AZ EURÓPAI

progresszívpolitika

3. szám | 2007. tavasz–ôsz

AZ EURÓPAI

SZOCIÁLIS MODELL

XXXXXXX XXXXXXX, XXXXXXXX XXXXXX, XXXX XXXXXXXXXX, XXXXX XXXXXX, XXXX XXXXXXXX

XXXXX XXXXXXXX – ÚJ TÁRSADALMI SZERZÔDÉSEKKEL AZ AKTÍV JÓLÉTI ÁLLAM FELÉ

XXXXXXX XXXXXXX – A KELET NYUGAT ELLEN? AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL A BÔVÍTÉS UTÁN

XXXXXXXX XXXXXX – ELÖREGEDÔ TÁRSADALOM ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYI KIADÁSOK

XXXX XXXXXXXX – A KÖRNYEZET HELYE AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELLBEN

T A R T A L O M

TARTALOM 3

BEVEZETÉS 4

A HARMADIK ÚT ÉRTÉKRENDSZERE 8

X X X X X Xxxxxx

A HARMADIK ÚT ÉRTÉKRENDSZERE	10
AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL JÖVÔJE	30
Xxxxxxx X X X X X X X
NE VÁRD, HOGY A VILÁG GONDOSKODJON RÓLAD!	32
Xxxx X X X X X X X X – Xxxxx X X X X X
AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL: AZ ÁLLÍTÓLAGOS AKADÁLYTÓL A VERSENYELÔNYIG	46
Xxxxxxx B A R Y S C H
A KELET NYUGAT ELLEN? AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL A BÔVÍTÉS UTÁN	62
Måns L Ö N N R O T H
A KÖRNYEZET HELYE AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELLBEN	76
A GENERÁCIÓS JÁTSZMA: AZ ELÖREGEDÔ EURÓPA Lena H A L L E N G R E N	92
A GENERÁCIÓS JÁTÉK: KI FIZET – ÉS KINEK KEDVEZ?	94
Xxxxxxxx X X X X X X
ÖREGEDÔ EURÓPA: MI SZÜKSÉGES EGY SIKERES SZOCIÁLDEMOKRATA REFORMHOZ?	102
K O L L Á N Y I Zsófia
ELÔREGEDÔ TÁRSADALOM: ELKERÜLHETETLEN-E AZ EGÉSZSÉGÜGYI KIADÁSOK
ROBBANÁSSZERÛ NÖVEKEDÉSE?	112
Xxxx M A C N I C O L
NYUGDÍJBA VONULÁS EGY ELÖREGEDÔ TÁRSADALOMBAN: A BRIT VITA	126
TÁRSADALMI KOCKÁZATOK ÉS FOGLALKOZTATÁSPOLITIKA	136
X X X X X Xxxxxxxx
ÚJ TÁRSADALMI SZERZÔDÉSEKKEL AZ AKTÍV JÓLÉTI ÁLLAM FELÉ	138
Xxxxxxxxx X. P A P A D E M E T R I O U
HOGYAN KEZELJÜK JOBBAN A NAGYMÉRTÉKÛ BEVÁNDORLÁST?	154
Xxxxxxx X X X X X X
SZOCIÁLIS KOCKÁZATMENEDZSMENT A MUNKAERÔ-PIACI ÁTMENETEKRE ÉPÍTVE	164
IMPRESSZUM	174
TAR TALOM		| 3

BEVEZETÉS

| 4 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

A Progresszív Politika harmadik, dupla számának központi kérdése az Európai Szociális Modell (ESZM) jelene és jövôje. Elsô hallásra talán az sem teljesen világos, hogy mit is értsünk ESZM alatt. Ha ez így van, az nem feltétlenül a T. Olvasó hibája. A kérdés egyik vezetô szakértôje, Xxxxxxx Xxxxxxx szerint például az Európai Szociális Modell nem kizárólag európai, nem teljesen szociális

– és nem is egyetlen modell. Mindez számos definíciós kérdést vet fel, amelyeket jelen számunk cikkeivel igyekszünk is körüljárni – az elvonttól a konkrét problémák felé haladva.

Nyitó cikkünkben Xxxxx Xxxxxx filozófus tesz kísérletet a Harmadik Út értékrend- szerének tisztázására. Miközben az 1990-es években a Harmadik Út mint a napi politika szociáldemokrata indíttatású megújítására irányuló törekvés jelent meg, addig mára a jelenség értelmezése és értékelése elsôsorban az akadémiai folyóiratok és könyvek lapjain folyik, semmint a politikai hetilapokban és napilapokban.

Cikkünkkel ezen elmélyültebb párbeszéd elsôsorban angolszász irodalmába nyújtunk bevezetést.

A szerzô szerint a Harmadik Út jelen állapotában nem valódi ideológia, hanem egy olyan „retorikailag meghatározott terület”, amelyet értékválasztásaink révén nekünk magunknak kell feltölteni tartalommal. Ezt két értékhármas (a lehetôség – egyenlôség – igazságosság és a felelôsség – közösség – autoritás) belsô és egymás közötti kapcsolatainak bemutatásával és az ezek alapján meghozott döntéseinkkel tehetjük meg. Az elemzés eredménye egy tágan értelmezett szociálliberális ideológia lett, amely azonban még mindig számos lehetôséget hagy nyitva a Harmadik Út hívei számára.

Az Európai Szociális Modell jövôjével egy négycikkes blokkban foglalkozunk. Xxxxxxx Xxxxxxx már említett írásában Európa elmúlt néhány évének tapasztalatai alapján vizsgálja a versenyképesség és a társadalmi igazságosság összekapcso- lásának lehetôségeit. A tanulságokat levonva a szociológus professzor 13 pontban fogalmazza újra az immár fenntartható Európai Szociális Modellt. Ebben többek között gyermekorientált jóléti politikát, aktív munkaerô-piaci programokat és a rész- munkaidôs foglalkoztatás elterjesztését javasolja.

A két általánosabb megközelítésû tanulmány közül a másodikban két osztrák közgazdász, Xxxx Xxxxxxxx és Xxxxx Xxxxx egy megreformált Európai Szociális Modellt a sokat hangoztatott vélekedéssel szemben nem versenykorlátként, hanem potenciális versenyelônyként ír le. Ez az új modell nem hogy nem akadályozza

a növekedést, de a nemzetközi versenyképességben kihasználható, komparatív elônyökkel is rendelkezik.

BEVEZETÉS | 5

A fejezet két további cikke az Európai Szociális Modellt egy-egy sajátos aspektusból vizsgálja. Xxxxxxx Xxxxxxx az EU 2004-es keleti bôví- tésével kapcsolatos megalapozatlan félelmeket veszi górcsô alá, míg Måns Lönnroth a környezet helyét vizsgálja a Modellben.

A második blokk az Európai Szociális Modell elôtt álló egyik legfontosabb kihívással, az elöregedô Európával foglalkozik. Xxxx Xxxxxxxxxx számos, a fenntarthatóságot erôsítô javaslatot, köztük egy speciális generációs adót mutat be. Xxxxxxxx Xxxxxx arra hívja fel a figyelmet, hogy a szociáldemokrata pártoknak nemcsak azzal

kell megküzdeniük, hogy a társadalombiztosítási rendszereket jelenlegi formájukban nem lehet hosszú távon mûködtetni, hanem az ezek által felerôsített igazságtalan- sággal is. Xxxxxxxx Xxxxxx cikke azt vizsgálja, hogy a népesség elöregedése auto- matikusan elvezet-e az egészségügyi kiadások robbanásszerû emelkedéséhez, míg Xxxx Xxxxxxxx a nyugdíjba vonulással kapcsolatos brit vitát ismerteti.

Jelen számunk harmadik blokkjában azokat a társadalmi kockázatokat és foglalkoztatáspolitikai dilemmákat vesszük számba, melyekre egy új Európai Szociális Modellnek reagálnia kell. Xxxxx Xxxxxxxx az EU és az OECD foglalkoztatási stratégiáját egybevetve arra a következtetésre

jut, hogy az uniós keretrendszer sokkal toleránsabb az egyes országokban mûködô modellekkel szemben. Az EU-nak ugyanakkor sem eszközei, sem felhatalmazása nincs arra, hogy

az újonnan csatlakozott tagállamokat rábírja azon új társadalmi szerzôdések megkötésére, amelyek elengedhetetlenek a kelet-európai jóléti modellek megújításához. A munkának ezt a részét tehát

a tagállamoknak kell elvégezniük, miközben arra is kell energiát fordítaniuk, hogy a megfele- lô támogatás megszerzése érdekében nyomást gyakoroljanak az uniós döntéshozó fórumokra.

Xxxxxxxxx X. Xxxxxxxxxxxxx egy új migrációs politikai megközelítés alapelveit vázolja. E szerint ahhoz, hogy a bevándorlásból fakadó elônyöket és következményeket kezelni tudjuk, a bevándorlással kapcsolatos kérdéseket fontos politikai kérdésként kell kezelni,

és a döntéseket az összes érintett szereplôvel és intézménnyel egyet- értésben szükséges meghozni. A Progresszív Politika harmadik számát Xxxxxxx Xxxxxx cikke zárja, aki egy újszerû megközelítésben a szociális kockázatokra, így például a munkanélküliségre és a szegény- ségre alkalmazza a pénzügyi kockázatkezelési eszközöket.

Jó olvasást kíván,

A szerk.

| 6 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

P Á L Y Á Z A T I K I Í R Á S

A TÉNYEK

ÉRTÜNK

BESZÉLNEK

VAN EGY KEDVENC ÖSSZEFÜGGÉSED VAGY ÉRDEKES ADATSOROD, AMIT MEGMUTATNÁL MÁSOKNAK IS?

A DEMOS Magyarország Alapítvány pályázatot ír ki, amelynek célja, hogy olyan kutatási eredményeket tegyen

a nagyközönség számára elérhetôvé, melyek a társadalom állapotára és jellegzetességeire vonatkoznak, és amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyar társadalom pesszimista önképét felváltsa a tényeken alapuló önismeret.

A pályázattal a társadalmi folyamatok ábrázolásában az összefüggések hagyományos megközelítése helyett az új szempontokat és új látásmódot szeretnénk ösztönözni.

A pályamûveket olyan témákban lehet benyújtani, amelyek a pályázó megítélése szerint társadalmunk mindennapi és ünnepi szokásaira, életvitelére, valamint vélemény- és érzületi világára vonatkozó társadalmi önismeretét szolgálják. Nem tanulmányokat és szöveges elemzéseket várunk!

Pályázni ismert (pl. Microsoft PowerPoint) szoftverekkel bemutatható diával vagy maximum 4 oldalból álló diasorozattal lehet, amelyek az egyszerû tényektôl a bonyolult összefüggésekig keresztmetszeti vagy idôsoros adatokat tartalmaznak.

A pályázaton természetes személyek, természetes személyekbôl álló munkacsoportok, valamint társadalomkutatással foglalkozó jogi személyek vehetnek részt.

A pályázatok beküldésének határideje: 2007. október 30.

A PÁLYÁZATOKAT BÍRÁLÓ SZAKMAI ZSÛRI TAGJAI:

Xxxx Xxxxx, Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet

Xxxxxxx Xxxxxx, Magyar Gallup Intézet Hoffmeister Xxxx Xxxxx, Corvinus Egyetem Xxxxxxxx Xxxxxx, KSH

Xxxxx Xxxx, GFK Hungária Piackutató Intézet

Xxxxx Xxxxx, ELTE-TÁTK

Xxx Xxxxx, TÁRKI Társadalomkutatási Intézet

Xxxx Xxxxxx, T-Online Xxxxxxxx Xxxxx, ELTE – TÁTK

Xxxxxx Xxxxx, Szonda Ipsos Média – Vélemény – és Piackutató Intézet

A NYERTES PÁLYAMÛVEK DÍJAZÁSA:

1. DÍJ: 400 000 Ft

2. DÍJ: 200 000 Ft

3. DÍJ: 100 000 Ft

KÖZÖNSÉGDÍJ: 200 000 Ft

. .

Részletes kiírás, módszertan, további információk:

W W W D E M O S H U

A HARMADIK ÚT

ÉRTÉKRENDSZERE

| 8 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

X X X X X Xxxxxx

A HARMADIK ÚT ÉRTÉKRENDSZERE

A HARMADIK ÚT ÉR TÉKRENDSZERE | 9

X X X X X Xxxxxx

A HARMADIK ÚT ÉRTÉKRENDSZERE

| 10 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

BEVEZETÉS

Jelen írás célja a Harmadik Út értékrendszerének vizsgálata. Mivel az 1990-es éveknek szociáldemokrata szemszögbôl nemzetközileg ez a gondolati kör volt a legin- kább meghatározó fejleménye – elég ha Angliára, Hollandiára, Németországra, Olaszországra vagy akár Finnországra gondolunk –, a Harmadik Út iránti érdeklôdés megalapozott. Ugyanakkor, és valószínûleg éppen ezért, igen divatos téma is

a Harmadik Út, bár elemzése ma már sokkal inkább az akadémiai folyóiratok és könyvek lapjain folyik, mint a politikai hetilapokban és napilapokban. Mindez igen kiterjedt irodalommal jár, ezért nem árt mindjárt az elején tisztázni, hogy mi

az, amivel jelen tanulmány foglalkozik, és mi az, amelynek tárgyalását félreteszi.

„A HARMADIK ÚT IGEN DIVATOS TÉMA, BÁR ELEMZÉSE MA MÁR SOKKAL INKÁBB AZ AKADÉMIAI FOLYÓIRATOK ÉS KÖNYVEK LAPJAIN FOLYIK, MINT A POLITIKAI HETILAPOKBAN ÉS NAPILAPOKBAN.”

Írásom témája a Harmadik Út értékrendszere, azaz azok az általános, filozófiai megalapozottságú elvek és elméletek, amelyek a Harmadik Út ideológiai, elméleti alapját képezik. Nem foglalkozom ugyanakkor az értékekhez szorosan kapcsolódó két másik „dimenzióval”: nem tárgyalom sem azokat a nemzeti és nemzetközi folyamatokat, amelyek hatására az adott ideológia mint válaszkísérlet megszületett, sem pedig azokat a konkrét intézkedéseket, gyakorlati terveket, amelyek az adott ideológia értékeinek megvalósítására törekszenek. Tárgyalásomat emellett

a Harmadik Út angol változatára szûkítem. Ez nézetem szerint csak a felhasznált irodalom viszonylatában jelent korlátozást. Bár a Harmadik Útnak számos egyéb változata is van, az értékek szintjén az elkerülhetetlen absztrakció elmossa

az egyes országok közötti különbségeket. Emellett ez az a szint, amelyen a különbségek egyébként sem markánsak. Az alapértékek azonosak, a különbség ezek értelmezé- sében rejlik, ezeket azonban részletesen be fogom mutatni.

„A HARMADIK ÚT SOKKAL INKÁBB EGY RETORIKAILAG MEGHATÁROZOTT TERÜLET, MINT EGY KONKRÉT, KOHERENS IDEOLÓGIA.”

Xxxxx Xxxxxx filozófus, a DELTA Politikai Iskola oktatója.

Végül, írásomban nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy a Harmadik Út ideológia-e vagy sem,

és ha igen, akkor új felfogás-e, vagy pedig csak megismétel már ismert értékeket, esetleg újszerû módon kombinálja ôket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményem a kérdésben.

Megközelítésem abból indul ki, hogy a Harmadik Út sokkal inkább egy retorikailag meghatározott terület, mint egy konkrét, koherens ideológia. Ezt a területet valóban értékek (és politikák) határolják be, de ezek elég általánosak ahhoz, hogy az általuk kijelölt terület számos értelmezést megengedjen (Halpern és Mikosz 1998; Lukes 1999, 3-4; White 2001, 13-4; 2004). Elsô megközelítésben ezért azt mondanám, hogy a Harmadik Út nem tekinthetô ideológiának, mert nem rendelkezik határozott, koherens tartalommal. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hozhat- nánk létre ilyen tartalmat. Ha úgy tetszik, bár a Harmadik Út nem ideológia, mi csinálhatunk belôle ideológiát – azáltal, hogy szembenézünk a legfontosabb értékvitákkal, és állást foglalunk, vagy legalábbis felvázoljuk azokat a lehetôségeket, amelyek között választani lehet – és a választást másra hagyjuk. Ennek a tanulmánynak pontosan ez utóbbi a célja.

„A HARMADIK ÚT A LEHETÔSÉG – EGYENLÔSÉG – IGAZSÁGOSSÁG, ILLETVE A FELELÔSSÉG – KÖZÖSSÉG – AUTORITÁS ÉRTÉKHÁRMASAIVAL HATÁROLHATÓ BE.”

Jelen cikkemben az alábbi módon járok el. Két értékhármast különböztetek meg mint a Harmadik Út „behatároló” értékeit. Ezek a lehetôség – egyenlôség – igazságos- ság, illetve a felelôsség – közösség – autoritás értékhármasai. Mivel kiinduló tézisem szerint a Harmadik Út közel sem egyértelmû, ami az értékek pontos tartalmát illeti, ezért célom a lehetséges értelmezések felvázolása lesz, nem titkolva véleményemet, de nem is érvelve azon értelmezések mellett, amelyeket én a leginkább elfogadhatónak tartok. Sorrendben fogok haladni: elôször az elsô értékhármassal foglalkozom (második szakasz), majd áttérek a második értékhármas elemzésére (har- madik szakasz). Írásom végén pedig röviden összefoglalom elemzésem eredményeit.

A bevezetés végén még egy terminológiai megjegyzés. Nem megyek bele a Harmadik Út elneve- zésével kapcsolatos vitákba. Bár véleményem szerint meglehetôsen félrevezetô az elnevezés (mind tartalmilag, mind pedig azért, mivel számos más, kevésbé elfogadható eszme is így nevezte magát), nem látom okát annak, hogy ennek a kérdésnek külön tárgyalást szenteljek. Végsô soron nem az elnevezés számít, hanem a tartalom, amit elnevezünk.

LEHETÔSÉG – EGYENLÔSÉG – IGAZSÁGOSSÁG

A Harmadik Út igen nagy hangsúlyt helyez a lehetôség fogalmára; Giddens írásaiban, például,

ez az érték az, amely a szocializmust vagy szociáldemokráciát megkülönbözteti a többi politikai ideológiától (Giddens 1998, 41; 2000, 39). A lehetôségek alatt a Harmadik Út többnyire azt érti,

hogy minden polgárnak esélye kell legyen arra, hogy megvalósítsa önmagát, ahol az esélyt az úgynevezett lehetôségjavak – oktatás, munka, jövedelem, vagyon – formájában vagy legalábbis az ezen javakhoz való hozzáférésként értelmeztük. Az állam szerepe ebben a tekintetben

– összhangban a Harmadik Út általános felfogásával az állam eddigiek- nél visszafogottabb vagy inkább átalakult szerepérôl – a képessé tevés, a polgárok külsô és belsô adottságainak fejlesztése. Ugyanakkor mindebbôl még nem világos sem maga az alapgondolat, amely ezt

az esélyegyenlôség koncepciót alátámasztja, sem pedig ennek a gon- dolatnak a lehetséges értelmezései. Ebben a szakaszban ezzel a két kérdéssel foglalkozom.

„A HARMADIK ÚT ESÉLYEGYENLÔSÉG-FELFOGÁSA MÖGÖTT AZ EGYENLÔSÉG AZON ÉRTELMEZÉSE REJTÔZIK, AMELY SZERINT MINDEN EMBER EGYENLÔEN ÉRTÉKES.”

Kezdjük az elsô kérdéssel. A gondolat, amely a Harmadik Út esélyegyenlôség-felfogása mögött rejtôzik, az egyenlôség azon értelmezése, amely szerint minden ember egyenlôen értékes (Xxxxx 1998, 3; Xxxxxxx 1998, 102). Ez egyértelmû áthallás olyan kortárs politikai gondolkodók írásaiból, mint Xxxx Xxxxx vagy Xxxxxx Xxxxxxx. Mindketten úgy vélik, hogy a társadalmi vagy elosztási igazságosság elméletének feladata annak a kérdésnek a tisztázása, hogy mit jelent az embereket egyenlôként kezelni, azaz mit jelent az emberekkel egyenlô tisztelettel és törôdéssel bánni (Rawls 1997, 676; Dworkin 2000, 1). Mindketten erkölcsi személyként tekintenek az emberekre abban az értelemben, hogy minden emberben van valami közös, ami végsô soron morális lényekként egyenlôvé teszi ôket. Ez az, amiért az emberek egyenlô tiszteletre és figyelemre jogosultak. Az elosztás tekintetében ez azt jelenti, hogy egyetlen ember élete sem fontosabb a másikénál, ezért senki sem jogosult másnál több lehetôségre. Természetesen senki sem vitatja, hogy a valós életben nem egyenlôk, a lényeg azonban az, hogy ezen egyenlôtlenség ellenére senki sem jogosult többre, egyetlen ember sem egyenlôbb a másiknál.

„A SZERENCSE-EGYENLÔSÉGELVÛSÉG ÉRTELMÉBEN AZ EMBEREK ERKÖLCSI EGYENLÔSÉGE MEGKÖVETELI, HOGY ÉLETESÉLYÜKET SEMMILYEN ERKÖLCSILEG ÖNKÉNYES TÉNYEZÔ NE BEFOLYÁSOLJA.”

Ez a Harmadik Út kiinduló és szerintem igen nagy hatású gondolata. Természeténél fogva azonban ez a gondolat meglehetôsen absztrakt. A Harmadik Út két értelmezését sugallja. Az elsô megközelítés szerint, amelyet szerencse-egyenlôségelvûségnek szokás nevezni, az emberek erkölcsi egyenlôsége megköveteli, hogy életesélyüket semmilyen

erkölcsileg önkényes tényezô – azaz semmilyen olyan tényezô, amelyért nem tehetôk felelôssé – ne befolyásolja. Szigorúan el kell különíteni egymástól az emberi felelôsség körébe tartozó és az attól független elemeket. Ez a felfogás egyértelmûen megjelenik a Harmadik Út gondolkodóinak írásaiban is (lásd pl. Xxxxx 1998, 3). Ebben az értelem- ben beszélnek esélyegyenlôségrôl: minden ember azonos esélyekkel kezdi az életét, mivel az elsô elvnek köszönhetôen a kiinduló helyzetek erkölcsileg azonosak; az egyén sorsát csakis a saját felelôssége alá tartozó tényezôk, azaz saját választásai határozzák meg.

Az esélyegyenlôség ezen felfogása megfelel a piac és állam viszonyával kapcsolatos harmadik utas értelmezésének is, amely nagyra értékeli a piacot mint a szabadság, a hatékonyság, az egyéni felelôsség letéteményesét, de egyben elismeri, hogy többek között az igazságos elosztás terén a szabályozatlan piac erkölcsi deficittel küzd (Giddens 2000, 34-37). A szerencse-egyenlôségelvûség azzal, hogy összehangolja a két entitás mûködését, megfelel ennek a megközelítésnek. Az állam gondoskodik arról, hogy az önkényes tényezôk senki sorsát ne befolyásolják. Mindazon javak elosztásáról, amelyek olyan tényezôk eredményei, amelyekért az egyén nem felelôs, az állam gondos- kodik. Amint azonban ez megtörtént, a piac, mint a leghatékonyabb elérhetô „szervezet”, elvégez- heti a dolgát. Eloszthatja mindazon javakat, amelyek olyan tényezôk mûködésének eredményei, ame- lyekért az egyén felelôsnek tekinthetô. Egy kétoldalú elosztási politikát kapunk így. A liberális, szabadpiaci oldala javítja a hatékonyságot, növeli a választás szabadságát, a fogyasztói szuverenitást és a személyes felelôsséget. Az állami, szocialista oldala pedig biztosítja, hogy mindenki méltá- nyos, azaz igazságos helyzetbôl, azonos eséllyel induljon az életben. A szociáldemokrácia egyfajta szociálliberális értelmezése ez, amely a fenti értelemben valóban köztes utat képvisel.

„A HARMADIK ÚT EGYÉRTELMÛEN LESZÁMOL EGY IDEÁLLAL: A HANGSÚLY A KIINDULÓ HELYZET ÉS A FOLYAMAT MÉLTÁNYOSSÁGÁN VAN, NEM A VÉGEREDMÉNYÉN.”

Ez azonban még mindig csak a keret, tartalom nélkül. Az ugyanis közel sem egyértelmû, hogy mi tartozik az egyén felelôssége alá, és mit tekintünk erkölcsileg önkényesnek. A lehetséges pozíciók az alábbiak. Az elsô kategória egyértelmûen az emberek választásaira, életükkel kapcsolatos

döntéseire utal, amelyek szorosan összefüggenek ambícióikkal és karakterükkel, személyiségük elemeivel: ízlésükkel, preferenciáikkal, meggyôzôdéseikkel, eltökéltségükkel, energikusságukkal, szorgalmukkal és munkabírásukkal. Ezek azok a tényezôk, amelyekért az embernek felelôsséget kell vállalnia. Nem igényelhet kompenzációt az államtól, ha általuk vezérelve rosszul dönt. Egyen- lôséget teremteni ebben az értelemben már nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlôségét jelentené. És bár a régi szocialisták sokak szerint pontosan ezt akarták, a Harmadik Út egyértelmûen leszámol ezzel az ideállal: a hangsúly a kiinduló helyzet és a folyamat méltányos- ságán van, nem a végeredményén (Xxxxx 1998, 3).

A második kategória hatálya alá tartozó, önkényesnek minôsített tényezôk már némi fejtörést okozhatnak. Itt három lehetséges forrást lehet megkülönböztetni (White 2004, 32):

– Diszkrimináció: egyenlôtlen elhelyezkedési és tanulási lehetôségek annak következtében, hogy a törvényi procedúrát a jelentkezô érdemeitôl független, személyes sajátosságai (bôrszín, nem, szexuális beállítottság stb.) határozzák meg;

– Társadalmi háttér egyenlôtlensége: a tanulási lehetôségek elôzô tényezô által nem magyarázott egyenlôtlensége; családi háttérbôl és szülôi képességekbôl eredô egyenlôtlenségek;

– Természetes adottságok egyenlôtlensége: a velünk született természetes adottságok által keltett jövedelmi egyenlôtlenségek, illetve az általuk esetleg eredményezett rokkantsági helyzetbôl származó, eltérô erôforrásigények.

A Harmadik Út az elsô tényezôt önmagában kevésnek találja. Ez a tényezô ugyanis olyasmi, amit még az olyan neoliberális és libertariánus gondolkodók, mint Xxxxx vagy Xxxxxx Xxxxxx sem utasítanak el. Az általuk felvázolt, úgynevezett formális esélyegyenlôség ugyanis pont attól formális, hogy törvény elôtti egyenlôsé-

get biztosít, de mást nem. Dworkin azt mondaná: egyenlôen kezeli az embereket, de nem egyenlôként.

„A NEOLIBERÁLIS ÉS LIBERTARIÁNUS GONDOLKODÓK EGYENLÔEN KEZELIK AZ EMBEREKET, DE NEM EGYENLÔKÉNT.”

A választás tehát a második és harmadik tényezô között van. A filozófiai irodalomban két változat szerepel. Xxxxx és Xxxxxxx mindhárom tényezôért kompenzációt köve- tel, míg mások csak a második tényezôt fogadják el, a harmadikat nem. Ez az a pont azonban, ahol a Harmadik Út közel sem egyértelmû. Ha a társadalom véleményét nézzük, amíg a második tényezôt sokan problémásnak tartják, a harmadik tényezôbôl származó egyenlôtlenséget a legtöbben erkölcsileg legitimnek fogadják el. Ami a Harmadik Útat illeti, egyes pontokon úgy tûnik, hogy ôk is ezen a véleményen vannak. Xxxxx vagy újabban Giddens legalábbis amellett foglalnak állást, hogy a tehetségeket jutalmazó piaci siker fontos érték a Harmadik Út számára, amelyet az egyén érdemének, jogosultságának tekint (White 2004, 35: Commission on Social Justice 1994, 12-14; Xxxxx 1998, 3; Xxxxxxx 2000, 38). Ugyanakkor mások egyértelmûen mindhárom önkényes tényezô feladatát az államra testálják (Vandenbroucke 2001, 171-2). Sôt maga Xxxxx is néha amellett érvel, hogy a súlyos fogyatékosságokkal születôk, még akkor is, ha jó képzettségûek, segítségre tarthatnak igényt (White 2004, 35: Xxxxx 1998, 3).

A helyzet nem sokkal jobb a második tényezô okozta egyenlôtlenségek esetében sem. A Harmadik Út gyakran nem a lehetôségekre, csak a lehetôségekhez való hozzáférésre helyezi a hangsúlyt. Más helyeken pedig arról van szó, hogy a lehetô- ségeknek nem kell egyenlônek lenniük: elég, ha mindenkinek tisztességes alapot biztosítanak a lehetôségei kihasználásához (White 2004, 35). Az azonban nem egy- értelmû, hogy ez mit jelent. Kétségtelen, jelentheti azt is, hogy kezelni kell a tár- sadalmi háttérbôl származó hátrányokat, de nem kell ezt jelentenie. Ahogy arra Xxxxxx Xxxxx rámutat, sokatmondó, hogy amikor a Munkáspárt Angliában az ilyen elméleti megfontolások alapján bevezette a bébikötvényt, akkor sem vette át annak finanszírozási hátterét, az örökösödési adót (uo.).

Az sem perdöntô egyik tényezôvel kapcsolatban sem, hogy a Harmadik Út folyamatosan hivatkozik a piacon elért sikerre mint jutalomra, amely az egyén érdeme, sôt jogosultsága. Az ehhez hasonló ösztönzôérvek ugyanis összeegyeztethetôk a mindhárom tényezôt elutasító megközelítéssel is; a rawlsi elméletnek például szerves részét képezik (Rawls 1997, 106; 1999, 257). Ugyanez elmondható az adottságalapú egyenlôségelvûségrôl is, amely a Harmadik Út egyik legfontosabb intézkedéssorozatát inspirálta az Egyesült Királyságban (vö. White 2001, 11-2). Ez a koncepció ugyanis inkább jelöl eszközt, mint célt. Az adottságok – mind külsô, mind belsô, mind szellemi, mind fizikai – fejlesztése, sôt kiegyenlítése összeegyeztethetô azzal a céllal is, hogy ne befolyásolják az elosztást a társadalmi- lag önkényes elemek (második tényezô), és azzal is, hogy ezenkívül a természetileg önkényes

elemek (harmadik tényezô) se fejthessenek ki ilyen hatást. Innen sem kapunk tehát segítséget.

„AZ ELSÔBBSÉGKÖZPONTÚ FELFOGÁS SZERINT A TÁRSADALOM LEGROSSZABB HELYZETÛ TAGJAI ELÔNYT ÉLVEZNEK A TÖBBI TÁRSADALMI CSOPORTTAL SZEMBEN.”

Ez az elsô pont, amelyben a Harmadik Út követôinek el kell dönteni, hogy melyik opciót választják. A második eldöntendô kérdés, hogy pontosan mit is tegyünk egyenlôvé: mi az, ami esélyeinket (erkölcsileg) relevánsan befolyásolja. A vita tárgya röviden az, hogy adjunk-e szerepet az egyéni preferenciáknak vagy sem. A kiin- dulópont, amit az eddig elmondottak is többé-kevésbé feltételeztek az, hogy ez nem lehetséges. Csak olyan javak számítanak, amelyekre mindenkinek szüksége van

és amelyek meglétéért az egyén nem felelôs. A korábban említett lehetôségjavak pont ilyenek. Ha nem így teszünk, akkor az esélyegyenlôség címszó alatt lusta, puhány, sznob és idegengyûlölô emberek preferenciáit is be kellene kalkulálnunk.

Egyesek szerint azonban ez egy elhibázott álláspont. A preferenciáknak valamilyen szerepet kell adni, bár nem feltétlenül szükséges, hogy ez a szerep domináns legyen. Egyrészt, ha egyáltalán nem vesszük figyelembe az egyéni preferenciákat, akkor teljesen kizárjuk az egyént a kalkulációból. Másrészt pedig léteznek nem önkéntesen szerzett, nem felülvizsgálható, nem levetkôzhetô preferenciák is, amelyekért az

ember nem felelôs. Xxxxx preferenciák elôállhatnak a körülmények megváltozása miatt, de például gyakran ilyenek a rokkantak preferenciái is.

Ez egy terjedelmes és igen bonyolult filozófiai vita, amely jelenleg is folyik (errôl bôvebben Tanyi 2000, 5. fejezetében írok). Én azonban nem hiszem, hogy döntésre kellene itt jutnunk, többek között azért sem, mert ahogy azt a vita résztvevôi is néha elismerik, politikailag nincs akkora különbség a két tábor véleménye között (Xxxxxxx 1989, 87). A második, talán politikailag valamivel relevánsabb kérdés azzal kapcsolatos, hogy miképp értsük az esélyek egyenlôségét. Kétfajta pozíció jelenik meg leggyakrabban (Parfit 1998). Az „elsôbbségközpontú” felfogás szerint a társa- dalom legrosszabb helyzetû tagjai elônyt élveznek a többi társadalmi csoporttal szemben. Xxxxx elmélete például ezt az irányt fogadja el. Az „elégségességközpontú” felfogás szerint az esélyek kiegyenlítése azt követeli, hogy mindenkinek egy megha- tározott, elégségesnek tekintett szintet biztosítsunk. Ez utóbbi pozíciónak két változa- ta van. Az elsô egy szociális minimum garantálását követeli meg az államtól, amely természetesen nem azonos a létminimummal, gazdag társadalmak esetén kifejezetten magas is lehet. A másik változat szerint mindenkinek állampolgári jogon jár egy adott nagyságú összeg, amely lehet egyszeri kifizetés (Xxxxxxxx és Alstott 1999; 2004),

de lehet szakaszokban folyósított jövedelem is (van Parijs 1995; 2004). Ez egy radikális megoldás, mivel minden állampolgárnak jár, egyénileg, jövedelmi és foglalkoztatási helyzetétôl függetlenül (a két pozíció között vannak még egyéb, például finanszírozás- beli és adminisztratív különbségek, de ezekkel most itt nem foglalkozom).

„A KÖZPOLITIKA SZINTJÉN A LEHETSÉGES OPCIÓK KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉGEK ELMOSÓDNAK, TÖBBEK KÖZÖTT A MEGVALÓSÍTHATÓSÁGI KORLÁTOK MIATT.”

Ellentétben az elôzô kérdéssel, itt több támpontunk van a Harmadik Út pozícióját illetôen. Ezek viszont közel sem egyértelmûek. A Harmadik Út gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéseit nézve szinte mindegyik fenti pozícióra találunk példát (Halpern és Mikosz 1998; Beech 2004, 91-2; de vö. White 2004, 37, aki szerint a Harmadik Út elégségességközpontú). Még az Ackerman-

és Xxxxxxx-féle elképzelés megvalósítására is történt kísérlet, „bébikötvények” formájában, amelyek minden született csecsemônek állampolgári jogon egy bizonyos összeget juttattak (bár azért jelen- tôs különbség van a gyakorlati megvalósításban, amennyiben Xxxxxxxx és Alstott javaslata

80 ezer dollár volt fejenként 18 éves korban, míg a Xxxxx-féle kezdeményezés 750 dollárral indít születéskor, amely 7500 dollárra növekszik a gyermek 18 éves korára). A probléma abból fakad, hogy a közpolitika szintjén a lehetséges opciók közötti különbségek elmosódnak, többek között a megvalósíthatósági korlátok miatt. Lehetséges intézkedéseket meghozni, amelyek a fenti pozíciók egyfajta egyvelegét valósítják meg, míg ugyanez az értékek szintjén nem lehetséges. A végsô döntést azonban mégiscsak ott kell meghozni, ezt azonban a Xxxxxxxx Út nem tette/teszi meg.

Összegezve: az eddigi stratégiám az volt, hogy felvázoltam egy általam szociálliberálisnak nevezett álláspontot (az ún. szerencse-egyen- lôségelvûség jelszava alatt), és annak különféle változatait ismertettem. Mivel az értelmezések közötti választás terjedelmes filozófiai érvelést igényelne, ezért itt erre nem vállalkozom. Bármelyik értelmezést válasszuk is, álláspontunk szociálliberális marad, és így megfelel a Harmadik Út igényeinek. Most még egy döntési helyzetet szeretnék felvázolni, amely annyiban különbözik az eddigiektôl, hogy nem a szerencse-haszonelvûségen belül létezik, hanem azzal szemben állít alternatívát. Az eddig elmondottakhoz azonban annyiban hasonlít, hogy ez a pozíció is szociálliberálisnak tekinthetô, amennyiben keveri a liberális és szocialista elemeket.

„A LÉNYEG AZ, HOGY A TÁRSADALOMBAN LÉTEZÔ EMBERI KAPCSOLATOK EGYFAJTA EGYENLÔSÉGKULTÚRÁT FEJEZZENEK KI.”

Az új megközelítés lényege röviden az, hogy az esélyegyenlôség megteremtésekor a javak elosztása helyett az emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt (pl. Xxxxxxxx 1999; Xxxxxxxxx 2003). A javak elosztása is fontos, de csak instrumentális jelentôsége van. A lényeg az, hogy a társadalom- ban létezô emberi kapcsolatok egyfajta „egyenlôségkultúrát” fejezzenek ki; azt kell elérni,

hogy az emberek egyenlôként viszonyuljanak egymáshoz. Nem az a lényeg, hogy a kiindulópont erkölcsileg azonos legyen, hanem hogy a társadalmi viszonyok egyenlô esélyt adjanak az embereknek. Ezt a szerencse-egyenlôségelvûség nem valósítja meg. Sôt annak folyamatos ellenôr- zése, hogy az egyén felelôs vagy sem helyzetéért, hogy megfelelôen élt-e vagy sem lehetôségeivel, inkább az angliai „szegénytörvényekhez” teszi hasonlatossá ezt a megközelítést. Egyrészt

ahhoz, hogy az emberek bizonyítsák felelôsségük hiányát, megalázó látványosságot kell magukból csinálniuk, miközben az állam, az ellenôrzés érdekében, súlyosan megsérti magánszférájukat, és ezzel ôket magukat is. Másrészt az ilyen rendszerek arra ösztönzik az embereket, hogy eltitkolják felelôsségüket, sôt hogy sorsukat tôlük független erôk ténykedésének eredményeként tüntes-

sék fel. Az eredmény egy passzív, siránkozó, folyamatos gondoskodást igénylô mentalitás terjedése.

„A TÁRSADALMI HÁTTÉR ÉS TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK PIAC ÁLTAL FELERÔSÍTETT HATÁSAI KÖNNYEN VEZETHETNEK ELNYOMÓ TÁRSADALMI VISZONYOKHOZ.”

A filozófiai különbségek ellenére jelentôs átfedés is van a két pozíció között. A fent ismertetett, kapcsolati egyenlôségelvûség célja az elnyomó, alá- és fölérendeltséget tartalmazó, kizsákmányoló, megalázó, erôszakos viszonyok megszüntetése az egyenlô- ség nevében. A javak elosztásának különbségei pedig könnyen eredményezhet-

nek ilyen relációkat. Például ha az emberek alapvetô szükségleteit nem elégítik ki,

akkor elég hamar elôállhatnak státusz-hierarchikus, dominanciát tartalmazó társa- dalmi kapcsolatok. Általában, a társadalmi háttér és természeti adottságok piac által felerôsített hatásai könnyen vezethetnek elnyomó társadalmi viszonyokhoz. Az emberi történelem számos példáját adja ennek. Érdekes módon számos ehhez hasonló megállapítás található Xxxxxxx írásaiban is, például amikor elítéli a meritokrá- cia társadalmi kohéziót felbontó hatását, vagy amikor az egyenlôség politikáját

az emancipáció politikájaként emlegeti (Giddens 1998, 41-2, 101, 103). Ezzel szemben azonban ott áll mindaz, amit eddig elmondtunk a Harmadik Út véleményérôl,

a piac és az érdem kapcsolatáról vagy a felelôsséggel kapcsolatos véleményérôl. És ide tartozik az is, hogy a harmadik utas kormányok nem siettek megadóztatni

a gazdagokat, sem pedig megbüntetni az általuk elkövetett adócsalásokat (Xxxx 2004, 16-7; White 2004, 38).

„LEGINKÁBB EGY ERÔFORRÁS ALAPÚ SZOCIÁLIS MINIMUM ELKÉPZELÉST TÁMOGATOK, AMELY MIND A TÁRSADALMI HÁTTÉR, MIND A TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK ÁLTAL OKOZOTT EGYENLÔTLENSÉGEKET KEZELNI AKARJA.”

Tehát itt megint választani kell ahhoz, hogy egy értékeiben koherens ideológiát kapjunk. Ugyanakkor a választás, csakúgy mint az elôzô esetekben, a szociálliberális, harmadik utas keretrendszeren belül marad. Én magam a kapcsolat-egyenlôség- elvûséget preferálom a szerencse-egyenlôségelvûséggel szemben, ugyanakkor

az elôbbi elméletet sokkal kevésbé tartom kidolgozottnak (és talán a politikai kommuni- káció számára is nehezebb kihívás), mint az utóbbit. Ha pedig a szerencse-egyenlôség- elvûségen belül kell választanom, akkor leginkább egy erôforrás alapú szociális minimum elképzelést támogatok, amely mind a társadalmi háttér, mind a természeti adottságok által okozott egyenlôtlenségeket kezelni akarja (lásd Tanyi 2000, 4. és 5. fejezet). De ahogy azt már többször említettem, mindezen választások egy elfogadható, harmadik utas, szociálliberális kereten belül maradnak. Attól természetesen

még fontos eldönteni ezeket a kérdéseket, de ez a munka, a vonatkozó filozófiai nehézségek miatt, külön fórumot igényel. Ezért azt javaslom, hogy a további elemzés helyett térjünk most át a második értékhármas ismertetésére.

FELELÔSSÉG – KÖZÖSSÉG – AUTORITÁS

Ha egy közösség az állami újraelosztás révén (ideális esetben, egyenlô) lehetôséget biztosít minden tagjának arra, hogy életét akaratának megfelelôen élje, akkor ez a közösség joggal vár el tagjai- tól valamiféle viszonzást. Röviden: ahol a lehetôség értéke fontos, ott a felelôsség (kötelesség) értéke is hamar megjelenik. Ez a kapcsolat rendkívül fontos a Harmadik Út számára. Elég ha Giddens jelmondatát idézzük: „Nincsenek jogok felelôsségek nélkül.” Történelmileg könnyen megérthetô ez

az összekapcsolás (lásd pl. Beech 2004, 94-5). Az 1950-es, ’60-as, ’70-es évek szocialistái tipikusan a jogokra és azon belül is a szociális jogokra helyezték a hangsúlyt. Univerzális elosztási politikát folytattak, amelynek keretében megkötések nélkül látták el a munkanélkülieket, szegényeket

és a társadalom más, rossz helyzetben lévô tagjait. Az ôket váltó Új Jobboldal aztán annyiban változ- tatott ezen a felfogáson, hogy miközben továbbra is a jogok fontosságát hangsúlyozta, ezek

körét a szabadságjogokra, a törvény elôtti egyenlôségre – amit korábban „formális esélyegyenlôség- nek” neveztem – korlátozta. A Harmadik Út ezzel a kettôs tradícióval akart szakítani, amikor

a polgárok jogai mellett a kötelességeiket hangsúlyozta, bevezetve (vagy inkább újra felfedezve) az „erényes polgár” fogalmát.

„HA EGY KÖZÖSSÉG AZ ÁLLAMI ÚJRAELOSZTÁS RÉVÉN LEHETÔSÉGET BIZTOSÍT MINDEN TAGJÁNAK ARRA, HOGY ÉLETÉT AKARATÁNAK MEGFELELÔEN ÉLJE, AKKOR

EZ A KÖZÖSSÉG JOGGAL VÁR EL TAGJAITÓL VALAMIFÉLE VISZONZÁST.”

Fontos, hogy megértsük pontosan, milyen típusú felelôsségrôl is beszélünk. „Felelôsség” alatt nem az egyének életükért, boldogulásukért való felelôsségét értjük. Ez a kér- dés a lehetôség értékének vizsgálatakor jelenik meg, ahogy azt az elôzô szakaszban megpróbáltam bemutatni. A „felelôsség” fogalma jelen esetben a közösséggel szembeni felelôsséget jelöli. Egészen pontosan a felelôsség két elkülöníthetô csoport- jára vonatkozik. Az egyik, mondhatjuk úgy, a lehetôség megadása elôtti csoport,

az egyének azon kötelessége, hogy biztosítsák a lehetôségek egyenlôségét megteremtô és fenntartó elosztó rendszer mûködését. Ahogy azt Rawls mondaná, nem más

ez, mint azon kötelességünk, hogy létrehozzuk, fenntartsuk és tiszteljük a társadalom igazságos intézményrendszerét (Rawls 1997, 149). A második, ha úgy tetszik,

a lehetôségek megadása utáni csoport, az egyének azon kötelessége, hogy megfelelô módon bánjanak a kapott támogatással. White jóléti szerzôdéselvûségnek nevezi

ezt, amely fôképp az osztályon kívüli társadalmi csoportok megjelenésére adott reakció volt (White 2004, 30-1; Bevir 2000, 22-6).

„BÁR AZ ETIKAI SZOCIALIZMUS KÖZEL ÁLL A HARMADIK ÚT FELFOGÁSÁHOZ, AZAZ KÉPVISELÔI HANGSÚLYOZTÁK A POLGÁROK KÖTELESSÉGEIT JOGAIKÉRT CSERÉBE, EZT NEM A JÓLÉTI SZOLGÁLTATÁSOK KAPCSÁN TETTÉK.”

A felelôsségek elsô csoportja része volt minden szocialista ideológiának, hiszen ez mindig benne foglaltatott a közösséggel szembeni szolidaritás, a testvériség értékében. A felelôsségek második csoportja azonban valódi újítás volt, legalábbis ami a II. világháború utáni szocialista ideológiát illeti, többször említett univerzalizmu- sával, a szociális polgárjog hangsúlyozásával. A II. világháború elôtt Angliában domináns, úgynevezett etikai szocializmus viszont már közelebb van a Harmadik Út felfogásához, ahogy azt Xxxxx számos beszédében ki is emeli. Ugyanakkor, míg az etikai szocialisták valóban hangsúlyozták a polgárok kötelességeit jogaikért cserébe, ezt

nem a jóléti szolgáltatások kapcsán tették. Célpontjuk többnyire a földtulajdonosok földbérleti díja, illetve az örökölt vagyon volt.

Szerintük ugyanis ezek társadalmi szempontból haszontalan tulajdont testesítenek meg, mivel a tulajdonos anélkül jut bevételhez, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezne (White 2004, 39-42).

A felelôsségek második csoportjának fenti értelmezése szintén összeütközésbe kerülhet a lehetôség értékének bizonyos szociálliberális értelmezéseivel. Így például nyilvánvalóan nem fér össze

sem az Ackerman- és Alstott-, sem a van Parijs-féle vonallal, hiszen ezek pontosan az általuk preferált juttatás feltételnélküliségét hangsúlyozzák. De problémák adódhatnak a kapcsolati egyenlôség- elvûséggel is, mivel, mint láttuk, ez a felfogás pontosan azon az alapon utasítja el a szerencse- egyenlôségelvûséget, hogy az behatol az emberek magánszférájába, és megalázza ôket. Xxxx ránézésére úgy tûnik, hogy ugyanez elmondható a jóléti szerzôdéselvûség követelményeirôl is. A felelôsségek második csoportjának hangsúlyozásában a Harmadik Út sokkal inkább a ’90-es évek amerikai kommunitariánus (közösségelvû) gondolkodóitól vett át elemeket. Ez önmagában természe- tesen nem probléma. Ami fontos, az az, hogy a fenti tényeket mindenképpen figyelembe kell venni, amikor valaki megpróbálja koherens módon összetársítani a lehetôség és felelôsség értékét.

„A FELELÔSSÉGEK CSOPORTJAI KÜLÖNFÉLE ELEMEKET TARTALMAZHATNAK ATTÓL FÜGGÔEN, HOGY KI MILYEN – LIBERÁLIS, KONZERVATÍV, REPUBLIKÁNUS VAGY MÁSMILYEN – POLITIKAI FILOZÓFIAI HÁTTÉRREL RENDELKEZIK.”

Egy másik tisztázandó probléma az, hogy a felelôsségek két csoportja különféle elemeket tartalmazhat attól függôen, hogy ki milyen – liberális, konzervatív, republikánus vagy másmilyen – politikai filozófiai háttérrel rendelkezik. Mégis, hogy némi támpon- tot adjunk, White-ot követve érdemes két csoportot megkülönböztetni (White 2001, 12-3). A liberális megközelítés szerint az embereknek csak néhány alapkötelessége van. Ilyen a törvények tisztelete, az adófizetés, a környezet tisztelete, a polgár

azon felelôssége, hogy dolgozzon (a társadalmi termék ráesô részéért cserébe), és hogy megszerezze a munkájához szükséges képzettséget, illetve a polgár felelôssége, hogy jó szülô legyen (ha úgy dönt, hogy gyermeket vállal). Már ezen alapkötelezettsé- geken is érzôdik a fent említett kommunitariánus hatás, de ez még nyilvánvalóbb lesz, ha konzervatív irányba mozdulunk el. Családpolitikájában például államilag próbálja ösztönözni a kétszülôs házasságokat, mivel azok statisztikailag jobban szerepelnek a gyereknevelés terén. Büntetôpolitikájában a kemény kéz híve. Szigorúan bünteti a fiatalkori bûncselekményt, általában lecsap az antiszociálisnak, fele- lôtlennek minôsített viselkedési formákra (pl. drogfogyasztás). Ezek az intézkedések a liberális megközelítés számára általában elfogadhatatlanok, mivel véleményt fejeznek ki arról, hogy mi számít „jó viselkedésnek”. Ez azonban nem lehet az állam feladata, az ugyanis világnézetileg semleges.

Látható tehát, hogy a felelôsség értékének harmadik utas értelmezése újabb választási kényszert eredményez. Egyfelôl választani kell legalább a fenti két – liberális és konzervatív – értelmezés között, másfelôl a választást össze kell hangolni a lehetôség értékének választott értelmezésével. Vannak egyértelmû konfliktusok. Már említettem, hogy a jóléti szerzôdéselvûség politikából következô felelôsségfelfogás nem párosítható össze az esélyegyenlôség bizonyos értelmezéseivel. Ami pedig a fenti csoportosítást illeti, nehéz összehozni a konzervatív megközelítést azzal a szociál- liberális kerettel, amelyet a lehetôség értéke kapcsán felvázoltunk. Ezek ugyanis, ahogy azt

az elnevezés is mutatja, részben liberális elméletek, és így problémájuk lenne egy olyan konzervatív koncepcióval, amely tartalmi elvárásokkal él az emberek helyes életvitele kapcsán. Nem állítom, hogy az inkonzisztencia elkerülhetetlen, de biztos, hogy részletes elemzést igényel, hogy miként kerüljük el.

„A JÓLÉTI SZERZÔDÉSELVÛSÉG POLITIKÁBÓL KÖVETKEZÔ FELELÔSSÉG- FELFOGÁS NEM PÁROSÍTHATÓ ÖSSZE AZ ESÉLYEGYENLÔSÉG BIZONYOS ÉRTELMEZÉSEIVEL.”

Van még egy fontos téma, amelyrôl eddig nem beszéltünk. A felelôsségkoncepció ugyanis általában valamiféle közösség és autoritás felfogással párosul. Ennek egyszerû oka van. Csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért cselekedjen az egyén a két csoportban meghatározott felelôsségek mentén. Azaz hogy miért legyen szolidáris a közösséggel szemben, miért tegye meg a maga részét a társadalmi rend, a társadalmi intézményrendszer fenntartásában és létrehozásában (ha szük- séges). Nyilván a közösség, pontosabban az általa fenntartott és mûködtetett intézményrendszer valamely jellemzôjérôl van itt szó, aminek alapján a hozzájárulás elvárható. Röviden: a felelôsség értéke magával hozza a közösség és az autoritás értékeit is.

„A FELELÔSSÉG ÉRTÉKE MAGÁVAL HOZZA A KÖZÖSSÉG ÉS AZ AUTORITÁS ÉRTÉKEIT IS.”

Elsô körben megpróbálkozhatunk azzal a válasszal, miszerint a méltányosság elve az, amely ezeket a felelôsségeket megköveteli. Az elv két részbôl áll (Rawls 1997, 145).

Egy: az intézmény, amelyen keresztül a közösség az adott jóléti szolgáltatás nyújtja, igazságos legyen. Kettô: a személy, aki a szolgáltatást kapja, önként fogadja

el a szolgáltatást. Az alapgondolat az, hogy a társadalom nem más, mint igazságos feltételek közötti együttmûködés a közös haszon érdekében. Ebbôl következôen mindenkinek, aki ebben az együttmûködésben részt vesz, meg kell tennie a maga részét. Ha ugyanis nem teszi, akkor a többieken élôsködik, ami nem méltányos.

Kétséges azonban, hogy ez a magyarázat mûködik-e. A felelôsségek második csoportját még talán megmagyarázhatjuk vele. A magyarázat valahogy így szólna: ha az

adott jóléti szolgáltatás címzettje, miközben saját akaratából elfogadja a szolgál-

tatást (ez pedig a konkrét helyzetben így van), nem nyújt érte cserébe semmit, megsérti a méltányosság követelményét. Minden azon múlik, hogy mit értünk az alatt, hogy az egyénnek cserébe nyújtania kell valamit. Ide tartozik az is, hogy megfelelôen használja-e fel a juttatást. Egyáltalán, mit jelent az, hogy „megfelelôen”?

De még ha el is fogadjuk ezt a magyarázatot, a felelôsségek elsô csoportja kapcsán a méltányosság elve nem segít rajtunk. Pedig pont itt tûnne logikusnak a dolog: ha valaki önkéntesen elfogadja az együttmûködés elônyeit, annyival biztosan tartozik, hogy hozzájárul az együttmûködés, azaz a keretül szolgáló igazságos intézményrendszer fenntartásához. A probléma az, hogy ennek a követelésnek mindenkire, a társadalom minden tagjára vonatkoznia kell (Rawls 1997, 400).

Az pedig nehezen hihetô, hogy a társadalom minden egyes tagjáról elmondhatjuk, hogy – valamilyen elôre meghatározott értelemben – önkéntesen elfogadta az együttmûködés elônyeit. De még ha meg is lehetne mutatni, hogy ez így van, az emberek akkor sem tudhatnák biztosan, hogy mások- nak is vannak-e kötelezettségeik. Ezt minden esetben külön kellene ellenôrizni. Így meglehetôsen instabil lenne a társadalmi rend, ezt pedig nem kívánhatjuk. Ezért a méltányosság elve nem használható igazolásul a felelôsségek elsô csoportja esetén.

A kérdés az, hogy milyen irányban haladjunk. Ennek részletekbe menô tárgyalása itt sajnos lehetetlen, mivel végsô soron a politikai kötelezettség (más irányból nézve: az állami legitimáció) és a hozzá kapcsolódó közösségfelfogás óriási kutatási területérôl van szó. Azt tehetjük, hogy tárgyalásunkat azokra az lehetôségekre korlátozzuk, amelyek a Harmadik Út kapcsán egyértelmûen megjelennek. Ennek megfelelôen két megközelítést fogok felvázolni, amelyek egyben megfelelnek a felelôsségek fent említett, liberális és konzervatív értelmezésének.

„A KOMMUNITARIÁNUS FELFOGÁS SZERINT A KÖZÖSSÉG VALAMELY »ÁTFOGÓ DOKTRÍNA« KÖRÜL EGYESÜL, ÉS AZ INTÉZMÉNYEK EZT

A DOKTRÍNÁT PRÓBÁLJÁK MEGVALÓSÍTANI.”

Az elsô, kommunitariánus felfogás szerint a közösség valamely, Xxxxx szavaival élve, „átfogó doktrína” körül egyesül, és az intézmények ezt a doktrínát próbálják megvalósítani, igazságosságuk- nak ez az alapja. Ezek a doktrínák olyan kérdésekben nyilatkoznak, mint hogy mi az értékes

az életben, milyen az ideális személyiség, az ideális barátság és más családi, társadalmi kapcsolatok (Rawls 1993, 13). Ugyanakkor ésszerûek is, mivel egyrészt koherens és konzisztens egészbe szervezik az általuk elismert vallási, filozófiai és erkölcsi értékeket, másrészt kijelölik a leg- fontosabbak értékeket, és meghatározzák, hogy mi a teendô konfliktus esetén, harmadrészt pedig (lassú) változásra, fejlôdésre képesek annak tükrében, amit megfelelô indoknak tartanak

(i.m. 59). Az egyének pedig, mivel ôk maguk is osztják az adott doktrínát, kötelességüknek érzik, hogy részt vegyenek az általa kijelölt közös cél megvalósításában.

Ez a megközelítés könnyen összeegyeztethetô a felelôsségek konzervatív értelmezésével. Tekintve, hogy határozott és tartalmas elképzelése van arról, hogy mi a jó és helyes az életben, ezért alapvetôen paternalista: megköveteli a jó és helyes viselkedést az állam polgáraitól. A probléma ezzel a megközelítéssel, elsô körben legalábbis, egyszerû. Itt megint Rawlshoz fordulhatunk magyarázatért. Xxxxx szerint a demokratikus társadalmakat „ésszerû pluralizmus” jellemzi, értve ez alatt azt, hogy a pluralizmus az „ész szabad gyakorlásának” következménye (legalábbis részben), s nem az osztályérdekek, az önérdek és egyéb korlátozó tényezôk következménye (i.m. 36-7).

Ennek következtében azonban a társadalmak megosztottak, miközben a társadalom tagjai békét

és stabilitást akarnak. Ez viszont valamiféle konszenzust igényel, amelyet az ésszerû pluralizmus miatt nem lehet megteremteni egy adott átfogó doktrína körül (i.m. 38). Következésképpen

a kommunitariánus megközelítés nem mûködôképes.

„RAWLS SZERINT A DEMOKRATIKUS TÁRSADALMAKAT »ÉSSZERÛ PLURALIZMUS« JELLEMZI, AZAZ A PLURALIZMUS AZ »ÉSZ SZABAD GYAKORLÁSÁNAK« KÖVETKEZMÉNYE, S NEM AZ OSZTÁLYÉRDEKEK, AZ ÖNÉRDEK ÉS EGYÉB KORLÁTOZÓ TÉNYEZÔK KÖVETKEZMÉNYE.”

Ez a kritika nem idegen a Harmadik Út egyes híveitôl. Giddens szerint például

a szolidaritás és autoritás hagyományos formái többé nem mûködôképesek. Ezt akár úgy is értelmezhetjük, bár ô maga nem megy bele a részletekbe, hogy Xxxxxxx elfogadja Xxxxx fenti diagnózisát. A kérdés, hogy innen merre haladhatunk. Ésszerûnek és lehetségesnek tûnik egy liberális felfogást felvázolni. Xxxxx részvényes társadalom (stakeholder society) koncepciója jó kiindulópont (miközben nem árt észben tartani, hogy Xxxxx sokszor inkább a kommunitariánus megközelítés híveként jelenik meg – Xxxxx 1996abc). Eszerint a társadalom olyan, mint egy részvénytársaság („ Köztársaság Rt.”, mondta találóan Dessewffy 2002-ben). A társadalom minden tagja érdekelt benne, mindenki részvénytulajdonos, mindenki részesedik a közös haszonból, de egyben mindenkinek hozzá kell tennie a maga részét, hogy a társaság továbbra is jól mûködjön.

„A »MAGÁNEMBEREK TÁRSADALMÁBAN«, AMELYNEK VAN KÖZÖS CÉLJA, HISZEN MINDEN TAGJA JÓL AKAR JÁRNI, A KÖZÖS CÉL A HASZON.”

Ez valóban vonzó gondolat, de van vele két probléma. A részvényes társadalom fogalma, a fenti formában legalábbis, tulajdonképpen annak a már említett, egyébként mélyen liberális felfogásnak a megismétlése, miszerint a társadalom nem más, mint tagjainak együttmûködése a közös haszon eléréséért. Ezzel pedig már tudjuk, hogy mi a probléma. A hasznot, az együttmûködés elônyeit nem mindenki fogadja el önkéntesen, ezért számukra nem egyértelmû, hogy miért kellene részesedniük a felelôsségekbôl. De van egy másik, talán még fontosabb nehézség. A részvényes társadalom közössége önmagában nem értékes: a közösség jóságáról esetében nem

beszélhetünk (Rawls 1993, 201; 1997, 604-5). A „magánemberek társa- dalmában” (private society), amelynek van közös célja hiszen minden tagja jól akar járni, a közös cél tehát a haszon. Ezt a hasznot azonban mindenki a saját egyéni érdekei felôl nézi, a közösség maga teljesen instrumentális szerepet játszik. Semmi több, mint eszköz

az egyéni célok eléréséhez. A társadalom mint részvénytársaság tehát valóban olyan, mint egy „igazi” részvénytársaság: maga a cég nem számít, csak annyiban, amennyiben a tagok jól járnak vele. Az ilyen társadalomban senki sem veszi számításba, hogy mi a jó másoknak, hogy mit kapnak mások. Ez a konstrukció pedig nehezen tekinthetô a polgártársi testvériség megtestesítôjének.

„A TÁRSADALOM TAGJAIT AZ A KÖZÖS MEGGYÔZÔDÉS TARTJA ÖSSZE, HOGY ALAPVETÔ INTÉZMÉNYEI ÖNMAGUKBAN IGAZSÁGOSAK ÉS JÓK.”

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a részvényes társadalom gondolata ne tapinthat- na rá valami fontosra, amely korrigálhatja a fenti hibákat. Sôt azt gondolom,

ez a gondolat már Xxxxx felfogásában is ott rejlik (Xxxxx 1996c). A polgárok, mondja, azért rendelkeznek részesedéssel a társadalomban, hogy közös tevékenységük révén olyan közösséget hozzanak létre, amelyben mindenkinek esélye van az érvénye- sülésre, és amelyben senkit sem zárnak ki a közösségbôl. Xxxxxxxx és Xxxxxxx hasonló gondolatot fogalmaz saját „részvényes” koncepciójuk kapcsán (Xxxxxxxx és Alstott 2004, 47-8). Az általuk javasolt elosztási program két funkciója közül

a második (az elsô az egyenlô szabadság megteremtése) az, hogy dinamikus polgár- társi kultúrát hozzon létre azáltal, hogy közös célt ad a társadalom tagjainak:

egy, az emberek szabadságát a lehetôségek biztosításával garantáló, közös projekt létrehozását és fenntartását. A gondolat, amely mindkét esetben megfogalmazást nyer, azonos. A társadalom tagjait az a közös meggyôzôdés tartja össze, hogy alapvetô intézményei önmagukban igazságosak és jók. A társadalom közös célja ezen intézmények létrehozása és fenntartása.

„AZ EMBEREK AZÉRT TARTOZNAK FELELÔSÉGGEL AZ INTÉZMÉNYEKKEL ÉS A KÖZÖSSÉGGEL SZEMBEN, MERT AZOK IGAZSÁGOSAK, ÉS NEM AZÉRT, MERT ÖNKÉNTESEN ELFOGADJÁK A MÛKÖDÉSÜKBÔL SZÁRMAZÓ ELÔNYÖKET.”

Számomra úgy tûnik, hogy ez a leginkább megfelelô közösségfelfogás. Egyrészt könnyen társítható a lehetôség – egyenlôség – igazságosság szociálliberális értékhármasához, másrészt kikerüli a csapdát, amellyel a méltányosság elve kapcsán találkoztunk. Az emberek azért tartoznak felelôség- gel az intézményekkel és rajtuk keresztül a közösséggel szemben, mert azok igazságosak, és nem azért, mert önkéntesen elfogadják a mûködésükbôl származó elônyöket. Az emberek felelôssége és

kötelessége ebben az értelemben nem feltételes, hanem feltétlen (egy másik értelem- ben persze feltételes, mivel az intézményeknek köztudomásúan igazságosnak

kell lenniük – de ez a feltétel mindenkire egyszerre vonatkozik, nem csak az egyes emberre). A kérdés, hogy miképp kerüli ki ez a felfogás a kommunitariánus meg- közelítés kapcsán tárgyalt problémát, hogy a modern demokratikus társadal-

mak világnézetileg megosztottak, miközben konszenzusra vágynak. A kérdés tehát az, hogy ilyen körülmények között miképpen képes a társadalom egy adott igazságosságkoncepció körül egyesülni.

Xxxxx kétségtelenül sokat vitatott javaslata vázlatosan az alábbi.

Az ésszerû pluralizmus körülményei másfajta igazságosságkoncepciót igényelnek, nem átfogót, hanem politikait (Rawls 1993, 4-5). A kérdés

az, hogy mit ért „politikai” alatt. Minden politikai koncepciónak, mondja Rawls, három feltételnek kell megfelelnie: tárgyát a társadalom alapstruktúrája kell képezze; reprezentációjában függetlennek kell lennie minden átfogó doktrínától; tartalmát pedig a demokratikus társadalom politikai kultúrájában rejtôzô eszmények keretében kell kifejtenie (i.m. 11-4). Az igazságosság politikai koncepciójának

elemei sem megjelenésükben, sem pedig tartalmukban nem származhat- nak egyetlen átfogó felfogásból sem. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a politikai koncepció nem kapcsolódhat az egyes átfogó doktrínák- hoz. Ellenkezôleg! Bár reprezentációja és forrása független tôlük, semmi sem tiltja azt, hogy az egyének átfogó doktrínájának szerves részévé váljon (i.m. 154-8).

Tegyük most félre az elsô feltételt. Ezt eddig is feltételeztük, és most nincs helye annak, hogy mellette vagy ellene érveljünk. A második és harmadik feltétel viszont összefügg. Xxxxx szerint a modern demok- ratikus társadalmak politikai kultúrájában fellelhetôk olyan elvek, amelyek az átfogó doktrínáktól függetlenül is megfogalmazhatók. Megvizsgálva a különbözô filozófiai mûveket, egyéb megnyilatkozá- sokat, illetve más reprezentatív írók mûveit, elôbb vagy utóbb eljutunk arra a pontra, hogy felismerjük és tartalommal töltsük fel ezeket

az alapelveket. Rawls öt ilyen elvet ad meg (i.m. 13-5). Ezek az alábbiak: a társadalom mint méltányos együttmûködési rendszer elve; a szabad és egyenlô polgár fogalma; a jól rendezett társadalom fogalma, amelyet hatékonyan szabályoz az igazságosság politikai felfogása; az eredeti helyzet konstrukciója; s végül az alapszerkezetet mint

az igazságosság tárgyát felfogó koncepció. Ezekre alapozva, véli Rawls,

létre tudunk hozni egy politikai igazságosságkoncepciót, amely

az intézményeinkbe táplálva megfelelô közös célt teremt a közösség számára. Pontosabban egy demokratikus politikai társadalom számára, amely már se nem közösség, se nem egyesülés. Ezek ugyanis mind valamilyen átfogó doktrína – vallási vagy nem vallási, erkölcsi vagy nem erkölcsi – körül szervezôdnek (i.m. 40-3). Ez tehát, igen nagy vonalakban, a rawlsi válasz (részletesebben szólok róla és az általa felvetett problémákról Tanyi 2004-ben).

„LÉTRE TUDUNK HOZNI EGY POLITIKAI IGAZSÁGOSSÁGKONCEPCIÓT,

AMELY AZ INTÉZMÉNYEINKBE TÁPLÁLVA MEGFELELÔ KÖZÖS CÉLT TEREMT A KÖZÖSSÉG SZÁMÁRA.”

ÖSSZEFOGLALÁS

Jelen tanulmányomban megpróbáltam összefoglaló képet adni

a Harmadik Út értékrendszerérôl. Abból indultam ki, hogy jelen álla- potában a Harmadik Út nem valódi ideológia, hanem egy olyan

„retorikailag meghatározott terület”, amelyet értékválasztásainkkal nekünk magunknak kell feltölteni tartalommal. Ennek megfelelôen írásomban két olyan értékhármast ismertettem, amely ezt a területet behatárolja. Ezek voltak a lehetôség – egyenlôség – igazságosság

és a felelôsség – közösség – autoritás. A választás megkönnyítéseérdeké- ben részletesen értelmeztem ezeket az értékeket, megjelölve azo-

kat a lehetôségeket, amelyek a Harmadik Út számára, véleményem szerint, elfogadhatók. Az eredmény egy tágan értelmezett szociál- liberális ideológia lett, amely azonban még mindig számos lehetôséget hagy nyitva a Harmadik Út hívei számára.

H i v a t k o z á s o k

XXXXXXXX, Xxxxx – ALSTOTT, Xxxx

[1999], The Stakeholder Society, Yale University Press

[2004], „Why Stakeholding?” in. Politics and Society, Vol. 32. No. 1. (2004. március), pp. 41–60

XXXXXXXX, Xxxxxxxxx X.

[1999], What Is the Point of Equality?, in. Ethics, No. 109., pp. 287–337

XXXXXXX, Xxxxxxx

[1989], „Equality and Equal Opportunity for Welfare” in. Philosophical Studies, No. 56., pp. 77–93

XXXXX, Xxxx

[2004], „New Labour” in. The Struggle for Labour”s Soul, Routledge

XXXXX, Xxxx

[2000], „New Labour: A Study in Ideology”, University of California Postprints, Paper No. 1098.

XXXXX, Xxxx

[1996a], New Britain: My Vision of a Young Country, Fourth Estate [1996b], „A Stakeholder Society” in. Fabian Review, No. 103., pp. 1–4 [1996c], Speech to the Singapore Business Community, január 8. [1998], The Third Way: New Politics for a New Century, Fabian Society

COMMISSION ON SOCIAL JUSTICE

[1994], Social Justice: Strategies for National Renewal, Vintage

XXXXXXXXX, Xxxxx

[2002], „Köztársaság Rt.” in. Népszabadság, 2002. július 13.

XXXXXXX, Xxxxxx

[2000], Sovereign Virtue: The Theory and Practice of Equality, Harvard University Press

XXXXXXX, Xxxxxxx

[1998], The Third Way: the Renewal of Social Democracy, Polity [2000], The Third Way and Its Critics, Polity

XXXXXXX, Xxxxx és XXXXXX, Xxxxx (szerk.)

[1998], The Third Way: Summary of the NEXUS On-line Discussion, Nexus

XXXXX, Xxxxxx

[1999], „The Last Word on the Third Way”, in. The Review, Social Market Foundation, 1999. március, pp. 3–4

XXXXXX, Xxxxx

[1998], „Equality and Priority” in. Xxxxx, Xxxxxx (szerk.), Ideals of Equality, Blackwell, pp. 1–20

VAN PARIJS, Xxxxxxxx

[1995], Real Freedom For All, Clarendon Press

[2004], „Basic Income: a Simple and Powerful Idea for the Twenty-first Century” in.

Politics and Society Vol. 32. No. 1., pp. 7–39

XXXXX, Xxxx

[1993] Political Liberalism, Columbia University Press [1997], Az igazságosság elmélete, Osiris

[1999], „Kantian Conception of Equality” in. Collected Papers, Xxxxxx Xxxxxxx (szerk.), Harvard University Press, pp. 254–267

XXXXXXXXX, Xxxxxx

[2003], „What is Egalitarianism?” in. Philosophy and Public Affairs Vol. 31. No. 1., pp. 5–40

XXXX, Xxxx

[2003], „Britain: Left Abandoned? New Labour in Power” in. Parliamentary Affairs No. 56., pp. 6–23

XXXXX, Xxxxxx

[2000], Piac és igazságosság? A piaci társadalom erkölcsi követelményei,

Napvilág Kiadó

[2004], „Erkölcsi igazolás és politikai kötelezettség” in. Jogelméleti Szemle, 2004/4

XXXXXXXXXXXXX, Xxxxx

[2001], „European Social Democracy and the Third Way: Convergence, Divisions, and Shared Questions in. Xxxxxx Xxxxx (szerk.),

New Labour: The Progressive Future?, Palgrave, pp. 161–174

XXXXX, Xxxxxx

[2001], „The Ambiguities of the Third Way” in. Xxxxxx Xxxxx (szerk.),

New Labour: The Progressive Future?, Palgrave, pp. 3–17

[2004], „Welfare Philosophy and the Third Way” in. J. Xxxxx és R. Surender (szerk.), Welfare State Change: Towards a Third Way, Oxford University, pp. 25–46

AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL JÖVÔJE

| 30 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

Xxxxxxx X X X X X X X NE VÁRD, HOGY A VILÁG GONDOSKODJON RÓLAD!

Xxxx X X X X X X X X –

Xxxxx X X X X X

AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL:

AZ ÁLLÍTÓLAGOS AKADÁLYTÓL A

VERSENYELÔNYIG

Xxxxxxx B A R Y S C H

A KELET NYUGAT ELLEN? AZ EURÓPAI

SZOCIÁLIS MODELL A BÔVÍTÉS UTÁN

Måns L Ö N N R O T H

A KÖRNYEZET HELYE AZ EURÓPAI

SZOCIÁLIS MODELLBEN

AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL JÖVÔJE

| 31

Xxxxxxx X X X X X X X

NE VÁRD,

HOGY A VILÁG GONDOSKODJON RÓLAD!

| 32 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

Az „Európai Szociális Modell” (ESZM) egyre szervesebb része az európai gondolkodásnak. Pedig az ESZM nem kizárólag európai, nem teljesen szociális – és nem is egy modell. Ha ugyanis a jóléti intézmények létét és az egyenlôtlenség csökkentését jelenti, akkor számos iparosodott ország

„európaibb” néhány európai államnál. Ausztrália és Kanada például felülmúlja Portugáliát és Görög- országot, nem beszélve az EU 2004-es bôvítésekor csatlakozott országok többségérôl.

Az ESZM nem is tisztán szociális, hiszen – bármelyik meghatározást alkalmazzuk is – alapvetôen a gazdasági jóléten és az újraelosztáson alapul. Az ESZM végül nem is egyetlen modell, mert Európa országaiban a jóléti rendszerek, a társadalmi egyenlôtlenség szintjei között igen nagy eltérések tapasztalhatók.

„AZ ESZM NEM EGY EGYSÉGES FOGALOM, HANEM ÉRTÉKEK, KÉPESSÉGEK ÉS TÖREKVÉSEK KEVERÉKE, AMI EURÓPA ÁLLAMAINAK GYAKORLATÁBAN KÜLÖNBÖZÔ MÉRTÉKBEN ÉS FORMÁBAN VALÓSUL MEG.”

Ebbôl adódóan az Európai Szociális Modellnek sokféle definíciója létezik, bár mindegyik szorosan kapcsolódik a jóléti államhoz. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy

az ESZM nem egy egységes fogalom, hanem értékek, képességek és törekvések keveré- ke, ami Európa államainak gyakorlatában különbözô mértékben és formában valósul meg. Az ESZM általános vonásai szerintem az alábbiak:

– Fejlett és intervencionista állam, ami a jövedelemcentralizáció (az összes adó GDP-hez viszonyí- tott) arányával mérhetô;

– Erôteljes jóléti rendszer, amely bizonyos mértékben minden állampolgárnak hatékony védelmet nyújt, de különösen a leginkább rászorulóknak;

– A gazdasági és más egyenlôtlenségek csökkentésére vagy korlátozására irányuló igyekezet;

– Az intézmények fenntartásában kulcsfontosságú szerep biztosítása a „társadalmi partnereknek”, a szakszervezeteknek és a munkavállalók érdekeit képviselô, egyéb szereplôknek, akiknek közös célként kell tekinteniük a gazdasági fejlôdés gyorsítására és a munkahelyteremtés fokozására.

„AZ ESZM ELSÔSORBAN EGY ÁLTALÁNOS ÉRTÉKKÉSZLET: A TÁRSADALMAT KERESZTÜLSZÖVÔ KOCKÁZATMEGOSZTÁS, A TÁRSADALMI SZOLIDARITÁST VESZÉLYEZTETÔ EGYENLÔTLENSÉGEK FÉKEN TARTÁSA.”

Xxxxxxx Xxxxxxx szociológus, a London

School of Economics professzora.

Az ESZM elsôsorban egy általános értékkészlet: a társadalmat keresztülszövô kockázat- megosztás, a társadalmi szolidaritást veszélyeztetô egyenlôtlenségek féken tartása,

a legsebezhetôbbek védelme aktív szociális beavatkozásokkal, ágazati konfrontáció helyett ágazati konzultáció, valamint a szociális és gazdasági állampolgári jogok széles körû biztosítása a társadalom egészének.

MÚLT ÉS JÖVÔ

Abban többé-kevésbé mindenki – támogatói és ellenzôi egyaránt – egyetértenek, hogy az ESZM igen nehéz idôket él meg mostanában, és talán végzetes válságban van. A keynesianizmus halálát Nyugaton és

a szovjet kommunizmus bukását Keleten hasonló folyamatok idézték elô – a globalizáció élénkülése, a világot behálózó információrend- szer kiépülése, a termékek elôállításának térvesztése (és a termelés fejletlenebb országokba telepítése), párosulva az individualizmus

új formáinak megjelenésével és a fogyasztói hatalom növekedésével. Mindezek nem átmeneti változások, hatásuk folyamatosan érvényesül.

Azt is fel kell ismernünk, hogy az Európai Szociális Modellel kapcsola- tos mai problémákért nem okolhatók kizárólag a világ változásai.

A legnagyobb nehézségek közül több is belülrôl fakad, vagy csak lazán kapcsolódik a világ átalakulásához. Elsôsorban a demográfiai folyama- tok tartoznak ezek közé, így például a társadalom elöregedése

és ezzel kapcsolatban a nyugdíjrendszer problémái, a születések drasz- tikus visszaesése, a családszerkezet átalakulása (minden eddiginél több az egyszülôs család, a szegénységben élô nô és gyermek), valamint – részben a meg nem reformált munkaerôpiacoknak köszön- hetôen – a magas munkanélküliség.

Ezekkel a problémákkal szembesülve valóban egyetérthetünk azzal, hogy az „európai modell” fenntarthatósága az utóbbi idôben egyre jobban megkérdôjelezôdik.

EURÓ PAI VÁLTOZATOK

Néhány EU-tagállam teljesítménye azonban határozottan kiemelkedik a többi közül. A nemzetek egy kisebb csoportja, fôként az északi országok (beleértve a nem EU-tag Norvégiát és Izlandot), továbbá Hollandia, Ausztria és az Egyesült

Királyság viszonylag jól szerepelnek. Az északi országokban egyszerre valósul

meg az ESZM legfejlettebb változata és a legmagasabb foglalkoztatási ráta. Jellemzô módon éppen ezek a leginkább prosperáló országok egyben a „legreformistábbak”

is a szociális ellátásokat, a nyugdíjrendszert, az oktatást, a munkaerôpiacot és az info- kommunikációs technológiák alkalmazását illetôen.

„AZ ÉSZAKI ORSZÁGOKBAN EGYSZERRE VALÓSUL MEG AZ ESZM LEGFEJLETTEBB VÁLTOZATA ÉS A LEGMAGASABB FOGLALKOZTATÁSI RÁTA.”

Európa más országaiban nem ez a helyzet. Németországban és Olaszországban

a növekedés üteme lassú, ami a munkanélküliség megemelkedett szintjével és alul- foglalkoztatottsággal társul. Franciaországot az elmúlt években a gyorsabb növe- kedés jellemezte, de a munkanélküliség itt is jelentôs, és nagy arányban érinti a fiata- lokat, továbbá gyakran válik tartóssá. A munkaerôpiac szigorú szabályozásának

és a szakszervezetek befolyásának következtében ezekben az országokban kettôs munkaerôpiac alakul ki. Az állással bírók jól boldogulhatnak, a kívül rekedteknek viszont sokkal rosszabbak a kilátásaik.

A jelenlegi állás szerint az Európai Szociális Modell az újonnan csatlakozott országokban kevéssé alkal- mazható. A bôvítés valójában nemzeti és regionális szinten egyaránt tovább fokozta az egyenlôtlenséget az EU-ban. Az unió legfejletlenebb országaiban az egy fôre jutó jövedelem az EU átlagának fele alatt marad, míg a gazdagabb országok közül egyesekben a 140 százalékot is eléri. Az új tagországok számára mégis releváns kérdés az Európai Szociális Modell jövôje, hiszen még radikálisabb módon kell végrehaj- taniuk a reformokat, és ahogy egyre módosabbá válnak, úgy kell kiépíteniük az új jóléti rendszereket.

SZAKPOLITIKAI VITÁK

Heves vita folyik a szakpolitikusok között arról, hogy milyen mély az európai szociális ellátórendszerek „modellfüggôsége”, ami az egymástól való tanulást is gátolja. Xxxxx Xxxxxx-Xxxxxxxx munkája nyomán széles körben elfogadott, hogy a „jóléti kapitalizmusnak” három vagy négy alaptípusa létezik Európában. Az egyik a magas adók mellett a szociális foglalkoztatást bôvítô északi típus, a másik a pénzbeli támogatásokon alapuló közép-európai típus (Németország és Franciaország), a harmadik pedig a szociális rendszer „reziduálisabbnak” tartott (angolszász) típusa, amelyikre az adóztatás alacsonyabb szintje és a célzottabb szak- politikák alkalmazása jellemzô. Az Xxxxxx-Xxxxxxxx által eredetileg azonosított, három típus mellett a negyedik a mediterrán (Olaszország,

Spanyolország, Portugália és Görögország) típus, amelyet szintén a viszonylag alacsony adók jellemeznek, ugyanakkor erôsen támaszkodik a családi gondoskodásra.

Skandinávia közelmúltja alapján azonban úgy tûnik, hogy a hangsúlyos közfinan- szírozás, a kis mértékû egyenlôtlenség és a magas foglalkoztatottság együtt is lehetséges. Ráadásul a különbözô típusok között nincsenek éles határok. Az északi országok például már önmagukban is meglehetôsen különböznek egymástól. Az sem egyértelmû, hogy Németország és Franciaország valóban ugyanabba a típusba tartozik-e. Nagy-Britannia ugyan a „reziduális” jóléti állam típusához tartozik, az adók mértéke azonban ugyanakkora, mint Németországban. A brit Nemzeti Egészség- szolgálat (NHS – National Health Service) pedig Európa leginkább „állam- központú” egészségügyi ellátórendszere. Hemerijck megállapítása szerint a körülmé- nyekhez legjobban alkalmazkodó jóléti államok „hibrid modelleket” hoztak létre, átvéve bizonyos elemeket más típusokból.

LISSZABON, ÉS AMI UTÁNA JÖN

Ellentétben az Európai Unió más eredményeivel, úgy mint a Közös Piac, a közös valuta és

a bôvítés, az Európai Szociális Modell kialakulásában maga az EU csak minimálisan játszott közre. A jóléti államot az egyes nemzetek nem nemzetközi együttmûködéssel hozták létre.

A jól mûködô jóléti intézménnyel rendelkezô tagállamok egy része csak viszonylag késôn csatlakozott az unióhoz. Adottnak tûnik tehát, hogy a tagállamok szociálpolitikájában a nemzeti szintrôl várhatunk valódi változást.

„A TAGÁLLAMOK SZOCIÁLPOLITIKÁJÁBAN A NEMZETI SZINTRÔL VÁRHATUNK VALÓDI VÁLTOZÁST.”

Nincs hiány olyan jelentésekbôl, amelyek megmondják, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy Európa rosszabbul teljesítô részei

újra egyenesbe jöjjenek, és így az EU tagállamainak versenyképessége általában is javuljon. Ezek a jelentések jóval a 2000-es Lisszaboni Stratégia elôtti idôkig nyúlnak vissza, és az ezekben ajánlott szakpoliti- kák meglehetôsen egybehangzóak. Sok közülük bizonyára összhang- ban lenne Xxxxx Xxxxx hat pontjával:

– Tegyük dinamikusabbá a Közös Piacot!

– Fektessünk be többet a tudásba!

– Fejlesszük az EU makrogazdasági szakpolitikáját!

– Xxxxxxxx végre reformokat a konvergencia és a szerkezetátalakítás érdekében!

– Érjünk el magasabb hatékonyságot a szabályozásban!

– A mezôgazdasági kiadások visszafogásával és átcsoportosításával alakítsuk át az EU költségvetését!

Az egységes piac természetesen Európa javát szolgálja. Xxxxxxxxx szerint az EU GDP-je 2002-ben 1,8 százalékkal magasabb volt, mint lett volna az egységes piac nélkül. Ugyanakkor a Lisszaboni Stratégia megvalósítása sokkal nehezebbnek bizonyult, és kétségtelenül távolinak tûnik az a cél, hogy Európa 2010-re a világ legversenyképesebb, tudásalapú gazdaságává váljon.

„A LISSZABONI STRATÉGIA MEGVALÓSÍTÁSA A VÁRAKOZÁSOKNÁL SOKKAL NEHEZEBBNEK BIZONYULT, ÉS KÉTSÉGTELENÜL TÁVOLINAK TÛNIK AZ A CÉL HOGY EURÓPA 2010-RE A VILÁG LEGVERSENYKÉPESEBB, TUDÁSALAPÚ GAZDASÁGÁVÁ VÁLJON.”

Az Európai Szociális Modellrôl folyó vita ebben a kontextusban különleges jelentôséget nyer. Bár a Lisszaboni Stratégia, a Sapir- és a Kok-jelentés, valamint a többi hasonló munka mind az Európai Szociális Modellrôl és a társadalmi kirekesztéshez hasonló, fontos problémákról értekezik, igen kevés konkrétumot mond. Hiányzik belôlük annak szisztematikus megvitatása, hogy az általuk javasolt innovációkat hogyan lehetne összhangba hozni a társadalmi igazságossággal. Az is lehet, hogy ha ez a dimenzió nem hiányozna, az ô receptjüket is könnyebb lenne követni.

MEGTANULANDÓ LECKÉK

Nézzük, hogy Európa elmúlt néhány éve milyen tapasztalatokkal szolgál a versenyképesség és a társadalmi igazságosság összekapcsolása terén! Az alábbi pontok sematikusak, mindegyiket bôven lehetne rész- letezni. És az ördög – ahogy mondják – mindig a részletekben lakozik.

I. Helyes a gazdasági növekedés és a munkahely-teremtés elôtérbe helyezése.

A foglalkoztatottság magas szintje a minimálbér egy elfogadható szintje felett több okból is kívánatos. Az egyéb körülményektôl eltekintve minél nagyobb

a munkában lévô emberek aránya, annál több pénz jut szociális beruházásra és szociális védelemre. A munkavállalás emellett a szegénységbôl kivezetô legjobb út is egyben. A 70 százalékos vagy afölötti foglalkoztatottság elérésére vonatkozó lisszaboni cél elvileg elérhetô.

A foglalkoztatottság alakulását természetesen számos tényezô befolyásolja. Ugyan- akkor nem lehet véletlen, hogy minden olyan európai ország, ahol a munká- ban állók aránya 70 százalék fölötti, aktív foglalkoztatáspolitikával rendelkezik.

Ennek keretében képzést nyújtanak a munkanélkülieknek és azoknak, akiket a munkanélküliség fenyeget, miközben a munkakeresôket aktívan próbálják

segíteni abban, hogy megtalálják a betöltetlen állásokat. A társadalmi partnerség és a javakhoz való általános hozzáférés leghatékonyabb módja az átképzés

és az áthelyezés lehetôségének biztosítása – a „rugalmas biztonság” („flexicurity”).

„A MUNKAVÁLLALÁS A SZEGÉNYSÉGBÔL KIVEZETÔ LEGJOBB ÚT.”

II. A politikai jobboldalon állók amellett érvelnek, hogy az élesedô verseny világában csak az alacsony adókon alapuló gazdaságok fejlôdhetnek. Mégis az épp ennek ellenkezôjére utaló bizonyítékok egyértelmûek. Nincs közvetlen összefüggés a GDP arányában kifejezett adóterhelés és a gazdasági növekedés vagy a munkahely- teremtés között. Valószínûleg van egy felsô határ, mint ahogy ezt Svédország példája is mutatja, ahol az utóbbi idôben az ipari országok közül a legmagasabb az adóterhelés, de az egy fôre jutó jövedelem szintje relatíve csökkent, viszony- lag rövid idôn belül. Az állam méreténél azonban sokkal fontosabb, hogy

az intézményei milyen hatékonyak, és milyen gazdaság- és társadalompolitikát folytatnak.

III. A munkaerô-piaci rugalmasság a sikeres államok szakpolitikai rendszerének lényegi eleme. Ez nem az amerikai stílusú „vedd fel és rúgd ki” gyakorlatot jelenti, de a gyorsuló technológiai változások korában az „alkalmazhatóság” – azaz hogy a munkavállaló akarjon és tudjon mozdulni – elsôdleges fontosságúvá válik. A rugalmasság kifejezés rosszul csengô szó, különösen a baloldalon. Számukra ez a munkavállalók szükségleteinek feladását jelenti a kapitalista verseny elvárásaival szemben. A munkaerôpiac szabályozásának jellege azonban legalább olyan fontos, mint annak mértéke. Számos munkavállalói jog fenn

tud maradni, és ezeket meg is kell ôrizni. Ide tartozik többek között a képviselet és a konzultáció joga, a munkakörülmények szabályozása, a diszkriminációel- lenes intézkedések.

IV. A tudásalapú gazdaság elterjedt fogalma egyáltalán nem üres koncepció, bár pontosabb lenne tudás- és szolgáltatásalapú gazdaságnak hívni. A régi,

15 EU-tagország munkaerejének mindössze átlagosan 17 százaléka dolgozik a termelôszektorban, és ez az arány folyamatosan csökken. A tudásalapú gazda- ságban elérhetô a teljes foglalkoztatottság – a jobban teljesítô európai gazdaságok

némelyikében ez már meg is valósult. Ennek azonban ára van. A tudásalapú gazdaságban az állások több mint kétharmada szakképzettséget igényel.

V. Az oktatásba történô befektetés, az egyetemek expanziója, valamint az

info-kommunikációs technológiák terjedése életbevágóan fontos az Európai Szociális Modell modernizációja szempontjából.

„A MUNKAERÔ-PIACI RUGALMASSÁG A SIKERES ÁLLAMOK SZAKPOLITIKAI RENDSZERÉNEK LÉNYEGI ELEME.”

VI. Gyakran hangoztatott megállapítás, hogy társadalmunk egyre egyenlôtlenebbé válik, de ez a kijelentés sok szempontból nem állja meg a helyét. A vizsgált idôszakban a jövedelmi egyenlôtlenségek a legtöbb ipari országban nôttek, ám vannak jelek, amelyek a kiegyenlítôdés irányába mutatnak. Meg tudjuk és meg is kell tartanunk az egyenlôség és a befogadó társadalom értékeit. Nem kell mindannyiunknak skandinávvá válnunk ahhoz, hogy ez teljesüljön, legalábbis ha ez a magas adókat jelenti. Az egyenlôtlenség alacsony fokát illetôen az északi országok elônye nem elsôsorban az adókra és kifizetésekre épülô újra- elosztáson alapul. A fô magyarázat a humántôkébe való beruházás prioritása. Leginkább a tanulási folyamat korai éveibe kell befektetnünk, mivel sok képesség akkor alakul ki. A befektetés a korai oktatásba és a gyermekgondozás- ba kulcsfontosságú a gyermekszegénység visszaszorításában.

„GYAKRAN HANGOZTATOTT MEGÁLLAPÍTÁS, HOGY TÁRSADALMUNK EGYRE EGYENLÔTLENEBBÉ VÁLIK, DE EZ A KIJELENTÉS SOK SZEMPONTBÓL NEM ÁLLJA MEG A HELYÉT.”

VII. A környezetvédelem szempontjait a korábbihoz képest sokkal inkább elôtérbe kell helyezni. Ennek legjobb módja a környezettudatos modernizáció. Ez az elképzelés a környezetvédelemmel kapcsolatos, korábbi gondolkodásmódnak a

„növekedés határait” hangoztató érvrendszerével szembeni, átgondolt válaszként született meg. A környezettudatos modernizáció azt jelenti, hogy ahol csak lehet, olyan környezetvédelmi innovációkat kell találni, amelyek összeegyeztethetôk a gazdasági növekedéssel. Ezek közé tartoznak a zöld technoló- giák, valamint a fogyasztók, vállalatok és egyéb szervezetek környezetbarát magatartását kiváltó piacszabályozási és adóintézkedési ösztönzôk.

VIII. A bevándorlás az egyik legégetôbb kérdéssé vált szerte Európában, ami túl összetett ahhoz, hogy részleteiben tárgyaljuk. A társadalmak multikulturálissá válásával vajon felkészült-e a többségi társadalom a betelepülôk és az eltérô kultúrák képviselôit segítô szakpolitikák támogatására? Az összehasonlító tanul-

mányok bizonyos feltételek mellett óvatos „igent” mondanak erre a kérdésre. E feltételek közé tartozik, hogy a bevándorlók szakképzettsége széles skálán mozogjon – azaz túlnyomórészt képzettek legyenek; a jóléti rendszer elônyeihez csak fokozatosan férjenek hozzá; és konkrét intézkedések biztosítsák, hogy

a bevándorlók elfogadják a befogadó kultúra általános normáit.

IX. A társadalom öregedését nem csupán egy újabb problémaként, hanem lehetôség- ként kellene felfogni. Tudjuk, minek kell történnie, a megoldás a legtöbb országban csak a változásokat végrehajtó politikai akaraton múlik. Az államnak

– a megfelelô szociális támogatás biztosítása mellett – ösztönöznie kell a gyer- mekvállalást. Egyetlen mód van arra, hogy a finanszírozhatatlan nyugdíjkiadá- sok problémáját megoldjuk. Rá kell bírnunk és motiválnunk kell az idôsebbeket a munkában maradásra. Ezt a célt nem lehet kizárólag negatívnak tekinteni. Az idôsek hátrányos megkülönböztetése ellen a munkahelyeken és azokon kívül is harcolni kell. Ez azt jelenti, hogy az 55 vagy 65 év feletti kor önmagában még nem jelenti egyúttal a munkaképtelenséget is, mint az jellemzô volt korábban.

„A TÁRSADALOM ÖREGEDÉSÉT NEM CSUPÁN EGY ÚJABB

»PROBLÉMAKÉNT«, HANEM LEHETÔSÉGKÉNT KELLENE FELFOGNI.”

X. Az állam és a közszolgáltatások reformjának folytatása éppen olyan fontos az ESZM jövôje szempontjából, mint bármely fent említett tényezô. Ahol szükséges, végre kell hajtani a decentralizációt és a struktúra átalakítását. A tagállamok hol szorosabbá, hol gyengébbé váló, unión belüli kapcsolata egy alapvetô,

ha nem is az egyetlen példája az elkerülhetetlen, többszintû kormányzásnak. A közszolgáltatásoknak ugyanannyira fogékonynak (néha még fogékonyabb- nak) kell lenniük az általuk kiszolgáltak igényeire, mint a piaci szervezeteknek.

Bár sokan vannak, akik másként gondolják, az Európai Szociális Modell jövôje nem szûkül le a keynesiánus Európa és a „deregulált angolszász” Európa közötti választásra.

REFORMSABLON

Az ESZM leglényegesebb problémáinak többsége nem országspecifikus, hanem strukturális. Globalizálódó környezetben a megoldások elméletileg gyakran – vagy akár szinte mindig – általánosíthatók.

A jövô ESZM-je, ismétlem, nem lehet a brit modell, ahogy nem lehet az a francia, a svéd, a dán vagy más modell sem. A következôkben egy ideáltípust vázolok fel azok- nak a jellemzô vonásoknak a felsorolásával, amelyeket az egyes reformországok többféleképpen adaptálhatnak. A Módosított Európai Szociális Modellt a következô általános vonásoknak kellene jellemezniük:

Elmozdulás a negatív szociális ellátástól a pozitív felé. Amikor Xxxxxxx Xxxxxxxxx megalkotta elképzelését a háború utáni jóléti államról – másokkal egyetemben –, úgy gondolta, hogy a jóléti állam egy korrekciós eszköz. Újításának középpontjában az „öt gonosz” (a tudatlanság, a nyomor, a szükség, a tétlenség és a betegség) elleni küzdelem állt. Ezek egyikérôl sem szabad megfeledkeznünk, sôt ma el kell jutnunk ezen problémák megoldásához. Más szavakkal kifejezve: folyamatosan elô kell mozdítani az oktatás és a tanulás, a fejlôdés, az életminôség, az aktív társadalmi és gazdasági részvétel és az egészséges életmód ügyét.

„A JÖVÔ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELLJE NEM LEHET A BRIT MODELL, AHOGY NEM LEHET AZ A FRANCIA, A SVÉD, A DÁN VAGY MÁS MODELL SEM.”

Mivel ezek a célok elvárják az állampolgárok aktív részvételét, ezért ösztönzôket, vala- mint elônyöket és kötelezettségeket, illetve jogokat egyaránt feltételeznek. A szoci-

ális ellátás és az állampolgárság kapcsolata – ellentétben X.X. Xxxxxxxx klasszikus megfogalmazásával – nem csupán a jogok kiterjesztése mentén, hanem a jogok

és a kötelezettségek együttese mentén jön létre. A passzív munkanélküli ellátásokat szinte teljes egészében jogként értelmezték, így azok – nagyrészt emiatt – diszfunk- cionálisnak bizonyultak. Az aktív munkaerô-piaci politika bevezetése egyértelmûvé teszi, hogy a fizikailag munkaképes munkanélküli, ha állami támogatásban részesül, köteles munkát keresni, és együttmûködésének biztosítására szankciók állnak rendelkezésre.

A hagyományos szociális rendszer igyekezett az egyénrôl az államra vagy a közösségre hárítani a kockázatot. A biztonság a kockázat hiányaként vagy csökkentéseként fogalmazódott meg. A kocká- zatnak azonban a valóságban számos pozitív aspektusa van. Az embereknek életükben gyakran

kockázatot kell vállalniuk. Egy gyorsan változó környezetben az egyéneknek tudniuk kell alkalmaz- kodni a változásokhoz, sôt ha lehetséges, elônyt kell kovácsolniuk azokból. Ez a megállapítás éppúgy igaz a munkavállalókra, mint a vállalkozókra, éppen úgy érvényes azokra, akiknek a hely- zetét éppen válás vagy más szociális változás nehezíti, mint a gazdaság világára. Mindamellett az ügyes kockázatvállalás messze nem jelenti a biztonság hiányát. Az a tudat, hogy van segítség, ha elromlanak a dolgok, gyakran a kockázattal való azonnali szembenézésre ösztönöz. Azt állítom, hogy egy aktív munkaerô-piaci politikában ez a hozzáállás része a „rugalmas biztonság” logikájának.

Egy módosított Európai Szociális Modellnek több területen is közremûködô szerepre kell törekednie. Az ingyenes szolgáltatások ugyan nemes céloktól vezérelve indultak útjukra, de alapvetô problémákkal küzdenek. Mivel tulajdonképpen nincs eszkö-

zük a kereslet korlátozására, nem tudják kielégíteni a hatalmas igényeket. Kétszintû rendszerek fejlôdnek ki, melyeket a tehetôsebbek igyekszenek elkerülni. A hozzá- járulás, akármilyen kismértékû is, nemcsak ezen problémák megoldásában segíthet, hanem elôsegítheti a szolgáltatások használatával szembeni felelôsségteljes magatartás kialakulását is. A hozzájárulás elve – a közvetlen felhasználók közre- mûködése – növekvô szerepet játszik a közszolgáltatásokban, a nyugdíjaktól

az egészségügyön át a felsôoktatásig.

A módosított modellnek bürokráciamentesnek kell lennie. A korábbi jóléti államok passzív elemekként kezelték polgáraikat. A kollek- tivizmus olyan módon érvényesült, ahogy nem lett volna szabad, és ahogy ma már nem is lehetséges. A bürokráciamentesség a szolgáltató érdekeivel való szembeszállást jelenti, elôsegíti a decentralizációt

és a helyi irányítás erôsödését.

„A HOZZÁJÁRULÁS, AKÁRMILYEN KISMÉRTÉKÛ IS, ELÔSEGÍTHETI A SZOLGÁLTATÁSOK HASZNÁLATÁVAL SZEMBENI FELELÔSSÉGTELJES MAGATARTÁS KIALAKULÁSÁT.”

Az alábbi 13 pontban a Módosított Európai Szociális Modell részletes irányelveit vázolom fel:

Az egyenlôtlenség csökkentésének eszközeként fennmarad a progresszív adózás.

Az adózott jövedelmek minden ipari államban sokkal kisebb egyenlôtlenséget mutat- nak, mint az adózás elôtti jövedelmek. Azokban az országokban, ahol most egy- kulcsos adót használnak, gondoskodni kell arról, hogy a végeredmény progresszíven alakuljon. Ez általános elmozdulást jelent a munka adóztatásától a fogyasztás adóztatása felé – a lehetô legtöbb progresszív elem bevezetésével.

A körültekintô költségvetésnek vezérelvként kell megjelennie a szociális rend-

szer finanszírozásában, egyes esetekben persze megfelelô rugalmasságot feltételezve. Ez egy hosszú távú elv, ami például azokat a kapacitásokat is érinti, amelyek a várható nyugdíjkifizetések mögött állnak majd.

Aktív munkaerô-politikák az ösztönzôk és a kötelezettségek megfelelô egyensúlyával, amelyek ugyanúgy vonatkoznak az idôsebb korosztályokra, mint bárki másra a munkaerôpiacon.

A munkahelyteremtés központi szerepet játszik mind a növekedés elôsegítésében, mind a szegénység leküzdésében, hiszen a szegény- ségbôl kivezetô legjobb út, hogy legyen egy minimálbér fölötti jövedelmet nyújtó, tisztességes állásunk.

A részmunkaidô bátorítása. A részmunkaidôs munkát ne kelljen szégyellni, sôt arányaiban járjon ugyan- azokkal a lehetôségekkel, mint a teljes munkaidôben végzett munka.

„A RÉSZMUNKAIDÔS MUNKÁT NE KELLJEN SZÉGYELLNI, SÔT ARÁNYAIBAN JÁRJON UGYANAZOKKAL A LEHETÔSÉGEKKEL, MINT A TELJES MUNKAIDÔBEN VÉGZETT MUNKA.”

Az egyenlôség elve valamennyi szakpolitikát áthatja. A MESZM fô jellemzôje, hogy a gazdasági növe- kedést a társadalmi igazságossággal kombinálja. A felemelkedés lehetôsége sokkal fontosabb,

mint a „gazdagok megszurkálása”, mivel a gazdagok kevesen vannak, a szegények rétege pedig széles.

Célzott szegénységellenes stratégiák kidolgozása a tartós szegénység és a társadalmi kirekesztettség ellen.

Kitüntetett figyelmet kell fordítani a szolgáltatásokban alacsonyabb szinteken dolgozók munkájára, biztosítva azt, hogy a lehetôségek szerint elôreléphessenek. Ez nem- csak az állami szakképzés biztosítását jelenti, hanem együttmûködést a munkaadókkal abban, hogy néhány munkatípust átalakítsanak.

Az etnikai kisebbségek és bevándorlók nagyobb fokú integrációját célzó szakpolitikák kidolgozására van szükség.

A lehetôségek és a hozzájárulások viszonyát úgy

kell kialakítani, hogy a tehetôsebbek minél kisebb része lépjen ki a rendszerbôl.

Az állam az eddigieknél kevesebbet költ az öregekre, és többet a fiatalokra, különös tekintettel a gyermekgondozásra, a korai oktatásra és a gyermekvállalás ösztönzésére.

A tudományba, a technológiába és a felsôoktatásba történô befektetés

a fô eszköz az iparpolitika és a munkahely-teremtés befolyásolására.

Valamennyi szakpolitikát a környezetvédelmi hatásaival együtt kell értékelni. Az államoknak saját, kiotói céljukat kötelezônek kell tekinteniük. A tagállamoknak meg kell próbálniuk megvalósítani a közösség hosszabb és rövidebb távú ökológiai céljait.

„A TUDOMÁNYBA, A TECHNOLÓGIÁBA ÉS

A FELSÔOKTATÁSBA TÖRTÉNÔ BEFEKTETÉS A FÔ ESZKÖZ AZ IPARPOLITIKA ÉS A MUNKAHELYTEREMTÉS BEFOLYÁSOLÁSÁRA.”

(Fordította: Xxxxxxx Xxxxxx)

közérdek, közszolgálat, közszereplés

A DELTA Politikai Iskola KIEMELKEDÔ SZÍNVONALÚ, MINÔSÉGI VEZETÔKÉPZÉST kínál

politikusi, szakpolitikusi feladatokra készülô diplomás fiataloknak.

A DELTA Politikai Xxxxxx újszerûsége abban rejlik, hogy három pillérre – OKTATÁS, KÉSZSÉGFEJLESZTÉS, PROJEKT-

MUNKA – épülô képzési rendszere hangsúlyosan gyakorlatorientált.

A DELTA Politikai Iskola egyéves posztgraduális képzésének eredmé- nyeként a résztvevôk magas

szintû elméleti tudás, széles körû gyakorlati ismeretek és kiemelkedô személyes készségek birtokában képesek lesznek nagy felelôsséggel járó feladatokat megoldó, SIKERES CSAPATOK VEZETÔIKÉNT dolgozni.

A DELTA Politikai Iskola képzési programját a MAGYAR TUDOMÁNYOS ÉLET

neves személyiségei és a hazai SZERVEZET- és VEZETÉS-

FEJLESZTÉS elismert szak- emberei valósítják meg.

A DELTA Politikai Iskola honlapja részletesen bemutatja az iskola mûködését, és 2007 októberében itt jelenik

meg a 2008-as tanévre szóló felvételi felhívás is.

Regisztráció és elôzetes érdeklôdés:

xxxxxxxxx@xxxxxxx.xx

WW W. DE LTAPI . DEMOS . HU

Xxxx X X X X X X X X – Xxxxx X X X X X

AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL:

AZ ÁLLÍTÓLAGOS AKADÁLYTÓL

A VERSENYELÔNYIG

| 46 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

Sokszor bizonyított tény, hogy az Európai Unió a kilencvenes évek elejétôl-közepétôl nem tud lépést tartani sem saját múltbeli növekedési rátáival, sem az USA kibocsátási, termelékenységi

vagy foglalkoztatási növekedésével, miközben ismeretes, hogy a világgazdaság 2004-ben és 2005-ben évi négy százalékkal növekedett. Az eddigi tendenciák alapján a munkanélküliség magasabb,

a foglalkoztatottság pedig alacsonyabb az USA adatainál. A lehangoló mutatók okát számos nemzet- közi elemzés (többek között az OECD, az IMF és az Európai Bizottság) – kimondva vagy kimon- datlanul – a költséges jóléti rendszerek és a gazdaság rugalmatlanságának számlájára írja:

a szociális háló fontosságát hangsúlyozó európai szociális-gazdasági modell a globalizálódó világban már versenyhátránynak tûnik. Mégis a tiszta piacgazdaságra való áttérést sürgetô – többek között Xxxxxx Xxxxx által fémjelzett – politika a fejleményekre adott szélsôséges reakciónak tûnik.

„A TISZTA PIACGAZDASÁGRA VALÓ ÁTTÉRÉST SÜRGETÔ POLITIKA A FEJLEMÉNYEKRE ADOTT SZÉLSÔSÉGES REAKCIÓNAK TÛNIK.”

Ez a cikk összefoglalja az európai modell fôbb jellegzetességeit és változatait,

majd megvizsgálja, hogy mely országok teljesítettek átlagon felül az elmúlt 15 évben.

Ezután elemzi a legsikeresebbek politikai stratégiáit, továbbá azt, hogy ezek

mely modellekhez tartoznak, és milyen változtatásokon mentek keresztül az elmúlt idôszakban. Végül összefoglalja a reformok legfontosabb dimenzióit, amelyek elvezetnek egy olyan megreformált európai modellhez, amely nem akadályozza a növekedést, sôt a nemzetközi versenyképességben kihasználható, komparatív elônyökkel rendelkezik.

Xxxx Xxxxxxxx az Osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) igazgatója és a Linzi Egyetem közgazdaságtan professzora.

Xxxxx Xxxxx az Osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) kutatója.

TELJESÍTMÉNYBELI KÜLÖNBSÉGEK AZ EURÓ PAI ORSZÁGOK KÖZÖTT A KILENCVENES ÉVEK ÓTA

A kilencvenes évek során nôttek a különbségek a gazdasági teljesítés terén az európai országok között. A kibocsátás növekedését, a termelékenységet és a foglalkoztatottságot kilenc indikátorral mérve, Aiginger 2004-es felmérése alapján Írország a legjobban teljesítô gazdaság. A kibocsátás

és a termelékenységnövekedés minden indikátorában elsô helyen áll. Vezet a foglalkoztatottság növekedésében is – annak ellenére, hogy a munkanélküliség korábban igen magas volt,

és a foglalkoztatottság is alacsony pozícióból indult. Finnország a második, a kibocsátás és a termelé- kenységnövekedés minden indikátorában a második és negyedik hely között áll. A munkanél- küliség még mindig elég magas, bár csökkenô tendenciát mutat. Svédország a harmadik helyen áll. Finnországnál valamivel jobban figyelt a termelékenység növekedésére. A foglalkoztatottság növekedése elég alacsony, mivel ez a kilencvenes évek elején eleve igen magas volt. Dánia minden egyes mutatója jobb az európai átlagnál: a foglalkoztatottság terén kifejezetten, a növekedés terén kevésbé. A kibocsátás növekedési üteme csak éppen magasabb az európai átlagnál, de a kilencvenes évek elsô felében Dániában nem volt válság, és az egy fôre jutó GDP már akkor magasabb volt minden más országéhoz képest. Így az átlagnál épphogy jobb növekedési ütem is igen figyelemre méltó. Írországot – az utolérési folyamat egy igen figyelemre méltó példájaként – félretéve, Aiginger Svédországot, Finnországot és Dániát tekinti a „top3” országnak.

Olaszország minden mutató tekintetében az utolsó három ország közé tartozik. Németországnak van a legalacsonyabb növekedése a kibocsátás- ban, a potenciális kibocsátásban és a foglalkoztatottságban. Francia- ország a kilenc mutatóból nyolcban nem éri el az európai átlagot,

és épp csak az átlag felett teljesít a munkahelyek teremtésében (ami a munkahét csökkentésére tett erôfeszítések eredménye). Összességé- ben Franciaország, a harmadik legrosszabb teljesítménnyel, a 12. helyen végzett a 14 ország közül. A három legnagyobb kontinentális gazdaság tehát rosszul teljesít.

„A HÁROM LEGNAGYOBB KONTINENTÁLIS GAZDASÁG TEHÁT ROSSZUL TELJESÍT.”

Európa déli peremének országai a növekedést tekintve jobban teljesítenek. Portugália, Görögország és Spanyolország a kilencvenes években sikeresen felzárkózott az egy fôre jutó GDP mutatójában, bár a folyamat sokáig tartott, és voltak visszamaradó problémák a termelékenység és a foglalkoztatottság terén. Három, relatíve magas egy fôre jutó GDP-vel rendelkezô gazdaság – nevezetesen Hollandia,

Belgium és Ausztria – képtelen volt kihasználni az elônyét, és úgy tûnik, a növekedés tekintetében megrekedtek középmezônyben. Az elmúlt években tapasz- talható, átlag fölötti növekedéssel és alacsony munkanélküliséggel az Egyesült Királyság középen végzett, a termelés növekedése ugyanakkor nagyon lassú.

Megnyugtató, hogy más felmérések azonos eredmé- nyeket mutatnak. Az EU Bizottság Strukturális Indikátorai, az Európai Innovációs Eredményjelzôhöz hasonlóan Svédországot, Finnországot és Dániát nevezi meg az elsôk között. Hasonlóképp ez a három ország kapta – az EU-tagállamok közül – az elsô három helyezést a Világ Gazdasági Fórumának (WEF) 2002-es Világ Versenyképességi Jelentésében, és az IMD értéke- lésében is vezetô helyen állnak.

A LEGJOBBAN TELJESÍTÔK S TRATÉGIÁI

A legjobban teljesítô országok egy három pilléren nyugvó stratégiát követtek, amelynek elemei a következôk:

Csökkenteni vagy visszafogni a magán- és állami költsé- geket, elsôsorban a béringadozások és a termelékenység, illetve az állami kiadások és az adók egyensúlyba hozása érdekében.

Megreformálni az intézményeket, illetve kompetitívebbé tenni a munkaerô- és termékpiacokat, de nem egysze- rûen a dereguláció stratégiájának segítségével, hanem olyan célzott reformokkal, mint a képzés, az oktatás,

a növekvô földrajzi mobilitás és a munkavállalás ösztönzése.

Az innovációk, az oktatás és az új technológiák diffúziójának támogatásával

és bátorításával lehet fellendíteni a hosszú távú növekedést és termelékenységet. Most pedig jöjjenek a példák a három ország szakpolitikájában bekövetkezett változásokról:

D Á N I A

Dánia 1985 és 1992 között szembesült egy jelentôsebb krízissel, amelynek során 1993-ra a munkanélküliség megháromszorozódott, 9,6 százalékra nôtt. A politika reakciója egy egyenletes és fokoza-

tos intézményi reform bevezetése volt számos szakpolitika területén, külön hangsúllyal a költségek csökkentésére, továbbá a munkaerô- piac és az ágazatközpontú iparpolitika innovatív átalakítására.

A KÖLTSÉGMENEDZSMENT SZELÍD VÁLTOZATA

A bérek növekedésének stabilizálására felfüggesztették az inflációval történô automatikus bérindexálást, így 1987 és 1994 között a bérek lassan növekedtek. Valutájukat nem leértékelték, hanem rögzítették az európai partnereik árfolyamaihoz. A kormány egy hosszú távú költségplafont állapított meg, és összesen a GDP 4 százalékával csökkentette a kiadásokat és transzfereket. Dániában fontos korlátozni az önkormányzatok kiadásait, mivel azok felelôsek az oktatásért, az egészség- ügyért és a szociális intézmények fenntartásáért, és joguk van az adók emelésére. A kormány a béreket illetô határadókulcsnak felsô határt szabott, és kötelezte magát, hogy csökkenti az adókat, ha azokat az önkormányzatok növelnék.

Dániának ma költségvetési többlete van. A kiadások a GDP-hez képest 6 százalék- kal vannak az 1994-es csúcs alatt, és az adók a 1993-ban jellemzô 61 százalék helyett most csupán 57 százalékát adják a GDP-nek. Az összesített adókulcs még mindig 11 százalékkal van az EU átlaga felett, és a szociális kiadások mértéke

a GDP-hez képest továbbra is 29 százalék körül mozog, ami a negyedik legmagasabb az EU-országok között.

A MUNKAERÔPIAC INNO VATÍV REFORMJA

A munkaerôpiac reformjának célja egyfelôl a már meglévô munkahelyek szétosztása a korábbinál több dolgozó között (például kutatói szabadság – sabbatical – beve- zetésével), továbbá a képzettség növelése, illetve – a jóléti intézkedések egy részének a munkahelyre történô kiterjesztésével – a munkaerô-kínálat aktiválása. A munkaerôpiac szervezését decentralizálták, és a korlátozott munkaképességûeket munkához juttatták – elsôsorban az otthonról elvégezhetô, úgynevezett rugalmas munkák (flexi jobs) segítségével. Új, fizetett szabadságolási formákat vezettek be a

gyermekgondozásra, az oktatási és egyéb célokra (például a kutatói szabadságra). A bérek 60–100 százalékát (utóbbit oktatási célra) egy egész éven keresztül fizették. A kutatói szabadságon lévôk esetében a szabadságok támogatása kötelezô volt.

„DÁNIÁBAN A MUNKANÉLKÜLIEKNEK NEM CSUPÁN JOGOKAT GARANTÁLTAK, DE AZ AKTIVÁLÁS IDEJE ALATT KÉPZÉSRE VAGY MUNKATRÉNINGEKRE KÖTELEZTÉK ÔKET.”

Az „aktiválási reform” keretében egy kétlépcsôs munkanélkülisegély-rendszert is kidolgoztak. Ennek elsô felében a feltétel nélküli támogatáson, utána pedig az aktiváláson van erôs hangsúly. A munkanélkülieknek nem csupán jogokat garantál- tak, de az aktiválás ideje alatt képzésre vagy munkatréningekre kötelezték ôket, továbbá forrásokat különítettek el az anyagi helyzet felmérésén alapuló szociális támogatásokra, arra az esetre, ha a periódus végéig nem sikerült elhelyezkedni nem támogatott munkahelyen. A segélyekhez való hozzáférés maximális idejét 9 évrôl 5-re csökkentették, a passzív támogatást 4-rôl elôször 2, majd 1, végül fél évre a munkanélküli fiatalok esetében.

A munkaerôpiac hivatalos szabályozása hagyományosan alacsony szintû volt.

Az 1990-es években a határozott idejû szerzôdésekre vonatkozó szinte minden korlá- tozást megszüntettek: emelték a megújítási lehetôségek számát és a megújított szerzôdések idôtartamának maximumát. A határozott idejû szerzôdések korlátozásá- nak deregulációja, illetve a határozatlan idejû szerzôdések eleve alacsony száma miatt Dániában minden más országnál gyorsabban csökkent a munkaerôpiac szabályozottsága. 1998-ban Dániának volt a harmadik legkevésbé szabályozott munkaerôpiaca.

„AZ 1990-ES ÉVEKBEN A HATÁROZOTT IDEJÛ SZERZÔDÉSEKRE VONATKOZÓ SZINTE MINDEN KORLÁTOZÁST MEGSZÜNTETTEK.”

ÁGAZATI POLITIKA ÉS INFORMÁCIÓS TECHNOLÓGIA

A technológia területén Dánia a diffúziót és az ágazati megoldásokat támogatta. A „nemzet erôdeinek” kedvezô környezet megteremtése érdekében felállították a Gazdaságpolitikai Koordinációs Minisztériumot, bevezetve az iparpolitika ágazati megközelítését egy olyan országban, ahol hagyományosan alacsonyak a közösségi támogatások, és kicsi a technológiailag intenzív iparágak aránya. Az információs és kommunikációs technológiák terjesztésére megalkották az IKT Növekedési Stratégiát. Ennek keretében támogatták a kutatásokat, fejlesztették az oktatást,

az információs technológiákat pedig beemelték ezekbe a folyamatokba. Az ágazati politika nem csupán az egészségügy, az IKT és a biotech- nológia területén, de a játékszerek, a szórakozás és az élelmiszeripar berkeiben is ösztönözte az innovációt, és növelte a termelékenységet.

S V É D O R S Z Á G

Svédország a legmagasabb egy fôre jutó GDP-vel rendelkezô országok között fokozatosan vesztette el vezetô pozícióját. A ’90-es évek elején drasztikusan csökkent az export, a GDP és a foglalkoz- tatottság, az 1930-as évek mélységeit idézô recessziót eredményezve.

AZ EGYENSÚLY HELYREÁLLÍTÁSA

A politika rövid távú reakciója a költségvetés egyensúlyba hozatala volt. Az elsô lépés a svéd korona további (18 százalékos) leértékelése volt az euróhoz képest. Másodikként megállapodás született

a kormány és az akkoriban ellenzékben lévô szocialista párt között egy, a GDP 7,5 százalékára rúgó költségvetési stabilitáscsomag meghozataláról, amely az adók emelésérôl, valamint a szociális támogatások és transzferek mérsékelt csökkentésérôl szóló intézkedéseket tartalmazott. A kormány hosszú távú kiadáskorlátozás mellett kötelezte el magát, a különbözô célokat 27 költséghelyen megfogalmazva. A költségvetési stabilitási program, a kiadási plafonok, a banki kockázatátvállalások egyre csökkenô költsége és a svéd költségvetésben rejlô, erôs ciklikus elem hatására a 1993-ban közel 10 százalékos hiányból 2002-re 1 százalékos többlet lett. A kormány jelenlegi célja: egy teljes gazdasági ciklus idejére elérni a 2 százalékos többletet.

VÁLTOZÓ ÖSZTÖNZÔK

„A BETEGSZABADSÁG ELSÔ KÉT HETÉNEK FINANSZÍROZÁSI FELELÔSSÉGÉT ÁTTESTÁLTÁK A KORMÁNYRÓL A MUNKAADÓRA, CSERÉBE CSÖKKENTVE

A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI HOZZÁJÁRULÁSUKAT.”

Az intézményi reformok átformálták a munkaerôpiacot. A határozott idejû munka- szerzôdésekre vonatkozó, szigorú szabályozást felváltotta az unióban egyik legkevésbé korlátozott keretrendszer. Az aktív munkapiaci politika és az alacsony vállalati adók régóta meghatározó elemei a svéd rendszernek. A betegszabadság elsô

két hetének finanszírozási felelôsségét áttestálták a kormányról a munkaadóra, cserébe csökkentve a társadalombiztosítási hozzájárulásukat. A beteg- szabadság elsô napjáért járó kompenzációt eltörölték, a kompenzáció mértékét

pedig a bérek 100 százaléka helyett, a rendes és kiegészítô biztosítás hosszának mértékétôl függôen, 65 százalék és 90 százalék közé csökkentették. A munkanélküliek helyettesítési rátáját 90 százalékról 80 százalékra csökkentették, az elsô 5 nap kompenzációját pedig eltörölték. A kormányügynökségek a versenyt a kiszerzôdéseken és

a magániskolákban beváltható utalványokon keresztül kényszerí- tették ki. Az általános orvosoknak pedig engedélyezték a versenyt az állami egészségügyi ellátással szemben.

VEZETÔ A KUTATÁSBAN ÉS A TECHNOLÓGIÁBAN

Az EU-ban Svédország dolgozta ki a legáthatóbb és legátfogóbb programokat a középtávú növekedés gyorsítása érdekében a kormányzat által következetesen támogatott, hosszú távú innovációs stratégiával, amelyhez figyelemre méltó módon még a nagy válság idején is ragaszkodtak. Az infor- mációs technológia népszerûsítésének érdekében a magánhasználatra vásárolt számítógépeket adókedvezményekkel tették vonzóbbá, az oktatási költségeket támogatásban részesítették, és a kormányzat számára kötelezôvé tették a legmodernebb info-kommunikációs eszközök használa- tát. Svédország ma Európa vezetô országa az információs technológiában, sok dimenzióban az USA-t is megelôzve. Ma Európában itt a legmagasabbak az oktatásra szánt összegek. A kutatásra és fejlesztésre szánt pénzek az 1981-es 2 százalékról idôközben 3,8 százalékra nôttek. Svédország 15 mutató alapján a 3 legjobban teljesítô ország között van, 7 esetében pedig vezetô helyen áll.

„AZ INFORMÁCIÓS TECHNOLÓGIA NÉPSZERÛSÍTÉSÉNEK ÉRDEKÉBEN A MAGÁN- HASZNÁLATRA VÁSÁROLT SZÁMÍTÓGÉPEKET ADÓKEDVEZMÉNYEKKEL TETTÉK VONZÓBBÁ.”

Összességében Svédország hatékony eszközöket talált a költségek csökkentésére, beleértve egy jelentôs leértékelést és egy megszorító csomagot, adónövelést és kiadáscsökkentést. Liberalizálta a határozott idejû szerzôdéseket, és ma az egyik legkevésbé szabályozott a munkaerô- és

a termékpiaci rendszerrel bír. A stratégia legmeggyôzôbb eleme a kutatás felgyorsítására és az infor- mációs technológiák népszerûsítésére tett erôfeszítés volt, ami Svédországot vezetô szerepbe juttatta a hosszú távú növekedés minden fontosabb dimenziójában.

F I N N O R S Z Á G

Finnországot a ’90-es évek elején erôsen megrázta a regionális piacai- nak (a volt Szovjetunió területein) és árupiacának (olyan

erôforrás-igényes ágazatokban, mint például a textil-, a fa- és a papír-

ipar) kettôs összeomlása. Árainak versenyképességét Finnország, Svédországhoz hasonlóan,

a finn márka meredek (1992 és 1993 közötti 15 százalékos) leértékelésén keresztül szerezte vissza. Egy 1991-ben kötött, kétéves szerzôdéssel a nominálbéreket befagyasztották, ami a következô 2 év során a reálbérek csökkenéséhez vezetett. A kormányzat megpróbálta csökkenteni a költségvetési hiányt, elsôsorban egy kiadási plafon melletti elkötelezôdés segítségével, másodsorban pedig

az önkormányzatokat illetô támogatások új alapra helyezésével, a hagyományos elosztás helyett egy problémaorientált rendszert (fôként demográfiai, földrajzi és egészségügyi kritériumok alapján) kialakítva. Ehhez társult az EU-tagság érdekében megvalósított konvergenciaprogram, amely további megszorításokat tartalmazott – a GDP 3,9 százalékának mértékében. Mindezen túl felemelték a tôkejövedelmek adóit, a környezetvédelmi adókat és a közvetett adókat, miközben a munkaadók és munkavállalók keresetfüggô nyugdíj-hozzájárulásait és a nyugdíjjövedelmeket csökkentették.

AZ ÚJ TECHNOLÓGIÁK NÉPSZERÛSÍTÉSE

Az 1980-as évek elején aktív technológiapolitika lépett érvénybe, amelynek keretében az együtt- mûködô hálózatok, tréningek és a találmányok kiaknázásának támogatására kiegészítô intézményeket hoztak létre. Az egyik meghatározó tényezô, aminek következtében Finnországnak a súlyos krízis után sikerült ismét növekedési pályára állnia, az volt, hogy a siker kritériumának az innovációt jelölték meg, és ehhez a stratégiához következetesen ragaszkodtak, majd képesek voltak ezt a lendületet megtartani. A másik kulcstényezô az információs technológia korai felkarolása volt, ami a telekommunikációs társadalom finn koncepciójának ’90-es évek eleji megjelenésében

is tetten érhetô. Manapság a finn dolgozók körében a legmagasabb a felsôfokú végzettséggel rendel- kezôk aránya. A jövôbeni növekedés indikátorainak összesítésekor Finnország a második,

és ez az ország haladt leggyorsabban a ’90-es évek alatt. A legfigyelemreméltóbb adat a kutatásra fordított pénzek aránya a GDP-hez képest: az 1980-as években tapasztalt (messze EU-átlag alatti) 1,2 százalékról, még a válság ideje alatt is folyamatosan növekedve, 2000-re elérte a 3,4 százalékot, ami közel duplája az EU-átlagnak.

„FINNORSZÁG VERSENYKÉPESSÉGÉNEK VISSZANYERÉSÉT ELSÔSORBAN VALUTÁJÁNAK LEÉRTÉKELÉSÉVEL ÉS A BÉREK NÖVEKEDÉSÉNEK MÉRSÉKLÉSÉN KERESZTÜL ÉRTE EL.”

Összességében Finnország versenyképességének visszanyerését elsôsorban valutájának leértékelésével és a bérek növekedésének mérséklésén keresztül érte el. A kormány- zat költekezésének megfékezését az önkormányzatok finanszírozásának megváltoztatásá- val, a kiadási korlátok megszabásával és egy költségcsökkentô csomag bevezetésének segítségével érték el. A kormányzati kiadások GDP-hez mért aránya mára visszatért az EU-átlaghoz. A költségvetés többlettel számolhat, és az adósság relatíve alacsony.

SZOCIÁLIS -GAZDASÁGI MODELLEK EURÓ PÁBAN

Az európai szociális modellnek nincs általánosan elfogadott definíciója.

Mi itt a felelôsség, szabályozás és újraelosztás fogalmai segítségével értelmezzük.

Felelôsség: Az egyének jóléte érdekében egy elég tágan értelmezett társadalmi felelôsségvállalás érhetô tetten, amely véd a szegénység ellen, és támogatást nyújt betegség, rokkantság, munkanélküli-

ség és idôs kor esetére. A társadalom támogatja, aktívan elôsegíti, és gyakran magára vállalja az oktatást, az egészségmegôrzést és a családi támogatás körébe tartozó feladatokat (az utóbbit transzfereken, illetve lakásépítési és karbantartási támogatásokon keresztül).

Szabályozás: A munkaadó-munkavállaló viszonyok intézményesítettek. Alapjukat a társadalmi párbeszéd, a munkajog és kollektív szerzô- dések alkotják. A gazdasági környezet elég szabályozott, és a társadal- mi partnerek által alakított (ágazati és vállalati szinten egyaránt).

A termékpiacon adminisztratív és gazdasági szabályozás érvényesül. A cégalapítás az engedélyek, illetve részben a tulajdonosok és vezetôk képesítésének függvénye.

Újraelosztás: A transzferek, pénzügyi támogatások és szociális szolgáltatások minden- ki számára hozzáférhetôk. A jövedelmek közötti különbségek – a redisztributív pénzügyi transzfereken, illetve tulajdon-, hagyaték- és más adókon keresztül – kor- látozottak.

Bevett szokás megkülönböztetni a skandináv (gyakran északinak nevezett), a kontinentális

(néha korporativista vagy Rajna-vidéki néven futó) és a liberális (úgy is mint kelta vagy angolszász) modellt. Ez utóbbiban alacsonyabb a piac szabályozottsága, kisebbek a juttatások, és fejletlenebb

a szociális háló. Ezeken túl Európa déli országait szokás a mediterrán modell elnevezéssel illetni, ahol a család még mindig fontos szerepet tölt be a szociális biztonság megteremtésében. A jövôben egy ötödik – még nem kidolgozott – modell alakulhat ki az újonnan csatlakozó (államszocialista múlttal rendelkezô) országok körében. A rendszerváltás után számos szociális intézményt alapí- tottak, de ezek mind pénzügyi eszközeik, mind felzárkózás melletti elkötelezettségük tekintetében elmaradnak a régi tagállamokéhoz hasonló, átfogó jóléti rendszerektôl. Ezért ezt az ötödik

modellt „felzárkózó modellnek” hívjuk. Európán kívül az USA a viszonyítási pont, amelyet Kanadá- val, Ausztráliával és Új-Zélanddal együtt említve szokás a „tengerentúli angolszász modellnek” nevezni. Japán csakúgy, mint Ázsia többi iparosodott országa, kívülálló ebben a diskurzusban.

Ha visszaemlékezünk a legjobban és legrosszabbul teljesítô gazdaságok rangsorára, látjuk, hogy a legjobb három a skandináv modell, míg a három nagy kontinentális gazdaság a kontinentális modell része. Az Egyesült Királyság és Írország az angolszász modellbe sorolandó, utóbbi esetében több évtizednyi, lehangolóan lassú fejlôdés utáni, gyors felzárkózás eredményeként, elôbbinél pedig egy igen kiegyenlítetlen történelmi fejlôdést követôen (az 1970-es évekre elveszítve az egy fôre jutó GDP-ben mért meghatározó elônyét, csupán a ’90-es évekre visszanyerve a növekedési dinamikát).

„AZ INTÉZMÉNYI STRUKTÚRÁKAT ÉS POLITIKÁKAT TEKINTVE A LEGSIKERESEBB EURÓPAI ORSZÁGOK STRATÉGIÁI JELENTÔS MÉRTÉKBEN KÜLÖNBÖZNEK AZ AMERIKAI RENDSZERTÔL.”

Meglepô módon, nagyon hosszú távon vizsgálva, a növekedési különb- ségek igen csekélyek. Az 1960 és 1990 közötti idôszakot például

véve, a hosszú távú növekedési ütem három európai (a skandináv, a kontinentális és az angolszász) modell, illetve a tengerentúli angolszász modell esetében is 3,3 százalék és 3,6 százalék között volt. A növekedés csupán a mediterrán modell esetében nagyobb,

és nagyon kicsi az ingadozás a modelleken belül (legalacsonyabbak az Egyesült Királyság és Új-Zéland mutatói).

EGY ÚJ EURÓ PAI MODELL FELÉ: A JELLEMZÔK KÍSÉRLETI VÁZLATA

Az intézményi struktúrákat és politikákat tekintve

a legsikeresebb európai országok (Dánia, Finnország, Svédország) stratégiái jelentôs mértékben különböz- nek az amerikai rendszertôl, fôként a jóléti és kormányza- ti részvétel dimenzióiban, illetve az újraelosztás és képzés melletti elkötelezettség tekintetében. A három északi ország munkaerô-piaci politikája nagy rugal- masságot ad a vállalatoknak (például könnyû az alkal- mazottakat elbocsátani), mégis jelentôs erôforrások támogatják az egyének biztonságát, egyik oldalról a szegénység megelôzésében, másfelôl az új munkahelyek keresésénél vagy a magasabb képesítések megszer- zésénél nyújtott támogatások formájában. A rendszert ezért gyakran a „rugalmas biztonság” (flexicurity) elnevezéssel illetik, amelynek alapja az „aktív munkaerô- piaci politika”. Ezek az országok nagy jelentôséget

tulajdonítanak az új technológiáknak, a hatékony termelésnek és a vállalatok versenyképességének. Az Egyesült Államokkal szemben erôsen támaszkodnak a proaktív iparpolitikára és a kormányzati támoga- tásra az információs technológia, a kutatóügynökségek, illetve a regionális és ágazati politika terén.

A fejlett jóléti államokra leselkedô veszélyek közül jó pár felbukkant a válságok során, például a termelésnél gyorsabban emelkedô költ- ségek, az adóknál sebesebben növekvô kormányzati kiadások formájában. Ekkor a kormányok új stratégiába kezdtek. A jóléti állam elveinek és a környezetvédelmi céloknak a feladása nélkül kezdték el tovább- fejleszteni az intézmények és ösztönzôk rendszerét. Hitünk szerint ezen észak-európai országokban (illetve Hollandiában, Nagy-Britanniá- ban és más kisebb országokban) végbement politikai reformok bizonyos elemei arra utalnak, hogy elképzelhetô egy megreformált Európai Modell, amely összeegyezteti a jólét és a fenntarthatóság eszményét

a hatékonyság és a piaci ösztönzés világával.

„A FEJLETT JÓLÉTI ÁLLAMOK A VÁLSÁGOK NYOMÁN ÚJ STRATÉGIÁBA KEZDTEK. A JÓLÉTI ÁLLAM ELVEINEK ÉS A KÖRNYEZETVÉDELMI CÉLOKNAK A FELADÁSA NÉLKÜL KEZDTÉK EL TOVÁBBFEJLESZTENI AZ INTÉZMÉNYEK ÉS ÖSZTÖNZÔK RENDSZERÉT.”

A sikeres politikai innovációk által képviselt, megreformált modell a következôkben különbözik a régi jóléti államtól:

A szociális rendszer befogadó és erôs marad, de a szegénységet csökken- teni hivatott támogatások mértéke függ az egyéni hozzájárulástól,

és a juttatások bizonyos feltételekhez kötöttek. A munkapiaci aktivitás serkentése érdekében csökkentek a helyettesítési arányok, de nem- zetközi viszonylatban még mindig magasak.

Az egyenlôség megteremtése érdekében a jóléti rendszer inkább szolgáltatáscentrikus (gyerek-, öreg- és fogyatékosgondozókkal), mint juttatáscentrikus. Az adók relatíve magasak, de összhangban vannak a kiadá- sokkal, annak érdekében, hogy a jövôbeli nyugdíjak és a jelenlegi adósságok finanszírozásának mérlege közép- távon pozitív egyenleget mutasson.

A bérek magasak, ám a piaci körülmények változása esetére az egyének pozíciói nem garantáltak. A munkanélkülivé válók számára felkínált segélyek és képzési lehetôségek személyre szabottak, kevésbé bürokratizáltak, decentralizáltabbak, és a közszolgáltatásokat a magánügynökségek egészítik ki.

A munkajóléti szolgáltatások bevezetése decentralizált – esetenként a magánszféra által támogatott – módon megy végbe. A feltételek

a nehézségek méreteitôl és körülményeitôl függenek, de a mögöttes filozófia értelmében a munkanélkülieknek nyújtott segítség során inaktivitásuk miatt nem büntetik ôket.

„AZ EGYENLÔSÉG MEGTEREMTÉSE ÉRDEKÉBEN A JÓLÉTI RENDSZER INKÁBB SZOLGÁLTATÁSCENTRIKUS, MINT JUTTATÁSCENTRIKUS.”

A részmunkaidôs és az életciklushoz alkalmazkodó munkakörök létrehozását támo- gatják. Ebben a megközelítésben a részmunkaidôs foglalkoztatásban dolgozók (arányosan részesülve a szociális juttatásokból) saját szabad akaratukból, szemé- lyes döntésük alapján, nem pedig a nemek közötti egyenlôtlenség kényszerétôl vezérelve választanak ilyen munkát.

A politika által felkarolt új technológiák és fejlesztési stratégiák – a régi iparágak támogatásával szemben – a jóléti állam túlélésének elôfeltételei, továbbá érdekesebb és nagyobb kihívást jelentô munkaköröket teremtenek.

Ugyanakkor az új európai modell különbözik

az amerikai modelltôl, legalábbis a következôkben:

A jóléti költségek karcsúsítása és az ösztönzôk fejlesztése ellenére a szociális háló még mindig átfogó védelmet nyújt a gazdasági, társadalmi és különösen az egészségügyi kockázatok ellen.

A környezetvédelmi és társadalompolitikai célok, a bevé- telek méltányos elosztása és a szegénység elleni küzdelem továbbra is fontos szerepet tölt be a politikai napirendben.

A kormányzati és közintézmények proaktív szerepet játszanak a fejlesztések, a hatékonyság,

a strukturális változások, a magasabb képzettség és az élethosszig tartó tanulás támogatásában, illetve meghatározó arányban a közösségi intézmények látják el az oktatási és egészség-

ügyi feladatokat, amelyek minden állampolgár számára elérhetôk, kiváló minôségben és meg- fizethetô árakon.

A társadalmi partnerek (munkaadókat és munkavállalókat képviselô intézmények) beleszólnak a bérek alakulásába és a munkajog fejlôdésébe, illetve általában jelen vannak a gazdaság- politikai döntéseknél.

„AZ ÚJ JÓLÉTI ÁLLAMBAN A VÁLLALATOK RÉSZBEN VÉDETTEK A MAGAS ADÓKTÓL. A MAGAS ADÓK A FOGYASZTÁST ÉS KÜLÖNÖSEN AZ ENERGIÁT ÉRINTIK.”

Az állami szektor nagy, és az adók magasak, bár vannak a költekezés növekedését gátló mechanizmusok, és a józan pénzügyi politikát támogató fiskális szabályok a nagy kereslet idôszakaiban is. A vállala- tok részben védettek a magas adóktól. A magas adók a fogyasztást és különösen az energiát érintik.

ÖSSZEGZÉS

Jelen írásunk azt vizsgálta, hogy az európai társadalmi-gazdasági modell, amely különös hangsúlyt helyez a társadalmi befogadásra és az ökológiai felelôsségre, vajon felelôssé tehetô-e Európának a kibocsátás, a termelékenység és a foglalkoztatás terén a ’90-es évek óta tartó lehangoló teljesítményéért. A sikeres országok

közös jellemzôje, hogy a versenyképesség megtartása érdekében bátor reformokon mentek keresztül, aminek során, illetve eredményeképpen:

– Bátorítják a magas foglalkoztatást;

– Kiegészítik a legkevésbé képzettek jövedelmét; ösztönzik az átképzést és a mobilitást anélkül, hogy garantálnák a meglévô munkahelyeket (flexicurity);

– Ösztönzôkkel szolgálnak a cégek és a dolgozók számára is – alacsony társasági adókkal, illetve a „jutalmazás és kényszerítés” módszerét alkalmazva;

– Ágazati és regionális politikát folytatnak – a régi és az újonnan fejlôdô iparágakra építve;

– Kidolgozták a kiegyensúlyozott és irányított rugalmasságot: arányos juttatások- kal, a részidôseket elônyben részesítve és egyenlô esélyt garantálva férfiaknak és nôknek.

– A megfontolt fiskális politikát nem önálló célnak tekintik, hanem a pénzügyi manôverekhez szükséges lehetôségek megteremtésének eszközeként gondolnak rá.

– Befektetés a jövôbe: a K+F, az oktatás, az életen át tartó tanulás és a technológia elterjesztése terén.

„A KORMÁNYZATNAK NEM GÁTOLNIA, HANEM SEGÍTENI KELL A STRUKTURÁLIS VÁLTOZÁSOKAT, MELYHEZ A HATÉKONY ÁLLAMIGAZGATÁSSAL

ÉS MEGFONTOLT FISKÁLIS POLITIKÁVAL JÁRULHAT HOZZÁ.”

Az országok között különbségek figyelhetôk meg, fôként olyan dimenziók- ban, mint hogy mekkorák az adók és a kormányzati költekezések

a GDP arányában, hogy mennyire teljes körûek vagy célzottak a szolgál- tatások, illetve hogy mekkora a kormány és a verseny szerepe.

Ugyanakkor az összes sikeres országban tüzetesen átvizsgálják a kor- mányzati költekezéseket, és komolyan veszik az állami szektor igazgatását. A dolog érdekessége, hogy a reformok ugyanabba az irány- ba haladnak, nagyrészt függetlenül a kiinduló modelltôl.

Összességében megállapítható, hogy az európai modell nem gátja a versenyképességnek, feltéve ha érvénye- sül két feltétel. Ezek egyike az, hogy a reformok a dinamiz- mus és a változás szolgálatába állva ösztönözzék

az üzleti szféra és a munkaerôpiac fejlôdését; bátorítsák a befektetéseket a hosszú távú növekedést segítô erô- forrásokba (lásd lisszaboni célok). A kormányzatnak pedig nem gátolnia, hanem segíteni kell a strukturális változásokat, amelyhez a hatékony államigazgatással és egy olyan megfontolt fiskális politikával járulhat hozzá, amelyet nem önálló célnak tekint, hanem a pénzügyi manôverekhez szükséges lehetôségek megteremtésének eszközeként gondol rá.

Ezek a reformok az európai modellt versenyképessé teszik a magas jövedelmû régiókban,

és a globalizációt egy lefelé tartó versenybôl egy felfelé törô versennyé alakítják, érvényre juttat- va a jövôt megalapozó olyan fontos szempontokat, mint amilyen az innováció, az oktatás,

az élethosszig tartó tanulás és az új technológiák.

(Fordította: Liska János)

A DEMOS MAGYARORSZÁG

LEGÚJABB

TANULMÁNYAI ÉS KONFERENCIÁI

Hétköznapi globalizáció

– szeptember

Legkésôbb a rendszerváltás óta a globalizáció már Magyarországon sem egy absztrakt, tudományos kifejezés, hanem egy konkrét élettapasztalat, az emberek életére kiható mindennapi folyamat. A globalizáció egy rendkívül összetett, sokrétû jelenség, amelyet nem lehet leszûkíteni egy-egy jól megfigyelhetô hatásra vagy eseményre. Mindazonáltal a közvélemény jelentôs részében erôsen leegyszerûsített és döntôen negatív kép él a globalizációról. Ezen negatív megítélés gyökere a változástól, az ismeretlentôl való félelem, az a szorongás, amely az életünk fô folyamatai feletti irá- nyítás elvesztésétôl való aggodalom következtében alakulhat

ki az emberekben.

A hétköznapi félelmek egy része jogos, egy másik, nem jelenték- telen része viszont indokolatlanul borúlátó. De még az utóbbinál is nagyobb probléma, hogy a közvélemény többsége kizárólag negatív folyamatként látja a globalizációt – annak számos elônyös vonzata, társadalmi és egyéni haszna, illetve az általa nyíló lehe- tôségek sora elsikkad a problémákra és félelmekre koncentráló közvélekedésben.

A DEMOS tanulmányának célja, hogy bemutassa azon területeket, amelyeken a globalizáció elônyei egyértelmûek és kézzelfog- hatóak. Felfogásunk szerint két dimenziója van ezen elônyöknek: egy materiális és egy lelki-intellektuális. Lényegében mindkettô

a mobilitás növekedésérôl szól. Egyrészt a globális folyamatok hatására a szó fizikai értelmében is könnyebb a világ „részévé” válni, utazni akár mint turista, akár mint üzletember, vagy mint diák, tanár. Más országokat meglátogatni, ott tanulni vagy dolgozni már sokkal gyorsabb, olcsóbb, és könnyebb mint régen (különösen igaz ez egy posztszocialista ország lakóira). Egyúttal az informáci- ós forradalom hatására hihetetlen mértékben megnôtt az elérhetô információ mennyisége, lehetôségünk van az eddiginél sokkal szélesebb körbôl tájékozódni és tanulni, és sokkal nagyobb körben kapcsolatokat tartani, eszmét cserélni. Dolgozatunk igyekszik

ezen elônyöket részletesen ismertetni és azokat releváns számadatok- kal is alátámasztani, hogy mind jelenlegi pozíciónkat, mind jövôbeni lehetôségeinket felmérhessük a globalizálódó világban.

Az egészség – befektetés

– október

Az egészségi állapot hatása a gazdasági teljesítôképességre és az életminôségre

Amilyen sokat beszélünk az egészségi állapotról, annyira nem vesszük azt még mindig komolyan. Pedig az általános egészségi állapot fejlesztése egy ország gazdasági fejlôdésének és társa- dalmi kohéziójának záloga lehet. Az egészséges ember hatékonyabb munkaerô, kevesebbet betegeskedik, tovább és magasabb színvonalon képes dolgozni. Az egészséges állampolgár pedig elégedettebb, aktívabb, életét jobbnak érzi, mint akinek nem tökéletes az egészsége. Ráadásul nemcsak maga a fizikai-lelki egészség, de már az ahhoz vezetô út is boldogító: a különféle közösségi egészségfejlesztô programok, a mozgás, sport önmaguk- ban is életminôség-javító, közösségfejlesztô hatásúak – míg végül mindez a gazdasági teljesítmény fokozódásához vezet.

A projekt keretében írott tanulmányunkban az egészségi állapot összetett és erôteljes hatásait közérthetô formában megfogalmaz- va világítjuk meg elsôsorban döntéshozók és vállalatvezetôk számára: a lakosság, a munkavállalók egészségi állapotára figyelmet fordítani, azt fejleszteni több pusztán dicséretes jócselekedet- nél. Több, hiszen a vállalat számára forintban, a politikának pedig adott esetben szavazatokban kifejezhetô eredményeket hoz.

A tanulmányhoz kapcsolódó konferencián, 2007. október 3-án neves elméleti szakemberek és a lakossági vagy vállalati egészség- fejlesztés hozadékait a gyakorlatban megtapasztalt vállalatok, önkormányzatok képviselôi adnak majd elô a témában.

A kiadványainkról

és konferenciáinkról a www.demos.hu oldalon talál aktuális tájékoztatást.

Katinka B A R Y S C H

A KELET NYUGAT

ELLEN?

AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL A BÔVÍTÉS UTÁN

| 62 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

Az EU keleti bôvítése eddig gazdasági sikernek bizonyult. A régi és az új tagok közötti keres- kedelem növekszik. A nyugat-európai vállalatok beruházásai több százezer munkahelyet segítettek létrehozni, és sokmilliárd euró profitot termeltek a befektetôknek. A Lengyelországból, Magyar- országról és más országokból érkezô munkavállalók betöltötték a hiányszakmákat azokban az orszá- gokban, amelyek megnyitották munkaerôpiacukat. Az EU költségvetése Európa legszegényebb térségeit támogatja. Még a kelet-európai gazdák is – akik korábban a régió legkeményebb EU-szkep- tikusai voltak – sokkal boldogabbak, hogy termékeiket az egész EU-nak eladhatják, és legalább részlegesen hozzájuthatnak az EU mezôgazdasági támogatásaihoz.

„AZ EU POLITIKAI ÉRTELEMBEN AZONBAN MÉG NEM EMÉSZTETTE MEG AZ ÚJ TAGÁLLAMOK CSATLAKOZÁSÁT.”

Az EU politikai értelemben azonban még nem emésztette meg az

új tagállamok csatlakozását. Németország, Ausztria és több régi tagállam szavazói és politikusai úgy vélik, a bôvítés kárt okozott gazdaságaik- nak. A „régi” EU-ban sokan azt gondolják, hogy a kibôvült egységes piacon a verseny „igazságtalanná” vált. Brüsszel utcáin 2005 már- ciusában ezrek tüntettek az „Európai Szociális Modell” bôvítés utáni erodálódása ellen. Franciaországban a bôvítés ellenzése volt az egyik

fô oka annak, hogy oly sokan szavaztak az uniós alkotmánytervezet ellen. Nemcsak Franciaországban, de Ausztriában, Dániában, Finnországban, Németországban, Hollandiában és Nagy-Britanniá- ban is csak az emberek kisebbsége támogatja a további bôvítést.

Katinka Barysch, a londoni székhelyû Európai Reformközpont (Centre for European Reform) nevû nemzetközi agytröszt vezetô közgazdásza.

A „régi” EU-ban az egyre növekvô elégedetlenséget a munkahelyeket – a helyi bérszínvonal alatt dolgozva és a szociális standardokat semmibe véve – „ellopó” lengyel vízvezeték-szerelôrôl és litván építômunkásról élô téves képzetek táplálják. A lassan növekedô Németország és Olasz- ország munkavállalói féltékenyek az új tagállamok gazdasági sike- rét látva. Sokan úgy vélekednek azonban, hogy ezt a sikert úgy érték el, hogy a „méltánytalan” adóverseny és a szociális szempontok háttérbe szorításának segítségével keletre csalogatták a beruházáso- kat. Néhány nyugat-európai tart attól, hogy a bôvítés az Európai Uniót a bérek, az adók és a szociális standardok terén is csökkentési versenyre (race to the bottom) kényszeríti. Azt mondják, a kelet- európaiak számára ismeretlen az Európai Szociális Modell szolidari- tása. A legtöbb német, olasz és francia az új tagokat egyszerûen a liberális kapitalisták angolszász táborába helyezné. Ezt a benyomást csak tovább erôsíti, hogy a kelet-európaiakat szoros politikai szálak fûzik az USA-hoz és Nagy-Britanniához.

„A KELET-EURÓPAI MUNKAVÁLLALÓK TÖMEGES BEÁRAMLÁSA NYUGAT- EURÓPÁBA TERMÉSZETESEN NEM VALÓSULT MEG, MIVEL A LEGTÖBB EU-TAGÁLLAM NEM NYITOTTA MEG MUNKAERÔPIACÁT A KELET-EURÓPAI MUNKAVÁLLALÓK ELÔTT.”

A keleti bôvítés közvetlen hatása a régi EU-ra csekély jelentôségû. Az új tagok

jobb gazdasági teljesítménye még némileg dinamizálhatta is az európai gazdaságot. Mivel azonban a tíz új tagállam az EU GDP-jének csupán 5 százalékát adja (ami vásárlóerô-paritáson számolva is csak 10 százaléknak felel meg), túl kicsik ahhoz, hogy be tudják tölteni Európa gazdasági motorjának szerepét. Gazdasági értelemben a bôvítés azzal ért fel, mintha a 380 milliós és tízezer milliárd euró értékû, egy- séges piachoz egy Hollandia nagyságú gazdaság csatlakozott volna. Ennek ellenére Nyugat-Európában sokak félelme az volt, hogy a bôvítés a kereskedelem, a beruházások és mindenekelôtt a migráció által nagy – és negatív – hatással lesz gazdaságaikra.

A LENGYEL VÍZVEZETÉK-SZERELÔ

Egy 2004 elején végzett közvélemény-kutatás szerint a németek 73 száza- léka számított arra, hogy a bôvítés veszélyezteti majd az állását.

A németek különösen érzékenyek a migráció kérdésére, nem utolsósor- ban azért, mert annak a több millió kelet-európainak a 60 százaléka, akik a bôvítés elôtt költöztek az EU-ba, Németországban telepedett le

– ráadásul olyan idôszakban, amikor a munkanélküliség gyorsan növekedett. A második legnépszerûbb célpont, Ausztria a kelet-európai bevándorlók további 5–10 százalékát fogadta be.

A kelet-európai munkavállalók tömeges beáramlása Nyugat-Európába természetesen nem valósult meg, mivel a legtöbb EU-tagállam nem nyitotta meg munkaerô- piacát a kelet-európai munkavállalók elôtt. 2004 májusában mindössze három

EU-tag – Írország, Svédország és Nagy-Britannia – szüntetett meg minden megkötést. A másik 12 régi tagállam egy részében a lengyelek, a magyarok és a többi, új tagország munkavállalói akár 2011-ig is munkavállalási engedély megszerzésére lesznek kötelezve.

„MÉG AZOKBAN AZ ORSZÁGOKBAN IS, AHOL MINDEN KORLÁTOZÁST FELOLDOTTAK, A KELET-EURÓPAI MUNKAKERESÔK SZÁMA ALACSONY MARADT.”

Még azokban az országokban is, ahol minden korlátozást feloldottak, a kelet-európai munkakeresôk száma alacsony maradt. Svédországban 2004 májusa óta mindössze 22 ezer kelet-európai kért tartózkodási engedélyt, ezzel a munkaerôpiac 0,07 százalékos növekedését okozva. Írországban 85 ezres növekedést regisztráltak – munkaerôpiacához képest ez a legnagyobb relatív növekedés –, és továbbra is aktívan toboroznak kelet-európaiakat a helyi hiányszakmák betöltésére. A brit Nemzeti Statisztikai Iroda (UK Office of National Statistics) jelentése szerint 2004 májusa és 2005 már- ciusa között 175 ezer új munkavállalót regisztráltak az új tagállamokból, akiknek a 40 százaléka valószínûleg már a csatlakozás elôtt is az országban tartózkodott. Ezek szerint a bevándorlás havonta nagyjából 10 ezer fô körül lehetett, ami aligha okozhat ellenôrizhetetlen beáramlást egy 60 milliós országnak.

„HABÁR A KORLÁTOZÁSOK MEGSZÜNTETÉSE NÉPSZERÛ CÉLORSZÁGGÁ TETTE NAGY-BRITANNIÁT, ÍRORSZÁGOT ÉS SVÉDORSZÁGOT, SZÁMOS KELET-EURÓPAI TOVÁBBRA IS A NAGYOBB BEVÁNDORLÓ KÖZÖSSÉGEKHEZ VALÓ CSATLAKOZÁST PREFERÁLJA.”

Habár a korlátozások megszüntetése népszerû célországgá tette Nagy-Britanniát, Írországot és Svédországot, számos kelet-európai továbbra is a nagyobb bevándorló közösségekhez való csatlakozást preferálja, Németországban és Ausztriában.

A lengyel külügyminisztérium tájékoztatása szerint a csatlakozás óta a kivándorló lengyelek 30 százaléka Nagy-Britanniába és Írországba ment, míg az életben maradt megkötések ellenére nagyjából hasonló arányban választották Németországot (összehasonlító adatok a többi új tagállamból nem állnak rendelkezésre). Közülük sokan feltehetôen a virágzó feketegazdaságban dolgoznak, beindították saját üzletüket, vagy ideiglenes szerzôdéssel vállalnak munkát. Összességében a régi EU-ban dolgozó kelet-európaiak száma alacsony, de jelenlétük aránytalanul nagy

politikai felháborodást okoz Franciaországban, Németországban, Svédországban és más országokban.

A régi EU legtöbb munkavállalója nem várja nagy lelkesedéssel

azt a napot, amikor eltörlik a munka szabad áramlását korlátozó intéz- kedéseket. A migrációs hullámok nagyságát köztudottan nehéz megjósolni, de több kutató szerint a munkaerôpiacok megnyitása után, minden évben 100-400 ezer kelet-európai megy majd Nyugatra munkát keresni. Feltéve, hogy eltart egy-két évtizedig, amíg mindenki, aki mozdulni akar, azt meg is teszi, 2020-ra prognosztizálják

azt, hogy 2-3 millió új tagállambeli lakik majd a régi EU területén.

Ez soknak tûnik, ám az EU jelenlegi népességének mindössze a 0,5-0,8 százalékát teszi ki.

AZ „ÖREG” EURÓ PÁNAK VÁLTOZNIA KELL

A bôvítéshez kapcsolódó félelmek jóval túlnyúlnak a vágóhidakra vagy az építkezésekre gyako- rolt hatásokon. A nyugat-európaiak tudatában vannak annak, hogy az olcsó kelet-európai munka- vállalókat ugyan távol tarthatják munkaerôpiacaiktól, de azt nem akadályozhatják meg, hogy

a vállalataik menjenek oda, ahol a munkaerô olcsóbb. A közvetlen külföldi beruházások általában a származási és a célországnak egyaránt elônyösek. Ezeket az elônyöket viszont nem mindig könnyû észrevenni. A keleti bôvítésre abban az idôben került sor, amikor több nyugat-európai ország is fájdalmas strukturális reformokon ment (és megy) keresztül, ilyen például a munkavállalói biztonság vagy a jóléti juttatások csökkentése.

„A RÉGI EU LEGTÖBB MUNKAVÁLLALÓJA NEM VÁRJA NAGY LELKESEDÉSSEL AZT A NAPOT, AMIKOR ELTÖRLIK A MUNKA SZABAD ÁRAMLÁSÁT KORLÁTOZÓ INTÉZKEDÉSEKET.”

Németországban a vezetôk (sikerrel) követelték a bérek korlátozását, tekintettel a keleti költségcsökkentési versenyre. A Daimler-Chryslertôl a Siemensig sok vállalat azzal fenyegetôzött, hogy termelését keletre helyezi

át, kivéve, ha a munkavállalók elfogadják, hogy több órát dolgoznak ugyanazért a pénzért vagy még kevesebb- ért. Németországban a reálbérek évek óta stagnálnak, és a munkáltatói költségek újra elérték az 1990-es évek közepének szintjét. Németország megszorításai azonban

növelték a nyomást a nagy nyugat-európai kereskedelmi partnerekre. Olaszország, Franciaország és mások most azért küzdenek, hogy versenyképesség tekintetében utolérjék Németországot. Ennek eredményeként 2001 óta a munkáltatói költségek az egész euró-zónában átlagosan évi 0,5 százalékkal csökkentek.

Lehetetlen megmondani, hogy a bérkorlátozások és a munkaerô-piaci reformok mennyiben tekinthetôk a keleti bôvítés közvetlen következményeinek. Úgy tûnik, hogy a több milliónyi olcsón foglalkoztatható munkavállalóhoz való hozzáférés lehetô- sége megerôsítette a nyugat-európai vállalatvezetôket alkalmazottaikkal szemben. Azonban, miként fentebb rámutattunk, a kiélezett globális versenyben néhány termelési folyamat áthelyezése vagy a háttérszolgáltatások szintén menthettek meg munkahelyeket. Még ha Kelet-Európa holnap el is tûnne a Föld színérôl, a társa- dalmi és demográfiai trendek (mint az elöregedés és a hagyományos családmodell eróziója), az európai integráció (az egységes piac és a monetáris unió által) és a globális verseny (Kínával, Indiával, az Egyesült Államokkal és másokkal) minden- képp alkalmazkodásra kényszerítené a régi EU országait. Mindazonáltal ezekben

az országokban sokan nem értik a globalizációt, vagy tagadják társadalmaik változó jellegét. Amikor állásuk elvesztésétôl félnek, gyorsan Kelet-Európára mutogatnak.

Franciaországban a munkahelyek elvándorlásáról kialakult, szenvedélyes vita legfôbb célpontjai az új tagállamok (és a taggá válásra még várakozó országok, köztük Törökország). A németek egy része attól tart, hogy a keleti bôvítés országukat „bazár- gazdasággá” alakítja, amely csak összegyûjti a korlátozott számú késztermékeket,

de a munka nagy részét a keleti határokon kívül végzik el.

„LEHETETLEN MEGMONDANI, HOGY A BÉRKORLÁTOZÁSOK ÉS A MUNKAERÔ- PIACI REFORMOK MENNYIBEN TEKINTHETÔK A KELETI BÔVÍTÉS KÖZVETLEN KÖVETKEZMÉNYEINEK.”

Amint fent említettem, az ilyen jellegû félelmek együtt jártak annak a felfogásnak a kialakulásával, mi- szerint az új tagok igazságtalan eszközökkel, konkrétan alacsony adókkal, a szociális védôháló alacsony szintjével és a munkavállalói jogok hiányával csábítják keletre a nyugat-európai vállalatokat. Röviden, Nyugat-Európában sokan könyörtelen angolszász kapita- listákként gondolnak az új tagállamokra, és az a véleményük, hogy csatlakozásuk aláássa a dédelgetett

„Európai Szociális Modellt”.

Az új tagállamok valódi helyzete ennél sokkal komplexebb. Az új tagok

– Nagy-Britanniához, Írországhoz és bizonyos mértékben a skandináv országokhoz hasonlóan – viszonylag rugalmas munkaerôpiaccal büszkélkedhetnek. Ezekkel az országokkal ellentétben viszont Kelet- Európát nagyon magas munkanélküliség sújtja, még nagyobb,

mint Németországot, Franciaországot vagy Olaszországot. Az új tagok hasonlítanak az eurózóna országaira abban, hogy bôkezû társadalom- biztosítási rendszerük van, amelyet a bérek megadóztatásából finan- szíroznak.

IGAZSÁGTALAN ADÓVERSENY ?

A kelet-közép-európai országok többsége a csatlakozás elôtt csökkentette társasági adókulcsát annak érdekében, hogy kompenzálja a disz- kriminatív adócsökkentések eltörlését, ami az EU állami segítségnyújtási szabályainak (EU state aid rule) értelmében kötelezô. Az adócsök- kentések egész Kelet-Közép-Európában elterjedtek, és úgy tûnik, a régi EU-t is elérik, ami táplálja azokat a félelmeket, hogy az adókulcsok terén csökkentési verseny van. 2005 januárjában Ausztria 34 száza- lékról 25 százalékra csökkentette társasági adókulcsát. Három hónappal késôbb a német kormány bejelentette a nyereségadó 25 szá- zalékról 19 százalékra történô csökkentését (habár a javaslat a törvény- hozás felsô házában ellenállásba ütközött).

„FONTOS SZERTEOSZLATNI AZT A MÍTOSZT, MISZERINT KELET-EURÓPA EGY ADÓPARADICSOM, AMELY A MAGAS ADÓKULCSOKKAL BÍRÓ SZOMSZÉDOK KÁRÁRA GYARAPSZIK.”

Nem világos, hogy ezek a reformok az EU-bôvítés közvetlen következményei,

vagy esetleg egy tágabb értelemben vett nemzetközi trend részei, amely a közvetlen adózás (jövedelemadó, nyereségadó) csökkentése és a közvetett adózás (áfa, tulaj- donra kivetett adó) növelése felé mutat. Fontos ugyanakkor szerteoszlatni azt a mítoszt, miszerint Kelet-Európa egy adóparadicsom, amely a magas adókulcsokkal bíró szomszédok kárára gyarapszik. Általánosságban az adózási szint az új tagál- lamokban alacsonyabb, mint az EU-15-ökben, de nem sokkal. 2002-ben a 2004-ben csatlakozott tíz ország a GDP-je 37 százalékának megfelelô összeget gyûjtött be adó formájában, míg az akkori EU-15-ökben ez az arány valamivel több, mint

40 százalék volt. Csakúgy, mint az EU egészében, az új tagállamok között is jelentôs

különbségek vannak. Litvánia adózási szintje Írországéval áll párban (a GDP 28 százaléka), míg Lengyelországé és Szlovéniáé eléri Németországét (40 százalék körül).

Igaz viszont, hogy az új tagállamokban a társasági adókulcsok jelenleg jóval alacsonyabbak, mint a régi Európai Unióban, jellemzôen 15–20 százalék között vannak, szemben Németország, Olaszország és Franciaország 34–38 százalékos kulcsával. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy a kelet-európai kormányok félnének megadóztatni a helyi vállalatokat. A nyugat- európai adórendszereken a mentességek ütnek lyukat, és sok ország gáláns szabályokat hoz annak érdekében, hogy ösztönözzön bizonyos beruházásokat. Tehát az effektív társasági adókulcs gyakran alacsonyabb, mint a hivatalos kulcs (headline rate). Az effektív társasági adóra vonatkozó becslések nagyban különböznek. Egyes számítások szerint Németországban az effektív társasági adókulcs a hivatalos adókulcs kevesebb, mint fele (38 százaléka). Az OECD számítása szerint 2003-ban Németország a GDP-je 1,3 százalékát, Franciaország 2,5 százalékát gyûjtötte be társasá- gi adóból. Érdemes összehasonlítani ezt az olyan, állítólag alacsony adókulcsokkal rendelkezô országokkal, mint Írország és Nagy-Britannia (a GDP 3,8 és 2,8 százaléka) vagy Szlovákia és Magyar- ország (2,8 és 2,2 százalék).

De ha fel is tesszük, hogy az effektív társasági adókulcsok Kelet-Közép-Európában jelentôsen alacsonyabbak, mint a régi EU-ban, ebbôl nem feltétlenül következik, hogy az adópolitika áll Kelet- Európa beruházási „boomjának” hátterében. Befektetôk körében végzett felmérések azt mutatják, hogy az adózási szint csak egy azon tényezôk között, amelyeket a vállalatok figyelembe vesznek, amikor beruházásaikról döntenek. Más tényezôk, mint például a gazdasági és politikai stabilitás, a munkaerô minôsége, a jövedelmi és termelékenységi mutatók, a piac mérete vagy a nagy piacok közelsége gyakran többet számítanak.

„BEFEKTETÔK KÖRÉBEN VÉGZETT FELMÉRÉSEK AZT MUTATJÁK, HOGY AZ ADÓZÁSI SZINT CSAK EGY AZON TÉNYEZÔK KÖZÖTT, AMELYEKET A VÁLLALATOK FIGYELEMBE VESZNEK, AMIKOR BERUHÁZÁSAIKRÓL DÖNTENEK.”

A KELE T-EURÓ PAI SZOCIÁLIS MODELL

Az a nézet, miszerint Kelet-Európa imádja az alacsony adókat, csak tovább erôsödött azáltal, hogy négy új tagállam is bevezette az egykulcsos adót. A trendet 1994-ben Észtország indította be, amit azóta a többi balti állam és Szlovákia is folytatott.

A régió más országai jelenleg vitát folytatnak az egykulcsos adó bevezetésérôl. Az egy- kulcsos adót általában nagyon alacsony adókulcson rögzítik. A skála a Szlovákiá- ban bevezetett 19 százalékos kulcstól Litvánia 33 százalékos adókulcsáig terjed, és egyes kormányok további csökkentéseket terveznek.

Az ilyen radikális adóreformok sok nyugat-európai liberális képzeletét megra- gadták. Kelet-Európa könnyû és egyszerû jövedelemadó-rendszereit a saját orszá- gaikban látott, komplikált és nehézkes rendszerekhez hasonlítják – és a Kelet másolását kérik kormányaiktól. Sajátos okai voltak annak, hogy miért volt jó ötlet az egykulcsos adó bevezetése Kelet-Európában. Ilyenek mindenekelôtt a helyi adóadminisztráció gyengesége és az adókerülés elterjedtsége. Annak is meg vannak az indokai, hogy miért ragaszkodnak a nyugat-európai országok a kifinomultabb, progresszív adórendszerekhez. Ez például a társadalmi igazságosság (magasabb adókulcs a jobban keresôknek) és az adórendszer közpolitikai célokra való felhasználása (a nyugdíj-megtakarítások vagy az ingatlantulajdonlás ösztönzése).

„AZ ALACSONY JÖVEDELEMADÓ-KULCSOK ÉS A SZÉLES KÖRÛ ADÓKERÜLÉS KÖVETKEZTÉBEN A KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK JÓVAL KEVESEBB BEVÉTELHEZ JUTNAK JÖVEDELEMADÓBÓL, MINT A NYUGAT-EURÓPAIAK.”

Az alacsony jövedelemadó-kulcsok és a széles körû adókerülés következtében

a kelet-európai országok jóval kevesebb bevételhez jutnak jövedelemadóból, mint a nyugat-európaiak (2002-ben a tíz új csatlakozó között a GDP 5,4 százaléka, szemben az eurózóna 9,9 százalékával). Ehelyett az új tagállamok kormányai a jöve- delmek megadóztatásának más formáira, például a társadalombiztosítási járulé- kokra támaszkodnak. Ennek következtében az új tagállamokban általában magasabbak a munkabért érintô adók, mint a „régi” tagoknál. Lengyelországban, Magyar- országon és Szlovákiában például a társadalombiztosítási járulékok csaknem 40 száza- lékkal növelik meg a munkaadók költségeit, többel, mint Németországban vagy Olaszországban, és kétszer annyival, mint Nagy-Britanniában. A tíz új tag átlagban a GDP 14,5 százalékát gyûjti be, hogy finanszírozni tudja egészségügyi, nyugdíj-

és jóléti rendszerét. Az Európai Bizottság 2002-es adatai szerint ez 1,5 százalékkal több, mint az EU-15-ök átlaga.

A kelet-közép-európaiak nem ultraliberálisak vagy szociálisan minimalisták, inkább alacsony bevételeikhez és gazdasági fejlettségükhöz képest túl sokat költenek társadalombiztosításra. Az új tagok többsége keményen dolgozik a társadalombiztosítási rendszer megrefor- málásáért. Tudják, hogy olyan jóléti és társadalombiz- tosítási rendszert kell létrehozniuk, amely célzottabban mûködik, és jobb ösztönzôket kínál a munkanélkü- lieknek arra, hogy visszatérjenek a munkaerôpiacra.

Más szavakkal, reformkihívásaik nem különböz- nek jelentôsen a nyugat-európai országokéitól. Miként

Nyugaton is, a változások politikailag vitatottak, és gyakran túl nagy kezdeti költ- ségeik vannak, amit az is bonyolít, hogy az új tagok be szeretnék vezetni az eurót, és ezért csökkenteni kell költségvetési hiányukat.

KELE T-EURÓ PA MUNKAERÔPIACAI A VALÓSÁGBAN

A munkabérek adóztatásának csökkentése és a társadalombiztosítási rendszer reformja az új tag- államok, Németország, Olaszország, Franciaország és más EU-országok közös kihívása. Az új

tagok munkaerô-piaci problémái azonban sokkal ijesztôbbek, mint a régi EU tagállamaié. Nyugat- Európában sokan nincsenek tisztában azzal, hogy az új tagok milyen aggasztó munkaerô-piaci gondokkal küzdenek. Ha többet tudnának, talán kevésbé lennének kritikusak a kelet-európaiak elkeseredett, a növekedést fokozó és a beruházások vonzását célzó kísérleteivel szemben. A követ- kezô pontok lehetnek e tekintetben érdekesek:

„NYUGAT-EURÓPÁBAN SOKAN NINCSENEK TISZTÁBAN AZZAL, HOGY AZ ÚJ TAGOK MILYEN AGGASZTÓ MUNKAERÔ-PIACI GONDOKKAL KÜZDENEK.”

Az új tagállamokban az átlagos munkanélküliségi ráta 15 százalék körül van, szem- ben a régi EU 8,5 százalékával. A kelet-európai átlagot Lengyelország emeli meg, ahol a munkavállalók 17–19 százaléka keres munkát. A tartós munkanélküliség és a fiatalkorúak munkanélküliségi rátája is sokkal magasabb, mint a régi EU-ban.

Az új tagállamok foglalkoztatottsági rátái általában a régi EU mutatói alatt vannak, és még jobban elmaradnak az EU 2010-re kitûzött, 70 százalékos céljától. Jelenleg csak Csehország és Szlovénia van közel az EU 64 százalékos átlagos foglalkoztatottsági rátájához. A régió legnagyobb munkaerôpiacán, Lengyelországban csak a munka- képes korú lakosság körülbelül felének van munkahelye a hivatalos gazdaságban.

Az átlagfizetések és a jövedelmek szintje az új tagállamok- ban jóval alacsonyabb, mint a régi EU-ban. Az Európai Bizottság adatai szerint 2003-ban egy óra munka- költsége az EU-15-ök átlagának 12 százaléka volt Lett- országban és 53 százaléka Szlovéniában. A nagyobb országokban – Lengyelországban, Magyarországon, Cseh- országban és Szlovákiában – a bérek szintje a nyugat- európai átlag 20–30 százaléka volt. Ezekben az országok- ban ugyanakkor a termelékenységi mutatók is alacsonyabbak.

Közép- és Kelet-Európa nem kelhet versenyre Kínával az alacsony hozzáadott-értékû tömeg- termékek, például ruházati cikkek és egyszerû fogyasztási cikkek elôállítása terén. Az autóipar továbbra is gyarapszik, és új befektetéseket vonz. A nyugat-európai elektronikai és ruhaipari befektetôk azonban máris pakolnak, és helyezik át gyáraikat Kínába vagy Ukrajnába, ahol olcsóbb a munkaerô.

A gazdaság fellendítése megköveteli, hogy egy országnak fejlett oktatási rendszere legyen. Néhány oktatási mutató, például a középfokú oktatásba felvettek terén az új tagállamok még felül is múlják a régi EU-országokat. Az új tagállamoknak viszont több pénzt kell fordítaniuk a felsô- oktatásra, tanterveiket a nyelvek, az informatika és a menedzsment felé kell orientálni, ösztönözniük kell a kreatív gondolkodás és a problémamegoldás képességének fejlesztését, illetve javítaniuk kell a gyakornoki (on-the-job) és átképzési eszközeiket.

„A LEGTÖBB TAGÁLLAM A KÉTSZINTÛ MUNKAERÔPIACTÓL SZENVED:

A MUNKAERÔPIAC DINAMIKUS A GYORSAN NÖVEKVÔ VÁROSI TERÜLETEKEN, MÍG LANYHA ÉS STAGNÁLÓ A LECSÚSZÓ IPARI KÖZPONTOKBAN.”

A legtöbb tagállam a „kétszintû” munkaerôpiactól szenved: a munkaerôpiac dinamikus a gyorsan növekvô városi területeken, míg lanyha és stagnáló a lecsúszó ipari központokban, valamint

a távoli vidéki területeken, ahol a munkanélküliség eléri vagy meg is haladhatja a 30 százalékot. A rugalmatlan lakáspiac és a nem megfelelô közlekedés megnehezíti a munkavállalóknak, hogy oda menjenek, ahol jobb munkalehetôségek vannak.

A legtöbb közép- és kelet-európai országban a demográfiai trendek még a nyugat-európaiaknál is aggasztóbbak. Magyarországon a munkavállalók száma már most is csökken, és a többi ország többségében sem jók a hosszú távú kilátások. Ahogy David Willets megállapította: ezeknek az

országoknak a jövôben nem lesz nagy kínálata fiatal munkaerôbôl. Közülük toborozni munkavál- lalókat olyasmi, mintha azt mondanánk: „gyerünk, amíg a készlet tart”.

A munkaerôpiac szabályozottságának szigorúságát mérô mutatók, mint amilyen a Világbanké és az OECD-é, általában azt jelzik, hogy a kelet-európai munkaerôpiacok szigorúbban szabályozottak, mint a brit vagy az ír, de sokkal kevésbé azok, mint a német, a francia vagy az EU mediterrán országaié.

UNIÓS GYÓGYMÓD AZ ÚJ TAGÁLLAMOKNAK?

A bôvítéssel kapcsolatos nyugat-európai aggodalmak – a munkaerô vándorlásától a költségcsökkentési versenyig – többnyire a régi és az új tagok között továbbra is létezô, nagy jövedelmi különbségekre vezethetôk vissza. Elvben ezért a régi tagállamok

támogatják az újonnan jövôk gyors jövedelemnövelési célját. Eddig – a termelékenység gyors növekedése ellenére is – lassúnak bizonyult a jövedelmi felzárkózás, mivel

a régióban túl sok ember végez nem termelékeny munkát.

„AZ VILÁGOS, HOGY AZ EU-NAK MIT NEM SZABAD TENNIE: MEGPRÓBÁLNIA AZ EGÉSZ UNIÓBAN ÖSSZEHANGOLNI AZ ADÓKULCSOKAT ÉS A JÓLÉTI STANDARDOKAT.”

Miben tud az EU segíteni? Világos, hogy az EU-nak mit nem szabad tennie: megpróbálnia az egész Unióban összehangolni az adókulcsokat és a jóléti standardokat. Hasonlóképpen, a régi tag- államoknak fel kell adniuk az Európai Szociális Modell (bárhogy definiáljuk is azt) keletre történô exportálásának gondolatát. Az új tagok jóléti rendszerei már most is meglehetôsen kiterjedtek, fôként az alacsony bevételeket és fejlettséget figyelembe véve. A kihívások, amelyekkel küzdenek

– az öregedô munkaerôtôl kezdve a rosszul célzott jóléti támogatásokon át az alulfinanszírozott egyetemekig – nem sokban különböznek a nyugat-európai országok problémáitól.

A régi tagállamokhoz hasonlóan az újak is profitálhatnak az EU teljesítmény- mérési folyamataiból. Annak érdekében, hogy ezek a folyamatok konstruktívak legye- nek, a nyugat-európai politikusoknak abba kell hagyniuk az újak ultraliberálisként történô lefestését. A közép- és kelet-európai országok nem ösztönösen liberálisak.

A régió legtöbb lakosa abban a tudatban nôtt fel, hogy jogosult a munkára és a társa- dalombiztosításra, és erôs érzések kötik a társadalmi igazságossághoz és a méltányossághoz.

A reformok több okból is talán könnyebben keresztülvihetôk az új tagállamokban, fôként mivel

a szerzett jogok nem rögzültek olyan mélyen, a szakszervezetek és az ipari lobbik gyengék, és sok embernek kevés a veszítenivalója. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a reformok nem fájdalmasak. A kelet-európaiak több mint egy évtizednyi, viharos változáson mentek keresztül, hogy készen álljanak az EU-tagságra. A „régi” EU szíves látással tartozik nekik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nyugat-európai politikusoknak be kell fejezniük a bércsökkentési verseny populista kihasználását. El kell magyarázniuk szavazóiknak, hogy a gazdasági reformokra a bôvítés nélkül is szükség lenne, és hogy az új tagállamok csatlakozása összességében jót tett az Európai Unió gazdaságának.

„A NYUGAT-EURÓPAI POLITIKUSOKNAK BE KELL FEJEZNIÜK A BÉRCSÖKKENTÉSI VERSENY POPULISTA KIHASZNÁLÁSÁT. EL KELL MAGYARÁZNIUK SZAVAZÓIKNAK, HOGY

A GAZDASÁGI REFORMOKRA A BÔVÍTÉS NÉLKÜL IS SZÜKSÉG LENNE.”

(Fordította: Nagy András)

DEMOS Magyarország

– a g o n d o l a t é b r e s z t ô

K I A D V Á N Y A I N K :

K Ö N Y V S O R O Z A T :

A U D I T O K :

F O L Y Ó I R A T :

Gyurcsány Ferenc: Útközben

Honnan hová? Stratégiai Audit 2005

Matt Browne és Patrick Diamond: Mérlegen a jelenkori szociáldemokrácia

Progresszív Politika 1.

Anthony Giddens: Elszabadult világ

Hungary’s Strategic Audit 2005

Manuel Castells: A jövô társadalmáról

James Surowiecki: A tömegek bölcsessége

Honnan hová?

Debrecen Stratégiai Auditja 2006

Progresszív Politika 2.

George Lakoff:

Ne gondolj az elefántra!

Mark Leonard:

Miért Európa dik- tálja a lépést a 21. században?

Progresszív Politika 3.

T A N U L M Á N Y O K : elôkészületben:

Hammer Ferenc:

Miért utálják a politikát Magyarországon?

Ágoston László Báron Péter Deák Kinga Gyôri Gábor:

Több mint üzlet: vállalati társadalmi

felelôsségvállalás

Sebôk Miklós: Az állam értünk van I.

Az egészség – befektetés szerkesztô: Kollányi Zsófia

Bíró Nagy András:

Túl a magyar ugaron

Ságvári Bence Dessewffy Tibor: Kreatív gazdaság – Európa és Magyarország a kreatív korban

Ágoston László Gyôri Gábor Kollányi Zsófia Tornai István: Gyermek- szegénység programok

Sebôk Miklós: Az állam értünk van II.

Hétköznapi globalizáció szerkesztô: Gyôri Gábor

Dessewffy Tibor Szajp Szabolcs: A kínai kapcsolat

Bojár Iván András: Budapest, a kreatív város – A lehetôségek kapujában

Darvas Ágnes Tausz Katalin: Gyermek- szegénység

Kiadványaink megvásárolhatók honlapunkon is:

WWW.DEMOS.HU/KONYVESBOLT

Måns L Ö N N R O T H

A KÖRNYEZET HELYE AZ EURÓPAI

SZOCIÁLIS MODELLBEN

| 76 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

A szociálpolitikáról és környezetvédelemrôl szóló aktuális európai politikai viták egy meglehetôsen defenzív pozícióból zajlanak, arra a feltételezésre alapozva, hogy ezek hátrányosan érinthetik

a versenyképességet. Az 1998-as cardiffi EU-csúcson az Amszterdami Szerzôdésnek megfelelôen ismét napirendre került a környezetvédelem beemelése a közösségi politikák közé. Ismételt támogatás- ra talált az az elv is, miszerint a Bizottság legfontosabb közpolitikai javaslatait azok környezeti hatása szempontjából is értékelni kellett. A lisszaboni csúcs új célokat fogalmazott meg a gazdasá- gi reform és az összetartó társadalom számára, míg a göteborgi csúcs ezeket egy környezetvédelmi dimenzióval egészítette ki. De a Cardiff–Lisszabon–Göteborg közpolitikai integrációs menet-

rend nincs összhangban egy integrált tudományos kutatási programmal. A közpolitikai területeknek megvannak a maguk tudományos tradíciói, elméletei, modelljei és nyelvezete, melyek néha érthetetlenek egymás számára.

Az EU 15-ök szociális modelljei az európai nemzetállam kiteljesedésének csúcsát jelentették,

és jóval az egységes európai piac elôtt hozták létre ôket. Sem a szociális biztonság, sem a foglalkoz- tatáspolitika nem tartozott sohasem az unió elsôdleges illetékességi köréhez. Ha az Egyesült Államok és Japán felôl nézzük, kirajzolódik egy sajátos Európai Szociális Modell, de ha belülrôl tekintünk rá, legalább négy különbözô modellt láthatunk.

„AZ EURÓPAI KÖRNYEZETVÉDELMI POLITIKA KIALAKÍTÁSA MELLETT SZÓL, HOGY AZ EGYSÉGES KÖRNYEZETVÉDELMI FELLÉPÉS ERÔSÍTHETI AZ EU POLITIKAI LEGITIMÁCIÓJÁT.”

Az európai környezetvédelmi politika egy más utat járt be. Miközben eredetüket tekintve nemzetállami programok voltak, az Egységes Európai Okmánynak köszönhetôen mélyen beágyazódtak a közösségi politikákba is. Ezt két érvrendszer támogatta: egyrészt hogy korlátozni kell a környezetvédelmi szabványok enyhí- tésével elérhetô versenyelônyt, másrészt pedig, hogy egy egységes környezet- védelmi politika erôsítheti az EU politikai legitimációját.

Måns Lönnroth a stockholmi Foundation for Strategic Environmental Research (Mistra) ügyvezetô igazgatója.

Ugyanakkor nincsen a környezetvédelmi politikának egy Gøsta Esping-Andersen, André Sapir, Fritz Scharpf vagy Anthony Giddens típusú központi figurája, egy olyan kutató, aki ezeket az aggodalmakat egységes keretben tudná tárgyalni

tágabb társadalmi-gazdasági hatásukkal. Sürgetôen szükséges ugyanakkor a különbözô környezetvédelmi modellek és a versenyképesség, illetve a szociális politika egy- másra hatásának jobb megértése. Jelen írásunkban a vonatkozó szakirodalmat azzal a céllal vizsgáljuk, hogy közelebb juthassunk ezen egymásra hatások megértéséhez.

LÉTEZIK-E ÖNÁLLÓ EURÓ PAI KÖRNYEZETVÉDELMI MODELL?

A környezetvédelmi politika fejlôdését a közpolitikai innováció hullámhegyei és völgyei osztották szakaszokra. Ebben a közpolitikai fejlôdéstörténetben három hullámhegy és három hullámvölgy különíthetô el.

Az elsô csúcspontot az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején érték el az állami politikát végrehajtó intézmények létrehozásával. Nem- zeti szintû szabályozást fogadtak el és környezetvédelmi ügynökségeket hoztak létre azzal a céllal, hogy csökkentsék az ipartelepek lég- és vízszennyezését. A levegô- és a vízminôség-javulás, amelyet a fejlett országok nagyvárosaiban, folyóin és tavain láthatunk, ezen elsô generációs intézmények hatásának tudhatók be. Az elsô innovációs hullámot egy 15 éves hullámvölgy követte. A környezetvédelem visszacsúszott a politikai prioritások listáján.

„EBBEN A KÖZPOLITIKAI FEJLÔDÉSTÖRTÉNETBEN HÁROM HULLÁMHEGY ÉS HÁROM HULLÁMVÖLGY KÜLÖNÍTHETÔ EL.”

A második hullám a nemzetköziesedés periódusa volt és az 1980-as évek második felétôl az 1992-es Riói Csúcsig tartott. Ebben Európáé volt a vezetô szerep, mivel a nemzeti környezetvédelmi politikákat jelentôs mértékben meghatároztak a határokon átnyúló egyezmények. Sikerült fejlôdést elérni a savas esô, a Rajna, illetve az Északi- és Balti-tenger vízminôsége ügyében is. Három globális megállapodás is született az ózonréteg, a klímaváltozás és a biodiverzitás ügyében. Igaz, ezek közül eddig csak az elsô hozott teljes áttörést.

A második hullámot egy második hullámvölgy követte, amikor

az amerikai és európai gazdaság recesszióba süllyedt az 1990-es évek elején. A második hullám nemzetközi intézményei mindeközben ráépültek az elsô hullám nemzeti intézményeire, és további elôre-

lépéseket lehetett elérni. A levegô minôsége jelentôs mértékben javult Közép- és Kelet-Európa számos országában, ahogy átvették a nyugat- európai országok tapasztalatait.

A harmadik hullámhegy az 1990-es évek második felében köszöntött be, és két újítást hozott: egyrészt a nemzetköziesedés globalizációvá vált, másrészt a cardiffi, lisszaboni és göteborgi csúcsok után megjelent az európai szintû közpolitikai integráció igénye. Ennek kapcsán vált kulcs- kérdéssé a terméklánc-menedzsment problémája, annak nyilvánvaló WTO-vonatkozásai miatt (lásd alább).

A harmadik hullámhegy csak rövid ideig tartott. A mozgalom már jóval a 2002-es johannesburgi fenntartható fejlôdés világkonferencia elôtt lejtôre került. Az EU 2001 nyarán még megmentette a Kyotói Jegyzôkönyvet az összeomlástól, de a 2000-es évek közepén egy új és nagyon mély gödör- ben vagyunk, egy lehetséges negyedik hullámra várva. Eljött tehát az idô, hogy leltárt készítsünk.

„A 2000-ES ÉVEK KÖZEPÉN EGY ÚJ ÉS NAGYON MÉLY GÖDÖRBEN VAGYUNK, EGY LEHETSÉGES NEGYEDIK HULLÁMRA VÁRVA. ELJÖTT TEHÁT AZ IDÔ, HOGY

LELTÁRT KÉSZÍTSÜNK.”

Ha az európai haladásra mint üvegpohárra tekintünk, azt mond- hatjuk, hogy legfeljebb félig van tele. Számos környezetvédelmi prob- lémát okoz az ipar, de ezekre belátható idôn belül egyértelmû technológiai megoldások nyújthatnak gyógyírt. Más megoldások még a távoli jövôbe vesznek, például a kémiai anyagok pazarlása és

a klímaváltozás esetében. A közlekedés, a létfontosságú ökoszisztémák eróziójának és a biológiai erôforrások (mint amilyenek a tengeri

és édesvízi halak) kimerülésének problémái szintén messze vannak megoldásuktól. Ha globális szinten gondolkozunk, a pohár még félig sincs tele.

Fontos megvizsgálni a régiók és országok, illetve konkrétan az EU, az Egyesült Államok és Japán helyzetét. Elsôként három ügyet veszünk górcsô alá: a közlekedésbôl származó légszennyezést, a nagyméretû ipartelepek szennyezését és kissé rövidebben a termelôk felelôsségét.

Az elsô kettô a 20. század sikertörténete. A harmadik behozza

a képbe a 21. század problémáit és a globalizációs vitát. Ezt követôen a vegyi anyagokkal és a klímaváltozással foglalkozom, két olyan

21. századi problémával, amely jól illusztrálja a szakpolitikai komplexi- tást, amelyet egy kitágult kockázat és bizonytalanságfogalom tesz szükségessé.

Jelenleg nincs egy sajátosan európai megoldás a közlekedés által okozott légszennyezés problémájára. Egyetlen globális modellrôl beszél- hetünk csak (még ha az 1980-as évek végéig Európa lemaradásban

is volt az USA-val és Japánnal szemben). E konvergencia hátterében három ok áll.

„JELENLEG NINCS EGY SAJÁTOSAN EURÓPAI MEGOLDÁS A KÖZLEKEDÉS ÁLTAL OKOZOTT LÉGSZENNYEZÉS PROBLÉMÁJÁRA. EGYETLEN GLOBÁLIS MODELLRÔL BESZÉLHETÜNK CSAK.”

Elôször is az autóipar és a kamiongyártók ma már globális iparágak. Másodsorban az autós szab- ványokat egy alapvetôen egységes piacon határozzák meg. Ha egy autógyártó jelen akar lenni

a kaliforniai piacon, részt kell vennie a technológiai versenyben. Harmadrészt az autógyártók elfo- gadták, hogy az elôírások egyre szigorúbbakká válnak. Az OECD értékelése szerint az európai, japán és amerikai szabványok közötti különbségek fennmaradása már csak idô kérdése.

Ez a globális innovációs rendszerek egyik klasszikus példája. A problémák jól definiáltak, és a fejleszthetô technológiai megoldások rendelkezésre állnak. A kockázati szintek viszonylag alacsonyak, és a jövô kiszámítható. A legfontosabb bizonytalansági tényezô jelenleg a klímaváltozásra adandó késôbbi szabályozási válasz.

A nagyméretû ipartelepek és erômûvek légszennyezésének kezelésére egy európai és egy japán modell létezik. Az USA ebbôl a szempontból lemaradásban van. Ezek a szennyezô anyagok hasonlóan hatnak az egészségre és a környezetre, mint a közlekedésbôl származó légszennye- zés, szabályozási gyakorlatuk ugyanakkor meglehetôsen eltérô.

Ebbôl a szempontból Japán ébredt elôször, az 1960-as évek végén, és azóta is vezeti a mezônyt. 1983-ban 1400 gyárat szereltek fel füst- gáz-kéntelenítôvel, szemben Németország 10 darabos teljesítményével. Az NSZK az 1980-as évek elején változtatta meg hozzáállását.

Az Egységes Európai Okmány lehetôvé tette, hogy Németország meg- gyôzze az Európai Közösség többi tagját, hogy életbe léptessenek

egy direktívát a meglévô, nagyméretû hôerômûvekre vonatkozóan.

Mára drámai különbségek alakultak ki Japán, az Egyesült Államok és Európa között a városi levegô minôsége és más károsanyag- kibocsátások tekintetében. Az 1990-es évek közepén az amerikai GDP- egységre esô kibocsátási szint az uniós szint több mint kétszeresét tette ki, míg az EU szintje Japán eredményének volt több mint két- szerese (Japán és az USA között hasonló bázison így hatszoros volt

a különbség). A városi levegô minôsége szempontjából kevésbé kiugróak a különb- ségek, de az USA-ban még így is messze a legrosszabb a helyzet (nagyjából a svédországi szint négyszerese, a német szint kétszerese, míg a japán szintet negyedé- vel haladja meg).

„MÁRA DRÁMAI KÜLÖNBSÉGEK ALAKULTAK KI JAPÁN, AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS EURÓPA KÖZÖTT A VÁROSI LEVEGÔ MINÔSÉGE ÉS MÁS KÁROSANYAG- KIBOCSÁTÁSOK TEKINTETÉBEN.”

Az eltérések okait a politika tájékán kell keresnünk. Japánban régóta a figyelem középpontjában van a közegészségügy. Az EU-ban emellett sokat foglalkoztak

az ökoszisztémát ért károsodással. Az amerikai programok elsôsorban az egészségügyre irányultak, és csak késôbb kerültek (kanadai nyomásra) elôtérbe az ökoszisztéma problémái.

Európa és Japán nagyjából hasonló pályát követett, igaz, a vezetô szerepet Japán játszotta, míg Európa próbálta tartani a lépést

a távol-keleti országgal. Az európai politika az egyes tagállamokat tekintve változatos képet mutat (a spanyol és olasz nagyvárosok légminôsége nagyjából az amerikai szinten van), és jelentôs eredmé- nyeket ért el a savas esô csökkentése terén. Sikerült lecsökken-

teni a károsanyag-kibocsátást, és a technológiai váltásra vonatkozó nyomás kevésbé erôs, mint korábban.

Az ipartelepek és a gépjármûvek okozta kibocsátás közötti különbséget jól szemlélteti az a tény, hogy az elektromos áram termelése legjobb esetben is regionális iparág- nak tekinthetô. A többi iparágra gyakorolt versenyképességi hatása nem elég erôs ahhoz, hogy olyan globálisan összehangolt szabványokat érvényesítsenek, mint amilyenek az autóipar esetében megvoltak. Ezen ugyanakkor elképzelhetô, hogy változtatnak a klímaváltozás elleni lépések.

A gyártók felelôssége terén létezik egy sajátos európai modell, amelyet Japán igyekszik követni, míg az Egyesült Államok lemaradt. Európá-

ban és Japánban a föld szûkössége meghatározta a hulladékkezeléshez való hozzáállást. Mindkét területen így kezd áttolódni a felelôsség- vállalás a hulladékért a fogyasztótól (illetve áttételesen az önkormányza- tokról) a gyártóra. Így az autókhoz és a háztartási elektronikához hasonló termékek gyártóinak és importôreinek kell gondoskodniuk a hulladék összegyûjtésérôl és újrahasznosításáról. Az USA-ban ugyanakkor még nem került ennyire elôtérbe a probléma. A termelôk

felelôsségvállalására vonatkozó szabályozás alá besorolt termékek

így hatni fognak a kereskedelemre, mivel az egyik országban létrehozott részekbôl egy másik országban szerelik össze a készterméket, amelyet ezután egy harmadikba szállítanak.

„A GYÁRTÓK FELELÔSSÉGE TERÉN LÉTEZIK EGY SAJÁTOS EURÓPAI MODELL, AMELYET JAPÁN IGYEKSZIK KÖVETNI, MÍG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK LEMARADT.”

A termelôi felelôsségvállalás egy új típusú aktivizmusra is lehetôséget teremt, végig az ellátási lánc mentén. Az Erdôvédelmi Tanács (Forest Stewardship Council) például különbözô non-profit szervezetek együttmûködésén alapul, és azt a célt tûzte ki maga elé, hogy a környezetvédô civil szervezetek, az erdészek és a fafelhasz- náló iparágak, így a bútor- és papíripar képviselôinek részvételével megállapítsa

a fenntartható erdôgazdálkodás sztenderdjeit. Ez egy olyan modell, ami egy új,

21. századi környezetvédelmi fellépésre lehet példa. A termelôi felelôsségvállalás megjelenhet más területeken is, így a tengeri halászatban, a gyerekmunka- és szakszervezet-ellenes fellépések, illetve a korrupció esetében. A jövô zenéje, hogy ez az új típusú fellépés képes lesz-e kormányzati politikává válni.

EGY SAJÁTOS EURÓ PAI VEGYIANYAG-SZABÁLYOZÁSI MODELL

A vegyszerek területén kialakulóban van egy sajátosan európai közpolitikai modell. A vegyianyag- politika egy olyan technológiai és szabályozási területet jelent, amely (Flyborg szavaival szólva)

„a lehetséges jövôk széles tárházát rejti magában”. Tovább bonyolítják a képet egyes vegyi anyagok káros hatásai, amelyeket nem tudunk közvetlenül az érzékszerveinnkel érzékelni (szem- ben a fent említett három példával), valamint a piacok globalizációjával.

„A VEGYI ANYAGOK TERÜLETÉN KIALAKULÓBAN VAN EGY SAJÁTOSAN EURÓPAI KÖZPOLITIKAI MODELL.”

A vegyszerek szabályozása, összehasonlítva a környezetvédelmi politika más területeivel, sokkal komplexebb. Ennek legalább három oka van:

A kiterjedtségbôl adódó komplexitás. A légminôség védelme néhány kémiai anyag- fajtához kapcsolódik, míg a vegyianyag-politika esetében ennek sok ezerszereséhez.

A hatás komplexitása. A vegyszereknek rendkívül eltérô hatásai lehetnek a legkülönbözôbb földrajzi környezetre és organizmusokra. Egyes vegyi anyagok fel-

halmozódnak a táplálékláncban és kibocsátási pontjuktól megle- hetôsen messze is megtalálhatóak. Így számos esetben igen nagy a tudományos bizonytalanság.

A használat komplexitása. Egy adott vegyi anyag rendkívül sokféle módon fel lehet használni, ami hallatlanul eltérô kibocsátási formákat eredményezhet.

A jelenleg hatályos vegyszerekre vonatkozó uniós és amerikai szabályozásnak két fô eleme van. Elôször is az elôírások különbséget tesznek a már meglévô és az újonnan létrehozott vegyszerek között. Másodsorban az új anyagok piacra dobásával járó bizonyítás terhe a termelô, míg a régiek esetében a szabályozó hatóság oldalán van. Összességében a rendszer inkább a már meglévô vegyi anyagoknak kedvezhet. Ha ez így van, az gátlólag hathat az innovációra.

Az EU vegyszerekre vonatkozó szabályozása nagyjából és egészében szigorúbb, mint az amerikai szabályozás. Ennek legfontosabb oka úgy tûnik, hogy a jogrendszer eltérô mûködése lehet. Az USA Környezet- védelmi Ügynöksége (EPA) által javasolt szabályozásokat szinte kivétel nélkül megtámadják a bíróságon, amelyek döntéseikben jelentôs mértékben támaszkodnak a közgazdaságtani modellek költség-haszon elemzésére. Ez utóbbiaknak pedig megvan az a szokásuk, hogy a konzervatívok javára tévednek.

Az európai rendszer jobban támaszkodik az adminisztratív döntésekre, melyeket jellemzôen nem támadnak meg az Európai Bíróságon. Az EU REACH javaslata

(a vegyi anyagokra vonatkozó szabályozást a cikk leadása után, 2006 végén fogadták el – a szerk.) további erôsíti az amerikai gyakorlattól való eltérést. Az új szabályozás központi eleme a régi és új vegyi anyagok közötti különbségtétel eltörlése.

Végeredményben tehát beszélhetünk-e egy sajátosan európai környezetvédelmi modellrôl? Én amellett érvelnék, hogy létezik ez a modell, méghozzá a következô indokok alapján:

Elôször is, az EU energiapolitikája jelentôs mértékben a belsô piaci jogszabályok terméke. Úgy alakították ki, hogy egyenlô feltételeket teremthessen az unión belül a piacokhoz való hozzáféréshez. A környezetvédelmi szabályozás így növeli a belsô piac legitimációját.

Másodsorban az uniós szabályozás jelentôs mértékben az „legjobb elérhetô technológia” elvére épül. Amikor új gyárakat építenek, vagy meglévôket alakítanak át, jogszabályi elôírás, hogy a legjobb elérhetô (vagy „Stand dér Technik” a német zsargonban) technológiát hasz- nálják. Ez biztosítja ugyanis az adott gyár károsanyag-kibocsátásának gyors csökkentését.

Harmadrészt az EU környezetpolitikája az Amerikában megszokottnál némileg kevésbé támasz- kodik a költség-haszon elemzésekre (bár ez változhat). Az amerikai szabályozást nagyjából és egészében a bíróságok határozzák meg. A közgazdászoknak ebbôl következôen nagyobb a szerepük, mint az európai rendszerben. Mindennek végeredményben a változást lelassító hatása lehet.

„A KÖRNYEZETPOLITIKAI INNOVÁCIÓ EGY LEHETSÉGES NEGYEDIK HULLÁMÁT TEKINTVE AZT LÁTHATJUK, HOGY AZ USA ELVESZTETTE VEZETÔ SZEREPÉT.”

Így tehát a környezetpolitikai innováció egy lehetséges negyedik hullámát tekintve azt láthatjuk, hogy az USA elvesztette vezetô szere- pét. Az EU egyre erôsíti vezetését a közpolitikai programok terén, míg Japán megtartotta technológiai elônyét. Tekintettel az USA-t meghatározó, egyre erôteljesebb bürokráciaellenes hangulatra,

az Egyesült Államok várhatóan folytatja különútját.

A KÖRNYEZETPOLITIKA ÉS A VERSENYKÉPESSÉG VISZONYA

A környezet, az energiaipar és a gazdasági növekedés közötti kapcsolat megértése valószínûleg nem igényel sok magyarázatot. Az energiaügyi kapcsolat nem kíván bôvebb kifejtést, mivel a fosszilis tüzelôanyagok használata a környezetszennye-

zés és a globális felmelegedés egyik fontos forrását jelenti. Jorgenson és Wilcoxen egy nemrégiben megjelent cikkében amellett érvelt, hogy az Egyesült Államok GDP-növekedési pályája némileg magasabb lett volna, ha nem valósulnak meg

az 1970-es és 1980-as évek környezetvédelmi intézkedései. Az ezreléknyi pontossággal meghatározott becslés természetesen jelentôs mértékben függ a gazdasági modell szerkezetétôl, de némi intuitív meggyôzô erôvel is bír. Az OECD becslése szerint tagállamai GDP-jük mintegy 2 százalékát költik a szennyezés ellenôrzésére, így az elméleti gondolatkísérlet a környezetvédelmi politikák eltörlésérôl valóban járhat egy némileg magasabb GDP-vel.

Egy ennél lényegesebb kérdés a környezetvédelmi politika és a kereskedelem kapcsolata. A bevett érvelés szerint a túl szigorú környezetvédelmi politika a legszennyezôbb iparágak áttelepülésé- hez vezet a megengedôbb szabályozást alkalmazó országokba. Ezzel kapcsolatban szintén jelentôs tudományos kutatómunka zajlott, amely ismét csak az általános egyensúlyi közgazdaságtani növekedési modellekre épültek. Jaffee és társai 1995-ben mintegy 100 cikk áttekintése után arra a következtetésre jutottak, hogy:

„ÖSSZESSÉGÉBEN VISZONYLAG KEVÉS BIZONYÍTÉK SZÓL AZON HIPOTÉZIS MELLETT, HOGY A KÖRNYEZETVÉDELMI INTÉZKEDÉSEK JELENTÔS NEGATÍV HATÁSSAL VOLTAK A VERSENYKÉPESSÉGRE.

Mindazonáltal ezt a nehezen megfogható fogalmat sikerült definiálni... [és] a kör- nyezetvédelmi szabályozás a nettó exportra, a kereskedelem szintjére és a telephely- választási döntésekre gyakorolt hatásának meghatározására irányuló tanulmányok becslései kis eredményt hoztak, vagy statisztikailag elhanyagolhatóak, és nem

elég robosztusak a modell-specifikáció teszteléséhez.”

Copeland és Taylor szerint: „A meglévô kutatások többsége alapján az feltételezhetô, hogy a szabad kereskedelem hatása a környezetre csekély.” Egyes részletesebb tanulmányok a

közvetlen külföldi mûködôtôke-befektetéseket (FDI) vizsgálták a célországok eltérô környezet- védelmi szabályozása szempontjából. Javorcik és Wei, két világbanki és valutaalapos közgaz- dász tanulmányában azt vizsgálta, hogy a Közép- és Kelet-Európába, illetve a volt Szovjetunió területére irányuló mûködôtôke-áramlást befolyásolták az eltérô környezetvédelmi sztenderdek.

Eredményeik szerint nincs ilyen negatív hatás, részben talán azért, mert rendkívül sok tényezô játszik szerepet a döntéshozásban (mint például a korrupció és gyenge kormányok). Sôt a felmérés alapján arra jutottak, hogy éppen a tisztább technológiát használó ágazatokból zajlott a térségbe az átvándorlás. Egy 2004-es irodalomáttekintô cikk (Taylor) arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb, ha nem az összes vonatkozó tanulmány, figyelmen kívül hagyja

a kereskedelem, a környezet és a technológia egymásra hatását, és megállapította, hogy „a kapcso- latot… egyelôre nem igazán értjük jól, de potenciálisan egy nagyon jelentôs összefüggésrôl

lehet szó”.

„TALÁN LEHETETLEN IS A KÜLÖNBÖZÔ KÖRNYEZETVÉDELMI POLITIKÁK

ÉS EZEK KERESKEDELEMRE GYAKOROLT HATÁSÁNAK ELEMZÉSE MEGLÉVÔ GAZDASÁGI MODELLJEINKKEL.”

Annak oka, hogy a tudományos irodalom nem szolgál egyértelmû válasszal a kérdés- re, valószínûleg az, hogy nem is létezik ilyen egyértelmû válasz. Talán lehetetlen

is a különbözô környezetvédelmi politikák és ezek kereskedelemre gyakorolt hatásá-

nak elemzése meglévô gazdasági modelljeinkkel. Az ilyen modellek használatának ugyanis vannak hátulütôi: minél kifinomultabb a gazdasági modellezés, annál elnagyoltabb a környezetpoliti-

kai modellezés, és fordítva. Vannak ugyanakkor más megközelítések is. A revizionista érvelést, miszerint a jól átgondolt környezetvédelmi politika stimulálhatja az innovációt és ezáltal a versenyképességet, „Porter hipotézis” néven szokták emlegetni, Michael Porter és Claas van der Linde egy 1995-ös cikke nyomán. A revizionista pozíciót két változatban szokták védelmezni. A gyen-

ge változat szerint „a világ élvonalához tartozó környezetpolitikát folytató országok esetében nem tûnik úgy, mintha ez visszavetette volna a növekedést”. Az erôs változat értelmében „az elôre- mutató környezetpolitikát alkalmazó országok ezáltal növelik versenyképességüket is”.

Porter és Esty egy statisztikai elemzést végzett a környezeti teljesítmény és szabályozás, illetve a versenyképesség és az egy fôre jutó GDP kapcsolatára vonatkozóan. A versenyképességet a World Economic Forum kérdôívével és nem általános egyensúlyi modellek keretében definiálták. Következtetésük szerint a revizionista érvelés gyenge változatát alátámasztják az adatok, és az erôs változatot sem zárják ki. Sôt ha csak az OECD országokat vizsgáljuk, teljesen nyilvánvaló

is, hogy a jó teljesítmény együtt jár a környezeti minôség, az egy fôre esô GDP és a WEF-féle módon meghatározott versenyképesség terén.

„AZOK AZ ORSZÁGOK, AMELYEK A LEGKÖVETKEZETESEBB KÖRNYEZETVÉDELMI POLITIKÁT FOLYTATTÁK, EGYBEN A LEGVERSENYKÉPESEBBNEK ÉS GAZDASÁGILAG LEGSIKERESEBBNEK IS TÛNNEK.”

Porter és Esty ki is jelenti, hogy „… azok az országok, amelyek a legkövetkezetesebb környezetvédelmi politikát folytatták, egyben a legversenyképesebbnek és gazdaságilag legsikeresebbnek is tûnnek.” A Balti- és Északi-tengert övezô, kisebb országok (Svédország, Dánia, Finnország, Norvégia és Hollandia) egyben általában a társadalmi igazságossági listákon is éllovasok. Szükségtelen mondani, hogy

az általános egyensúlyi modellekbôl kiinduló közgazdászok nem értenek egyet a Porter- hipotézissel. Egy ilyen modellben „nincsen ingyen ebéd”, és mint Jaffee írta:

„ugyanúgy, ahogy kevés konzisztens empirikus bizonyítékunk van a hagyományos hipotézisre a környezetvédelmi szabályozás és a versenyképesség kapcsolatára vonatkozóan, ugyanígy nincs, vagy csak kevés bizonyíték van a revizionista hipotézis mellett, amely azt állítja, hogy a környezetvédelmi szabályozás serkenti az innovációt és javította a nemzetközi versenyképességet”.

GYORS TEKERÉSSEL A KLÍM AVÁLTOZÁS KORÁBA

Az EU környezetvédelmi politikája mindezidáig nélkülözte az egyértelmû társadalompolitikai utalásokat, a jövôben ugyanakkor ez jó eséllyel megváltozhat. A környezetpolitikai innová- ció negyedik hulláma a klímaváltozás ügyén áll vagy bukik. Ha nem sikerül változást elérni a klímaváltozás ügyében, az más problémák kapcsán is közönyössé teheti a közvéleményt.

A globális felmelegedés messze a legkomplexebb környezeti kérdés, amellyel az EU-nak és az egész világnak mindezidáig szembesülnie kellett (még a vegyi anyagok szabályozását is messze megelôzve). Ennek számos oka van:

– Az éghajlat-rendszer komplexitása egymásba fonódó pozitív és negatív vissza- csatolási mechanizmusokkal, amelyek jelentôs bizonytalansági tényezôket hagynak a modellezésben;

– Az üvegházhatású gázok kibocsátása enyhítésének komplexitása és kapcsolata a fosszilis energiaforrások használatával;

– A klímaváltozás komplex hatása és az ehhez való adaptációs kényszer;

– Az idôhorizont komplexitása, amely kívül esik az ipar, a politika, a pénzügy és a közgazdaságtan hagyományos gondolkodásmódján.

Meglévô intézményeink számára egy globális felmelegedést ellensúlyozó politika kialakítása rendkívüli kihívás. A klímaváltozás ugyanis különbözô ügyek beláthatatlan sorozata, melyek a csak részlegesen megértett globalizációs folyamathoz kapcsolódnak. A tudományos bizonytalanság csak az egyik probléma, ugyanennyire fontos a technológiai, illetve a gazdasági és politikai intéz- ményeket érintô bizonytalanságok. Mindazonáltal kezd kialakulni a konszenzus annak kapcsán, hogy a klímaváltozással foglalkozni kell. Egyre több multinacionális vállalat fogadja el, hogy a klíma- változás valódi veszély. Hasonló a helyzet Kínával.

„A GLOBÁLIS KLÍMAVÁLTOZÁSI POLITIKA MEGTEREMTÉSE AZ EU-N ÁLL VAGY BUKIK.”

A globális klímaváltozási politika ezzel együtt az EU-n áll vagy bukik. Az EU intézkedéseinek egyen- súlyt kell találniuk a versenyképesség és az innováció, a jelen és a jövô között. Az unió intézkedés- csomagjának, melynek az emissziókereskedelem csak egyik eleme, világossá kell tennie, hogy a klíma- változás megváltoztatható, de egyelôre nem ezen az úton járunk – a gazdasági növekedés elválasztható a károsanyag-kibocsátástól. Ha ez mûködik, meg lehet törni a globális politikai patthelyzetet.

A kibocsátáskereskedelem az EU környezetpolitikájának egyik alapköve, jelenleg a térség üveg- házhatású gázkibocsátásának mintegy 40 százalékára terjed ki. A felajánlott kvóták meglehe- tôsen nagyvonalúak, így a rendszernek a következô 3-5 évben jórészt csak pszichológiai hatása lesz. A vállalatok ugyanis hozzá fognak szokni a gondolathoz, hogy az üvegházhatású gázok kibocsá- tása pénzbe kerül. A feketeleves azonban csak néhány évvel késôbb jön. Ez ugyanis egy olyan terület, ahol az európai szociális és környezeti modellnek össze kell majd érnie. Az üvegházhatású gázok kibocsátása elleni bármilyen sikeres támadásnak strukturális hatásai lesznek. Ezek a hatások nemcsak az európai ipart, de a mindennapi életet is érinteni fogják. Ebbôl következôen szükséges annak összehangolása a technológiapolitikával, valamint az erôs társadalompolitikával is.

HOGYAN BIRKÓZHAT MEG AZ EURÓ PAI

SZOCIÁLIS MODELL A KLÍM AVÁLTOZÁSSAL?

Cikkünket azzal az állítással kezdtük, hogy nincsenek olyan tudomá- nyos kutatási programok, amelyek keretében a gazdaság-, társada- lom- és környezetpolitikai interakciókat elemezni lehetne. Mindeddig ez nem is okozott jelentôs problémát. A legtöbb környezeti probléma, amely ipari okokra vezethetô vissza, egyértelmû technológiai meg- oldásokkal orvosolható, és nem vezetett olyan jelentôs gazdasági vagy társadalmi zökkenôkhöz, ami átgondolt közpolitikai integrációt tenne szükségessé. Állításunkat ugyanakkor kifordítva is megfogal- mazhatjuk: a jelentôs mértékû közpolitikai integrációt igénylô környezeti ügyeket a szônyeg alá söpörték. Jó példa erre a közlekedés, a mezôgazdaság, a halászat vagy a biodiverzitás. A sor tetszés szerint folytatható. Ez a 20. század és az elsô három hullám tanulsága.

„A 21. SZÁZADBAN A PROBLÉMÁK NEM NEMZETIEK VAGY REGIONÁLISAK, HANEM GLOBÁLISAK LESZNEK.”

A 21. század már más képet mutat majd. A problémák nem nemzetiek vagy regionálisak, hanem globálisak lesznek. Egy jó példa lehet erre a termelôk felelôsségvállalása és a terméklánc- menedzsment, egy második a vegyi anyagok vagy egy további a klímaváltozás. Ezen problémák kezeléséhez képesnek kell lenni kiterjedt szervezetcsoportok, különbözô jogrendszerek és eltérô értékrendszerek menedzselésére. Nem lesz egyetlen harmonizált nézôpont, sokkal inkább egymást átszelô perspektívák összefüggéstelen rendszere. Inkább Picasso, semmint Vermeer.

Véleményem szerint jelenleg még a megfelelô nyelv sem áll rendelke- zésre az elôttünk álló problémák megértéséhez, még kevésbé egy elemzési keret. Ennek elemei között megjelenhetnek az alábbiak:

A globális környezetvédelmi problémák hozzáadódnak az új EU-tagországok esetében már meglévô ipari szerkezetvállalásra irányuló nyomáshoz (nem beszélve Kínáról és Indiáról). Ezekre a kényszerekre elôretekintô, a strukturális változásokat támogató társadalom- és munkaerô- piaci politikával kell válaszolni. Ebben ugyanolyan fontos szerep jut a technológiapolitikának, mint az oktatásnak és az aktív foglalkoztatáspolitikai lépéseknek. Szükséges továbbá a köz- és magánszféra együttmûködésén alapuló terméklánc-menedzsment fejlesztése. A vállalatok, civil szervezetek és kormányok együttmûködése szorosabbá válik. A kereskedelmi vitákat keretek között kell tartani (máskülönben a békítési intézmények teljesen túlterheltté válnak). Új szereplôket kell bevonni a politikai folyamatba, az új típusú civil szervezetektôl a pénzügyi ágazatig. Elôbbi-

nek egyik fontos feladata lehet új széndioxid-semlegesítô eljárások kifejlesztése, míg utóbbinak módosítania kell idôhorizontját.

A pénzügyi szektorok különösen fontosak. Új kereskedési mechanizmusokat szükséges ugyanis kifejleszteniük a különbözô klímaváltozáshoz kapcsolódó tevékenysé-

gek számára. A klímaváltozást figyelembe kell venniük a bizonytalanságra vonat- kozó kalkulációik kapcsán is. Sôt a pénzügyi szektoroknak újra kell gondolniuk saját meglehetôsen szûk látókörû kockázatfogalmukat is. Manapság a pénzügyi szektorok hajlamosak a kockázatokat és lehetôségeket csak rövid távon össze- hasonlítani.

„AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELLEKNEK EGYENSÚLYBA KELL HOZNIUK A BIZTONSÁGOT ÉS A KOCKÁZATVÁLLALÁST, A MÚLTBA ÉS JÖVÔBE TEKINTÉST.”

Áttérve most már az európai szociális modellekre, azt tudom mondani, hogy együttesen ezek jelenthetik egy progresszív európai klíma- változás-ellenes politika Achilles-sarkát. Az európai szociális modellek- nek egyensúlyba kell hozniuk a biztonságot és a kockázatvállalást,

a múltba és jövôbe tekintést. Létezik egy alapvetôen a múltba tekintô európai szociális modell, amely kiemelten kezeli a munkahelyek biztonságát, illetve a munkanélküli-ellátásokat, relatíve háttérbe szorít- va az egyéni kockázatvállalást segítô munkaerô-piaci politikákat

egy alacsony termelékenységû állás egy magasabb termelékenységû állásra való cserélése esetében. Egy elôretekintô európai szociális modell megfordítaná ezeket a hangsúlyokat, megkönnyítené a szerkezeti változásokat, illetve adott esetben akár erôsíthetné is ôket. Az olyan

erôs kínálatoldali nyomások, mint a technológiapolitika (például

az EU által vizsgált technológiai platformok), további lökést adnának az innovációnak.

Egy elôretekintô európai szociális modell lényege végsô soron az lehet, hogy a foglalkoztatás magas általános szintjére támaszkodik. A magas munkanélküliség növelné a szociális ellátórendszerekre irányuló nyomást, és ezáltal növelné az alacsony munkaerô mobilitás kockáza- tát. Mindezidáig a skandináv modell tûnik a legközelebbinek

egy elôretekintô szociális modellhez, egy olyan modellhez, amely aktívan támogatja a szerkezeti változásokat.

A KÖZÖS TUDOMÁNYOS NYE LV MEGTALÁLÁSA –

A KOCKÁZATTÁRSADALOMNAK EGY ÚJ KEYNESRE VAN SZÜKSÉGE!

Eljött annak az ideje, hogy az egyetemeken megalkossák a fenntartható fejlôdés tudományát. Egy olyan tudományra van szükségünk, amely magában foglalja a közgazdaságtant,

a bioszféra tudományait és a társadalomtudományokat. Ebben a legfontosabb inspirációm John Maynard Keynes.

„EGY OLYAN ÚJ TUDOMÁNYRA VAN SZÜKSÉGÜNK, AMELY MAGÁBAN FOGLALJA A KÖZGAZDASÁGTANT, A BIOSZFÉRA TUDOMÁNYAIT ÉS A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOKAT.”

Keynes legfontosabb eredménye talán a kormányzatnak a nemzetállamok gazdasá- gával szembeni szerepének újradefiniálása, és ezzel – tehetjük hozzá – a közgaz- dász szerepének újradefiniálása az államigazgatásban. 1919-ben felháborodottan hagyta el a versailles-i béketárgyalást, ahol a korszak kormányai ragaszkodtak

a legyôzött Németország által fizetendô jóvátételhez. Mindezt Keynes teljesen kontra- produktívnak tartotta. Ehelyett a külpolitika és a gazdaságpolitika integrálását javasolta, ami segíthette volna a társadalmi viszonyok stabilizálását. Keynes ezután az 1930-as évek nagy válsága során Franklin D. Roosevelt elnökkel újraértelmezte a kormányzat szerepét (Roosevelt nem volt kifejezetten elégedett korának közgazdászai- val, legalábbis amikor javaslataik társadalmi hatásainak felismerésérôl volt

szó). Keynesnek nem sikerült gondolatait átültetni a gyakorlatba az elsô világháború után, de kitartóan küzdött értük a második világháború alatt és után, a vég- eredményben a Bretton Woods-i intézmények létrehozásához vezetô tárgyalásokon.

Érzésem szerint, ha Keynes ma élne, biztosan sürgetné a közgazdaságtan szerepének ismételt újraértelmezését a közügyekben. Ikonikus figurája lehetôvé tenné, hogy szembeszálljon az egész közgazdász-társadalommal, annak sajátos racionalizmusával, amely a matematikában és az úgynevezett racionális döntések elméletében nyer formát, és amely rányomja a bélyegét a terület vizsgálatára. Keynes maró gúnnyal beszélt a jövô elôrejelzésében a statisztikai modellek túlzott használatáról. Tekintettel arra, hogy tanulmányait filozófiahallgatóként kezdte és diplomáját valószínûség-elméletbôl írta, Keynes sokkal kifinomultabban látta, hogy a bizonytalanság

és kockázat hogyan befolyásolhatja a cselekvést, mint ahogy azt a múlt, jelen vagy akár a jövô matematikai modelljei bemutathatják. Keynes megértette volna a kockázattársadalom gondolatát. A közgazdaságtan jövôje a bioszféra tudományaival és a társadalmi igazságosság tudo- mányaival való integrációban rejlik. A 21. század Keynese – kérem, fáradjon a színpadra!

Nagy szükségünk van önre.

„HA KEYNES MA ÉLNE, BIZTOSAN SÜRGETNÉ A KÖZGAZDASÁGTAN SZEREPÉNEK ISMÉTELT ÚJRAÉRTELMEZÉSÉT A KÖZÜGYEKBEN.”

(Fordította: Sebôk Miklós)

A GENERÁCIÓS

JÁTSZMA:

AZ ELÖREGEDÔ

EURÓPA

| 92 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

Lena H A L L E N G R E N

A GENERÁCIÓS JÁTÉK: KI FIZET – ÉS KINEK KEDVEZ?

Wolfgang M E R K E L

ÖREGEDÔ EURÓPA: MI SZÜKSÉGES EGY SIKERES SZOCIÁLDEMOKRATA REFORMHOZ?

K O L L Á N Y I Zsófia

ELÔREGEDÔ TÁRSADALOM: ELKERÜLHETETLEN-E AZ EGÉSZSÉGÜGYI KIADÁSOK ROBBANÁSSZERÛ NÖVEKEDÉSE? John M A C N I C O L

NYUGDÍJBA VONULÁS EGY ELÖREGEDÔ TÁRSADALOMBAN: A BRIT VITA

A GENERÁCIÓS JÁTSZMA : AZ ELÖREGEDÔ EURÓPA

| 93

Lena H A L L E N G R E N

A GENERÁCIÓS

JÁTÉK: KI FIZET –

ÉS KINEK KEDVEZ?

| 94 p r o g r e s s z í v p o l i t i k a

A világ több országa – különösen Nyugaton – közös probléma elôtt áll. A jóléti állam szempontjá- ból aggasztó, hogy az elkövetkezendô két évtizedben az úgynevezett „baby boomer” nemzedék

– a negyvenes években születettek generációja – eléri a nyugdíjkorhatárt. Ez a – mind a teljesítmé- nyeit, mind a létszámát tekintve – nagy generáció erôs akaratú és találékony, és azt követelik, hogy a társadalom, amelyet építettek, kielégítse igényeiket. Szükségük lesz az ellátásra. Nem most azonnal, hiszen – az elôzô nemzedékekhez viszonyítva – általában még egészségesek, hanem 10–20 év múlva. Hogyan fognak megküzdeni ezen problémával olyan országok, mint Svédország?

„A JÓLÉTI ÁLLAM SZEMPONTJÁBÓL AGGASZTÓ, HOGY AZ ELKÖVETKEZENDÔ KÉT ÉVTIZEDBEN AZ ÚGYNEVEZETT »BABY BOOMER« NEMZEDÉK ELÉRI A NYUGDÍJKORHATÁRT.”

Manapság Svédországban a nyugdíjasok (65 év felettiek) és a 20 és 64 év közötti polgárok aránya 30 a 100-hoz. 2050-ben ez az arány 50 a 100-hoz lesz. Ez toronymagasan a legnagyobb kihívás, amellyel jóléti társadalmunk szembesült vagy sokáig szembesülni fog. Hogyan kezeljük a növekvô igényeket? Hogyan teremtünk meg egy olyan társadalmat, amelyben minden társadalmi csoport megkapja azokat a szolgáltatásokat és segítséget, amelyre szüksége van anélkül, hogy a szolgálta- tások minôsége csökkenne? Hogyan biztosíthatjuk, hogy az eljövendô nemzedékek ne legyenek rákényszerítve arra, hogy abban a formában fogadják el a jóléti államot, amelyben örökölték, hanem lehetôséget kapjanak arra, hogy saját, illetve saját koruk igényei szerint továbbfejlesszék azt?

A kérdés természetesen a finanszírozásról szól. A Svéd Helyi Önkormányzatok és Régiók Egyesülete (SALAR) 2002 novemberében egy jelentést adott ki, amelyben azt taglalták, hogy miként fogják tudni kezelni a helyi önkormányzatok a demográfiai kihívásból fakadó szükségleteket. A jelentés szerint száz év múlva az önkormányzatoknak és a régióknak 70 svéd koronányi adót kell begyûj- teni minden, a polgárok által megkeresett 100 koronára. Ez nyilvánvalóan nem jöhet szóba.

Máshogy kell a problémát megközelíteni. Elôször is ez egy már ma élô probléma, és most kell elkezdeni kidolgozni a megoldásokat. Nem szabad megvárnunk a holnapot.

Lena Hallengren Svédország korábbi iskola elôtti oktatási, ifjúsági és felnôttoktatási minisztere.

Az egyenlôség mindig a szociáldemokrácia egyik alapelve volt. Ezért tehát egy olyan jóléti társadalmat építettünk, amelyben a szolgáltatásokat kizárólag

az egyén igényei szerint osztják el. Jövedelem vagy más szociális tényezôk nem befolyásolhatják az egyén hozzáférését az egészségügyhöz, az oktatáshoz vagy más, alapvetô jóléti szolgáltatáshoz. A másik oldalon egy olyan adózási rendszert alakítottunk ki, amely a hozzá- járulási képesség alapján adóztat. Ez általában azt jelenti, hogy minél nagyobb a jövedelem, annál magasabb az adózás mértéke. Minél nagyobb a szükséglet, annál több a szolgáltatás.

A kérdés, amelyen most el kell gondolkodnunk, a következô: Hogyan mûködnek ezek az elvek nagyobb idôtávlatokban és több nemzedéken keresztül?

A politikai reformok hatással lehetnek a költségek nemzedékek közötti elosztására és a különbözô korcsoportok fizetési képességére. Ezért tehát lényeges, hogy hozzáfogjunk egy generációs elemzéshez annak érdekében, hogy pontosítsuk az általában az elosztási politika alapjául szolgáló információinkat.

„AZON KORLÁTOZOTT GENERÁCIÓS ELEMZÉSEK, AMELYEKET A SVÉD KORMÁNY EDDIG VÉGRE TUDOTT HAJTANI, AZT JELZIK, HOGY A JÓLÉT ÉS A JÖVEDELEM EGYENLÔTLENÜL VANNAK ELOSZTVA A NEMZEDÉKEK KÖZÖTT.”

Azon korlátozott, generációs elemzések, amelyeket a svéd kormány eddig végre tudott hajtani, azt jelzik, hogy a jólét és a jövedelem egyenlôtlenül vannak elosztva a nemzedékek között. Az 55–64 év közötti csoport 17 százalékkal többet keres, mint amennyi a svédországi átlagjövedelem. A 18 és 24 év közötti csoport 30 száza- lékkal ezen szint alatt keres. Ezek se nem meglepô, se nem felháborító adatok.

A dolgozó emberek karriert futnak be, és ez megnyilvánul a bérezésükben. Minél régebben dolgozik valaki, annál magasabb a jövedelme. Mindazonáltal, ha meg- nézzük a 85 év feletti korcsoport összesített jövedelmét, akkor azt látjuk, hogy az is 30 százalékkal az átlagjövedelem alatt van. És ezt nem lehet csupán azon ténnyel megmagyarázni, hogy a nyugdíj szintje mindig alacsonyabb, mint a legutolsó nyugdíj elôtti jövedelem. Ugyanezen séma érvényesül, ha megnézzük az összesített vagyont a különbözô korcsoportok között. A 18 és 24 év közötti csoport átlag- vagyona 50 ezer koronára (nagyjából 1,35 millió forintra – a szerk.) rúg. A 85 év feletti csoportnak 12-szer több van, de a 40-es években született korosztálynak 17-szer akkora a vagyona.

A jövedelmek és a vagyon egyenlôtlen elosztását valamelyest magyarázzák az elmúlt öt évtized jelentôsebb politikai reformjai. Svédország sokáig prosperáló ország volt, növekvô közszférával.

A jóléti szolgáltatások célkitûzései ambiciózusak voltak. Hogy kielégíthetô legyen a jó és modern lakásra vonatkozó igényük, a „baby boomer” generáció lakástámogatáshoz juthatott, és ez most hozzájárul ezen csoport kiemelkedô vagyoni helyzetéhez. A diáktámogatási rendszer is kedvezô volt. Manapság ezek a rendszerek megváltoztak és kevésbé kedvezôek. A nyugdíjrendszer egy újabb példa arra, hogy a különbözô korcsoportokra nézve mennyire eltérôek a gazdasági elôfel- tételek. Az 1990-es években Svédországnak meg kellett reformálnia nyugdíjrendszerét, mivel

azt az összeomlás veszélye fenyegette. Az addig mûködô struktúra szerint nem lett volna képes arra, hogy finanszírozza azon emberek idôskori ellátását, akik akkor kezdtek nyugdíjba menni.

Az új nyugdíjrendszer teljes pénzügyi felelôsséget vállal, és garantálja, hogy minden generáció fizet a saját nyugdíjáért. Amíg viszont a reform eljut a végsô formájáig, a mai fiatalok gene- rációi nemcsak a saját eljövendô nyugdíjukat finanszírozzák, hanem azon idôsebb csoportokét is, akik most lépnek a nyugdíjkorba.

„AZ ÚJ NYUGDÍJRENDSZER TELJES PÉNZÜGYI FELELÔSSÉGET VÁLLAL, ÉS GARANTÁLJA, HOGY MINDEN GENERÁCIÓ FIZET A SAJÁT NYUGDÍJÁÉRT.”

Ki mit fizessen? A negyvenes években született csoport egyúttal

a legvagyonosabb és a legnagyobb jövedelemmel rendelkezô is (persze ez az egész csoportra nézve igaz, miközben nyilvánvalóan vannak eltérések a csoporton belül). A kedvezô politikai reformok segítségével ez a csoport sikeresen tett szert erôs pénzügyi pozíciókra. Ezen reformokat most úgy alakították át, hogy alacsonyabb szintû kedvez- ményeket nyújtanak.

Tényleg olyan mértékû a demográfiai kihívás, hogy külön figyelmet kell szentelni nekik? Egyesek úgy vélik, hogy ez probléma ugyan,

de könnyen megoldható. Látván azokat az adatokat, miszerint kevesebb ember fog dolgozni az elkövetkezendô években, és több nyugdíjast kell eltartaniuk, a megoldás egyszerû: érjük el, hogy az emberek tovább dolgozzanak, és késôbb menjenek nyugdíjba. Svédországban

a nyugdíjkorhatár ugyan 65 év, de a kedvezményes adólevonások következtében azt figyelhetjük meg, hogy a valós átlagos nyugdíjba lépési kor csökkent. Most pont 60 év alatt van. A baby boomer nemzedék jó egészségügyi állapotát figyelembe véve, többségük legalább 65 éves koráig dolgozhatna. A demográfiai kihívásra tehát az lehet egy megoldás, hogy olyan közpolitikai intézkedéseket szorgalmazzunk, amely az emberek hosszabb ideig tartó munkavállalását ösztönzi.

Sokan viszont azzal érvelnek, hogy egy ilyen kezdeményezés nem lenne elég

arra, hogy teljesen fedezze a nagyobb pénzügyi igényeket, különösen, ha figyelembe vesszük a következô évtizedekben hatalmas mértékben növekvô egészségügyi kiadásokat. Ennél komolyabb megoldásokra van szükség. Leegyszerûsítve tehát a jóléti szolgáltatások finanszírozásához szükséges források elôteremtésének két módja van: díjak vagy adózás.

A díjak kérdése egy nagyon intenzíven vitatott téma a svéd politiká- ban. Szociáldemokrata szemszögbôl attól tartunk, hogy az egyéni díjazás túlzott használata (amely a biztosítási díjak rendszerére hason- lít) elôbb-utóbb aláássa az általános jóléti rendszert. Azt szeret-

nénk, ha a jóléti rendszer nemcsak a szegényeknek, hanem mindenkinek nyújtana szolgáltatásokat. Ez azt jelenti, hogy bármelyik jövedelmi csoporthoz tartozó polgárnak bíznia kell abban, hogy a rendszer az ô igényeire is figyelemmel lesz, ha azok felmerülnek. Olof Palme,

talán a legkiemelkedôbb svéd szociáldemokrata, aki a hetvenes és nyolc- vanas években több évig Svédország miniszterelnöke volt, a követ- kezôket mondta egy 1984-es beszédében: „A következôt szeretném hang- súlyozni: a hátrányos helyzetûek társadalmi érdekeit azon jóléti programok védik a leginkább, amelyek átfogóak, és mindenkit támogat- nak, nem pedig az olyan programok, amelyek csak a hátrányos helyzetûekre koncentrálnak.” Ezek még mindig alapvetô elvei a svéd szociáldemokráciának.

A svéd jobboldal nagyobb mértékben akarja használni a díjakat, mivel azok növelik a jövedelmi szakadékot és csökkentik az adózás általános szintjét. Nekik és választóiknak szociálisan

és gazdaságilag is elônyös lenne, ha az egészségügyi és az oktatási rendszer nagyobb mértékben térítésalapú lenne. Egy ilyen fejlemény természetesen növelné a hátrányos helyzetûek és a privilegizált csoportok közötti különbséget, és ez pont az ellenkezôje annak, amit mi, szociál- demokraták szeretnénk elérni.

„AZ ADÓZÁS VALÓSZÍNÛLEG A LEGJOBB ESZKÖZE A JÖVEDELMEK ÚJRAELOSZTÁSÁNAK ÉS KIEGYENLÍTÉSÉNEK A KÜLÖNBÖZÔ JÖVEDELMI CSOPORTOK KÖZÖTT.”

Az adózás valószínûleg a legjobb eszköze a jövedelmek újraelosztásának és kiegyenlí- tésének a különbözô jövedelmi csoportok között. Egy olyan eszköz, ami növeli

a gazdasági egyenlôséget. Pénzügyileg minden korcsoportot érintene az adózás általános szintjének növelése azzal a céllal, hogy a nyugdíjasok egészségügyi igényeit finanszírozni lehessen. A fiatalabb korcsoportok, amelyek pénzügyileg hátrányos

helyzetben vannak az idôsebb csoportokhoz képest, megint rá lennének kényszerítve arra, hogy olyan szolgáltatásokat finanszírozzanak, amelyek nem az ô közvetlen igényeiket fedezik. Politikailag ez dilemma. Lehetne úgy érvelni, hogy a jólét általános szintjének fenntartása érdekében megkerülhetetlen az adók emelése, és hogy mindenkinek hozzá kell ahhoz járulnia, függetlenül attól, hogy milyen a csoport pénzügyi helyzete más csoportokéhoz hasonlítva. Másfelôl a fiatalabb csoport rosszallhatná, hogy – összességében – többet fizet, mint az

az idôsebb korcsoport, amelynek a legnagyobb szüksége van a szolgál- tatásokra.

Az LO, a svéd szakszervezetek szövetsége nemrég közzétett egy jelentést, amely felhívja a politikai pártokat a demográfiai kihívásokra adandó megoldások mielôbbi kidolgozására. Az LO egyben maga is számos javaslattal állt elô. Az egyik szerint például drasztikusan növelni kellene az adózás szintjét (a jelenlegi, körülbelül 30 százalékról 40 százalékra).

„AZ EGYIK LEGÉRDEKESEBB ÉS LEGBESZÉDESEBB JAVASLAT EGY SPECIÁLIS GENERÁCIÓS ADÓRÓL SZÓL.”

Az egyik legérdekesebb és legbeszédesebb javaslat egy speciális generációs adóról szól. Célja, hogy a baby boomer nemzedék egészségügyi kiadásait finanszírozza. A generációs adóból befolyt összeget ezen szükséglet fedezetére irányoznák elô. Az elképzelés szerint a generációs adót átmenetileg szednék be a ma 50 és 70 év között generációtól.

Az új adók általában makrogazdasági zavarokat eredményeznek, mint például a csökkenô foglalkoz- tatottság és ezáltal eltolódások az adózó polgárok körében. A díjak ugyan nem okoznak nagy- szabású gazdasági zavarokat, viszont újraelosztási eszközként nem mûködnek. Ezért tehát szük- ség van a finanszírozás olyan rendszerére, amelynek éppen olyan pozitív hatása van, mint

a (progresszív) adózásnak, de egyúttal olyan a formája, mint egy díjazási rendszernek. Ezért hatással lesz mind a fogyasztói, mind pedig a szolgáltatói magatartásra. Az LO ezt „okos” adónak („smart tax”) nevezi.

Ez az adófajta egy fix havi összeg lenne, amely ugyan a jövedelemhez igazodna, de nem teljesen progresszívan a jövedelmi skálát tükrözve, hiszen az egyszerûen a létezô progresszív adó növelését jelentené.

Ehelyett három, elôre meghatározott jövedelmi sávhoz igazítva alakí- tanának ki három befizetési összeget. Ettôl tehát részben adó lesz – méghozzá valamennyire progresszív –, de egyúttal díj is.