a gipszből való mindenféle tárgyakat. Egy töröttszárnyú, poros gipsz- ámort szedett le a polcról. Az emberek, jelezte szégyenkező borzongásomat látva, persze most már igényesebbek, jobb árut keresnek.

- Nem, Xxxxxxxxx xx - nevettem -, kinőttem már ezekből az angyalokból. Most már szárny nélkül szeretem őket.

A bódéja közelében volt egy másik üres fasátor. Régebben, amikor még az öreg báró részvényese volt a záptojásszagú gyógyforrásoknak, megengedte, hogy a teli üvegeket oda raktározzák el. Egy csille aztán beszaladt a raktárba, széttörte az üvegeket, azóta a zápvizeket máshová raktározták el, a sátrat pedig nyarankint gyümölcsös kofák bérelték. Most üresen állt.

- Hallja csak Xxxxxxxxx xx - jutott eszembe valami - fürdőemlékekkel fájdalom, már nem szolgálhatok, de ezt a sátrat esetleg bérbevenném. Ki most a gazdája?

- Nem tudom. Azt mondják, a báró már régebben eladta.

Xxxxxxxxxxx ravaszul. A fürdő elég népesnek látszott. A zenepavillon árnyékában s a nyesz- lett fenyőerdőcskében emésztő párok, magányos urak és sétabotos hölgyek andalogtak kis pohárkával a kezükben. Elég sokan voltak. A kertekben is mindenütt tarkaszoknyás máj- bajokat és nyersselyemnadrágos gyomorfekélyeket láttam.

- Dús felhajtásunk van, kérem - jelezte a cukrászda pincére is.

A Xxxx Xxxxxxxx ugyanis újra megszomjazott, azonkívül kíváncsi volt rá, milyen az én szülőföldemen a vaniliafagylalt s hogy adnak-e hozzá ostyát is. Általában többízben visszaélt érzelgő szülőföldkomplexusommal. „Pipánszki, tulajdonképen milyen rendszámot viselnek szülőföldeden az autók?” Szülőföldemen, mi tagadás, egyetlen rozoga sportkocsi képviselte a motorizált haladást, az is csirkéknek szolgált hálóhelyül a kastély színjében. Amint hamarosan kiderült, a fagylaltnak szülőföldemen gyantaíze volt. Xxxx, siralmas kis aromák bujkálnak ezekben a távoli kis cukrászdákban, a kulturának ezekben a félreeső fiókintézeteiben. Engem mindig valami gyarmati postahivatalra emlékeztetnek, ahol gint is árulnak; a pálmalevelekkel fedett laza építmény előtt elhülyült bennszülöttek heverésznek bételdiót vagy valami pletykát rágva néhány hozzájukzüllött idegen társaságában s az idejük azzal telik, hogy várják valami izgalmas hajó érkezését. Ilyen volt a fürdőtelep cukrászdája is szellős farácsozatával, ponyva- fedelével s hajót váró nőivel, meg kissé elhülyült férfijaival. A nők mindig valami karcsú hajót várnak a messziségből; a férfiak ostábláznak, vagy sört isznak s igazában már nem sokat várnak ezektől a hajóktól.

- Pipánszki - tudakolta a Xxxx Xxxxxxxx - mit xxxxxx azzal a fasátorral csinálni?

A szemközti rongysátorra mutattam. A nagy, kézzel mázolt hirdetmények szerint a sátorban Sába, a telepátikus jóstehetség és neoarchaikus csodalény ejtette bámulatba az öt világrészt.

- Pénzt szeretnék keresni, Xxxx Xxxxxxxx. Ne gondolj semmi szélhámosságra. Csak éppen megkérjük a művészetek muzsáját, hogy hunyja le rövid időre a szemét, amíg nyélbeütjük a dolgot.

Ceruzát vettem elő s a kopott faasztalra félívben egy cégtáblát rajzoltam.

SZOB

LÁM RÁ

IL SZA

V T

Alája pedig odaírtam én is zárójelben: Mélyen leszállított árak, gyors kiszolgálás. Plakettek, maszkok, féldomborművű arcképek, sőt kívánatra élethű mellszobrok is.

Megtörtént már, hogy az Xxxxx lázongásait elfojtandó, a pénzkeresés valamilyen silány mód- jához kellett folyamodnom. De mielőtt visszatértem művészetem tűzhelyéhez, előbb mindig megmosakodtam, mint lelkiismeretes kéményseprő, mielőtt ágyba bújik. Volt a pesti mű- kereskedőnél néhány rendesebb munkám, de nem várhattam ki, amíg elsüti őket. Cseleked- nem kellett. Elhagyott barátaim nagy népünnepélyt rendeztek volna annak örömére, hogy így semmivé foszlott szép tolsztoji álmom. Előbb tréfának hitték, hogy fel akarom rugni a sajtárt, s hátat akarok fordítani nekik, s aranyos kis nőiknek, akik oly viharosan meg tudták érteni az embert, ha felkérték rá őket. A szivemre kötötték, hogy ne távozzam a körükből, xxxxxx eszembe kezdődő reumám és ne tévesszem szem elől, hogy idővel zsüritag is lehetek, ha szép szürkére kunkorodik majd a szakállam. Nem, feleltem nekik, ilyen nagy gyönyörök sohasem csábítottak. Különben is voltam már egyszer zsűritag. Egy lepényevő versenyen kellett elnökölnöm.

- Xxxxx, Xxxx Xxxxxxxx - intettem a fiamnak. - Lássunk hát hozzá. Annyit csak én is tudok, mint az a Sába nevű csodapók.

A fürdőtelepet elhagyva, a vágás felé vettük utunkat. Látni akartam, hogyan állunk az agyaggal. Régebben onnan szereztem. A borsóföld felől egy keskeny barázdában a sárga kanca közeledett. A lovasa úgy festett rajta, mint Xxxxxxxxx egyiptomi királynő. Élénken emlékeztem a fiatal fáraónő mészkőszobrára. A báróné xxxx aludt, mint egy üdén megóvott

múmia arca, a tekintete ködösen révedt maga elé. Hosszú nyaka volt, hátrahajló koponyája, sárgásbarna bőre is úgy hatott, mintha balzsamokkal itatták volna át.

Az út, amelyen haladtunk, inkább gyalogösvény volt, szűkösen fért el rajta két gyalogos is, nemhogy még egy ló. Nofretete mellénk engedte a lovát, s mi leszorultunk a zabtábla szélére. Vártam, mikor indítja kancáját ügetésre. Lemaradni túl engedékeny dolog lett volna. A gya- logos gőgje is tiltotta. Hát csak haladtunk egymás mellett szótlanul, a Xxxx Xxxxxxxx, én s a zsemlyeszínű bárónői kanca. Xxxx Xxxxxxxxx úgy látszott, nem is vett részt ebben az együttesben, sőt lova ripőkségéről sem látszott tudomást venni. Ha férfi ülne a nyeregben, gondoltam, az ember barátságosan ráveregethetne a ló farára s azt mondaná neki: gyű, öregem, még rálépünk egymás méltóságos tyúkszemére. A Xxxx Adófőnöknek aggodalmas gondolatok motoszkáltak a fejében.

- Vigyázz, Pipánszki, nehogy a ló a lábadra lépjen.

A hangra Nofretete is felébredt évezredes balzsamjaiból. Xxxxxxxx a Nagy Főnökre.

- A magáé? - kérdezte.

Bólintottam. Xxxx, az apja vagyok. Nézegette.

- Mit ad neki enni?

Eleinte dajkatejet kapott, jeleztem, de most beéri szárazkolbásszal és disznó orrával is. Mi tagadás, a humorom is csak olyan volt, mint a szárazkolbász; azért engem is szemügyre vett. Persze csak légiesen s kissé megütődve. S már cserben is hagyott. Csak a fiam érdekelte.

- Nyaralók?

- Részben - közöltem rejtélyesen.

- Tetszik látni - mutatott a Nagy Főnök a topolyafák felé - ott lakunk.

- A hegyi faluban?

- Dehogy is - felelte a fiam s kihullott tejfogának üregéből barátságos mosoly bújt elő. - Tetszik látni ott a fák között azt a csücsköt? Az egy pajtának a fedele. Abban a pajtában lakunk.

- Pajtában?

- Igen - nevetett a Xxxx Xxxxxxxx. - De csak addig, amíg megépítjük a malmot.

Volt valami a tekintetében, ahogy a gyereket nézte, amit nem értettem meg. Nem tudom, vágy volt-e, mert nem volt gyereke, vagy fájdalmas irígység, mert volt s nem olyan volt, amilyen- nek szerette volna. Vagy más gondolatok és indulatok kavarogtak tekintetének a ködében? Később megértettem s láttam, nem vegyelemeztem rosszul.

- Milyen idős vagy?

Aztán néhány más kérdést tett fel s engem tökéletesen elejtett. A Xxxx Xxxxxxxx hamar elúnta, hogy ő csak felelgessen és semmit se kérdezhessen. Megfordította tehát a dolgot, ő kezdett kérdezősködni. Hogy mit eszik a ló télen, nem lesz-e kislova, s nem lehetne-e feketére festeni? A fekete ló sokkal szebb. Azt is közölte, hogy sárga lovat ő eddig csak cirkuszban látott. A Nofretete barnás balzsamjain átütött valami lágy derű, ahogy az élénk locsogást hallgatta. Aztán hirtelen árnyék hullott az arcára. Talán valami belső hang figyelmeztette, hogy nem illik hozzá ez a kellemes ellágyulás; elfordította a fejét, az erdő felé nézett s szeme megint tele volt köddel. A mi utunk elkanyarodott, észre sem vette, hogy elhagytuk. Valahol a zabföld sarkán juthattunk újra az eszébe, mert megfordult, a tekintete minket keresett. A Xxxx Főnök vidáman emelte búcsúra a kezét.

A vágásban úgy láttam, az alsófalusi gölöncsér friss agyagréteget tárt fel. Olyan hivogató volt, hogy felkattintottam a zsebkésemet és tíz perc mulva ott volt a Nofretete féldomborművű képe, bekeretezve. A kép felső sarkában néhány sakál- és karvalyfejű alakot helyeztem el, sőt Xxxxxxxx fáraó abusirri reliefjének mintájára egy halotti hajót is, amely szépen megfésült hullámokon úszkált. A Xxxx Xxxxxxxx azt ajánlotta, hogy véssek oda egy orrszarvút és egy zsiráfot is.

- Ezek nem voltak divatban - világosítottam fel.

- S miért nem tettél oda egy motoros bárkát?

Hová gondol, kérdeztem tiltakozva. Motoros bárkát! Hát nem tudja, hogy akkor még kézierő- vel hajtották az efféle járműveket? Nem hallott a gályarabokról, akik ott ültek a hajó gyom- rában megláncolva s a hajcsárok korbáccsal bíztatták őket? Hajrá! Szép, egyszerű idők voltak. Semmi hazugság, semmi szemfényvesztés. Aki nem tetszett a fejedelemnek, zsupsz, be a hajó hasába. Ezért is nem siettek a gőzhajó feltalálásával. A gályarabok egyrészt olcsóbbak voltak, mint a gőz. Másrészt ott volt a sok elégedetlen és lázadó semmirekellő: milyen hasznosan lehetett őket kamatoztatni! Nem úgy, mint ma, amikor már fel van találva a gőzhajó és a nép vezetői kénytelenek a sok haszontalant jobb hijján felakasztatni!

Veron szorongva várta híreinket a palló mellett. Fűrésztelepi balsikereimet várakozásom ellenére csöndes megadással fogadta.

- Akkor hát nem lesz malom?

- Ezt nem mondtam. Xxxx, persze, hogy lesz. Kieszeltem valamit. Nem éppen finom meg- oldás, de talán szerzünk vele egy kis pénzt.

Lehajtotta a fejét. A földet nézte.

- S ha mégis úgy volna - mondta tárgyilagosan, - hogy Xxxxxx xx nem csinálná meg, miattam ne legyen gondja Xxxxxx xxxxx. Visszamegyek a falumba.

- De hamar lemondott rólunk!

- Nem akarok a terhére lenni.

- Idefigyeljen - szóltam, amikor összecsomagolva kis bánat-motyóját, elhaladt mellettem. - Délután Xxxxxxxx bemegy a fürdőtelepre és rendbehozza azt a neoarchaikus villámbódét. Érti? Azt az üvegraktárat gondolom, amiben az öreg báró xxxxxx a zápvizeket tartotta. Holnap nagy megnyitóelőadás lesz.

*

Csaléteknek előbb a Xxxxx félarcát mintáztam meg s a közönség úgy gyült a sátram elé, mint kirakatok elé, amikben ízespalacsintát sütnek. Xxxxxxx is egy-kettőre ott, a szemük láttára sütöttem meg a deszkára előzetesen rágyúrt agyagból. A vigyori és ügyes vázlat hamar lépre- csalt két valódi megrendelőt is, akik szintén bele akartak kóstolni művészi palacsintáimba. Alkonyat előtt elkészültem velük, aztán pipára gyujtottam s a többi jelentkezőt felszólítottam, hogy másnap szerencséltessenek, mert megszomjaztam. Át is mentem a Grand Hotel söröző- jébe. Szemközti kolléganőm, a telepátikus csodalény is becsukta nemsokára sátrát s átjött ő is a fogadó kertjébe egy pohár sörre. Jókora fehérnép volt, ha a félkarját ráejtette valakire, az összeroskadt a súlyától. Arcát három oldalról zsírhurkák keretezték, a fején meg valami olyan tárgyat viselt, amelyet eleinte szarkafészeknek néztem. Barátságosan biccentett felém, a céhbeliek egyetértésével. Gondolja, hogy sikerül nyélbeütnöm a dolgot? - kacsintottam át neki kérdően. Legyintett, aztán kiitta a sörét.

- Szerencséje lesz a nőknél - adta le horoszkópját némi keserűséggel.

- Legfőbb ideje.

De arra a horgas orrú nőre vigyázzak - óvott szakszerűen. Minthogy horgas orrú hölgyek nem fordultak elő a praxisomban, nem is tulajdonítottam aggodalmának fontosságot. Másnap aztán egy őrgrófnőnek öltözött kakadu jelent meg a sátramban s a többi megrendelőt megelőzve helyet foglalt az emelvényen. Csak akkor eszméltem rá, hogy milyen szép horgas orra van, amikor a vázlattal már elkészültem.

- Micsoda orrot ragasztott rám? - kiáltott fel sértődötten. - Ezért fizessek én magának annyi pénzt?

- Vigye a garasait - mondtam s az ujjaimmal lefésültem képét a deszkáról.

- Jöhet a következő.

Hü, micsoda látványos tűzijátékot rendezett. Csak úgy köpte a szép „vízeséseket” meg „szökő- kútakat”. Máig sem tudom, hol tartott ennyi rakétát raktáron. Bemenekültem a Grand Hotel sörözőjébe s a sátrat Xxxxxxx biztam, aki igen rendesen sáfárkodott a rábízott hatalommal, mert a távollétemben két komoly megrendelővel gyarapította az üzleti forgalmat. Az egyiket estére le is kalauzolta a malomhoz, hogy személyesen alkudjuk meg a dolgot. Xxxxxxxx, nevető emberke volt, őszülő Kossuth-szakáll kunkorodott elő a gallérjából. Posztókeres- kedőnek mutatkozott be s azt kérdezte, megcsinálnám-e a mellszobrát?

- Miért ne? - néztem meg barátságosan kiálló metszőfogát és szelid, nagy füleit. Figyelmez- tettem, hogy nagyobb műről lévén szó, amely több agyagot is igényel, az árszabás dupláját kell fizetnie. Jóindulatúan mutatta mosolygó fogait. Hogy ő valami komolyabb dologra gondol. Valami egészen komolyra. Mert látja, értek hozzá.

- Rendes mellszobrot akar? - vettem most már szemügyre komolyan is. Figyelmeztettem, hogy az a sátor-szobrászat ne tévessze meg, mert az ilyen csepürágás nem mindennapi ke- nyerem. S arra se gondoljon - folytattam felmászva művészi önérzetem hetyke ugorkafájára -, hogy azért mert meztelen lábszárral lát egy pajta előtt ülni és lebbencslevest kanalazni, potom pénzért fog mellszoborhoz jutni.

- Jól van, jól - integetett vidáman - tudom én jól, hogy ha az ember posztókereskedő, nincs joga mellszoborhoz. S ha már ragaszkodik hozzá, akkor meg ne merjen alkudni.

Azt feleltem, hogy a posztókereskedőket, ha nem nagy tolvajok, igen nagyra becsülöm. Azt kérdezte, mit kérek. A malom romjaira mutattam. Annyit kell fizetnie, hogy ezt a malmot újra megépítsem. Természetesen csak fából.

- S az mennyit tehet ki? - faggatott türelmesen. Le is ült egy favágó bakkra.

- Türelem - mondtam, mert eszembe jutott, hogy nem ártana, ha egy malacunk is volna. - Egy kis malacot is szeretnék venni. Meg egy csomag rendesebb pipadohányt.

- A kerékpárt elfelejtetted, Pipánszki - nyújtotta le számláját a pajta padlásáról a Xxxx Xxxxxxxx is.

- Nohát ezt adja össze. E sok mindenért kap egy gipszöntvényt.

Zavartalan nyájassággal ingatta a fejét. A gipsz az nagyon törékeny, hívta fel a figyelmemet s ha az ember szobrot szabat magáról, hát azt szeretné, hogy az ükunokái is lássák, milyen nevezetes posztókereskedő volt.

- Ha márványt akar, akkor látja ott azt a lucernást? Valamikor az apámé volt.

- S ön - a kezei szétrebbentek, mint az elszálló galambok - elherdálta, nemde? De hát miért olyan sürgős azt a lucernást visszaszerezni? Hiszen ön még meglehetősen fiatal.

- S remélem - nevettem én is - még sokáig az maradok.

Azt mondta, ki kell még kalkulálnia a dolgot. Barátságosan távozott, nyilván annak az embernek a vidám elnézésével, aki a kis darab márvány és nagy darab lucernás arányát kissé mulatságosnak találja.

A következő nap a sátornál egy ügyvéd jelentkezett, aki szintén mellszobrot akart. Szeren- csére nyomban megalkudtam vele. Xxxx nemsokára megjelent a báró gazdatisztje is és felkért rá, hogy távozzam a bódéból. Égőszemű, sunyi pillantású ember volt, hallani sem akart róla, hogy a sátrat bérbe adja. Ilyen vásári célokra különösen nem.

- A báró úr ragaszkodik hozzá - adta értésemre -, hogy azonnal szedje innen magát.

- A hang, barátom, a hang - mondtam neki - kissé szokatlan a fülemnek. A bárójának csak ahhoz van joga, hogy én mielőbb elmenjek innen. De ahhoz, hogy szedjem magam és még hozzá azonnal? Jelentse neki, hogy ehhez nincs joga.

Az ügyvéddel abban állapodtam meg, hogy egy-két hét mulva hozzákezdek a munkához. A Xxxx Xxxxxxxx helytelenítette, hogy a foghíjas emberkét nem ragadtam üstökön, mert hátha az ügyvéd meggondolja magát s nem jelentkezik ujra. Xxxxx halkan arra figyelmeztette, hogy nem kéne szemrehányást tennie nekem azért, mert nem alkudtam meg a posztóssal. A mun- kám értékét mégis csak én ismerem a legjobban.

- Kitűnő, Veron - jutalmaztam meg a finom gondolatért. - Maholnap szemüveget és kontyot fog hordani.

Xxxxx jutott egy villanásnyira eszembe, aki nagy érzéketlenséggel tévelygett a kalmári árak és művészi értékek ködös fogalmai között. S ha füstbe ment valami megrendelés a makacsságom miatt, milyen élhetetlen és ügyefogyott fickó voltam hetekig a szemében!

A következő nap ujra ott volt a posztókereskedő. Azt mondta, a malmot, a malacot s a csomag dohányt vállalja, de a többit engedjem el neki, mert még a gyomrát is kuráltatnia kell a fürdőtelepen s az is hozzátartozik a költségvetéséhez.

- Foglaljon helyet - intettem neki - azon a megrepedt malomköven. Holnap készen lesz a műterem s egy széket is szerzünk.

Felraktam egy hevenyészett állványra az agyagot s megcsináltam az első vázlatot.

Az egyik topolyafán fakopáncs zaklatta a kukacokat. A Xxxx Főnök magához vette pléh- pisztolyát és Xxxxxxxx kivonult az erdő alá vaddisznólesre. A fejünk felett egy seregély fütyörészett. Úgy csinálta a haszontalan, mintha valódi rigó lenne.

III.

Szép füstök, tartalmas levelek.

Beszélgetés az iramszarvasokról és a mentholos cukorról.

Fürge napok jöttek, zsongott minden a munkától és a fejetlenségtől. Gyékényekből előbb egy műtermet hevenyésztünk, aztán a pajtát szedtük rendbe, s Xxxxxx elhozta a fűrésztelepről a faanyag egy részét. Hajnalban keltünk, s amíg a kuncsaftjaim jöttek - rendre beosztottam őket, mint a lelkiismeretes fogorvos - az ácsmunkálatok körül serénykedtem. Xxxxxxxx rólunk a honalapítás verítéke. A fűrész fürge indulókat énekelt, s a bárd is nagyokat dohogott, amint lecsapott a szálfák oldalára. Xxxxxx is közreműködött, Xxxxxxxx szerint inkább csak a bagó- csutka mellől, amit oldalt viselt a száján, hogy ne akadályozza lódításaiban. A fürdőről ki- rándulók zarándokoltak az erdő felé tangókat zümmögve, egyik-másik megállott a pataknál elnépieskedni velünk. Hogy minek a kátrány a sasfák lábára és minőnek igérkezik a termés. Az idegenforgalom lebonyolítását Xxxxxxxx bíztuk, aki jó dugóhúzósra pedert stílusban közölte az érdeklődőkkel, hogy a sasfákra a gyakori sáskavész miatt kell kátrányharisnyát húzni; ami ismét az időt illeti, reggel a saját szemével látta, amint a tarkapaszuly a mókus után kúszott a fára, olyan rohamosan növekedett. A szája, amint látnivaló, olajozottan működött, a baj csak az volt, hogy olykor egy-két napig sem mutatkozott, mert - állítása szerint - tanus- kodnia kellett valami birkalopási ügyben, vagy kéményt seperni rendelték a kastélyba. Xxxxx befogott füllel haladt át az udvaron, hogy ne hallja a lódításait.

- Magának is nagyobb a zörgése, mint a haladása - adta tudtára egy nap nekibátorodva. Veron, mint egy szorgos fecskemadár, már hajnalban elröppent a pajtából.

- Légyért van - mondtam a Nagy Főnöknek, ha felébredve a tekintetével kereste.

Ide-oda lebbent, hol a faluba, hol a fürdőtelepre; olykor csak egy szalmaszálat hozott, mint a fészkét rakó madár. Amíg a gyékénytető alatt szobrászkodtam, vagy a szálfákat ácsoltuk, Xxxxx xxxxxxxx xxxxxxx varázsolta a pajtát. Gyékényből, kartonokból, sásfüggönyökből apró kockákká metélte a rendelkezésére álló terepet. Olyanok voltunk, mint a női fodrászszalónok, minden függöny mögött történt valami, minden négyszögnek megvolt a maga lakója. Xxxxxx úgy vélte, hogy inkább darázsfészekhez hasonlítunk: minden likban egy darázs, bár tojásrakni e három darázs közül csak egyiknek van képesítése.

- Melyik volna az? - kérdeztem tudatlanul, mert nem figyeltem volt a szép allegóriára.

A Veron derűs, halk szeme olyan szürkét és hideget nézett Ferencre, mint a palakő. Ettől Ferencbe szorult a fűszeres rabelaisi szellem. Csak akkor csippentett egyet a szemével, ami- kor Veron hamvasan és hegyesen a faképnél hagyta.

- Jól kifésülték belőle a kócokat. A görcs tudja, hol szedte így össze magát. Az én feleségem olyan keletlen tészta most is, amilyen húsz év előtt volt.

- Gyúrta eleget? - aggodalmaskodott Xxxxxxxx.

- Még a teknőből is kiesett. De az se használt.

Xxxx, néztem az ellebbenő lány után, sok mindenféle víz moshatta, amíg ilyen simára csiszo- lódott. Utszéli kvarcdarab volt, szögletes és ügyefogyott, amikor még az apám malmában tevékenykedett. Ezer szeplő borította az orrát, a szája szüntelen kotyogott, lúddal, kecskével, őröltető falusiakkal perlekedve. Az emlékeimet sehogy sem tudtam ráhúzni most elváltozott lényére. Dőre csacsiságokra emlékeztem, s egy későbbi botlására. Xxxx is volt, hogy nem ő volt már, akit elbotlani láttam. A régi Veron elmult a szeplőivel együtt.

A munka időnkint nagyokat döccent. Xxxxxx sűrűn elmaradozott, s ha el is jött, inkább a pihe- nésbe fáradt bele, mint a munkába; de azért úgy tett, mint aki nem győzi törölni a verítéket.

- Nagy kirakatrendező maga - figyeltem elismerően.

Pedig értett a munkához. Volt fuvaros, kéményseprő, miskároló, állatorvos, s még címfestő is, aki csak abban különbözött a városi címfestőktől, hogy ő a nagy S betűt fordítva pingálta.

- Szedd a csidmád, pulyám, mert megruházlak - röffentette ő tovább a szemrehányást Xxxxx felé, aki olykor elkódorgott valami kapocsvasért, vagy beült a kenyérsütőkemencébe ciga- rettázni.

- Jákob kenyeret süt - kacsintott a félszemű ács. A sütő füstölgött, Xxxxxxx úgy kellett belőle kikanalazni, mint bödönből a túrót.

- Fogd a spárgát - mondtam neki - s máskor a tudtom nélkül itt senki csimaz nem dohányoz- hatik. Megértetted?

Xxxxx igazított egyet lyukas szalmakalapján - ezt féltette úgy a vaddisznóktól - s azt kérdezte, répalapit se?

- Azt se. Kukoricabajuszt se. Felgyujtod a pajtát.

- Akkor jó - vonta a vállát -, várok véle, amíg nem gyujtom fel. - S aztán büszkélkedve nézett végig a Nagy Főnökön. - Egyszer már magamra gyujtottam otthon a disznóólt.

S megfogta a míniumba mártott spárga egyik végét, a másikat én ragadtam meg és piros vonalakat paskoltunk vele a gerendák szélére.

Délfelé Xxxxxx elővette nagy vasutas óráját, amely az egész tenyerét eltakarta. Az ács is meg- célozta fél szemével a nap állását, aztán elővette bugyrából a hagymát, kenyeret, egy szilkébe hagymakarikákat vágott, sóval meghintette, ecettel leöntötte és ebédelni kezdett. Olyan mutatósan mozgott az állkapcsa, mintha malacpecsenyével küszködne.

Xxxxx is készítette az ebédünket. A kolbászos leves alól robinzoni kacskaringókat rajzolt az égre a füst. Senkinek olyan ügyesen nem kunkorodott ki a bográcsa alól a füst, mint a Veron bográcsa alól. Mert nemcsak tartalmas leveseinkről s egyéb őrangyali teendőink elvégzéséről gondoskodott, hanem a szép füstökről is. Művészi füstök voltak, a Nagy Főnök rajzban is megörökítette őket. Xxxxxx is hozzávázolta, a tűz fölé bográcsot akasztott, amiből riadt csirke- fej lövellt ki, a csirke csőréből pedig növekvő betűkkel ömlött a segélykiáltás:

Segítség! Nem akarok csirkepaprikás lenni!

Még csak néhány fakanalunk volt, s az asztalunk is csak láda volt, de elfértünk mellette. Az ács a pajta mellett evett, mert szerette hátát nekivetni a falnak; Xxxxx sohase ült le, csak röptében majszolt valamit, vagy hörpölt fel egy korty levest, mint ahogy sikló fecske kortyol egyet a patakból. Hárman maradtunk hát a ládához. Xxxxxxxxx többnyire tárkonyos levest hozott a szolgája. Xxxxxxxx szolga volt az is, inkább ürgékkel bajlódott útközben, mint azzal, hogy idejében ott legyen az ebéddel. Mire megjött, el is csurgott már a szép sárga lé, csak a bárányfej maradt az edényben, az is bánatos szemekkel.

- Mit nézel, komám - hordta le a xxxxxxxxxxx Xxxxxx, miután a szolgáját már alaposan lehordta.

- Egyszer már ne kérdje meg - indítványozta az ács. - Láthassa, még egyszer se válaszolt magának.

Ő megmaradt a mindennapi hagymakarikáinál, mert tehenet készült venni. A pénze még nem gyűlt egybe, de már eljárogatott a közeli marhavásárokra szép tehéntőgyeket nézni. Az ebédjét Xxxxx toldotta meg ravaszul egy-egy fogással, mindig úgy téve, mintha mint fölös-

legeset a csirkéknek akarná loccsantani. Xxxxx nem értette a gyöngéd csalafintaságot, s futott mindig, hogy Xxxxx az ő tányérján csurgassa a fölösleget. Jó étvágyú legényke volt, egy birkát a farkáig végig evett volna, pedig még alig bimbózott ki a csizmájából.

Ebéd után a külvilág dolgairól folyt közöttünk a szó. Xxxxxxxxxxx, a néhai körorvosról, s néhány más tovapittyent emlékről, amik úgy jöttek elő az időből, mint nádiverebek hada a zsombékból, hangot adtak s nyom nélkül a semmibe rebbentek. Az elmult molnári évekről esett a legtöbb szó, meg arról, hogy akkor minő semmitmondó rügyecske volt ez a Xxxxx, hogyan ült a szekéren apám koporsója mellett cukrot szopogatva, s hogyan igazította el út- közben a koporsó papírcsipkéit. S aztán, amikor meghúztam a kisvasút vészfékjét, hogy a vasúti töltés mentén sietve búcsúcsokrot szedjek a Dukics bankigazgató lányának.

- Meghúztad a vészféket, Pipánszki? - ragyogott fel a Nagy Főnök. - Ilyen bátor fickó voltál?

- Én mindig bátor voltam, ha nem volt muszáj.

- S a háborúban? Ott muszáj volt, s mégis érmet nyertél.

- Hát igen - hagytam rá -, nyertem, mint a lutrin.

Xxxxxx is előrugtatott rozzant vesszőparipáján. Annyi év után is még mindig begyében voltak a háború disznóságai.

- Az őrmesternek is volt egy vég. Xxxx mindig odatartotta a sapkáját, ha a hadosztálynál kitüntetéseket szotyogtattak. De ha rohamozni kellett, bebújt egy vakondlikba.

Emlékeztem rá, Vakondlik volt a neve. Volt az én raktáromon is néhány ilyen vakondlik. A sorsnak, mondtam, nyilván káröröme telik benne, hogy megajándékozhat bennünket ilyen Vitézjancsikkal és Vakondlikakkal. Próbára akarja tenni a türelmünket. Ha az ember körülnéz egy kicsit, bőven talál ilyen jellemtörpéket. Amikor az állam rájukvarr valami címet, a zsiráf sem hordhatná magasabban a fejét, mint ők. De nézd meg, hogy összeomlik a sok vitézjancsi, ha az állam visszaveszi tőlük kölcsönadott tekintélyét. Léket kapnak és kimegy belőlük a levegő, mint a marhahólyagból. Olyan szánalmasak, hogy az ember elfelejt beléjük rugni.

- S ezt mind kitapasztalta? - nézett meg az ács a félszemével.

Veron mosogatott, odakünn a malom előtt kis mokányló kullogott, hátán két kosár havasi cseresznyével.

- Ha még megvolna a pénzem - érdeklődött a fiam vágyakozással nézve a pócegérnagyságú fiatal lovat - megengednéd, hogy megvegyem ezt a szamarat?

Háromszázhatvan fokot fordultam. Szamarat kerestem. Azt kérdeztem, melyiket.

- Ezt a szőröset. Nem látod?

S még mulatott is rajtam, hogy nem látom. Szőrösnek csakugyan szőrös volt. Nagy tömegekben csüngtek róla a téli prémek cafatjai. Azt kérdeztem, mit csinálna vele. S intettem az embernek, hogy álljon meg a cseresznyéjével.

- Áchimnak keresztelném, mint a házmester fiát.

Kétségtelen, ismertem el, óriási előny az, ha van az embernek egy olyan szamara, akit Áchimnak hívnak. Nem mondom, rendben is volna a dolog. Emlékezhetik rá, amikor néhány év előtt azt mondta: - Pipánszki, ha lenne egy fagylaltos szekerem... - nem bérbe vettem-e volna egy félórára azt a fagylaltos taligát a Xxxxxxxxxxx-téren? Ami tehát Xxxxxxx, a szama- rat illeti, ismétlem, semmi kifogásom ellene addig a pontig, ahol Áchim végződik és a szamár kezdődik. De fájdalom, zoológiai értesülései tévesek, mert ez az Áchim nem szamár, hanem ló, s csapott faráról, száraz lábáról ítélve nem is angol telivér.

Arra kért, ne hunyorítsak olyan gúnyosan, mert hiszen én is mondtam már, saját beismerésem szerint, néhány badarságot. Honnan tudhatta volna, hogy szülőföldemen a lovak olyan szőrösek és kicsik, mint a szamarak.

- Ne tévesszük szem elől - figyelmeztettem - hogy atyád vagyok, s mint ilyen, legalább is papírforma szerint, nem mondhatok badarságot.

Lehorgasztotta a fejét. Mi ettük a cseresznyét, de ő nem nyúlt a maga porciójához.

- Hát akkor bocsáss meg, Pipán... hogy szemtelen fickó voltam. A ló gazdája is letelepedett egy kicsit hűsülni az eperfa alá.

- Eladó? - intettem a pócegere felé.

Egy borítékba zárva felbontatlanul előkerült a zsebemből a Nagy Főnök pénze. Körüljártuk, megtapogattuk, megfuttattuk, aztán hosszú alku után megvettük és mingyárt meg is keresz- teltük a lovat. Ráadásul még egy kötőféket és fanyerget is kaptunk. Az öreg paraszt csak azt kötötte ki, hogy elébb eladhassa maradék cseresznyéjét a fürdőtelepen.

Hogy a Xxxx Főnök sugárzó örömét ne sokáig rontsák az aggodalmaskodó szorongások, azt mondtam, a maradék cseresznyét is megvesszük, legfeljebb másnap cseresznyelevest, cseresz- nyehúst és cseresznyetésztát eszünk. S ha még marad, eszünk hozzá cseresznye deszertet is.

Xxxxx óvatosan megkérdezte, hová fogjuk Áchimot elszállásolni, amikor még mi magunk is pajtában hálunk, mint a vándor üstfoltozók.

- Túlzás, Veron. A pajtában egész jól elfészkeltük magunkat.

Három hálófülkénk volt s minden fülkében egy-egy sásfonatú priccs, pokróc, szék. A lengő kartonfalakon szines műmellékletek kápráztatták a szemet. Őszi kikerics az Alpokban! Ladik a háborgó Balatonon! A baj csak az volt, hogy olykor a falak is háborogni kezdtek. A be- söprődő szél felemelte a kartonszoknyákat és gáládul tudni szerette volna, mi van alattuk. Gyertyaoltás után a zsindelyfedél likacsain át megszámoltuk a Fiastyúk csibéit s a falaknak fittyet hányva, átbeszélgettünk egymáshoz. A könnyed cellában határozott kényelemben töltöttük éjszakáinkat, kiki a maga számlájára, csak újdonsült pócegerünk zavarta meg magá- nyunk illuzióját azzal, hogy xxxxxxxx az első éjszaka belerugott a vödörbe.

- Fel a falakkal - adtam ki a parancsot felriadva. - Betörők járnak a kastélyban.

Megemeltük a karton- és gyékényfalakat és a Xxxx Főnök vakmerően nekilőtte frikciós zseb- lámpáját a fenyegető homálynak.

- Minő tapintatlanság ez, Áchim - korholtam az új családtagot. - Holott éppen arról álmodtam, hogy át akarják nekem nyujtani a Legnagyobb Állami Nagydíjat a hozzávaló gyémántokkal. Most lőttek neki.

A Nagy Főnök azt kérdezte, mekkora gyémántokat szoktak adni hozzá. Xxxxx a harmadik kockában halk ibolyahangon elkuncogta magát.

- Halljuk! - szóltam át hozzá, kuncogásának okadatolását várva.

- Istenem, hát semmit sem változott Xxxxxx xx.

- Nem is volt szándékomban. Elfelejti, hogy egyedüli példányok vagyunk. Valamennyien. Az ember tartson ki ritkasága mellett.

Ami pedig Xxxxxxx illeti, megjegyeztem, hogy ámbár egy szamár rugása nem igen jut el a mennyországba, úgy látszik, a vödör kitűnő akusztikája hozzásegítette Xxxxxxx ehhez a dicsőséghez. A Xxxx Főnök azon a nézeten volt, hogy nem kéne Áchimot úton-útfélen sza-

márnak neveznem s emlékeztetnem őt, a Xxxx Adófőnököt arra, hogy a gyapjas kis mokány- lovat szamárnak nézte. Végre is nem lehet még annyi tapasztalata a szamarak megítélésében, mint a felnőtteknek. S azonkívül Áchimnak is nyilván rosszul esik, hogy szamárnak nevezem. Lám most is milyen elszomorodva hallgatja vitáinkat.

Leszállt a priccsről s megsímogatta a ló fejét. Áchim barátságosan az arcába szagolt.

- Ne hallgass Pipánszkira... Pipánszki szeret csúfolkodni... De azért nem rossz ember. Látod, mingyárt megvett téged.

- A te pénzed volt - figyelmeztettem -, kerékpárra kaptad.

- De lemondtam róla, Pipán. Nem emlékszel? És jó is, hogy Xxxxxxx vettük meg és nem a kerékpárt, mert neki nem fog kipukkadni a gumija. Nem igaz?

- Elég - adtam ki a parancsot. - Falakat le. Tovább alszunk.

Egy éjszaka arra ébredtünk, hogy a lovacska, eloldódva kötőfékjéről, végiglátogatta fülkéin- ket.

- Mentholos cukrot kér - világosított fel ifjabb Kázmér.

Kiderült, hogy délután egy egész zacskóval ettek meg ketten. Vita keletkezett arról, hogy az okszerű lótenyésztés előírja-e a mentholos cukor éjszakai használatát? Én amellett kardos- kodtam, hogy a lónak széna dukál, a fiam viszont a kentaurokra hivatkozott, akik szerintem félig szintén lovak voltak s egy ízben - ezt is tőlem hallotta - betértek egy csapszékbe fröccsöt inni és tormás virslit enni. A kentaurokról a vita átterelődött a vitorlázó repülőgépekre, majd a Feszty-körképre. A Xxxx Főnöknek eszébe jutottak az iramszarvasok is, mire újabb vita keletkezett arról, hogy kihez hasonlítanak. A Xxxx Főnök szerint öreg hordárokhoz, szerintem nyugdíjazott hősszerelmesekhez. Ennek észszerű folyományaképen felmerült egy tyúkfarm ötlete is. A Xxxx Főnök vállalta, hogy majd gondját viseli. Figyelmeztettem, hogy sülttojásból nem lesznek csirkék. Nyár elején ugyanis a selyemhernyó-tojásokat rátette a kályhára, hogy hamarább keljenek ki, mint az osztály többi selyemhernyó-tojása, mire az egész rakomány megsült.

- Pipánszki, azt ígérted, hogy sohasem említed többet.

- Igaz... Béke hát poraikra.

A tyúkfarm kérdéséhez most már Veron is hozzászólt, aki eddig gyönyörűséggel hallgatta, hogyan kapunk hajba az iramszarvasok és a selyemhernyótojások miatt. Tervezgettük, hogy kukoricatöréskor már zakatolni fog a malom, ősszel felszántjuk a tagot, gyümölcsfákat ültetünk, s jövőre visszavásároljuk a lucernást is.

- És veszünk egy pulykakokast is - emlékeztetett a Xxxx Xxxxxxxx egy régebbi ígéretemre. Amikor még Xxxxxx tervezgettük titokban, hogy mi mindenünk lesz, egy dúló-fúló pulyka- kakast is odarajzoltam a malomudvarra. Szökdécselő borjat is, méhkasokat, mindent, ami eszembe jutott. Szerettem volna valami olyan ábrándos tanyát nyélbeütni, amilyenre az iskoláskönyvek képei oktatják az embert.

Fenti ábránk trágyadombot ábrázol vasvillával és kukorékoló kakassal. Az a) jelzésű ábra a vasvilla, a b) jelzésű a kakas, amint éppen kukorékol.

Egyszóval, valami jól felszerelt baromfiudvaron törtem a fejem, sok festőiséggel és kevés ráfizetéssel. A képet yorkshirei kocák népesítették be s a karcsú góré mögött erélyes kakasok rugták szét a pelyvát. Veron a tagban kiteregeti a szép kendervásznat, amit a télen szőtt, mi meg locsolgatjuk, mint a rezedát. Ha visszavásároltam a lucernást, határoztam el, a szegélyére

méhkasokat ültetek. Jó méhlegelő volna s a nektárt az is gyarapíthatná, hogy a kis rabszolgák majd átbitangolhatnának a báró rétjére s vámmentesen áthozhatnák a kerítésen, amit elbírnak.

- A híddal is tenni kéne már valamit - ajánlotta Xxxxx bátortalanul.

Igen. A patak elvitte volt a doronghidat s akkorát harapott le a két martból, hogy oda már nem volt érdemes hidat rakni. Ahol alkalmas lett volna a hely, oda meg lenyúlt a báró haszontalan telke, amely két oldalt úgy szorongatta a malmot, mint egy harapófogó. Be voltunk fogva, szorongtunk a báró telkének befelé görbülő két szára között; csak bábakalács és szamártövis termett rajta, egyébre nem is volt jó, mint hogy szorongasson bennünket.

- Majd beszélek a báróval - ígértem. Az üzenete óta, amit a kasznárjával küldött, nem nagy lelkesedéssel gondoltam rá. Halogattam is, hogy a kastélyba menjek, amíg lehetett, de aztán mégis csak el kellett mennem, mert a két gerenda únta már, hogy a hidat helyettesítse s Xxxxxxxx is meg a Xxxx Adófőnökkel is lebillent a vízbe.

A kastély elülső kapuját zárva találtam. Megrángattam az öreg csengőt s valahol az udvaron nagykésőre megszólalt egy rozsdás kolomp. A tömzsi, alacsony bástya egyik ablakán maga a báró xxxxxx ki. Xxxx és szőke ember volt, hanyagul csüngő bajusszal. Amikor meglátott, a fejét hátranyomta, állát viszont levágta s ettől olyan kunkora volt, mint egy nagybőgő feje. Szót- lanul végighallgatott, aztán vissza is vonult szótlanul. Vártam egy darabig, arra gondoltam, valami dolga akadt, eszébe jutott valami. A báróknak, ha már eszükbe jut valami, ilyen várat- lanul jut eszükbe. Vártam, de annyi minden fontos dolog juthatott az eszébe, hogy nem is mu- tatkozott többet. Meghúztam megint a rozsdás csengőt. A báró újra kihajolt s látható csodál- kozásba ejtette merész jelenlétem. Azt kérdezte, mit akarok és miért zaklatom a munkájában. Előadtam, hogy szeretném, ha azt a néhány méteres sávot átengedné nekem. Megint végig- hallgatott, aztán összefonta a karjait. Azt kérdezte, minek nézem őt s ki vagyok? Xxxxxxx- tam s hogy össze ne tévesszen mással, azt is értésére adtam, hogy az egykori molnárnak vagyok a fia s az a szándékom, hogy felépítem ujra a malmot. Hogy őt minek nézem, arra nem feleltem. A felvilágosításom láthatólag megdöbbentette. Minek tartom őt? Döglött birká- nak, akiből minden éhes kuvasz kirághat egy darabot? Megnyugtattam, hogy ilyen hasonlatok sohasem jutnak eszembe s ha meg tudunk egyezni, semmi sem fog gátolni többet abban, hogy őt kifogástalan úriembernek tartsam. De be sem fejezhettem a szép gondolatot, mert az ablakon derékig kihajolva felém kiáltotta:

- Egy centimétert se, tisztelt Xxxxxxxx úr! Nyugodjék bele, hogy a báró nem engedi széthordani a birtokát. Xxxxxxxx, barátom, nagyon megnőtt a szarvuk. Hja, persze! Az új társadalmi irányzat. A történelmi materializmus, nemde?

- Nem kérem, e pillanatban nem éppen erről van szó, igyekeztem arra a kis földsávocskára szükíteni a nagy világkérdéseket. De a báró felkért rá, hogy ne papoljak s hordjam el magam mielőbb, mielőtt keményebb eszközzel fog gátat vetni tolakodásomnak. Eszembe juttatta, hogy a kasznárjával is milyen bolseviki hangú üzenetet küldtem neki s ezzel megvetően becsukta az ablakot. De aztán hirtelen megint kinyitotta. Nó végre, gondoltam, megjött az esze. De csak azt akarta még közölni, hogy nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy minden jöttmentnek jogcíme van ahhoz, hogy őt háborgassa.

Alapjában véve úntam újra végighallgatni s faképnél hagytam. Utánam kiáltott s minden kiáltás után úgy lökte ki a fejét, mint egy pulyka. Ó bolond történelem, de csúfosan elfordult a kereked. Micsoda hínárba jutottál. A bástyatorony ablakában egy báró áll s xxxxxxxx, hogy azt hallgatná, hogyan nyekereg és vonít a jobbágya, akire a béresbíró botja ver huszonötöt, hát kénytelen az én jöttment maliciámat hallgatni. Egy körmöci arany járt a báró eleinek az én elődeimtől minden malomkő után. Pimasz irányban fejlődik a történelem.

*

A palló előtt üde fehérnép állott, szatyorral a kezében. Xxxxxx úgy hemzsegte körül, mint kakas a kendermagos tyúkot.

- Adj Isten - nevetett felém a nő. - Elhoztam a récéket.

Kalapjának nagy karimája lekokkadt a szemére s én csak az orra hegyét láttam, meg szám- talan fogait. Veronnal beszélte meg, hogy két szép tenyészrucát hoz nekünk. Ott voltak a szatyorban.

- Ki maga, rozmaringvirág? - nyájaskodtam magam én is a közelébe.

- Ha nem ismer meg, akkor csak olyan buta rozmaringvirág, mint a többi.

- Nem látszik butának - bíztattam vidáman. Megismertem a hangjáról. Pillantásom falánkul bekapta hajlékony derekát és jól formált lábait. Csak szobrászi pillantás volt és még nem a pecsenyeszagra felkerekedő róka nagybőjti mohósága. Egy év óta kerestem már valami alkal- mas modellt „A három életkor”-hoz. A három életkort akartam megalkotni valami beszédes és nem túl elvont kompozicióban (mert nem szerettem a szobrászi nyelv buzgó jelképességét): a pattanó bimbójú gyermeklányt, a zsongó, termő asszonyt és az elhamvadt élet maradványait: az öregasszonyt. A pályaőr húga maga volt a zsongó, gazdag élet, a termékenység széptestű, világos példája. Azt hiszem, karmazsinpirosan csörgött benne a vér és a szája is olyan volt, mint egy húsevő virág.

Azt mondtam neki, olyan szépre mosdott s a hangját is a szebbiket hozta magával, hogy alig ismertem meg. Erre aztán dévajkodva nézett rajtam végig. Én vagyok hát az a Xxxxxxx, akiért olyan nagyon bomlott volt a vízi xxxxxx lánya, kérdezte.

- Ő az - bíztatta Xxxxxx, látva, hogy kárvallottan tova kell vitorláznia. - De igyekezzék, gyémántom, amíg a készlet tart.

- Öreg kokasnak rekedt a kukorikolása - vetette utána a pályaőr húga s már mondta nekem is a magamét. - Azért a pucérságért még elszámolásom van magával is.

- Számoljunk hát, rozmaring... De előbb egy kérdést: kié vagy?

- Kié? - nevetett hangosan. - Aki úgy megfog, hogy nem ereszt többé.

- Ha én még egyszer olyan fogós legény lehetnék - sóhajtottam.

- Az volt pedig. Úgy hallottam. Aztán mégis olyan keveset fogott?

- Keveset - üres kezemet mutattam. - Semmi sem maradt.

- Sajnáljam? - vonalai ide-oda hullámzottak pirosan és melegen. Ahogy néztem, megértettem és megbocsájtottam a hasonlatot: „mint a pipacs a vetésben”. Úgy hajlongott. Xxxxxx, buja virág volt, ha nem tudom Veront a patak túlsó partján, nehezen állta volna meg xxxxxx a szobrász, de még a férfi is, hogy végig ne húzzam a kezem meztelen karján, paraszti egész- séges nyakán és egyéb plasztikai erényein. - S aztán igazán semmije sem maradt? - faggatott incselkedőn.

- Nem sok. De ha a nevét megmondja - ó ragályos falusi kakaskodás! - mégis marad valamim.

- Tartsa ide a kalapját - s a kezével úgy tett, mintha alamizsnát szottyantana belé. - Póli. Tetszik?

A bodzabokrok mögé húzódtunk ösztönösen. Nagy sűrűség választott el a Veron kíváncsi tekintetétől. Megfogtam a karját, fönn, majdnem a hóna alatt.

- Tetszik... S most nem tudom, mit szeretnék magával. Lemintázni-e, vagy egyszerűen csak megfogni időnkint a derekát.

- Így szokta? - kacagott óvatosan, hogy Xxxxx ne hallja.

Magamhoz húztam és szájon csókoltam. Szája fölött az izgalom apró gyöngyszemeit éreztem.

- Látja - mosolygott csúfondárosan, amikor összeszedte magát a karomban - most nem üres a keze. Mégis csak fogós legény most is.

Azt mondtam neki, szeretném lemintázni.

- Egyebet nem akar? - kérdezte gyanakodva is, csúfolódva is.

- Még gondolkozom rajta...

Veron hallotta már a szatyorban gágogó kacsákat s talán Xxxxxxxx is ette a sárga irígység s beárult, Xxxxx már körözött bennünket.

A gyékénysátorban, amely műteremül szolgált, várt rám már a kétfogú posztókereskedő.

Este Veron megkérdezte, hogy mit intéztem a bárónál. Mellesleg azt is tudni szerette volna, drágálom-e a kacsákat, amiket Póli hozott. Ránéztem. Miért drágálnám.

- Le akarja mintázni Pólit? - kérdezte halkan, de állhatatosan.

- Egyelőre ezekkel a megrendelésekkel szeretnék végezni - feleltem kitérően. A széllámpa alatt furcsa árnyékok imbolyogtak az arcán.

- Veron - szólítottam elő egy idő mulva a maga sokféle árnyékából - mire gondol?

- Ő, semmire Xxxxxx xx... Olyan lassan készül a malom...

IV.

Rövid délutáni fröccsök. Találkozásom a póstamesterrel.

Azután további bajok a báróval.

A vetések lassan hangot változtattak. Bársonyos sóhajuk elérdesedett s odalenn a lapályon már zörögve ütötték egymáshoz a fejüket. Xxxxx, amikor hajnalban elindult, hogy a fészek- rakó részvénytársaság telepére maga is elhozza a ráeső szalmaszálakat - nyújtófát, törölközőt, borjúszegyet - útközben ujjaival mindig elmorzsolgatta a kihajló kalászokat.

- Egy ilyen rongyos malmocskához annyi férfi - adta tudtul csalódását Xxxxxxxxx - s mégse készülnek el.

Xxxxxx, akinek legtöbb vaj volt a fején, hetvenkedve fejtegette, hogy a férfi munkához ész szükségeltetik.

- Ész? - nézte Veron palaszürke nyugalommal. - S maga azt hol veszi?

- Mészárosboltban - dünnyögte az ács a tárkonyos bárányvelőre célozva.

- Hogy rájött a molnárkodás! Azelőtt - indított aztán el valami gyanút - azelőtt jól megvolt malom nélkül is.

Xxxxx, mintha csak a bluza fodrai között járkált volna valami tolakodó kéz, megütődve hátrált.

- Mi baja vele, hogy mit csináltam én azelőtt - kérdezte halkan, de elszántan.

Láttam lappang és feszül közöttük valami. Talán összeakadtak valahol a bodzabokrok mögött s Xxxxxx, a híres kakas, megkopasztva hordta el megmaradt farktollát. Xxxxxx néztem, ahogy kibiborlott alázatos fakóságából. Megértettem, hogy alázatát csak nekem tartogatja. S ez a felfedezés most már tartózkodóbbá tett iránta.

A posztókereskedővel szépen haladtam, de az özvegy közben meggondolkozott. A malom körül a munkát olykor kisded zivatarok akasztották meg. A lezúduló csapadék lemosta a szénégetők képéről a kormot, a pattanó bogarak hátáról a sarat és lesikálta a levelekről a hárs- fák sárga porát. A rövid délutáni fröccsök után a csirkék, akik közben négyre szaporodtak, nem győzték falni a gilisztákat. A falatokat egymás csőréből tépték ki.

- Nyilván elvi okokból - feleltem a Xxxx Főnök kérdésére, - mert a kis pimaszoknak is, mint az embereknek, a más gilisztája fínomabb. - Neszelt minden a kövér zápor után. Xxxxx, akinek a kukoricása ott volt egy kis zabtáblával a malom felett, boldogan gőzölgött a napon.

- Legalább félmázsát ér - kiáltotta le a hegyoldalról az esőt dicsérve. - De odaát - mutatott valahová messze, talán a határon túlra s szőrös arca alighanem gondterhelt lehetett - nagy a szárazság.

- Fő, hogy mi eláztunk.

Azt mondta, nem úgy van. A népek sínylődnek, ha szárazság van. Xxxxx nem segíti őket. Rájuk is kell gondolnunk. Mert - magyarázta aztán munka után, megállva a pallónk előtt, - sem Isten, sem az Egyház, sem az Állam, sem a Társadalom nem gondol rájuk.

A gémorr a forró fényben puffanva lőtte ki szigonyát s nagyot pattant a vadrepce becője is. A hátsó tag felől zamatosan lebegett elő a fai eper édeskés illata. A Xxxx Xxxxxxxx még nem ismerte a fai eper puha, sötétkék gyümölcsét. Most értek éppen s ha felderítő lovas útjáról

hazaérkezett, le sem szállva a fanyeregből, egyenesen az eperfa alá tartott. Estére kék volt már a karja is, sőt lábszára is, nemcsak a foga.

- Hogy bemázolta magát, drágám - ment elébe Xxxxx a szappannal és törölközővel. S zsák- mányát levitte boldogan a patakhoz.

- Pipánszki - jutott eszébe a vízben a Nagy Főnöknek - hogyan kell színdarabot írni? Szeretnék írni egyet. Én leszek a bőrharisnya és leigázom a fehér embereket.

- Le vannak azok igázva, nem szorulnak rád.

- S ki igázta le őket?

- Saját ostobaságuk.

- Pipánszki, te megint másról beszélsz. Én szeretnék egy színdarabot előadni, amiben Áchim is szerepel. Xxxxx lesz az indián közlegény.

- Helyes. De azért ne kapkodd úgy a fejedet.

- Azt hiszed, félek ettől a rongyos pataktól? Még a folyótól sem féltem. Itt megakadt egy kicsit a párbeszéd. Veronnak is fennakadt a mosolya.

- Mikor jártál te a folyónál?

Nos, amikor a fűrésztelepről jöttek, Xxxxx kijelentette, hogy Xxxxx megszomjazott, azonkívül jó volna, ha megnéznék a kompot. Lementek tehát a folyóhoz s Xxxxx azt mondta, az igazi lovasok a vízben sem szállnak le a nyeregről, s így ő sem szállott le. A folyó aztán elkapta egy kicsit őket, elsodródtak egészen a túlsó partra. Áchim úgy úszott, mint egy aranyhal.

- Szerfelett érdekes - ismertem el. - És ha Áchim nem tudott volna úszni? Ilyen ügyetlen indukcióval akartam rávezetni könnyelműségére.

- Pipánszki - nevetett fölényesen. - Minden ló tud úszni. Látod, engem is megtaníthatnál.

Veron ott guggolt a patak mellett, szappannal a kezében és apró ijedelmek borzongtak végig rajta.

- Nem történt semmi - nyugtatta meg a Nagy Főnök. - Pipánszki is egyszer szinte belefulladt.

Arra kért, meséljem el, hogyan történt. Elő is adtam, hogyan kapott el az örvény s milyen meggebedt rongyhalom voltam már, amikor nekiütődtem a kompnak. Xxxxxxxxxxx piszkáltak ki a vízből.

Jó drámai színekkel dolgozhattam, el is halkult tőle s a szeme kissé forróbban tapadt rám, mint máskor.

- Nagyon sajnáltalak volna, Pipán... És te is sajnáltál volna engem?

- Nem mondom, nem nagy gyönyörűség egy magányos atyának, ha a porontya a vízbe fúl - vontam a vállam.

Megütődve nézett rám. Szeretett volna most meghatódni s én a vállamat vonogattam.

- Hát jól van, Pipán... De Anyú, tudom, nagyon megsíratott volna.

Némán ültünk a vacsorához. Volt már asztalunk is. Veron a széllámpa alatt ült, a pajta mellett.

- Azért te is szeretsz, ugye Pipán? - kérdezte a Nagy Főnök leverten.

Ezen az éjszakán megint illatos almon aludtunk, a pajtán kívül, mert Xxxxx még lakályosabbá akarta tenni szállásunkat s mindenféle átalakítást végzett a pajtában. A patak szenderegve

fordult be a szederbokrok alá. A fehér holdfényben olyan közel voltunk egymáshoz, én és a Nagy Főnök, hogy a szívünk verését összeigazíthattuk volna, mint két zsebórát. A kérdésére nem feleltem. Nem volt tehetségem a langy szavakhoz. Megfogtam hát a kezét.

- Holnap hozzákezdünk az úszóleckéhez. Jó?

- Igen, Pipánszki... S aztán azt is elmagyarázod, úgye, hogyan kell színdarabot írni?

Reggel értem jött Xxxxx, hajdani bajtársam s ez időben jegyzői szárnysegéd és kézbesítő, hogy jelentkezzem a jegyző úrnál, mert valami nincs rendjén körülöttem.

- A papirjaiba akarok bekukucskálni - közölte a jegyző, amikor elmentem hozzá s mert elmés ember volt, mutatta is mindjárt a kukucskálást. Volt vagy tizenkétféle papirom a szivárvány minden színében és mindenféle nagyságban. Ez a legszebb papirgyüjtemény az egész ország- ban, hívtam fel rá a figyelmét, amikor a nagy halmot kiteregettem előtte. Előbb körülszag- lászta, mint kutya a borzlyukat, hogy érez-e benne valami törvénytelen dúvadat, aztán ott, ahol a szöveg valami lyukat hagyott a képzeletének, bedugta fejét és elkezdte földalatti kurrogásait.

- Úgy látszik nyomon van - állapítottam meg. Kidugta fejét a lyukból és vésztjóslóan kacsintott.

- Nézze csak meg, mindjárt kimászik... Elkapjuk az ipse farkát. Szerettem a szavaknak ezt a fürge bujocskáját.

- Ha róka az illető, ilyenkor maga alatt tartja a farkát - figyelmeztettem nyájasan. - De talán csaholna neki néhányat.

Egy légypettyes legyezővel kezdte magát legyezni. Azt kérdezte, minő okkult célok vezé- nyeltek vissza a községbe s van-e építési engedélyem.

Nem kínált hellyel; egy lyukas diványon telepedtem le. A divány is, ő is majdnem elnyeltek.

- Okkult célok? - nevettem jóízűen. - Okkult célok avagy a hatalom rémlátásai.

Azt mondta, tudja ő, hogy gyanús dologban sántikálok. Az ember nem tér vissza ilyen kezdet- leges körülmények közé a maga passziójára. Valami titkos szándékaim vannak. Azt mondtam, nem tagadom, vannak titkos szándékaim is, de korántsem olyanok, aminőket a rémlátó elől- járóság nekem tulajdonít. Kifejtettem, hogy a hatalom olykor igen együgyű, fél még a maga árnyékától is. Az ilyen félelem, fejtegettem tovább, igen logikusan, elnyomásra s végül a hata- lom bukására vezet. A jegyző riadtan húzta ki erre pléhkardját, hogy vakmerő lázadásomat késedelem nélkül vérbe fojtsa. Én is kihúztam a magam pléhszablyáját és nagy csattogás következett, mint vidéki színpadokon. S mert nem bírt leszúrni, kijelentette, hogy az állam biztonságát veszélyeztető magatartásomért eljárást indíttat ellenem, az építkezést pedig, addig is betiltja.

- Tartok tőle, hogy ennek nem fogok eleget tenni - mondtam neki.

Erre aztán újabb államhatalmi mutatvány következett. A jegyző közölte velem, hogy: 1. adós maradtam az örökösödési illetékekkel, amiért sürgősen végre fognak hajtani; 2. tizennégy év előtt becsaptam az államkincstárt azzal, hogy engedély és illetékleróvás nélkül pálinkát főztem a szilvatermésemből.

- Ne fáradjon - intettem búcsút neki - mindkettő elévült. Egyébként, hogy prosperál a malma odaát a folyón túl?

- Ki mondta - hördült fel, - hogy nekem malmom van?

- Ha nem volna - különben úgy tudom, hogy csak részes benne, csöndes társ - akkor nem akarná megakadályozni az én malmom építését.

Mindig utáltam ezeket a ganajtúró bogarakat, ezeket a szent skarabeuszokat, akik úgy gyako- rolták a hatalmat, mint valami magánvállalkozást. A hivatalokban Xxxxxxxxxxx óta a helyzet egy hajszálnyit sem változott. A gőg és a packázás gyönyöre vonzza az embereket a hivatali pályákra s csak azután a nyugdíj.

Utánam kiáltott, de nem fordultam vissza. Azt mondta, a csendőröket fogja a nyakamra küldeni.

- Már volt dolgom velük - intettem, s elhagytam a jegyzőséget.

Elmentem a póstára, hogy átvegyem rég nem látott ujságjaimat. A fiatal póstamester, amikor a nevemet hallotta, felugrott és szertartásosan bemutatkozva arra kért, engedném meg, hogy örömének adjon kifejezést.

- Rajta csak barátom - bíztattam. - Megnyertem talán a főnyereményt?

Ó nem, rázta a fejét s szőke haja a homlokába hullott. Nem gyarló matériális örömökről van szó.

- Ön művész, Felméri úr - közölte, zavartan keresve a szavakat. - Művész, akiben megértő finomságok lakoznak. Én tudniillik nagyrabecsülöm a művészetet, sőt, hogy úgy mondjam, magam is űzöm egyik nemét.

Emlékeztem rá, néhányszor ő is megállott a palacsintasütődém előtt. Megkérdeztem, melyi- ket.

- Lírikus vagyok kérem, - vallotta be és lenézett a padlóra. - Éppen az éjszaka fejeztem be egyik versemet. Fájdalom, nincs senki, akinek felolvashatnám.

- Hát olvassa - voltam nemeslelkű és finomságok hordozója.

Hozzá is fogott boldog lámpalázzal. Sovány, szőrtelen arcú fiatalember volt, nyakán egy gyógyuló furunkulussal és egy szerfelett fakó nyakkendővel. Belenéztem az egyik ujságba.

„A nemzeti szociálizmus az a mustármag, amelyből a boldogság ezeréves fái fognak az égre törni” - olvastam az első oldalon. Félfüllel a verset hallgattam.

Mily dőrék is a szerelmi álmok

S a szived is mily csacska, álnok...

„Nyilt levél a kéményseprő ipartestülethez” - olvastam az ujság ellenkező oldalán. Aztán egy hölgy lépett a hivatalos helyiségbe, hogy megkérdezze, lehet-e egy nagy bélyeg helyett három kicsit ragasztani a levélküldeményre azon esetben, ha a küldeményt Németországba szánta az ember. Aztán újra magunkra maradtunk s a póstatiszt néhány újabb versszakot olvasott fel költeményéből.

- Méltóztatik kedvelni a verseket? - kérdezte alázatosan, amikor látta, hogy egyre jobban belemélyedek az ujságba. Azt feleltem, magam is írok néha, ha rossz kedvem van. Most például a jegyzőről szeretnék alkotni egyet.

- Ah, a jegyzőről! Oly műveletlen! Olyan sörissza! - próbált lebeszélni. De én nem hagytam magam. Költeményre vágyott minden pórusom, valami költőit és nagyot szerettem volna rugni a hatalom - lett légyen jegyző, tollnok, ülnök vagy álnok - sajtkerek ülepébe.

Xxxxxx a csodában

Hogy harsanva s szépet rughatok majd E jelentéktelen lator sajt-

kerek ülepébe.

- Igen, kérem - helyeselt a póstamester - könnyedén méltóztatik kezelni a prozodiát. Tessék elhinni, oly boldog vagyok...

Valahol az erdő alatt a báróné sárga kancája villant meg néhány pillanatra. Hirtelen megér- tettem, hogy miről szóltak az ifjú póstatiszt versei. Erről a zsemlyeszínű kancáról. Ő ugyan csak egy sárgaszőrű lovat emlegetett, de elég volt visszaidéznem lázas szemeit, magasztosan ritmizáló ádámcsutkáját, reménytelen nyakkendőjét és xxxxxxxxx nyomban minden kétségem a ló személyazonosságát illetőleg. A báróné kancája volt itt versbe szedve, lángoló metaforák- kal vagy tizenkét versszakon keresztül. A kanca helyébe be kellett helyettesíteni Xxxxxxxxxx és nyomban megoldódott a póstamester drámája. Sajnálkozva gondoltam rá; hiszen volt néhány elviselhető sora is.

Mily dőrék is a szerelmi álmok Az élet is mily sötét s álnok.

A póstamesterek is ó mi dőrék Vannak pfennigek, shillingek, őrék...

A költészet látnivalóan megfertőzte gyanutlan lényemet s egész úton versekben gondolkoz- tam. A dülőúton egy felfordult szénásszekeret láttam, azt Xxxxxxx és Xxxxxxx Xxxxx kereszte- zésével próbáltam kifejezni. Majd visszatértem Változatok egy rugásról című balladámhoz, mert úgy láttam, az utolsó gondolatot nem aknáztam ki kellő drámaisággal.

Xxxxxx a csodában

Hogy harsanva s szépet rughatok majd Egy jelentéktelen lator sajt-

Kerek ülepébe Trara, az ülepébe.

Ez a trara határozottan új színt visz bele, állapítottam meg tárgyilagosan. Az ember kompen- zál, mondják a lélekelemzők. Ha nem tud rugni, versben gondolja el. Amikor elismételtem magamban, szinte úgy éreztem, hogy már fedeztem is rugás iránti szükségletemet.

A malomnál már értesültek a fejleményekről. Xxxxx vitte le a hirt, hogy nem szabad foly- tatnunk az építkezést s azon vitázott Xxxxxxxxx, helyes volt-e szembeszállnom a jegyzővel. Xxxxxx meghallgatta a kézbesítő fenyegetéseit, aztán ügyesen kipederte kétoldalt a Todor lusta bajuszát.

- Na, Xxxxxxx na - csittitgatta, mintahogy nyugtalan jószágot szokás - te csak azt láttad, hogy a jedződet ette a fene s most szeretné leharapni a Xxxxxx xx fejét. De azt nem láttad, hogyan nézte a jedző felesége a tornácról Xxxxxx urat. Úgy nézte, mint kecske a szép darab sót. Látod, a körorvost se meri a gazdád bántani.

- Van a jegyzőnek tornáca? - kérdeztem, amikor magunkra maradtunk.

- Hogyne volna. Én hordtam hozzá a követ.

- És felesége is van?

- Van. Én hordtam hozzá a leveleket a fürdővendégektől.

- Tőlem nem visz - mondtam neki.

Xxxxx is megszólalt egy kis idő mulva. De csak halkan.

- S ha nem építhetünk tovább?

- Akkor maga összepárosítana a jegyzőnével? Zavartan hajtotta le a fejét.

- Nem erre gondoltam... Ha nem lesz kész őszire a ház, Kiskázmért biztosan elviszi innen az anyja.

Tovább fogjuk építeni, mondtam. Különben Kiskázmér levelet kapott az anyjától.

- Kiskázmér is hagyott Xxxxxx xxxxx néhány sort.

Az a néhány sor a pajta falára volt írva krétával. Igy szólt:

„Drága Pipánszki, értesítelek, hogy felderítő úton vagyok. Xxxxxxx is elvittem, ő lesz a hirnök staféta, ha megtámadnak a rézbőrűek. Én és Áchim védekezni fogunk. Estéig okvetlen gondolkozzál rajta, hogy hogyan kell színdarabot írni. Ölel hű fiad, a xxxx xxxxxxxx.”

*

Ügyet sem vetettem a jegyzőre s a munkát tovább folytattuk. A csendőrök kétszer is be- állítottak, hogy mit barkácsolunk.

- Madárházakat csinálunk télire - világosítottam fel őket.

A két nagy keréktengelyhez kemény szálfákra volt szükségünk. Xxxxxxxxx volt egy kis erdő- része a báró erdeje mellett, azt ajánlotta, válogassuk ki nála ami szükséges, az árát majd el- számoljuk. Találtunk is két nyúlánk szálfát, komor szép termés volt mindakettő. Úgy döngött az erdő, amikor lecsaptak rá a fejszék, mint egy Berzsenyi-óda, még a szövegét is érezni lehe- tett a zengő levegőben. A baj csak az volt, hogy a szép ódáért, amit a fák körül műveltünk, hamarosan hűvös írást kaptam a báró kasznárjától, amelyben közölte velem, hogy orvul megdézsmáltam a báró erdejét.

Xxxxxxxx Xxxxxxxxx a szókimondó fogalmazványt.

- Maga ujabban rosszul ismeri a földrajzot.

- Az ótvar tudta - röstelkedett, talán nem is azon, hogy áttévedt egy kicsit a más erdejébe, hanem hogy ilyen hamar tettenérték. A tiszttartót bírálta, hogy az mennyivel nagyobb tolvaj, mint ő.

Olyan keresetlenül nem mondták még meg, hogy tolvaj vagyok, mint ahogy a kasznár tette a báró megbízásából. Elküldtem Xxxxxxxx, hogy magyarázza meg a bárónak, tévedés történt s a kárt nyomban megtérítem, mihelyt közli, mennyi kártérítést követel. Xxxxxx azzal jött vissza, hogy a báró büntetőbíróságot, meg csürhét emlegetett. Előkerestem a töltőtollamat, Xxxxx friss levélpapírt hozott Oszterlictől s én udvariasan margót hagyva a papiroson, felhívtam a figyelmét a bárónak, hogy amikor néhány nap előtt fajkacsáimat az ő kertje alatt érte utól a tojhatnék és a kasznár úr a téves tojásszállítmányt a kastély javára elkobozta - nyilván mint a kacsák mezőrendőri bűnjelét - én nem emlegettem a bárót xxxxxxxxx és büntetőbírósággal kapcsolatban. Mellőzzük tehát a fölösleges díszítő jelzőket és számoljunk el barátságosan. Közölje hát, mit kér a két szálfáért s én az összeget rögtön kiegyenlítem. A kacsatojásokat pedig egészségére kívánom.

A báró a levelemet olvasatlanul visszaküldte. Nem vagyunk levelezési viszonyban egymással, üzente.

Nem ismertem a bárót, valami oldalági örököse volt a megcsappant uradalom régi gazdájá- nak. Azt mondták, azért kunkorodik úgy előre a feje, mint a nagybőgőnek, mert idegrángása van. A jegyző, amikor az építkezés miatt vitáztam vele, csúfolódva említette, hogy a báró is rosszban sántikál, tengervizet gyűjt. Aki tengervizet gyűjt, gondoltam, aziránt elnézőnek illik lenni. Ügyet sem vetettem többet rá és a két szálfát kiadtam az ácsnak, hogy megfaragja.

A nagy honalapításból Kiskázmér is kivette részét. Valami gyenge szekeret szereztem, mert Xxxxxx mindegyre elmaradt a fuvarral. A szekeret a lóhoz erősítettük s a kis fogattal a Nagy Főnök és Jákob hazaszállították a fűrésztelepről a még hátralevő faanyagot. Xxxxx útközben testvériesen megosztotta a Xxxx Főnökkel bőséges élettapasztalatait. Ha kövér tehénnel találkoztak, szakértően közölte kevésbbé járatos útitársával, hogy a tehénnek borju van a hasában. Ha gólyát láttak a kukoricásban, arra is kioktatta Kiskázmért, hogy a nagy dög ráveti magát a fiatal baromfira is, ha kiszáradnak a pocsolyák. A Xxxx Főnök zsufolásig tele volt mindenféle tudással, mire hazanyikorogtak; a baj csak az volt, hogy hol a pokrócot hagyták el valahol, hol egy köteg zsindely pottyant le a szekérről.

A déli nap teljes súlyával lerogyott ránk s még a mezei tücskök is becsukták a nagy hőségben csárdáikat. A gyékénytető alatt elpállott a levegő s a posztókereskedő is elaludt néhányszor. Már a márványon dolgoztam. Káprázott a távoli folyó s a beléndek virágján elaludt a rajzos csalánlepke, mint kimerült, fiatal lovag hölgye karjai között. Veron ide-oda röppent, de fél- szemmel a kondért figyelte. Lacikonyhán éltünk és sok zöldségen, gyümölcsön. A zöldséget a Xxxx Főnök ügyesen az asztal alá ejtette, ahol vártak már rá a kacsák és jércék.

- Pipánszki, mi sohse eszünk darumájat? - tudakolta a Nagy Főnök. - Xxxxx azt mondja, evett már.

- Akkor én különbet ettem - főztem le Jákobot. - Bálnafülét borókán füstölve. Effélét faltál már, Xxxxx?

- Én mindent - nyugtatott meg, hegyes szalmakalapját igazítva.

Amikor felhörpöltünk és megrágtunk mindent, ami a környékünkön ehető volt, a pajta árnyé- kába húzódtunk. A xxxxxxxxxxxxx Xxxxxx bérelte ki, ha ott volt s az öreg ácsnak elég volt a keserűlapi árnyéka is. A csirkék is felhúzódtak az eperfára, nem bírták ők sem a hőséget, mert nem voltak izzadtságmirigyeik.

Néztük az eget és a felhők játékát. Kis habok loccsantak ki az erdőből s felhőnek az égre ragadtak. Xxxxxx úgy látszott, mintha a kastély konyhájából öntött volna valamit az égre a szakácsnő. A Nagy Főnök madárfejnek nézte, én egresmártásnak. Odaragadt a mennybolt üvegéhez, aztán lassan lecsúszott róla.

- Pipánszki - figyelmeztetett egyszer - most megint kiöntött valamit a szakácsnő. Találd ki micsodát.

- Egy favágót, nem?

- Az anyu kalapját.

Nem ismertem az Xxxxx újabb kalapjait s így nem ellenőrizhettem a hasonlat helyességét.

- Pipán, miért költöztél te el anyutól?

A párosodó galagonyalepkéket néztem. Kiváncsi voltam rá magam is, milyen ostobaságot fogok felelni.

- Nem tartottam ildomosnak - hangzott ez az ostobaság -, hogy férfi létemre én az anyu házában lakjak s nem a magaméban.

Xxxxxxxxxxx, néztük az eget s az égen az Ilona kalapját. Hamarosan sündisznóvá alakult át, aztán lassan elhullatta a tüskéit, orrát és mint villanykörte távozott a láthatárról.

- Hogy kell színdarabot írni, Pipánszki?

- Lehetőleg úgy, mint Xxxxxxxxxxx - feleltem szórakozottan. Ilonánál vesztegeltem még, kanyargós vándorútam egyik leégett állomásán.

- Barátom kokas, csendet kérünk - utasított rendre a Xxxx Főnök egy szajkót és verebet, akik hevesen összerugták a patkót valami fürkészért vagy hernyóért. Fáradhatatlanul kapkodták ki egymás csőréből, amíg végre a szajkó elúnta versenytársa tolakodását és lenyelte a zsák- mányt.

A dobhártyánk lassan elhatalmasodott rajtunk, óriási koronggá tágult, amelyhez hozzákoppant minden távoli nesz, amíg aztán egy fejeselő béka cuppogása nagyot hasított rajta. A lágy káp- rázatban bogár korcsolyázott végig egy kis vízöntésen. A tócsa bőre összeráncolódott, mint ló bőre, ha bögöly piszkálja.

- Jákob a szerpentin út helyett azt mondja, hogy terpentin út - mosolygott már félálomban a Xxxx Xxxxxxxx.

Nekem meg, ahogy így elszenderedni készültem, az jutott eszembe, hogy Xxxxxx és Xxxxxx- mann szerint a műalkotás nagysága a nyugalom. Nem ostobaság ez? A Xxxxxxxxxxxx Xxxxxxx nyugodt, a Calais-i polgárok is nyugodtak. De nyugodt-e a Laokon? Vagy a Diszkoszvető?

A közelben egy csiga ebédelt. Fínom salátánkat ette.

- Látod ezt a buta salátát? Amikor még vad volt, tejszerű nedvet eresztett magából, hogy a csiga ne tudja megenni. Amikor az emberek megszelídítették, akkor tudod, mi történt vele? Xxxxxxxxxx a nedvkiválasztást, mert bízott abban, hogy az emberi okosság majd megvédi a csigák ellen. S a csigák ime most felfalják. Tanulság? Az ember, ha csalán is, lehetőleg csak a maga nedveiben bízzék.

- Pipánszki, megtámadott egy szunyog. Leadjak egy sortüzet?

Egy vékony napcsík, amely átlőtte az eperfa lombozatát, áthaladt a karomon ülő szunyog üres hasán.

- Nem. Figyeld csak. Előveszi a szerszámjait. A fúrót leszúrja a talajba, ahol a forrást sejti.

- Fúrója is van, nemcsak szivattyúja?

- És pedig fürésszel kombinálva. Most átfürészelte a kérget, áthatolt a talajnedveken s a forráshoz ért... Vigyázat, most mindent kikapcsol s a szivattyút hozza üzembe.

A szunyog hasa telni kezdett piros folyadékkal. A Xxxx Főnök úgy találta, hogy úgy dolgozik, mint egy vízvezetékszerelő. Kitől tanulhatta?

- Magától jött rá. Eleinte valószínűleg növényi nedvekkel táplálkozott. Egy napon aztán pusztulni kezdtek a növények, mire a kis rablók összebeszéltek, hogy megtámadnak valami kétlábú vagy négylábú élelmiszerraktárt és kifosztják. Csakhogy a raktár falai vastagok vol- tak, meg kellett szabályosan fúrni őket. Akkor még nem voltak szerszámgyárak, nem lehetett azt írni, kérek utánvéttel egy tucat fínom acélfúrót; a szunyognak azt magának kellett házilag előállítania.

- Igen, Xxxxxxxxx, de honnan tudta, hogy milyen legyen, ha sohasem látott még fúrót.

Próbálkozott, mondtam; sokfélét gyártott, rá is fizetett. Egy félmillió évig kisérletezett, amíg ezt a szivattyúval kombinált fürész-fúrót kitermelte.

- És látod... - Ujjamat rátettem az apró gépezetre, amely megtelve, mint egy veresboros hordó, ott ült még a karomon. A félmillió éves tökéletes betörőszerszámból, a haladás és fejlődés biborhasú csodájából mindössze valami ragacsos vörös folt maradt a karomon.

A Nagy Főnök sajnálkozva nézte. Egy félmillió évig fáradt s én csak rátettem az ujjamat és vége volt.

- Mi mit találtunk fel, Pipánszki?

- Mit - tünődtem. - Előbb csak horoggal és lépvesszővel kisérleteztünk. Aztán jöttek a robbanó golyók és a kapitalizmus.

Arra kért, magyarázzam el, mi az a kapitalizmus. Xxxx is kezdtem, de magam is olyan rejté- lyesnek és képtelennek találtam, hogy hamarosan abbahagytam. A Xxxx Főnök összecsücsö- rítette a száját és meztelen karjához érintette. Mindig így szokta, ha öntudata elbágyadt s visszahanyatlott egykori csecsemő állapotába; kitört rajta a kis csecsszopó állat s szívásra ajzott szája valami meleget és álombaringatót keresett. Ha az inge vagy kabátja nem volt eléggé sima ahhoz, hogy a régi bársonyos mell érintését invokálja, beérte a saját bőrével is.

Megint Xxxxx jutott eszembe néhány tűnő pillanatig. Nem lesz ebből baj, tünődtem, felhőket nézni, álmodozni így a semmittevés kékszínű csúcsain? Talán Ilonának van igaza: kocsonyás embert nevelek a fiamból. Kétségtelen: megkopott öreg idillekre fizettünk itt elő. Xxxxxx építeni, méhesről és csirkékről ábrándozni! Nem kéne valami korszerűbb életcélt kitűzni eléje? A baj az volt, hogy magam sem értettem semmiféle úgynevezett korszerű dologhoz. És nem rendelkeztem semmiféle olyan sorsjeggyel, amellyel az ember megütheti a földi élet csalfa kis főnyereményeit. És aztán a szeptember is hamar itt van. Verontól tudom, aki együtt szokta olvasni Kiskázmérral az Xxxxx leveleit, hogy Xxxxx nem fog megkegyelmezni, irgal- matlanul elviszi innen a gyereket. Ha másért nem, azért, hogy ne nagyon úszkáljak az apai boldogságban. Erőszakkal tartsam távol Kiskázmértól? Xxxxxxxx el majd megsebzett anyai szívének panaszait, árulkodó és lázító leveleit? És ha Kiskázmér kettőnk közül majd őt választja?

Néztem csücsörödő száját, le-lecsukódó pilláit.

- Úszólecke, Pipánszki - tépte ki magát hirtelen szundításából. - Megfeledkeztél róla? Harmadik úszólecke.

Belecuppantunk mi is, mint a békák a patakba. Megfogtam hátul az úszónadrágját s tartottam a vizen, amíg vagy ötvenszer megcsinálta az úszótempót. Úgy láttam, le is vonulhatunk már a bürühez, ahol régebben bőröket áztatott az alsó falusi tímár. Kétméteres gödör lappangott ott az ártatlannak látszó mederben. A vízfolyás irányában elengedtem a Xxxx Főnök nadrágját s ő át is kelt a mélységen, anélkül, hogy tudta volna, mi van alatta. Ezt többször is megismételte s úgy megnőtt közben az önérzete a ritka teljesítménytől, hogy úszás közben már arra is ráért, hogy Xxxxxxx pocskondiázza, akinek minden úszóművészete abból állott, hogy a parti gyöke- rekbe kapaszkodva zajosan csobogott a lábával s egyre azt kiáltotta: tudsz-e így mint a gyík?

- Buta ez a Jákob - szedte le róla a keresztvizet fennhéjázón. - Tegnap egy kecskebékát akart fogni a kalapjával... S a béka kiugrott a kalap lyukán.

- Állj csak talpra egy kicsit - javasoltam, amikor már túl zajosnak találtam a hetykeségét. Szót is fogadott s a következő pillanatban annak rendje és módja szerint alá is merült a kétméteres gödörbe. Karikára tágult szemmel bukkant újra napvilágra és páni rémülettel csapkodott a part felé.

- Nagyon fennhéjáztál már, kisöcsém - közöltem indító okaimat, amikor már kitüsszentette magát. - S aztán sohasem árt, ha az ember tudja, mi van a talpa alatt.

Xxxxxxx s egy kicsit csodálkozva nézte a rongyos patakot. Félszemmel felém is sandított, hogy mulatok-e nagyon a kudarcán. Ezt nehezen bírta. Felhívtam rá a figyelmet, hogy aki szereti a gúnyt s azt olyan szorgalmasan ápolja felebarátaival szemben, annak szemrebbenés nélkül kell tűrnie, ha olykor őt is telibetalálja egy eltévedt cseresznyemag. Jellemfejlesztő értekezésemet Áchim zavarta meg, aki a közelben legelészve meghallotta a hangunkat és váratlanul megjelent a körünkben.

A Xxxx Főnök felkapaszkodott a hátára és magamra hagyott.

- Pipánszki - kiáltotta a füzek mögül - nem haragszom.

A patak mentén Nofretete közeledett a keskeny gyalogösvényen. Gyalog volt s mögötte kantárszáron a zsemlyeszínű kanca lépegetett. Helyszűke miatt a kitérés kisebb hadműve- letnek látszott. Ott állt előttem és én ott álltam előtte. Xxxxxx mindössze egy arasznyi fürdő- nadrág volt. Néhány hosszú pillanatig ácsorogtunk így egymás kirakata előtt. Én egy el- puskázott rongybabát láttam az ő kirakatában, közönyös gombszeműt, vékony nyakút, akit egyiptomivá formált a gyárosi ízlés, ő az enyémben valószínüleg egy szőrös mackómukit. Jobbkézről volt a patak, balkézről az iszapos vízöntés, békákkal és nyilfüvekkel. Ködös gombszeméből ezt olvastam ki: „Ez valami faun lesz innen az alsó faluból. Ezek a falusi faunok szoktak ilyen gyapjas mellűek lenni”. Ő az én szememből, ha ugyan űzte a mások szeméből való olvasást, talán valami ilyen szöveget: „Ördög vigye! Aesopusnál két kecske találkozott egy keskeny pallón és öklelni kezdték egymást. De én hogy ökleljelek meg téged, ifjú mumia!”

- Mire határozta magát? - kérdezte egykedvűen.

Határozottan kellemetlennek találtam. Ha egy ilyen bárónő, gondoltam, elkezd egykedvű lenni, nem képes abbahagyni. A fiatal póstás lobogó lirája jutott eszembe. Ugyan, melyik alkatrészért rajong olyan oktalanúl? Könnyű szívvel ugrottam be előle a patakba.

A póstamesterek is ó mi dőrék. Vannak pfennigek, shillingek, őrék...

Fellengős fickó volt ez a póstatiszt. Én ezt a nőt közönséges különcnek tartottam, akiből valószínüleg hiányzik minden magasabbrendű őrület. Nyilván valami félreértésből menekült bele zsemlyeszínű lován e kis vidéki misztikumba.

Veront bőjti hangulatban találtam. Xxxxxx megint elmaradt a munkától.

- Ejsze berbécset herél - igy Xxxxx, kiemelve szalmakalapos fejét a nagy igyekezetből. Xxxxx odarakta őt is deszkát szögezni. Amennyi szög a keze alá került, azt ügyesen mind elkunko- rította.

- Birtalant nézzed - ajánlottam neki, amikor már egy félcsomag szöget elgörbített.

Mert az öreg ács a hüvelykujjával nyomta a deszkába a szöget, a szekerce éppen csak az utolsó kenetet adta fel neki.

- Eszik a sarjunkat, Xxxxxx xx - nézett a tag felé Xxxxx, alkonyat táján.

Volt ott egy kis fiók korai sarjunk, azt huzgálta a zsemlyeszínű kanca. Nofretete meg ott állt mellette egy bebalzsamozott fáraónő közönyével.

- Vigyél neki egy széket. Elfárad, amíg a kancája eltünteti az egész boglyát.

Jákob vitte is a széket. Később magam is eléje járultam, mert az ügyetlen csimasz fel- világosította, hogy a sarjú nem tartozik az uradalomhoz. Csak az a keskeny földsáv, itt a patak mellett, ami miatt nem tudunk hidat verni.

- Tessék helyet foglalni - bíztattam Nofretetét én is, amikor láttam, hogy a kancája nem hagyja abba a boglyát.

A tekintete egy kört írt le körülöttem, valahogy úgy, mint a leszállni készülő póstagalamb, aztán hirtelen leereszkedett, egyenesen a pupillámra.

- Egy fiúval láttam nemrég... Ugye?

Láthatott, bólintottam. Szétnézett. Azt kérdezte, itthon van-e.

- Alighanem mentholos cukorért ment - világosítottam fel. Azt kérdezte, mi épül itt. A válaszom láthatólag meglepte.

- Akkor hát maga az a... kőfaragó, ugye... akinek a férjemmel van valami súrlódása.

- Parancsára.

Azt mondta, a férje nagyon makacs ember és felült a lovára.

- Kaphatom a számlát?

- Számlát, miről?

- A szénáról.

Azt mondtam, ez sarjú. S költségesebb, mint a széna. Himbálózva indúlt el a lejtőn.

- Valamit akarhat - bökte ki Veron a hátam megett.

- Ugyan mit - nevettem.

Később, amikor abbahagytuk a munkát, még megjegyezte:

Póli is itt járt a délután.

- Mikor?

- Amikor fürdeni voltak... Ránéztem, elpirult.

- S ő is xxxx xxxxxxx, nem? - éleztem ki évődve gyanakvását.

Éppen indulóban volt, de hirtelen megállt, mintha hurkot vetettek volna a nyakába. Alig volt hangja a szavának.

- Nem tudom, Xxxxxx xx... A tejfölt hozta... S aztán Xxxxxx úrról kérdezősködött.

- Értem, Veron. S maga elhallgatta, hogy itt vagyok a közelben. Láttam, elakad a lélekzete. A földet nézte.

- Xxxxxxxxx, Xxxxxx xx? Ráztam a fejem.

- Nem. De maga mást igért nekem, Veron... Azt igérte, hogy minden elmult... Nagyon sápadtnak találtam, ahogy hosszú hallgatás után rám emelte a szemét.

- Xxxx, Xxxxxx xx... Ezt igértem... És tessék nyugodt lenni... Nem leszek a terhére.

Figyelmeztettem, hogy nemcsak erről van szó. Nemcsak arról, hogy terhemre van-e. Van halk, rejtőző szenvedés is, ami nyugtalanítólag hat. Önfeláldozó szenvedély, például. Mártirum.

Égő szemmel hallgatott.

- Így nyakig vagyunk már a romantikában, Veron... Nem próbálná összeszedni magát és túladni ezen a...

Talán félt, hogy kimondom, vagy valami egészen rosszat mondok.

- Nem tudom, miről beszél Xxxxxx xx - szakított hirtelen félbe. - És ne tessék félni tőlem... Én... én...

Elakadt a szava. Megsímogatta a haját s az égre nézett.

A nyárfasor felől énekelve közeledett a Xxxx Xxxxxxxx. Lovon ült, rövid fürdőruhában. Fehér pulykatoll volt a hajában, kezében hosszú lándzsa. Még az Áchim homlokába is jutott egy harcias indián toll. Xxxxx, aki annyi örömmel szokta végignézni ezeket az alkonyi haza- téréseket, most sápadtan hajolt le, hogy fölszedegesse a forgácsokat. Tejfölös paszulyt vacso- ráztunk s én többszöri nógatás után végre kísérletet tettem, hogy megmagyarázzam, hogyan készül egy színdarab.

V.

Hogyan lesz a papból fazekas. Betérünk egy régi cukrászdába.

Esős hét jött, elakadt a munka, idézőt kaptam a büntetőbírósághoz, hogy feleljek ama lopásért, amelyet a báró kárára elkövettem.

- Aztán, ha mindjárt ott tartanának, - búcsúztam háznépemtől - egy váltás fehérneműt el ne felejtsen Veron behozni nekem.

A Xxxx Főnők meghökkent, de Veron mosolya mégis megnyugtatta.

- S aztán: a kétfogú embertől kapok még valamit. A pesti műkereskedőnél is van még néhány munkám. A kacsákat azonban csak végső esetben szabad megenni.

A nagy cuppanásban, csobbanásban autóbuszra ültem. Ördög vigye a tökéletlen báróját, káromkodtam el magam, amikor az autóbusz felfordult velünk egy csúszós lejtőn s én egy kosár tojásra zuhantam, annak is ilyen esős időben jut eszébe pereskedni. S a tetejébe még el sem mondhattam a bíróságon, hogy milyen tökkelütött bolondnak tartom a bárót, mert a tár- gyalást rögtön elnapolták, mihelyt a személyi adataim bemondásánál kiderült, hogy Xxxxxxx Xxxxxx vagyok s nem Xxxxxxxx Xxxxxx, aki ellen a báró lopás vétsége és járulékai miatt a feljelentést megtette. Hiába erősítgettem, hogy a szóbanforgó tettes nyilván én vagyok, a báró csak jellegzetesen fittyet hányt nevem egynéhány betűjének, a bíróság nem fogadta el a vádat, amelyet magam ellen kovácsoltam s a tárgyalást elnapolta. S ott álltam a nagy zuhogásban, mint elnapolt tolvaj s a folyosón a fővő gubák között hallgattam a bírósági szolgát, aki a sok tettes nevét kikiáltotta. Sokan vagyunk, úgy látszik, akik a magántulajdon, a becsület, a csa- ládi állás s a hatósági közegek ellen kihágunk. Az eső csobogott a városka főterén s a Fedő- cserép és Alagcsőművek tornya szinte ködbe hanyatlott. Szörnyen untam magam s ez több volt, mint amit a bárónak meg tudtam volna bocsájtani. Szerencsére, amikor a kisvasúttal hazaértem, majdnem a Póli karjai közé buktam. Minthogy az eső még mindig esett, elfogad- tam az invitálást s betértem szárítkozni a konyhába. Xxxx özvegy bátyja gyerekeit gondozta.

- Nó, Póli - néztem meg, amikor kiügyeskedte, hogy magunkra maradtunk.

Xxxxxxxx s mégis puha gúnnyal nézett ő is belém. Úgy, ahogy az ember jól megfogózva s biztonságosan néz egy szakadékba. Láttam, nem félt, hogy belezuhan, jól megfogózott valamiben.

- Nem felejtette még el a nevem? - kérdezte.

- Csak később szoktam. Gondolkozott azon a dolgon?

- Együtt gondolkoztunk Veronnal...

Fanyar boszorka volt, nem az, akit szájon csókoltam. S nem az, aki tele szájjal rámtapadt a bokrok mögött néhány pillanatra. A pillanatok elmultak s tanulságul itt maradt, mint ki- olvasztott nemes érc után a salak, a féltékenység.

- Veronnal sohasem volt semmi dolgom. Mondta talán?

- Nem mondta...

- Idehallgasson - magyaráztam meg neki - szerettem volna lemintázni. Ha kedve van hozzá, jöjjön le a malomhoz...

Xxxxxxxx az ajtó előtt az eső.

- Esős idő van, Xxxxxx xx. Maga is úgy látom, más ruhát vett fel - mondta célzatosan.

Egy lépést tettem felé, hogy átöleljem és megcsókoljam, ha már így hozzászoktattam. De az ilyen könnyed dolgok nem mindig könnyedek és kellemesek. Szinte nyikorogtak a mozdulataim. Megfogtam a kezét.

- Póli, meg akar csókolni?

Nézte a számat, aztán szótlanul ideadta az övét. Künn áttörte a malac a kerítést és nekiszaladt a zápornak. Póli pokrócot borított magára és utána sietett. Szekér zörgött odakünn, fel- kérezkedtem rá s búcsú nélkül elhagytam a bakterházat.

Negyednap kék üvegbúra alatt ébredtünk. Xxxxxx mintha csak kicserélték volna, kisütött ő is s csak úgy lövelte magából nevető sugarait. Ha Xxxxxx letette a szekercét s tüzet kért az ácstól, már hallottuk is az ingerkedését:

Ácsok vagyunk, ácsorogunk, Rossz tréfából fát faragunk

- énekelte a maga dallamára. S kiderült, hogy a hangja is sokkal kellemesebb, mint ahogy gondoltam. Xxxxxx sem hagyta magát. Ő ugyan nem dalban mondta el a mondókáját, de azért érteni lehetett ebből is. Hogy minő szerencséje van annak a heptikás péknek az alsó faluban. Ékes szavú rigó lehet, csak füttyent egyet s menten odabomlanak a péksége elé a fehérnépek.

Aznap nem hozták ki az ebédjét. Veron rakott elébe egy tányér sóskalevest. Hátul, valami kolbász is rotyogott a tepsiben. Xxxxxx szimatolt, mint az ordasok s a kéjtől még a szemét is lehúnyta. Bár nem rokonszenvezett a sóskalevessel, illedelmesen elcsobogott benne, még meg is dicsérte a kolbász reményében.

- Hát ha szereti - kedveskedett Xxxxx s ravaszul két merítőkanállal loccsantott még a tányérjára. S amikor a vendége a felének evvel is elkészült valahogy, egészségére kívánta az ebédet.

- S a kalbász? - xxxxx meg Xxxxxx s úgy rebbent ki a sóskalevesből, mint vadruca a kákából, amikor eldurran a vadász puskája. - Hát ezért tengődtem én ebben az edénymosogató lében?

Így kapta vissza a pékhistóriát s a tetejébe még néhány szemrehányást is. Hogy tengődtünk mi is a malommal, amíg ő az Oszterlitz új boltját építette.

Sárga kockák tarkáltak a lejtőn, kokkadni kezdett súlyától a napraforgó, de ahelyett, hogy haladtunk volna a malommal, úgy látszott, végleg elakadunk. A jegyző leüzent, hogy a malom építését minden módon meg fogja akadályozni. A molnárság képesítéshez kötött xxxxxx s engedély nélkül a malmot még megépíteni sem szabad. Az ács azt ajánlotta, fejezzük be a malompitvart s a lakóhelyiségeket, a malom belvilágát és a lapátos kereket, zsilipet ráérünk azután is megcsinálni, ha meglesz rá az engedély.

Volt már azért is elég bajom a jegyzővel, hogy valami ártatlan fedelet akarok magam fölé építeni, nem bolygattam hát egyelőre a malmot. A hegyi papnak, úgy hírlett, van valami em- bere, aki a malomengedély körül a segítségemre lehetne. Eleredtünk hát a Nagy Főnökkel a hegyi faluba. Ő mint megrögzött lovasnép, a kis pócegér hátán jött. De mindjárt az erdő alján le is szállt, hogy megnézze, van-e valami a nyúlcsapdákban. Tudniillik ő és Xxxxx néhány nyúlcsapdát fabrikáltak s kirakták az erdő aljára, közölte büszkén.

- Úgy? - nevettem - akkor hát nemcsak tolvaj s orgazda, de orvvadász is vagyok.

Az érvényben lévő büntető szabályok, közöltem vele, ezt orvvadászatnak hívják. Erre aztán vita indult meg arról, lehetnek-e az erdőben ugráló nyúlak a báró xxxxxxxxxx? Miért nem keríti be az erdejét drótkerítéssel, vagy miért nem köti a nyúlait madzagra? Hát a szalonka s a pillangó is az övé?

- Amíg az erdeje felett röpül, igen.

- S ha kirepült az erdejéből?

- Nem az övé. Xxx, akinek vadászati engedélye van.

- S a mi tagunkon, kié? - kérdezte egyre jobban felháborodva a tulajdonjog furcsaságain. Amikor megtudta, hogy az megint a báróé, mert neki van rá vadászati engedélye, akkor aztán kezdte az egész tulajdonjogot igen mulatságos intézménynek találni. Egy nyulnak eszerint, számítottuk ki, percenkint változhatik a tulajdonosa, aszerint, hogy melyik vadászterületen futkos.

- Milyen bolondság, Pipánszki - nevetett.

- Kétségtelen - hagytam rá - a tulajdonjog nem egészen korszerű intézmény. Áll ez különösen a nyulakra és a pillangókra. De azért máskor ne végy leckét Xxxxxxxx. Nem egészen járatos még a polgári illemkódexben.

Forróság zudult le a hegyoldalra. Messze voltunk már az alsófalutól s a báró földkockáitól. Sakkozni lehetett volna rajtuk, ha a parasztok sorain kívül lettek volna a sakktáblán királyok, vezérek s egyéb főrangú futárok is. Egy tagban macska tartott kölykeivel egérfogó iskolát. Ő maga elől lépkedett s nem győzte sürgetni a kis disznókat, akik elgömbölyödve és tehetetlenül hasaltak le minden töklevél alatt.

- És a te iskoláddal hogy lesz? - vetettem fel óvatosan a kérdést.

- Megkérem anyut, hogy ne vigyen vissza - közölte egyszerüen. - Amikor te voltál itt gyerek, akkor melyik iskolába jártál, Pipánszki?

Azt mondtam, az alsó faluba. Xxxx kért, hogy majd őt is oda irassam be. Voltak ellenvetéseim. Hogy minő képet vág majd odafönn a családi közvélemény? Egy illen ködmenszagu iskolába bégyugni a lelkem aranyomat - fog majd háborogni az öreg szakácsné például. S hogy az anyja mit fog szólni hozzá? Erre nem is jó gondolni. Meghánytuk-vetettük a kérdést s a Xxxx Xxxxxxxx a ködmenszag ellen azt ajánlotta, csináltassak neki is egyet télire, akkor aztán, ha felázik és szaga lesz, nem kell majd a másét szagolnia. Kiderült, hogy Xxxxxxxx is már szépen elintézték a dolgot. És Xxxxx is úgy vélte, hogy nagy itt a hó és a locs, nem mint a pesti aszfalton, ha Kiskázmér ittmarad, csizma és kucsma kell majd neki.

- Csizmát is csináltassak?

- Azt is. S olyan tornyos kucsmát, mint a Xxxxxx.

- De bolhát hol veszünk hozzá? - aggodalmaskodtam.

A hegyi pap egy éjjeli edényt foltozott az udvaron. A lyukas edényt spanyolviasszal tömte be.

- Hicce sacerdos - kiáltotta vidáman - vertitur in figulum. - S hogy a fiam is megértse, meg én is, hozzátette magyarul is. - Igy lesz a papból fazekas.

Benyult az esőhordóba és millió ázalagot ugrasztva szét, megmosta a kezét, aztán puha vendégszeretettel gördült felénk. Felvezetett a tornácra, ahol két millió légy fogadott zsinati zajongással.

- Azt a cintányérját neki - vetette közéjük magát az esperes, hogy legalább két ülőhelyet szabaddá tegyen. - Takarodjatok.

A kétmillióból néhány tucat el is takarodott, de nagyobb ritkulás csak akkor következett be, amikor lenn az istállónál egy fehérorrú borjú lökte ki az ajtót, hogy megnézze, micsoda látogatók érkeztek. A legyek erre nagy örömrivalgással távoztak, hogy megrohanják a borjú nedves orrát. Még lenyúló nyálának vékony fonalát is megostromolták. Egyébként jó avas

békét találtunk a papnál, avasat és hüvöset, mint a szalonna, amelyet a papné a kályha lég- huzatos gyomrában őrzött. A derék lény, akit oly könyörtelenül elleptek a fölösleges zsiradé- kok, hogy első pillantásom ki sem tudta belőlük elemezni a hajdani kecses margaréta virágot, megilletődve tipegett körülöttünk. Nem ült le velünk, nézte, hogyan faljuk a szalonnát, be- begördült a legyek közé, sóért szaladt s hideg uborkaléért merült alá a pincegádorba.

- Sohse ül asztalhoz - mentegette és árulta be a pap - mindig a sötét kamrában fal valamit. Zugevő. Egyszer még valami darazsat fog bekapni.

Az asszonynak kigyultak apró fülei. Szemérmesen el is tünt nyomban, úgy, hogy megreme- gett alatta a pince csapóajtaja. Röstelkedik előttem, mondta a férje gyöngéden. Mégis csak a nagyvilágból huppantam ide, őt pedig elhervasztotta a falusi élet, a sok gyenge esztendő s a bőséges gyermekáldás.

Hát bizony, nehéz és tippanós volt a kenyerük. Toldozott, foldozott volt a házuk tája is. A szalonnájuk gyenge s avas s az istállóban anyátlanul lézengett a borjú.

- Megint csak égi mannát gyűjtött, nagytiszteletű úr, amíg távol voltam.

- De egészségesek vagyunk, Kázmér - nevetett a hegyi pap.

- Azt mondják, a tudósok új parazitákat fedeztek fel a kengurun, - küzködtem valami igaz- ságtalansággal - a költők a hörcsöghöz és egy paranoid pártvezérhez írnak ódákat! Egyszóval új világ van keletkezőben, minden változik, még a polgár is kezd már elrohadni, mint a liliom, amelyik tulsok vizet kapott! Minden halad és változik, csak az egyház nem.

Elértette, hogy az eklézsiáról és az eklézsia szegény egeréről készülök valami korszerű gonoszságot mondani.

- Megálljon, Kázmér, ne is folytassa. Maga is olyan, mint az én hajdani oxfordi professzorom, aki ravaszul kiirta a kapujára, hogy vigyázat, itt harapós kutya van. S nem volt neki semmiféle kutyája. Xxxx is el akarja hitetni, hogy odabenn - s a mellemre bökött - valami ádáz kutya van... Engem nem csap be.

Megint előkerült a papné s abbahagytuk az ebekről szóló hitvitánkat.

- Nézze a száját és a homlokát - mondta a férjének Kiskázmérban gyönyörködve - nem olyan, mint az apjáé? Még a hangsúlya is.

Ellomposodott testéből finoman nyúlt ki a nyaka s rajta hamvasan ült a hajadoni konty. Azt kérdeztem tőle, olvas-e még regényeket? A varrógépen egyszer, vagy tizenöt éve, foszlott regényt láttam. Elpirult.

- Már nem - lemutatott az udvarra. - Látja, ezek az én regényeim.

Hát nem volt éppen díszkiadás valamennyi. Pillanatnyilag vagy haton csoportosultak a tornác előtt Áchimot nézegetve. Ágaskodtak, hogy a Nagy Adófőnököt is lássák. Ahogy elnéztem feléjük, a tűző napon vakító fehérneműre hullott a pillantásom.

- Ó, ég áldása - ugrott le a lépcsőn a papné rákvörösre gyulladva. - Mit tettél te Eszti!

A legnagyobb leányka a lyceumbokrokra rakta száradni a kövér női nadrágokat. A lelkész rázkódni kezdett a hangtalan nevetéstől.

- Tompora mutantur...

A papné eltünt a tornácról s nyomában eltüntek a bokorról a nadrágok is, úgy hogy sem papnét, sem nadrágot nem láttunk többé. A gyerekei, hogy bemutassanak valamit a vendégnek a maguk tudományából, felszaladtak a harangláb lépcsőjén. Az egyik fiucska mingyárt vissza is gurult nagy orditozással. Egy másik azt kérdezte a Nagy Főnöktől, hogy nem fél-e a

szarvasbogártól. Nem, adta értésükre; amikor még kicsi volt, félt a hal fejétől és a menny- dörgéstől, de az régen volt. Ült ő azóta púpos tevén és elefánton is.

- Xxxxx xxxxxxxxx?

Nem volt az kicsi, csak szelíd volt. Ha nem lett volna szelíd, nem mert volna ráülni, tette hozzá tárgyilagosan. Akkor se, ha az elefántnak a foga fájt volna. Mert olyankor az ápolóját is agyonnyomja.

A közleménynek forradalmi sikere volt. Az egyik beszaladt a kamrába, hogy elújságolja anyjának az elefántot és a fájó agyart. A Xxxx Xxxxxxxx dicsőségének ugorkafáján tovább ütötte a vasat, ha ugyan elképzelhető, hogy a kovácsmesterséget ugorkafán is lehet folytatni. (Kecskét már láttam felmászni a fára s ott legelni.) Arról adott elő, hogy vannak felnőttek, akik félnek a hullámvasúton, pedig nem nagy bátorság kell hozzá. Az ember csak meg- kapaszkodik kétfelől a rúdba és nem történhetik semmi baja.

- De tavaly azért leesett róla egy villamoskalauz, mert részeg volt - zárta le hullámvasút- elméletét némi megvetéssel.

A kiesett villamoskalauzról szóló híradást egy másik futár vitte be az anyjának a kamrába, aki még mindig a nadrágok miatt szégyenkezett.

A villamoskalauzzal azonban egy kis fennakadás volt, mert a hegyi faluban nem ismerték ezt a válfajt, meg kellett magyarázni a mibenlétét. A magyarázat nem egészen sikerült; a hallgató- ság zöme ugyanis a villamoskalauzt összetévesztette az elefánttal és azt kérdezte, mi lett volna, ha a villamoskalauznak akkor fájdult volna meg az agyara, amikor a Nagy Főnök rajta ült.

A pappal meghánytam-vetettem a malomépítés nehézségeit. Nem volt kétséges, a jegyzőt személyes érdekei is sorompóba állították a malom ellen. A pap azt javasolta, adjam be a kérésemet egyenesen az alispáni hivatalhoz, ott van egy hajdani osztálytársa, az talán tenni fog valamit az érdekünkben.

Hazamenet Fülöppel találkoztunk. Kapával a vállán hazafelé tartott. Száraz volt a sok munkától és szegénységtől, mint a venyige.

- Hallom - állt meg tétován - összeütötte a bokáját a jegyzővel és báróval. Legyintettem.

- Majd beleúnnak.

- A báró a birtokát félti, a jegyző a malmát és az országot... - Értelmesen bólintott egyet. - Nem ok nélkül...

Azt mondták róla, bolseviki. A hadifogságban ragadt rá. Intett göbös mutatóujjával és tovább állt.

Az erdő hátáról lekopott a napfény s a távoli őrház elvándorolt a síneken a homályba. Vadászó denevérek cserkésztek a fák között.

Xxxxx egy széllámpással várt ránk a zsombékos előtt.

- Levele jött, Kiskázmér - újságolta örvendezve.

*

A házon állott már a tetőszerkezet is, csak a zsindelyezés volt hátra. Xxxxx előrelátóan már macskáról is gondoskodott, hogy legyen majd aki ráncbaszedje télen a mezőről behúzódó egereket.

- De hol van még a tél! - nevettem rá kétlábú naptárunkra. - Most virágzik csak a krumpli s a szeder.

- Pedig a kályha miatt is be kéne mennie a városba, Xxxxxx xx. S néhány butordarab is elkelne még a szobában.

Kályha! Xxxxxx csak most érett meg az ugorka s a báró kertjében a sárgabarack és ő már kályháról beszél. Hátha el se jön a tél. Palaszürke szemét rám emelte.

- Eljön, Xxxxxx xx - intett elnézően.

- Ejha! Olyan bizonyosra veszi? Akkor hát hazudnak a költők, akik örök nyárról beszélnek. Lehajolt, fölemelt egy rézpitykét, amely a Kiskázmér zsebéből hullott ki.

- Minden elmúlik egyszer, Xxxxxx xx. Megütődtem.

- Minden?

Nem nézett vissza. A keble háromszögét barnára bársonyozta a nap. A barna bársony most borvörösre gyulladt.

- Azt hiszem, minden - felelte szürkén. - Kiskázmért hívja már az anyja. Mit fog csinálni? Mit? Xxxxx elé néztem. Azt kérdeztem, mit írt Xxxxx.

- Augusztus végén valami Xxxxxxxxx nevű úr jön le Kiskázmérért és elviszi.

- Ugy - állottam xxx xxxxxxx érzelmekkel. - Xxxxxxxxx xx elviszi... Mint egy bőröndöt. És éppen Macskássy! Ez a fakutya. Hát csak jöjjön. Bemegyek a városba Veron. Kályhákat veszek, hogy a fiam meg ne fázzon télen. Xxxx meg beszéljen a szűccsel. Kucsmát is veszünk neki. Kucsmát, csizmát, bekecset! Végre is az apja vagyok Kiskázmérnak, nem?

S így minden további lázongás nélkül megadtam magam annak a valószínű feltevésnek, hogy eljön a tél. Felvettük a Xxxx Adófőnökkel a jobbik ruhánkat, hogy a kisvasuttal begördüljünk a városba. Szerencsére a műkereskedőtől egy rendesebb összeget kaptam, néhány butor- darabra is futotta, nemcsak kályhára.

Az alsó falu végén a fiatal pék lekapta fejéről a kék micisapkát, amikor meglátott. Megnéz- tem. Tehát ezzel találkozgat Xxxxx, jutott eszembe a Xxxxxx pletykája. S talán ezért a pékért volt az is, hogy „Minden elmúlik, Xxxxxx xx”. Nyilván én is benne voltam a mindenben.

A vonat ablakából megpillantottam Pólit. Felemelt, meztelen karral intett a kiguruló vonat után. Visszanéztem.

- Igy szeretném megmintázni - gondoltam.

Megint a másik Póli volt, a napsugár-konzerv, az örök nyár, az égboltot, a messziséget kö- szöntő fiatal termékenység. Majdnem olyan tökéletes volt, mint egy magkereskedés naptárán mosolygó egészséges parasztlány.

A bevásárlással hamar végeztünk. A három hencseren kívül vettem egy kefetartót is s mert télen mégsem borotválkozhatom a patak jegében, egy tükröt is hozzáirattam a számlához. S minthogy időnk bőven volt, elindultunk, hogy megmutassam a fiamnak a várost, ami főképen a gimnáziumból, a Fedőcserép és Alagcsőművek tornyos székházából, a Ridéliné falatozó- jából és a Patyipak cukrászdából állott. A gimnázium előtt beleütköztünk a rajztanáromba. Azt vártam, hogy ökörszemű Hérának, Boopis Xxxxxxxxxx fog nevezni, mint régen, amikor valami szamárságot mondtam, vagy amikor a szódabikarbóna nem segítette elő az emésztését. Vannak emberek, akik azt tűzték ki életük céljául, hogy megnézzék egyszer a pizzai ferde-

tornyot. Vannak, akik szeretnék megütni a főnyereményt s a pénzen egy házat, egy gramofont és egy önműködő hurkatöltőt vásárolni. Az én rajztanáromnak az volt a leghőbb vágya, hogy egyszer rendesen kiböfögje magát. Kemény sors, sziszifuszi álmok! Az ember azt hiszi, nó most már végzett s aztán kiderül, hogy hátra van még az igazi böfögés. Megismert és azt kérdezte, cikoria voltam, ugye. Ez volt a görögpótlósok neve. S amikor bólintottam, szigorúan rámfogta a szivarját.

Mondja el, Felméri, a görög oszlop részeit.

- Abakusz, chimusz, annuli, stilobát és krepidoma - hadartam.

- Leülhet. A kanelurát kifelejtette. Szó nélkül otthagyott.

- Most mi lesz? - kérdezte a Xxxx Főnök meghökkenve.

- Hát - haboztam lemondóan - legfeljebb nem fogok sem dór, sem ion, sem korintuszi oszlopokat vállalni. A fontos, hogy a számtantanárral ne találkozzunk, mert a harmadfokú egyenletekből még ennyit sem tudok. Egyszer már megbuktam számtanból.

- Megbuktál? - nézett végig rajtam is, a gimnáziumon is.

- Félévkor többször is... - S a szemem sarkából lestem, hogy fog nagy robajjal összeomlani ingatag atyai tekintélyem. - S te ugye most azt kérded, micsoda apa lehet az, aki megbukott a mennyiségtanból. Tartok tőle, hogy az apaságból is meg fogok bukni. Mi a véleményed?

- Az a véleményem, Xxxxxxxxx, hogy azért megvették egy szobrodat Párizsban is. Igaz?

- Igaz. De ebből semmi sem következik. A pénztáram, amint tudod, mindig üres. Megnyugtatott, hogy az nem attól van, mert megbuktam matematikából.

- És nem is olyan nagy baj, Xxxxxxxxx, hogy megbuktál. Nem is látszik rajtad - oldott fel nagylelkűen. - Esetleg én is meg fogok bukni. Majd meglátom.

- Majd meglátjuk - csatlakoztam bizonytalan terveihez.

A Fedőcserép és Alagcsőművek kétemeletes székházát úgy mutattam meg, mint egy Niagara- vízesést. Vázlatosan előadtam világtörténetem kimagaslóbb eseményeit is: hogyan adtam rá magam a szobrászatra s kis gipszteheneim milyen általános tiszteletnek örvendtek. Hozzájuk sem nyúlt senki, akárcsak Kalkuttában a szent tehenekhez, amik ha kedvük tartja, még a villa- mos sínein is végigfekhetnek. Az én szent teheneim a Patyipak cukrászat polcain feküdtek, amíg teljesen el nem borította őket a műpártolás pora.

A Xxxx Főnök jóízűket tikácsolt atyja borús önéletrajzán. Büszkén állítom, hogy előadá- somba nem szőttem semmi hamisságot s nem kérkedtem hiányzó erényekkel. Apaságomat nem úgy viseltem, mint valami bölcs méltóságot. Mulattattak azok az otromba fickók, akik otthon mindig felcsatolták zord álszakállukat. Házon kívül kérkedtek zsiványaik jeleseivel, amiket hittanból és külalakból kaptak, mutogatták fényképeiket valami bajnoki beállításban, bicepsfitogtató közönségességük teljében, vagy valami ábrándos fatörzsnek támaszkodva, hülyeségtől kifordult szemmel. Otthon aztán valóságos hörcsögök lettek, minden pórusuk kellemetlen apai igazságokat izzadt. Ugráltak, rikácsoltak és csemetéiket arra buzdították, hogy készüljenek a magasztos feladatra, arra, hogy majd eltartsák őket, a kellemetlen, kicsor- bult bálványokat, ha az öregség vagy a költői igazságszolgáltatás kinyomja őket hivatalukból. Lux perpetua luceat ei. Halálukkal nagy szenvedésektől fosztják meg hozzátartozóikat.

A Ridéliné falatozóját, ahol annyi gyöngykásalevessel maradtam adós egykoron, elseperte az idő és Xxxxxxxx is elszállott az emberek emlékezetéből, mintahogy elszállottak pompás leveseinek párái.

Ebéd után betértünk a Patyipak cukrászatba, hogy megizleltessem a Xxxx Főnökkel a hajdani krémeseket és bemutassam őt plátói barátnőmnek, a Xxxxxxxx-lánynak. Sokat meséltem neki egy gyapjusálról, amelyet ez a Patyipak-lány kötött nekem, hogy ne köhögjem fel téli álmuk- ból a kirakat legyeit. Tömzsi és Lóláb nevű barátaimmal egyszer háromszázhuszonkét legyet számoltunk össze a cukrászda kirakatában. Téli álmukat aludták.

Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névreszóló fájdalom. A Xxxx Főnök határozottan rossznak találta a krémes lepényt és vasorrú bábának a Patyipak-lányt. Mi tagadás, összekunkorodott szegény az epekövektől, nem is ért rá sok bajától megnézni Kiskázmért. Csak azt kérdezte, hol készült a vászonruhája.

Az udvari ajtón távoztunk régi álmaim lerakodóhelyéről. Egy dohos szobából taknyos gyerek igyekezett ki négykézláb az udvarra. Utána még kibújt vagy három, tiszteletteljesen meg- csodálva a Xxxx Xxxxxxxx xxxxx félcipőjét. Mögöttük ott állt az apjuk kerékpársapkában, rezes arcbőrrel. Egy cigarettacsutkát fricskázott utánam.

- Fene rendes térdnadrágod van, Felméri...

Megfordultam és figyelmesen megnéztem. Olyan lókötőnek látszott, mint régen, csak a zsira- dékból adott le jócskán a pártkasszának. A nyomorúság volt a mi pártkasszánk valamikor. A barátomat Tömzsinek hívták és mozgatni tudta a fejbőrét.

- Te pedig lecsicsonkáztál egy kicsit - közöltem vele én is a benyomásaimat. - De azért kezet foghatnál velem. Nem kívánhatod, hogy levegyem a kedvedért a térdnadrágomat.

Mustrálgattuk egymást az idő nagyítóüvegén át, mint tudós az öreg hamisítványt: bizony rücskösök voltunk s hű kutyánk, a mulandóság nagy kopárságokat nyalt a frizuránkba.

- Úgy látom - adta le további észrevételeit - sikerült feljutnod a mászórúd tetejére. Megkapa- rintottad a szafaládét.

Attól függ, viszonoztam, mit nevez az ember később szafaládénak. Mert a cél, amelyet az ember csimazkorában valami jóízű szafaládénak képzel, nemcsak az ízét s szagát változtatja, de a tartalmát is. Ami kolbászkát sikerült elérnem a mászórúd végén, bizony átkozottul össze- száradt. Nem sokat harácsoltam. Hacsak a fiamat nem minősítem valami rendesebb jutalom- nak.

Összefont karokkal körülsétálta a Xxxx Adófőnököt, aztán leguggolt, lekapta a sapkáját és mozgatni kezdte a fejbőrét. A gyerekei, akiknek nyilván csak sátorosünnepkor jutott ebből a felemelő mutatványból, büszkén sereglettek apjuk köré s nem minden művész-gőg nélkül kérdezték meg Kiskázmértól, tud-e az ő apja hasonlót. Fájdalom, sem a fülemet, sem a fej- bőrömet nem tudom mozgatni s az a gyanum, nem is fogom már soha megtanulni.

- Meginnál velem egy pohár sert? - vetettem fel a kérdést. Pattintott az ujjával.

- Egy holland konszern kiküldöttjét várom... De vigye a kakas, veled megyek. - Amikor elindultunk, még visszaszólt a gyerekeinek. - Ha egy úriember keres, szép nagy aranylánccal a hasán, mondjátok neki, azonnal jövök... - Egy nagyobb tétel kenőolajról van szó. Valami kétezer tonnáról - világosított fel útközben, amint a Bakkecske felé tartottunk, ahol Xxxxxx szerint friss hordót csapoltak.

Amíg a Xxxx Főnök egy képeslevelezőlapot fogalmazott az anyjának, mi azokat a fölösleges kérdéseket intéztük egymáshoz, amelyekre bőségesen megfeleltek már a rücskeink és nadrág- jaink. Tömzsi elkérte a ceruzámat és az abroszra felrajzolt néhány olajforrást és néhány csilla- gászati számot. Az olajforrásokat ő szándékozott feltárni, sőt amennyire fölényes előadásából meg tudtam állapítani, már fel is tárta őket. Néhány más üzleti tervébe is beavatott, majd megkérdezte, hogy mivel foglalkozom én tulajdonképen. Ezt a kérdést az elmúlt hetekben többször intézték hozzám. Ha szenet lapátolok vagy egy bankkalitkában pénzt számolok, vilá- gosan megfogalmazható ember lettem volna s nem okoztam volna senkinek fejtörést. De így, hogy bankjegyeket csak álmomban számolgatok és semmi olyan elfoglaltságot nem tudok kimutatni, amely megközelítőleg is hasonlít a szénhordáshoz, felebarátaimat igen kellemetlen helyzetbe hozom. Mert a szobrászat mégsem az a megnyugtató felelet, amely kielégíthetné bárki kíváncsiságát. Úgy hat, mintha az ember azt mondaná például: falevél ellenőr, vagy bolhaszelídítő. Az embert megnézik. S amikor látják, hogy nincsen a kezén tetovált szív, a kalapján rucatoll, megkérdik, hogy tulajdonképen mivel foglalkozik. Xxxxxx egyébként félfüllel azt hallotta, hogy valahol kutyakereskedést nyitottam. A Xxxx Főnök sértődötten kapta fel a fejét, de én kacsintottam, hogy ne rontsuk el a játékot. Ő megértően visszakacsin- tott és folytatta az anyjának szóló beszámolót. Az igazság az volt, hogy volt is valamelyes kapcsolatom a kutyákkal még párizsi vendégszereplésem idejéből, amikor is egy díjnyertes dög mellett töltöttem be nevelő és kutyasétáltatói hivatást. Egy pamutkutyához hasonló négylábú aggszüzet sétáltattam a Monceau-parkban, a fehér kesztyüben játszadozó gyerekek és a L’intrant olvasgató állástalan nevelőnők között. Tűrhető életpályának látszott, de bal- sorsom gonosz sugallatát követve én is a L’intransigeant című lapot és a Tavaszhoz címzett fiatal nevelőnőket kezdtem nézegetni, ebből aztán hamarosan sötét bonyodalmak keletkeztek. Sajnos, nem a nevelőnők, hanem a kutyák körül. Mert amikor egy olyan kecses és édesen könnyed piskótát - amiből annyi van ezek között a nevelőnők között a párizsi parkokban - a Faubourg St. Xxxxxxx át a Szajna felé követtem, egy szemtelen és csapzott korcskutya rangon aluli házasságra kényszerítette előkelő védencemet, a négylábú pamutszüzet. Állásomból távoznom kellett, de ma sem bánom. Mert nincs andalítóbb dolog, mint az előtted pillegő kétlábú romantikát követni s átmenni vele a sok híd valamelyikén a másik partra és megtudni tőle, hogy Felsőszavojában ringatták bölcsőjét s jelenleg állás nélkül van. Óh, nincs érde- kesebb tantárgy a földrajznál! Megtanultam mindent, amit Felsőszavojáról tudni érdemes. S azok az eszményi csavargások Párizs térképén, találkozásunk Párizs régi falain túl egy kocsi rendőrrel, akik a tüntetőket fogták össze s minket is betereltek valami kanálisszagú udvarra! Nagyon méltatlankodtam s akkor ütöttek először gumibottal a fejemre, ott a hölgyem előtt, aki nyomban elájult. Kutyákkal azóta nem léptem összeköttetésbe, de hogy hajdani cimborám, Tömzsi kedvét el ne rontsam, választékos kutyaraktáromról kezdtem neki beszélni s hama- rosan úgy belemelegedtem a szakma ecsetelésébe, hogy nemcsak a forgalmi viszonyokról, az üzleti kockázat nagyságáról tudtam Tömzsinek felvilágosítást adni, hanem az ebek halandó- sági arányszámáról is. Megemlítettem, hogy jártam egy kutya temetőben is és Xxxx Xxxxxx Éneklő kutyáját is szóba hoztam. Záradékul felhívtam figyelmét Xxxxxx Xxxxxx Xxxxxx nevű angol szerzőnek „Három ember egy csónakban, hogy a kutyáról ne is beszéljünk” című közismert művére, amelyről a világirodalom még ma is azt a téves felfogást vallja, hogy humoros regény. Xxxxxx erre azt mondta, hogy ő is tud néhány kutyát, de azok nem tudnak énekelni; mindamellett - ha tudniillik nem kötöm magam ahhoz, hogy éneklő kutyák legyenek

- szívesen megszerzi őket nekem és le is szállítja, ab helybeli vasútállomás. Azt mondtam, gondolkozni fogok rajta. De hajdani cimborám úgy vélte, nem ártana, ha addig szerezném be a szükségletemet, amíg a kínálat tart.

- Volna nekem itt egy bernáthegyim - mondotta. - Fajtiszta és jutányosan megszerzem neked.

A Xxxx Főnök azt kérdezte, hordó is van a nyakán? Mert a bernáthegyi kutyák kis hordót viselnek a nyakukban, amiben ital van, hogy az eltemetett turistáknak legyen mitől magukhoz térniük. Ezt ő egy képen látta.

- Hát rendben van - szólottam Tömzsihez - szállíts nekem egy féltucat bernáthegyit, hordóval és három csillagos francia konyakkal. A francia konyakhoz ragaszkodom, érted?

Némi előleget is adtam neki a szállítmányra s ő erőlködött, hogy valódi bernáthegyit és valódi francia konyakot fog szállítani, mire aztán el is köszöntünk tőle. A régi utcákat jártuk végig. Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a multjában. Xxxxxx ott járt közben és egyet- mást elrakott a helyéről. Ismeretlen és diszharmonikus pofák tolakodtak be a szép enyészetbe s lelked általános sajgásába belegázol egy új vendéglő zeneautomatája. Féltékeny vagy a Patyipak cukrászat új törzsvendégeire s arra az emeletes házra, amelyet a távollétedben és a tudtod nélkül építettek. Nem szereted, ha a multadat fejlődés zavarja. Ellensége vagy itt min- den fejlődésnek, te a jóhírű forradalmár, aki mindenhol ott vagy, ahol felfordítanak valamit.

- Pipánszki, elfelejtettük megvenni a poharakat.

Megvettük a poharakat is s mert minden látnivalóból kifogytunk, kisétáltunk a szárnyvasút állomására. Hamarosan Tömzsi is megjelent két csipás korcskutya társaságában. Arra kért, hogy a két kutyát tekintsem előlegnek a hat darab bernáthegyi kutyára. Az egyik fiatal, mosdatlan, de rokonszenves példány volt. Egy szem kirepedt ringlót hajítottam oda neki. Fölszedte és elfogyasztotta.

- A kosztjával, látom, kijönnénk valahogy. Elvigyük, Xxxx Xxxxxxxx?

Megnézte ő is. A kutya, mintha megértette volna, hogy sorsa a Xxxx Adófőnöktől függ, olyan melegen és alávalóan nézett a Xxxx Főnökre, hogy az rögtön kötélnek állt.

- Vigyük, Pipánszki. Xxxxxxx még úgy sincs.

Volt már vagy négy kacsánk, egy kakasunk, két tyúkunk, jércénk, macskánk, egerünk, legyen hát kutyánk is, döntöttük el rövid tanácskozás után. Xxxx hátha özönvíz lesz újra, érvelt a Xxxx Főnök s akkor mit viszünk kutya helyett a bárkába.

- Hát rendben van - búcsúztam Tömzsitől s ki is fizettem a szállítmány árát - de azt verd ki a fejedből, hogy ezzel a kis rühessel a bernáthegyi kutyákat törlesztetted. Nó, Isten veled, Tömzsi, a kutyaboltom címét majd megírom.

A vonat beszuszogott, füttyentettem ebünknek s mindhárman felszállottunk. Tizenhat ember egy fülkében, hogy a kutyáról ne is beszéljek, idéztem Xxxxxx X. Xxxxxx-x. A kutyáról azért se beszéljünk, mert jegy nélkül utazott, azzal játszva ki a jegyőr éberségét, hogy a pad alatt bedugta fejét, mint struccmadár a homokba, egy kosár eladatlan csirkébe.

A fürdőtelepen megnéztük az Austerlitz új boltját, amelyet a Xxxxxx közreműködésével épített. Ezért akadt meg a mi munkánk minduntalan a malomnál, Austerlitz boldogan ugrándozott a kicsi, de szilárd kalitkában. Ez már komoly bolt volt, nem deszkabódé. Húsz évig árulgatta acetilén lámpa mellett a fürdőemlékeket, marcipánszeleteket és képeslapokat egy rozoga fasátorban.

- No, öreg Shylock, maga szépen kiuzsorázá a népeket. Olyan halkan és alattomosan dolgo- zott, mint a szú. Igy ássák alá maguk az egész társadalmat, idéztem a jegyző szavait.

Vonta a vállát.

- Mindig csak ez a Shylock... Miért nem tetszik már valami újat kitalálni. A zenepavillon felől a körorvos igyekezett át a kicsi téren.

- Mókus - kiáltotta oda a patika tornácán álldogáló Zsakettbenszületett Xxxxxxxxxxxxx - megint elvétettél egy receptet.

- Odanézzenek - jött hirtelen dühbe az apotekárius - a te garasos receptjeidet! Citvárgyökeret meg nyárfabimbót! Hahaha!

- A golyvaport összetévesztetted, mókus a tejindító porral. Én pulvis strumalist írtam és te pulvis galactopeust adtál.

Ebben a pillanatban nagy koppanással egy macska szaladt végig a patika tornácán. A talpára mézgával vagy szurokkal valaki dióhéjat ragasztott.

- Ez a te műved lesz! - kiáltotta a gyógyszerész s a macska után vetette magát.

A Xxxx Főnöknek tetszett az ötlet, el is határozta, hogy a macskánkon kipróbálja. Az orvos a cukrászda előtt odakiáltotta a pincérnek:

- Dudai, valami tömöret.

A jegyző ott ült a korlát mellett és sört ivott.

- Xxxxxxx Xxxxx, tarokkozunk ma vagy nem tarokkozunk? - szólott oda a körorvosnak, aki az utcán várta a megrendelt italt.

Xxxxx Xxxxx lesújtóan suhogtatta meg venyigebotját.

- Én magának Xx. Xxxxx Xxxxx vagyok, röviden körorvos úr és semmiesetre sem Xxxxxxx Xxxxx. Különben is egy hashártyagyulladásom van az alsó faluban. Dudai! Megint kiestem az evidenciájából!

A pincér rohanva jött az itallal. A körorvos az egyik kezével felkapta a poharát, a másikkal megragadta a pincér kabátját. A poharat kiürítette és visszatette a tálcára.

- Hogy mondják angolul - kérdezte még mindig a pincér kabátját fogva - hogy ez egy meg- lehetősen piszkos lebuj s hogy a maga szmokingja tíz év óta egyre vakmerőbben ütközik bele a köztisztasági rendeletekbe, amelyek fölött nekem hivatali feladatom őrködni. Ezt fordítsa le angolra, ha csakugyan járt Philadelphiában.

Otthagyta a pincért és orvosi táskáját a hóna alá szorítva, gyors léptekkel elindult az alsó falu felé. Az úton később újra találkoztunk. Intett a botjával.

- Egy szóra, Pipánszki úr. Mit írt maga a bárónak a multkor?

Azt, feleltem, amit az ember egy bárónak írhat. Erre a kezefejével megtörölte az orrát.

- Maga megveti a bárót? Figyelmeztetem, az ilyesmi alacsony származásra vall.

Én meg arra figyelmeztettem, hogy egy Xxxxxx nevű francia király egyszer báróvá ütött egy tehénpásztort, mert az jó pecsenyével traktálta. A báró is csak tehénpásztor, legfeljebb inkog- nitóban.

- A báró azt mondja, hogy maga bolseviki. A jegyző is ezen a nézeten van. Többször látták magát Xxxxxxxx és Austerlitzcel tárgyalni. Vigyázzon öregem, ezzel a csürhével meggyűlik a baja. Ki akarják túrni magát erről a vidékről.

- Megszoktam doktor, hogy vigyázzak magamra - nyugtattam meg. - Én tulságosan elégedett vagyok ahoz, hogy ne lehetnék gyanús.

Azt kérdezte, ismertem-e az elődjét, Xxxxxxxx doktort, aki mindig kerékpáron mászkált a dülőutak hepehupáin, ügyet sem vetve rá, hogy kipukkadt a gumija. Igen, jutott eszembe, s a kerékpár kormányán egy sörösüvegben rendszerint valamelyik betegének a vizelete himbáló- zott.

- Nem ismertem. Azt mondják, nem volt olyan bolond ember, mint én. Megszereztem a feljegyzéseit és nagyon tanulságos dolgokat találtam bennük.

Előkotorászott a zsebéből egy jegyzőkönyvet.

- Például ezt hallgassa meg. „A pinguin két keze közé fogja egyetlen tojását, amikor tovább vándorol.” Itt meg egy idézet Goethéből: „...mit gieriger Hand nach Schätzen gräbt und froh ist, wenn er Regenwürmer findet.”

Erről az idézetről ráismertem Xxxxxxxxxx. Szerette a Goethe-idézeteket. Ő is olyan kincsásó volt, aki csak gilisztákat talált. De stílszerűen halt meg. Egy betegének a szívverését hallgatta, úgy emelték fel holtan páciensének a melléről.

Xxxxxxxx megfordult és az árokhoz lépett.

- Nézd csak, Xxxx Xxxxxxxx - szólt hátra - Adófőnöknek hívnak, úgye... nézd csak ezt a hangyabolyt. Nem akarod te is meglocsolni?

A Nagy Főnök nevetve nézett rám. Végül is eleget tett a felhívásnak.

- Pipánszki - kérdezte - úgye Xxxxxxxx is így oltotta el a tüzet a törpekirálynő kastélyában.

Az orvos egy magányos ház előtt megállott és bekiáltott. Azt kérdezte, hányt-e a beteg. Intettem neki s továbbléptünk.

- Xxxxxxx, Xxxxxxxx Csér - köszönt el tőle a Xxxx Xxxxxxxx is. Ihari megfordult.

- Küszvágó Csér? - kérdezte szigorúan. Hát nem bánom. Elfogadom - egyezett bele meg- enyhülve. - Maga pedig vigyázzon, Pipánszki. A báróra és a jegyzőre. A jegyző - közölte s most úgy nevetett, mintahogy VIII. Xxxxxx nevethetett, amikor lefejezték valamelyik feleségét

- az állam ellenségének tartja magát. Azt mondja, maga az állameszme ellensége.

Állameszme? - tünődtem útközben. - Nem túlzás-e ezeknek a falusi véglényeknek a hazafias vitustáncát állameszmének nevezni? Ha a pimaszság és butaság állameszme, úgy első számú ellensége vagyok ennek az eszmének.

Az alkonyat már ott lappangott a boglyák mögött s ráakasztotta fátylát a hazaigyekvő favillák és gereblyék hegyére. Mire a topolyafák közé értünk, sötét volt már, az ágak között látszott már a csillagok parazsa. Egy cigaretta tüze is felparázslott a bokrok között.

- A pék - súgta nekem a Nagy Főnök. Neki jobb szeme volt. Aztán jelt adott az érkezésünkről Jákobnak: - Huhu!

Xxxxx már szaladt is a széllámpával a pallóhoz, hogy le ne billenjünk a sötétben a vízbe.

- Kefetartót és poharakat vettünk, barátom kokas - újságolta neki a Nagy Főnök. És egy kutyát is vettünk.

A kutyával és a kefetartóval nem volt baj, csak a poharakkal. Xxxxx megütődve nézte őket, amikor kiraktuk szépen az asztalra.

- Mind a hat másféle - állapította meg csodálkozva.

- Azt mondja meg, Xxxxx - fogtam bele egy esztétikai értekezésbe - miért kell mind a hat pohárnak egyformának lennie? Mennyivel szórakoztatóbb, hogy hat poháregyéniséggel van dolgunk. Mindenik más. Látja, maga sem olyan, mint a többi ember. S a pék se olyan.

- Őt is látta, Xxxxxx xx? - mosolygott könnyedén.

- Láttam. S most is alighanem itt számlálja a csillagokat a patak mellett.

El se pirult a kacsintásomra. Azt mondtam, hogy a pékje kevés spenótot eszik. Megnézett, hogy honnan veszem. Mert olyan cingár a karja.

- S az baj? - tudakolta hamisan.

- Ha az ember megölel egy lányt - oktattam ki az izmos karok előnyére - hát az legyen megölelve. Nem?

- Ki hogy szereti, Xxxxxx xx. Úgy van ennél is, mint a tejfölös paszulynál.

- Nohát akkor, vacsorázzunk.

Amíg a paszulyt kanalaztam, titokban néhányszor az arcára pislogtam. Nagy, ijedt árnyékok szabdalták szét arcának gondterhelt mosolyát még nemrégen is. Sok árnyék volt rajta, szinte cafatokban lógtak, mint a széttépett boldogság. Most síma és egyenletes volt a mosolya. Szóval, gondoltam, nem ravaszkodik. Nem akar engem olcsó naivsággal félrevezetni. Tetszik neki a pék.

- Veron - kérdeztem tőle - miért nem ül le maga sohasem közénk?

- Dolgom van, Xxxxxx xx... S aztán nem is illik...

A kőpadon kucorgott a macska társaságában, ha nem suhant történetesen fecskemódra a sütő és pajta között. Kiskázmér széket hozott neki.

- Please - szólottam hozzá szép angolossággal - foglaljon helyet közöttünk.

Elsuhant s lefekvésig a színét sem láttuk. A széllámpa körül ezer lepke és szárnyas rovar keringett. Az éjszaka mélyéből titokzatos neszek jöttek, zörrent valahol egy ág és valami hal- kan tovasurrant a harasztban. A lakásunk már készen volt, de mi künn aludtunk az eresz alatt.

- Pipánszki - közölte a Nagy Főnök, amikor már lefeküdtünk - tanultam egy éneket Xxxxxxxx. Tarka paszuly az ágy alatt, három napja nem láttalak. Ha nem látlak vasárnapig, meghasad a szívem addig... - Elhallgatott s aztán fáradtan hozzátette: - Jó éjt, Pipán... Úgy sajnáltam azt a Tömzsit...

VI.

Levágom egy (ál)-szentnek az orrát. Nagy bonyodalmak származnak belőle.

Egy csipkés favilla a fürdőtelepen.

Úgy alakult, hogy egy délelőtt valami vagyonbecslő bizottság szakértőként felhivatott a kastélyba. A kincstár és a báró között folyt a küzdelem az örökösödési illeték miatt. Néhány műtárgyról volt szó, amikről a községben az a legenda járta, hogy kincseket érnek. A jegyző műve lehetett, hogy felrendeltek engem is a kastélyba. A báróval való haragos viszonyomra építette reménységeit. A kastélyban az apámmal jártam utoljára. Az anyám halála után volt ez; az öreg báró felhívatott, hogy a szívemre beszéljen, legyek a társadalom szorgalmas kis nyüvecskéje s becsüljem meg magam. Xxxxxxxx voltam s nem igen tudtam, mit becsüljek magamon. A báró kinyitott egy szekrényt, egy körtét vett ki belőle és nemes ünnepélyességgel nekem ajándékozta. Az apám felszólított, hogy csókoljak kezet a kegyes pojácának. Mikor aztán illedelmesen kifaroltunk a kastélyból, az apám csalódottan azt mondta nekem, hogy a körtét, ha akarom, el is dobhatom.

Most ott álltam a zegzugos épület lépcsőházában. Valahol nyitva lehetett két ajtó, sziszegő légvonat szaladt végig a bástya belsejében, felseperve azokat az ósdi szagokat, amelyek olyan régen megültek a lépcsők hajlataiban és a lőrésmélységű ablakokban. Egy papírlapot sodort ki valahonnan a légvonat. Fölemeltem és még félig nedves női írást láttam rajta. Beléptem a szemközti ajtón. A légvonat, úgy láttam, felturkálta az egész íróasztalt, Nofretete ott térdelt a padlón és a lesodort papírlapokat szedegette.

- A légvonat - nyujtottam feléje az írást közömbösen. Ahogy fölemelte a karját, a nyakán valami jókora fehér csontfaragványt láttam.

Fölszedtem a papírjait és szétnéztem. A falon egy kínai szépiafestményt láttam. Egy bambusztörzset, helyesebben a bambusztörzs egy részét ábrázolta.

Indulni akartam, de aztán újra a kép felé fordultam. Mit akarhatott az a sárga, régmult emberke, aki ezt festette, ezzel a bambuszdarabkával? Mi értelme van megfesteni egy bam- busznád néhány izületét, amikor ott volt előtte az egész bambuszerdő? Ahogy az elszürkült, porosnak tetsző papírt s az odavetett könnyed festményt néztem, lassan derengeni kezdett bennem valami. A kis sárga emberke a kis bambuszcsutkába belerajzolta az egész nagy bambusznádat is. Aztán kibontakozott az egész nádas is, a vidék, az egész tartomány, fel- fejlődtek a szelek, az idő évszázadai, megjelent Laotse is, a háttérben Buddha mosolygott; a sárga ember mindent belerajzolt a bambuszcsutkába, az egész Kínát, a Yung Lo Ta Tien huszonháromezer kötetes enciklopédiáját és önmagát. Azt a ritka megszállottságot éreztem, amelyet az ember csak az élet megrendítően egyszerű dolgai előtt érezhet.

- Kínai festmény - magyarázta a báróné egy tompa mozdulattal. Pillantása közöttem és a kép között röppent el, ki az ablakon. Vártam, mikor világosít fel, hogy bambusztörzset ábrázol.

- Van több is? - kérdeztem.

Bólintott. Az egyik ajtóhoz lépett, kinyitotta.

- Lépjen be... Ott a falon... S abban a szekrényben... - Egy üvegszekrényre mutatott. Aztán rámnézett. Láttam, mérlegeli, meg fogom-e érteni. Az ajtómélyedésben állottunk, egymás közelében, mert már elindultam, hogy belépjek a szobába. A nyakában óvális alakú elefánt- csontfaragvány függött, amely egy halotti maszkot ábrázolt. A szemem meglepődve tapadt a csodálatos munkára. Egy pillanat tizedrésze alatt megállapítottam, hogy soha ilyen tökéletes alkotást még nem láttam. Észrevette az érdeklődésemet. - Jöjjön - mondta és a szobába lépett.

A bolthajtásos falakon képek függtek. A báróné néhány kurta szóval megmagyarázta őket. Az egyik üvegszekrényben furcsa tárgyat láttam.

Érdeklik ezek?

- Igen - feleltem szolgálatkészen.

Egy korhadt fatörzset ábrázoló ecsettartóra mutatott. Mellette egy festékes csésze állott. Azt kérdezte, tudom, mik ezek? Kiváncsian pillantottam bele egy tükörbe. Az ördögbe is, hát csakugyan olyan kőfaragónak látszom?

Az egyik szekrényből bambuszból faragott tücsökkalitkát vett elő és felém nyujtotta. Aztán egy jádból faragott majmot.

- Jádfaragvány a T’ang korszakból - tette hozzá gépiesen.

- S ez? Micsoda?

Mint egy unatkozó és siető múzeumőr a zárás előtti percekben, gyors egymásutánban egy baglyot ábrázoló chrizofras füstölőt, egy onyxből faragott háromlábú varangyot, egy tubák- szelencét, egy késmarkolatot és néhány más tárgyat szedett ki a szekrényből. Xxxxxxxx nem- csak a tárgyat magát nevezte meg, hanem a korszakot is.

- Váza a Khangsi korszakból... Hajtű a Ming korszakból. Egy sötétfoltos kalcedonból való kanálra mutattam.

- S ez itt?

- Khangsi korszak - közölte egyre gépiesebben, kitekintve az ablakon. A tárgyakat felém nyujtotta, anélkül, hogy rámnézett volna. A kanál nyele „olvadó hó” színű jadeit volt egy sor teknősbékává kifaragva. Néhány más faragvány következett, néhány bronz szíjvég és ővre varrható üveglemez. De ezeknek már nem kérdeztem meg a korát. Az ember nem tudhatja, hány száz korszaka van a sokezeréves kínai művészetnek és ez a nő, amennyire közönyéből megítélhettem, kész volt rá, hogy még néhány tucat korszakot felsoroljon. Jelenlétem azonban tökéletesen személytelen volt a számára. Nem nézett rám. Az sem érdekelte, hogyan kerültem a kastélyba és mit akarok. Vagy tudta volna? S ha tudta, miért nem igazított útba? Xxxxxx az előbb belépett a szobájába - könyvelhette el az esetet - s néhány pillanat mulva nyomtalanul távozni fog. Vagy már el is távozott. Xxxxxxxxx az utóbbit gondolhatta, mert már észre sem vette, amikor elhagytam a szobát. Azt hiszem, soha még olyan kevéssé nem érdekeltem embert, mint ezt a nőt, ezekben a percekben. Egy ruhafogas, vagy kályhacső határozottabban nagyobb érdeklődést váltott volna ki belőle. De nem volt mit a szemére vetnem. Közönyösebb ruhafogast, mint ő, én is keveset láttam.

De a nyakán csüngő halotti maszk egyik legcsodálatosabb művészi élményem volt. A szemem egész idő alatt erre a gyöngéd női arcra tapadt, s nem az „olvadt hó” színű jadeitekre.

Néhány ajtón benyitottam, amíg megtaláltam a bizottságot. A báró elém jött s azt kérdezte, mit akarok „újra”. Egyszer kerestem s akkor is csak kívülről és alúlról adatott meg nekem, hogy beszélhessek vele. Jövetelem céljáról a bizottság világosította fel, amely éppen néhány festett faszobrot nézegetett. Amennyire múzeumi volt a bárónő szobája, olyan meghökkentő ócskapiacot ábrázolt a báró szobája. Egy tudósnak, egy zsibárusnak és egy szeszélyesen mindent összehordó szarkának volt ez a fészke.

A fal mellett tizenkét faszobor állott, a tizenkét apostol. A bizottság felszólított, hogy vizs- gáljam meg őket alaposan és állapítsam meg az értéküket. Amint első pillanatra megállapít- hattam, a szobrok művészi értéke jelentéktelen volt. Inkább régiségük ruházta fel őket valami műbeccsel.

- Vásári panoptikumba valók - közöltem vizsgálatom eredményét.

Kijelentésemet, amint vártam is, általános elképedés követte. A bizottság tagjai összenéztek, aztán azt kérdezték, hol tettem szert ennyi szakértelemre és nem befolyásol-e esetleg a báróval való üzleti vagy más természetű viszonyom? Nem hiszem - ráztam a fejem -, hogy a báróhoz való viszonyom befolyásolt volna.

- A báró úr engem ugyanis közönséges fatolvajnak tart. Fel is jelentett. Xxx van, báró úr?

- Igy van és semmi okom változtatni a véleményemen - közölte a báró, nyakát méltatlankodva a szügyébe vágva, mint egy nagybőgő.

- Ime - hajoltam meg szerényen, mint egy oroszlánszelídítő a mutatvány után. - Ami pedig ezeket a fabábokat illeti, ezeknek alighanem szintén van valami közük a büntetőtörvényhez. Ezek is fából vannak és ezeket is lopták. Természetesen egy templomból.

A báró előrelépett. Üresen és karikára tágult szemmel bámult rám. Utoljára egy ponty nézett rám ilyen kozmikus ürességgel.

- Tisztelt barátom - hallottam a fojtott zihálását -, tisztelt kőfaragó barátom, maga nem fontolta meg szavainak jelentőségét. A maga szavainak igen pimasz jelentőségük van. Hogy merészkedik maga itt bűnvádi perrendtartásról vagy micsodáról beszélni!

Intettem, hogy ne folytassa.

- Felkértek rá, báró úr.

- De maga lopásról merészkedett itt csevegni. Lopásról, Xxxxxxxx úr! Azért, mert én hasonló üzelmek miatt bíróság kezére juttattam! - A bizottság tagjaihoz fordult. - Kérem, vegyék tudomásul, hogy ez az ember egyszerűen... megkárosított engem...

- Nos - fordultam én is a bizottsághoz - láthatják, mi a helyzet... Egyébként, ha lopták is ezeket a faszobrokat, készséggel jelentem ki, hogy a báró úr nem ludas benne. A tettes jó néhány évtizeddel, esetleg egy-két évszázaddal megelőzte a bárót. Hozzá kell tennem, hogy kár volt a fáradságért.

Az egyik szoborhoz léptem, elővettem a zsebkésemet és lehasítottam a szobor orrát.

- Fenyőfa - mutattam oda a lemetszett orrot.

A bizottság - hárman voltak - megütődve tapogatta az elillant dús adózsákmányt. Megta- pogatták a lemetszett orrot is, aztán elfanyarodva ültek asztalhoz, hogy az értékbecslésről a jegyzőkönyvet felvegyék. A báró összefonta a karjait és elém lépett. Merev halpillantással bámult rám. Azt kérdezte, honnan veszek ennyi vakmerőséget.

- Nem vettem, báró úr - közöltem vele. - Ez még velemszületett vakmerőség.

Láttam, kidagad a halántéka, erősen küzd belső indulataival. Egy mozdulatot tett felém.

- Mit érthet egy közönséges falusi kőfaragó a műtárgyakhoz - tört ki belőle valami csökevé- nye a gúnynak. Előbb mosolygott, aztán nevetni kezdett. A végén már olyan mulatságosnak talált, hogy az egész teste megrázkódott belé. Mit érthet egy ilyen ember... a szobrászathoz... - Aztán hozzátette - Chachacha.

Önmaga ellen beszélt, de mit bánta ő most az örökösödési illetéket, amikor egy olyan kezdet- leges féreg, mint én, egy kőfaragó, egy falusi bélféreg lopásról vakmerészkedik beszélni az ő családjával kapcsolatban. Arról, hogy a legtöbb műkincs szabályos rablás eredménye, amely ártatlan mütyürkeként függ orgazdaságok hosszú láncolatán, a báró, amint mondani szokták, nem látszott tudomást venni. Hahotázott, mint egy multszázadi ripacs, mint egy ártatlan,

tudatlan báró, aki még nem tudja, hogy az irodalom már régen beszüntette hőseinél a démoni gúnynak ezt a válfaját.

- Ön kinevet, báró úr - mondtam neki s elégedetten láttam, milyen jól esett neki kezdetleges, gyerekes álsértődöttségem. A dolgozószoba egyik polcán hosszú sorban palackokat láttam, álsértődöttségemben elfordultam a kegyetlen iróniájú bárótól és a palackokat vettem szem- ügyre. Azovi tenger - olvastam az egyik üveg címkéjén. Égei tenger - magyarázta egy másik. Egy harmadik üveg a Mexikói-öböl vizét tartalmazta. Ez volt hát a báró tengervíz-gyüjtemé- nye, amelyről nekem a hegyi pap beszélt. A párizsi Rotschildok poloskát gyüjtöttek, a báró tengervizet. A Fehér-, a Vörös-, a Sárga- és a Fekete-tenger palackjai, mint egy hiányos szín- skála arra figyelmeztettek, hogy a földrajztudomány még tartozik az emberiségnek a Zöld-, a Kék- és a Narancsszínű tenger felfedezésével.

A gazdasági udvar felé hagytam el a kastélyt. A parkban a kis bárófiút láttam. Xxxxxxxxxx ült, de arcán nyoma sem volt a játék derűjének. Talán két évvel lehetett fiatalabb Kiskázmérnál. Azt kérdeztem tőle, nincsenek játszótársai? Finom arcát felém fordította, de nem felelt. Később, a kert végén bekerített sírhelyet láttam. A báró kislányának volt a sírja. Élt hat évet, olvastam a sírkövén. Néhány lépést tettem, aztán visszafordultam és mégegyszer elolvastam a sírkő domború márványbetűit. A kislány öt év előtt halt meg.

A kastélyt dülőút kötötte össze a fürdőteleppel. A hegy lábánál a digitálisz már meglengette piros gyüszüit; mulófélben volt a nyár, őszi virágját kidugta már a gyujtóványfű is. Az Austerlitz boltjában a Póli kötődő mosolyába ütköztem.

- Azt hittem, útrakelt már maga is - mondta nem minden duzzogás nélkül - mint a seregély.

- Még a seregély sem indult el, Póli. Várhatok még én is.

- S elmegy igazán? - akadt el szemének csillogó tánca. Vidáman ráztam a fejem.

- Nem. Szeretnék ugyan, ha elvinne innen megint az ördög, de eszembe sincs elmenni. Ráérek, ha majd az ördög értem jön.

- A jegyzővel van baja?

- A jegyzőnek van velem... - Egy nyeszlett fenyő alatt álltunk már, a szoborterv jutott eszem- be. Dolgozni vágytam, valami nemes óbort is szürcsölni a sok nyári málnalé után. - Póli, a műterem készen van. Hamarosan hozzákezdek a munkához. Lejön? Igérem, hogy senkisem fog tudni róla. S lemondok arról is, fájó szívvel, hogy meztelenül mintázzam.

Állt, tanakodott.

- És Veron?

Vállat vontam. Xxxxxxxxx volt már, hogy megint Veronnal hozakodott elő. Mintha nekem Veronhoz valami közöm lehetett volna! Korai féltékenysége lehűtött. Érdeklődésemből ki- olvadt volt már minden zavaró salak, csak „A három életkor” kívánatos modelljét láttam benne. Mint nő, most ép oly kevéssé érdekelt, mint Veron.

- Hagyjuk Veront... Egyébként sem kívánom ingyen... Megnézett és villant is már sértődöttsége.

- Jó, hogy mondja. Éppen kérdezni akartam. És legalább jól megfizet? Intettem neki és elindultam.

Majd megalkuszunk.

A fürdőtelep egyik csipkés favillájában lakott a körorvos. Úgy láttam, a legcsipkésebb favilla az egész fürdőben. Ablakai a gyógyszertár felé nyiltak, tornáca a tér felé. A körorvos éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy kötélen csöbröt engedett le a tornácról, amelyet lenn az udvaron egy termetes parasztasszony megtöltött kútvízzel. Húzhati, kiáltott fel az emeletre az asszony s aztán maga is elindult a lépcsőn. Valami reccsenést hallottam és megfordultam.

- Ibolyka! - hördült fel a körorvos a lebukfencező asszonyt szemlélve a tornácról. - Micsoda könnyelműség ez! Nem tud jobban vigyázni a családfámra?

Felköszöntem neki.

- Xxxxx, Xxxxxxxx Xxxx... Remélem semmi baja nem esett.

- Kinek? - morogta le.

- A családfájának.

- Xxxxxx xxxx, Pipánszki... Szép magától, hogy úgy aggasztja az én családfám. De haszno- sabbnak ítélem, ha csak a saját dolgai aggasztanák. Mi van például a malommal, Pipánszki?

Kihajolt az erkélyen, készen arra, hogy meghallgassa a beszámolómat a malom sanyarú helyzetéről, de én tőle is búcsút vettem, mint Pólitól.

- Majd legközelebb, Küszvágó Csér.

Az úton szemtelen zúgással csaptak le az aranylegyek a lepergő juhbogyókra. Árvaszúnyogok raja táncolt előttem. Szertelen, ritmustalan mozgásuk hirtelen valami ritmikus egységbe zök- kent időnkint. Ugyanaz a ringatózó mozdulat himbálta egyszerre az egész tömeget, ide-oda egy-két másodpercig valami titkos jeladásnak engedve. S amikor feloldódott a himbálózás ritmikus bénultsága, a táncot újra mindenik a maga számlájára folytatta.

- Talán ilyen titkos erő parancsol rá az emberi tömegekre is, - gondoltam, - amikor a butaság és őrület hipnótikus táncát járják.

Az alsó faluban a káplánnal találkoztam. Talán tíz évvel lehetett fiatalabb nálam. Dehát ez nem jogcím, gondolhatta, hogy előbb nyúljon a kalapjához. S azután én voltam a herézis, az elsza- kadás, a kételkedés, a tagadás és néhány más buja bűn, amelyet az inkvizició régen megége- téssel büntetett. A beteg plébános derék mosolya jutott eszembe, a kövérkés, emberi mosoly, amely olykor még a gyónószéket is megvilágította. Mit szólt vajjon a fiatal Xxxxxxxxxxxxx?

A malom előtt leomlott a part s a pallónak lefektetett két gerenda a vízbe hullt. Veron valami keserüt mondott a báróról, mert nem engedte meg, hogy a hidat az ő tagja felől fektessük a patakra. A telkünk alatt a sok partomlástól olyan hosszú hidat kellett volna raknunk, hogy még a malomnál is többe került volna. A nyári pénzek is végkép kiapadtak az erszényemben, nem is igen volt már miből hidat verni.

- Valami gonoszság úszik ma a levegőben - mondtam azzal vesződve, hogy valami átjárót rakjunk a patakra. De a martot nem fogták gyökerek, újra mállott egyet s a két gerenda megint a vízbe pottyant. - Valami emelődarút kéne ide szerelnünk. Nem rossz közlekedési eszköz az sem.

Alkonyat felé kapkodó denevérmozdulatokkal megjelent a póstamester is. Ott rákászott a közelben, személyesen szokta lehozni a leveleinket. Nem volt bennük hiány. A fércszálakat, amelyek a nagyvilághoz fűztek, nem értem rá még elvagdosni.

- Olaszhon... tenger... barna olajbogyók - szavalta az ifjú költér az egyik levél bélyegén az olasz király tömör bajuszára utalva.

Éppen egy töklámpást faragtunk. Az Ilona írása volt, nekem szólott, betettem hát olvasatlanul a zsebembe. A póstás a félhomályban a kastély felé fordította arcát és a szerelemről kezdett beszélni.

- Nofretete-dalok - állapítottam meg összevonva érzelmeinek és szavainak kószán úszkáló rongyfoszlányait.

- Mester - kérdezte lesújtva - ön nem kedveli Nofretetét?

- Nem kedvelem.

- Pedig szép, szomorú lelke lehet. Olyan, mint az őszi alkonyat.

A kivájt tökbe gyertyát tettünk. Meg is gyujtottuk s a Xxxx Főnök, a Xxxxx és a kutya rivalgása közben, az eperfára akasztottuk. A zajra Xxxxxxxx Csér is bebotorkált az udvarra; a tulsó völgyben járt megint, vesebajos betegénél.

- Micsoda farsang ez, ha szabad kérdeznem?

- Tessék bejönni, Küszvágó Csér - indítványozta a Nagy Főnök. - Töklámpást csináltunk. Úgye milyen érdekes?

A vigyorgó tökfej vörös fintorokat lövelt az este lágy homályába.

- Festői hangulat, kérem - vélte a póstamester áhitatosan.

- Maga is itt van? - rivalt rá Xxxxx. - Magyar királyi póstamester úr.

- Igen, doktor úr - lángolt fel a hazafias láng a póstásban - én a lelkem mélyén, bárha e címet bizonyos államhatalmi okok miatt nem használhatom, magyar királyi póstásmesternek érzem magamat.

- Éljen! - hagyta rá a körorvos.

Az adott jelre a Nagy Főnök és Jákob is éljenezni kezdtek. De az ő lelkesedésük az égő tök- lámpásnak szólott. Jákob örömében még bukfencet is vetett, de rosszul mérte fel a homályban a terepet s már csak a patakban tudott talpra állani. Ihari Kanut utána nyujtotta venyigebotját s amikor Jákob belékapva készült a parton kissé megvetni a lábát, átengedte neki az egész botot, azzal a kéréssel, hogy mossa le egy kicsit a patakban. Jákob nagyot csobbanva merült alá a bottal.

- Valami szúnyogot nyeltem - közölte az orvos. - Itt van a torkomban. Nincs véletlenül egy kis törkölye?

Amikor lenyelte a törkölyt, értésemre adta, hogy az Eberlein doktor feljegyzései között fontos adatokra bukkant.

- Idehallgasson, Pipánszki - mondta, miután felhajtott egy újabb pohárkával - Gemma Cornelius azt állítja, hogy egy halott asszonynak felbontották a koponyáját s az tele volt poloskával. A feljegyzés hozzáfűzi, hogy ágyi poloska volt, cimex lectularius. Eberlein itt hivatkozik ifjabb Pliniusnak a római poloskákról írott tanulmányára és felveti a kérdést, mi lehet a bűznek a fajfenntartás és a fajvédelem szempontjából a célja. Mert tudnia kell, Pipánszki, hogy a fajvédelem, mint például a görény esetében is, bűzzel dolgozik.

- Igen - intettem felderülve. - Európa levegője ma tele van ilyen görényszaggal.

A póstatiszt engedélyt kért, hogy egy rögtönzött versét előadja. S minthogy ellene csak a körorvos szavazott, hát el is kezdte. Különösen a második versszak kapta meg a figyelmemet.

Míg rőten hullt a fény a töklámpából S a malomban halk szóval folyt a liszt Jóéjt kívánt s búsan továbbállott

A magyar királyi póstatiszt.

- Isten vele, fiam - intett venyigebotjával a körorvos.

- Még nem megyek kérem - jelezte a fiatal ember. - Ez csak költészet.

Ihari Kanut hahotába tört ki.

- Tehát blöff - kiáltotta. - Becsapás! Mindjárt gyanítottam, hogy valami disznóság lappang a költészet mögött. Malomról és lisztről beszél. Hol van itt malom? Az engedélyért folyamodó Pipánszki urat éppen ma utasították el a kérelmével.

- Elutasítottak? - néztem rá.

- El. Mint a pintyet.

A póstás azt próbálta megmagyarázni, hogy a költészet mindig bizonyos hangulatot igyekszik kifejezni. Minthogy kérően fordult felém s a Veron tekintete is az ő részére kért támogatást, igazat adtam neki s megjegyeztem, hogy a költészet ama levezetőcsatorna, amely a költőket a közösség üdvére megszabadítja hangulataiktól. Ami viszont az igazságot illeti, Küszvágó doktor úr helytelen nyomokon jár, amikor az igazság hiányát diagnosztizálja a költér úr el- hangzott versében.

- Igazságnak kell lennie, punktum - kiabálta a körorvos most már sűrűbben kortyintva a törkölyt.

Megveregettem a vállát és megkérdeztem, mi az igazság. Nagy üzletet fogunk vele csinálni, ha felfedezte.

- Bolondság, Pipánszki. Az életnek mégis csak az igazság a lényege, nem? Minek azt felfedezni, amikor megvan.

- János evangéliumában olvashatja - mondtam neki vidáman, merthogy ismertem már nagyjában az igazság egész irodalmát - Jézus azt mondja Pilátusnak, hogy ő azért született, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Pilátus megkérdezte tőle, mi hát az igazság?

A póstatisztnek gyerekesen izzott a szeme a sötétben.

- És mit mondott kérem Jézus?

- Jézus nem felelt a kérdésre.

- Brávó - tapsolt a körorvos, bár kissé következetlenül. - Hát íme, fiatalember. Most már abba fogja hagyni a költészetet? Vagy írjon a tabes dorsalisról valami szép oktató költeményt. Ajánlanám az extrauterint is.

Felsorolt még vagy két tucat bajt. A macskakölyök is ha nem talál más játékszert, a farkával szórakozik. Így ugrott rá a körorvos is saját ötleteinek a farkára, körben forgott, hogy elkapja őket, néhányszor beléjük is harapott, minthogy azonban a saját farka volt, nem ízlett neki és abbahagyta.

Amikor elmentek, felbontottam az Ilona levelét. Szabályos kis villámcsapás volt. Azt kérdezte, micsoda őrült gondolaton rágódom, hogy Kiskázmért be akarom dugni egy falusi skárlátfészekbe? Micsoda embertelen bosszút akarok állani rajta azzal, hogy be akarom iratni egy falusi iskolába. És micsoda gonoszság, hogy mindezt éppen most eszeltem ki, amikor ő kimerült idegeit kénytelen olyan távol, fiától és a cselekvés lehetőségétől olyan behozhatatlan földrajzi messzeségben pihentetni. Pihenésről persze most már szó sem lehet, de figyelmeztet, bármit eszelek is ki a megkínzására, az igazság és az Isten az ő oldalán van s az majd bírás- kodni fog. Veronnak fúrta az oldalát a kíváncsiság. Pedig a pék már ott parázslott a bokrok mögött.

- Várják, Veron... - S mert nagyon nézte a levelet, odaadtam neki. - Olvassa hát el.

- És mit válaszol, Kázmér úr? - kérdezte elhűlve, amikor elolvasta.

- Elküldjük neki Velencébe az iskola egészségügyi statisztikáját.

- Azt írja a nagyságos asszony... hogy az igazság és az Isten az ő oldalán van.

- Az igazságról éppen az előbb értekeztünk. Nincs mit beszélni róla. Ami Istent illeti, fölös- legesnek látom feszegetni azt a kérdést, hogy Isten, ha ugyan vállalja a versenybíró szerepét, kinek a rugását tartaná szabálytalannak.

A Nagy Főnök is tudni szerette volna, mit tartalmaz az anyja levele.

- Megint a kiflivégeket félti - közöltem elnézően.

A kiflivégeket Kiskázmérnak nem volt szabad megennie, mert a péksegédek, az Ilona meg- bízható értesülése szerint, benyálazták, mielőtt rátekerték a tésztát. A kiflivég avagy az aszeptikus nevelés diadala! S én botor ember, megettem mindig a kiflivégeket. Igaz, nekem már nem volt anyám, mire a kiflivégekig eljutottam.

A Nagy Főnök elborult. Szomorúan nézte a töklámpás vidám fintorait.

- Pipán, kérd meg te anyut, hogy itt járhassak iskolába. Leültem mellé, a régi malomkőre.

- Nagyon szeretnél ittmaradni?

Fölnézett rám, aztán vállamra támasztotta fejét. Elnézett az alkonyba.

- Nagyon - mondta halkan és megfogta a kezem. - Nem akarok elmenni tőled.

- Jó. Írni fogok neki.

Elfogyasztottuk a vacsoránkat és én nyomban leültem, hogy valami nagyon szelid levelet írjak Ilonának. A kis korcskutya ott ült a lábaimnál az éjszakát vigyázva, nehogy a sötétből valaki előtörjön és megzavarjon a levélírásban. Ha időnkint valami vaskosabb szó készült lecsurogni a töltőtollamon, egyik-másik csillag barátságosan rámhunyorított. - „Nem érdemes, Felméri. Gondolj a mulandóságra, a fényévekre, gondolj a végtelenre” - s én kezes báránnyá szelidül- ten leráztam a tollamról a fenyegető malacot.

VII.

Mit lehet egy gramm ötletből csinálni.

Könnyed párbeszéd az egyiptomi hölggyel.

Egy ismerősöm révén egy bányaszékház homlokzati féldomborműveire kaptam megrendelést. Jókor jött, kisded pálmaligetként integetett felém anyagi helyzetünk Szaharájában. Sietnem kellett vele, mert már csúnyán leapadt a vagyonkánk, csak néhány kisebb pénzdarab hevert a fiókomban. A „Három életkoron” is sokat dolgoztam már; Póli szemérmesen, húzódozva, mégis csak kötélnek állott. Ezt a munkát egy időre abbahagytam, hogy a bányaszékház fél- domborművével mielőbb elkészüljek. Még éjszaka, lámpavilág mellett is dolgoztam. Egy papiron előbb a vázlatokat készítettem el. A terveket aztán agyagban, ugyancsak vázlatosan, kimintáztam és elszállítottam a fürdőtelepi sírkőfaragóhoz, aki, úgy láttam, nem ügyetlen a szoborfaragásban sem s a kivitelezés darabosabb részét rábíztam. Emlékszem egy Meuniér- reliefre, amely tárgyát szintén a bányászélet köréből vette; úgy hatott az egész, mintha a bá- nyamunkások abbahagyták volna a munkát, hogy lefényképezzék őket. Én mozgásba hoztam az alakjaimat. Persze óvakodtam a bányalégrobbanásoktól és a tőzsdei árfolyamemelkedés drámai képeitől. Azt írták, a munka szép himnusza legyen. Azt értették alatta, hogy vonzó beállításban mutassam be a földalatti munka irígylésreméltó szépségeit, a sportszerűen fejlett mellkasokat, a danoló és idillikus életkedvet, amely e kitűnő és szerfelett egészséges fiúkat a bánya kies tárnáiban elfogja. Húsz négyzetméter hazugságot kértek, négyzetméterenkint mérsékelt egységárban, a részvényesek megnyugtatására és az üzletfelek szép polgári elkép- zeléseinek alátámasztására. Akárhogy igyekeztem, nem tudtam két négyzetméternél több hazugságot kihozni, ami az előírt hazugságmennyiségnek mindössze csak szerény tíz százalé- kát tette ki. Tartottam is tőle, hogy a többi tizennyolc kvadrátméterért nehézségeim lesznek.

- Aki ennél is kevesebbet tud hazudni, az már csal - mondtam a hegyi papnak, aki elisme- réssel nézegette, hogyan csempészem be Áchimot ravaszul, mint vak bányalovat féldomború mesémbe és hogyan mondatom el vele, reménytelen alakján keresztül, a vakság és a szociális sötétség keserveit.

Már augusztus vége felé jártunk, a saláta a tagban idétlen tornyokká öregedett s a patak mentén megszáradtak már a kendertornyok. Éppen a kőfaragóhoz indultam, amikor a bizony- talan pallón egy túristának öltözött idegen igyekezett át, kalapjában hetyke rucatollal. Volt rajta minden, ami csak egy sportüzlet kirakatában előfordulhat.

- Egy terítéket, Veron - kiáltottam, amikor korai látogatónkban felismertem Macskássyt, régi házunk régi barátját és feleségem lelki gyámolítóját. - Mi rosszban töröd erre a fejed?

- Köszönöm, már reggeliztem - hűtötte le lelkes vendégszeretetemet. Bámulatos tehetség volt, a füle mellett szemrebbenés nélkül eleresztette azt, ami nem volt inyére.

- Pedig maradt még egy tál halunk s egy kancsó borunk - adtam a mindenben bővelkedő házigazdát. - Jó kövér pisztrángok. Rogyásig tele van velük a patakunk.

Sejtettem, mi járatban van. Kiskázmérért jött. Ez volt hát az Ilona válasza csillagszelíd levelemre. Pedig, hogy összeszedtem minden fényemet és szelidségemet. Macskássyra is úgy néztem, mint egy leáldozó, halovány csillag, tűnő mosollyal, megsemmisülő jókedvvel.

- Ez volt hát az a malom... ama bizonyos csábmalom!

Néhány hét előtt, amikor még bíztunk abban, hogy az üzembehelyezésre az engedélyt meg- kapjuk, a Nagy Főnökkel egy igen hatásos céget mázoltunk a bejárat fölé:

MALOM AZ ISTENI GONDVISELÉSHEZ

A gondviselést azért vettem be cégtársnak, mert a malom kiadósabb teendőit neki kellett volna elvégeznie. Például a megőrlendő mannát is neki kellett volna a malomhoz szállítania. Macskássy vidáman bólintgatott.

- Az embert megcsapja a bukolikus élet illatos fuvalata - jelentette ki a közelben száradó kender merész szagára célozva. - Egyébként mik itt a szándékaid? Hogyan akarsz itt forradal- mat csinálni?

Mindig azzal mulatott, hogy forradalmárnak képzelt. Volt néhány apró politikai ötlete, de olyan apró, mint az a gramm arany, amelyet olyan laposra lehet kalapálni, hogy egy egész lovat és lovast beföd. Egy ilyen gramm ötlettel dolgozott Macskássy is változatos politikai pályáján, s minthogy a közvéleményt ilyen csekélysúlyú ötletek is bőségesen kielégítik, ha kellően laposra vannak kalapálva, Macskássy szép sikerekben bővelkedett. Ezt ki is használta, hogy megmutassa Ilonának, milyen rossz házasságot kötött. Ebédek és vacsorák alatt azzal szórakozott, hogy a lexikonból kinézett szobrásznagyságokat dörzsölte az orrom alá. Ilonának megmagyarázta, hogy tehetséges vagyok, de nem nagy tehetség. Ami nem lett volna baj, mert hiszen a közepességnek is megvannak a maga napsütötte oldalai. Ami engem illet, távol voltam valóban a lángoló zseniálítástól és szerényen beértem a kisebb lángolás örömeivel is, de Macskássy egész előadásokat tartott a közepesség veszélyeiről. Ő, az egy grammnyi ötletek, a közepesség felkentje, hadat üzent az én közepességemnek és e keresztesháborúhoz Ilonát is sikerült megnyernie. E bátortalan nyúlnak, - akinek életbölcselete és politikai hit- vallása a sok fölösleges gőz lecsapolása után abban az igyekezetben nyert kifejezést, hogy ahol veszély van, onnan menekülni kell és erdőtűznél a róka a nyúllal együtt menekül - az volt a büszkesége, hogy szimatja mindig megmondta neki, mikor kell futásnak erednie. Most is egy ilyen szép futásnak a hasznait élvezte. Chopin állítólag csontvázat vett az ölébe, hogy gyászindulójához impulziót kapjon. Nekem bőségesen elég volt ránéznem a Macskássy édeskés mosolyára, hogy meg tudjam vetni a politikusokat. De azért barátságosan fogadtam, sőt vadonatúj székeink egyikén kínáltam neki helyet, de ő egy fatönkhöz ragaszkodott, mert valami gondos szózatra készült, amelyhez szüksége volt a fatörzs, mint háttér hangulatára. Ügyelve a helyes mondatszerkezetre és turistabotjának helyes tartására, előadta, hogy helyte- lenül cselekszem, amikor Ilonát meg akarom fosztani gyermekétől s e célból a ravaszság s erőszak fegyvereihez folyamodom. Az Ilona lelkiállapotát s a Kiskázmér szívének tátongó szakadékait kezdte ecsetelni. Szónoki mutatványától ő maga is úgy meghatódott, hogy pontok helyett az ékesszólás könnyeit helyezte el a mondatok végére. Majd párhuzamot vont a falusi és városi iskolák egészségügyi és értelmi lehetőségei között s szépen megzenésített párhuza- mát azzal végezte, hogy a pálmát finom bók kíséretében a városi iskoláknak nyujtotta át. Ezután arra kért, hogy igyekezzem bizonyos erkölcsi magaslatról szemügyre venni a kérdést. Ennél a pontnál előkerült a Nagy Főnök is, lóháton, néhány harcias nádbuzogánnyal, zajos hurrával üdvözölve a vendéget s így már nem tehettem eleget a magaslati kirándulásra vonat- kozó felhívásnak.

- Hallom, öregúr - rázta meg a kezét gúnyosan Macskássy - fel akarsz csapni molnárnak.

Azt ajánlottam a Nagy Adófőnöknek, vezesse be ritka látogatónkat a malomba és próbálja megmagyarázni neki, milyen lesz majd, ha befejezzük és hogyan készül majd az a bizonyos kenyér, amelyet ő és politikai barátai üres szalmaszálból szoktak csépelni.

A Nagy Főnök meg is mutatta a malmot, aztán, hogy azt is bemutassa, milyen lovasnép, felült a fanyeregbe és elporzott. Macskássy a rövid közjátékot felhasználta arra, hogy az Ilona súlyos szívzavarairól értesítsen.

- És még egyet, Felméri - tette a kezét súlyosan a vállamra s a hangja is mély baritonba süllyedt - amikor elhoztad a gyereket, azt igérted, hogy amikor akar, visszatérhet az anyjához. Így volt?

- Így.

- Örvendek, hogy olyan kitűnő a memóriád. Ez tehát azt is jelenti, hogy Kiskázmért, ha akarja, most magammal vihetem.

- Ha menni akar - bólintottam - elviheted.

Nyájasan megveregette a hátam. Azt kérdezte, van-e még a tál halból. Lenéztem a konyhára.

- Már csak a csontok vannak meg - közöltem vele.

Amikor a Nagy Adófőnök visszatért, értésére adtam, hogy Macskássy át fogja vinni a fürdő- telepre, ahol különféle süteményeket kap, sőt ebédre is ott maradhat, ha kedve tartja. Ebéd után pedig határoznia kell afelett, visszatér-e az anyjához, vagy itt marad a malomban.

- Macskássy bácsi el akar vinni? - kérdezte élénk érdeklődéssel.

- Tőled függ, Nagy Adófőnök. Te határozol. Jogod van elmenni és jogod van itt maradni. S hogy valami hatásköri túllépés meg ne zavarjon önrendelkezési jogodban, én nem megyek veled. Viszont Macskássy kijelenti, hogy nem gördít az utadba nehézségeket, ha vissza akarsz térni.

- Rendben van, megigérem - biccentett Macskássy ünnepélyesen.

- Súlytalanok az igéreteid - legyintettem. - Csak egy szónoki formának akartam eleget tenni.

Veron ijedten felöltöztette a Nagy Főnököt és félénk pillantásokat vetett a diadalmasan pöfékelő Macskássyra, aki most nagy jóakarattal vette szemügyre a hegyeinket. Volt még egy bankjegyem, azt átadtam a Nagy Főnöknek; az anyja ne mondja majd, hogy egy árva garas nélkül érkezett vissza az apjától.

- Ekkora pénz, Pipánszki? - csodálkozott a Nagy Főnök.

- Ha úgy döntöttél, hogy elmégy, végy magadnak az útra medvecukrot. Ha vissza találnál jönni, hozzál nekem egy csomag tobaccot.

A gonosz kis gézengúz bólintott.

- Ha elmegyek, medvecukrot, ha visszajövök tobaccot.

Egy mukkot sem mondott többet, ami útbaigazíthatott volna szándékairól. Még a mosolyával is, amiből valami biztatót olvashattam volna ki, bosszantóan takarékoskodott. Kezet fogtunk.

- S ha elmegyek, Pipánszki, a holmimat elküldöd?

- El.

- Áchimot is?

- Áchimot is.

- Akkor hajolj le, Pipán.

Lehajoltam és megcsókoltuk egymást. Veronnal is kezet fogott. De Veron nő volt, nyomban meg akarta vesztegetni.

- Áchimot beküldjük délután a fürdőtelepre, hogy ne kelljen gyalog hazajönnie - ajánlotta viharosan. - Jákob majd beviszi, jó?

- Szervusz Jákob - köszönt oda Jákobnak is harsogó jókedvvel, a Veron kérdéséről megfeledkezve. - Osztán vigyázz a bolhákra, nehogy elszéledjenek. Lehet, hogy délután visszajövök s akkor számbaveszem őket.

Jákobnak állítólag sok volt a bolhája. A Nagy Főnök szerint a kalapjában őrizte őket.

- Szervusz, Pipán...

Ez már kissé csuklottan hangzott. Utána néztem, ő is megfordult s a kezével intett. Átbillegtek a pallón, aztán befordultak a topolyafák közé. Veron a bodza mellől követte őket a tekinteté- vel. Minthogy sokáig tartott, kötényt kötöttem, hogy a félbenmaradt reggeli edénymosogatást én fejezzem be.

- A padláslikon jobb a kilátás - szóltam, amikor láttam, hogy sehogysem válik el a bokortól. Leszedte rólam a kötényt, kivette kezemből az edényeket.

- Miért engedte el Kázmér úr?

- Megígértem. De ne búcsúztassa még. Vissza fog jönni.

- Látta Kázmér úr? Jákobbal is kezet fogott.

- S ez az álmoskönyv szerint mit jelent?

- Elbúcsuzott.

- Hát úgy is illik, ha elmegy. Nem?

- Igen... - Lehalkult a hangja. - Ha Macskássy úr neki is elmondja azt, amit Kázmér úrnak... a szívbajt gondolom... Kiskázmérnak nem lesz itt maradása. Vele fog menni.

Sok ravasz fogásra gondoltam, de ez a megindító szívbaj nem jutott eszembe.

- Tartok tőle, ezzel nagy sikere lesz - közöltem egykedvűen.

Azt mondta, kemény szívem van. Haboztam, megmondjam-e neki, hogy mindig is csak játszottam a keményszívűt, mert mulattatott a mások elképedése, de igazában átkozottul gonosz volna a közérzetem, ha éjszakára üres maradna a Nagy Adófőnök ágya.

- A szerszámjaimat mossa le, Veron.

- Le akart menni Kázmér úr a kőfaragóhoz.

- Akartam. De most mást akarok.

- Dolgozni akar? - kérdezte nehéz lélekkel.

- Rossz időben mindig így szoktam. Délutánra ideigérkezett Póli.

Délig dolgoztam. Szótlanul fogyasztottuk el az ebédet. Délután eljött Póli. Engedelmesen tűrte, hogy levegyem a bluzát. A felső testén dolgoztam, a fején, a nyakán s a háta hajlatán. Később, hogy olyan szorgalmasnak bizonyultam, csalódottan szedte magára a ruháját. Rá- tettem a nedves rongyot a szoborra.

- Mindig ilyen faszent, amikor dolgozik? - tudakolta. Megfogtam a vállát.

- Amit mulasztottam - mosolyogtam rá üresen - azt mind helyrehozom, Póli... Mind... Nézze csak, itt csetlik-botlik a körorvos...

Ihari Kanut nagyon rájárt már a törkölyömre, alig kotyogott már egy pofa ital az üveg fenekén.

- Hallja csak Pipánszki - intett a távozó Póli után - az a zsakettben született patikus meg a káplán erősen helytelenítik ezeket az erkölcstelen üzelmeket.

Emlékeztem rá, láttam is néhányszor a malom körül őgyelegni a két hogarthi figurát. Úgy lestek át a bokron, mint Zsuzsannához a vének, csakhogy az érdeklődés ellenkező előjelével.

- Láttam a bányászait a kőfaragónál. Tudja, nem sokat tartok a szobrászatról általában, a maga szobrairól pedig különösen. Túl fenségesek nekem, Pipánszki. Egyszóval, únom. Untatnak. A szobrászat az untatás művészete. Mi? - nézett meg diadalmasan. - Mit szól ehez a köpetem- hez? Apropos, köpet. A báró a vetési varjak köpeteivel és béltartalmával foglalkozik újabban.

Elkísértem egy darabon. Megint a túlsó völgybe készült, a hypernephromás betegéhez. Nagy robajjal magyarázott valamit és venyigebotját mérgesen bedugta minden tücsöklyukba.

- A maga bányászatáról eszembe jut - állott meg hirtelen - Eberleinnak egy feljegyzése valami iguandon nevű hüllőről. A maradványait egy belgiumi szénbányában ásták ki... Ez az iguandon...

Féltem, hogy az iguandonról valami hosszabb értekezés következik; azt mondtam, hogy az én szénbányászaim nem egy iguandont, hanem egy megkövesedett bányaigazgatót fognak a bányájukból kifejteni. Erre minden ok nélkül szidni kezdte a patikust és a macskáját, majd váratlanul kijelentette, hogy az emberi tejhez a szamártej hasonlít a legjobban.

- A szamártej, Pipánszki! Maga szerint mi következik ebből?

- Azt hiszem, semmi.

A dombélre mutattam. A bárónő zsemlyeszínű lova mimikrit játszott a zsemlyeszínű kukori- cásban.

- Nofretete - magyaráztam. - Nem tévesztendő össze Nefret királynővel, aki Rahotep király felesége volt. Rahotepet viszont nem szabad összetéveszteni Ranoferrel.

A körorvos megállott és megemelte papagályzöld kalapját. Nagy elismerés jele volt. Legutóbb akkor emelt ekkorát a kalapján, amikor egy hasmenéses ökör maradványaival találkozott az alsó faluban. Azt mondta, az ilyen hatalmas teljesítmények előtt, legyenek azok a szellem vagy az emésztőszervek anyagcseréjének eredményei, mindig szivesen meghajtja elismerésé- nek lobogóját.

- De hogy el ne felejtsem, maga szép kis dolgot művelt a kastélyban, Pipánszki! A báró írtóhadjáratra készül maga ellen. Hogy jutott eszébe ez a pokoli bosszú?

- Bosszú? - néztem a lépésben tovahaladó sárga kanca után. - Az csak egy közönséges fatuskó volt, Ihari. Közönséges és igen kezdetleges hamisítvány.

- Fatuskó? De hiszen a báró igen nagyra tartja őket.

- Az ő baja. Nem mondom, a többi tizenegy elég türhető munka bizonyos művészettörténeti vonatkozásban. A tizenkettedik szobor úgy látszik elveszett, ezt akarták ezzel a silány fa- tuskóval pótolni.

- Megmondhatom ezt a bárónak?

- Nem érdekel a báró.

- Hülyének tartja?

- Mérsékelten. Remélem, maga is, Ihari doktor.

Elváltam tőle és az erdő felé fordultam. Az agyagos dombon a legelőre járó jószág lépcsőket kaptatott az útba. Egyszer nagy, rózsaszínű lángolással jártam erre s a marhalépcsőkön mellet- tem pihegett első kiadós szerelmem, a Dukics-lány. Az erdő mélyén akkor távoli menny- dörgés gargalizált, villámnyilak lőtték a kemény tölgyeket, de bele is tört a száruk. Fogtam a büszke, remegő lány kezét, vezettem a dörgésen és villámon át s a szívem az esőben úgy megdagadt, mint egy gyűjtőmedence. Most üres volt a gyűjtőmedence, aszály dúlt benne.

*

Az út az erdőszegélyről betért a fák közé. Egy mohos szikláról havasi pityer rebbent fel. Egy kékszínű légy zsongott körülöttem; makacsul követett a korhadó ágak szagától fülledt erdőmélybe. Ezek a rothadás és feloszlás legyei, gondoltam; mit akarhat ez tőlem? Erigy! - küldtem a pokolba és egy mogyoróvesszővel feléje sújtottam. Rossz hangulatban voltam. Nem szerettem magammal kapcsolatban az ilyen szavakat: rothadás, feloszlás. Valami feszültséget éreztem. Utáltam a bárót, különcnek, ostobán gőgösnek tartottam a feleségét, gyűlöltem Macskássyt, megvetettem a jegyzőt és eredetieskedő falusi ripacsnak láttam a körorvost. Hogy én milyen voltam? Talán ép olyan nevetséges, mint a báró, gőgös, mint Nofretete, a magam grammnyi ötletein lovagoló cirkuszi műlovar, mint Macskássy, kaján, mint a jegyző és valamilyen mulatságos szerepben tetszelgő hamis hőstenor, mint a körsza- kállas, papagályzöld kalapú körorvos. De az ember szeme szerencsére úgy van megszer- kesztve, hogy mindig csak kifelé néz; mindig csak az ostoba bárókat, fagyos bárónőket és mulatságos körorvosokat látja s nem önmagát.

A cserjék között az egyiptomi hölgyet pillantottam meg. A lovát az erdőszél egyik tölgyfájá- hoz kötötte s ő az ösvényen állva felemelte a kezét, hogy csendre intsen. Későn vettem észre az intését s már ott állottam a közelében. Nem válthattam át más csapásra sem, mert zajom elverte volna a kis őzcsordát, amely a tölgyeken túl a tisztáson napkurázott. Mit tehettem volna mást, nekidőltem egy fatörzsnek és vártam. Ó, festői erdei találkozások! - jutottak eszembe a hangulatos színnyomatok, amiket különböző vidéki borbélyüzletekben láttam. - Micsoda idilli langyosság árad most rólunk is, ahogy állunk itt a pompás erdőboltozat alatt, valami félbeszakított mozdulattal, megzavarva a legelésző őzek édes látványától! Melyik szemlélő kételkednék benne, hegy színnyomatunk nem egy megzavart csók édesen ostoba humorát ábrázolja? Az élet ilyen hamis színnyomatok megtévesztő sokasága. Nem, nem lakozott semmi édesség és semmi humor a szívemben. Ha lakozott benne valami, az csak düh lehetett és bölcs megvetés. A báró kusza rögeszméivel áttörte már a türelmem határait és benn portyázott már garázda rozzant gebéjén méltóságom türelmes szélmalmai között. S amit a báró silány indulatoktól vezettetve összeturkált és megsértett bennem, azért én a feleségét sem tarthattam egészen ártatlannak. A házasság kastéllyá egyesítette őket s engem a kastély, mint eszmei egész, mint emberi lények, rögeszmék, ócska zugok és pókhálók együttese hozott dühbe.

Várakozás közben egy fatörzsnek támaszkodtam. Egy lódarázs éppen azzal volt elfoglalva, hogy elraktározza tojásait a fatörzshöz ragasztott fészekbe. Előbb minden sejtbe bekukkantott, hogy tiszta-e odabenn a levegő, megfelel-e minden a közegészségügyi előírásoknak, aztán megfordult, betolta potrohát és lerakta petéit.

- Elmentek - közölte Nofretete olyan mozdulattal, mint egy forgalmi rendőr, aki szabaddá teszi az elzárt közlekedést.

- S ha nem mentek volna el? - tudakoltam elnyomott bosszúsággal. - Estig kellett volna várnom?

Csodálkozva emelte rám a szemét.

- Nem... Bármikor elmehetett volna.

Ferde napcsíkok döfték át az erdő boltozatát.

Az egyik a nő nyakát surolta s a gyöngéd elefántcsont arcot, amely vékony láncon a nyakában csüngött, fehéren sugárzó fényfolttá gyújtotta. A szemem, amely úgy szúrta száz haragos tövisével viselőjét, mint egy indulatba gurult sündisznó, megalázkodva lapult meg a művészet e csodálatos intésére.

A lovát eloldva szótlanul haladt előttem a gyalogösvényen, amíg egy keresztben fekvő korhadt faág a kancát meg nem torpantotta.

- Még a nyúltól is fél - magyarázta hátra sem fordulva. - Tegnap egy csapdában süldőt láttunk. Megijedt a hangjától.

- Csapdát? - kérdeztem felfigyelve s a Jákob drótfogói jutottak eszembe, amiket a Nagy Adófőnökkel rakott le. - Itt a közelben?

- Feljebb, a gerinc felé.

Egy ember zörrent elő a bokorból. Lekapta a kalapját és súnyin tovább kotródott.

- Az egyik orvvadász - állapította meg Nofretete nyugodtan.

- Ismeri őket?

Látta őket néhányszor az erdőben ólálkodni, felelte közönyösen. Látnivalóan nem túlságosan érdekelték. Csak tudomást vett róluk, mint ahogy az ember tudomást vesz a felhőkről, a kutyákról és a galagonyabokrokról.

- S a báró futni hagyja őket? Nem olyannak ismerem.

- Milyennek ismeri? - kérdezte nyugodtan. Ő elől haladt, aztán a lova következett. A menetet én zártam be a keskenyedő úton.

- Olyannak, aki nem nagyon fontolgatja, joga van-e hozzá, hanem nyomban kitekeri a nyakukat, mint a csirkének.

Azt kérdezte, rossz embernek tartom? Volt a hangjában valami derűs elnézés. Kezdetleges és rosszul fegyelmezett emberekkel szokás ilyen elnézőnek lenni.

- A maga szempontjából senkisem rossz. De tetszik tudni, a báró úr amolyan rámenős természet - magyaráztam annak az embernek a finomkodó érdességével, akinek Nofretete elképzelt. - Nem nagyon tűri meg a tolvajokat meg a szájalókat.

Elnézése most már határozott jóindulattá fokozódott. S ezt én honnan tudom, kérdezte.

- Tudniillik én is egyike vagyok azoknak a tolvajoknak, akiket célbavett a báró úr. Anélkül, hogy megfordult volna, aziránt érdeklődött, hogy én is orvvadász vagyok-e?

Orvvadász? Több, mondtam. Több, mint orvvadász. A báró nem tett említést rólam? Most aztán megállott. De nem a kérdés állította meg. Megint a kancával volt valami baj. A kengyelszíj két szára közé valami tövises bokorág furakodott be, azt szedte ki. Mellesleg megkérdezte, miért hiszem azt, hogy a báró említést kellett volna hogy tegyen rólam. Aztán fölegyenesedett és egy kurta, kíváncsi pillantást vetett felém. Barátságtalan indulatok kezdtek fortyogni bennem. Nó lám csak, milyen elenyésző kis törtszám vagyok a báró nyilvántartá- sában, hogy még el sem mondja, mi minden galádsággal próbálkoztam. A báró szódavízhangú nevetését hallottam, gúnyos kis szörcsögéseit s láttam hűvös, viaszos orrát, nagybőgőként előrekunkorodó fejét és nagy dühbe hozott, hogy ennyire türelmesen viseltem eddig hülye piszkálódásait.

- Nem említette a báró úr - kérdeztem és felvonultattam legtőrőlmetszettebb falusi hang- súlyomat -, hogy egy Felszegi nevű kőfaragó fát lopott az erdejéből?

- Nem.

- Nem említette, hogy ugyanaz a Felszegi nevű semmiházi kőfaragó egy palló miatt ki akarta

őt forgatni a birtokából?

- Nem - közölte visszautasítóan. - A férjem, úgy látszik, nem tartotta fontosnak.

- A személyemet, ugye? Ezt tetszik gondolni a nem fontos alatt? Megfordult. Aha, állapítottam meg, ez az a bizonyos „metsző nyugalom”.

- Egy kérdést még - állítottam meg. - A férje, úgy értem, a báró úr őméltósága nem említette, hogy megcsonkítottam az egyik faszentjét?

Indulni készült, de ez a kérdésem elakasztotta. Faszentet? - nézett meg valami derengő kíváncsisággal. - Melyiket? Volt ott valami hamis apostol - vonogattam a vállam.

- Igen... - Valahol mélyen egy mosoly indulhatott el benne, de mire a hullámai kiköthettek volna az ajkán, a fegyelme, mint valami hullámtörő gát, felfogták a derűs, halk loccsanást. - Az apám - nézett a magasba - említette egyszer.

- És tudott róla a báró úr is?

- Nem hiszem.

Nó ez megint nagyon előkelő volt nekem. Van egy hamis szobruk, a hölgy tud róla, tud róla a hölgy apja is, de az úr, a szobor s a ház gazdája nem tud róla. Azaz szabatosabban szólva a hölgy őméltósága nem hiszi, hogy az úr őméltósága tudna róla. Ezek, gondoltam, a nagy előkelőségtől zsebkendővégről táncolnak egymással. Igazi telegámia. Távházasság. A báró úr nem tud arról, hogy a hitvese orvvadászokkal találkozik az erdőben. A hölgy pedig nem tudja, hogy a báró úr milyen nagy csatákat vív a kastély pofátlan ellenségeivel. Ezt nevezem én tökéletes összhangnak. Micsoda kies csúcsai a nemtudásnak! Ott járok a kastélyban, belépek a hölgy szobájába, letérdelek mellé, együtt szedegetünk valami teleírt lapokat s a hölgy nemes közönye odáig szárnyal, hogy meg se kérdezi, hogyan kerültem a szobájába, mit keresek a kastélyban s mindezeknek a tetejébe nyomtalanul kiléphetek a szobájából, mint egy szerte- foszlott kísértet, anélkül, hogy tudomást venne rólam.

Az arcába néztem. Ha a Romeo vágyait Juliával szemben 100 szenvedély-egységgel mérjük, gondoltam, akkor az én hőegységem ezzel a nővel szemben nem lehet több a nulla egész nulla egynél. Azt kérdezte, miért hadakozom a férjével, miért nem keresem vele a megértést.

Egy rigó követett minket csúfolódó füttyszóval.

- Tudja, báróné - mondtam nekibőszült mosollyal - rátarti vagyok, mint a többi szegény legény.

- És miért rátarti?

- Jól esik, báróné. Jól esik rátartinak lenni. Férfinél, nőnél vegyesen.

- Nőnél is? - érintette meg a kérdést futólag s már szállott is fel a lovára.

- Ott még csak igazán - alakítottam a parlagi donjuant nagy gyönyörrel. Ettől aztán végre kiütött egy kis mosolyféle az ajkán, mint befőttes üveg szája szélén a cukor.

- Szép vonás - ismerte el lóhátról. - És... - hullatta el rövid habozás után - szőkénél rátartibb vagy barnánál?

Olyan népnek való kedveskedés volt, semmi egyéb.

- Elegyesen, nagyrabecsült báróné - folytattam a gonoszkodó parlagiaskodást s olyan idétlen igyekeztem lenni, mint egy megnyírt birka. - De szoktam én úribb színeknél is nyakaskodni. (Például az olyan tizián-vörösöknél és fáraónő-kávénál - nyeltem el hirtelen az elsorolásukat.) Erre aztán végleg felderült. Több kérdeznivalója nem akadt s így szétváltunk végre.

Hazafelé tartottam. Talán a fiam dolga is eldőlt már azóta. Ahogy a patak felé közeledtem, nőtt bennem a feszültség. A hangokra füleltem. De a malom körül csend volt, csak a régi zsilip helyén csobbant olykor a víz.

- Nos? - néztem Veronra, aki a palló előtt ült és kézimunkázott. Letette a kézimunkát.

- Semmi, Kázmér úr. - Lemondóan sóhajtott.

- Jákobot már négy órakor beküldtem érte a lóval.

- S Jákob sem jött vissza?

- Nem.

- Akasszuk fel a töklámpásokat - indítványoztam.

Veron megnézett. Tudok valamit? - kérdezte a pillantása. Meggyújtottuk a gyertyákat, beraktuk a tökök hasába s felakasztottuk az eperfára.

- Eszik valamit, Kázmér úr?

- Miért ne ennék? Van-e mit?

- Puliszkát csinálnék a déli tokányhoz... De talán várjunk...

- De odavan azért a kölyökért.

- Látom, Kázmér úr is - cikant át rajta egy mosolyka kötődve.

- Szamárság! Nofretetének csaptam a szelet mostanig.

- A bárónőnek? - nézett meg.

- Mit bámul úgy, mint egy panorámát? Tudhatná, hogy bárónőkön alól nem adom. Azt hiszem, jövet a péket láttam itt csellengeni. Mikor süt, ha annyit jár ide főzni?

Veron vállat vont.

- Rosszul tudja, Kázmér úr. Nem főzni jár ide.

- Hanem.

- Aki úgy megvan sülve és főve, mint ő, az már se nem süt, se nem főz.

- Remek. Ezért sületlenek a perecei.

Megnézett. Azt kérdezte, nem szeretem? Mert ő szereti.

- Őtet vagy a pereceit? - faggattam.

Könnyedén elsuhant s csak a mosolyát hagyta ott, hogy megfejtsem belőle a talányt. Pipára gyújtottam. Hallottam, a topolyák között váltanak néhány szót.

- Valami zajt hallok - futott be egy kis idő mulva Veron, cserbenhagyva a péket, talán a legszebb mondatnál. - Hallja, Kázmér úr?

Füleltem. Valami zsivalyt én is hallottam. Messziről jött s igen alaktalan volt. Talán csak Jákob danolászott, aki mindig olyan buzgón énekelt útközben, mintha minisztrálna. A hangok hamarosan megszaporodtak, nőni kezdtek s nemsokára dús gomolyaggá egyesülve gördültek végig a topolyafák között. Négy-öt hangot is kioldottunk a gomolyagból, de egyik sem volt a Nagy Főnök hangja.

- Elutazott - susogta Veron lélekzetfojtva.

A pallón elsőnek a kutya kelt át. Utána a Nagy Főnök kocogott óvatosan, kantáron vezetve a lovát a keskeny gerendákon. Mögötte jött Jákob s aztán valami ismeretlen, homályos csoport rajzott utána.

- Szervusz, Pipánszki - köszöntött a Nagy Főnök lelkesen.

- S a tobacco? - kérdeztem.

A hóna alól előszedte a dohányos csomagot.

- Ehun a tobacco... De azért medvecukrot is vettem. Mingyárt visszaadok.

Bevitte Áchimot a pajtába, levette róla a fanyerget, megkérdezte tőle, akar-e vizet a mentholos cukor után, aztán Veronnak is odaköszönt és társait a töklámpások alá terelte.

- Ezt a röhögőset én fabrikáltam - mutatott az egyik lámpára.

A kis tökszakértők szótlanul nézegették a csodálatos eperfát. Még a kutya is félrebillent fejjel nézegette a fintorgó pofák száján és szemén kihulló fényeket.

- Egyedül csináltad? - hangzott egy kétkedő s kissé irígy hang.

- Persze, hogy egyedül, barátom kokas - világosította fel a Nagy Adófőnök.

A mezitlábas kíséret sokáig bámulta a művészi látványt, aztán elindultak, maguk után vonszolva tengelyre erősített napraforgó kerekeiket és eltűntek a homályban.

- Egy bicskot is vettem, Pipánszki. Nem haragszol? Dugóhúzója is van.

Vacsorához ültünk. Azt kérdeztem, mire neki a dugóhúzó? Azt mondta, majd ha felnő és sört fog hozatni. Veronnak majdnem a füléig ért a szája a boldogságtól.

- Miért nem ül le maga sohasem közénk? - ripakodtam rá. - Röstell minket?

Rázta a fejét. A szokásos tréfa nyomtalanul elsurrant a füle mellett. Még dolga van, felelte. S aztán jó neki ott a kőpadon is, a macska mellett. Székért mentem és ráparancsoltam, hogy foglaljon helyet.

- Kérem, Kázmér úr - kérlelt zavartan - ne ragaszkodjék hozzá.

S egy óvatlan pillanatban elrebbent s az ember csak a szárnyának hangját hallotta, mint a verébnek. Lefekvésig a színét se láttuk. Pedig kiáltoztunk is utána.

- Tésztát gyúrnak - jelezte Jákob tudatlanul. Nem értette a maga tréfáját, de hézagos fogai közül csak úgy dőlt a kuncogás.

A széllámpa körül ezer lepke és szárnyas rovar keringett. Jókora papmacska pillangók óvakodtak elő az éjszakából s megtelepedtek valahol a lámpafény közelében. Csend volt, hallgattuk az elpihenő bölömbikát.

- És Macskássyval hogy volt?

- Sehogyse volt, Pipánszki. Azt akarta, hogy hagyjalak itt... Megettem vagy öt darab hab- görgenyt.

- Sajnáltad itthagyni Áchimot, mi? - faggattam.

- Sajnáltam bizony. És fagylaltot is ettem.

- Hány szeletet?

- Hármat. Avec hab. Te dolgoztál, Pipánszki?

- Kézzel-lábbal - közöltem. - S szidott engem Macskássy, mint a bokrot, mi?

- Azt mondta... hogy... úgy mondta, hogy nem vagy valami kiváló szobrász... és hogy eltartani sem tudsz majd itt a szobrászkodásból. Azt mondtam, Macskássy bácsi azt tessék csak Pipánszkira bízni.

Feltápászkodtunk az öreg malomkőről. Nagy ívben hullottak le az égről a csillagok. Egy darabig még néztük őket, aztán aludni tértünk. Vetkőzés közben a csillagok hullásáról beszéltünk. A szobában recsegett az új hajópadló és a gerendák gyantaszaga frissen illatozott az ágyunk körül. A szobába csak úgy dőlt be az erdő lehellete.

- S most beíratsz, Pipán?

- Be.

- Hát akkor jóéjszakát.

- Jóéjszakát.

- Tarka paszuly az ágy alatt - kezdte vidáman szavalni. - Alszol, Pipánszki?

- Hozzáfogtam már.

- M. i. b.? Mikor iratsz be? Holn?

- Holn.

- ...sz...

- ...sz...

Ez a két lágy sziszegés a jóéjszakát sz betűjét jelezte.

VIII.

A Nagy Adófőnöknek porba nyomják az orrát.

A tanítónő magasztossági fátylai. Gyászos babszemek.

Öreges mámor vette birtokába az erdőt s a hegyoldalt, pulykavörösen és citromsárgán járt közöttük Van Gogh szelleme. Piros rémekké torzultak a felhők s a kecskerágók részegen égtek a lankán, a Fülöp szántója mellett. De mindez a részegség csak álom volt, a közelgő haldoklás iskolai dolgozata. Délután, ha beleúntam a munkába, sétáltunk egyet az erdő alatt, a héjjákat és keringő sasokat nézegetve. A Nagy Főnök azt szerette volna tudni, hogy egy olyan réti sasnak hány lóerős lehet a motorja. A folyó eltávolodott a puha levegőben, a kompot elnyelték a bágyadt légköri viszonyok. Fülöp szántott már, messziről láttuk munkában meg- görnyedt alakját. Részeg darazsak ütődtek az emberhez s a szilváról kezdett már lecsúszni a hamvas bőr.

- Pipán, két vadász.

Ketten egy fegyvert viseltek, de vadat, madarat egyet sem. A jegyző volt, az irnokával.

- Holóhó - kiáltotta.

Azt kérdezte, tudom-e, hogy a fellebbezésemet a malom ügyében elutasították. Azt mondtam, akkor a Veron nevében fogok folyamodni. Nem tudom, kérdezte elgömbölyödve a boldog- ságtól, hogy a molnárság képesítéshez kötött iparág?

- S maga kitanulta talán? Magának is van malma. S bár nem szélmalom, tudom, mégis onnan fujdogál a szél.

Felálltak a tüskéi, mint a sündisznónak. Valami jelzőt fecskendett felém. Bizalmasan intettem, hogy jöjjön közelebb, mondani szeretnék valamit, s nem akarom, hogy a hátramozdítója is hallja.

- Maga álnyű - mondtam neki -, maga műkukac. Mert még kukacnak sem valódi. Vegye tudomásul, hogy maga nélkül is elindítom a malmot.

Megfordultam és otthagytam. Ahogy leértünk az alsó falu felé, Birtalannal, az áccsal talál- koztunk. Baromvásárból jött s egy gyatra tehenet hozott. Akkora tehén volt, mint egy kecske.

- Hát megszerezte végre?

- Hát csak fokozatosan, Felméri úr, - állott meg, hogy félszemével ő is megnézze a silány állatot. - Ha lesz még egy kis pénzünk, rátesszük erre a kicsi tehénre és becseréljük egy nagyobbra. Most kellett a pénz az unokámnak iskolára.

A beiratásokat egy héttel elhalasztották. Egy-két napot én is töprengtem még, hogy ne vigyem-e be Kiskázmért a városi iskolába, de Veron, mint egy halk szú, addig dolgozott rajtam, amíg mégis az alsó falui iskola mellett döntöttem.

- Gyerünk - intettem egy reggel a Nagy Adófőnöknek - beiratkozunk.

Frissen lépegettünk, követve mindenikünk a maga szilaj gondolatait. Így lépegettem én is az apám mellett vagy harminckét esztendeje. Rajtam vadonatúj borjúbőr cipő volt, finom patkó- val és bádog orrvédővel. Apám is kikefélte a lisztet a bajuszából. Rézfillérekben olvasta le a tandíjat a tanító asztalára. Én be sem vártam a végét, kifaroltam az udvarra jövendő társaim közé és egyet nyomban meg is vertem. Most is azon az úton haladtunk, kerülgetve a kaszáló pocsogóit; csak éppen a beiratás után változott meg kissé a műsor. Mert amíg lefizettem a

belépődíjat, a Nagy Adófőnök orrát benyomta az udvar porába egy hetyke surbankó. Görbe volt egy kicsit a szája, amikor kiléptem az udvarra, a kalapja meg csupa por.

- Baj van? - néztem rá mosolyogva.

A szeme megtelt könnyel. Hozzám vánszorgott s arra kért, hajoljak le.

- Csak azért könnyezek, mert igazságtalanul nyomott le - közölte suttogó hangon.

- Hát éppen ez a mulatságos - bíztattam és leporoltam a kalapját -, amikor igazságtalanul vernek meg bennünket.

- Nem bántod? - intett a meglapuló kis kakas felé.

- Mi a véleményed?

Rövid töprengés után azt felelte, szeretné az ügyet majd maga elrendezni. Megígértem egyszer, hogy ökölvívásra is megtanítom. Mikor kezdjük el?

- Holnap. Egyébként örvendek, hogy túl vagy rajta. A többi ütés legalább már nem fog váratlanul érni.

Fölemelte a karját, a hangjában megint biztonság csengett.

- Visszajöhetsz Latyak Pifta - intett szorongó ellenfelének. - Az apám nem bánt. De majd velem fog meggyűlni a bajod... Addig tanuld meg te is a boxolás szabályait.

A tanítónő is kijött és közhírré tette, hogy a megnyitó előadás nyomban kezdetét veszi. Meg- kérdeztem, bemehetek-e én is egy kicsit. Fiatal volt, eleven és piros szájú, mégis szúrósan vett szemügyre.

- Mi célból?

Maga volt a hivatali magasztosság, az aktaporos szűziesség kurta sportszoknyában s alatta kellemes lábakkal. Ezek a fiatal és megértő lábak egészen felbátorítottak.

- Nekem egy rozoga, köhögős tanítóm volt - említettem meg, hogy éppen csak feleljek valamit, mert a cél, amely felől oly szigorúan faggatott, előttem is még homályban rejtőzött. - Tudja, az emlékek miatt - kaptam el valamit célom bizonytalan cafatjaiból.

- Emlékek? - S láttam, alaposan meg van ütődve. - Az iskolai szabályok nem ismerik az efféle emlékezést. Különben is zavarná a tanítást.

Ó nem biztos, ráztam a fejem. Igaz, elemista koromban apró zászlócskákat szúrtam a legyek hátsó felébe s úgy eresztettem el őket; a katedráig meg sem állottak. De már nem bántom őket, nem kell aggódnia. Azt kérdezte, mi a foglalkozásom. Isten tudja, vallottam be őszintén; ezerféle dolog foglalkoztat.

- Önnek is tudnia kell - világosított fel hűvösen. - Mit szokott a foglalkozási rovatba írni?

- Megnyugtatná, ha műköszörüst mondanék?

Most már végkép beburkolózott magasztossági fátylaiba. Nem a szeszélyeim, hanem a foglalkozásom iránt érdeklődött, közölte megróvóan és magamra hagyott. Én követtem a tanterembe és helyet foglaltam a zajos emberálcák között az utolsó pádban. A tanítónő egy kis kalapáccsal megkoppantotta az asztalt. A koppantásra elnémult a zsivaly s az osztály feszülten kezdett figyelni a tanítónőre, akárcsak a bűvészre, hogy micsoda pedagógiai papirkígyót vagy tapsifülest fog hallgatásának titokzatos dobozából kieregetni. Nagy volt a csend és az ázott kender szaga. A tanítónő hirtelen ráparancsolt az osztályra, hogy nyújtsa fel mindenki a kezét. Ezt már ismertem. Piszkos körmökre vadászott. Utána majd a piszkos nyakak és retkes fülek fognak következni. Mindenki kaparni kezdte a körmeit, fülkagylóját, még a Nagy Főnök is.

Az élelmesebbek nyállal dolgoztak, amit az egyik kis cserebogár pajor, aki nem tudott olyan gyorsan megbirkózni a maga sűrűbb lerakódásaival, nyomban jelentett is a tanítónőnek.

Én ilyenkor betintáztam a körmömet, mert a tinta, mint az a tintahal példájából is köztu- domású, jótékonyan átfátyolozza a dolgok igaz állását. Ezek a szegények kistollal próbálták kipercenteni körmük alól a krumpliszedés emlékeit. A tanító Kiskázmérra mutatott és a nevét kérdezte.

- Felméri Kázmér - mutatkozott be a Nagy Adófőnök szolgálatkészen.

Micsoda érzelgős pillanat volt, ahogy néztem ezt a Felméri Kázmért, a magam ijesztően meglepő másodpéldányát. Ime, gondoltam, szép pillanattal jutalmazott meg szeszélyes s nem mindig bőkezű sorsom, a fiam csillogó szemét, kissé még kialakulatlan tömpe orrát és arcának kávébarna bársonyosságát nézegetve. Édeskés filozófia kerített hatalmába s erőt vett rajtam a megindultság is, amely eddig annyiszor vallott kudarcot, amikor erődeimet ostromolta. Apaságom legkiesebb csúcsára érkeztem s a jövendő tájakon micsoda rózsaszínek úszkáltak!

- Sorold fel Európa nevezetesebb tavait.

Két-három tóval adós maradt, közöttük, amint utólag értesültem, a Zuider-tóval is, amelyről alapjában véve azt hittem, hogy már régen lecsapolták. A Zuider-tóról egyébként sok más ember is megfeledkezett már. S azonkívül valószínűleg jelentéktelen tavacska lehet, elhanya- golható mennyiség a tavak roppant tömegében. De a tanítónő nem ismert enyhítő körülmé- nyeket.

- Egy negyedikesnek ezt már illenék tudni, Felméri - csapott le hidegen a Nagy Főnökre. - De viszont, nem illik verekedni. Poros a füled. Verekedtél. S a körmöd sem elég tiszta, illik ilyennel járni?

Ó ezek az illemtanárnők. Három rongyos mondatban három illemszabály! Mennyi illemet raktároztak el bennem is.

- Verekedtél?

A Nagy Főnök felém pillantott. Kérdés volt, elmondja-e, hogy nem verekedett, csak meg- verték? A pillantásom azt felelte: fölösleges.

Megértette.

- Igenis, verekedtem.

S most azoknak az áldott leckéknek egyike következett, amelyek oly eredménytelenül igye- keznek a zsenge bűnözőket a megigazulás útjára terelni. Összecsomagoltam emlék-motyómat s rábízva a Nagy Főnököt a tanító számtalan illemszabályaira, feltűnés nélkül távoztam.

Ez is megvolt, gondoltam. Legközelebb majd az unokámmal jövök s ha netalán még továbbra is itt felejtenének, hozom a dédunokámat is.

A kerítésen gombafűzérek aszalódtak. A konyhaajtón egy kalitkában kanárimadár ugrándo- zott. Hány éves lehet ez a tanítónő, hogy már kanárira rendezkedik be, kérdeztem magamtól.

A pósta felé vettem útamat. Az Ilona levelét vártam, idegenkedve. A vadszöllő levelei már cinóberszínűen himbálóztak a póstamester udvarán.

- Ó mester! Önkezüleg! - áradozott a póstatiszt. A telefonkészülék alatt két zsák burgonyát láttam. Felette néhány koszorú hagymát. - Sajnos, önnek ma nincs póstája... Mélyen fájlalom.

Én meg megkönnyebbülést éreztem. Így érezhette magát az a szamár is, amelyik terhes só- zsákokkal indult el otthonról s útközben átgázolt egy folyón. A só és a szorongás elolvadt. Vidáman vizsgáltam meg a hagymát.

- Tetszik tudni - röstelkedett a fiatal ember - télire... Az ember egyben gyomorállat is... egy kissé...

- A hagyma - igyekeztem megnyugtatni - az élet szimbóluma. És egy rajzot vetettem papirra, ellátva az ábrát magyarázó szöveggel is.

- Valóban - lelkesedett a póstatiszt. - Csodálatosan jelképes. Csodálatosan! Bár a magam részéről, ne tessék rossz néven venni, a szerelmet nem kapcsolnám össze oly tudományosan a pecsenyével s a hasbőséggel... Mert a szerelemben mégis van valami isteni vonás... Gondol- jon, mester, a vágyak megváltó szépségére... Milyen üres és céltalan ember volnék, ha nem ismerném a vágyat!

- Ó Nofretete - fűztem hozzá barátságosan.

Menni akartam, de arra kért, hallgassam meg a legújabb versét, amelyet az éjszaka írt. Egy vonuló kócsaggal kezdődött, de nyomban figyelmeztettem, hogy madártanilag helytelen a dolog, mert a mi vidékünkön nincsenek kócsagok, csak költözködő bibicek és nyaktekercsek. Erre elgondolkozott, majd restelkedve vallotta be, hogy a nyaktekercsre nem talál rímet.

- Hogyan? - kiáltottam fel csalódottan. - Hát így állunk? Ez a költészet? Ha nem találunk rímet, befogjuk a szánkat? Próbálja meg talán a bibiceket - javasoltam aztán megenyhülve.

Gyötrődve bámulta a felhőket. Az ajka hangtalanul mozgott. Kétszer is összecsukta. Ez csak bibic lehetett.

- Többes számba teszem - sóhajtott egy nagyot.

- Ég magával - köszöntem el. - Ég magával magyar királyi póstamester úr.

És távoztam, hogy magyar királyi tollát belemárthassa póstamesteri kalamárisába és kijavíthassa a költeményét, amelyet a hallgatag jégkirálynőhöz, Nofretetéhez írt.

A kőfaragó szorgalmasan haladt; délelőttönként kifaragtam az alakok körvonalait, a mélyítést már ő csinálta. Jákobot is mellé adtam; ha már molnárt nem csinálhatunk belőle, tanulja meg a kőfaragást. A munka egyébként a vége felé közeledett. Pénzért írtam a bányaigazgatóságnak, hogy kifizethessem a kőfaragót. Mellesleg, én is szorítóban voltam; most aztán igazán az utolsó garasunkat költöttük.

Betértem Ferenchez is, hogy a kövek elfuvarozását megbeszéljem. Ferenc a háztetőn lovagolt éppen. Karót erősített a fedél gerincére, hogy arra telepedjen a sok varjú, ha télen ellepik a községet. A régi nádgerincet mind összerongyolták. Volt a fedél két sarkában két cserépkakas is.

- Cégér ugye - nevettem -, mint a ménlovaknál.

Mert Ferenc nagy kakas volt. Azt kérdezte, igaz-e, hogy el akarom indítani engedély nélkül is a malmot? Felvilágosítottam, hogy én nem akarom, de ez is úgy van, mint lejtőn a vasúti kocsi, elindul olykor magától is. S ilyenkor aztán nem kérdi a baktertől, van-e engedélye az induláshoz.

A tornácon néhány szép zsák rózsakrumplit láttam.

- Jövőre már nekünk is lesz - jeleztem bizakodóan.

- Ha a földi kutya meg nem eszi - mérsékelt Ferenc a háztetőről.

- Miért? Talán már látja is jönni őket onnan a háztetőről? Elnézett a kert felé s hirtelen nagyot káromkodott.

- Hányat lát? - faggattam, mert azt hittem, lóvá akar tenni. De sebesen lekúszott a létrán s már futott is a kert felé egy rúddal. Két berbécs rontott egymásnak, zörgött és csattant a homlokuk és szarvuk. Így ősszel elfogta őket a bergés, órákig nézték egymást, aztán csak egymásnak rontottak és semmiféle karó nem tudta őket elválasztani. Ferenc valahogy szétverte őket, de megint egymás felé indultak. Akkor meg egy deszkát tolt közéjük hirtelen s azt öklelték, dübörgették vagy tíz percig, amíg észrevették, hogy nem berbécset, hanem deszkát döfköd- nek.

A kövek egy részét néhány nap mulva Ferenc kifuvarozta az állomásra. Én is vele mentem, hogy a berakodásra ügyeljek. A Nagy Adófőnök szaladt utánam a fürdőtelepen. Ceruzáért és törlőgumiért járt Austerlitznél. A cukrászda előtt Ihari Kanut éppen a törkölyével végzett.

- Idehallgasson, Pipánszki - kiáltott utánam -, ki volt az az alak a fiával? Alaposan leszedte magáról a keresztvizet.

- Megszoktam, Küszvágó Csér. De mondja csak, nem iszik maga túl sokat?

- Túl micsodát? - röffent rám. - Annyi benne az alkohol, mint a lósörben. Nó és Nagy Adófőnök úr? Gyere csak ide. A multkor valamit láttam a nyakadon.

Megtapogatta a Nagy Főnök nyakát.

- Mirigyei vannak - közölte és felhajtotta a következő pohárkát. - Dudai, az ördög vigye a dolgát, micsoda vizeletet hozott maga nekem? A betyár kendőjét magának! Mi vagyok én? Angol W. C.? - Felém fordult. - Volt egy heveny fertőzése is?

Nem értettem.

- Milyen fertőzésről beszél?

- Hát erről a tébécé fertőzésről.

A Nagy Főnök nyakához nyúltam. Ujjaim kissé dermedten, vakon keresgéltek. Tébécé fertőzés! Mit beszél ez a... Egy babszem nagyságú duzzanatra bukkantam. Aztán mégegyre. Vonagló ujjaim mirigyről mirigyre léptek.

- Nem értem, Ihari doktor... Mik ezek a...

- Fertőzés, Pipánszki. Verstanden? És Dudai, maga koszcentrum, magával még számolni fogok. - Rámnézett. - Nó, mit van úgy kigúvadva? - Fertőzés. Nem érti? Okosan tette, hogy lehozta ide. Nincs nagy baj. Kinövi. Ebben a korban előfordulnak az ilyen duzzadások. A fontos a jó levegő.

Az ujjaim újra végigtapogattak a Nagy Főnök nyakán. Egy babszemet, egy kukoricaszemet és néhány búzaszemet találtam. A doktor azt kérdezte, mit szándékszom a malommal csinálni. Mereven néztem.

- A malommal... - Ellenérzéssel gondoltam rá, hogy félelmemet és gyöngeségemet kiszol- gáltassam ennek az embernek, aki valami nyugodtat, valami biztosat, valami örök időkre szólót felrobbantott bennem s most itt áll hivatalos egykedvűséggel, mintha mi sem történt volna. - Hogy mit szándékszom tenni a malommal? Ha lesz egy kis pénzem, felszerelem és elindítom.

Nevetni kezdett.

- Chr... chhhr... - idézte a báró nevetését. - És mit szól majd hozzá az a medvetáncoltató? Tudja, tegnap tarokban elnyertem a zongoráját. Azt kérdi tőlem játék közben, miért iszom én törkölyt, miért nem aludt lótejet. Mert olvasta valahol, hogy a húnugor disznópásztorok kancatejet ittak. Azt mondtam neki: idefülelj, te neandervölgyi. Játszunk valami rendesebb dologban. A parasztasszonyom, látta a te parasztasszonyodnál a zongorát és megkívánta. Addig verdestük az asztalt, amíg elnyertem a zongoráját. Most fel akar jelenteni hazaárulásért.

- Mondja, Ihari... - szakítottam félbe.

- Ne legyen úgy begyulladva. Dudai, hol bujkál abban a szutykos szmokingban? Egy tömöret ide... Nem lesz semmi baj, Pipánszki. Levegő, zaba, pont. Nézze, nekem is voltak ilyen babszemek a nyakamon. És látja, milyen nagy barom lett belőlem?

A kaszálón csüggedt volt a sarjú, megverte hajnalban az eső. Én is ilyen szétvert, csüggedt sarjúnak éreztem magam. Hevenyfertőzés? - kutattam a Kiskázmér régi betegségei között. Nem, semmire sem emlékeztem. Egy skárlátja volt s még előbb himlője. De az nem okozhatta ezt a tbc-s fertőzést. Helyesebben - javítottam ki pongyola gondolatomat - ennek a két beteg- ségnek semmi köze ezekhez a duzzanatokhoz. Orvul mászott be hozzánk ez a baj.

Kezemet rátettem a Nagy Főnök vállára, hogy ha elönt az aggodalom, újra és újra megszám- láljam nyakán azokat a megdöbbentő csomócskákat.

- Pipán, ne aggódj - nézett fel rám mosolyogva. - Nincs nekem semmi bajom.

- Igen - bólintottam könnyedén - én is úgy látom. De azért nem ártana, ha visszafordulnánk és... vennénk egy hőmérőt.

- Minek az Pipán - kapálózott a költségek ellen a Nagy Főnök.

- Nem árt, ha van a háznál hőmérő.

Visszafordultunk, a patikában megvettük a hőmérőt és hazafelé indultunk. Próbáltam másra gondolni, de ez a riasztó szó: tbc, nem akart kimenni a fejemből. Egy vackorfa alatt meg- állottam.

- Üljünk le egy kicsit, Nagy Főnök - ajánlottam. - Nincs meleged?

Meleg volt a szeptember s kezemmel nem tudtam eldönteni, hogy a meleg, amit a fiam bőrén érzek, a szeptember vagy a fertőzés melege-e, betettem hát a hóna alá a hőmérőt. Vagy tizenöt percig ültünk az árok szélén a vackorfa árnyékában. Aztán kivettük a hőmérőt.

- Fogadjunk, Pipán, hogy nincs semmi baj... Mennyi?

- 36.8.

- Az sok?

- Nem. Nem hiszem, hogy sok legyen. Az a nyolc ugyan lehetne kevesebb is. Mondjuk csak hat. De - tettem hozzá igen megkönnyebbülve - most aztán igazán mehetnénk már. Odaég az ebédünk.

Megkönnyebbülést éreztem, de később rájöttem arra, hogy abból a nyolcasból délutánra lehet kilences is, sőt az egész tizedes számjegy is egészen új képet ölthet. Ujjammal megcirogattam a Nagy Főnök nyakát. Mosolyogva kémlelt.

- Megint aggodóvics?

- Eszembe se jutott - védekeztem. - A malomra gondoltam. Ahogy egy kis pénzünk lesz, megindítjuk.

- Hurrá - hangzott a válasz lelkesen. A lelkesedés pillanatait felhasználva sikerült magam a kis csomócskákhoz csempészni. A gondolataim tyúkanyós féltéssel varnyogtak egész nap a nyaka körül. Csak akkor oszlottak el a felhőim, amikor Veron - az én kívánságomra, de látszólag a tudtom nélkül - újra megmérte a Nagy Főnök hőmérsékletét és titokban közölte velem, hogy a nyolcas hatra esett le.

- Láthatom a hőmérőt? - gyanakodtam még egy kicsit.

De minden rendben volt. S hogy még inkább rendben legyen, kiraktuk a két heverőt az eperfa alá. Azt ajánlottam a Nagy Főnöknek, hogy jó nagy lélekzeteket vegyen, ha lehet, szedje magába az egész fűszeres, ózondús éjszakát.

- Aludjunk, Pipán... Latyak Piftának ma hátracsavartam a kezét. Mozdulni sem tudott... És úgye, nem gondolsz többet ezekre a babszemekre.

- Dehogy is.

- Akkor jó éjszakát.

- Jó éjt.

Felkönyököltem és sokáig néztem alvó arcát a holdfényben.

IX.

Ilona!

A kökény nekikékült s a szilvafáról vadkomló rázogatta sárguló harangját. Fölmentem Fülöp- höz, aki éppen az őszi szántást fejezte be. Olyan volt, mint egy emberformájú fagyökér, a kövecses irtás helyén nagy kínnal szítta magába éltető nedveit.

- Hogy lesz a világgal, Fülöp?

- Változni fog.

- Nagyobb karaj kenyeret kapunk? Megállott.

- Az még sokára lesz. Most még a kaláccsal van baj. Azt kell elvenni s akkor megnő a kenyérkaraj is.

Úgy vélte, hogy sok illetéktelen gyomorba jut most kalács. Az emberek most jobban ráadják magukat a rablásra, mint valaha. Szabad a préda, mint régen a meghódított városokban. De a martalóc világnak kezd már alkonyulni.

- A föld, Felméri úr, igen nagy, elférnénk és jóllakhatnánk rajta valamennyien. Tudja, mennyi gép van az emberiség birtokában? Amennyi tizmilliárd embernek termelhetne élelmet...

Értelem volt a beszédjében, csak nem tudta jól összefércelni. Zaklatták is miatta eleget a csendőrök. Átkeltem a hegynyergen, hogy a fűrésztelepen néhány deszkát nézzek a zsilipnek és a lapátos keréknek. A rétet csillogva hálózták be a pókfonalak. Nofretetét láttam, amikor visszatérőben a kastély alatt haladtam el. Kalap nélkül voltam, megemeltem a kezem, úgy köszöntöttem. Elhaladtunk egymás mellett, ő a kerítésen belől, én kívül. Néztem a marharépa piros erezetét, de félszemmel láttam, hogy úgy lépeget megint, mintha be volna balzsamozva. Ügyet sem vetett rám. A balzsamja, gondoltam, hamis, legfeljebb kiszáradt lelke igazi.

A porban fiatal veréb ugrándozott az anyja után. Néhányszor megállította, kinyitotta a csőrét és ennivalót követelt. Az anyja fel is kapott valami hulladékot és benyomta falánk porontya szájába, de az nem érte be vele, tovább követelőzött, mire türelmetlen anyja, aki a maga trécselésével volt elfoglalva, azzal csapta be, hogy üres csőrét nyomta be a szájába. Ilona jutott eszembe. A dada egyszer távol volt, Kiskázmér éhesen tátogatta a csőrét és Ilona, aki éppen valami történetet beszélt el barátnőinek, az ujját adta oda. A gyerek mohón kapta be, hogy aztán kiábrándult vinnyogással tiltakozzék a becsapás ellen.

Veron otthon azzal fogadott, hogy Ilona a fürdőtelepről üzenetet küldött Kiskázmérnak.

- Baj van - integetett a fejével elmélázva.

Az ilyen újságok, mint amilyen az Ilona érkezése is volt, bizonyos kozmikus változással jártak. A seregélyek nem utánozták olyan vidáman a kakaskukorékolást, mint máskor, a szitakötők színüket vesztették s a napfény sárgásan, tisztátlanul tűzött az udvarra, mintha füstön át érkezett volna. Késő délutánig fenyegető hiányérzettel küzdöttünk. Elküldtük Jákobot a fürdőtelepre, hogy nézze meg, mi történt a Nagy Főnökkel, de a topolyafák alól már megtelefonálta az örvendetes hírt:

- Jön már...

De a Nagy Adófőnök nem egyedül jött. Ilona is vele volt. Mosolyogva, karcsún és könnyedén közeledett.

- Jó színben van, Kázmér - nyújtotta felém a kezét.

Barátságos voltam én is hozzá. Úgy találtam, ő is kitűnő színben van. Az arca olyan volt, mint egy hosszúkás hattyútojás. Egy kicsit sápadt, egy kicsit zavarodott.

- Jöjjön, üljön le Ilona - voltam hozzá nagyon szeretetreméltó. Utolsó hónapjainkban már csak akkor fogott el valami finomság, amikor a haragomat akartam eltitkolni. - Ezt a vászonszéket szinte magára gondolva vettem meg.

- Micsoda romantikus kakas lett magából...

Leült s magabiztos tekintetéből és csinosságának tudatából barátságos mosolyokat röppentett felém.

- Ó - nevettem én is - az ember idővel megtanul romantikus lenni. Megnézett.

- Tudja, olyan vad hegyi remetének képzeltem. Bozontos szemöldökkel s komor ráncokkal... Két éve úgye, hogy nem láttuk egymást.

- Kettő? Nekem az az érzésem, hogy mi igazán azelőtt sem láttuk egymást.

- Szegény, Kázmér - nevetett -, akkor hát maga az én vakságomnak az áldozata. De ezt úgye nem mondta komolyan?

Egymásba néztünk, mint akik ismerik egymás titkait, tudják, hová rejtik el pénzüket, vágyai- kat és csalódásukat; néztünk, kutattunk egymás jólismert rekeszeiben, ahol kis babonáinkat, félelmeinket és előítéleteinket őrizgettük. Sugarainkkal átkutattuk egymás szemfenekét, át- pásztáztuk mélyebb régióink opálos komiszságait. Mindent láttunk egymásban és egymáson: dühöt, lekicsinylést, ravaszságot s mégis valami frissen lüktetett biológiai lényünkben, amely arra késztetett, hogy ne vegyünk semmiről tudomást. A távollét megint visszaélt banális hatalmával: agyhártyánk fölé ráborította a feledés hártyáját is.

- Úgy látom, egy csöppet sem öregedett...

- S maga, Ilona, sohasem volt olyan, mint most...

- Olyan?

- Olyan szép és vadonatúj...

Ilyen pontozott mondatokban beszéltünk, nyitva hagyott mondatvégekkel. Élénken nézegettük egymást, mint egy kellemes rétet, mit sem törődve azzal, hogy a zsongó tarkaság mélyén még nem régen úgy pusztítottuk egymást, úgy rágtuk egymás gyökerét, mint a kártékony rovarok.

Az ajtóban Veron jelent meg. Sápadt volt, tiszta és majdnem elegáns. Kiskázmért kézen fogta s az anyjához vezette.

- Látod - volt büszke egyszerre mindakét szerzeményére - ez az a Veron... És ez anyú...

Amikor visszavonultak, Ilona a tükrébe nézett. Ráismertem erre a mozdulatára. A kellemetlen kérdéseket mindig a tükörből intézte hozzám.

- És itt akarja felnevelni Kiskázmért?

- Istenem - lettem egyszerre nagyon jámbor, - hát mi kifogása van ellene? Nem szép itt? Nem egyszerű itt? Vagy talán nem egészséges? Feltételezi rólam, hogy valami gonoszat akarok elkövetni a gyerekünk ellen? Nem lehet maga ilyen gonosz, mintahogy valószínűleg én sem vagyok az.

Nevetve pillantott rám a szeme sarkából.

- Maga talán nem is gonosz. Csak makacs. Esztelenül makacs. Néha az volt az érzésem, hogy minden tehetsége csak makacsság...

A szavakra emlékeztetett, amelyekkel anyaságát és anyai érzéseit szoktam kigúnyolni. Azt mondtam lágyan, hogy Macskássy mindent elmondott már az anyaságról. E rövid kurzus alatt sokat tanultam, fölösleges tehát előlről kezdenünk.

- Ime, Kázmér. Ez maga, látja. Tudni sem akar arról, hogy anyai érzéseim is vannak.

- Azt hiszi, ez valami más, mint az apai érzés?

- Más - jelentette ki röviden s felöltötte azt a magasztos arcát, amely meggyőződése vagy értesülései szerint hozzátartozik az anyasághoz. - Más, Felméri Kázmér.

- Javasolnék valamit Ilona. Ne legyünk ellenségek. És egyelőre kapcsoljuk ki e megható problémát. Jöjjön, nézze meg a lakásunkat.

Bevezettem a szobánkba. A falon, a Kiskázmér fekhelye fölött meglátta a maga fényképét.

- Kérem, üljön le. Egymásra vetette a lábait.

- Dolgozik? - kérdezte.

- Olykor...

- Tudja, az éléskamra polcán kicseréltük a burkolatot. Valamelyik folyóirat lapján egy szobrot láttam. Érdekes, gondoltam s a lapot fölemeltem a földről, hogy megnézzem. A maga neve volt alatta. Egy gyereket ábrázolt. Megvan még ez a szobra? Sohasem láttam...

- Nem, nincs meg.

- Most megint olyan mackó, mint régen. Mi baja? - Figyelmesen nézett. - Nó?

- Semmi. Tudom, tapintatlanság, hogy megemlítem...

- Nem, ne folytassa. Tudom. Azt mondtam, maga Ikarusz, aki lezuhant a magasból.

- Mert nem voltak igazi szárnyaim.

- Igen. S maga, kedves? Egyszerűen és velősen ringyónak nevezett.

- Erkölcsös ringyónak.

- Durva volt, drága barátom. Durva. Tehetetlen haragjában talán annak is látott. Ringyónak. Szégyenli?

- Nem, de bocsánatot kérek érte - hajtottam meg a fejem. Könnyek szivárogtak elő a szeméből.

- Pedig szégyenlenie kéne... S a mód, ahogyan megszakította az érintkezésünket... Hát olyan értéktelen voltam magának?

- Tudja, hogy szerettem.

- Szavak... Szavak... És kifújta az orrát.

Pipára gyujtottam. Megtörölte a szemét.

- Miért nem cigarettázik - kérdezte -, mint a többi rendes ember?

- Majd ha sikerül egyszer rendes embernek lennem.

- Azt mondja, szeretett? - nézett meg újra egy irónikus mosollyal próbálkozva, amely azonban egyszerűen csak kíváncsi mosoly volt. - Hogy van az, hogy én ezt sohasem vettem észre? Csak a vágyait láttam.

- Valószínűleg - világosítottam fel -, mert a szeretet az értékesebb drágakő. Az ember nem heverteti. Kazettába rakja. Esetleg kulcsot is csináltat hozzá. A vágy csak féldrágakő.

- Ilyen bölcs ember lett magából? - nézett meg őszintén.

Ebből a témából dúsan burjánzanak a szavak. Lényegük nincs, üresek és szinesek, az egyik nagyra nő és felszáll, a másik jelentéktelen marad, de valamennyi elpattan.

Tüzet kért. Megfogta a kezem és úgy vitte a benne lévő égő gyufát a cigarettájához.

- Köszönöm. És most maga úgy él itt, mint Szent Ferenc a pusztában.

- És hogy élt Szent Ferenc? - tapogatóztam.

- Nyulakkal és vadgalambokkal barátkozott, hogy elkerülje a hús kísértéseit. Nevetve ráztam a fejem.

- Nekem nincs szerencsém a vadgalambokkal.

- Meg kell adni - csóválta a fejét - általában tetszik a nőknek. Általában.

Elfelejtkezett anyaságáról és nő volt megint, aki nem hisz a lehetetlenben és újraajzottan, mint egy nyíl, készen volt arra, hogy belémhatoljon és újra felsértse begyógyult szívburkomat. Ugy mutatta nekem a fogát, ajkát és kezét, úgy hangszerelte a kacajait, mint amikor idegen és érdemes férfiak rajongták körül: vakmerő kihívással és mégis tartózkodva. A keverési arány kipróbált volt, kipróbált és szörnyen kezdetleges.

- Általában. De magánál nem volt szerencsém, akárcsak a vadgalamboknál.

- Ügyetlen volt, Kázmér. Iszonyúan ügyetlen. Csúfolódva s izgatóan hangsúlyozta az iszonyút.

Kis belső izgalmak jelentkezésekor szokta a jelzőit így megnyujtani.

- S tartok tőle, nem sokat fejlődtem azóta.

A régi Ilonát láttam magam előtt néhány pillanatig. A régit, akit olyan botorul szerettem. A kezdetleges szavakból, félszeg fordulatokból és sok mosolyból szőtt dialóg könyörtelenül hömpölygött tova a régi, az ősrégi mederben. Egymásra ismertünk újra: nem lettünk jobbak és nem lettünk rosszabbak sem s tisztán láttuk azt is, hogy egy félórai szeretkezés után - amely talán mindkettőnk számára szép kéjeket hoz - útjaink újra elválnának egymástól.

Kiskázmér rontott a szobába és kicipelte, hogy megmutassa Áchimot. Követtem őket.

- El kell adnod, fiam - jelezte Ilona. - A lovat mégsem vihetjük magunkkal. A Nagy Főnök elszomorodva emelte fel a fejét.

- Nem - ráztam én is a fejem -, a lovat nem lehet elvinni.

A Nagy Főnök megfordult és elindult, hogy elujságolja Veronnak a szomorú hírt.

- Ez hát az a hölgy... - nézett Veronra - kit maga Pesten többízben meglátogatott.

- S tegyük hozzá: a börtönben. Igy sokkal felháborítóbb. Nem?

- Nem vagyok felháborodva - utasított rendre - de most megértem, mit akart maga a vad- galambokról mondani. - Elővette a tükrét, belenézett s úgy kérdezte: - Mondja Felméri, maga ezt a kedves idillt itt a fia előtt űzte?

Azt feleltem, nem értem a kérdést. Hogy képzeli azt, hogy én a fiam előtt valami olyant űzök, amit ő tapintatosan idillnek nevez. Az ember az ilyen idilleket nem űzi mégsem nyilvánosan, mint teszem azt a pillangók. Azt kérdezte, miért vagyok úgy megbántva. Végre is a hölgy egészen türhetően fest, a háttérben egy havassal és az előtérben egy főzőkanállal. A helyi viszonyoknak egészen megfelel.

- Ilona, ez ostobaság! Honnan veszi, hogy viszonyom van vele?

- Nem tudom, hogy viszonya van-e vele. De ha a hölgyön múlik... Kedves Felméri - folytatta teátrálisan, miután teátrálisan megszakította a mondatot - ez a nő félti magát... Egyébként a vonatunk csak reggel indul. Kiskázmért már most magammal vinném.

- Ragaszkodik hozzá, hogy elvigye? Megnézett.

- Nem, Kázmér, a gyermek nem marad itt. - A tekintete szánakozó gúnnyal körülrepülte a malmot. - Nem engedhetem meg, hogy maga az én gyermekemmel kísérletezzék... Hogy rajta próbálja ki a teóriáit... Hogy is szól csak? Valami hangzatos paradoxon a civilizáció magá- nyáról és a magány civilizációjáról. Vagy a kultúráról szól?

Figyelmeztettem, hogy ezt valószínűleg Macskássytól hallotta s nem tőlem. Az én paradoxon- jaim nem ilyen hangzatosak.

- És mondja, Kázmér... de őszintén... tud őszinte lenni hozzám?

- Egy kicsit leszoktatott róla, de most megpróbálom.

- Miből akarja Kiskázmért eltartani?

- Látom, megbízható értesülései vannak a vagyoni viszonyaimról.

- Igen - bólintott tárgyilagosan - Macskássy megbízható értesüléseket szerzett. Remélem, nem veszi rossz néven. Végre is ez kötelességem.

Kötelessége kiszaglászni, hogy miből élek, tudok-e a fiamnak fácánsültet és puncstortát adni, tudom-e úgy öltöztetni, mint egy spanyol infánst és van-e gyermekszobánk, fürdőszobánk és a fürdőszoba gyógyszerszekrényében van-e jodtinktura, ragtapasz, kenőcs égési sebek ellen, profilaktikus szer himlő, torokgyulladás, bőrfertőzés ellen és ha megüti a térdét, tudom-e az orvost telefonon értesíteni.

Jó nyomon jártam. Ilona a hygiénikus viszonyokról tett néhány megjegyzést, - az orrát gunyorosan a magasba emelte s félig lecsukott pillái alól elnézően vizsgálgatott - s röviden ezzel a két szóval fejezte ki borzadályát:

- Kőkorszak, Kázmér.

És hideglelősen összerázkódott.

- És tudja, még ez a legrémesebb. Ez a hygiéniai elmaradottság. A szívemre tettem a kezem.

- Higyje el, Ilona, távol tartottam őt minden kiflivégtől.

Azt mondta, végre is nevetséges és képtelen apa vagyok. A gyermeknek minden kényelme, gondozása megvolna mellette, táplálkozása tökéletes volna, ruházkodása úri és kifogástalan. Tiszta, értelmes, kitűnő családból való pajtásai volnának és mindent megkapna, ami szárma- zása... tudniillik anyai ágról való származása révén megilleti.

- Ó igen - bólintottam megadóan - az anyai ág. Azt kérdezte, miért mosolygok olyan célzatosan.

- Mert közben elfelejtette, Ilona, hogy az anyai ágon is csüngött néhány pudvás gyümölcs.

- Maga megint rágalmaz, Kázmér. Nem változott meg... - Elém lépett s nagy jóakarattal simo- gatta meg a karomat. - Maga reménytelen eset, Kázmér. Nem tudom, hogyan tudtam magával élni. Kérem, keresse meg Kiskázmért.

A Nagy Főnök aggodalmasan lovagolt be az udvarra.

- El akarsz vinni, anyu?

- Természetesen - nézett rá Ilona szemrehányóan.

- Nem maradhatnál te is itt?

- Nem értem - szólott Ilona és láttam, csakugyan nem érti. - Én itt?

- Egy kicsit, anyu - hátrált meg a Nagy Főnök.

- Szállj le szépen arról a lóról. És kérd meg... hogy hívják?...

- Veront?

- Hogy csomagolja szépen össze a dolgaidat.

A Nagy Főnök kérlelésre fogta a dolgot. Az orra mentén könnyek szánkáztak végig. Ilona letörölte egy zsebkendővel a könnyeit.

- Nem kellek már neked?

A Nagy Főnök torkából valami készült kirobbanni.

- Kérem, tapogassa csak meg a Kiskázmér nyakát - ajánlottam Ilonának.

S a többi hamar ment. Öt perc mulva Ilona már ott feküdt a vászonszékben panaszosan védekezve szívidegeinek rohamai ellen. Azt mondta, nagyon szerencsétlen s ezt jórészt nekem köszönheti. A fertőzést Kiskázmér nálam szerezte.

Hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről, bementünk az orvoshoz, aki a Nagy Főnököt átvilá- gította, kikopogtatta, meghőmérőzte s kijelentette, hogy egy régebbi fertőzésről van szó, de a baj korántsem aggasztó, el fog tokosodni, ha Kiskázmér egy esztendőt még falusi levegőn tölthet.

- Itt hagyjam? - siránkozott Ilona tehetetlenül.

- Forrón ajánlom a gyermek érdekében - ütötte a vasat Ihari felém kacsintva titokban. - A mirigyek inaktivak. Hozzá kell szoktatni őket, hogy nincs joguk hangoskodni. Lefogadom, hogy egy év mulva már szégyenkezve elhordták az irhájukat.

- A kókuszdió héját köpd ki - fordult a Nagy Főnökhöz utasításaival - és ne egyél bálnasalátát. A többi nem fontos.

- Fagylaltot ehetek? - érdeklődött a Nagy Főnök az ajtóból.

- Megengedem.

- Nagy adagot?

- Nem bánom... Idehallgasson, Pipánszki úr - fordult hozzám. - A bálnáról eszembe jut, hogy az Eberlein kollégám feljegyzése szerint a hímelefántnak a fülmirigyei mindannyiszor elkezdenek izzadni, valahányszor sexuális lehetőségek jelennek meg a láthatáron.

- S a körorvosok fülmirigyeivel hogy vagyunk? - firtattam illetlenül.

Ilona megütődve fordult meg. Aztán idegenkedve, elkeseredve és néhány más nyomasztó indulattól fűtve magamra hagyott az orvossal. Az udvarról a Nagy Főnök újra felkiabált.

- Küszvágó Csér, csirkesültet is ehetek?

- Hogyne.

- És püspökfalatot is?

- Megengedem - bólintott Ihari türelmetlenül.

- De nem szeretem a püspökfalatot - hergelte a Nagy Főnök pimaszul.

Másnap Ilona kiüzent a malomhoz, hogy beszélni szeretne még velem. Délig dolgoztam s csak délután sétáltam át a fürdőtelepre. A jobbik ruhámat vettem fel és a borbélyhoz is betértem előbb, hogy a dudvát, amely jócskán felverte az arcomat, eltávolíttassam. A borbély ugrott is már, hogy lenyúzza csapzott gereznámat, de elszedtem tőle a borotvát, élén végighúztam a körmöm s mert mindössze csak hármat zökkent az útjában, ami három csorbát jelentett, szépen leszedettem méla dudváimat.

- Párizsban tilos a borbélyoknak hagymát enni - említettem meg könnyedén.

- Retekről már hallottam - jelezte a borbély ártatlanul. - Tanítómesterem, az öreg Kulinek Gerő, ha tetszett ismerni, a retket tilalmazta.

- A hagyma párisi vívmány. De azért maga is bevezethetné.

Azt kérdezte, a Nagy Adófőnök úrnak mikor nyirunk hajat? S igaz-e, hogy van ott egy Áchim nevű kuncsaft is, akit szintén meg kell nyírni. A Nagy Adófőnök úrtól hallotta.

Ilona szemrehányóan fogadott. Ez a szemrehányás abból állott, hogy megrázta a fejét, fürtjei meglengtek, mint egy gyászlobogó, a száját felnyitotta, megmutatta szép, szomorú fogsorát, s azt kérdezte:

- Ugye nem haragszik, hogy ide fárasztottam?

Oly fínom volt a hangja, mint egy rezgő nyárfalevélnek.

- Menjünk - mutatott a fasorba. - Van kedve?... - Sóhajtott. - Nagyon kérem, Kázmér... nézzen rám... nagyon kérem, viselje gondját Kiskázmérnak. Maga olyan lezsér... olyan könnyedén veszi a dolgokat... Nem akarom bántani, de olyan sok magában a nemtörődömség. Az élet- filozófia. Eltréfálja a legkomolyabb dolgokat is. Elvei vannak. Semmit sem vesz komolyan. Ami másnak tragédia, az magának csak tragikomédia. Az ember sohasem tudja, hányadán van magával. A szeme sarkában mindig ott van egy kis gonosz, figyelő mosoly. Lesújtja, tönkre- teszi vele az embert. Pedig én tudom, Kázmér, hogy ez csak álarc. Maga is gyönge, nagyon is gyönge ember. Mindig fél, hogy megbántják, mindig en garde-ban van, védekezik. Ami más- nak fáj, az magának is ép úgy fáj, de maga fölényes, magasan repülő sas... Legalább is azt hiszi...

- Pihenjen - ajánlottam neki. Szembefordult velem.

- Gyűlölöm... - A szemembe nézett. - Nem volt hozzám soha egy gyöngéd szava.

- Ha így van, Ilona, végtelenül sajnálom.

- Sajnálja? Úgy mondja, mintha csakugyan sajnálná. De hiszen még nem késő. Lehet még hozzám gyöngéd... És látja, ahogy így rámnéz... - Elfordította a fejét. - Mondja, micsoda gonoszságot forgat most a fejében, hogy ilyen szépen néz rám... Nem felel?... Várom, mikor akar becsapni azzal a kijelentésével, hogy tetszem most magának... Rajta, Kázmér... Beszéljen hát... Tetszem?

- Ilona - sóhajtottam.

- Miért nem mondja? A szöveget akarom hallani. Ne sóhajtson. Vagy csak egyszerűen be akar bújni velem egy ágyba?

- Ilona, ugye nem fontos, hogy erre a kérdésre válaszoljak?

- Szent Ferenc a pusztában csak vadgalambokkal társalgott, hogy legyőzze a hús kísértéseit. De a maga vadgalambja, kedves Kázmér, úgy láttam... úgy láttam nem fogja magát hozzá- segíteni ahhoz, hogy szentté avassák... Egyébként szép althangja van... Maga szereti az alt- hangú nőket. Sajnos, én mezzoszoprán vagyok.

A fürdőpark sétánya lekanyarodott a dombról. Rövid volt s kezdetleges. Néhány kopasz fenyő, hársak és zsíros papírok. A drótkerítésen seregély énekelt. Bűbájosan és hamisan után- zott a gézengúz egy fülemilét. Megállottunk.

- Szép? - kérdeztem.

- Elragadó - hagyta rá Ilona.

- Nem a saját hangja. Kóklerkedik a ripők. Megjátsza a fülemilét. Az ember szinte meg- hatódik.

Gyors fénycsóva hullott rám. Villanása végigseperte az arcomat. Úgy látszik, jól elrejtőztem a magam felhőiben, gyanúja kialudt. Azt kérdezte, nincs semmi mondanivalóm? Bólintottam. Jó lesz valami tudományos mondanivaló is?

- Mindig ez volt a gyöngéje - hagyta rá, rosszat sejtve.

- Paul Valery azt mondja valakiről, hogy a butaság a gyöngéje. Az enyém a tudomány. A geométria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.

Hősies vidámsággal mosolygott.

- Miért vett maga feleségül?

- Hasonlított valakihez, akit szerettem.

Megállt, elővette tükrét és elkente szépen a könnyeit. A nők legtöbbjének minden sekélyes kátyú alkalmas arra, hogy értelmi túltermelésükön túladjanak.

- Hazudik...

Az orrát is megtörölte. Azt mondta, félre ne magyarázzam; tulajdonképen a Kiskázmér dolga kavarta fel. Megnyugtattam, nincs miért röstelnie a gyöngeségét. A nő nyilvános könny- csatorna.

De már mosolygott megint; legtöbbször a szép fogsora miatt mosolygott, most azért, mert gyűlölt engem.

- Mondja, drága Kázmér - s most kellemes mezzoszopránjából valami kellemetlen althangra tért át - mit fog maga a fiának mondani, ha megkérdezi magától - ha ugyan eddig már nem kérdezte meg -, hogy miért hagyott el maga engem?

- Ó - feleltem - erre a kérdésre van már egy egész raktárra való válaszom. Gonoszságból, például. Hiúságból: mert nem tartott olyan nagy művésznek, amilyen szerettem volna lenni. Hanyag, összeférhetetlen, nagyzoló fráter voltam, amellett garasos hajszákat folytattam. Pocs- kondiáztam azokat, akik nálam többet értek. Kicsinyes voltam, sokalltam a gyászfátyol hosszát és a gyászhuszárok számát anyja temetésén. Bohóckodtam s Istenről egy kicsit racio- nálisan beszéltem, ami egy kicsit egyértelmű volt az istentagadással. Ó, Ilona pedig szerette Istent hosszú szakállal elképzelni s főkép szerette gyönge jelleműnek hinni, akit egy kis hízelgéssel le lehet venni a lábáról. Egyszóval, majd alaposan bemártom magam Kiskázmér előtt.

Bólintott.

- Valamit kifelejtett. Azt, hogy nem szeretett. Kísérjen vissza a szállodába.

Reggel elutazott. Kiskázmérnak néhány jókora bankjegyet adott át azzal a meghagyással, hogy juttassa el hozzám. Tudja, mondta, hogy nincsen pénzünk s nem akarja, hogy gyermeke az apja élhetetlensége és művészi bogarai miatt nélkülözzön.

Mi volt az, amit nem mondtam el Ilonának? Hogy tévedett. Szerettem. Szépnek és kívánatos- nak találtam most is. Ha megtudja, talán megengedi, hogy magamhoz vonjam egy kacér és hálás pillanatra. De a hála és kacérság hamar elmult volna és én mellette megint olyan gyalázatosan mellékesnek éreztem volna magam, mint az az alávaló, elcsenevészedett hímhal a nőstény hasa alatt, amelyről az állati együttélés ismertetői annyi hasznos dolgot közölnek.

Az illatát még másnap is éreztük a szobában s a Veron vizióiban megindítóan csillogtak az anyai könnyek még harmadnap is.

- Olyan szerencsétlennek látszott, szegény - sajnálta. - S fájt neki, hogy megint el kellett szakadnia Kiskázmértól.

- Igen...

Sajgott bennem is egy kis emberi részvét, bár az emlékezetemben makacsul élt még a szem- rehányás és harag, amellyel Ilona a gyermek jelentkezését adta értésemre. A dolgot barátaival és barátnőivel is megbeszélte akkor és szavazás alá bocsájtotta a kérdést: megszülessék-e a gyermekünk vagy sem. „Könnyű egy ilyen ágról szakadt apának ragaszkodni a gyermekhez” - jelentette ki akkor Macskássy és leszavaztak. Ilona el akarta távolítani a gyermeket, konkréte szólva, el akarta kapartatni Kiskázmért. Tudom, nem tárgyilagos és nem gyöngéd dolog elévült és elmosódott bűnöket ilyen konkrét formába öltöztetni, annál kevésbbé, mert hiszen Ilona jóvátette az élő Kiskázmérral azt, amit a még nem létezővel szemben elkövetett. Ami pedig engem illet, talán diadallal kellett volna elkönyvelnem, hogy Macskássy ellenére - ha csak futólag és szeszélyesen is - érdeklődéssel kanyarodott most vissza hozzám. Hozzám, akit olyan nyomatékos fölénnyel ejtett el, nem kis részben a Macskássy férfias tulajdonságai kedvéért. Hogy a házasságunk alatt meg is csalt-e vele, nem tudom. Amikor felismertem a Macskássy túltengő szerepét házunkban, ez a része a házasságunknak már nem jelentett volna külön katasztrófát, vagy nem is fokozta volna fel a már bekövetkezett baleset méreteit. Akkor már sárba zuhant ábrándjaimnak szép és gyerekes papírsárkánya s a gyönge váz ezer darabba szakadt. És mégis, lezuhant sárkányom ellenére, részvéttel gondoltam Ilonára. Most is nagyon szép volt még s amikor nem vétett még ellenem és ábrándjaim ellen annyit, nagyon szerettem.

X.

Parázslik a pék cigarettája. Mit véstem a velőscsontra.

Tarka volt az október.

Ferenccel elszállítottuk az utolsó köveket is s magam is bementem a városba, hogy a hátralevő pénzt a bányaigazgatóságtól felvegyem. Legfőbb ideje volt egy kis pénzhez jutni. Horizontunkra már kirajzolódott rongyosan, mint egy madárijesztő, a szükség. A sütőben mindúntalan sültkrumpli illatozott s a tűzhelyen köleskása, ami költészetnek ugyan eléggé hangulatos dolog, de a gyomrunk semmi fogékonyságot nem mutatott a hangulatok iránt. Szerencsés flótás voltam világ életemben: odafenn, az égi könyvelésben mindig az utolsó pillanatban utalták ki szerény járandóságaimat s így egyszer sem kellett éhenhalnom. Olykor el is csodálkoztam ezen a humánus tüneményen. Eljátszogatom az agyaggal meg márvánnyal, ami a gazdasági termelés szemüvegén nézve elég haszontalan dolog s mégis mindig akadt bolond ember, aki pénzt adott érte, akárcsak a cipőfűzőért. A féldomborművemmel úgy vettem észre, csak közepes sikert arattam. Az igazgatóság csak a tizennyolc kvadrát igazságot látta s nem a két négyzetméter hazugságot. Jobban szerette volna, ha tizennyolc négyzet- méteren át hazudok valami művészit a bányászélet gyönyöreiről és a szorgalmas munka lelkesítő nagyságáról. Ódát akartak egy tehénhez - ahogy Küszvágó Csér mondotta -, egy jámbor tehénhez, aki nemcsak hogy megtölti a bányaigazgatói sajtárokat, de fel sem rúgja őket soha. Mások viszont azt vetették a szememre, hogy az igazgatóság tőkés elképzeléseit fényképeztem a falakra s meg sem látták, hogy volt ott a falon tizennyolc méter kellemetlen dolog is. Voltak, akik azt hibáztatták, hogy a munka heroizmusát és verítékcseppjeit nem magasztalom eléggé, sőt túlságosan mindennapinak ábrázolom. Megszokottnak. Azt feleltem dagályos műbírálóimnak, hogy a dolgozó ember mindig hérosz egy kicsit. Heroizmusa abban áll, hogy nem veri be mindennap hajcsárainak a fejét. Én a hétköznap hősiességét igyekeztem, ha vázlatosan is, szemléltetővé tenni. Nem dolgoztam a pátosz eszközeivel. De úgy gondo- lom, hogy amit szemléltetek, abban benne van a kevésbbé patetikus művészetek előnye: nem az indulatokat akarom felkelteni, hanem a szunyókáló lelkeket. Erre értésemre adták, hogy nem vagyok eléggé korszerű és gyökeres. Kemény gesztusokra és azonnali hatásokra van szükség, nem holmi intellektuális emésztés útján előálló elkésett éljenekre.

- Lehet - búcsúztam a vita befejeztével, ami abból állott, hogy alaposan megmosták a fejem. - De ezeket a sürgős hatásokat mégse a művészettől kell várni. A művészetnek nem mindig időszerűek a szabályai. A kőbe vésett vezércikkek hamar elmállanak.

Igen, voltak ilyen türelmetlen és követelőző emberek. A szobrokat dizőzöknek és hőstenorok- nak nézték, s szerették volna, ha kívánsághangversenyeiken ezek is megjelennek valami mutatós műsorral.

Amikor a vicinálisra felszállottam, a káplánt pillantottam meg; de nyomban el is tűnt. Láttam, zavartan küzködik, észrevegyen-e. A folyón úszó tutajokat nézegette. A vonat éles füttyszóval kerülgette a dombokat, amíg végre egy jókora hegy állta útját. Ezt már nem tudta elkerülni, kénytelen volt hát nekimenni. Át is fúrta magát a vastag hegyen, de az erőlködésbe majd kilehelte minden páráját. Ahogy kiértünk újra a napvilágra, a szemközti padon a káplánt láttam meg. Győzött hát benne a bátorság. Egy darabig nem emelte fel a fejét, elmélyedt a breviáriumába. Mellette a padlón egy húszliteres demizsonban misebor kotyogott.

- Régen meg akarom öntől kérdezni - emelte fel hirtelen a fejét -, nem találja-e a közérzést sértőnek a maga művészi szabadosságát?

- Úgy véli, közbotrányt okozok?

- Igen - felelte élesen. S hozzá is tette felhevülve, hogy a maga részéről a meztelenséget, bár fölöslegesnek ítéli, még nem tartja megbotránkoztatónak minden esetben. De hogy a pályaőr húgát, tehát egy tisztes hajadont csábítottam arra, hegy levetkőzzék előttem, előttem és serdülő gyermekem előtt, ez határozottan az erkölcsi érzék hiányára vall. Azt feleltem neki, hogy fiatal ember létére kissé középkorian gondolkozik, nem vagyok én olyan kénkőszagú, amilyennek képzel. Meggyőződésem szerint az öreg plébános nem fogná fel ilyen komor drámaisággal a dolgot s talán nem is adna hitelt a rólam terjesztett mendemondáknak.

A fiatal egyházi férfi rosszalóan emelte fel csontos kezét.

- A plébános úr nézetem szerint túlságosan elnéző.

Oh, a kis parlagi papocska! Oly szűkmellű volt, hogy a tágas Isten aligha fért el benne. Nyil- ván csak tanokat szedett magába Isten helyett. Úgy voltam vele, hogy csak a kövér papokat szerettem, mert megbecsülték a földi életet is és nem kívánkoztak mindúntalan a menny- országba. Ezeket a sovány, csontos papokat csak a nehézkedési erő tartotta a földön. Olyanok voltak, mint valami buzgó kivándorlási ügynökök, akik azon szorgoskodnak, hogy az embert minél hamarább elszállítsák Isten országába. Ismertem a fehérvári szemináriumot, ahonnan ezek az ifjú káplánok kikerültek. Nedves falak, savanyú cipószag a refektoriumban s ha az ember kinézett az ablakon, kazamatákat látott. Megint az öreg plébános jutott az eszembe, kedves és lomha testével, amint napozó fókák módjára pihen a bűnök óceánjának partján, megértően és megbocsájtóan pislogva a rakoncátlankodó hullámokra. Sohasem akart liliom lenni, mint ifjú és tapasztalatlan káplánja, mert tudta jól, szentnek való foglalkozás az. Beérte azzal, hogy ember lehetett.

- Meg kell térnie, Felméri úr - hevült bele küldetésébe útitársam.

- Valóban - ingattam helyeslően a fejem az apró tisztásokat, baktató mokánylovakat nézeget- ve. A pap ütötte a vasat. A romlottságomról beszélt, lelkem vétkes tévelygéseiről. Bólogat- tam. Így van. Romlott vagyok, mint egy pince krumpli s tévelygek, két üdvösség, a földi és égi üdvösség között, mint Burridán szamara a két szénarakás között.

- Az ember - mondtam bűnbánóan - a természetnek egyik leghaszontalanabb mirigye. A bűnkiválasztó mirigye.

- Nem követem önt ezekbe a gyanús elméletekbe - vonult vissza óvatosan, amikor látta, hogy nem azokat a bűneimet bánom, amiket ő. - Amerre ön jár, ott a pokol kénköves füstje terjeng.

- Az a kénes füst - figyelmeztettem -, amit most érez, az nem az én füstöm. Ezért a mozdonyt kell felelőssé tennie, főtisztelendő uram.

Abbahagyta a térítést; gonosz, megátalkodott herétikusnak bizonyultam. Fejét lehajtotta, magába mélyedt. Kissé sajnálkozva néztem. Fülöpnek is sokat járt a nyakára, hogy hagyjon fel pogány kijelentéseivel és ádáz felfogásával, de Fülöp, mint pocsolyában a bivaly, nyakig hevert a sárban s az orrát is csak azért tartotta szárazon, hogy levegőhöz jusson.

A vasúti kocsi sarkában nagy csomagok között a fürdőtelepi kalmár gubbasztott. Szeren- csétlenségemre a káplán is észrevette s a látvány új petróleumot öntött hamvadó parazsára.

- Miért támogatja ön például ezt az Austerlitzet? - kérdezte gúnyosan. - Miért viszi hozzá a pénzét? Megmondom. Mert ön azt képzeli magáról, hogy „europér”. Szabad tudnom, mit ért a művész úr europérség alatt?

- Még nem gondolkoztam rajta. De azt hiszem - nyugtattam meg -, csak valami földrajzi véletlenről van szó.

- Nem! Önök ezzel azt akarják hangsúlyozni, hogy mentesek a faj, a vallás elfogultságaitól. Hogy nincsenek országhatárokhoz kötött előítéleteik. Hát én ezt szívemből megvetem. Igenis, megvetem és prédikálom az ilyen elfogultságot, kívánatosnak tartom az ilyen előítéleteket.

Vállat vontam.

- Helyes. A végső igazság útja elfogultságokkal és előítéletekkel van kikövezve. Megvetően nézett.

- Az ön fajtalan szájában a bibliai szó is megromlik.

Nem akart többet tudomást venni rólam. Csak a vonat megállásakor figyelmeztetett még valamire. Éppen leszállni készültünk.

- A művész úr természetesen demokrata. Tudja-e, hogy Szokráteszt az önök nagyrabecsült demokráciája ítélte halálra?

- A világon - közöltem vele barátságosan - nem az értelem uralkodik, hanem korlátoltság, nem az igazság szeretete, hanem az igazság látszatának megbecsülése.

- Önt megmételyezték ezek az Austerlitzek - jelentette ki és faképnél hagyott.

- A misebort el ne felejtse, főtisztelendő úr - szóltam utána.

Felkapta a fonott üveget és lángoló megbotránkozással elvegyült az utasok között. A termé- szetben is vannak igen nagy tévedések, miért ne tévedhetne az ilyen tapasztalatlan lelkipásztor is? A fogalmakkal még olyan könnyelműen dobálózik, mint gyerekek a savanyú szőlőszem- mel. Majd ha megérnek a fanyar szemek, megtelnek az élet sűrű erejével és édességével, nem fogja velük így célbalődözni felebarátait. Nem tudja még, hogy egy kis baj van az értelemmel és az igazsággal. Nem vette még észre, hogy a gonoszság és butaság nagy farsangja dúl körülöttünk. Százkarátos hülyék és kétszázkarátos semmiháziak a bölcsesség és a jóság talárjában mászkálnak közöttünk, amit potom pénzért valami jelmezkölcsönző intézetben szereztek. S a rászedett polgár éljenez és berúg az álruhás hülyék bölcsességétől, a hamisság felemelő közhelyeitől.

Az őrház előtt Póli egy malacot hajkurászott. Azt kérdeztem tőle, miért hagyott cserben. A mosolya villogott és éles volt, sarjút lehetett volna vele kaszálni.

- Azt kérdezze inkább, ki hagyatta cserben? Láttam, a pap az őrház mögül visszales ránk.

- A káplán?

- Van más is, aki vigyáz magára. Óvják, mint a kétmázsás kocát, nehogy megígézze valaki. Kötődő jókedvvel lobbant el mellettem.

- S ki óv úgy, aranyom? Messziről nyelvelt vissza:

- Szegény feje, hát ezt csak észrevette! Vagy azt se?

Utána mentem, el is kaptam, de kicsúszott az ujjaim közül, mint egy sikamlós ángolna. Pedig, hogy a pap annyiszor beáztatott a cserfalébe s lekopasztotta rólam hajmeresztő galádságaimat, jól esett volna egy kis szárítkozás a Póli melege mellett. De csúfondárosan tovaevickélt s én bambán és kárvallottan kullogtam haza.

Veron a tagban a sarjút kaszálta. A pénznek nagyon megörült. Úgy vélte, most aztán vehet- nénk egy fáintos kis malacot, akit ő kukoricán és zsíros moslékon akkorára hízlalna, mint egy disznóól. Azt mondtam, nem sürgős, hogy akkora malacunk legyen. Előbb a zsilippel szeretnék elkészülni. Meg a lapátos kerékkel.

- És hogy is vagyunk csak Pólival? - vetettem oda úgy mellékesen. - Megint elakadtam a munkával. Nem tudja, miért nem néz ide már napok óta?

Telibetaláltam, de ez csak abból látszott, hogy rezzent egyet, mert a szava az viszont olyan ártatlan és tárgyilagos volt, mint egy ma született báránynak.

- Kázmér úr is láthatta, nem kódorgott erre kétszer is a káplán s a gyógyszerész? Elijesztették.

- Igen, - feleltem, - elijedt a jérce, de talán mégsem a két fanyar róka ijesztette el.

- Nem tudom, mire gondol Kázmér úr, - vonta a vállát és tovább kaszált. El is végezte hamar s besietett a házba, hogy a vacsorát feladja. A vacsora alatt a színét sem láttam, utána meg úgy lebbent át az udvaron szerelmes sietséggel, mint egy szédült pacsirta. A palló mögött nagyot parázslott a pék cigarettája s szerelmesen pislogtak a csillagok is. Az éjszaka szerelmi ingerekkel volt teljes, Veron úgy tért meg belőle, pirosan és dús hevülésekkel, hogy kezdtem már komolyan hinni a pékhez való érzelmeiben. Ha el is zavarta Pólit mellőlem, ezt nem személyes érdekből tette. Az ember olykor még a kutyájánál sem látja szívesen a tolakodó jövevényeket. S a nőkben még van az általános szerelmi féltékenységen kívül ezer kisebbfajta féltékenység is, amiknek legtöbbje az irígységgel tart rokonságot.

Birtalan reggel elhozta az unokáját is. A zsilip dolgát beszéltük meg. Azt kérdeztem, nálam hagyná-e a kis tökmagot? Éppen szükségem volna egy ilyen egészséges gyerekre. „A három életkorhoz” keresve sem találhatnék alkalmasabbat. Ott is hagyta mingyárt s még a feleségét is beigérte vénasszonynak.

Fürgén és kielégítően haladt a munka. Lágy volt a szeptember, hápogva keltek útra a vad- libák, fehérlett a cserkésző nyulak ülepe a tarlón. A Nagy Főnök elporoszkált valamerre a lován, nyilván Küszvágó Csért kísérte le a folyómenti községbe, én meg elindultam, hogy a hegyi papnak néhány ócska angol folyóiratot vigyek, mert rozsdás szegbe lépett és hogy mellesleg beszámoljak neki az Ilona látogatásáról. Hadd lássa, minő kegyes lélek lakozik bennem, mily szelid kos voltam én Ilonával szemben. Igen, ha az Ilonával való találkozás másra nem volt jó, arra mindenesetre, hogy végleg és visszavonhatatlanul megbocsássak neki. Az ember legtöbbször a maga képzelgéseire haragszik s aztán ott terem a valóság s kiderül, hogy sokkal csenevészebb, sokkal törpébb, hogysem megérdemelné áldozatos haragunkat.

Az erdő alján haladtam, a távoli kék csúcsokat nézegetve. Sehonnan olyan szépen nem látszott az ősz, mint innen az erdő aljáról. Csodás giccs terült el a lábaim előtt, mézédes lankák, úszó vizek lányos szalagjai, utak és ökrök, távlatok és ábrándozó kecskék, lebegő ölyvek és nyikorgó szénégető szekerek. Ha az ember kellőleg megfojtotta magában haladott kultúrájának pimasz gondjait, akkor megadatik neki a szépség, hogy üde és boldog por- szemként táncoljon a naplementében. De fájdalom, tele vagyunk kultúrával és gondokkal, mint csapzott kuvasz a bolhákkal; csípnek, gyötörnek kultúránk parazitái, minduntalan le kell táboroznunk, hogy fogunkkal nyakon ragadjuk őket. Közben pedig lemegy a nap és lőttek az üde és boldog táncnak, alkony borul a tájakra és sötétség a szívünkre.

A fahántó előtt Nofretetét láttam egy erdei emberrel. Szinte természetes volt, hogy ő is itt kóvályog most, mint e tarka univerzum regényes kelléke, mint azurlepke, mint pirosbegyű szenvedély. Olyan volt, mint egy bús regényalak, akit szórakozott írója elfelejtett tovább írni. S ezen mitsem változtatott az, hogy ezúttal duplacsövű vadászpuska volt a vállán, lábán duplatalpú félcipő és csinos lábszára fölött harangozó skót szoknya.

- Jónapot - biccentett, meg sem várva a köszöntésemet.

A zsendicés emberrel beszélt, aki a túrót és sajtot hozta nekünk az esztenáról. Most fekete áfonya a faedényeiben.

- Kérem, magyarázza meg neki, hogy szeretném, ha levinné ezeket a kártyusokat a kastély- hoz. Ott majd kifizetik.

Egy darabig aztán egy úton haladtunk. Az én utam azonban hamarosan elkanyarodott.

- Mi dolga van magának arra? - kérdezte megfordulva, de minden élénkebb kíváncsiság nélkül.

- Nincs nekem semmi dolgom - mondtam. Valami hirtelen tréfa főtt meg bennem. Mindig fortyogott bennem valami, amikor ezt a nőt sodorta mellém a véletlen. S ilyen szűk helyen, közös határban, sok a véletlen s bennem sok volt a fortyogásra kész méltatlankodás. - Nincs nekem semmi dolgom.

- S mégis arra megy? - csodálkozott.

Egy tökcsapdába nem sétál be olyan kezesen az ostoba széncinke, ahogy Nofretete fordult be ügyetlenül az én csapdámba.

- Úgy gondolom, senkisem lehet a báróné mellett feleslegesebb, mint én. Nézett s egy kicsit meg is hökkent, hogy most mi következik.

- Ezt hogy érti, kedves Felszegi?

Most aztán ne hagyj cserben parlagi furfang! - imádkoztam gonoszul. Azt mondtam, hogy még valami vizslának találnak nézni, hogy ő puskával van, én meg anélkül és még lógatom is hozzá a nyelvem. Az ember nem szívesen vizsla, még az olyan finom helyen sem, mint aminő a báróné. Jó, vastag falusi ízek bujkáltak a mókámban. Mi tagadás, kárörömmel és bosszú- vággyal raktam bele ezeket az ízeket. Semmi kétség, nem voltam megrendítő jellem, nem tudtam elfelejteni, hogy annak nézett, ami a gyökerem szerint voltam: parasztnak. S ha az ember politikailag hasznosnak is ítéli időnkint, hogy annak lássák, sőt henceg is kontár parasztságával, női dolgokban még is csak jobban szeret egy kicsit égszínkék hercegfinek látszani.

Röpke játékom nyilvánvalóan arra figyelmeztette Nofretetét, hogy nemcsak mókakedvelő kőfaragónak, hanem férfinek is érzem magam. S ezt a figyelmeztetést nyilván nemcsak fölöslegesnek, hanem tolakodónak is ítélte. Fölvette megint merev, bebalzsamozott arcát. El voltam bocsájtva. El s ha költő lettem volna, most valami megsebzett galambnak éreztem volna magam. De nem az voltam s vidámakat pukkant bennem a mindig riadókészültségben álló suhanc. Egy művészbálon egyszer egy kedves hölggyel szórakoztam, aki nagyon le- bilincselt megfogható és megfoghatatlan bájaival és vad mozgékonyságával. Ugrált és cikant, mint egy egész szöcskenyáj. Rövid távollét után hajnal felé újra összekerültem vele, de akkor már olyan kimérten lépegetett s olyan merev volt, mint egy telibetalált várúrnő a ligeti cél- lövöldében. Kiderült, hogy merevségének nem valami lelki változás az oka, hanem egysze- rűen csak az, hogy magára öntött egy üveg édes és ragacsos maraschinót. Bevallotta nekem, hogy úgy érzi, nemcsak könnyű fátyolruhája, apró és szemérmes nadrágja, hanem egész lénye is bádoggá merevedett az édes kotyvaléktól. Így volt merev Nofretete is s nekem mindig az volt az érzésem, hogy valahol magára öntött valami túlcukrozott drámai löttyöt.

Ahogy megfordult, hogy faképnél hagyjon, a nyakáról leröpült az elefántcsont maszk. Fölemeltem és megnéztem. Elbűvölően tárta elém minden szépségét. De mégsem látszott olyan tökéletesnek, mint amikor a Nofretete barna bőrén nyugodott. Átnyújtottam neki.

Megnézte. Zsebre akarta tenni. Volt a blúzán, a melle fölött egy kis selyemzseb, annak a nyilását keresték az ujjai.

- Miért nem akasztja vissza a helyére?

- Körülményes - intett elutasítóan.

- Kérem - bokáztam délceg derűvel. - Segíthetek. - És sietve hozzátettem: ha nem nézi le. És ha nem fél tőlem.

- Nem olyan félelmetes.

- Ezt csak mondja, báróné.

Szétnyitotta a vékony platinaláncot és a nyakára illesztette. Én hátul meg szépen összekap- csoltam. Nem mondom, hogy villámgyorsan ment volna, de tiszta lélekkel állítom, hogy ha el is babrálgattam rajta egy ideig, ez nem amiatt történt, mert az ujjaim kedvtelve időztek a bőrén. Nofretete nem sürgetett, de a művelet vége felé hirtelen megrezzent. Valami megrázta. Elkészültem s a szép faragványt most megnéztem a nyakán is. A szemem meleg csodálko- zással cirógatta a megkapó, lágyvonású elefántcsontot. Ahogy a közelébe hajoltam, Nofretete újra megrázkódott. Csuklás rázta meg.

- Emlegetik - jeleztem, fölvéve falusi hangomat. Pedig elváltozott arca is mutatta, hogy nem erről van szó. A női test érzékeny műszerei léptek akcióba. Az ujjaim igen sokáig és melegen időztek a nyakán s ahogy a kis csontfaragványt előlről szemügyre vettem, igen közel került az arcunk egymáshoz. Lehetett ez a csuklás az idegenkedés megnyilatkozása is a kellemetlen idegen behatással szemben, de lehetett egyéb is. Emlékszem rá, Ihari Kanut nemrégen szigo- rúan óvta a hegyi papot attól, hogy olyan fehérnéphez nyúljon, aki már régen van éhkoppon. Meg is nevezte a bajukat. Egy csomó idegen szót ragasztott össze, hatot sikerült is meg- számolnom, kettőt pedig fülön is csíptem: sexuális neurózis.

Hogy kellemetlen zavarát leplezze, azt kérdezte, tetszik-e nekem az elefántcsont arc.

- Igen. Magáról mintázták. Nem?

- Régen - közölte. - Tizennyolc éves koromban.

- Az olyan búbánatos régen volt, báróné? - nevettem. Eltűnődött, de kérlelhetetlen volt.

- Régen... - S hogy elterelje magáról a szót, azt mondta, úgy emlékszik, én is foglalkozom efféle faragásokkal.

- Nemde? - nézett meg, de inkább csak illendőségből.

- Inkább csak köveken dolgoztam.

- Csonton nem?

- Úgy rémlik, egyszer megpróbáltam. Egy velőscsontra ráfaragtam... - A velőscsontra tulaj- donképen a saját arcképemet faragtam, gúnyból és unalomból, de a ménkő tudja, ahogy így megnézett Nofretete, ilyen közelről és fokozódó kíváncsisággal, úgy éreztem, hatásosabb volna, ha a Bastille ostromát mondanám. De rövid ingadozás után mégis a szürke igazság győzött, bevallottam, hogy magamat örökítettem meg a szóbanforgó velőscsonton. Vallomá- som, úgy láttam, mulattatja Nofretetét.

- Azt hiszi, nagyon unalmas lehetett így az a velőscsont? - tudakoltam. Most aztán úgy vett szemügyre, mint zsűri a képkiállítási anyagot. Rázta a fejét. Nem.

Egy kerek és kicsi tisztásra értünk, amelyet mint egy bárói koronát, hét tölgyfa vett körül s zárt el a külső világtól. Nofretete váratlanul közölte velem, hogy valamelyik éjszaka azt álmodta, hogy a fiam az ő fiával játszott. Szappanbuborékokkal labdáztak. Azt kérdeztem, mit mond idevágólag az álmoskönyv. - Álmoskönyv? - utasította vissza szeliden a tréfámat. - Van az álomfejtésnek már egy megbízhatóbb módja is. S hozzátette, kedves Felszegi. Jobban sze- retem, jeleztem, ha Felmérit tetszenék mondani. Azt már megszoktam. Megütődve bámult rám.

- Miért hagyta eddig, hogy Felszeginek szólítsam?

- Nem találja ki?

Addig kóválygott szeme az arcomon, amíg elkapta a tekintetemet.

- Igen. Magának valószinüleg mindegy volt, hogy én kinek hiszem.

- Igy van.

Elismerően ingatta a fejét. Legalább őszinte, jelezte fejének ingása. Mást várt talán? - érintette egy fecske sebességével kérdésem cikanó szárnya. Nem, mondta és orozva valami gyors helyszíni szemlét végzett rajtam. Nem várt mást. S ahogy mondta, látnivaló volt, hogy tulaj- donképen csak most kezdte észrevenni, hogy a világon vagyok. Ó hiúságot inzultáló hangos kirakati közöny, te ócska regénykellék: hát ilyen remekül behozod a boltba a nyakaskodó áldozatokat!

- Ég önnel, Nofretete - igy én, ilyen fellengős vigyorral. S már indultam is.

- Miért nevez Nofretetének?

- Magamban mindig így nevezem. Nem tudom, illik-e ezt tudni egy kőfaragónak.

Meglepődve nézett. Ha a szeme most cigarettaparázs lett volna, jókora lyukat égetett volna belém.

- Úgy találja, hogy Nofretetéhez hasonlítok?

- Igen. Senki sem mondta még magának?

De igen. Mondták már, felelte és fölnézett az égre. Várt, habozott, hogy az orromra kösse-e. Az apja. Az apja mondta. Az ügy érdekelt, az apjáról kérdezősködtem. Az ókori művészetek tanára volt. Követtem az ég felé a tekintetét. Azt hittem a keringő egerészölyvet figyeli. De az ölyv lecsapott s ő még mindig az eget figyelte.

Csak nem ezeket a lepkéket nézi?

Két összetapadt lepke mámoros ijedelemmel próbált egymástól szabadulni. Azt kérdezte, szeretnék lepke lenni? És hirtelen kiváncsisággal belémnézett. Jeleztem, hogy egyszer meg- próbálnám. Mint a hullámvasútat. Erre meg azt szerette volna tudni, hogy mit csinálnék, mint lepke. Természetesen minden virágot végigjárnék, nem?

- Ahogy bölcs lepkéhez illik - egyeztem bele.

- És persze a bárói parkot sem kimélném. A báró úr meg szépen nyakoncsipne és mezei bíróság elé állítana magánhimpor jogtalan megdézsmálása miatt. Azt kérdezte, ellenséges viszonyban vagyok még a férjével? Meglehetősen, nevettem az angyali tájékozatlanságon. De a bárói torzsalkodások emlegetése megint fellobbantotta pihenő ellenszenvemet. Megemeltem a kalapomat. - Várnak a hegyi faluban - adtam értésére és magára hagytam a hétágú tisztáson. Szedtem a lábaimat. Alkonyodott. Lenn a zsombékosban már nem zajongott úgy a nádi nép. A kanyargónál visszanéztem. Nofretete is elhagyta a tisztást. Ott állott a domboldalon és utánam nézett.

*