A KÖNYVEK FORGALOMBA HOZATALA

XXXXXXXXXX XXXXXX

A KÖNYVKIADÁS MESTERSÉGE

BUDAPEST, 1922

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

TARTALOM

I. A SZERZŐ ÉS A KIADÓ VISZONYA

FEJLŐDÉS – SZERZŐI ÉS KIADÓI JOG – NEMZETKÖZI JOGVÉDELEM – A KIADÓI SZERZŐDÉS LÉNYEGES KELLÉKEI

II. A KÖNYVEK IRODALMI ÉS ÜZLETI ELŐKÉSZITÉSE

AZ ÁTNÉZÉS SZÜKSÉGESSÉGE – A LEKTORI INTÉZMÉNY – A KALKULÁCIÓ

III. A KIADÓ INTÉZKEDÉSI A KÖNYVEK TECHNIKAI ELŐÁLLITÁSA KÖRÜL A TECHNIKAI ELŐÁLLITÁS GONDOZÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGE – NAGY SIKEREK – ALAPELVEK: CÉLSZERÜSÉG, GAZDASÁGOSSÁG, STILSZERÜSÉG

IV. A KÖNYVEK FORGALOMBA HOZATALA

AZ ISMERTETÉS MÓDJAI – A HOZZÁFÉRHETŐSÉG ESZKÖZEI – A KIADÓ VISZONYA A KÖNYVKERESKEDELEMHEZ – EGYÉB TERJESZTÉSI MÓDOK

Ezen vezérfonal megirásának tervét az az előadás érlelte meg bennem, melyet mult évben a Magyar Könyvkiadók stb. Egyletének felszólitására „A könyvkiadás kulturája és technikája” cimen tartottam. Ha tehát könyvemmel szakmámnak jó szolgálatot tehetek, ezért hálával tar- tozom azoknak, akik az emlitett előadásra felkértek és ezzel felkeltették xxxxxx azt a gondo- latot, hogy a könyvkiadás mesterségével elméletileg is foglalkozzam.

Munkámban csakis a könyvkiadás szellemi és üzleti irányitását tárgyalom és nem térek ki részletesen a kiadó adminisztrációs, illetve üzemi tevékenységére, nem beszélek a raktározás, expedició, számlázás és könyvelés különféle módszereiről, sem pedig a kiadványok készle- teinek helyes leltározásáról, illetve értékeléséről. Mindezek a kérdések egy kiadói „üzemtan” keretébe tartoznak és fontosságuknál fogva megérdemlik, hogy külön tanulmány tárgyai legyenek.

Tárgyalásom során mindenütt néhány szóval jelzem a fejlődés menetét, a kiadó feladatát pedig ugy igyekszem beállitani, ahogyan azt a normális gazdasági viszonyok megkövetelik, nagy- jában figyelmen kivül hagyva a jelenlegi rendkivüli idők tüneteit és követeléseit.

Budapest, 1922 október havában.

Ahhoz, hogy valamely szellemi termék, valamely irodalmi alkotás testet ölthessen, hogy mint tömegek számára hozzáférhető „könyv” jelentkezhessék, szükség van valakire, aki ezt a folya- matot meginditja, irányitja, technikai végrehajtásáról gondoskodik és aki mindazokat az anyagi eszközöket is rendelkezésre bocsátja, melyeket ez a folyamat megkövetel.

Az irodalmi alkotásnak, illetve szellemi terméknek ez a megtestesitője, megformálója és üzleti vállalkozója: a könyvkiadó.

Ezt a müködését a könyvkiadó hivatásként fejti ki, még pedig a nyilvánosság előtt, amennyi- ben nevét, illetve cégét a könyv cimlapján kinyomatja, jelezve ezzel, hogy valamint a ható- ságok, ugy a közönség szine előtt is felelősséget vállal azért a termékért, melyet a szerző, illetve a szerzők szellemi munkájából könyvvé alakitott.

A szerző szellemi termékét egy példányban mint kéziratot bocsátja a kiadó rendelkezésére, és a kiadó müködése rendszerint akkor kezdődik, amikor ezt a kéziratot a szerzőtől sokszorositás és forgalombahozatal céljából megveszi. De éppen nem ritka dolog, hogy a kiadó már a kéz- irat elkészülése előtt lép fel mint a leendő szellemi termék vállalkozója, és sokszor a szerző alkotó munkája meg sem indulna a kiadó kezdeményezése, illetve vállalkozási készsége nélkül.

A szerző, amikor kéziratán az utolsó tollvonást elvégezte, bizonyos értelemben elbucsuzik ezen munkájától, hogy szellemi erejét más, ujabb munkának szentelje. Amit a kiadónak át- adott, annak gondját elveti magától, mert a megtestesült szellemi terméknek, a könyvnek elő- állitását már a kiadó végzi saját hatáskörében, és a kinyomatott készletekkel már nem a szerző, hanem a könyv kiadója rendelkezik.

A testet öltött élő irodalom, a könyvpiacon fluktuáló könyvtömeg, mint a kiadók gyártmánya kerül forgalomba, és a közönség bizonyos rétegei több-kevesebb fontosságot tulajdonitanak annak, hogy mely gyár készitményeit, melyik kiadó kiadványait vásárolják. Némely kiadó neve kiadványainak jellege, szinvonala és külső alakja folytán fogalommá válik – jó vagy rossz értelemben – és a szerző érvényesülése, népszerüsége és olvasottsága szempontjából sem közömbös, hogy munkái melyik kiadó cége alatt kelnek utra.

A kiadóság a maga összességében tehát nem jelentéktelen tényezője a szellemi életnek, müködése – az iró és a közönség között állva – mindkettőre kihat; saját érdekeit pedig azzal szolgálja legjobban, ha mindkét tényezőnek, az irónak éppugy, mint a közönségnek, minél tökéletesebben hasznára van. Az irónak azzal, hogy érvényre juttatja, közönséget szerez neki és ez uton anyagi boldogulást is; a közönségnek pedig olyképen, hogy minél jobb könyveket ad a kezébe és ezeket a lehető legjobb kiállitásban, a lehető legolcsóbb ár mellett teszi szá- mára hozzáférhetőkké.

I. A SZERZŐ ÉS A KIADÓ VISZONYA

FEJLŐDÉS – SZERZŐI ÉS KIADÓI JOG – NEMZETKÖZI JOGVÉDELEM – A KIADÓI SZERZŐDÉS LÉNYEGES KELLÉKEI

A szerző és a kiadó egymásra találása olykép szokott megtörténni, hogy vagy a szerző ajánlja fel munkáját a kiadónak, vagy a kiadó keresi meg a szerzőt, hogy egész tevékenységét számá- ra lekösse, vagy valamely munkájának közreadását reá bizza.

Régebbi időben rendszerint a szerző volt kénytelen a kiadó után járni és martiriummal hatá- ros, hosszadalmas, kinos munka és gond volt számára, hogy kiadót találjon. Elég gyakran arra kényszerült, hogy a nyomtatás teljes költségét maga fizesse és a pénz előteremtése végett kénytelen volt munkájához főuri mecénást szerezni, akinek viszonzásul a könyvet hódoló dicséretek közt ajánlani szokta. Ha igy nem jutott célhoz, akkor előfizetőket kellett gyüjtenie, még pedig sokat, néhány százat, hogy ezen az uton biztositsa a költségek megtéritését. Elkép- zelhetjük, hogy a régi idők közlekedési viszonyai közt ez mennyi munkával járt és mennyi időbe került.

Nálunk csak a XIX. század negyvenes éveiben enyhültek az irók nehézségei könyveik el- helyezése körül és ebben az időben kezd a kiadók vállalkozási kedve kifejlődni.

A közlekedési viszonyok fejlődése, a gazdasági élet felpezsdülése és a pesti és vidéki könyv- kereskedések megszaporodása a mult század közepén mindjobban megadta a módot arra, hogy a könyvkiadás – részben a nyomdaiparral, részben könyvkereskedéssel társulva – rend- szeres üzletággá fejlődjék ki.

Igy virradt ránk is az az idő, amelyben már nemcsak a szerző járt a kiadó után, hanem a kiadók is igyekeztek minél több jó könyvet üzletkörükbe vonni, és a magyar iró már kevésbbé volt kénytelen szellemi termékeinek elhelyezésével kinlódni.

Az abszolutizmus megszünése után élénk kiadói müködés indul meg és a hetvenes években kiadóink már megkezdik a gyüjteményes vállalatok közreadását is, amelyek iróinknak bő alkalmat adtak irodalmi müveik elhelyezésére. Ezeknek a sorozatos kiadványoknak mind- jobban élénkülő kelendősége ujabb ilyen vállalkozások létesitését eredményezte, ugy hogy a magyar könyvtermelés ebben az irányban a nagyobb nemzetek mennyiségéhez és minősé- géhez közeledik. A hetvenes években megindul az Olcsó Könyvtár, ezt a nyolcvanas években követi az Egyetemes Regénytár, melynek kötetei mindössze csak öt krajcárral drágábbak a hasonló kivitelü Engelhorn-féle német gyüjteménynél. A kilencvenes években megindul a Magyar Könyvtár, mely a német Reklam-féle Universal-Bibliothek nyomdokán halad. Később tudományos müvek sorozatai, köztük a Müveltség Könyvtára, természettudományi és szocio- lógiai sorozatok adnak alkalmat tudósainknak, hogy szakmájukban a közönség széles rétegei számára összefoglaló munkákat teremtsenek.

Ezek a sorozatos kiadványok valóságos gyüjtőmedencék, melyekbe összefolyik és melyekből azután kiárad az irodalom minden mezejét megtermékenyitő könyvanyag. A kiadók üzemei mindinkább megizmosodnak, vállalkozási készségük emelkedik és igy mindjobban rá vannak utalva az irókra és mind nagyobb mértékben a kiadó jár az iró után. Az irodalmi munkát kezdik tisztességesen honorálni és a magyar könyvkiadás az uj század mesgyéjén egyrészt

müködésének gazdagságával, másrészt üzleti szervezettségével a nagy nemzetek szinvonalára emelkedik.

A szerző és kiadó közötti viszony ezen egészséges fejlődésével összeesik a szerzői jognak a mult század vége felé történt törvénybe iktatása.

Két különböző törvény szabályozza ezt a viszonyt; az egyik a szerzői jogi, a másik a kiadói törvény. A szerzői jog annak az elvnek a törvénybe iktatása, hogy a szerzőnek kizárólagos joga van szellemi termékének sokszorositására, bárki más tehát csak az ő engedélyével sokszorosithatja munkáját. A kiadói törvény viszont azokra a helyzetekre vonatkozik, amelyek akkor állanak elő, amikor a szerző és a kiadó között valamely szellemi termék közrebocsátá- sára nézve megállapodás jött létre. A kiadói jog nálunk nincs önálló törvényben szabályozva, hanem Kereskedelmi Törvényünk egyik fejezete. Ez a törvény csak diszpozitiv, vagyis a szerződő felek ezen törvény bármely intézkedését megállapodás utján megmásithatják és a törvény csakis akkor és annyiban nyer alkalmazást, amikor és amennyiben szerződés nem intézkedik.

Szinte meglepő, hogy a szerzőnek ez a természetes joga, mely szerint szellemi termékét senki más az ő beleegyezése nélkül nem értékesitheti, hosszu időkig ismeretlen volt. Már az ókor- ban, különösen a rómaiaknál, eléggé fejlett kiadói üzlet volt, de a szerzőnek munkájára vonat- kozó kizárólagos értékesitési jogát nem ismerték.

Az első adat, mely a szerző jogának elismeréséről szól, egy 1623-ból való angolországi rende- let; tisztán és világosan pedig először Franciaországban, a forradalom korában, az általános szabadságjogokkal egyidőben, 1793-ban jut kifejezésre a szerző kizárólagos joga szellemi termékeinek értékesitéséhez. Ugyanebben az évben már Xxxxxx xxxxxxx és király is ad ki Ausztriában és nálunk rendeletet, mely világosan megmondja, hogy a szerző beleegyezése nélkül munkáját utánnyomatni nem szabad.

A XIX. század közepe felé beállott gazdasági és kulturális fellendülés és ennek az irodalomra nézve örvendetes kihatása nálunk már a negyvenes években felkeltette egy szerzői jogi tö- rvény megalkotásának vágyát, és egy országgyülési bizottság Xxxxxxx Xxxxxxxx vezetése alatt ki is dolgozott egy törvényjavaslatot, melyet jóváhagyás végett Bécsbe a kancelláriához küldtek, ahonnan azonban különböző kifogásokkal visszaküldték.

Sok előzetes tanácskozás és a különböző érdekek alapos megvitatása után 1884-ben jött létre az első magyar szerzői jogi törvény, mely védelmet nyujtott a szerzőnek annyiban, hogy telje- sen kizárta munkájának beleegyezése nélkül való sokszorositását, közreadását és forgalomba hozatalát, szabályozta az antológiákban és általában a gyüjteményes munkákban való közlés módozatait, a szónoki beszédek közlését; de emellett tulságosan szükre szabta azt a védelmet, melyet a szerzőnek munkája leforditásával szemben nyujtott. A mü megjelenési évét követő egy év letelte után ugyanis bárkinek meg volt engedve, hogy a müvet idegen nyelvekre lefor- ditsa, hacsak ezen rövid védelmi időn belül jogositott forditás megkezdése nem jelentetett be. A törvényhozást ebben a meglepően szükkeblü intézkedésben kétféle meggondolás vezette. Egyfelől a magyar irodalom és nemzetiségeink közt bizonyos szellemi kölcsönösségi folyamat megindulását várta a forditások eszközlésének könnyitésétől, másfelől pedig fontos kulturális érdeknek hitte a müveltebb külföld irodalmának forditások nyomán való bővebb beözönlését. Első intencióját, hogy nemzetiségeink a magyar irodalom termékeit minél nagyobb mennyi- ségben nehézség nélkül lefordithassák – és viszont –, egyáltalán nem érte el szerzői jogi tör- vényünk ezen intézkedése; az idegen forditások majdnem szabad beözönlése pedig ártalmas hatással volt saját irodalmunkra, mert a forditások tulságos mértékben kerültek forgalomba és

ez egyrészt minőségük rovására esett, másrészt saját iróinkat kárositotta, mert ha a közönség- nek nem kinálnának annyi forditást, akkor bizonyára több eredeti könyvet vásárolna.

De iróink annyiban is károsultak a forditások tulságosan gyenge védelme folytán, hogy saját munkáik forditási jogát a külföldön nem tudták értékesiteni.

Külföldön gyorsabb volt a szerzői jog fejlődése, és a forditások hathatósabb védelme céljából már 1886-ban létrejött a berni egyezmény néven ismeretes szerzőjogi unió, mely már alaku- lásakor tiz nagy államot: Angliát, Franciaországot, Németországot, Olaszországot, Spanyol- országot stb. foglalt magába és – az illető országok törvényhozásai által szentesitett – haté- kony intézkedéseket tartalmazott a szerzői jognak, különösen a forditás jogának kölcsönös- ségen alapuló védelme tekintetében. Ez a védelem eleinte a megjelenésétől számitott 10 évre szólt, de később odafejlődött, hogy a forditás jogát az eredeti mü kiadási jogával egyenlővé tette és ugyanolyan tartamu védelemben részesitette.

Mindamellett, hogy a szerzői jog a szellemi termékek közreadását, mint természetes jogon alapuló kizárólagosságot ismeri el, minden országban, akár csak a szabadalmak, bizonyos lejárati időhöz van kötve, amelynek eltelte után az illető szellemi termék közkinccsé válik. Ezek a lejárati idők az egyes országokban nem egyformák, igy Magyarországon a szerző halála után 50 év az a védelmi idő, melyen belül a szerző, illetve jogutódai a kizárólagosságot gyakorolhatják; Németországban, Ausztriában és Svájcban 30, Spanyolországban 80 év; az angol törvényhozás a védelmi időt kétfelé osztja, és pedig 25 éven át kizárólag a szerző érté- kesitheti munkáját, a 25 év eltelte után pedig a könyvet bárki kiadhatja, de további 25 éven keresztül a szerzőnek, illetve jogutódainak a bolti ár 10%-át tartozik tiszteletdij gyanánt fizetni. Olaszországban a munka a szerző haláláig illetve megjelenésétől számitva 40 évig részesül teljes védelemben, ezen idő elteltével azonban mindenki kiadhatja, de további 40 évig köteles a szerző jogutódainak a bolti ár 5%-át tiszteletdij gyanánt megfizetni.

A védelmi idő tartama tekintetében Franciaország a háboru után érdekes törvényt alkotott, amely az összes még le nem járt szerzői jogokat tiz évvel meghosszabbitotta. Ebben a rendel- kezésben abból indult ki a francia törvényhozás, hogy a háboru a szerzői jogok kihasználása tekintetében sulyos károkat okozott, amennyiben a könyvek előállitását és terjesztését nagyon megnehezitette. A mi törvényhozásunk ezt az elvet szintén magáévá tette, amennyiben az 1921 december 29-iki uj szerzői jogi törvény 88. §-ában kimondja, hogy amennyiben a szerző 1921 december 31-e előtt halt meg és müvének védelmi ideje még nem járt le, ez a védelmi idő nyolc évvel meghosszabbittatik.

A szerzői jog fejlődésének ilyen részletes tárgyalását fontosnak tartottam, mert kivánatos, hogy a kiadó müködésében ugy erre, valamint a kiadói jogra is állandóan legnagyobb figye- lemmel legyen és ezen téren mindennemü kisiklástól óvakodjék. A szerzői jogi perek ritkák ugyan, de a pervesztes kiadóra többnyire nagyon kellemetlenek is. A szerzői jog megsértése ugyanis nemcsak magánjogi sérelem, nem is csak kihágás, hanem vétségszámba megy és bár az ilyen perek magánjogi biróságok előtt folynak, mégis büntetőjogi jellegüek. Az elitélés tehát a kiadó erkölcsi presztizsének komoly megtépázását jelenti, a kiszabott birság behajt- hatlanság esetén szabadságvesztésre változik és mindezek mellett a pervesztés anyagi tekin- tetben is sulyos következményekkel jár, amennyiben a jogbitorlás alapján készült összes pél- dányok, nemkülönben a példányok előállitására szolgáló eszközök (szedés, klisé, litográfia stb.) elkobzásnak vannak alávetve. Ez pedig annál nagyobb kárt jelenthet, mert az elkobzás nemcsak a kiadó raktárán lévő készletekre szoritkozik, hanem az eladott példányokra is kiter- jed, vagyis ez a költséges elkobzási procedura egy itélet alapján több száz helyen lefolytatható a pervesztes fél rovására.

Kormányunk az 1913-ban Budapesten tartott Nemzetközi Kiadói Kongresszuson hivatalosan bejelentette, hogy kész a szerzői jog nemzetközi védelmére alkotott berni egyezményhez csatlakozni, sőt még a háboru folyamán is meg volt a szándék, hogy a berni egyezményhez csatlakozzunk és törvényhozásunkat különösen a forditások, valamint a zenei és szinházi előadások terén ezen egyezmény szellemében módositsuk, hogy szerzőink ilykép legalább a semleges országokban a berni egyezmény által biztositott nagyobb védelemhez jussanak. Amikor tehát a trianoni békeszerződés a berni egyezményhez való csatlakozást kötelességünk- ké tette, ezzel csak nyilt ajtókat döngetett, mert minden kényszer nélkül, saját érdekünkben is készek voltunk a csatlakozásra, és mert ugy az irói és müvészi körök, mint a kiadók is várva várták már a csatlakozás végrehajtását. Ezzel egyidejüleg törvényhozásunk 1921. december 29-én uj szerzői jogi törvényt alkotott, mely a berni egyezmény szellemének mindenben megfelel.

Amikor a kiadó, az összes jogviszonyokat kellően tekintetbe véve, a szerzővel valamely munkájának kiadására nézve megállapodásra lép, utólagos nehézségek elkerülése céljából a következőkre kell figyelnie:

1. Pontosan meg kell állapitani a kiadandó münek nemcsak cimét, hanem rendeltetését és jellegét is. Nem elég tehát azt mondani, hogy pl. a szerző világtörténetet ad át kiadásra, hanem világosan meg legyen mondva, vajjon ez a világtörténet a nagyközönségnek szól-e, vagy egyetemi hallgatók kézikönyvének van-e szánva, vagy pedig valamely iskolafaj tankönyve legyen-e. Ha a nagyközönségnek van szánva, azt is ajánlatos megmondani, hogy a közönség mely rétegeit tartja a szerző szem előtt.

2. Pontosan körülirandó; hogy a szerződés mire terjed ki; meg kell tehát mondani, hogy egy, több, vagy minden kiadásra szól-e és hogy uj kiadás esetén milyen lesz a jogviszony a szerző és a kiadó közt. Tudományos könyvek uj kiadása esetén gondoskodni kell arról, hogy a szerző köteles legyen a könyvet minden uj kiadás számára a tudomány haladása szempontjából átdol- gozni. A szerző kötelességévé kell tenni, hogy a szükséges nyomdai korrekturákat és revizió- kat el kell végeznie, még pedig felesleges késedelem nélkül, és ki kell kötni, hogy a szedés után már nem kivánhat olyan szövegbeli változtatásokat, melyek a rendes mennyiséget tul- lépik, amennyiben pedig ilyeneket mégis eszközöl, ezek költségét neki kell viselnie. Ajánla- tos, különösen regényeknél, arra is gondolni, hogy mozgókép-előadásokra szóló átdolgozással a szerző szabadon rendelkezik-e, vagy megosztja-e ezen jogát a kiadóval. Szépirodalmi mun- káknál érdemes azt is tekintetbe venni, hogy bizonyos átdolgozások esetén (regényről szin- darabra, illetve megforditva, vagy ifjusági iratra) milyen legyen a jogviszony szerző és kiadó között. Kartársaimat itt kiadói törvényünk egy különös rendelkezésére akarom figyelmeztetni, amelyet ajánlatos, szerződések megkötése alkalmával mindig szem előtt tartani. Kiadói törvé- nyünk ugyanis ugy rendelkezik, hogy ha valamely mü kiadása a kiadóra véglegesen átruház- tatott, akkor ez bármely kiadás fogytával köteles azonnal uj kiadás közrebocsátásáról gondos- kodni. Egészen természetes, hogy ez a rendelkezés a kiadót sokszor kellemetlen, szinte lehe- tetlen helyzetek elé állitja, ami bizonyára nem volt a törvény szándéka, mert a törvény nem azt akarta, hogy valamely elavult tankönyvet vagy feleslegessé vált irodalmi terméket ujból közre kelljen adni, amikor az elfogyott. Ennek az intézkedésnek ilyetén káros kihatását azzal lehet megelőzni, ha a szerződésbe bevesszük, hogy amennyiben a kiadó valamely kiadás fogytával uj kiadást közrebocsátani nem kiván, a kiadás joga a szerzőre száll vissza. A megszerzett kiadói jog terjedelméhez tartozik az a kérdés is, vajjon a szerző a forditás jogát egészben vagy részben a kiadóra ruházza-e. Ha a szerződés erre nézve nem intézkedik, kiadói törvényünk értelmében a forditás joga a szerzőé.

3. Meg kell pontosan jelölni a szerződésben a példányszámot, melynek előállitására a kiadó jogot nyer. Ezt az intézkedést elsősorban a szerző érdeke kivánja, mert kiadói törvényünk ugy intézkedik, hogy amennyiben a példányszámra vonatkozólag megállapodás nem történt, a kiadó azt szabadon állapitja meg. Kösse ki a kiadó, hogy a tiszteletdij alá eső példányokon felül joga van bizonyos mennyiséget, mint többletet nyomatni, amely után tiszteletdijat nem tartozik fizetni. Ezek azok a példányok, melyeket a kiadó szerzői tiszteletpéldányok, birálati példányok gyanánt ellenérték nélkül kénytelen kiszolgáltatni. Rendes körülmények között 5-10% megfelel ennek a szükségletnek, de vannak esetek, például tankönyveknél, melyeket az összes szaktanárokhoz el kell küldeni megismerés céljából, amikor a nyomatott példányszám husz százalékát is kénytelen a kiadó ingyen szétküldeni. Utólagos surlódások elkerülése érde- kében ajánlatos kimondani, hogy ezen többletnyomás nem esik elszámolás alá.

4. Nagyon fontos és nem minden bonyodalmaktól mentes kérdés a könyv terjedelmének elő- zetes megállapitása. A szerzőnek ritkán van meg az az áttekintése, hogy könyvének terjedel- mét képes volna előre kiszámitani és hogy az előre megállapitott terjedelmet képes volna megtartani. Előfordul, hogy kéziratok kétszeresére dagadnak annak a terjedelemnek, mely a szerződés létesitésekor a szerző és a kiadó szeme előtt lebegett. A kiadói törvény ily esetre olykép intézkedik, hogy a tiszteletdij csakis a szerződésben megállapitott terjedelem után fizetendő, a szerző azonban köteles befejezett, teljes munkát szállitani. Ez a törvényes rendel- kezés azonban távolról sem oldja meg azokat a bonyodalmakat, melyek a terjedelem tullépése esetén előállanak, mert a mü nagy része többnyire már ki van szedve, amikor a terjedelem tullépése kiderül, és ilyenkor a kiadó rendszerint kénytelen meggyőződése és érdeke ellenére is a nagyobb terjedelembe belenyugodni.

5. A szerződésben fontos a könyv külső kiállitásának, alakjának, betüfajának meghatározása is. Amennyiben illusztrációkat tervez a kiadó, mondassék meg világosan, vajjon a szerző, vagy a kiadó fogja-e az eredeti képeket előteremteni. Irassék körül a reprodukciók minősége és mennyisége. A közlendő képek tekintetében ajánlatos, hogy a végső döntést a kiadó ön- magának tartsa fenn, mert a képek és klisék beszerzése körül gyakran előre nem látható nehézségek merülnek fel.

6. A következő kikötés a kézirat átadásának határidejére vonatkozik. Ez a kikötés a tárgya- lások során nem szokott nehézségeket okozni. A kézirat átadásának határidejére kötelező igé- retet kapni könnyü dolog, de többnyire annál nehezebb magát a kéziratot megkapni. Aki erre nézve bővebbet akar megtudni, olvassa el Xxxxx Xxx Xxxxx xxxxxxxxxxxxx „Irók, Könyvek, Kiadók” cimü kiváló könyvét, amelyben a könyv irója keseregve panaszolja, hogy gyakran milyen kálváriát kellett járnia, mig az esedékes kéziratokat megkapta. A kiadó sokszor jut abba a helyzetbe, különösen sorozatos vállalatoknál, hogy kiadványát pontos terminusra kell megjelentetnie, és ilyen esetben, amikor a könyv szállitására kötelezettségeket vállalt, nagy anyagi érdek füződik a kéziratok pontos szállitásához. De a kiadó minden óvatossága és minden sürgetése mellett is elég gyakran előfordul, hogy a megjelenést nem tudja abban a sorrendben és arra az időre lebonyolitani, amelyre azt elvállalta. Ha azt kérdeznék tőlem, hogy tudok-e módot és lehetőséget arra, hogy a kiadó legalább némileg biztosra menjen a kézirat pontos kézhezvételére nézve, csak azt az egy tanácsot adhatom, hogy a szerző minél nagyobb mértékben legyen érdekelve a kézirat átadásában. Minél nagyobb a szerző érdekeltsége, vagyis világosan szólva, minél nagyobb összeget várhat a kézirat átadásakor, annál valószi- nübb, hogy pontosan fogja azt szállitani; viszont, ha csekély tiszteletdijról van szó, vagy ha azt már előlegképen megkapta, akkor mindig lesznek esetek, amelyben nem birja azt az ener- giát magából kiváltani, amelyre a vállalt szellemi munka elvégzéséhez szüksége van. Nem szabad tekinteten kivül hagynunk, hogy a szellemi tevékenység nem hasonlitható össze semminemü más munka kifejtésével vagy más szállitási kötelezettséggel, és hogy ehhez, még

ha nem is önálló termelésről, hanem csak forditásról van is szó, mindig különleges diszpo- zicióra van szükség, mely nélkül a munka egyáltalán nem megy előre, és sehogyan el nem végezhető. De azt is ajánlom, hogy a kiadó legyen előzékeny a szállitási határidő megállapi- tásában és késedelem esetén, ha csak nem hárul rá komoly kár, ne zaklassa a szerzőt.

7. A szerző és kiadó közötti viszony során nagyon fontos szerepe van a szerzői tiszteletdijnak. Erre nézve a kiadónak a szerzővel világosan meg kell állapodnia. Elképzelhető ugyan, hogy nem esik szó tiszteletdijról, sőt kiadói törvényünk ilyen esetekre nézve is, amennyiben, ha a tiszteletdij csak „hallgatag” kikötöttnek tekintetik, az összeg megállapitását a biróságra bizza. De legjobb, ha a kiadó, mint üzletember, nem éri be tökéletlen vagy homályos megállapodá- sokkal.

A tiszteletdij kérdése olyan fontos és kulturális vonatkozásaiban annyira jelentős, hogy érdemes fejlődéséről is néhány szót szólni.

Azt kell hinnünk, hogy az ókorban nem ismerték a szerző honorálását. A kiadónak az a csele- kedete, hogy valamely szellemi terméket sokszorositás utján közreadott, a szerző jogkörén kivül álló vállalkozás volt, melyhez a szerző hozzájárulását kérni nem kellett. Erre utal Xxxxxxxxxxx hires mondása, hogy az igazi jó könyv, mely a hasznosat a kellemessel köti össze (qui miscuit utile dulci), dicsőséget hoz a szerzőnek és hasznot a kiadónak. A kiadói üzlet virágzó üzletág volt abban az időben, olyannyira, hogy egyes kiadványokból 1000 példányra rugó mennyiséget is sokszorositottak, még pedig olyképen, hogy rabszolgáknak egy értelme- sebb ember diktálta a szöveget.

A középkor könyviparának részben rendkivül becses maradványai a szerzetesek által másolt kéziratokban maradtak ránk, akik minden üzleti mellékcél nélkül foglalkoztak ezzel a kultu- rális munkával. Arra nézve nincs adatunk, hogy ebben a korszakban az irók tiszteletdijhoz jutottak volna.

A könyvnyomtatás feltalálásához közel eső időből csak egy adat maradt ránk irói tiszteletdijat illetőleg, amennyiben tudjuk, hogy Xxxxxx Xxxxxx, német iró „Gauchmatt” cimü könyvéért a nyomdásztól 4 forint tiszteletdijat kapott, ami nem is volt csekély összeg, ha meggondoljuk, hogy abban az időben egy egyetemi tanulónak egész évi fentartása mindössze csak 9 forintba került.

A magyar irók tiszteletdijára vonatkozólag is van néhány érdekes adatunk, igy tudjuk, hogy Xxxxxxxx „Etelka” cimü regényéért 100 forint tiszteletdijat kapott. Xxxxxxxxxx Xxxxxx élete utolsó éveiben évi 1000 forintra becsülte irodalmi jövedelmét. Xxxxxx Xxxxxx, verseinek összes kiadásáért Xxxxx Xxxxxxxxxx 1847-ben 1000 forintot kapott. A közönség olvasó- és könyv- vásárló-kedvének feléledése a mult század második felében természetesen gyökeresen meg- változtatta a helyzetet. Éppugy könyveinek elterjedtsége, mint a tiszteletdijak tekintetében Xxxxx Xxx volt ezen korszak vezető irója. Xxxxx Xxx imént emlitett könyve szerint Xxxxx maga mondta, hogy az 1873-ig terjedő 27 év alatt összes bevétele szellemi munkája után

246.000 forint volt, ami kb. 9000 forint évi átlagnak felel meg; élete vége felé pedig, ugyan- csak Xxxxx Xxx adatai szerint, kb. 60.000 koronát tett ki Jókainak évenkinti jövedelme. Xxxxxxxx Xxxxxx munkáinak első kiadásáért ivenkint 40 forint tiszteletdijban részesült, de abban az ajánlatban, amelyet a Xxxxx Xxxxxxxxx-cég a mult század végén neki tett, már 130- 160 forintot ajánlottak fel ivenkint.

Hogy a külföldi irodalom tiszteletdijak dolgában nagyszerü és imponáló összegeket is fel- mutat, az tudvalevő dolog. A mult évben például egy kopenhágai könyvkiadóvállalat regény- pályázat pályadija gyanánt 50.000 dán koronát tüzött ki, a pályadijon felül a pályanyertes szerzőnek további 20.000 dán korona minimális tiszteletdijat biztositott. Ezen összegek

jelentőségét csak növelheti, ha meggondoljuk, hogy a irodalom (a norvégeket beleszámitva) alig hat milliónyi lélek számára hozzáférhető. Xxxxxxxxxx Xxxxx Xxxxxx angol miniszterelnök Emlékiratainak kiadójától 90.000 font tiszteletdijat kapott; II. Xxxxxx volt német császár pedig állitólag több mint egymillió dollár tiszteletdijban részesül Emlékiratai fejében.

A tiszteletdij nagysága jelentékeny hatással van az iró szellemi függetlenségére, életberende- zésére és igy irodalmi termelésének minőségére és mennyiségére egyaránt. A tiszteletdijak nagysága természetes összefüggésben van a nemzetek lakosságának számával, gazdagságával és kulturájával. A tiszteletdijakat voltaképen nem a kiadó fizeti, hanem az olvasóközönség, hiszen a kiadó azt a könyv árába belekalkulálja és azoknak a nemzeteknek irói, akiknél a lakosság száma összeesik a nagy anyagi jóléttel és kulturával, természetesen nagyobb anyagi függetlenséget érhetnek el, mint a kis és elmaradt nemzetek szerzői. Boldog az az ország, amelynek irodalma nem nyögi az anyagi függésnek sulyos átkát és amely minél több irónak képes minél nagyobb jólétet biztositani.

Az utóbbi évtizedekben nálunk, lakosságunk számarányához viszonyitva, eléggé rendes viszonyok uralkodnak és az irói foglalkozás a hivatottak számára már közepesen jövedelmező életpályának is tekinthető.

A tiszteletdijak kiszámitása külömböző alapon történik. Vannak esetek, amikor a tiszteletdijat valamely könyv után egy összegben állapitják meg, és pedig vagy kiadásonként, vagy pedig egyszersmindenkorra. Igen gyakori a megállapodásnak az a módja, amelynél a tiszteletdij ivenkint és ezer példányonkint számitódik (1 iv = 16 oktáv oldal). Az is előfordul, hogy az első kiadásnál fizetett tiszteletdij későbbi kiadásoknál felére csökken, aminek annyiban van némi indokoltsága, hogy ujabb kiadások esetében a szerző munkája már csakis a korrekturára szoritkozik, viszont a kiadó kockázata ez esetben jelentékenyebb, mert számitásba kell venni, hogy az első kiadás eladásával a közönség szükséglete erre a müre vonatkozólag részben fedezve van. Külföldön leginkább az a rendszer van bevezetve, mely szerint a szerző a könyv eladási árának bizonyos százalékát kapja tiszteletdij gyanánt. Olvasottabb irók az egész ki- nyomatott példányszám után előre kapják ezt a tiszteletdijat, de többnyire elszámolás alá szokott ez esni és évről évre a tényleg eladott példánymennyiség után fizetik. Angliában és Amerikában nem ritka a sorok vagy szavak után számitott tiszteletdij; igy például Xxxxxxx munkáinak első kiadásáért szavanként egy shilling tiszteletdijat kapott. Előfordul olyan eset is, amikor a kiadó a szerzőnek évenkint fizeti a tiszteletdijat, ez azonban nem ajánlatos, mert könnyen vezethet az egyik fél megkárositására.

8. Olyan esetben, amikor a könyv tárgya vagy rendeltetése lehetővé teszi, hogy többféle, egy- mással azonos tárgyu munka kerüljön forgalomba, például tankönyveknél, törvénymagyaráza- toknál, közszükségleti könyveknél stb. ajánlatos a szerződésben a versenytilalmat kikötni, vagyis a szerzőt megkötni arra nézve, hogy a szerződés fennállásának ideje alatt olyan könyvet sem nem ir, sem olyan könyv irásában részt nem vesz, mely a szerződés tárgyát képező mun- kának versenyt okozhat.

9. Ajánlatos, hogy a kiadó a szerződésileg megszerzett jogok átruházását is fentartsa magá- nak, mert kiadói üzletek eladása, vagy egyes kiadványoknak más kiadóra való átruházása nem ritka dolog és kényelmetlen lenne, ha a szerző utólag ilyen esetekben nehézségeket támasz- tana.

Ezek az utmutatások távolról sem meritik ki azokat a lehetőségeket, melyeket a valódi élet felszinre hoz. A kiadói szakmában nem lehet sablonok után indulni s a kiadónak, ha hivatását helyesen akarja betölteni, a legnagyobb rugékonysággal alkalmazkodnia kell a szerzők és a közönség változó és fejlődő igényeihez. Alig van két teljesen egyforma kiadói szerződés és

még oly esetekben is, ha a kiadó a szerződések számára kész nyomtatványokat alkalmaz, minden esetben kénytelen azokon igazitani és változtatni.

A kiadói szerződésnek itt ismertetett anyaga és tartalma oly esetekre vonatkozik, amikor vala- mely kész, vagy megirandó könyv kiadására állapodik meg a kiadó a szerzővel. Ezen ugy- nevezett „tiszta” kiadói szerződéseken kivül, vannak másféle megállapodások is, amelyekben a szerződést a helyzetnek megfelelően kell felépiteni. Vannak esetek, amikor a könyv a kiadó költségére készül és a bevételekből első sorban a befektetések vonandók le, a bennmaradó bevétel pedig mint a kiadvány nyeresége bizonyos kulcs szerint megoszlik a szerző és közt. Néha, a szerző az előállitási költségeket sajátmaga fizeti és az eladásból eredő, bevételek rész- ben ezen befektetés megtéritésére, részben pedig a kiadó költségeinek fedezésére fordittatnak. Ezek az u. n. „bizományba” adott könyvek, melyeknél a kiadó helyesen jár el, amikor saját költségeit előre kivánja a szerző részéről megtérittetni és amikor pontosan körülirja azokat a kötelességeket, melyeket a bizományi kezelés átvételével magára vesz. A rendestől eltérő eset az is, amikor a szerző valamely megbizást vállal a kiadótól gyüjteményes mü (pl. Lexikon) szerkesztésére vagy ilyenben való közreműködésre. A megbizások közé tartoznak a forditások is.

Olyan országokban, melyek már régebbi idő óta védelemben részesitik a külföldi irókat müveik forditása tekintetében, és amelyek nyelve nem annyira izolált, mint a miénk, már régebben meggyökeresedett az a szokás, hogy a kiadó a nála megjelenő müvek forditási jogának értékesitésével is foglalkozik, még pedig rendszerint azon az alapon, hogy a forditási jog átengedéseért elért összeget a mü szerzője és kiadója közt egyenlő részekben megosztják. De ne higyjük, hogy ezen a téren elegendő és rendszeres munka folyik, és hogy a kiadók csak megközelitőleg is megtesznek mindent kiadványaik forditásainak elhelyezése érdekében. Xxxxx abban a téves hitben vannak ugyanis, hogy a forditás megjelenése az illető országban árt az eredeti kiadás kelendőségének. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Éppen azzal, hogy valamely francia, német vagy angol regény például magyarul megjelenik, a könyv irója és maga a könyv csak emelkedik népszerüségében, ugy hogy sokkal többen vágyódnak az eredeti kiadás olvasására, mintha az illető munka irodalmunkban nem jutott volna helyhez.

A forditási jogok elhelyezése céljából, ugy, mint az a szindaraboknál már kifejlődött, nemzet- közi ügynökségeket kellene szervezni s ezek üzletileg is igen jól virágoznának.

Általános szabálynak tekinthetjük, hogy a kiadó foglalja megállapodásait mindig irásba, gon- doljon át és beszéljen meg minden pontot alaposan és ne felejtse el soha, hogy a szerző bizal- mának megszerzése és megtartása legnagyobb és legbecsesebb üzleti tőkéje. A szerzőket, amikor a kiadóval tárgyalnak, nem egyedül anyagi érdekük vezeti; könyvük megjelentetéséhez sokszor egyéb érdekek is füződnek, és igy nem volna éppen nehéz dolog olyan szerződéshez jutni, amely kizárólag a kiadó érdekeit szolgálja; de az ilyen megállapodások nem szolgáltat- nak alapot egészséges, szilárd üzletre. Másrészt azonban a kiadó ne hagyja számitáson kivül, hogy üzleti ereje mit bir el; ne vágyódjék mecénás szerepére és ne menjen tul azokon a határokon, melyeket a leggondosabb üzleti előrelátás számára megvon.

II. A KÖNYVEK IRODALMI ÉS ÜZLETI ELŐKÉSZITÉSE

AZ ÁTNÉZÉS SZÜKSÉGESSÉGE – A LEKTORI INTÉZMÉNY – A KALKULÁCIÓ

Amikor a kiadó a szerzővel megállapodott és a kéziratot rendben megkapta, azt hinnők, hogy most már egyszerüen hozzáfoghat a könyv technikai előállitásához és csakhamar a terjesztés- hez is. A valóságban azonban még nehéz gond és munka választja el ettől. Az olvasóközönség megszokta, hogy minden, ami előtte mint irodalom jelentkezik, a tökéletesség magas fokán áll, és amikor valamely könyvet, legyen az tudományos vagy szépirodalmi, kezünkbe veszünk, a hibátlanságnak, csiszoltságnak olyan mértékét szoktuk alkalmazni, amely ritkán érhető el egyedül egy ember érdeméből.

Nemcsak a szerzőnek, hanem a kiadónak is kötelessége azzal törődni, hogy mindaz amit kiad, a külső és belső gondosság legmagasabb fokán álljon és a szerző joggal elvárhatja a kiadótól, hogy ebben segitségére legyen. Éppen a teremtő elméknek néha nincs érzékük apróságok iránt. Az iró feladata oly nehéz, hogy részéről szinte emberfeletti dolog volna, mindig és min- denben teljeset és tökéleteset nyujtani. Az iró egyben-másban tévedhet, megfeledkezhetik valamiről, kell tehát, hogy mielőtt a könyv változhatatlan örök életét megkezdi, a kéziratot a szerzőn kivül még valaki átnézze. És a jól szervezett kiadóvállalatok ezt a feladatukat komo- lyan teljesitik is. A kiadó vagy saját maga olvassa a kéziratot, mielőtt nyomdába adná, vagy, különösen ha szakmunkáról van szó, szakemberrel nézeti, át és igy gondoskodik arról, hogy lehetőleg hibamentes alakban lásson napvilágot.

Nem tagadom, elég gyakran akadtam szerzőre, aki tiltakozott az ellen, hogy kéziratát valaki- vel átnézessem, de olyanra talán egyre sem, aki az okos, helyes hozzászólásért utólag hálás ne lett volna. Arról persze szó sem lehet, hogy a szerző tudta nélkül, vagy akarata ellenére változtassanak és ezek a hozzászólások semmikép sem érinthetik a szerző irói egyéniségét. Kétségtelen azonban, hogy több szem többet lát és bizonyára jobb, ha a jóindulatu, komoly kritika a könyv kiadása előtt segit azt tökéletesiteni, mintha utólag kénytelen azt kifogásokkal illetni. A kiadó rendszerint nem képes az átnézés munkáját egymaga elvégezni, hanem lektort vagy lektorokat foglalkoztat, akik a kiadandó munkák megválasztásában, már a szerzővel való megállapodás előtt, segitségére vannak. A lektor a kiadónak legfontosabb és legbensőbb tanácsadója, aki ugyszólván kölcsön adja neki saját szemét, amellyel olvas és eszét, amellyel gondolkozik és itél.

A lektori intézmény rendkivüli fejlettségével volt alkalmam egy nagy angol kiadóvállalat keretében megismerkedni. A vállalat tulajdonosa körülvezetett technikai üzemeiben és be- tekintést engedett a kiadói vezetőség szervezetébe is. A nagy épület egyik folyosójára érve, ott számos, talán tiz-tizenkét ajtót láttam és amikor megkérdeztem, hogy ezekben a külön szobák- ban milyen munka folyik, azt felelte vezetőm, hogy ezek a szerkesztői fülkék. Ezt a fogalmat csak akkor értettem meg, amikor az előzékeny angol alkalmat adott, hogy ezeket a fülkéket közelebbről megismerjem, amikor bevezetett egyikbe és bemutatott az ott dolgozó urnak.

Itt készülnek ifjusági irataink és képeskönyveink – magyarázta ez. – Xxxxx, uram, ez a sok könyv, ami itt rendelkezésemre áll, az utolsó két év termelése a világ minden tájékáról. Én mindent megnézek, minden haladást, ujitást figyelek és most – junius havában voltunk – adom megbizásaimat a jövő évi karácsonyi ujdonságok megirására és illusztrálására.

Elbámultam a kiadói tevékenység ezen tökéletes rendszerességén. Ime, ez a kiadó nem várja be, hogy az iró neki tegyen ajánlatot, nem hagyja őt magára a téma megválasztásában és a meg- irás módszerében, hanem hozzáértő szakemberrel – mondhatnók specialistával – segitségére van, előre megmondja neki, mit tart kiadásra alkalmasnak, milyen legyen a könyv módszere, felfogása, terjedelme, és iró, kiadó, lektor és illusztráló együttesen oly könyveket hoznak létre, melyeik céljuknak legtökéletesebben megfelelnek.

Ilyen rendszerrel dolgozik ez az elsőrangu angol kiadóvállalat minden szakmában, melyet tevékenysége körébe von; az egyes fülkékben elemi iskolai, középiskolai tankönyvek, gaz- dasági, szociológiai munkák, olcsó gyüjteményes regényvállalatok, imakönyvek, ismeretter- jesztő népszerü munkák szerkesztőségei müködnek, melyek mindegyike kezdeményez, irányit és állandó összeköttetést tart fenn azokkal az irókkal, akiket a tervezett kiadványok megirásá- val megbiz.

Ha nem is ilyen tökéletes szervezettségben, de többé-kevésbbé nálunk is megtaláljuk a kiadói tevékenység ezen módszereit. Kiadóink szintén sok esetben kezdeményeznek, irányitanak és szerkesztenek és amikor nem is ők maguk adják a megbizásokat, többnyire mégis elvégzik, illetve elvégeztetik a kéziratok átnézését. A kiadónak kell gondoskodni arról is, hogy a köny- vekben sajtóhibák ne maradjanak. Ezt a gondot legjobb szerződésileg a szerzőre átháritani, de bizonyos ellenőrzés igy is a kiadó feladata marad. Jól szerkesztett Név és tárgymutató készi- téséről is gyakran a kiadónak kell gondoskodnia.

A kiadvány előkészitéséhez tartozik az illusztrálás kérdése is. Nem minden könyv alkalmas arra, hogy illusztrálva jelenjen meg; de a gondos kiadó tudja, hogy sok esetben mennyit nyernek a könyvek jó képekkel. Ezen a téren a kiadó igyekezzék a legjobbat nyujtani. Nem szabad sohasem elfelejtenie, hogy egész müködésében mily nagy erkölcsi felelősség terheli. Ez a felelősség nem merül ki abban, hogy – kevés kivétellel – a kiadók döntik el, mi jelenik meg, és igy mi kerül bele a népek szellemi kincstárába, és másrészt mi az, ami kiadatlan marad az irók fiókjában, de a kiadó alkotja meg az irodalom külső képét is és ezzel belenyul a közönség izlésének irányitásába is. Ha a kiadó, amint láttuk, már a könyvek tartalmának tökéletesitésére is gondot fordit, amennyiben az irókat nem egy esetben valamely munka meg- irására felszólitja, kézirataikat átnézeti és egyszer-másszor bizonyos módositásokat is javasol; még nagyobb hatáskör illeti meg a könyvek illusztrálása tekintetében, mert ezek rendszerint az ő megrendelésére készülnek.

Fontos szerep jut a kiadónak a forditások körül is, amennyiben rendszerint tőle függ, hogy kit lát el forditási megbizásokkal. Kivánatos, hogy ezen a téren az irodalom és a közönség érdekében szigoru mértéket alkalmazzon, hogy a forditásokat nézesse át valakivel, és hogy minden áldozatot meghozzon abból a célból, hogy csakis hü, de amellett gördülékeny, jó magyarságu forditásokat hozzon a könyvpiacra. A kiadóvállalat saját szinvonalát emeli és sülyeszti az általa kiadott forditások gondosságával vagy pongyolaságával.

A forditások jóságára néhány évtizeddel ezelőtt még nagyon csekély figyelemmel voltak a kiadók, illetve a gyüjteményes vállalatok szerkesztői, és ez a mulasztás nagy mértékben ron- totta az olvasókedvet, mert aki kicsavart szerkezetü, értelem nélküli olvasmányba kap, az ebbe belefárad, beleun és jó ideig nincs kedve ujból könyvet a kezébe venni. A forditások tisztelet- dija viszont olyan csekély volt, hogy komolyabb, tehetségesebb irók nem foglalkozhattak ezzel a munkával, akik pedig a nevetségesen csekély összegek fejében vállalták, azok gyorsan, gondosság és elmélyedés nélkül igyekeztek azt elvégezni. Már pedig a jó forditás rendkivül nehéz irodalmi foglalkozás, mely alapos nyelvismeret mellett sok általános tudást is igényel, mert a forditónak minden témában, mely az eredeti müben emlitve van, némileg otthonosnak kell lennie, illetve bele kell tanulnia, hogy a szöveget megértse és helyesen adja vissza. Tudás

mellett a forditás szivós munkakifejtést is követel, és a kiadó nem várhat jó munkát, ha csak ennek megfelelő tiszteletdijat nem fizet a forditónak.

A szerzők többnyire szivesen engednek kiadójuknak hozzászólást könyveik cimének megálla- pitásánál. A könyv cime, annak helyessége és jó hangzása fontos a könyvek kelendősége szempontjából és nem könnyü dolog találó cimre akadni, mert ez sok ötletességet, biztos fonetikai érzést és némi gyakorlatiasságot is igényel. Uj szerzői jogi törvényünk a könyvek cimeit külön szerzői jogi védelemben részesiti, a kiadónak tehát – szerzővel együtt – gondo- san kell arra ügyelnie, hogy könyvei ne jelenjenek meg oly cim alatt, mely más, előbb meg- jelent munka által már le van foglalva.

A kiadónak, mint ezekből látjuk, a nemzetek kulturájában fontos szerep jut, melynek helyes betöltése nagy szellemi erőkifejtést igényel. De hogy kiadói müködését szellemi téren minél szélesebb alapon, minél áldásosabban fejthesse ki, ahhoz jó anyagi felkészültségre is szüksége van. Csak addig dolgozhat, ameddig pénze van, pénze pedig csak addig lesz, amig helyes üzleti kalkulációval dolgozik. Minden egyes kiadványról kalkulációt, előzetes számitást kell készitenie, még pedig nemcsak a kiadvány elkészitése előtt, hanem a könyv készülése közben ujból és ujból, mert bajosan lehet előre látni mindazokat a költségeket, melyek valamely könyv kiadása körül felmerülnek.

A kiadói kalkuláció – sajnos – ingatag, megbizhatatlan alapokon szokott felépülni, olyannyira, hogy üzleti szempontból a legenyhébb kritikát sem állja ki. Két legfontosabb tényezője, a nyomtatandó és eladható példányszám egyrészt, az elérhető bolti ár és nettó bevétel másrészt, tisztára a kiadó szabad mérlegelésére, mondhatnám fantáziájára van bizva.

A kalkuláció természetesen kétoldalu müvelet, amennyiben egyrészt a befektetendő összege- ket, másrészt a bevételeket tünteti fel.

A befektetési oldalon a következőkre kell gondolni:

Szerzői tiszteletdij.

Rajzok tiszteletdija.

Klisék költsége . . . □ cm. à . . . K Szedés . . . iv à . . . K

Nyomdai egyengetés.

Nyomás . . . pld., xxxxxxxxx . . . K = ivenkint . . . K. összesen:

Papir . . . alak; 1000 ivenkint . . . kgr., ára kilónkint . . . K; szükséglet . . . kgr. + 3% rongálási többlet. Mellékletek nyomása.

Mellékletek papirja. Boriték rajza.

Boritékrajz kliséje.

Boriték nyomása és papirja.

Füzés 1000 ivenkint . . . K összesen . . . iv. Kötési tábla rajza.

Kötési tábla lemeze.

Kötés ára . . . K . . . példány ára . . . K. Prospektusok, hirdetések.

Egyéb költségek.

Ezen befektetési tételek közt két csoportot kell megkülönböztetnünk: az egyik, még pedig a rajzok, klisék, szedés és egyengetés, nemkülönben a szerzői tiszteletdij is akkor, amikor nem a példányszám alapján számitódik, teljesen független az előállitandó példányok mennyiségétől;

mig a többi tétel, ugymint nyomás, papir, füzés és kötés stb. az előállitandó példányszámmal emelkedik vagy csökken. Az első csoport tételeinek változatlanságából következik, hogy egy- egy példány önköltsége annál kisebb lesz, minél több példányra oszlik meg az első csoport befektetési összege. A kalkuláció tehát csak akkor nyugszik szolid alapon, ha csak annyi példányt állitunk elő, amennyit tényleg el is tudunk adni, mert ellenkező esetben, vagyis ha a tényleg eladott példányokért nem kapjuk meg azt a bevételt, melyet előre beállithatónak tartottunk, az egész kalkuláció meginog, hamisnak bizonyul. A kalkuláció másik gyengéje a bolti ár megállapitásának bizonytalanságában rejlik. A kiadó ezt szabad belátása szerint álla- pitja meg, ha azonban valamely könyv kelendősége nem felel meg a várakozásnak, akkor gyakran nagyobb könyvárusi engedménnyel, sőt nem egyszer a bolti ár leszállitásával próbálja a kelendőséget fokozni, ami a kalkuláció ujabb megromlását eredményezi. A veszély, hogy a kiadó elszámitja magát, különösen abban rejlik, hogy amikor egy könyvet ki szeretne adni, de ugy látja hogy a befektetési összeggel szemben várható bevétel nem elég arra, hogy az illető kiadvány elvállalását indokolja, a kalkuláció javitása érdekében elkezd nagyobb példány- számmal vagy magasabb bolti árral operálni, és igy elméletben és papiron csábitó kalkulációt hoz ki, melyre azután a valóság szomoruan rácáfol. A példányszám és a bolti ár emelésével ugyanis minden kalkulációt papiron csábitóvá lehet tenni és a kiadó ügyessége, eszessége és rátermettsége éppen abban mutatkozik, hogy meg tudja itélni, hogy melyik könyvből mennyit és milyen áron lehet eladni.

A könyvek bolti árának megállapitásánál elsősorban az önköltségből kell kiindulni és ennek alapján kell a könyv forgalmi árát megszabni. De a kiadó sok egyéb körülményre is legyen figyelemmel. Elsősorban a könyvkereskedőknek adandó engedményre, mely a könyvek jellege szerint külömböző. Igy az u. n. konkurrenciális cikkek (ifjusági iratok, képeskönyvek) után nagyobb engedményt szokott a kiadó a könyvkereskedőknek adni; gondolni kell a kelendőség várható gyorsaságára is, és olcsóbban lehet adni azokat a kiadványokat, melyek rövidesen elkelnek, mint azokat, melyek előreláthatólag évekig elhevernek a kiadó raktárán.

Általános elvnek tekinthető, hogy minél nagyobb kelendőségre van valamely könyvnek vagy gyüjteménynek kilátása, annál olcsóbban lehet és kell azt forgalomba hozni, mert éppen a leg- szélesebb közönségnek szóló kiadványoknál az alacsony ár uj és uj rétegeket hódit meg és a várakozáson messze tulmenő sikereket hozhat. A kiadó tehát éppen a feltünően olcsó ár utján jut el a nagy eredményhez.

A régi rendes időkben árváltozások csakis az olcsóbbodás felé voltak elképzelhetők, és a kia- dók kivétel nélkül arra törekedtek, hogy az árak olcsóságával a könyvek vásárlását a közön- ségnek minél inkább megkönnyitsék. Ma, amikor az előállitási költségek emelkedése folytán az árakat ujból és ujból felemelik, a drágulás csak látszólagos, mert az árak megszabásában valósággal ugyanaz az aggodalmaskodás mutatkozik, mint régen; a kiadók most sem hagyják el azt az álláspontot, hogy a könyv, miután nem elsőrendü szükségleti cikk, egyéb árukkal összehasonlitva, feltünően olcsó legyen és hogy a közönséget az árakkal vásárlásra csábitani kell. A könyvek ma négyszerte olcsóbbak, mint békeérték szerint lenniök kellene, mert mig minden egyéb áru a békeérték négy-ötszázszorosáért van forgalomban, a kiadók csak 100- 120-szorosára szabják a könyvek bolti árát, és alig van könyv, melyet ma abban az árban lehetne előállitani, melyért a kiadók eladják. Ez az olcsóság a szakmát egyelőre viz felett tartja, de sulyos bajok veszedelmét is magában rejti.

A kiadói üzletet nagy haszon lehetőségére kell kalkulálni, mert minden ujabb kiadvány ujabb kockázatot jelent és néhány könyv sikertelensége könnyen felemészti azt a hasznot, melyet a tényleg eladható kiadványok hoznak. Megnyugtató viszont az a tapasztalat, hogy ha valamely könyv eleinte nem is talál kedvező fogadtatásra, elég gyakran később mégis kelendővé lesz. A

kiadónak tehát, ha igazán értékes, jó könyveket ad ki, nem kell csüggednie, ha a gyors kelen- dőség nem jelentkezik azonnal.

Amikor az előbb felsorolt befektetési tételek összegét az eladás utján elérhető bevételekből levonjuk és igy az elérhető hasznot kiszámitjuk, még figyelmen kivül hagytuk az üzlet egyik legfontosabb tényezőjét: az üzleti költségeket. Azokat a költségeket, melyek egy-egy könyvre vonatkoznak, természetesen az illető könyv befektetési számlájára irjuk, de számitásba kell vennünk az általános üzleti költségeket: személyzet, helyiség bére, fütés, világitás, portók, üzleti nyomtatványok, utazások stb. is. Ezeket a költségeket évi összegükben osztási müvelet utján az egyes könyvek forgalmának százalékaira szokták átszámitani és utólag az illető könyv költségeihez hozzáadni.

Nem tartom azonban eldöntöttnek azt a kérdést, vajjon helyes-e, ha az üzleti költségeket az egyes kiadványok befektetéséhez az előzetes kalkuláció alkalmával hozzászámitjuk, vagy nem előnyösebb-e az a módszer, hogy az általános üzletköltségeket a kalkulációnál figyelmen kivül hagyjuk és inkább arra az álláspontra helyezkedünk, hogy azt az elérendő haszonból kell fed- eznünk. Az általános üzletköltség ugyanis az egyes cikkeket annál nagyobb mértékben terheli, minél kisebb az összforgalom; viszont ha olyan könyveket, melyek egyébként tartalmuknál fogva kiadásra alkalmasak, csak azért nem adunk ki, mert az előttünk eddigi forgalmunk alapján ismert költséghányad az illető cikk kalkulációját megrontja, akkor hibát követünk el, mert éppen a jó kelendőségü könyvnek kiadásával juthattunk volna abba a helyzetbe, hogy üzletköltségünk kulcsa csökkenjen. Ha sikerülne csakis olyan könyveket kiadnunk, melyek egy-két éven belül végig eladódnak, akkor nemcsak nagyobb haszonnal dolgozhatnánk, ha- nem az üzletköltség kulcsa is sokkal csekélyebb volna, ami viszont oda vezetne, hogy olcsób- ban adhatnók a könyveket, ami azután ujból a forgalom további emelkedését eredményezné. Ez az az ideál, mely után minden kiadó fut, de kevesen vannak, akik ezt el is érték volna. Ugy mint a szinházak is csak slágereket szeretnének előadni, a kiadó is csupa gyors kelendőségü könyvet szeretne kiadni, de ez ritkán sikerül, és a kiadónak be kell rendezkednie arra, hogy készleteinek egy része sokáig elhever raktárán, kamatot, költséget emészt és elfogyasztja jó részét annak a haszonnak, melyet kelendőbb kiadványai hoznak.

Ezek azok az üzleti gondolatok, számitások és müveletek, melyek a kiadót minden egyes kiadvány előkészitése közben foglalkoztatják és csak ezeknek helyes végiggondolása és alapos megfontolása után láthat hozzá a könyv technikai előállitásához.

III. A KIADÓ INTÉZKEDÉSI A KÖNYVEK TECHNIKAI ELŐÁLLITÁSA KÖRÜL

A TECHNIKAI ELŐÁLLITÁS GONDOZÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGE – NAGY SIKEREK – ALAPELVEK: CÉLSZERÜSÉG, GAZDASÁGOSSÁG, STILSZERÜSÉG

Magát a technikai előállitást a nyomda és a könyvkötészet végzi ugyan, de ha ezek bármennyi- re önállóan és még oly tökéletesen dolgoznak is, mégis a kiadónak, mint vállalkozónak fel- adata, a könyv külső alakját, a betük formáját és nagyságát, a szedés által elfoglalt tér nagysá- gát és az oldalak üres széleit (margó), a papir minőségét, a füzés vagy kötés minemüségét, az illusztrálás vagy egyéb diszités alkalmazását meghatározni: szóval a könyv külső képét meg- formálni. Ismernie kell tehát ugy a nyomdászat, mint a könyvkötészet és az egyéb grafikai üzemek technikáját és résen kell lennie, hogy minden ujitásról, mely ezekben felmerül, jókor tudomást szerezzen.

De nem elég, ha a kiadó a technikai kivitel körül a szükséges intézkedéseket a megrendelés alkalmával megteszi, hanem szükséges, hogy a kivitel minden fázisát a gondos gazda szemével végigkisérje és anélkül, hogy ez a technikai üzemekre kellemetlen zavart jelentene, lépten-nyomon ellenőrizze a munka folyását. Hihetetlen különbség mutatkozik az olyan könyvek közt, amelyeket a technikai üzemek, legyenek azok bármily jól fölszerelve, a maguk jóvoltából ellenőrzés nélkül készitenek, szemben azokkal, melyeknek kivitelét szakértő kiadó dirigálja, aki lelki szemével előre kigondolja, milyen legyen a könyv végleges képe, és aki nagy vonásokban éppugy, mint az aprólékosnak látszó, de esztétikailag néha legfontosabb részletekben is a lehető legtökéletesebb munkát követeli.

Hogy a könyv technikai kivitele mily nagy befolyással van a könyvkiadás sikerére, azt leg- jobban, azok a kiadványok bizonyitják, melyek uj technikai lehetőségekre alapitva, valóságos forradalmat jelentettek a szakmában. Az első ilyen forradalom maga a könyvnyomtatás fel- találása volt, mely európaszerte hihetetlen gyorsasággal inditotta meg a könyvkiadók vállalko- zási kedvét. A XV-XVIII. század kiadói bőven igénybe vették a rendelkezésre álló összes technikai eljárásokat: a fametszetet és később a réznyomást oly bőséggel alkalmazták kiad- ványaikban, hogy a mi korunk legvakmerőbb kiadóinak legpompásabb termékei is csak jelentékteleneknek tünnek fel ezek mellett. Nézzük meg például a Theatrum Europaeum cimü 21 folio-kötetből álló történelmi munkát sok ezer rézmetszetü mellékleteivel, De Bry ut- leirásait, Merian topográfiai munkáit, Xxxxxxxxx háromkötetes munkáját a Dunáról, Xxxxxxxx könyvét a török háborukról és látni fogjuk, hogy a könyvek előállitása terén csak gyenge epigónjai vagyunk azoknak a bátor elődöknek, kik bár kezdetleges gépfölszereléssel, leg- primitivebb világitási eszközök mellett, de annál lelkesebb ügyszeretettel és vasszorgalommal a legpompásabb nyomdai termékeket produkálták. A mi korunk nem is áll felette az előbbi századoknak másban, mint a tömegtermelésben. Ennek utját a világszerte ismert lipcsei Reklam-cég inditotta meg, amikor a gyorssajtót a könyvtermelés szolgálatába állitotta. Rájött arra az egyszerü igazságra, hogy egyfajta alaku és minőségü papir alkalmazásával és a nyom- dai gép felületének teljes kihasználásával mennyivel olcsóbban lehet a könyveket előállitani. Merész ugrással az addig szokásos magas bolti árakról áttért a 20 pfenniges egységárra és ezzel oly óriási elterjedést biztositott kiadványainak, hogy bátran mondhatjuk, hogy a német kultura kiterjedettségének alig tett valaki nálánál nagyobb szolgálatot. Hasonló nagy ugrást tett a technikai lehetőségek kihasználásában az edinburghi Nelson-cég, mely agy üzemben

egyesitette a nyomás és kötés müveleteit, még pedig a kézi munka lehetőleges kikapcsolá- sával. Hat gép nyomja könyveit; ezek a gépek az iveket egyuttal hajtogatják is, a hajtogatott ivek automatikus eljárással helyes sorrendbe kerülnek, majd odatolódnak, ahol a szintén gépi- leg készülő kötési táblákba gépi módon beakasztatnak. Ezzel a módszerrel mindössze 20-30 munkás segitségével naponta 12.000 bekötött könyvet állit elő egy nem tulságosan tág munka- teremben, ami évi 3,600.000 bekötött könyvnek felel meg. Kiadványait igen jó, de amellett könnyü papiron, 320-576 oldalnyi terjedelemben, szolid, tetszetős kötésben, szinnyomásu külső boritással igy 1 shillingért képes forgalomba bocsátani.

A siker nagy valószinüségével inditotta meg 1912-ben Xxxxxxx Xxxxxxx „Brücke” cimü lapjában az egységes világformátumra irányuló mozgalmát. Abból indult ki, hogy óriási megtakaritásokat lehetne a papir gyártásánál, a nyomdai és kötési gépek megszerkesztésénél, valamint a nyomdai munkánál és a könyvek kötésénél elérni, ha minden könyv és folyóirat egyfajta alakban készülne. Nem azonos alakot akart alkalmazni, hanem olyat, mely egy nagyobb alakból ujból való összehajtogatás utján adódik. A kiindulás a 32×45.2 cm. volna; ez a tudományos és egyéb atlaszok, nagy ábráju könyvek és nagy alaku folyóiratok alakja legyen. Ha ezt hosszában egyszer összehajtjuk, a 22.6×32 cm. alakot kapjuk kisebb folyóiratok, természetrajzi s hasonló, illusztrált munkák részére. Ujabb összehajtás a 16×22.6 alakot adná rendes tudományos munkák és revűk számára; a következő 11.3×16 cm. alak pedig a szép- irodalmi és népies kiadványok megfelelő nagysága volna. Ezt a mozgalmat a világháboru megakasztotta, de szeretném remélni, hogy még fel fog éledni és a kultura hasznára még valamikor megvalósuláshoz jut.

Nem vállalkozhatom arra, hogy a könyvek technikai előállitásának utját itt részletesen leirjam. A kiadó tevékenységét ismertetve, a magam feladatát kimerithetem azzal, ha azokat a néző- pontokat igyekszem megállapitani, melyeket a kiadónak a könyvek előállitása körül figye- lembe kell vennie. Ezeknek legfőbb elvei a célszerüség, a gazdaságosság és a szépség, illetve stilszerüség.

A célszerüség megkivánja, hogy minden könyv minél inkább alkalmazkodjék ahhoz a célhoz, melyre rendelve van. Az iskolakönyv legyen kényelmesen hordható és nagy betük által óvja meg a gyermek szemét a károsodástól; a tudományos kézikönyv, melyet asztalnál ülve szok- tak használni, nagyobb alakot bir el és nagy részletességéből folyó terjedelme megkivánja, hogy valamivel több szöveget hozzunk egy-egy oldalra. Az atlaszok, illusztrált diszmunkák térfogatát szintén rendeltetésük szabja meg.

Füzött könyveknél a papirfedél, kötötteknél a kötési tábla az a külső ruházat, melyben a könyv az emberek szeme elé kerül. Ennek a ruházatnak a tetszetős, stilszerü elkészitése a kiadó gondozásának egyik fontos tárgya. Sok kiadó egységes stilust alkalmaz összes kiad- ványainak külsejében és ez – amennyiben kiadványai egyébként tekintélynek és rokonszenv- nek örvendenek – helyes eljárás, mert a kiadói mühely termékeit igy már kivülről felismer- hetővé teszi (pl. S. Fischer, Berlin-Insel-Verlag; Leipzig). A francia kiadók annyira meg- becsülték a külsőben való egységességet, hogy regényeiket évtizedeken át egyformaképen, minden diszités nélkül, sárga boritékban adták ki. Ezzel a puritánsággal ellentétben áll az utóbbi évtizedekben az a törekvés, hogy a boritékon és kötésben a rajzolómüvészet minél bőségesebben érvényesüljön, nemcsak vonalszerü diszitésekkel, hanem alakok és jelenetek minél tarkább és minél élénkebb felhasználásával. Nézetem szerint nem helyes dolog, ha a boritékon (táblán) a rajzok mint szinte öncélu müvészi termékek jelentkeznek, mert ez a könyv fedelének valódi rendeltetésével ellentétben áll. Amikor a könyv eladásra kinálja magát a könyvkereskedők kirakatában, azt a célt, hogy a néző a könyvre figyelmes legyen és a bori- ték nyomán a könyv megismerésének, elolvasásának, tehát megvásárlásának vágya ébredjen

benne, jobban szolgálja az a tábla, amelyen a cim szövege erősen előtérbe lép, és az illuszt- ráció csak mint diszités vagy mint vignetta jelentkezik, anélkül, hogy a fedél felületét tulságos mértékben betöltse, mint az olyan, melynél a fedélen lévő kép leköti ugyan a néző figyelmét, de a képbe való elmerülés közben nem is gondol arra, hogy könyvről van szó.

Kivételek az asztalra való diszmunkák, amelyeknél a gazdag, szinpompás figuralitás indokol- tabb.

Az angol kiadók a kötött könyveket majdnem minden diszités nélkül hozzák piacra és a kira- katokban való érvényesülést azzal mozditják elő, hogy a vászonkötésü könyvet a kötést védő külön papirboritással látják el és ezeken a levehető boritékokon alkalmaznak tetszetős szinnyomatu képeket, amelyek a könyvet kedvessé és feltünővé teszik.

Hogy a kiadó könyveit kötve vagy kötetlenül (füzve) bocsássa-e közre, az is elsősorban cél- szerüségi kérdés. A vevők közül azok, akik a könyvben csak a tartalmat keresik, s a könyvet csakis oktatási vagy szórakoztatási eszköznek tekintik, anélkül, hogy a könyv anyagi mivol- tával, szépségével, tartósságával törődnének, megelégednek a füzött kiadványokkal is; akik azonban könyveiket meg akarják őrizni, mert szépséget, külső gyönyörüséget is keresnek és találnak bennük, szivesebben veszik a helyesen és tartósan bekötött munkákat, hacsak nem azért adnak előnyt a füzött könyvnek, hogy azt saját izlésüknek megfelelő kötésben helyezzék el könyvtárukban. A kiadó, nézetem szerint, helyesen teszi, ha – a röpiratszerü, muló értékü kiadványoktól eltekintve – minden kiadványát egyidejüleg füzve és kötve hozza forgalomba. A stilusos kötés emeli a könyvek vonzóerejét, az pedig, hogy a kétféle minőség folytán olcsóbb és drágább árban kinálhatják ugyanazt a könyvet, szintén jó hatással van a vevőkre. A bekötött könyvek nevelő hatással is vannak a közönségre, mert megőrzésre méltó, szép kül- sejükkel kisebb-nagyobb házi könyvtárak gyüjtésére késztetik. A jó kiadói kötés azáltal, hogy nagyobb tömegben készül, jóval olcsóbb, mint az egyenkint megrendelt bekötés és a kiadó szakértelme folytán az anyagok és diszitések helyes megválasztásával is emelheti könyveinek értékét.

A könyv külső kiállitásának megalkotásában a fogyasztóközönség anyagi érdekeit is tekin- tetbe kell venni, és ezért a technikai előállitásban a gazdaságosság elvét is következetesen szem előtt kell tartani. Az imént felhozott példák bizonyitják, hogy azok a kiadók, akik a kö- zönséget meglepően olcsó könyvekkel tudták „megajándékozni”, mily nagymértékben szol- gálták a kulturát, és mily jelentékeny anyagi eredményeket értek el. A könyv sohase legyen drágább, mint amilyennek lennie kell. A kiadó ne mulasszon el tehát semmit, amivel a könyvet olcsóbbá teheti. Ma, mikor gazdasági életünk sulyos betegségben sinylődik, nagyon bajos ezt a célt szolgálni, de annál fontosabb, hogy a közönség érdekében lépten-nyomon takarékoskodjunk. Minden olcsóbbitás több és több embernek teszi lehetővé valamely könyv megszerzését. Gazdálkodjunk a papir minőségével, a könyv alakjának szedéssel való kihasz- nálásával, de nézzünk arra, hogy a takarékoskodás ne essék a könyv tartósságának rovására, mert a könyv gyorsabb megrongálódása voltakép tékozlást jelent. Rendes gazdasági viszonyok mellett – nagyjában ezeket tartom szem előtt – a kiadó a gazdaságosság szempontját első- sorban azzal szolgálja, ha a papirnak és a kötéshez szükséges sokféle anyagnak beszerzésében a legjobb forrásokat keresi fel, és ha olyan anyagokat használ fel, melyek az illető kiadvány igényeit nem lépik tul. A gazdaságosság keretébe tartozik a könyv terjedelme is. Ne engedjük a könyveket a szükségességen tul terjedni. Kisebb betüfaj alkalmazásával is csökkenteni lehet a könyvek terjedelmét. Amikor a kiadó ezt teszi, valójában saját érdeke ellen hoz áldozatot a közönségnek. Ez ugyanis tévesen szokta felfogni az apróbb betü alkalmazásának okát és célját. Azt hiszik általában, hogy az apróbb betü olcsóbb, holott valóságban a szedés annál

drágább, minél több betü van egy oldalon, mert a nyomdai szedés költsége egyenes arányban emelkedik és csökken a betük sürüségével, tehát forditott arányban van a betük nagyságával.

Oly könyveknél, melyek ujból és ujból kiadasra kerülnek, és amelyeknél változtatások nem mutatkoznak szükségesnek, célszerü a szedésről anyalemezeket készittetni, melyek az ujból való szedést, uj kiadások alkalmával, feleslegessé teszik.

Amelyik kiadó nem saját nyomdával és könyvkötészettel dolgoztat, hanem szabadon választja a technikai üzemeket, melyeknek rendeléseit átadja, az természetesen az üzletiesség elemi szabályai szerint jó munkát fog követelni a lehető legolcsóbb árak ellenében. Amikor azonban

– ami nálunk gyakori – a technikai üzemek és a könyvkiadóvállalat közös tulajdonban vannak, felmerül az a kérdés, hogy milyen elszámolási viszonyban legyen a kiadóüzlet a technikai üzemekkel. Elképzelhető, hogy a könyvkiadás alárendelt szerephez jut, és a számlázásban semminemü kedvezményt nem élvez, hanem épp ugy kezelik, mintha idegen megrendelő volna és éppen csak arra szolgál, hogy a nyomdát munkával ellássa. Az ilyen rövidlátó kezelés mellett a könyvkiadás nem prosperálhat és ennélfogva a nyomdai vállalat fellenditését sem szolgálhatja nagyobb mértékben. Ha ellenben a vezetés arra törekszik, hogy a technikai üzemek ujitásait és előnyeit a könyvkiadás élvezze, és ha még tovább megy egy lépéssel és a technikai üzemeket elsősorban a könyvkiadás szolgálatába állitja, olykép hogy mindezeket egységes, közös üzemnek tekinti, melynek nyereségét csakis a közös termeléstől, a könyvtől várja, mig a technikai üzemek, költségeik helyes felszámitása mellett, csekély nyereséggel érik be, akkor a fejlődés legnagyobb lehetőségei nyilnak meg az egész vállalat részére. Leg- jobban egyes külföldi példák világitják meg ezt a tételt, mint a Nelson, Ullstein, Reklam, Tauchnitz-vállalatok, melyek azáltal jutottak el a fejlődés legmagasabb fokára, hogy bizonyos tipusu könyvek előállitására berendezkedtek és nem a technikai üzemek minél nagyobb nyereségére törekedtek, hanem kiadványaikat olcsóságukkal vezető helyre juttatták. Ha ezen vállalatok nyomdái és könyvkötészetei nem igy járnak el, hanem idegen félként kezelték volna kiadóvállalatukat, akkor világhóditó gyüjteményes kiadványaik vagy egyáltalán nem létesül- hettek volna, vagy oly bolti árat kellett volna megszabniuk, mely mellett távolról sem érhették volna el azt az óriási kelendőséget, mely jövedelmezésüket biztositja.

A célszerüség és gazdaságosság mellett a stilszerüségre is kell a kiadónak gondolnia, külö- nösen olyan esetekben, amikor valamely kiadvány nemcsak olvasmánynak van szánva, hanem bibliofil vágyak kielégitését is célozza. Ezek a bibliofilkiadások tágabb teret engednek a kiadó fantáziájának, de itt sem szabad a könyv jellegével ellentétbe kerülni. A stilszerüség megköve- teli, hogy tartalom, alak, anyag és diszités kellő összhangban legyenek egymással. A stil- szerüség ellen vétenek azok a kiadók, akik az amatőrszerüséget – minden ok nélkül – óriási alakkal és ósdi, nehezen olvasható betükkel akarják elérni; akik például lirai költeményeket okmányszerü formában adnak ki, akik tisztára használatra szánt, ismeretterjesztő könyvekből külön számozott példányokat nyomatnak. A kiadói müködésnek nem szabad az erőltetettség, a diszharmónia jellegét felölteni; a közönségben szunnyadó olvasási és müvelődési vágyat becsületes eszközökkel kell szolgálni, lehetőleg azt és csak azt – ugy és csakis ugy adva a közönség kezébe, amit és ahogy a jó izlés és a kulturális haladás igényei megkövetelik.

A könyv külső csinossága a kiadók figyelmét már a legrégibb időkben nagy mértékben izgatta. A könyvnyomtatás első termékei egyenes folytatásai voltak a kéziratos könyveknek és át- vették ezekből azokat a diszitési módokat, melyek a középkor kéziratait jellemezték. Annyira igyekeztek a nyomdai termékeket a kéziratokhoz hasonlóvá tenni, hogy a nyomdák a fejezetek kezdőbetüit néha nem is szedték ki, hanem helyüket üresen hagyták és később belerajzoltatták a kész példányokba, még pedig erre a célra külön diszes kezdőbetüket, iniciálékat alkalmazva. Figyelemmel voltak arra is, hogy a szedés ne töltse be az egész papirfelületet, hanem oldalt és

a felső és alsó széleken jól kiszámitott bőséges üres teret (margó) hagytak, és a kéziratok illusztrációs diszitését is átvették a szöveg szélére alkalmazott keretrajzoknak és figurális szövegképeknek fametszett kivitelben való alkalmazásával.

Az ősnyomtatványok nagyrésze igy valóságos remeke lett a nyomdászatnak és ez a nemes törekvés átöröklődött nemzedékről nemzedékre és a külső csinosság szempontját – az iskolai ábécétől kezdve, egészen a leggazdagabb kivitelü diszmunkáig – ma sem szabad figyelmen kivül hagynunk.

Hogy ezt a törekvést sok hiba, tévedés és kisiklás kiséri, azon nem szabad csodálkoznunk. Nagy gyakorlottságra és hozzáértésre van szükség, ha valóban helyeset akarunk alkotni, viszont az ujitásra való törekvés a legjobb akarat mellett is könnyen tévutra vezet.

Nem akarom azt állitani, hogy uj irányok jót nem hozhatnak, sőt szükségesnek tartom, hogy a grafikai stilusok és irányok fejlődését éber érdeklődéssel kisérjük, de ezek mellett is melegen ajánlom kiadóinknak, hogy ne mulasszák el a régi idők jeles alkotásainak minél gyakrabban való szemlélését. Különösen tanulságosak a XVI. és XVII. századi rézmetszetü könyvek, a

XVIII. századvégi rézkarcolók (Xxxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxxxxxx, Gravelot stb.) bájos rézkarcai- val diszitett müvek és a XIX. század első felének kiváló fametszetü könyvei, a franciáknál Xxxxxxx, Nanteuil, Grandville, Xxxxxxx, az angoloknál Phiz, Cruikshank, a németeknél Xxxxxx Xxxxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx, stb. és a magunk multjából elsősorban Xxxxxxx Xxxxxx és Xxxxx Xxxxxx stb. illusztrációi. Ne engedjük veszendőbe menni azokat a becses tanulságokat, melyeket ezek a remekmüvek nyujtanak és pusztán az ujitás kedvéért ne hagyjuk el a nemes egyszerüség ösvényét.

IV. A KÖNYVEK FORGALOMBA HOZATALA

AZ ISMERTETÉS MÓDJAI – A HOZZÁFÉRHETŐSÉG ESZKÖZEI – A KIADÓ VISZONYA A KÖNYVKERESKEDELEMHEZ – EGYÉB TERJESZTÉSI MÓDOK

Mindaz, amiről eddig szó volt: a szerzővel való megállapodás, a kézirat előkészitése, az üzleti kalkuláció és a technikai előállitás, a maga összességében csak a könyv kiadását, elkészitését jelenti és aki mindezeket a müveleteket lehetőleg tökéletesen elvégzi, jó kiadványok boldog tulajdonosa lesz. A kiadó feladata azonban éppen nem lehet az, hogy a jó tartalmu és jó külsejü kiadványok készleteit halomra gyüjtse, hanem üzleti célja inkább az, hogy az igy elkészült könyveket forgalomba hozza, eladja, még pedig minél gyorsabban, hogy tőkéjét minél többször forgassa és hogy minél nagyobb forgalom utján minél nagyobb haszonhoz jusson és ily módon müködésének kiszélesitésére, ujabb és ujabb kiadványok létesitésére anyagi erőt szerezzen. Nagyon ritka eset az, amikor egy könyvnek már megjelenésekor bizto- sitva van a piaca; egyetemi tanárok tankönyveire mondhatjuk talán, hogy elhelyezésük alig okoz gondot a kiadónak; a legtöbb könyvnek azonban megjelenéskor még egyetlen biztos vevője sincs. A közönséget tehát megfelelő uton-módon figyelmessé kell tenni a könyvre, az ujdonságot minél szélesebb körökben ismertetni kell, hogy minél több emberben feléledjen a könyv megszerzésének gondolata és vágya; ezenfelül pedig gondoskodni kell arról, hogy azok, akik a könyvet meg akarják szerezni, minél könnyebben hozzáférhessenek, igénybe kell tehát venni a könyvterjesztés összes módjait és alkalmait

Az ismertetés terén aránylag legkönnyebb a kiadó helyzete, amikor szakkönyvről van szó. Ügyvédek, mérnökök, orvosok stb. cimanyaga elég könnyen hozzáférhető; ha tehát a kiadó ezekhez körlevelet küld a megjelent ujdonságról és ha a szaklapoknak alkalmat ad a könyvek megbeszélésére, akkor majdnem biztosra veheti, hogy mindenki, akit illet, tudomást szerzett a könyv megjelenéséről. Ha azután még néha a szaklapokban hirdetést is közzétesz, a könyvek boritékain a hasonló szakmába tartozó többi kiadványait felsorolja és egy szakmába tartozó kiadványairól időnként jegyzéket nyomat és azt az illető szakma cimeire elküldi, akkor szinte kimeritette az összes kigondolható ismertetési módokat.

Sokkal nehezebb az ismertetés módja, amikor nem meghatározott érdeklődési körrel állunk szemben, hanem a széles nagyközönségben kell az iró és könyve iránt érdeklődést kelteni. Itt az ismertetésnek minden módját és eszközét igénybe kell venni és még igy sem érhető el, hogy mindenki, akiben valamely könyv megvásárlására a hajlam megvan, tényleg tudomást is szerezzen az illető könyv létezéséről. A kiadó elsősorban a sajtót igyekszik igénybe venni könyveinek ismertetésére, még pedig ugy a napisajtót, mint azokat a folyóiratokat, melyek a széles rétegekhez eljutnak. A lapok azonban nem mindig hajlandók a kiadónak azt a szol- gálatot megtenni, hogy ujdonságait megfelelő módon ismertessék. Volt idő, mikor a lapok egy része, abból indulva ki, hogy a kiadó elsősorban üzleti célból dolgozik, elzárkózott a könyv- ujdonságok ismertetése elől. Ma azonban egészségesebb viszonyok uralkodnak, amennyiben a lapok felismerve, hogy maga a közönség is szivesen látja, sőt elvárja az irodalom ujdonságai felől való tájékoztatást, majdnem kivétel nélkül gondosan szerkesztett irodalmi rovatot adnak, mely minden könyvet, melyet a kiadó beküld, több-kevesebb részletességgel ismertet. A kiadó az ismertetést meg szokta könnyiteni azzal, hogy kész recenziót küld a lapoknak; ennek azon- ban a rovat vezetője csak annyiban szokta hasznát venni, hogy tájékozást szerez a könyv tar- talmáról, anélkül azonban, hogy ez a lapban közölt ismertetés hangját és irányát befolyásolná.

A lapok ismertetései mellett a hirdetések is előmozditják a kiadó feladatát. Az ismertetést ugyanis csak egyszer, a könyv megjelenésekor közlik és rendszerint a lap saját véleményét adja a könyvről, a hirdetésben ellenben a kiadó maga szólalhat meg, a reklám hangosabb szólamait is igénybe veheti és annyiszor léphet érintkezésbe a közönséggel, ahányszor akarja, aminek a költség és eredmény közötti arány állapitja meg a természetes határát. Nagy előny- ben vannak azok a kiadók, akiknek saját lapjaik vannak, mert ezek kiadványaik ismertetését és hirdetéseit lapjuk utján sokféle módon előmozdithatják.

A kiadványok ismertetésének régi időktől fogva használatos eszközeihez tartoznak a kiadók könyvjegyzékei. A legtöbb kiadó él ezzel az eszközzel és a jegyzékek szerkesztésében és külső kiállitásában a leleményességnek, alaposságnak, gondosságnak és áldozatkészségének minden módját és eszközét fel szokta használni. Ezek a kiadói jegyzékek néha valóságos irodalmi folyóiratok alakjában lépnek fel, sőt egész könyvekké dagadnak, amelyekben a szerzők arc- képét, életrajzát és munkáik mutatványait is közlik. Nem csekély gondot okoz a kiadói könyv- jegyzékek célirányos szétküldése. Minden kiadó igyekezzék ily célra cimanyagot gyüjteni. Számos esetben a telefonelőfizetők jegyzéke helyes cimanyagnak tekinthető. Kisebb könyv- jegyzékeket ajánlatos az eladott könyvekbe berakni, mert ily módon biztosan könyvolvasók kezébe jutnak.

A könyvek terjesztésének egyik fontos előmozditója, ha a kiadó a könyveket nem mint egye- deket termeli, melyek közt semminemü szerves összefüggés nincs, hanem ha gyüjteményeket létesit, melyeken belül bizonyos tartalmi és alaki kapcsolat áll fenn. Irodalmi szempontból a könyvek egyéni értéke a fontos és a jelentőséges irodalmi alkotások önmagukban hordják érté- küket és idővel elterjednek még akkor is, ha szerzőjük semmi egyebet nem ir és ha kiadójuk semmi egyebet nem ad ki. De a kiadói termelést nem lehet arra berendezni és ugy irányitani, hogy csak örökbecsü remekmüvek jelenjenek meg. A természet semmi téren sem produkál csupa hibátlan és nagybecsü egyedeket, igy az irodalom terén, mely az emberi lélek terméke, szintén bele kell nyugodnunk abba, hogy mindenféle jellegü és minőségü könyvek jelennek meg, s mi sem természetesebb, mint hogy ezek egymással szemben – a csendes háttérben – valóságos küzdelmet vivnak az életért, az érvényesülésért, a közönség tetszéseért. S a kiadó- nak kötelessége, hogy azokat a könyveket, melyek termelésére és terjesztésére vállalkozik, ebben a harcban, akárcsak saját gyermekeit, támogassa, védje és előre vigye.

Ezért helyesen jár el, ha egyazon irónak, kinek értékéről meg van győződve, minél több könyvét adja ki, mert a terjesztés mezején nagy előnyére szolgál, ha minden eladott könyvvel ugyanazon iró többi könyvének olvasására és megszerzésére is felkelti a vágyat. Ajánlatos tehát, hogy minden könyvben ugyanazon iró többi könyvét a boritékon vagy a könyvbe helye- zett külön lapon, esetleg a könyv végén hirdesse.

Ugyanezen elv erejénél fogva ajánlatos, ha a kiadó bizonyos szakmákra központositja tevé- kenységét. Ez is módot ad arra, hogy mindegyik könyvben többi azonos szakmáju kiadványait ismertesse. Még többre juthat azzal, ha az illető szakmának valamely jól szerkesztett folyó- iratát is kezében tartja, ami által a szakma iróit és fogyasztóit szinte maga köré gyüjti. A ter- jesztésnek ezen módjairól szoktuk mondani, hogy „egyik könyv viszi a másikat”.

És hasonlóképen vagyunk a kiadók által forgalomba hozott könyvsorozatokkal, minők például a Magyar Könyvtár, Egyetemes Regénytár, Modern Könyvtár, Legjobb Könyvek, Pantheon Ismerettára. Az ilyen gyüjteményeket élő fához hasonlithatjuk, melynek minden ága és levele a törzsből egészséget és életerőt sziv magába. De aztán gondoskodjék a kiadó arról, hogy a törzs maga egészséges és erős legyen és maradjon, gondoskodjék az illető gyüjtemény tekin- télyéről és ne engedje gyenge, felesleges könyvekkel elsatnyulni, mert ahogy a gyüjtemény minden jó kötete az egész gyüjtemény hirét öregbiti és a közönségben vágyat ébreszt a többi

kötet olvasására, azonképen minden elégedetlenség és csalódás, melyet bármelyik kötet okoz, az egész gyüjtemény hirét rontja és a közönség bizalmát az egész gyüjtemény iránt csökkenti.

Fontos kérdés a kiadóra, hogy kiadványainak ismertetésére mennyi költséget forditson. Leg- célszerübb, ha kiadványait egyénileg kezeli és ha azokra fordit több gondot és költséget, amelyekről feltehető, hogy minél szélesebb körök olvassák és vásárolják. Vannak esetek, amikor még az utcai falragaszok és minden egyéb hangos reklám-eszközök igénybevétele is helyes és indokolt, amikor érdemes mindent elkövetni, hogy valamely könyv a legszélesebb közönség gondolatvilágába, tudatába beléjusson és minden ember kénytelen legyen, ugyszól- ván, mindig erre gondolni. Ennek azonban már igazán szenzációs könyvnek kell lennie, akár mint szépirodalmi, akár mint tudományos olvasmánynak. Szük körnek való könyvvel nagy lármát csinálni nem okos dolog, aminthogy egyáltalán móddal kell a hatásokat mérni, nehogy a közönség elfásuljon, és nehogy a kiadó dicsérete és figyelmeztető felhivása később már bizalmatlansággal találkozzék. Ha a közönség a reklám eszközeinek hatása alatt megvesz egy könyvet és csalódottnak érzi magát, akkor természetesen fokozódó óvatossággal fogadja majd a csábitás szavait.

A könyv legértékesebb hirvivője maga a jó könyv, az olvasók körében ébredő és szájról-szájra tovább terjedő elragadtatás, mely a közönség körében meggyökeresedik s az iró hirnevét ma- gasra emeli. Xxxxx könyvnek ez a tulajdonsága megvan, az érdemli meg a kiadó legnagyobb gondozását és ennek terjesztésére érdemes legtöbbet költeni.

A jó könyv előnye és haszna nemcsak az, hogy önönmagának szerez további vevőket, hanem még az a mérhetetlen előnye is van, hogy az olvasási kedvet általánosságban fokozza, az olva- sót könyvkedvelővé teszi. Ezzel szemben az unalmas, fecsegő, tartalmatlan könyv elveszi az emberek kedvét az olvasástól. Legfontosabb ezért, hogy a közönségnek általában, de különö- sen az ifjuságnak lehetőleg csakis igazán jó könyvek jussanak kezébe, mert ezek nevelik a könyvolvasó és könyvvásárló közönséget. Nálunk az olvasási kedv általános fokozódásának egyik oka feltétlenül a báró Xxxxxxxx Xxxxx miniszter által kezdeményezett és Xxxxxxxxxx Xxxxxx által 1904-ben végrehajtott, nagyszerüen megszervezett elemi iskolai könyvtárakban keresendő, melyek anyagát egy erre alakitott bizottság állitotta össze, biztositva a jól meg- választott ifjusági olvasmányokkal, hogy a könyvek szeretete, az olvasás megkedvelése az uj generáció legszélesebb köreiben meghonosodjék.

A könyvhirdetések alkalmazása éppen nem uj dolog. A kiásott pompeji fürdők falain is találtak könyvhirdetéseket.

De, amint már jeleztem, nem elég a közönség figyelmét a könyvekre felhivni, vételkedvét fel- szitani, hanem arról is kell gondoskodni, hogy könnyen, kényelmesen hozzájusson kiadvá- nyainkhoz. Az emberek érdeklődése és figyelme ezerfelé van lekötve, folyton más és más be- nyomások foglalkoztatják, ha tehát valamely könyv megvételét már el is határozták, szán- dékuk könnyen feledésbe merül, ezért tehát a kiadó érdeke, hogy a megvásárlás lehetősége minél sürübben és minél egyszerübb módon kinálkozzék. Ennek legrégibb és legideálisabban megszervezett utja és eszköze a könyvkereskedelem.

A régi könyvkiadók, akik egyuttal nyomdászok is voltak, nagy szekereken, zsákokba csoma- golva, nem bekötve, hanem összehajtogatott ivekben vitték ujdonságaikat a vásárokra, Német- országban kezdetben főképen Frankfurtba, később a XVII. század óta mindinkább Lipcsébe, ahol összecsődültek a könyvkereskedők és összevásároltak mindent, amit boltjaikban eladha- tónak tartottak. A kiadók nem mérték xxxxxx a könyvet; 1 pfennig volt egy nyomtatott ivnek az ára. A magukkal vitt könyvekről könyvjegyzéket is nyomattak; igy már 1469-ben Gutenberg üzlettársa, Schöffer, a mainzi „Xxxxxx Xxxx” cimü vendéglőben árusitott 21 kiadványáról

nyomtatott jegyzéket ragasztott ki és osztott szét. Az eladás készpénz ellen történt és kb. 1600-ig a kiadó és könyvkereskedő közötti árusitás ilyen módon folyt. Ekkor fordulat állott be annyiban, hogy a könyvárusok többnyire maguk is adtak ki könyveket és igy már nem akartak készpénzért vásárolni, hanem csereüzleteket kötöttek egymás közt, ivet iv ellen, pénzbeli el- számolás nélkül. Ez a csereüzlet annyival is inkább meghonosodott, mert a harmincéves háboru idején nagy volt a pénzszüke – bankókat nem nyomattak, – másrészt pedig a közbiz- tonság is nagyon megromlott és nem volt ajánlatos teli pénzeszacskóval utazgatni. Ez a csere- berélési módszer nagyon megszaporitotta a kiadói termelést – meg is látszik ezen kor irodal- mán, mert minden könyvárus minden áron kénytelen volt minden vásáron nagy csomó ujdon- ságot felmutatni, hogy ennek ellenében könyvesboltja számára, minél többféle idegen kiad- ványhoz juthasson. De az egészségtelen termelési viszonyoknak a gazdasági élet törvénysze- rüsége előbb-utóbb mindig gátat vet és igy itt is megjött a tultermelés szomoru visszahatása abban, hogy a hazacipelt nagyszámu felesleges ujdonságokra már nem lehetett elég vevőt találni; a könyvárusnak nyakán maradtak a csereképen beszerzett könyvek és igy a XVIII. század közepén a csereüzlet helyében egy uj könyvterjesztési módszer honosodott meg Németországban: az ujdonságoknak bizományba adása.

Ezt a módszert a kényszer szülte, de a német könyvkereskedelem szivóssága, rendszeretete, szakértelme hatalmas kulturfegyverré fejlesztette, melynek a német könyvkereskedelem – és annak nyomán a miénk is – óriási fellendülését és kiterjedését köszönhette. A kiadóra meg- szünvén a készpénzeladás sima lehetősége, a csere-üzlet pedig csütörtököt mondván, a kiadóság, amely már akkoriban – nemcsak manapság – minden lehetőséget igénybe vett, hogy áruját eladhassa, odaadta azt a vásáron a könyvárusnak minden ellenszolgáltatás nélkül, mondván, hogy majd a jövő évi vásáron ugyis találkozunk, akkor majd megfizeted nekem, amit tényleg eladtál, ami eladhatatlannak bizonyult, azt visszahozod magaddal, amit pedig még magadnál akarsz tartani, ugy hogy majd csak később számolsz el vele, amikor már eladtad, azt tartsad rendelkezésemre, és majd a jövő évi vásáron ujból beszélünk erről.

Ez a maga nemében egyedül álló viszony csak azzal az egy hátránnyal járt, hogy végtelenül sok elszámolási munkát okozott; egyébként azonban az abszolut bizalmon alapuló kereskedel- mi összeköttetés ideálja volt. A kiadóságra egészséges szabályozást jelentett, mert megszün- tette a nyakra-főre való nyomatást és csak a tőkeerős, komoly kiadónak nyujtott boldogulási lehetőséget. A kiadónak tőkeerősnek kellett lennie, mert évekig kellett néha várnia, mig a könyvárustól pénzét megkapta; a könyvkereskedés folytatása ellenben mindenki részére lehe- tővé vált, lett légyen az bármennyire szegény, aki szakértelmet, munkakedvet és becsületes- séget hozott magával. Ha az elszámolás kiadó és könyvkereskedő között ma már nem is vásáron folyik, mégis ma is az eladás és elszámolás ezen módja áll fenn, – szorosabban véve: állott fenn a háboru végéig – közöttük. A kiadó ujdonságairól körlevél utján és a szaklapokban való hirdetéssel értesiti a könyvkereskedőt, ez bizományba hozat annyi példányt, amennyit eladhatónak tart és évenkint egyszer számol el a kiadóval és akkor: az eladottat megfizeti, az eladatlant pedig vagy visszaküldi vagy későbbi eladás reményében raktárán tartja ugy, hogy az voltaképen a kiadónak rendelkezésére áll (disponenda). De a kiadó azoknak a könyvkeres- kedőknek, akikkel rendes összeköttetésben áll, megrendelés nélkül is rendszeresen meg szokta küldeni összes ujdonságait. Legujabban ez az évszázados módszer mindkét félre tulságosan költségesnek bizonyulván, szünőfélben van és a könyvkereskedő mindinkább készpénz ellen szokta beszerezni a kiadótól szükségletét.

A közönséggel való érintkezést, a könyvek tényleges eladását a könyvkereskedő végzi el, és a kiadó voltaképen csak ezen a közvetett uton tart fenn összeköttetést az olvasókkal, akik szá- mára kiadványait termeli és igy a közönség kivánságai, panaszai és dicséretei nem jutnak köz- vetlenül füléhez, hanem csak a könyvkereskedelem utján szerzi be információit a közönség

hangulata és szükségletei felől. Ez nagy hátránya a kiadói üzletnek. Ennek kiegyenlitéséről olykép kell a kiadónak gondoskodnia, hogy a könyvkereskedelemmel minél élénkebb sze- mélyes összeköttetést tart fenn és hogy olvasmány, utazás és az irodalmi élettel való benső viszony ápolása utján állandóan a közönség üterén tartja kezét és figyeli izlését és szükség- leteit. Sok kiadó kiadói üzeme mellett könyvkereskedést is folytat, hogy ennek utján a fo- gyasztókkal való közvetlen érintkezést megteremtse.

Általában azonban a kiadó függési viszonyban van a könyvkereskedővel szemben, mert nagyban a könyvkereskedőtől függ, hogy milyen könyv eladásával foglalkozik, mit ajánl a közönségnek, mit tart raktáron és mit helyez el kirakatában. Ezen függésből folyólag valósá- gos versengés folyik a kiadók közt a könyvkereskedők jóindulatáért.

Már a könyvek megjelenése előtt körlevelek utján és a szaklapban való hirdetéssel felhivja a kiadó a könyvkereskedő figyelmét készülő ujdonságaira és a rábeszélés minden eszközével át akarja rá vinni azt a lelkesedést, azt a meggyőződést, mely őt az illető könyv kiadására kész- tette. Ezt a szándékát természetesen nem mindig képes megvalósitani, mert a könyvkereskedő, amig a közönség magatartását valamely uj könyvvel szemben nem ismeri, rendszerint csak kevés példányt rendelhet belőle.

A kiadó ugy van a könyvkereskedővel, mint a tanárok a tanitványaikkal: mindegyik csak a saját szakmájára gondol és elfelejti, hogy a tanulónak hat-nyolc szakmából kell készülnie. A kiadó is azt szeretné, ha a könyvkereskedő csak az ő kiadványait vásárolná és terjesztené és megfeledkezik arról, hogy ugyanannyi érdeklődést és üzleti tevékenységet kiván kiváltani belőle a kiadók mindegyike. Ha a kiadónak módjában állt ismertetések, hirdetések, könyv- jegyzékek és a meggyőzés egyéb eszközei utján a fogyasztó közönséget kiadványai iránt nagyobb mértékben érdekelni, különösen ha kedvelt irók könyveit vagy pedig nélkülöz- hetetlen munkákat hoz piacra, akkor helyzete a könyvkereskedővel szemben is kedvezőbb és ilyen esetekben a függési viszony megfordul, amennyiben a könyvkereskedő van a kiadóra utalva, nem pedig a kiadó a könyvkereskedőre.

A magyar kiadóság abban a kedvező helyzetben van, hogy – különösen Budapesten – jól szervezett, nagy intelligenciáju és a szakmához melegen ragaszkodó könyvkereskedelemre támaszkodhatik. A helyzet magaslatán álló kb. 60 rendes könyvkereskedésen kivül számos kisebb eladási telep – utcai bódék, pályaudvari, szállodai, kávéházi könyvkereskedések, ezenf- elül kolportőrök és utcai árusok is foglalkoznak könyvek eladásával.

Amellett, hogy a könyvkereskedelem a könyvterjesztés legegészségesebb és legjelentékenyebb szerve volt és marad mindenkoron, a kiadóság gazdag, néha tulzott termelésének elhelyezé- sére nem bizonyult elegendőnek, mert nem volt megszervezve arra, hogy a vevőket szemé- lyesen felkereste volna. Ezt a személyes rendelésgyüjtést régebben a kolportőrök végezték, de a mult század vége felé meghonosodott Németországban és nálunk is a könyv-részletüzlet, mely ügynökei utján a vevőknek havi törlesztésre ad el nagyobb összegü könyveket. Ez az uj terjesztési mód és különösen annak gyors felvirágzása erősen visszahatott a könyvtermelésre is, amennyiben a kiadók egyenesen a részletüzlet számára kezdtek termelni és nem annyira egyes jó könyvek kiadásával törődtek, hanem nagyobb könyvsorozatokat kezdtek előállitani. Igy volt lehetséges nagy iróink összkiadását, lexikonokat és egyéb sorozatos ismeretterjesztő munkákat kiadni és nagy mennyiségben elterjeszteni. A közönség kezdetben szivesen fogadta a könyvügynököket és ajánlataikat, de később sok panasz merült fel, mert rábeszélésükkel sokszor oly megrendelést erőszakoltak ki, melyet a kispénzü rendelők később megbántak. A kiadói és könyvterjesztői müködés ezen módszeréről nem mondhatjuk, hogy az mindenben a közönség szükségletét szolgálta, de ha elgondoljuk viszont, hogy az igy eladott magyar köny- vek mennyire szolgálják manapság az elszakitott területeken a kulturális közösség eszméjét,

akkor csak örvendhetünk, hogy a könyvügynökök fáradhatatlan hada mily mélyen szántotta fel a kultura talaját.

A kiadó eladási szükségletét gyakran még a könyvkereskedelem és a részletüzlet együttvéve sem elégithette ki teljesen. Voltak és lesznek mindig esetek, amikor a kiadó nem tud ezekkel a természetes eladási módokkal kiadványainak elég nagy és gyors kelendőséget teremteni. A könyvekben is beáll néha az egészségtelen tultermelés és különösen az szokta magát meg- bosszulni, ha – amiről a kalkuláció tárgyalásánál szó volt – a remélhető nyereség csábitóbb alakulása érdekében a kiadó többet nyomat valamely könyvből, mint amennyit rendes uton, természetes eszközökkel el lehet adni. A nem kelendő könyvek ólomsulyként terhelik raktárát és ezek mozgósitására néha erőltetett eszközöket is igénybe kell vennie. Ilyen eladási módnak kinálkozik az „árleszállitás”, melyhez nem egyszer volt kénytelen a kiadó folyamodni, hogy könyveinek – néha a legjobb tartalmuaknak is – gyorsabb kelendőséget biztositson.

Még a lelkiismeretes és óvatos kiadót is sok csalódás éri, de ezzel szemben az a vigasztaló, hogy amikor valamely könyv rosszul fogy, akkor maga a könyv megmarad. Az idők változása gyakran előre nem látott eladási lehetőségeket vet felszinre és az sem ritka dolog, hogy kelen- dőség dolgában az utolsókból lesznek az elsők. A közviszonyok hullámzása, a tudományos áramlatok változása, az irodalmi izlés szeszélye néha olyan irót is divatba hoz, akinek könyvei évekig szinte el voltak temetve a kiadó raktárában.

A legnagyobb meglepetést ezen a téren a világháboru hozta, melynek megindulásakor min- denki azt hitte, hogy a könyvkiadás és könyvkereskedés a tönk szélére jut, mert el sem lehetett képzelni, hogy a háboru folyamán a közönségnek lesz kedve és pénze arra, hogy könyvet vásároljon. De a valóság ezeket a föltevéseket lecáfolta. Soha annyit könyvet nem vettek és nem olvastak, mint a háboru folyamán. Ennek számos oka volt, ugy mint a pénz fokozódó bősége, a katonaságnak néha honapokig tartó tétlensége a lövészárokban vagy az arcvonal mögött, az otthonlevők sóvárgása az olyan lelki foglalkozás után, amely feledteti a háboru szomoruságát és a lapok terjedelmének csökkenése, minek folytán ezek olvasmány-anyaga nem elégitette ki a közönség olvasási vágyát. Ezen okok tulnyomó része a háboruval meg- szünt ugyan, de kétségtelen, hogy a könyvpiac felvevő képessége minden időkre nagyon megnövekedett azáltal, hogy a közönség legszélesebb rétegei megszokták a könyvvásárlást és az olvasást.

A könyvkiadás szellemi irányitása, mint az elmondottakból látjuk, nehéz és komoly feladat, melyhez nagyobb általános képzettség és különös hivatottság is kell. Ezeket a tulajdonságokat iskolai uton elsajátitani egyáltalán nem lehet, aminthogy bajos az emberek lelki életét szak- májuk szükségletéhez idomitani, illetve átformálni. Ugy az üzemi teendők, mint a szakmabeli tájékozottság megszerzésére legalkalmasabb valamely könyvkereskedésben éveken át folyó tevékenység, ahol alkalom kerül a közönség szükségleteinek és izlésének közvetlen megisme- résére.

A kiadónak lelkileg közel kell élnie az irodalomhoz és legalább annyira kell idealistának lennie, hogy kiadványainak megválasztásában a jobb és szebb irányában haladjon és hogy összeforrjon hivatásával és azonositsa magát kulturális céljaival. De éppen mert ilyen neme- sebb hajlamok is hevitik, annál szilárdabbnak kell lennie mint üzletembernek, nehogy len- dületessége és magasabb célokért való rajongása arra ragadja, hogy értéktelen és megvaló- sithatatlan tervek után rohanjon. Idealizmusa ne terjedjen odáig, hogy oly vállalatokba bocsát- kozik, melyekhez anyagi eszközei nem elegendők és hogy tudatosan olyan könyveket ad ki, melyekre ráfizet. Sok olyan irodalmi alkotás van, mely nagyon méltó arra, hogy megjelenjen és melyet a közérdek szempontjából ki is kell adni, de melyek csak nagyon kevés példányban helyezhetők el; ezeket a hivatásos kiadó engedje át az erre a célra alakult tudományos és irodalmi társulatoknak, akadémiának, stb. De üzletiessége abban is nyilatkozzék meg, hogy minden vállalt kötelezettséget szentnek tekint és minden ténykedését ugy intézi, hogy minden szaváért mindenkor helyt állhasson.

Az iróval szemben nehéz és kényes a kiadó helyzete, mert lehetetlen minden ajánlatot elfo- gadni, minden tervet megvalósitani, az irónak minden kivánságát teljesiteni. Azokat az irókat, akiket a közönség elfogadni nem akar, a kiadó hiába próbálja az olvasókra ráerőszakolni. Ebből sok keserüség keletkezik, mert a lemaradt irók nehezen tudják megérteni, hogy miért kell nekik kéziratukkal házalni, amig kiadót találnak, mig mások jövedelem és olvasottság tekintetében vezető helyhez jutnak. A kiadó nem adhat ki minden könyvet, még minden jó könyvet sem. Meg kell értetnie az iróval, hogy az ő elhatározása nem jelent klasszifikálást, nem jelent birálatot; az, hogy valamely könyvet kiad vagy nem ad ki, sok olyan körülménytől függ, mely nincs kapcsolatban a könyv értékével. Amikor a kiadó valamely ajánlatra belső üzleti okokból nem képes vállalkozni, jobban teszi, ha a kéziratot át sem veszi, mert ezzel megkiméli az irót attól a kinos érzéstől, hogy kézirata belső hiányosságainál fogva részesült visszautasitásban.

A kiadóság kulturális jelentősége mellett nem kicsinylendő gazdasági fontossága sem. Nem- csak hogy az irodalom müvelői, irók, forditók, szerkesztők stb. a kiadóság utján jutnak anyagi érvényesüléshez, nemcsak hogy a szakma saját üzemeiben sok száz embernek ad kenyeret, hanem a nyomdászati, könyvkötészeti, cinkográfiai és egyéb grafikai üzemek nagyrészt – ha az ujságok előállitásától eltekintünk, mondhatjuk legnagyobbrészt – a könyvkiadóság számára dolgoznak, ugy hogy ha még a könyvkereskedelmet is hozzászámitjuk, sok-sok ezerre tehet- jük azoknak számát, akik ebből a szakmából élnek.

Nem csekély a kiadóság nemzetközi jelentősége sem, annál a szerepnél fogva, melyet a külön- böző nemzetek szellemi termékeinek átültetésével a nemzetek közeledése terén betölt. Ez a nemzetköziség a szellemiek terén éppen olyan fontos, mint gazdasági téren a határokat összekötő utak, vasutak és hidak épitése és fentartása. Ez a nemzetközi érintkezés a külön- böző országok kiadói közt oly élénk és sokoldalu, hogy bizonyos szervezet megalkotása vált szükségessé, mely mint „Nemzetközi Kiadói Kongresszus” állandó irodát tart fenn és a kiadók közös érdekeinek előmozditását és más nemzetközi intézményekkel szemben való képvisel- tetését ismeri feladatának.

A kiadóság legnagyobb jelentősége azonban a nemzeti kultura terén nyilatkozik, mert a nemzet mint olyan, irodalmával áll és bukik, és amely nemzetnél a kiadói szakma a nemzeti irodalom érdekében él, annak dolgozik és azzal fejlődik és virágzik, annak sem jelenét, sem jövőjét nem kell féltenünk.

Document Metadata

Table of Contents

A KÖNYVEK FORGALOMBA HOZATALA

Document Metadata