MAGAS RIZIKÓFAKTORÚ SERDÜLŐK KÖTŐDÉSÉNEK ÉS COPING MECHANIZMUSAINAK ÖSSZEFÜGGÉSEI
PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEM PSZICHOLÓGIA DOKTORI ISKOLA SZEMÉLYISÉG- ÉS EGÉSZSÉGPSZICHOLÓGIA PROGRAM
MAGAS RIZIKÓFAKTORÚ SERDÜLŐK KÖTŐDÉSÉNEK ÉS COPING MECHANIZMUSAINAK ÖSSZEFÜGGÉSEI
INTERNALIZÁCIÓS ÉS EXTERNALIZÁCIÓS PROBLÉMÁIVAL
DOKTORI (PH. D.) ÉRTEKEZÉS
XXXX XXXXXXXX
TÉMAVEZETŐ:
Xx. XXXX XXXXXX
PÉCS, 2010
Tartalomjegyzék
Bevezetés 5
Rögös út a családtól az intézményes nevelésig
I. A család szerepe a gyermek fejlődésében 7
I.1. A család 7
I.2. A családi életciklus 8
II. A kötődés 13
II.1. Az állatok kötődése – a kötődéselmélet etológiai alapjai 13
II.2. Az optimális emberi kötődés 15
II.2.1. A kötődéselmélet történeti háttere 15
II.2.2. A korai kötődés kialakulása, jellemzői 16
II.2.3. Hangsúlyváltás a gyermek társas kapcsolataiban 18
II.2.4. Szülőkhöz való kötődés serdülőkorban 18
II.2.5. Testvérkötődés serdülőkorban 20
II.2.6. Baráti kapcsolatok alakulása serdülőkorban 21
II.3. A biztonságtól a bizonytalanságig 22
II 4. Egy biztonságot gyengítő családi helyzet: gyermekbántalmazás a családban 22
II.4.1. A gyermekbántalmazás meghatározása 23
II.4.2. A gyermekbántalmazás fajtái 23
II.4.3. A gyermekbántalmazás rizikófaktorai 25
II.4.4. A gyermekbántalmazás következményei 27
II.5. Egyéni különbségek a kötődés alakulásában 29
II.5.1. Xxxxxx megfigyelései 29
II.5.2. Az Idegenhelyzet kísérlet 30
II.5.3. Kötődési különbségek mérésének fejlődése 32
II.5.4. Kötődés kisgyermekkortól serdülőkorig 34
II.5.5. Kötődési eltérések serdülőkorban 35
II.6. A kötődési mintázatok változatosságának magyarázatai 37
II.6.1. Az anyai viselkedés 37
II.6.2. Környezeti tényezők 38
II.6.3. A gyermek egyéni jellemzői 39
II.7. Kötődés és pszichopatológia 39
II.7.1. Externalizációs zavarok 40
II.7.2. Internalizációs zavarok 42
Sérült gyökerekkel, „szabadon”
III. A gyermekvédelem 45
III.1. A gyermekvédelem kialakulása, változása történelmi koronként 45
III.2. Hazánk gyermekvédelmi rendszere napjainkban 51
III.3. Statisztikai adatok a gyermekvédelmi szakellátásból 57
És az élet folytatódik…
IV. Amikor az egyensúlyi állapot megbillen 59
IV.1. Gondolatok a stresszről 59
IV.2. A krízis 60
IV.3. A trauma 61
IV.3.1. A trauma meghatározása 61
IV.3.2. Az elszakadás traumája 62
IV.3.3. A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) 63
IV.3.4. A trauma transzgenerációs elmélete 67
V. A kialakult helyzet megoldásának módjai 69
V.1. A megküzdés 69
V.2. Megküzdési mechanizmusok serdülőkorban 71
V.3. A poszttraumás növekedés lehetősége 73
VI. Gyermekotthonban nevelkedő fiatalok sajátosságai, személyiségállapota 74
VI.1. Intézményi hatások a gyermek személyiségfejlődésére 74
VI.2. Adalékok a gyermekvédelmi vizsgálatok köréből 77
VI.2.1. Externalizációs zavarok 78
VI.2.2. Internalizációs zavarok 78
VII. Módszer 81
VII.1. Vizsgálati személyek 81
VII.2. Eljárás 84
VII.3. Vizsgálati módszerek 85
VII.3.1. Szociodemográfiai adatok felvétele 85
VII.3.2. A serdülők kötődésének mérése 85
VII.3.3. Coping mechanizmusok vizsgálata 87
VII.3.4. A serdülők állapotának felmérése kifejlesztett módszer 88
VII.4. Kutatási cél és hipotézisek 89
VII.4.1. Kutatási cél 89
VII.4.2. Általános hipotézisek 90
VII.4.3. Specifikus hipotézisek 91
VII.5. Eredmények 92
VII.5.1. Általános hipotézisek 92
VII.5.2. Specifikus hipotézisek 107
VII.6. Megvitatás 119
Összefoglalás 131
Köszönetnyilvánítás 134
Irodalomjegyzék 135
Mellékletek 146
„Életünket azok formálják, akik szeretnek bennünket – és azok, akik megtagadják tőlünk szeretetüket.” (Powell, 2001, 25)
Bevezetés
Disszertációm témája a szocioemocionális fejlődés személyiségfejlődésben igen meghatározó tényezőjének, a kötődésnek, és az érzelemregulációs rendszer, vagyis a coping mechanizmusoknak az externalizációs és internalizációs problémákkal való összefüggésének vizsgálata magas rizikófaktorú serdülők körében. Mély érdeklődésem személyes érintettségemből fakad, ugyanis gyermekvédelmi szakellátásban, gyermekotthonban nevelkedő serdülőkorúakkal és fiatal felnőttekkel 2004 óta foglalkozom. Munkám során helyi sajátosságainknak megfelelően kiemelkedő szerepet kap nemcsak az elszakadás traumájának feldolgozása, hanem – lehetőség szerint – családjukba való visszahelyezésük előkészítése. Nemcsak a gyermekekre fektetjük a hangsúlyt, hanem vérszerinti családjukkal való jó kapcsolat kialakítására is törekszünk. Minden évben szervezünk Családi Napot, szülői értekezletet. Az édesanyák lehetőséget kapnak, hogy súlyosan beteg gyermeküket kórházba kísérhessék a gyermek mentorával közösen, sőt az intézményben kialakított kapcsolattartó szobában indokolt esetben szállást is kaphatnak. Team munkánk sikerét személyes kapcsolataik poztív fejlődése, családjukba visszahelyezésük fémjelzi.
A gyermekek jelentős többsége születését követően a család egy adott formájába kerül, ami életének további alakulásához támpontként szolgál, ezért az első fejezetben a család témáját dolgozzuk fel. A családban az édesanya az a személy életünkben, akivel elsőként bensőséges, különleges kapcsolat, a kötődés kialakul. Ő az, aki megtanít minket arra, hogy mi is szerethetőek vagyunk, tőle tanuljuk meg, hogy hogyan szeressünk másokat (Viorst, 2002). Ez „az összes későbbi szeretetkapcsolat prototípusa” (Ranschburg, 1994, 43). Az érzelmi kapocs nem egyik napról a másikra alakul ki, a közös együttlétek nyomán folyamatosan fejlődik. A második fejezet alapját Xxxxxx kötődéselmélete képezi, melyben elsőként fektetett nagy hangsúlyt a szülők nélkül nevelkedő gyermekek megfigyelési eredményeinek elemzésére. Követői – Ainsworth, Xxxx, Xxxxxxx és még hosszan sorolhatnám – számos kutatást végeztek és tanulmányt írtak az emberi kötődés alakulásáról, a kötődési anomáliákról, minden korosztályt érintve, így a serdülőkort is részletesen kidolgozva, mely a korcsoportokat tekintve a
legizgalmasabb időszak több nézőpontból is. Egyrészt egyszerre számos érzelmi és testi változás megy végbe egy időben, másrészt változás következik be a közeli kapcsolataikban. A kortárskapcsolataik jelentősebbé válnak, a gyermek erőteljes autonómiára törekvésével egy időben a szülőkről való érzelmi leválás elkezdődik. Életkorukból fakadóan újabb és újabb kihívásokkal szembesülnek, erre rakódnak rá az aktuális életesemények, melyek nehezíthetik, vagy éppen könnyíthetik a megoldását, az érzelmi viharok átélését, amiben a családi háttérnek jelentős szerepe van. Ez az időszak az önálló, felnőtt életre felkészülés utolsó állomása is egyben. A nehézségekkel szembesülés során alkalmazott megoldási módok is a korszak végére szilárdulnak meg.
Vajon azok a gyermekek, akiket családjukból kiemeltek, milyen körülményekkel szembesülnek, és mihez szükséges alkalmazkodjanak? Hogyan működik a gyermekvédelmi rendszer napjainkban? Ezekre a kérdésekre a harmadik fejezetben keressük a válaszokat. Amikor a gyermeket kiemelik a családjából, minden esetben egy fokozott stresszhelyzetet él át, krízishelyzetbe kerül, ezáltal traumatizálttá válik. Ezekkel a témákkal a negyedik fejezet foglalkozik. A felborult egyensúlyi állapot megoldására minden gyermek törekszik; különbség a megküzdés módjában keresendő, melyről az ötödik fejezetben lesz szó.
Az elméleti tömb utolsó, hatodik fejezetében a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedő gyermekek személyiségállapotára fókuszáló kutatásokat gyűjtöttük össze. Elemzésre kerül, hogy az egyéni traumának milyen hatásai lehetnek, melyre visszavezetve különböző pszichés rendellenességek mutathatók ki, a normától eltérő problémamegoldási módokat, coping mechanizmusokat alkalmazhatnak. A családban élő társaikhoz képest más kötődési mintázatokat mutathatnak, melyek egymással összefüggésben lehetnek.
A hetedik fejezet a magas rizikófaktorú, gyermekotthonban nevelkedő serdülőkkel végzett kutatásunk bemutatását, elemzését és megvitatását tartalmazza, mely a kötődésre, coping mechanizmusokra és az internalizációs és externalizációs problémákkal való összefüggéseire fókuszál. A dolgozat munkánk összefoglalásával zárul.
Rögös út a családtól az intézményes nevelésig
I. A család szerepe a gyermek fejlődésében
I.1. A család
„Az a tény, hogy családba születünk, életünknek személyfeletti, spirituális távlatot ad. Csak biológiai létünk kezdődik a fogantatás pillanatában. Valójában génjeinkben, érzelmeinkben, emberi lényegünkben több generáció örökségének folyamából fakad életünk és egészen addig tart, amíg utódaink hordozzák létezésünk nyomait vonásaikban, szokásaikban, viselkedésükben és őket mélyen, sokszor tudattalanul befolyásoló emlékezetükben (Koltai, 2003, 13)”.
A családnak valamilyen formája minden emberi társadalomban létezett és létezik, természetesen az idő előrehaladásával folyamatosan alakult, változott. Hagyományos nézet szerint családnak nevezzük a vérségi kapcsolattal vagy örökbefogadással, hivatalos eljárás útján (házasságkötéssel) kialakult közösséget, melynek tagjai az apa, anya és a gyermek vagy gyermekek (Xxxxxxx, 2001). Ez a harmonikus kép napjainkban csak egy szeletét képezi a családoknak. Új, modern definícióra van szükség, magába foglalva a hagyományos családokon túl a nevelőszülőséget, a rokoni örökbefogadást, a mozaikcsaládokat, két rassz képviselői közötti házasságkötést, a társadalmi osztálykülönbségen alapuló kapcsolatokat, az azonos neműek családalapítását, sőt azokat is, akik önhibájukon kívül (például meddőség esetén) vagy saját elhatározásukból nem vállalnak gyermeket, és nem utolsó sorban azokat, akik hivatalos szentesítés vagy vérségi kapcsolat nélkül szeretnének együtt élni. A családok többsége valamilyen módon létrehoz és felnevel új tagot vagy tagokat (Goldenberg, Goldenberg, 2008).
Három fő családmodellről beszélhetünk. A hagyományos, vagyis nukleáris család, napjainkban már nemcsak házasságkötéssel jön létre, hanem az élettársi kapcsolatokat is magában foglalja, mely egyre jellemzőbb forma. Az egyszülős, vagyis csonka családok
száma is megszaporodott az utóbbi időben, ami a válások számának emelkedésével és azzal a ténnyel függ össze, hogy sok nő egyedül is bátran vállal gyermeket. A harmadik forma az újraszerveződött, más néven mozaikcsalád, mely két ember együttélésével vagy házasságával alakul ki, ha közülük egyik vagy mind a kettő elvált vagy özvegy lett (Krähenbühl, Jellouschek, Kohaus-Jellouschek, Xxxxx, 2006).
Goldenberg és Goldenberg (2008) a családot specifikus rendszerképződménynek nevezi. Egyszerre jellemzi a formalitás és informalitás, vagyis intézményes, társadalmilag elfogadott, támogatott szerveződés, mely érzelmi alapon, önkéntesen alakul ki. Működésére jellemző, hogy az egyik tagban létrejövő változás hat a többiekre, azok pedig visszahatnak rá. A családi rendszeren belül alrendszerek is működnek: házastársi, szülői, gyermeki. A szülői alrendszer az, mely felelős a gyermekek gondozásáért, irányításáért, neveléséért, a szabályok és határok megszabásáért.
Caplan (1976, idézi Komlósi, 1997) szerint a család kilenc támogató funkciót tölt be a tagok mentálhigiénés egészségének érdekében. A család a világra vonatkozó ismeretek összegyűjtője és terjesztője, életfilozófia forrása. Visszajelentő, útmutató rendszer, segít eligazítani és közbenjárni a problémák megoldásában, gyakorlati segítségek forrása. Helyszíne a pihenésnek és regenerálódásnak, fokozza az érzelmi teherbírást. Az identitás forrása, viszont referencia- és kontrollcsoportként is hat.
Xxxxxxxxxx és Goldenberg (2008) szerint a család nemcsak közös fizikai és pszichés közegben élő egyének összessége, hanem egyéni tulajdonságokkal rendelkező társadalmi rendszer. Az érzelmi kötelékek erősek, tartósak – változó intenzitással. A család és tagjai párhuzamosan és folyamatosan fejlődnek.
I.2. A családi életciklus
Minden család, annak ellenére, hogy egyedi feladatokkal és problémákkal szembesül, szerkezetétől, összetételétől, kulturális örökségétől függetlenül olyan korszakhatárokat él át, melyek kiszámíthatók, bejósolhatók. A változást és új alkalmazkodást elindító
életeseményeket Xxxxxxx (1989, xxxxx Xxxxxxxxxx, Goldenberg 2008) életszakasz markernek nevezi. Ha egy életesemény nem a megfelelő időben vagy kiszámíthatatlanul érkezik a család életébe, akkor az különösen traumatikus.
Az életciklus elmélet segít megérteni az egyéni és családi diszfunkciókat. A strukturális irányzat képviselői szerint a rugalmatlan megoldási módokat alkalmazó családoknál alakulnak ki problémák a fordulópontok beköszönésének idején. A stratégiás irányzat képviselői úgy gondolják, hogy bár az egyén nem képes a következő fejlődési szakaszba lépni, ez mindenképpen a család fejlődésében keletkezett zavarra vezethető vissza.
XxXxxxxxxx és Xxxxxx szerint a családon belüli szorongás vertikális és horizontális stresszorokhoz kapcsolódik. A vertikális stresszorok generációról generációra átadott kapcsolati és működési mintázatok, mint például a családi történetek, tabuk, titkok, felhalmozott problémák, családi attitűdök. Továbbá ide tartozik a biológiai-genetikai örökség, a temperamentum, a veleszületett családi fogyatékosság. A horizontális stresszorok azok a családi tapasztalatok, melyeket az évek folyamán szereznek a családtagok az életciklus váltások folyamán vagy váratlan, hirtelen bekövetkező traumatikus események, szociális intézkedések következtében. Ha a vertikális tengelyen sok a felhalmozott stresszor, akkor az elenyészőnek tűnő horizontális nehézség is diszfunkcióhoz vezet, továbbá ezt a működésmódot az is kiválthatja, ha túl sok a horizontális stresszor (Goldenberg , Goldenberg, 2008).
Xxxxx életciklus szakaszaihoz – mely megegyezik Xxxx és Xxxxxxx (1964, idézi Komlósi, 1997) felosztásával – Xxxxxxxx és Longo olyan fordulópontokat rendelt hozzá, mely időszakokban a szorongás és feszültség szintje rendkívüli mértékben megemelkedik. A következőkben ezeket soroljuk fel. A házastársak legfontosabb fordulópontja, hogy képesek-e egymás iránt elköteleződni. A gyermeket vállaló család számára a kritikus kérdés a szülői szerepek vállalása. Az óvodás korú gyermek személyiségét a szülők elfogadják-e. Az iskoláskorú gyermek közösségi életbe vezetése mennyire megy zökkenőmentesen. A tizenéves gyermeket nevelő családoknál jelentős problémát okozhat a pubertáskorral kapcsolatos kérdések merev kezelése, mint a társas kapcsolatok és a szexuális szerepek változása, illetve a függetlenségi törekvések
segítése vagy gátlása. A fiatalok útra bocsátásának zökkenőmentessége attól függ, hogy a gyermek független felnőtt szerepét mennyire fogadják el a szülők. A középkorú szülők feladata, hogy újra egymásra találjanak. Az idősödő családtagok feladata, hogy fogadják el életkorukat (Xxxxxxxxxx, Goldenberg, 2008).
Xxxxxxxxxx és Xxxxxxxxxx (2008) szerint minden család alapja, hogy minden téren felnőtté váljon a fiatal, mely abban nyilvánul meg, hogy elköltözik otthonról, de továbbra is kapcsolatot tart származási családjával. A pártalálás az ezt követő fejlődési feladat. A függetlenséget fel kell adni, a kölcsönös függést meg kell élni. A pár elsődlegesen egymáshoz tartozik, másodlagosan a származási családjához. Az új kapcsolat mind a két család rendszerében változással jár, és kialakul egy új alrendszer. A családépítés a házassággal vagy az egymás iránt elkötelezett együttéléssel folytatódik. Mind a ketten hoznak mintákat, hagyományokat, elvárásokat. Ezeket egyeztetni szükséges. Amíg nincs gyermek, a problémamegoldás széles skálán mozog. A családi életciklus legfontosabb szakasza a család kibővülése gyermekkel. A vertikális átrendeződés a szűkebb (párból szülők) és tágabb (szülőkből nagyszülők) családban megtörténik. A „fiatal” szülők az életükbe bevonják a babát, az egyéni identitás érzése átalakul, új szerepet sajátítanak el, újragondolják az elkötelezettségeiket. Nagyvonalakban tesznek említést a tizenéves korig tartó időszakról, a családot érintő újabb változásokról. A serdülőkor alapvető változást hoz a családok életébe. Ahogy a fiatalok önállóbbá válnak, a szabályok megváltoznak, a határok módosulnak, a szerepek átalakulnak. A fiatalok kirepülésével át kell alakítani a kapcsolatot a gyermekkel, felnőttként kell kezelni, párválasztását elfogadni, az ő családját befogadni. Át kell gondolni a szülőknek az egymáshoz fűződő kapcsolatukat. A nyugdíjas kor kihívásokkal teli időszakot jelent minden családtag számára (Goldenberg, Goldenberg, 2008).
A fent bemutatott családi fejlődés a hagyományos családfelépítésre vonatkozik. Viszont napjainkban egyre több az olyan család, melynek tagjai egy-egy fejlődési cikluson belül
– a normatív krízisek mellett – hatalmas változásokat élnek át. Mindez különleges feladatokat, esetleg terheket ró a családi rendszer minden tagjára.
A hagyományos családok után legnagyobb számmal az elvált családok képviseltetnek. Meglehetősen nehéz pontos számadatokat kimutatni a válásokról, mivel a statisztikai adatok csak a házasságot felbontott családokat tartalmazzák, így az élettársi kapcsolatok felbomlása nem követhető nyomon. Xxxxxx és XxXxxxxxxx úgy gondolja, hogy a válást is életciklus szemléletben szükséges vizsgálni. Két fő szakaszt különítenek el; a válást és a válást követő szakaszt. A válás négy alszakaszon keresztül zajlik. Első lépés, amikor a pár döntést hoz a válásról, mivel úgy értékelik, képtelenek a problémákat megoldani, a kapcsolat folytatása lehetetlenné válik. Mind a ketten el kell fogadják a döntést. A második lépés, amikor megtervezik a házasság felbontását. Ekkor értesítik a tágabb családot, megegyeznek az anyagiak elosztásában, illetve a gyermekekkel kapcsolatos kérdésekben (gyermekelhelyezés, láthatás). A különválás szakaszában a házastárs iránti kapcsolat leépítése történik, továbbá ki kell dolgozni a szülői együttműködést, a gyermekek közös anyagi támogatását. Ebben a fázisban elkezdődik az ép család elvesztésének gyászmunkája, a házastárssal és a gyermekekkel való kapcsolat átszervezése, a tágabb családdal való kapcsolat átalakítása. A válás során a régi sérelmek, a düh az érzelmi különválást segítik. A gyászmunka folytatódik; ebben a szakaszban az újraegyesítési fantáziákat is feladják. A házassághoz fűzött remények, xxxxx visszavonódnak. A távolabbi családtagokkal szorosabb kapcsolattartás segíti a folyamatot. A válást követően az a szülő, aki a gyermeket egyedül neveli, számos új feladatot szükséges ellásson; lehetőséget kell biztosítson a volt házastársnak és családjának a gyermekkel való kapcsolattartásra, saját kapcsolatrendszerét újra kell építse. A gyermeket nem nevelő szülő feladata továbbra is részt venni a nevelésben, az anyagi támogatást biztosítson, továbbá ő is újra kell építse saját kapcsolatrendszerét (Goldenberg, Goldenberg, 2008).
Ha sikerült lezárni az előző kapcsolatot, akkor egy idő után - többségében – új kapcsolatok szövődnek, megkezdődik a családalapítás. Sager és munkatársai szerint (Krähenbühl, Xxxxxxxxxxx, Kohaus-Jellouschek, Xxxxx, 2006) mozaikcsalád akkor jön létre, ha két ember összeházasodik, akik közül az egyik vagy mind a kettő volt már házas, ezt követően elvált vagy özvegy lett. Vischer meghatározásában az egyik felnőtt pótszülői szerepben van. Az újraházasodás több nehézséget hordoz magában, mint az első kapcsolat kialakítása. XxXxxxxxxx és Xxxxxx (1999, xxxxx Xxxxxxxxxx, Xxxxxxxxxx,
2008) úgy véli, hogy szakaszosan zajlik az újraházasodott családok fejlődése is. Az új kapcsolatba belépéssel fel kell készülni az új család kialakítására, a bonyolult és ambivalens viszonyok kezelésére. Kiemelkedő jelentőségű az új házasság és család megtervezése. Az új kapcsolat alapja az őszinteség, ami a nehézségeken átsegít. Meg kell beszélni a volt házastárssal és rokonaival a kapcsolattartást. A gyermekek számára életkoruknak megfelelően tájékoztatást kell adni, ezzel a félelmeik csökkennek, továbbá a lojalitáskonfliktusok is jobban kezelhetők. A házasságkötéssel az új család stabilizálódik, az új házastárssal a határokat ki kell építeni, a kapcsolatokat és az anyagiakat az új helyzethez adaptálni. A biológiai szülőnek és családjának biztosítani kell a kapcsolattartást valamennyi gyermek számára (Xxxxxxxxxx, Goldenberg, 2008). Az új családba a beilleszkedés az alrendszerek tagjainak nem könnyű feladat, mivel minden családtag ezáltal több rendszer része is egyben – például a gyermekek a volt házastárs családi rendszerébe is tartoznak.
Függetlenül attól, hogy klasszikus vagy a család egyéb formájáról van szó, mindegyik család közös jellemzője, hogy biztos alapként igyekszik szerepet játszani a gyermek testi és lelki fejlődéséhez. A biztos családi alap a megbízható kötődéskapcsolatok hálózatát biztosító család, melyben a családtagok koruktól függetlenül biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy megvizsgálják az egymáshoz és a családon kívül állókhoz fűződő kapcsolataikat (Byng-Hall, 2003). A kötődés részletes kifejtése a következő fejezetben történik.
II. A kötődés
II.1. Az állatok kötődése – a kötődéselmélet etológiai alapjai
A kötődés kialakulásához a közelség, a fizikai kapcsolat kizárólagos jelentőséggel bír. Xxxxxx megfigyelte, hogy a tojásból kikelt kislibák a szemük elé kerülő első mozgó tárgyat követik, ami a világrajövetelt követő egy-két órában bevésődik. Ez az imprinting jelensége, ami egy alapvetően zárt genetikai program. Lényeges, hogy a kislibák kötődnek anyjukhoz, pedig ő nem is eteti őket (Xxxxxxx, 1999). Xxxxxx (1973, idézi Suomi, 1999) definíciója szerint az imprinting során a kisliba azt a társat részesíti előnyben, akit a kritikus vagy szenzitív periódusban kiválaszt, ami egy irreverzibilis folyamat, fajspecifikus és létrehoz egy tipikus, előnyben részesített viselkedési formát. A definíció szerint a jelenség megnyilvánul számos rovarfajnál, halaknál, madárfajoknál, és emlősöknél, de nem mindegyik főemlősnél (Suomi, 1999).
Xxxxxx xxxxxxxxx végzett első longitudinális vizsgálatok az 1960-as évektől zajlottak. Az anya rézusz majmok gondoskodnak az újszülöttjeikről, táplálják őket, fizikai és pszichológiai melegséget biztosítanak, megvédik őket a ragadozóktól. A kötődés kialakuláshoz hozzájárul a szoptatás, a csimpaszkodás, a sírás és a követés. Ez idő alatt erős és tartós szociális kötelék fejlődik ki az anya és a csecsemő között. A rézusz majmok életének második hónapjában már az anya biztos bázisként szolgál, ahonnan felfedezheti a közvetlen fizikai és szociális környezetét. Három hónapos korukban szociális kapcsolatokat kezdenek kialakítani. A negyedik vagy az ötödik hónapban elkezdődik a leválasztásuk. Mire elérik a pubertás kort – három-négy éves korukban – rutint szereznek a normál felnőtt viselkedésben, magába foglalva a reprodukció és a dominanciára való törekvés mintázatait. Mindeközben szoros kapcsolatot tartanak fenn anyjukkal. A pubertás mind a két nemnél komoly változásokat okoz, megkezdődnek a hormonális, fizikai és szociális életben a változások. A társak egyre nagyobb szerepet töltenek be életükben. Az adoleszcens hím egyedeknél a halálozási arány ebben az időszakban a legmagasabb, mivel ők elhagyják a születési csoportjukat. Ezzel szemben a nőstények sosem hagyják el az anyai csoportot (Suomi, 1999).
A Dél-Amerikában honos, az Amazon és az Andok régióiban élő capuchin majmok anyjukhoz való kötődése jelentősen eltér a rézusz majmokétól. Az első három hónapban az anyjuk hátán csüngenek, alig van interakció közöttük. A negyedik hónapban lemásznak anyjuk hátáról, és függetlenné válnak. Ha félnek valamitől, akkor nemcsak anyjuktól, hanem a csoport bármely tagjától várják a védelmet. Sokkal gyengébb kötődés alakul ki a biológiai anya és utódja között (Suomi, 1999).
Xxxxxx vizsgálata arra összpontosít, amikor a rézusz újszülöttet a biológiai anya helyett az első pillanattól más gondozza. Megfigyelték, hogy a kismajmok eltérő kísérleti helyzetekben hogy fejlődnek és reagálnak különböző ingerekre. Azok a rézusz majmok, akik teljes izolációban – anya és társak nélkül – nevelkedtek, súlyos károsodást szenvedtek minden területen. Extrém viselkedést mutattak új környezetben, a hím egyedek kimondottan impulzívan viselkedtek, társaikkal semmilyen kapcsolatot sem tudtak kialakítani. Az anyává vált egyedek utódaikról vagy nem gondoskodtak vagy durván bántak velük. A teljes izoláció következményének foka attól függ, mennyi ideig voltak elszeparálva. A három hónap esetében a szeparáció következményeként kialakult magatartási zavar kiküszöbölhető volt, hat hónap esetében, miután a kismajmokat összeengedték társaikkal, agresszíven viselkedtek, az egy év helyrehozhatatlan károsodást okozott. Ha az anya és az utód szeparációja csak részleges volt – megérinthették egymást rácson keresztül –, akkor sokkal kevesebb probléma mutatkozott. Viszont, ha csak vizuálisan tudtak érintkezni, például üvegfal volt közöttük, akkor a teljesen izolált majmokhoz hasonló tünetek jelentkeztek. A rendszeresen ismétlődő időleges depriváció hatására kiegyensúlyozatlan felnőtté váltak, nem a koruknak megfelelően viselkedtek. Az egészséges testi fejlődés és normális személyiség, továbbá a kötődés kialakuláshoz elengedhetetlen a megkapaszkodás és az érintés. Ennek bizonyítéka a „műanya” kísérlet, mely során kétféle műanyát készítettek; az egyiket drótból, a másikat puha szőrmével burkolták be. Függetlenül attól, hogy a táplálékot melyiktől „kapták”, minden esetben a szőranyát preferálták a rézuszkölykök, idejük nagy részét rajta csimpaszkodva töltötték. A kísérletek azt is bebizonyították, hogy az élettelen „pótmama” részben tudja az anyai depriváció káros következményeit enyhíteni, mivel a szociális interakciókhoz nem nyújtanak mintát, nem képesek a közösségi életet megtanítani számukra (Suomi, 1999; Xxxxxxxx, 2004).
Az állatmegfigyelések és állatkísérletek a kötődés biológiai megalapozottságára világítanak rá.
II.2. Az optimális emberi kötődés
II.2.1. A kötődéselmélet történeti háttere
A kötődés okát magyarázó elméletetek a II. világháborút követően két fő álláspontot képviseltek. A tanuláselmélet képviselői úgy gondolták – hasonlóképpen a pszichoanalitikus koncepcióhoz –, hogy az anya és gyermeke között kialakult kötődés alapja a fiziológiai szükségletek kielégítése, elsősorban a táplálás. Ezzel ellentétben, az etológusokkal egyetértésben a pszichoanalízis magyar iskolája és Xxxx Xxxxxx azt vallja, hogy a szülői viselkedés biológiai gyökerekkel rendelkezik (Zsolnai, 2001; Bowlby, 2009) - így a kötődés is. A kötődés evolúciós nézőpontja szerint az anya- gyermek közelség a túlélést szolgálja – ebbe beletartozik az etetés, tanítás, a szociális interakciók és az utód megvédése a ragadozóktól. A pszichoanalitikus elméletek közül a kötődéselmélet az egyedüli, mely képes hídként szolgálni az általános pszichológia és a klinikai pszichodinamikai elméletek között.
A kötődéselmélet atyja Xxxx Xxxxxx, aki munkásságát elsősorban tapasztalataira alapozta. Pályájának kezdetén alkalmazkodási zavarral küzdő, majd bűncselekményt elkövető fiúkkal foglalkozott. Felfigyelt arra a közös jellemzőjükre, hogy családi hátterük kaotikus volt, anyjukkal való kapcsolatuk törést szenvedett. Ezt követően kibővítette vizsgálatát intézeti körülmények között élő fiatalokra, akiknél azt tapasztalta, hogy állandó gondozó hiányában a fizikai fejlődés is elmarad a családban élő kortársaikhoz képest, sőt ezek a különbségek markánsan jelentkeznek az érzelmi életükben és a társas viselkedésükben (Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007). 1950-ben a WHO felkérésére hajléktalan gyermekek helyzetét kezdte vizsgálni, így további tapasztalatokra tett szert a témában, melynek eredményeit nemcsak kiadták, hanem számos nyelvre le is fordították. Nézeteiben teljesen nem hagyja figyelmen kívül
korának tudományos vonulatát, viszont új fogalmi keretbe ágyazva teszi le a kötődéselmélet alapjait (Bowlby, 2009; Fonagy, Target, 2005).
II.2.2. A korai kötődés kialakulása, jellemzői
A korai anya-gyermek kapcsolattal foglalkozó tanulmányok egyetértenek abban, hogy a születést követő pillanatok kiemelkedő jelentőségűek a gyermek kiegyensúlyozott, normál fejlődése érdekében, sőt egész életére hatással van. Az újszülött gyermek képtelen ellátni magát, életben maradásához édesanyja, gondozója elengedhetetlen. Fontos, hogy folyamatosan kielégítse szükségleteit, melyek túlmutatnak a csecsemő fizikai ellátásán. Ehhez segítséget ad a természet, mivel szüléskor és azt követően speciális női hormon (oxytocin) szabadul fel az anya szervezetében, ami segíti vezérelni az anyuka gondoskodó magatartását, és mindezt felerősíti a fizikai kapcsolat felvétele az újszülöttel. Az első néhány óra az anyai viselkedésben szenzitív periódus. A szülői gondoskodás kiváltásában játssza a legnagyobb szerepet, viszont egyéb kutatások cáfolják egyedülálló jelentőségét (Solymosi, 2004). Nemcsak az édesanya, hanem az újszülött is keresi a közelséget, ami számára védelmet és biztonságot jelent; ez kölcsönösen közös evolúciós érdekük. Xxxxxx (1965, idézi Xxxxxxxx, 2004) ragaszkodó magatartásnak nevezi azt a veleszületett viselkedésformát, ami néhány hónap alatt kötődéssé alakul át. Xxxxxxx és munkatársai (2003) szerint a kötődés napról napra alakul ki az anya vagy gondozó és a gyermek interakciói folyamán. A kötődési viselkedések közül néhány, mint a mosoly, a vokalizáció, a kezek felemelése, az ölelés, az érintés, a közeledés segítenek interakciót kezdeményezni a csecsemőnek az anyával, melynek fenntartásában a figyelmes szemlélődés is közrejátszik. A szeparáció elkerülését szolgálja a sírás, a kapaszkodás és a követő viselkedés (Xxxxxxx, 1999). Xxxxxx feltételezte, hogy már az anyanyelv elsajátítása előtti tapasztalatok jelentősége egyedülálló arról, hogy az anya hogyan nyújt segítséget gyermekének, milyen a válaszkészsége, mennyire érzékeny a gyermeke szükségleteire. Mindezek az utód egész életére hatással vannak úgy, hogy befolyásolják a későbbi kapcsolatok alakulását, azt, hogy a gyermek mit várhat el a másik féltől egy intim kapcsolatban (Xxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxxx, Treboux, 2002).
Xxxxx építkezni lehet, az a biztos családi alap (Byng-Hall, 2003). A biztos alapot a kötődésszemély szolgáltatja. A biztonságosan kötődő gyermek bátran fedezi fel a világot, hiszen érzi és tudja, hogy édesanyja vagy gondozója megvédi minden veszélytől – ez azt jelenti, hogy az explorációs viselkedés kapcsolatban áll a kötődéssel. A kötődési viselkedés, ha aktiválódik, akkor csökken az exploráció, míg biztonságos környezetben az explorációs viselkedés lesz a gyermekre jellemző (Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007). A biztos bázis az a hely, ahonnan a gyermek elindulhat a világ felfedezésére. Egyben autonómiára törekvési igénye kielégülhet, ahova tapasztalataiból már tudja, hogy bármikor visszatérhet, ha működésbe lép a félelmi rendszer (Winnicott, 2006; Fonagy, Target, 2005). Mindez az alapja a kötődés kialakulásának, melynek négy fő, egymásra épülő szakaszát különíti el Bowlby (1969, idézi Zsolnai, 2001). Az első szakasz születéstől nyolc-tizenkettedik hétig tart; jellemzője, hogy alig képes az embereket megkülönböztetni a csecsemő. Ezt követi a körülbelül hat hónapos korig tartó időszak; a baba barátságosan fordul az emberekhez, viszont az anyját preferálja. Viselkedése lassan megváltozik, az eddig válogatás nélküli, nyílt kapcsolatokat kereső csecsemő egyre óvatosabbá válik az idegenekkel szemben; ezt nevezzük idegenfélelemnek. Ennek megjelenése jelzi, hogy az édesanyjával kötődése kialakult, sőt erre utal a gyermek szeparációs nyugtalansága is. A gyermek testi és lelki fejlődésével csökken a szerepe a fizikai közelségnek. Az utolsó szakasz a harmadik életév körül érkezik el, ami egyben a kötődés kialakulásában a szenzitív periódus végét is jelenti. Ekkor a gyermek ösztönösen érzi édesanyja érzéseit, céljait, a kapcsolat közöttük egyre mélyebb. Kölcsönös megértésen alapuló célvezérelt kapcsolat alakul ki közöttük. A fázisváltások nem minden gyermeknél azonos időben következnek be. Megfigyelések igazolják, hogy azon csecsemők esetében később tapasztalhatók a fázisváltások, akik kedvezőtlen szociális körülmények között nevelkednek (Zsolnai, 2001; Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007).
Xxxxxx hangsúlyozza, hogy az első két-három évben a kötődési minta az aktuális kapcsolattól függ, ami azt jelenti, hogy meg is változhat. A kapcsolat alakulása első lépésként a szülőn múlik, majd a gyermekbe ivódik (Xxxxxx, 2009). Az első életévekben kialakult kötődési mintázat a gyermekkor későbbi szakaszaiban is meghatározó jelentőséggel bír az interperszonális kapcsolatok kialakításában. Ennek
magyarázatára szolgál a belső munkamodell, ami az interakciós tapasztalatok összegzéseként jön létre; a gyermekkori kötődési tapasztalatok mentális reprezentációja. Azáltal, hogy a gyermek inkorporálta az anyával kapcsolatos érzéseit, megszilárdul a kötődés, ettől kezdve más társas kapcsolatok kialakításakor is referenciaalapként szolgál (Xxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxxxxx, Xxxxxxxxx, 2004).
A csecsemő az anyával tölti ideje legnagyobb részét, viszont hagyományos családmodellben az apa szerepe is jelentős. Normál esetben az apához és az anyához szinte egy időben alakul ki a kötődés (Bowlby, 2009). A testvérhez való korai kötődést bizonyítja, hogy a csecsemők és kisgyermekek kevésbé nyugtalanok idegen környezetben, ha egy idősebb testvérük is jelen van (Xxxx, 1984, idézi Xxxx, Xxxx, 1997).
II.2.3. Hangsúlyváltás a gyermek társas kapcsolataiban
Az első hat életévben a gyermek kapcsolatai közül elsődleges jelentőségűek a szülei. Hat éves korban a biztos családi háttér igénye mellett a társas kapcsolatokban változás következik be. Ezt Xxxxx átpártolás jelenségének (Bagdy, 1986) nevezte el, ami azt jelenti, hogy a gyermekekben megjelenik a kifele irányuló társas kapcsolódás igénye, ahogy egyre több időt töltenek a kortársaikkal (Xxxxxxxxx, Xxxxx, 2005). Tetőfoka serdülőkorban érkezik el, amikor a kortárskapcsolatok, a baráti kapcsolatok jelentősebbé válnak a gyermek számára, központi szerepet kap a szülőkről való érzelmi leválás, ami előkészíti a fizikai leválást. Még a biztos kötődésű fiatalok esetében is előfordul szabályok megszegése, kisebb fokú vandalizmus, pedig esetükben a családi háttérre jellemző a kiegyensúlyozottság, a problémamegoldó beszélgetések, a kiegyensúlyozott autonómiára törekvés.
II.2.4. Szülőkhöz való kötődés serdülőkorban
A serdülőkor életkori határainak egységes meghatározása nem könnyű feladat, mivel jelentős egyéni eltéréseket tapasztalhatunk. Bagdy szerint (1998) az akceleráció jelensége miatt már 10-11 éves korban elkezdődhet a serdülőkor prepubertás szakasza,
amit a pubertás követ 13-14 éves kor körül. Ez a két szakasz a testi változások időszaka. A 16 éves kor körül kezdődő adolescencia kora a lelki változásokat foglalja magába (Bagdy, 1998; Vajda, 2001).
A serdülőkorú gyermek küzd a szerető anyai gondoskodás ellen, amit esetenként közelségkereséssel tesz meg. A szülők egyre inkább figyelembe kell vegyék a gyermek véleményét a családi élet alakításában, ami gyakran konfliktusokkal terhelt. Ezáltal a kapcsolat kezd szimmetrikussá átalakulni. Viselkedése egyre inkább asszertívvé válik, ami a szülőket meg is ijesztheti Berger (1980, idézi Bende, Radnai, Habis, Mirnics, 2007) szerint.
A serdülőkori kötődéskutatások egy része a belső munkamodellre, másik része a specifikus kötődési kapcsolatokra fókuszál. Többnyire a szülőkhöz való kötődést együtt megnevezve és nem egyik és másik szülőre külön-külön nézve vizsgálták, viszont az anyához való kötődés nem elővételezi az apához való kötődést.
Xxxxx és munkatársai (2003) azt vizsgálták, hogy a serdülők és édesanyjuk közötti biztos kötődés mely jegyekben nyilvánul meg alacsony rizikójú csoportban. Egyszázhuszonhat 14 és 18 év közötti fiatallal vették fel a Felnőtt Kötődési Interjú egyik változatát (AAI Q-set), továbbá a 45 itemes Serdülők Self-Percepciós Profilját, az Epstein-féle Anya, apa, barát skálát és a videó módszerét alkalmazták. Szerintük négy tényező határozza meg az anyához való biztos kötődést serdülőkorban: az anyai támogatás, a serdülők deidealizációja, a diádikus kapcsolat és az anyai ráhangolódás mértéke (Xxxxx, XxXxxxxxx, Land, Kuperminc, Xxxxx, X’Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxx, 2003).
Buist és munkatársai (2002) egyénenként mérték a közeli kapcsolatok fejlődését, változását. Holland hagyományos felépítésű középosztálybeli családokat vizsgáltak, ahol a gyermekek 11-15 évesek voltak. Egy éves intervallumban három alkalommal ismételték meg az eljárást. Mérőeszközként Armsden és Xxxxxxxxx (1987) által kifejlesztett Inventory of Parent and Peer Attachment (IPPA) önbeszámoló kérdőívet alkalmaztak. A lányok kötődése édesanyjukhoz lineárisan csökkenő tendenciát mutat az évek során. Ezzel szemben a fiúk édesanyjukhoz kötődése nem illeszkedik az
egyenesre. 11 éves korban nemtől függetlenül hasonló kötődési mintázatot mutatnak, míg a fiúk kötődése hirtelen hanyatlani kezd, aminek mélypontja 13 éves korban jelentkezik, ezt követően 15 éves korig javul a kettőjük közötti kapcsolat, és ekkor kezdődik a lineárisra illeszkedő távolodás a kapcsolatukban, viszont hőfoka nem éri el a lányokénál mutatkozót. Az apához való kötődésbeli változás éppen nemi szempontból ellenkező módon alakul. A fiúk bár olyan erősen nem kötődnek édesapjukhoz, mint a lányok, viszont a leválás fokozatosan történik. Ezzel szemben a lányok 11 éves korukhoz képest 12 évesen kissé erősebben kötődnek apjukhoz, majd 16 éves korig fokozatosan lazul a kapcsolat. Itt meg kell jegyezni, hogy 16 éves korban a vizsgált minta mindkét neme azonos erősséggel kötődött édesapjához, majd 17 éves korukra ismét javul a kapcsolatuk, ami megfelel a 13 éves korban tapasztaltaknak (Buist, Xxxxxxx, Xxxxx, Aken, 2002).
A változásokhoz hozzátartozik az is, hogy egyre kevésbé függnek szüleiktől, az autonómia igényük egyre nagyobb. Explorációs viselkedési rendszerük teljesen kifejlődik erre az időszakra, ami azt jelenti, hogy a szülőktől való érzelmi függés nélkül fedezik fel a világot. Legkevesebb energiát a szüleikhez való kötődésükbe fektetnek. Kisebb mértékű stressz esetén egyedül akarják megoldani a problémát, nem kérnek és nem fogadnak el felnőttől segítséget. Viszont extrém mértékű stressz esetén a serdülőkor közepén is, sőt még fiatal felnőttkorban is még mindig a szülőket használják kötődésfiguraként (Allen, Land, 1999).
II.2.5. Testvérkötődés serdülőkorban
A testvéri kapcsolatok négy típusát vizsgálták Buist és munkatársai (2002). Legerősebb, sőt idő során sem változó kapcsolat két lánytestvér között lehet, melynek minden más változatnál erősebb a hőfoka. A fiatalabb lánytestvér és bátyja között különlegesen alakul a viszony, 11 éves korban még igencsak gyenge a kettőjük közötti kötődés, ami 1 év alatt hirtelen emelkedik, majd egyenletes mintázata fennáll 17 éves korban is. Dinamikus, változásokban gazdag a másik két változata a testvéri kapcsolatoknak, vagyis két fiútestvér közötti egészen közeli kapcsolat 11 éves korukhoz képest kissé javul 1 év alatt, majd a következő évben mélypontjára süllyed, ezt követően kezdődik a
lineárisra illeszkedő egymáshoz közeledésük. A fiatalabb fiú és nővére közötti kapcsolat az összes lehetőség közül a leggyengébb pontról indul, a dinamikus, jelentős javulás 1 év alatt bár megtörténik, viszont az ő viszonyuk a legingadozóbb az összes lehetőség közül, sőt az érzelmi hőfoka is elmarad a többi változatnál tapasztalttól (Buist, Xxxxxxx, Xxxxx, van Aken, 2002).
II.2.6. Baráti kapcsolatok alakulása serdülőkorban
A serdülőkor elején még láthatóan alkalmatlanok a gyermekek a barátoktól való függésre, viszont ezek az első lépések segítik őket, hogy megtanulják a barátokat kötődési személyként használni. Késő serdülőkorra jellemző a hosszú távú kapcsolatok kialakítása a barátokkal, ami egyrészt azt jelenti, hogy szorosabbá válik az érzelmi szál, másrészt a romantikus partnerkapcsolatok megjelenését, melyben központi szerepet kap a szexualitás, ami ugyancsak biológiai gyökerekkel rendelkezik, mint a kötődés. Az átalakulás folyamatához elengedhetetlenek a kognitív változások a szociális kapcsolatokban és az autonómiára törekvésben létrejött fejlődés. Xxxxx inkább távolodik a szüleitől az autonómiára törekvése során a fiatal, annál inkább kezdenek a barátai kötődési személyként szerepet játszani életében. Ezek a változások magukba foglalják a kötődési kapcsolatok hierarchiájának a változását is (Allen, Land, 1999).
Xxxxxxxxx leírja azt a négy aspektust, mely szerinte a más szociális kapcsolatokhoz való kötődést is meghatározza, ami egyben segít megérteni a serdülők baráti kapcsolatainak alakulását. A közelségkereső viselkedés mások társaságának keresését jelenti. A „biztos bázis” viselkedés megjelenése esetén a gyermek a kötődési személy jelenlétében bátrabban explorál. A „biztos kikötő” az a viselkedés, amikor szembekerül a fiatal a veszéllyel, ekkor visszasiet a kötődési személyhez. A szeparáció elleni tiltakozás abban az esetben nyilvánul meg, amikor a szeparáció akarata ellenére történik (Xxxxx, Land, 1999).
II.3. A biztonságtól a bizonytalanságig
A biztonság fennállását a gyermekek sorozatosan ellenőrzik. Ez nemcsak a fiatalabb életkorokra igaz, hanem a serdülők is tesztelik, hogy számíthatnak-e még a szüleikre. Így erősödik meg bennük a biztonságérzet (Xxxxxxxxx, 2006).
A biztonságnak két vetületét különíthetjük el. Az egyik a kötődéskapcsolat nyújtotta biztonság, ami azt jelenti, hogy a gondoskodó és a gondozott között a kapcsolati mintázat idővel állandósul, stabillá válik. A másik vetület az érzékelt biztonság, vagyis adott pillanatban a családtag mennyire érzi magát biztonságban, hogy érzi magát a személy. Az utóbbi időről-időre változhat az eseményektől, környezettől függően.
Vannak olyan családi helyzetek, melyek bizonytalanságot keltenek a tagokban időlegesen vagy hosszabb távon. Ilyen helyzet lehet, ha a gyermek attól fél, hogy elveszíti a kötődésfigurát. Leggyakoribb esete a válás, de a gyermekvédelmi rendszerbe kerülés lehetősége is kiválthatja. Másik esete, ha a kötődésfigura elérhetetlen számára, mert a családból már valaki „lefoglalta” vagy egyéb okokból nem elérhető, mint például betegség, alkoholizmus, droghasználat miatt, vagy fizikailag nincs jelen az a személy. A bizonytalanságot az is kiválthatja, ha nem megfelelő kötődésfigurához fordult, mert számára az elérhetetlen. Legkirívóbb eset, amikor pont a kötődésfigura az, aki veszélyforrás a gyermek számára például abúzus esetén (Byng-Hall, 2003).
II.4. Egy biztonságot gyengítő családi helyzet: gyermekbántalmazás a családban
A gyermekvédelmi rendszerbe kerülés egyik vezető oka, hogy bántalmazás miatt emelik ki a gyermekeket a családjukból. A gyermekvédelmi statisztikai tájékoztató szerint 2006-ban országosan 5.928 fizikai, 7.720 érzelmi és 458 szexuálisan bántalmazott gyermek volt nyilvántartásban (Gulyásné, Papházi, 2009).
II.4.1. A gyermekbántalmazás meghatározása
A bántalmazás meghatározása nem könnyű feladat, mert a kérdés felvetődik, hogy egy adott viselkedést vagy annak hiányát mikortól nevezhetjük annak, egyáltalán mi alapján ítéljük meg súlyosságát, mennyire károsító hatású, elég-e hozzá egy alkalom vagy többször szükséges megismétlődjön. A keretek meghatározása érdekében definiálása elengedhetetlen.
Családon belüli erőszaknak nevezzük, ha valamely hozzátartozó a családtagjának biztonságát, testi-lelki épségét veszélyezteti, vagy károsítja, korlátozza önrendelkezését, fenyegeti testi erőszak elkövetésével vagy el is követi ellene, tulajdontárgyait tönkreteszi, továbbá ha elviselhetetlenné teszi az együttélést az áldozat számára. A fogalomból következik, hogy nemcsak a gyermek lehet az áldozat, hanem a felnőttek valamelyike is. Családon kívüli abúzus esetén az elkövető nem családtag. Intézményen belüli bántalmazás esetében lehet gondozó, nevelő, vagy akár orvos, intézményen kívüli személy lehet ismerős vagy idegen (Xxxxxxx, Xxxxxx, 2004). Három válfaját különíthetjük el: fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazás.
II.4.2. A gyermekbántalmazás fajtái
A fizikai bántalmazás során a gyermeknek szándékosan testi fájdalmat vagy sérülést okoznak, vagy a sérülés veszélye fennáll. Több formája létezik, ezek közül néhányat emelnék ki. A gyermek ütése kézzel, eszközzel, rúgása, rázása (főleg csecsemőkorban veszélyes), tárggyal megdobása, szúrása, fojtogatása, mérgezése, forrázása, a gyermek vélt vagy tényleges, de kevésbé jelentős testi tünetekkel rendszeresen orvoshoz vitele, amivel gyakran felesleges és fájdalmas beavatkozásoknak teszik ki a gyermeket, amit Xxxxxxxxxx szindróma by proxi-nak nevezett el a szakirodalom (Xxxxxxx, Xxxxxx, 2004; Xxxxxxx, 1995).
Az érzelmi bántalmazás gyakran együtt jár más bántalmazási formákkal. Érzelmi bántalmazásnak minősül a verbális bántalmazás, mely során a gyermeket sértegetik, kritizálják, teljesítményét sorozatosan lekicsinylik. A gyermek izolációja, korlátozása
azt jelenti, hogy eltiltják barátaitól vagy a gyermek számára fontos egyéb kapcsolataitól. Előfordulhat az is, hogy elhagyással, megöléssel, fizikai bántalmazással fenyegetik. Egyik súlyos formája, ha azt látja, hogy édesanyját bántalmazzák. Továbbá, ha tárgyait rongálják, vagy megsemmisítik, vagy házi állatát kínozzák, esetleg megölik (Révész, 2004).
Szexuális bántalmazásnak nevezzük, ha felnőtt egyén 18 év alatti gyermeket szexuális tevékenységbe von be, továbbá a felnőtt szexuális célú viselkedését a kiskorúval szemben. Kontakt (csókolózás, genitáliák simogatása, genitális, anális vagy orális közösülés, pornográfia) és nem kontakt (gyermekkel pornográf film nézetése, voyerizmus, szexuális aktivitás szemtanúja, exhibicionizmus, a gyermek maszturbálásra kényszerítése) formáit különböztethetjük meg. Ebbe a kategóriába tartozik a gyermek ellentétes nemének megfelelő öltöztetése (Xxxxxxxx, 2006; Xxxxxxx, Xxxxxx, 2004).
A gyermek elhanyagolásáról akkor beszélhetünk, ha tartósan kielégítetlenek maradnak az alapvető fizikai és pszichológiai szükségletei. Fizikai elhanyagolásnak nevezzük, ha nem jut hozzá a gyermek az életben maradáshoz, fejlődéshez, növekedéshez szükséges elengedhetetlen javakhoz. A szülők vagy nem veszik észre, hogy a gyermeknek szüksége van például élelemre, orvosi ellátásra, vagy nem áll módjukban a gyermeket megfelelően gondozni (például elszegényedett, hajléktalan, tartósan beteg). Az elhanyagolás több területet is érinthet: élelem, ruházat, orvosi ellátás, hygiénia, oktatás, biztonságos környezet, szállás. A gyermeknek nemcsak az előbb felsoroltak meglétére van szüksége, hanem az érzelmi „táplálás” is nélkülözhetetlen (simogatás, mosoly, beszélgetés, bátorítás, dicséret). Érzelmi elhanyagolás során a gyermekkel nem törődnek, nem figyelnek rá vagy közömbösek vele szemben, kapcsolatfelvételre irányuló kezdeményezéseire elutasítást kap, a szülő nem bíztatja, nem bátorítja utódját (Xxxxxx, 2004; Xxxxxxx, 1995).
Xxxxxxxx két módot ajánl arra, hogy eldöntsük, a gyermek elhanyagolt-e vagy bántalmazott. A pesszimista stratégia kimondja, hogy minden gyerek, aki valamilyen módon megsérül, bántalmazott és elhanyagolt egyben, mert ha figyeltek volna rá, akkor nem történik meg a sebesülése. Az optimista stratégia szerint minden eshetőséget meg
kell vizsgálni, ha az egyéb magyarázatokat elvethetjük, akkor mondható ki, hogy a gyermek elhanyagolt vagy bántalmazott (Révész, 2004).
II.4.3. A gyermekbántalmazás rizikófaktorai
Az elhanyagolás, bántalmazás rizikófaktorát jelentősen megnöveli az egyszülős-, és a mozaikcsalád, továbbá a házasság nélküli együttélés (Coohey, 2006). A gyermekbántalmazás hátterében az anyánál gyakori ok a mentális egészségének romlása, az apa részéről a drog vagy alkoholproblémák. Ha a férfi a partnerét is bántalmazza, előéletében szerepel a kriminalitás, szintén gyakrabban bántja gyermekeit (Xxxxxx, 2006). Jelentős rizikótényezőnek számít, ha a személyiségfejlődéshez és a társadalomba való beilleszkedéshez nem megfelelő mintát kaptak a szülők gyermekkorukban. Gyakran fajul bántalmazássá, ha a feszültségeket a családban nem tudják kezelni, hiányosak vagy torzultak az interakciók. Továbbá, ha nem biztosítják az élettapasztalatokat és életfeltételeket a gyermekeknek, a családban nem nevelnek, vagy nem megfelelő elvek érvényesülnek a nevelés során, sőt a zavart kommunikáció is rizikófaktor (Haász, 2009).
Xxxxxx és Xxxxxxx (1999, idézi Xxxxx, Kósa, 2005) is azt vizsgálta, hogy milyen okokra vezethető vissza az elhanyagolás és a bántalmazás. Nézetük szerint nem lehet egyetlen magyarázattal megelégedni, a kérdésre a válasz csak több irányból adható. Az egyéni okok megközelítés az egyének közötti akciókra helyezi a hangsúlyt, melyek kimenetelét a személyek jellemzői határozzák meg. Ez a megközelítés vizsgálja az elkövető és az áldozat tulajdonságait, jellegzetességét, személyiségét. Az interakcionális megközelítés szociális akciónak tekinti az erőszakot, melynek háttere, hogy a családtagok nem kötődnek egymáshoz érzelmileg, a pozitív érzelmek negatívvá válnak. Ez a megközelítés a durvaságot a szociális tanulás eredményének tekinti. A szociokulturális elméletek abból indulnak ki, hogy a gyermekkel való bánást elsősorban a szülők nevelési tapasztalatai és a társadalom kulturális normái határozzák meg. A funkcionális elméletek azokra a helyzetekre összpontosítanak, amikor a család működése kétségessé és zavarossá válik (Xxxxx, Kósa, 2005).
Xxxxxxx és XxXxxx (2000) szerint a családok karaktere meghatározza a bántalmazás fajtáját. Általánosságban tekintve rizikótényezőként szerepel az alacsonyszintű családi kohézió, a gyenge alkalmazkodóképesség, a szülők közötti diszharmónia, viszont a válás nem elővételezi a gyermekbántalmazást (Xxxxxxxx, 2006). Xxxxxxxx (1994) az anya tapasztalatlanságát, az egyszülős nevelést, az örökbefogadást, a gyermek problémás viselkedésének szerepét emeli ki a gyermekek bántalmazásának oki tényezői közül. A családot érő környezeti stressz szerepe is fontos; jelentősen nő a családon belüli gyermekbántalmazás azt követően, ha például az apa elveszíti az állását. Szerinte sem az életpálya, sem a családi állapot nem elővételezi a gyermeknevelési formákat. A szocioökonómiai státusz pozitív kapcsolatban áll az autonómiára való bátorítással és negatív kapcsolatban az autoriter kontrollal az abuzív és nem abuzív szülőknél egyaránt. Xxxxxxx és Xxxxxxx (2006) kategóriákat hoz létre annak érdekében, hogy meghatározzák, mi befolyásolja a családon belüli gyermekbántalmazást: a szülő pszichológiai állapota, interperszonális problémái, az érzékelt családi légkör.
Számos tanulmány ír arról – többek között Xxxxxxxx, 2006; Daud és munkatársai, 2005; Stith és munkatársai, 2000; Xxxxxxx, 1999 – hogy a bántalmazás átörökítődhet a következő generációra. A felmérések azt mutatják, hogy a bántalmazó szülők körülbelül egyharmada maga is bántalmazott volt gyermekkorában, viszont olyan szülők is válnak bántalmazóvá, akiket sosem bántottak. Xxxxxxxx (1994) szerint a gyermekek bántalmazásának legjelentősebb prediktora, ha a szülő maga is bántalmazott volt gyermekkorában. Xxxxxxx (1999) a szexuális abúzus transzgenerációs átvitelét vizsgálta. A jelenség létezését klinikai esetek leírásával és elemzésével támasztja alá. Xxxxxxxx szerint (1994, idézi Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) a pszichoszociális stressz faktorok léte a családban, mint például a szülők alkoholizmusa, droghasználata és/vagy erőszakos viselkedése elsősorban fiú utódok genetikai öröksége. Ezekben a gyermekekben, akik ilyen környezetben nőttek fel, nagyobb a bűnöző viselkedésre való hajlam és az antiszociális viselkedés megjelenése serdülőkorban. A traumatizált szülők gyermekeinek tünetei között kapcsolat van a szülők saját tüneteivel. Egyes kutatók ezt másodlagos traumatizációnak hívják, mások transzgenerációs átvitelnek nevezik. A témát kognitív szempontból vizsgálva a séma-elmélet alapjait és kereteit használják a transzgenerációs átörökítés alátámasztásához (Daud, Xxxxxxxx, Rydelius, 2005).
Az elhanyagolást és a bántalmazást tekintve a családban legnagyobb veszélynek a csecsemők vannak kitéve. A halállal végződő bántalmazásokat tekintve 75%-ban érinti a 3 évnél fiatalabbakat. Minden életkornak megvan a jellemzőbb bántalmazási rizikója. A fizikai bántalmazás a 4-8 éves korosztályt érinti főleg, az érzelmi bántalmazás 6-8 éveseknél jellemzőbb, míg a szexuális visszaélés áldozatai elsősorban – de nem kizárólagosan – a serdülők (Székács, 2007). A bántalmazás az életkorral csökken, mivel fokozatosan megváltoznak az erőviszonyok. A családon belüli erőszak elkövetését tekintve kiemelendő a nők és a gyermekek bántalmazása, ami kiszolgáltatott helyzetükből következik. Mivel a bántalmazás relatíve zárt térben zajló esemény, ha nem szélsőséges formájáról van szó, akkor gyakran ki sem derül, ezért pontos adatokat nem is lehet tudni, annak ellenére, hogy számos statisztikát olvashatunk róla (Herman, 2003).
II.4.4. A gyermekbántalmazás következményei
A gyermekkorban átélt bántalmazás hatással van a szelf-regulációra, a szelf-percepcióra és az interperszonális működésre (Xxxxxx, Xxxxx, Xxxxxxxx, 2007). A bántalmazott gyermekek között sokkal több dezorganizált kötődési mintázatú kapcsolatot találtak csecsemőkorban, akik disszociatív viselkedést mutattak gyermekkorukban (Xxxxxx, Xxxxx, Xxxxxxxx, 2007). Nemtől függetlenül a gyermekbántalmazás következménye a szociális problémák keletkezése, főleg a gyermekkor korábbi szakaszaiban (Maschi, Morgen, Xxxxxxx, Hatcher, 2008). Kimutatták, hogy internalizációs zavarok és a viselkedéses problémák szoros összefüggést mutatnak a bántalmazással (Xxxxxx, Morgen, Xxxxxxx, Xxxxxxx, 2008).
Következményei már megjelenhetnek az adott életkorban is, de az átélt „élmény” a gyermek életét hosszú távon elkíséri. Ennek egyénileg változó tünetei és megjelenési foka tapasztalható, amit nemcsak az életkor, hanem a bántalmazás fajtája is befolyásol. Általánosságban igaz, hogy, ha minél fiatalabb a gyermek, minél többször élte át a bántalmazást, sokkal súlyosabb következményekre lehet nála számítani, ha jó kapcsolatban volt az eset előtt a bántalmazó személlyel (Révész, 1999).
A szakirodalmak többsége (Xxxxxxx, XxXxxx, 2000; Xxxxxxxx, 1994) általánosságban írja le a különböző bántalmazási módok utóhatásait. Az alábbiakban, négy életkorban, a bántalmazás különböző válfajait figyelembe véve bemutatom a bántalmazás Révész (2004) által összegyűjtött potenciális következményeit:
Kisgyermekkorban, ha családi erőszak tanúja a gyermek, annak következménye lehet alvási nehézség, betegségre való fokozott hajlam, továbbá a szinte állandósult sírás. Ha ebben az életkorban fizikailag bántalmazzák, kognitív fejlődése lelassulhat, örömkészsége zavarttá válik. Érzelmi bántalmazás esetén is megjelenik az örömkészség zavara és a kötődési problémák. Elhanyagolt kisgyermeket a szorongó/elkerülő kötődés, továbbá a nem organikus örömképtelenség-syndroma is jellemezheti. A szexuális bántalmazás bizonytalan kötődést eredményezhet.
Óvodáskorban a családi erőszak végignézése regressziót, csökkent kognitív kapacitást, remegést, dadogást, rettegést okozhat. A fizikai bántalmazást átélt gyermek játéka az ilyen élményt nem átélő társakhoz képest eltérő, egyik jellegzetessége az ismétlődő motoros játék, a gyenge csoportjáték, továbbá a társakkal sem képes megfelelően együttműködni. Az érzelmi bántalmazás következménye lehet az agresszió, distressz esetén a támadó viselkedés és az evészavarok különböző formái. Az elhanyagolás súlyos viselkedési zavarokat eredményez, figyelmi és tanulási problémákat okoz. A szexuális bántalmazás következményei közül kiemelendő a PTSD, a szorongás és az externalizációs és internalizációs problémák.
Kisiskoláskorban, ha családi erőszakot lát a gyermek, alvászavarokat, pszichoszomatikus tüneteket okozhat, evészavarokban, hypervigilanciában jelentkezhetnek a tünetek, az élmény hatására a fejlődésében lemaradhat. Fizikai bántalmazás következménye lehet, hogy a kortársakkal kevesebb pozitív kapcsolatot tud megélni, az együttlét nem okoz számára örömet. Érzelmi bántalmazás agresszióban és az iskolában erőszakos viselkedésben nyilvánulhat meg. Az elhanyagolás ebben az életkorban visszahúzódást és figyelemzavart eredményezhet. A szexuális bántalmazást átéltek körében megjelenhet a neurózis (Bentovim, 2006), az agresszió és a hyperaktivitás.
Serdülőkorban azok között, akik családi erőszak tanúi voltak, jellemző az alacsony iskolai teljesítmény, a korai szexuális kapcsolatok kialakítása, a drogabúzus, az antiszocialitás és a bűntudat. Fizikailag és érzelmileg bántalmazott serdülők antiszociális viselkedést mutatnak, a kortárskapcsolataik jellemzően problémásak. Az elhanyagolt fiataloknak kevés a kortárskapcsolata. A serdülőkorban szexuális bántalmazást átélt fiatalok körében az öndestruktív viselkedés lehetősége emelkedett, továbbá jellemző a szorongás, a depresszió és a szökés (Révész, 2004).
A gyermekkorban átélt bántalmazásnak felnőttkorban komoly következményei lehetnek. Azoknak a felnőtteknek, akik gyermekkorukban szexuális bántalmazás áldozatai voltak, viselkedésében két fő mintázat írható le. A promiszkuitás igen jellemző következmény, ami gyakran drog- és alkoholfogyasztással társul. A másik véglet – tapasztalataim szerint ők vannak kevesebben –, amikor felnőttkorban képtelenek intim kapcsolatot kialakítani, bármennyire is törekednek rá (Xxxxxxxx, 2006), ami a biztos kötődési mintázattól eltérő stratégia kidolgozására késztet.
II.5. Egyéni különbségek a kötődés alakulásában
II.5.1. Xxxxxx megfigyelései
Xxxxxx már munkássága kezdetén felfigyelt arra, hogy vannak olyan esetek, amikor a probléma egyértelműen visszavezethető a korai anya-gyermek kapcsolat zavarára. Ha a csecsemő szükségleteit csak részben elégíti ki gondozója, akkor részleges megfosztottság jeleit mutathatja a gyermek, ami megnyilvánulhat abban, hogy vagy túlzottan igényli a szeretetet vagy túlzottan bosszúéhes, jelen lehet a bűntudat, esetleg a depresszió. Ha a csecsemő szükségleteit nem elégíti ki a gondozója, akkor teljes megfosztottság jelei tapasztalhatók, mint a közömbösség, rezonanciahiány, fejlődési elmaradás, felszínesség, valós érzések hiánya, koncentrációs zavar, csalás, kényszeres lopkodás.
Ha a szülő nem megfelelően viszonyul gyermekéhez, hatással van a belső munkamodell alakulására is. Értékes és kompetens self munkamodell esetén a gyermek azt tapasztalja, hogy anyja érzelmileg elérhető, explorációs tevékenységét elősegíti. Értéktelen és inkompetens self munkamodell kialakulásához hozzájárul, ha érzelmileg elutasítják, ignorálják, explorációs tevékenységét gátolják (Xxxxxxxxxx, Munholland, 1999).
Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a kötődési személyt elveszítette, akkor a szeparációra adott válasza háromféle reakció köré összpontosul. A tiltakozás, ami akár egy hétig is eltarthat, az elszakadás veszélyének érzékelésekor kezdődik, megnyilvánulási módjai közé tartozik a sírás, a düh, a szökési kísérlet, a szülő keresése. A reményvesztés során mérséklődik a mozgás, a sírás időszakosan jön elő, jellemző a szomorúság, ellenségessé válik olyan személyekkel és tárgyakkal, akik és amik számára eddig kedvesek voltak; láthatóan gyászol a kötődési személy elvesztése miatt. Az elkülönülés szakaszát követően a szociabilitásban változások tapasztalhatók, ami azt jelenti, hogy a felnőttek gondoskodási kísérleteit már nem utasítja el (Fonagy, Target, 2005).
II.5.2. Az Idegenhelyzet kísérlet
Xxxxxx elméletére alapozva Xxxx Xxxxxxxxx további megfigyeléseket tett csecsemők körében. Baltimore-i fehér középosztály családjait vizsgálta az általa kidolgozott, laboratóriumi keretek között alkalmazott módszerrel, amit Idegenhelyzet eljárásnak nevezett el. Segítségével egy éves gyermekek kötődési viselkedését tudta felmérni. Ez a helyzet lehetőséget biztosít arra, hogy a belső munkamodellt működése közben figyeljék meg. Az eljárás hét, egymástól elkülönülő háromperces epizódból áll, melynek a főbb történései a következők. A szülőt és a gyermeket a kísérlet vezetője bevezeti a laboratóriumba és otthagyja őket. Ezt követően visszajön, beszél az anyukával, majd a gyermekhez közeledik. A szülő egyedül kimegy. A következő epizódban visszajön, és a kísérlet vezetője megy ki. Miután az anyuka elköszön gyermekétől, ismét kimegy, a gyermek egyedül marad. Elsőként a kísérlet vezetője jön vissza. Az utolsó lépésben az anyuka visszajön, és a gyermekkel marad, a kísérletvezető kimegy újra. Akkor derül ki, hogy a gyermek mit is érzett, amikor az édesanya magára hagyja, az is lényeges, hogyan
vigasztalja meg. Minden gyermek négy viselkedési minta közül az egyikbe sorolható (Byng-Hall, 2003; Fonagy, Target, 2005; Xxxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxx, 1999).
A biztonságos kötődésű (B) gyermekek az anya jelenlétében, akit biztos bázisként használnak, bátran felfedezik a termet, játszani kezdenek, az idegentől nem félnek. Amikor csak a vizsgálat vezetője maradt bent, akkor elkerülik őt, nyugtalanok lesznek, az idegen nem tudja megnyugtatni őket. Az anya visszatérésekor kontaktust keresnek vele, ami számukra megnyugtató, ezt követően ismét az exploráló viselkedés lesz a jellemző és folytatják a játékot.
A bizonytalan elkerülő (A) csecsemők a játékokkal vannak elfoglalva, a gondozóval nem törődnek. Amikor a szülő távozik, akkor egy részük sírva fakad, másik részük nem. A hangsúly azon van, hogy az idegen meg tudja nyugtatni. Amikor az anya visszatér többféle viselkedést mutatnak, van amelyik gyermek tudomást sem vesz róla, vagy félrefordítja a tekintetét, esetleg távolodik tőle, mintsem közeledne hozzá. A lényeg, hogy nem tesz erőfeszítést, hogy felvegye a kapcsolatot elsődleges gondozójával.
A bizonytalan ambivalens (C) – egyes szakirodalmak szorongó-ellenálló vagy csak ellenállónak nevezik – gyermekek anyjuktól nem képesek eltávolodni. Amikor az anya távozik, akkor nagyon feldúltak lesznek, amikor visszatér, akkor sem képesek megnyugodni. Keresik a kapcsolatot, de a fizikai érintkezést elutasítják. Kérik, hogy vegye fel őket a gondozójuk, de sírva azonnal ott is hagyják. A játékhoz nem képesek visszatérni.
Main és munkatársai azokat a gyermekeket vizsgálták, akik a fenti három kategóriába nem voltak besorolhatóak. Az alacsony rizikójú csoportok 10-20%-a tartozott ide, a magas rizikójú csoportok 40-80%-a. Ez a dezorganizált vagy zavarodott (D) kategória. Ők azok a csecsemők, akik édesanyjuk jelenlétében is dermedtek, igyekeznek egy-egy helyzetet elkerülni, ennek érdekében csapkodnak, hadakoznak. Számukra egyszerre a biztonság és a félelem forrása a gondozó. Gyakori a szülőknél a bántalmazó magatartás (Xxxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxx, 1999; Xxxxxx, Target, 2005; Xxxxxxxx, 2004; Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007).
Az egyes szülőkhöz való kötődésben is találtak eltérést. Volt olyan csoport, ahol semmilyen összefüggést nem találtak a két szülőhöz való kötődési minta között, vagyis, ha az anyához biztosan kötődtek, akkor az apához nem és fordítva. Voltak olyan gyermekek is, akik egyik szülőhöz sem kötődtek. A gyermekek teljesítményében is megmutatkoztak az eltérések. Legjobban azok teljesítettek, akik mind a két szülőhöz biztonságosan kötődtek, a leggyengébb teljesítményt pedig azok mutatták, akik egyik szülőhöz sem. Értelemszerűen a kettő között helyezkedtek el azok, akik egyik szülőhöz kötődtek, a másikhoz nem (Bowlby, 2009).
A fent leírt kísérlet és megfigyeléses módszerre alapozva különféle eljárásokat dolgoztak ki a kötődés mérésére.
II.5.3. Kötődési különbségek mérésének fejlődése
Az emberi kapcsolatok vizsgálata esetén (is) felvetődik a kérdés, hogy milyen módszert használjunk annak érdekében, hogy a kérdésünkre a lehető legpontosabb választ kapjuk. Mindegyik módszernek megvan az előnye és a hátránya. A kvantitatív kutatási módszerek a változók közötti viszonyt tárják fel, általuk mennyiségileg pontosan meghatározható adatokat kapunk, melyek így statisztikailag könnyen elemezhetővé válnak. Ezzel szemben a kvalitatív módszerek használata esetében az egyediség megmarad, az adott kontextusban írják le és értik meg a jelenséget, viszont a statisztikai elemzésre sem fektetnek hangsúlyt, ami nem azt jelenti, hogy lehetetlen lenne megtenni (Xxxxxxxxxx, 2004).
A kötődés mérése kezdetben kvalitatív kutatási módszerek által történt. Xxxxxx természetes körülmények között vizsgálta az árva, a deviáns és az átlagos fiatalok kötődési sajátosságait. A megfigyelésekre alapozva, Xxxxxxxxx kísérleti helyzetet hozott létre, mely által a 12 hónapos csecsemők kötődési stílusát tudta elkülöníteni; ezeket az előzőekben már bemutattam. Az Idegen Helyzet vizsgálatot számos kutató átdolgozta annak érdekében, hogy idősebb gyermekek kötődési viselkedését is mérni tudja, többek között Xxxxxxx (1998, idézi Xxxxx-Xxxx, Xxxxxxxxx, 1999), aki 18, 24 és 48 hónapos, 4 és fél 5 éves, első, második, harmadik, hatodik osztályos és 17,5 éves fiatalok kötődését
vizsgálta. Xxxxx-Xxxx, Xxxxxxx, Xxxx, & Xxxx (1994, idézi Xxxxx-Xxxx, Xxxxxxxxx, 1999) 13 és 54 hónapos gyermekek kötődését mérte ugyanerre a módszerre alapozva, és még hosszan lehetne sorolni az alkalmazását különböző életkorokra adaptálva. Az Idegen Helyzet vizsgálat pontos eredményeket ad, viszont hátránya, hogy időigényes, a feltételek megteremtése körülményes. Xxxxxxxxxx és munkatársai kifejlesztették a „baba játék” eljárást, mellyel 3 éves gyermekek kötődési biztonságát mérték. A felnőtt elmeséli a történetet, majd megkérik a gyermeket, hogy folytassa és játssza is el (Xxxxxxx, Xxxxxx, 1999). Main és munkatársai (1988, idézi Byng-Hall, 2003) nem a gyermekek, hanem szüleik belső munkamodelljét vizsgálták a Felnőtt Kötődési Interjúval (AAI), melyet vizsgálatokban előszeretettel alkalmaznak, viszont hátránya, hogy felvétele kiképzéshez kötött. Xxxxxxx és Xxxxx (1996, xxxxx Xxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxx, 1999) Aktuális Kapcsolati Interjút (CRI) dolgozott ki a közeli kapcsolatok mérésére (Xxxxxxx, Xxxxxx, Shaver, 1999).
A kötődés projektív eljárással történő feltérképezésének első változata Hansburg (1972, idézi Solomon, George, 1999) nevéhez kötődik. A SAT névre elkeresztelt eljárás először serdülők számára lett kidolgozva, majd Xxxxxxxxx és Xxxxxx (1976, idézi Xxxxxxx, Xxxxxx, 1999) 4-7 éves korosztály számára módosította. Hat képet tartalmaz a teszt, melyek kötődési jeleneteket ábrázolnak. Minden kép esetében a felnőtt bevezetése után a vizsgálati személynek meg kell mondani, hogy mit érezhet a képen a gyermek és mit fog tenni.
Az önbeszámolós kérdőívek a feltáró-leíró jellegű kutatási problémák esetében használatosak. Egyik előnye, hogy gyors és jól kvalifikálható adatszerzést tesz lehetővé, viszont hátránya, hogy könnyen felületessé válik, a merev válaszadás elfedheti a jelentés összetettségét (Xxxxxxxxxx, 2004). A következőben az általam is használt kérdőívet mutatom be a teljesség igénye nélkül, mivel a vizsgálati módszernél leírása megtalálható. Az Inventory of Parent and Peer Attachment (IPPA) kidolgozása Xxxxxxx és Xxxxxxxxx (1987, idézi Xxxxxxx, Xxxxxx, Shaver, 1999) nevéhez fűződik. Feltérképezi, hogy a serdülők hogyan észlelik kapcsolatukat szüleikkel, közeli barátaikkal. Felméri a kötődési személyről kialakult belső munkamodellt, a bizalom affektív és kognitív tapasztalatait, a kötődési figura hozzáférhetőségét, érzékenységét. A
harag negatív érzelmi és kognitív tapasztalatait az elérhetetlen vagy érzéketlen kötődési figuráról. Az IPPA eredetileg három területet mért fel: az anyához, apához és barátokhoz kötődést (Xxxxxxx, Xxxxxx, Shaver, 1999). A felnőttek számára készült önbeszámoló kérdőívek közül említhetem a Közvetlen Kapcsolatok Élményei Kérdőívet (ECR), melyet Xxxxxxx, Xxxxx és Shaver dolgoztak ki az 1990-es évek közepén.
II.5.4. Kötődés kisgyermekkortól serdülőkorig
Többek között Xxxxxxx, Xxxxxx és Xxxxxxxxxx is a kötődést vizsgálta 2,5 és 4,5 év közötti gyermekeknél, mely során tapasztalták a kötődés egyéni eltéréseit. Xxxxxxx és Xxxxxx öt kötődési mintázatot különített el ebben az életkori intervallumban: biztonságos, elkerülő, ambivalens, kontrolláló/dezorganizált és bizonytalan/más. Xxxxxxxxxx hat különböző csoportba tudta sorolni a gyermekeket: biztonságos/kiegyensúlyozott, védekező, kényszerítő, védekező/kényszerítő, szorongásos depresszív, bizonytalan/egyéb (Xxxxxxx, Xxxxxx, 1999).
Main és Xxxxxxx (1988, in. Xxxxxxx, Xxxxxx, 1999) olyan óvodáskorú gyermekek kötődését figyelték meg idegen helyzetben, akiknek a csecsemőkori kötődését már ismerték. Öt kötődési stílust különítettek el: biztonságos, elkerülő, ambivalens, kontrolláló, osztályozhatatlan (Xxxxxxx, George, 1999).
Mindannyian egyetértenek abban, hogy kisiskoláskorig a kötődésben a változás a szülőkkel szembeni kapcsolatban történik. Ez azt jelenti, hogy ebben az időszakban már nemcsak ők a kötődési személyek, hanem a környezetéből más személyeket is választanak a gyermekek. Sőt, az általános kötődéseken túl a kontextus specifikus kötődéseket is megvizsgálta Xxxxxxx és Xxxxx (2009), mint a kötődést az iskolához, táborhoz, legjobb baráthoz, aki elkötözik vagy éppen a vele való összetűzéseit az interjú módszerét felhasználva.
A kötődési személy átvitele a szülőkről a barátokra a Xxxxxx és Xxxxx által (1997, in Xxxxxxxxx, Nagle, 2005) átdolgozott WHOTO módszerrel 6 éves kortól követhető nyomon, mellyel a kötődési viselkedésbeli változásokat tudják nyomon követni.
Xxxxxxxxx és Xxxxx 3 korosztály kötődésének változásait vizsgálta; negyedik, hatodik és nyolcadik osztályban. A közelségkereső viselkedés negyedik osztályban a szülők felé egyértelmű, viszont nyolcadik osztályra ez nagymértékben változik, vagyis a barátok társaságát keresik elsősorban. Biztos „kikötőként” a negyedik és hatodik osztályosok egyértelműen a szüleiket választják, viszont nyolcadik osztályban fele-fele alapon a barátok is betöltik ezt a szerepet. Biztos bázisként mind a három korosztálynál egyértelműen a szülők szolgálnak (Xxxxxxxxx, Xxxxx, 2005).
II.5.5. Kötődési eltérések serdülőkorban
A serdülők kötődésének egyéni különbségeik megfoghatóak a felfogás-, érzés- és viselkedés-változásokban. A bizonytalan kötődésű serdülők családjában gyakoriak a váratlan fordulatok, a kerülők, a zsákutcák és a nehézségek, illetve hogy nem megfelelő módon oldják meg a problémákat. Emellett alacsony szintű interakciók jellemzik a családot, aláaknázzák az autonómiára törekvést, valamint gyakori a családtagokra a nyomás gyakorlása és a diszfunkcionális harag megjelenése. A biztonságosan kötődő családokban is jellemző időnként serdülőkorban az egyet nem értés a szülőkkel, viszont a bizonytalan kötődésű családoknál a kötődési kapcsolat kevésbé csillapítja ezeket, éppen ezért sokkal gyakoribb a „harcolj, vagy menekülj” álláspont. Az elkerülő serdülők a legkevésbé viselkednek autonóm módon, a szülők a serdülők szükségleteire kevésbé érzékenyek, összehasonlítva az elárasztott csoportba tartozókkal. A barátokkal való kapcsolatukban jellemző a bizonytalan kötődésű serdülőknél a torzított kommunikáció, negatív elvárás a másiktól, melyeknek gyökerei a szociális funkciók zavaraiban találhatók, mely az élet számos területére kiterjed. Az elkerülő stratégiát alkalmazók inkább távol tartják magukat kortársaiktól, különösen azoktól, akik közelebbi barátságot szeretnének kötni velük (Xxxxx, Land, 1999).
Az egyének kötődési mintázatának stabilitását elsősorban a Felnőtt Kötődési Interjúval (AAI) mérték. Xxxxxx (1995, idézi Xxxxx, Land, 1999) késői serdülőkorú fiataloknál azt tapasztalta, hogy a kötődési biztonság 70%-ban azonos az idegen helyzetben mutatott mintázattal. A fennmaradó résznél a mintázatban a változás komoly életeseményekkel függött össze, mint például a szülők halála, válása. A kötődési mintázat kevésbé
változott, ha a serdülő a biológiai szüleivel élt együtt, mint egyéb családi struktúrában. Xxxxxxxx (2000) két nagy csoportot vizsgált; a hagyományos családokat, és az ettől valamilyen eltérést mutató családokat, például a gyermekeiket egyedül nevelő anyákat, a vallási közösségben élőket, a nem hivatalosan együtt élő családokat. A vizsgálatot az alábbi életkorokban végezték: egy, három, hat éves korban és serdülőkorban. Az eredményeik alapján 77%-ban azonos a serdülőkori kötődési stílus, mint 1 éves korban. A kötődési mintázatot illetően a két nagy csoport különbözik, viszont az átlagostól eltérő családok különböző típusai nem térnek el szignifikánsan egymástól. A negatív életesemények bizonytalan kötődési mintázat előhívását segítik elő. Azok a gyermekek, akik biztos kötődési mintázata az évek alatt sem változott, nem éltek át negatív életeseményt sem (Xxxxxxxx, 2000).
Xxxxxxx és Xxxxxxxx (2005) a serdülők kötődésének három aspektusát vizsgálták: bizalom, kommunikáció és elidegenedés. Az IPPA kérdőív 28 itemes változatával a szülőkhöz, 25 itemes változatával pedig a barátokhoz való kötődést mérték 5 fokú likert skálán. A bizalom méri a kölcsönös megértés fokát a kötődési kapcsolatban, a kommunikáció skálái felbecsülik a minőségét és mértékét a szóbeli kommunikációjuknak, végül az elidegenedés a harag érzéseit és az interperszonális elidegenedést. Vizsgálatukban nemcsak a serdülők édesanyjukhoz, gondozójukhoz való viszonyát vizsgálták, hanem az apához, a testvérekhez és barátokhoz való érzelmi viszonyulásukat is feltárták.
Összehasonlítva alacsony és magas rizikójú serdülők kötődését, Xxxxx és munkatársai (2004) 16 éves korban szignifikáns eltérést nem tapasztaltak a két csoport között, viszont a tendencia azt mutatja, hogy a magas rizikójú csoport kötődése nem olyan erős. 18 éves korukra nyílik az olló, a magas rizikójú csoport kötődése gyengül a 16 éves eredményekhez képest, viszont az alacsony rizikójú csoport kötődése erősödik. Az eredmények azt mutatják, hogy a kötődés változása csekély az idő folyamán.
II.6. A kötődési mintázatok változatosságának magyarázatai
II.6.1. Az anyai viselkedés
Biztos kötődési mintázatú lesz a gyermek, ha a szülők szenzitívek a gyermek jelzéseire, igényeire azonnal reagálnak, ha baj van, elérhetőek. Ilyen esetben azt tapasztalja a gyermek, hogy a világ biztonságos, bátran vállalkozhat a felfedezésére.
Az elkerülő kötődés akkor alakul ki, ha az anya következetesen elutasító a gyermekkel szemben akkor, ha a gyermek stressz-jelzéseket ad, vagy éppen a gondozó túlzott önállóságot vár el a gyermektől. Kevés a testi kontaktus, ami nem okoz örömet számára. Az anyától a megfelelő távolság tartása védekezés a gyermek részéről, mivel sorozatosan azt tapasztalta, hogy a vele való találkozás fájdalmas.
Az ambivalens mintázat oka, hogy a gyermek nem tudja bejósolni anyja viselkedését. Esetenként túlzottan is dédelgeti, máskor elutasítja. A gyermek szükségleteit nem veszi figyelembe, csak a saját hangulata irányítja.
A dezorganizált kötődés hátterében a szülők félelemkeltő megnyilvánulásai állhatnak, ami egyrészt megnyilvánulhat az agresszióban, bántalmazásban, másrészt a szülők rémült, félelmet mutató reakcióiban (Xxxxxxxxx, Sroufe, Xxxxxxx, Xxxxxxx, 1999; Fonagy, Target, 2005; Xxxxxxxx, 2004; Xxxx, Lakatos, Xxxxxx, 2007).
Karavasilis és munkatársai (2003) szerint ezek a szülői megnyilvánulások nemcsak a csecsemőkori időszakra jellemzőek, hanem a későbbiekben is, egészen a serdülőkor végéig. Természetesen a szülői viselkedés a gyermek életkorához kell igazodjon minden időben, ami megmutatkozik a szabályok és a határok korhoz alkalmazkodó meghúzásában. Vizsgálatukban 414 kanadai gyermek, ebből 202 kisiskoláskorú és 212 serdülőkorú, teljes családban élő fiatal vett részt. A nevelési stílust a Lamborn-féle Szülői Stílus Kérdőívvel (PSQ) határozták meg: meleg szülői viselkedés, pszichológiai autonómia engedélyezése és viselkedés kontroll. A kisiskoláskori kötődést a Finnegan- féle Coping Stratégia Kérdőívvel különítették el: biztonságos, elkerülő, elárasztott. A
serdülőkori kötődést a Bartholomew és Xxxxxxxx féle Kapcsolati Kérdőívvel (RQ) mérték, melyek faktorai: biztonságos kötődés, bizonytanal elárasztott, elkerülő, félelemteli kötődés. Mind a két korosztálynál pozitív kapcsolatban áll a biztos kötődési stílus mind a három nevelési stratégiával, és a bizonytalan kötődési mintázatok negatív kapcsolatban vannak mind a három nevelési stílussal. A szülői dimenziók biztosan előrejelzik a kötődési stílust mind a két életkori csoportnál. A biztos kötődést elsősorban a meleg szülői viselkedés és a pszichológiai autonómia engedélyezése határozza meg. Az elkerülő kötődési stílus esetében a meleg szülői viselkedés és a viselkedés kontrollálásán, az elárasztott esetében a pszichológiai autonómia engedélyezésén van a fő hangsúly (Karavasilis, Xxxxx, Xxxxxxxxxx, 2003).
II.6.2. Környezeti tényezők
Önmagában egy-egy negatív környezeti tényező döntő hatással csak kivételes esetben van a kötődésre, halmozódása már kedvezőtlenül hat a kapcsolatokra. Magas rizikójú csoportok esetében találtak kapcsolatot a környezeti tényező és a kötődés között (Kósáné, Mirnics, 2007). Hátrányos helyzet esetében is lehetnek kompenzáló jellegű faktorok, melyek segítségével a kötődés optimális fejlődése fennmarad.
A biztonságos kötődést befolyásolják a demográfiai tényezők, többek között a jövedelem, a testvérek száma, a szülők iskolázottsága. A jelentős életesemények is hatnak a kapcsolatok alakulására, ezek közül kiemelem a szülők halálát, viszont, ha a családban valamely szülő komoly betegségben szenved, az is negatívan hat. Nem mindegy az sem, hogy a szülők mentálisan mennyire egészségesek. Gyakori a szorongás, a depresszió és a szenvedélybetegségek; ezek persze csak a leggyakoribbak. A házastársak kapcsolatának minőségén, a kiegyensúlyozottságukon is múlik, mennyit veszekednek, továbbá a válás is jelentős hatással bír a szülő-gyermek kapcsolat alakulására. Nem elhanyagolhatók a transzgenerációs hatások sem (Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007).
II.6.3. A gyermek egyéni jellemzői
A kötődéselmélet kutatók úgy gondolják, hogy a csecsemő temperamentumának nincs hatása a kötődés alakulására, amit azzal indokolnak, hogy a szenzitív anya az, aki alkalmazkodik a csecsemő igényeihez (Xxxxxx, Xxxx, 1999).
A kvantitatív genetikai vizsgálatok közül az ikerkutatások egy része azt bizonyítja, hogy egypetéjű ikrek esetében hasonlóbb az anyához való kötődés, mint kétpetéjű ikrek esetében; más vizsgálatok ezt cáfolják. Viszont a módszer finom különbségek mérésére nem alkalmas. A molekuláris genetika az egyes génváltozatok és a viselkedés kapcsolatát térképezi fel. Az organizált kötődési mintázatú (A, B, C) csecsemők esetében a D4 dopaminreceptor-gén (DRD4) D4.7 változata 29%-ukban volt kimutatható, ezzel szemben a dezorganizált kötődést (D) mutató csecsemők esetében a D4.7 változat 60% felett jelent meg. Az organizált kötődésű csecsemők esetében két a D4.2 és a D4.4 volt a két gyakori változat. Amikor megvizsgálták a DRD4 gén egy másik, -521 C/T polimorfizmusát, akkor kiderült, hogy a D4.7 génváltozat és a -521 T promoter génváltozat együttes megjelenése a dezorganizált kötődés esetében 12-szeres volt (Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007).
A vizsgálatokban kiemelik az egyén genetikai hátterének és környezeti tényezőknek a kölcsönhatását is, melyet azzal a példával lehet alátámasztani, hogy a gyermekkori bántalmazás csak azoknál a személyeknél okoz pszichés problémákat – depresszió, antiszociális viselkedés – a felnőttkor elején, akiknél meghatározott génváltozatokat találtak, melyek a dopamin- és szerotonin-ingerületátvitel működését befolyásolják (Xxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2007).
II.7. Kötődés és pszichopatológia
Évtizedekkel ezelőtt a klinikai gyakorlat számos területén – gyermekpszichiátria, gyermekgyógyászat, szociális munka – felfigyeltek arra a tényre, hogy a gyermek viselkedése, kogníciója és érzelmei az elsődleges gondozójával való kapcsolatától
függenek; az ő elhagyásának vagy elhanyagolásának eredménye. Gyakran találkoztak eseteik közül olyanokkal, akiket elhagytak a szülei, a gondozásuk nem volt megfelelő, sőt fizikai bántalmazás és abúzus áldozatai lettek (Xxxxxxxxx, 1999).
Több vizsgálatban beigazolódott, hogy a kötődési zavarok kapcsolatban állnak különféle mentális problémákkal. Nemi eltérést tapasztalva a fiúk inkább externalizációs, a lányok inkább internalizációs tüneteket produkálnak (Besser, Blatt, 2007). A bizonytalan kötődésű gyermekek egyaránt szignifikánsan többen mutatnak externalizációs és internalizációs tüneteket (Roelofs, Meesters, Huurne, Xxxxxxx, Muris, 2006). A bizonytalan kötődési minták közül az elkerülő az externalizációs problémákkal, míg a szorongó, ambivalens pedig az internalizációs zavarokkal áll összefüggésben (Dozier, Stovall, Albus, 1999).
II.7.1. Externalizációs zavarok
Az externalizációs tünetek elsősorban viselkedési zavarokban mutatkoznak meg, melyek a környezet számára zavaró magatartásformákban jelentkeznek Gádoros szerint (Perczel, Kiss, Ajtay, 2005).
Magatartászavarnak nevezzük a visszatérő agresszív vagy dacos viselkedést, mely korosztályának, sőt a társadalom normáinak súlyos áthágását jelenti. Eredetét tekintve soha nem lehet egyetlen okra visszavezetni, az egyéni sérülékenység mellett bio- pszicho-szociális stresszorok állnak a hátterében. Fajtáit tekintve beszélhetünk családi körre korlátozódó, kortárscsoportba be nem illeszkedő, kortárscsoportba beilleszkedni képes magatartászavaráról és nyílt oppozíciós zavaráról (Csík, 2008).
Zegers és munkatársai (2008) szerint a gyermek által produkált viselkedéssel a kötődési tapasztalat összefüggésben van. Az elkerülő mintázatú fiatalok erőszakosabbak, mint az elárasztott típusba sorolhatók. Az elkerülő típusú fiataloknál Xxxxxxxxxx és Xxxxxxxx (1996, idézi Zegers, Xxxxxxxxx, Xxx Xxxxxxxxxx, Jansenss, 2008) is antiszociális viselkedést tapasztalt; jelentős számban küzdenek drogproblémákkal is. Az externalizációs zavar szerintük az anyai kontrollal függ össze. Erről hosszú ideig úgy
tudták, hogy ellentétes korrelációban áll a serdülő devianciájával, viszont ez nem így van. Az externalizációs problémákat mutató fiatalok elkerülő kötődési mintázatot mutatnak (Allen, Land, 1999).
Azok a fiatalok, akik nem öngyilkossági szándéktól vezérelve önmaguknak sérüléseket okoznak, szignifikánsan többen elidegenedtek a szüleiktől kötődési kapcsolatukat tekintve Xxxxx és munkatársai (2008) eredményei alapján. Vizsgálatukban mérték a szülői kritikát a Xxxxx és munkatársai (1990, idézi Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxx, 2008) által kidolgozott kérdőívvel. A szülőktől való elidegenedés mértékét az Armsden és Xxxxxxxxx (1987, idézi Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxx, 2008) IPPA kérdőívével, a bűnöző viselkedést az Achenbach (1991, idézi Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxx, 2008) féle CBCL egyik változatával, a YSR segítségével (Youth Self Report) mérték (Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxx, 2008).
A szülő-gyermek kötődés és a fiatalkori bűnözés közötti kapcsolatra először Xxxxxx (1944, 1988, idézi Elgar, Xxxxxx, Worrall, Xxxxxxx, 2003) figyelt fel. Észrevette, hogy stressz esetén, míg normál esetben a szülő és a gyermek keresik egymás társaságát, esetükben nő a távolság közöttük. A nehéz szülő-gyermek kapcsolat bizonytalan kötődés kialakulásához vezethet, ami előre vetítheti a disruptív és antiszociális viselkedést serdülőkorban. Xxxxx és munkatársai vizsgálatában 68 kanadai vidéki és városi serdülő fiú vett részt, akik bűnöző viselkedésük miatt intézetben lettek elhelyezve. Kötődésüket AAQ (Adolescent Attachment Questionnaire), droggal való visszaélést DUSI-R (Drog Use Screening Invetnory-Revised), viselkedéses problémáikat YSR (Youth Self Report) kérdőívekkel mérték. A bűnöző fiatalok elsősorban elkerülő kötődési mintázatot mutatnak, főleg externalizáló tüneteket produkálnak, agresszívak, illetve a droggal való visszaélés is fokozottan előfordul esetükben. A városi bűnöző fiatalokhoz képest a vidékiek tünetei enyhébbek, kevesebb a droghasználó, kevésbé agresszívak, kötődési anomáliáik is enyhébbek (Elgar, Knight, Worrall, Xxxxxxx, 2003).
Korábbi vizsgálatok, mint például Xxxxxxxx és Xxxxxx (2000, xxxxx Xxxxxx, Xxxxx, 2010) az erőszakos viselkedést a fiúknak tulajdonították. Xxxxxx és Xxxxx (2010) ezzel
szemben nem talált nemi különbséget; nemcsak a fiúk viselkedésére jellemző az agresszivitás, hanem a lányokra is. Megvizsgálták a kötődés és az iskolai erőszakos viselkedés kapcsolatát is. A kötődést IPPA kérdőívvel mérték, az erőszakos viselkedés felméréséhez Xxxxxx féle (1996, idézi Xxxxxx, Xxxxx, 2010) Bully/Victim Questionnaire kérdőívet alkalmazták. Eredményeik azt mutatják, hogy azoknál a gyermekeknél, ahol érzelmileg elérhető a szülő, jó a kapcsolatuk, sokat beszélgetnek, kötődésük magas szintű, az iskolában a társaikkal is hasonlóan viselkednek. Ezzel szemben a bizonytalan kötődésű gyermekek azok, akik az iskolában is erőszakosak, agresszívek nemtől függetlenül (Walden, Baren, 2010).
II.7.2. Internalizációs zavarok
Az internalizációs tünetek az érzelmi életben jelentkeznek, nehézséget elsősorban a fiatalnak és nem a környezetének jelentenek Gádoros szerint (Perczel, Kiss, Ajtay, 2005).
Az internalizációs zavarok körébe tartoznak a hangulati élet zavarai. Ezen belül beszélhetünk depresszióról, dysthymiáról és bipoláris zavarokról. A depresszív szindróma számos tünetet foglal magába. A hangulatváltozás mellett vegetatív tünetek, szomatikus panaszok tapasztalhatók, csökken a pszichomotoros aktivitás, sőt a kognitív funkciókban is eltérés mutatkozik, ami megjelenhet az önbecsülés zavarában, nihilizmusban, kilátástalanságban, elégtelenségérzésben (Oláh, 2008). A gyermekkori depresszió magyarázatai között szerepel elsősorban a veszteség, a negatív életesemények, a gyermek életét gyökeresen megváltoztató változások, a visszautasítottság, a folyamatos bántalmazás (Comer, 2005). A serdülők szorongása specifikus és szociális fóbiákban, generalizált szorongásban és kényszerbetegségekben mutatkozik meg. A szeparációs szorongás a DSM-IV-ben önálló kategóriaként található, ami jelentősen eltér a felnőttkori rendellenességtől.
A szorongás, a depresszió összefüggésben van a kötődési képességgel. A bizonytalan kötődési mintázat egyben a pszichopatológia – szorongásos zavarok, borderline személyiség zavar, disszociatív tünetek, szuicid gondolatok és cselekedetek, érzelmi
distressz – fejlődésének kockázatát is magába foglalja. Az elárasztott típusba sorolhatók inkább internalizációs zavarokkal küzdenek, önbeszámolóik alapján depresszív tünetek jelennek meg náluk, amit elsősorban anyához való bizonytalan kötődésnél regisztráltak (Allen, Land, 1999).
Gyermekpszichiátriai klinikákon és intézeti körülmények között élő gyermekek körében igen gyakori probléma a társas kapcsolatok zavara. Típusai közül az egyik életkorhoz kötött; az egyikbe a 10 éves kor alatti, másikba a 10 éves kor feletti gyermekeket sorolják. A másik típusbeli besorolás az agresszív viselkedés jelenlétéhez kapcsolódik. Fiúknál az agresszió gyakrabban fordul elő, fizikai és verbális formában egyaránt, melyek közül meg kell említeni az ütést, a lökdösést, a rúgást és a fenyegetést. Lányoknál a kapcsolati agresszió a gyakori forma, vagyis barátaikat, más baráti társaságokat kibeszélnek, sértegetnek. A kapcsolati zavarokhoz nagyon gyakran más problémák is társulnak, többek között az ADHD vagy a tanulási zavar (Kimonis, Frick, 2006).
A társas kapcsolatok zavara megnyilvánul a kötődésben is. A kötődési zavar egyik formája a reaktív kötődési zavar (RAD), ami csecsemő vagy kisgyermek korban jelentkezik. Esetükben az elsődleges gondozóval szemben kötődési magatartás nem tapasztalható. Társas kapcsolataikban nem kezdeményezőek, sőt a reagálás hiánya tapasztalható. Kialakulásának oka a biztonság hiánya, a gondozó elhanyagoló magatartása, személyének többszöri változása áll. Leggyakrabban azoknál a gyermekeknél tapasztalják megjelenését, akik hosszasan kórházban tartózkodnak, továbbá intézeti nevelteknél. A kötődési zavar másik formája, a gátolatlan kötődési zavar, az élet első öt évében keletkezik. A gyermek ekkor minden felnőtthöz válogatás nélkül túlzottan barátságos, távolságtartó viselkedést nem mutat. Legtöbbször azoknál a gyermekeknél tapasztalták, akik csecsemőkoruktól fogva intézetben nevelkedtek. Oka az lehet, hogy a gyermeknek nem volt módja tartósan egy gondozóhoz szelektíven ragaszkodni (Fedor, 2008; Xxxxxx, Xxxxxx, 2000).
Az állami gondozott gyermekek esetében sokkal több érzelmi és viselkedéses problémát tapasztaltak, mint magas rizikójú, családban nevelkedő társaiknál (Xxxx, Xxxxxxxx,
Xxxxxxxx, 2005). A kötődési nehézségeik hátterében nemcsak a szülők elhagyásával átélt trauma áll, hanem a gondozók személyének állandó változása sincs jó hatással rájuk (Rutter, X’Xxxxxx, 1999).A következő fejezetben a gyermekvédelmi rendszert mutatom be; azt a hátteret, melyben a gyermekvédelmi szakellátásban, gyermekotthonban élő fiatalok nevelkednek.
Sérült gyökerekkel, „szabadon”
III. A gyermekvédelem
III.1. A gyermekvédelem kialakulása, változása történelmi koronként
A gyermekvédelem a társadalom által meghatározott és szervezett segítő tevékenység, mely központi feladata a gyermekkorúnak tekintett réteg életben maradásához szükséges feltételek biztosítása szervezett beavatkozási módok által. Segítés, támogatás, korrekció elsősorban a családon belül történik, sikertelenség esetén azon kívül (Czirják, 2008).
A gyermekvédelem egyidős az emberiséggel. Minden korban és időben a társadalomra jellemző, hogy biztosítja a felnövekvő generáció életfeltételeit és életkörülményeit, mely időről időre változáson ment keresztül. A megértéshez elengedhetetlen, hogy az adott kor eseményeit annak kontextusában vizsgáljuk, és ne napjaink szemlélete alapján értékeljük.
Xxxxxxx (Szöllősi, 2003) négy típusát különíti el a gyermekvédelemnek, melyek az idő folyamán alakult ki. Az első formában az állam csak a szülő hiánya esetén avatkozik be. A második formában, ha bántalmazás áll fenn, a harmadikban alapvető cél a család egyben tartása, viszont probléma esetén a beavatkozást elengedhetetlennek tartja. Negyedik esetben a hangsúly a gyermek jogainak biztosításán van.
Lightart (1986, idézi Volentics, 1996) az európai gyermekvédelem háromszakaszos modelljét írja le. Az 1700-as évekig tart a mitikus szakasz; a nevelőszülői gondoskodás gyökerei itt találhatók. Az elmélet szerint azokat a gyerekeket egy másik családhoz kell kihelyezni, akik magatartászavarosak. Feltevésük és tapasztalataik szerint ugyanis könnyebben megváltoznak új környezetben. Az ontológiai szakasz célkitűzése az volt, hogy minél előbb felnőtté váljanak a fiatalok. Második felében hozták létre a nagy létszámú nevelőotthonokat, melyek távol voltak a településektől, a gyermek családjától,
hogy megóvják őket az ártó hatásoktól. A II. világháború után specifikus otthonokat is létrehoztak az eltérő problémával küzdő gyermekek számára, mint például fogyatékosoknak, magatartászavarosoknak, bántalmazottaknak, árváknak. A harmadik, funkcionális szakasz Európában az 1970-es években kezdődik, melynek alapja a szociálökológiai elmélet. Lényege, hogy a gyermek része a környezeti rendszernek, viszont fejlődni képes önálló személyiség. A nagy intézményekből való kitagolással mesterséges családokat kívántak létrehozni, ezzel is felkészíteni és segíteni a gyermekek társadalomba való beilleszkedését. Egyre inkább hangsúlyozták, hogy a problémát a családban kell megoldani. Ezekben az években az amerikai kutatások is rávilágítottak arra, hogy a rendszerbe sokkal könnyebb bekerülni, mint haza. Gyakori a gyermekek intézmények közötti vándorlása is. Rájöttek arra is, hogy a prevencióra nagyobb hangsúlyt kell fektetni (Volentics, 1996, Rácz, 2009).
Xxxxxxxxxxxx és Volentics (1992, Xxxxx, Kósa, 2005) az intézeti nevelés történetét három szakaszra osztja. Az első szakasz az 1900-as évek elejére tehető, amikor lehetőség szerint az intézményeket a lakott településektől minél messzebbre, a társadalomtól izoláltan helyezték el. Fő jellemzőjük a szigorú fegyelem és a teljes kontroll volt. A két világháború között létrehozott gyermekotthonok korukban modern szemlélettel álltak a deviáns gyermekek problémáihoz, mint például a pszichoanalízis eszméit elfogadó bécsi Aichorn intézet, melynek mintájára Xxxxxx Xxxxx hozott létre gyermekotthont Magyarországon. Antiszociális fiatalok közösségi nevelését Makarenko kiemelkedő jelentőségűnek tartotta. A második szakasz gyökerei még az 1900-as évek elejére nyúlnak vissza, kibontakozása az 1980-as évekre tehető. Az otthonokban a terápiás szemlélet egyre inkább kezdett teret hódítani. Központi feladatnak tekintették, hogy a gyermekek tartós kapcsolatokat alakítsanak ki, megszüntették a személytelen és szigorú fegyelmet, az intézetek nyitottá váltak, pszichológus kezdett foglalkozni a fiatalokkal. A harmadik szakasz az 1970-es években indult. A hagyományos, nagy nevelőotthonok felszámolása kanadai kezdeményezésre történt; 1990 után lakásotthonokban vagy lakóotthon jellegű csoportokba helyezték el a gyermekeket (Xxxxx, Kósa, 2005).
Veczkó (2007) a kezdeti időktől vizsgálja a szülő nélkül nevelkedő gyermekek helyzetét, mely alapján négy fő gyermekvédelmi időszakot különít el. Az első az elhagyott és a „kitett” gyermekek helyzete az ókori népeknél. A gyermekről alkotott nézet és felfogás ebben az időszakban igen változatos képet mutatott. A gyermekek szakrális áldozatként való bemutatása több kultúrában jelen volt, viszont írásos és képi emlékek beszámolnak arról is, hogy fontos szerepet töltöttek be egyes helyeken, többek között Egyiptomban, Mezopotámiában. Az élet adásáról és elvételéről a család hozott döntést, gyakori volt a gyermekgyilkosság. A gyermek életben maradásához több feltételnek kellett teljesülnie. Az egyik a gyermek egészségi, fejlettségi állapota. A beteg, erőtlen, fejletlen gyermekeket elpusztították, mivel gyengítette volna a törzsük, nemzetségük, államuk harcképességét, gazdasági-társadalmi erejét. Ha esetleg a beteg, fejletlen gyermek életben maradt, akkor örökös rabszolgává vált. Az életben maradás másik feltétele a csoport méretének felső határa, amit az határozott meg, hogy egy nap alatt mennyi élelmet tudtak gyűjteni. A harmadik feltétel a csoport védelmi feladatainak ellátásával függött össze. Az ókori görögök gyermekekről vallott központi nézete szerint általuk kapcsolódnak a jövőhöz, ennek ellenére a gyermekgyilkosságot elfogadottnak tartották. Spártában a vének tanácsa döntött a gyermek születését követően életben maradásáról. Athénban azokat a csecsemőket, akiket nem akart családjuk felnevelni, Xxxxxxxxx templomának előcsarnokában helyezték el egy kagyló formájú agyagedényben. Mindig volt jóérzésű ember, aki magához vette és felnevelte. Nem volt ritka eset, hogy később rabszolgaként dolgoztatták, vagy eladták őket. Az ókori Rómában az apa lába elé tették a csecsemőt, ha felemelte, akkor felnevelték, ha nem, akkor „kitették” egy fűzfa kosárba. Az apa volt az, aki minden családtag felett feltétlen uralommal rendelkezett. A döntés meghozatalát befolyásolta a család mérete, anyagi helyzete és nem utolsó sorban a gyermek neme. A fiúgyermekeket gyakrabban nevelte fel saját családja. Izlandon a szegény emberek a fizikailag gyenge gyermekeket távolították el, Grönlandon azokat a csecsemőket ölték meg, akiknek anyjuk meghalt, a skandinávok és normannok pedig a törvénytelen gyermekeket vízbe fojtatták rabszolgákkal. Thébában halálbüntetéssel fizetett az a szülő, aki elhagyta gyermekét. A germánok a fogyatékos csecsemőt mocsárba fojtották, viszont a gyermek elhagyása, megölése bűnnek számított. Az idő előrehaladásával a gyermekgyilkosságok száma csökkent (Xxxxxxxxx, 2001; Xxxxxx, 2007).
A második szakasz a szegénykérdés keretében, a karitász segítségével megvalósuló gyermekvédelem. A kereszténység elterjedésével változáson ment keresztül a gyermekekről való gondolkodás. Az egyház támogatta a szegényeket és elhagyottakat. Xxxx Xxxxxxxxxx menedékházakat nyitott. Azokat a szülőket, akik nem tudtak gondoskodni a gyermekeikről, ruhával és élelmiszerrel látta el. 315-ben már pénzbeli segélyt kaptak a családok, hogy ezzel a gyermekgyilkosságot megelőzzék - ezt a cselekedetet 374-ben már főbenjáró bűnnek tartották. Egyházközségek, püspökök menhelyeket hoztak létre, kibontakozott a gyermekmentési mozgalom. 785-ben Xxxxxxx érsek alapította az első lelencházat. Magyarországon Xxxxxx xxxxxx már a törvénykönyvében foglalkozott az özvegyek és árvák védelmével. Azokról a gyerekekről, akik segítségre szorultak, árván maradtak, a rokonoknak és a faluközösségeknek kellett gondoskodni. Az állam csak a vagyonos árvák ügyével foglalkozott. A reneszánsz nagy fordulatot hozott a gyermekről való gondolkodás szemléletében. A társadalom már rendelkezik a gyermek nevelésére vonatkozó programmal, ezért a gyermekvédelem előidőszakának is nevezhetjük. Szeretetházakat hoztak létre, melyek többnyire egy-egy kolostorhoz kapcsolódtak. Kéziratok szerint Rómában 1597-ben, Hamburgban 1604-ben alapítottak csavargó és árva gyerekeknek intézményt. A reneszánsz eszmeileg hatott a gyermekek védelmére, a reformáció ezzel szemben minden gyermekre kiterjesztette a gyermeknevelés szemléletét. Cél a termelőmunka és az oktatás összekapcsolásával a munkára nevelés megvalósítása volt. Megfogalmazódott az igény, hogy az elhagyott és szegény gyermekekkel az állam is foglakozzon (Xxxxxx, 2007; Xxxxxxxxx, 2001).
A harmadik szakasz az állami és karitatív intézmények időszaka a gyermekvédelemben.
I. Xxxxxx 1711-ben rendeletben szabályozta a vagyonos árvák helyzetét, akik mellé tutorokat, vagyis gyámokat rendelt. Bár kevesebbet foglakoztak a vagyontalan árvák ügyével, mégis próbáltak számukra is megoldást találni. 1741-ben Nemescsón alapítottak árvaházat, majd ezt követően több településen hoztak létre hasonló intézményeket nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte. Xxxxxxxxxx elméleti munkásságát a gyakorlatban is alkalmazta bentlakásos intézetében, ahol cselekvési program alapján foglalkoztak a gyermekekkel, feljegyezték a sikereket és kudarcokat egyaránt. Ebben az időszakban Magyarországon kétféle típusú szeretetház működött: az
egyik Pestalozzi nevelési elvein alapult, a másik típusba a dolgoztató menhelyek vagy lelencházak tartoztak. Rájöttek arra, hogy az elhagyott gyermekeket is dolgozó állampolgárokká kell nevelni. A változó társadalmi rend egyre inkább igényét fejezte ki, hogy megoldják az árvák problémáját. A II. Szegény Törvény XXI. Tc. kimondta, hogy a gyermekeket 7 éves korukig felmerülő gondozási költségeit az Országos Betegellátási Alapból kell fizetni. Az idősebb gyermekek sorsával nem foglalkoztak a rendeletben. A törvény azonban csak papíralapú maradt, mivel sosem kelt életre (Xxxxxx, 2007).
A negyedik szakasz a rendszeres és intézményes gyermekvédelem alakulásának időszaka. Az 1900-as évek eleje nagy változásokat hozott a gyermekek védelmének jogi szabályozásában, ami alapját képezi napjaink törvényi rendelkezéseinek. Xxxxx Xxxxxx 1901-ben kimondta, hogy az elhagyottá nyilvánított, valamint talált gyermekeknek joga és szüksége van állami védelemre. Ez azt jelenti, hogy az állam szociális felelősséget vállal értük. (Herczog, 2001). Az 1901-es gyermekvédelmi törvény már nemcsak elmélkedik a problémáról, hanem konkrét megvalósítási programot indít el vele, mely 1903-ban életbe is lépett. Az állam az újonnan létrehozott intézményeket adományokból próbálta fenntartani, ezért egyelőre ez csak részleges megoldást jelentett. 1906-ban életre hívták a Gyermekvédő Ligát, ami a közadakozást koordinálta. A már kialakult problémák segítése volt a fő feladat, a preventív funkció teljesen kimaradt szakmai munkájukból. A gyermekvédelmi munka két területre összpontosult; az egyik a gyermekhalandóság problémája - ez elleni védekezésképpen jött létre a gyermekmenhelyek rendszere. A másik probléma a nagyfokú kriminalitás volt. 12 éves korig az erkölcsi fejlődés érdekében nevelőszülőnél helyezték el a gyermeket, afelett pedig intézetben, ahol a már kialakult és megszilárdult személyiségek korrekciója szinte lehetetlen volt (Veczkó, 2007). Az 1920-as évek elejétől a gyermekek védelmével nemzetközi szinten is foglalkozni kezdtek. Az emberi jogok fejlődése több generáción keresztül alakult, fejlődött. Az első generációs emberi jogok körébe a polgári és politikai jogok tartoznak, mint például a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság, a szólás- és sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog, az aktív és passzív választójog és a tulajdon védelmének joga. A második generációs emberi jogok az egyenjogúság eszméjén alapulnak, vagyis azoknak is esélyt kell teremteni, akik helyzetüknél fogva hátránnyal indulnak, vagy nem tudnak felzárkózni az átlaghoz. A
harmadik generációs jogok körébe sorolható az egészséges környezethez, egészséghez, békéhez való jog, illetve a diszkriminációval szembeni védekezéséhez, továbbá az emberiség közös örökségéből való részesedés joga (Hatvani, 2004). Az 1930-as években a családvédelem előtérbe került. A második világháború után a gyermekvédelem állami feladattá vált, a nevelőszülői hálózat sorvadásnak indult, mivel vagy dolgoztatták a gyermeket, vagy nagyon szegény családok fogadtak be, akik számára a kapott összeg nagy segítséget jelentett, a nevelt gyermek pedig gondozás hiányában nyomorgott vagy meghalt. A közösségi nevelés felértékelődött, a nagy intézetek létrehozása került középpontba. 1949 után már csak az állami gyermekvédő otthonok maradtak fenn, minden más formát betiltottak. Az állam nagy összegeket fordított a gyermekvédelemre, mégsem tudtak alapvető problémákat megoldani ezzel a gondozási formával, mint például a gyermek legalapvetőbb kötődési igényét kielégíteni, a szocializálódáshoz szükséges szerepmintákat megtanítani, a családi életre nevelést biztosítani. 1960-ig a gyermekek 80-90%-a anyagi okok miatt került intézeti nevelésbe. 1960 után ez a tendencia megfordult, 10-20% anyagi okokból, a többiek pedig erkölcsi veszélyeztetés miatt. A preventív gyermekvédelem továbbra is hiányzott, a családgondozás megoldatlan maradt. A gyermekek többsége 2-5 évig volt kitéve a környezeti pszichoszociális veszélynek. Ez idő alatt a személyiségük oly mértékben károsodott, hogy csak alaposabb pszicho-pedagógiai neveléssel lehetett volna eredményt elérni, sőt egyes esetekben irreverzibilis károsodás jött létre. Az intézetek a kihívással nem tudtak megbirkózni, egyre nagyobb számban kerültek ki antiszociális fiatalok a rendszerből. Egységes gyermekvédelmi kódex még mindig nem létezett, gyakran olyan személyek hoztak döntést a gyermek sorsáról, akik személyesen nem is ismerték őket. A rendszer problémáira egyre több szakember hívta fel a figyelmet. Az intézmények életkori szakaszok alapján fogadták be a gyermeket, így mire felnőtté vált, több alkalommal is helyet kellett változtasson, az uniformizált életnek többnyire a hátrányait érezték, továbbá a belső iskolák esetében is inkább a problémák domináltak, mint az előnyök (Xxxxxx, 1973). 1970-ben egyetértettek a reform szükségességével; az 1980-as években a reform területeit igyekeztek meghatározni, az 1990-es években szakmai programok, konferenciák keretében definiálták a problémát. Az átalakulás megkezdődött, melynek mottója, hogy a gyermekvédelmet a személyességen alapuló
„családok”-ra kell építeni. Létrejöttek az első lakóházas csoportok, illetve a
hagyományos gyermekotthonokat is kiscsaládos csoportokra osztották (Xxxxxx, 2007; Kothenzné, 2009). Ezzel párhuzamosan a nevelőszülői hálózat is fejlesztésnek, fejlődésnek indult.
Az 1900-as években több neveléssel és gyermekvédelemmel foglalkozó szervezet jött létre, többek között a Nemzetközi Nevelésügyi Iroda (BIE) 1925-ben, az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Szükség Alap (UNICEF) 1946-ban, az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) 1947-ben. Az utóbbi megalakulásával nagyon sokban járult hozzá a gyermekvédelemhez.
III.2. Hazánk gyermekvédelmi rendszere napjainkban
Jelenleg Magyarországon a Családjogi törvény (CSjt) és a Gyermekek védelméről szóló törvény (Gyvt, 1997. évi XXXI. törvény) szabályozza a családok jogait és kötelességeit, valamint a hatóságok beavatkozási lehetőségeit. A gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy felelősséggel rendelkezik az orvos, a védőnő, a családsegítő, a nevelési tanácsadó, az oktatási intézmények, a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a menekülteket befogadó helyek és az egyházi intézmények - ők egyben a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai. Ha bármelyikük észleli a gyermek veszélyeztetését, akkor jeleznie kell a gyermekjóléti szolgálat vagy a jegyző felé, aki beavatkozási joggal rendelkezik, illetve további bejelentést tehet a gyámhatóságnak (Gulyásné, 1997). Természetesen bejelentést tehet minden állampolgár, ha észleli, hogy egy kiskorú gyermeket sérelem ért, sőt maga a gyermek is élhet ezzel a jogával.
A gyermekek egészséges testi-, lelki-, és személyiségfejlődése kiemelkedő jelentőségű, melynek figyelemmel kísérése, nyomon követése állami és önkormányzati feladat. A gyermekvédelmi rendszer egyik feladata, hogy elősegítse a gyermek családban nevelését, megelőzze és megszüntesse a veszélyeztetettséget. A gyermekek védelmére szolgál a pénzbeli ellátás, ami tartalmazza a rendszeres gyermekvédelmi támogatást, a rendkívüli gyermekvédelmi támogatást, a gyermektartásdíj megelőlegezését és az
otthonteremtési támogatást. A pénzbeli és természetbeni ellátások részletezése a témám szempontjából nem releváns.
A személyes gondoskodás keretén belül a gyermekjóléti alapellátás feladata elsősorban prevenciós jellegű. Az 1997. évi XXXI. Törvény 38. § (1) kimondja, hogy „az alapellátásnak hozzá kell járulnia a gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődésének, jólétének, a családban történő nevelésének elősegítéséhez, a veszélyeztetettség megelőzéséhez és a kialakult veszélyeztetettség megszüntetéséhez, valamint a gyermek családjából történő kiemelésének a megelőzéséhez (Gáspár, 2003, 21)”.
A gyermekjóléti alapellátás körébe tartozik a gyermekjóléti szolgáltatás, mely a szociális munka eszközeivel segíti elő a gyermek családjában nevelkedését, testi és xxxxx egészségének megőrzését, a veszélyeztetettség prevencióját és megszüntetését. Továbbá a családjukból kiemelt gyermek hazagondozásához is hozzájárulnak. A gyermekek nevelésének feltételeit elsősorban a családban kell megoldani. Ennek érdekében a legnagyobb támogatásban kell őket részesíteni, melyre minden gyermek jogosult. Ide tartoznak az olyan tevékenységek, programok, tréningek, tanácsadás melyek során a szülők minél több ismeretet szerezhetnek a gyermeknevelésről, a gyermekeik fejlődési szükségleteiről, a káros szenvedélyekre való rászokás lehetőségeiről. Továbbá ide tartozik a veszélyeztetett csoportoknak való segítségnyújtás, még mielőtt a bántalmazás bekövetkezne (Veczkó, 2007; Herczog, 2001; Xxxxxx 2003). Nagy felelősség megállapítani azt a pillanatot, amikor mindképpen be kell avatkozni a családok, gyermekek életébe, mivel kárt is okozhat az elővigyázatlan óvintézkedés. Ha a szakemberek megállapítják a veszélyeztetettséget, akkor szükség van a beavatkozásra.
A gyermekvédelmi alapellátáson belül speciális gyermekvédelemre akkor kerül sor, ha a gyermek testi-lelki fejlődése zavart szenved, mivel a család az alapvető funkcióinak egy részét vagy egészét képtelen ellátni. A „védelembe vétel” a jegyző feladata, ami
„hatósági tevékenység, alapjaiban preventív jellegű szolgáltatás, amennyiben az alapellátások önkéntes igénybe vétele nem vezetett eredményre, s van remény a probléma családi környezetbe történő rendezésére” (Gáspár, 2003, 31). A cél, hogy a
gyermekek nevelése saját, vérszerinti családjukban történjen (ENSZ Gyermekjogi Egyezmény Magyarország által elfogadott előírása), csak a legvégső esetben kerüljenek kiemelésre (Domszky, 2004). Ezt Szöllősi (Rácz, 2009) problémaorientált normális mezőnek nevezi. Ebben az esetben a gyermekvédelmi alapellátás keretében végzett korrigáló tevékenység során szakmailag megalapozottan biológiai, anyagi, jogi, igazgatási, egészségügyi, művelődésügyi, szociális és pszichés feltételek megteremtésével segíti, hogy a gyermekekből érett felnőttek váljanak. Ennek törvényi háttere teljes körűen biztosított, ugyanis részletesen lefektették a szülők jogait és kötelezettségeit, sőt a gyermek jogait és kötelezettségeit is, továbbá a segítő szakemberek szakmai képzési követelményeit a szakszerű segítés érdekében. Az Alkotmány 67. §-a a gyermek családhoz való joga mellett arról is ír, hogy az állam és a társadalom kötelezettsége a védelem, hogy a gyermek testileg, szellemileg, erkölcsileg megfelelően fejlődjön. A nemzetközi alapokat az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1989. november 20-án kelt, a Gyermekek jogairól szóló Egyezménye tartalmazza. Ezt Magyarországon az 1991. évi LXIV. törvényében hirdették ki (Hatvani, 2004; Xxxx, Katonáné, 2006; Herczog, 2001), melyet a Gyvt 1997. évi XXXI. törvénybe részletesen beépítettek. A családsegítő szolgálat a család gondozása során a segítségnyújtás különböző módozatait tudja biztosítani a család számára, hogy megszűnjön a válságos helyzet. Szöllősi az önkéntesen igénybe vehető szolgáltatásokat szükségletorientált normális mezőbe sorolja, mellyel Rácz is egyetért (Rácz, 2009). Tapasztalatok azt igazolják, hogy a szociális munkások rendszeres törődése kedvezően tud hatni a szülő- gyermek kapcsolatra, sőt a szülői bánásmódban is tapasztalnak változásokat. A szülő vagy szülők egészségi állapota, indokolt távolléte vagy egyéb családi ok miatt valamelyik családtag befogadhatja a gyermeket átmenetileg, amíg a nevelési, gondozási akadályok el nem hárulnak. Ez a megoldás kedvezőbb a gyermek számára, mintha kiszakítanák abból a környezetből, ahova érzelmileg kötődik. A családba fogadás alapja az önkéntesség, ami azt jelenti, hogy a szülőknek kell kérelmezni, döntési jogköre pedig a gyámhivatalnak van. Ez idő alatt a szülő felügyeleti joga szünetel.
A gyermekek napközbeni ellátása során a családban élő gyermekek számára életkorukat figyelembe véve (bölcsőde, családi napközi, házi gyermekfelügyelet) kell biztosítani nappali felügyeletüket, gondozásukat, nevelésüket, foglalkoztatásukat, étkezésüket, ha a
szülők valamilyen oknál fogva napközben nem tudják felügyeletüket és ellátásukat megoldani, mint például munkavégzés, betegség vagy egyéb ok miatt.
A gyermekvédelmi alapellátás harmadik ellátási formája a gyermekek átmeneti gondozása, melyre akkor kerül sor, ha a veszélyeztetettség súlyosabb esete áll fenn. Ezt nevezi Szöllősi problémaorientált kivételes mezőnek (Rácz, 2009). Egyrészt helyettes szülőhöz kerülhet a gyermek, aki addig vállalja a gyermekről a gondoskodást, amíg a szülő problémáit megoldja, és újra felelősséget tud vállalni gyermekéért. Ez idő alatt a felügyeleti joga életben marad. Azok a családok, akik otthontalanná váltak, saját kérelmükre családok átmeneti otthonába kerülhetnek; ez elősegíti, hogy együtt maradhassanak. A gyermekjóléti szolgálat munkatársai teljes körű segítséget nyújtanak számukra, hogy a problémák megszűnjenek, a család helyzete rendeződjön. Ha a gyermekvédelmi alapellátás, „védelembe vétele” során nem sikerül a családban fennálló zavarok kiküszöbölése, a gyermek veszélyeztetettsége, a problémák csökkentése, a krízis megoldása nem vezetett eredményre, akkor a gyermeket ideiglenesen kiemelik a családjából. Ennek ideje alatt a TEGYESZ által szervezett szakvéleményekre vizsgálat történik, javaslatot tesznek a gyermek személyiségállapotának legjobban megfelelő gondozási formára, és a gyermekjóléti szolgálat adatokat szolgáltat a család körülményeiről az elhelyezési értekezleten. A törvény által előírt szakemberek megbeszélik a gyermek hazakerülésének lehetőségét, illetve a szakellátás otthont nyújtó ellátásába tesznek javaslatot a gyámhivatalnak. A gyámhivatal döntése folytán a gyermek akár visszakerülhet a szüleihez, esetleg családba fogadással valamely közeli hozzátartozóhoz (egyik vagy mindkét szülő kérelmére).
A gyermekvédelmi rendszer, úgy vélem, ezen a területen fejlesztésre szorul. 2010. 06. 25-én a Tolna Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság IV. számú hőgyészi gyermekotthona által tartott Gyermekvédelmi alapellátás és szakellátás együttműködésének elősegítését célzó tanácskozáson elhangzott, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezésre beutalt gyermekek 30%-a visszakerül a családjába. Ez azt jelenti, hogy náluk a kiemelés elhagyható lett volna. A törvény adta lehetőséget ki kellene használni, vagyis a beutalt gyermekek vizsgálata megkezdődhetne a családjukban, tehát a szülő vihetné el a gyermeket a vizsgálatokra, illetve közösen, a családjukból,
családjukkal mehetnének az elhelyezési értekezletre. Pszichológiai oldalról nézve kettős jelentőséggel bírna, mivel egyrészt a kiemelés traumatizáló hatásától védenénk meg a gyermeket, másrészt a kötődés zavartalanságát biztosítaná a gyermek és a szülő oldaláról egyaránt. Ez azt jelenti, hogy a kötődéssel és kiemeléssel összefüggő negatív hatások a gyermekek 30%-ánál nem következnének be (Xxxxxxx, 2010; Klézliné, 2010).
A személyes gondoskodás keretén belüli gyermekvédelmi szakellátás körébe tartozik az otthont nyújtó ellátás, az utógondozói ellátás és a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatás. Amennyiben a gyámhivatal a szakellátás otthont nyújtó ellátásáról hoz döntést, a gyermekek átmeneti és tartós nevelésbe kerülhetnek. Az 1997. évi XXXI. Törvény 77. § (1) szerint „A gyámhivatal a gyermeket átmeneti nevelésbe veszi, ha a gyermek fejlődését a családi környezete veszélyezteti, és veszélyeztetettségét az alapellátás keretében biztosított szolgáltatásokkal, valamint a védelembe vétellel nem lehetett megszüntetni, illetve attól eredmény nem várható, továbbá, ha a gyermek megfelelő gondozása a családján belül nem biztosítható. Az átmeneti neveléssel egyidejűleg a gyámhivatal a gyermeket nevelőszülőnél vagy – ha ez nem lehetséges – gyermekotthonban, illetve fogyatékos vagy pszichiátriai betegek otthonában helyezi el és gyámot (hivatásos gyámot) rendel (Xxxxxx, 2003, 34)”. Átmeneti nevelésről való határozat esetén a szülő felügyeleti joga a szülőknek szünetel, kapcsolattartás engedélyezése gyámhivatali hatáskörbe tartozik, melyet a szülő kérelmére hoz meg. Folyamatos és időszakos kapcsolattartás valósulhat meg a konkrét esetről beszerzett információk alapján. Xxxxxx nevelésbe vételre akkor kerül sor, ha a szülő lemond a gyermekről, kapcsolattartási jogával nem él, mindkét szülő ismeretlen vagy elhaláloztak.
A gyermek személyiségfejlődése, ha a családjában nem megoldható, akkor ahhoz hasonló, úgynevezett családias környezetben valósítható meg. Ezt a célt szolgálják az otthont nyújtó ellátások, vagyis a nevelőszülői hálózatok és a gyermekotthonok. Otthont nyújtó ellátásban ideiglenes hatállyal elhelyezett, átmeneti és tartós nevelésbe vett gyermekek gondozása és nevelése történik. A nevelőszülői hálózatok bemutatásától eltekintek, mivel kutatási mintám a gyermekotthonos ellátási formából került ki. A
gyermekotthonok folyamatos munkarendben működnek az alábbi típusok alapján: befogadó otthon, lakásotthon, speciális gyermekotthon, különleges gyermekotthon, utógondozói otthon (Xxxx, 2004). Az új gyermekvédelmi törvény a lakásotthonos gyermekotthoni elhelyezést preferálja. Mindegyik helyen a családi funkcióknak megfelelő feladatokat látják el. A szakmai követelmény előírja, hogy a családgondozón keresztül a visszahelyezést segítse, a fejlesztőpedagógus a felzárkóztatásokat, a pszichológus a terápiás munkát végezze, melyek a gyermekek szociokultúrális felzárkóztatását szolgálják (Büki, 2004; Xxxxxx, 2007; Xxxxxxx, 2001; Xxxxx, Kósa, 2005; Kothenczné, 2009).
A gyermek, fiatal átmeneti nevelése alatt a szülőknek kapcsolattartási és együttműködési lehetősége és kötelezettsége van, ami egyben legfontosabb feltétele a gyermekvédelmi gondoskodás megszüntetéséhez. Xxxxx indokolt a gyermekvédelmi szakellátás nevelése, amíg a gyermek és családja képessé válik a visszafogadásra. A cél, hogy ez mielőbb megtörténjen. A gyermekvédelmi gondoskodás megszüntetésének lehetőségét az évenkénti felülvizsgálatok rendszere szolgálja. Ehhez a gondozási hely, a TEGYESZ, a Gyermekjóléti Szolgálat tájékoztatása ad alapot. Bár a szülők felügyeleti joga szünetel, de a gyermek sorsát érintő lényeges kérdésekben véleménynyilvánítási joguk van és együttműködési kötelezettségük a gyermeket gondozó személlyel és intézménnyel egyaránt. Ennek érdekében a teendőket helyi sajátosságoknak megfelelően a gyermekotthonok belső Szakmai Programjukban dolgozták ki a szülőkkel való kapcsolattartásra, együttműködésre. Például a hőgyészi gyermekotthonban hagyományteremtően – a rendes családgondozáson kívül – minden év januárjában megrendezésre kerül a Szülői Értekezlet, melynek célja a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések megbeszélése, az életpálya kijelölése, a továbbtanulás előkészítése, a szülői szerep megerősítése, vagyis a szülők élhetnek véleménynyilvánítási jogukkal. 2008 júniusában először megtartott, azóta rendszeressé vált, országosan új módszerként bevezették a Családi Napot. Célja a szülői szerepek szilárdítása, gyerek-szülő kapcsolat javítása, erősítése, a kötődés, szeretet érzésének fokozott átélése a visszagondozás érdekében, kötődési zavarok, kapcsolati zavarok korrekciójának feltérképezése és terápiájának előkészítése, konfliktusok megoldása különböző módszerekkel. Mivel a szülők személyiségének alkalmassá tétele az ismét munkába állásra a visszagondozás
egyik feltétele, ebben trénerek segítenek nekik, ugyanis a munkavállaláshoz szükséges készségek leépült személyiségük következményeként nem megfelelő szintűek. Ez azért kiemelt jelentőségű, mert a szülők körülbelül 95%-a munkanélküli; segélyekből, bizonytalan alkalmi munka lehetőségéből tartják el magukat és családjukat. A gyermekek oldaláról a személyiségükbe mintaként nem épül be a munkába járás, mert a gyermekeknek csak a segély kérésének lehetőségét tanítják meg. Továbbá a munkanélküli szülők segítséget kapnak szakmai nap keretében a Munkaügyi Központ munkatársaitól munkavállalási lehetőségekről, hogy képesek legyenek családjukat eltartani. Megtanítják a szülőknek, hogy kitől, milyen segítséget kaphatnak. A munkakeresés és megtartás menetét is megismerik, számos esetben alkalmazzák a visszajelzések alapján (Xxxxxxx, 2010).
A tapasztalatok általában azt mutatják, hogy a gyermekotthoni élet nem tudja biztosítani a nevelés optimális feltételeit. Nem könnyű pótolni az érzelmeket, a szeretetet. A kötődési bizonytalanságot részben kompenzálhatja a nevelőkhöz, társakhoz fűződő szoros és tartós kapcsolat. Ahhoz, hogy megértsük érzelmeiket, érzelmi állapotukat, reakcióikat, viselkedésük mozgatórugóit, ismernünk kell azokat a sajátosságokat, melyek markánsan megkülönböztetik őket családban élő kortársaiktól.
III.3. Statisztikai adatok a gyermekvédelmi szakellátásból
A gyermekvédelmi statisztikai tájékoztató szerint az adatok jelenlegi feldolgozottsága és publikálása 2006. december 31.-ig áll rendelkezésünkre. Bár nincsenek pontos adataim arról, hogy a kutatásom idején hány gyermek élt a rendszerben, viszont ha az elmúlt öt év változásait áttekintem, akkor az tapasztalható, hogy enyhe mértékben csökkent a gyermekotthonban élő gyermekek száma, viszont itt jelzem, hogy a nevelőszülőknél való elhelyezésük emelkedett. Éves szinten a bekerülések fele 12 évesnél idősebbeket érint (Veczkó, 2007; Klézliné, 2010).
A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekek egy része nevelőszülőnél él, a többieket gyermekotthonban helyezték el. A gyermekotthoni elhelyezésnek feltételeit
tekintve több formája létezik: az egyik a lakásotthoni ellátás, a másik pedig az egy területen több csoportos elhelyezés. A gyermekekkel kapcsolatos feladatellátása szerint lehet normál gyermekotthon, speciális, különleges szükségletű és utógondozói otthon. Akiket nem ilyen formában helyeztek el, azok az egyéb kategóriába tartoznak. Közülük csak azoknak a létszámát mutatom be, akik a mintámban szerepeltek, a nevelőszülőknél élő gyermekek adataitól is teljes mértékben eltekintek (Gulyásné, Xxxxxxx, 2009).
2002 | 2003 | 2004 | 2005 | 2006 | |
Gyermekotthonban elhelyezettek összesen (fő) | 10.066 | 10.298 | 10.149 | 9.981 | 9.492 |
Ebből gyermekotthonban él (fő) | 4.201 | 4.014 | 3.711 | 3.333 | 2.802 |
Ebből lakásotthonban él (fő) | 3.405 | 3.896 | 4.332 | 4.249 | 3.790 |
Az összesből lány (fő) | 4.337 | 4.548 | 4.464 | 4.467 | 4.297 |
1. számú táblázat. Gyermekotthonban nevelkedő gyermekek számának alakulása az elmúlt öt év tükrében.
És az élet folytatódik…
IV. Amikor az egyensúlyi állapot megbillen
IV.1. Gondolatok a stresszről
Életünk során számos olyan helyzet elé kerülünk, melyek időnként kiszámíthatóak, máskor kiszámíthatatlanok, stresszt okoznak, ami cselekvésre késztet, vagyis minden esetben valamilyen módon reagálunk rájuk. Ha a szervezet kibillen egyensúlyi állapotából és alkalmazkodásra kényszerül, akkor reakciók sorozata kezdődik el, mely védekezéshez vezet. Xxxxxx és Xxxxxx (1992, idézi Xxxxxxxx, Xxxxxxx, 2004) szerint ezekben az esetekben az egyén megkérdőjelezi feltevéseit a világ jóindulatára, bejósolhatóságára, kontrollálhatóságára, a biztonságra, identitásra és a jövőre vonatkozóan.
A stressznek három összetevőjét különíthetjük el: a veszélyeztető környezeti hatásokat, melyeket összefoglalóan stresszoroknak nevezünk, a szervezet reakcióját, vagyis a pszichológiai és fiziológiai reakciókat, illetve az egyén pszichológiai és lelki személyiségbeli adottságait. Selye (1976) három fokozatát különíti el az emberi szervezetet veszélyeztető hatásokra adott reakcióknak. Az első fokozat az alarm reakció, ami a riadókészültség állapota; a szervezet a veszélyre felkészül, az ellenállási képesség csökken. Ebben a szakaszban nem lehet sokáig maradni. Ezt követően kialakul a második fokozat, a védekezés, aktív ellenállás, amikor nő a szervezet ellenálló képessége, az ártalomhoz alkalmazkodik a test. Az alkalmazkodásra felhasznált energia véges, így a harmadik fokozat a kimerülés. Ez akkor következik be, ha hosszú ideig éri a stresszor, amihez már alkalmazkodott. Újra megjelenik az alarm reakció, ami számos betegséget vagy akár halált okozhat (Selye, 1976). A fejlődéshez a stressz egyben kihívás, hogy képesek vagyunk-e az élet adta nehézségekkel megbirkózni. A stressz csak akkor kóros, ha az új, veszélyeztető helyzetet nem tudjuk kezelni, illetve ha a kimerülés fázisába kerül az ember, ami károsító hatású.
IV.2. A krízis
Ha a gyermeknél arra kerül a sor, hogy kiemeljék a vérszerinti családjából, akkor a döntésnek – kivételes esetektől eltekintve, mint például szülők hirtelen elhalálozása vagy a gyermek súlyos fokú veszélyeztetése, bántalmazása – már hosszú előzménysora kellett legyen a probléma jelentkezésétől a beavatkozásig. A családtól való elszakadást követően a gyermek ideiglenes elhelyezése alatt bizonytalanságban él, mivel nem tudja, mi lesz vele. Bár van hozzászólási joga, de mégsem ő dönt saját sorsáról. Az egyik legerősebb stresszforrás a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség, ami krízis átéléséhez vezet. Caplan (1964, idézi Xxxx, 2002) megfogalmazásában krízist az egyén akkor él át, amikor kénytelen szembenézzen olyan eseménnyel, mely lelki egyensúlyát veszélyezteti, egyben központi jelentőséget kap életében, régi megoldási módjai nem vezetnek eredményre. A krízis időszaka körülbelül hat-nyolc hét, mely több szakaszon keresztül zajlik. Az első néhány óra a kiváltó hatás ideje, a megrettenés és nyugtalanság néhány napig tart, ami diszfunkcionális gondolkodási mintázatokat hívhat elő. Képtelenségnek tűnnek a történtek, gyakori a pszichológiai bénultság átélése. Az alkalmazkodási fázis néhány hetet vesz igénybe, majd következik az egyensúly helyreállítása, mely hónapokig tarthat. A stressz pszichológiai szintű megélése (szomorúság, düh, harag, általános elégedetlenség, depresszió) mellett egy sor fizikai reakció is megjelenik, mint például fáradtság, izomfeszültség, fájdalom, gyomorpanasz, általános fizikai diszkomfort érzése. A krízis mindenképpen változást hoz az egyén életében (Bakó, 2002, 2009; Xxxxxxx, Xxxxxxx, 2004).
A fejlődés törvényszerű változásokkal jár, ami egyik kiváltója lehet a normatív krízisnek, viszont beszélhetünk akcidentális krízisről is, melyet váratlan életesemények hívnak elő (Xxxxxxx, idézi 1963, Bakó 2002). Hogy mitől válik traumatizálóvá egy krízis, Jung (1948, Bakó, 2009) azzal magyarázza, hogy az egyén tudattalanul sajátos jelentőségűvé emeli a megrázkódtató eseményt. Xxxxxxxx (1982, idézi Xxxx, 2009) is úgy véli, hogy nem a történés traumatizáló, hanem a hozzá kapcsolt képzetek elnyomása teszik azzá. A határt nehéz meghúzni a krízis és a trauma között, mivel minden emberre másképp hat az esemény és minden ember másképp reagál. Ebből
következik, hogy ugyanaz az esemény az egyik ember számára traumatikus, míg másoknál nem (Bakó, 2009).
IV.3. A trauma
IV.3.1. A trauma meghatározása
A gyermekek bántalmazása, a családi erőszak, a kötődés megszakadása – a feszültség elviselésének egyéni eltérései ellenére – traumatikus élmény a gyermekek számára. A bántalmazó környezetben a gyermek negatív érzéseket él át, ami félelemben és energiahiány érzésében nyilvánul meg (Xxxxxx, Xxxxx, Xxxxxxxx, 2007). A traumát kiváltó események érhetik váratlanul az egyént (például egy elhanyagoló családból egészségi okok miatt egyik napról a másikra kiemelik a gyermekeket), de hosszan is tarthat (például egy serdülő lányt édesanyja arra kényszerítette hosszú időn át, hogy saját vallását gyakorolja, bezárta, hogy ne mehessen iskolába és ne panaszkodhasson másoknak), mely az érzelmeket állandóan kikényszeríti. Hogy az adott esemény traumatizáló-e vagy sem, függ attól, hogy a személyiségfejlődés mely szakaszában van, az adott pillanatban milyen a lelki állapota, mennyire érzékeny az adott problémára, továbbá van-e olyan külső kapcsolata, amely segítséget tud nyújtani (Xxxxxx, 2003; Bakó, 2009).
A trauma megrázó esemény; közben fenyegetettséget él át az egyén, az én szétesik, az egyén erős lelki fájdalmat érez. Az ember mindennapi alkalmazkodó képességeit meghaladja. Az áldozat biológiai és pszichés megküzdését felülírja, a külső és belső energiaforrások nem elégségesek a megbirkózáshoz. A test veszélyre adott válasza mind fizikai, mind lelki szinten megjelenik. Ha megjelenik a fenyegetettség érzése, akkor a szimpatikus idegrendszer izgalmi állapotba kerül, megemelkedik az adrenalinszint, az ember teljes figyelme a helyzetre fókuszál. Ilyenkor gyakran számolnak be arról, hogy nem éreznek éhséget, fájdalmat, fáradtságot. Gyakori a fenyegetettség és düh átélése. Változásokat idézhet elő a fiziológiai arousal, az érzelmek, a gondolkodás és az emlékezet területein. Sőt, a traumatikus esemény hatására ezek integrált működése is
megszakadhat. Esetenként képtelen az emlékképeket egységes egésszé összeilleszteni. A személy úgy érzi, hogy megváltozik az idő és a tér dimenzió. Úgy érzi, hogy a nyomást csak egyetlen módon tudja feloldani - ez az önpusztítás lehetőségének felerősödése. Az egyén olyan lelkiállapotba kerül a megrázó eset hatására, melyet nem képes elviselni, viszont lehetetlen elmenekülni. Az elviselhetetlen feszültség fenyegeti az ént. Megváltozik az idő érzékelése, melynek hatására a személy úgy éli meg, hogy sosem ér véget ez a szorongató állapot. A tér változásának érzékelése a biztonságérzés elveszítését idézi elő (Bakó, 2009). A trauma azokat a megszokott gondoskodási sémákat semmisíti meg, melyek az embereknek az irányítás, az összetartozás és az értelem érzését biztosítják.
IV.3.2. Az elszakadás traumája
A családtól való elszakítás, elszakadás traumájának átélésének hatására az alapvető bizalom meginog, gyakori a gyermekek szégyenérzete, bűntudata, kisebbrendűségi érzése. Az esemény következményeképpen átélt rettegés hatására két véglet között vergődik az egyén. Az egyik véglet, hogy felerősíti a kötődés iránti szükségletet, mely szorongással telt kapaszkodásnak felel meg, a másik pedig az elszigetelődés igénye. Ennek a kettősségnek a váltakozó átélése, megnyilvánulása instabil kapcsolatok kialakulásához vezet. Az alapvető énstruktúrák sérülést szenvednek; nemcsak önmagukba és a többi emberbe, hanem Istenbe vetett hitüket is elveszítik. Ambivalens érzéseket élnek át az intimitással kapcsolatban; egyszerre vágynak rá és félnek tőle, ami a jövőbeni intim kapcsolatok kialakításának képességét ássa alá (Xxxxxx, 2003).
A normál esetben megvalósuló anyai védelem egyáltalán nem – ha a kapcsolat teljesen megszakad – vagy közvetve, csökkentett üzemmódban működik – telefonbeszélgetések, látogatások által. Az apai bátorításra sem vagy csak részben számíthatnak, ami megnehezíti a helyzet átélését. Az érintett családoknál a minta minden területen, így a nehézségekkel való megküzdésben sem megfelelő. A fiatalok rendszerint először átmeneti gyermekotthonba kerülnek. Mivel a felnőttekbe vetett bizalom erőteljesen csökkent, így a társas támogatás igényét kortársaik elégítik ki; olyan személyek, akik maguk is – akár többszörösen – traumatizáltak. Ez azt jelenti, hogy egymásban
egészséges támaszra nem találnak – többségük még iskolába sem jár, ahol egészséges kötődésű kortársakkal is találkozhatna. Miután a vizsgálatok lezajlottak, az elhelyezési értekezletet is megtartották, a gyermekek vagy hazakerülnek a szülői házba, ahol a bizalom helyreállításának a munkáját megkezdhetik, vagy gyermekotthonba, esetleg nevelőszülőhöz kerülnek, ahol ismét elölről kezdhetik a kötődési kapcsolatok építését. Mivel ez minden esetben fizikai helyváltoztatással jár, a gyermek úgy éli meg, hogy mély kötődési kapcsolatokat nincs értelme kialakítani, hiszen azok úgyis megszűnnek. A valamilyen szinten állandósult – de nem megfelelő – világba vetett bizalom ismét megrendül. A helyváltoztatások arra késztetik a gyermeket, hogy felületes kötődéseket alakítson ki.
A családból kiemelésnek, ha csak a gyermek lelki állapotát nézzük, számos negatív következménye van. Ami a krízis, trauma hatásait csökkenteni tudná, a kialakult helyzet átvészelését segítené, az a támogató családi háttér. Esetükben ez hiányzik, ezért körükben nagyobb számban fordul elő poszttraumás stressz zavar.
IV.3.3. A poszttraumás stressz szindróma (PTSD)
A PTSD jellegzetességeit – mely 1980-ban került be a többi kategória közé a DSM-III- ban – a hosszú fejlődési ívet mutató, folyamatosan fejlődő DSM foglalja össze. Aktuális kiadása a DSM-IV-R. A karakterisztikus tünetek fejlődése az extrém mértékű trauma átélése által történik, melynek lehet valaki az elszenvedője vagy tanúja. Ebbe beletartozik a halállal való fenyegetettség átélése, vagy olyan esemény, ami a személy pszichikai integritását fenyegeti; szemtanúja erőszakkal elkövetett sérülésnek vagy halálnak, különféle ártalomnak, esetleg sérüléssel, vagy halállal való fenyegetésnek, melyet családtag vagy más közeli hozzátartozó követ el.
A tüneteknek három fő csoportját különíthetjük el. A hiperarousal állapot a szervezet készenlétben maradását jelenti a traumát követően - ez a felkészülés állapotában maradás, mintha a veszély bármelyik pillanatban visszatérne. Tünete lehet az egyén könnyebb megriadása, vagy ingerlékenyen reagál kisebb helyzetekre, alvási problémái lesznek. Az emlékbetörés azt jelenti, hogy az egyén, miután elmúlt a veszély, többször
újraéli az eseményt. Ez történhet nappal flashback formájában, illetve éjszaka traumás rémálomként. Apró emlékeztető jelek is segítik az előhívást. Jellemző a képek és testi érzetek hangsúlya, a narratívumtól való megfosztottság. A beszűkülés az észlelés részleges elérzéstelenedését vagy teljes elveszítését okozza. Tünetei közé tartozik többek között az érdektelenség érzése, az érzelmi eltávolodás, a passzivitás. Ennek következménye, hogy az egyén felhagy a kezdeményezéssel és a küzdelemmel (Xxxxxx, 2003).
A gyermekkorban huzamosabban átélt trauma neurobiológiai változásokat eredményezhet, mely hozzájárul a depresszióhoz, szorongásos zavarokhoz és a szerhasználathoz, sőt, az öngyilkossági esélyt is növelheti (Xxxxx Xxx, Saladin, Back, 2006). Azok az ingerek, melyek traumát okozhatnak, az autonom idegrendszer hipotalamikus tárolóközpontját aktiválják, aminek következménye a stresszhormonok kiürülése. Extrém mértékű ingerek esetében a hippokampusz és a cinguláris kortex nem képes filterfunkciót ellátni, ezért gátlást gyakorol.
PTSD zavarral küzdő személyeket vizsgálva felfigyeltek arra, hogy azoknak, akik gyermekkorukban hosszasan traumának voltak kitéve, a hippokampuszuk a normál mérettől jelentősen eltér. Xx Xxxxxx és munkatársai (1999, idézi Xxxxxx, Xx Xxxxxx, 2006) ugyanezt a jelenséget vizsgálták 6-7 és 17 év közötti gyermekeknél. A bántalmazottak hippokampusza jelentősen kisebbnek bizonyult a szürkeállomány nagyságához képest, mint azoknál, akik ilyen élményt nem éltek át. Viszont azt is hangsúlyozzák, hogy mérlegelni szükséges a genetikai tényezőket, környezeti hatásokat is.
A PTSD társas-kognitív elméletei középpontjában az áll, hogy a traumának az átélő számára milyen jelentése van, a mentális struktúrák a trauma hatására milyen változáson mennek keresztül, továbbá az átélő a világról már kialakult képe hogyan módosult az új tapasztalatok által.
A stresszválasz elmélet egyik kiemelkedő alakja Xxxxxxxx (1976), aki a traumát követő pszichológiai válaszokat a normál és patológiás gyászfolyamatok megfigyelésével írta le. Kiemelte, hogy a trauma hatással van az egyén önmagára, és a világra vonatkozó
hiedelmeire. Szerinte a trauma feldolgozása öt lépésből áll. Amikor felfogja az ember, hogy mi történik vele, akkor az első reakció a felháborodás és a fájdalom. Az új információt megpróbálja a világról alkotott eddigi képébe beilleszteni, közben rájön arra, hogy a traumával kapcsolatos érzések és gondolatok nem illenek bele. Ez óriási feszültséget indukál az egyénben, ami az elhárító mechanizmusok működését indítja be, melyek úgy enyhítik a szenvedést, hogy szabályozzák, esetenként meggátolják a traumatikus élményekre való emlékezést. Csak annyi információ marad a tudatban, amennyit még képes elviselni, ami egyben út a trauma feldolgozásához. A második az elkerülés szakasza, melynek középpontjában a kognitív rendszeren kívül rekedt, feldolgozatlan információk vannak. Ritka, hogy valaki teljes mértékben tagadja a trauma átélését, viszont jellemző, hogy a hasonló helyzeteket kerüli és bénultságot él át. Az új információt asszimilálni szükséges a korábbi emlékrendszerbe. Ennek érdekében a traumatikus élmények időről-időre betörnek a tudatba, ami váltakozik a tagadással. Ez a folyamat segíti a trauma feldolgozását, vagyis hogy a korábbi reprezentáció magába fogadhassa az új tudást. Ez a negyedik, átmeneti fázis. Ezt követi az integráció, mely során a jövőre vonatkozó célok és elképzelések úgy alakulnak át, hogy konzisztensek legyenek az új információkkal, mely a trauma feldolgozottságát is jelenti egyben. Ha ez a folyamat valamelyik pontján megakad, akkor possztraumás reakciók valószínűsíthetők (Horowitz, 1976).
A megdőlt hiedelmek elmélete fontos témákat és kognitív sémákat azonosít, melyekre hatással van a trauma. Az elmélet felfedi, hogyan gátolja, vagy serkenti a társas környezet a feldolgozás folyamatát, hogyan lehet átkeretezni, pozitívan újraértelmezni az átélteket, továbbá a poszttraumás fejlődés lehetőségét is vizsgálja. Xxxxxx-Xxxxxx (1992) elméletében három alaphiedelem határozza meg a traumára adott választ. Feltételezzük a világ jóindulatát, értelmes működését és azt, hogy mi magunk értékes emberek vagyunk. Traumatikus élmény átélését követően a feldolgozás során a megdőlt hiedelmek helyébe egy új hiedelemrendszert építünk fel magunkban, mely tartalmazza az átélteket. Xxxxxx és Xxxx (1996) úgy gondolja, hogy vannak egyéb fontos hiedelmeink is. Szerintük fontos, hogy elhiggyük, képesek vagyunk cselekedni, a világ kiszámítható és képes vágyainkat kielégíteni. Trauma hatására kiderül, hogy az események kiszámíthatatlanok és időnként tehetetlenek vagyunk velük szemben.
A kognitív modell kidolgozása Xxxxxx és Xxxxx nevéhez fűződik. A patológiás trauma feldolgozását az mutatja, hogy a személy a jelenben átéli a fenyegetettség érzését minden területen. Ennek oka a trauma vagy a trauma következményeinek negatív értékelése, továbbá a traumaemlék természete (Xxxxxx, Xxxxx, 2000).
A behaviorista traumaelmélet a trauma átélése utáni egyes specifikus tünetekre összpontosít; elsősorban a szorongásra és az elkerülő viselkedésre. Az elméletalkotók az instrumentális tanulás szerepét hangsúlyozzák (Mórotz, 2006).
Xxxxx és Xxxxxx (1990, xxxxx Xxxxxx) szerint a traumát követően a traumatizált személyek észlelése változáson megy keresztül, vagyis figyelmük kiéleződik azokra az ingerekre, melyek a vészhelyzetre emlékeztetik, mivel attól tartanak, hogy újra át fogják élni a szörnyű élményeket. A semleges ingerek is kiváltják a félelmet, a vészreakciók is sorozatosan megjelennek, a folyamat pedig erősíteni kezdi önmagát (Mórotz, 2006).
Az információ-feldolgozási elméletek közül a félelemháló modell a félelmet kiváltó helyzetek, valamint a velük kapcsolatos ingerek és válaszok kódolását, tárolását és előhívását próbálja megmagyarázni. Nem a kontextussal foglalkozik, hanem magával a traumatikus eseménnyel. Xxxx (1979) szerint a traumatikus emlékek a tapasztalt elemeket és a közöttük levő kapcsolatokat is tartalmazza, mint például a fizikai inger, az érzelmi, testi, fiziológiai reakciók, a veszélyről való tudás - ezeket nevezi félelemhálónak. Ha később az illető egy olyan elemmel találkozik, mint a traumatikus esemény átélésekor, akkor a félelemháló aktívvá válik, a helyzetet ugyanolyan veszélyesnek fogja ítélni, mint az eredeti esemény átélésekor.
A pszichoszociális stressz elméletet alátámasztva Xxxxxxxx (2005, idézi Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) longitudinális vizsgálatában a családban a pszichoszociális faktorokat követte nyomon. Ezek a szülők alkoholisták voltak, droghasználók és/vagy erőszakos viselkedést mutattak. Jelentős részüknek a gyermekei serdülőkort elérve bűnöző és antiszociális viselkedést mutattak. Ez az eredmény azt mutatja, hogy egyértelmű kapcsolat van a pszichoszociális stressz folyamatos átélése és az antiszociális viselkedés kialakulása között.
Xxxx (1991, idézi Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) a gyermekkori trauma fogalmát határozta meg. Szerinte, ha a gyermek kiszámíthatatlan extrém eseményeket tapasztal meg sorozatosan, akkor megszűnik a gyermek fiziológiai és pszichológiai védekező képessége, coping stratégiái és védekező mechanizmusa gátlás alá kerül. A trauma két típusát különítette el: egyes számúnak nevezte a különféle személyiségzavar nélküli eseteket, a kettes típusba tartoznak azok a karakterisztikus extrém esetek, melyek hatására a gyermek gondozója nem kielégítő fiziológiai és pszichológiai válaszokat eredményez.
Xxxxxxxx és Aber (1996, Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) Libanonban gyermekek proszociális személyiségvonásait vizsgálta a háború alatt. A szétszakadt családi rendszer tényleg hatással van a proszociális vonások fejlődésére. A pszichoszociális kockázati tényezők hatással vannak saját viselkedésükre, agresszióra való nagyobb hajlamuk tendenciaként jelenik meg.
Xxxxxxxxx és Xxxxxx (1985, Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) vizsgálatai szerint a háborút megjárt veteránok gyermekeinek jelentős része PTSD-ben szenved. Gyakori tünet az inszomnia, a pszichoszomatikus tünetek, a szorongás rémképektől és a közeli halál tapasztalatától. Továbbá tapasztaltak náluk koncentrációs és tanulmányi zavarokat.
IV.3.4. A trauma transzgenerációs elmélete
A holokauszt-túlélők vizsgálata az 1950-es években kezdődött, mely ezt követően kiterjedt a családtagokra, elsősorban a gyermekekre gyakorolt hatására is. Xxxxxxxx (1991, Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) kapcsolatot fedezett fel a PTSD és a vietnámi háborúban részt vett szülők gyermekei között. Az extrém mértékű stressz mindegyiknél kimutatható volt. Az eredmények egyértelműen megmutatják, hogy sokkal gyakoribb volt körükben a depresszió, a szorongásos zavarok skizoid személyiségvonásokkal, a pszichoszomatikus tünetek, a hiperaktivitás és az agresszív viselkedés, mint hasonló, alacsony rizikójú családok gyermekeinél.
Chrestman (1994, Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) és Xxxxxxx (1998, Xxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005) megkülönbözteti az elsődleges és a másodlagos traumatizációt. Azt tapasztalták, hogy a traumatizált szülők gyermekei hasonló tüneteket produkálnak, mint a szüleik. Továbbá arra a kérdésre keresték a választ, hogy továbbítódik-e a trauma egyik generációról a másikra. Ezt négy mechanizmus működésbe lépésével írták le. Az egyik a szülői csöndnek nevezett jelenség, amikor a beszélgetések során kerülik a témát, a gyermekek pedig a traumáról felépített fantáziavilágukban élnek. Az identifikáció során a gyermekek kutatják azt, hogy a szüleik hogyan fogadják el és ismerik el a történteket azáltal, hogy a beszélgetéseik során a történtekről szóló témát mennyire kerülik. Bebizonyították azt is, hogy a gyermekek gyilkos érzelmei megfeleltethetők a szülők PTSD-nak. A közzététel mechanizmusához köthetőek a gyermekek azon próbálkozásai, hogy szüleiket megvédjék attól, hogy az esetről egyáltalán ne beszéljenek, elfojtsák a traumát. A törvény kimondja, hogy a traumatizált szülők megpróbálják tesztelni és validálni az új világszemléletet, és szert tesznek a traumatikus esemény utóhatására.
V. A kialakult helyzet megoldásának módjai
V.1. A megküzdés
Életkortól függetlenül az, hogy az egyénnél milyen reakciókat vált ki egy esemény, a helyzetekkel való megbirkózási készségeitől függ. A megküzdés a külvilágból érkező fenyegetéseknek az ego általi kezelését jelenti a klasszikus analitikus felfogás szerint. Különbség van a megküzdés és az elhárítás között. Az előbbi tudatos, az utóbbi tudattalan. A coping fogalmát Xxxx Xxxxx is megemlíti, de munkássága során nem dolgozza ki. Xxxxx Xxxx szerint a megküzdés a stresszre adott pozitív reakció, mely során az egyén megmarad az objektív valóság világában, rugalmasan tud választani és váltani (Oláh, 2005).
Xxxxxxx (1966, Xxxxxx, Sheier, 2006) a stresszélmény három egymással összefüggő folyamatát írja le: az elsődleges és másodlagos értékelést, valamint a megküzdést. Az elsődleges értékelés a fenyegető veszély észlelését foglalja magába. A másodlagos értékelés során a rendelkezésünkre álló lehetőségek közül kiválasztjuk azt, melyről úgy gondoljuk, hogy azzal a fenyegetést el tudjuk kerülni. Az élmény harmadik tagja a megküzdés, vagyis a kiválasztott cselekvés végrehajtása (Carver, Scheier, 2006), mely során a stresszel megpróbál szembeszállni az egyén (1984, Xxxxxxxx, Xxxxx, Bem, 1994). Lazarus tranzakcionális coping fogalma szerint „megküzdésnek tekinthető minden olyan kognitív vagy viselkedéses erőfeszítés, amellyel az egyén azokat a külső vagy belső hatásokat próbálja kezelni, amelyeket úgy értékel, hogy azok felülmúlják vagy felemésztik aktuális személyes forrásait” (Lazarus, 1966, idézi Xxxx, 2005, 57).
A megküzdésnek két fő formája létezik. Az egyik a problémaközpontú megküzdés, a másik az érzelemközpontú megküzdés. Az előbbit alkalmazók esetében stresszhelyzetben a cselekvésen van a hangsúly. Ebben az esetben az egyénre információkereső viselkedés jellemző, lehetséges megoldások keresése a problémára, az egyén direkt próbálja megváltoztatni a stresszel teli helyzetet a szituációs hatások minimalizációja által. Az érzelemközpontú megküzdés esetén az érzelmek dominálnak,
vagyis az érzelmek kifejezése, a vígaszkeresés, a másoktól várt támogatás keresése, a stresszorhoz társított negatív érzések csökkentése fantáziával, kívánságokkal, továbbá a stresszt okozó helyzet kerülése. Az érzelemközpontú megküzdés kevésbé adaptív, mint a másik típus (Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx, Oh, 2006; Xxxxxx, Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Wadsworth, 2001). Xxxx és Xxxxxxxx (1985) elkerülés központú coping mechanizmust használókról azt írják, hogy ők azok, akik nem vállalják fel a veszélyeztető helyzeteket, inkább keresnek valamilyen más feladatot, vagy konkrétan elkerülik azt a szituációt.
Xxxxx, Xxxxxxx, Xxxx és Xxxxx (1996, idézi Compas, Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Wadsworth, 2001) négy faktorba 10 coping skálát különített el. Az aktív coping faktorba a kognitíven hozott döntések, a direkt problémamegoldás, a megértést kereső viselkedés és a pozitív kognitív korlátozás sorolhatók. A szociális támogatás faktorba az érzelmi fókuszú támogatás és a probléma fókuszú támogatás tartozik. Az elterelés faktorba az elterelési akció és a fizikai energia szabadon engedése kerül. Az elkerülés faktorba a kognitív elkerülés és a cselekvéses elkerülés tartozik (Compas, Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Wadsworth, 2001).
Slyke (1997, xxxxx Xxxxxx, Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Wadsworth, 2001) három faktorba sorolja a gyermekek megküzdési mechanizmusait. Az aktív coping a problémamegoldást, a szociális támaszkeresést foglalja magába. A passzív coping a viselkedés kikapcsolódását és elfogadást tartalmazza. Az alkalmazkodó coping az eltérítés mellőzését és a szelf-támogatást jelenti (Xxxxxx, Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Wadsworth, 2001).
A stresszel való megküzdés módja kihat az egészségi állapotra és az egészségmagatartásra. Azon személy esetében, aki problémafókuszú vagy társas támaszt igénybevevő megküzdési stratégiát használ, javul a pszichológiai jóllét, az egészség önértékelése, csökken a pszichoszomatikus tünetképzés (Pikó, Keresztes, 2001).
Számos vizsgálat irányult a megküzdési mechanizmusok és az internalizációs, externalizációs problémák összefüggéseinek feltárására. Időnként egymással kontrasztban álló eredmények ellenére összességében úgy találták, hogy azok közül, akik problémafókuszú stratégiákat alkalmaznak, kevesebben mutatnak internalizációs tüneteket és externalizációs tüneteket. Viszont azoknál, akik többnyire emóció fókuszú megküzdési módokat alkalmaznak, többnyire megjelennek az internalizációs problémák is, azok pedig, akik elkerülő stratégiákat használnak, inkább externalizációs zavarokat mutatnak (Xxxxxx, Xxxxxx-Xxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Wadsworth, 2001).
V.2. Megküzdési mechanizmusok serdülőkorban
A serdülői megküzdés fejlődésének kutatói két dologra fókuszáltak, a nemre és a korra. Xxxxxxxx és munkatársai (2000, Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx, Oh, 2006) eredményei azt mutatják, hogy a nem nincs hatással arra, hogy milyen coping stratégiát alkalmaz a fiatal. Ezzel szemben Xxxxxxxx és munkatársai (1995, Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx, Oh, 2006) szerint a lányok inkább kérnek szociális támogatást, mint a fiúk. A stresszel való megküzdés során a fiúk elsősorban externalizáló viselkedést (agresszió, harag szabad kifejezése), a lányok internalizáló módszereket (érzelemközpontú viselkedés) alkalmaznak Maschi és munkatársai (2008) szerint. Compas és kollégái (1988) az előzőeket alátámasztják, de kiegészítik néhány fontos információval. 10-14 éves serdülők coping technikáit és viselkedéses problémáit feltárva azt tapasztalták lányoknál, hogy minél agresszívabbak, annál kevésbé képesek problémamegoldó stratégiát használni, vagyis érzelmeközpontú stratégiákat használnak. Szomatikus tünetek jelenléte esetén inkább érzelmi megküzdést alkalmaznak. Fiúk esetében a bűnöző magatartás negatív kapcsolatban áll a problémamegoldó copinggal, vagyis minél inkább jellemző rá a bűnöző viselkedés, annál kevésbé képes alkalmazni a problémamegoldó stratégiát. Kényszeres problémákat mutató fiúk szignifikánsan többen alkalmaznak érzelemközpontú megküzdést (Compas, Malcarne, Fondacaro, 1988).
Compas és munkatársai összefüggést találtak a kor és a coping mechanizmusok használata között. A fiatalabb serdülők inkább a szüleikben bíznak, amikor fontos döntést kell hozzanak, és érzelmi támaszt várnak tőlük, az idősebb serdülők inkább probléma megoldó stratégiát alkalmaznak (Xxxxxxxxxx, Xxxxxxx, Oh, 2006).
Xx és munkatársai (2006) arra az eredményre jutottak, hogy a fiúk inkább problémamegoldó, a lányok pedig érzelem fókuszú megküzdési stratégiát használnak. Azok, akik problémaközpontú stratégiát alkalmaznak, kevésbé, az érzelem fókuszú stratégiát alkalmazók pedig inkább hajlamosak a depresszióra (Li, DiGiuseppe, Froh, 2006), mivel aki problémafókuszú megoldásokat alkalmaz, könnyebben tudja az erőforrásait mozgósítani. A kockázatos vagy passzív coping mechanizmus használata rontja a pszichoszociális egészséget serdülőkorban (Pikó, Keresztes, 2001). A problémaközpontú megküzdés jobb alkalmazkodó képességgel van kapcsolatban, míg az, aki emóciófókuszú stratégiákat alkalmaz, több problémával küzd (Xx, Xx Xxxxxxxx, Froh, 2006).
Xxxxxx és Medway (2004) összefüggést talált a kötődési biztonság és a nehéz élethelyzetben alkalmazott megküzdési mód között. Az amerikai vizsgálatban 75 serdülő vett részt. Kötődésüket a Xxxxxxxxxxx és Xxxxxxxx féle (1991, idézi Xxxxxx, Medway, 2004) Kapcsolati Kérdőívvel (RQ) mérték, megküzdési stratégiájukat Xxxxxxxx és Xxxxxxx (1991, idézi Xxxxxx, Medway, 2004) Serdülők Coping Orientációja Problémás Helyzetekben (ACOPE-R) módszerrel térképezték fel. A biztonságosan kötődő serdülők esetében magas kommunikációt és alacsony szintű elkerülésre irányuló megküzdést találtak. A bizonytalan kötődésű serdülők körében magas az elkerülésre irányuló problémamegoldó stratégia, amit azzal magyaráznak, hogy a társakban ők kevésbé bíznak, a támogatásra érdemtelennek érzik magukat (Xxxxxx, Medway, 2004).
V.3. A poszttraumás növekedés lehetősége
A poszttraumás növekedés a fejlődés egyik aspektusa, a megküzdés kimenetele, ami a traumával való küzdelem során alakul ki. Ennek során az egyén meghaladja a trauma előtti állapotot. Az elmélet feltételezi a sémák már kialakult rendszerét – a világról kialakított hiedelmeket, tudást, ami vezérli a viselkedést, segít értelmezni a történések okait, biztosítja a dolgok jelentését, a személyes célok élményét. A világról kialakított kép érvényességét a súlyos életkrízisek megkérdőjelezhetik, melyek beindíthatják a poszttraumás növekedés folyamatát. Xxxxx (1990, idézi Xxxxxx, 2003) úgy gondolja, hogy főleg akkor, ha az egyén felismeri, hogy a világ bizonytalan, megtanulja azt hatékonyan kezelni. Tudomásul veszi az állandó változást, felfedezi, hogy ezzel együtt fejlődni is lehet, ezért nyitottá válik a változásokra. Ezt az egyéni jellemzők befolyásolják. A személyiségjellemzők közül ki kell emelni az extraverziót és az élményekre való nyitottságot, az optimizmust, melyek segítik a traumatikus események pozitív utóhatásainak hajlamát. A nyomasztó érzelmek kezelése, a megküzdés jelentős krízis esetében is meg kell kezdődjön már a distressz kezdeti szakaszában, továbbá elkezdődik az események kognitív feldolgozása is. Harmadik fontos tényező a támogatók jelenléte, mely új, a növekedéssel kapcsolatos sémákat sugall, mások empátiája pedig elősegíti a folyamatot (Xxxxxxxx, Xxxxxxx, 2004).
A társas támasz direkt funkciói közül kiemelendő Xxxxxxxxxx és Xxxxxxx (1994, idézi Xxxx, 2009) szerint a védelem, mint anyai támasz, a bátorítás, mint apai támasz, a mintanyújtás, mint szülői támasz – ezen formák deprivációját az állami gondoskodásba kerülő gyermekek át kell éljék. Ebből következik, hogy a traumát követően súlyosabb tünetegyüttesek is megjelenhetnek. Megrendült önértékelésük helyreállításához, pozitív énképük felépítéséhez, az intimitás és agresszió szabályozásának megtanításához, a remény érzésének kialakításához információkat, útmutatást, terápiás foglalkozást kell biztosítani számukra, vagyis szakemberek segítségére van szükségük.
VI. Gyermekotthonban nevelkedő fiatalok személyiségállapota
VI.1. Intézményi hatások a gyermek személyiségfejlődésére
A fentiek értelmében részletesen megvizsgáljuk, hogyan hat a gyermekre az átmeneti vagy tartós nevelésbe vétel, milyen pozitív és negatív hatásokkal szükséges számolni. Figyelembe vesszük a bekerülés idejét is, mivel életkoronként másképp hat a gyermekre az elszakadás ténye, másféle hatásokkal kell szembesüljön és megküzdjön (Herczog, 2001).
Ha a statisztikai adatokat áttekintjük, akkor a gyermekek kis része kerül gondozásba csecsemő korában, többségük később kerül a gyermekvédelmi rendszerbe. A családtól való elszakadás a gyermek bekerülési életkorától függetlenül minden esetben lelki sérülést eredményez, bizonytalanságot okoz. Annál a gyermeknél, aki az első életévében kerül csecsemőotthonba, az a legnagyobb probléma, hogy nem lehet kizárólagos gondozója, így az egyszemélyes kötődés sem alakulhat ki. Három-négy nevelő foglalkozik vele felváltva, számára kiszámíthatatlan időben. Ők nemcsak lelki fejlődésükben kerülnek hátrányba, hanem testi fejlődésük is elmarad hasonló korú társaikétól. Ha nincs lehetősége megélni a szimbiózist, akkor az én differenciálódása sem tud egészségesen megtörténni. Ebből következik, hogy az egészséges személyiségfejlődés is károkat szenved. A hospitalizált gyermekek körében gyakran alakul ki kötődési zavar, felnőtt korban pedig asszocialitás.
Ha a gyermeket egy-három éves korban emelik ki a családjából, akkor megszakad egy úgynevezett specifikus kötődés, amit nem pótol újabb biztos kötődés. Az új környezet, az idegen személyek megjelenése ijesztően hat rá, ami a világ felfedezésében is gátolja. Ugyanis mindehhez biztos kötődésre és nyugalomra van szükség. Gyakori náluk a befelé fordulás, visszahúzódás, ami szorongás kialakulásához vezet, továbbá az autonómia igényük is visszaszorul.
Óvodás korú gyermekek esetében, ha váratlanul szakítják ki a gyermeket a családjából, illetve ha ambivalens volt a kapcsolat, az elhúzódó gyászreakciót eredményez. A durván bántalmazó szülőktől való elszakadás is depressziós tüneteket okoz. Az érzelmi problémák leginkább magatartászavarban nyilvánulnak meg. Ez az időszak az individualitás kialakulásának időszaka, ami megnehezíti a stabil énhatárok kialakulását. Ha nincs biztos kötődési pont, akkor nem tud integrálódni a jó és rossz énkép, illetve tárgykép. Ennek komoly következményei lehetnek. A gyermek a későbbiek során haszonelvű kapcsolatokat alakít ki, borderline vagy antiszociális személyiségfejlődés is megindulhat.
Ahogy korban előrehalad a gyermek, életútja is egyre rögösebbé válik. Iskolás korára a már évek óta tartó családi traumatizáció, bántalmazás ellenére a gyermek egyre inkább kötődik szüleihez, mely többnyire bűntudattal terhelt, így a leválás is sokkal nehezebbé válik. Ez hatással van az újabb kötődések kialakítására. Gyakori az opponáló viselkedés, a fásultság, a színlelt közöny, a dac, ami konfliktusok sorozatát indítja el (Kothenczné, 2009).
A statisztikát figyelembe véve a legtöbb gyermek serdülőkorban kerül a gyermekvédelmi rendszerbe, melyet számos tanulmány is alátámaszt (Gáspár, 2003; Klézliné, 2010; Xxxxxxxxxx, 2009). Ekkorra személyisége kialakult, családjából súlyosan traumatizáltan érkezik, amire rárakódik még a családból való kiemelés traumatizációja. Ebben a korban többször tapasztalni lehet, hogy maga a gyermek kéri elhelyezését esetenként eltérő indokkal. A traumatizáló okok között vezető tünetekként az alkohol és az ezzel összefüggő agresszió szerepelnek, lány gyermekeknél pedig egyre gyakoribb a családjukban elszenvedett szexuális abúzus. A szülők leginkább ebben az időszakban képtelenek megküzdeni a fiatal magatartási problémáival. Egyre több esetben jellemző, hogy jól szituált családok adják fel a nevelési „harcot” leginkább a gyermek drogozása vagy prostitúciója miatt. Ők azok, akik állandóan konfliktusban élnek környezetükkel, vagyis felnőttekkel és gyermekekkel egyaránt. A probléma és eredete igen összetett, ezért egyöntetű megoldást sem lehet találni. Annak ellenére, hogy maguknak köszönhetik azt, hogy bekerültek gyermekvédelmi gondoskodásba,
átélik a felnőttekben való csalódottságot, a kitaszítottság érzését, ami kihat az identitásuk kialakulásának folyamatára.
Nemcsak az előzőekben bemutatott negatív oldalát éli át a gondozásba vételnek a gyermek, hanem megtapasztalja, milyen érzés, ha gondoskodnak róla, odafigyelnek rá és problémáira. A gyermekvédelem otthont nyújtó ellátásában lényeges feladat a szülői házzal való kapcsolattartás segítése a gyermekotthon családgondozóján keresztül, melyet a törvény szakember biztosításával támogat. Ez lehetőséget ad arra, hogy, ha a kapcsolattartást a gyámhivatal nem engedélyezi, de hiányoznak a gyermeknek szülei, felügyelet mellett hazalátogathat egy napra. Ebben az esetben a családgondozó jelenléte garantálja a problémamentes találkozást. Egyedi jellegzetesség a hőgyészi gyermekotthonban a mentori rendszer, mely az egyszemélyes odafigyelés, törődés, kötődés kialakításával biztosítja a gyermekre való legnagyobb odafigyelést, és amely minden esetben „gyógyszerként hat” a gyermek személyiségállapotára. A gondozásba vétel során továbbá megtapasztalhatja a gyermek, hogy az új hatások nemcsak ijesztőek lehetnek, hanem pozitív aspektusai is vannak. Elfogadják őt, személyes értékeit elismerik. Nem másokhoz hasonlítják, hanem önmagához, képességeihez mérve ítélik meg teljesítményét. Megélheti azt, hogy gyámja, nevelője, - a hőgyészi gyermekotthonban mentor - gyermekfelügyelője nem eltávolítani szeretné vérszerinti családjától, hanem a munkaköri határain belül javítani a kapcsolatukat, hogy hazagondozása lehetőség szerint megtörténjen. Mivel csoportba kerülnek, így alkalmazkodni a nap 24 órájában szükséges, ezáltal együttműködési képességük is fejlődik. Ha eddig nem tették, ezek után meg kell tanuljanak kiállni önmagukért, saját szükségleteiket kultúráltan megfogalmazni, kifejezni. Olyan tapasztalatokra tehetnek szert, mely saját családjukban nem adatott meg. Ilyen például részvétel külföldi tanulmányúton, színházlátogatás (Herczog, 2001, Bíró, 2006, Kothenczné, 2009).
A felsorolt, gyermekotthonban átélt pozitív hatásokkal a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű, családban élő gyermekek kisebb valószínűséggel találkoznak, így az élettől több lehetőséget kapnak a felemelkedésre.
VI.2. Adalékok a gyermekvédelmi vizsgálatok köréből
Ha az intézményi keretek között nevelkedő serdülők pszichés állapotát kutatások tükrében szeretnénk megismerni, akkor a hazai szakirodalmakban többnyire évtizedekkel ezelőtt készült vizsgálatokkal találkozhatunk, nemzetközi szinten több kutatás készült körükben.
Xxxxx és munkatársai (1972) úgy találták, hogy a nevelőotthonokban élő gyermekek rosszabb helyzetben vannak, mint hasonló korú, kedvezőtlen családi háttérrel rendelkező társaik. Vizsgálatukat Rorschach teszttel végezték, melynek eredményei alapján megállapították, hogy az állami gondozottak fékrendszere, mentális funkciója alacsonyabb szintű, sőt az affektív stabilitás is csak egyharmadukra jellemző. Kapcsolatteremtési zavarra utaló jelek mellett a zárkózottságra és a befelé fordulásra való hajlam is kimutatható volt (Xxxxx, Xxxxxxx, Róna, 1972). A Gyvt. adta lehetőségekkel, a személyi feltételek biztosításával, amelyik gyermekotthon napjainkban hatékonyan él, ott a gyermekek egyéni fejlődése tapasztalataink szerint kedvezőbb, mint a családjukban ottmaradt testvéreiké. Mindez a szakember gárda együttműködéséből fakad.
Xxxxxx és munkatársai (Xxxxxxxxx, Xxxxx, 2008) kimutatták, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekek többet betegebbek, könnyebben éri őket sérülés, és fejlődésük elmarad a családban élő társaikénál. Ez összefüggésben lehet a pszichés immunrendszer működésével.
Zsámbéki a 2000-es évek elején a lakásotthonokban élő gyermekek helyzetét vizsgálta. Jelentős javulást tapasztalt a tárgyi környezetben; sokkal jobb és szebb körülmények között élhetnek a gyermekek. Viszont elszomorítónak találja a szerző, hogy az érzelmi támasz minősége és mennyisége az idő folyamán nem változott (Zsámbéki, 2004).
Aczél (1986) szerint nem azoknak a gyermekeknek a legrosszabb a személyiségállapotuk, akik egyik intézményből kerülnek át a másikba, hanem azoknak, akik nevelőszülőktől kerülnek gyermekotthonba. Erre leginkább serdülőkorban kerül
sor, amikor a nevelőszülők a magatartási problémákkal küzdő gyermekeket visszaadják a gyermekotthonokba. Tapasztalataink alapján elmondható, hogy az örökbefogadások felbontásából visszahelyezett gyermekek pszichés zavarai megterhelik mind saját személyiségüket, mind a velük együtt élő gyermekek és felnőttek mindennapjait. Ezen zavarok a pszichológus, pszichiáter kezelése ellenére is hosszú ideig fennmaradnak (Xxxxxxx, 2008).
VI.2.1. Externalizációs zavarok
Xxxxxx és munkatársai (2004, Xxxxxxxxx, Xxxxx, 2008) szerint a gyermekvédelemben élők többnyire externalizációs zavarral küzdenek. Larzelere és munkatársai (2001) kutatása alapján állami gondozott serdülők externalizációs zavarainak átlagos T értéke 75,8 (Xxxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxx, 2001).
Xxxxxx (2008) német állami gondozott gyermekek állapotát mérte fel. A vezető problématerület a viselkedéses problémák területe, majd ezzel együtt az ADHD. A serdülő fiúk inkább externalizáló zavarokat mutatnak, melyek az antiszociális irányú személyiségfejlődés és/vagy szerrel való visszaélés irányába jeleznek (Xxxxxx, Goldbeck, Xxxxxxx, Fegert, 2008).
Xxxxxxxx és Xxxxxxxxxx (2007) állami gondozott gyermekek és serdülők (M=10.4 év) kötődésének, agressziójának kapcsolatát vizsgálták a családból kikerülés időpontjának tükrében. A kötődést a Hazan és Xxxxxx féle ASCQ (Attachment Style Classification Questionnaire) kérdőívvel, a gyermekek problémáit a CBCL kérdőívvel mérték. Bekerülési időponttól függetlenül az agresszív tüneteket produkáló fiatalok mindannyian a bizonytalan szorongó kötődési mintázatot mutatták.
VI.2.2. Internalizációs zavarok
Larzelere és munkatársai (2001) kutatása alapján az állami gondozott serdülők internalizációs zavarainak átlagos T értéke 69,4 (Xxxxxxxxx, Dinges, Xxxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxx, 2001).
Xxxxxx és munkatársai (2008) eredményeit már az előző részben bemutattuk. Továbbá érdemes kiemelni, hogy német állami gondozott gyermekek esetében negyedik helyen áll a depresszió és a disztímia problémaköre (Xxxxxx, Goldbeck, Xxxxxxx, Xxxxxx, 2008). Xxxxx és munkatársai (2001) vizsgálatából kiderül, hogy a depresszív tünetek a harmadik, míg a bipoláris zavarok az ötödik leggyakrabban megjelenő pszichés zavarok állami gondozott serdülőknél (Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxxxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxx, 2001).
Xxxxxxx Xxxxxx Xxxxxxx és Xxxx Xxxxxxxx a gyermekek személyiségjegyeinek vizsgálatával a személyiség-struktúrák tipikus torzulásait igyekeztek megállapítani. Három nagy típust különítettek el. A túlérzékeny-szorongó típusú gyermek a szorongását próbálta titkolni, ez pedig zárkózottá tette. A kívülálló számára úgy tűnik, hogy képes alkalmazkodni a közösséghez, de mélyebben nem kötődik senkihez sem. Önértékelésével problémák vannak, szorong, ez a teljesítményére negatív hatással van, sőt pszichés teherbírása is gyenge. Pszichoszomatikus tünetek gyakran jelentkeznek, depresszióra való hajlama jelentős. Az indulatos- negativisztikus típusú fiatal dacos, mindennel elégedetlen, elkeseredettségének indulatkitörések által hangot ad, nem képes másokhoz alkalmazkodni, de nem is akar, jelentős agresszivitást mutat. Nincs önbizalma, önértékelése is negatív. A disszociális típusba kevesen tartoznak. Ők azok, akik kívülállónak érzik magukat, opponálnak, személyiségük dezintegrált, továbbá szélsőséges fegyelmezetlenség és gátlástalanság jellemzi őket. Nem találtak összefüggést aközött, hogy milyen élettörténettel és környezeti háttérből érkeztek a gyermekek és hogy milyen a személyiségállapotuk (Xxxxxxxxxx, 2009).
Xxxxxxxx és Xxxxxxxxxx (2007) állami gondozott gyermekek és serdülők (M=10.4 év) kötődését, szociális problémáit is vizsgálták a családból való kikerülés időpontjának tükrében a fent már bemutatott módszerekkel. Azok a gyermekek, akik 7 éves koruk előtt lettek állami gondozottak, illetve 8-9 évesen kerültek be a rendszerbe és szociális problémáik vannak, elsősorban elkerülő kötődési mintázatot mutatnak. Azok a fiatalok, akik több mint 10 éves koruk után váltak állami gondozottakká, a bizonytalan elkerülő kötődési stílusba sorolhatóak elsősorban. Továbbá vizsgálták a gyermek kötődésének, szorongásának és depressziójának kapcsolatát is vizsgálták a családból kikerülés időpontjának tükrében. Azok a gyermekek, akik 7 éves koruk előtt kerültek állami
gondozásban és szorongásos, illetve depressziós tüneteket mutatnak, bizonytalan szorongó kötődési típusba tartoznak elsősorban.
Xxxxxxx és munkatársai (2007) a gyermekotthonban élő serdülők szorongási szintjét és érzelmi intellektusát vizsgálták. A gyermekvédelmi szakellátott gyermekek emocionális kontrollja fejletlen és gyenge, illetve, ha fenyegető helyzetbe kerülnek, akkor inadekvát módon reagálnak. A negatív érzelmeiket képtelenek kontrollálni, indulataikat szabadon kifejezik. Jellemzőek náluk a szociális szorongások, melyeket elsősorban lányok esetében tapasztaltak. A szélsőséges indulatok - a családi hátteret ismerve - a családból hozott minták alapján fejezik ki magukat feszült helyzetben.
A gyermek családból való kiemelésével bizonyos szinten stabilitást mutató kötődése megszakad, új kapcsolatokat alakít ki, melyek egyre többször változáson mennek keresztül. Változik a dolgozók személye, a társak, esetleg a gondozási hely is egyszer vagy többször módosul. A mélyebb kapcsolatok kialakítását egyre inkább mellőzi, egyre kevésbé alakít ki szeretetkapcsolatokat, mivel azok úgyis hamarosan megszakadnának. A gyermek családjából való kiemelésével sorozatos drasztikus változások lavinája indul el. Egyre több alkalommal él át krízishelyzetet, melyek által a gyermek akár többszörösen traumatizálttá válik.
Xxxxxx és munkatársai (2008) német állami gondozottak mentális egészségét mérték fel. A vizsgálatban 20 gyermekotthonból 689 4 és 18 év közötti fiatal vett részt. A problémák feltárását a CBCL kérdőív gondozó által kitölthető változatával, míg 11 éves kortól a YSR önkitöltős változatával végezték. A vezető probléma a kapcsolati zavar, másodsorban kapcsolódik hozzá ADHD. Xxxxx és munkatársai (2001) 285 fős, állami gondozott, 12-17 éves serdülő, főleg fiúkból álló mintájuk esetében a kapcsolati probléma a hetedik helyen áll (Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxxxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxx, 2001).
VII. Módszer
VII.1. Vizsgálati személyek
Kutatásunkban összesen 620 serdülőkorú gyermek vett részt. A kontroll csoport tagjai közül mindenki precízen kitöltötte a kérdőíveket, a magas rizikófaktorú vizsgálati csoportból 2 fő elzárkózott a részvételtől, 6 pedig értékelhetetlen volt. A fennmaradó 612 kérdőívet tudtuk az elemzéshez felhasználni. A legfiatalabb kitöltő 10 éves, a legidősebb 18 éves volt (M=15,03, SD=1,96).
A vizsgálatban részt vevő magas rizikófaktorú állami gondozott fiatalok (N=290) átlagéletkora 14,68 év (SD=2,04). A családban nevelkedő kontrollcsoport (N=322) átlagéletkora 15,36 év (SD=1,83), 73%-a (N=235) teljes családban él. A mintánk nemek szerinti és életkorok szerinti eloszlása a 2. számú táblázatban megtalálható.
Gondozási hely | Életkor (fő) | ||
10-13 év | 14-18 év | Összesen | |
Gyermekotthonban nevelkedő lány | 39 | 112 | 151 |
Gyermekotthonban nevelkedő fiú | 39 | 100 | 139 |
Családban nevelkedő lány | 41 | 135 | 176 |
Családban nevelkedő fiú | 42 | 104 | 146 |
Összesen | 000 | 000 | 000 |
2. számú táblázat. Életkor gondozási hely szerinti eloszlása.
A magas rizikófaktorú gyermekotthonban nevelkedő fiatalok gyermekvédelmi rendszerbe kerülésük ideje átlagosan 5,23 évvel ezelőtt történt (SD=4,53). A családból kiemelésük elsődleges oka elhanyagolás, másodsorban magatartászavar, harmadsorban pedig fizikai bántalmazás. Összesen 2 gyermek nyilatkozott úgy, hogy nem tudja, miért emelték ki családjából. A pontos adatok összefoglalva a 3. számú táblázatban láthatóak.
Gondozási hely | Gyermekvédelmi szakellátásba kerülés oka | ||||||
Elh. | F. b. | É. b. | Sz. b. | M. z. | Sz. h. | N. t. | |
Gyermekotthonban nevelkedő lány | 89 | 15 | 9 | 7 | 27 | 3 | 1 |
Gyermekotthonban nevelkedő fiú | 73 | 20 | 6 | 0 | 28 | 3 | 1 |
Összesen | 162 | 35 | 15 | 7 | 55 | 6 | 2 |
3. számú táblázat. A gyermekvédelmi szakellátásba kerülés okai.
Elh.=Elhanyagolás Sz.b.=Szexuális bántalmazás N.t.=Nem tudom F.b.=Fizikai bántalmazás M.z.=Magatartászavar
É.b.=Érzelmi bántalmazás Sz.h.=Szülők halála
A családban élő gyermekek közül egy jelölte be, hogy édesanyja állami gondozott volt gyermekkorában, további egy, hogy édesapja; a többieknek egyik szülője sem. A magas rizikófaktorú fiatalok esetében 69 gyermek (24%) tudja biztosan, hogy egyik vagy mindkét szülője gyermekkorában állami gondozott volt. Az adatokat a 4. számú táblázatban foglaljuk össze.
Gondozási hely | Szülők állami gondozott múltja | ||||
Egyik sem | Csak anya | Csak apa | Mindkettő | Nem tudja | |
Gyermekotthonban nevelkedő lány | 94 | 22 | 9 | 6 | 20 |
Gyermekotthonban nevelkedő fiú | 84 | 15 | 11 | 4 | 25 |
Családban nevelkedő lány | 174 | 1 | 1 | 0 | 0 |
Családban nevelkedő fiú | 146 | 0 | 0 | 0 | 0 |
Összesen | 498 | 38 | 21 | 10 | 45 |
4. számú táblázat. Szülők állami gondozott múltja.
A mintába az ország különböző területeiről kerültek gyermekek azokból a gyermekotthonokból, általános iskolákból, szakiskolákból, szakközépiskolákból és gimnáziumokból, ahol a vezetőség nyitott volt a részvételre (Baranya megye, Bácskiskun megye, Győr-Moson-Sopron megye, Jász-Nagykun-Szolnok megye, Somogy megye, Tolna megye, Zala megye). Több gyermekvédelmi intézményben különböző indokokra hivatkozva elutasítottak. Az 5. számú táblázat összefoglalja, hogy a vizsgálatban részt vevő gyermekek milyen településtípusokban élnek.
Gondozási hely | Lakóhely (fő) | ||
Nagyváros | Kisváros | Falu | |
Gyermekotthonban nevelkedő lány | 17 | 53 | 81 |
Gyermekotthonban nevelkedő fiú | 6 | 80 | 53 |
Családban nevelkedő lány | 8 | 55 | 113 |
Családban nevelkedő fiú | 8 | 56 | 82 |
Összesen | 39 | 244 | 329 |
5. számú táblázat. A vizsgálati csoport és a kontroll csoport lakóhely szerinti eloszlása.
A gyermekek iskolatípus szerinti megoszlását tekintve ki kell emelni, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedők közül a mintánkban 179 az általános iskolás gyermek, közülük 54 túlkoros (30,1 %-a), ami azt jelenti, hogy 15 évesen vagy idősebben még mindig az alapfokú iskolatípusban tanulnak. A vizsgálati csoportból sokan járnak szakiskolába, viszont szakközépiskolába és gimnáziumba már jelentősen kevesebben. Az eredményeink a tapasztalatokkal megegyezők, melyet a 6. számú táblázatban mutatunk be.
Gondozási hely | Iskola (fő) | |||
Általános iskola | Szakiskola | Szakközépiskola | Gimnázium | |
Gyermekotthonban nevelkedő lány | 84 | 46 | 15 | 6 |
Gyermekotthonban nevelkedő fiú | 95 | 33 | 10 | 1 |
Családban nevelkedő lány | 45 | 57 | 51 | 23 |
Családban nevelkedő fiú | 43 | 37 | 52 | 14 |
Összesen | 267 | 173 | 128 | 44 |
6. számú táblázat. A vizsgálati és a kontroll csoport iskolatípus szerinti eloszlása.
Az állami gondozott gyermekek jelentős többsége nem tudja szülei legmagasabb iskolai végzettségét, csak néhány értékelhető választ kaptunk, ami összességében nem ad átfogó képet az adott kérdésről, ezért elemzésétől eltekintünk. A családban élő gyermekek eredményeit áttekintve, általános iskola mint legmagasabb iskolai
végzettség az édesanyák 23%-ának (N=74) van. Szakiskola 29,2%-ának (N=94), érettségi 20,8%-ának (N=67), főiskola 8,4%-ának (N=27) és egyetem 1,9%-ának (N=6) van. A fennmaradó 16,7% (N=54) nem tudja édesanyja végzettségét. Az édesapák 27%- ának (N=87) általános iskola a legmagasabb végzettsége. Szakiskola az édesapák 35,4%-ának (N=114), érettségi 14,6%-ának (N=47), főiskola 4%-ának (13), egyetemi diplomája pedig csak 0,9%-ának (N=3) van. A gyermekek 18%-a (N=58) nem tudja a választ a kérdésre.
Xxxxxxxxxxxx a gyermekek testvéreinek számára is. Szociológiai szempontból elemezve a kérdést minél több gyermek nevelkedik a családban, annál inkább magasabb rizikófaktorba sorolhatóak a családok. Mivel a gyermekek számára saját életkörülményeik megítélése háromfokú skálán nem könnyű, ezért segítő tényezőként használtuk az egy családban élő gyermekek számát. Ez vagy alátámasztja, vagy megrendíti feltevésünket, hogy a kontroll csoportunkat alacsony rizikófaktorú serdülő fiatalok alkotják, illetve hogy a magas rizikófaktorúság egyik járományosa a magas gyermekszám (Xxxxxxx, 2001). A két információ a testvérszám és az életkörülmények megítélése így egymás kiegészítésére szolgált. A családban nevelkedő gyermekek közül 96,9%-a adott választ (N=312) a kérdésre, átlagosan 1,73 testvérük van. A legnagyobb családban a kérdőívet kitöltő gyermeknek 6 testvére van. A családban élő gyermekek 85,7%-a (N=276) úgy ítéli meg, hogy átlagos körülmények között élnek. 3,7%-uk (N=12) szerint átlag alatti, 7,1%-uk (N=23) pedig átlag feletti körülmények között nevelkednek. A gyermekek 3,4%-a (N=11) nem válaszolt. A magas rizikófaktorú vizsgálati csoport esetében az átlagos testvérszám 4,23. Esetükben a legnagyobb családban 13 testvére van. A család anyagi helyzetének megítélését nem kértük tőlük, mivel esetükben nem lehet kiszűrni utólag, hogy az eredeti családjukra gondolnak vagy a jelenlegi gondozási helyükre.
VII.2. Eljárás
Az anonimitást biztosító kérdőívek felvétele a magas rizikófaktorú, gyermekotthonban nevelkedő vizsgálati csoportunk esetében a gyermekotthonban, a kontroll csoportnál
osztályukban, osztályfőnöki órán történt. Mindkét csoportban általában 40 percet vett igénybe. Kitöltése önkéntes volt, nem járt érte jutalom. Jelentős részét személyesen vettük fel, másik részét instruált pszichológus kollégák töltették ki, akik postai úton jutottak az ívekhez. A három kérdőív közül a Gyermekviselkedési Kérdőívet (CBCL) a 10-13 éves korosztály a Gádoros (Perczel, Kiss, Ajtay, 2005) rövidített 44 itemes változatot töltötte ki, míg a 14-18 évesek az eredeti 114 itemes teljes változatot kapták meg. A minta életkor szerinti elkülönítését azért tartottuk fontosnak, mivel magyar mintán e szerint adaptálták a kérdőíveket. A másik kettő kérdőív minden résztvevő számára megegyező volt.
Az eredmények statisztikai elemzése az SPSS program segítségével történt.
VII.3. Vizsgálati módszerek
VII.3.1. Szociodemográfiai adatok felvétele
A szociodemográfiai adatok felvételéhez két, egymástól részben eltérő űrlapot állítottunk össze. A magas rizikófaktorú, gyermekotthonban nevelkedő serdülők, akik a vizsgálati csoportunkat alkották az 1-es számú, a családban nevelkedő, kontrollcsoportomat alkotó fiatalokkal felvett ív a 2-es számú mellékletben található.
VII.3.2. A serdülők kötődésének mérése
A kötődés vizsgálata körüli viták két táborra osztják a kutatókat. Az egyik tábor a kötődés interjú általi mérését preferálja. Legismertebb módszer a Felnőtt Kötődési Interjú (AAI), melynek már serdülőkori változata is ismert. Legfőbb hátránya, hogy felvétele tanfolyamhoz kötött, melyet hazánkban még nem lehet elvégezni.
A nemzetközi szakirodalomban egyre többféle kötődési kérdőív teszteléséről és eredményeiről olvashatunk. Ezek közül többnek elkezdődött a hazai adaptációja. Az Inventory of Parent and Peer Attachment (IPPA) önbeszámoló kérdőív Armsden és
Xxxxxxxxx nevéhez fűződik (1987, idézi Gullone, Robinson, 2005), magyar adaptációja a PTE BTK Pszichológia Intézetében 2007-ben kezdődött. A munkacsoportot Xxxx Xxxxxx vezeti. A kérdőív méri a serdülők szüleikhez, barátaikhoz és testvéreikhez való kötődésének kognitív és affektív dimenzióit. Az eredeti kérdőívben nem szerepel a testvér faktor. Úgy véljük, hogy magas rizikófaktorú serdülők esetében a testvérek lényeges szerepet töltenek be életükben. Az anyához való kötődésre vonatkozó kérdőív a 3. számú, az apához való kötődésre vonatkozó kérdőív a 4. számú, a testvérhez való kötődést mérő az 5. számú és a barátokhoz fűződő közeli kapcsolat mérésére szolgáló kérdőív pedig a 6. számú mellékletben található.
Az eredeti kérdőív 28 itemből áll, mi viszont a módosított, 25 itemből álló változatot használtuk (külön-külön anyára, apára, testvérre és barátra vonatkoztatva). Ötfokú likert típusú skálával (1=szinte soha nem igaz, 2=általában nem igaz, 3=néha igaz, 4=általában igaz, 5=szinte mindig igaz) a közeli kapcsolatok alábbi három jellemzőjét tárja fel: bizalom, kommunikáció és elidegenedés (Paterson, Pryor, Field, 1995; Xxxxxxx, Xxxxxxxx, 2005). A bizalom segít feltérképezni, hogy mennyire fogadják el a gyermeket, érzéseit és kívánságait a közeli kapcsolataiban. A kommunikáció skálái a kapcsolaton belüli kommunikáció a serdülő által megtapasztalt minőségét, mennyiségét vizsgálják. Az elidegenedés a közeli kapcsolataiban megélt negatív tapasztalatokra kérdez rá. A kötődés a három alskálából bontakozik ki (Buist, Xxxxxxx, Xxxxx, Aken, 2002), összeadva a bizalom, a kommunikáció pontszámait, amihez az elidegenedés fordított pontjai adódnak. A bizalom és a kommunikáció skála pozitív korrelációban állnak egymással. Ezeken a skálákon elért magas pontszám a biztonságos kötődést tükrözi. Az elidegenedés faktor negatív irányú együttjárást mutat a bizalom és a kommunikáció skálákkal. Ha az elidegenedés skálának magasabbak az értékei, az bizonytalan kötődésre enged következtetni. A teszt a biztonságérzet alapján végzi a besorolást, így egyszerűen dönthető el, hogy a gyermek kötődése biztonságos-e vagy sem. Bár a kötődési biztonság meghatározása nem egyértelmű elsősorban a határértéknél levők esetében, ezért a gyakorlatban egyének vizsgálatához nem szerencsés a kérdőív alkalmazása, viszont a nemzetközi szakirodalom kutatási célból történő alkalmazása során pozitív véleménnyel van róla. Vizsgálatunkban a normál, családban élő gyermekek átlagához viszonyítva egy-egy szórásra határoztuk meg a
biztonságos, átlagos kötődést. Egy szórásnál a kisebb értékek a bizonytalan kötődésűek, az átlaghoz viszonyított egy szórással kisebb és nagyobb értékek között a biztonságos átlagos és az egy szórásnál magasabb értékek pedig az erős kötődésűek kategóriája. A bizonytalan kötődésen belüli differenciálás nem lehetséges.
A legtöbb vizsgálat 14 évesnél idősebb gyermekeket mér a teszttel, viszont Xxxxxx és munkatársai (2008) által amerikai mintán történt validitásvizsgálat eredményei szerint az IPPA teszt megbízható mérőeszköznek bizonyult 10-14 éves korosztálynál is (Xxxxxx, Xxxx, Litchfield, Xxxxx-Xxxx, 2008). Mivel a kérdőívnek nincs magyar sztenderdje, ezért mi is elvégeztük az alapvető reliabilitásvizsgálatot.
VII.3.3. Coping mechanizmusok vizsgálata
Számos megküzdési mechanizmust mérő kérdőív létezik, mely pontosan képes feltérképezni a gyermekek coping stratégiáit. A megküzdési mód kapcsolatban áll a gyermek erőforrásaival és alkalmazkodó képességével, melyet az elméleti részben részletesen tárgyaltam. Vizsgálatunkban a három alapvető megoldási mód alkalmazása és a kötődési biztonság összefüggéseire voltunk kíváncsiak, így az alábbi kérdőívre esett a választásunk, mely megtalálható a 7. számú mellékletben.
A megküzdési stílus mérésére az Endler és Xxxxxx (1994, idézi Perczel, Kiss, Xxxxx 2005) által kidolgozott Coping Inventory for Stressful Situations (CISS-48) kérdőívet használtuk, melynek pszichometriai mutatói kanadai mintán kiválóak (Cronbach alfa
0.76 – 0.92). A 48 itemes diszpozicionális kérdőív három megküzdési módot vizsgál, a feladatorientált, az emócióorientált és az elkerülésre irányuló stratégiákat, melyeket már az elméleti részben bemutattunk.
A vizsgálati személy ötfokú likert skálán (1=egyáltalán nem jellemző rám, 2=általában nem jellemző rám, 3=néha jellemző rám, 4=általában jellemző rám, 5=nagyon jellemző rám) jelzi, hogy az egyes itemekben leírt viselkedésmód mennyire jellemző a személyére akkor, amikor egy adott problémahelyzettel szembesül (Perczel, Kiss, Ajtay, 2005). Három kategória egyikébe sorolható a személy a sztenderd értékekhez képest
mind a három mért területen: alacsony problémamegoldó, érzelemfókuszú, elkerülő, átlagos problémamegoldó, érzelemfókuszú, elkerülő és magas problémamegoldó, érzelemfókuszú, elkerülő.
VII.3.4. A serdülők állapotának felmérésére kifejlesztett módszer
Az Achenbach féle (1991, idézi Dutra, Xxxxxxxx, Westen, 2004) Gyermekviselkedési Önértékelő Kérdőív (CBCL/YSR) a gyermek- és serdülőkorúak emocionális és viselkedészavarainak feltárására, mérésére kifejlesztett eszköz. A kérdőív két részből áll. Az első részt összefoglalóan kompetencia skáláknak nevezzük. A második rész tartalmazza a probléma listát, mely a gyermek elmúlt 6 hónapban tapasztalt érzelmi és viselkedéses problémáinak feltárására szolgál. A kompetencia skálák és probléma listák egymástól függetlenül, önállóan is felhasználhatók. Vizsgálatunkban csak az utóbbit alkalmaztuk a fiataloknál. A 10-13 éves korosztály számára a Gádoros (1996, idézi Perczel, Xxxx, Xxxxx, 2005; Xxxxxxxxx, 2008) által lerövidített és magyar mintán kipróbált 44 itemes kérdőívet alkalmaztuk, mely a 8. számú mellékletben található. A 14-18 évesek pedig a teljes, 114 itemes változatot töltötték ki, mely a 9. számú mellékletben megtalálható. Az életkori elkülönítésre azért volt szükség, mert az eredeti önkitöltő forma adaptálása magyar mintán csak a 14-18 évesekre történt. Mindkét változat háromfokú likert skálát tartalmaz (0=nem igaz, 1=néha vagy valamennyire igaz, 2=nagyon igaz vagy gyakran igaz).
A Gádoros-féle kérdőív válaszai 6 csoportba sorolhatók, melyek a viselkedésben, érzelmi életben megnyilvánuló problémákat tartalmi jellegzetességük alapján foglalják össze. A társkapcsolati problémák a gyermek társaihoz, szüleihez való kapcsolatában lévő nehézségeket jelzik. A szorongás, depresszió skála azokat az érzelmi tüneteket foglalja magában, melyek szorongásként vagy hangulati problémaként jelentkeznek. A szomatizáció azokat a panaszokat összesíti, melyek ismert egészségügyi ok nélkül testi tünetekben jelentkeznek. A figyelmi problémák elsősorban arra utalnak, hogy képtelen a gyermek figyelmét összpontosítani, túlmozgékonyságot jelezhetnek. A deviáns viselkedés a gyermektől elvárható magatartási normák megszegésére vonatkozik. Az agresszivitás skála a gyermek indulatosságát, agresszivitását, rombolási tendenciáját
méri fel. A gyermek viselkedésének dimenzióját az externalizáció és internalizáció mentén, a 6 alskálából származtatva lehet összeállítani. Az internalizáció a gyermek túlkontrolláltságára, introverziójára utal a társkapcsolati problémák és a szorongás- depresszió skálákból. Az externalizáció a gyermek alulkontrolláltságára és extraverziójára utal, és a deviáns viselkedés, valamint az agresszivitás skálákból tevődik össze (Perczel, Xxxx, Xxxxx, 2005; Xxxxx, Gádoros, Kő, 1999).
A teljes, 114 itemes változat 8 probléma skálára bontható: visszahúzódás, szomatikus panaszok, depresszió/szorongás, figyelmi zavarok, társas problémák, gondolkodási zavarok, agresszió és deviancia. Az internalizáció dimenzióba a visszahúzódás, a szomatikus panaszok és a szorongás/depresszió skálák kerültek, az externalizáció dimenziót pedig az agresszió és a deviancia skála alkotta (Rózsa, Gádoros, Kő, 1999; Xxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxx-Xxxxxxx, An, Xxxxxxxxxx, Nutter, 2003).
Az internalizációs és externalizációs problémahatár megállapítása a Gádoros-féle útmutató alapján történt. A fiatal korosztály (10-13 évesek) számára a sztenderd eredmények adottak voltak, ehhez hasonlítottuk a saját mintánkat, mely átlaga illeszkedett a publikálthoz. A problémahatár az átlaghoz viszonyított egy szórással magasabb értéknél kezdődik (Perczel, Kiss, Ajtay, 2005). Mivel sztenderd eredményeink nincsenek a CBCL teljes változatához, melyet a 14-18 éves korosztály töltött ki, így a családban élő gyermekek átlagához viszonyított egy szórással magasabb értéknél történt a problémahatár meghúzása.
VII.4. Kutatási cél és hipotézisek
VII.4.1. Kutatási cél
Kutatásunkkal célunk feltérképezni hazánkban a magas rizikófaktorú, gyermekotthonban nevelkedő serdülők szocioemocionális fejlődésének egyik kiemelkedő jelentőségű tényezőjét, a kötődést, és a vele kapcsolatban álló érzelemregulációs rendszer működését, vagyis a coping mechanizmusokat, továbbá az
őket jellemző externalizációs és internalizációs tüneteikkel való összefüggéseit. Továbbá szeretnénk tudni, hogy a családban élő kortársaikhoz képest a vizsgált területeken milyen mértékű és irányú eltérés tapasztalható.
VII.4.2. Általános hipotézisek
1. Kötődés
a) Magas rizikófaktorú állami gondozott serdülők esetében feltételezzük, hogy alacsonyabb szintű a bizalom és a kommunikáció, az elidegenedés értéke viszont magasabb a családban nevelkedő kontroll csoporthoz viszonyítva a négy vizsgált területen: anya, apa, testvér, barát esetében nemtől függetlenül. Ez azt jelenti, hogy szignifikánsan több a bizonytalan kötődésű fiatal a magas rizikófaktorú serdülők körében a kontroll csoporthoz képest.
b) Buist és munkatársai (2002) eredményeiből következően feltételezzük, hogy a prepubertás és pubertás (10-13 éves korú) gyermekek szüleikhez kötődése erősebb, mint az adolescens (14-18 éves korú) fiataloké a vizsgálati csoportban és a kontroll csoportban egyaránt.
c) Buist és munkatársai (2002) eredményeiből következően feltételezzük, hogy prepubertás korban (10-13 éves korú) a barátokhoz kötődés gyengébb, ami az évek során lineárisan erősödik az adolescens kor (14- 18 éves korú) végéig, és ez független a gyermekek gondozási helyétől.
2. Coping
a) Feltételezzük, hogy gondozási helytől függetlenül a fiúk elsősorban problémamegoldó stratégiákat alkalmaznak, a lányok inkább érzelemközpontú coping mechanizmusokat használnak.
b) Feltételezzük, hogy a gyermekotthonban nevelkedő serdülők nemtől függetlenül kevésbé alkalmaznak problémamegoldó stratégiákat, jellemzőbben érzelemközpontú és elkerülő megküzdési módszereket használnak a hasonló korú családban nevelkedő fiatalokhoz képest.
3. Pszichopatológia
a) Magas rizikófaktorú gyermekotthonban élő serdülők között szignifikánsan többnek van érzelmi és viselkedéses – internalizációs és externalizációs – problémája, mint az alacsony rizikófaktorú családban élő kortársaiknak.
b) Xxxxxx és Blatt eredményeiből következően (2007) viselkedéses problémákat illetően nemi különbségeket feltételezünk. A lányok elsősorban internalizáló, a fiúk externalizáló tüneteket mutatnak gondozási helytől függetlenül.
VII.4.3. Specifikus kötődési hipotézisek
a) Feltételezzük, hogy az állami gondozásba kerülés ideje kapcsolatban áll a szülőkhöz való kötődés erősségével és biztonságával – a gyermek minél korábban került be a gyermekvédelmi rendszerbe, annál gyengébb a kötődés édesanyjához és édesapjához egyaránt, annál inkább jellemző a bizonytalan kötődési mintázat.
b) A kapcsolattartás erősíti a kötődést, ezért feltételezzük, hogy azok az állami gondozott gyermekek, akik kapcsolatot tartanak szüleikkel, szignifikánsan erősebben kötődnek hozzájuk.
c) Feltételezzük, hogy az a serdülő, aki biztos mintázattal kötődik problémamegoldó coping mechanizmust használ. A biztos kötődés
negatív kapcsolatban áll az érzelemközpontú és az elkerülő megküzdési stratégiák használatával.
d) Feltételezzük, hogy azoknál a gyermekeknél, akik biztos kötődéssel kötődnek szüleikhez, testvérükhöz, barátaikhoz, kevésbé jellemző az externalizáló és internalizáló tünet, míg a bizonytalan kötődésű gyermekek körében jellemzőbb az externalizáló és internalizáló tünetképzés.
VII.5. Eredmények
VII.5.1. Általános hipotézisek
1. Kötődés
A kötődés mérésére az IPPA kérdőívet alkalmaztuk. Mivel a teszt magyar adaptációja folyamatban van, vagyis még nincs magyar sztenderdje, ezért az alapvető reliabilitásvizsgálatot elvégeztük, melynek Cronbach alfa értékei a teszt alkalmazhatóságát alátámasztják (Cronbach-alfa 0.741–0.918). Az eredmények összefoglalása a 7. számú táblázatban látható.
Anya | Apa | Testvér | Barát | |
Bizalom | 0.887 | 0.903 | 0.918 | 0.903 |
Kommunikáció | 0.866 | 0.874 | 0.906 | 0.893 |
Elidegenedés | 0.741 | 0.766 | 0.553 | 0.598 |
Kötődés | 0.937 | 0.940 | 0.923 | 0.910 |
7. számú táblázat Az IPPA kérdőív tételeinek Cronbach alfa értékei
Az anyai, apai, testvéri és baráti bizalom, kommunikáció, elidegenedés és kötődés skálák korrelációja a Pearson-féle korreláció számítás eredményei alapján a 10-es számú mellékletben részletezésre kerültek. Az anyához való kötődés igen szoros (p<0.001), pozitív kapcsolatban áll az anyába vetett bizalommal, a vele való
kommunikáció minőségével és mennyiségével, illetve ugyanilyen szoros, viszont negatív kapcsolatban áll az elidegenedéssel. Az apához, baráthoz és testvérhez való kötődés hasonlóképpen alakul. Az édesanyához kötődés korrelál az édesapához kötődéssel - ez a kötődést jelző mindhárom tételre igaz, pozitív előjellel a bizalom és kommunikáció skáláknál, negatív előjellel az elidegenedés esetében. A szülőkhöz kötődés egyértelműen nem jelzi a barátokhoz való kötődést, sőt a kötődés alskáláival sincs együttjárása. A testvérekhez való kötődés korrelál az anyába és apába vetett bizalommal, kommunikációval és kötődéssel, viszont nincs kapcsolatban az elidegenedéssel. Az a serdülő, aki bízik testvérében, az bízik a barátaiban is, aki többet beszélget testvérével, az a barátaival is közlékenyebb, aki inkább elidegenedést mutat testvérétől, az a barátaival is hasonlóképpen érez, viszont aki a testvéréhez képes kötődni, az a barátaihoz is kötődik.
a) Magas rizikófaktorú állami gondozott serdülők esetében feltételezzük, hogy alacsonyabb szintű a bizalom és a kommunikáció, az elidegenedés értéke viszont magasabb a családban nevelkedő kontroll csoporthoz viszonyítva a négy vizsgált területen: anya, apa, testvér, barát esetében nemtől függetlenül. Ez azt jelenti, hogy szignifikánsan több a bizonytalan kötődésű fiatal a magas rizikófaktorú serdülők körében a kontroll csoporthoz képest.
Az eredmények feldolgozásához független mintás T-próbát alkalmaztunk. Ha összehasonlítjuk a vizsgálati csoportot és a kontroll csoportot, akkor feltételezéseinknek megfelelően a magas rizikófaktorú, gyermekotthonban nevelkedő serdülők édesanyjukba vetett bizalma szignifikánsan alacsonyabb szintű (t= -11,434; t(df)=588; p<0,001), mint a családban nevelkedő kortársaiké. Az édesanyjukkal való kommunikációjuk hasonlóképpen alakul (t= -10,531; t(df)=588; p<0,001). Ezzel szemben – elvárásainknak megfelelően – az állami gondozott serdülők elidegenedése anyukájuktól szignifikánsan erőteljesebb (t= 10,474; t(df)=588; p<0,001). A három alskálából számított édesanyához kötődés a gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatalok esetében szignfikánsan gyengébb (t= -12,022; t(df)=588; p<0,001), mint a családban élő serdülőkorú társaiké.
A közeli kapcsolatok közül az édesapához való viszony ugyanúgy alakul minden területen, mint az édesanyáé. A gyermekotthonban élő fiatalok szignifikánsan kevésbé (t= -9,495; t(df)=572; p<0,001) bíznak apjukban. Szignifikáns mértékben kevesebbet (t= -6,196; t(df)=572; p<0,001) kommunikálnak, jelentős mértékben (t= 7,016; t(df)=570; p<0,001) elidegenednek tőlük, kötődésük szignifikánsan gyengébb (t= -8,621; t(df)=572; p<0,001).
Nem a feltételezéseinknek megfelelően alakult a két csoport testvéréhez való kapcsolata. A vizsgálati és a kontroll csoport testvérébe vetett bizalma között szignifikáns eltérés nincs (t= 1,227; t(df)=564; p=0,220). Figyelemre méltó, hogy a gyermekotthonban nevelkedő serdülők tendenciálisan erőteljesebben bíznak testvérükben. A kommunikáció területén azonban jelentős eltérést találtunk a csoportok között. Ez azt jelenti, hogy a családjukból kiemelt állami gondozottak szignifikáns mértékben többet (t= 3,617; t(df)=569; p<0,001) kommunikálnak testvérükkel. Az elidegenedést vizsgálva nincs szignifikáns különbség (t= -0,825; t(df)=564; p=0,410) a két csoport között, csak tendencia, ugyanis a családban nevelkedő fiatalok inkább elidegenednek testvérüktől. A kötődés esetében viszont jelentős mértékű eltérés tapasztalható: a gyermekotthonos serdülőket erősebb (t= 3,000; t(df)=569; p<0,005) érzelmi szálak kötik testvérükhöz.
A barátokhoz való érzelmi kapcsolat területén a két csoport között jelentős eltérést csak egy területen tapasztaltunk. Valamivel jobban (t= -1,510; t(df)=607; p=0,132) bíznak a családban nevelkedő gyermekek a barátaikban, kicsit többet (t= -1,883; t(df)=607; p=0,060) kommunikálnak velük. Az elidegenedés területén szignifikáns különbséget (t= 5,044; t(df)=607; p<0,001) találtunk, ez azt jelenti, hogy a gyermekotthonban élő serdülők inkább elidegenednek barátaiktól, mint a családban élők. A kötődés területén a két csoport között szignifikáns eltérés határán helyezkedik el az érték (t= -2,819; t(df)=607; p=0,005). A családban nevelkedő fiatalok tendenciálisan erősebben kötődnek a barátaikhoz.
Az eredmények részletes ismertetésére a 11.számú mellékletben kerül sor, az 1. ábra pedig segít a jelentős eltérések és tendenciák közötti könnyebb eligazodásban.
120
100
80
60
40
20
0
Gy. o.
Cs.
B.a.
K.a.
E.a.
Köt.a.
B.A.
K.A.
E.A.
Köt.A.
B.t.
K.t.
E.t.
Köt.t.
B.b.
K.b.
E.b.
Köt.b.
1. ábra. Gyermekotthonban és családban nevelkedő serdülők anyához, apához, testvérhez és barátokhoz való közeli kapcsolatainak alakulása a bizalom, kommunikáció, elidegenedés és kötődés faktorokban.
Gy.o.=gyermekotthonban nevelkedő serdülő Cs.=családban nevelkedő serdülő B.a.=bizalom anya B.A.=bizalom apa B.t.=bizalom testvér B.b.=bizalom barát K.a.=kommunikáció anya K.A.=kommunikáció apa K.t.=kommunikáció testvér K.t.=kommunikáció barát E.a.=elidgenedés anya E.A.=elidegenedés apa E.t.=elidegenedés testvér E.t.=elidegenedés barát Köt.a.=kötődés anya Köt.A.=kötődés apa Köt.t.=kötődés testvér Köt.t.=kötődés barát
A családban élő alacsony rizikófaktorú csoport átlag értékétől egy szórással alacsonyabb pontszámnál húztuk meg a biztos és bizonytalan kötődés határát (Perczel, Kiss, Ajtay, 2005). Ez azt jelenti, hogy a határértéknél alacsonyabb pontot kapott fiatalok bizonytalan kötődésűek, a határon levők és annál magasabb értéket elérők pedig biztos kötődésűek. A szignifikáns különbségek meghatározásához a Chi-négyzet próbát alkalmaztuk.
Szignifikánsan több az anyához bizonytalanul kötődő állami gondozott gyermek, mint családban nevelkedő (8. számú táblázat), a biztos kötődésnél nincs jelentős eltérés.
Kötődés anya | Gondozási hely | Összesen | |
Gyermekotthon | Család | ||
Bizonytalan | 150 | 46 | 196 |
Biztos átlagos | 102 | 225 | 327 |
Biztos erős | 20 | 47 | 67 |
Összesen | 272 | 318 | 590 |
8. számú táblázat. Anyához kötődési mintázatok eloszlása a gondozási hely függvényében Chi-négyzet=109,409; df=2; p<0,001
Az apához való kötődés hasonlóképpen alakul, mint az anyához kötődés, vagyis szignifikánsan többen kötődnek bizonytalan mintázattal az állami gondozott serdülők. A
9. számú táblázatban összefoglalva megtalálhatóak az eredmények.
Kötődés apa | Gondozási hely | Összesen | |
Gyermekotthon | Család | ||
Bizonytalan | 116 | 49 | 165 |
Biztos átlagos | 115 | 223 | 338 |
Biztos erős | 28 | 43 | 71 |
Összesen | 259 | 315 | 574 |
9. számú táblázat. Apához kötődési mintázatok eloszlása a gondozási hely függvényében Chi-négyzet=59,992; df=2; p<0,001
A testvérhez kötődés mintázataiban nincs szignifikáns eltérés a két csoport között. A 10. számú táblázatban mutatjuk be a kapott adatokat.
Kötődés testvér | Gondozási hely | Összesen | |
Gyermekotthon | Család | ||
Bizonytalan | 27 | 39 | 66 |
Biztos átlagos | 169 | 205 | 374 |
Biztos erős | 78 | 53 | 131 |
Összesen | 274 | 297 | 571 |
10. számú táblázat Testvérhez kötődési mintázatok eloszlása a gondozási hely függvényében Chi-négyzet=9,507; df=2; p>0,005
A barátokhoz kötődés mintázatait tekintve sincs szignifikáns eltérés a gyermekotthonban és a családban nevelkedők között. A pontos adatok a 11. számú táblázatból leolvashatók.
Kötődés barát | Gondozási hely | Összesen | |
Gyermekotthon | Család | ||
Bizonytalan | 69 | 59 | 128 |
Biztos átlagos | 000 | 000 | 000 |
Biztos erős | 35 | 60 | 95 |
Összesen | 289 | 320 | 609 |
11. számú táblázat Baráthoz kötődési mintázatok eloszlása a gondozási hely függvényében Chi-négyzet=6,462; df=2; p>0,005
b) Buist és munkatársai (2002) eredményeiből következően feltételezzük, hogy a prepubertás és pubertás (10-13 éves korú) gyermekek szüleikhez kötődése erősebb, mint az adolescens (14-18 éves korú) fiataloké a vizsgálati csoportban és a kontroll csoportban egyaránt.
Az egyszempontos varianciaanalízis statisztikai módszer segítségével hipotézisünk beigazolódott, a 10-13 éves gyermekek anyukájukhoz való kötődése erősebb, mint a 14-
18 éves fiataloké. A különbségek mértéke az alábbiak szerint alakult. A gyermekotthonban nevelkedő fiatalabbak és idősebbek anyjukhoz való kötődésük mértékében szignifikáns eltérés nem tapasztalható, csak tendencia. A családban nevelkedő fiatalabb korosztály tagjai szignifikáns mértékben erősebben kötődnek apjukhoz, mint a családban élő idősebb korcsoport. A fenti eredményeket a 12. számú táblázatban mutatjuk be részletesen, a különbségek szemléltetésére a 2. és 3. számú ábra szolgál.
Gondozási hely /Korcsoport | Kötődés anya | Kötődés apa | ||||
N | Átlag | Szórás | N | Átlag | Szórás | |
Gy.o. pp./p. | 78 | 77,77 | 24,85 | 75 | 71,49 | 25,74 |
Cs.n. pp./p. | 81 | 101,37* | 10,61 | 81 | 95,52* | 14,70 |
Gy.o. a. | 194 | 73,85 | 25,76 | 184 | 68,80 | 26,05 |
Cs.n. a. | 237 | 93,19* | 15,44 | 234 | 83,01* | 21,00 |
12. számú táblázat. Anyához és apához való kötődés alakulása a gondozási hely és korcsoport függvényében. p<0,05
Gy.o. pp/p.=Gyermekotthonban nevelkedő prepubertás és pubertás Cs.n. pp/p.=Családban nevelkedő prepubertás és pubertás
Gy.o. a.=Gyermekotthonban nevelkedő adolescens Cs.n.a.=Családban nevelkedő adolescens
Az apához való kötődés ugyanígy alakult. A 10-13 éves gyermekek édesapjukhoz való kötődése erősebb, mint a 14-18 éves serdülőké mind a vizsgálati, mind a kontroll csoportban. A gyermekotthonban nevelkedő vizsgálati csoportunkban csak tendenciális az eltérés, ezzel szemben a családban élő fiatalabb korosztály tagjai szignifikáns mértékben erősebben kötődnek apjukhoz, mint a családban élő idősebb korcsoport.
120
100
80
60
40
20
0
Családban nev.
Ad.
Pp/p
Gyermekotthon
Ad.
Pp/p
Kötődés anya
2. számú ábra. Anyához való kötődés alakulása a gondozási hely és a korcsoport függvényében.
Pp/p=prepubertás és pubertás Ad.=adolescens
120
100
80
60
Kötődés apa
40
20
0
Pp/p Ad.
Gyermekotthon
Pp/p Ad.
Családban nev.
3. számú ábra. Apához való kötődés alakulása a gondozási hely és a korcsoport függvényében.
Pp/p=prepubertás és pubertás Ad.=adolescens
c) Buist és munkatársai (2002) eredményeiből következően feltételezzük, hogy prepubertás korban (10-13 éves korú) a barátokhoz kötődés gyengébb, ami az évek során lineárisan erősödik az adolescens kor (14- 18 éves korú) végéig, és ez független a gyermekek gondozási helyétől.
Feltételezéseinknek megfelelően alakult a két korcsoport barátokhoz való kötődése, ugyanis a fiatalabb korosztály kötődése gyengébb, mint a 14-18 éveseké. Ha a gondozási helyet figyelembe vesszük, akkor a gyermekotthonban nevelkedő 10-13 éves és a 14-18 éves korcsoportok esetében az idősebbek kötődése nem szignifikánsan, csak tendenciálisan erősebb. A családban nevelkedőknél is a fiatalabbak gyengébben kötődnek barátaikhoz, viszont az idősebb serdülőket szignifikánsan erősebb (p<0,05)