HARSÁNYI ZSOLT

XXXXXXXX XXXXX

WHISKY SZÓDÁVAL

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET RT. KIADÁSA, BUDAPEST

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5557-86-6 (online)

MEK-14046

Xxxx Xxxxxxxxxx

ELSŐ KÖTET

I.

A folyosón, amint meghallotta a mögötte kinyíló igazgatói ajtó nyikorgását, igen gyorsan lépett kettőt, hogy mennél hamarabb kiosonhasson a szárnyas ajtón. Ezt térdével nyomta ki, kezével nem nyúlt a fekete gombhoz, mert a gyerekek mostanában be szokták vastagon tintázni ezt a gombot, hogy Xxxxxx Xxxxx órákig sikálja a tenyerét utána. De Xxxxxx Xxxxx, a francia nyelv és gyorsírás tanára, éppen ezen a napon őt kérte fel helyettesítésre, mert az éjjel megint világosig örvendett a csurdított szalonnának Xxxxxxxxx végrehajtó szőlejében. Ebéd után képtelen volt órát adni. Éppen ezért surrant olyan nagyot Xxxxx Xxxxxxx rajztanár az igazgatói ajtónyílás hallatára. Az öreg igazgató még álmában is tudta minden osztály és minden tanár órarendjét. Ha történetesen meglátja, hogy Xxxxx távozik délután négykor az ötödik osztály tanterméből, és nem Xxxxxx Xxxxx, azonnal lecsap a rendetlenségre.

A kapuban mégis megállott, elhatározás híján. Ha az igazgató utánaszólna, ne kelljen vissza- botorkálni. De nyomban újat gondolt és szaporán tovább indult: lehet, hogy tintás az ajtó- gomb, s akkor az öreg Makra különösen dühös lesz. A sarkon rögtön befordult és aztán meg- könnyebbülten lassított, mint akármelyik csinytevő diákja. Sőt ugyanolyan vásott kárörömmel el is vigyorodott, maga elé képzelvén az öreg embert, amint tintás jobbtenyerét nézegeti, balkarját pedig magasra emeli, hogy dühében belesuhintson a levegőbe. Pontosan látta a képet, elméjében gyors vonásokkal oda is kapta képzelete papírjára. És a gondolatban kész képet mindjárt figyelmesen szemügyre is vette. Most már nem nevetett. A rajz máris idegen munkává lett előtte, amelyről véleményt kellett formálnia. Tetszett neki. Azt mondta: Xxxxxxx. És bólintott a fejével, ahogy most már lassabban cammogott a gyalogjárón. Ettől újra elvigyorodott, sajátmagát nevette ki. Xxxxxxx azt a szokását, hogy mikor egyedül bandu- kol és tünődik, gondolatait élénk taglejtésekkel kíséri. Azonnal rajzolta önmagát, az uccán lépkedő sovány, nagyorrú embert, aki - mondjuk - csodálkozó arccal álmélkodik valamin és ehhez szélmalommozdulattal égnek tárja két karját. Rajzolta egy pillanat alatt, kaján mo- sollyal csúfolva önmagát. Most is mondattalan szavakat gondolt hozzá. Don Quijote. Doré.

- Szervusz.

- Szervusz, öregem, - felelte ő azonnal, s csak azután eszmélt rá, hogy Cservenka haladt el mellette, a főhadnagy, ismert délceg lépéseivel, amelyek az acélrugó működéséhez hason- lítanak.

Még ment kissé, mint a már megállított gép lassúdó kereke, aztán megállt. A köszönés fel- riasztotta, magára eszmélt tőle. Hova megy? Mit csinál? Mit akar? Nem tudta. Nem volt semmi dolga a világon, nem várták sehol. Megállott az üres telek deszkapalánkja mellett. Egy labdarúgómérkőzés falragasza unatkozott azon, az eső rég elfakította valaha rikító betűit, papírja felhólyagzott. Ezt a mérkőzést már hat hete lejátszották, de ő olvasni kezdte. Nem látta, csak nézte. Mit csináljon ezen a meleg, de a vihar ígéretével nyomasztó júliusi napon, délután negyed ötkor? Jó sokáig váltogatta lábát a falragasz előtt, aztán anélkül, hogy valamit elhatározott volna, hirtelen útnak eredt visszafelé. Kíváncsian kérdezte magától, hogy most hova indul. S azt a választ kapta, hogy a Tisza-kávéházba.

Az uccán alig járt valaki. A pénzügyigazgatóság sarkán céltalanul állt a rendőr, a Kelemen- ucca felé kémlelt, arcán azzal a sóvár vággyal, hogy onnanfelől jöjjön valami szekér vagy kerékpár, mert azt legalább komor tekintéllyel szemlélni lehet, míg el nem tűnik. Az ég tompa színű volt és ideges. Néha olyan szél futott el a kocsiút felett, mint az alattomos ember kitörő haragja, porosra taposott borítékokat, szalmaszálakat és egyéb szemetet markolt össze dühé- ben, egy kirakathoz vágta, aztán hirtelen abbahagyta. Xxxxx megállt, megfordult, kipislogta

pillái alól a por égető sajgását, aztán megint nekivágott. A Carmen-mozgó bejárata előtt egy vidám pillantást adott a színes hirdető ábrának, amelyen a kétszínnyomás festékei nem fedték pontosan egymást, a mozihős és mozihősnő csókja két eltolódott rajzban volt látható, egyik kék, másik veres. S aztán befordult a Tisza-kávéházba.

A kávéház kongott az ürességtől. Monoklis idegen kotorászott a lapok között; hogy idegen, azt mindjárt láthatta akárki, mert éppen a legrosszabb asztalhoz ült, amely mögött a szellőz- tetőrács szédítő bűzt lehelt be az udvar felől. Helybeli ember sohasem ült ahhoz az asztalhoz. Xxxxx gyorsan lefényképezte figyelmével az idegent: tudomásul vette, hogy szemtengelye erősen ferde, s hogy mellső zsebében az egyébként ízléstelen zsebkendőnek enyhe, kellemes színárnyalata van. A kassza tövében a féllábú vaskereskedő sakkozott a kávéssal. Habozott, hogy odaüljön-e. Nem ült oda. Xxxxxxx nézdegélt, de nem látott senkit, akivel szót válthatott volna. Olvasson? A lapokat már átlapozta ebéd után, azokban nem talált semmit, ami érde- kelte volna. Megszólítsa a kaszirnőt? Lassú megfontolás után odalépett a pénztárhoz és féloldalt odakönyökölt a kikészített cukoradagok közé.

- Jó napot, Gizi.

- Jó napot kívánok, tanár úr. Csak úgy benézett?

- Csak úgy benéztem.

A leány kék pamutból kötött valamit. Göthös, nyafka teremtés volt ez, szeme színtelen, és haját mintha megfogta volna a penész, fehér vászonblúzt hordott, amelynek tallérnyi gombjai a mosástól sárga rozsdafoltokat hagytak a szöveten. Xxxxxx pedig a korall-lánc olcsó réz- foglalata hagyott nyomot, olyat, amilyet a ceruzától szurtos ujj szokott hagyni a papíron. Xxxxx nem a lányt nézte, kibámult az uccára.

- Meséljen valamit, tanár úr.

- Mi a manót meséljek?

A lány rekedten nevetett, s úgy tett, mint aki nagyon jót akar mondani.

- Mondja el az élettörténetét.

- Nem értem. Tessék?

- Maguk férfiak, mihelyt egy kicsit isznak, folyton ezzel macerálják az embert. Xxxxxxx el az élettörténetemet. Különösen azt. Az első esetet. Ez izgatja magukat. Te jó Isten, hányszor elmondtam már azt a tűzoltótisztet Nyíregyházán, aki az udvarunkon lakott. Ajjaj, férfiak.

Legyintett volna, de két kezét elfoglalta a kötés, ezért csak rántott egyet a vállán. Nyilván tegnap este mulatnia kellett itt valakivel, aki bortól csillogó szemmel habzsolva követte bűn- beesésének történetét és a részletes meséért még csak hálásnak sem mutatkozott eléggé. Xxxxx nem szólt semmit. Könyökölve bámészkodott kifelé, a leány is hallgatott. Fülledt, mély csend fojtogatta a kávéházat, s a messze kintről hallatszó mosogatási csörömpölés, az olykor heve- sen lépő sakkfigurák csattanása, az idegen ujságlap-fordító zörgése úgy hangzott benne, mint a moslékba ejtett kenyérmaradékok.

- Na, Isten áldja, Gizi.

- Alászolgája, tanár úr.

Az uccán visszagondolt arra az italos éjszakára, mikor ezt a leányt hazakísérte. Ki nem állhatta ezt az emléket, úgy gondolt rá, mint akinek társaságban nagy zsírpecsét van a ruháján. Önkénytelenül meg is rázkódott, a vízből kilépő kacsa módján, hogy a vízcseppek lehulljanak róla. Aztán, hogy másra gondoljon, körülnézett az uccán. Megint nem tudta, hova megy. A Piac-tér felé vitték lépései. Lába úgy működött, mintha valami külön célja volna, amelyről

feje nem tud. Ekkor megpillantotta Lestákot, a matematikust. A testes, folyton verejtékező és szuszogó ember a főispánék felől jött, a két fiúnak ilyenkor szokott különórát adni. Xxxxxx ritkásan konyult a szájára, olyan volt az egész ember, mint a szárazon vánszorgó fóka.

- Xxxxxxxx, Xxxxxx.

- Szervusz, Tihamér.

- Mit szólsz ehhez a sirokkó-időhöz? Meg kell veszni. Biztos vihar lesz. Te nem szenvedsz?

- Nem. Az időjárást én sosem veszem észre.

- Boldog ember vagy. Nekem meg dolgoznom kell. Még pedig nagyon fontosat. Meg kell veszni, barátom.

- Mi az a fontos?

- Nem mondtam még? Talán mégis csak sikerül a habilitáció. Levelet kaptam a curriculum vitae miatt. Ezt nagyon gondosan kell csinálni, barátom. Rövid is legyen, mutatós is legyen. Na, szervusz, sietek is.

- Adja Isten, hogy sikerüljön. Szervusz.

Ez is élettörténetről beszél. A leendő magántanár. Vajjon ő milyen curriculum vitaet írna, ha rákerülne a sor. Gépiesen kezdte magában: «Xxxxx Xxxxxxx, született ezerkilencszázhárom- ban, Kolozsvárott. Szüleit egy szerencsétlenség folytán már csecsemőkorában elvesztette. Jószívű ismerősök gondozták, amíg a református kollégiumba nem került...» Itt bosszankodó arcot vágott, mert a Polgári Xxxxxxx mellett haladt el. Nem volna egyszerűbb, mint bemennie és leülnie bármelyik asztalhoz beszélgetni. De nem lehet, mert becsületszavát adta önmagá- nak, hogy a tanév végéig nem teszi ide a lábát. Míg egytizedben ment a bridzs, egész tűr- hetően járt a kártyája. Könnyű szerrel beleegyezett a többiek kívánságára, hogy kéttizedre emeljék az alapot. Attól kezdve mintha megbabonázták volna. S hogy egyre bosszantóbb veszteségeit helyrehozza, egy este beült a megyei főorvos partíjába huszonegyezni. Otthagyta egész fizetését. Most is azt nyögi. Fürgén kotródott tovább, mert érezte, hogy a kísértés nagyon erős. Igen vágyott már a kártyára, ujjai végében bizsergett az osztás után felszedett lapok síma tapintása. S ahogy a lába ravaszul idehozta, most annál jobban szedte innen a lábát. Csak úgy mellékesen becsmérelte magát jellemének azért a hibájáért, hogy a kínálkozó örömnek alig tud ellenállni. Ezt megállapította magában, mint aki valami únott kötelességet teljesít, aztán elindult a hídon át a sétatér felé és visszatért az életrajzhoz. De most már lusta volt fogalmazni, csak úgy futó képekben vonultatta maga előtt a történetet. Apró jelenetek ötlöttek eléje kolozsvári éveiből. Siralmas szegénysége, amely megalázta, félénkké, habozóvá tette s ahelyett, hogy acéllá verte volna, még puhábbá lapította. Mégsem volt szomorú ez a diákkor, mert a természet elpusztíthatatlan vidámságot oltott belé. Mikor felkerült Budapestre, akkor is ebbe a páncélba öltözött a nyomor döfései ellen. Nem egyszer éhezett, de az ilyen napokat is elmókázta. Akkor került kosztosnak Steuerwasserékhoz, akkor lépett életébe Steuerwasser Róza.

Nagyon szép leány volt az óbudai gyászhuszár leánya. Mert az volt a mestersége Xxxxxxxxxxxx- nak: a temetkezési intézetnél szolgált, zsinóros, fekete díszruhában pompázott, rakosgatta a koszorúkat, tett-vett, meg a bakra is felült olykor ünnepélyes lassúsággal hajtani a négy lovat. Otthon minden este beszámolt az aznapi halottakról. Elhatározta, hogy egyetlen leányát úri- emberhez adja, diplomáshoz. A leány viszont arról álmodozott, hogy valahogyan köze lesz a művészethez. Így került számításba Xxxxx Xxxxxxx, aki a koszt és lakás díját csak igen pontat- lanul tudta leckeadással, színházi statisztálással és más főiskolai módokkal megkeresni, de a szülők hamarosan kimutatták, hogy a fizetést nem veszik túlságos szigorúan: hallgatólag

határozatba ment, hogy a kosztos, mihelyt állásba jut, feleségül fogja venni Xxxxx. De ebből nemcsak ilyen érdekmegállapodás fejlődött, hanem szerelem is.

A leány szőke volt és magas, nála félfejjel magasabb. Csupa szín volt az arca, haja, szeme, szája, szemöldöke úgy ragyogta a sárgát, pirosat, kéket, fehéret, feketét, mint az álmodott bokréta. Pár hét múltán már csókolództak. De valami a leány tekintetében mindig nyugtala- nította: ez a tekintet úgy átnézett rajta, mint az üvegen és elképzelhetetlen, távoli célokat keresett. Ő reszkető sóvárgással várta az állást és a szerelemben való teljes egyesülést; ha az esküvőjüket követő napokra gondolt, szinte hidegrázást kapott a vágytól és gyönyörűségtől. Másfél esztendeig tartott ez a szerelem, közvetlenül helyettesi kinevezése előtt Xxxx meg- szökött. Hogy kivel, az már akkor megfoghatatlannak tetszett: Xxxxxxx szülei és vőlegénye tudtával nem volt senkije. Még búcsúlevelet sem írt, csak a szomszédék kislányával üzente meg, hogy többet ne várják haza, mert «őt hívja a fény», s ha vitte valamire, majd jelentkezik. Évek mulva negyedkézből jutott el a hír a cserbenhagyott vőlegényhez, hogy Xxxx Párisban van, nagy nő lett belőle és gazdagon él.

Ez a csapás Balogot, az ifjú rajztanárt, szerelmi nyomorékká rontotta. Évekig nem közeledett leányokhoz úgynevezett tisztességes szándékkal, mert nem tudta azt a gyötrelmes aggódást levetkezni, hogy megcsúfoltatása rá van írva átokként a homlokára. Udvarlással asszonyok- hoz meg éppen nem mert közeledni, ezt a kisvárosi élet börtöni ellenőrzése sem engedte, meg aztán a kikapós voltukról hirhedt asszonyokról sem merte feltételezni, hogy tetszhetnék nekik. Harminchat éves koráig összesen két szerelmi esete volt. Egyszer egyik tanártársa, irodalmi szakos, aki a nyaranta ismétlődő négyhetes színházi idényről bírálatokat írt a helyi lapba, elmondta a szubrettnek, Xxxx Xxxxxxxxxx, hogy van itt egy fiatal tanár, aki igen ügyesen rajzolgat, még karrikatúrákat is. A szubrett ezt a tanárt mindenáron ismerni akarta.

- Híressé teszem magát, - mondta a kis nő az ügyefogyottan feszengő tanárnak, - ha jó lesz a rajz, leközöltetem valamelyik pesti hetilapban.

Ő vállalta a rajzot, a társulat vendéglői asztala mellett meg is csinálta. Nem sikerült. Össze- gyűrte, eldobta. De a szubrett nem hagyta békén, magához rendelte fogadóbeli szobájába. Csak ketten voltak s a kis színésznő olyan nyájas, olyan anyásan jóságos volt a zavart ember- hez, hogy az a balzsam enyheségétől megnyugodott és fesztelenül tréfálni is tudott. A rajz kitűnően sikerült. Xxxx Xxxxxxx szó nélkül megölelte és szájon csókolta a rajztanárt. Ő alig is tudta, hogy ettől fogva mi történt. Arra ocsudott fel egetverő diadallal, hogy a színésznő simogatja xxxxx haját és ezt mondja bölcs, megbocsátó mosollyal:

- Nagyon mamlasz vagy, de nagyon édes.

Másnap megkérte a művésznőt feleségül. Az kinevette. Ahogy a gyermeknek szokás egy gép szerkezetét elmagyarázni, úgy mondta el a rajztanárnak gazdag támogatóját, a budapesti ügyvédet, aki nyomban el fogja venni, mihelyt évek óta szanatóriumban sínylődő feleségének megkegyelmez a halál. Xxxxx túlfeszített érzelmi viharban lobogott és verseket írt. A versek nagyon rosszak voltak, a művésznő «Astarte» és «A bűn asszonya» néven szerepelt bennük. A fűzfaköltő abban tetszelgett magának, hogy lelke véres és gyönyörűen szenved, pedig egyszerűen boldog volt. Ez a felajzott állapot összesen három hétig tartott. Xxxx Xxxxxxx a hosszú levelekre két levelezőlapot írt, egyiket Parádról, másikat Balassagyarmatról. Aztán soha nem írt többet. Xxxxx később csakugyan férjhez ment, de nem az ügyvédhez, hanem a következő támogatóhoz. Xxxxx akkor szerette meg igazán, mikor már eltűnt életéből. Hálás melegséggel gondolt vissza a fuldokló ölelésekre, amelyek nem gyógyították meg ugyan önkeveslését, de enyhítették és eredendően beteg férfiönérzetének olyan mentsvárat adtak, amelybe mindig elmenekülhetett. Ha szép nőt látott, rendesen tehetetlen harag fogta el és megszokta, hogy ilyenkor Vári Xxxxxxxxx gondoljon. S a csodaszer rendszerint használt, a

tehetetlen harag pirosát ez a lelki lakmusz a mélabús és alázatos belenyugvás kékjévé változtatta.

Majd évek mulva jött a másik eset. Ez tanártársának, Xxxxx Xxxxxxx felesége volt. Zahár történelemtanár, erőszakos és zsarnoki hajlandóságú ember, abban lelte kedvét, hogy minden lehető alkalommal csúffá tegye és megalázza feleségét, aki olyan volt, mint egy reggeltől estig gondtalanul csipogó, telire tömött kis madár. A férj számtalan történetet tudott elmon- xxxx xxxxxx és harsogó kacagással, hogy Xxxxxx elszólásaival bizonyítsa a nők butaságát. Hangos szóval hirdette azt is, hogy házasságuk gyermektelenségének nem ő az oka és asztal- társaságának, még a feleség jelenlétében is, kérkedő részletekkel szolgált házaséletéről és szó- kimondását röfögve élvezte, mint pocsolyát a hentergő mangalica. Ha az asszony elsírta magát, a férj még hangosabban nevetett. A lealázott, megcsúfolt és letiport női lélek évekig gyüjtötte magában az elégtétel vágyát. Szerfelett ügyetlen volt ő is, a rajztanár is, akin meg- akadt a szeme. Hosszú hónapokon keresztül mondogattak egymásnak alig érthető célzásokat, gyakran használták a magyar nóták tolvajnyelvét, s ha egymásra pillantottak, mikor a Tisza- étteremben azt játszotta a cigány, hogy minek is van szerelem a világon, mindkettőjükön végigszaladt a vakmerőség hűvös zsibbadása. De ahhoz, hogy találkozhassanak és hosszasan beszélgethessenek, hiányzott az alkalom. Jött azonban egy majális. Már alkonyodott, mikor a társaság egy része elszóródott az erdőben gombát szedni. Aki velök indult, a járásbíró, szomjúságról kezdett panaszkodni és erősködött, hogy tud a közelben egy forrást, azt meg fogja keresni. Így maradtak egyedül, jó mélyen behatoltak a rengetegbe s ott az asszony rá- terelte a szót keserves boldogtalanságára. Xxxxx melegen vigasztalta s közben karonfogta, hogy átsegítse a bozótokon. A vigasztalásból dadogó vallomás lett, a karonfogásból ölelés, majd bátortalan csók. Ettől a csóktól az asszonyban egyszerre felforrt az elégtétel vágya, olyan görcsösen szorította magához a férfi nyakát, hogy ez nem kapott lélegzetet. S csak hagyta ő is, hogy most már történjék akármi. Mikor aztán visszafelé mendegéltek a homály- ban, Xxxxx felajánlotta, hogy feleségül veszi az asszonyt, váljék el. De Marica rémülten sza- badkozott. Rettegett az urától, képtelenségnek érezte, hogy szóljon neki. Már az is súlyosan aggasztotta, hogyan kerül vissza férje szeme elé így kettesben, ekkora távollét után. De szerencsére még az úton ismét találkoztak a járásbíróval és hárman tértek vissza. A társaság már rég együtt volt, a késedelmes visszatérőket víg diadallal fogadták.

- Xxxxxx, Xxxxx, - mondta egy asszony - nem fél elengedni a feleségét két legénnyel?

- Ugyan, - legyintett a férj - nem kell ez a kutyának sem.

Mind a ketten megnyugodtak. Xxxxx elkapta az asszony pillantását, a mérget keverő rabszol- gáét haldokló zsarnoka mellett. Most tehát viszonyuk volt. De csak elvben. Az asszony nem mozoghatott szabadon. Sem idejök, sem helyök nem akadt a találkozásra. A legbonyolultabb módokat kellett kieszelniök még arra is, hogy öt percet beszélgethessenek. Mikor Xxxxx elhatározta, hogy életbiztosítása ügyében ajánlott levelet fog írni Budapestre, Xxxxxx dobogó szívvel ajánlkozott, hogy ezt a fontos levelet nem bízza a cselédlányra, hanem maga viszi a postára feladni. Módját ejtette, hogy ezt a kávéházban foga között odasúgja Xxxxxxxx. «Négy és hat között» - súgta még hozzá. Xxxxx másnap szakadó esőben várt egy kapu alatt, ahonnan szemügyre vehette a posta bejáratát. De az asszony nem jött. Másnap sem, harmadnap sem. Csak negyednap bukkant fel. Xxxxx a posta kapualjában rekedten elhebegte, hogy a túlsó sarkon van egy épülő ház, ahol a munka abbamaradt. Odalopódzkodtak külön-külön. A meszes deszkaállványok és nyers téglafalak sötétjében csókolództak, mint a bolondok. Mon- dani semmit sem tudtak egymásnak, még arról sem, hogyan levelezzenek, mert ez közvetítő nélkül nem ment volna, s az asszony hallani sem akart arról, hogy egy harmadikat beavasson. Hosszú hetek teltek el, míg megint találkozhattak négyszemközt: az asszony rávette férjét, hogy vegyenek tehenet, úgy olcsóbb lesz a tej, el is adhatnak belőle és a közeli faluban,

Ponorszegen, féláron kínál tehenet a tönkrement jegyző. Így szervezték meg, hogy Xxxxxx kimehetett Ponorszegre tehenet nézni, de ellophatott egy jó félórát arra, hogy csatlakozzék Xxxxxxxx, aki a Molta-hídnál a fák közt elbújva várta.

- Borzasztó ez így, - mondta az asszony mialatt a fenyvesben letelepedett Xxxxx felöltőjére - nem lehet ezt bírni idegekkel.

- Álljon elébe, - mondta Xxxxx - és mondjon el neki mindent.

- Nem, nem, Isten őrizz, megölne.

- Akkor egyezzék bele, hogy én mondjam el neki.

- Nem, - sikoltott Xxxxxx - magát is megölné.

Mikor visszafelé mendegéltek az országút felé, valaki meglátta őket. Egy nyolcadikosnak az apja, aki ott lakott Xxxxxxxxxxx. Xxxxx egy fa mögé ugrott, az asszony rövid habozás után egyenesen odament a parasztemberhez, azt állította, hogy eltévedt és az utat tudakolta. Majd eltűnt a fák között. Xxxxx csak jó soká mert elékerülni s addig bolyongott, más utat keresve, míg csakugyan eltévedt. Késő este ért be a városba és a mellékuccákon sompolygott, mint a rosszban járó kutya. Rettegve várták, lesz-e valami botrány, meglátta-e a parasztember Balogot is és fog-e fecsegni a dologról. De nem történt semmi. És megint csak hetekig nem lehettek együtt.

A férjet akkor meghívták vadászni. Akadt egy egész délutánjuk. Xxxxxxxx sikerült még idejében cédulát csempésznie Xxxxxx kezébe: megmagyarázott egy helyet, amelyet már rég kinézett magának. A Zobor-hegy lankás oldalán, szőlők között, elhagyott csőszkunyhót látott. Este hatra kérte a találkozót. De már öttől kezdve ott várt a kunyhóban, amelynek talaját kukoricaszárak elszáradt alma borította. Marica pontosan megjött. Az egész környéken egyet- len lelket sem lehetett látni. Éhesen vetették magukat egymás karjába. Mámoruk közepette nem volt fogalmuk az idő állásáról. Egyszerre férfihangok beszélgetésére riadtak fel. S meg- dermedve ismertek rá egyikben a Xxxxx hangjára. Hárman voltak a beszélgetők s a társalgás szövegéből, amelyet villámsujtott aléltságban figyeltek, kitűnt a borzasztó helyzet oka. Xxxxxx, a szőlősgazda, el akarta adni egy zoborhegyi telkét, éppen azt, amelyen a csőszkunyhó feküdt s a harmadik ember, ismeretlen hang, hajlandó volt alkudni rá. A vadászatról hazajövet erre kerültek, a bekötő ösvénynél megállították a bricskát és most nézték a telket. Ők ketten léleg- zeni is alig mertek, szívök jéggé fagyott zsibbadó testökben. A beszélgetők ott álltak közvet- lenül a csőszkunyhó mellett.

- Hát ez a kunyhó? - szólt Xxxxx hangja.

Az asszony rászorította tenyerét a szájára, mert félt, hogy az elviselhetetlen izgalomtól el- ordítja magát. S a kunyhó oldalát megrúgta egy láb, nyilván a Zaháré. Gazos por hullott a szerelmesekre.

- Ez semmi, - felelte Xxxxxx - ezt nem is számítom.

- Mi van benne? - kérdezte Xxxxx.

Ők behúnyták a szemöket. Most már megadták magokat a sorsnak. De Xxxxxx nem felelt a kérdésre.

- Sötétedik, - mondta - ammondó volnék, hogy gyerünk, én meg megiszom vacsora előtt egy pohár sört.

A beszélgetés tovább húzódott a kunyhótól. Nemsokára hallották az induló bricska zörgését. De még jó darabig vártak, amíg elé mertek kászolódni. A baj nem szűnt meg. Mert Zahár kocsin ment be a városba, gyalog lehetetlen volt megelőzni. Ők úgy számították volt, hogy a

férj legfeljebb éjszakára érhet haza. Xxxxxx egész testében reszketve, tehetetlenül sírt és sopánkodott: mit fog mondani az urának? Először lóhalálában rohanni akart a város felé, de Balog megmagyarázta neki, hogy ez most már céltalan. Együtt gyalogoltak tehát a leszállott sötétben, az asszony sírva fogadkozott, hogy ennek többé nem teszi ki magát, csak most az egyszer baj ne legyen. Mikor az első házsorokhoz érkeztek, különváltak, az asszony még csak kezet sem nyujtott. Xxxxx hátramaradt s más úton ment be a városba. Akkor még járt a kaszinóba s ott is vacsorázott. Nagy meglepetésére ott találta Zahárt népes söröző kompánia körében.

- Hát te, - kiáltott rá Xxxxx kissé már sörös fejjel - valami szoknya után mászkáltál? Ülj ide közénk.

Ő leült kényszeredetten közéjök, megvacsorázott, némán üldögélt még kissé, aztán hazament. Tudta, hogy Xxxxxxxxx való szerelmének vége, viszont megkönnyebbedett sóhajjal állapította meg, hogy az asszonynak nem lesz semmi baja. Nem is lett, de többet négyszemközt sohasem találkoztak. És azóta? Azóta semmi, unalmas órák az iskolában, lézengés, anyagi gondok, szabóadósság, üresség, üresség, üresség. «Tessék a curriculum vitae,» - gondolta hozzá, önmagán gúnyosan nevetve.

De hiába alakoskodott, hiába próbálta letagadni a lényegest, a legfontosabbat. Még habozott, hogy ráeressze-e tudatos gondolatait erre az ösvényre. Aztán vállat vont. Hát igen. Van valami igen fontos az életében, valami légies és lebegő, valami édesen képtelen és nevetséges: szerelmes Xxxxxx Xxxxxx. Kimondta magában a gondolatot és arcát fény öntötte el, fejét behúnyott szemmel hátraszegte, mint a révületbe eső dervis, de ugyanakkor hirtelen dühös szélroham lázadt fel megint és port csapott szájába, amely sóhajtásra nyílott. Mindjárt vissza- tért a földi életbe, bekapott szájában csikorogtak a porszemek a foga között, erős köhögési roham fogta el. Egyszersmind nevetési roham is, olyan kárvallottan mulatságosnak látta önmagát. Ezt is azonnal rajzolta, de nem a valósághoz híven. Még bohózatosabbra vette a dolgot: a Xxxxxx Xxxx ablaka alatt költőien ábrándos, rajongó pofát vág s közben elcsúszik a dinnyehéjon, hogy amorozói szenvelgésével együtt letottyanjon a járdára.

Jókedve volt megint. Befordult a sétatérre és leült a legelső lócára. Végig akarta gondolni Xxxxxxx kapcsolatos emlékeit. Ezt gyakran megtette olyan érzéssel, mintha meglopná az életet, iszákos inasként, aki elsinkófálja gazdája pálinkáját.

Két éve látta először Xxxxxx Xxxxx. Ugyanilyen koranyári délután. A minoritatemplom előtt ment el s akkor lépett ki a templom kapuján egy eddig sohasem látott hölgy. Csak egy-két pillanatig látta, de rajzra beigazított szeme tüstént felszívta az egész képet. Fiatal asszonyt látott, akinek gesztenyebarna haja volt és dióbarna szeme. Arccsontja kissé mongolos. De a lényeg a kifejezés volt ebben az arcban: a szelídség és nyugalom elemezhetetlen varázsa. Egyébként egészen sima, könnyű sötétkék ruhát hordott, fején semmitmondó fehér szalma- kalapot és bár mindez - amennyire az ilyen dolgokban teljesen járatlan szem megítélhette - olcsó holmi lehetett, az idegen hölgy nagyon elegáns benyomást tett. Ő ámulva nézett utána, majd hogy tátott szájjal meg nem állt. A látvány egyszerűen szíven ütötte. Nem a férfi kíván- ságát érezte, hanem az ember egyszerre árvíz gyanánt elömlő rokonszenvét. Árvaságának állandó érzetében heves sóvárgás ejtette meg: jóban lenni ezzel az ismeretlen hölggyel, keresztnevén szólítani, bizalmas titkokat elmondani neki, levelet várni tőle, életbevágó dol- gokban tanácsára építeni. A hölgy már rég eltűnt, ő még mindig vissza-visszanézett és fejét csóválta. A fejcsóválásnak ez volt a szövege: «Ilyen kedveset még nem láttam.» Másnap azt hallotta a tanári szobában, hogy új ember telepedett le a városban, valami pesti mérnök, aki autóüzletet akar alapítani. Megszerezte a legnépszerűbb gépkocsicégek képviseletét és már ki is bérelte azt az üzlethelyiséget, amelyben Xxxxxx, a cipőkereskedő nemrég bukott meg. Xxxxx abban a pillanatban elhatározta, hogy a tegnap látott idegen hölgy csak ennek a mérnöknek a

felesége lehet. Nem tudta, miért, de biztosan tudta. És ösztönének igaza lett. Pár nap mulva a kávéházban ült, mikor az asszony elment a nagy ablakok mentén ugyanabban a kék ruhában. S valaki így szólt:

- Látjátok azt a nőt, aki most ment el? Ez a felesége annak az autós embernek. Azt hiszem, úgy hívják, hogy Xxxxxx.

Frick, a nyomdatulajdonos, így szólt:

- Jó bőr.

Aztán visszamerült az ujságba. Xxxxx eddig sem szerette ezt a nyomdászt, mert izgága, köte- kedő és rögtön megsértődő ember volt. De ebben a pillanatban mélyen megútálta. S ha volt valaki a városban, akire haraggal és bosszúvággyal gondolt, ez a Frick volt az. Xxxxxxxxx arca a gyíkéhoz hasonlított és erre az arcra kihívó gőggel volt ráírva, hogy az ő nyomdájában nyomják a helyi lapot, mindenki gondolja meg, mielőtt ellentmondani merészelne valamiben. Ez a Xxxxxx nevű ember is óvakodott ellentmondani, mikor a helyi lap hirdetést kért tőle, mert a következő számban már megjelent részint a hirdetés, hogy Xxxxxx Xxxxx mérnök nem- sokára megnyíló üzletében valószínűtlenül olcsó áron a legpompásabb gépkocsik lesznek kaphatók, legmodernebb típusok, kevés fogyasztás, tartósságért jótállás. Xxxxxxxx a hírrovat- ban külön is tudomásul vette a szerkesztő a jó hirdetőt: személyi hír gyanánt közölte, hogy

«Xxxxxx Xxxxx, neves fővárosi mérnök és gépkocsi-szakember megtelepedett városunkban, rövid időn belül megnyitja szaküzletét és gépkocsivezetői oktatást is vállal, tehát feltehető, hogy városunk sport-amazonjai hamarosan megtanulják az ördöngős masina fortélyait. Csak aztán a női eszmény illatos varázsának a benzinszag meg ne ártson.»

Az új üzlet hamarosan megnyílt és autót ugyan nem adott el, de mivel udvarán garázs is elfért, a környék birtokosai bőven ellátták szerelési munkával, amelyet eddig sokkal messzebbre kellett vinni. A kirakatban egyetlen kocsi szerepelt, a cégnek egyáltalában egyetlen látható kocsija, egy vadonatúj olasz gépkocsi, kerekein makulátlanul fehér gummi és sértetlenek a recés rovátkák, lakkján tündökölve sétált a kirakatba illanó napsugár. Az asszonyt nem lehe- tett látni a boltban. De a férfi ott volt és - Balog meglepett fájdalmára - igen csinos embernek bizonyult. Szabályos, erősen lebarnult arcával moziszínész benyomását tette s akik már ismer- ték, azt mondották, hogy a modora kedves és kitűnő. Ebbe az emberbe az asszony valóban beleszerethetett, ezt be kellett látni. Balog furcsa és sajgó csalódást érzett. És korholta magát, hogy vajjon miben volt joga csalódni és mit remélt gyerekes ábrándosságában. S abban a pillanatban, mikor Xxxxxx mérnököt meglátta, már el is döntötte magában, hogy Xxxxxxxx elérhetetlen. Csak ködös távolból lehet rajongani érte, de ezt soha nem szabad megtudnia senkinek, legkevésbé neki magának.

A férjjel nemsokára meg is ismerkedett. A kaszinó felvette Xxxxxx Xxxxxx tagjai közé. Csak- ugyan kedves ember volt, csak kissé igényes. Mindjárt feltűnt a tagoknak, hogy semmivel sem volt megelégedve, a sört melegnek, a biliárdasztalt használhatatlannak, a kártyát szurtos- nak találta és megbocsátóan legyintett, mikor a főpincér szégyenkezve megvallotta, hogy nem tart egyiptomi cigarettát. És csak az előkelő tagok barátságát kereste; az afféle szerzet, mint egy rajztanár, nyilván nem érdekelte. Nem is nagyon barátkoztak össze, csak éppen köszöntek egymásnak. De az asszony titkos oltárként ragyogott a lelkében. Rájött, hogy Vargháné min- den vasárnap elmegy a minoriták miséjére. Xxxxx xxxxxxxxxx volt, feltűnő lett volna, ha most egyszerre elkezd katolikus templomba járni. De az nem tünhetett fel, ha vasárnap délelőtt sétálgat az uccán. S ő minden vasárnap ott sétálgatott, hogy lássa Xxxxxxxxx bemenni és lássa kijönni. Soha feltűnően nem nézett rá, csak lopva, a szeme sarkából. De ez elég volt arra, hogy megújítsa lelkében a karcsú, mégis telt alak egyre sugárzóbb emlékét. Hogy az asszony tudomásul vette-e őt, vagy hogy egyáltalában meglátta-e azt nem is sejtette, de remélni sem merte.

Aztán megismerkedtek. A kaszinó havonta irodalmi estélyeket rendezett a téli idényben s oda a hölgyek is eljöttek. A nyitó estélyen Makra, az öreg igazgató, tartott felolvasást Ciceróról. A tanárok testületileg felvonultak. Xxxxx helye mellett két szék üresen maradt. És lüktetni kezdett a torka, mikor látta, hogy belép a Vargha-házaspár s egyenesen feléje tartanak.

- Xxxxxx xxx, Xxxx: Xxxxx Xxxxxxx barátom.

Xxxxxx Xxxx nyájasan kezet nyujtott. Xxxxxxxx kissé remegett a keze. Érezte, hogy tenyerét ellepi a verejték, ami ritkán esett meg vele, de most meglett. Átkozta önmagát, a természetet, az egész életet, hogy mikor ezek majd hazamennek s a férj megkérdi az asszonyt, mit szól a rajztanárhoz, Xxxxxx Xxxx vállat von és így szól: «Izzad a keze.» Ez a rémkép annyira kihozta a sodrából, hogy mikor az asszony udvariasan társalgást kezdett, ő csak hebegve válaszolgatott és imádkozott, hogy kezdődjék már a műsor. Az nagynehezen elkezdődött. Ő csak az asszony kezét figyelte, amely a műsort fogva az ölében nyugodott. Mennél tovább nézte, annál szebbnek és kedvesebbnek találta ezt a kezet. Nem túlkicsiny, de arányos kéz volt, finomrajzú és nemes. Xxx Xxxx, mondta magában. Tovább nézte a kezet és nagyon szerette.

Szünet is volt, de most már hiába érezte magát nyugodtabbnak és hiába szeretett volna valahogyan beszélgetést kezdeni, sorra jöttek oda urak, akiket Vargha egymásután bemutatott a feleségének s aztán ő maga kiment cigarettázni. Mikor egyszer az általános társalgásban hézag támadt. Xxxxx vakmerően és gyorsan beugrott a lyukon, mint a lövészárokra rohanó katona.

- Sokat járnak társaságba, nagyságos asszonyom?

- Sajnos, nem. Inkább a férjem jár ide esténként, én otthonülő természet vagyok. Szeretek olvasni.

Végre, végre, ebből társalgás lesz. Nincs hálásabb ismerkedési mód, mint könyvekről beszél- ni. Már száján lebegett a kérdés, hogy mit olvas most, de ketten is beleszóltak, az asszony elfordult. Aztán befejeződött a szünet. S ő az estély végéig csak a szeretett, kedves kezet nézte. Közben polgárháborút vívtak lelkében az érzések: vége legyen-e már a műsornak, vagy ne? Mert ha még nincs vége, tovább ülhet mellette, ami kimondhatatlanul jól esik. Viszont, ha vége van, akkor kéznyujtás következik, a kezek érintkezésének egy pillanatig tartó, de kimondhatatlan édessége. Mikor aztán csakugyan a befejezés közelgett, ő gondosan jobb tenyerébe gyömöszölte zsebkendőjét, hogy a legutolsó pillanatig szorongassa. És végre elkö- vetkezett a kézfogás pillanata, az igazhívőé, mikor megérintheti a kábát. Xxxxx nem búcsúzott senki mástól, kisietett a ruhatári folyosóra, ott egy ajtómélyedésbe húzódott, behúnyta szemét és jobbtenyerét hosszasan arcára tapasztotta.

Még egy nagy esemény következett. Volt egy tanítványa, akit nagyon szeretett, egy Xxxxxx nevű postahivatalnok fia. A gyerek kitűnően rajzolt s nem látszott lehetetlennek, hogy viszi valamire a festőművészi pályán, ha csak hajlandóságait a pubertás meg nem fordítja. Az iskolában is több gondot fordított erre a gyerekre, de eljárt a Gazdik-család lakására is két- három hetenként, hogy a fiúval külön is foglalkozzék. Igen kedves, nyelvhibával beszélő, tökkopasz fiú volt ez, nagy imposztor, xxxxxx és jókedvű. Mikor egyszer megint ellátogatott a gyerekhez, hogy új rajzait végignézze és átjavítsa, hirtelen elakadt benne a lélegzet: Xxxx ment keresztül a Nagy-uccai udvaron.

- Ki ez? - kérdezte, hogy a gyerek előtt leplezze lelkendezését.

- Xx Xxxxxx xxxx. Három napja költöztek ide a túlsó lakásba, ahol azelőtt Stefániék laktak.

Bólintott rá és többet nem kérdezett. De ezúttal szokatlanul sokáig maradt Gazdikéknál. A jelenség nem tért vissza többet. Aztán besötétedett. Ettől kezdve gyakrabban járt el a

postatisztékhez és a szülők hálálkodására úgy pirult, mint a titkos sikkasztó, mikor előléptetik. Az ablakon át figyelte a túlsó lakást, gyakran már útra készen, hogy mihelyt esetleg felbukkan Xxxxxx Xxxx, hanyatt-homlok búcsúzva kiszaladhasson és az asszonyt köszönthesse. Ilyenkor már váltottak is néhány közömbös mondatot.

- Hát maga mit csinál itt, Xxxxx?

Egy igen kedves tanítványom lakik itt nagyságos asszonyomék szomszédjában, néha meg- nézem, hogyan halad.

- Maga is annyira szereti a gyerekeket?

- Hogyne, nagyságos asszonyom, mesterségem. És a kutyát is.

- Úgy. Van kutyája?

- Nem, most nincs.

Kis szünet következett.

- Hát Isten vele, Balog.

- Csókolom kezét, nagyságos asszonyom.

Xxxx csak intett, nem nyujtotta a kezét. A varázslatos érintés elmaradt. De megmaradt a barna szempár rajza még erősebben, szelíd mosolyával. És a barna hajé is, amely a legfinomabb színötlettel környezte a kedves arcot. Xxxxx ezen hosszasan el tudott gondolkodni. Az arc enyhe kárminnal meglehelt testszíne, az ajkak cinóbere s a haj meleg barnája, pompás szín- kompozícióvá alakult tünődéseiben. Századszor, ezredszer megint ahhoz a rejtelemhez jutott el, hogy színek és vonalak milyen szépséget tudnak kifejezni. Vajjon micsoda mindennek végső oka és célja? Hajlamos lévén a metafizikára, mint általában a gyenge akaratú és sorsukat nem magok kovácsoló emberek, szeretett pepecselni az ilyen megoldhatatlan töp- rengésekkel és szeretett játszani azzal, hogy titkot látott mindenben. Ilyen titok volt Xxxx is, meg nem fogható és légies; titok volt létezése, titok volt az élet millió bonyolult szálának az a szövődése, amely ebbe a kisvárosba hozta. És légies titok volt, hogy ő, a rajztanár, ilyen céltalanul ábrándozik róla és rejtélyes glóriát képzel köréje.

Ahogy mindezt végiggondolta a sétatéri padon, mint életrajza egy bizalmas utóiratát, eszébe ötlött, hogy most is el kellene menni Gazdikékhoz. S mikor így megfogalmazta magában a vágyat, a vágy ettől még lobogóbbra lobbant, mint a fegyvergyár égése, amely a lángokból robban és a robbanástól még jobban lángol. Nyomban talpra állott és indult. De most már nem a tengő kisvárosi tétlenség botorkáló lassúdságával, hanem frissen és élénken, mint akinek fontos, elérendő célja van.

Xxxxxx sugallat küldte volna ide: Xxxx bent ült Gazdikéknál. Ételreceptet jegyzett, Xxxxxxxx diktálta neki annak az eljárásnak fortélyos részleteit, amellyel savanyítatlan káposztából lehet töltött káposztát csinálni. A gyerek pedig nem volt otthon.

- Nem tudom, hova koncsorgott el a gyerek, tanár úr. De jönnie kell, mert a leckéjét még nem végezte el holnapra. Tessék talán helyet foglalni. Mi ezt még befejezzük.

Helyet foglalt, de nem az ebédlő asztalnál. Külön ült szerénységből a fiú asztalához, ahol példás rendbe rakva állottak a könyvek, füzetek, vonalzók, körzők és írószerszámok. Mialatt lopva Annára pillantgatott, keze a mesterség önkénytelen mozdulataival fogta és tapogatta a ceruzákat. Maga sem vette észre s már rajzolt. Papírra vetette a kedves fejet, amely odaadó gondban hajlik az írás fölé. Xxxx befejezte a receptet és felállott. Meglátta, mi történik.

- Nini, hiszen maga engem rajzol.

Balog szégyenkezve tolta el a papírt, mint a fiatal leány, akit szerelmes levél írásán kaptak.

- Mutassa, kíváncsi vagyok.

A papírlapért nyúlt, elvette és figyelmesen nézte. Aztán Balogra pillantott. A hangja jóval halkabb lett.

- Hiszen maga tehetséges ember. Ezentúl másképpen fogok magára nézni.

- Ó, istenem... Csak úgy firkálgatok... semmi az egész...

- Nekem adja ezt? Ne is mondja, hogy nem. Írja alá, elteszem emlékbe.

Balog odajegyezte a rajz aljára: B. T. Szíve repesett az örömtől. Xxxxx és boldog volt a kis szobával együtt az egész világ. Az asszony még egyszer megnézte. Nagyon tetszett neki. S xxxxxx Xxxxxxx nézett. Alig hallhatóan, alig látható fejcsóválással mondta: hm.

- Alig várom, hogy megmutassam az uramnak. Ő is biztosan nagyon tehetségesnek fogja találni.

A művésznek egyszerre lefelé süllyedt a torka. Xxxxxx és idegen volt a kis szobával együtt az egész világ. Gazdikné kíváncsian maga is megnézte a rajzot. És a maga módján mindjárt művészeti szakvéleményt mondott:

- Mintha kiköpték volna. Hiába, Xxxxx tanár úr egy van a világon.

Xxxxx restelkedett, zavartan ingatta magát. Xxxxxx életében még nem tanulta meg, hogyan kell viselkedni a szemtől-szembe hangzó dicséret esetén. Amennyire örült ennek, éppen úgy félt is tőle. Az ilyen helyzet boldoggá is tette, kínos zavarba is hozta.

- Hát akkor köszönöm, - mondta Xxxx - xxxxxxxx, úgyis eldobta volna.

Ó, ha erre lehetett volna felelnie. Ha lehetett volna elmondania, hogy ez a kis rajz szent, nem a rajz, hanem a modell miatt. De ezt nem mondhatta. Félszegen vállat vont, zavart mosollyal elpirult.

- Szolgálhatok akármennyivel. Ha hazamegyek, akár annyit rajzolok, hogy nagyságos asszonyom kitapétázhatja a szobáját.

- Hogy-hogy? Akkor is le tud rajzolni, ha nem vagyok ott?

- Ó, ez csak emlékezet kérdése. Egyéni dolog az egész. Szinte azt mondhatnám, hogy jobban rajzolok fejből. Valahogy az úgy van, hogy az ember akkor rajzol, mikor néz, és nem akkor mikor ceruza van a kezében. Gyakran megesik, hogy az uccán érdekel egy fej. Vagy egy válltartás. Vagy egy kíváncsian visszaforduló alak. Azt megnézem és... és megtanulom. Otthon papírra vetni, az már semmi.

- Képzelem, milyen tele van rajzokkal a lakása.

- Nem, nincs egy sem. El szoktam dobni.

- Jaj de furcsa. Nem is jelent meg magától semmi? Lapban, vagy ilyeshol? Nem állított ki soha?

- Nem. Erre sohasem gondoltam. Bár egyszer lerajzoltam egy itteni primadonnát és ő felküldte Pestre a rajzot, hogy közöljék. De nem közölték. Nem baj, ezeket én csak úgy... szórakozottságból csinálom.

Ezt mindjárt szerette volna el nem hangzottá tenni, ezt a megjegyzést. Hogyan is mondhatott ilyet, hogy Xxxxx, éppen Xxxxx, csak szórakozottságból rajzolta le? A bosszús megdöbbe- néstől kissé bekapta az alsó ajkát, mint felszisszenés után szokta az ember. De Xxxx nem látta

ezt az arckifejezést. Maga elé gondolkozott. És vállat vont. A vállvonás világosan ezt mondta: amibe nincs jogom beleszólni, ahhoz semmi közöm.

- Kár. Hát mindenesetre köszönöm a rajzot. Viszontlátásra.

Ekkor vették észre mindketten, hogy Xxxxxxxx közben kiment. Xxxx tett két lépést előre, aztán váratlanul visszafordult.

- Azt mondta, hogy nagyon szereti az állatot. Hogy tud kutya nélkül élni?

- Tudom, hogy nevetségesen hangzik, amit mondok, nagyságos asszony. Én nem veszek új kutyát, mert... mert ezt hűtlenségnek... vagy kegyeletlenségnek érezném... a régi kutya iránt... Nagyon nevetséges vagyok?

Xxxx a székért nyúlt és leült.

- Egyáltalán nem. Beszéljen nekem a régi kutyájáról. Milyen fajta volt?

- Korcs. Kis vékony, formátlan, fekete kutya volt. Találtam. Kávéházban. Ültem a kávéház- ban és ujságot olvastam. Xxxx riadtam fel, hogy valaki megérinti a kezem fejét. Odanéztem, hát a pamlagon egy kis kölyökkutya mászott és megnyalta a kezemet. Egészen fiatal volt, nem lehetett több három hetesnél. Xxxxxxxxxxxxx, kérdeztem a pincért, hogy kié a kutya. Nem tudták. Azt sem tudták, mikor és hogyan került a kávéházba. És hogy hogyan került fel a pamlagra, mert oda még nem tudhatott felugrani. Bizonyosan behozta valaki és szándékosan otthagyta, mert meg akart tőle szabadulni. Hozattam kis tányérban tejet, a kutya mohón meg- ette. De olyan mohón, hogy nagyon megsajnáltam. A kezemet is azért nyalhatta meg, mert éhségében kóstolgatta. Hozattam neki még tejet. Azt is kilefetyelte. Erre azt mondtam, hogy a kutya az enyém. Xxxxxxxxxx és megtartottam.

- Hogy hívta?

- Tici.

- Pici?

- Nem Pici. Tici. Eredetileg Xxxxxxxxx neveztem el, de ez aztán lerövidült Ticire.

- Tizián, - nevetett Xxxx - egy kutyát Xxxxxxxxx hívni, ez nagyon furcsa. Mulatságos ember maga, Balog.

- Rendesen jókedvem van, ennyi az egész. Akármilyen nagy bajban vagyok, mindig tudok nevetni.

- Akkor kezet foghatunk. Én is mindig tudok... talán nem nevetni, de mosolyogni. Mondja tovább a kutyát.

- Nagyon kedves volt. Valami olyan hálát mulatott, amiért magamhoz vettem, hogy azt nem is tudom kifejezni. Nekem semmiféle rokonom nem él. Illetve van egy másodízű nagybátyám, de azzal semmiféle viszonyban nem vagyok. Ez a kutya volt az egyetlen hozzátartozó. Még senkit sem éreztem magamhoz olyan közel, mint ezt a kis állatot. Nem, nem, én nem tudok másik kutyát venni. Talán majd egyszer...

- És... és mi volt a vége?

- Elgázolta egy autó. Még hozzá szándékosan. A Kelemen-uccán mentem. A kutya nem volt pórázon. Xxxxx futkosott, hol elmaradt pár lépést, hol előre futott. Roppantul tudott örülni az életnek és annak, hogy én vagyok. Hogy az Isten van. Ki is írta azt, hogy a kutyának az ember az Istene?

- Maeterlinck.

Balog ránézett Annára. Ebben a pillanatban már tudta, hogy újra fogja rajzolni az asszonyt. Valami új vonással, amelyet még meg kell keresni.

- Úgy van, Maeterlinck. Szóval a sarokról élesen bekanyarodott egy autó. Nem itteni kocsi volt, hanem környékbeli. Ment Budapestre és már fehér volt a portól. A kutya még idejében észrevette és igyekezett elugrani. És én megdöbbenve láttam, hogy a kocsi követi a kutya mozdulatát. Xxxxxxxx néztem a vezetőre, a lábam belegyökerezett a gyalogjáróba. Láttam az arcát, afféle csinos, gonosz, kegyetlen arc volt, a szemében látszott a vadászat öröme, s a szívtelen mulatságtól kissé kinyílt a szája. Egy pillanat volt az egész. Mind a két kerék átment a kutya hátsó felén. A kocsi már messze járt. Mire odaugrottam, az állat még élt. Még utoljára rámnézett, kimondhatatlan imádattal és panasszal, feléje nyúltam. Kezet csókolt. De úgy maradt a nyelve. Többet nem mozdult. Akkor odalépett hozzám a rendőr. Ő is látta az egészet. Az ilyen falusi parasztember állatok dolgában nem nagyon szentimentális, de értéknek tekinti az állatot. S a kártételt rosszallotta. Ezért idejekorán megjegyezte az autó számát. Nem volt nehéz kideríteni, hogy a kocsinak egy Risztics nevű maklári nagybérlő a gazdája. Ennek írtam. Nem kártérítést követeltem tőle, hanem azt, hogy a soffőrt olyan keményen büntesse meg, ahogy tudja, azonkívül figyelmeztesse a fickót, hogy velem az életben ne találkozzék, mert én a puszta kezemmel megfojtom. A levelet háromszor téptem össze, mert gyerekesnek és érzelgősnek találtam. De végül elküldtem mégis. Ez a Risztics jó két hét mulva válaszolt. Xxxxxx érdekes válasz volt: közölte, hogy a soffőrt csak pár nappal a gázolás előtt vette fel és úgyis el akarta küldeni, de közben letartóztatták, mert kitűnt, hogy ő a tettese egy félesztendő előtti rablógyilkossági kísérletnek. Különben írjam meg a kutya értékét, szívesen megtéríti. Erre persze nem is válaszoltam. Hát így történt. Sokáig nem tartok kutyát. És a gépkocsit gyűlölöm. Ó bocsánat, elszóltam magam... hiszen a kedves férje azzal foglalkozik... ezer bocsánat...

- Csak hagyja, én sem szeretem.

Xxxx itt a levegőbe nézett. Mintha valami nem ide tartozóra gondolt volna. De aztán fel- ocsudott és visszatért a tárgyra.

- Köszönöm ezt a szomorú történetet, mert engem igazol. Xxxxx gyakran kinevettek az ismerőseim, hogy úgy szeretem az állatokat. Akik komolyan vitatkoztak erről a kérdésről, azzal érveltek, hogy helytelen dolog szeretetet és pénzt állatokra fecsérelni, mikor éppen elég nyomorgó gyerek és felnőtt van a világon. De én azt szoktam felelni arra, hogy az állat- kedvelés neveli az emberiséget. Aki megtanulja, hogy az állatot nem szabad kínozni, az kevésbé lesz brutális az emberekkel. A lovat azért kell védelmezni a kegyetlen kocsistól, mert kegyetlennek lenni az állatra való minden tekintet nélkül is tilos...

- Értem. Szóval a durva lelkeket nevelni kell gyengédségre, és erre nem rossz tankönyv a kutya.

- Úgy van. Lehetetlen olyan embert elképzelni, aki örömét leli az állatok kínzásában, de ugyanakkor az emberekhez jó. Az a soffőr, akit maga elmondott, nem ok nélkül gázolta el azt a szegény kutyát. Aki gyilkos, az gyilkos. És olyan világban élni, amelyből hiányzik a gyengédség, nekem elképzelhetetlen.

- Igen. Minden lélek arra vágyik, hogy szeressék. Xxxx gondolkozott. És a fejét rázta.

- Nem. Az ember nem arra vágyik, hogy szeressék. Az ember arra vágyik, hogy szeressen.

Balog figyelmesen pillantott az asszonyra. Az fejét az ablak felé fordította s igen messze nézett innen. Kis szünet után a férfi szólalt meg:

- De ha olyan nagyon szereti a kutyát, magoknak van?

- Nincs, - felelt az asszony habozva - az uramat az állat idegessé teszi...

Aztán túlélénken és jóval hangosabban hamar a rajzolásról kezdett beszélni. Átmenet nélkül. Ekkor belépett Gazdikné.

- Bocsánatot kérek, valami dolgom volt kint a kamrában. Xxxxxxxxx restellem, tanár úr, hogy ez a kölyök...

- Nem baj, kérem, úgysem volt ma délutánra semmi komoly dolgom.

Xxxx már állott és köszönt mindkettőjüknek. Kisietett. Xxxxx maga is szedelődzködni akart. De Gazdikné szavai megállították.

- Úgy-e, milyen kedves az én szomszédasszonyom? Áldott jó teremtés szegény...

- Szegény? Miért szegény?

- Jaj, tanár úr, nem mond ez semmit, de azt már sok mindenből kiveszi az ember, hogy nincs rendben a házatája.

- Hogy-hogy nincs rendben? Mi a baj vele?

- Hát az ura. Nem jófajta ember az, tessék elhinni. Ez a szegény asszony a világon sehova nem megy, csak ül itthon. Kézimunkázik, tesz-vesz, olvas. Az ura meg éppencsak aludni jár haza, meg enni. De megteszi azt is, hogy nem üzen haza, aztán egyszerűen nem jön ebédelni. Volt már kétszer is úgy, hogy az asszony fél négyig várt az ebéddel. Aztán meg valami rosszban is jár ez az ember, úgy látom. Minden héten felszaladgál Pestre.

Xxxxx mindezt ismeretlen okból szívesen és mohón hallotta. Csak a külszín miatt vetette ellen:

- Az nem jelent semmit. Üzleti dolga van. Abból él.

- Azt már ne tessék mondani, tanár úr. Az asszonynak ilyenkor mindig ki van sírva a szeme. Úgy sajnálom szegénykét, hogy ki sem tudom mondani. De, hogy ez a haszontalan kölyök hol kuncsorog ilyen soká, nem is érthetem. Talán elszaladnék, hátha itt játszik valamelyik szomszéd udvaron...

- Nem, nem, világért se. Úgyis mennem kell már. Majd elnézek legközelebb.

Az udvaron átmenet odanézett az Xxxx lakására. De hiába meresztette a szemét, ott nem látott semmit. Mélyet sóhajtott a friss emlékek gazdagságától. Ujjongott azon, hogy ilyen hosszan beszélgetett vele. Xxxx Xxxx tehetségesnek találta a rajzot. Hogy olyan lelkesítően okos volt, mikor az állatokról beszélt. És hogy a férjével nincs minden rendben... nem, nem. Hamar rendreutasította magát. Nem gavalléros dolog kapva kapni azon, amitől ez az asszony állítólag szenved. Mendegélt céltalanul. Megnézte az óráját: fél hét. Mit csináljon vacsoráig? Megállt és ösztöne arra indította volna, hogy megforduljon és nagyobb kanyarodóval menjen hazafelé, mert így mégegyszer elmehetne Xxxx ablakai alatt. De aztán eszébe jutott, hogy talán éppen most jön haza a Gazdik-gyerek. S most únta, hogy a fiúval foglalkozzék. Máskor igen, nagyon szívesen, de ma nem. Eltökélte magát, hogy hazamegy. Mit csinál otthon? Mindegy, semmit. Majd ül és gondolkozik.

A Rác-közben lakott a sánc alatt. Macskafejű kövezetből volt itt a gyalogjáró, a kapuk alól néhol patkányt kereső macskák sompolyogtak. A házak nem épültek egyvonalban, a rozzant, földbe süppedt homlokzatok bizonyára egy hajdani gyalogösvény tekergő útját követték. Benyitott a tizenhetes számú ház barna kapuján, amelyre éjszakai kezek nyilaskeresztet rajzoltak krétával. Az udvaron a nagy eperfa szokott látványa fogadta, alatta az örök csirkék

kapargáltak ma is, mint a mult héten, mint tavaly, talán már évszázadok óta ugyanazok a csirkék: tavasztól őszig mindig fejlődtek, mint az esztendő, eltűntek valami érthetetlen rejtekhelyre, s új tavaszon újjászületve elébújtak megint. A vöröstéglákkal kirakott gangon ott üldögélt Éliás, a törvényszéki díjnok és rendes szokása szerint kártyát vetett magának, melynek szennyes és teljesen elfakult lapjait senki nem tudhatta már megkülönböztetni, csak ő. Éliásné a nyitott konyhán motoszkált, öregecske leányuk pedig, Xxxxxx, aki tőből hiányzó félkarja miatt pártában maradt, az udvar végében öntözte a csenevész petuniákat. A tégla- folyosó végén volt a szobabérlő tanár ajtaja, dupla ajtó, ha kinyitotta a külsőt, már előre hallotta azt a zajt, amelyet a belül lógó vasretesz csapódása fog ütni az ajtódeszkán. Belépett otthonába.

Ebben a szobában minden bútor a háziaké volt, így vette ki. Nagy állótükör, kerete aranyo- zott, közepéből márványlap állott ki a nippek számára: porcellánmadár, piros süvegű cserép- törpe, üvegnehezékbe forrasztott kék pillangó, a tritonok kürtjéhez hasonló tengeri kagyló, fekete pamutból készült macska, szeme helyén egy-egy piros pamutgörccsel, szemcsés aranycsillogású és ritkaságnak számító ásványdarab, zöld bádogbéka, amely valaha rugóra járt és ugrálni tudott, ha felhúzták. Xxxxx, ha hazajött, mindenekelőtt erre a gyüjteményre pillantott, hogy külön mindennap meggyűlölje. A többit már nem nézte, már nem is tudta, csak, vagy minden félesztendőben egyszer, hirtelen tudatára ébredt az alpesi tájat ábrázoló és megnémult zenélőórának, az ezüstszínűre mázolt toprongyos kis kályhának, a sivár rézágy- nak, a rongyosodó ripszszékeknek, még a köpőládának is, amelybe Xxxxxx minden héten ollóval csipkézett szélű rózsaszín selyempapírt cserélt a homok alá, pedig azt a szobaúr egyetlenegyszer sem használta. Saját xxxxxxx édes-kevés volt ebben a szobában: a szekrénybe zárt kevés ruhája és fehérneműje, néhány könyve, és az a ládája, amelyben festékeit, pasztell- rúdjait, ceruzáit, ecsetjeit tartotta. Saját kezétől származó kép valóban nem lógott sehol, a négy fal egyetlen szabadon maradt mezőjét Xxxxxxx két családi képe foglalta el: fénykép után nagyított színes krétarajzok. De már kétoldalt sem maradt hely: jobbról a bádogmosdó felett törülközőtartó díszlett, vászonszalagján piros keresztöltéssel kivarrott JÓ REGGELT XXXXXX felírással, balról pedig olajnyomat, amely a velencei Canale Grande egy gondolását ábrázolta barna fakeretben. De a tapéta adta az egész otthon jellegét és hangulatát: halványkék alapon szabályos ismétléssel sorakozott ugyanaz az ábra megszámlálhatatlanul sokszor: sötétzöld pagoda két fa között, előtte tányérkúpkalapú, hajfonatos kínai.

Balog az asztalra dobta kalapját és odadobta magát az ágy tövébe illesztett dívánra, amelynek elvásott rúgói már testének megfelelő dombokat és mélyedéseket öltöttek.

- Anna - mondotta maga elé nyitott szemmel, értelmetlenül csodálkozva a név hangzásán.

Aztán életére gondolt, sorsára, munkájára. Majd oldalt dobta magát. Tekintete arra a rongy- párnára esett, amelyen a kutya aludt valaha. Eszébe jutott, hogy most hatásos dolog volna zokogva fakadni. Nem, mondta aztán szomorúan, ez túlságosan színészi dolog és melodrama- tikus. Tehát nem sírt. Csak nézte cigarettája felfelé igyekvő füstjét. És bizonyos csodálko- zással, mintha ezt a tényt most állapította volna meg először, hangosan így szólt:

- Érdekes, milyen árva vagyok.

II.

A mindennapi órarendtől függött Xxxxx Xxxxxxx délelőtti cseréje Xxxxxx Xxxxxxxx. Egyik szabadkézi rajzot tanított és természetrajzot, a másik franciát és gyorsírást. Viszont személyes kedvteléseik alkalmasak voltak arra, hogy kicseréljék őket. Xxxxxx nagyon szeretett festegetni, Xxxxx nagy örömet talált a francia társalgásban. Megalkudtak tehát, hogy a minden délelőtt mutatkozó lyukas órákat csere-oktatásra használják. Polgár vízfestékei ott állottak a tanári szobában. Csak akvarellt szeretett festeni és olyan színérzéket tanusított, amely éppen ele- gendő lehetett egy műkedvelőtől, de a rajzban már cserbenhagyta biztonsága, a perspektívával meg éppen hadilábon állott. Balog türelmesen ült mellette és ellenőrizte ceruzája, ecsetje minden vonását, olykor megállította a hibás irányban botladozó kezet és belerajzolt a vonalba, olykor apró fogásokat mutatott: hogyan lehet elhazudni a valóságból valamit, hogy a valóság jöjjön ki belőle. Mindezalatt csak franciául beszélgettek. Ez már nem is számított tanulásnak, hanem gyakorlásnak, mert Xxxxx már legfeljebb filológiát tanulhatott tanártársától, fecsegé- sének folyékonysága már felülmúlta a mesterét.

A napfényes tanári szobában üldögélt most is. Az ablak mellett asztalka állott, rajta fehér terítő, azon kékmázas paraszttányér, azon három narancs: Xxxxxx Xxxxx legújabb feladata.

- Plus de bleu, plus de bleu, - szólt Xxxxx Xxxxxxx - j’ai beau de t’abreuver avec outrages. De Polgár megrázta tömött és síma szőke sörényét.

- Pas juste, mon cher. On dit pas: abreuver avec outrages. C’est n’est pas français du tout comme ça. On dit: abreuver d’outrages.

Xxxxx kijavította a rosszul használt francia kifejezést. De kisvártatva már ő szólt bele a másik mondatába.

- Le fruit détaché de sa... de sa...

- De sa tige, - segítette ki a rajztanár a francia tanárt.

- Précisément, - bólintott amaz helyesléssel.

Xxxxxx Xxxx, a német tanár nagyot köhögött a sarokban, ahol a Századok egy régi évfolyamát olvasta. A köhögés percekig tartó rohamokkal kínozta a horpadt mellű kis öreget, aki egy-egy harsogó köhhentés után méltatlankodva rázta a fejét, mintha goromba sorsát akarná rendre- utasítani. Aztán megint elcsendesedett, csak olyankor nyikordult meg alatta a nádszék, mikor a legyeket hessegette. A legyeket még a földrengésszerű köhögés sem tudta tőle elriasztani. A festegetés és francia társalgás élénken folyt tovább.

- Quant à ma journée d’hier je viens de faire la connaissance de xxxxxx Xxxxxx.

- Ah, ça! Elle est très jolie, je te le jure.

- Et très bonne. On a parlé de mon feu petit chien. Grand coeur, cette dame. Presque pleuré... Az ajtón kopogtattak.

- Entrez, - mondták ők rögtön. És nevetve ismételték magyarul is.

Alacsony termetű idegen lépett be. Sárga vászonból való utazóruhát viselt. Erős orrú, borot- vált arcából hideg, nedves kék szem elszánt és fürkésző pillantása támadta meg a szobát.

- Jó napot kívánok. Balog tanár urat keresem.

- Én vagyok, - felelt Tihamér udvariasan felpattanva - tessék.

Xxxxxxxx volt, de nem túlnyájas. Az idegen nem keltett benne kedvező benyomást. Az közelebb lépett, katonásan összeütötte a bokáját és kezet nyujtott.

- Doktor Xxxxx Xxxxx budapesti ügyvéd vagyok, tartalékos hadnagy. Szervusz.

- Szervusz, - felelte a tanár bátortalanul - mivel lehetek... mivel szolgálhatok? A budapesti ügyvéd körülnézett.

- Igen fontos mondanivalóm van, de a dolog bizalmas természetű. És nem is rövid.

Xxxxx Xxxxxxx zavartan nézett a látogatóra. El nem tudta képzelni, mit akarnak tőle. Semmi- féle pörös ügye, vagy egyéb vonatkozása nem volt Budapesttel. Nem tudta, mit feleljen. Az a homályos érzés bukkant fel benne, hogy ezt az idegent meg nem történtté kellene tenni.

- Most... most nekem mindjárt órám lesz, sajnos... én nem tudom, hogy mi az az ügy...

- Meddig van xxxx, kérlek alássan?

- Tizenkettőig.

- Kérlek. Én autóval jöttem és a Tiszában szálltam meg. Végezd el az órádat, aztán keress fel ott. Megvárlak az étteremben. Esetleg ebédelhetünk együtt. Az ügyről magáról majd csak bizalmasan beszélhetek. Egyelőre csak annyit, hogy igen kellemes hírt hozok. Hát szóval tizenkettőkor. Nagyon örvendtem a szerencsének, tanár úr. Szervusz.

Elment, a másik kettő felé nem is bólintott. Ezek csodálkozva néztek össze.

- Xxx nem foghatom, - álmélkodott az ajtó felé fordulva Xxxxxxx.

- Gyerektartás, - kiáltotta magyarul és nevetve Xxxxxx, - egész biztos, hogy gyerektartás.

- Ugyan, miféle vicc ez. Hiszen mondta, hogy igen kellemes hír. Neked mindig nőkön és ilyen ügyeken jár az eszed.

- Jaj, de buta vagy, hát min járjon? Mért élünk, nem igaz? Esetleg valami kaszirosnő-féle, aki innen Pestre származott és akinek házasságot ígértél, most beperel.

- Ugyan, hagyd ezeket a hülyeségeket. Ez kellemes hír volna?

- Az ügyvédnek kellemes, mert lefoglalja a fizetésedet.

Ő már nem is figyelt oda. Vállát vonogatva töprengett ki az ablakon. Csak legalább valami közelebbit mondott volna ez a pesti ember. Sorsjegy? Hopp, ez nem lehetetlen. Nyert a sorsjegyem, az ügyvéd hozza a jó hírt, hogy kövér jutalmat kapjon érte. Nem, nem, mégsem lehet. Hiszen a sorsjegye már egy éve lejárt és nem újította meg. De hát akkor mi az ördögöt akarhatnak tőle és kicsoda?

A csengő élesen berregett, kezdődött a tízperc. A tanárok egymásután jöttek be a szobába. Polgár nagy-szájasan azonnal ujságolta a pesti ügyvédet. Egyik tanár érdeklődve hallgatta, másik nem törődött vele. Zakár legyintett és pipáját tömködte, Lesták viszont szinte szaglá- szott a kíváncsiságtól. Ahogy az ajtót egymásután nyitogatták, behömpölygött a folyosón zsivajló gyerekek lármája egy pillanatra, mint a darabokra szaggatott árvíz. Tihamér fejbe- ütötten mondogatta a köréje álló kérdésekre: fogalmam sincs, sejtelmem sincs. Valami elő- érzet bántotta, hogy nagy változás várakozik reá, amely kettétöri unalmas, de nyugodt kis életét. S ezt ösztönösen ellenezte, mint az alvó, hogy felébresszék. A sok kérdezősködés idegesítette, örült, mikor ismét szólt a csengő és bemehetett a rajzterembe. Ott nem figyelt a dolgára semmit, lekönyökölt a katedrára, fejét a tenyerébe nyugtatta és azon gondolkozott, hogy jó volna óra után gyorsan megszökni és biztos rejtekhelyen megvárni, míg az ügyvéd elúnja a várakozást és visszautazik.

Óra után elindult a vendéglő felé. A bizonytalanság érzete visszatartotta, a kíváncsiság hajtotta. A mozi sarkán éppen most fordult be Xxxx. Ő mélyen elpirult, köszöntötte és tovább akart menni. De az asszony megállott.

- Xxxxxxx, Xxxxx. Kezet akarok szorítani magával.

- Ó... xxxxxxxx, nagyságos asszony... kezét csókolom... csókolom a kezeit.

- Csak azt akarom mondani, hogy...

Itt Xxxx megállott. Kétségtelennek látszott, hogy mondani akar valamit. De mindjárt meg is gondolta.

- ...hogy köszönöm a rajzot. Eltettem.

- Nagyon örvendek. Tiszteltetem a kedves férjét.

- Ő nincs itthon. A szerelő van az üzletben. Hát az én Istenem áldja meg, Balog.

Ismét kezet nyujtott. S már tovább is sietett friss, könnyed járásával. Kitűnő rajzú dereka elringott a posta felé. Miért köszönt ilyen nyomatékosan? Ezt nem lehetett érteni. Alakja még látszott a távolban: lebegés és könnyűség. Xxxxxxxxxx, gondolta ő, mint az orvos a diagnózist. Botticelli: Primavera.

Az étteremben ott ült az ügyvéd, előtte a sörös kancsó mellett barna irattáska, felállt és tovább húzta a másik széket.

- Gyere, gyere, már nagyon éhes vagyok. Kora reggel indultam. Pincér, adjanak étlapot. És a nagyságos úrnak adjanak sört, ne tátsa a száját.

Ettől Xxxxxxx megütődött. Kevés dolog idegesítette jobban, mint ha jelenlétében valaki nyersen beszélt a személyzettel. Doktor Xxxxx Xxxxx sehogysem tetszett neki. De az nem igen figyelte az ő véleményét. Az étlapba merült. Már a nézésével is dühösen falta az ételt. Xxxxxx kiült a kéjes kísérletezés, ahogy elméletben minden ételt végigkóstolt. Az étel iránt való ér- deklődése hasonlított a nemi gerjedelemre. A rendelésbe Xxxxxxxx is belevonta, kínálgatta és kérdezte, házigazdaként viselkedve. Tihamér ideges türelmetlenséggel felelgetett, de vidám- ságát még most is megtalálta. Ahogy a pincér elment, jókedvűen vetette oda:

- Hát talán lássuk a medvét.

- Úgy van, térjünk a tárgyra. A te édesanyád Zámbó-leány volt.

- Igen. Xxxxx Xxxxxx.

- Xxxxxxx Xxxxx Xxxxxxxxx, aki elhúnyt kilencszázötben, volt egy nagybátyja, bizonyos Xxxxx Xxxxxxxx.

- Igen.

- Ismered te ezt a Xxxxx Xxxxxxxxxx?

Xxxxxxx felelni akart, de ekkor hozták az ételt. Pethő ráförmedt a pincérre.

- Nézze, barátom, tegye le azt a hogyhívjákot és ne zavarjon bennünket.

A pincér alázatosan rebegett valami bocsánatkérést. Xxxxxxx jól ismerte: szolgálatkész, derék, kedves fiú volt, csak azzal esett terhére a vendégnek, hogy mint szenvedelmes bélyeggyüjtő mindenkit bélyegért molesztált. Ő tehát most már védelmére kelt a pincérnek. Még pedig úgy, hogy az ügyvédnek nem szólt semmit, hanem magához a legényhez fordult.

- Nincs semmi baj, Feri fiam. Csak rakja le szépen a holmit, aztán ha kell valami, majd én szólok.

Az ügyvéd felnézett, gyors villanással felmérte mind a kettőt, a rajztanárt is, a pincért is. Benyúlt a zsebébe, fekete bőrből való aprópénztárcát vett ki, abból előkotort egy ötvenfillérest és odavetette az asztalra.

- Ez a magáé. Aztán rendes kiszolgálást kérek. Feri pincér eltávozott. Xxxxxxx visszatért a tárgyra.

- Tehát: futólag ismertem Xxxxx Xxxxxxxxxx. Mikor főiskolai éveimben elég rosszul ment a sorom, elhatároztam, hogy felkeresem és segítséget kérek tőle. Megmondom őszintén: egy- szerűen éheztem. Akkor eszembe jutott egy kisgyerekkoromból való adat. Szegény anyám beszélte egy jóismerősének, hogy van ez a gazdag rokona. Én anyámat sohasem ismertem. Vagy ha ismertem is, kétesztendős voltam, semmi emlékem nincs róla. Az a bizonyos jóisme- rős, Xxxxxxx nevű áldott derék asszony, gyakran emlegette nekem ismeretlen nagybátyámat. Igy jutott eszembe. Elég nehezen találtam meg. Bemutatkoztam neki, ő elég ridegen fogadott, aztán kértem tőle, erre egyszerűen elutasított. De nem is tudom, miért beszélem én ezt. Azt sem tudom, mi értelme van, hogy válaszolok a kérdéseidre.

- Most jön a pillanat, mikor meg fogod tudni. Xxxxx Xxxxxxxx meghalt.

- Micsoda? Meghalt?

- Úgy van. Tíz nappal ezelőtt. A lapokban is megjelent. Megütötte a guta. Nyugodtan megüthet- te, elég öreg volt már. Én voltam az ügyvédje. Végrendelet nem maradt utána. A hagyatékot én rendezem. Az írások között, mert az öreg minden írást gondosan megőrzött, a következő levelet találtam.

Ekkor már ki is vette zsebéből a levelet. Átnyujtotta. Xxxxxxx meglepetten olvasta. Régi, kezdetleges írás volt, aláírása: özvegy Xxxxx Xxxxxxxx. A levél maga dátumot nem tartalma- zott, de borítékján még ki lehetett venni az ezerkilencszázötös bélyegzőt. Szövege így szólt:

«Méltóságos uram! Bocsánatot kérek hogy alázatos soraimmal így terhére vagyok méltóságos uramnak de azonban evvel kénytelen vagyok mert itt Kolozsvárt (Kolozs megye) meghalt méltóságos uram tisztelt unoka huga férjezett Balogné szül. Zámbó leány mert férjével együtt csolnakázási baleset végett mind a kettő a Szamosba fulladtak és mink egy házban laktunk és gyermek is maradott egy fiucska neve Xxxxx Xxxxxxx vallás ref. kora kétéves csak azért bátorkodok terhére lenni nagybecsű soraimmal mert a mi utánuk maradt azt a temetés mind meg emésztette már most nem hagyhatom az apátlan anyátlan árvát a jó Isten is megbüntetett volna ezt mindenki be láthatja tehát én magamhoz vettem nagyon édes kis gyermek már beszélni is tud nekem pedig nincs módom iparos özvegye vagyok de boldogult férjem presbiter volt a Farkas-utcába de a társadalomnak nem ártott és mink a törvény előtt sohasem voltunk bárki tanusíthatja elég szomorú hogy ilyen szegénységre jutottam hogy mosni járok most még ez a gyerek is ennek következtében tisztelettel meg instállom méltóságos uramat hogy itt van ez a vér szerint való unoka öccse és el tartásában havi díjjal engemet segélyezni szíveskedjék előre is meg köszönöm a jó isten fizesse meg sokszor tiszteltetem én alul irott özvegy Xxxxx Xxxxxxxx kolozsvári lakos cim Kolozsvár (Kolozs megye) Xxxxxx xxxx 00 szám maradok mély tisztelettel.»

Tihamér végigolvasta a levelet. Utána restellt felnézni, mert érezte, hogy nedves a szeme. Xxxxxxx, a drága, jóságos Xxxxxxx, kötélverőmester xxxxxxxx özvegye, aki őt hatéves koráig nevelte, most kilépett a mult elhamvadt világából. Xxxx előtt látta már nagyon elhomályo- sodott alakját, sötétkék viselő ruháját, fejkendőjét, s azt a kicsiny barna nedvességet, amely a folytonos tubákolástól mindig odaszivárgott az orra végére. Dohányszagú és szeretettel teljes volt körülötte minden. Xxxxxxx szándékosan leejtette asztalkendőjét, lebújt az asztal alá, ott gyorsan megtörölte kabátujja elejével a szemét, aztán felbukkant az asztal fölé.

- Ezt nem tudtam. Soha nem mondta nekem. A nagybátyám valószínűleg nem is válaszolt a levélre.

- De válaszolt. Az öreg feljegyzéseiben utána néztem a dátum szerint és meg is találtam, hogy még aznap postára adott száz koronát Patekné címére, de többet soha. Bizonyára megírta neki, hogy ezt egyszer s mindenkorra küldi. Most itt egy másik feljegyzés.

Pethő cédulát tett le az asztalra. S ezen Xxxxxxx meglepetten látta a saját írását: «Xxxxx Xxxxxxx főiskolai hallgató. Xxxxxxxxx-xxxx 0, XX. 7. Xxxxxx Xxxx címén.»

- Hogyne, hogyne, - szólt izgatottan - ott voltam ágyrajáró. De a cédulára nem emlékszem. Talán letettem az asztalára, mikor pénzt mentem kérni tőle. Az én írásom, az bizonyos.

- Lehet. Mindenesetre helyes, hogy letetted az asztalára, mert ennek alapján találtalak meg. Az irodám három embere három napig nem is dolgozott egyebet, mint hogy téged keresett. Bejelentőhivatal, Óbuda, kinevezés, kultusz, satöbbi. Ez egy külön detektívregény, majd egy- szer részletesen elmondom. A kellemes hír tehát, amit ígértem, itt van; te vagy a Zámbó- vagyon egyetlen örököse.

- És... és ezt nekem... ezt ideadják?

- Persze, hogy odaadják, majd én arról gondoskodom. Más oldalági rokon nincs. A te igényed kétségtelenül igazolható.

- Hát... nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt a... ezt a...

- De én tudom, barátom. Én ügyvéd vagyok és mellesleg mindjárt megjegyzem: nem olcsó ügyvéd. Meg fogod fizetni a készkiadásaimat és a hagyaték lebonyolítását. Abból bőven telik, ne félj.

- Igen. És... és... mennyi lehet az a vagyon?

- Azt pontosan meg tudom mondani, mert az öreg dolgait én kezeltem. A vagyon, amely ház- ból, szétszórt telkekből, ingóságokból és értékpapírokból áll, körülbelül kitesz négyszáz- nyolcvanezer pengőt.

- Mennyit? - kérdezte sápadtan Tihamér.

- Mondom: négyszáznyolcvanezer pengőt. Így, ha nem teszed pénzzé. De szerintem pénzzé kell tenni és valamibe belefogni vele. Majd erről még beszélünk. Mindenekelőtt leszel szíves ezt a kis meghatalmazást aláírni.

Az irattáskából ürlap került elő és töltőtoll. Tihamér gépiesen aláírta a meghatalmazást. Xxxxx visszatette a táskába. Aztán tovább evett, vad mohósággal. Az újdonsült örökös nem tudott enni. Csodálta az ügyvéd egykedvűségét és azt a lendületet, amelyet ilyen óriási esemény lezajlása közben az evésnek tud szentelni. Xxxxx úgy evett, mint aki megöli az ételt, elharapja a torkát, mint az oroszlán, aztán irgalom nélkül falni kezdi.

- És mikor van... valami tárgyalás, vagy átadás, vagy ilyen? Bocsánat a kérdésért, de én még sohasem örököltem.

- A rendes hagyatéki tárgyalás bizony eléggé elhúzódik. Előbb még számos formaságnak is eleget kell tennünk. Megvan a keresztleveled?

- Az megvan.

- Szüleid házasságlevele és halotti bizonyítványa xxxxxx xxx xxx, mi? Nem baj, holnap egy emberem lemegy Kolozsvárra. Egyszóval az átvétel még el fog tartani egy darabig. De ez ne izgasson, hoztam pénzt magammal. Mennyit parancsolsz?

- Pénzt? Kölcsön?

- Ördögöt kölcsön. Elszámolásra. Xxxx természetesen nem akarok beleszólni, hogy ha a hagyatékot átvetted, kit fogsz megbízni a vagyonkezeléssel. Én tizenhét éve kezelem ezt a vagyont, ami nem könnyű dolog, mondhatom. Az öregnek sok bonyolult pere volt, azoknak száz meg száz kényes jogi részlete van. Ha van eszed, velem kezelteted, de ha tudsz valaki jobbat és olcsóbbat, Isten őrizz, hogy feltoljam magam, arra nekem nincs szükségem, magam is elég tehetős ember vagyok, el is fáradtam már, annak én csak örülök, ha kevesebb a munka. Szóval még akkor is, ha valaki mást bízol majd meg, jó vagy te nekem egy pár pengőre. Mennyit parancsolsz?

Már kivette belső tárcáját, amelynek tárgy létére gőgös potroha volt. Szíjra járt és göngyölni is kellett. Hasából felháborítóan vastag bankjegyköteg kandikált elé.

- Hát lehetne mondjuk úgy százötven, kétszáz... esetleg háromszáz pengőt?

- Ugyan, ne gyerekeskedjél. Félmilló vagyonod van. És ha rámhallgatsz, hamarosan kerek millió lesz belőle. Itt van ezer pengő, ez egyelőre elég lesz a legelső kiadásokra.

Már ki is csípett megnedvesített ujjakkal egy nyalábot a bankók közül, s abból leolvasott tíz darab százast az asztalra. Majd ugyanabból a tárcából névjegyet vett ki, rövid nyugtaszöveget írt rá, s odatolta aláírás végett. Tihamér aláírta. Aztán a pénzre pillantva habozott.

- Nem adhatnál százért aprót? Ha százast váltok, mindjárt elmegy a híre.

Pethő elkezdte az apró bankókat összekeresgélni. De nem futotta azokból, csak hetvenig. Azt is odatolta, kijavította a nyugtát, mégegyszer aláíratta a javítás jelzésével, aztán elrakván a vastag tárcát, a kés fokával csörgött a poharán. Tihamér gyors mozdulattal marékra fogta és külső kabátzsebébe rakta a leveleket meg a pénzt, hogy a pincér meg ne lássa. Még tésztát rendeltek, s miután az is megjött, Xxxxx tovább vezette a társalgást.

- Na már most, édes öregem, szeretném hallani a terveidet, mit fogsz csinálni ezek után.

- Nem tudom. Még nem ocsudtam fel az egészből. Ahhoz nekem idő kell, hogy rendbe szedjem a gondolataimat.

- Igen, ez nagyon helyes. Az ilyen döntéseket meg kell fontolni. De arról talán mégis van valami fogalmad, hogy tovább maradsz-e rajztanár ebben a kisvárosban, vagy felköltözöl a fővárosba.

- Várjunk csak, kérlekalássan. Hirtelen jött egy kicsit a dolog, jóformán még el sem hittem.

- Tapogasd meg a zsebedet, ezerhetven pengő van benne. Arról elhiszed.

- Igen, már percek óta tapogatom és folyton kérdezgetem magam, hogy ez lehet-e. Mondjad csak, mennyi kamatot hoz négyszáznyolcvanezer pengő?

- Az attól függ. Ha bankba teszed, nem sokat. De ha kézbe vesszük az egész hagyatékot, veszedelem nélkül forgatjuk és modernebbek leszünk, mint az öreg volt, akkor igen könnyen ki lehet hozni belőle tíz százalékot. Az havi nyugodt négyezer pengő. Úri módon élhetsz oda- fenn.

- Havi négyezer. Az szép.

- Az bizony szép. Jól beosztod és élhetsz passzióidnak. Van valami passziód?

- Semmi. Szeretek utazni. Azaz szeretnék, külföldön még nem voltam, csak egyszer Abbáziá- ban.

- Hát most utazhatol, amennyi tetszik. Elmehetsz nyáron két hónapra és télen két hónapra. De Budapesten nagyon kellemesen lehet élni. Színház, opera, lokálok, miegymás. Jó társaság. Van valami társaságod Pesten?

- Nem ismerek én senkit.

- Ez ne aggasszon. Én elég nagy házat viszek. Kitünő emberek járnak hozzám. A feleségem xxxxx háziasszony, nagyon fog örvendeni, ha megismerkedtek. És a leányomnak is bemutat- lak. Remek leány. Korcsolyabajnoknő. Nyelveket tud. Amit akarsz. Tessék. Ezt megnézheted.

És már ismét előhúzta a vastag tárcát, annak egyik belső rekeszéből kibolházott egy fény- képet. Tihamér elé tette. A kép húsz év körüli szőke leányt ábrázolt. Első pillanatra mutatós szépségnek tetszett, bár a gyenge műkedvelő-felvételből nem lehetett eléggé megítélni.

- Szép hölgy, - bólintott Tihamér udvariasan.

- Bálkirálynő, csak azt mondhatom. A legjobb bálokon csak úgy nyüzsögnek körülötte a leghíresebb fiatalemberek. Hiszen majd meglátod. Majd keresünk neked valami jó lakást, azt kitünően berendezzük és úgy fogsz élni, mint hal a vízben. Én mindenben rendelkezésedre állok. De ezt ne értsd félre, ha van valami alkalmas embered, nem muszáj engem megbízni a vagyonkezeléssel.

- Nincs nekem senkim.

- Ahogy gondolod. Rám mindig számíthatsz. Nem vagyok olcsó ember, de ha valamit taná- csolok, arra mérget vehetsz.

Az étterem kezdett népesedni. Innen is, onnan is kíváncsi pillantások érkeztek az asztal felé, az emberek egymáshoz hajlottak és világosan lehetett látni egyiknek arcán a kérdést, a má- sikén a választ: nem tudom. Pethő felvetette, hogy vajjon a feketét itt igyák-e, vagy üljenek át a kávéházba. Xxxxxxx kellemetlennek találta a többi asztal kíváncsiságát, de meggondolván, hogy a kávéház ilyenkor tele van már és az asztalok ott sűrűbbek, inkább itt óhajtott maradni. Feketét hozattak. Agya malomhoz hasonlított, amelyet állandó, egyhangú zakatolásban tart a molnár, vagyis az öntudat, s ennek a malomnak kereke szüntelenül ugyanazt zakatolta: havi négyezer, havi négyezer, havi négyezer.

- Hát miben maradunk? - kérdezte a fekete mellett.

- Hogy-hogy miben maradunk? Én kérdeztem tőled, hogy felköltözöl-e Pestre, vagy itt maradsz tovább tanárnak. Lehet, hogy ideköt valami, azt én nem tudhatom.

- Nem köt semmi éppen, - hazudta Xxxxxxx, mert nyomban Xxxxxx xxxxxxx, - csak éppen megszoktam itt az életet. Szeretem ezt a kis fészket.

- Akkor maradj itt. Néha feljössz, hogy a vagyonodat ellenőrizd. Itt pedig te leszel a nábob. Esetleg birtokot vehetsz a közelben. Én majd elvezetem azt a gazdaságot. Úgyis havonta lejövök errefelé, mert szét kell néznem Mágoson. Mágoson van a Baksáné birtoka. Annak a vagyonát is én kezelem. Ahogy gondolod... Parancsolj cigarettát.

Az ügyvéd nagy és fényűző aranytárcát tartott az örökös elé. Kisalakú cigaretták sora zsúfolódott benne. Felírásuk: Nemzeti Casino.

- Csak gyujts rá bátran, a mágnáskaszinóból való. Én nagyon megszoktam. Xxxxx gróftól kapom rendszeresen.

Tihamér rágyujtott. A cigaretta valóban sokkal jobb volt annál, amelyet olcsó trafikdohányból maga szokott tölteni.

- Itt van ni, - mondta nevetve, mikor kifujta a kék füstöt - már úgy cigarettázom, mint egy gróf. Rettenetes előkelő lettem.

- Miért ne lennél? Megengedheted magadnak. Milliomos vagy.

- No-no. Félmilliomos.

- Szó sincs róla. Vedd tudomásul, hogy Budapesten már az is milliomos, akinek százezer pengője van. És ha hallgatsz rám, a te félmilliódból rövidesen úgyis egy effektív milliót lehet csinálni. Fizetek!

- Már mégy? - kérdezte ijedten Tihamér.

- Igen, mert még világoson otthon akarok lenni. Este fontos tárgyalásom van. Mi a lényeget már megbeszéltük. Kérem, írják össze, ami volt. Nem, nem, vendégem voltál, öregem, majd Pesten viszonozhatod. Mikor megisszuk az áldomást. A soffőröm ebédjét is írják oda, kérem. Mutassa azt a számlát. Mi ez a nyolcvan? Két uborka. Jó. Ez a nyolc fillér még a maguké. Szóljanak a soffőrnek. A szobaszámlát már kifizettem, bőrönd nincs.

Indultak, s az egész terem úgy nézett utánuk, ahogy a teniszmérkőzések mozifelvételei mutat- ják a néző-fejek sereges, egyforma mozdulatát. Xxxxxxx xxxx bajban érezte magát. Ha a kapu előtt elbúcsúzik az ügyvédtől, nyomban elfogják. Mert Xxxxxx Xxxxx is ott ült az étteremben. Az tüstént kifut hozzá érdeklődni, mihelyt a pesti utas elment. Pethő észrevette a zavart.

- Min habozol? Ne vigyelek valahová?

- De igen, azt nagyon megköszönném, Rác-köz tizenhét alá.

- Nagyon szívesen. Parancsolj, ülj be és dirigáld a kocsit.

Beszállt a kocsiba, amely sötétzölden párnázott, elegáns kis szobának tetszett. Az ügyvéd kér- kedve magyarázta az amerikai alkotmány jó tulajdonságait, rádióját, gyorsasági képességét, ő félig odahallgatva vigyázott az útirányra. Csak a Rác-köz sarkáig engedte menni a kocsit, ott leszállott. Elbúcsúztak.

- No nézd csak, - kiáltott élénken Pethő - hiszen a pesti címemet sem tudod. Tessék névjegy. Adj hírt magadról mennél gyorsabban. Közöld, hogy a jövőre nézve hogyan döntöttél. Ha a pénzed elfogy, írjál vagy akár táviratozz. Küldök akármennyit. Ezt a kocsit jól nézd meg, ilyet majd vehetsz magadnak. Hát még egyszer gratulálok, édes öregem, szervusz.

A gépkocsi, mint valami bámulatosan fürge viziló, hirtelen elindult és száguldva tűnt el. Xxxxxxxxxx az jutott eszébe, hogy most mindenekelőtt Vargháéknál kellene kocsit venni. Nem azért, hogy a férjet haszonhoz juttassa. A férjtől idegenkedett. Hanem, hogy Xxxx előtt parádézzon. De sajnálta a pénzt. Xxxx egész életében rossz gazda volt, a pénzzel soha nem tudott bánni és a hónap első napjaiban vígan költötte, hogy aztán három hétig egykedvűen viselje a szegénységet, most önmagán mulatva, csodálkozó érdeklődéssel figyelte meg oly hirtelen megébredt fukarságát. Mintegy önmagával kísérletezve vizsgálgatta vágyait, mialatt hazafelé lépkedett, vajjon mit szeretne venni. És íme, akármire gondolt, szmokingra, Forain- monográfiára, Daumier-albumra, fínom zsebkendőre, rögtön érezte, hogy mindezeknél jobban szereti a pénzt, amelyet zsebredugott félkezével most is görcsösen szorongat.

A szobájában megkönnyebbült és nagyot sóhajtott, önmagáé volt, nem kellett senki másra figyelnie. Mindenekelőtt odaállt az aranykeretű álló tükör elé és boldogan belekacagott.

- Havi négyezer, - szólt oda a tükörképnek - mit szólsz ehhez, te hülye?

És vigyorgó torz pofát vágott a tükörkép felé, mint a társaival csúfolkodó tízéves gyerek. A torz pofa vonásai azonban lassan felengedtek. Tekintete elkomolyodott. Vizsgáló érdeklő- déssel vette szemügyre a dúsgazdag embert. Ez sovány ember volt, barna arcszínű, fekete

hajú, szeme sötétszürke. Válla széles, xxxxxx keskeny a rosszul szabott ruhában is, de melle nem elég domború. Inkább afféle, amilyet vékonydongájú legénynek hívnak. Arcában leg- érdekesebb volt az orra, Xxxxxx-xxx, de kissé bohócos. Szája mellett kétoldalt egy-egy erős ránc, amely az orrot külön hangsúllyal ajándékozta meg. Tekintete gyerekes és mulatságos, valami csintalan éllel, amely vagy a furcsát, vagy az érthetetlent kereste. «Nem vagyok szép ember, az bizonyos, - gondolta magában - de érdektelen sem. Sok a mulatságos bennem. Karrikatúrának születtem, de jó színvonalú karrikatúrának. Xxxxx Xxxxxxx rajzolt, ezt már rég megállapítottam magamban.» De ez összegezés után is csak tovább vizsgálta arcmását. Azon töprengett, vajjon hol van beleírva ebbe az arcba, hogy gazdag lesz? Mert valahol bele van írva, az bizonyos. Xxxxxxx talán bele is tudta volna rajzolni. Az ilyesminek megfejthe- tetlen testi jelei vannak. Patekné hajdan nem egyszer mondta tréfásan: «erősen szőrös a lábod szára, gazdag leszel».

Xxxxxx a tükör elől, elég volt. Meghatottan nézegette Patekné levelét. Rágyujtott. Az a mágnás-cigaretta bizony jobb volt. Ezentúl szívhat olyat is, ha akar. Duskálhat mindenben. De most már csakugyan ideje volna végiggondolni a jövőt. Mit csináljon. Hanyattvetette magát a pamlagon, gondolkozott. Ebben a kisvárosban valóban nem tartotta semmi, csak az Annával kapcsolatos légies ábránd. Különben kit sajnál itt hagyni? Talán az egyetlen Makrát, az öreg igazgatót. Azt őszintén szerette. De ettől még Budapestre költözhetik. Xxxx az igazi kérdés, ezen fordul meg minden. Ha minden vágy teljesednék, amit elképzel, hogyan kívánná a jövendőt? Hogy Xxxxxx Xxxxx nyomban haljon meg, Xxxx xxxxxxxx özvegy, sokat találkoz- zanak, összemelegedjenek, aztán alakuljon házassággá a dolog, s havi négyezerből utazzanak mindenfelé a világon, Firenzében lakjanak, Rómában, Stockholmban, spanyol vidékeken, Brüggében, vagy még messzebb: nagy tengeri út után csodálatos szigeteken, őserdők ösvé- nyén sétáljanak ketten karonfogva és bámulatos kolibri-madarakat lássanak. Így éldegéljenek mindhalálig. Ez gyönyörű volna. De esztelen ábránd. A valóság az, hogy itt maradni csak az örökös reménytelenséget jelentené. Hiába lesz sok elegáns ruhája, kifogástalan cipője, autója, vagy amit még inkább szeretne az ellenszenves gépkocsi helyett, szép kétlovas hintaja kocsis- sal és inassal a bakon, mint a főispánnak, mit érne mindez, ha a hintóból is azt kellene látnia, hogy Xxxx mindörökre a másé? Nem, ennek nincs értelme. Ettől az ábrándtól szép csendesen el kell búcsúzni. Úgy, hogy még ő se tudja meg soha.

- El fogom felejteni, ha majd jól élek Pesten? Soha.

S már látta magát öt év mulva, tíz év mulva, Budapesten, például egy operai páholyban, amelyben csak ő maga ül egyedül, s mialatt a közönség mind az ő frakkos alakját figyeli, az érdekes Xxxxx Xxxxxxxx, addig ő únottan elfordul a tömegtől és visszagondol a multra: vajjon él-e még Xxxx odalent és mit csinál? Vagy valami előkelő étteremben fog ülni, megint frakkosan és megint egyedül, odahívatja a cigányt és megkérdezi, tudja-e játszani Xxxxxxxx az

«Ich liebe Dich» című dalt. A cigány játssza majd, a különböző asztaloknál összesúgnak: vajjon kinek játszatja ezt a híres nábob? És mialatt ő egyiptomi cigarettája füstjébe bámul, vagy esetleg addigra már a drága havannákat is megszokja, Annára gondol és hanyag mozdulattal odavet egy százast. Ámbár ötven is elég lesz. Sőt húsz is, hiszen húsz pengő nagy pénz, esztelenül pazarolni azért nem muszáj.

Így tünődött szerencséjén, titkos és reménytelen szerelmén, színesen kitáruló gondtalan, pazar jövendőjén. Már rég nem teendőket gondolt meg, rég nem a legközelebbi idők gyakorlati beosztását fontolgatta. Csak úgy szabadjára engedte boldog képzeletét, színezgette a fényűzés és kényelmes élet álomrészleteit. Aztán találékonysága kimerült. Belefáradt a gyönyörűségbe. Felkelt a dívánról. Most mit fog csinálni? Vásárolni? Nem. Ilyen furcsa az ember. Eddig, ha pénzhez jutott, az valósággal égette a zsebét. Szaladt elkölteni, mintha démon kergetné. Most

semmit sincsen vágya rögtön megvenni. Semmi sem sürgős, minden várhat. Kirakta a pénzt, fogdosta, nézegette a százasokat, zsebretette, megint elővette.

Aztán hirtelen fejébe vágta a kalapot. Tudta már, hova megy, Makra igazgatóhoz. Hogy le- mondjon állásáról. Az öreg Makra messze kint lakott a város végén, kertes házban. Felesége már rég meghalt, férjes leánya éldegélt vele, rendőrtisztviselő volt a vő, s a kertben két egyformán öltöztetett fiúcska szaladgált, hatéves ikrek. Az öreg úr ezekben az unokákban találta élete tartalmát, s aztán ott a kertészkedésben. Most is ingujjra vetkőzve tologatta maga előtt a fűnyíró masinát a gyepen.

- Xxxx vagy, Xxxxx xxxxx?

- Jól, fiam, jól. Csak bosszant itt ez a folt. Szikes ez, vagy mi a fene, de nem boldogulok vele. Innen nem látod, de ha a verandáról lenézel, onnan már feltűnik. Mi szél fútt erre, fiam? Quid vis?

- Nagyon komoly és fontos mondanivalóm van, Xxxxx xxxxx.

- Úgy. Akkor ne menjünk fel a verandára, ott jönnek-mennek a háziak. Leülünk itt a filagó- riában.

Végigmentek a kerti úton, amely felett a drót-félköröket ellepte a crimson zöld-piros ujjon- gása. A diófa irányából rigó lármázott olyan hangon, mint ahogy a színházi fuvolás hangol előadás előtt a zenekarban.

- Nem kerülgetem, Xxxxx xxxxx, - mondta, mikor letelepedett - ma délben gazdag ember lettem.

- Nono. Sorsjegy, vagy örökség?

- Örökség.

Elmondta az ügyvéd látogatását részletesen. S azzal fejezte be, hogy a tanévet még befejezi, úgyis csak pár hét van hátra, aztán lemond a tanári pályáról. Az öreg bölcs mozdulatlan arccal hallgatta. Ezt az embert nem lepte meg soha semmi.

- Nem ezt fogod csinálni, fiam. Hanem majd megírsz szépen egy kérvényt a miniszter úr őnagyméltóságához, hogy engedélyezzen neked egy esztendei fizetéstelen szabadságot az állásod fenntartásával. Majd én azt a kérvényt ellátom külön melléklettel. De az állásról nem szabad lemondanod, az ilyen oktalanságba nem megyek bele. Még a nyugdíjba sem.

- De xxxxx xx, Xxxxx xxxxx?

- Mert abból a nagy vagyonból még csak ezer pengő biztos. A hagyatékot megtámadhatja valami ismeretlen reflektáló. Régi házvezetőnő, hamisan esküvő inas, mit tudom én. Vagy esetleg jelentkezik a Vakok Intézete egy végrendelettel, amelyet az az öreg ember az ügyvéd tudta nélkül csinált. De tegyük fel, hogy már átvetted a hagyatékot. Másnap leég a ház és bennégnek az értékpapírok. Megtérül tűzbiztosításból? Másnap megbukik a biztosító. Nem bukik meg? Jelentkezik egy nem is sejtett hitelező rettenetes követeléssel. Vállalkozásokba fogsz, belebukol. Az ingatlanokat lefoglalják, bankzárlat lesz. Még mondok ilyen cifra eshető- séget százat. Te nem fogsz lemondani az állásodról, fiam. Mé pisztene té tühé. Görögül persze nem tudsz. Ez az első mondat a görög olvasókönyvben: ne bizakodjál a szerencsében.

- Xxxxx xxxxxxxx, Xxxxx xxxxx, - vonta vállát kedvetlenül Tihamér - majd megcsinálom a kérvényt.

- Jól teszed. De most mért kámpicsorodtál el?

- Tudja Isten. Itt volt az ölemben ez a sok pénz, úgy örültem és most megriasztottál.

- Az nagyon egészséges. Te csak riadj meg, fiam. És még ezenfelül is mondani akarok va- lamit. Öreg ember vagyok, hallgass végig türelemmel. Veled nagy szerencse történt, de nagy szerencsétlenség is. Xxx ismerlek, tudod jól, hogy legkedvesebb tanárom vagy, ebből a többiek előtt sem csináltam soha titkot. Derék ember vagy, tisztességes és jólelkű. De könnyen hiszel. Fide, sed cui, vide. Higyjél, de lásd, kinek. A gyakorlati élethez semmi érzéked a világon. Aztán nem tudsz nemet mondani. Az ingedet is leveted, ha kérik, nem jószívűségből, hanem gyengeségből. Nagyon féltem én azt a vagyont a kezedben, fiam. Ne tiltakozzál, mert most jön a java. A nagy pénz megrontja az embert, fiam. Kiábrándít mindenkiből, s ha nem vagy elég erős, sivár lesz a lelked. Aztán érzéketlen is lesz a gazdag ember. Több örömet tud meg- szerezni a gazdag ember, túlságosan megszereti és kíméletlen lesz azokhoz, akik megakadá- lyozzák. Xxxxx, a bibliakutatók máig is elvitatkoznak a biblia egy fordítási bökkenője felett. Hogy könnyebb-e a tevének, vagy könnyebb-e a hajókötélnek általmenni. Min? Azon a város- kapun, amit tűfoknak hívtak az araméusok, vagy a közkeletűen értett tű fokán? Xxxxx azonban minden fordító egyetért, hogy mi a hasonlat másik fele: «mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába». Másoknak nem szeretek így beszélni, mert azt mondják: kenetteljes vagyok. De te is kálomista vagy, neked nyugodtan mondom: nagyon vigyázz.

- Köszönöm a bölcs szót, Xxxxx xxxxx, figyelni fogok rá. Megnézhetem most Xxxxx és Xxx urakat?

- Xxxxxx, xxxxx.

Az ikrek a ház túlsó udvarán játszottak. Xxxx, hogy éppen sírtak, mert a kertész nem engedte őket a csacsival játszani. A csacsi kellett a lajtos kocsihoz. Tihamér megjelenése vala- mennyire megvigasztalta őket. Szerették a rajztanárt, mert az mindent lerajzolt nekik, amit akartak. Úgyis uzsonnaidő következett, ők is aludttejet kaptak, a vendég is. Azonkívül igen nagy darab csomagolópapírt és plajbászt.

- Tihamér bácsi, legelőször csacsit rajzolj, - lelkendezett Xxxxx.

- Jól van. De meg fogjátok-e ismerni, majd meglátom.

- Hát nem a mi csacsinkat? - sértődött Xxx.

- Nem. Sokkal érdekesebbet.

Lerajzolta a szamarat, de feje helyett a magáét rajzolta hozzá, óriási fülekkel. Az ikrek a kacagástól sikoltozva ismertek rá. Aztán kutyát kellett rajzolni ugyanígy, aztán cicát, aztán egeret, aztán rigót. A gyerekek sírtak a kacagástól. De a gyönyörű mulatságnak vége szakadt, az ikreket elvitték fürödni a napos helyen álló nagy esővizes kádba. Xxxxxxx még megvárta, míg levetkeznek és bemásznak a vízbe. Gyönyörködve nézte putto-testszínüket, hamvas testök barokk-vonalait, azt mondta magában, hogy Xxxxxx és elbúcsúzott. A kertkapuban öreg igazgatója megölelte.

- Csat egyet mondok neked, fiam. Ne légy tétlen. Dolgozzál valamit, amihez kedved van. Egyet tanulj meg: nem az a fontosabb, hogy a munka nemesít, hanem az, hogy a henyeség aljasít. Szervusz.

Innen elindult a kávéházba. Hogy sorstérítő szerencséjét közölje ismerőseivel, azt úgy sem halaszthatja, át kell rajta esni. Útközben megállott a Róth kirakata előtt. Abban már hetek óta díszlett egy halványkék nyakkendő széles fekete harántcsíkokkal, amely elvileg nagyon tetszett neki, de nem is jutott eszébe, hogy azt valaha megvehesse. Hatötven. Ott kellette magát a nyakkendő most is. De most különös módon kiderült róla, hogy nem is olyan varázs- latos darab. Hat pengő ötven elég sok pénz. S elvégre a nyakkendőt bármikor megveheti. Némi tünődés után tovább ment. Olykor megfogdosta a pénzt, amely még mindig ott volt kabátja külső zsebében.

Xxxxxx Xxxxx csakugyan ott üldögélt a Kávéházban. A Leipziger Illustrierte szótagrejtvényét fejtette. Kíváncsian vetette fel a fejét.

- Eh bien, copain?

- Chose inouie, ça. Je viens d’hériter d’une fortune énorme.

- Oh lala. C’est une blague.

Elmondta az ügyvéd látogatásának történetét neki is. Az első felét franciául mondta, de aztán Xxxxx lépett az asztalhoz, tehát magyarul folytatta. Zahár cseppet sem türtőztette magát, hangosan átkiáltott a szomszéd hosszú asztalhoz:

- Hallottatok ilyet? Xxxxx egy félmilliót örökölt! Csak hülyének lehet ekkora disznaja.

A hír egy szempillantás alatt szétszaladt a kávéházban. Szinte megállt a levegő cigaretta- füstjében és ott természetfeletti rezgéssé változott, hogy mindenkire hasson. Az alsós játszma felbomlott. A kis asztal körül, amelynél az imént Polgár még maga ült, nyolc-tíz szék alkotott kört, ezek mögött emberkör álldogált. Tágranyílt szemek bámulták Xxxxxxx esetét, mint a lourdesi csodát. Hol innen, hol onnan röppent álmélkodó kérdés feléje, s ő, mint a naprend- szer magva, szégyenkező mosollyal, vállát vonogatva válaszolgatott. Mindenre felelt, csak az ezer pengőt hallgatta el. Hűségesen elmondta, hogy a Tedeum után felutazik Budapestre, a szükségesnek mutatkozó teendőket megbeszéli ügyvédjével, aztán elutazik valahová. Külföldre, ahová lehet. Majd az utazás után letelepszik a fővárosban.

Mikor már alig maradt több kérdezni való a nap hősétől, az álló gyűrű gyérült: többen elmen- tek, nyilvánvalóan azért, hogy a városban sikert arassanak az izgalmas hír terjesztésével. Ennek hatása kisvártatva már mutatkozott is. Nagy sebbel-lobbal besietett például Frick, a nyomda- és laptulajdonos. Széket ragadott, izgága módon belefurakodott két ott ülő közé.

- Mi ez, fiatal barátom? Nem kacsa ez, amit hallok?

- Nem kacsa. De csak nem akarod kiírni az ujságba?

- Már hogyne akarnám. Interjut fogsz adni, öcskös. Az ilyen szenzációt csak nem mulasztom el? Népszerű ember vagy, rokonszenves, mindenki örvendezni fog. Ez lesz a nagy cikkem vasárnapra. Na, gyerünk csak át kettesben egy üres asztalhoz. Úgy kidícsérlek, hogy csak győzzed olvasni.

Tihamér engedelmesen felkelt. Mint mindenki más, ő is megszokta a laptulajdonos terrorját. Csak mikor már felkelt, jutott eszébe, hogy miért fogad szót ilyen készségesen ennek az alaknak, akit különben sem állhat. De már elkésett a meggondolással. Xxxxx, aki a nagyobb eseményeket maga írta meg a Zoboralja minden vasárnapi számába, hangsúlyozott fontosság- gal kutyanyelvet szedett elő és ceruzát. Aztán kikérdezte az áldozatot nagybátyjáról, szár- mazásáról, jövendő terveiről.

- Három hasáb lesz. Az egész várost felrázza ez a cikk. Egyszerűen felrázza, barátom. Hanem, még valamit bele kellene tenni. A politikát.

- Miféle politikát?

- Hát, - mondjuk - azt adom a szádba, hogy ezentúl nagyobb figyelmet akarsz szentelni a közügyeknek. Xxxxxxx is ki akarod venni a részedet a nemzetépítő munkában, mert érzed a vagyonoddal járó hazafias kötelességeket.

- De ez eszemágában sincs. A politikához hatökör vagyok. És mindig utáltam.

- Ugyan, ne légy naiv. Mindenki tudja, és én már régóta hangoztatom, hogy nagyon eszes ember vagy. Direkt tehetség. Én ezt mindig mondtam, csak nem a szemedbe. Ahhoz túlbüszke

vagyok, hogy hízelegjek. Szóval, amit más meg akar tanulni, te is megtanulhatod. Bekerülsz a parlamentbe, még államtitkár is lehetsz. Kormányfőtanácsos mindenesetre. Miért ne legyél méltóságos úr? Akinek ilyen intakt úri egyénisége van, az meg is érdemli. Ha én melléd állok a Zoboraljával, a lehetőségeid korlátlanok. Lapommal egyszerűen rendelkezel.

- Igazán nagyon kedves tőled... én a politikával... nem, azt nem...

- De miért mondom, - vágott közbe határozottan Frick, izgatottan megigazítva monokliját - miért mondom, hogy «lapom»? Akkor a te lapod is, mikor akarod. Megjegyzem, én már rég gondolkozom azon, hogy nekem nagy szükségem volna egy intakt és tekintélyes egyéniségre. De hát ki van itt, ebben a piszokfészekben, aki intakt és tekintélyes, mondd meg nekem, édes öregem. Magunk között megmondhatjuk, hogy piszok banda az egész, a közélet ebben a városban korhadt. Igen, barátom, korhadt. Veled, az más. Veled hajlandó volnék tárgyalni egy kis együttműködésről. Hiszen nem szakítasz te teljesen ezzel a várossal. És tudod, nagy dolog az, ha valakinek saját lap áll a háta mögött. Büntetsz és jutalmazol. Aki komisz hozzád, abba akkorát döfhetsz, amilyet akarsz. Mindenhová szabadjegy. Amit akarsz. És a nők, öregem, ne felejtsük el a nőket. Egyszerűen megjelenik egy kis színes riport a térzenéről, és beleírod, hogy Xxxx Xxxxxxxxxx diadalmasan felülmulta a jelenlévőket ragyogó szépségével. Én nem mondhatok neveket, az nem fér össze a jellememmel, de a nők ezért nagyon, nagyon hálásak tudnak lenni. Óriási hatalom a sajtó, barátom. Mással szóba sem állnék, de téged én mindig más szemmel néztelek. Majd átjössz hozzám és megmutatom neked a könyveket. Belevágsz az egészbe egy számodra jelentéktelen összeget, pár ezer pengőt, mindegy, kár is róla beszélni, és mindenható leszel. Nos?

- Nem tudok felelni, kérlek. A pénzt még nem vettem át.

- Korekt! - mondta Frick szigorúan és egy mássalhangzóval - ez a korekt felelet! Helyes! De addig is gondolkozzál róla, részemről a kérdés el van intézve. És vasárnap nézd meg a lapot. Te leszel a primadonna, csak annyit mondok. Na, szervusz, ne félj semmit, én majd vigyázok rád.

Amint felkelt, az otthagyott asztaltól nyomban ketten állottak fel és már jöttek is. Frick élesen szólt feléjök:

- Mi ez? Vérszagra gyűl az éji vad? Már megrohanjátok?

Bíróilag megcsóválta a fejét és elment. A két közeledő közül Polgár visszamaradt és áten- gedte az elsőséget Krampónak, a vármegyei útbiztos haszontalan, abbamaradt jogászfiának, akit nem tegezett senki, mert tíz pengőt lopott a sportpályán egy kabinból. Igaz, hogy bizo- nyítékok híjján felmentették.

- Bocsánatot xxxxx, tanár úr, de nagyon fontos dologban zavarom. Emberéletről van szó.

- Nono. Mi a baj?

- Becsületbeli adósságom van. Ha ma éjfélig nem fizetek, nem tudom, mi lesz.

- Sajnálom, de tudhatja, hogy az örökséget még nem kaptam meg.

- Azt tudom. De a tanár úrnak most korlátlan hitele van. Nekem a főpincér nem ad. Tanár úrnak ad. Húsz pengőről van szó.

- Húsz pengő, - szólt Xxxxxxx vontatottan és savanyúan - az még nálam is akad.

Benyúlt a zsebébe és tapintás útján próbált a százasok közül huszast kikeresni. S ez sikerült is. A százasok mind vadonatúj bankók voltak, a húszasok és tízesek viszont gyűröttek.

- Hova a fenébe tettem, - hazudta a tapogatást - az elébb még itt volt.

Találomra kikapott egy gyűröttet. Az huszas volt, nem tizes. Az asztal alatt átadta.

- Hálásan köszönöm. Tanár úr az életemet mentette meg. Elsején becsületszóra megadom.

Odébb állott, pillantásában a pali sunyi, gúnyos lenézésével. A széket Polgár foglalta el. És franciául gyújtott rá a mondókára.

- Nézz ide, amit mondok, szigorúan bizalmas. Férfiak között. Becsületszóra.

- Kérlek. Egész biztos nőről lesz szó.

- Hát kérlek, van a polgármesteréknél az a kis svájci bonne. Senki sem tudja, de én azzal vasárnap találkozni szoktam.

- Ejha. Gratulálok. És hol?

- A polgármester borospincéjében, a hegyen. Ő hozzáfér a kulcshoz. Külön megyünk oda. Remek nő, barátom. Xxxxxx, hogy van, akivel franciául beszélhet. De nagyon nehezen megy a dolog. Én már a párnát rágom otthon, úgy meg vagyok veszve ezért a nőért. Da ő nem és nem. Csak egy módon menne a dolog.

- Ha elveszed.

- Á, dehogy. Gondoltam már arra is, úgy félkomolyan, de vőlegénye van Xxxxxxxxx. Ellenben rettenetesen megkívánt egy nyári ruhát. Ki van téve a Hollinger-kirakatban. Én már rég megvettem volna azt a ruhát részletre, de ha Xxxxxxxxx tudja, hogy én veszem, aztán meglátják a ruhát a nőn, a nő el van veszve. Fizetési előleget nem kaphatok, amíg ez le nem telik, ami most van. Az Istenre kérlek, Tihamér, írjál alá nekem egy váltót. Te is férfi vagy, én meg- mondom őszintén: majd megdöglöm a nő miatt.

- Mennyi az?

- Százról állítanám ki. A ruha hetvennyolc ötvenre van kiírva, de gondoltam, legyen kerek szám. Holnap már mennék a bankba. Száz pengő az egész, mi az neked? Aztán a barátság se kutya, nem? Elég keserves lesz nekem nélküled. Nem is tudom, mit csinálok, ha elmégy.

Ránézett a kollégára. Az úgy ült ott mellette, túlvastag és túlpiros ajkát az izgalomtól leejtve, mint az asztal mellett vonagló kutya, amely majd megbolondul a csontért. Xxxxxxx elnevette magát és azt gondolta: Xxxxxx. Közben ujjai a gyűretlen papírokat keresték. Kihúzta a százast és az asztal alatt odanyujtotta.

- Vigyázz, mert figyelnek. Ne szólj semmit, észreveszik, ha nagyon köszönöd.

- Köszönöm. Már kaptál is valamit előre?

- Valamit. Keveset. De most ne hagyj itt, mert megrohannak. Gyere át az étterembe, vacso- rázzunk együtt. Meghívlak. Most kezdjünk el élénken társalogni.

Franciára fordították a szót, fontos arcot öltve, hangosan. Míg a kávét fizették a megilletődve hajlongó főpincérnek, Xxxxxxx félszemmel látta, hogy innen is, onnan is lesnek rá. A kávéház tele volt ugrásra készülő vadakkal. De látván, hogy a préda komolyan tárgyal, csalódottan visszahúzódtak, mint megannyi égőszemű állat a dzsungelben. Csak Alter bácsi, az öreg kibic, a város notórius kölcsönkérője, nem restelkedett. Xxxxxxxxxxxxx a távozókhoz, nem szólt semmit, fejét rimánkodóan félrehajtotta.

- Tanár úr! - sóhajtotta édesdeden és könyörgően.

- Xxxx, - szólt ő vissza a főpincérnek - Alter bácsinak adjon két pengőt.

- Igenis, nagyságos uram.

Átmentek az étterembe. Xxxxxxx számolgatta, hogy kilencszázötven pengő maradt a kabátja zsebében. Az ezret már kikezdte. Xxxxxx a rajzpapír szabályos alakjából valaki levágna egy sarkot. Ez bánt. Nem fukarságból, hanem zavarja azt az alapösztönt, amely a szabályos egészet, a sértetlent szereti. De megelégedett ezzel a megállapítással, s a százhúz pengőt nem sajnálta többé. Vacsorát rendeltek, jegyfüzeteikből kitépdesve az egyes fogások céduláit. A főpincér áradozva gratulált, Xxxx pincér tüntető mosollyal mutatta a hű jobbágy örömét. Xxxxxxx keveset beszélt, Xxxxxx Xxxxx azonban kötelességének érezte, hogy mulattassa barátját. Természetesen a nőkről beszélt. Szatírszerűen, vaskosan, érzéki csámcsogással. Nehéz volt elképzelni, hogy ennek a dúvadszerű étvágynak durvasága hogyan fér meg egy lélekben a vízfestés idilli, kislányos emlékkönyv-hangulatával. S mialatt Polgár pontosan fel- sorolta a Tisza-kávéház pénztáros kisasszonyait, három év óta időrendben, egyéni sajátságaik szerint, és némelyiknél valósággal röfögött és hevesebben lélegzett a visszaemlékezéstől, Xxxxxxxxxx egy mátyásföldi gyilkos jutott eszébe, akiről azt olvasta az ujságban, hogy megölt egy ölében tartott kis diákot a tarkójához tartott forgópisztollyal, aztán a siralomházban gyen- géd, érzelmes költeményeket írt. Polgár a harmadik fröccs után megvallotta, hogy kalandjairól rendszeres statisztikát vezet titkos noteszbe, számozva és felkiáltó jelekkel ellátva. Xxxxxxx pedig Xxxxxx gondolt, akit itt kell hagyni, de akit ugyanúgy tovább fog titkon szeretni. Mindezalatt Bura Pali bandája csendesen játszott a háttérben. A prímás odajött ugyan hegedű- jével, de ők fejrázással visszaküldték. Ekkor, a sajtnál lépett be az étterembe és egyenesen asztalukhoz tartott Frick. Engedelmet sem kért, széket húzott magának, s fellépése azt a benyomást kelthette, hogy az asztal eredetileg az övé, ezek ketten úgy előre odaültek. Levendulaszag érzett erősen rizsporozott arcáról.

- Kimenőm van, - mondotta könnyedén - az asszonykát lefektettem.

A két tanár nem mert egymásra nézni. Xxxxx szemök előtt megjelent az asszonyka, a férjénél tizenöt évvel idősebb, elhízott monstrum, Xxxxxx hajdani nyomdász leánya, akiről köz- tudomású volt, hogy gyakran ordítozva szidja selyemfiúnak Fricket, a harmadik házig hallha- tóan kéri tőle számon a hozományt és pofon is üti. Ezt az asszonykát fektette le a laptulaj- donos, és most borlapot kért.

- Mi az, hogy a rezervé kilenc pengő? Miféle kilenc pengő?

- A nagyságos úrnak sajtó-engedmény. Hétbe számítja a főnök úr.

Frick diadalmasan és jelentősen Tihamérra pillantott. Aztán rendelt egy rezervét és három poharat.

- A mai örömre iszunk egy kis áldomást.

Xxxxxxx nem örült neki, de hagyta. Mindjárt elhatározta, hogy nem engedi magát megven- dégelni, utána ő is hozat egy üveggel, aztán tovább nem marad. A laptulajdonos feszélyezte és idegessé tette. Öt perc múlva már politikáról volt szó. Polgár, mint a pénztelen emberek pénzesek között általában szokták, állandó ellentmondással igyekezett önérzetét ápolni. Frick letorkolta.

- Nézd barátom, te maradj a te szakmádnál, én maradok az én szakmámnál. Ha a párt rámbízta az itteni közvélemény irányítását, akkor bizonyára tudta, kivel van dolga. Nyugodjál csak bele abba, amit mondok: itt új emberekre van szükség. Mikor legutóbb odafenn jártam, egy bizo- nyos fontos ember, akit nem nevezhetek meg, ugyanúgy vitatkozott velem. Hát én annak is megmondtam: «nagyon tévedsz, kegyelmes uram, itt az a baj, hogy hiányzanak az új emberek. A régiekből már elég volt. Azok csak egyet tudnak, a széthúzást és a visszavonást. Nekünk olyan emberek kellenek, kegyelmes uram, akikre nekünk szükségünk van. Elvégre mi publicisták rajta tartjuk a kezünket a közönség ütőerén.» Megmondtam neki egész nyiltan.

Erre az illető azt mondta: «lehet, hogy igazad van kedves Xxxxxxxx, csak gyere nevekkel, hozzad azokat az új neveket, mi azt idefenn nagyon szívesen vesszük.» Na látod.

- És kik azok az új nevek? - szólt Polgár bizalmatlanul.

- Azt csak bízd rám. Ha emberismeretről van szó, eljöhetsz hozzám iskolába, mert abban én vagyok a tanár. Én ezer ember közül kiérzem a tehetséget. Csak bízd rám.

Xxxxxxx már kihozatta a második üveget, azt itták. Ő a borlap hátára szórakozottan lerajzolta a vitatkozókat. Kissé sértően mindakettőt. Frick átnyúlt az asztalon és elvette a rajzot.

- Hiszen ez óriási. Hát te így tudsz rajzolni?

Tihamér ránézett és nevetett. Jó hangosan. Szabadon lehetett hangos, más asztalnál nem ültek az étteremben.

- Körülbelül ez a háromszázadik rajz, amelyet így odakarmolok az orrod előtt, de még sohasem vetted észre.

- Mert fejlődöl, barátom. Zseniálisan fejlődöl. Micsoda határozott vonalak. Hallatlan. Pincér jöjjön ide. Mit ábrázol ez a két rajz?

A pincér azonnal válaszolt. Tihamér a rajzért nyúlt.

- Nem kell ennek akkora feneket keríteni. Na, add ide, elszakítom és eldobom.

- De az nem addig van. Hiszen én ezt a rajzot közölni fogom. A rólam szólót mindenesetre, mert az a jobbik. Kár, hogy most vasárnapra a cinkográfia már nem tudja megcsinálni. Xxxxxx remek illusztráció volna ez a nagy cikkhez. Nem baj, jövő vasárnap még aktuális leszel. Hát mondhatom, hogy ilyen hihetetlen művészi fejlődést régen nem láttam. Én most felfedezlek, barátom. Büszkén és boldogan felfedezlek. Majd a rajz alá újabb cikket irunk. Megcsináljuk együtt. Tudod, kell nekem egy-két olyan szakkifejezés, mint «széles ecsetkezelés», meg mit tudom én, amit nemcsak festményről lehet mondani, hanem rajzról is. Azt akarom, hogy az ismertetés nagyszerű legyen. Az első cikk, amit a művészetedről írnak, az mégse tréfa, barátocskám...

Xxxxxxxxxx most jókedve lett. A pezsgő hangulatba hozta, az izgalmas naptól elernyedt idegei megfrissültek. Felhajtotta pohara tartalmát, kéjesen megreszelte a torkát utána, aztán derüsen odavetette:

- Szívesen mondok egy-két ilyen dolgot. Akarod írni?

Frick ceruzát vett elő. Kutyanyelv most is volt nála. Várta a szöveget. Xxxxxxx lassan gondol- kozva diktált.

- «Xxxxx Xxxxxxx rajzai vonalvezetésben emlékeztetnek az impresszionisták merev, akadémi- kus iskolájára. Ez a tehetséges művész, ha a halál nem ragadja el túlkorán, mint Xxxxxxx, még jelentős is lehet a Xxxx Xxxxxx által megkezdett humoros magyar grafika terén, bár vélemé- nyünk szerint helyesebben tenné, ha Rippl-Rónai orosz iskolájú modorát követné, mint újabban a spanyol kubisták teszik.» Megvan?

- Meg, de ez így nem elég meleg. Nem baj, majd én átfésülöm.

Ekkor a pincér Polgár előtt jelentkezett egy bontatlan üveggel és kérdő pillantással.

- Mit kérdi, - szólt könnyedén Polgár - ez a társaság igazán megengedheti magának.

Tihamér hagyta. Jól is esett neki a pezsgő, aztán meg a most eszébe ötlött tréfa nagyon mulat- tatta. Ádáz kéjjel gondolt arra, hogy ezeket az égbekiáltó marhaságokat a Frick neve aláírá- sával nyomtatásban fogja olvasni. Ekkor Xxxxx lépett az asztalhoz. Köszönt. Szemmel-

láthatóan várta, hogy leültessék. S mivel nem kínálta hellyel senki, leült magától. Egy-kettőre pohár került eléje.

- Hát hiába, - mondta - jól él a vagyonos osztály. No, az én Istenem áldjon meg, Tihamér. Te már révbe jutottál.

Koccintottak, ittak.

- Nagy dolog a pénz, uraim, én mondom, - hangoskodott Xxxxx - xx Xxxx, mi volna azzal a nótával, hogy nincsen pénzem, de majd lesz?

A cigány egyszeriben ott termett. Xxxxx, aki három perccel ezelőtt még nem is volt a terem- ben, most hangosan énekelt és nagy kortyokat ivott, a maga saját ivási módján: hajító moz- dulattal belökte szájába az italt, aztán lassan nyelegette.

- Majd mondj még valamit, - szólt át Frick - ha eszedbe jut. De mennél szakszerűbbet.

- Szívesen. Például használhatod azt a kifejezést, hogy «Szinyei-Merse gótikus fényfoltjai». A szakemberek megértik. Az is jó, hogy «Xxxx, ez a nagy romantikus, akitől minden irónia távol állt.»

Frick szorgalmasan jegyezgetett. Most már Polgár is belekeveredett az éneklésbe. A cigánnyal együtt harsogták: «Aztat a hegyet a zsebkendőmnek a négy sarkával is elhordom.» Xxxxxxx nem vett részt a nótázásban. Fahangja volt, sosem tudott énekelni, a nóták idegenek maradtak hozzá. De kitűnően érezte magát. Valami kis sajgó vágyat érzett ugyan, hogy a Xxxxx «Ich liebe dich»-jét megkisérelje a cigánynál, de csak gondolt a reménytelen kisérletre. És úgysem juthatott volna a cigányhoz, azt Xxxxx teljesen lefoglalta. Egyik nótát bömbölte a másik után, kifogyhatatlanul. Az idegeket kellemesen zsongította a zenebona, a pezsgő bizsergős frisse- sége, a bőgő mély, ütemes dörgése, a pikula komikus, jajgató sikoltozása. És másnap szabad napja volt, nem kellett korán kelnie.

- Irjad ezt is: «az arc-karrikaturáknál elengedhetetlen plein-air.» Majd betűzöm a szót.

Komolyan betűzte. Közben kacagó szemmel nézte Frick gőgös monokliját. A kávéházból átjött két orvos, nyilván, mert látni akarták a nap hősét. Leültek a szomszéd asztalhoz s onnan gratulálva koccintottak át sillerfröccsel Xxxxxxxxxx. Az egyik át is szólt, majd felkelt, odajött kezetfogni, és pár perc múlva már ők is ott ültek a társasággal. A pincér új üveget bontott. Dörgött a nóta szünet nélkül. Májer xxxxx Xxxxxxx mellé került és elmondatta vele az egész bámulatos történetet. Ő szívesen mesélte, jókedvűen, önmagát folyton csúfolva, és bosszan- kodva vette észre, hogy nyelve minduntalan megbotlik.

- Mi ez, - mondta saját történetét félbeszakítva - elkezdek hebegni?

- Ideges tünet, kérlek. Izgalmaknál gyakori. De mondd tovább, ez nagyon érdekes.

Folytatta a történetet. Széles részletességgel. És sűrű nyelvbotlással. Mikor befejezte az el- beszélést, három új arcot látott az asztalnál, de nem tudott visszaemlékezni, hogy azokkal kezet fogott-e, mikor odakerültek. Innen kezdve öntudata hol elhomályosodott, hol hirtelen kivilágosodott. Emlékezett egy mozzanatra, mikor arra ocsúdott fel, hogy Xxxxx szónoklatot mond. Európa keleti védőbástyájáról beszélt és az összetartásról. Utána tuss hangzott és inni kellett. Jóval később azon kapta magát, hogy átölelve tartja Polgárt. Patekné emlékéről beszél neki és sír. Aztán volt olyan jelenet is, mikor hirtelen csend lett és két merőben idegen ember halálsápadtan nézett farkasszemet. Az egyik orvos csitította őket és közéjük lépett.

- Mi az? - kérdezte Tihamér nehéz fejjel.

- Összevesztek a százason, amit adtál nekik, - mondta valaki - igazán disznóság, ki hívta ezeket ide?

Tovább megint nem emlékezett. De egyszer csak ott állott a vaksötét uccán, emberek között. A cigány húzta. «Csak egy kislány van a világon.» Megismerte Xxxx xxxxxxxx. Hogyan került ide? Egyszerre elhatározta, hogy kemény erőfeszítéssel megőrzi visszanyert öntudatát, s ettől a pillanattól kezdve józan lesz. Megrázkódott, elhatározta, hogy odalép a cigányhoz és dirigálni fogja. Lépett is, de megbotlott. Jobbról-balról megkapták a karját. Erre hangosan nevetni akart, de ez sem sikerült. Majd jóval később bamba tekintettel meredt maga körül egy teljesen ismeretlen helyiségben, valami különszobában. Grammofonzene szólt. Valakik táncol- tak a félsötétben. Az asztalnál ismeretlen nők is ültek. Az ő nyakát is egy nő fogta s ezt mondta:

- Apuskám, ne hidd el az egészet annak a csirkefogónak. Az mindig csak blamálni akar engem.

Ijedten nézte az arcokat, amelyeket azelőtt sohasem látott. Szerette volna megkérdezni, hogy hol van, de szégyellte. És félt is. Ekkor meglátta Xxxxxxx, aki vadul csókolódzott egy nővel. Ez megnyugtatta. Még ivott. S akkor látta, hogy sört iszik. Aztán nem emlékezett többé semmire. Ágyában ébredt fel, erős fejfájással. Ahogy lassan a tudat világába érkezett, első gondolatul a nagy vagyon jelentkezett agyában. Ez még fájó fejjel is elgyönyörödött mosolyra késztette. Aztán kezdte visszaidézni a tegnapi lumpolás emlékeit. Hogy hogyan érkezett haza, az meg- foghatatlan volt előtte. Tünődve sorakoztatta maga elé az éjszaka szaggatott képeit. S egy- szerre meghűlt benne a vér: tudatára ébredt annak, hogy éjjeli zenét adott az Xxxx ablakai alatt. Rémülten ült fel az ágyban. Szerette volna pofonütni magát, hogy ilyen formátlanságot csinált. Hiszen a városban okvetlenül híre megy és Xxxx füléhez is kétségtelenül eljut, hogy ki muzsikáltatott a Vargha-lakás előtt. Duhaj kurjongatással ment ez bizonyára, a dolgot nyugodtan botránynak lehet nevezni. Hogy nézhet most már Xxxx xxxxxxx? És még nagyobb megdöbbenéssel gondolt arra is, hogy idegenek előtt kiadta titkát. Jó volna nyomban meg- halni.

Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és algokratint keresett. Bevette. Az időt is tudni akarta, de óráját nem találta. Ekkor eszmélt rá, hogy valaki még van a szobában. Egyenletes, erős szuszogást hallott. Megdöbbenve ugrott ki az ágyból. Idegent látott a diványon aludni. Közelebb ment, föléje hajolt és megismerte Xxxxxxx, a rosszhírű alakot, a sporttéri tolvajt. Hol akadt ezzel össze? Törte a fejét, de töprengő emlékezetében csupa eszméletlen foltra talált. S megrázkódott, mert megundorodott magától.

Most egyszerre a pénz jutott eszébe. Éjjeli szekrényén nem volt semmi. Felszedte a földről odaszórt ruháit. A zsebekben egyáltalában semmit nem talált. Sem papírpénzt, amije a nagy összegből esetleg megmaradt, sem bőrtárcáját. Sziszegő haraggal és önváddal csóválta a fejét. Tekintete a Krampó ruháira esett, azok is ott hevertek a divány mellett a földön. A züllött fiatalember mélyen, nyitott szájjal aludt. Lenyúlt a kabátért, felvette és egyenesen benyúlt a bal belsőzsebbe. A tárca csakugyan ott volt. Siető ujjakkal kinyitotta. Három darab százast talált benne, s ott volt rendben összehajtogatva a Patekné levele, a maga régi levele, mellettök az ügyvéd névjegye is. Tehát az éjjel elvert és szétajándékozott hatszázötven pengőt. A többit Krampó részegen ellopta. Részegen, mert hiszen józan, vagy féljózan állapotban odébbállott volna a tárcával. Tovább keresgélt és a Krampó nadrágjában zsebóráját is megtalálta. De az már megállott.

Megmosakodott, felöltözött. Aztán kiment és beszólt az Éliásék konyhájába. A konyhaóra fél hármat mutatott. A kis parasztcseléd az edények között motoszkált.

- Te Rozi, a szobámban van egy úr, aki az éjjel nálam aludt. Várd meg, míg magától felébred, de jól ügyelj rá, hogy valami ruhámat el ne vigye.

- Igenis.

Forró nyári nap ült a kisvároson. Zúgó fejjel, rossz szájízzel mendegélt a gyalogjárón, keze reszketett, mikor cigarettára gyújtott. Szeretett volna megfojtani valakit. Leginkább önmagát.

És rettegett attól, hogy véletlenül Xxxxxxx találkozik. Úgy érezte, hogy kisül a szeme. Vágya támadt egyenesen kimenni az állomásra, megvárni a hatórai vonatot és végleg, örökre felutaz- ni Budapestre. Ez nem is lett volna kivihetetlen. Pénze még maradt bőven budapesti szállóra. Másnap bevásárolhatna és felkereshetné Xxxxx Xxxxxx. De a vakmerő tervet elvetette. Szé- gyellte volna a szökés ilyen formáját az öreg Makra előtt. És most eddigi dühös önmardosását mély szomorúság váltotta fel. Bánatosan sajnálta, hogy Xxxxxx, a bizonyára sértett és meg- botránkozott Xxxxxx, most már soha többé nem gondolhat a zavartalan ábránd édességével. Ez volt egyetlen színe, kedvessége, értéke életének, és az éjjel ezt is eldorbézolta.

Xxxxxxx határozta el, hogy csak azért sem kerüli ki a Vargha-üzletet. Elmegy előtte. Még be is néz. Hogy az autókereskedő mit gondol, az teljesen mellékes. Ha bosszantja a zenebona, majd udvariasan bocsánatot kér és kész. Most már minden mindegy.

Mikor az üzlethez ért, meglepetten látta annak lehúzott redőnyeit. Megállt, nézte egy darabig. Aztán bement a szomszéd tőzsdébe cigarettát venni. Hitelbe, mert nem tudtak százast váltani.

- Mért van lehúzva a szomszédban, Xxxxxxx?

- Nem tetszett hallani? Az üzlet megbukott. Vargháék már nincsenek is itt. A férfi még tegnapelőtt elutazott, az asszony tegnap este. A holmijok mind itt maradt zálogban.

- Á, igen. Szegények. Isten áldja meg, Piroska.

Kint az uccán nagyot lélegzett, megkönnyebbülten. A botrányos éjjeli zenét üres ablakoknak adta. Xxxx már nem volt otthon, a tegnapi búcsú utolsó emlékével utazott el. Azért köszönt olyan jelentősen. Akkor már tudta, hogy utazik. Tihamér felvidult. Feje nem fájt már. Frisseb- ben ment a kávéház felé. Polgárt kereste. Xxx is találta.

- Comment est ce que j’ai retrouvé mon hôtel?

- C’est moi qui t’ai ramené. Csak azt nem értem, mit akartál azzal a csirkefogó Krampóval. Megcsókoltad, pertut ittál vele és örök barátságot fogadtatok. Ott aludt?

- Ott. Nagyobb baj ne legyen. Egyszer én is berughatok. Egyhamar úgysem történik meg. Mindenesetre nagyon boldog vagyok.

- A pénz miatt. Azt meghiszem.

- A pénz miatt is. De más miatt is, amit éppen te nem fogsz megérteni, öregem. Remény- telenül szerelmes vagyok, tehát boldog vagyok.

Polgár ránézett. És homlokához nyult.

- A pénz elvette az eszedet.

III.

A kávésedények tisztán csillogtak a nagy tálcán, a lágytojást símára vasalt asztalkendő védte a meghüléstől, a vajat pedig jégtörmelék attól, hogy melege legyen. Mértani szabályosságú pirítós szeletek, különböző sütemények, gyümölcsíz. Bőség, gazdagság, úri élet. Xxxxxxx ettől a reggelitől érzelmes meghatottságot érzett. Felült az ágyban, amelyre külön hálás szeretettel gondolt, olyan jól esett benne az éjszakai alvás, és elhatározta, hogy nem száll ki még belőle. Ott fog reggelizni. Boldog buzgalommal rendezkedett be az éjjeli szekrény márványlapján. De így fekve, félkönyökre támaszkodva, nem ment a dolog. Minduntalan kilöttyentett valamit és elhűlve vette észre, hogy a tojás sárgáját lecseppentette a paplan patyolatszegélyére. Annyira tisztelte az ilyen előkelő szállót, mint a Gellért, hogy valóságos lelkiismeretfurdalást érzett. Végül mégis csak kiült az ágy szélére. Vajjon hogyan érezhették magokat kényelem- ben a trikliniumon a dőzsölő rómaiak? Úgylátszik, ehhez egy életen át szokni kell. A törökök- nek is úgy esik jól az ülés, magok alá keresztezett lábbal, ami európai embernek gyötrelmes.

És reggelizett, boldogan, mohó étvággyal, a Duna felől erős napsütés ragyogott be az ablakon. Arra gondolt, amit otthagyott, s a búcsú egyes képei azt a benyomást tették rá, hogy hosszú- hosszú évekkel ezelőtt történtek. A cikk, amely a Zoboraljában jelent meg s annak egy egész oldalát megtöltötte a nagy szenzációval; a kölcsönkérő, kolduló levelek tömege, többnyire eredetiségre törekvő, kényszeredetten szellemeskedő, nyersen szemtelen, vagy családkiírtás- sal fenyegetődző hangjukkal; a Sánc-uccában személyesen jelentkezők sokasága, akik talál- mányt akartak elmagyarázni, csalhatatlan üzleti terveket hoztak, sőt Monte Carlóba kértek útiköltséget egy holtbiztos játékrendszer kiaknázása végett. S mindez mintha még egy másik élet folyamán történt volna vele, Xxxxx is nagyon messze volt már képzőművészeti cikkével, amely végül mégsem jelent meg, mert Xxxxxxx az utolsó pillanatban észbe kapott; hátha valami értelmesebb ember észreveszi benne a csúfságot és csodabogár gyanánt felküldi egy budapesti napilapnak, akkor aztán kész a botrány. A rajz maga megjelent, de mivel Xxxxxxx a lap tördelése közben közölte a tulajdonossal, hogy semmiesetre sem lép be a nyomdába feles társnak forgótőkével, a klisé azonban már elkészült, Xxxxx csak ennyit írt alája: «főszerkesz- tőnk jól sikerült karikatúrája, rajzolta B. T.» Xxxxxxx elhatározta, hogy egy példányt megőriz a tréfa emlékéül, de a lapot már másnap nem találta sehol a csomagolás rendetlenségében.

A kisvárostól való válásának egyetlenegy részletét azonban mégis közelinek érezte: a gyerekeket. Mind a nyolc osztályban ő tanította volt a szabadkézi rajzot. Xxxxxxx háromszáz fiú volt a keze alatt és sohasem únta őket. És csak akkor érezte, milyen benső kapcsolat fűzi a nebulókhoz, mikor utolsó óráit tartotta. Minden osztályban felköszöntötték, s a naív szónok- latok hallatán, amelyeket sorra az osztályok első tanulói adtak le, szerepök fontos tudatában, mind a nyolcszor nedves lett a szeme. A legeslegutolsó óra napján sokáig nem tudott elaludni. Ráeszmélt, hogy olyan mesterséggel szakít, amelyet már nagyon megszeretett, és haragudott a pénzre, mely elvette ettől. S mint a sok baj és küzdelem árán elvált férj, aki súlyos igényeket támaszt a második feleség ellen, ő is sokkal mélyebb tartalmat követelt új életétől, mint az első pillanatokban. Volt valami ellenséges várakozás hangulatában, mikor a vonat elindult vele.

De ez gyorsan elmúlt, s most kisgyerek módján őrült az előkelő reggelinek, az első - és drága

- cigarettáknak, a szoba gazdag szőnyegének. Volt saját fürdőszobája is, amely előszobájából nyílt, csupa csempe, fehérség, nikkel, valósággal szanatóriumszerű, a kényes ápoltság és egészség légkörével. Megeresztette a vizet, játékszereknek vette és csavargatta a csapokat, hogy hideget és forrót a saját kényúri döntése szerint adagoljon, még mikor benne lubickolt is, hol hűsebbre, hol melegebbre vette, hogy kéjelegve tanulmányozza, melyik a kellemesebb.

Végül igen hosszú gyönyörködés után felállt a kádban és folytonos csavargatással fokozato- san hidegebb tusst eresztett magára, mígnem táncolt és boldogan fogát csattogtatta a jéghideg zápor alatt. A bolyhos lepedőben dörzsölködve, lihegve, hatalmas frisseséget érzett, szeretett volna fiatal fákat tövestül kirángatni. Ekkor megcsördült a telefon.

Pethő jelentkezett.

- Halló, öregem, Isten hozott. Jól utaztál?

- Köszönöm, jól. Éppen öltözködöm.

- És mi a programmod?

- Semmi. Tőled teszem függővé.

- Helyes. Nekem tárgyalásaim vannak kettőig, addig töltsd el valahogy az időt. Kettőkor meg- kereslek a hallban, elmegyünk a Hullámfürdőbe. Ott lesz a feleségem és a lányom, nagyon fognak örvendeni.

- Igen. Nagyon köszönöm. Előbb ebédeljek?

- Dehogy ebédelj, az Istenért. Ott fogunk ebédelni, a fürdőben igen jól lehet enni. Pénzed van?

- Van, xxxxxx, köszönöm.

- Hát vegyél valami jó fürdőtrikót, ha nem hoztál. Nincs szükséged semmire? Helyes. Én most sietek tárgyalásra. Kettőkor a hallban, szervusz, Tihácskám, a viszontlátásra.

Ez a «Tihácskám» idegenül érintette. A nevét így még nem becézték soha. De vállat vont. Elkezdett öltözni. Volt már újonnan vásárolt holmija, a Róth-üzletből való. A legjobb zefir- ingek, amelyeket az üzlet fel tudott mutatni, fehér vászonruha, fehér betétes sárga cipő. Vadonatúj tetőtől-talpig. Xxxxx csokornyakkendőjét tökéletesen tudta megkötni a tükör előtt. Aztán elindult hazulról. Terhesnek találta a sok lépcsőn lemenni, de megfigyelte, hogy a felvonó ajtajánál többen várakoznak, az ajtó kinyílik, ezek bemennek és úgy használják a felvonót, mintha azon lemenni természetes dolog volna. Bizonyára visszaélnek azzal, hogy betegeket lefelé is szokott szállítani a lift. Menetközben aztán eszébe ötlött, hogy ez a lemenés alighanem törvényes. Ő is odaállhatott volna és lemehetett volna.

- Nem szégyelled magad, te vidéki? - gondolta csúfondárosan és boldogan.

Mint a csínytevő diák, odament a felvonóhoz, mikor a földszintre ért. Beszállt. «Harmadik», - vetette oda a kezelőnek. A harmadikon kiszállt, várt egy pillanatig, tanulmányozta a helyzetet, megnyomta a liftkérő gombot, figyelte az emeletjelző kis körök kivilágosodó színjátékát, belépett a kitáruló ajtón és dölyfösen vitette magát lefelé. A felvonó szekrényének falán tükör lógott. Odapillantott s önmagának elegáns mását látta benne. Ezt a vonzó embert még mindig nem szokta meg xxxxxxx. Ravaszul odakacsintott neki a tükörbe. A volt rajztanár, most elegáns úriember, ugyanolyan ravaszul visszakacsintott.

- Hol a legközelebbi borbély? - kérdezte a portást.

- Van borbélyunk a házban, nagyságos uram.

Megmutatták neki az irányt. Ez a borbélyüzlet is pazar volt és gazdag. Új életéhez tartozó, helyeselhető, nekivaló. A segéd angolul beszélt a szomszéd székben ülő szappanhabos úrral. Xxxxxx pedig most távozott és németül köszönt. Tihamér széleset lélegzett. Megcsapta az elő- szele valaminek. A világvárosnak, a nemzetközi életnek. Majd neki is lesznek külföldi isme- rősei. Ha aztán elutaznak, talán levelezni is fog velük. Közvetlen híreket kap távoli városok- ból. Láthatatlan fonalak fogják kötni a külső világhoz. Esetleg két ember New Yorkban, vagy Stockholmban találkozik egymással, s egyik így szól a másikhoz: «Ne mondja, ismeri Xxxxx

Xxxxxxxx Budapesten? Én éppen most kaptam tőle levelet.» Xxxxx Xxxxxxx eddigi létének befalazott börtöne helyett a földgömbön fog élni.

- Fejmosást méltóztatik, nagyságos uram?

- Lehet.

Miért is ne lehetne? Annyi az ideje, amennyit akar, órája nincs, többé nem is lesz órája. Az a pengő, vagy akármennyi, nem számít. Milyen szép az élet. A borbély nekiesett a fejének, hatalmas habot vert rajta, gyúrta, nyomkodta, döfködte a fejbőrét fürge ujjaival, majd a mélyen hátrahajolt fej alá forróvizes tálat tartott s a hajzatot gondosan átöblítette.

- Főnnel parancsolja szárítani? Xxxxxxx nem értette a kérdést.

- Xxxxxx xxxxxx.

Valamit bekapcsoltak valami kapcsolóba, a borbély olyan szerszámot vett a kezébe, mint egy bádogból való játékpisztoly. Ebből búgva áradt a forró levegő a lucskos hajzatra. Szárította. Aztán kevés brillantin következett, csak úgy módjával. Fésülés, törölgetés, kefélés, simítás, ásszolgája, nagyságos uram. Xxxxxxx felkelt a székből és remekül érezte magát, fejének üdesége szétszaladt egész lényében, mint a vérkeringés. Egészségesen kialudta magát, s most ez a frissülés külön ajándék gyanánt még jó közérzetét is jobbá tette. Mikor kilépett a szálló kapuján, úgy érezte magát, mint a világ ura. S valóban ő volt a világ ura. A mindenség teljesen rendelkezésére állott, mert lehetőségei felülhaladták vágyait.

Most hova? Mindegy volt neki. Xxxxxxx hozta ugyan új életébe azt az elhatározást, hogy mihelyt Pesten lemosta magáról az út porát, azonnal elmegy a Szépművészeti Múzeumba, de ezt mindjárt holnapra halasztotta. A Szépművészeti Múzeum már gondos figyelmet, mester- séget, bírálatot, értékelést jelent. Ma ez mind nem kell még. Csak a tétlen lézengés, a csupasz lét játszi szemlélődése, ma csak bámészkodni akar és minden korlát nélkül érezni azt az elemi boldogságot, hogy van. Átsétált a hídon és nézegette a pestieket. A másik oldalon sok olyan fiatal nőt látott, aki apró vászonzsákot szorongatva sietett a budai oldalra. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek fürdőholmit lógatnak a kezökben és a Hullámfürdőbe sietnek. Mind erősen festett arcot hordtak. Némelyik ügyesen csinálta, némelyik ábrázatának meg nem felelően és rikítóan. «Mal maquillée», - jutott eszébe a francia kifejezés. És Kolozsvárra gondolt, a diák-korabeli Clujra, ahol a nők sokkal erősebben festették magokat, a lila, kék és piros színek vad alkalmazásával, sőt oláh tisztek arcán is gyakran fel lehetett fedezni a mesterséges kék árnyékocskát a szem alatt, vagy a kendőzés rózsás sejtelmét az orrlyukakon. A kendőzés története fordult eszébe. Valaha sokat olvasott ehhez, mert egyetemi nyomora idején sóvárgó vágyat érzett az előkelők fényűzése iránt: a Rajztanárképző toprongyos növen- déke, foszlottújjú kabátban, keshedt talpú cipőben a Nemzeti Múzeum könyvtárában egiptoló- giai díszművek műmellékleteiben tobzódott és hosszasan szemlélte a Nefretete műremekként festett szemöldökeit, vagy felgyújtott képzelettel olvasta, hogy a Tizián-kori Velencében volt olyan divathullám, mikor a merészebb hölgyek brokát ruhadereka szabadon hagyta a fél- mellet, s ők keblök hegyeit gondosan megfestették kárminpirosra. A rokokó szépségtapa- szainak pikáns művészi elmésséggel alkalmazott fekete pettyeire is gondolt, valamint a császárságbeli Róma erősen festett rabszolgafattyaira. Mind-e gondolataihoz történelmi meg- gondolások kapcsolódtak, mert mikor belekezdett a műtörténet izgalmas szépségeibe, érezte, hogy stílusok fejlődését és belső értelmét történelmi háttér nélkül nem értheti meg, éhesen olvasott tehát mindent azok alatt az órák alatt, amelyeket leckeadással nem tudott értékesíteni. És most arra gondolt, hogy az élet egyensúlya mindig ide is, oda is rak a billegő mérlegre. Ha Bizáncban elfajult a kendőzés, akadt bazileusz, aki dinasztiát alapított a képrombolásra és a rideg katonaerkölcsök ápolására, és ha a renaissance-hölgy enyhe pirossal színezte a köldökét,

Firenze megrezdült Xxxxxxxxxx mennydörgésétől. Xxxxxxx számára az a bölcsészeti felfogás volt a legrokonszenvesebb, hogy a világ úgy van jól, ahogy van, mert másként nem lehet. A perspektívában azt tanulta, hogy a nézőpontból kiinduló sugaraknak és az ábrázolandó tárgy körvonalainak metszéséből csak egyetlen megoldás sülhet ki. Igy van ez a világgal is. Ő ezt úgy fogalmazta magának, hogy mindenkinek mindig igaza van. Az impresszionistának is, mert ő a Xxxxxx felett tejfehér ködöt lát, noha az nincs ott. A pointillistának is, mert ő színes pontok egyvelegével tudja kifejezni magát. A jóhiszemű kubistának is, mert az neki meggyő- ződése. De a rosszhiszeműnek is, mert ő olyannak született, hogy hazudnia és csalnia kell. Tehát igaza van a papnak is, aki a szószéken hevesen becsmérli a divat hóbortjait, de annak a szöszke, kövérkés süldőlánynak is, aki ott riszálja magát a tulsó oldalon, mert részint így óhajt tetszeni valakinek, részint fél, hogy barátnői lenézik, ha nem tudja követni az általános divatot. Mindenkinek igaza van, a nap erősen rásüt a Xxxxxx, az élet még soká tart, s a gaz- dagságnál és békességnél semmisem jobb világon.

A pesti oldalon balfelé fordult partmentén. Nézte a Dunát, amelynek szőke jelzője értelmet- lennek tetszett előtte. Ón és gyöngyház tündöklő és mégis tompa keverékének tetszett a nagy vízfelület színe, és épp oly kevéssé szőke, mint ahogy Bécset járt emberek tanúságtétele szerint a «blaue Donau» színében szemernyi kéket sem lehet felfedezni. S erről eszébe jutott az utazás. Xxxx, nagyot fog utazni, ha majd elintézte a hagyaték dolgát, sietni nem kell, senkit sem kerget a tatár. Majd szép kényelmesen, andalító őszi időben kel útra, hogy megnézze Velencét és Firenzét legelsősorban, amelyeket könyvből és képről már annyira megtanult. A doge-palotát pontosan le tudja rajzolni most is, fehér-rózsaszín testét, alacsonyra szabott árkádjait, jobbharmada szabálytalan ablakrajzát pontosan tudja, a másik oldal irányában a két magas oszlopot is, s a vonalaik között idelátszó Orologio képét, vagy ellenkező irányban a Sóhajok hídját úgy ismeri, mint a tankönyv. Xxxxxxxx, a San Marco rézlovai, amelyek valaha cirkuszt díszítettek Bizáncban, a Ca’Doro, ez mind az övé, és Firenzében is a Palazzo Vecchio, vagy Xxx Xxxxxxxx klastrombeli képei, vagy a dóm és a Baptisterio kapuinak réz- ábrái, ezek mind-mind úgy viszonylanak hozzá, mint testvérhez a külföldön született testvér, akit személyesen még sohasem láthatott. Most majd láthatja. S ha régebben néha úgy elfogta a képtelen és teljesíthetetlen utazási vágy, hogy a fogát csikorgatta belé, most, mikor a teljesít- hetlenség valószínűséggé változott, ugyanez a vágy fenevadból megfogható pillangó lett. Majd ősszel, gondolta nyugodt örömmel, milyen szép lesz és jó lesz.

Közben mendegélt a part vasrácsa mentén és pillantását megkapta a Lánchíd. Ennek a kecsesen lebegő alkotmánynak remek rajza mindig elragadta. Mindig új gyönyörűségnek találta és nem tudott betelni vele. A felső ív hármas lejtése s hozzá komponálva az alsó ív fínom, szelíd ellenvonala a két hídpillér közbeiktatott erejével mindig azt a benyomást keltette benne, hogy a jó alkotásokat hasznosan lehet elemezni, de a műremek ott kezdődik, ahol az elemzésnek vége, ahol a műremek értékelésébe már beleszól a megfoghatatlan. A kép most is úgy meghatotta, hogy fel kellett volna jajdulnia élvezetében, vagy legalább sóhajtva meg- köszönni, hogy ez a híd van a világon. S rögtön mellette a Várhegy gyönyörű képe, a királyi palota, a Halászbástya és a tornyok grafikája... milyen áldott az élet, hogy ezt teremtette és látni adta...

- Jól van, te falusi kislány Pesten, - mondta magának vidám gúnnyal.

Aztán befordult a Belváros felé. Koronként megfigyelt valami furcsa arcot. A Dorottya-utca sarkáról hosszasan nézett egy kerékpáros küldönc után, aki erősen előre hajolva taposta a pedált és a háta annyira meggörbült belé, hogy egyszerűen két körön ülő kérdőjelnek tetszett, mint ritka alkalma a jellemzés szerencsésen egyszerű lehetőségének. Erről eszébe jutott az a torzrajz, amelyet a Simplicissimusban látott egyszer: ez nem állott többől, mint egy álló elip- szisbe rajzolt hosszúkás keresztből, de látszólagos egyszerűsége mögött a jellemző vonalakat

összegező és végelemző hosszú munka látszott, s olyan pokoli rosszmájúsággal ábrázolt egy holdvilágképű, vékonyszerű, puffadt valakit, hogy hosszú ideig el lehetett bámészkodni rajta. Xxxxxxx általában úgy találta, hogy az emberek mind nevetséges elrajzoltságot hordanak arcukban, s alapjában elég olcsó dolog ezzel csúffá tenni őket.

Némelyik kirakat előtt megállott. Nézegette a kényelem és fényűzés kellékeit. Nem mintha bármit is venni akart volna. Saját lakása nem volt soha, teljes életében a más rozzant és vacak bútorai között lakott, esze nem is szokta meg arra az ösvényre befordulni, amely tárgyak vágyához vezet. De szerette szemét mulattatni és ízlését úgy dolgoztatni, mint rágcsáló állat kalitkában a fogait. Nyakkendőket nézett és némelyiket kegyetlenül kinevette, másikat idegenkedve jó színötletnek találta, a harmadikat szeretetteljes mosollyal jutalmazta. Egy bőráru kirakatban női táskákat nézett és megvallotta tájékozatlanságát. Semmit nem tudott a divatról és asszonyi dolgokról, csak azt, hogy ez óriási terület, amelyen csupán a szín és vonal érzékével boldogulni nem lehet; az anyagnak, százféle olyan anyagnak, amelyet még csak nem is látott soha, saját jelleme van, tapintása, hullása, hajlása. A különböző elemek össze- válogatása szédítő lehetőségeket adhat. Az öv bőre, a kalap szalmája, a cipő vászna, a ruha selyme, kreppje, bársonya mind ezerféle kombinációt nyujt, ezt még meg kell szorozni a szabás, a «kreáció» változataival, ez mind ahhoz a nőhöz, alakjához, hajszínéhez, korához viszonyítható, aki hordja, mert ezt az egész jelenséget el kell helyezni egy «intérieur» keretében, ott a bútorzat minden darabjának ugyancsak színe van, rajza és anyaga, fa, vászon, selyem, fém és minden egyéb... Xxxxx Xxxxxxx vidéki rajztanár visszarettent attól, hogy a gyalogjáró mellett gépkocsiból kiszálló hölgy megjelenéséről önmagának véleményt kockáz- tasson.

Pedig ez a hölgy világoskék valamit hordott a fején és sötétzöld huzatú kocsiból szállott ki. Ez a két szín úgy csikorgott együtt, mint a villa kaparása a porcellántányéron. Erős illat lógott utána: száraz, kesernyésen üde és nagyon kellemes, Xxxxxxx számára teljesen ismeretlen. Íme, a finom élethez ez is hozzátartozik: megjelenéshez, egyéniséghez, alkalomhoz kellő illatot vá- lasztani igen nagy tudomány, vagy ha úgy tetszik, művészet lehet. Ő ehhez nem ért a világon semmit. A kölnivizet egyetlen illatnak ismeri. A borbélytól. Pedig olvasott valamit arról, hogy az orosz kölnivíznek külön árnyalata van, s bizonyára még egyébfélét is gyártanak tucat- számra. És van, aki mindet megkülönbözteti, aki ezen az illaton felül még százat ismer, kedvel, ki nem állhat, gondosan mérlegel, kicserél. Az ilyen - akár férfi, akár nő - gazdagnak és előkelőnek született, s az illatok nyelvét, amely élete egyik lényeges részét teszi, éppen úgy megtanulta kicsi kora óta, mint ahogy angolul megtanult.

A hölgy bement a Zserbóba. Bizonyosan határozott céllal. Tudta, hogy milyen süteményt, vagy milyen italt fog kérni. Ehhez sem ért semmit a világon. Kisvárosi vendéglőhöz szokott, annak szokványos étlapján ételműveltsége nem terjedt túl. Ha fel kellene írnia mindazokat az ételízeket, amelyeket ismer, vajjon mennyit tudna feljegyezni? Negyvenet-ötvenet. Pedig van bizonyára sokszorta több. És vannak emberek, akik mind ismerik, akik töprengve keresik az éppen alkalmasat, hosszú tanácskozást tartanak a pincérrel és mint francia regényekben ol- vasható, aggodalmas gondot fordítanak az egyes italok kiválasztására, részletesen latolgatván a borok évjáratát is. Neki a pezsgő egyszerűen pezsgő és ujján megolvashatná az alkalmakat, mikor ínyének része volt ennek a szénsavas zsibongásnak mulatságában. Milyen hallatlanul gazdag és érdekes dolog lehet mindezt jól ismerni, ruhaszabást, illatot, ételt, italt, cigarettát a legfinnyásabb stílusérzékkel kiválasztani, egyszóval milyen felemelő dolog lehet finoman élni és az egészet művészetté emelni. Ilyen elmélkedések útján eszmél rá a szegény sorban tengett vidéki ember arra, hogy milyen sokat mond Xxxxxx Xxxxx kedvenc kifejezése, a «savoir vivre».

Megállt egy fényképészkirakat előtt, amely egy kapualj két oldalán az előkelőség tárlataiként díszlett. Xxxxx miniszter és xxxxxxxxxxxx. A politika országos nevei, hercegek, grófnék, híres tudósok, mágnáskisasszonyok. Azok a tündöklő lények, akikről a kisvárosi képzelet mintegy más bolygó álomvilágának alakjairól tűnődik. Ezek mind itt élnek Budapesten, egyik-másik talán most halad el a túlsó gyalogjárón, a tarka kirakatok mentén. Az idelátszó ablaksorok mögött talán éppen ezek egyike lakik és amit ott él, az nem kieszelt romantikus történet, hanem valóságos hétköznap. Ezek járnak egymáshoz, felhívják egymást telefonon, egymásba szeretnek, haragszanak és békülnek, elmennek együtt vacsorázni, aztán valamelyik tánchelyi- ségben zenét hallgatnak, udvarolnak, pletykáznak és táncolnak. Operába mennek és lóver- senyre, fényképeiket látni a hetilapokban nevök aláírásával. Ők az úgynevezett Társaság. Az úgynevezett tout Budapest. Híres közéleti urak, arisztokraták, nagy művészek és diplomaták. Ők azok, akik tudják azt a sok minden tudnivalót, ők tárgyalhatják a divat finom változatait, ők ismerik a közrendűek előtt ismeretlen ételek és italok árnyalatait. Ők lebegnek a reális élet felett azokban a légies fellegekben, ahol már minden művészet: a kesztyűtől kezdve az elmés megjegyzésig. Micsoda bámulatos érzés lehet ebben az életben résztvenni, hozzátartozni, a finnyás életszükségletek válogatásában átszellemülve és úgyszólván testben is életművészetté válva, csak azt tudni és élni, ami finom, ízléses és szellemes. Parlagi módon kifejezve: milyen jó lehet benne lenni a Társaságban.

Jó lehet, de szíve nem szorult el a vágytól. A társadalmi emelkedés vágya sohasem emész- tette. Kisember fiának született, családja még csak köznemesi rangot sem hordott, anyai ágon semmit sem tudott nagyszüleiről, apai nagyapja, úgy rémlett, kádármester volt valaha Kolozs- várott, itt családfája meg is szűnt és bizonyára elkeveredett a falusi nép névtelen sokaságával. Hogy valaha előkelőbb lehetne, mint amilyen, az soha nem fordult meg a fejében. S ha most a Társaságról gondolkodott az előkelő arcképek sora előtt, nem a személyek, hanem elképzelt életformájuk varázsa hatott reá. Jókedvűen vállat vont. Mindegy, hogy kit ismer és kit nem. Az a fő, hogy pénze van bőségesen és hogy megtanulhatja mindazt, ami a szép életet teszi. Egy fínom női arcra még visszanézett, azt mondta rá, hogy Xxxxxxxx x’Xxxx, aztán kiment a kapualjából az utcára.

Meg kellett volna találnia a váciutcai korzót, ahol főiskolai éveiben sohasem fordult meg, de eleget hallott és olvasott róla. A forró júliusi délben a korzó nem volt sehol. Gyér közönség tért ki egymásnak a szűk gyalogjárón. A kirakatokat is megúnta már itt. Befordult találomra egy sarkon. Néhány ház multán állatkereskedést talált, de ebben nem sok érdekeset: kis zöld, meg kék papagályokat, egy unatkozó fehér macskakölyköt és egy tartályban piciny, seszínű halakat. A papagályok párosával üldögéltek léceiken, s erről Xxxx jutott eszébe. Vajjon hol lehet most és mi történik vele. Behúnyta szemét a kirakat előtt álldogálva, úgy rajzolta maga elé a kedves arcot. Az üzlet bukása után aligha költözhettek máshová, mint Budapestre, míg a férfi valami újabb elhelyezkedést nem talál. De hogyan keresse őket? Szénásszekérben nem lehet varrótű után kutatni. Itt jár talán az asszony a szomszéd utcában, de millió ember között elvétik egymást ebben az irdatlan nagy városban. Lehet, hogy soha nem is látja többé az életben. S egyszer majd úgy fog meghalni, szívében a régi-régi emlék elmosódó édességével. Fáj ez? Nem. Az olyan lélek, amely elesettnek és árvának született, s az életben mindig csak lemondani tanult, legmélyebb szintjén szerény és alázatos.

Aztán visszasétált a part felé, s mivel már elfáradt a hosszú kószálásban, betért a kioszk árnyékot igérő fái közé. Mendegélt a ropogós kavicson és találomra leült egy üres asztalhoz. Onnan a fák között láthatta a Vigadó homlokzatának egy részét. Igen, nagyon szép, Pollak- rajz, tiszta stílus és szerencsés arányok. Csak éppen érvényesülését veszi el az eléje épített kioszk. Ahogy a Xxxxxxxx elől is nagy építkezések veszik el a levegőt. A városokat, - így elmél- kedett Xxxxxxx a már hideg fekete mellett, amelyet megkívánt, - művészek és hivatalnokok építik. Általában az élet minden tényét ezek ketten végzik el, sőt általában az egész emberi-

séget erre a két főágra lehet felosztani: hivatalnokokra és művészekre. S ez nem foglalkozá- sok megkülönböztetése, hanem lelki alkatoké. Van vezérigazgató, aki nem hivatalnok, hanem művész. Pénzügyőri szemlész is van és tábornagy is van ilyen. Xxxxxxx festő is akad, aki nem művész, hanem hivatalnok. Még jó festő is van ilyen. Mi hát akkor a két ember között az alapvető különbség? Xxxxxxxxx és buzgón mérlegelte a meghatározást, s úgy döntött végül, hogy az embert a képzelet teszi, az emberek elhatározó különbségét pedig az, hogy ez a hol erősebb, hol gyengébb képzelet a szabadságot szereti-e, vagy a szolgaságot. Megtörténik, hogy a művész a maga képzeletének szabadságával megalkot egy arányos épületet, teremtő érzékkel odaszerkeszti a rendelkezésre álló térbe, ahol a gyönyörködő szem számára a kellő távolság, a szemlélet akadálytalansága megadja neki a művészi életet. Ekkor jön a hivatalnok, aki csak a képzelet rabságát szereti: úgy szerkeszti és csoportosítja az újabb építkezési enge- delmeket, hogy az alkotás elől a levegőt elfojtsa. Azzal az erőszakkal, amely a szabadságnak ellensége. De történhetik fordítva is. A hivatalnoklelkű szobrász olyan művet tervez a térre, amely oda nem illő stílusával és goromba arányaival az egész teret agyonnyomná. De akkor e művészlelkű hivatalnok az illetékes ügyosztályban hevesen nemet mond s a szobrot nem engedi odaállítani. Ebben így megállapodott önmagával és meg volt elégedve. De mosolygott is. «Esztéta a mellényzsebben», - mondta önmagát csúfolva. És fizetett is, mert ideje letelt. Gyalog már nem is igen érhetett haza két órára.

- Hol találok itt taxit? - kérdezte a főpincértől.

- Ahogy ki tetszik menni az épületből, balra.

Könnyedén beült a rozoga taxiba és bemondta a Gellért-szállót. Magában elismeréssel tünődött az élet kényelméről. Milyen olcsó és gyors dolog ez: az ember siet valahová és íme: mesebeli terüljasztalkám gyanánt pár fillérért ott a gyorsaság, csak inteni kell neki. És mialatt hátradőlt a nyitott ülésen, gondolatai az öreg Zámbó körül kalandoztak, mint mostanában már nem először. Próbálta meghatározni, hogy mi az, amit az elköltözött vénember iránt érez. Első ösztöne természetesen a hála volt, de ha meggondolta, hogy az öreg aligha szánta neki a vagyont, nem tudott az igazi háladatossággal eltelni. Ha a föld alatt nyugvó holttestnek hatalmában állana, bizonyára felháborodott önzéssel venné el tőle a pénzt, s még a Buda felé zörgő taxit is megállítaná most, hogy az óra ne ketyegjen tovább és ne fogyassza a pénzt, mert az az ő pénze. De a halottak tehetetlenek, s ezért nincs igazuk. Xxxxx van igaza, aki él, gaz- dag és ennek örvend. Az örömmel nem lehet vitatkozni. Igyekezett maga elé idézni az elhol- tat, akit egyszer látott volt életében. De noha arcokra sokáig és kitűnően szokott emlékezni, a multból most csak homályosan jelentkeztek a hajdani emlék vonásai. Alacsony, zömök, hajlott hátú öreget látott maga előtt, de csak tartására emlékezett, az arc vonásai üresen maradtak. Xxxxx és rideg volt az öregember hozzá, a nyomorgó diákhoz, aki éhségről panaszkodott. Sajnálta az éhestől a pénzt. És íme, Isten lenyult az égből és rendet csinált: elvette a fösvény agg pénzét és odaadta a szegénynek.

A szálló előcsarnokában Xxxxxx még nem találta ott. Leült és nézegette a jövő-menő embe- reket. Legjobban egy különös koponyaalkatú fiatalember ragadta meg figyelmét. Ennek olyan magas feje volt, amilyet emeletesnek szoktak csúfolni, amellett oldalról igen szélesnek, szem- közt igen keskenynek látszott az arca. A különös fej annyira érdekelte Tihamért, hogy céltalan járást-kelést tettetve kétszer is elment mellette és mulatságos csodálkozással vette szemügyre. A fiatalember is várt valakit, idegesen lézengett és ha megállt szék, vagy asztal mellett, nyug- talanul dobolt ujjaival. A forgóajtó minden mozdulatára felfigyelt.

Mikor Xxxxx néhány percet késetten megérkezett, kitűnt, hogy az emeletesfejű fiatalember is

őt várta. Keresztezte útját és megszólította.

- Bocsánatot kérek, ügyvéd úr... - kezdte alázatosan.

- Mi tetszik? - szólt Pethő nyersen.

- Csak huszonnégy órát kérnék, ügyvéd úr, tessék belátással lenni, hiszen elmondtam már, hogy...

- Sajnálom, - vágott közbe Pethő - most nem érek rá hivatalos dolgokat tárgyalni. Hogyan jutott eszébe, hogy idejöjjön?

- Az irodában a kisasszony azt mondta, hogy...

- Az irodában a kisasszony majd megkapja tőlem a magáét, ha fecseg. Haladék pedig nincs, azt már megmondtam.

Xxxxxx elfordult tőle és indult, de az elébe állott megint. Könnyes volt a szeme.

- Ügyvéd úr, csak egy kis emberséget kérek, - mondta reszkető ajakkal - mert én... én... min- denre el vagyok szánva.

- Hagyjon nekem békét és ne molesztáljon, nem értette?

És otthagyta a faképnél. Az reménytelenül, tehetetlenül vállat vont. Szája vonaglott. Pethő arca viszont nyomban ragyogóan nyájasra változott.

- Szervusz öregem. Xxxxxx remekül nézel ki! Remélem, nem régen vársz. Gyere, már mehetünk is. A feleségem és a lányom már ott vannak a fürdőben.

- Ki volt az a kétségbeesett ember?

- Senki. Alperes. Holnap végrehajtják.

- Nem lehetne rajta segíteni valahogy?

- Segítsen az ügyvédje. Én a felperest képviselem. Hát mi újság, hogy érzed magad, mivel töltötted a délelőttöt?

Beszélgetve haladtak a felvonó felé. Az első emeleten kiszálltak, Pethő jól ismerte a járást, keresztülvágott mindenféle helyiségeken, Tihamér csak haladt mögötte.

- Vettél jó fürdőruhát magadnak?

- Azt bizony elfelejtettem. De majd kapok talán itt is.

- Látod, látod. Pedig figyelmeztettelek. Biztosan elbámészkodtál a nőkön, nem a vásárláson járt az eszed. Most is mintha szórakozott volnál, nem?

- Az a hosszúfejű fiatalember nem megy ki az eszemből, aki haladékot kért tőled az elő- csarnokban.

- Miért nem megy ki az eszedből?

- Úgy megsajnáltam. Milyen ügye van annak?

- Kis ügy. Holnap reggel nyolcig száztíz pengőt kell szereznie, különben elviszik a holmiját. Nyugodjál meg: fog szerezni száztíz pengőt. Ezek mind ilyenek. Xxxxxx és hanyagok, míg aztán a körmükre ég. Akkor elvesztik a fejüket, rimánkodnak, kapkodnak, kétségbeesnek, ahelyett, hogy a nyakukba vennék a várost és pénzt szereznének. Tudod, mennyivel kezdődött ennek az ügye? Harminc pengővel. Nem járt pénz után, hagyta magát perelni. Hencegett és nevetett. Mert ilyen kicsi, de a költségek megnőttek és most már a sarokba szorult.

- Harminc pengő nőtt meg száztízre.

- Kétszázhúszra, öregem. De ha a felét kifizeti, nem hajtatom végre. Ezt sem érdemlik meg az ilyennek. Haszontalanok és rendetlenek.

Mindezenközben már jegyeket is vásárolt Pethő, már előre is ment. Most fürdőtrikót szerzett Tihamérnak.

- Nézze meg jól a nagyságos urat, - mondta egy hatalmas vállú, félmeztelen alkalmazottnak, aki műbirkózónak tűnt fel - igen fontos vendég, ezentúl ide fog járni. Úgy szolgálja ki, mintha engem szolgálna ki.

Aztán kabinokat kaptak, levetkőztek. Együtt mentek fel a híres, nevezetes fürdőbe, a kőlép- csőn. S annak tetején kitárult Xxxxxxx előtt a hullám, amelyről annyit olvasott, de még nem látta sohasem, legfeljebb valamelyik magyar film jeleneteiben, vagy a képes hetilapokban. Első benyomása olyan nyüzsgő és tarka volt, hogy nem tudta rögtön felfogni. Meg kellett állnia, hogy a mozgalmas kép keretet kapjon eszméletében és lecsillapodjék. Pethő megállt vele és felsőbbségesen tekintett körül, az idegenvezetők saját külön gőgjével, akik a mutoga- tott tájakat, múzeumokat, műtárgyakat, palotákat magántulajdonuknak tekintik az idegen előtt. Xxxxxxx elragadónak találta a medencét, amelynek kék csempéje az ízléses fényűzés bűvöletét jelentette számára. A kék medence zöldesen áttetsző vizében, amely a bársony Brueghel kósza sejtelmét keltette benne, a fürdőruhák heves színpettyei mozogtak, vibráltak, táncoltak. És nők voltak itt, szent ég, csupa fürdőruhás női termet, rengeteg hemzsegő, hajla- dozó, nyujtózkodó test, egyetlen tömeggé válva, amely vonaglott, mintha Xxxxxx Utolsó Itéletének testtömege száz és száz színt öltött volna. Fiatal férfi számára, aki ezt még így, a kellős közepén állva, nem látta, varázslatos és bizsergő izgalmat jelentett ez, amelytől nagyot nyelt, mert hirtelen száraznak érezte a nyelvét. Tanácstalanul kapkodta tekintetét, mint túlságosan dús karácsonyfa előtt a gyermek: egy magas termet haladt el mellette, fekete selyemtrikóban, amely felháborítóan gyönyörűvé rajzolta az aktot s ő lelkendezve követte volna tekintetével a délceg csípő ringását, de szemét elkapta két hát, derékig teljesen mezte- len, úgyhogy meghökkent tőlük, de az egyik visszafordult, s ekkor tűnt ki, hogy elől az agya- fúrt fürdőjelmez teljesen fedi azt a termetet, amelyet hátul teljesen fedetlenül hagy. De máris máshova kellett néznie, a siklódeszkán sikoltó kacagással most csúszott le egy fehér-lila csíkos ruhájú, fiatal leány, légiesen vékony sellő és nagy loccsanással csobbant bele a vízbe. Ahonnan lesiklott, ott egy sötétkék trikós fiatalember állott és valami hangos vidámságot kiáltott a sellő után; ezen a fiatalemberen akárkinek megakadhatott a szeme, olyan arányossá edzette tagjait a sportélet és olyan egészségesen barnává sütötte a nap. Egyszerre valami búgás hallatszott, s reá válaszul a közönség boldog mozgalma és sikoltozása, a medence vize háborogni kezdett. A mesterséges hullámok játékosan csapkodták a nyüzsgő testeket, amelyek a víz mozgásával együtt hajladoztak és táncoltak, a színfoltok még remegőbben vibráltak, a kiabálás, pacskolás, prüszkölés általános lármája együtt áradt a víztömeggel, a szemlélő tekintet nem is tudta az egészet felfogni, csak a kép száz részlete cikázott előtte hebehurgya tódulásban: egy merülő női váll gömbölyű fehérsége, egy gyöngyöző vízfodor fehéren-zölden pezsgő rajza, egy tempót csapó, hosszú és erős férfikar, egy piros fürdősapka, amely most me- rült a víz alá, vékony gyermekleány, aki a lépcsőfokon állva, most értette bele a vízbe egyik lába hegyét kényes balletmozdulattal, egy fejest ugró fiatalember napsütötte íve a levegőben.

- Gyere oda az asztalokhoz, már látom a feleségemet.

Nagy ernyők alatt asztalok sorakoztak a kőpart fensíkján. Tomboltak itt a színek, piros, kén- sárga, zöld fürdőköpenyek, nyári szövetek hangosan virágos mintái libegtek, tarkállottak köröskörül. Egyes asztaloknál ettek, másutt kártyáztak, oldalt fekvő székeken testek hevertek.

- Xxxxxxxx Xxxxxxx. Rég itt vagytok? Bemutatom neked Xxxxx Xxxxxxx barátunkat.

Xxxxxxx félszegnek érezte magát fürdőtrikójában. Torznak tetszett neki a társadalmi meghaj- lás és kéznyujtás így félmeztelenül. De fürdőruhát viselt az a hölgy is, akivel most megismer- kedett. Testes, de jól rajzolt lény volt a Pethő felesége, a pillantás, amely gyorsan végigfutott rajta, megfigyelhette egyenes és jóvonalú lábszárait.

- Ó, nagyon örvendek, Xxxxx már nagyon sokat beszélt magáról. Foglaljon helyet. Hogyan érzi magát Pesten?

Xxxxxxxxxxx beszélgetés indult köztük, amely a nyájasság üres mondataiból állott. Xxxxxxx döcögve felelgetett, az asszony vakmerő fürdőruhája kissé zavarba hozta. Mályvaszínű, kötött jelmez volt ez és két darabból állott: egy igen kevés anyagból szabott nadrágocska volt az egyik darab, alig több, mint egy afféle cache-sexe, a másik darab pedig alakban óriási pápa- szemhez hasonlított, amelyet Xxxxxxx két keblén hordott. A hasa teljesen mezítelen maradt közben. Viszont ujjain igen sok volt a gyűrű, csuklóin rengeteg aranyperec csörömpölt, fülében nagy gyémántfüggőket hordott, világosszőke haján mályvaszínű gumisapkát, lábán mályvaszínű gumicipőt. Ehhez a mályvaszín fantáziához valami csikorgó és fájdalmat okozó feltűnéssel járultak cinóbervörösre festett körmei. Ezek a körmök állandóan mozogtak, kalimpáltak, motoszkáltak, mert Xxxxxxx mindúntalan a haját igazgatta. A cinóber és a mályva mintha fuldokló dühvel sikoltoztak volna egymásra.

- Xxxxx xxx van? - kérdezte Pethő.

- Hátul römiznek a gróffal.

- Akkor szólok neki, lehetne ebédelni.

Pethőné átvetette egymáson fehér lábszárait, vigyázva, hogy a nagy, színes ernyő árnyékának birodalmán belül maradjon. Xxxxxxx hadat üzenve az általános napbarnította divatnak, bőre fehérségét óvta.

- Mondja, Xxxxx, mit csinált maga az urammal? Teljesen megfőzte. Még nem is hallottam emberért így lelkesedni.

Tihamér elpirult és hebegett. A szótára nem állott készen ilyen alkalmakra, mikor szemtől szembe erőteljesen magasztalják.

- Mert ő nagyon tartózkodó ember, - folytatta Pethőné - nehezen melegszik. Magáért azonnal odavolt. A lányomnak is mértéktelenül rajongott magáért. Na, már itt is jönnek.

Xxxxx hozta a leányt egy úr kíséretében. A leány, Xxxxx Xxxxx, ugyanolyan szabású fürdőruhát viselt, mint az anyja, de méregzöldet, ami elég jól simult erősen lesült testszínéhez s a cinóbervörös körmöknek sem túlságosan mondott ellen. Határozottan szép lánynak lehetett mondani. Magas volt, mint anyja, - a családfőt mind a ketten félfejjel múlták felül, - de sokkal vékonyabb. Szemöldököt nem hordott, annak borotvált helyét gondosan megvont, vékony fekete ív jelezte. Igen hosszú, zöld üvegszipkát tartott a szájában és beszélgetés közben sem vette ki.

- Maga a mesebeli csoda? Apámmal már nem lehet érintkezni, csak magát emlegeti folyton. Vladi, mutatkozzál be.

- Gróf Xxxxx Xxxxxxxx, - mondta a férfi, ösztövér, majdnem girhes, fáradt tekintetű, nyírott- bajszú ember.

Pethő külön nyomatékosan megismételte a nevet:

- Gróf Medem, jó pajtásunk. Orosz arisztokrata. Velünk xxxxx, Xxxxx?

- Lehet, - felelte a gróf fáradtan, aztán Xxxxxxx felé fordult - te most jöttél?

- Igen, most jöttem, - válaszolt Tihamér meglepetve.

Pethő pincérért csettintet. Hideg marhahúst rendelt mindenkinek. De a leány rögtön tiltakozott és maga rendelt magának paradicsomsalátát, mustárt és egy konyakot. S aztán új cigarettára gyujtott a régin, azt eldobta és az újat belegyömöszölte a zöld szipkába.

- Vladinak olyan pokoli disznaja van, hogy meg lehet őrülni tőle. Két joker nélkül el sem indult. Maga kártyázik, Balog?

- Nem. Legfeljebb huszonegyest, ötévenként egyszer. És egy kis xxxxxxx, gyengén.

- Hát majd mi megneveljük. Dögölj meg.

Ez egy szúnyognak szólt, amely Xxxxx felső combjára telepedett. A lány hatalmasat csapott tenyerével a combjára. Aztán szélesen szétterpesztette két lábát és figyelmesen vizsgálni kezdte combja belső oldalát. Mozdulataiban annyi volt a brutális szemérmetlenség, hogy Xxxxxxx határozottan zavarba jött. Ez kissé sok volt neki és feszélyezte; már nem tudott hova nézni, hogy fedetlen hasat ne lásson. Az orosz arisztokrata is zavarba hozta a rögtöni tege- zéssel. Az orosz különben Pethőnét is tegezte és Piroskának szólította. Mikor hozták az ételt, Xxxxx villogó szemmel esett neki. Megint úgy evett, hogy mintegy megölte és felfalta az ételt, vérszomjas tigris gyanánt. Xxxxx csak piszkált a paradicsomsalátában, balkeze villájával, jobbkezében akkor is füstölgött a cigaretta.

- Xxxxx báró xxxx xxxxxxxx, - mondta Xxxxxxx - xxxx xxxxx.

Pethő egy pillanatra abbahagyta a marhahús kegyetlen marcangolását. Kedvetelten végigné- zett leányán, majd feleségét mustrálta végig, mint a rabszolgakereskedő. S aztán Xxxxxxxxxx intett.

- Két fess nő, mi?

- Ó, igazán, hogyne...

- Tavaly, barátom, példátlan eset történt Lussinban. Három díj volt a szépségversenyen. Abból ezek kettőt vittek el. Egyiket a feleségem, másikat a leányom.

Xxxxxxx illendően csodálkozott és bólogatott. Pethő kéjesen megnézte még egyszer mind a két nőt. Szeme irányán látszott, hogy a nők termetének részleteit veszi szemügyre: látni lehe- tett, mikor nézi a kebleket és mikor a csípőket. Volt valami ijesztő ebben a szinte szemér- metlen szemlében, amely mintha tenyésztett állatok húskondícióját mérlegelte volna. Xxxxx nagyot szívott a cigarettából.

- Jó, hogy nem volt ott Gyöngyös Terka művésznő, mert akkor a harmadikat is elvittük volna.

- Xxxxx, az Isten szerelmére, - szólt Pethőné - Balog mit fog gondolni? Daisy nevetet. Hörpintett a konyakból.

- Mit gondolhat? Nem tudja, miről van szó. De én megmondom. Gyöngyös Xxxxxxxx azt mondják, hogy az apám metressze. De apám konokul tagadja. Anyám reméli, hogy nem igaz. Igen jó macska, azt meg kell adni.

Pethő végzett a marhahússal. Xxxxxx egy csomó fogpiszkálót, egyet a szájába döfött, a többit zsebretette.

- Csak ti beszéljetek. Én most mazagrant fogok inni. Tihamér, igyál te is egy mazagrant.

Tihamér megköszönte és bólintott. Nem tudta, mi az a mazagran. De megtanulta mindjárt. A pincér nagy, talpas poharakat hozott, tele apróra tört jéggel. Erre ráöntött egy pohárka rumot, majd megtöltötte forró feketével. Ebből egészen hideg, különös, kellemes zamatú fekete sült ki. Nagyon ízlett Tihamérnak. Rögtön szeretett volna még egyet kérni, de restelte mohóságát. Xxxxx hanyatt vetette magát a fonott széken, élvezte jóllakottságát és most már a külvilág felé fordult figyelmével. Egyenként megmagyarázta Xxxxxxxxxx, akiket látott. Bankigazgató, kép- viselő, híres színésznő, gyáros, külföldi diplomatáné, herceg, kokott, ezredes, államtitkárné.

Tihamér seregestül hallotta önteni az olyan neveket, amelyeket már gyakran olvasott ujság- ban. Tout Budapest - mondta magában. De Xxxxx lebiggyesztette a száját.

- Nincs ma itt egy lélek sem.

Aztán elküldte a grófot cigarettáért. Xxxxx felhasználta az alkalmat és ismét hangsúlyozta asztaltársuk grófi mivoltát.

- Orosz menekült arisztokrata. Az apja a cárnak volt hadsegéde. Szörnyű gazdagok voltak. Igen régi, híres család.

Daisy ivott a konyakból és szárazan szólt közbe:

- Különben egy vasa sincs, engem szeretne elvenni, de közben az asztal alatt a mama lábát tapossa.

Pethőnek ez tetszett. Xxxxxxxx és rávert leánya asztalon heverő kezére.

- Ne beszélj ilyen zöldeket. Anyád csak nevet szegényen.

- Na, csak vigyázz. Mama megőrül a grófokért, ezt jól tudjuk.

Az apa ezen még jobban nevetett. A gróf kisvártatva megjött a cigarettával, ekkor ő szólította fel, hogy hozzon estilapokat. Az orosz szótlanul sarkonfordult és ment ujságot vásárolni. Xxxxx felállott. Lustán kiegyenesedett, mint a sokat pihent állat.

- Hát én megyek és megmártom magam. Xxxxx, maga nem jön?

- Dehogy nem, szívesen.

Ment a leány nyomában. Az egyenesen az ugródeszkához lépdelt, annak a végén hátranézett.

- Én mindig egyszerre ugrom be, de magának nem muszáj.

Térdét meghajlította kissé, vállát előre szegte s lendületet vett két meglóbált karjával. Fejest ugrott a vízbe, elég jó tartással. A vízben mindjárt előbukkant és hanyatt fordult. Xxxxxxx akkor már az ugródeszka végére lépett.

- Na lássuk, mit tud, - kiáltotta Xxxxx.

Tihamér hosszú, jólívelt fejest ugrott. Pontosan a leány mellé célozta magát. A medence már nem volt olyan tele, mint előbb. Felbukkant ő is mindjárt. S látta a Xxxxx arcán az elismerést. Úszni kezdtek mind a ketten, lassú és erős csapásokkal, elfekve a vizen. De a szűk meden- céből csak néhány tempóra futotta. Már oda is értek a falhoz. Megkapaszkodtak, a fal mentén mentek tovább, míg lábuk talajt ért. Ott megtelepedtek, csak fejük látszott ki egymás mellett a vízből.

- Nem is képzeltem, hogy maga ilyen jól ugrik. Hogy általában sportol, azt gondoltam, csak nem tudtam, mit.

- Nem sportolok. Az úszás az egyetlen, amit csinálok. De ebben is inkább csak az ugrándozást szeretem. Sokat járok, azaz jártam, uszodába, ott megszokja az ember. De az úgynevezett sport, az nem kenyerem.

- Csodálom. Jó izmai vannak és nincs hasa. Ez nem sporttól van? Hogyan csinálja?

- Sehogyan. Nem törődöm magammal. Élek bele a világba.

- Nem tenniszezik? Nem vív? Nem evez? Nem boxol?

- Fogalmam sincs egyikről sem. A boxolást meg éppen útálom. Nem szeretem, ha az emberek verekszenek. A természetem nagyon békés. És talán lusta is vagyok az ilyesmihez.

- Hát én bizony nem vagyok lusta. És jól boxolok. Hasznos dolog. Már megtörtént, hogy éjszaka egyedül flangáltam az utcán és valami pitiáner szemtelenkedett velem. Kapott tőlem egy horgot. Mámor volt nézni, ahogy nekidőlt a falnak és jajgatni kezdett. Maga mit csinált volna?

- Elszaladtam volna.

- Csakhogy az nem nagyon férfias.

- Nem. De a fontosabb nem az, hogy férfias legyek. Hanem, hogy ne üssenek agyon. Ha kés van az útonállónál, nálam pedig nincs, akkor a box, meg a férfiasság nem ér semmit. Általá- ban túlságos sokszor van olyan helyzet, amikor a férfiasságot nem lehet használni.

A szép Xxxxx arcán csalódás tükröződött. Kissé kicsinylően vetette oda:

- Mondjon egyet.

- Kérem. Mondok egyet. Én a középiskolát Kolozsvárott végeztem. A nyolcadik osztályt ismételnem kellett, mert akkor jöttek be az oláhok és én nem tudtam a nyelvet. Az ösztön- díjamat is elvesztettem, mert megbuktattak. Csak úgy tudtam tovább tanulni, hogy magyar családok összeadtak valami pénzt. Az érettségit nagynehezen letettem, de képtelennek éreztem magam, hogy ott tanuljak tovább. Elhatároztam, hogy átszököm Magyarországra. A határig eljutottam valahogy. Biharpüspökinél aztán megkíséreltem a szökést. A csendőrök megfogtak és bevittek valahova. Hárman voltak és nekem estek. Mit csinálhattam a férfias- ságommal? Rettenetesen megvertek.

- Komolyan? Megverték?

- Meg. Orromon, számon jött a vér, két fogam meglazult és egy ujjam kificamodott. Mind a három oláh lihegett a fáradságtól, míg ilyen alaposan ellátták a bajomat. Közben folyton azt mondogatták, hogy én sem fogok megszökni többet, egy életre elveszik tőle a kedvemet. Aztán kikergettek a sötét országútra, mert éjszaka volt és még egyet utoljára belémrúgtak: menjek visszafelé, amerre látok. Elindultam sajogva, véresen, széttépve. Mit csináltam volna eddig a férfiasságommal? Az most következett.

- Hogyan?

- Úgy, hogy elbújtam egy szénakazalba, egy álló napig étlen-szomjan ott rejtőzködtem, aztán a következő éjjel csak azért is átszöktem. Észrevettek ugyan megint, de már későn. Utánam lőttek, nem találtak. Szolnokon aztán segítettek rajtam a kórházban. Röntgent is kaptam: három bordámon látszott repedés.

- Jaj de rémes.

- Rémes volt, de most már nem is jut eszembe. Most csak azért beszéltem el, mert maga férfiasságot követelt volna ebben a helyzetben is.

- Nem ilyen helyzetre gondoltam. Ez kivétel.

- Kivétel. De még sok kivétel van. Egyszer, mikor már főiskolás voltam, olyan nyomorba kerültem, hogy kitettek az ágyból, mert nem tudtam fizetni az ágyrajárásért és éheztem. A ligetben aludtam egy lócán. Mikor világosodott, járkálni kezdtem. Lumpoló társasággal talál- koztam, férfiak, nők vegyesen, vagy hatan-nyolcan. Italosan kiáltoztak, nevettek és falatoztak, mert valami utcai árusnál rengeteg virslit vásároltak össze. Valahonnan egy kóbor kutya került oda. A lábak között csetlett-botlott és leste az ennivalót. Én is olyan éhes voltam, hogy már szinte sírtam dühömben. Megálltam és néztem a csoportot. Egyik fiatalember meglátott és megkérdezte, éhes vagyok-e. Bólintottam. Erre nevetett és azt mondta a többinek: «ide nézzetek, remek versenyfutás következik. Ki fog győzni, az ember, vagy a kutya? Fogadá-

sokat kérek!» Nagy nevetés keletkezett. Fogadni kezdtek. Akkor ez a fiatalember kezébe vett egész marék virslit, megszagoltatta a kutyával és miután többször meglóbálta, messzire eldobta. Azt hiszi, férfias maradtam? Nem. Versenyt futottam a kutyával. Egyszerre értünk oda. De sok volt a virsli, jutott nekem is. A lumpok majd megszakadtak a nevetéstől. Tessék. Férfiasság. Várnom kellett volna, míg elájulok az éhségtől? Szóval ez is kivétel, úgy-e? Hát még tudok mondani száz ilyen kivételt. Mit tud maga az életről, kisasszony? Semmit.

- «Kisasszony»? Csak nem fog engem kisasszonynak szólítani?

- Nem helyes? Kérem, csak szóljon, meg fogom köszönni. Nem igen ismerem a divatos társasági formákat.

- Lássa, maga sem tud az életről semmit. Szólítson egyszerűen Xxxxxxxx. És legyen jóban velem, én nagyon rendes haver vagyok.

- Haver?

- Xxxxxx, - nevetett Xxxxx, - ha úgy jobban tetszik. Mondom, hogy keveset tud az életről. Még az elemi kifejezéseket sem. Majd megneveljük. Apám szólt már a ma este miatt?

- Még nem szólt. Miről van szó?

- Ma estére néhány vendéget hívtunk a maga tiszteletére. Félkilenc, szmoking. Megismer- tetjük a legközvetlenebb barátainkkal. Délután apámnál lesz az irodában. Egész napját elfoglaltuk, úgy látom. Nem sok?

- Ó, dehogy... Ki vagyok tüntetve. De nem voltunk már eleget a vízben? Xxxxxxx is kellene. Ússzunk?

- Itt ugyan nem sokat lehet, ebben a Csészényi-fürdőben, ahogy elnevezték. De már integet is apám. Ha elszívta a szivarját és elolvasta az ujságait, nem marad tovább egy percet sem. Ez a mindennapi fürdése. Azt hiszem, soha még ezt a vizet a lábujjával nem érintette.

Felmentek az asztalhoz. Az orosz gróf már nem volt sehol.

- Öltöznünk kell, Tihácskám. Könnyű a nőknek, de nekünk komoly dolgaink vannak még. Ja igaz, estére úgy készültünk, hogy nálunk vacsorázol. Félkilenc, szmoking. Van szmokingod?

- Van. Csináltattam még kutyafuttában, mielőtt utaztam.

- Helyes. Most üdvözöld a hölgyeket és gyerünk.

Húsz perc mulva már taxiban ültek. Xxxxx visszatért feleségére és leányára. Termetöket és fürdőruháikat magyarázta valami különös csámcsogással, mintha szájában forgatná a kívá- natos testeket. Xxxxxxx még mindig nem szokta ezt meg, még mindig zavartan és megütközve hallgatta az előadást. Közben elérkeztek a Bálvány-utcába. Itt volt a Pethő irodája. Az ajtón egész sor réztábla egymás alatt. Vegetalia kft. Első Magyar Kálisó Termelő rt. Főbérlők Országos szövetkezete. A «Főbérlő» szerkesztősége. És még egynéhány.

- Ez mind én vagyok, - mondta Xxxxx dölyfösen, mialatt ügyfelét betessékelte.

Két szobán mentek keresztül, ott zsúfolt asztaloknál alkalmazottak dolgoztak. Az iroda, amely semmit sem hasonlított a Xxxxxxx emlékeiben eddig előfordult ügyvédi irodákhoz, a nagyüzem benyomását keltette. A párnás, zöld ajtó mögött, ahol a legutolsó szoba tárult ki, Xxxxxxx meglepetve nézett körül. Ilyen jó barokk-bútort keveset látott.

- Tetszik a bútor? Nevetséges olcsón vettem. Ha az ember utánanéz, megszorult alakoktól árverésen potomáron lehet szerezni ilyet. Xxxxxxxx is megnézettem, neki nagyon jó ízlése van, már mágnások is elismerték. Én is szeretem a renaissanceot.

- Ez inkább barokk.

- Hát barokk. Mindig összetévesztem. Foglalj helyet, Tihácskám, parancsolj cigarettát és térjünk a tárgyra. Látod, ez az aktacsomó, amit előre kikészítettem, ez mind te vagy. Ha akarod, apróra átnézheted, de ha únod, elmondom az egészet összefoglalva.

- Inkább mondd el.

- Helyes. Tehát megörökölted az öreg Zámbó vagyonát. A leltározás még mindig nem teljes, a hagyatékot lepecsételte a hatóság. Ennek külön örvendek, hiszen te még nem ismersz engem. Egy idegen ügyvédről elvégre azt is feltételezhetnéd, hogy a haláleset után gyorsan szétnézett a lakásban és mit tudom én... amit hamarjában lehetett...

- Nem, kérlek, ilyet ne mondj, én ilyet senkiről nem tételezek fel.

- Kérlek, emberek vagyunk, mindenki vigyázzon a magáéra. Akármilyen szőrszálhasogató ellenőrzést fogsz gyakorolni további dolgainkban, én sohasem leszek megsértve. De hogy visszatérjek: ha majd megnézed boldogult bátyád otthonát, látni fogod a pecséteket. Már én is csak úgy láttam. Én akkor a Kékesen tartózkodtam. Xxx kaptam a házvezetőnőtől a táviratot. Mire megjöttem, már ott voltak a pecsétek. De ez nem fontos, én nagyjából tudom, hogyan állt az öreg... Akarsz valamit kérdezni?

- Igen. Xxxxxx nézhetted át az öreg annyi esztendei levelezését, ha mindent lepecsételtek?

- Helyes kérdés. Xxxx lesz mégis előlről kezdenem. Bátyád az Ilona-utcában lakott, Budán, már húsz esztendeje...

- Igen. Ott jártam nála.

- És húsz esztendeje volt egy házvezetőnője, bizonyos Xxxxxxxxx. Ezek úgy gyűlölték egy- mást, hogy azt érdekes volt nézni. Soha nem értettem, miért maradtak mégis együtt. Mikor az öreg meghalt, Xxxxxxxxx teljesen egyedül volt mellette. És elkezdte keresni a végrendeletet. Ott volt a kasszakulcs, fiókkulcs, szekrénykulcs, minden. Tulcsikné nem talált végrendeletet. Tudniillik remélte, hogy az öreg őrá is hagyakozott, ha egyáltalában végrendeletet csinált. Mikor nem talált semmit, lecsukta a lakást a halottal együtt és elment a bankba, hogy megnéz- ze a széfet. Az öreg ugyanis széfet tartott a Hitelbankban. Azt gondolta a vénasszony, hogy talán ott a végrendelet. De a bankban nem engedték meg neki, hogy belenézzen a széfbe. Hiába is engedték volna, én pontosan tudom, mi van abban a széfben. Végrendelet nincs. Tulcsikné szóval hazament. Tudta, hogy van az öregnek két nagy ládája, tele régi írásokkal. Ezeket a régi írásokat mind berámolta a saját szobájába. Akkor telefonált a közjegyzőnek, mert tudta, hogy Zámbó melyik közjegyzővel van összeköttetésben. A közjegyző azonnal kocsiba ült, kiment a halotthoz, értesítette a rendőrséget, az én irodámat, satöbbi. A továbbiak már a rendes hivatalos úton mentek. De a két láda levelet nem pecsételte le senki. Mihelyt megjöttem, mindent átnézettem. Így jöttem rá a te létezésedre. Tisztán látsz mindent, nem?

- Nem. Egyáltalában nem látom, mit akart ez a Tulcsikné?

- Pedig ez nyilvánvaló. Ő azt állítja, hogy az öreg még életében ígért neki tízezer pengőt hűséges szolgálata fejében. Valószínű, hogy ez nem igaz, de mindegy, ő mindenesetre állítja. Mikor az öreg meghalt, ő rögtön elkezdett végrendeletet keresni, nyilván azzal a szándékkal, hogy ha ő nincs benne a végrendeletben, akkor a végrendeletet egyszerűen elégeti.

- És hátha így is történt?

- Kizárt dolog. De ha így történt is, ez most már a dolgokon nem változtat. Végrendelet nincs, az örökös te vagy. Tulcsikné megtámadhat, az igaz. De a legrosszabb, ami történhetik, az, hogy kifizetjük neki a tízezer pengőt.

- Hátha igényt tart az egész hagyatékra? Jogász nem vagyok, de azt képzelem, hogy sokat kellemetlenkedhetik. Az ilyen hagyatéki pöröket, úgy tudom, a végtelenségig el lehet húzni.

- Először a te ügyvéded én vagyok, tehát a végtelenségig húzni nem lehet. Másodszor Xxxxxxxxx nem tarthat igényt az egész hagyatékra, mert én levelet vettem tőle, hogy neki Zámbó tízezret ígért. Ennyi eszem volt. De légy nyugodt, ez tízezerbe sem kerül, én majd kiéheztetem addig, amíg beéri kétezerrel. A hagyatékra nem tarthat igényt senki. Rokon sincs, csak te. Jótékonysági, vagy más ilyen testület nem fog fellépni, az öreg még koldusnak sem adott soha két fillért sem. Egyházi célokra sem ígért, hiszen az egyházi adó miatt örökösen lármázott és majdnem végre kellett hajtani. Én mindenesetre lenyomoztam, ígért-e valaha is valakinek valamit, már amennyire az ilyesmit le lehet nyomozni. Szóval vedd úgy, mintha a pénz már a zsebedben volna.

- Ez biztos?

- Xxxxxxx biztos, hogy megveszem tőled készpénzért a hagyatékot, ha akarod. Adok érte háromszázezer pengőt. Báresz geld.

- Négyszáznyolcvanezret háromszázezerért, - nevetett Tihamér - az sovány ajánlat.

- Nagyon is méltányos. Mire a hagyatékot átveszem, leéghet a ház, megbukhatnak iparválla- latok és részvényeik nem érnek semmit. A kockázat mégis csak megvan. De hagyjuk, ezek csak viccek. Pénzt bármikor kaphatsz tőlem, addig is, míg átveszed az egészet. A Gellértből csak küldesd ide nyugodtan a heti számlát. Nem kell dobálnod a pénzt, de úri módon élhetsz. Amíg engem látsz, ne félj. A hivatalos lépésekkel nem úntatlak, én mindig idejében meg- mondom, ha személyesen kell valahova menned. Csak most elvben akarok tisztázni valamit. A hagyaték áll a következőkből. Van az Ilona-utcai ház. Van egy bérház a Csikágóban, afféle proletárkaszárnya, az nagyon jól hoz. Vannak értékpapírok. Van valami készpénz is. És van bőven ékszer.

- Ékszer? Minek kellett az öregnek ékszer?

- Zálogban maradt nála. Gyakran adott ki pénzt erős kamatra. De szerette is az ékszert. Nem adta ki a kezéből, otthon tartotta. A készpénzt sem szerette bankban tartani. Előszedegette, fogdosta, rakosgatta. Az ékszert csurgatta egyik markából a másikba. Tapogatta és forgatta a drágaköveket. Általában furcsa ember volt. Imádta az üzletet. Nem egyszer mondta nekem:

«doktor úr, ma sokkal jobban érzem magam, mert két jó üzletet kötöttem.» Xxx is mondta egyszer: «ha mindennap köthetnék még öt jó üzletet, akkor elélnék én száz évig is, sohasem kellene nekem orvos.» De hogy e tárgyról beszéljek, javaslatot akarok neked tenni a hagyaték dolgában. Szerintem az Ilona-utcai házat meg kell tartani. Átigazíttatod saját gusztusod sze- rint, csináltatsz bele központi fűtést, fürdőszobát és garázst. Kis kert is van hozzá, azt rendbe lehet hozni. Ott kitűnően ellakhatol. A többit, szerintem, mind készpénzzé kell tenni, a készpénzt pedig ügyesen forgatni kell. Kihozhatsz belőle húsz százalékot is, ha jól megy. De tíz-tizenkettőt egész könnyen.

- Hogy-hogy forgatni?

- Kihelyezzük, Tihácskám. Kihelyezzük. Kiadjuk megszorult embereknek.

- Kamatra? De öregem, nem uzsora ez? Xxxxx Xxxxx megvetően legyintett.

- Ezek olyan beszédek. Hogy mi az uzsora, azt én tudom. Én vagyok a jogász. Kihelyezed a pénzt és írást veszel nyolc százalékról. A többi az én dolgom.

- Jó, jó, de mégis érdekel, hogyan jön ki ebből tizenkét százalék, vagy pláne húsz?

- Az nagyon egyszerű. Nézd. Van egy péküzlet. A pék megszorul. Sürgős forgótőke kellene neki, különben megakad. Pedig az üzlet jól megy, kétségtelenül jövedelmez tizenöt száza- lékot. A pék jön pénzt kérni. Erre azt mondod, hogy szívesen belépsz társnak a cégbe, de csak ha kétségtelen biztosítékot kapsz, hogy a befektetett tőkéd csakugyan ilyen jól jövedelmez. A biztosítékot megkapod, azt nyugodtan rám lehet bízni. Szabad neked egy jólmenő üzletben részesnek lenned, ha van hozzá tőkéd? Természetes, hogy szabad. Sőt, jót is teszel vele, mert ha nem lépsz be társnak, a cég esetleg megfullad. Hát hol itt az uzsora?

- Ha így fogjuk fel, nem mondom...

- Na látod. Persze, hogy így fogjuk fel. Itt mindenki jól jár. A péküzlet nem kénytelen lehúzni a redőnyt, mert segítünk rajta. Te jól keresel, aránylag kis befektetéssel. És én is megkapom az ügyvédi munkáért a magamét, elvégre ebből élek. És mint látod, elég jól élek. Szóval elv- ben, azt hiszem, egyetértünk. Xxxxx, szeretem előre tisztázni a dolgokat, akkor nincs félre- értés. Most ezeket a dolgokat még írd alá, aztán mára végeztünk is.

- Mik ezek?

- A hagyatéki eljáráshoz szükséges dolgok. Csupa formaság. Xxxxxxxxxx, mint látod. Minden- esetre nézd meg valamennyit, azt mindig jó tudni, hogy mi az, amit aláírsz. Az ember aláírás- ban sohasem lehet elég óvatos. Mikor aláírsz, ne higyj a legjobb barátodnak se. Még nekem se. Mert légy meggyőződve, hogy nálam jobb barátot nem fogsz találni. Tessék a töltőtoll.

Tihamér kezdte átfutni az eléje rakott dolgokat. Csakugyan formaságok voltak. Odakanyarí- totta nevét a szükséges helyekre.

- Köszönöm. Mára végeztünk. Már tudniillik a hivatalos ügyekkel. Este nálunk vacsorázol. Tudod mit: nyolckor légy készen, érted megyek és felfuvarozlak magam. Legfeljebb még beszélgetsz egy kicsit a hölgyekkel. Estig mi a programmod?

- Semmi. Xxxxxxxx, nézegetek! Tanulom Budapestet.

- Budapestet? Hiszen te itt végeztél. Itt laktál.

- Öt évig. De az egészen más város volt. Hónapok elmúltak anélkül, hogy a Belvárosban, vagy a Dunaparton megfordultam volna. Ezzel a Budapesttel én most kezdek ismerkedni. És el vagyok tőle ragadtatva. Szóval nyolckor várlak.

- Úgy van. Ami pedig a jövőt illeti, egyszersmindenkorra: én mindenben rendelkezésedre állok. Ha központi fűtés kell, én hozom neked a legjobb és legolcsóbb vállalkozót. Ha vizum kell, elküldöd az útleveledet, én mindent elintézek. Ha valakivel meg akarsz ismerkedni, telefonálsz nekem, másnapra már szállítok valakit, aki bemutat. Ha állásba akarsz helyezni valakit, nekem mindenütt a világon van ismeretségem. Egyszóval csak azt mondhatom, hogy ne félj, amíg engem látsz. Erre parancsolj, ez külön kijárat, egyenesen a lépcsőházba. Szervusz, Tihácskám.

Az utcán eszébe jutott, hogy uzsonnázni kellene, még pedig aludttejet. Kevés dolgot kedvelt annyira, mint az aludttejet. Mendegélt tehát, hogy arravaló kávéházat, vagy tejcsarnokot keressen. Az Erzsébet-téren úgy látta, hogy ott a fák között alkalmas lesz uzsonnázni. Éppen be akart fordulni, mikor hirtelen ólommá vált a lába. Ott jött a gyalogjárón vele szemközt Xxxx. A vér az arcába szökött. S mikor az asszony közelért hozzá és szintén megállott, még mindig nem tudta hasznát venni beszélő képességének. Csak pirulva vigyorgott és a száját tátogatta.

- Nini, Balog, - mondta az asszony nyájas melegséggel és nyugodtan - maga mit csinál Budapesten?

- Én felköltöztem ide. De mit csinál itt maga, nagyságos asszony?

- Én is felköltöztem ide. Milyen mulatságos véletlen ez a találkozás. Errefelé van dolga?

- Most akartam ide bemenni uzsonnázni. És a kedves férje hogy van? Xxxx kissé habozott. El is pirult.

- Nem tudom. Külön élünk. Én most állás után szaladgálok. Nem képzeli, milyen rettenetes nehéz most állást kapni. Reggeltől estig futkosni és este reménytelenül hazamenni. Mindenütt csak ígéret. Mindegy, valahogyan majd csak lesz.

Búcsúzni készült s már kezdte nyujtani a kezét. De Tihamér kapott a szón.

- Várjon csak... Állás... Talán én tudok valamit csinálni.

- Maga? Hogyan?

- Van olyan befolyásos ismerősöm, aki éppen az előbb kínálta fel, hogy ha valakit el kellene helyezni...

- Kérem, nagyon lekötelezne, ha tudna segíteni. Nem tudom ugyan, van-e jogom kérni erre, de...

Tihamér lelke, rajongása, titka felszaladt a szájába a szívéből. De csak egyetlen ügyefogyott szóvá tudott formálódni.

- Ó...

- Megpróbál tenni értem valamit?

- Boldogan. Ma este éppen az illetőnél vacsorázom. Hol értesíthetem, ha lesz valami?

- Nekem most nem lehet telefonálni. De talán én hívhatnám magát.

- Hogyne. A Gellértben lakom. Holnap reggel már talán tudok mondani valamit. Ha meg- mondja, mikor hív fel, otthon leszek. Mondjuk, kilenckor?

- Köszönöm szépen. De most rohanok, a Xxxx Xxxxxx-utcában kell felkeresnem egy ház- gondnokot és máris elkéstem. Szívből köszönöm és viszontlátásra.

Xxxx eltűnt, mint egy látomás. És ő csak ekkor tudta megnézni. Fehér vászonruha volt rajta. De valami szín is. Mi volt az a szín? Tihamér még megvárta, míg a fehérruhás alak eltűnik az utcasaroknál, akkor behúnyta a szemét és igyekezett visszaidézni az előtte álló asszony képét, hogy azt a színt az emlékképen megkeresse. Igen, mellső zsebében volt az a szín, onnan kan- dikált ki egy fűzöld, babos-mintás zsebkendő csücske. De a fűzöld színnél sokkal élénkebb volt a szempár emléke. Xxxxxxx, szelíd xxxxxx felelt neki, mikor most kérdően nézett a szem- pár emlékébe. Most már mehetett volna uzsonnázni. De nem mozdult. Csak állt a gyalogjárón és nézett maga elé meghatott, elgyönyörödött arccal. És most egyszerre összerezzent, majd- nem felkiáltott. Most ébredt tudatára az Xxxx megjegyzésének. «Külön élünk».

Külön élnek. Talán válnak is. Hiszen akkor az egész világmindenség megváltozott.

IV.

Xxxx gondolata betelepedett lelkébe s annak fenekére süllyedt. A felszínt ideig óráig más képzetek is elfoglalhatták, de csak áthaladtak a tó tükrén, s az úszkáló benyomások közeiben mindúntalan felragyogott a fenékről a fény.

Pethőék a Svábhegyen béreltek nyári villát. Egyéniségtelen nyaralási holmival töltötték meg a szobákat, csak Xxxxx szobája mutatott külön egyéniséget. Itt csőbútorok állottak, nikkel-vázú, nyersvászon-testű darabok, amelyek hevesen igyekeztek minden eddig ismert bútortípustól különbözni. Méregzöldre és haragos vörösre festett deszkalapok ketrecei angol és francia könyveket tartalmaztak, vagy idomtalan, színes lakkvedreknek adtak helyet, s míg odakint a kert petuniái tarkállottak a kezdődő sötétben, itt kaktuszbokor képviselte a növényvilágot, valamint cserépbe állított, de üvegből gyártott, vörös koráll-ágbog. Egyetlen festmény: Xxxxx arcképe. Ezt ultramodern, nem tehetségtelen kéz festette, bár jóhiszeműségét kétségbe lehetett vonni. Az ágyként szolgáló igen széles hencser felett a falon fekete kis kereszt.

- Szereti ezt a szobát? - kérdezte Xxxxx.

- Egységes, azt nem lehet eltagadni. A keresztet a maga helyén feljebb akasztanám. Lehúzza az egész falat.

- Nem, azt én így érzem, - feleli Xxxxx és nem óhajtott erről tovább vitatkozni.

Vacsorára a kerti terraszon terítettek. Innen le lehetett látni a távoli város mélyben sziporkázó fénytengerére. Ott lent élt, lélegzett és a forró nap után megkönnyebbülten lihegett Budapest. És ott lent a száz meg száz utca valamelyikében lakott valahol Anna. A kert alsó végében ritkás nyárfák sorakoztak, ezeknek remegő lombfüggönyén is átütöttek a lenti fénypontok. A lelket csillagos esti hangulat andalította el, amelyben minden ok nélkül volt valami szomorú- ság. Mialatt szórványosan új és új vendégek érkezgettek, Xxxxx szeszes palackok és jeges edény körül tett-vett.

- Szereti a cocktailt, Balog?

- Nem tudom. Talán szeretem. Még soha életemben nem ittam cocktailt. Daisy furcsállva és enyhe mosollyal rápillantott a vendégre.

- Hát most ezt megkóstolja. A magam gusztusa szerint szoktam keverni.

Műértő figyelemmel öntögetett a nikkel-dézsába ebből az italból, majd a másikból, citrom- levet is cseppentett hozzá. Aztán rácsavarta az edényre a fedőt és szakavatott mozdulattal hevesen rázni kezdte.

- Ez a legfontosabb az egészben. A cocktailt kevesen tudják igazán jól frappírozni.

Xxxxxxx édeskeveset értett az egészből, de mikor a zöldessárga lét Xxxxx kitöltötte a feltűnően vastagfalú, tömpe pohárkákba és apróra nyesett citromhéjat szórt mindegyikbe, ő is érte nyúlt és megitta. Xxxxxx, savanykás, égetően erős ital lett belőle, amely mintha szeszes tűzként azonnal eláradt volna egész vérkeringésében.

- Picit több gin van benne, mint máskor, de azt akartam, hogy ma jó legyen a hangulat. Izlik?

- Igen, köszönöm, furcsa pikáns íze van.

- Én tudok legalább ötven félét keverni. Majd lassanként megismeri valamennyit. A vendégek közül már mindenkivel találkozott?

Már mindenkivel találkozott, de senkiről sem tudta, hogy kicsoda. Pethő ugyan sorra ma- gyarázhatta őket a terrasz egy sarkának megfigyelő helyéről, de ilyen gyorsan ennyi nevet és foglalkozást nem lehetett megjegyezni. Ami legfeltűnőbb volt számára: minden férfi azonnal tegezte. A kölcsönös kézfogás után következő mondatban már előfordult a «kérlek» szó, vagy az ige tegező-ragos formája. Ez kissé zavarta eleinte. Gondolkodnia kellett mondatai össze- rakásán, hogy xxxxxxxx: fogalma sincs újdonsült barátja keresztnevéről. Csak úgy homályosan tudta, hogy van a társaságban egy nyugalmazott táblabíró, aki most ügyvéd, van egy bank- cégvezető, van egy közgazdasági hírlapíró, van egy pénzügyigazgatósági tisztviselő. Vala- mennyi házas ember. De nem tudta, melyik a cégvezető és melyik a hírlapíró, s nem tudta, kinek melyik a felesége. Mikor jó késetten asztalhoz ültek, pohara tetején névkártyát látott, amelyen két hollandus gyerek édeskés rajza mellett ott díszlett a Xxxxx Xxxxxxx név. Jobbra- balra pillantott és megnézte két szomszédnője névkártyáját. Egyiken ez állt: Maca. Másikon: Edit. Ebből még nem tudott semmit. Mikor társalgást kellett kezdenie, nehézkes és kénysze- redett mondatokban mondott valamit jobbfelé a Macának, nagyságos asszonyomnak címezve. Maca felvonta szemöldökét és kevéssel utóbb ilyesfélét mondott:

- Rögtön mondta is az uram titkára: «tessék sietni, méltóságos asszony, mert elkésik...»

Látnivaló volt, hogy Xxxx méltóságos asszony neheztelt címzésének elégtelen volta miatt. Xxxxxxx megsemmisülten nyelte le a rendreutasítást és mivel ez a szomszédnője tüntetően a másik oldalra fordult, ő a baloldali hölggyel igyekezett szóba ereszkedni. Ezt azonnal méltó- ságos asszonynak szólította, hogy baj ne legyen. Mire az Edit névkártyájú hölgy szárazon válaszolta:

- Nem vagyok méltóságos. Anyám az, a nővérem az, de én nem vagyok.

És tovább folytatta a társalgást másik szomszédjával. Xxxxxxx reményevesztetten lemondott a társaságról. Kényelmetlenül is érezte magát a keményített ingmell páncéljában. És kedvet- lenül látta, hogy az egész társaságban csak neki van ilyen szmokingja. A férfiak valamennyien kétsoros szmokingot hordtak s hozzá különleges anyagból készült puha inget, melynek lehajtós gallérja is ugyanabból az anyagból készült. Ez félelemmel és zavarral töltötte el, úgy képzelte, hogy nevetséges vidéki alaknak nézik. Szólni sem mert már, attól tartott, hogy akármit mond ebben a társaságban, amelynek szereplőit és összefüggéseit egyáltalában nem ismeri, azonnal bakot lő. De nem is vehetett volna részt a társalgásban, mert majdnem az egész vacsora beszédanyagát egy bizonyos Xxxxxxx nevű hölgy esete tette ki, aki titokban gavallérral utazott egy kis balatoni helyre, s ott találta Bécsben vélt férjét a legjobb barátnője társaságában. Mindezt a legapróbb részletekig megtárgyalták és bámulatra érdemes tájéko- zottsággal sorolták fel mind a négy szereplő eddigi szerelmi viszonyait, majd a válás anyagi esélyeit mérlegelték és pontosan felsorolták a férj jövedelmi tételeit és az asszony vagyon- tárgyait. Csak a vacsora vége felé tértek át egy vígszínházi darab előadására, arról sem a mű gondolata, vagy az előadás művészeti kérdései szempontjából beszéltek, hanem megtárgyal- ták a bemutató-előadás közönségét és a színpadi szereplők öltözködését. Xxxxxxx még sohasem volt a Vígszínházban, a tárgyhoz nem szólhatott hozzá, de akkor is óvakodott volna belebeszélni a dologba, ha a darabot történetesen látta volna, mert tájékozatlanságát nevet- ségesnek érezte. Vacsora után két bridge-asztal alakult, ebben sem vehetett részt. Pethő csatla- kozott hozzá, hogy a teljesen társtalan vendég ne érezze magát elhanyagoltnak. Pezsgős üveg állt mellettök a hűtőben, s ők ketten beszélgettek. Ez is nagyon nehezen döcögött, mert semmiféle közös érdeklődési tárgyat nem találtak. De Tihamér magasztalni kezdte a kilátást és a távoli fénytenger varázslatos képét, erre aztán a házigazda kapva-kapott azon, hogy villájáról beszélhet. Elmondta, hogy hogyan sikerült a villa bérletét egy gróf Xxxxxxx-házaspár elől elhalásznia, hogyan sikerült a bérösszeget mélyen lenyomnia és kimutatta, hogy ilyetén nyaralása negyedrészébe sem kerül egy balatoni nyaralás költségeinek. Az egész elbeszélés-

ből az tűnt ki, hogy ő milyen fenegyerek alku és gyakorlati pénzbeosztás dolgában. Xxxxxxx háromszor is közbe akart szólni, hogy végre kibökje, amire régen készült, de Xxxxx most már elemében érezte magát és sorra elmondta, hogy a nyolc-tíz legközelebbi villa bérlői mennyivel többet fizetnek sokkal haszontalanabb lakások bérletéért.

De végül Pethő bérleti hőskölteménye teljesen elfogyott. Ekkor végre Xxxxxxx szóba hozta a dolgot.

- Kérlek, valamivel szeretnék terhedre lenni... azaz rosszul fejeztem ki magam: éppen ez az, hogy nem szeretnék nagyon terhedre lenni... csak ha könnyen megteheted...

- De parancsolj, Tihácskám, állok rendelkezésedre. Miről van szó?

- Hát hogyan is kezdjem... van egy hölgyismerősöm, aki most állást keres...

- Ja úgy, állás. És hölgyismerős. Nagy kujon vagy te, édes Tihácskám. Még meg sem mele- gedtél Pesten és már hölgyismerős! Ez már beszéd.

- De kérlek, biztosítalak...

- Jó, jó. Ismerjük az ilyet. Nem is tudtam, hogy ilyen kujon vagy.

Tihamér ideges lett. Igyekezett bosszúságát nem éreztetni, de valami olyasfélét érzett, hogy Xxxxx sértegetik, s neki helyt kell állania.

- Kérlek, - mondta türelmetlenül - ha így fogod fel, már nem is mondtam semmit.

- Ugyan, drága Tihácskám, ne bolondozz, már viccelni sem szabad?

- Dehogy nem szabad. Én szeretem is a tréfát, de ez a hölgy, ez egészen más. Alig ismerem tulajdonképpen, de bizonyos okból nagyon fontos volna...

- Mondtam, hogy parancsolj velem. Mit tud az a hölgy?

- Hogy-hogy mit tud?

- Tud-e gépírást és gyorsírást, hány szótagot ír, mit végzett és milyen nyelveket tud és hol dolgozott eddig?

- Azt bizony, sajnos, nem tudom. De rendkívül fontos, hogy el lehessen helyezni.

- Mik az igényei?

- Azt sem tudom. Csak hogy állás kell és ez nekem igen fontos volna. Bocsáss meg, hogy ilyen tájékozatlan vagyok és semmilyen kérdésre nem tudok felelni, de nem is jutott eszembe, hogy ezek... hogy ezekről... Én még nem protezsáltam senkit.

- Kérlek, magam ajánlottam fel, hogy ha kell valami, segítek. Küldd fel az irodámba azt a hölgyet. Holnap délután ötkor jó lesz?

- Biztosan jó lesz. Majd megmondom neki. Most azonban szeretnék hazamenni. Erősen megfájdult a fejem.

- Ejnye, ejnye, mi az? Csak nem vagy beteg?

- Nem, köszönöm, teljesen egészséges vagyok, de azt hiszem... ez a cocktail... ez nekem teljesen szokatlan...

- Xxxx xxxxxxx, ha jól kialszod magad. Ne is fáraszd magad a köszöngetéssel, majd lesétálunk a kertbe, körülmegyünk, taxit hivatok és a családomnál ki foglak menteni. Na gyere, öreg.

Mikor a villa kapujánál várták a taxit, Pethő rátért a leányára.

- Mit szólsz a Xxxxx szobájához? Bámulatos az a lány, barátom. Az egészet ő rendezte be, barátom. Olyan ízlése van, mint senkinek. De nem is csoda, megtaníttattam angolul, franciául, utaztattam külföldön, csinált Franciaországban nyári tanfolyamot és hallanád zongorázni. Jazzt játszik, barátom. Na de azt hallani kell. És ahogy ez a lány öltözködik. Nézted a ma esti ruháját? Azt ő maga tervezte. Párisi modell, méregdrága, de ő áttervezte. Különben egy Xxxxx grófnőnek van még ugyanez a modellje. Nekik kettőjüknek. Egy Xxxxx grófnőnek és a leányomnak. Persze ilyen termet is kell hozzá. Ez aztán termet, mi? Hiszen láttad a Hullám- ban is, mi?

- Igen. Nagyszerű termete van, az tagadhatatlan.

- És a bőre. Nézted a bőrét? Azt az anyjától örökölte. Xxxxx is remek bőre van. Nézted a bőrét? Hopp, már hallom a kocsit.

A taxi fényszórója felsugárzott az éjszakában, hogy a szemeket egy pillanatra elkápráztassa, aztán mindent vaksötétté változtasson. A kocsi elindult és álmatagon döcögött lefelé. Xxxx lebegve remegett a fénypontok tengere, mintha távoli szellő borzolta volna. Ő pedig Annára gondolt. Megnézte az órát és kiszámította, hogy még tíz órát kell várnia, míg a telefonon az a hang megszólal. A kocsiban mulatságos játékot művelt a fény: az elmaradó lámpák beve- títették a kocsi belsejébe a hátsó ablakra írott KISTAXI betüket, s ez a felírás végigsuhant az utas előtt, hogy csalóka módon eltünjék, majd a másik oldalon bujócska módon megint felbukkanjon. Nézte, szórakozott vele és Xxxx járt az eszében. Már a városi utcák lámpasorai között szaladt a kocsi, neki Xxxx járt az eszében. Megérkezett, felment, levetkőzött, lefeküdt, örült az elegáns ágy síma, fínom fehérneműjének, a paplan fényűző tapintásának és Xxxx járt az eszében. Xxxxx is aludt el s mikor kinyitotta szemét, mintha csak egy percet aludt volna, még mindig Annára gondolt.

Félnyolcra járt az idő, de ő gyorsan reggelizett és utána szaporán fürdött. A kádban idegessé tette a gondolat, hogy Xxxx valamilyen okból jóval korábban jelentkezik, a telefon bent fog csengetni az íróasztalon, ő pedig itt ül a vízben. De a telefon nem szólt. Már teljesen felöltözködött, leült a készülék elé várakozni, rágyújtott, s még mindig nem múlt el fél kilenc. Ekkor csakugyan csengett a telefon. Mohón és lámpalázasan kapta fel a hallgatót. Még arcát is ragyogóan nyájasra igazította. De ez a mosoly azonnal buta vigyorgássá meredt: Pethő hangja szólt a vonalon.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy jól értél-e haza?

Szeretett volna sziszegni az idegességtől. Mi lesz, ha Xxxx éppen most hívja fel, megúnja a várakozást és nem szólítja többet? Talán nem is látja az életben még egyszer. Borzasztó. Legalább tudná, hogy hol lakik.

- Jól, köszönöm.

- Mi még maradtunk egy darabig. Az utolsó vendégek fél kettőkor mentek el. Remélem, jól érezted magad?

- Ó, kitünően, köszönöm.

- Hát ha kell valami, csak szólj. Aztán mennél hamarább gyere fel hozzám, mert meg kellene nézni azt a házat az Ilona-utcában. El kell határoznod, hogy van-e kedved azt berendezni magadnak. Mert akkor szépen kitervezzük jó előre és ha átvetted a hagyatékot, mingyárt elindulhat a munka. Ha jó építész kell...

- Igen, igen, - vágott közbe Tihamér, alig fékezhető türelmetlenséggel - majd felmegyek. És még egyszer arra kérlek, hogy ha felmegy az a hölgy, akit említettem, tégy meg mindent az érdekében.

- Légy nyugodt. A hölgy állást fog kapni. Nekem az ilyesmi gyerekjáték, ha nagyon akarom. És ha van kedved, kettőkor egyél velünk a Hullámban.

Xxxxxxx félkézzel a kagylót fogta, másik kezének öklével a térdét ütötte úgy, hogy fájt. De Pethő végre elköszönt. Ő letette a kagylót és azonnal felvette megint. A házi központ jelentkezett.

- Halló, kérem, mialatt most beszéltem, nem keresett engem valami más szám?

Nem kereste senki. Letette a hallgatót. Cigarettázott és le-fel járt a szobában. De ha a túlsó falhoz ért, már visszanézett, nem kell-e azonnal ugrania a készülékhez. Az órát percenként megnézte. De aztán ezért elrestelte magát. Elhatározta, hogy lassú ütemben számlálni fog hat- százig. Az tíz perc, akkor megint megnézi az órát. De háromszáznál már nem tudott magának parancsolni, az órára nézett. Csakugyan eltelt öt perc. Akkor az ablakhoz állott és kibámész- kodott az utcára. De csak nézett és nem látott a szemével. Elúnta, megint számlált. Hirtelen gyötrő szomjúság vett erőt rajta. A palack vizét langyosnak ítélte, kiszaladt a pohárral a fürdő- szobába, hogy folyassa a hideg csapot. És csakugyan ekkor szólalt meg a csengő. Hanyatt- homlok rohant vissza az íróasztalhoz.

- Halló, maga az, Xxxxx?

- Én vagyok, kezeit csókolom.

- Nem zavarom?

- Dehogy, hiszen csak azzal foglalkoztam, hogy a hívását vártam. Hát kérem, valószínű, hogy lehet csinálni valamit.

- Ó, ne mondja. Álomnak is szép. Már nem is merem elhinni. Milyen állásról van szó?

- Nem tudom. Állásról. Valószínűleg meglesz. Ráér ma délután ötkor? Igen. Keresse fel az ügyvédemet. Ne felejtse el: Xxxxx Xxxxx, Bálvány-utca tizenegy. És utána szeretnék beszélni magával, hogy megtudjam, mit végzett. Majd leülünk valahova uzsonnázni és megbeszéljük az esetleg szükséges lépéseket. Én majd lent várom a ház előtt. Feltéve, hogy nem zavarom...

- Dehogy zavar, ki sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Nem is tudom, minek köszönjem, hogy ilyen kedves...

Xxxxxxx vállvonogatva illegette magát a készülék előtt és csak hebegni tudott olyasféléket, hogy «ó istenem...», «szót sem érdemel». Az asszony már letette a kagylót, de ő még mindig tartotta. Még az üres vonal hallgatásában is gyönyörködött. És meglátta magát a tükörben, ahogy édesdeden, olvatag arccal fogja a hallgatót. Hangosan elnevette magát, ahogyan szere- tettel szokták kinevetni a komikusan viselkedő kisgyereket. Letette a hallgatót és még rátette a kezét, mint jutalmul a kutya fejét szokás megütögetni.

Az időt ődöngéssel ütötte agyon. Hajókázott a Dunán és imádta a város két partjának látványát. Xxxxxx a Margitszigetre, elhatározta, hogy ott ebédel egyedül. Egy órakor evett. A pincérrel telefonáltatott a Hullámfürdőbe Pethő ügyvéd úrnak, hogy Xxxxx tanár úr bocsánatot kér, nem jöhet, mert találkozott egy régi osztálytársával. Aztán nagyot sétált, nézegetett, taxit vett, felment a Várba és lenézett a Halászbástyáról. Lement a Siklón, élvezte, mint az iskolásfiú. Kávéházban leült lapokat nézegetni és a Simplicissimust kérte. Soká gondolkozott Xxxxxxxxxxxxx. Az asztal alatt levegőbe rajzolt az ujjával, rossznak találta a nemlétező rajzot, kitörölte a levegőből és újra nekikezdett.

És öt órakor ott volt a Bálvány-utcában. Elhelyezkedett a szemközti ház kapuja alatt. Látta jönni Annát. Látta eltűnni. Aztán előlépett és várt. Tíz percet szánt várakozásra, tovább az Xxxx beszélgetése aligha tarthatott. De egymásután mult el a negyed hat és fél hat, Xxxx nem jött. Mihelyt lépteket hallott a kapu alól, már összerezzent. S a léptek mindig mást jelentettek.

Most királynak kellene lenni, gondolta magában és mindenkinek megtiltani fejvesztés terhe alatt, hogy ezen a kapun kilépjen, Xxxxx kívül. Járkált, megállt, lábát váltogatta, várt, bámult.

- Balog, nem hallja?

Xxxx ott állt előtte és nevetett.

- Ó, kezét csókolom, ezer bocsánat...

- Már kétszer szóltam, de maga úgy elmerült, hogy észre sem akar venni.

- Bocsánat, várakozás közben elgondolkoztam. Mondja gyorsan, végzett valamit?

- Azt hiszem, igen. Kimondhatatlanul le vagyok magának kötelezve. Még akkor is, ha vég- eredményben nem sikerül. De most már én is hinni merem, hogy sikerül.

- Hálistennek. Most jöjjön, üljünk le valahol, beszéljük meg az egészet. Ha ráér?

- Ráérek. És éhes is vagyok.

Fák alatt ültek le. Xxxxxxx lelke ugrándozott a boldog izgalomtól. Az az öröm, hogy sikerül Xxxxxxx segítenie, úgy meghatotta, hogy belefacsarodott a szíve. Aludttejet rendeltek, Xxxx vajaskenyeret is kért hozzá.

- Mondja már gyorsan, mert nagyon izgatott vagyok.

- Hát úgy volt, hogy az ügyvédje alaposan megváratott, de aztán elég hamar végeztünk. Azt mondta, hogy ma állást kapni elvileg teljesen lehetetlen, de a maga ajánlása ő nála olyan sokat nyom a latban, hogy lesz állásom. Kikérdezett, hogy mit tudok, aztán rögtön felhívott valami gyárat, ahol valami kálisóval foglalkoznak. Holnap reggel kilenckor oda kell mennem jelent- kezni. A hivatalos óra és a fizetés kérdése holnap dől el. De valószínű, hogy kétszázötven pengőt megkaphatok.

- Az nem nagyon sok.

- Az nem nagyon sok? Abból én meg tudok élni, kedves Balog. Majd a közelben keresek lakást és gyalog járok a hivatalba. Az már maga nagy tétel. Ugrálni nem lehet ennyiből, azt tudom. De lesz hol lehajtanom a fejemet, az is valami.

Tihamér a torkát reszelte. Kétszer is nekivágott, hogy megszólaljon, de a mondat formájával, amelyet összeeszkábált magának, sehogysem volt megelégedve.

- Kérdezni akar valamit? - szólt Xxxx nyájasan.

- Igen... ugyanis... xxxxx, ha nem akar erről beszélni, ne feleljen... de nem értem a maga helyzetét... hiszen a férje...

- Kérem, szívesen beszélek róla. Xxxx olyan jót tett velem, hogy a bizalom a legkevesebb, amivel tartozom magának. Különköltöztem a férjemtől, mert a házasságunk nem ment tovább. Most meg kell élnem a magam lábán.

- Na igen... de tudtommal a törvény... aszerint, hogy kinek a hibájából történt a válás...

- Ott még nem tartunk. Válóperről még nem volt szó. Én csak eljöttem az uramtól, mert... szóval a házasságunkat nem lehetett többé fenntartani. Anyagilag nem támaszkodhatom rá, de elviselhetetlen gondolat is lenne pénzt kérnem valakitől, akihez most már nem tartozom. Ha lett volna hozományom, azt most visszakérhetném, de nem volt. Az uram szegényen vett el. Szétmentünk. Most próbálom egyedül folytatni, ami kettesben nem ment.

- Igen, hallottam még odalenn, hogy az üzletük tönkrement, őszintén sajnálom magukat.

- Nem, kérem, teljesen félreérti a helyzetet. Attól, hogy az uram tönkrement, még nem jöttem volna el tőle. Sőt ellenkezőleg, most maradtam volna igazán mellette. De először is: ő úgy ment tönkre, hogy keresett rajta. A helyzete egyáltalában nem kedvezőtlen. Már rendbe is jött, megkapta egy cement-cég vezérképviseletét. Szóval nem ez volt az oka az egésznek. Hanem... valaki nagyon megtetszett neki és azt fontosabbnak látja, mint engem. De erről nem szeretek beszélni.

- Akkor ezt hagyjuk. A világért sem szeretném, ha... ha kellemetlen dolgokat... xxxxxxxxx meg, nehezen tudom magam kifejezni, de maga ért engem. De azt hiszem, nem volna helyes csüggednie. Hiszen még fiatal. Maga előtt áll az élet. Egy rossz házasság után jöhet egy jó házasság.

Nagyot nyelt, mikor kimondta. S hogy kimondta, rendkívüli, vakmerő teljesítménynek tetszett előtte. Xxxxxxxx és céltudatosnak látta magát. És feszülten várta, mit fog szólni erre az asszony. Az pedig rábámult és elnevette magát.

- Házasság? Ha tudná, milyen messze van tőlem ez a gondolat. Én annyira, olyan keservesen meglakoltam, amiért szeretni mertem valakit, hogy egy új érzésnek még a gondolatától is rettegek. Ha a világ legjobb és legderekabb embere jönne most azzal, hogy érdeklődik irántam, kétségbeesve menekülnék: az Isten szerelmére, csak ezt ne.

- Akkor mit vár az élettől?

- Napi két-három órát magamnak. Dolgozni akarok egész nap, hogy ez a két-három órám megmaradjon. Amikor megbújok magamnak a szoba sarkában és olvasok, vagy kézimunká- zom, vagy egyáltalában nem csinálok semmit, csak magam elé bámulok azzal a tudattal, hogy tiszta fehérneműm van, reggel meg tudok fürödni és a világon nem tartozom senkinek semmi- vel. Nem olyan sok, amit kérek az élettől. Talán megkapom. De most megeszem még egy vajaskenyeret.

Tihamér tapsolt a pincérnek. Vajaskenyeret rendelt. De szeretett volna még egyebet is rendelni. A pincér várt.

- Ne tegyen úgy, - szólt Xxxx - xxxxxx vendég volnék. Azt nem fogadom el.

- De kérem, ez természetes. Igazán megbánt, ha nem fogadja el.

- Nem, nem. Ez elv. Ne is vitatkozzék. Nem a maga meghívására jöttem ide, hanem mert vacsorázni mindenképpen kell.

- Vacsorázni? Hát ezt az uzsonnát maga vacsorának nevezi?

- Nem annak nevezem, hanem az is. Én már évek óta megszoktam, hogy így vacsorázom. Igy jobban tudok aludni. Vagy mondjuk úgy, hogy kevésbé rosszul alszom. De rólam már eleget beszéltünk, most beszéljünk magáról. Mi ez a hirtelen változás, hogy Pestre költözött? Át- helyezték a fővárosba?

- Az ügyvédem nem mondott semmit?

- Nem. Csak annyit, hogy a maga ajánlása nála nagyon sokat számít.

- Velem elég sorsdöntő dolog történt. Meghalt egy rokonom, akit jóformán nem is ismertem. Rám maradt a vagyona. Most gazdag ember vagyok. Félmillióról van szó.

Xxxx ránézett. Aztán elnézett mellette és jó darabig nem szólt semmit.

- Gratulálok, - mondta végre és sóhajtott. A sóhajt elnyomta ugyan, de észre lehetett venni. Xxxxxxx úgy tünt fel, hogy szegénységében és megpróbáltatott helyzetében irígyen hallja a más szerencséjét. Tihamér megütődött.

- Gratulál, de egész másra gondol. Xxxxxx meg, hogy mire gondol?

- Azt nagyon nehéz megmondani.

- Annál inkább mondja meg. Nagyon érdekel.

- Hát jó, megmondom. Emlékszik még rá, mikor Xxxxxxxxxxx lerajzolt engem? Akkor én nagyon nyomorult állapotban voltam. Úgy szenvedtem, mint egy állat. Beteg és megrúgott kutyának éreztem magam. S ha vissza tud emlékezni, éppen kutyákról is beszélgettünk. Sok jóságot és gyengédséget láttam magában. Nekem a világon nincsen senkim. Jól esett az a gondolat, hogy ilyen ember is van a világon. A rajzát bekereteztettem, most is a falamon lóg. És néha eszembe jutott. Ne vegye tolakodásnak, de bár valószínűnek látszott, hogy soha az életben nem látom többet, valahogyan barátomnak éreztem. Mikor tegnap véletlenül talál- koztunk, őszintén megörültem. És mikor olyan szívesen és melegen segített, magamban azt mondtam: ez csakugyan kedves és jó ember. Itt Pesten mégis csak lesz valaki, akivel talán összeakadok néha és lesz kihez egy-két jó szót szólanom. Nagy örömömre azt is láttam, hogy nem óhajt udvarolni nekem. Ezért is szívből hálát éreztem. Még öt perccel ezelőtt azt mondtam magamban, hogy lesz egy barátom. És most jön a sors. Még ezt a felületes kis örömet is elveszi tőlem.

- Megdöbbentő, xxxxx xxxxxx. Mért ne lehetnénk jóbarátok, mikor ennél nincs nagyobb vágyam?

- Mert ez kivihetetlen. Maga nyilván elkezdi itt a maga új életét. Én is a magamét. A maga élete gazdagság, Dunapalota, utazás, színház, mit tudom én. Az enyém hónapos szoba, stoppolt harisnya és tejcsarnok. Ez így lehetetlen. A gazdag és a szegény, ez két különböző emberfaj. Semmi közük egymáshoz. Kár.

- Nem vehetem komolyan, amit mond. Maga most csupa keserűség és a keserűség igazság- talanná teszi az embert. Én egyáltalában nem vagyok más emberfaj, mint maga. Szegény ember vagyok, csak véletlenül pénzhez jutottam. De semmi pénz nem kárpótolhat azért, amit a szegénységtől fiatalkoromban szenvedtem. Volt már maga nyomorban?

- Nem.

- Lássa. A szegénység és a nyomor között nagyobb a különbség, mint szegénység és gazdag- ság között. Tudnék én erről beszélni sokat.

- Csak beszéljen. Nagyon szívesen hallgatom.

- A középiskolában még csak ment a dolog. Intézetben voltam, kaptam enni és tanulhattam. De aztán idekerültem a rajztanárképzőbe. Nagyon ritkán akadt valami kevés keresetem. Nem ritkán álltam az utcán, fekvőhely nélkül, éhesen. A cigarettavégeket még csak fel tudtam szedni, ha nem látta senki, hogy tízből egyet tudjak sodorni magamnak. De étel nincs elszórva az utcán. És most mondok valamit: nem ez volt a legnagyobb szenvedés mégsem. Hanem az iskola évenként szervezett a növendékeknek olcsó külföldi utazásokat. Lehetett utazni Velencébe, Firenzébe, csodálatos helyekre. De én még ezt a kis pénzt sem tudtam összerakni. És mikor a többiek készülődtek az útra, én a fogamat csikorgattam a tehetetlen vágytól és úgy összeszorítottam kínomban az öklömet, hogy a köröm belement a tenyerembe. Éjszaka sírtam a dühtől, hogy nem mehetek. Ezt nem tudom megbocsátani soha az életnek. Lehetek akár- milyen gazdag, az élet ezt nem tudja többé visszaadni nekem. Most már el tudok utazni és mihelyt a hagyatékot rendbehoztam, el is utazom. De erre tizenkilenc éves koromban lett volna szükségem. Az az éhség, mikor attól a földre szállt öreg angyaltól, Xxxx Xxxxxxxxx tanultam művészettörténetet, ő a szememet kinyitotta és én látni akartam volna, látni, látni, látni, - az nem hozható többé vissza. Akkor a nyomor olyan bélyeget sütött rám, amely nem

mulhatik el soha, mint a rabszolga homlokáról. Ezért mondom magának, Xxxx... ó, bocsánat, nagyságos asszony...

- Nem nagyságos asszony. Xxxx.

- Köszönöm. Ezért mondom magának, hogy én örökölhetek még tízszer annyit, mégis szegény ember maradok a lelkem mélyén. Nekem akkor nem a pénz kellett volna, hanem a Palazzo Pitti, amelyet meg lehetett volna rajta szerezni. De a vágy nem tud gyorsan éhen halni. Ha a maga sóvárgott tárgyát nem eheti meg, eszik egyebet. Olvasmányt, képes mellék- letet, az ott járt boldogok útikalandjainak elmondásait. És él ugyan tovább, de Pegazusból gebévé satnyul. Vissza az út örökre el van zárva. Én sokkal gazdagabb lélekké válhattam volna, ha tizenkilenc éves koromban pénzem van. De nem volt. És most hiába van pénzem, csenevészebb lélek maradok. Ez igazságtalanság. Ez vérlázító disznóság. A szegényeknek, ha lázadnak, igazuk van, Xxxx.

Xxxxxxxxxx reszketett a keze, amint az asztalon feküdt. Életében először mondta el lelke égető sebét. Soha szavakba nem foglalta, mert nem volt kinek. Most élete alapvető fájdalmát mintegy kirakta maga elé az asztalra. És maga is most látta először így megformálva, szemtől- szembe. Ráébredt, hogy neki az élet ellen támasztott igényeiben sokkal erősebben igaza van, mint eddig hitte és úgy érezte magát, mint a kirabolt ember, aki előbb csak néhány tárgy vesztét vette észre, de most látja, hogy a gonosztevők voltaképpen mindenét elvették. Hevesebben lélegzett, szeme észrevehetően és hirtelen karikássá változott. Nem is várt választ kitörésére, amelyet úgy vágott oda, mint a közrendre veszélyes forradalmár. De az asszony felelt. Xxxxxxxxx és nyugodtan.

- Senkinek sincs igaza, aki lázad.

- Ezt ne mondja. A világon eddig minden nagy és szép dolog lázadásból született. A modern természettudomány a diftéria-szérumtól kezdve a rádióig abból született, hogy Xxxxxxx fel- lázadt Xxxxxxxxxxxxx ellen. Amerika abból született, hogy Xxxxxxxx fellázadt a tenger ismeret- lensége ellen. Az igazi lélek nem bírja a rabságot, a homályt, a tehetetlenséget. Xxxxxxx fel- lázadt a kötelező művészi szabályok zsarnoksága ellen és saját szabad vonal-ösztöne szerint rajzolt egy kutat. Ebből lett a barokk. Xxxxxxx Xxxxx fellázadt a rázárt műteremajtó ellen, ököllel törte szét és megnézte kint a napfényt. Nincs igaza, Xxxx. A lázadás az egyetlen emberi életforma.

- Ez férfibeszéd. És a férfiakra talán érvényes. De én asszony vagyok. A lázadás háború. És én mindent gyűlölök, ami nem béke. Haragszom az erőszakra és szeretem a gyengédséget. Haragszom a haragra és szeretem a szelídséget. Haragszom a felnőttekre és szeretem a gyere- keket. Haragszom a viharra és szeretem a verőfényt. Xxxxxxxxx a sok pénzre és szeretem az igénytelenséget.

Xxxxxxx nézte a csendes, szelíd asszonyt. Választ keresett és nem talált. Lelke még háborgott saját felindulásától, de úgy érezte, hogy az asszony szavai úgy elsimítják belső viharát, mint ahogy a símogató anyai kéz a síró gyermek arcát felderíti.

- Szeretnék sokat tudni magáról, Xxxx. Mert semmit sem tudok. Mondja el, ki maga. Mondja el családját, gyermekkorát, történetét, mindent.

Az asszony csuklójára pillantott. De azon nem volt karkötő-óra.

- Hány óra?

- Most fél nyolcra jár az idő. Elvesztette a karkötő-óráját? Xxxx könnyedén elpirult.

- Elromlott, óráshoz adtam. De ha fél nyolc, akkor, sajnos, mennem kell. Izenetet kell le- adnom valahol. Fizessünk. Ismétlem, hogy nem voltam vendége.

- Jó. Nem erőszakoskodom. De ezt a beszélgetést most nem lehet abbahagyni. Akárhova megy, elviszem taxin.

- Nem, köszönöm. Én gyalog akarok menni.

- Akkor elkísérem gyalog. Nem tudja azt az izenetet telefonon elintézni? És hova megy?

- Nem, ott nincs telefon. Előbb elmegyek a Vörösmarty-uccába, ott van elintézni valóm, aztán hazamegyek a Xxxxxx Xxxxxx-uccába. Ha el akar kisérni, akkor jó sokat kell kutyagolnia.

- Megyek akármeddig. Fizessünk.

Az uccán elindultak csendesen, sétaütemben, egymás mellett.

- Xxxxxx, kérdezzen, - mondta Xxxx nevetve - felelek minden kérdésre.

- Igen. Első, hogy beszéljen a családjáról.

- Máris furcsa feleletet fog kapni. Nekem semmiféle családom nincsen. Lelenc vagyok.

- Tessék?

- Jól értette. Talált gyermek vagyok. Kapualjban talált a rendőr. Másodmagammal. Mert iker- testvérem is van, fiú. Budán találtak bennünket. Bevittek a gyermekmenhelyre. Mivel Xxxx- napon történt a dolog, hajnali két órakor, az én nevem lett Xxxxx Xxxx, a testvérem neve Xxxxx Xxxxxx. Ennélfogva a korom is bizonytalan. Születésnapom nincs. Az orvosok szerint körülbelül egy hónaposak voltunk mikor találtak. Csak az bizonyos, hogy huszonöt éves vagyok. A túlságosan romantikus történetnek van még egy részlete. Mikor a gyermekmen- helyen kibontottak, a pólyában pénzt találtak és egy gépírásos cédulát. A cédulán csak annyi állott, hogy még nem vagyunk keresztelve és katolikus szülőktől származunk. A pénz nem volt kevés. Tízezer korona. Abból iskoláztatott bennünket az árvaszék. Az ülnök úgy osztotta be, hogy addig tartson a pénz, amíg oklevelet kapunk a kezünkbe. Kereskedelmi érettségink van. Én a székesfővárosnál kaptam állást, a hetedik kerületi előljáróságon gépeltem. De nem sokáig. Egy Vargha nevű fiatalember jött oda katonaügyben. Elkezdett kisérgetni. Elvett feleségül, öt évig éltünk együtt. Gyermekünk nincs. Xxxxxx, ez teljes életem története.

- Kissé hasonlít az enyémhez. Xxxxxx, az a cédula megvan?

- Soká megvolt. A fivérem elvesztette.

- A szüleiről persze semmit sem tud.

- Egyáltalán semmit. És bizonyára nem is fogok tudni soha. Gyermekkoromban sokat ábrán- doztam arról, hogy egy szép napon beállít hozzám egy előkelő hölgy és sírva magához ölel. Százszor elképzeltem, hogy ki lehet apám, anyám. Szabadon választhattam nekik származást, társadalmi állást, foglalkozást. Éveken át ezzel játszottam, ha nem tudtam elaludni. Leg- először persze úgy döntöttem, hogy apám herceg volt, én tehát elátkozott hercegkisasszony vagyok. Később zongorázni tanultam és nagyon szerettem a muzsikát. Akkor elhatároztam, hogy apám hírneves külföldi zongoraművész volt, anyám hercegnő. Egyszer elvittek a Nemzeti Színházba, az Ember tragédiáját kellett megnézni. Az egész árvaház elment az ifjúsági előadásra. Xxxxx elhatároztam, hogy anyám nem hercegnő volt, hanem híres színész- nő, apám pedig nagy költő. De mire benőtt a fejem lágya, eluntam ezeket a találgatásokat. Belenyugodtam, hogy nem fogom tudni soha. Most már nem gondolok rá. Céltalan. Elvégre nincsen olyan ötvenéves hölgy, aki elmegy mellettem az uccán, hogy ne lehetne az anyám. Mikor az érettségit letettem, éppen azon a napon láttam az uccán egy hölgyet. Nagyon elegáns volt és úgy találtam, hogy rendkívül hasonlítok reá. Megálltam, mint a kőbálvány és sokáig

néztem a kocsi után. Különben is felkavart, hogy diplomát kapok: ez az élmény nagyon meg- rendített. Egész éjszaka sírtam. De ez volt az utolsó. Ez a kérdés most már békén hagy.

- És mi a sorsa a fivérének?

- Sajnos, nem jó. Nem találja a helyét. Ő is kapott állást, de semmiféle helyen nem tud megmelegedni. Tengődik valahogy. Most éppen hozzá megyek, illetve a házmesterhez, mert ő kirándult vidékre és késő éjjel jön haza. Ott van, a következő ház. Bocsánat egy pillanatra.

Tihamér várt a kapuban. Jó tíz percig kellett várnia, s Xxxx ideges arccal tért vissza.

- Valami kellemetlensége volt?

- Apró bajok mindig vannak. Az ember elintézi, aztán rögtön jön helyette más. Ezt hívjuk életnek.

S indultak tovább a Podmaniczky-ucca felé. Xxxxxxx szeretett volna részleteket kérdezni a fivérről, de annak a tudatát érezte a levegőben, hogy ez az asszonynak kényelmetlen. Soká fontolgatta, hogyan térjen a beszélgetés más irányába.

- Xxxxxx, és válni nem akar?

- Minek? Csak költség. Semmi különösebb okom, hogy visszakapjam az úgynevezett szabadságomat. Az uram szintén nem szándékozik nősülni.

- De ha van valakije, aki... akit...

- Az férjes asszony. Megvannak ők együtt hármasban.

- De talán nem végleges még a dolog, hiszen a férje még megúnhatja ezt az epizódot és bűnbánóan visszatér...

- Nem, nem, ez már elintézett kérdés. Ennek vége. Nem volt könnyű, megnyugtathatom őszintén. És nem tagadom, hogy még nem vagyok túl rajta. Talán nem is leszek soha. De hogy ezt a házasságot valaha is visszaállítsuk, az teljesen lehetetlen. Egyáltalán: mint nő, nem létezem többé.

- Nono. Xxxxx elhamarkodottnak tetszik, ha huszonöt éves, aki ezt ilyen keményen kijelenti.

- Nem jelentem ki keményen, igaza van. Én csak azt tudom, hogy most engesztelhetetlenül gyűlölöm az érzelmi életet. Megesik, hogy valaki szépeket mond. Kivált most, hogy állást keresek. Ilyenkor alig tudok uralkodni magamon, olyan ideges leszek. Viszont annak, aki békén hagy és különben jó hozzám, szívemből hálás vagyok. Például magának.

Tihamér keservesen elmosolyodott magában. Aztán csavart egyet a társalgáson.

- Hálás, hálás, csak éppen a barátságom nem kell. Akármilyen veszélytelen. Csakugyan olyan nagy baj, hogy van valami pénzem?

Csend következett. Jódarabig szótlanul lépkedtek egymás mellett. Érezni lehetett, hogy Xxxx ismeretlen területen kalandozik, mikor válaszát mérlegeli.

- Nézze, - mondta végül - a pénz rendesen megrontja azt, aki nincs hozzászokva. Mi nagyon jó barátok lehetnénk...

- Miért lehetnénk? Leszünk!

- Jó. Leszünk. De megjövendölöm magának, hogy a pénzzel el fogja rontani. Szent Isten, esik. Most aztán nagyon siessünk, mert tönkremegy a cipőm is, a ruhám is.

Csakugyan esett. Jó, vastag cseppekben. Szedték a lábokat, majdnem futásnak is beillett, ahogyan igyekeztek. S a zápor rohamosan növekedett. A gyalogjáróról egy szempillantás alatt

eltisztúltak a járókelők, a kapualjak megteltek odahúzódott várakozókkal. Most értek ki a Podmaniczky-uccára. Taxi haladt arra, szabadon álló zászlóval. Xxxxxxx felemelt karral intett neki, a kocsi megállott.

- Gyorsan ugorjék be, Xxxx, mert megázik.

Most már sűrűn ömlött a hirtelen jött nyári eső, keményen paskolta az úttestet. Beugrottak a kocsiba.

- Xxxxxx Xxxxxx-ucca hány?

- Tizenkettő.

A kocsi elindult. Az ablakokat fel kellett kíntornázni, mert bevert a víz. Xxxx csapkodva szárogatta a ruháját és sarkát kifordítva nézegette csatakos harisnyáját.

- Az ördög vigye el, - mondta derűsen - ez az eső is várhatott volna még egy negyedórát, akkor eshetett volna tőlem akár holnap reggelig. De így csak új kellemetlenség és újabb kiadás.

- Miért kiadás? Ne beszéljen gyerekségeket. Az csak természetes, hogy a taximon haza- viszem.

- Nem, ez nem természetes. Ez magának nagy kerülő. Hiszen a Gellértben lakik, éppen ellenkező irányba kellene mennie. Ezt nem fogadhatom el gazdag uraktól.

- Xxxx, ne legyen kicsinyes és komikus. Filléreken alkudozik velem? Xxxx nedves cipője talpát dörzsölgette a lábszőnyeghez. Vállat vont.

- Lássa, ez az. Egy szegény vidéki tanárral nem vitatkoznám egy percet sem, megfeleznénk az utiköltséget és kész. De így feszélyez a dolog. Eh, hagyjuk, beszéljünk másról. Holnap megyek ahhoz a Kálisóhoz, vagy micsodához és utána felhívom magát, hogy megmondjam az eredményt. Akár széna, akár szalma, mindenképpen nagyon melegen meg fogom magának köszönni. Már itt is vagyunk.

A kocsi odaállt a gyalogjáró széléhez. Xxxx már nyúlt az ajtó kilincséhez. De Tihamér meg- akadályozta.

- Csak nem fog most kiszállni? Hiszen dézsából öntik. Mindjárt elmúlik a mérge az ilyen nyári esőnek, várjon egy-két pillanatig.

- Nem, nem, ketyeg az óra. Isten áldja meg, és köszönöm, hogy hazahozott.

Xxxxxxx maga nyitotta ki az ajtót és kiugrott. Mialatt sűrű és nehéz tuss ömlött a nyakába, kezét nyújtotta be a kocsiba, hogy segítsen. De Xxxx nem nyúlt érte.

- Köszönöm, nem szeretem, ha segítenek.

Már ki is ugrott, két szökkenéssel átlendült a gyalogjárón a kapu alá, ott visszafordult és nyájasan búcsút intett. Tihamér ázott a szakadó esőben.

- Az Istenért, menjen vissza a kocsiba! Viszontlátásra.

Ő visszaült helyére, a vezetőnek odakiáltotta a Gellért-szállót. A kocsi nagy zökkenéssel elindult, mint egy ostromgép fúrta bele magát a sűrű függőleges szálak szinte áthatatlan fa- lába. A fedélen lármásan kopogtak a hevesen támadó cseppek. S ő valami olyan hangulatban vetette magát hátra az ülésen, hogy mindennek vége. Semmi kétség: ez az asszony fájdal- masan szerelmes az urába. A dolog reménytelen. Vallomással közeledni hozzá annyi volna, mint mindent elrontani. S még barátsággal közeledni is milyen nehéz hozzá. Mi marad tehát a kedves, titkos ábrándból? Semmi. Megmarad maga az ábránd. Az élet legnagyobb dolgain a

pénz nem tud segíteni. Tulajdonképpen furcsa, hogy éppen most, mikor ilyen közel került Annához, beleszólt életébe és részese lett bizalmas vallomásainak, éppen most sokkal messzebb van tőle, mint valaha.

A beletörődésben nagy gyakorlattal rendelkező lelke csendes, mély sóhajban adta meg magát. Amíg lehet, amíg az asszony a barátságot el nem utasítja magától, majd igyekszik mennél többet találkozni vele, mert ezzel az asszonnyal a reménytelen együttlét is izgalmas boldog- ság. Aztán majd elutazik. Velence, Firenze, Róma, talán Páris. München, Köln. A világon olyan sok a szépség, hogy egy emberi élet túlrövid hozzá, nagyon kell sietni; mire az ember kissé körülnézett, már meg is kell halni. Hogy valaki közben mindhalálig reménytelenül szerelmes, az csak fínom és nemes hátteret ad a dolognak. Az egész ügy, ahogy van, megindí- tóan szép. Nincs jobb, mint lenni. Nincs jobb, mint gondtalanul lenni.

Mikor a szálló előtt a portás nyitotta ki az ajtót és udvariasan ernyőt tartott föléje, két pengő borravalót adott a soffőrnek.

V.

Xxxx megkapta az állást. Már reggel tízkor telefonált és be akart számolni nagy öröméről, de Tihamér ragaszkodott a személyes találkozáshoz. Szerette volna, ha együtt ebédelnek, de az asszony vonakodott a meghívásnak eleget tenni.

- Ne vegye rossz néven, de ezt nem fogadhatom el. Meg is mondom, miért: nem tudnám viszonozni.

Xxxxxxx megütközött, de telefonon nem akart vitatkozni. Megállapodtak abban, hogy tizen- kettőkor a Petőfi-szobornál találkoznak, aztán leülnek a Dunaparton két bádogszékre beszél- getni. Így is történt. Xxxx arcáról ragyogott a boldogság, szinte testetlenül lebegett a földön, járás nélkül, mintha nagy öröme súlytalanná tette volna. Elmondta, hogy felvették. Kétszáz- ötven pengő fizetést fog kapni, köteles reggel kilenctől háromig egyhuzamban dolgozni, félóra ebédszünettel, hetenként egyszer délután is be kell mennie, évente két heti szabadságra van igénye, adóját és betegsegélyző-járulékait a cég fizeti. Holnap reggel kilenckor már be is áll, egyelőre a levelezési osztályon kap próba-beosztást. Xxxxx öröm is érte: a hivatalban egyik osztálytársára bukkant, akivel együtt érettségizett. Férjnél van és boldog, az ura ügy- védbojtár, most várják az első gyereket, aki biztosan fiú lesz és Xxxxxxxxx fogják keresztelni. A hivatal különben gusztusos és modern, szobái napot kapnak, sőt a Xxxxxx néznek. Ezt lelkendezve mesélte Xxxx és hirtelen minden átmenet nélkül elsírta magát.

- Az Istenért, mi baja? Bántja valami?

Az asszony meg sem törölte szemét. Xxxxxxx nézett Xxxxxxxxx, arcán két vastag könny- cseppet csillantott meg a napsütés.

- Dehogy bánt. Csak meghatódtam a saját boldogságomtól. Maga nem is tudja felmérni, mi- lyen hihetetlen dolog ez nekem. Nem szorultam senkire, megleszek a magam emberségéből, elvégzem pontosan és rendesen a dolgomat. A pénzt igen gondosan be fogom osztani, és ha nagyon vágyom utána, vehetek az ablakomba egy cserép muskátlit. Olyan szép tud lenni az élet, hogy az kimondhatatlan. Köszönöm, köszönöm.

És megint sírva fakadt. De most már zsebkendőt halászott elé, abba rejtette arcát és kacagott könnyei között. Xxxxxxx megindulva nézte. Sóváran vágyott rá, hogy a gesztenyehajú fejet megsímogassa. Ezt a boldogságot, úgy gondolta, megérdemelné a segítségért. De aztán alázatosan lemondott róla. Megvárta, míg Xxxx könnyei elmulnak, s orra pirosságát eltünteti a púder. Akkor így szólt:

- Szívből örülök, hogy minden jól sikerült. Nekem édeskevés részem van benne. Szóltam egy ismerősnek, ennyi az egész. De most beszéljünk másról. Telefonon ezt nem akartam firtatni, de most megkérdezem, miért nem akart velem ebédelni? Maga olyan nyugodt, olyan hibátla- nul viselkedik, olyan biztos modorúnak látszik, de ha ilyen kérdésekről van szó, mindjárt kicsinyes lesz.

- Ez nem kicsinyesség. Szeretném, ha jóbarátom maradna. És ehhez szükséges, hogy az ilyen részletekre vigyázzak.

- Ne haragudjék, ez nevetséges. Maga dohányos, ugye?

- Láthatta, hogy étkezés után rágyujtottam.

- De én adtam gyujtót. Miért nem jegyzi fel, hányat gyujtottam meg? Mikor összegyül egy skatulyára való, ide kell adnia a hat fillért. Ne haragudjék, ismétlem, de ez nemcsak nevetséges, hanem sértő is. Sőt tudnék erősebb szót is használni.

- Csak használjon, ma nem haragszom semmiért.

- Ez egy kicsit olyasmi, amit... nem, mégsem mondom ki. De mégis kimondom. Ez komédia.

- No ezt megkaptam, - nevetett Xxxx - de hiába, én ehhez ragaszkodom.

- Látom. És mivel ez nem normális, valami magyarázatának is kell lennie. Xxxx vállat vont. Elkomolyodott és hallgatott.

- No? Van magyarázata?

- Talán... talán van. Nekem is gondolkoznom kell róla. Igen, van. De nem szeretnék róla beszélni.

- Xxxxx, Xxxx. Én most tettem magának egy jelentéktelen kis szívességet. Ha olyan rettentő pontosan mindent viszonozni akar, akkor viszonozza ezt is. Legyen bizalma hozzám. Igaz: kevéssé ismer. De bizonyos benyomása már van rólam. Azt éreznie kell, hogy megbízható ember vagyok és nem élek vissza a bizalmával. Próbálja meg mégis elmondani, amit most elhallgat.

- Szeretném. De olyan nehéz. Az uramról van szó.

- Akkor meg éppen beszéljen. Látom, mennyi keserűség rág magában. Ha az ember az ilyet elmondja, kissé megkönnyebbül. Mondja el itt a Dunának, én majd véletlenül meghallom. Majd arrafelé nézek oldalt, mintha nem is ismerném magát.

Xxxx xxxxxxxx.

- Nagy bolond maga. Hát jó. Az én házasságom szerelmi házasság volt. Úgy beleszerettem egy fiatalemberbe, ahogy egy életben csak egyszer lehet szeretni. A vőlegényem csinos volt, kedves, figyelmes, minden. Mikor beköltöztem abba a kis lakásba az Izabella-uccában, úgy éreztem, hogy a mennyország leszakadt a földre. Ez hetekig tartott. És akkor lassan kezdtem észrevenni az uram egy hibáját, azt az egyetlen hibáját, hogy önző. Egyáltalában nem rossz, ne értsen félre. Sőt jó ember. De önző. Ez egész jelentéktelen apróságokban mutatkozott meg eleinte. Magamban védtem őt: mindenkinek van valami hibája, az én uram sem tökéletes, mint ahogy bizonyára én sem. Védtem, folyton erősebben, mert folyton nagyobb védelemre szorult. Az első igazi fájdalmat akkor éreztem, mikor a cirkusz-eset történt.

- Mi volt a cirkusz-eset?

- A szomszédunkban lakott egy házaspár, bizonyos Fekecsék. Fekecs hivatalnok a Statiszti- kánál. Gyermektelen házaspár, nagyon szeretik az állatot. Egyszer elmentek a Beketowba. Másnap órahosszat mesélték, milyen kitünő volt a cirkusz. Különösen kettőt dicsértek. Egy külföldi bohócpárt, akiken halálra nevették magokat, továbbá egy nagy állatszelidítő-számot, rengeteg állattal, fókával, majmokkal, pónival, tíz kutyával. Már most: az uramat nem érdek- lik különösképpen az állatok, de a cirkuszi bohócokat rendkívül szereti. Xxxxx pedig megvan az a gyermekes gyengém, hogy túlságosan szeretem az állatot. Fekecsék annyit beszéltek, hogy mindakettőnknek nagy kedvünk támadt elmenni a cirkuszba. De számot vetettünk a pénzzel. Nem ment. Kevéssel azelőtt kellett az uram manduláit kivétetni, és abban a hónapban csináltatott új felöltőt is. Minden fillérre vigyázni kellett. Kimondtuk, hogy nem mehetünk cirkuszba. Sőt a konyhán úgy megakadtam, hogy odaadtam az uramnak a karkötőmet, amit eljegyzéskor kaptam a szüleitől, hogy csapja be a zálogházba. Másnap azt mondta, hogy együtt kell lennie az osztálytársaival. Mikor hazajött, kikeféltem az új felöltőjét. Egy elhasz- nált cirkuszjegy esett ki belőle. Elment egyedül. Sajátmagától nem sajnálta, tőlem igen. Ez volt az első jelenetünk. Én nem szóltam volna, de ő reggel meglátta, hogy ki van sírva a szemem. Xxxxx ebből nagy szóváltás kerekedett és ő valami olyat mondott, hogy egy krajcár

nélkül vett el, örüljek, hogy eltart. De nézze, hagyjuk ezt abba, ezek az apróságok csak engem érdekelhetnek, másnak nagyon unalmas ezt hallgatni, mikor...

- Nem, nem. Maradjunk a tárgynál. Nagyon érdekes. Mondja tovább.

- Ez aztán egyre gyakrabban ismétlődött. A háztartáshoz nem adott magától pénzt, mindig szólnom kellett. Ez kimondhatatlan gyötrelem lett számomra. A pénzzel számoltatott és számolási hibákat keresett. Egyszer egy barátnőm jött látogatóba és tudván, hogy szeretem a csokoládét - csupa gyerekes dolgot árulok el magamról, lássa...

- Ne okoskodjék, én is szeretem a csokoládét. Folytassa.

- Szóval hozott egy doboz macskanyelv-csokoládét. Keveset ettem belőle. Este megjött az uram. Siettem megkínálni. Mikor meglátta a csokoládét, szenvedélyes jelenetet csinált. Hogy ő reggeltől-estig dolgozik, mint az állat, csak hogy engem eltartson, s akkor én így bánok az ő keserves keresményével. Többször közbe akartam szólni, de nem hagyott. Végre meg tudtam mondani, hogy a csokoládét nem vettem, hanem ajándékba kaptam. Ezt nem hitte el. Hazug- ságon akart kapni és mivel nem volt otthon telefonunk, taxit hozatott és elment a barátnőm- höz. Csak reggel jött haza. Xxxx saját vallomása szerint úgy elszégyelte magát az igazságtól, hogy beült egy vendéglőbe, ahol barátait tudta. Ott leitta magát.

- Ha ennyire tud szégyenkezni, az jó jel.

- Hogyne. Hiszen mindig igyekezett helyrehozni, ha elragadtatta magát. Xxxxxx volt, gyen- géd, megbánó. Xxxxxxxxx és udvarolt. A szerencsétlen, rossz természetére panaszkodott. Én pedig szerettem. Boldog voltam, ha a régi, meleg hangot helyreállíthattam. De azok a jelenetek, mikor pénzdolgokat hányt a szememre, egyre sűrűbbek lettek. És nekem valóságos gyötrelem volt, mikor már annyira kilyukadt a cipőm, hogy a pénzkérést nem lehetett elkerülni. Hosszú hónapokon át hozzászoktam a gondolathoz, hogy ingyenélő vagyok. Egyre mélyebb sebet vert rajtam az a tudat, hogy éppen ő tart ingyenélőnek, akit szeretek. Akkor egy szép napon elhatároztam, hogy kenyeret fogok keresni. Megkeresem a magamét. Ha köztem és az uram között ez az egyetlen ütköző pont, akkor ezt a pontot el fogom távolítani. Sikerült állást kapnom: titkárnője lettem egy amerikai ujságírónőnek, aki innen Budapestről tudósította a lapját...

- Hát maga annyira tud angolul?

- Hiszen érettségiztem belőle. Szerencsére úgy lehetett beosztani, hogy azért a háztartást is elláttam. Most már jól ment minden. Egy darabig. Aztán kitünt, hogy mikor már teljesen lekopott rólam a télikabátom és mentünk szövetet venni, egy férfiszövet annyira megtetszett neki, hogy azon vettem magam észre: ő csináltatott magának kabátot, nem én. De most már hagyjuk ezt. Erről nekem olyan kínos beszélni, hogy borzasztó. Nem szép tőlem, hogy ennyit is mondtam. Úgy érzem, mintha árulkodtam volna. Csak meg akartam magyarázni, hogy miért lettem ilyen «kicsinyes», mint maga mondja. Nekem annyiszor az orromhoz dörzsölte az élet, hogy anyagi teher vagyok másnak, hogy ennél kínosabb tudatot nem is ismerek. És ha ez rögeszmének látszik nálam, akkor sem tudok rajta segíteni. Nekem így jó. Kivált most, hogy meg fogok élni.

- Mi lett az amerikai nővel?

- A lapja áttette Bulgáriába, most ő küldi Szófiából az összes balkáni dolgokat. Különben sem tarthattam volna meg a munkát, mert akkor közbejött az uram szerencsétlensége.

- Miféle szerencsétlensége?

- Beleszeretett egy asszonyba. Nem fontos, kibe; úgysem ismeri. Ez nagyon csinos asszony, sokat ad öltözködésre és kapzsi. Az uram elkezdett rá költeni. Én soká nem jöttem rá. De

lassanként kénytelen voltam megtudni mindent. Sőt rájött annak az asszonynak a férje is. Legalábbis erős gyanut fogott. Ekkor csinálta az uram azt az autó-üzletet. Színleg azért, hogy elköltözzék Pestről, valójában azért, hogy sokkal többet kereshessen. Az asszonnyal rend- szeresen tovább találkozott; minden héten feljött Pestre üzleti ürügyek alatt...

- De miután tönkrement...

- Ne aggódjék. Úgy ment tönkre, hogy sokat keresett rajta. A pénzzel már be is lépett egy cement-cégbe. Jól megy neki. De most már nélkülem.

- Otthagyta?

- Nem éppen otthagytam. Megbeszéltük szép rendesen, hogy ezt nem lehet tovább folytatni. Ennyi volt az egész.

- És ő nem törődik a maga anyagi helyzetével?

- Nem kell törődnie. Közöltem vele, hogy megélek a magam lábán. Hát tessék, most már tud mindent.

Csak ekkor ért hozzájuk az az asszony, aki be szokta hajtani a dunaparti üldögélőktől a bádogszékért járó filléreket. Egymásra néztek és mindaketten nevettek.

- Jól van, - mondta Xxxx, - majd legközelebb maga lesz az én vendégem. Tihamér fizetett és átvette a két szelvényt.

- Végre. A jég meg van törve. De ebédelni még nem merem hívni. Megvárom, míg viszo- nozhatja. Megjegyzem, hogy orvosilag tilos mást ebédelnem, mint egy zöldpaprikát és tízért tepertőt.

- Helyes. Legközelebb én hívom meg. Ó, de hálás vagyok magának. Ha tudná, milyen régen nevettem ilyen jókedvűen utoljára.

- Ha tudná, milyen rég örültem így valaminek utoljára.

- Nono, ne túlozzon. Hát az a sok pénz.

- Hagyja már azt a sok pénzt. Tudja mit: holnap, ha jól értettem, háromkor jön ki a hivatalból. Roppant kiváncsi vagyok, hogyan telt el az első napja. Ha nincs ellenére, megvárom a hiva- talánál háromkor és elmegyünk sétálni. Nem únja?

- Dehogy únom. Sőt örülök neki. Hiszen alig várom, hogy ezt a nagy szenzációt valakinek elmondhassam.

- Csakhogy nem tudom a hivatala címét.

- Ujpesti-rakpart négy. Legyen ott pont háromkor. De nekem most már mennem kell.

- Ne kisérjem el valahova?

- Köszönöm, sok mindenféle apróságról kell gondoskodnom. Női holmikat fogok vásárolni és nem szeretem, ha azt férfi nézi.

Elbúcsúztak. Xxxxxxx egy pár percre még visszaült, hogy soká nézhessen Xxxx után. Mindjárt elhatározta, hogy lerajzolja egész alakban, mikor így távozása látszik az uccán. Noha még lát- szott a távolodó alak, behúnyta szemét és ujjában érzett mozdulatokkal felvázolta képzelet- ben, mint ahogy önkéntelenül ujjukkal jegyzik szavaikat a szenvedélyes gyorsírók. Mire szemét kinyitotta, Xxxx már nem volt sehol.

Elhatározta, hogy Pethőékkel ebédel a Hullámban. Ezért keresett a Belvárosban olyan üzletet, ahol fürdőjelmezt kaphatott. Hosszú válogatás után olyat vásárolt, amilyenről nem is tudott

eddig: három darabból állót. Trikó-nadrágja volt, trikómelle és külön öve ennek a jelmeznek, nadrágja fekete, melle fehér, öve lakkos. A kereskedő jótállt róla, hogy nagysága meg fog felelni. Átgyalogolt Budára. Pethőéket ott találta rendes asztaluknál. De most az orosz grófon kívül még két fiatalember is ült velök. Egyik sem lehetett több tizennyolc évesnél. Köze- ledtére egyformán foghegyről és egyformán odavetve mondották:

- Jósika.

- Jósika.

Aztán ügyet sem vetettek rá többé. Xxxxxxxx udvaroltak mindaketten. Xxxxx egészen más fürdőruhát hordott, mint tegnap: ibolyaszínűt, egy darabból valót, de ez a darab alig készült több anyagból, mint az előző napi. Pethőné is ilyet hordott, egy árnyalattal világosabbat. Pethő már ujságot olvasott és a mazagrant szürcsölte. A két fiatalember olyan vakmerő és idétlen tréfákat eregetett Xxxxx fürdőruhájáról, hogy meg kellett hökkenni: mit mond ehhez az anya. De az anya még erősebbeket kacagott, mint a lánya. A beszélgetésből kitünt, kivált Xxxxx erősen hangsúlyozott megszólításai révén, hogy mindakét fiú báró. És Tihamér habozva, feszélyezve készült felállani.

- Rendelj csak nyugodtan, Tihácskám, - szólt Pethő - ezek a bárók régi barátaink.

Ülve maradt tehát és hideg marhahúst rendelt ecetes tormával. Békésen falatozott és közben nézte a közönséget. Három asztallal odébb egy feltünően csinos hölgyet látott. Olyan szőke volt ez, hogy majdnem ősznek lehetett tartani. Valami jeges italt kevergetett és francia könyvet tartott a kezében. Xxxxxxx nézte, nézte és az a határozott tudat vett erőt rajta, hogy ezt a nőt valahonnan ismeri, bár eléggé kizártnak tetszett, hogy ilyen feltűnő hölgyet eddigi életében ismerhetett volna. Félszemmel figyelte, méregette, képzeletben felállította, külön- böző ruhákba öltöztette, közben homályosan érezte, hogy valami fontos élmény emlékéhez közeledik. És hirtelen felpattant. Ugyanabban a pillanatban, mikor a platinaszőke hölgy rápillantott. És hangosan tört ki belőle a név:

- Rózsi!

- Titi! - kiáltott a hölgy.

Mert az volt, Steuerwasser Róza, az óbudai temetkezési huszár leánya, az ő hajdani meny- asszonya. Mire odasietett hozzá, a hölgy maga is felállott.

- Még ilyet, Titi, hát nem óriási véletlen? Drága, aranyos Titikém!

Xxxxxxx két telt karjával és magához szorította. Most is félfejjel magasabb volt, mint a férfi.

- Én nem is hiszem, Xxxxx, hogy ez te vagy.

Kibontakoztak a szeles és erős ölelésből. A hölgy megfogta Xxxxxxx vállát és eltartotta magától, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Ez pedig te! Xxxxx, gyorsan ülj le nálam, mondj el magadról mindent. Társaságod van? Búcsúzz el hamar.

- Nem fontos. Majd elmondom nekik. De csakugyan te vagy az?

- Helyesen kérdezed, öregem, - nevetett a hölgy - mert nem én vagyok az. Rózsit mondtál, ugye? Nem, drágám, én már régesrégen nem vagyok Steuerwasser Róza. Az én nevem Xxxxxx. Sőt X’Xxxxxxx grófné.

- Grófhoz mentél feleségül helyettem? Jó cserét csináltál.

- Na, nem olyan komoly az. Vettem magamnak egy jó nevet, ennyi az egész. Majd elmondom az egészet. De veled mi van? Idefenn nyaralsz? A szüleim évekkel ezelőtt azt írták, hogy vidékre mentél tanárnak.

- Vidéken is voltam mostanig, de most valami kis örökséghez jutottam és most itt rendezkedem be. Hanem te alaposan megváltoztál, Rózsi.

- Mondom, hogy Xxxxxx xxxxxx. Nézz végig nyugodtan, tetszem-e még neked. Hiszen valaha, zöld fejjel, szerelmesek voltunk egymásba. Emlékszel rá, hogyan hívtál mindig? Fourment Helénnek. S azt mondtad, hogy engem nem Isten teremtett, hanem Xxxxxx.

Xxxxxx, sőt X’Xxxxxxx grófné hátradőlt a széken, szétdobta bolyhos köpenyét és kihúzta magát. Két tenyerével végigsimította dereka két oldalát. Xxxxx selyemtrikóból való fürdőruhát hordott, s Xxxxxxxxxx el kellett ismernie, hogy a színt pompásan választotta hajához, mert ez az aranybarna és ez a platinaszőke tónusban tökéletes egységet adtak. Hozzá a pirosra lakkozott körmöket is mintha jó festő választotta volna. Két egymásra vetett lábán vászon- szandált hordott, de a figyelmes szem észrevehette, hogy a vászon látszólag durva anyagában a hajra emlékeztető aranyszálak csillantak meg, s a lábkörmök folytatták az ujjak pirosát. Mesterkélt volt az egész, de kitűnően és fínoman mesterkélt. A termet telt, erős és szobor- szerűen szabályos.

- Ezt megnézheted, ezt a vonalat, Titi, a trikó alatt nem hordok semmiféle gumi páncélt. Tetszem még neked? Azaz, hogy most látsz így először. Emlékszem, hogy egyszer rám nyi- tottad az ajtót, és a vállam teljesen meztelen volt. Ettől olyan izgatottak lettünk mindaketten, hogy két napig nem tudtunk aludni. Istenem, de régen volt. Beszélj már, beszélj, hogyan élsz, van-e családod, mondj el mindent.

- Az én dolgomat nagyon kurtán el lehet mondani. Nőtlen maradtam, tanárkodtam, kész. De te! Az a gyanum, hogy kötetekre való regényt tudhatsz elmondani magadról. Tíz esztendő, az nagyon nagy idő. Ráérsz most? Nem zavarlak?

- Ugyan eredj, úgy örülök neked, mint a bolond. Vártam egy urat, de az nem jön. Nincs semmi dolgom. Nem akarsz hozatni valamit? Mazagrant? Jó, én is hozatok egyet. Kik azok, akiktől eljöttél?

- Az ügyvédem családja. És két fiatalember, bizonyos Xxxxxx bárók, de azokat nem ismerem.

- Ezek azok? Már hallottam róluk. Egy nagybátyjokat jól ismertem Nizzában. Nagyon szépen kártyázott. Xxxxx, az ember sokat megismerhet a világból és nagy határ földet bejárhat, de a magyar mágnás mindenütt megállja a helyét. Xxx a magyar lány. Ez a kettő. Aki magyar lányt ismerek, az mind a víz színe felett tudott maradni, velem együtt...

- De hiszen mondod, hogy nem vagy lány. Xxxxxx xxxxxx xxxxxxxx.

- Ó, de édes vagy. Hiába, te csak a régi Titi maradtál. Bizony nem vagyok lány, drágám. A sors könyvében meg volt írva, hogy ne is maradjak Xxxxxxxxxxxx lány Óbudán, de ne is legyek a feleséged.

Xxxxxxxx valami erős hajdani illat kábította el varázsával; egy dohos kispolgári lakás szappa- nos teknőgőzéből és az első szerelem fülledt pézsma-hangulatából állott ez az illat. Hirtelen feldöbbent benne a régi fájdalom: a tehetetlenség és csalódás kínja, mikor menyasszonya megszökött. S mintha a szökés után nem tíz évvel, hanem csak egy héttel talált volna jegye- sére, úgy ragadta meg az asztalra tett félkezét.

- Miért hagytál itt, mondd?

Yvonne hangosan kacagott.

- Édes Titi, én már jóformán nem is emlékszem arra az emberre, akivel eljutottam Bécsig.

- Azt írtad, hogy téged «hív a fény».

- Igen, akkor még ilyen mozi-mondatokon járt az eszem. De csakugyan hívott a fény. Nem nagyon értettem, miféle fény, de hívott. Előbb-utóbb elmentem volna tőletek, tőled és a szüleimtől. Még jobb is, hogy nem asszonykoromban ugrottam el mellőled.

- De kivel mentél el? Akkor ez megfoghatatlan volt nekem.

- Olyan mindegy, - vont vállat Xxxxxx - az uccán egyszer megszólított egy elegáns úr. Nem találkoztam vele többször, mint három alkalommal. Nektek persze nem szóltam semmit. De mikor a harmadik alkalommal azt mondta, hogy ő másnap utazik Bécsbe két hétre, a leg- előkelőbb hotelban fog lakni és felöltözhetem a legszebb estélyi ruhákba, nem nagyon kérettem magam. Belülről én már rég megértem erre. Xxx sort írtam nektek és mentem. És Bécsben sem álltam meg. Párisba akartam jutni. Mindig azt képzeltem, hogy ennél nincs egyszerűbb, ha már nekiindultam. És tudod mit? Nem is volt ennél egyszerűbb. Most van egy kis villám az Avenue du Bois de Boulogneon, minden darabja a legjobb aukciókról való. Xxxxxxxxxxx, Xxxxx, amit akarsz. Van két nagyon jó Fragonardom. És két kocsim; egy kis sportkocsi és egy nagy Cadillac. És van egy villám Antibesban. És valami kis pénzem, bundám és ékszerem is van, én már többet nem jövök zavarba. Anyámnak is megvan öreg napjaira mindene. Az mégis nagy dolog, ha az ember ellátva tudja öreg mamáját, nem?

- Hogyne. És apád hogy van?

- Meghalt. Ezelőtt öt évvel. Gyomorrák. Őt is a legjobb szanatóriumban tudtam ápoltatni, szegényt. De a mama egészséges, mint a makk.

- Itt lakik Pesten?

- Á, dehogy, kiköltöztettem az antibesi villába. Roppant szeret kint lenni, már úgy beszél franciául, hogy az ember halálra kacagja magát, csak hallanád. Maga jár bevásárolni, erről leszoktatni lehetetlen. És alkuszik, képzeld. A francia kofák a fogukat csikorgatják. Tiszta cirkusz. Nekem nagyon hasznos, hogy ott van, legalább nem lopják ki a szememet, és a yacht sem áll ott hiába.

- Yacht?

- Igen, van egy aranyos fehér hajóm, tizenkétszemélyes, hálófülkékkel. Képzeld el a mamát, már barátnői vannak Antibesban, és azokat meghivogatja yacht-kirándulásra.

- És te most... férjnél vagy, vagy mi van veled egyáltalában?

Xxxxxx ránézett volt vőlegényére, mint a rossz tanulóra, akin nem lehet segíteni.

- Ahogy vesszük. Mondjuk úgy, hogy elvált asszony vagyok. Felesége voltam egy X’Xxxxxxx grófnak, aki igen jutányosan elvett feleségül s ugyanolyan jutányosan el is vált tőlem. De ha azt kérdezed tőlem, hogy tartozom-e valakihez, akkor azt felelem, hogy igen. Az itteni lengyel követhez tartozom. Talán ismered, vagy hallottál róla. Igaz, hogy nem régóta van itt. Első követségi tanácsos volt Párisban, most itt lett követ. Xxxx Xxxxxxxxxx Xxxxxx. Miatta utaztam ide.

- Szereted?

- Szeretni éppen szeretem, de sok baj van vele. Nagyon féltékeny. Az anyja olasz volt, attól örökölte. Ez néha nagyon kényelmetlen. De hát ilyesmivel le kell számolni. Különben nagyon jól nevelt, kedves ember, egészen kellemesen megvagyok vele.

Xxxxxxx kutatva nézett a szép nő arcába. Azt a hajdani leányt kutatta benne, akiről eddig azt hitte, hogy ismerte valaha. S most jött rá, hogy akkor régen sem ismerte. Ő Rózsit ismerte, akiről kitűnt, hogy az nem is létezik. Már akkor ez az Yvonne élt helyette, otthon varrott pepita ruhában, magasszárú fűzős cipőben, de már akkor Xxxxxx.

- Most kérdezni akartál valamit, Titi, de lenyelted.

- Igaz. Azt akartam kérdezni, hogy mi van életedben a szerelemmel.

- Légy nyugodt, voltam én azért szerelmes is. De vigyáztam magamra. Én nem szeretek rosszul aludni, öregem. Az álmatlanság öregít. Olyan férfi pedig nincs a világon, aki azt megérje. Hogy az ördögbe ne. Xxxxxxx és fiatalnak lenni óriási tőke. És az nagyon rosszul gazdálkodik, aki a készet költi. Mikor Párisba kerültem, összebarátkoztam egy rossz leánnyal. Szonjának hívták. Az volt olyan szerelmes természetű. Mihelyt kitünő dolga volt egy arravaló férfi mellett, mindjárt megszállta az ördög. Beleszeretett az első zenészbe. Az volt a specia- litása, a zenész. Akkor aztán nem ismert sem Istent, sem embert. Összeköltözött a zenésszel és imádta, mint az őrült, amíg az rá nem únt. Akkor eljött hozzám sírni és esküdözni, hogy soha többé el nem veszti az eszét. Bemutattam neki valami arravaló rendes urat. Három hónap sem telt bele, jött az új zenész. Látnád most. Gyomorfekélye van a sok brómtól, amit lenyelt, nem tud rendesen fésülködni egy sebhely miatt, mert összeverekedett egy amerikai nővel, aki elvette a zenészét, a szeme csupa ránc. Egyidős velem és ötvenévesnek látszik. Nem, barátom, azt már nem. Velem is megtörténik, hogy nagyon megtetszik valaki. Nem tagadom, jó érzés, késő éjjel másfél óráig beszélgetni valakivel telefonon, aki nagyon kedves. De mihelyt észre- veszem, hogy nem alszom miatta rendesen, azonnal összeszedem a józan eszemet. Az élet nem gyerekjáték. Szerelemből nem élünk meg.

A férfi arcán humorosan megvillant valami. De elfojtotta.

- Most nevetsz? - kérdezte Xxxxxx.

- Nem, nem, - pirult el rajtakapva - Isten őrízz.

- Csak nevess nyugodtan, nem sértődöm meg. Úgy helyes az, ahogy mondtam. Szerelemből nem élünk meg. Pontosan ezt úgy kell érteni: abból meg lehet élnem, hogy valaki engem imád, de abból, hogy én imádok valakit, nem. De rólam már eleget beszéltünk. Ráérsz még? Szent Isten, már ennyi idő volna? Nekem okvetlenül mennem kell, telefont várok.

Felállott. Már ott is termett a pincér.

- Irják a százhuszonhatos számlára, ami itt volt. Idefigyelj, Titi. Lehet neked telefonálni?

- Hogyne. Én is itt lakom.

- Ne beszélj. Ez kitünő. Nézd, én még nem tudom, mi lesz velem ma este. Lóg valami elfoglaltságom a levegőben, de biztosat még nem tudok. Ha szabad leszek, szívesen elmennék veled vacsorázni. A régi szép időkről még nem is beszélgettünk. Hívjál fel engem fél kilenckor. Legfeljebb azt felelem, hogy el vagyok foglalva, s akkor kitűzünk egy másik estét. Helyes? Most szaladok, Isten veled.

Felszedte az asztalon heverő cigarettatárcáját, táskáját, miegymást és máris sietett a szálló- épület felé. Szandálja papucsa ütemesen kopogott. Xxxxxxx ámulva nézett utána. Most vette észre, hogy csak színleg beszélgetett nyugodtan élete nagy szerelmével, de voltaképpen még most sem ocsudott fel a nagy meglepetésből. Tűnődve kereste emlékei között olyan helyzetek képét, mikor csókolództak. A padlásfeljáró jutott eszébe, amelynek deszkafokai alatt sötéte- déskor megbujtak néha és egymás száját keresték. Emlékezett egy kocsizásra is Budakeszin, egy Steuerwasser-rokon sváb családnál, amikor akkorát zökkent a szekér, hogy Xxxxx foga felsebezte a száját. Az ilyen emlékeket az elfolyt évek alatt néha elészedegette, mint vén-

kisasszony a hajdani táncrendeket és mélabúsan gyönyörködött xxxxxx, mint akinek hű mátkáját elragadta valami szerencsétlenség. Most ezek az emlékek egyszerre eltorzultak. Eddig legalább jegyesi csókjait hitte teljeseknek és őszintéknek, most rádöbbent, amit volta- képpen eddig is tudnia kellett volna, hogy ez a nő az ő karjai között már akkor is elképzelt külföldi idegeneknek adta oda a száját, és őt naponta százszor is megcsalta. Úgy érezte, hogy valami homályos elégtételre vágyik. Szerette volna, ha Xxxxxx egy pillanatra ellágyul és megvallja, hogy Rózsi mélységesen szerelmes volt a szegény éhenkórász rajztanárjelöltbe, csak egyszer, valamilyen beszámíthatatlan forgószél következtében, megkeveredett a feje, s mire észretért, már nem maradt útja visszafelé. Ezt, vagy valami efféle elégtételt vágyott, de mindenesetre elégtételt. És máris türelmetlenül gondolt arra az időre, mikor felhívhatja telefonon.

És rögtön eszébe jutott Xxxx, hogy ezzel az asszonnyal összehasonlítsa. Sőt annak tudatára ébredt, hogy az előző beszélgetés egész folyama alatt mindig ott bujkált gondolatai és hangos mondatai között. A meleg szolidaritás érzése öntötte el: az a kedves, derék, szelíd lény állt közel hozzá, nem ez a pompázó, érdekes díszlény. Azt szereti, ezt nem. Hogy van mégis, hogy a ma esti találkozást jobban várja, mint a holnap délutánit?

- Maga nem jön vissza hozzánk?

Xxxxx szólt át az otthagyott asztaltól. A Jósika-fiúk már eltűntek. Xxxxxxxxxx ugrott fel tűnődéséből és visszaült.

- Bocsánatot kérek, nagyon régi ismerősöm volt, akit tíz éve nem láttam.

- Ki ez? Remek nő! És micsoda bátorság, hogy merészel le nem fogyni öt kilót! Nem külföldi?

- De igen. Párisi.

- Úgy, látszik, hogy nagyon jó ismerősök. Az összes asztalok azt nézték, mikor ez a remek nő a nyakába ugrott magának.

- Elég jó ismerősöm. Másfél évig a menyasszonyom volt.

Az egész család elképedt. Pethőné megigazította a széket és előre hajolt, még ajka is nyitva maradt az izgatottságtól. Még Pethő is csodálkozva húzta közelebb a széket. Xxxxx lovagolva ült, nem éppen illően fürdőruhájához.

- Beszéljen hát, ez rém érdekes.

Tihamér vállat vont. Elmondta kertelés nélkül hajdani jegyessége történetét a szökéssel együtt. És röviden fejezte be:

- Párisban aztán beérkezett. Most ismerősöket látogat, itthon.

- Azt elhiszem, hogy beérkezett, - vélte Xxxxx - és mi a neve?

Itt Tihamér kissé megakadt. Ha megmondja, hogy volt menyasszonyát X’Xxxxxxx grófnénak hívják, akkor vagy ilyen alcímmel hivalkodik, vagy elmondja a párisi beérkezés valódi természetét. Megint vállat vont. Nem tudja.

- Kár. Ez olyan híres metresz lehet odakint, hogy érdemes volna tudni a nevét.

A volt vőlegény mélyen elpirult. Sejtette, hogy a megjegyzés igen tapintatlan, viszont nem mert véleményt formálni, mert társadalmi modor dolgában a pestieket döntő tekintélynek tartotta. Ezért csak makogott, hogy Xxxxxx mostani magánéletét nem ismeri.

- Különös jegyespár maguk, - folytatta Xxxxx - elindultak Óbudáról külön utakon, hogy sokra vigyék. Ez a hölgy már fenn van az élet tetején. Most magán a sor, hogy utólérje.

Xxxxxxx a fejét rázta.

- Én nem őt akarom utólérni. Hanem önmagamat.

- Ez elég rejtelmesen hangzik, - kötődött Xxxxx - színdarabokban mondanak ilyeneket.

- Pedig nem rejtelmes. Én csupa vágy vagyok, kedves Xxxxx. Néha úgy tűnök fel magamnak, mintha nem is volnék ember, csak egyetlen nagy darab vágy, amely két lábon jár. Az élet után vágyódom, minden után, ami szép az életben. Szeretnék a lehető legszebben élni. Az anyagi módom megvan hozzá. És mégis, valami hiányzik. El kellene indulni, de egyelőre csak topo- gok egyhelyben és nem tudom, hol kezdjem: menjek ingeket venni, vagy próbáljak tenni- szezni valahol. Szóval úgy van, ahogy mondtam: szeretném magamat utólérni. De egyelőre csak mulatok magamon, milyen ügyefogyott és kómikus vagyok. A peleskei rajztanár Buda- pesten.

A Pethő-család nyomban kész volt a tanácsokkal. Mindenekelőtt maga az ügyvéd szólt bele:

- Meg kell csináltatni azt az Ilona-uccai házat, elegáns otthon kell. Majd én mindenről gon- doskodom: építészről, lakásberendezőről, műkereskedőről, még könyvtárról is. Van egy remek könyvkereskedőm. Ha megmondjuk neki, hogy egy méter nyolcvan díszkötésű könyv kell, lehetőleg piros kötés arany nyomással, a legkitűnőbb könyveket állítja össze: háborús emlékiratokat, útleírásokat és efféléket. Én rendeltem nála másfél métert és nagyon meg voltam elégedve. És egyáltalában: neked príma otthon kell, telefontól jégszekrényig. Nekem mindenre van cégem, mindenütt van összeköttetésem. Késő ősszel beköltözhetel, akkor aztán el lehet kezdeni.

Pethőné gondolata ez volt:

- Addig is azonban társaságot kell szerezni. Nálunk kitűnő emberek megfordulnak. Csupa méltóságos. Majd meglátja, ha beköltözünk a téli lakásba. Szerintem magának egy előkelő flörtre van szüksége. Ne féljen, majd keresünk magának valakit. Ma Pesten ez nem probléma.

Xxxxx rápillantott a Xxxxxxx kezére és felhúzott szemöldökkel csak ennyit mondott:

- Szerintem mindenekelőtt menjen manikürhöz.

Xxxxxxx felemelte kezét és maga is szemügyre vette. Xxxxxxxx xxxxxx, nézegette. Elnevette magát.

- Teljesen igaza van. Még ma délután rendbehozatom a körmömet. Mindenre hajlandó vagyok, csak be ne fessék pirosra. Tulajdonképpen ezzel fogok megindulni. Mert amit eddig csináltam, az nem jó. Itt van például a szmokingom. Vadonatúj, de egysoros, és kemény ing kell hozzá. Rettenetes büszke voltam erre a szmokingra és magoknál jöttem rá, hogy özönvíz előtti. Ezt már nem hordja senki. Most mehetek és rendelhetek kétsorosat, puha ingekkel. Nem megyünk be a vízbe, Xxxxx?

- Nem, Tihácska, én ma nem fürdöm. Apropó: ez a hölgy magát Xxxxxxx szólította. Elég hangosan, hogy idehallatszott. Magának ez a beceneve?

- A nevelőanyám szólított így valaha, szegény áldott Patekné. Igy aztán az iskolában nyolc osztályon végig mindenki Titinek szólított. De már a főiskolán nem. Becézni a barátok szoktak. A nyomorgó embernek pedig nem igen vannak barátai, mert kényelmetlen. A meny- asszonyom volt az egyetlen, aki így szólított, mert mikor gyermekkoromról és Xxxxxxxxxx beszéltem neki, elejtettem ezt a szót és ő felkapta.

Xxxxx, aki közben felállt, megveregette a Xxxxxxx meztelen vállát.

- Mi is felkapjuk. Ezentúl nekünk Titi leszel. Mi vagyunk a te családod. Érezd magad úgy közöttünk, Titikém, mintha nálunk tökéletesen otthon volnál, és sohase felejtsd el, hogy mi

nagyon szeretünk téged. Én most megyek, mert sok a dolgom. Eredj fürödni, ha van kedved. Ti nők, menjetek át a Sturmer báróné asztalához. Egyedül van. Ápoljátok nekem egy kicsit ezt a barátságot.

Xxxxxxx megmelegedett lélekkel ment az ugródeszkához. Lelke mélyén idegenkedett ettől a családtól. De vagyona hírét ettől az embertől kapta, és ha pénze örömét szerette, ebből a szeretetből áthárított valamit a hírhozóra is. Emberileg meg lehet érteni, gondolta, hogy kezdetleges korokban a király kivégeztette a rossz hírrel érkező hirnököt, a győzelem hirnökét pedig gazdagon megjutalmazta. Most pedig Xxxxx ráadásul szeretetet és családi melegséget kínált neki. Azt, ami örökkön árva és szomjas lelkének a legjobban hiányzott. Nyilvánvaló, hogy az ügyvéd anyagi érdekből hízeleg és minden mondatát külön megcukrozza. De talán tizedrészig valódi melegség, amit mond. S ez a tizedrész elég arra, hogy az élettől eddig annyira megsanyargatott szívet megindítsa. Ezzel a könnyed meghatottsággal lubickolt a vízben, öt fejest ugrott egymásután, minden ugrás után kimászott a vízből és ugrott megint. Ezt teljesen tudta élvezni, kivált a lebegés pillanatát ég és föld között, amely kissé a testet- lenséghez és megsemmisüléshez hasonlított.

Aztán csakugyan rendbehozatta körmeit. Életében most maniküröztetett először.

- Rövidre? - kérdezte az asztalka mellett xxx xxxxxx leány.

- Igen, elég rövidre, - felelte ő bizonytalanul, mert fogalma sem volt róla, mit kell ilyenkor mondani.

És érdeklődve figyelte a kézápoló leány munkáját. Furcsán feszélyezte, hogy míg egyik kezének ujjai a szappanos vízben áztak, addig a leány meghitten markolászta másik kezét, mintha csak ligeti padon ülve érzelmesen közelednének egymáshoz. Mint igen könnyen piruló ember, most is vörös lett a női kéz bizalmas érintésétől. Önkéntelenül szerette volna arcát meggyűrni, mint mindig, ha zavarba jött, de a műtét mind a két kezét lefoglalta. A kis körömolló a nagyítóüveg pontosságával szedte le körme körül az odanőtt hártyát. Türelmesen állta a hosszú munkát, s ha egy ujja elkészült, számolgatta, hány van még hátra. Mikor aztán a kisasszony az utolsó körmöt is fényesre dörzsölte a szarvasbőr-szerszámmal, leplezetlen gyönyörködéssel tartotta maga elé széttárt ujjait. Még az uccán is módját ejtette, hogy kezét nézegesse. Nagyon tetszett neki a dolog. Ujjai karcsúkká nőttek, a körömfény valósággal tíz zománcos ékszert varázsolt mancsaira, s a fehérlő, vékony körömvégek a gondos ápoltság benyomását keltették. Egy szemközt jövő diák furcsán nézett rá. Ettől a pillantástól meg- szégyenülten háta mögé kapta két kezét és képzeletben csúfondárosan lerajzolta a moso- lyognivaló alakot, a jó vidékit, aki önfeledt mosollyal álmélkodik keze elegáns voltán.

Este pont félkilenckor felvette a telefonhallgatót:

- Szíveskedjék összekötni X’Xxxxxxx grófnéval.

- Azonnal.

A házi központ semmi álmélkodást sem árult el hanglejtésében afelett, hogy a vidékről érkezett vendég egy igazi párisi grófnét kér a telefonhoz.

- Xxxx, qui parle? - kérdezte Xxxxxx hangja. Franciául. Nyilván megszokta, hogy a hívásra franciául feleljen.

- Én vagyok, Titi.

- Ja persze, Titikém. Jó hírem van: leráztam magamról mindenkit, együtt vacsorázunk. De még beletelik egy félóra, amig kész leszek. Te már felöltöztél?

- Hogy-hogy felöltöztem? Le sem vetkeztem.

- Úgy értem, hogy természetesen vegyél szmokingot, én kis estélyit veszek. Pont kilenckor lent találkozunk a portásnál. A kocsimat elküldtem, taxit veszünk. Előre örülök, szervusz.

Nem ugyan kilenckor, de féltíz előtt öt perccel Xxxxxx kilépett a felvonóból. És Xxxxxxx kénytelen volt megvallani, hogy ennél tündöklőbb külsejű nőt aligha látott életében. Virágos mintájú, egészen könnyű szövetből való ruhát hordott, amelyben a piros-kék-fekete színek adták a rajzot. Lábán valami ismeretlen, bársonyos bőranyagból volt a hamvasfekete cipő, mégpedig meztelen lábán, mert harisnyát nem hordott. Fülében sziporkázó függők, ujjain sok gyűrű. Hanyagul marokra fogva lógatott valami ruhája anyagából való tárgyat, amely nyilván teljes esti pompájához tartozott.

- Csináltál valami programmot? - kérdezte köszönés helyett, mialatt kulcsát ledobta a portás elé.

- Semmit.

- Jól van. Akkor vigyél ki a szigetre. Jó kedvem van, éhes vagyok és embereket akarok látni.

A taxiban Xxxxxx aranytárcát szedett elő, egy uccai lámpa átsuhanó fénye megragyogtatta a tárca fedelének drágaköveit és a cigarettával motoszkáló kéz gyűrűit. Aztán a lámpafény elvonult, helyette megcsillant az öngyujtó, amely új szögből és új színnel sziporkáztatta a fényeket. Xxxxxx xxxxxxx rákezdte:

- El sem tudod képzelni, mennyit kínlódtam, amíg szabaddá tettem magam. A követnek ma gyanakvó napja van. Hiába meséltem neki, hogy egy gyerekkori játszótársammal találkoztam, akit nem láttam már tíz éve, sehogy sem ízlett neki a dolog. Pedig ő maga el van foglalva, az amerikai követségen vacsorázik. Úgy tett, mintha mindenbe belenyugodott volna és el- búcsúzott «à demain». De én jól ismerem a kis öreget. El lehetsz rá készülve, hogy ma este még felbukkan. Addig járja az összes éttermeket, míg megtalál. Egész biztos, hogy szemügyre akar venni téged. Tudsz valamit franciául? Csak egy-két szót?

- Nemcsak egy-két szót. Elmakogok valahogyan.

- Ne beszélj. Te beszélsz franciául?

- Igen, azóta megtanultam.

- Brávó. Ha odatoppan, viselkedjél csak egészen nyugodtan. Nem árt, ha egy kicsit féltékeny.

- De kérlek... nem tudom, nem kellett volna-e elhalasztani... ha itt kellemetlen jeleneteket okozok neked...

- Ugyan, te Titi, hiszen te félsz! Ne légy ilyen csacsi, senki sem harapja le a fejedet. A követ igen jómodorú ember. Mikor már nagyon dühös, akkor felindulásában a legnagyobb gorom- baság, amit mondani tud, az, hogy «sapristi». De azt is legfeljebb nekem mondja, nem neked.

Xxxxxxxxxx nem tetszett a dolog. Szótlan maradt. Xxxxxx xxxxx vidámabban fecsegett tovább.

- Tudod, én ezt a követet az öccsétől örököltem. Az öccse egy évet jelentett életemben. De házasember szegény feje és az asszony sok kellemetlenséget csinált neki miattam. Szegény Bronny, mennyit idegeskedett. Állandóan Nizzában éltek, mert az asszonynak nem valami jó volt a tüdeje. Xxxxxxx el egy folyton nyafogó, beteg feleséget, aki még hozzá jóval idősebb, mint az ura. Nagyon megsajnáltam Xxxxxxx, beláttam, hogy ez így nem megy tovább. Akkor helyezték ezt az én lengyelemet a párisi követségre. Szépen megegyeztünk valamennyien, Xxxxxx elvitte az asszonyt Egyiptomba, én pedig együtt maradtam a követtel. Már három esztendeje tart a dolog. De szegény Bronny néha még mindig ír nekem Asszuánból.

- Miféle név az, hogy Xxxxxx?

- Xxxxxxxxxx. De mindenki csak így hívja. Most min gondolkozol?

- Annak a Bronnynak a feleségén. Valahogy megsajnáltam. Te nem sajnáltad?

- Jaj, drágám, ha én minden asszonyt sajnálnék, aki buta, hova jutnék? Hogy miért buta, mondod te. Azért, mert mindenáron tartani akar egy férfit, aki őt nem szereti. Ha okos volna, akkor szépen belátná, hogy csak sajátmagát teszi tönkre a folytonos izgalommal.

- De mit csináljon, ha szereti?

- Éppen ez a butaság. Ne szeresse. Maradjon jóbarátja. A tüdőcsúcshurut komoly betegség, az igaz. De ennek a nőnek nem ez az igazi betegsége. Hanem az, hogy öreg. Aki öreg, az el van veszve.

- Vigyázz, mert egyszer te is leszel öreg.

- Jaj, Titikém, velem ez másképpen lesz. Mire én megöregszem, nyugodtan megállok a magam lábán. És akkor férjhez fogok menni. De nem ám fiatalabbhoz. Hanem sokkal idősebbhez. Párisban a nő ötven évig tart. Hol vagyok én még attól. Még jó tizenhat évem van. Közben úgy kövéredik a vagyonom, hogy öröm nézni. Van egy zálogházam Cannesben. Aranybánya. Xxxxxxxx év mulva nyugodtan elvétetem magam egy nyugalmazott tábornokkal. Ne félts te engem. Xxxxx, mi jutott eszembe? Milyen óriási szerencse mindakettőnkre, hogy nem házasodtunk össze. Te megérdemelsz egy jó, csendes kis feleséget. Egészen jóképű férfi lett belőled. Majd a világoson jobban megnézlek.

S valóban, mikor az asztalnál helyet foglaltak és a pincért várták, Xxxxxx műértő szemmel végignézte társát.

- Nem is rossz, - mondta xxxxxxxxxxx hangon, mint aki bútorszövetet választ - hanem a szmokingod, az borzasztó.

- Igen, magam is rájöttem, hogy borzasztó. Csináltatok is rendeset, csak előbb alaposan kikeresem az arravaló szabót.

- Azon ne is gondolkozzál. Megmondja neked a xxxxxx Xxxxx Xxxx külügyminiszteri titkár, igen jóban van a követtel. Remekül öltözködik. De most rendeljünk valamit. Mindenekelőtt igyunk két Martinit, de jó száraz legyen. Aztán rendelj nekem jégbehűtött sárgadinnyét. A többiről majd tanácskozunk.

Xxxxxxx váltig csodálkozott azon, hogy mi lehet az, ami ital és mégis jó száraz. De gépiesen ismételte: hozzanak két jó száraz Martinit. És megint cocktailt kapott, de olyan erőset, hogy megrázkódott tőle. Utóízét kiváncsian tanulmányozta, de nem tudta megállapítani, hogy ízlik-e, vagy sem. Viszont percek alatt kellemes fátyol ereszkedett reá. A hangok és színek kelle- mesebbek lettek. A nagy táncmedence körül jól öltözött emberek közönsége duruzsolt, a fák közt színes fűzérek villanya tarkállott, a zene andalítóan muzsikált. Még a kemény ingmell sem zavarta annyira. A szomszéd asztalok mellől állandó pillantások ostromolták Xxxxxxx, hol lopva, hol kihívóan. Bizonyára mindenki azt gondolta köröskörül, hogy ki lehet ez a nagy- orrú, szmokingos fiatalember, aki ezzel a gyönyörű nővel jött ide vacsorázni. Tihamér tetsze- legve érezte növekedni önbizalmát s olykor bizalmas mosollyal hajolt közelebb a virágos ruhás tüneményhez.

De a rendelésnél tehetetlennek bizonyult. Nem tudott eligazodni az előkelő étlap beosztásán, azzal pedig jóindulatú kacagásra késztette Xxxxxxx, hogy két fröccsöt akart rendelni ital gyanánt. Az asszony átvette a rendelést. Rákpörköltet kért velős krokettel, fagylaltot őszi- barackkal és penészes sajtot, mindehhez pedig gondosan más-más italt választott, francia és német nevű borokat, végül spanyol bort kis pohárban.

- Vendégem vagy, ne ijedj meg, - mondta xxxxxxxxx és kedélyesen - én indítványoztam az egészet. Majd kifizeted és én megadom. Van nálad elég pénz?

- Azt hiszem, van. De nem fogadhatom el...

- Jól van, ne légy kicsinyes. Pajtások vagyunk.

Saját érvét kapta vissza, a «kicsinyes» szótól megijedt és nem vitatkozott többé. Xxxxxx kitűnően érezte magát. Odaértette az édesboros poharat a Xxxxxxxxxxx és csillogó szemmel ránézett.

- Én most már beszéltem a férfiakról. Most te beszélj a nőkről.

Xxxxxxx riadtan tiltakozott. Első jelentkező ösztönével azonnal védte titkát. Hogy Xxxx van a világon, és hogy ő mélyen elásva egy reménytelen rajongást hord a lelkében, azt nem szabad tudnia senkinek. Aztán meg az az érzése volt, hogy Xxxxx itt támadás érheti. Xxxxxx érzelemtelenül fogja fel az életet és lenézően beszélhet egy csendes kis polgárasszonyról. Valami lovagiasság kívánta, hogy Xxxxx a maga igénytelenségével és egyszerűségével ne szolgáltassa ki egy ilyen szerelemtagadó félvilági hölgy kicsinylésének.

- Úgy megijedtél megint, Titikém, hogy egész biztosan van valakid.

- Nem, nem, nincs senkim. Yvonne hangosan kacagott.

- Ha látnád magad, milyen kedves vagy. Úgy teszel, mint a durcás kisfiú, aki dugdossa az üveggolyóját. A végén egész biztosan kiveszed a zsebedből és megmutatod. Xxxx, nézd csak, mit csinál itt lady Houston?

- Kicsoda?

- Nézd meg a táncolók közt azt a fiatal, de fehérhajú hölgyet, aki most jön erre. Ott a pocakos síber után következik. Még olyat, esküszöm, hogy Bébével táncol. Na hát, az embernek megáll az esze. És hogyan kerülnek Pestre?

- Kik ezek? - kérdezte Xxxxxxx és csodálkozva érezte, hogy hiába minden, ő mégis nagyon szeretne titkos szerelméről beszélni.

- Jól nézd meg ezeket. A nő a legbotrányosabb nők egyike Európában. Táncosnő volt a Watson-görlök között és ötször ment férjhez eddig. Négy botrányos válópere volt, most folyik az ötödik. Azért ülök így, hogy meg ne lásson, mert ha megtudja, hogy én is Budapesten vagyok, rámugrik és nem megy le a nyakamról. Bébé az az undok szép ember, akivel táncol. Xxx Xxxxxxxx egy híres divatcég, úgy hívják, hogy Xxxxxxxxxxxx, biztosan hallottad. Nem hallottad. Nem baj. Ott ez a Bébé olyan igazgatóféle volt, de kitették. Mert nőkből él. Majd figyeljük meg, milyen társaságba ülnek vissza. Ha ketten vannak csak, akkor nagy baj van. Akkor azért a pénzért, amit ez a nő eddig össze válóperezett, tíz sout nem adok. A nőnek fele sem tréfa, öt férje közül az egyiket ő lőtte agyon, csak nem lehetett rábizonyítani. De most emberére talált. Ez a Bébé az utolsó gyűrűjét is el fogja adni, aztán otthagyja. Hát látod, ilyen esztelen dögök vannak a világon.

- Nem kellene szólni neki?

- Ugyan, te gyerek. Hogyan szólsz neki? És mit mondhatsz neki, amit ő még nem tud? De az ilyen nő megesküszik arra, hogy Bébét félreismeri a világ, ez a legderekabb fiú a föld kerekségén és ha csinált is eddig egy és más disznóságot, most megjavult a szerelemtől és új életet kezd. Várjál, most visszaülnek. Xxxxxx, megmondtam. Ketten vannak. Menjünk el innen máshova, mert ha meglátnak, végem. De nem, már szóltak, hogy fizetnek. Ülj egy kicsit oldaltabb, hogy ne lássanak engem. Úgy, elég. Köszönöm. Tudod, milyen divatos város ez a

Budapest az egész világon? Aki beleszeret valakibe Brüsszelben, vagy Stockholmban, mind ide akar jönni. Azt mondják a külföldiek, hogy ez a város erotikus. Van valami a levegőjében, ami mindenkit megbolondít, még a benszülötteket is, pedig azok már immunisak lehetnének. Már mennek, fellélegzettem. Hát szóval, térjünk vissza a te dolgodra.

- Nem, nem, arról nem szokás beszélni...

- Na, látod, mégis van valami. Hanem tudod mit: mégis csak el kellene menni valami meg- hittebb helyre. Tegnap kitünően mulattam valahol, gyerünk arra a helyre. Ne kérdezz semmit, gyerünk oda.

- És a követ?

- Egész biztosan ott is megtalál bennünket. Kérd a számlát.

Tihamér hetvenhét pengőt fizetett. Mikor taxiban ültek, Xxxxxx elészedett öngyujtója világa mellett hetven pengőt.

- Nesze, hetet kerestem az üzleten. A bárban te fogsz fizetni. Jaj, de jó kedvem van. És micsoda érdekes véletlene a sorsnak, hogy a Hullámban egymásba ütköztünk. Nálam ugyan nem ritka, hogy egy-egy volt vőlegénnyel találkozom, de nálad nem lehet gyakori érzés. Vagy igen?

- Megmondom őszintén, Xxxxxx, én nem kellek a nőknek.

- Ó, te kis buksim, te! Ha nem volna rúzsos a szám, most megcsókolnálak.

Igy kacagott Xxxxxx, félkarját körüldobta Xxxxxxx nyakán és az arcát magához szorította. Arca puha volt, jószagú és kellemes.

A bárban kevesen ültek. Ők letelepedtek egy szomszédtalan asztalhoz. Mögöttük a teraszt elzáró függöny.

- Kérjél jeges whiskyt. Half and half.

- Rendelj csak te, én nem ismerem ezeket a kifejezéseket.

Hozták az italt. Xxxxxxx jót húzott belőle. Hogy hideg volt, az nagyon jól esett, de az ízét nem igen szerette.

- Hát most halljuk azt a nagy esetet. Szóval szerelmes vagy.

- Nem tudom. Nem merném szerelemnek nevezni. Gyerekes ábránd az egész.

- Lány? Asszony?

- Asszony. Válófélben.

- Brávó. És milyen?

- Mérnök a férje. Egyszerű, csendes, szelíd polgárasszony. Elragadóan kedves. Nagyon szép szeme van. Az egész ügy reménytelen.

- Ne beszélj szamárságokat, Titi. Reménytelen ügy nincs.

- Ez az. Az urát szereti. Még mindig. És mindig fogja is.

Ekkor Xxxxxx ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a hangsúllyal meglepő dolgot mondott.

- Most vigyázz. Mindjárt francia kifejezést fogok használni. Akkor azonnal térj át a francia társalgásra. Ne árulj el semmit az arcoddal, fogadj szót.

- Értem. Ő itt van.

- Látod, ha kell, értelmes is tudsz te lenni. Estce que tu es tellement gobé de la petite? Xxxxxxx nyugodtan és folyékonyan tért rá a franciára.

- Igen, nem tagadom, nagyon szeretem.

- Akkor nincs semmi baj, öregem. Minden váló asszony azt hiszi, hogy még szereti az urát. Az sokkal hamarabb elmúlik, mint hinni szokták. Szoktál találkozni vele?

- Szoktam.

- Találkozzál még többször. Ne beszélj neki szerelemről, de légy hozzá gyengéd és mulat- ságos. Én tudom, mi kell az asszonyoknak. Szoktasd hozzá, hogy tőled csak melegséget és figyelmet kap mindig. És szoktasd hozzá, hogy veled lenni mindig derű és szórakozás. Az az asszony a tied, ezt én mondom neked.

S ekkor meglepetést szinlelve felnézett. Egy magas, vékony, frakkos úr állt mellettük.

- Nini, maga az? Nem maga mozgatta itt a függönyt a hátunk mögött? Sejtettem, hogy valaki van ott, de nem is álmodtam volna, hogy maga. Nem akar nálunk helyet foglalni? Bemutatom monsieur Xxxxxxx, aki gyerekkori pajtásom. Xxxx, ez Xxxxxxxxxx gróf, akiről már meséltem neked.

Az idegen érdekes keveréke volt a lengyel és olasz típusnak. Őszes haja göndörödött, mint az olaszoké, de szőke volt. Szeme viszont kék, de déli mandulavágású. Xxxxxxx felállt, kezeltek. Aztán mindkét férfi leült.

- Bocsánatot kérek, hogy véletlenül meghallottam egy-két mondatot a beszélgetésből. Leve- gőzni akartam odakinn a függöny mögött egyedül, de megismertem az Xxxxxx hangját. Ezért jelentkeztem. Sajnálom, hogy megzavartam bizalmas beszélgetését, kedves barátom. Bocsá- nat, hogy így szólítom, de aki Xxxxxxxxx barátja, az nekem is barátom.

Tihamér elfogódott tisztelettel meghajolt. Szerencséjére elég gyorsan eszébe jutott, hogy a követet kegyelmes úrnak kell szólítani.

- Nagyon megtisztel, kegyelmes úr. Mi ezt a beszélgetést folytathatjuk máskor is.

A követ három jeges whiskyt kért, mert a beszélgetők előtt is üresek voltak már a poharak.

- Milyen volt a vacsora? - kérdezte Xxxxxx.

- Milyen lehet egy követségi vacsora? Az étel elsőrangú volt, a beszélgetés nyomott. Egész este politizáltak, azt pedig én ki nem állhatom. Éppen elég belőle egész nap. Asztalbontás után elfogtam a nunciust, az legalább mulatságos és nagyon okos ember. Azzal beszélgettem, mert nem volt kedvem bridzsezni. De ne beszélgessünk olyasmiről, ami kedves barátunkat nem érdekli. Monsieur természetesen budapesti, ugyebár?

- Nem vagyok budapesti, de a főiskolát itt végeztem. Akkor laktam egy ideig az Yvonneék házában.

- Ah, valóban. Akkor ismerte a kedves mamát is. Kitünő öreg hölgy a mama, mi nagyon jó viszonyban vagyunk. Csak egyet nem tud nekem megbocsátani: hogy fiatalkoromban az orosz haditengerészetnél szolgáltam. A mama roppant haragszik a kommunizmusra. Hiába magya- rázom neki, hogy akkor még minálunk nem volt Lengyelország, az oroszoknál pedig még nem volt bolsevizmus, ő ezt multam egy sötét foltjának tekinti. Ah, a kedves mama, Xxxxxx, holnap írunk neki egy levelezőlapot. Majd maga válasszon valami szépet, Xxxxxx. Xxxxx, monsieur, a mama nagyon szereti a szép művészlapokat, főként ha színesek...

- Ó, igen, ezt a tulajdonságát ismerem. Csak Xxxxxxxxxxx nem szerette az én időmben. Azt mondta, mikor képeket mutogattam neki, hogy azok a nők csúnyák, mert nagy a hasok. Teljesen lehetetlen volt elhitetnem vele, hogy például a Tavasz nagyon szép kép.

- Bizony, az szép kép, - felelte élénken a követ - a reprodukciója állandóan velem utazik. Szeretem nézegetni és gondolkozni róla. Különösen mióta öregszem. Aki öreg, az vonzódik a fiatalsághoz is, a tragikumhoz is.

- Excellenciádhoz különben is közel áll mind a kettő. Lengyel véréhez a tragikum, olasz véréhez a fiatalság.

A követ nagyot nézett a kemény-ingmellű fiatalemberre. Xxxxxxx igen jól érezte magát. Az italok bársonyos, símogató felszínnel vonták be öntudatát anélkül, hogy mámoros lett volna. Egyik kezét hanyagul az asztalon nyugtatta, s olykor ránézett: az ápolt kéz mintha valami idegené lett volna, jó benyomást tett rá. Kivel ülök itt? - kérdezte magában. És hanyagul válaszolt magának: ó, csekélység, kedves ismerőseimmel, Xxxxxxxxxx gróf követtel és X’Xxxxxxx grófnéval. Kis koromban megvertek, ha mással is mertem érintkezni, mint grófokkal.

- A megjegyzés fínom volt, monsieur. És nem is tudja, mennyire találó. Az én családomban van valami furcsa átok: a nők egészen fiatalon halnak meg. Ezt Xxxxxxxxxx gyakran eszembe juttatja. Két húgom tíz éven alul halt meg. Anyám egész fiatalon ment el. Nagyanyám, aki Xxxxxxxxxxxx-leány volt, tizennyolc éves korára egy gyerekkel özvegyen maradt. Tizenkilenc éves korában mégegyszer férjhez ment és a lakodalom másnapján meghalt. Az ő számára tragikus dolgot jelentett az Aldobrandini-lakodalom.

- Az miféle lakodalom volt, - kérdezte Xxxxxx bizonytalanul - ki vett el kit? Xxxxxxx megelőzte a válasszal a grófot.

- Péleusz vette el Thétiszt. Xxxxxxx volt az Xxxxxxxxx apja.

- Ugrattok engem? - gyanakodott Xxxxxx.

- Nem angyalom, - szólt a gróf - a világért sem. Az Xxxxxxxxxxxx-lakodalom egy híres antik freskó neve, amelyet azért hívnak így, mert egy Xxxxxxxxxxxx-ősöm volt az első tulajdonosa. Egy ásatásnál került elő, mikor is, várjunk...

- Ezerhatszázhatban, - vágta rá Tihamér - a Xxxxx Xxxxx Maggiore közelében.

- Pontosan. A Mécénász-féle kertben. Monsieurt ennyire érdekli a műtörténet?

- Mesterségemhez tartozik. Xxxxxxxxx vagyok.

- Ah, szóval művész. Ennek igen örülök. Magam is szeretem a képet. Van is egy-két jó darabom otthon. De a katonaság örökre elvette a kedvemet a rajzolástól. A haditengerészetnél nagyon megkínoztak vele. Azok az ábrázoló mértani rajzok máig is kísértenek, mint a lidércnyomás. Ha bridzsezem és elfogy a blokk, valami papírra hevenyészve nagy keresztet rajzolok. És ilyenkor megrázkódom...

Tihamér nevetett:

- Pontosan így vagyok vele, kegyelmes uram. Az a két egymást metsző vonal a téranalitikából a koordináta-tengelyeket juttatja az ember eszébe.

- Pontosan. Ez tulajdonképpen nagyon tetszett nekem, mikor tanultam. Csak rajzolni nem szerettem. De azt igen érdekesnek találtam, hogy mindenféle vonalat, kört, görbét, akármit fel lehet írni egyenletnek. Xxxxxxx azon ábrándoztam, mint kadét, hogy tulajdonképpen mindent fel lehetne írni egyenletben, egy termetet, egy mozdulatot, a világ bármiféle jelenségét. Úgy

éreztem, hogy a világ csak számokból áll. Ez végeredményben túlságosan reális és kiábrán- dító.

- Számomra nem, - felelt Tihamér - én az egészet művészinek láttam. Némelyik görbének valósággal poézise van. Milyen szép például egy parabola. Milyen érdekes lendület az, mily kecses és tökéletes hajlás. Olyan, mint egy melódia.

- Jaj, parabola! Monsieur, ha tudná, mennyit szenvedtem ezzel a görbével a ballisztikában... Xxxxxx türelmetlenül közbeszólt.

- Most már beszéljetek valami olyat, amit én is értek. Tanuljátok meg, hogy jó társaságban illetlenség kettőnek olyat tárgyalni, amit a harmadik nem ért.

A gróf gyorsan kezet csókolt barátnőjének.

- Tökéletesen igaz. A szemrehányást megérdemeltük, monsieur. Elfeledkeztünk nevelésünkről.

Xxxxxxx megint elpirult. Xxxxxx megjegyzése hirtelen lehangolta. Mennyi szabály, mennyi finom árnyalat, milyen beláthatatlan tömege a társasélet gyengéd törvényeinek. Aki először hallja, nyomban belátja a szabály helyességét. Xxxxxx is feledkezett ő el neveléséről. Ki nevelte volna ilyesmire? És vajjon lehet valaki jó társaságbeli ember, aki nagyvilági nevel- kedését felnőtt korában kezdi?

- Miről beszéljünk? - kérdezte bűnbánóan Yvonnet. A gróf nevetett.

- A szerelemről, monsieur. Csakis szerelemről. Az antik freskó talán nem érdekel mindenkit. A parabola sem. De a szerelem mindenkit érdekel. Mikor idejöttem és oly illetlenül meg- leptem önöket, éppen erről beszéltek. De bocsánat, nincs jogom monsieur legbensőbb magán- ügyeiben részt venni.

- Ne vegyük magánügynek, - szólt élénken Xxxxxx - xxxxxx fel a kérdést xxxx xxxxxx. Egy kellemes és épkézláb férfi érdeklődik egy válófélben lévő hölgy iránt, aki azt állítja, hogy még mindig az urát szereti. Én azt állítom, hogy a férfi biztosan be fog érkezni, ha ügyesen viselkedik. Csak le ne menjen a hölgy nyakáról és tegye magát kellemessé. Xxxxxx meg maga is a véleményét.

- Az elvi kérdés hölgyéről nem beszélhetek, mert a nőket nem ismerem. Egy ellenséges diplomatáról rendszerint meg tudom mondani, mi lesz a következő lépése. Egy nőről soha. De a férfiakat ismerem. Az a kérdés, hogy az elvi kérdés férfija mennyire szereti a kérdéses hölgyet. Ha kevés az érzelmi tőkéje, egy idő mulva elunja a dolgot és odébb áll. Ha győzi érzelmi tőkével, körülbelül biztosra mehet. Ez olyan, mint a bakk. Akinek elfogy idő előtt a pénze, az feláll. Esetleg éppen akkor, mikor már az ő nyertes coupja következnék. Akinek bőven van pénze és szívósan játszik, előbb-utóbb megüti a bankot. Csak nagy sajnálattal kell hozzátennem, hogy a banknak mindenféle játékban valamivel több esélye van, mint a játékos- nak. Mi férfiak gyengébbek vagyunk, mint a nők, mert ők jobban kellenek nekünk, mint mi nekik. Ebbe törődjünk bele, monsieur.

Xxxxxxx csak udvariasan bólogatott. A társalgás már rég nem az ő ügyét jelentette, hanem nyilván azokét. Bizonyára olyan megjegyzéseket dugtak el a szavak mögé, amelyek csak kettejükre vonatkoztak. Ő mindenesetre megfogadta, hogy Xxxxxx tanácsát követni igyek- szik, de hogy Xxxx örökre reménytelen ábránd marad, azt is mélabúsan elhatározta magában.

- Helyes, - felelt Xxxxxx a követnek - de most válaszoljon egy másik elvi kérdésre. Amely csak úgy eszembe jutott, minden ok nélkül. Van egy férfi, aki egy nőhöz tartozik. A nő soha nem adott okot bizalmatlanságra, a férfi mégis féltékenységgel kínozza. Agyrémeket épít fel

magában, utána kutat a nőnek, diadalmas dühvel rajta akarja kapni, lecsap rá és íme: felsül, mert a nőt a legártatlanabb beszélgetésben találja. Kérdés, milyen büntetést érdemel az ilyen ember?

A követ elnevette magát.

- Az ilyen oktalan ember azt a büntetést érdemli, hogy köteles legyen mind a két gyanusítottat hazafuvarozni. Menjünk szépen haza, mert holnap nehéz napom lesz. Monsieurt haza vihetem?

- Kezdheti elülről, drága barátom. Monsieur szintén a Gellértben lakik. Miattam költözött oda.

Xxxxxxx most már olyan piros lett, mint a paradicsom. Riadt zavarral igyekezett valamit hebegni. De a követ nevetve a vállára ütött.

- Xxxxxx, monsieur, a mi kedves Xxxxxxxxx modorát meg kell szokni. És még egyszer bocsánatot kérek, hogy a beszélgetést megzavartam.

A fizetőpincér odalépett az asztalhoz Tihamér intésére. De csak meghajtotta magát.

- A számla már rendben van, nagyságos uram.

Vajjon hogyan csinálta ezt a követ? Hiszen egy percre sem távozott az asztaltól. És mialatt ott ült, nem fizetett. Ezt is meg kell tanulni valahogyan. Titkos jelök lehet, vagy valami össze- beszélésök a fizetővel.

- Itt a Packard? - kérdezte Xxxxxx.

- Itt van.

Hatalmas fekete kocsi várta őket a kijáratnál. A követ lengyelül beszélt a sapkás, fehér- köpenyes vezetővel. A hátsó ülésen kényelmesen elfértek egymás mellett, Xxxxxx ült a két férfi között. Ahogy elindultak, nagy élénkséggel kezdte magyarázni a követnek, hogy lady Houstont és Xxxxx együtt látta táncolni. A pletyka a követet eleven érdeklődésre ragadta. Első szava az volt, hogy a boldogtalan asszonynak rövid időn belül egyetlen értéktárgya sem marad. Ezt az ügyet olyan hosszasan megtárgyalták, hogy a szállóig eltartott. Ott a követ ud- variasan kiszállott, kisegítette Xxxxxxx, kezet csókolt neki, aztán kezet nyujtott Xxxxxxxxxx.

- Nagyon örültem kedves ismeretségének, xxxxxxxx és xxxxxxx, hogy a bájos kapocs révén még találkozunk.

- Très flatté d’avoir fait votre connaissance, monsieur le comte. A felvonóban Xxxxxx elismeréssel pillantott barátjára.

- Hallod-e, Xxxx, ezt igazán nem képzeltem volna, hogy ilyen remekül beszélsz franciául.

- Ráértem megtanulni. Hat éve naponta két órát gyakoroltam.

- Hogy tetszik az illető?

- Elragadó ember.

- Úgye, nagyon rendes fiú? Csak az a borzasztó rossz tulajdonsága ne lenne, tudod már! De minden ilyen alkalommal kap egyet a fejére.

Kitűnt, hogy ugyanazon a folyosón laknak, mindössze három szoba van köztük. A szőnyegen nesztelenül lépkedve ballagtak az Yvonne ajtaja felé, amely előbb következett. Az ajtóban megálltak.

- Holnap hívjál fel telefonon valamikor. A nap folyamán majd csak megtalálsz, megbeszélünk egy estét, helyes?

- Boldogan.

Xxxxxx még nem nyujtotta a kezét. Furcsa pillantással rávillant a férfira. Zsebkendőjét vette elő és megdörzsölte ajkát. Xxxxxxx tanácstalanul állott és nem értette a helyzetet.

- Egészen jóképű fiú vagy. Csak tanulj meg öltözködni.

És nyugodtan, nem sietve, átfogta Xxxxxxx fejét. Magához vonta a fejét mind a két kezével, Xxxxxxx érezte a szobakulcs hidegét a nyakán. Száján pedig Xxxxxx erős, céltudatos, igen érzéki csókját. A csók után Xxxxxx minden felindulás nélkül megjegyezte, mialatt ajtót nyitott:

- Huh, milyen borbélyszagod van. De a szád jó.

És eltűnt az ajtó mögött. A kulcs csattanása kétszer hangzott a zárban.

VI.

Xxxxxx Xxxxx telefonált: kimegy az Xxxxx-uccába, s ideje volna, ha Xxxxxxx megnézné a lakóházat, amelyet örökölt.

- Vegyél taxit, Titikém, az én kocsim ma egész napra a Xxxxxx. Szólj be értem a Lánchíd- kávéházba. Ott van egy tárgyalásom. Pont tizenegykor várlak.

Pontosak voltak mind a ketten, tizenegy után pár perccel már ott rázkódtak az Ilona-utca egyenetlen kövezetén. Xxxxxxx sohasem járt még ezen a vidéken. Xxxxx csalódottan állapította meg, hogy ennek az utcának hangulata egyáltalában nem budapesti és keveset különbözik az otthagyott kisvárostól. Az meg éppenséggel igazi kisvárosi ház volt, amely előtt megálltak.

- Hagyd csak, majd én kifizetem.

- De kérlek...

- Ne okoskodjál, már itt is van a kezemben az apró.

- Igazán megszégyenítesz... hiszen eddig én használtam...

- Ugyan kérlek, csak nem fogunk ilyen összegeken vitatkozni.

- De az nem megy, hogy te fizesd az én kocsimat...

- Jó, jó, most nézd meg a házadat. Ezt természetesen rendbe kell hozni.

Sárga ház volt ez, zsindelyes tetejű, falain hályogokat hagyott a hulló vakolat. Négy szűk ablaka nézett az utcára, az üvegtáblák szennyes homályán nem lehetett keresztüllátni, egyik üveg helyét barna kéregpapír pótolta. Fényes nyári délelőtt volt valami gonosz és borzongtató a keshedt, elhanyagolt épület benyomásában, kísérteteket sejthetett benne az is, aki nem tudta Xxxxx Xxxxxxxx nemrégi elhunytát. A korhadozó, valaha zöld fakapu mellett karika bujt meg alattomosan rozsdás félgömb-mélyedésének bádogjában. Xxxxx megrántotta a karikát. Messze bent, valahol az udvaron nem csengő, hanem kolomp szava felelt a nyikorgó rántásra. De nem mozdult senki és semmi.

- Itthon kell lenni annak a Tulcsiknénak, tegnap táviratoztam neki.

- Sokáig várt, megint megrántotta a kolompot. Aztán újabb várakozás után harmadszor is. Végre bentről a talpakhoz verődő papucs csattogása közeledett. S nemcsak kulcs csikordult egyszerűen a zárban, hanem valami nagy keresztrudat is lehetett hallani, amelyet kihúztak gyűrűiből és elengedtek, a tolózár retesze is nyikorgott. Végre feltárult a kapu és ott állott Xxxxxxxxx: képzőművészi érdeklődéssel megáldott örökösnek való látvány.

Tulcsikné igen magas, testes nő volt, Xxxxxxxx egy jó fejjel felülmúlta. Xxxx nem nőé, hanem olyan férfié gyanánt hatott, akit a köznép bőrbajszúnak szokott nevezni: az ilyen embernek, idős korára is pufók, siheder-képe van, rózsapiros, de cserzett arcbőre és rendesen vastagajkú, széles szája. Vagyis ez volt Xxxxxxxxx: nőhöz hasonló férfihoz hasonló nő. Ez a különösen ható lény imádta a színeket. Úgy öltözködött, mint némelyik papagály. Piros derekat hordott, virágos mintával teleszórt világoskék aljat, fehér harisnyáján pillangós zöld papucsot, rikító szőkére festett parókája, amely a kenderkóchoz volt hasonló, menyecskésre kötött barna kendő alól kandikált ki, mintha paróka létére külön életet élt volna és kíváncsi lett volna az érkezettekre. Tihamér önkéntelenül Pethőre pillantott, mintha ezzel a tekintettel kérdezni akarná: megfelel-e ez a jelenség a valóságnak. Megfelelt, igaz volt, meg is szólalt meglepően vastag hangon:

- No, mi az megint?

- Beszéljen tisztességes hangon, Tulcsikné. Ez az xx Xxxxx nagyságos úr, az új háztulajdonos.

- Jó, hát ő az új tulajdonos, mit csináljak? Boruljak térdre?

Xxxxx nem felelt, könyökével úgy hárította el Tulcsiknét maga elől, mint a rengetegben járó ember a szederágat. Ment előre, Xxxxxxx követte. Köves udvaron voltak, amelynek kőrésein kiütközött a gyom. Balfelől léckerítés, a lécek tetején egy-két száradni akasztott mázas cserépfazék. Jobbra maga a ház. Eleje nyilván a boldogult nagybácsi lakásául szolgált, azt most lezárták, a fakóbarna ajtókat itt is vasból való keresztrudak harántolták. Csak a ház végében állott nyitva a konyhaajtó, ebből nyílt hátrafelé egy üzemben álló szoba, kétségkívül Tulcsikné szobája. Azontúl elhanyagolt, gazos kert következett, a sűrű csalán közt a dombnak kapaszkodó talajban egy-két elvénhedt gyümölcsfa. A konyha küszöbén vánnyadt fekete macska unatkozott, az ajtó előtt pedig fakalitka állott a földön, ebben mókus lakott. Az állat éppen vidoran végezte a forgódobban sehová el nem érkező rohanását.

- Hát ez az, - mondta Xxxxx - ezt nagyon jól meg lehet csinálni. Tihamér vállát vonogatta.

- Talán meg lehet, de alapos átigazítás kell hozzá.

- Az csak úgy látszik. A falak nagyon jók. Alá is van pincézve. Csinálhatsz magadnak három szobát és fürdőszobát. Az öregnek nem volt fürdőszobája, hetenként egyszer télen-nyáron elment a gőzbe. Központi fűtés is kell, a kazánnak van helye a pincében. Ott, ahol most Tulcsikné lakik, el tudsz helyezni egy házaspárt, az asszony majd főz, a férfi felszolgál, rend- ben tart és vezeti az autót. Ott a hátsó kertben rendbehozatod a gyepet, itt elől pedig virágos- kertet csinálhatsz, körülötte jó sárga sódert hozatok neked a talajra. Valóságos kis kastélyt fogunk ebből varázsolni, barátom, én mondom neked. Csak mindent bízzál rám. Ki is néztem a legjobb szakembert, remek átalakítási terveket fog csinálni.

Tihamér kedvetlenül hallgatta. Hátul a magas gazban csirkék kotyogtak, amelyek szabadon járhattak-kelhettek a majdnem teljesen elkorhadt kerítés hézagain. Még ez is elkedvetlenítette, holott mindenféle állat már eleve érdekes és rokonszenves volt neki.

- Igen, - felelte - majd meglátjuk. Még gondolkozom.

- Dehogy gondolkozol. Mit gondolkozol? Az öledbe hull egy ház, rendbe lehet hozatni. Itt nincs gondolkozni való. Majd meglátod a terveket.

- Őszintén szólva, nem sok kedvem van itt lakni.

- Persze, hogy nincs. Nekem sem volna. De majd lesz kedved, ha rendbehozattuk. A terveket mindenesetre megcsináltatom.

És anélkül, hogy Xxxxxxxx több megjegyzésre alkalmasnak találta volna, Tulcsiknéhoz fordult:

- Maga meg mit hallgatódzik itt? Valamit biztosan csinált, mikor jöttünk. Csinálja azt.

- Ezen a helyen állottam. Na? De ne arról beszéljen. Hanem mi lesz a pénzemmel?

- Már megmondtam, hogy nekem nem sürgős. Ha magának sürgős, az engem nem érdekel. Itt van Balog nagyságos úr, ő az általános örökös. Ő kijelentette, hogy tízezer pengőről szó sem lehet. Ha nem tetszik, pöröljön.

Xxxxxxxxx ekkor odalépett Xxxxxxx közvetlen közelébe és farkasszemet nézett vele.

- Hallja maga jöttment ember. Azt sem tudom, hogy maga kicsoda. Én az egész életem jó- részét itt szolgáltam le ennél a vén uzsorásnál. Jobban ismertem, mint a tenyeremet. Xxxxxx embernek tartottam és utáltam. Ő is engem. De nekem igért tízezer pengőt. Azt én meg fogom kapni, ha a fene fenét eszik is, tudja meg.

Barna kendője hátracsúszott az izgalomtól, parókája elmozdult. Egyszerre meg lehetett látni rajta, milyen ijesztően öreg ezzel a kenderhajjal. Xxxxxxx csak nézett rá meghökkenve. A méltatlan meglepetéstől szólni sem tudott.

- Hátha elvétettem volna magamat vele, - folytatta Tulcsikné - akkor maga hol volna most, maga híres? Xxxxx, vagy hogy hívják. De én nem vagyok olyanféle. Csak annyit mondok, hogy ha vége szakad a türelmemnek, akkor jó lesz vigyázni. Mit állanak még itt? Mért nem mennek már?

Xxxxx megérintette a Tihamér karját. Felmutatott a tetőre. Tulcsiknéval egyáltalában nem is törődött.

- Az mind korhadt már. Palatető kell helyette. Gyári áron tudok keríteni palát, amennyit akarsz.

- Igen.

Tulcsikné sarkon fordult és ment a konyha felé. Útközben szitkozódott.

- A teremtésit az ilyennek. Azt se tudom kicsoda. Egyszer csak beállít. Ő az örökös. Pukkad- jon meg, ahol van.

Ők mentek kifelé. Tihamér sápadt volt az idegességtől. A kapuból Xxxxx visszakiáltott:

- Tulcsikné, becsukni!

Aztán végignézett az utcán balfelé is, jobbfelé is.

- Itt nem lesz könnyű taxit kapni. Itt kellett volna tartani a kocsit. Ezt el szoktam felejteni, mert mindig a magam kocsiján járok, csak ma délelőtt...

Ekkor hátra kellett fordulniok, mert a kapu felcsapódott és Xxxxxxxxx elkezdett kiabálni a küszöbön.

- És az az ügyvéd is szálljon le a magas lóról, mert ha én kinyitom a számat, abból baj lesz. Úgy megüti a bokáját, hogy...

Kiabált tovább, de Xxxxx megfogta Xxxxxxx karját és vonta maga után. Xxxxxxx vagy szaladni szeretett volna innen szégyenében, vagy ott maradni és hallgatni, csak egyet nem tudott: nyugodtan menni tovább, egykedvű léptekkel bandukolni, ahogy az ügyvéd tette. Xxxxxxxxx hangja még egyre zengett utánok, felverve botrányával a süppedő földszintes házak néptelen utcáját.

- Hogyan él itt ez a némber, - kérdezte idegesen - mit csinál ez, miért van még itt?

- Ne törődjél vele. Felmondtam neki, fizetést nem kap. De itt marad a maga szakállára. Xx pedig hagyom, mert így egyrészt szem előtt van, másrészt van, aki a házra vigyáz. Ne is hall- gass rá. Dühös, mert látja, hogy akármennyire fenyeget, nem hagyom magam zsarolni. «Ha ő kinyitja a száját!» Hát csak nyissa ki. Én tovább puhítom, le fogom nyomni egész kevésre, bízd rám.

- Én jobb szeretném odaadni a pénzét. Menjen Isten hírével. Félelmes egy fehérnép.

- Csak te ne add oda a pénzét. De nem is tudod odaadni, hiszen a vagyont még nem kaptad meg. Akármi kell, én előlegezek neked szívesen, de erre a célra nem adok tízezer pengőt, édes pajtás. Lenyomom egy-kétezerre, mondom, hogy bízd rám.

- De miért tűröd, hogy így ordítozzék? Mikor nekemjött, azt hittem, megver.

- Hát mit csináljak vele? Lovagias ügyet? Én ügyvéd vagyok, az ilyesmire nem érek rá. Olcsó antennát és rádiót is tudok neked szerezni, az enyém úgyszólván fillérekbe került. Csak mindennek tudni kell a módját. Ismétlem, ebből kastély lesz. Ha meglátod a terveket, oda- leszel. Ez az én emberem valóságos bűvész. Úgy ért a berendezéshez, hogy az csoda.

- Valamicskét azért én is értek... Isten őrizz, hogy xxxxxxxxx azt a te emberedet, biztosan kitűnő, csak éppen mondom, hogy valamit konyítok hozzá.

- Hogy-hogy konyítasz hozzá? Hogy jön a ház a rajztanársághoz?

- Évekig tanultam műtörténetet. És azt hiszem, van valami ízlésem.

- Jó, jó, ízlés. De ez a Pogonyi, ez elismert, híres cég. A legnagyobb arisztokraták ennél dolgoztatnak. És ez szakember, ne felejtsd el.

Xxxxxxx félénken próbálta megvédeni álláspontját.

- Persze, persze. De szakértelem sokféle van. Valaki érthet bútorhoz. A másik képekhez. A harmadik építészethez. Satöbbi. De izlés csak kétféle van: jó izlés, vagy rossz izlés. Sőt csak egyféle: egyszerűen izlés. Akié rossz, annak nincs.

Pethő nem hallgatott oda. Erre nem is felelt.

- Velünk ebédelsz a Hullámban?

- Őszintén szólva... várjál csak... hogyan is állok beosztás dolgában? Háromkor dolgom van valahol. Ahhoz félháromkor öltözködnöm kell... Nem, köszönöm, ma nem megyek... talán holnap... Most leülök valahol lapokat olvasni, aztán megebédelek egyedül... Nem veszed rossznéven, ugye?

- Na de öregem, azt csinálsz, amit akarsz. Azt el kell ismerned, hogy nem vagyok erőszakos. Vagy talán erőszakos vagyok?

- Ó dehogy, a világért sem.

Mikor végre taxit találtak, elbúcsúztak. Xxxxxxx gyalogolni akart egy keveset. Legalább ezt vetette kifogásnak, holott nem mondott igazat. A tikkasztó melegben nem érezte kívánatosnak a sétát. De egyedül akart maradni, mert ez a Xxxxx, mindennel együtt, házátalakítással, Tulcsiknéval, tervezővel rendkívül feszélyezte. Főként a Hullámfürdővel. Xxxx már indulás- kor úgy osont be a felvonóba, hogy Xxxxxxx véletlenül elé ne találja. Az a csók teljesen megzavarta. Úgy érezte magát, mint akihez sötét ucca tájékozatlanságában fegyveres ember érthetetlen idegen nyelven intéz valami felszólítást. Érezte, hogy most valahogyan állást kellene foglalnia, de fogalma sem volt arról, hányadán áll. Xxxxxxx szépnek és bőszítően kívánatosnak találta, viszont ridegnek, számítónak és lelketlennek. Ugyanannyi meggondolás vonzotta hozzá, amennyi taszította tőle. A lengyel követ rendkívül megtetszett neki s önmagá- ban nem tagadta azt a vágyat, hogy Xxxxxx barátsága révén még találkozzék és barátkozzék vele, viszont méltatlannak és hitványnak érezte, hogy annak kedvesére pályázzon, aki ilyen fínom, előkelő módon kedves és kitüntető hozzá. Aztán meg mi volt ez a csók? Lehetett becsípett szeszély, amelyre a hölgy másnap nem is emlékszik, legfeljebb bosszankodó szégyennel. De lehetett támadó felszólítás is. Xxxxxx benne, mikor Xxxxxxx oly csodálatos véletlen következtében meglátta, egyszerre feljött egész hajdani fájdalma és szerelmi meg- aláztatása, mint valami lelki gyomorsav. És a hajdani szerelem hangulata is megkapta: csók- jainak és tervezgetéseinek fülledten kamaszos, buja emléke. Lehetetlen, hogy mindez az Xxxxxx lelkében is, legalább egészen kevéssé, fel nem bukkant, mert még a rideg lélek is szereti saját ifjúságát. Amellett Xxxxxx büntetni is akarja barátját a féltékenységért, bár elég furcsa, hogy éppen az alaptalannak bizonyult féltékenység alapjával akarja büntetni. Mindez

átláthatatlan szövevényként gomolygott tanácstalan gondolataiban. Semmiképpen nem tudta, hogyan viselkedjék, ha Xxxxxx szeme elé kerül, mert félt, hogy bárhogyan viselkedik, éppen a nevetségeset választja. Ha nem közeledik udvarlással, tehetetlen mamlasznak látszhatik. Ha emlékezteti Xxxxxxx a csókra, elbizakodott tolakodónak. Mind a két eset elviselhetetlen. Ráadásul az Xxxxx-uccában az a rikító és meghökkentő boszorkány úgy kihozta a sodrából, hogy idegei egyszerűen sztrájkoltak. Xxxxxxxx kellett volna mennie, esetleg a szálló főportá- sának útmutatása nyomán, de ezt másnapra halasztotta. Pihenni akart most, tétlenül maga elé bámulni.

Az első budai kávéházba betért, üveg sört rendelt, lapokat kért. De azokat csak tartotta maga elé és sorsába révedezett. Xxxxxx mégis csak el kellene rendezni a nagy életet. A Nagy Életet. De a dolog sehogyan sem akart magától indulni. És itt állott szemközt a két nő problémájával is. Az egyikbe szerelmes, de reménye nincs. A másiknál reménye talán van, de ebbe viszont nem szerelmes. Szerelem nélkül pedig az odaadás éppen olyan meddő dolog, mint odaadás nélkül a szerelem. Bár, ha választani kell, még mindig inkább úgy volna kedve választani, hogy szeretni lehessen: valakinek álmatlanul felidézni kedves arcvonásait, izgatottan várni a találkozást, és társaságában némán szerelmesnek lenni még tárgyaiba, kalapjába, táskájába, cipője orrába is.

Ilyen tétlen üldögéléssel töltötte az időt, s a vége az lett, hogy majdnem elkésett. Ugyanabban a pillanatban érkezett, mikor Xxxx kilépett a kapun. Az asszony ragyogó arccal nyújtott kezet.

- Megvan a beosztásom, Titi, képzelje.

- Halljuk, mi a beosztás?

Xxxx lelkesen és pontosan újságolta az egészet. Bemutatkozott a vezérigazgatónak, aki alacsony termetű, szuszogós, hófehér hajú bácsi, elragadóan kedves és udvarias. Első látásra nagyon összebarátkoztak. Aztán következett a személyzeti főnök. Hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy Xxxxxx a személyzeti adóügyeket fogja bízni. A pénztári osztályban kapott asztalt. Ott hosszú listákat tesznek eléje és mindenkinek a fizetése után ki kell számítania a törvény szerint járó adót. Mivel ezt még nem tudhatja, kapott egy példány adótörvényt és megkapta Xxxxxx urat, aki egy hónap múlva utazik a cég bukaresti képviseletéhez, mert odahelyezték. Egy hónap bőven elég lesz arra, hogy Xxxxxx úrtól mindent megtanuljon. A kollégák kedvesek, régi barátnője figyelmes, aggódó és minden módon kezére jár. Ez jó hivatalnak látszik, és ő hálát ad a jó Istennek, hogy ezt az állást kapta.

- A jó Istennek és magának.

- Ugyan, hagyja, mi volt az én szerepem? Szóltam valakinek. Legyen nyugodt, még telefonra sem költöttem maga miatt.

- Jól van, hagyjon békét ezzel a kérdéssel. Inkább mondja el, hogy magával mi történt. Ha ugyan történt.

- De még milyen nagy dolog. Sohasem találná ki, hogy kivel találkoztam. A volt menyasszo- nyommal.

- Ne mondja. És kedves volt magához?

- Nagyon.

- Ó, de örülök. Adná Isten, hogy összekerüljenek. Boldognak lenni sohasem késő.

Tihamér bánatosan elmosolyodott magában. Tessék: még szeretné őket egymáshoz foldozni.

«Nincsen ebben a nőben, - gondolta, - egy szemernyi érdeklődés énirántam». De azért kedé- lyesen felelt, hogy ez az összekerülés elég komoly akadályokba ütközik. Steuerwasser Rózát

most már X’Xxxxxxx grófnénak hívják, gazdag és pompás életet él Párizsban, ez idő szerint az itteni lengyel követ menyasszonya.

- Képzelje, - igyekezett kérkedni szerelme előtt - a követ féltékeny volt miattam. Xxxx pillantásában a kétkedés udvarias eltitkoltsága rejlett.

- Csak egy kis darabig, - igyekezett ő szavahihetőségét helyreállítani - ez az ember minden- kire féltékeny a világon, de mikor aztán hallott bennünket együtt beszélgetni, rögtön meg- nyugodott. Várjon, majd töviről-hegyire elmondom az egészet.

És elmondta az egészet. Minden apró részlettel. Csak a legvégét hallgatta el, a csókot.

- Most már láthatja, hogy aligha fogunk összekerülni. Nálam az ki van zárva. Magánál nincs.

- Mi nincs nálam kizárva? - kérdezte Xxxx xxxxxxx.

- Hogy visszamegy az urához.

A dunaparti korzóra értek. Az a két szék, ahol legutóbb ültek, üres volt most is. Vagy ha nem is az a két szék, közel hozzája kettő. Xxxxxx azt már megbeszélték volna, leültek, Xxxx csak akkor felelt:

- Én az uramhoz sohasem megyek vissza. Még ha akarnék sem tudnék. Képtelen volnék vele élni.

- Gyűlöli?

- Nem gyűlölöm. Haragszom rá. Önzésből haragszom rá. A minap fecsegtem magának róla, amit rosszul tettem. És azt mondtam róla, hogy önző. Én vagyok a nagyobb önző! Mert nem vele törődöm. Nem az jut eszembe, hogy ő mit érez. Hanem az, hogy én mit nem érzek. Volt nekem egy kincsem, amilyen nem volt senkinek. Ékszerem volt. Gyönyörű szép játékom. Az, hogy szerelmes voltam valakibe. Ennek úgy örültem, hogy reggel, mikor kinyitottam a szememet, elmosolyodtam a boldogságtól és este, ha letettem a fejem a párnára, nem siettem elaludni, mert sajnáltam az álomtól az ébrenlétet, mikor a szerelmemre gondolhatok. Nem azért haragszom az uramra, mert gyengédtelen volt hozzám és rosszul bánt velem. Nem azért, mert megcsalt. Ez fájdalmat okoz és nem haragot. Hanem azért haragszom rá, mert elrontotta a játékomat. Xxxxxxx, összetörte, eldobta. És most már nem tudja visszaadni. Az ilyen szere- lemnek is csak egy élete van, mint az embernek. Aki meghalt, azt csak Xxxxx maga tudja feltámasztani.

- Mondja, Xxxx, szereti még maga az urát, vagy nem?

- Az hiszem, nem szeretem. De sohasem tudok másra gondolni, mint őrá.

- És most is lehetetlennek tartja, hogy valaha másba szeressen?

- Nem tudom. Miféle érzés volna az, hogy megszeretek valakit, de folyton az uramra gondolok?

Csend következett. A Hangli közönsége zsivajgott, lépések kopogtak az aszfalton, robogott és csengetett a sárga villamos. De nekik ez csend volt.

- Most min gondolkozik? - kérdezte Xxxx.

- A maga xxxx xxxxxxxxxxx. Csak futólag láttam egyszer-kétszer és alig beszéltem vele. Nem ismerem. De igen jelentékeny egyéniség lehet, ha valakiben ekkora érzést tudott kelteni.

- Nem, Titi, ez nem így van. Hogy ő jelentékeny egyéniség-e, vagy sem, az ebből a szem- pontból teljesen közömbös. Ha Juliska szereti Xxxxxxx, akkor nem az a fontos, hogy milyen Xxxxxx. Hanem az, hogy mennyire tud szeretni Juliska. A szerelemben is van tehetséges lélek és tehetségtelen. Az én uram lelke nem kapott ilyen tehetséget. De én kaptam. Ne nevessen ki,

de én nagy tehetség vagyok. Azaz voltam. Mint ember még élek, mint tehetség már meg- haltam. Xxxxxxx azt olvastam, hogy van egy bizonyos író-típus, aki csak egyetlen könyvet ír életében, azzal vége. «Der Mann eines Buches.» Ilyen vagyok én is. Mint az olyan költő, aki örökre kiírta magát. Az ilyen költő még élhet tovább és gyönyörködhetik abban az egyetlen kötetben, ha lapozgatja. Ezt csinálom én is. Szeretek üldögélni otthon, elbabrálni valami kézimunkán, vagy jönni-menni a szobában és játszogatni az emlékeimmel. Képek futnak végig előttem, mint a hiradó-moziban. De ez a mozi az enyém, csak én ülök benne, mint Xxxxx xxxxxx a színházban, és ha egy kép nagyon megtetszik, megállítom a gépet, lassabban pergetem, akár háromszor is újra játszatom. Emlékszem, hogy egyszer nagyon erős holdfény világított be a hálószobába. Én felébredtem, mert valami izgalmasat álmodtam. Megláttam az uramat a holdvilágban. Haja kócosan szóródott szét a kis vánkoson, szája nyitva volt, úgy aludt. Xxxxxxxx és úgy néztem tovább. Néztem legalább egy félóráig, boldog voltam és féltem, hogy elalszom, mert akkor nem nézhetem tovább. Végtelen hosszú idő után ő megrezzent és a másik oldalára fordult. Akkor rémülten bebújtam a paplanom alá. Féltem, hogy felébred. De a boldogságtól még soká nem bírtam elaludni. Ezt ő ma sem tudja. Aztán egyszer este szokatlanul soká kimaradt. Én kitaláltam egy játékot magamnak: elhatároztam, hogy ő már hazajött és ott ül az üres széken, és én el fogom neki mondani, mennyire szeretem. El is kezdtem. Feléje fordultam és hangosan elmagyaráztam, mennyire szeretem külön a szemét, külön a haját és külön a fülét. Úgy elmerültem ebben a játékban, hogy már csak akkor riadtam fel, mikor belépett a szobába. Ő egy kicsit be volt csípve és dúdolt. Azt mondta: «te bolond vagy, hogy egyedül hangosan beszélsz a szobában?» De én nem feleltem semmit, csak magamban nevettem. Aztán egyszer vidéken járt, üzleti ügyben kellett elutaznia, és éppen Xxxxxxx napján. Nagyon rosszúl esett, hogy egyedül kellett ülnöm a kis karácsonyfa alatt. Karácsony másnapján az ujságban azt olvastam, hogy a szolnoki vonalon vasúti baleset történt. Rettenetesen megijedtem, hogy baja esett. Mint egy bolond mentem a szomszéd üzletbe és elkezdtem telefonozni a Mávhoz részletekért. Eltelefonoztam egy pengő huszat és nem sikerült megtudnom semmit. Akkor elszaladtam a templomba és megfogadtam, hogy ha nem történt semmi baja, soha többet nem cigarettázom. Ettől valahogy megnyugodtam és hazamentem. Otthon találtam az uramat teljes épségben. Benyúlt a zsebébe és kivett egy skatulya Coronitast, hogy azt hozta ajándékba. Persze nem gyújtottam rá, az a cigaretta ma is megvan a szekrényemben... Ó, de szégyellem, tücsköt bogarat mesélek itt össze-vissza magának...

Xxxxxxx hangot akart adni, de rekedt sipolás lett belőle. Meg kellett köszörülnie torkát.

- Mikor szerette a legjobban?

- Erre rögtön tudok felelni, mert ezt már kérdeztem magamtól. Akkor szerettem legjobban, mikor észrevettem, hogy belekeveredett abba a másik asszonyba, zavart, kínlódik és nem találja helyét. Akkor szívből megsajnáltam. Nem hittem még, hogy végleg beleszeret az illetőbe, úgy gondoltam, hogy a válságon át kell esnie és mély részvétet éreztem iránta. Nem tettem megjegyzést. Ápoltam, mint a beteget szokás. Türelmes voltam. Ekkor szerettem legjobban, mert aki bajban van, azt jobban tudom szeretni. A tehetetlent, a kínlódót, a beteget szeretem. Azt is tudom, hogy miért. Mert a jó Isten engem anyának teremtett. De gyereket már nem adott hozzá. Az uram volt a gyerekem.

- Szeretett volna gyereket?

- Az uram nem nagyon, de én kimondhatatlanúl. Isten nem adott. Mit csináljak. Magában nincs meg az a vágy, hogy apa legyen?

- Dehogy nincs. Akiben nincs, az nem is rendes ember.

Zavarában gyorsan cigarettára gyújtott. És reszketett a keze. A féltékeny izgalomtól is, hogy Xxxx emlékeit végighallgatta. És attól a megrendítően szép, de képtelen vágytól is, hogy valaha kisfia legyen, akinek Xxxx az anyja. Fájdalmasan törődött bele, hogy Anxxxxx xem beszélhet titkos érzéséről. És igyekezett a kérdés forró talajáról megfutamodni.

- Még más is történt velem. Megnéztem a házamat.

És mindjárt elmondta az egész Ilona-uccai látogatást, közben megjelent a pénzbeszedő asszony. Anxx xette hamarabb észre. Azonnal váltott két jegyet. Ezen nevettek mind a ketten. Tixxxxx xolytatta a történetet. És szilárdan kijelentette, hogy ezt a házat nem fogja rendbe- hozatni. Ő ott lakni nem akar.

- Örökösen szállóban akar lakni?

- Nem tudom. Majd meglátom. Egyelőre így egész kellemes.

- Lehet, hogy kellemes, de fölösleges pénzpocsékolás. Naponta fizeti a szobát?

- Nem. Tudtommal hetenkint kell fizetni. Majd elküldetem a számlát az ügyvédhez, az kifizeti.

- Szóval fizeti a rendes napiárat. Ez teljesen fölösleges. Mindenekelőtt meg kellene állapodnia havi árban. Minden szálló sokkal olcsóbban hajlandó számítani, ha havonta bérli a szobát.

- Ez igaz. De nem tudom, hogy itt leszek-e még egy hónapig. Mert a legelső vágyam, amit meg akartam valósítani, az utazás. Jó, hogy eszembe jut: veszek is Firenzével foglalkozó könyveket, fel akarom frissíteni, amit tanultam. Egyszóval utazom, csak azt nem tudom, mikor. Minden a hagyatéki eljárástól függ. Az ügyvéd esetleg egy hét mulva azt mondja, hogy most három hónapra nyugodtan elutazhatom. Akkor aztán három hétre nyakamon a szoba.

- Nem szólhatok bele, de az a benyomásom, hogy praktikusabban is csinálhatná. S aztán, ha az utazásból visszajött?

- Akkor majd végleg letelepszem és elkezdem az új életet. Keresek valami kedvemre való házat, nem azt az Ilona-uccait. Ott berendezkedem, megismerkedem kedves emberekkel, vendégeket hívok, társaságba járok, élem világom. Rexxxxx, nem utasítja vissza szerény meghívásomat, ha valami kellemes társaságban szívesen látom vacsorára.

- Nem, nem. Titi, ezt hagyjuk.

- Csak azt ne mondja, hogy nem viszonozhatja.

- De igen, azt is mondom. De azonfelül maga nem tudhatja, milyen drága dolog egy nőnek a meghívás. Először is fodrászhoz kell menni hullámoztatni. Aztán a téli idényben gyalog nem mehet az ember, taxi kell oda is, vissza is, az esti cipő miatt. Főképpen pedig maga a cipő. És a ruha. Tudja, mennyi pénz az? Egy-két meghívás, és oda egy havi fizetésem. De nagyobb baj ne legyen. Sohasem vágytam valami nagyon társaságba. Majd ha kész lesz az otthona, szer- vezünk egy kisebb társaságot és megtekintjük, mint ahogy múzeumokat szokás megtekinteni vezetéssel. De mondjuk, hogy már ott tart. Vax xxxxxxx, van megbízható házvezetőnője és inasa. Akkor aztán mi lesz?

- Hiszen mondom. Élem világom.

- Jó. De mivel akar foglalkozni?

- Semmivel. Pihenni akarok. Harmincnégy évi keserves nyomorúságot és robotot akarok kipihenni. Még sohasem pihentem kedvemre. A nyári szabadságot is alig tudtam felhasználni, mert valami rendes fürdőhelyre nem volt pénzem. Egyszer voltam Abbáziában, egy évig nyögtem. Különben a legnagyobb hely Harkányfürdő volt, ahova eljutottam. Aztán voltam a bánki tónál. És voltam Kácson.

- Kácson? Hol van az a Kács?

- Borsodban. Rengeteg közepén. Gyönyörű volt. De csak rövid ideig. Nem győztem még ezt sem. Csak robot volt az életem, mióta eszemet tudom. Kisfiú koromban már gazdag osztály- társaknak adtam órákat, aztán magam is keményen tanultam. Muxxxx xolt eminensnek lennem, hogy az ösztöndíjat el ne veszítsem. A nyolcas volt az első tanuló. Tudniillik ezt a számot kaptam az intézetben. Úgy megszoktam, hogy azóta babonám lett a nyolcas. De mindig elkalandozom: egyszóval nem akarok dolgozni. Évekig nem dolgozom. Vagy talán soha.

- Még mindig nem érti a kérdésemet. Mixxx xogja szentelni az életét? Csak vacsorákat ad?

- Nem. Anxxx xzentelem életemet, hogy megtanulok élni. Ing-anyagot válogatni, hálókocsi- ban utazni, frakkos vacsorán résztvenni, manikürözni, mit tudom én.

Anxx xondolkozott. Megcsóválta fejét.

- Haxxxxxxxx xde, Tixx, szeretnék mondani valamit magának. De csak akkor, ha nem únja, hogy belebeszélek a dolgába. Maga nagyon kedves, jó ember, és az ösztönöm jóbarátot érez magában, pedig azt nagyon ritkán érzi. És őszinte hála is él bennem azért, hogy segített. De kínos volna azt éreznem, hogy terhére vagyok. Haxxxxxxxxx xel, hogy mondjak valamit, amit csak bizalmas ismerősök mondhatnak.

- Ó Istenem, milyen nagyon kicifrázza. Hát nem tudja, hogy boldoggá tesz vele?

- Jó. Az imént azt mondta, hogy nagyon szeretne apa lenni. Ezt örömmel hallottam, mert aki nem szereti a gyereket, attól visszariadok, valami sötét barlangot érzek benne. Azt akartam tanácsolni, hogy mennél gyorsabban házasodjék meg. De ezt a tanácsot visszavonom, mielőtt kimondtam volna. Magának nem szabad megházasodnia.

- Bocsásson meg, ez furcsa. Ha szeretek valakit és ő hajlandó hozzám jönni, miért ne vegyem el? Teljesen független ember vagyok és kész.

- Nem, Titi. Nem szabad megházasodnia. Nincs olyan szerelem, amely magát kielégíthetné, mert maga éppen úgy nem tudhat most szeretni, mint aki három napja nem evett. Az ilyen vadul éhes ember elnéz a legszebb szempár mellett és ha ételt lát, mohón falni kezd. Magának előbb jól kell laknia. Ha már jóllakott, ha már az úgynevezett élettől kapott valami elégtételt, akkor igen. Olyan ádáz életsóvárgás van magában, mint valami fenevad. Előbb csittítsa el ezt a fenevadat, amely most a lelke bejáratát őrzi. Ha a fenevad megcsömörlötten elaludt, akkor szabad az út. De addig csak boldogtalanná tehet valakit.

Tixxxxx xevesen felkiáltott:

- Nem! Ez nem igaz!

De lehalkította hangját, mert megszeppent attól, hogy a közelebb ülők mind odapillantottak. Összehúzta vállát, mint a csínyen kapott gyerek.

- Bocsásson meg, - folytatta halkan, de még hevesen - ez nem igaz, hiszen most is szeretek valakit.

Mélyen elpirult. Látszott zagyva és voxxxxx xrckifejezésén, hogy már szívesen visszavonta volna, amit elkottyantott. Anxx xátette kezét a kezére; ezt most csinálta először. És gyengéden, kedvesen ránézett a feszengő emberre.

- Kérem, ne mondja meg, kibe. Nem szeretek a szájon kiszaladt titkokat hallani. Most fel- hevült egy kicsit. Ha majd meggondoltan, nyugodtan beavat az érzéseibe, nagyon megtisztel vele. De most az őszinte baráti tanácsom az, hogy tartson magában lelki vizsgálatot. Gon- dolkozzék azon, hogy le tudna-e mindenről mondani a szóbanforgó hölgyért. Nem a vagyonát

értem, arról ne mondjon le. Hanem ő fontosabb-e magának, vagy az a sok öröm, élmény, érdekesség, szórakozás, mulatság, ami most vár magára.

- De kérem, Anxx, hogy mondhat ilyeneket? Miért ne férhetne össze a kettő? Miért ne szeret- hetnék valakit ugyanakkor, mikor bedobom magam az életbe? Nem lehet két embernek együtt menni hangversenyre? Nem lehet kettesben utazni? Nem lehet együtt menni a strandra?

- Hogyne lehetne. De maga most tombolni készül, látom. Azt pedig nem lehet kettesben. Vannak örömök, amelyeket megosztani lehetetlen. Szeretni csak egy módon szabad: egészen. Most, látom, haragszik rám. Aki tanácsot ad, az ennek mindig kiteszi magát. Kérem, ne haragudjék. Gondoljon arra, hogy amit mondtam, őszinte szívvel mondtam. Sőt még valamit akarok mondani. Vaxxxxx xiába szerettem volna hallani a maga mohó életprogrammjában. A mesterségét. Hiszen maga nagyon tehetséges ember. Most gondtalanul csinálhatná, amihez az Istentől képességet kapott.

- Mondtam, hogy nem akarok dolgozni. A sorstól szabadságot kaptam. Ez most nagyvakáció. A legnagyobb. Nem dolgozom.

- Amit egy tehetség csinálni szeret, az nem munka. És maga tehetség.

Tihamér valamennyire megbékélt. Titokban nagyon jól esett neki, ha képességeit dicsérték, mert nem lévén belső hite magában, a külső elismerés mankójára szorult. De még azzal sem tudott járni.

- Maga túlbecsüli az én tehetségemet, Anxx. Jó szemem van, némi rajzkészségem, és több- nyire meglátom a dolgokban a furcsát, ez az egész. Sokat gondolkoztam erről. Nem lehetek én igazi talentum. Ha az volnék, nem hagytam volna a rajzolásomat így elpenészedni. Amit rajzolgatok, el szoktam dobni. Nincs borzasztóbb a dilettánsnál és annak számítani nem akarok. Már régesrég lemondtam arról, hogy vigyem valamire. A rajztanár, az más. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy igen jó tanár vagyok. De mondom és százszor mondom: nem akarok dolgozni. Élni akarok.

- Jó, jó, - nevetett Anxx - azért ne vesszünk össze. Csak éljen mennél jobban. Szívemből kívánom. Ez jár is magának. Ha valaki meg tudja érteni, én megértem, mit jelent egy lélekben a sanyarú fiatalság.

- Megérti, persze. De a szerelem, az tilos.

- Szó sincs róla. Maga csak szaladgáljon szoknyák után reggeltől-estig. A kellemes kis kaland ma nagyon olcsó portéka. Bolond volna, ha nem tenné. Ha vigyáz, hogy ne menjen mélyre a dolog és, hogy fölösleges fájdalmat ne okozzon senkinek, akkor igen jól elszórakozik.

- Vagyis, - szólt Tixxxxx xejtett keserűséggel - maga szerint csak szórakozzam így mennél többet.

- Nem mennél többet. Annyit, amennyi éppen jólesik.

- Jól van, - felelte dacosan - majd igyekszem.

Anxx xkkor hirtelen rápillantott. Arxxxx xilágosan rá volt írva, hogy most végre ráocsudott a valóságra. Az is meglátszott rajta, hogy ebben a pillanatban értette meg a bujkáló vallomást. És nem azért csak most, mintha ostoba volna, hanem azért, mert minden férfiérdeklődés már eleve érdektelen volt számára. És most Anxx xolt az, aki elpirult. De nyugodt maradt. Kezét nyujtotta.

- Örüljön az életnek helyettem is, kedves Titi. Mert én már nem vagyok nő.

- Mi az, már elmegy?