EGYETEMES REGÉNYTÁR

EGYETEMES REGÉNYTÁR

HUNOK HARCZA

REGÉNY, XXXXXXX KIRÁLY KORÁBÓL IRTA

XXXXXX XXXXX

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5433-69-6 (online)

MEK-12958

TARTALOM

ELSŐ KÖTET.

I. Gyanus idegenek.

II. A vármegye kezében.

III. More patrio.

IV. Vetélytársak.

V. Magyar kastélyban, német az ur.

VI. Elül tüz, hátul viz.

VII. Pozsonyi napok.

VIII. Aspern.

IX. Hamlet a csatatéren.

X. Köd... köd...

XI. Kelepczében.

XII. Az obsitos hazatérése.

XIII. Tisztujitás Magyarországon.

XIV. Bécsben mulatnak.

XV. A schönbrunni kerti házban.

XVI. Xxxxxxxxxx Xxxxxxx herczeg.

MÁSODIK KÖTET.

XVII. Tavaszi hullámok.

XVIII. Anya és fiu.

XIX. A vármegyék megmozdulnak.

XX. Egy nagy ember pongyolában.

XXI. Rejtett fészek.

XXII. Gazdátlan levelek.

XXIII. Kabinet noir az állam szolgálatában.

XXIV. A Xxxx Xxx szép szeméért.

XXV. Históriai álláspontok.

XXVI. Az 1825-iki országgyülés.

XXVII. Idill Mehádián.

XXVIII. Non olet.

XXIX. Hunok harcza.

XXX. Istenek alkonya.

XXXI. A fekete angyal.

XXXII. Lefelé a lépcsőn.

XXXIII. Támasz nélkül.

XXXIV. A tulsó parton.

ELSŐ KÖTET.

I.

Gyanus idegenek.

A baranyavári járás fiatal esküdtje, Xxxxxxx Xxxx, könnyü kocsiján hazafelé igyekezett.

Meleg juniusi délután volt, öt óra körül járt az idő. A nyári égbolt felhőtlen egy álló hét óta. A nap nyitott kemencze módjára, kegyetlenül sütött. Mintha mély álmot aludnának a fák, egyetlen levelük sem mozdult.

- Canis mater! - mondá az esküdt, izzadó üstökét törülgetve.

Hajduja, a ki haragos zöld uniformisba volt bujtatva tetőtől-talpig, s a kit ezért a társai (meggyszin, eperszin hajdukomák,) leveli békának csúfoltak, hátra fordult a bakon.

- Hát az ott, ténsur, miféle szerzet?

Az országuton szokatlan formáju utazó hintó ődöngött. Bőrrel fedett, magas rugókon járó nehézkes alkotmány volt. Szirmai, a hogy rátekintett, tisztában volt vele, hogy messze földről jött. Német vagy Talián országból. A nagy utnak pora, szennye, sokféle viszontagsága meg- látszott rajta.

- Valami idegenországbeli ur, vagy maga a császár küldöttje utazik benne, mondá az esküdt, nagy respektussal fürkészve Xxxxxx rejtélyes bárkáját.

- Talán bizony maga a világverő nagy Napoleon, - okoskodott a zöld huszár, hősies mozdu- lattal a kardja markolatához kapva.

Szirmai nevetett.

- Xxxxxxxx? Megbolondult kelmed? Mit keresne az itt a baranyavári határban minden hadi kiséret nélkül? Hanem mindjárt megtudjuk hányadán vagyunk. Hó, megállj!

A kocsis engedelmeskedett a nyájas biztatásnak, s a két fekete ló egy gyeplőrántásra meg- állott.

A hajdu leugrott a bakról, rézzel kivert szablyáját, nehogy a lába benne akadjon, vigyázva fölfogta s nehány lépéssel az idegen jármünél termett.

A bárkában egy teremtett lelket se látott. De két puskát, egy vadászkést, két hosszunyelü lepkefogót, szóval csupa gyanus tárgyat szedett elő a hintó belsejéből.

Az esküdt is leszállott kocsijáról s a hintóba ő is bekukkantott. Egész sereg skatulyát és bőrdobozt, meg egy vaspántos, fekete ládát vett észre titokteljes méhében.

- Mondom, hogy külföldiek, - dünnyögé körülnézve. - Hová lett a hintó gazdája, csak nem nyelte el a föld?

A füvel benőtt árokban négy izmos paraszt ló legelészett, a fuvaros meg szalonnát és kenyeret szedett elő ütött-kopott iszákjából. A hogy meglátta a vármegye hajduját, lekapta fejéről a kalapot s becsülettudóan „szerencsés jónap”-ot kivánt.

- Hová való kelmed? fakgatta a hajdu.

- Nagyharsányi vagyok, kérem szeretettel.

- Kit hozott?

- Egy urat, meg egy leányasszonyt. Xxxxxxx Xxxx szeme megcsillant.

- Ah, egy kisasszonyt? Szép-e?

- Miféle szerzetek? kérdezte tovább a xxxxx, - szemrehányó tekintetet vetve a fiatal urra a mért leszállott a hivatali tekintély felhőiből, egy képzelt szoknyácskának az árnyékáért.

- Egy szót se beszélnek magyarul, kérem szeretettel. (Az esküdt kérdését, hogy a leány szép-e eleresztette a füle mellett.) Váltott lovakon jöttek, azt mondta a nótárius uram, napok óta. Lóhalálban jöttem velük én is. Aranynyal fizetnek, könyörgöm alássan.

- Aranynyal? Tyhü, az nagy sor.

Ez a szó: „arany”, szeget ütött a Szirmai fejébe. A franczia háboru csapásai alatt nyögve, Ausztriában és Magyarországon aranypénznek hire hamva sem volt. Papirpénz és ezüstgaras járta. Az arany tehát, a melynek az idegenek állitólag bővében vannak, az esküdt előtt gyanus- nak tünt föl.

- Hová lettek az utasaid?

- Ott vannak az erdőszélen.

Izmos feketére sült kezével fiatal bükkerdőre mutatott. A hogy Xxxxxxx odanézett, csakugyan látott valami fehéret mozogni a lombok között. A leányasszony világos szinü viganóját.

A hajdunak a szemével intett. A fuvaros elértette belőle, hogy felügyelet alatt áll, nehogy, mig ők az idegenek elé mennek, befogjon s köd előttem, köd mögöttem, látatlanul eltünjék a veszedelmes bünjelekkel.

Mig a xxxxx a fuvarosnál maradt, s a bizalmatlanná, zárkózottá vált „gyors paraszt”-ot egyről- másról kifaggatta, az esküdt megindult az erdő felé. Ösvény nem volt, vagy ha volt valamikor, benőtte a fű. Most ugyan senki sem mondaná: volt-e, nem-e, mint a hogy nem ismerni fel az asszonyi szivben, leánykori szerelmek eltünt emlékeit.

Toronyirányban vágott keresztül, ugaron, dinnyeföldön, s töretlen, szüz lapályon, a mely tavaszkor viz alatt áll, most meg csak a kökörcsin kénsárga virága nyiladozik rajta.

A nap fejére tüzött. A mig árnyékba nem ért, nem látott semmit az erős napsütéstől.

A fák alá érve fölnézett. Nemcsak az erdő hüvössége csapta meg, hanem, a mi ép oly vonzó és rejtélyes, mint maga az erdő: a fiatal leánynak közelléte.

- Ruprecht, Ruprecht! - csendült meg fülében egy női hang, s a bokor mellől szőke leány-fej bukkant ki.

Könnyü fehér ruhája bokáig ért, tiroli kalapjához fajdkakas tolla volt tüzve, kezében hosszu- nyelü lepkefogót tartott.

Szirmai levette kalapját s udvariasan meghajolva, francziául köszöntötte. Azután, még mindig meghajolva, mosolyogva mondta:

- Engem szólitott a leányasszony? Xxxx Xxxxxxx s nem Ruprechtnek kereszteltek.

A leány a franczia megszólitásból látva, hogy xxx emberrel van dolga, mint a hogy otthon a szalonban szokta, bájos hajbókot csinált.

- Nem is önt hivtam, uram. A bátyámat, a kit, ugy látszik, bogarászó szenvedélye mélyen becsalt az erdőbe. Még eltéved.

- Nem kisasszony, ha - mint az előbb - csalogányok szólalnak meg utjában.

- Csak nem akar engem csalogányhoz hasonlitani? Xxxxxx, hisz ugy kiabáltam, mint valami gyöngytyuk. De... kérem, talán öné ez az erdő, a hol a bátyám kedvére bogarászik?

- Az erdő a pécsi káptalané, kisasszony. Ha az enyém volna, emléktáblával jelölném meg a helyet, a hol a halálfejü pillangót leütötte és a puha erdei talajban otthagyta a lábacskája nyomát...

A leány nevetett.

- Ön, uram, nagyon udvarias. Hanem, lássa, szélestalpu hegymászó czipő van rajtam... Ruprecht, - kiáltá ujra, s aztán, ingerkedve hozzátette: Azért hivom, hogy módjában legyen önnek az ő nyomát is megörökiteni emléktáblával. Ha ugyan erre magának - a más erdejében joga van.

- Jogom, az van bőven. Esküdt vagyok a vármegyében.

- Mi az az esküdt?

Xxxxxxx élesen, kutató szemekkel nézett a leányra.

- Az, a mi maguknál a prefekt.

- Nálunk?

- Na igen, maguknál - Francziaországban. A leány gunyosan vállat vont.

- Vagy ugy? Maga arra kiváncsi, hova valók vagyunk, honnét jöttünk, hová megyünk, miféle szerzet vagyunk? Ön tehát bennünket hivatalos minőségében tisztelt meg? Talán épen a rendőrfőnök. Egy okkal több arra, hogy bátyámmal megismerkedjék...

Büszke arczczal hátat forditott Xxxxxxxxxx s nehány lépést tett befelé az erdőben.

- Ruprecht! Ruprecht! bátyám!

Magas férfi jött elő hivására. Vadászruhában volt, nyakában bádog szelencze lógott, elesett rovarok Pantheonja.

Az esküdt levette kalapját s magát - franczia nyelven - bemutatta.

- Szirmai vagyok. Esküdt.

- Gróf Torgau, Drezdából. A kis hugommal utazom az önök hazájában. Szirmai csöndesen mosolygott.

- Pedig a gróf tiszta kiejtéssel beszél francziául. Mintha született párizsi volna.

- Az ön kiejtése is türhető, esküdt ur.

- Óh igen. Az anyám franczia asszony volt. Ezért van, hogy rajongok Xxxxxxxxxxx. (Isten bocsássa meg a füllentésemet.)

Az idegen gróf xxxxxxx bicczintette meg a fejét.

- Sokan rajonganak érte, pedig csak erősebb vad a többinél, semmi más. A vadász golyója őt is leteriti egyszer...

(Xxxx, gondolta az esküdt, szidja Xxxxxxxxx, tehát félre akar vezetni. Talán épen az ő

küldöttje, valami istentelen xxxxxxxxx. Föl akarja lázitani az országot, legyünk résen.) Gróf Torgau ezalatt hugához lépett és szőke, aranyos haját gyöngéden megsimogatta.

- Látod, kis Elza, érdemes volt itt leszállani. Négy ritka bogárra akadtam, te leütöttél egy nagy halálfejü pillét, azonkivül - tette hozzá udvariasan - megismerkedtünk Szirmai urral...

Elza durczásan felelt.

- Ugy xxxxxx Xxxxxxx urral máskülönben is megismerkedtünk volna. Nagyon érdeklődik ügyeink iránt. Azt hiszi, tele vagyunk sötét, gyanus rejtelemmel, mint a hogy a szántóföld tele van egérlyukkal.

Szirmai összevonta a szemöldökét.

- Nem kiváncsiság az, komtesz, hivatali kötelesség. A gróf urnak utlevele bizonyára rendben van. Nem kételkedem benne. De, kérem, ilyen háborus világban...

A gróf jó kedvében nevetett.

- Három hete utazom ide-oda az országban és sehol sem kértek tőlem utlevelet.

- Valami igazoló irata mégis csak van?

- Hogyne. Három levél a feleségemtől.

Xxxxxxx megbicczentette a fejét, de szeme komoly maradt.

- A gróf kétségtelenül Baranyavárra készült? Ha megengedi, én is elkisérem. Itt van a hajdum meg a szekerem, s igy nem leszek terhükre semmi módon. Csak kisérőjük leszek, gárdájuk, nehogy bajuk essék a mi szép, de vad országunkban. Az utlevél ügyet ott majd rendbe hozzuk...

Mikor gróf Torgau a marczona zöld huszárt meglátta, tisztában volt a helyzettel. Ez bizony elfogatás vagy legalább is előállitás, in optima forma. A fuvarosnak meghagyta, hogy fogjon be, ő maga azzal az utógondolattal ült be kényelmes utazó hintójába, hogy a haja szála sem fog meggörbülni abban a patriarchális országban, a hol hetek óta utazik, lovakat vált, nyil- vános vendéglőkben eszik és alszik, bogarakat gyüjt és madarakra lövöldöz, s a hol még senki sem kérte tőle számon, hogy ki ija-fija, hol a hazája s mi járatban légyen?

Utközben a gróf állhatatosan a vidéket fürkészte. Azok közül az emberek közül való volt, a kik nyitott szemmel utaznak. Néha-néha hátrafordult, hogy nem maradt-e el az esküdt valahol utközben? Bizony az nem szakadt el. S a zöld huszár a bakon vésztjósló pillantásokat vetett reájuk, és szarvas-bogár csápjához hasonló, hosszu bajuszát harcziasan pödörgette.

Xxxx pedig azalatt az eget nézte. A végtelen kukoricza, rozs- és buzaföldek felett felhőtlen ég mosolygott. Nagy uri tökök értek az izzó nyári napsütésben. De a hófehér, derült falú tanyáknak, utakat szegélyező fasoroknak, árnyékos itatóknak, szóval a nyugati országok czivilizált gazdálkodásának sehol semmi nyoma.

Nem is tetszett neki más, csak egy roppant gulya, a mely mértföldekre terjedő réten legelé- szett, s egy hazafelé hajtott ménes, a melyet kegyetlen ostorpattogatás között tereltek össze a csikósok.

A vadul rohanó lovak ugy dübörögtek s oly porfelhőt támasztottak, mintha egy ezred nehéz lovasság nyargalt volna végig a tarlón. A melyik jobb vérü volt s jobb futó, megelőzte a többit. Kinyujtott nyakkal, lengő sörénynyel vágtattak el a szekerek mellett, s egy-két lustább csikó, a melyik a többitől elmaradt, a kis grófné felé forditotta okos, fénylő szemét.

Elza föllelkesedett.

- Oh be gyönyörü volt ez, bátyám! Csak az arab sivatagon láthatni hasonlót. Vajon az az ur, a ki francziának tart bennünket, meg tudja-e jól ülni a lovat?

- A magyarok xxxxxxx xxxxxx a világra, - mondá a gróf, a vihar gyanánt rohanó ménesben gyönyörködve. Már a lovaik is máskép futnak, mint a mi halvérü, nagycsontu paripáink... Bennünket már megrontott a czivilizáczió... Ezt az országot még nem. Jó volna itt élni, ha

nem volna oly tömérdek szunyog. Nézd, ezer meg ezer muslicza száll elő a nádasból. Lesz drága dolgunk az éjjel.

Xxxx, szemét kezével elárnyalva, a nádas felé nézett. Musliczák és szunyogok sürü rajokban jöttek elő. Elzának a fiatal esküdt jutott eszébe, s a hidegség, a mivel vele bánt.

- Semmi az, - igy vigasztalta magát. - A hol ilyen sok a szunyog, ott könnyebben elviselik az emberek az apró szunyogcsipéseket.

Már látszott a kisváros templom tornya, s a zöld szőlőhegyek, a melyek körülfogták. Xxxxx és cseresnyefák tünedeztek fel s néhány görbén nőtt mandulafa. De meggy és cseresnye nem volt a fákon. Régen megszedték már, mint a hogy megszedik a fiatal lányok álmodozó szivét, ha férjhez mennek.

Xxxxxx Xxxx grófnő nem akart egyhamar a megszedett cseresnyefák sorsára jutni. Azért tett bátyjával nagyobb utakat, s azért osztotta meg vele az önkéntes földönfutás fáradalmait.

II.

A vármegye kezében.

Az ugynevezett hivatalos szobában, - a hová az esküdt az idegeneket vezette - semmi sem volt, a mi hivatalra emlékeztetett volna, egy szélestalpu kalamárison, ludtollon és néhány iv diósgyőri kék papiron kivül.

Az almárium tetején a főbiróné tavalyi befőttes üvege, dió meg meggypálinkája, nagy palaczkokban erjedő eczetje állott szép sorjában. Ez volt az irattár meg a könyvtár.

A vasrácsos ablak tele volt rezedával és muskátlival. Ez volt az iroda minden mogorvasága.

Az „audiát” a tegnapi nagy vendégségen használt ezüst evőeszközöket, nehéz ezüsttálczákat s aranyozott kupákat tisztogatta. Ez volt a hivatalos foglalkozása.

Elza grófnő mindjárt letelepedett egy nagy bőrládára, a muskátlik alá s az udvaron végig lépkedő apró kacsákat nézegette. A grófot Xxxxxxx egy magashátu kényelmes székbe ültette bele s pipával kinálta meg. El is fogadta volna szivesen, ha Elza haragosan fel nem fortyan:

- Ki akarnak füstölni innen?

- A világért sem, komtesz... Xxxxxxxxx meg, gróf úr, ki kell vallatnom.

Szirmai nyakig mártotta a ludtollat a kalamárisba, de bizony az ki volt száradva. Látszott, hogy nem használják.

Az esküdt az audiáthoz fordult.

- Higítsa fel, barátom egy kis eczettel.

Mig az audiát odakint a kiszáradt kalamárissal vesződött, az alatt a hajdu egy szálig behordta az utasok málháját. A puskákat, vadászkést, lepkefogót, madarászó tőrt, gombostűre szurt pillangókat és hős czinczéreket, s néhány frissen kitömött tiszaparti kócsagot. Meg a két nagy fekete ládát, a melyek felnyitása ellen Xxxx kisasszony kézzel-lábbal tiltakozott.

- A ruhám van az egyikben s a fehérnemüm. Csak nem fogja felnyittatni?

Elpirult haragjában, Xxxxxxx pedig intett a hajdunak, hogy a komtesz ládájának békét hagyjon. Gondolatban azonban látta a csipkés, patyolat holmit, a sok kedves, ingerlő tárgyat, a mi hozzátartozik az előkelő hölgyek öltözködési titkához.

- A komtesz ládája szent és sérthetetlen. A köntösei és a selyemviganói törvényes oltalmat élveznek.

Azalatt az audiát szerencsésen elkészült tinta-fölélesztési kisérletével. Xxxxxxx irhatta már a jegyzőkönyvet.

- A gróf urat hogy hivják?

- Most nem mondhatok mást: Torgaunak.

- Hová való?

- Drezdába.

- Mi a foglalkozása?

- Naplopó.

- Kérem, ez nem hivatalos jegyzőkönyvbe való kifejezés.

- Bocsánat; de mit mondjak egyebet? Hogy gróf vagyok s birtokom, palotám van, az nem foglalkozás. Tehát legyen: szenvedélyes madár és állatgyüjtő vagyok.

- Honnét jött?

- A szomszéd faluból.

- Hová igyekszik?

- Le Temesbe, a hol néhány ritka kócsagfaj él a Béga kiöntésében.

- Van-e utlevele? Olyan, a melyet az osztrák udvari kanczellária láttamozott?

- Olyan nincs. Van néhány ajánlólevelem, egy közülök a temesvári katonai parancsnokhoz. S három levél, a feleségem xxxx.

Xxxxxxx átvette az iratokat, de az ajánló levelek pecsétjét nem törte fel, pedig a gróf biztatta.

- Csak tessék bátran.

Az esküdt sértődve nézett rá.

- A levél, az privát ügy. Semmiképen nem tartozik reám.

- De ha felbontásukat az én javam kivánja?

- Törje fel a gróf maga. Különben is ez mellékes. A franczia háboruk óta szigorubban kell ügyelnünk reá, kik járnak-kelnek országunkban. Az udvari kanczellária által láttamozott utlevél nélkül még a szálló madarat is fel kell tartóztatnunk.

A gróf összenézett a hugával.

- Kellemetlen história. Mit tegyek hát?

- Irjon a gróf a bécsi szász követnek. Az kijárja az utlevelét.

- De sok időbe kerül.

- Legalább is három hétbe.

- S addig mit csinálok?

- Amit a grófnak tetszik. Könyveket és hirlapokat olvas, emlékiratokat ir, rendezi a madár- gyüjteményét, zongorázik, (nézze, van itt zongora a szomszéd szobában) vagy talán fest. Lefesti ott azokat a gyönyörű muskátlikat. Nézi a felhők járását és szép hazájára gondol.

- Szóval foglya maradok önnek. E négy fal között mindent szabad tennem, kivüle semmit.

Elza szájacskája sirásra állott. Xxxxxxx fölkelt az asztaltól, karjait keresztbe tette s megállott a gróf előtt.

- Miért nem vallja be?

- Mit?

- Hogy franczia; hogy Xxxxxxxx küldte; hogy fel akarja lázitani az országot a király ellen. Xxxxx, gróf úr, egyszerűbb és férfiasabb dolog volna mindezt bevallani. Mert gyanus dolgok vannak a málhájában. S azok engem nyomra vezetnek.

A német gróf nem tudta, bosszankodjék-e vagy nevessen?

- Mik keltették föl, esküdt úr gyanuját?

Szirmai intett a hajdunak. Gyurka - more patrio - levetette a dolmányát, (Xxxx xxxxxxx hara- gosan kiment és becsapta az ajtót) s a nagy fekete ládát kinyitva, kiszedte a tartalmát.

A ruhákhoz és fehérnemüekhez nem nyult, de kivett néhány könyvet, három üveg fehér port, egy ezüst fejü nádbotot, a melyben hosszu, hajlékony spanyol-penge rejlett.

Ezeket a dolgokat Xxxxxxx hosszasan vizsgálta. Végre arcza felderült. A spanyol penge markolatánál fedezte föl az első gyanus jelet. Az volt rá edzve apró betűkkel: „Xxxx et comp. Fabrique a Paris.”

- Aha, ezt a spanyol pengét párisi gyárban tették a botba.

- Hogyne? De kérem, a kézelő gombjaim s az illatszereim is onnan valók. S a hugom vala- mennyi csipkés holmija.

- Xxxxx, kérem, ez a könyv!

- Nos?

- Xx Xxxxxxxx hires forradalmi műve. A Contract social. Terjeszteni akarta nálunk e veszedel- mes tanokat.

- Terjeszteni? Hiszen egyetlen példányban van meg.

- Végül! - itt az esküdt figyelmesen nézegette az üvegcsékben levő fehér port. Megszagolta, nyelve hegyével megizlelte, kezével szétdörzsölte, egy pohár vizben feloldotta. Aztán homlo- kát összeránczolva, lesujtó pillantást vetett a grófra.

- Ez a fehér por méreg. Gyilkos méreg. Arzenicum. A három üveg tartalmával sok embert meg lehetne mérgezni.

- Ugyan, esküdt úr! Az arzenicum a madarak kitöméséhez szükséges. Csak nem teszi föl rólam, hogy utazó méregkeverő vagyok? Kit mérgeznék meg itt maguknál? Hiszen a császár, az udvar, a diplomaták és hadvezérek, szóval azok, a kiket Xxxxxxxxxxx érdekében állana eltenni láb alól, Bécsben élnek. Itt csak muslicza és szúnyog van.

Szirmai mosolygott. Finoman és hamiskásan, a hogy diplomaták arczképén látta.

- Hátha az ur Bécsnek igyekezett?

- De hisz onnan jövök.

- Az még nyilt kérdés... Szóval édes uram, (most már nem grófozta), sajnálom, de mig utlevele meg nem jön, meg kell önt ismertetnem a hires magyar vedégszeretettel. Ha valamit parancsol, az audiát rendelkezésére áll. Au revoir!

Kiment az ajtón, gunyos hajlongások között. Odakint az udvaron az idegen kisasszonynyal találkozott. Az egyik fehércseléddel igyekezett magát jelekkel megértetni. Francziául, olaszul, németül és angolul próbált beszélni vele. De a fehér kötényes, pirospozsgás leányzó min- denikre csak a fejét rázta. Szirmai odalépett hozzájuk s nagy nyájasan kérdezte a komtesztől:

- Parancsol valamit... kisasszony?

A leánynak fel se tünt, hogy már nem hivja komtesznek, csak polgáriasan, kisasszonynak. Hidegen mondá:

- Vizet és szappant kértem. Szeretném lemosni magamról az ut porát.

- Kérem, azonnal rendelkezem. Parancsol még mást?

- Semmit.

Elfordult tőle és a tágas uri porta zöld lyceum keritését nézte, a melyet a lemenő nap fénye megvilágitott.

Mikor bement a bátyjához, a gróf dühösen járt-kelt a szobában.

- Bolond história. Ez a tulbuzgó fiatal úrfi bajba kevert bennünket. Három drága hetem vész el miatta. Xxxxxxx, azt hiszi, hogy franczia méregkeverők vagyunk.

- Méregkeverők?

Elza fölkiáltott haragjában és fölháborodásában. Erős szavakat keresett, hogy Szirmai el- járását kellő módon megbélyegezze. Azután - váratlanul - nevetni kezdett. A zöld lyceum- keritésre gondolt, a mely beszegte a tágas uri portát.

- Zöld esküdt, zöld esküdt! - mondá, bátyjához fordulva s boszuságuk jókedvü nevetésben olvadt fel...

- Nézz ki csak az ablakon, - szólt vissza a gróf a fatalista közönyével vágva végig magát a diványon. - Foglyok vagyunk, őriznek bennünket.

Elza kinézett. A vármegye két zöld huszárja állott őrt. Egyik az ajtónál a másik az ablak alatt. Kardjuk fel volt kötve, kezükben töltött karabély, ahogy megmozdultak, taréjos sarkantyújok pengett.

A megijedt leány szájacskája sirásra állott.

Sötét xxxx - Xxxx már a diványon elaludt - Torgau grófot kutyaugatás verte fel s hallotta, ahogy egy hintó az udvarra befordult.

A két huszár nem mozdult az ablak alól, karabélyuk csöve fénylett. Csöndesen beszélgettek, de beszédük fonala hirtelen megszakadt, a mint a mindenható főbiró négy lovas hintója megérkezett.

Emberek siettek elő istállólámpással. Az öreg dajka lesegitette a ház asszonyát. Xxxxxxx pedig még azon frissében elmondott mindent Görömbölyi uramnak, a baranyavári járás főbirájának.

A férfiak latinul társalogtak. A gróf tisztán hallotta, hogy a főbiró hangos szitokban tört ki és sietve jöttek az ő szobájához.

Az ajtót kivülről kulcscsal felnyitották, s a küszöböt Szirmaitól kisérve, kövér, alacsony, magyar ruhás és sarkantyus csizmás öreg úr lépte át.

Azon kezdte, hogy az alvó Elzát meglátva, a háborgatásért latinul halkan bocsánatot kért. Azután végignézte a grófot tetőtől-talpig, lábujjhegyen kiment és csöndesen behuzta maga után az ajtót.

Xxxxxxx, a tornáczon megállottak.

A gróf, aki jól tudott latinul, minden szavát megértette a két ember társalgásának. Ez a konyhalatinsággal folytatott beszélgetés őt csodálkozással tölté el. Mert arra, amit hallott, nem volt elkészülve.

- Hiszen ez uri népség amice. Tisztára látszik rajtuk, hogy urak.

- Annál gyanusabbak, kedves bátyám.

- Gyanusabbak a menykőt. A leány szép, fiatal, mint az én Böském. Ugy alszik, mint a tej. Ami azt mutatja, hogy jó a lelkiismerete. A férfi pedig tetőtől-talpig ur. Magunkfajták, én mondom magának, domine spectabilis.

- Az meglehet, de nincs utlevelük.

- Hát aztán? Talán nekem is utlevélre volna szükségem, ha külföldre utaznám? Utazik az ördög, sehol se olyan jó mint itthon; de teszem föl, ha külföldre kerülnék mégis.

- Bizony utlevél nélkül ott megállitanák.

- Már mint engem? Minek volna akkor az ármálisom? Mért volnék nemes ember? Azt szeretném én látni.

Xxxxxxx hangja csöndes bosszankodást árult el.

- A kanczellária elrendelte, hogy ezekben a zavaros időkben csak olyan utlevéllel utazhatnak országunkban, amelyet ő láttamozott.

- Parancsol a kanczellária a kapufélfának, de nem nekem. Kihirdette-e, magáévá tette-e a kanczellária bölcs rendeletét a viczispán? Az a főkérdés.

- Persze, hogy kihirdette.

- Az már más. Ámbár fentartom abbeli véleményemet, hogy ez az utlevél, uri emberrel szemben merő szekatura. Ha a vármegye mégis kihirdette, annál rosszabb.

- Nem tartom annak, bátyám. Az ember nem bocsáthat be mindenkit a portájára. Xxxxx a mai felfordult világban, mikor a francziák nagy kalandora a mi királyunk birtokára, koronájára vágyik, talán életére tör.

- Majd elvégzik ők azt maguk között. Xxxxxxx láttam még, hogy két császár megette volna egymást... De nem arról van itt szó, amice, hanem ennek a jámbor idegennek az utleveléről. Azt mondja öcsém: hogy nincs utlevele. Jól van. Ez azt teszi, hogy mig meg nem szerzi, nem utazhat tovább. De azt nem teszi, hogy tolvajok, rablók módjára le kell fülelni.

- Csakhogy gyanus nép ez, uram bátyám. Sok a bűnjel. Sok és érdekes. Ki tudja, micsoda nagy veszedelemtől mentjük meg ő felségét, ha három hétig hüvösön tartjuk?

- Mentse meg ő felségét a rendőrminisztere. A vármegye nem arra való. Csak arra, hogy tartsa fenn a belső rendet, hajtsa be az adót, szedjen katonát, s védje meg a trónt és az országot külső ellenség támadása ellen... Maga tulbuzgó, öcsém. Az idegenek nem maradhatnak tovább fogságban. Én eleresztem őket.

- De főbiró ur!

- Semmi de. Itt én parancsolok. Hová gondol, domine spectabilis, egy rongyos utlevélért nem zárhatunk le kifogástalan uri embereket!

- Ahogy főbiró ur parancsolja.

- Hallgassa meg, hogy parancsolom. A két huszárt azonnal küldje el. Mondja meg az idegen urnak, hogy szabad, mint a madár. Vadászhatik és bogarászhatik tetszése szerint, de szavát kell adnia, hogy mig utlevele meg nem érkezik, ezen a környéken marad. Minthogy pedig ma már későn van és igy fogadóba nem mehetnek, kérje meg őt nevemben, tisztelje meg szerény hajlékomat. Maradjon itt egy kis barátságos vacsorára. Olyan pelyhes ágyat én is tudok neki s a hugának adni, mint a milyenre a fogadóban szert tenne. Gyurka! Misi!

A két őrálló huszár sarkantyuját összeütve egyenesen megállott a főbiró előtt.

- Hordjátok el magatokat.

III.

More patrio.

Xxxxx Xxxx grófnő egészséges álmából reggel fölébredt, takaros szobalány állott az ágyánál. A leány németül kivánt neki jóreggelt.

- Te német vagy?

- Sváb.

- Honnét szakadtál ide?

- Magyarországi vagyok, zalamegyei.

- Hát vannak erre németek?

- De még mennyien! Toronyirányban Bécsig mindenütt el lehet jutni német szóval.

- Jómódban éltek?

- Van mit a tejbe apritani.

- Ennek örülök... A két zöld huszár kint sétálgat még az ablak alatt?

- Nem biz azok. A learatott buzát ma hordják be a mezőről, az egyiknek ott van dolga. A másikat stafétának küldte el a tekintetes ur a gróf ur leveleivel.

- Hol van a bátyám?

- Kiment vadászni az esküdt urral. Elza grófnő ajkát biggyesztette.

- Azzal?... Milyen ügyes vagy te. Hogy hivnak?

- Katiczának.

- Különben miért ne volnál ügyes? Bizonyára te fésülöd és öltözteted a nagyságos asszonyt.

- Nem a. A tekintetes asszony maga fésülködik. Senkinek sem engedne a hajához nyulni. Xxxxx Xxxx grófnő felöltözködött, Görömbölyiné bekopogtatott az ajtón.

Szép barna asszony volt, patyolat ingváll, aranycsipkés főkötő volt rajta.

- Talán későn is keltem föl, - mentegetődzött Xxxx.

- Nem baj az, szentem. Nagy utról jött, eltörődött. A bátyja ura már hajnalban nyakába akasztotta a puskát. Valami sasokat szeretne meglőni. Ha ugyan alant kapja őket. Hanem az a kérdés: éhes-e? Mit ennék?

- Nem szeretném a házi szokást fölforgatni. Meg azután fogoly is volnék az esküdt ur jóvol- tából.

Görömbölyiné nevetett.

- Szirmait gondolja? Müvelt, jó fiu pedig. Amig a főispánnal a mágnás urfiak haza nem szállingóznak, már csak az ő társaságával kell beérnie, lelkem... Ami pedig a reggelit illeti, kávéval, tejjel, sonkával, xxxxx xxxxxx, lépes mézzel, tojással szolgálhatok. Van egy köcsög aludttejem is. Egyebem nincs, falun az ember avval éri be, ami épen a ház körül akad.

- Tejet iszom, ha megengedi. Édes tejet, ahogy kifejték... Xxxxxxxx, tegnap az az ur még a fehérnemüs ládámat is ki akarta kutatni. Lehet, hogy azt hitte, egy ezred franczia vértest rejtegetek lovastól a csipkéim között...

A főbiróné kifordult az ajtón, hogy maga hozza el Elzának, a mit kért. Félutból még visszaszólott.

- Tepertős pogácsám is van, galambom, majd elfelejtettem. Ámbár azt talán nem is ismerik arra maguk felé...

Reggeli után Xxxx megnézte a baromfiudvart s a tehénistállót. Tizenöt-husz tehén volt a jászolokhoz bekötve. Xxxxxxxxxxxx, fehér tehenek, aminőket ő otthon nem látott. Kérdezte, mit csinálnak a sok tejjel?

Csodálkozva hallotta, hogy csak néhány tehenet fejnek házi használatra. Mert a fősulyt arra fektetik, hogy vágómarhát tenyészszenek.

A praktikus kis német komtesz rögtön kiszámitotta, hogy a tejnek e semmibevevésével sok ezer forint esik ki évenkint a magyar gazda zsebéből.

Mikor már betelt az udvar és a belső gazdaság nézésével, lement a több holdas kertnek árnyékos részébe, ahol a végtelen hosszu veteményágyak, a paradicsommal beszegett ugorka és dinnyeföldek már véget értek. Hogy ily nagy kertben melegházat nem látott, csak egyszerü szőlővel befuttatott filagoriát s lángoló szinű verbénákkal körülültetett méhest, az meglepte nagyon. Meglepte az is, hogy a gyümölcsfák megrakott ágát senki sem támasztotta meg, s hogy bizony egyik-másik gally letört a bő gyümölcsáldás sulyától.

A teljesen érett vagy széltől levert kajszinbaraczkok ellepték a fa alját. Minden reggel ki- válogattak egy kosárral, a többi ott romlott, ott aszott össze, darazsak és aranyos szárnyu dongók kedves zsákmányául.

A hosszu dinnyetáblákat sokáig nézte. Náluk ritka csemege számba megy, itt ezer számra sütkérezett a napon.

Ebédig megirt egy levelet az anyjának, azután eljött érte a főbiróné, hogy bemutassa a tanti- nak.

A tanti félig lebocsátott redőnyök mögött, hüvös, homályos szobában ült s olvasott. Magas, sovány, okos arczu hölgy volt. Valami távoli atyafia a főbirónénak, a ki harmincz év előtt eljött a hugához látogatóba s nem is ment el soha többé. Ott ragadt örökös vendégnek.

A dologban az volt jellemző, hogy sem ő nem vette észre, xxxx régen vendég ő már itt, sem a háziak nem érezték.

A lefolyt harmincz esztendő minden perczében ugy bántak vele, mint kedves vendéggel, aki nehány napra jött látogatóba, s aki, talán már holnap, jó emlékkel távozik el a rokonai házából.

Nem hogy megunták vagy megszokták volna, de harmincz év óta mindig megkérdezték, ételben, italban, szórakozásban mit kivánna?

Ispánja, a ki a birtokát kezelte, félévenként megküldte a birtok jövedelmét, amit a tanti részben ruházatra, könyvekre, apró ajándékokra költött el, részben gondosan elzárt a fiókjába.

A tanti mindig jól és európaiasan öltözködött. Eleinte nehezen szokták meg a középnemesség hölgyei, akik magyar viseletben jártak. De később beletörődtek. S mert a tanti négy idegen nyelvet beszélt, s minden jobb franczia regényt meghozatott és elolvasott, belenyugodtak, hogy ha máskép is öltözködik, de többet is tud náluk.

A főbiróné harmincz év óta sohasem mulasztotta megkérdezni este a tantitól, hogy mi legyen holnap az ebéd? menjenek-e s kikhez menjenek látogatóba? befogasson-e, s melyik kocsiba fogasson be; a nagy családi hintóba vagy könnyü szekérbe-e?

Az asztalnál a legjobb falatokat rakták a tányérjára. A főbiró először neki töltött bort. Bárki volt náluk, az asztalfőhöz őt ültették. Ha valamit beszélt, figyelmesen és gyöngéden hallgatták meg, véleményének nem mondtak soha ellent. Szellemi fensőbbsége előtt meghajolt az egész háznép. Xxxxxx ugy bántak vele, mint a himes tojással.

Ám a tanti is vendég gyanánt viselkedett, mintha nem harmincz éve élne köztük, s mintha tegnap este jött volna három napos látogatóba.

Ha nem kérdezték, semmi házi vagy családi dologba nem ütötte bele az orrát. Nem segitett a ház körül. Mindig szépen föl volt öltözve, meg volt fésülködve. A kisebb-nagyobb családi pörpatvarokban pártatlanságot tanusitott. De a mivel vendég mivoltját állandóan jelezte, az az volt, hogy kocsiját a melyen jött, beállittatta a kocsiszinbe, lovait kifogatta, kocsisát el- helyezte, s nem küldte vissza őket soha birtokára, bár az ispán nem egyszer sürgette.

A lovak megvénültek, el is költöztek az árnyékvilágból, kocsisa elhizott és megöregedett; de azért ő ugy vette, hogy fogata vele van, s hogy bármely pillanatban felülhet reá, haza mehet rajta, ha harmincz év óta tartó látogatásának vége szakad.

A tanti szalmasárga, empire szabásu ruhában volt. Xxxxxxxx megfésült hajában cseh granáttal kirakott fésü villogott.

Ahogy a főbiróné Elzát bemutatta, a tanti felállott ülőhelyéből s kifogástalan „knix”-el fogadta a kis grófné köszöntését.

Elza az első pillanatban észrevette, hogy nagyvilági nővel van dolga. Xxxxxxxx, aki lépést tart a korral. Pedig itt élve Magyarországon, az Isten háta megett, félreeső faluban, távol a czivilizáczió vérkeringésétől, patriarchális egyszerüségöket féltékenyen óvó nemesi családok környezetében, bizony itt lépést tartani a nyugot-európai hanggal, szokásokkal, divattal, erkölcsökkel, a legnehezebb feladatok közül való.

A tanti Napoleon-kultuszt üzött a legnagyobb mértékben. A monarchiában ez e kultusz különben is veszedelmesen elharapózott. Xxxxxx főherczegnél, a későbbi asperni győzőnél, nem kisebb ember állott a Xxxxxxxx-imádók élén. S bár a magyarok visszautasitották a xxxxxxxx Xxxxxx felhivását, s ezekben a nehéz napokban hűségesen megállottak a Habsburgok trónja mellett, azért nem egy elégedetlen magyar ember gondolt rokonszenves bámulattal a kis hadnagyra, a ki egy nagy és művelt nemzetnek császára tudott lenni, s a ki ugy hajtotta maga előtt a fehér kabátos osztrák császári hadakat, mintha Xxxxxxx lelke szállott volna belé.

A tanti a beszélgetést a politikára terelte. Xxxxxxxxxx, kápráztató udvartartására, Xxxxxxxx császárné őrült pazarlására, a fiatal orosz czárra, a ki - mint ő, a tanti - rajong Xxxxxxxxxxx.

Elza mosolyogva hallgatta, azután elkomolyodott.

- A tanti is azt hiszi?

- Mit, komtesz?

- Hogy mi francziák vagyunk. Ellenkezőleg. Mi oly ország fiai vagyunk, a melyet a korzikai leigázott. Hadserege most is városainkban tanyázik, s a Rajnánál gyülekezik. Ha egy csepp franczia vér volna bennem, kiontanám.

Szikrázó szemekkel, kigyúlt arczczal beszélt. A tanti előrehajolva figyelemmel hallgatta.

- A világért sem akarom érzelmeit sérteni, komtesz. De nekem a korzikai gyöngém. Pedig nagy jellembeli hibái vannak. Tudom, hogy kegyetlen, önző, gyanakvó, indulatos, hogy nem

bizik saját nejében sem, s a császári hálószobát kémekkel veszi körül. Hanem, lássa, félelme- tes akaraterő van benne. S mert ez van xxxxxx a legkevesebb, azért bámulom e tulajdonsá- gáért leginkább... Ám hagyjuk Napoleont. Hogy szánta ily nagy utra magát, komtesz? Mert ez a mi hazánk vad ország.

- Én nem találom annak... Hanem az esküdtjei, azok kiállhatatlanok.

Szidon tanti arcza felderült. Xxxxxxxx után Xxxxxxx volt a legnagyobb „gyöngéje”.

- Ah, Szirmai!

- Talán tanti őt is kultiválja? Benne is vannak talán napoleoni vonások?

- Hiába gunyolódik: vannak. Egy kis szerencsével ő is magasra fog emelkedni. Xxxx egy könyvet vett kezébe és szórakozottan lapozgatott benne.

- Csak az emelkedhetik, a ki lent van. Ő tehát, - hogy udvarias legyek - még a völgyben időzik. Aztán mi az a „magas” Magyarországban? Remélhetőleg, nem a császárság.

A tanti finoman mosolygott, mint Xxx Xxx-nek nőalakjai.

- Ha régóta ismernék egymást, azt mondanám, hogy érdekes embernek tartja, azért oly „pikirt” vele szemben. Igy azt mondom, hogy hivatali buzgalmát nem tudja neki megbocsátani...

Délre a gróf megjött. Szerencsével vadászott, három sast sikerült leteritenie! Nem győzte dicsérni Xxxxxxxx, hogy mily ügyes, kedves vadászpajtás.

Az ebédnél a maga teljességében nyilatkozott meg egy jómódu magyar háztartás gazdagon bugyogó fényüzése. Nemcsak a nehéz ezüst s arany tálakban, renaissance stilü kupákban és boros poharakban, roppant hűtőkben s a főbiróné és a tanti antik ékszereiben, de a nemes, drága borokban s az ételek sokaságában is.

Ebéd alatt öt vidéki ur jött s Elzát meglepte, mikor megmagyarázták neki, hogy a magyar ház- tartás állandóan vendégekre van számitva. Hogy tiz-tizenkét vendégnek váratlan megérkezése sohasem hozza zavarba a háziasszonyt; hogy jóravaló magyar házba, délelőtti tiz órától kezdve a nap bármely órájában szivesen látják az idegent. S hogy végül egy álló esztendeig utazhat valaki az országban; járhat kocsistul, lovastul mindenfelé a nélkül, hogy borravalókon kivül, egyéb költsége volna.

Szirmai csak vizet ivott. Egész ebéd alatt hallgatagon ült, Elzához a közeledést meg sem kisérlette. Ezért persze a háziur vidám kötekedésének czéltáblája lőn. Ha már magyar ember létére bort nem iszik - ajánlá neki a főbiró - akkor mindjárt a képét is simára leborotváltat- hatja.

Az asszonyok védelmükbe vették a hallgatag ifjut. Ám rokonszenvük lángjánál nem engedett fel Xxxx grófnő ellenséges hidegsége. Amit különben az esküdt szépen eleresztett a füle mellett.

Ebéd után a fekete kávét a tornáczon szolgálták föl. Az urak pipára gyujtottak, sőt közülök az öregebbek - köztük maga a ház gazdája - illő bocsánatkérések között, levetették a zsinóros dolmányt, s pitykés lajbiban, egy ingujjban hűsöltek, meghányva-vetve a megye és az ország dolgát.

Xxxxxxx észrevétlenül eltünt. A tanti azt mondta, a viczispán elé kocsizott, a ki a megyei közgyülésre utazik, s egy napot itt tölt el a főbiró házában.

Ha Elza nem tudta, mi az a viczispán, délután négy órakor személyesen meggyőződhetett róla.

A nagy hőség elálmositotta, bement szobájába, hogy lepihenjen. Alig szunyadt el a besö- tétitett szobában, a honnét a szobaleány gondosan kirekesztett minden szunyogot, mikor nagy ostorpattogás verte föl álmából.

Az ablakhoz szaladt s néhány ujjnyira kinyitotta a fatáblát. Kényelmes régi módi utazókocsi elé hat szénfekete ló volt fogva. A kocsis mellett a bakon huszár ült, s a kocsi előtt s a kocsi megett négy-négy zöld hajdu lovagolt. Bent a kocsiban, sastollas fekete süvegben, fekete selyem könnyü dolmányban, kardosan, javakorbeli ur ült, mellette Szirmai, oly tisztelettel szólva vele, mintha fejedelemmel beszélne.

Nemsokára azután, hogy a viczispán megjött, megkérték Torgau grófot, a ki a délelőtt meglőtt sasokat preparálta, jelenjék meg a megye urának szine előtt.

A viczispán a verandán ült, komlónak és vadszőlőnek árnyékában. Kardját lecsatolta, sastollas süvegét az asztalra dobta. A főbiró hosszuszáru csibukot hozott neki, ugy füstölt nemsokára, mint valamelyik drezdai gyárkémény.

Xxxxxxx bemutatta a grófot.

- Örülök, hogy megismerkedtünk. Xxxxxxxxx meg, gróf ur, hogy a megyei közigazgatásnak, mint a sündisznónak, ezuttal a töviseit ismerte meg. Biztositom, hogy nincs a világon az a kanczellária, a melyiknek a kedvéért elkövettük volna méltóságodon ezt a méltatlanságot, ha nem a vármegye esküdtje tartóztatja fel. De őt, Xxxxxxx öcsémet, nem hagyhatjuk cserben, a hivatali tekintély sérelme nélkül... A főispán különben nemsokára megérkezik, s arra kéri álta- lam méltóságodat, legyen vendége, mig az utlevele meg nem érkezik. Azt pedig ne gondolja méltóságod semmiképen, hogy rendőrállam vagyunk. Nagyon szégyenleném, ha ily rossz véleménynyel volna rólunk, ahogy az öcsém is restelli bizonyára, hogy fent akarta tartani a rendet a szabadság rovására.

Hüvelykujjával Szirmai felé bökött, a ki elhalványodva hallgatta eljárásának e nyilvános elitélését. De nem szólott egy szót se. Ugy tett, mint a hogy zuhogó esőben az alföldi pásztorok tesznek. Szemére huzott süveggel várta, mig magától eláll az eső.

Hanem bizony a kedélyes atyai szidalmak zápora sok idő mulva állott el. A fiatal esküdt bőrig átázott tőle.

IV.

Vetélytársak.

Torgau gróf és a huga jól töltötték az időt Baranyaváron. A magyar birtokosság mindent el- követett, hogy kedvükben járjon.

Elzának nagyon tetszett a daliás magyar viselet. A könnyü, szines selyemből készült dolmány, a sastollas föveg, a sarkantyus csizma, a mely táncz közben oly gyönyörüen kiverte a taktust, s az asszonyok ingválla, csipkés főkötője, antik ékszerei.

Mindebben volt valami szokatlan, a mindennapi élettől elütő. Mintha történeti szinmüvet nézne végig a drezdai szinpadon. Xxxxx lovagok és királynék jártak-keltek körülötte a kis magyar város társadalmi életében.

Xxxxxxxxxx nagyon jól állott a magyar viselet. Szabályos arczu, kék szemü, gesztenyeszin haju, huszonkétéves fiatal ur volt, mikor Xxxxxxx megismerkedett. Modorában sok volt a finom és előkelő vonás; sokat tudott, még mindig sokat tanult. Komoly volt, de nem zárko- zott. Beszéde rövid és világos; minden elmélettől irtózott. Gyakorlati, józan eszejárását a sok olvasmány nem volt képes megrontani. A legtetszetősebb elmélet sem tévesztette meg. Sőt, ismerve honfitársainak nagy ellenszenvét a tudomány és a tudósok iránt, nagy olvasottságát, ha csak tehette, gondosan eltitkolta.

A vármegyénél rokonszenvvel, de egyszersmind éber gyanakvással kisérték a fiatal esküdt minden lépését. Xxxxxxx viselkedése zavarba is hozta nem egyszer barátait és ellenségeit egyaránt. Xxxx a kormányzati tekintélyről volt szó, ott nem ismert megalkuvást.

Minthogy pedig a hatalom háromszáz év óta egyebet se cselekedett annál, mint hogy magát gyülöletessé tette, s maga iránt a szivekben kiirthatatlan ellenszenvet ébresztett: Xxxxxxx ebbeli nézetei népszerütlenek voltak.

Viszont más kérdésekben, a melyek a magyarnak nyelvét, nemzeti mivoltát, faji érvényesü- lését, históriai küldetését illették, - ezekben Szirmai vad magyar volt a szó legteljesebb, leg- nemesebb értelmében. Ilyenkor társaságban vagy a megyeház termeiben nyugodt és tartóz- kodó lényének jégkérge alól belső lángok löveltek elő, mint mikor a tüzhányó tüzes örvénye egy pillanatra feltárul.

Lelkének e vulkánikus kitörései, a melyeket jól el tudott rejteni tartózkodó, hüvös modora alá, a legérdekesebb jelenséggé tették a megye politikájában. Kiszámithatatlansága köztudomássá vált, pedig ő mindig hü maradt magához, a közönség hangulata, kedve vagy ellenszenve változott csak körülötte.

Xxxx grófnő gyermekleány volt, de már meg volt benne a nagyvilági nőnek éles ösztöne, világos látása. Érdekelte őt e büszke férfilélek s mert a kisvárosi élet egyformaságában egymásra voltak utalva, mint ugyanazon lakatlan szigetre kidobott emberek, megszokta társaságát, bár bizalmasan az ő „rabtartó”-jának nevezte s bár kiváncsisággal várta a főispánt, jobban mondva a vele jövő magyar mágnástársaság megérkezését.

Elza grófnő bizony Szirmaira volt utalva: bár egy másik ifju óriás is lézengett körülötte: Xxxx Xxx, tiszteletbeli szolgabiró.

Xxxx Xxx ellenlábasa, versenytársa volt Xxxxxxxxxx.

Már külsőre is elütöttek egymástól. Zömök, izmos termetü volt Pető, Szirmai nyulánk, karcsu, magas.

Az egyik hivatalnok fia volt, s kisded anyai birtokán kivül nem volt egyebe. Pető atyja gazdag középnemes, atyafiságban s rokonságban a megye minden valamire való uri családjával.

Pető nagy eszü, éles nyelvü s tüzes, veszedelmes szónok. Xxxxxxxxxx ellentétben, mindig a központi hatalom gyöngitésére törekedett, s mert Xxxxxxxxxx a mágnásvilággal össze- köttetései voltak, Pető a demokratikus törekvéseknek állott szolgálatában.

Az ő demokrácziája természetesen elméleti volt. A franczia bölcselők irata és maga a franczia forradalom, erős bor módjára, a fejébe szállott. De világért sem nyult volna a magyar nemes- ség középkori intézményéhez. Robot, dézsma, tized, a jobbágyság röghöz kötöttsége mindez nebántsd virág volt az ő szemében, s valóságos paradicsomi állapot. Mikor ő demokracziáról beszélt, nem a népre gondolt, csak a középnemességre, az arisztokrácziával való vonatko- zásában.

Annyi bizonyos, hogy oly társaságban élve, a mely gyülölte a központi hatalmat, s mely szigoruan ragaszkodott a nemesi kiváltságok minden betüjéhez: kedvező helyzete volt Xxxxxxxxxx szemben.

A hogy Xxxx észrevette Xxxx és Xxxxxxx gyakori együttlétét, ő is utána vetette magát a leánynak. S mintha a társaság maga akarná finom szálakkal összekötni a fiatalokat, ebédnél és vacsoránál Xxxxx mindig Elza mellé ültették.

Szirmai ilyenkor csöndesen ült helyén, szomszédaival halkan társalgott s ugy tett, mintha nem venné észre, mily jól mulat a komtesz Pető eszének felséges játékában.

Elza hamar észre vette a két ifju elütő természetét. S bár a Xxxx egyéniségének eredetisége meglepte és érdekelte, semmi kedve nem volt rossz kedvét türni. Ilyenkor Xxxxxxxxxx törődött többet, a ki a nagy világi élet azon alaptörvényét, hogy társaságban ne okozzunk senkinek kellemetlenséget, egyetlen egyszer: az utlevél-ügyben szegte meg, de akit ezért már eléggé megbüntetett.

Hogy Magyarországban sokat esznek, isznak az emberek, s hogy a napnak jelentékeny része ezzel telik el, Torgau gróf ezt a megfigyelést följegyezte uti naplójába.

Nem hiába hogy tejjel-mézzel folyó tartománynak tartották az idegenek, de örökös is volt az eszem-iszom szép Magyarországban. Pedig hát ez nem ősi, nomád tulajdonság. Minden vad nép egyszerüen él. A czivilizáczió a dőzsölésnél kezdődik. Attól az időtől fogva, mikor eleink nyereg alatt puhitott nyers hust ettek, addig az időig, mikor az asztal tizenöt-husz fogásból álló lukullusi lakomák terhe alatt görnyedezett: nagy haladást tettek a magyarok az inyencz- ség terén.

Hogy sokat esznek a magyar urak, s hogy asztaluknál sokat kell enni másoknak is, végre is ez nem érdem s nem boszorkányság. De az a szivből jövő vendégszeretet, a mivel az idegent elhalmozták, még a végtelenségbe nyuló dinom-dánomokat is elviselhetővé tette.

Torgau gróf különben evésben-ivásban derekasan megfelelt a hozzája füzött várakozásoknak. S mert a tüzes, piros paprikát megszerette, s mert jókat ivott az ezüst kupákból, egy kis ellustuláson és elhizáson kivül nem is lett más baja a magyar konyhától.

Elza grófné ellenben már félt az ebédektől. Félt a tüzön piritott fiatal kukoriczától is, - a magyar asztal e csemegéjétől - de alig várta, hogy duskálkodhassék a vérbélü görög- dinnyében, a mely éretten sütkérezett a napsütött homokon.

A főbiró sokszor vitte el kocsizni a vármegye foglyait. Xxxx pedig gyalog kisétált a gróffal a város végén levő szőlőkertjébe, Xxxxxxxx verseit olvasgatva, meg-megállva és vitatkozva ut- közben a jegenyefák vékony árnyékában.

A gróf szentül meg volt győződve, hogy Görömbölyiben valami tudós professor xxxxxxx. Csak akkor józanodott ki ebbeli hitéből, mikor a főbiró, valami makranczos, házsártos legényeket lekapatott a tiz körmükről, és a deresen huszonötöt veretett reájuk mogyorófa xxx- czával, emlékezetnek okáért. Ebben a cselekedetében már meglátszottak a magyar főszolga- birónak oroszlánkörmei.

A fiatalság is sokat járt ki a szabadba. Öt és hat óra között, mikor már nem volt oly nagy tüze a napnak, de annál inkább fölkerekedett a szunyogok légiója, Xxxx, Böske, Szirmai, Pető, valami szép helyet keresett ki a baranyavári határban. Hol a malomnál, hol a szőlők alatt, a nagy diófa árnyékában, hol az ugynevezett szarvas kútjánál telepedtek meg. A velük jött két szál xxxxx lerakodott, letették a füre a nagy ételes kosarakat. Xxxxxxx csibe, aludttej, foszlós fehér kalács került ki belőlük. A kulacsban hozott pécsi bort behűtötték jéghideg forrás- vizekben.

Nemsokára mások is jöttek. Fiatal hölgyek és urak, mamák és gardedámok. Még az erdő is megérezte hogy fiatal leányok futkosnak benne. Szines ruháiktól, ingerlő kaczagásuktól, ruganyos, könnyü járásuktól megelevenedett minden.

A leányok karonfogva sétálgattak, szaladoztak, „kint a farkas, bent a bárány”-t játszottak, hintáztak. Ha elfáradtak, a mult szüretkor kint felejtett rőzsekötegre telepedtek le.

Igy töltöttek el néhány órát a szabadban, ártatlan örömök között. Alkonyatkor azután haza felé indultak.

Xxxxxxx, lovak, sertések és birkanyájak lepték el az utakat, nagy porfelleget támasztva, mintha franczia vértesek közelednének.

Keskeny mezei utakon, nagy kerülőket téve, ballagott haza ilyenkor az uri társaság.

Egyik délután sokáig elidőztek a káptalani erdők szélében. Már este volt, mikor haza készü- lődtek.

A nap vérvörös felhők között nyugodott le.

- Szelünk lesz, - mondá a főbiróné.

Pető, a ki ma elemében volt, kötekedve válaszolt.

- Nagyon kedves babona ez, nénémasszony. Csak azt nem tudom, szelet jelent-e az, mikor a leányok elpirulnak?

- Szelet is jelenthet, öcsémuram.

- Inkább harmatos éjszakát... Tudja Xxxx kisasszony - szólt xxxxxxxxx, a leányhoz hajolva, - hogy maga ma nagyon elpirult?

- Én?

- Nem is én, mert lássa, én nem tudtam soha elpirulni. Még gyermekkoromban sem. Olyan voltam mindig, mint a jégverett gyümölcs: kivül-belül kemény... De nézze a másikat.

- Melyik másikat?

- Ej, tudja azt maga ugyis. Olyan, mint valami kisasszony - a másik. Talán még el is szégyenli magát, ha jöttére - mint az előbb - a szép leányok elpirulnak... Hát kérem, mondja meg őszintén, mi tetszik magának rajta?

Megállott és égő szemével állhatatosan kereste a leány tekintetét. Elza egykedvüen felelt.

- Hogy tudja, hogy Xxxxxxx tetszik nekem? Ah, uram, mit képzel ön? Nem megy az nálunk olyan könnyen.

Pető megállott.

- Önöknél! Ez ugy-e azt teszi, hogy az arisztokrata kisasszonyoknál? Xxxxx, grófnő, ez nagy önámitás. Önöknél is épen olyan könnyen megy, mint a szürke polgári osztály leányainál. Minden fa kivirágzik, ha megjön az ideje. A cseresznyefa ép ugy, mint az almafa.

Elza oda adta a szónokló Xxxxxxx a lecsukott napernyőjét és a skót köpenyegét.

- Fogja kérem... A maga hasonlata sántit. Illetőleg nekem ad igazat. Xxxx nem azt mondtam én, hogy nem minden fa virágzik ki. Csak azt mondtam, s ezt fentartom most is, hogy egyik hamarább és könnyebben virágzik ki mint a másik...

Pető félve vitte a leány holmiját, ne hogy összeroppanjon vaskezében.

- Igaza van. A nyári baraczk korábban érik meg, mint a szőlő. A téli alma pedig soha sem érik meg a fáján, hanem - mint egyik-másik szerencsés házasságnál történik, - az almárium tetején, a háznak melegében... De ne kalandozzunk el messze a beszédtárgyunktól. Az a Szirmai szerencsés ficzkó.

- Miért volna szerencsésebb önnél? Lássa, ő még sohasem vitte a köpenyegemet s a nap- ernyőmet.

Elza hangosan elnevette magát, ami Xxxxx ingerelte.

- Épen ez az én bajom.

- Ugyan menjen. Dantonhoz nem méltó ez az ábrándos hangulat.

Petőt a megyei körökben Dantonnak hivták. Mert az utóbbi években szeretett a franczia forradalom elveivel kaczérkodni.

Hogy őt bizalmasan Xxxxxxxxx hivják, ezt a komtesz csak egy embertől tudhatta meg: Xxxxxxxxxx. Attól az embertől, akit mindenütt utjában talált, a politikában ép ugy, mint a szerelemben.

Hangja elfulladt nagy, benső dühében.

- Csak gunyolódjék... Xxxxxx meg, kérem, egy pillanatra. Nézze!

A hold vékony sarlója feljött. Pető kinyujtott karral fiatal erdőre mutatott. A hold fényében világosan meglátszott, hogy ezüstlevelü nyárfaerdő. A fák törzse fehér volt, bolyhos koro- nájuk gyöngéd és kedves, mintha csupa boglyos leányfej volna.

- Mit lát ezen az erdőn?

- Azt, hogy gyönyörü. Az ezüst nyárfánál nincs szebb fa a világon. Hát még igy, holdfényben, nyáron ha egy poétikus Danton lépked az oldalunkon...

Pető hangja keménynyé, érdessé vált. Ugy megszoritotta a komtesz napernyőjét, hogy csont- nyele ketté tört.

- Nem arra akartam figyelmeztetni, egészen másra. Nézze jól meg, mily görbén nőttek az ezüstös fák. Mit gondol, miért? Mert oly helyen vannak, ahol szelek és viharok járnak. Nem jó a viharnak utjába állani, higyje meg, grófnő. Nem tanácslom sem önnek, sem barátjának... Az eltörött napernyője helyett pedig három nap alatt másikat hozok Bécsből. Magam hozom el lóháton, az önök utlevelével együtt... De már hazaértünk. Nyugodalmas jóéjszakát kivá- nok... Xxxxxxxx a kezét, nénémasszony...

A selyem köpenyeget Elzának nyakába akasztva, magával vitte az eltört napernyő darabjait. A komtesz gondolkozva nézett utána... Azután könnyedén vállat vont és Böskét szólitotta.

- Ma nem fekszünk le korán, ugy-e Xxxxx? A holdvilágnak nagy hatása van reám. Legjobban szeretnék ilyenkor házfedeleken s kémények kürtőjén mászkálni, mint valami ábrándos macska... Jó dolog lehet az oly közel lenni a holdhoz... Xxxxx csak, Böske, tetszik neked ez a Danton?

- Pető? Láttam nagyon sokat beszélt veled. Miket mondott?

- Először arra felelj: tetszik-e?

- Ha tetszenék, se érnék vele semmit, ennyit sem törődik velem.

Mikor azt mondta „ennyit”, két ujjával fittyet hányt. Elza fakgatta, micsoda szabadkőmüves jel az, a mit a két ujjával csinált. S mikor megtudta, hogy az a valakivel való nemtörődésnek a kifejezése, ő is fittyet hányt a távozó Pető után.

A holdfényes éjszakában még sokáig látszott zömök alakja. Végre eltünt. Mert minden eltünik a világon. Csodálatos, még a Xxxx Xxx - árnyéka is.

V.

Magyar kastélyban, német az ur.

A főispán, - mint minden három évben egyszer - julius 8-án megérkezett a megyébe. Kas- télya, birtoka volt Baranyaváron; de mert sokfelé voltak uradalmai, s mert ha Baranyaváron lakik, nagyon kezeügyébe esett volna a vármegyének: a baranyavári kastély száznál több ablakszeme nem nyilt ki teljes három esztendeig. Minden három évben fölébredt egyszer lomha szendergéséből a kastély, s száz kivilágitott ablakszemével kaczéran, hivogatólag pillantott le Baranyavárra.

Xxxxxx xxxx csak olyan főispán volt, mint a többi. Se nem jobb, se nem rosszabb a Deákné vásznánál. A főispánságot méltóságnak nézte. Olyanformának, mint őseiről reámaradt disz- kardját, s törökművü, zománczos kardkötőjét. Ez is, az is arra volt jó, hogy minden eszten- dőben fölvegye egyszer-kétszer s parádézzon benne.

Ki dolgoznék diszmagyarban? Ki tartaná a főispánságot munkakörnek?

A tisztujitásokat Xxxxxx xxxx rendesen olyan időre tüzte ki, mikor vadászatnak ideje volt. Amikor tehát a szépet összeköthette a hasznossal.

A tisztujitószék napjai egyszersmind pompás vadásznapok voltak. S hogy az alatt a néhány nap alatt, a mit a főispán minden három évben a megyeháznál eltöltött, közügyekkel édes- keveset törődött, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a hozzáérkező kormányrende- leteknek érvényt szerezzen, arról ő méltósága igazán nem tehetett. Nem a kötelességérzete volt kicsiny, csak a vadászszenvedélye volt nagy. S mindenesetre enyhitő körülményül szolgált, hogy nagyszerü erdőségei voltak, tele őzbakkal és vaddisznóval.

Különben is Magyarország rendi-alkotmánya nem is türte volna az erélyes és munkás fő- ispánokat. Szépen kikérték volna a tekintetes vármegyék, hogy a közigazgatás vitelébe a főispánok is beleszóljanak, olyan urak, a kiket a király nevezett ki, s nem a vármegye választott. Minthogy pedig természeti törvény, hogy minden testrész elsatnyul, a melyet soha sem használunk; a főispánság is elsatnyult bizony idővel s üres méltósággá vált. Munkára képtelen balkézzé vált.

Torgau grófnak mindjárt megérkeztekor üzente a főispán, hogy szivesen látja. A gróf fel is hajtatott rögtön a kastélyhoz.

A főispán nyulánk, sovány, simára borotvált képü, nagyon elegáns ur volt. A haja veres, mint valami angol lordnak.

Mint ugyanazon társaságbeliek, rögtön tegezték egymást. A főispán üléssel kinálta meg ven- dégét, de egy árva szót sem beszélt az útlevél-históriáról, se Torgau grófnak, ezzel össze- függésben levő magán dolgairól. A vadászatra tért át, s csak azt kérdezte meg, hová küldjön a gróf holmiáért.

- Köszönöm, hanem nem akarnálak terhelni. Egészen jól vagyok a főbirónál. A főispán elfintoritotta arczát.

- Szép tőled, hogy beletörődtél a helyzetbe, de végre is ugy gondolom, a komtesznek elég volt az önsanyargatásból. Csak nem akarod velem elhitetni, hogy egy magyar táblabiró házánál minden kényelmetek megvan? Még - fájdalom - nálam sem kapod meg mindazt, a mihez egy sokkal müveltebb országban élve, hozzászoktatok. Hát még a jó főbirónál! Ne vedd rossz néven, hogy mikor veled az a kalamitás történt, mindjárt nem ajánlottam fel tartózkodásul a

kastélyomat. De nem volt drezdai módra berendezett lakosztályom. S a komteszt meg akartam vele lepni.

- De kérlek, ez tulságos figyelem tőled.

- Nem tudom sikerült-e? Xxxx, nézzük meg.

A főispán kezével halkan tapsolt, komornyikja belépett.

- Vezess bennünket a drezdai szobába.

Torgau meg volt lepetve attól, a mit látott. A magyar főur, mikor neki a német gróf esetét megirták, figyelmesen nézte a „Hof-kalender”-t. Kiböngészte belőle, hol van a Torgau grófok ősi fészke. Levelet irt a drezdai osztrák követségi tanácsosnak, a ki unokaöcscse volt s ez (a kastélyban maradt öreg kulcsár utmutatása szerint), apróra megirta neki a Torgau gróf és az Xxxx xxxxxxx nehány otthoni szobájának teljes berendezését.

Mikor a gróf ilyen messze, idegen földre, látta varázsolva a maga otthonát, nagyon meg volt hatva. Melegen megszoritotta a főispán kezét s áradozó szavakkal köszönte meg gavalléros figyelmét.

- Na tudod, ilyen figyelemre csak magyar mágnás képes. A hugomnak bolond nagy öröme lesz. Csak egytől félek. Ha szobáit viszontlátja, elfogja a honvágy. Pedig azt nem szeretném. Még öt-hat hetet óhajtanék tölteni vadregényes országtokban.

Xxxxxx xxxx halvány, borotvált képe egykedvü maradt.

- Ennyi kárpótlással csak tartoztam nektek azért a sok kellemetlenségért a mi az én várme- gyémben ért titeket... Most menjünk a főbiróékhoz. Látogatást teszek a hugodnál és meg- hivom, foglalja el a szobáit még ma.

Xxxx nem hitt szemének, mikor Xxxxxx grófot xxx mutatta be bátyja, mint a megye főispánját. A borotvált arczu, legujabb bécsi divat szerint öltözött, vereshaju elegáns ur élesen kivált a magyar ruhás, sarkantyus csizmás, kardos urak környezetéből.

Az is feltünt neki, hogy a magyar mágnás latinul beszélt a főbiróval, Szirmaival németül. A főbirónéval néhány magyar szót váltott, de töredezve, küzdve a nyelvvel, idegen kiejtéssel.

Hanem mindezt elfeledtette vele az ő kedves leányszobájának váratlan viszontlátása.

- Ön nagy varázsló, mondá a főispánnak az ebédnél s ragyogó szemét rajta felejtette. Ebéd után megmutogatta a gróf a kastély nagy lovagtermét.

A falról az ősök képei tekintgettek le a kis társaságra. Tigriskaczagányos, bajuszos, marczona férfiak, hosszu hajuk fényes csigában a vállukat verte.

Elza mosolygott.

- Ezek az ön ősei?

- Ezek. Van olyan is, a ki a vérpadon halt meg, nem egy közülök a csatatéren.

- Ki hinné el, hogy ön ezektől való? Közöttük s ön közt gróf, - hogy is mondjam csak, - nincs semmi átmenet. Nincs önnek olyan hires lova, a melyik e családi képek és az ön külseje közt tátongó mély szakadást átugraná!

Xxxxxx xxxx a lovagterem egyik homályos zugába vezette a komteszt.

- Nincs ugrás a természetben, grófnő. Ime, az átmenet.

Két ősére mutatott. Mind a kettő diszmagyarban volt lefestve, de arczuk simára volt borot- válva és puderozott parókát viseltek.

- Ez itt az apám, az meg a nagybátyám. Ők Xxxxx-Xxxxxxx korában éltek, de még magyarul valamivel jobban tudtak nálam.

Xxxx grófnő megállott a két kép előtt és sokáig nézte.

- A ruhájok legalább magyar volt.

A főispán elfordult az ősei arczképétől. Kinyitotta az erkélyre vezető ajtót, a honnan pompás kilátás nyilt az egész vidékre, s nevetve mondá:

- Engem is megláthat diszmagyarban a megyei gyüléseken. Egyébként a mi nemzeti ruhánk viseletre nagyon alkalmatlan. Ugy hogy az inquiziczió kinzó eszközei között a spanyol csizma mellett, a magyar nadrág s a prémes magyar mente jogosan helyet foglalhatna...

Elza grófnő kiszaladt az erkélyre s a kőkorláton kikönyökölve, a szőlőktől körülfogott, lomb- tengerbe fulladó kisvárost nézte.

- A főbiróék házát keresem.

- S benne persze Ádit?

- Ki az az Ádi.

- Mintha nem tudná: a Szirmai. Hallottam, hogy jól eltöltötték az időt együtt. Az Ádi külön- ben jó gyerek. Nekem igen jó vadászpajtásom. Azért nem irigylem a vadászszerencséjét.

A grófnő piros lett, mint a láng. Azután félrehuzva száját kurtán válaszolt.

- Milyen jól van értesülve...

Egy ideig még a vidéket nézte, azután hátat forditott a beszélgetésbe merült két férfinak, s a lovagtermen keresztül visszatért szobájába.

Előkereste naplóját és megfigyelésképen ezt irta bele: „A magyarok főuri osztálya német. A nemzeti ruhát még magukra öltik néhanapján, de magyarul már egy szót sem tudnak. Oly jelenség, a melyet a világ egyetlen népénél sem láttam. Egy dologban azonban hivek marad- tak őseikhez: lúdtollal irnak. Ha ugyan egyáltalán irnak.”

*

A főispán megérkezése haza csalta a megye főnemességét. Legtöbben Bécsből jöttek meg nyári tartózkodásra birtokaikra, magukkal hozva a császárváros divatját, szokását, izlését, irodalmi műveit, pletykáit, egész levegőjét.

Egymás között francziául vagy németül beszéltek. A nők inkább francziául, a férfiak szive- sebben németül.

Most természetesen tele voltak a császárváros legfrissebb hireivel. Xxxxxxxxxxx beszéltek, a ki ellen Ausztria titokban fegyverkezik.

A mig Napoleon Spanyolországba vonul, hogy személyesen álljon élére hadainak, s táborno- kainak vereségét diadallá változtassa, addig Ausztria csöndben elkészülhet és hátban támad- hatja meg halálos ellenségét.

- El vágjuk Napoleont, - mondá a főispán - Francziaországtól. Hadd zuhanjon le és törje össze a csontjait.

A jó Xxxxxx xxxx tudnillik a Xxxxxxxx helyzetét ugy képzelte, mint oly emberét, a ki vékony kötélen a mélységbe ereszkedik. Csak a kötelet kell elvágni, hogy nyomorúltan elpusztuljon. Xxxx pedig nem kell egyéb, csak egy jó fehérvári bicska.

Xxxxxxx nem látta rózsásnak a helyzetet. Korainak tartotta a Stadion háborus tervét. Ő attól félt, hogy - mint azt az erfurti találkozás is xxxxxxxxxx - Xxxxxx xxxx barátsága és jóindulata Xxxxxxxxxxx van. Minthogy pedig Németország le van verve, Ausztria egymaga nem szállhat szembe a század legnagyobb hadvezérével.

A készülő háboru mellett sok szó esett az ifju királynéról. A mágnásasszonyok, a kik a telet Bécsben töltötték, tele voltak a csodaszép, fiatal királyné magasztalásával. Azt mondták, hogy férjét az imádásig szereti; hogy szenvedélyes leveleket irogat a sokkalta korosabb Ferenczhez; hogy, udvari dámák szerint, leveleiben „liebster Schatz”-nak, „bester, gütiger Schatz”-nak nevezgeti felséges férjét.

Valóban, Xxxxx Xxxxxxxx ebben az időben Bécsnek legnagyobb csodája volt. Odaadó szerelme férjéhez, megjelenésének bájossága, kedvessége a melylyel mindenkit behálózott, merészen szárnyaló szelleme, - a melytől, apró, nehéz röptü madarak módjára, - messze el- maradtak kortársainak gondolatai: mindennek hire, hatása úgy eltöltötte egész Bécset, mintha az ócska Burgban a boldog Ferencz ablakai alatt hársfák virágoznának.

Xxxxxx azt is tudni vélte, hogy az ifju királynénak az államügyekre nagy befolyása van. Xxxx Xxxxxxx király, a kire még soha, egy minisztere sem volt hatással, maga is érzi lenyügöző erejét a felesége akaratának.

- Igen, igen, a háboru meglesz. Nem azért, mert Stadion akarja, hanem főleg azért, mert a királyné is mellette van s mert Xxxxxxxxxxx a háboru soha sincs kedve ellen.

Hanem, - s ez az idegen grófnak feltünt, - ez a fényes társaság, csupa históriai nevek viselője, a háborut, Xxxxxxxxx, a hadsereg alattomos készülődését és Stadion diplomácziai pókháló- szövését oly hirtelen abban hagyta, mint a hogy a félig hervadt rózsa kiesik a falusi leány hajából.

A külső politika, a nemzetközi események alakulása, idegen országok készülődése, mindaz, a mi független népek számvetésében örökösen szerepel, csak félig-meddig tudta lekötni érdek- lődését Magyarország fiainak, a mely országnak hatalmi külpolitikájáról háromszáz esztendő óta a német gondoskodik...

De ha már Xxxxxxxxxxx folyt a terefere, valakinek eszébe jutottak a franczia foglyok. Egész kis telep volt már. Egyrészük apró hajó-mintákat faragott, mások madarakat tanitottak be nagy türelemmel. A betanitott madarak átrepültek a folyón s egy füttyentésre visszajöttek. Egyik-másik fogoly kottát másolt. A szemrevalóbbakat s műveltebbeket nyelvmesternek vagy tánczmesternek fogadták fel nemesi családok fiai és leányaihoz.

Nehány szál rokkant katona őrizte a fogolytelepet; a folyó partján épült szellős fabódékat. Egyiket-másikat elfogta az emésztő honvágy, azok megugrottak a nélkül, hogy valaki üldözte volna. A többi jól érezte magát. A hadviselésben elgyötört, sovány, fekete ficzkók kipihenték magukat istenigazában, s áldották a magyarok jószivüségét és vendégszeretetét.

A nap erősen sütött, Elza és a többi hölgy csipkés napernyők árnyékából leselkedett a franczia hadfiakra.

A főispán rájuk akart ijeszteni s azt ujságolta nekik, hogy Xxxxxxxxx megverték. A bozontos, sötét haju katonák gyanakodva, hitetlenül hallgatták. Xxxxxx mosolyuk elárulta, hogy egy szót sem hisznek el belőle. Meglátszott egész valójukon, hogy Xxxxxxxxx győzhetetlen nemzeti hősnek tartják.

A tréfa fejében aztán egy hordó bort gurittatott fel a pinczéből Xxxxxx. Csapra ütötték s bádog poharukat lelkesedve a hölgyekre köszöntötték.

A folyó kanyarodását követve, Elza grófnő elmaradt a társaságtól. Nézte a napfényben ragyo- gó csendesen, csaknem észrevétlenül mozgó hullámokat.

Az élet is igy folyik le szakadatlanul. Nincs benne megállás sehol. A legkedvesebb óra is el- siet. Néha azt gondoljuk, megállitottuk az időt, oly észrevétlenül mozognak tovább hullámai. De akár napfényben csillog a folyó, akár reászáll a köd vagy az éjszaka sötétsége: minden hullám megy a maga utján tovább... Megy, megy és meg nem áll.

Napernyőjét lezárva, girbe-görbe füzfához támaszkodott. A folyó körül vad liliom nőtt és sás. Távolabb bozót huzódott, csalit, a mely tele volt éneklő madárral. Azon tul learatott buza- földek és szőlőhegyek következtek.

Maga sem tudta miért, sóhajtott. Halk, elnyomott sóhajtás volt ez, a mely minden ok nélkül szakad fel a fiatal leányok szivéből...

Két férfinak is tetszik, ketten viaskodnak érte némán, s most egyik sincs közelében. Xxxxxxx bátyjával fehér sasra les. Ide látszik puha vadászkalapja mindkettőnek. S a másik, a vad, szilaj, napernyőt akar hozni neki Bécsből. Nem nyomoruság az, hogy reá e pillanatban egyik sem gondol?

Az öreg füzfa bizonyára sokáig marasztalta, mert nem mozdult mellőle. Egyszer csak ló- dobogás ütötte meg fülét. Tompa zaj, mint mikor magas füben jár a ló.

Még ideje sem volt felnézni, mellette termett Pető. Nagy csontos lovon ült, a melyről szakadt a tajték. Ő maga le volt sülve, haja, bajusza mintha megőszült volna, tele volt hintve a hosszu ut porával.

- Maga az Danton?

Xxxx nem szállott le a lóról, kezét csipőjére téve férfias szépségének tudatában győzelmesen, kevélyen nézett rá, mint valami hadvezér.

- Meghoztam a napernyőjét. Az utlevelük is nálam van. Amivel tulajdonképen nagy ostoba- ságot követtem el, mert ha utlevelük rendbe jön, maga ugy elszáll innen, mintha madár volna.

Elza örvendezve nyujtotta felé mind a két kezét. Későn vette észre, hogy vigyázatlan volt. Pető lehajolt, kemény, erős kezében mindkét kacsóját összefogta s csipkés kézelőjét meg- csókolta.

A komtesz kirántotta magát.

- Hová gondol?

Pető leszállott a lóról. A kantárszárat karjára akasztotta és nehézkesen, a szárazra kijövő tengerész dülöngő, bizonytalan járásával a leányhoz lépett.

- Két ló dőlt ki alólam Bécsig.

Azután oda nézett a franczia foglyok barakjai felé, sötét szemét sokáig nem vette le a fiatal főurak és főuri dámák világos elegáns öltözeteiről. Xxxxxxxx nem látta. A két vadászkalap abban a pillanatban tünt el a bozótban, mikor ő lóhalálban megérkezett.

- Csak most látom, hogy maga főuri társaságban van. Tudhattam volna. Tisztujitás napja közeledik, s megyénket ilyenkor rövid időre szerencsélteti a veres pávián.

- Kit hiv maga veres páviánnak?

- Xxxxxx grófot. S minden grófot, a ki Bécset majmolja, föltéve, ha veres a haja... Ah, hát maga jól töltötte idejét, amig oda jártam. Tisztelete, - hogy azt ne mondjam vonzalma, - Xxxxxxx iránt kétségtelenül növekedett. Mert ő a Xxxxxx és Xxxxxx grófok illusztris társa-

ságába „fel van véve”. Megengedik neki, hogy ugyanazt a levegőt szivja velük... S ő mohón be is szivja az előkelő világ illatát... Aki nem tudná róla, hogy ki ija-fija, még tévedésbe esnék a származása felől. Oly tökéletesen racscsol, mint azok, oly sima, oly alkalmazkodó, oly selyemtalpu...

- Csunya szája van Xxxx. Mit vétett magának Xxxxxxx?

- Mit vétett? Nekem ugyan semmit. A világnak vétett azzal, hogy született... Azt hiszi ugy-e, gyülölöm? Volna is kit gyülölnöm! Ha gyülölném, összetörném, mint a maga napernyőjét. De veszedelmes embernek tartom. Xxxxxxxx, a ki szomoru betükkel irhatja be nevét a mi történetkönyvünkbe... Magasra fog szállani; mert elég könnyü... Mindez azonban magára nem tartozik, azt hiszi legalább. Pedig csalódik. Ez az ember ugy járkál maga körül, mint valami macska. Ovatosan, kimérten, ravaszul... S hogy magának megtetszhetik: ez a gondolat vér- felhőket támaszt a szemem előtt...

Elzát még e szeszélyes, indulatos beszéd sem tudta kizökkenteni álmodozó hangulatából. Gyöngéden nézett Petőre, gyöngédebben, mint bármikor.

Ez a kifürkészhetetlen, biztató, kaczér leányszem nyugtalanitotta Petőt.

- Mit akar tőlem?

- Mit akarnék?

- Velem nem játszhatik büntetlenül... Ahogy igy néz rám, édesen és biztatóan, ugy érzem magamat, mint a megrepedezett, szomjas, kiégett föld, ha langyos, tavaszi permeteg éri! Csak a vágyamat xxxxxxx, szakadó, örökös záporesők után...

Elza leküzdhetetlen ösztönt érzett, bevilágitani e kemény férfilélek legtitkosabb mélységébe.

- Magával nem lehet játszani? Hát talán mással lehet?...

- Próbálja meg.

- Kivel próbáljam meg? Mondja?

- Mit tudom én? Xxxxxxxxxx, a veres páviánnal,... vagy akivel akarja. Csak velem ne.

- Lássa, Xxxx, magának sohasem lesz a nők körül szerencséje. Mert a maga fegyvere az ijesztgetés, a megfélemlités.

- Hát, kérem, itt a napernyője. Az utlevelet majd csak a bátyjának adom oda. De csak egy föltétel alatt: ha még két hétig itt maradnak.

- S két hét mulva?

Pető nem felelt. A lovához lépett s felült reá.

- Nem kisér el?

- Nem. Nincs mit keresnem a felső tizezernek irigyelt társaságában. Hadd huzódjanak meg közöttök azok, a kik eltévesztették hivatásukat. A kik megyei esküdtek, holott az Isten is lakájnak teremtette őket... Xxxxx, grófnő.

Megsarkantyuzta lovát és nehézkes, lassu ügetéssel kilovagolt az országutra. Mikor kiért, a kengyelben fölállva, izmos karjával a kalapját lóbálta Elza grófnő felé.

Ebben a pillanatban a bozótban két lövés esett. Torgau gróf és Xxxxxxx háromszáz láb magas- ságban reálőttek egy fehér sasra és szerencsésen elhibázták.

VI.

Elül tüz, hátul viz.

Xxxx grófnő, korához képest, már is mesteri fogékonyságot tanusitott a szerelem müvészete iránt. E korai fogékonyságot nevelésének köszönhette. Abban az időben, főleg a főrangu világ körében, nagyon ki volt fejlődve a szerelem tulfinomodott müvészete. Az erkölcsös és komoly német nép liliputi udvarainál és arisztokrata családainál sem volt ez máskép; csak tisztességesebb formákban jelentkezett, mint Francziaországban, a hol véres forradalmak melegágya lőn.

A fiatal franczia császárság megfeledkezett róla, hogy ő a forradalom törvényes gyermeke, s Xxxxxxxx udvarának esztelen fényüzése ujra megteremtette az ingerlő kalandok és szerelmi dőzsölések korszakát.

Xxxx, mint korának minden más előkelő kisasszonya, jó és gondos nevelésben részesült, de minden átmenet nélkül jutott a gyerekszobából a felnőttek társaságába.

Korán tanuja volt urak és hölgyek szerelmeskedésnek. A főuri körök érintkezésének szabad hangja, merész vidámsága, áttetsző czélzásai, nyomot hagytak lelkében. Körülötte regények szálai szövődtek, egyetlen éjszakán kinyilott szerelmi idyllek hervadtak el. Minden férfiről tudta, melyik nőbe van belebolondulva, s minden nőről, hogy melyik férfi tetszik neki.

A társaság, a melyben élt, állandóan olyan volt, mint az üvegházak langyos, kissé mesterkélt, de mindig kellemes levegője. Az a levegő, mely tele van lombfakadással, levelek képződé- sével, bimbók feslésével és gyümölcsnek érésével, bár odakint tél van, farkasorditó hideg.

Ez volt az oka, hogy bátyja utazásokra vitte el magával a koránfejlett leányt, s ez volt az oka, hogy mint az érzékeny órainga, szive Szirmai és Xxxx között mozgott szüntelenül, sőt jóleső érzéssel fogadta a főispán szemenszedett figyelmességét is.

Hogy idegen országban, valahol az Isten háta megett, férfiak fülig belé szeretnek, ez az ártatlan és semmire sem kötelező mulatság tetszett neki. Nem szerelem volt, a mit irántuk érzett, mert akkor tudott volna köztük választani; csak izgató játék, ingerlő időtöltés, komoly hadjáratokra előkészitő katonai gyakorlatok.

Női ösztönének finom, érzékeny mérlegnyelve, valamivel, egy hajszállal talán, Szirmai felé billent. Talán azért, mert ő is hozzá tartozott, az ő külön világukhoz; vagy azért, mert verseny- társában, Petőben, nagy gyülöletet tudott ébreszteni. Erős, kiváló egyéniségek tulajdonsága.

Viszont Pető a hiuságát csiklandozta. Büszke volt rá, hogy ezt a „vad bölényt”, (ahogy Xxxxx a főispán bizalmasan nevezte), megkoszoruzott homlokkal, vékony selyemkötélen, akár a vágó- hidhoz elvezetheti.

Szirmai látván Xxxx erőlködését, vissza akart vonulni, de Xxxx nem engedte oly könnyen. S bizony a társaság sem.

A magyar főuri családok Bécsben töltötték a telet. Csak a tél fáradalmait jöttek kipihenni kastélyaikba.

Délelőtt a hölgyek és urak kilovagoltak. Ebéd után billiárdot játszottak. Délután az erdőt bujták, esős napokon franczia regényeket olvastak. Este rövid, könnyü vacsora után, opera- részleteket énekeltek, vagy himeztek, s tea után tizenegy órakor lefeküdtek.

A falusi élet szüretig ebből állott. A szüret aztán ujra zajos vigsággá nőtte ki magát. Majd, mikor az uj bor már a pinczében erjedt, kopófalkával üzték a vadat, s a hölgyek ujra Bécsbe készülődtek.

Ez a falusi élet, a mely tulajdonképen lomha nyujtózkodáshoz hasonlitott, Torgau grófnak és hugának kapóra jött. A gróf ráért mindenféle tücsköt-bogarat, ritka növényt összeszedni, a komtesz meg kedvére flirtelhetett. Lovaglás közben többnyire Xxxxxxx találkozott. Ebéd után Xxxxxx gróffal billiárdozott. Este pedig, mig a többiek divatos operákat énekeltek, behuzódott Xxxxxxxxxx egy sarokba, s mig az ifju elmondta neki a nap eseményeit, álmodozó, ragyogó szemét le sem vette róla.

Szirmai helyzete ebben a zárkózott főuri körben érdekes volt a maga nemében. Xxxxxx xxxx barátsága nyitogatta ki előtte az aranyozott, gőgös ajtókat. Nem tolakodott közéjök, nem restelte előttök származását, de nem is kérkedett vele.

Pető vagyonosabb családból való volt, mint Xxxxxxx, még sem tudott utat törni magának a főispán környezetébe. Azok őt egyszerüen vad bölénynek hivták. Ennek a nemes vadnak, a mely ma már kiveszőben van, s a rengeteg sürüjében érzi jól magát.

Ezért aztán Xxxx Xxxxxxx s az egész ragyogó kompánián véres bosszut állott. Összegázolta gunyjával, gonosz nyelvével őket, a hol tehette. A vármegyénél pedig ellenük bujtotta a középnemességet, s erős demokratikus eszmeáramlatokat tartott ébren Baranyaváron, meg- fagyasztva őket - mint a kocsonyát - a népszerütlenségnek hideg levegőjében.

Szirmai nem majmolta a főuri szokásokat. Xxxxx tulajdonságaikból nem ragadt rá semmi. Xxxxx rejlett ereje, mert köztök élve, meg sem kisérlette, hogy hasonló legyen hozzájuk.

Nem egyszer itélte el hibáikat, azt pedig, hogy magyarságukból kivetkeznek, lángoló szavak- kal ostorozta. Ám végre is, nagy vagyonuknál, társadalmi összeköttetésüknél, befolyásuknál fogva a kormányzat s az állami tekintély szilárd oszlopait tekintette bennük. Azoknak a szeszélyes, szemet-szivet gyönyörködtető, felséges zuhatagoknak tartotta őket, a melyeknek roppant erejét ha valaki szabályozni és felhasználni tudná, nemzeti jólét és nemzeti dicsőség származnék belőlük...

Politikai barátság volt tehát az, a mi a fiatal esküdtet a főispán körével összehozta. Nem úgy tartozott hozzájuk, mint a hogy nyelvtanitójuk, hoppmesterük, vadászczimborájuk, és azok a kóbor müvészek, a kik a családi képtárak számára dolgozva, hónapokat töltöttek el kastélyok- ban.

Xxxxxxx kivül, nem is voltak bizalmasok hozzá a fiatal urak. A grófnők és bárónők nem adtak neki kedveskedő nevet, mint selyemszőrü uszkáruknak és hátas lovuknak szokták. Tar- tózkodó, nyugodt modora, önérzetes udvariassága fölébehelyezte őt minden megaláztatásnak s leereszkedő bizalmaskodásnak.

Egy este, mig a szalonban Traviátát énekelték, a főispán félrehivta Xxxxxxxx.

Xxxxxxxx x xxxxxxxx. Szuroksötét este volt, csillag nem fénylett, pásztortűz nem lobogott sehol.

Rekkenő, fojtott meleg volt, közeledő zivatar jele.

A parkból felhallatszott a rezgő nyárfa s a kanadai tölgyek leveleinek mozgása.

A főispán leült a márvány lépcső karjára s hosszu lábszárait lelógatta. Kedvencz kutyája a mely lent kóborolt a fák alatt, megismerve lépését felsompolygott hozzá és csöndesen le- feküdt ura közelében.

- Pszt, Cáró, most ne háborgass... komoly beszédem van Ádival.

Szirmai nem ült le. Két karját mellén összefonva, (ez xxxxxxxxx póz volt abban az időben) figyelmesen a főispánra nézett.

- Ki akarlak nevezni tiszteletbeli szolgabirónak.

- Köszönöm.

- Ne köszönj semmit. Kettőnk közül én tartozom neked köszönettel, hogy oly hű vagy hozzám.

- Nem hozzád vagyok hű, az elvekhez, a melyeket szolgálsz. Xxxxxx xxxx vállat vont.

- Na hát az elvekhez... Hanem most nem erről akarok veled beszélni. A kis Xxxx grófnőről.

- Ő róla? Nem értem.

- Érthetnéd pedig. Szerelmes beléd.

- Tudod, hogy ebben az egy dologban nem szeretem a tréfát.

- Nem is tréfálok. Tréfál az ördög. Xxxxx, tetszik neked? Szirmai büszkén fölemelte fejét.

- Miért kérded?

Xxxxxx xxxx veres feje csupa jóakaratu xxxxxx volt.

- Nem puszta kiváncsiságból. Azért kérdem, mert szeretnélek megházasitani. Szirmai hangja türelmetlenséget árult el.

- Nem vagy te Xxxxx Xxxxxxx. Majd csak magam keresek magamnak feleséget. A főispán kezének hanyag mozdulatával az esküdtet elhallgattatta.

- Pardon... Ha nem szereted Xxxx grófnőt, akkor nem mondtam semmit. Szirmai humoros oldaláról fogta fel ezt az éjjeli párbeszédet.

- Miért szeretném?

- Vagy úgy? Akkor bevallom, csalódtam. S a csalódás rám nézve kellemes is. Ha igy áll a dolog, magam fogok udvarolni neki. Ha nem ad kosarat, feleségül veszem.

Fölállott, mint a ki dolgát jól végezte s megindult a kivilágitott szobák felé, ahol épen Elza énekét tapsolták.

Szirmai engedte, hogy elmenjen. Mozdulatlanul állott a sötétben s a főispán vallomását forgatta eszében.

- Miért hitte, hogy engem szeret? S Pető is miért hiszi?... Mi az, a mit iránta érzek? A kivilágitott ajtóban megjelent Elza karcsu alakja.

- Megsejti-e, hogy közelében vagyok? Ahogy a só megérzi az esőt.

De bizony a leány nem érezte meg. Nehányszor kikémlelt a sötétbe, s hirtelen elsikoltotta magát. Cáró, a főispán vadászkutyája, észrevétlenül mellette termett és fejével nyájasan hozzá dörgölődzött.

- Cáró megértette, miről beszélünk - gondolta Szirmai csendes gúnynyal. - S már is xxxxxxx xxxxxx asszonyának... Na semmi. Megszököm. Megyek haza anyámhoz, ugyis régóta nem beszélgettük ki magunkat bizalmasan... Xx, Xxxx grófnő, jó éjszakát... Végre is, a dúsgazdag

Xxxxxx gróffal én csak nem versenyezhetek?... Egy álommal több vagy kevesebb, - az a férfi pályáján nem számit...

Lement a márványlépcsőn, de a parkban, a szökőkút közelében megállott.

- Hát szegény Danton? A kis komtesz menyasszonysága csak növelni fogja mágnás gyülöletét... Ugyan ébren találom-e még anyámat?

Alig ért ki a jegenyefák alá, Xxxxxx xxxx érdekes, veres feje Xxxx grófnő mellett bukkant fel.

- Sajnálom, hogy a szép énekét nem hallottam... Xxxxxxxxxx vallottam be hogy mennyire imádom. De mit szól maga hozzá? Xxxx-e feleségem lenni?

Elza grófnő elpirult, azután elsápadt meglepetésében.

- A Niczkyek mind olyanok, mint maga? Forgószél módjára rohanják meg az embert? Enged- jen legalább lélekzethez jutnom...

- Feleljen röviden. Igennel vagy nemmel.

- Mintha az olyan könnyü volna... Azt sem tudom még, odaadnak-e? Márcziusban multam tizenhat esztendős...

*

Xxxxxxxxx a fiát várta. A földszintes nemesi porta minden ablaka sötét volt már, csak ő nála égett mécses.

Szegény mágnás kisasszony volt, szegény mint a templom egere, mikor Xxxxxxx megkérte a kezét. Hozzáment a tehetséges hivatalnokhoz, nehány száz hold földet és a régi nemesi kuriát vivén magával hozományul.

A házasságot egyikük sem bánta meg soha. Xxxxxxx - a felesége rokonsága révén - magas állami hivatalba jutott. A hölgy meg valódi élettársra tett szert az urában, hű, engedelmes, figyelmes, udvarias férjre, aki őt a tenyerén hordta.

Szerényen, összehuzódva kellett élniök, ám az nem zavarta meg boldogságukat. Ha fény- üzésre nem is telt, de mindenük megvolt, s a mi fő, nem volt soha adósságuk. Mint a halott embert a reá kötött nehéz kőnek súlya, úgy huzza le örvénybe az adósság a hivatala, esze után élő embert. Az ő nyakukon nem volt ily nehéz súly soha. Ám ha takarékosan éltek is, házuk uri ház volt. S ha a fényüzésre nem telt is, arra telt, hogy egyetlen fiokat a leggondosabban neveljék.

Hét éves korában már franczia és angol nyelvmester járt a házhoz. Tiz éves korában már pompásan muzsikált és ismerte a kottát. Vivni, lovagolni, uszni, lőni megtanult, mihelyt föl- cseperedett. S a bécsi Therezianumba fölvétetvén, kifogástalan, művelt urat faragtak belőle.

A kis Xxxx volt életüknek egyetlen öröme. S bár egész lelkületükkel rajta csüngtek, mégsem kényeztették el majomszeretettel. Csak fölfegyverezték tudással, tapintattal, okossággal, erővel és ügyességgel az élet nagy harczaira.

Mikor férje szivszélhüdésben hirtelen meghalt, kis nyugdijjával végleg Baranyaváron vonta meg magát Xxxxxxxxx. Nem volt inyére, hogy fia a megyénél vállalt szolgálatot. Azután bele- nyugodott: jó előkészitő iskola lesz az jövendő fényes pályájához.

Xxxx Xxxxxxxxx fényesnek, nagyon fényesnek álmodta fia pályáját. A fiu nagy tehetségei az ő szeme láttára fejlődtek ki. Hogy mily akaraterő, mily munkabirás, mily kitartás s mily nemes dicsvágy lakozik benne: azt ő tudta leginkább.

Xxxxxxxxx mindig a „császár” személye körül kóválygott, a ki minden emelkedésnek, minden hivatalnak, minden kitüntetésnek, minden dicsőségnek és hatalomnak kutfeje. Türelmetlenül várta: fia, a nemes, a jó, a nagy, a lángeszü, mikor találkozik szemtől-szembe a kegyes uralko- dóval. Arról álmadozott álmatlan éjszakákon, hogy ez a találkozás forduló pont lesz az ő életükben. A két ember megismeri és megszereti egymást...

Xxxxxxxx széditő emelkedése különben is megzavarta az emberek fejét. Azóta a gunyhókban, az alsóbb néprétegekben, a csapszékekben, az iskolákban és a kaszárnyákban ily tüneményes pályafutásról ábrándoztak. Xxxxxxxx a világ feje fölé nőtt, mert alkalma nyilott tehetségeinek érvényesülésére. Az ő Xxxxxxxxx sem hiányzik egyebe: a kedvező alkalomnál.

Fiát várva, az öreg asszony imádkozott. Hangosan imádkozott a régi rokokkó butorok, a rézkeretbe foglalt apró családi képek, s a nagyapjától reámaradt kakukkos óra társaságában.

Ez a kakukkos óra ritkaság volt a maga nemében. Minden óraütésre egy szuronyos katona sétált ki rajta. Tizenkét órakor tizenkét ily apró bronzvitéz állott sorba, miközben az óra szer- kezetébe elrejtett muzsika a Xxxxxx indulót játszotta.

Ez alatt fia, mi türés-tagadás, egy kicsit nehéz szivvel hazafelé tartott. Az égbolton távoli villámlás fénye látszott, mintha az égen tüzes szemek hunyorognának. A jegenyefát megrázta a szél, s valahol a temető tájékán, megszólalt a kuvik...

Xxxx csöppekben kezdett esni az eső; de mintha a felhőnek akadozna a lélekzete, az eső szüneteket tartott. Xxxxxxx mégis csurom viz volt, mikor anyjához belépett.

Szirmainé letette a pápaszemet, becsukta az imádságos könyvet s a fia homlokát megcsókolta.

- Csakhogy itt vagy, édes fiam. Féltem, hogy megázol... A kastélyból jösz?

- Onnan.

Mindjárt észrevette fia homlokán és szemében a kiállott vihar nyomát. Nem is kell valami éleslátás meglátni, ha a szél a fa virágos ágát meghajlitja...

Mégis, ugy tett, mintha nem venne észre semmit.

- Hogy mulattatok?

- Elég jól. De ez az élet nem való nekem. Megrozsdásodom itt, anyám, s fiatal éveim el- mulnak észrevétlenül. Napoleonnal uj háboru készül. Már gyüjtik is a sereget Krakkó körül. Szeretnék beállani katonának...

Szirmainé megrezzent.

- Csak annak ne, fiam. Hiszen senkim sincs kivüled.

- Ne félts, anyám, a hajam szála sem fog meggörbülni. Csillagom van, hidd el, s a te szere- teted lesz csodatevő talizmánom..

Szirmainé csöndes busongással válaszolt.

- Erről te nekem soha sem beszéltél. Attól félek, hirtelen határoztad el magad. Megállj csak egy kissé, gondolkozzunk...

Xxxxxxx leült a xxxxxxx, az anyja lábához. Ez volt a kedves helye, ha vele bizalmasan beszélt. Fejét az öregasszony ölébe hajtotta, onnan nézett föl reá bánatosan.

- Xxxxxx xxxx házasodik. Xxxxxxx a német gróf leányát.

- Hát ez az? Ez a bajod, lelkecském? A kis Elza férjhez megy?... Talán jobb is lesz igy, Xxxx...

- Miért lesz jobb?

- Tudja Isten, mintha nem hozzád való volna. Láttam egyszer a Pető társaságában. Ugy vettem észre, egy kicsit kaczér.

- Baj is az, anyám. Jól áll az a leánynak, mint a virágos ágnak, hogy hajladozik.

- Hiszen jól áll, de ne felejtsd el, te a szerelemben nagyon érzékeny vagy. Kevés kell ahhoz, hogy boldogtalan légy. Verd ki a fejedből a kis Elzát, fiam... Hogy leszel nagy ember, ha ily korán hurokra kerülsz?..

Xxxxxxxxxxxx fia xxxxxx, mint kis gyermek korában, mikor reá akarta beszélni valamire.

S azon az éjszakán nem tudott aludni egy szemet sem a jó öreg asszony. A fiáért imádkozott. Reggel felé szunyadt el s diadalmas hősnek álmodta Xxxxxx, aki elől Xxxxxxxx hadai eszük nélkül futnak.

VII.

Pozsonyi napok.

Az országgyülést 1808. augusztus 28-ára hivták össze Pozsonyba.

Ez az országgyülés nagy figyelmet ébresztett mindenfelé, s az események függönyei mögött készülődő franczia-osztrák háboru miatt európai eseménynyé vált.

A bécsi udvar háborura készült. Bár valamennyi számitásában keservesen csalódott, s bár maga Xxxxxx főherczeg is esztelen vállalkozásnak tartotta a háborut, az önfentartás ösztöne, a Xxxxxxxx terveitől való félelem, ellenállhatatlanul háboru felé sodorta az udvart s az állam- férfiakat.

Azt a kedvező alkalmat, mig Napoleon Spanyolország leigázásával volt elfoglalva, nem volt szabad elszalasztani. A bécsi udvarnak tudomása volt róla, hogy Xxxxxxxx környezete Auszt- ria teljes szétdarabolását tervezi; hogy a Habsburgokat ki akarják dobni Németországból; el akarják venni déli tartományait, Galicziát, sőt Csehországot is. Mi maradt volna meg a hatalmas birodalomból, ha Spanyolország leverése után, az ő fölosztására kerül a sor?

A bécsi politika tehát a végső enyészetet készül megelőzni a háboruval.

Csakhogy minden körülmény ellene fordult. Oroszország hü maradt Xxxxxxxxxxx, sőt védő és daczszövetséget kötött vele Ausztria ellen.

Németország, amely titokban szövetséggel kecsegtette, Xxxxxx xxxx nyomására, az utolsó órában cserben hagyta.

Anglia, a melyben leginkább bizott, amely Xxxxxxxx ellen állandóan harczra tüzelte a népe- ket, de leginkább Ausztriát és a melynek keze a spanyol-eseményeket szinrehozta: a gazdag, hatalmas Anglia nem akarta megnyitni pénzes zsákját. Alamizsnát kinált olvasatlan milliók helyett, holott Ausztria pénzügyei szánandó állapotban voltak. Pénz nélkül háborut viselni egy gazdag és lelkes ország lángeszü császárja ellen, öngyilkossággal volt egyértelmü. Ausztria megkisérlette mégis.

Mindenkitől elhagyatva, Ferencz csak népeiben bizhatott. Ezért hivta össze a magyar ország- gyülést.

A pozsonyi országgyülés fölkeltette Xxxxxxxx gyanuját. Igaz, hogy az alatt a czim alatt hivták össze a rendeket, hogy megkoronázzák a királynét; de Xxxxxxxx sasszeme eltalálta a bécsi udvar titkos szándékát. Pénzt és katonát akart Ferencz király megszavaztatni hü magyarjaival. Világos bizonyitéka a bécsi udvar háborus szándékának.

Xxxxxxxx azonban reménykedett. Az 1807-iki országgyülés megtagadta a haderő átalakitását. Szenvedélyes viták tüzében hamuvá égett a kormánynak ez a fontos előterjesztése.

Gondolta magában: hadd üljön csak össze ujra a magyar kupaktanács. Az majd ujra elutasítja magától a hadsereg gyökeres átalakitásának tervét; franczia rokonszenvek lobbannak föl a magyarok szivében; s az országgyülés makacs ellenállása kompromittálni fogja a bécsi udvart, a háboru küszöbén.

Maga a nádor is tele volt aggodalommal. Xxx is irta azokat bizalmasan ő felségének. Kéz alatt azonban mindent elkövetett, hogy a követeket egyenként megnyerje a király tervének.

Baranyavármegye a népszerü Petőt küldte föl egyik követének. Szerelmi bánatában, hogy a főispán Elza grófnőt eljegyezte, bosszut esküdött és fényes szónoki diadalokra készült. A szónoki diadaloktól nem csak azt várta, hogy dicsőséget szereznek neki, de titokban azt is

remélte, hogy visszahóditja vele a kis komtesz szivét. Vagy legalább is megbánatja vele, hogy a mikor közte és mások között volt választása, - nem őt választotta.

Szirmai is fölment Pozsonyba. Xxxxxx xxxx nagyon kérte, menjen föl vele, hogy szükség esetén kéznél legyen.

Xxxx Xxxxxxxxx is küldte különben. Szinről-szinre fogja látni az ő fia a királyt s a bájos fiatal királynét. Ki tudja, nem válik-e ez a személyes találkozás fordulóponttá az ő életében?

Ily reményt táplálva, Xxxxxx gondosan fölkészitette az utra. Xxxxxxxxxxx száz megtakaritott aranyat adott át neki, hogy ne legyen hiánya semmiben. Legyen miből költeni, hogy ha kell.

- Jól megnézd ő felségét - mondá az urasszony, mig fia kibontakozott a hosszu ölelésből. - Azután apróra irj meg nekem mindent. Ne hallgass el előttem semmit. Azt legkevésbbé, hogy megalapitottad a szerencsédet...

A rendek hangulatában a franczia diplomáczia csalódott. Spanyolország megrohanása fagy- pontra szállitotta le a franczia rokonszenvet. Nem a szabadsághőst látták már Napoleonban, hanem a zsarnokot, a kitől sem a trónok függetlensége, sem a népek szabadsága nincs biztonságban.

A nádor és a kormány emberei jól kihasználták ezt a körülményt, s bizalmas beszélgetésekben, barátságos összejöveteleken nem szüntek meg megértetni a rendekkel, hogy Magyarország ősi szabadsága veszélyben forog. A trónt és magukat csak ugy védhetik meg, ha a nemzeti védelem ügyét uj alapokra fektetik s a nemesi fölkelés szúette intézményét átalakitják.

Pető megkisérlette, hogy követtársai hangulatát megforditsa. De ahoz fiatal és tapasztalatlan volt, hogy reá hallgassanak. Szenvedélyes és makacs vitatkozási módja, marczangoló gunyja és merész gondolkozása hamar feltünést keltett a követek között. Ám bármily türelmetlen volt is s bármily dicsvágyó, ezen az országgyülésen nem tudta felvinni többre annál, hogy az idősebbek, e legkiválóbb férfiak, őt „reményteljes ifju”-nak tartsák.

Vigasztalhatta volna magát azzal, hogy ebben a pillanatban, a nála sokkal tapasztaltabb és ravaszabb vén politikai rókák sem tudták volna a közhangulat szélirányát megváltoztatni.

A király oly megnyitó beszédet mondott, amely a magyarok szivének hurján mesteri kezekkel játszott. A nemzet hazaszeretetére és alkotmányos érzelmére hivatkozott.

A rendek kitörő örömmel fogadták az okos, meleg fejedelmi beszédet. Szirmai az ifjuság karzatáról nézte, s nem tudott betelni Ferencz király kissé zavart, szórakozott, de szivből fakadó mosolyával. Mindaz a királypárti érzés, amelyet lelkében gyermekkora óta oly gondosan ápoltak, kitört belőle.

Egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült helyén, csak a szeme égett, mintha a szokottnál többet ivott volna. Körülötte kiabált, lelkesedett az ifjuság. Csak ő ült közöttük némán. Félt megszólalni, félt megmozdulni. Azt hitte, eltünik előle a ragyogó álomkép, ha életjelt ad magáról: az alkotmányos nemzetével összeforrott magyar király képe.

Xxxxxx, mint főrend, a legelső padsorban állott az egyik érsek mellett. Egykedvü, veres feje nem lángolt a lelkesedéstől. Xxxxxxx, drágaköves mentéjében, kardja markolatára támaszkod- va, hidegen maga elé nézett. Csak olykor riadt fel, mikor körülötte zivatarhoz hasonló éljen- zés támadt és a tekintetes karok és rendek képükből kikelve, kardjukhoz kapkodva lelkesedtek a fejedelem szózatán.

Az országgyülés bejáratánál ember-ember hátán tolongott; lökdöste, nyomta, törte, tiporta egymást. Xxxxxxx is közéje szorult az eleven emberfalnak. Nem vette le szemét a szárnyas ajtóról, könyökével és kardja markolatával kétségbeesetten védekezett.

Végre megjelentek az ajtóban a gárdisták, jöttek a zászlós urak, az ország primása, bibor- köpönyegben; s balján a főherczeggel, az ország nádorával, maga a király.

Szirmai lábujjhegyre állott, ugy, hogy egészen közelről látta. Hosszu, sovány arcza, révedező tekintete, hajlott járása, arról tanuskodott, hogy a királynak nagy gond nyomja a szivét. Most nem mosolygott, mint bent a trónteremben. S igy mosoly nélkül sokkal öregebbnek tetszett.

Szirmai szive összeszorult. Vajon mi aggasztja a magyar királyt? A magyarok lelkesedését látva, mégsem bizik a háboru kimenetelében? Attól tart: ez a lelkesedés, ez a hires históriai nevezetességü szalmaláng ingadozó trónusát meg nem menti?

Most hirtelen hátrafordult Ferencz. Valakit keresett bágyadt tekintetével. Hadsegéde, a ki az osztrák generálisok fehér kabátját és zöld tollbokrétás fövegét viselte, pillantását megértve, hozzá lépett. A király halkan szólt hozzá, de Szirmai minden szavát hallotta.

- A diszszázad kinézése fess volt... Szépen csinálták a tisztelgéseket... Meg vagyok elégedve...

Szirmai valami egyebet várt. Nem is csalódott föltevésében. Xxxxxxxx - s nagyon boldognak érezte magát e pillanatban, - mikor Xxxxxxx a nádorhoz fordult és melegen megszoritotta a kezét.

- Kedvességed csodát művelt az én magyarjaimmal... Hová lettek a mult országgyülés kuruczai?

A nádor mélabusan mosolygott.

- Mikor a trón veszélyben forog, felség, akkor nincs itt se kurucz, se labancz. Hüséges alattvalók vagyunk mindnyájan... Életünket és vérünket...

Már rég elmentek, oszladozott a nép is és Xxxxxxx még mindig egyhelyben állott, mintha lába gyökeret vert volna.

Egyszer csak nehéz, erős kéz nehezedett a vállára. A hogy fölnézett, Xxxx állott előtte, gesz- tenyebarna, aranynyal áttört diszmagyarban. A szokottnál is daliásabbnak látszott. Nyest- prémmel szegélyezett kucsmáján fehér kócsag tollak lengtek.

- Láttad a királyt?

- Láttam. Xxxxxx meg voltam elégedve a rendek magaviseletével.

- Meghiszem azt. Nubia párducza alázatosan megcsóválta a farkát. Sőt a farkára nemzetiszinü pántlika volt kötve... No de holnapután következnek a királyi előterjesztések. Nem kiván egyebet a kedves kormány, csak azt, adja ki kezéből az országgyülés az ujonczmegszavazás jogát... Az angol parlament forradalma sokkal kisebb ok miatt kezdődött.

Xxxxxxx nyugodtan, csöndes mosolylyal nézett ellenfelére.

- Szóval: mennydörögni fogtok. Jól is teszitek. Nyakunkon az ellenség, Spanyolország szabadsága után a mienket veszi el Xxxxxxxx, ha nem védjük a bőrünket; de azért mi sérelmi politikát folytatunk... A parlament tanácskozik... S a nagy hazafiak szónoklattal mentik meg a hazát.

Pető erős, hajlott szemöldje fölszaladt a homlokáig. Volt arczában valami a szatyrból, mikor Xxxxxxxx kötekedve végignézett. Lábát szétvetve, kardját keresztbe tette a derekánál.

- Micsoda fiók aulikus vagy s Xxxxxxxxx mily halálos ellensége! Egyet ne feledj: Xxxxxxxx is az volt... Az ujjonczmegajánlási jogot azonban nem adjuk ki a kezünkből... Nem adjuk ki még azért a szép beszédért sem, a mely Xxxxxxxxxxx volt szánva s nem nekünk... Köztünk legyen mondva, a király beszéde ugy hatott rám, mint ezer meg ezer hangya finom lábainak csik-

landása. Az esőre, a vérzáporra, a háboru felhőszakadására gondoltam, ahogy hallgattam, a mit legelőször éreznek meg a hangyák, s a mi maholnap a nyakunkba szakadhat...

Szirmai álla, alig észrevehetően remegett, a mi nála az elfojtott indulat jele volt.

- Már látom, csakugyan a Danton szerepére vágyol. Ne érts félre: nem a vérpadra és a mártir- halálra, hanem a zajos szónoki sikerekre... Elismerem, ez is foglalkozás. Ezen a téren nem kivánok versenytársad lenni...

Hidegen köszönt és elment. Pető mérgesen utána nézett.

- Az udvar körül kódorog már. Itt akarja megvetni a lábát. Csak egyet nem tud még. Nem tudja, hogy a bécsi palota kapuja hasonló a konstantinápolyi érczkapuhoz: Xxxxxx bárdjával kell kopogtatni rajta. Az embert akkor hamarább beeresztik...

Xxxxx kedve nem mult el akkor sem, sőt még növekedett, mikor keresztül törte magát az utcza bámészkodó népén, s füle hallatára dicsérték: „Szép ember. Micsoda gárdista lett volna belőle, ha egy szikrát magasabb volna”.

Ő, Xxxx Xxx gárdista. Tigriskaczagányos, ezüst zsinóros, skarlátpiros öltözetében mozdulat- lanul áll a trón mellett, széles pallosát kivonva, ellenben elrejtve hüvelyébe szeszélyes, vak- merő, felségsértő, szilaj gondolatait...

Szirmai egész álló nap talpon volt. Érdekelte az utczák örökké változó látványossága. Az arany küllőjü udvari hintók; a pofoncsapott kalapu, selyemharisnyás udvari lakájok; az udvari zsandárok fekete lószőr forgója s könyökig érő, spanyol bőrkeztyüje; a szolgálattételről jövő udvarhölgyek; a tajtékzó lovon rohanó udvari futár, a ki bőrtáskájában Bécsből fontos hireket hoz; s végül a palota első emeletének tölgyfakeretes egyszerü sarokablaka, a hol a király sovány hosszúkás arcza, - hogy a nép kedvére megbámulhassa, - időnként megjelent...

Elfáradva ért este szállására. Anyjának levelet irt, (tele irt négy oldalt) azután átment a főispán szállására.

Xxxxxx xxxx nem volt otthon. A szinházban volt, a hol Bécsből lehozott szinészek játszottak. Gondolatokba merülve megvárta, mig hazajön.

Elmult tiz óra, mikor a főispán megérkezett.

- Te rám vársz, a helyett, hogy eljöttél volna a szinházba? Az előadás rossz volt, de tüntettek a király és a királyné mellett... Ha megengeded, átöltözködöm.

Csöngetett. A komornyikja bejött s kezdte róla lefejteni a szük, aranyos ruhát, mig végre lábáról a sarkantyus csizmát rángatta le.

Xxxxxx xxxx megkönnyebbülve sóhajtott.

- Ugy érzem magam, mint az érett vadgesztenye, ha kiesik a tokjából... Sajnálom, hogy nem hozhattam el a menyasszonyomat. Haza utazott Drezdába, pedig ugy hiszem tetszettem volna neki ebben az olaj-zöld öltözetben...

Kényelmes polgári ruháiba bujva, hanyatt feküdt a széles török diványon. Két kezét a feje alá tette, édes pihenésnek adta magát.

Szirmai fel és alá járkált a szobában. Xxxxxx, a mikor a főispán valamit mondott, szórako- zottan megállott előtte.

Xxxxxx egykedvü, érdekes arcza bágyadt volt a napnak sokféle fáradalmától. Közönyös dolgokról beszélgettek, mig végre Szirmaiból kitört a lelkesedés.

- Gyönyörü beszéd volt. Azt mondta, hogy „örök időkre tartsuk fel a hazát”.

- Óh igen, a felség pompásan beszélt. Csak hangsulyozása hibás még kissé... Általában nagy politikai sikert ért el. A királyné szépsége és fiatalsága elkábitotta az embereket... Mindenki csak arról beszél... A holnapi diszebéden a magyarokra fogja köszönteni poharát... Néhány magyar szót is fog mondani... Bizonyára lágy, elragadó olaszos kiejtéssel... Egy szép asszony, hozzá még királyné, a ki egészségünkre iszik... s még hozzá magyarul. Igazán pompás... Az- után, a szép királyné nevére, Xxxxxxxxxx név alatt magyar katonai iskolát fognak alapitani. Nem kedves ajándék a nemzet számára?... Az udvar valóban ördöngösen ügyes. Azt tartja: (bár csak azt tartotta volna mindig) többet észszel, mint erővel... Husz ezer ujjonczot ugy megszavazunk, mint a karikacsapás. Megengedjük, hogy a fölkelő sereget az ország határán kivül is alkalmazhassák... Sőt három esztendőre a nemzeti fölkelést átadjuk ő felségének, hogy rendelkezzék vele teljes hatalommal... mind oly dolgok, a melyekért egy évvel ezelőtt szenvedélyes vitákat támasztottunk volna s kiforgatjuk sarkából a magyar földet...

Szirmai csodálkozással hallgatta.

- Mindezt megadja az országgyülés? Pető hetvenkedett, hogy semmi sem lesz belőle. A főispán oldalt fordult ugy nézett Xxxxxxxxx.

- Danton ur nagyon tájékozatlan... A szép, fiatal királynénak ki tudna ellentállani? Szirmai nagy léptekkel rótta a szobát. Szeme fénylett.

- Akkor hát megmentjük a trónt és Magyarország szabadságát!

Xxxxxx xxxx xxxx hanyatt feküdt. Sóhajtott, mintha ez a beszélgetés már untatná.

- Ugy van, ugy! Megmentjük a hazát és... visszaszerezzük a királyné anyjának olaszországi birtokait... Mert a háborúnak ez a titkos czélja. Holnap mikor látlak?...

Lehunyta szemét, hogy igy felöltözve, egy kicsit elszunditson. Szirmai köszönés nélkül távozott s csöndesen behuzta maga után a magas, szárnyas, hallgatag ajtót.

VIII.

Aspern.

Xxxxxxxx, miután Xxxxxxxxxx Xxxxxx főherczeg seregét megverte, néhány nap mulva Bécs alatt állott.

A gyors, kápráztató sikerek embere lévén, a főherczeg seregét a Duna balpartján hagyta, maga pedig toronyirányban Bécs felé indult. Jól tudta, hogy olyan az állam, mint az emberi test. Ha sziven szurjuk, rögtön meghal, bármily szivós életerő lakik benne.

A „birodalom szive” Bécs, nem tudta mitévő legyen. A császár és udvara elhagyta, Xxxxxx főherczeg fölmentő serege még messze járt. S mielőtt megközelithette volna a Habsburgok ősi fészkét, már is meg volt verve.

Xxxxx főherczeg nagy tettre szánta el magát: a főváros megmentésére. Elrendelte, hogy Bécset kutyafuttában megerősitsék.

Fontolgató, józan tábornokok ellene voltak az eszeveszett tervnek. Bécs nem alkalmas arra, hogy bevehetetlen erőddé tegyék. Be fogják tehát venni. Az ostrom azonban nagyon megron- gálhatja a gyönyörü fővárost. Xxxxxx lesz sok drága épület, emlékmű, századoknak müvészi alkotása, maga a császári palota is. Hamuvá lesz mindaz, a mit a Habsburgok sok száz éven át vagyont, értéket, kincset összehalmoztak.

Nincs is értelme annak, hogy Bécs Szigetvár sorsára jusson. Egyrészt azért, mert nem terem- nek minden bokorban Xxxxxx Xxxxxxxx, de meg azért is, mert 1805-ben ugyis járt már egyszer benne Xxxxxxxx. Szüzességének hire hát ugyis oda van.

Mindez az okos ellenvetés nem ingatta meg a főherczeget elhatározásában s a megrémült polgárság szeme láttára két pompás hidat leromboltak; egy harmadikat fölégettek, s a tüzér- raktárakat ugy szét hordták, hogy kő kövön nem maradt.

A Rothenturm tájékét a föld szinével tették egyenlővé, nehogy az ellenség a külvárosokban megfészkelje magát. A hevenyészett bástyákra ágyukat vontak fel.

Két nap mulva a külvárosokban és a körülfekvő hegyeken kigyultak Napoleon őrtüzei. Bécs szorosan körül volt fogva.

Maga a franczia császár Schönbrunnban tanyázott, a honnét kiáltványt intézett a magyarok- hoz, felhivta őket, válaszszanak maguknak nemzeti fejedelmet és legyenek teljesen szabadok és függetlenek.

Mig a veszedelmes szirénhang Schönbrunnból utat keresett a magyarok szivéhez, s a kiált- ványt a franczia lovasság ezer meg ezer példányban vitte át a határokon, Bécs védelme mulat- ságos fordulatot vett.

A franczia bombák több helyen felgyujtották az aranyos császári várost, a mely sok felé égett. Az összehivott haditanács kimondta, hogy a fővárost lehetetlen négy napig tartani. (Xxxxxx főherczeg értesitette Xxxxx főherczeget, hogy négy nap mulva Bécs alatt terem).

Xxxxx főherczeg hallani sem akart tábornokai tanácsáról. Inkább a főváros romjai alá kivánt temetkezni.

Csakhogy elemi erők állottak vele szemben. Miután egy éjjeli kirohanás szerencsétlenül ütött ki és a francziák véres fejjel verték vissza a granátos zászlóaljakat, Xxxxx főherczeg átvonult a tábor hidján s a hidat maga mögött lerombolta, a székvárost sorsára hagyta... Bécs megadta magát.

A székváros eleste s a lanyha védelem, a melyben részesült, Xxxxxx főherczeget megrendi- tette.

A Bisamberg magaslatai körül vonva össze hadait, szemmel tartotta Xxxxxxxxx. De a döntő ütközet elől kitért. Jól tudta, hogy - Xxxxxxxxxxxxxx szólva - az ő táborában van most Ausztria. Ha a birodalom egyetlen valamire való seregét oly könnyelmüen feláldozza: a Habsburg-ház sorsa meg van pecsételve.

Bár az udvar folyton támadásra sarkalta, a főherczeg nem mozdult ki figyelő hadállásából. Türelmesen várta, hogy Xxxxxxxx valami hibát, meggondolatlanságot kövessen el, mert csak igy remélte őt legyőzhetni.

Xxxxxxx is ott volt a táborban. A főherczeg vezérkari tisztje mellé osztották be a fiatal xxxxxx- hadnagyot, a ki égett a vágytól, hogy nagy dolgokat vigyen végbe.

Egyelőre azonban irott parancsokkal barangolt egyik ezredtől a másikig és - a mi meg- lehetősen unalmas foglalkozás - térképen gombostűvel kitűzdelte a francziák hadállását.

Ha az anyja a fiát ebben az időben látta volna, alig ismert volna rá. Egész valója megváltozott. Rövidre nyirt haju, feszes tartásu, czigány-feketére lesült katona volt. Nem kimélte magát, szivesen türte a testi fáradalmakat, keveset és röviden beszélt, s még a szép kék szeme is más volt: rideg, elszánt, fenyegető, mint a puskacső.

Nyolcz nap óta néztek már Xxxxxxxxxxx farkasszemet, a nélkül, hogy meg mernék támadni. Bécs is elesett, az olasz alkirály ötvenezer emberrel jött, hogy a császáriakkal egyesüljön. Mihelyt egyesülnek, a háboru sorsa el van dőlve, mert tulerővel lesz dolga az osztrák- fővezéreknek. Tulerővel, azon a kis dolgon kivül, a mit a Xxxxxxxx katonái lángeszének és a hadi szerencséjének hivnak.

Egy juniusi délután a Bisamberg legmagasabb csucsára kisérte a táborkari főnököt Szirmai.

Derült, meleg délután volt, évfordulója annak a napnak, mikor Torgau Elzával a baranyavári országuton találkozott.

Mily sok minden történt egy esztendő óta. A kis grófnő férjhez ment. Xxxxxx xxxx őt is meghivta a lakzira, de nem ment el. Ha nem is szerelmet, xxxxxxxx érzett a lány iránt, a mi a szerelemhez veszedelmesen hasonlit.

A tábornok leült egy kidőlt fatörzsre és tollbokrétás fövegét a fübe dobta.

- Xxxxx xxx, hadnagy ur... Magának jó szeme van, mit lát Xxxxxxxx irányában?

- A francziák hidat xxxxxx.

- Lássuk, mit akarnak... Kérem a látcsövemet.

Szirmai kivette bőrtokjából a tábornok látcsövét s üvegét gyorsan megtörülve odaadta.

A tábornok sokáig fürkészte a vidéket. Előttük a Duna villogott. Parti füzesek és rekettye- bokrok közül ugy fénylett a széleshátu folyam, mint... mint az Elza grófnő szalontükrei.

Az apró szigeten, a melyek virágoskertek módjára usztak a Duna közepén, gyanus nyüzsgés látszott.

- Bizony ott hidverés folyik... Ugy látszik Xxxxxxxx megunta a hosszu várakozást. Tönkre fog tenni.

Xxxxxxx, a fegyelemről megfeledkezve, hangosan elkiáltotta magát:

- Már miért tenne tönkre?

A tábornok letette a látcsövet s szórakozottan nézett le a völgybe. Szirmai kifakadására nem felelt. Talán nem is hallotta. Azután, mintha hangosan gondolkoznék, elkezdte magyarázni a helyzetet.

- Merész és ügyes ember. Meg meri kisérleni az átkelést, pedig a sikon nem tudja megvetni a lábát, a mi hadállásunk pedig kitünő. De hát sikerülni fog neki. Merészebb és nehezebb had- müveletet soha nem láttam életemben.

Kezdte apróra megmagyarázni Xxxxxxxx hadmüveleteinek nehézségeit.

- Ha átkel seregével a folyón, a Duna a háta mögött lesz. Ha átkelt, roppant sikságon kell megvetni a lábát. Oly sikságon, a melyen nagyszámu lovasságát sikeresen használhatja, de a mely védtelenül ki van téve ágyuink tüzének. Látja azt a két falut? Az ott Aspern, Eszlingen a másik. Csak ebbe a két faluba veheti be magát. S ezen a nehéz terepen neki győzni kell. Xxxx ha hidait, rájuk eresztett égő naszádokkal elromboljuk, el van vágva megette a visszavonulás utja. Mindenestül a levegőben fog lógni. A Dunába kergethetjük bele egész seregével...

Szirmai figyelmesen hallgatta. Sokáig megnézett minden pontot, a mit a tábornok keze mozdulatával, a napfényben fürdő sikságon kijelölt.

- De hisz akkor kelepczébe került! El van veszve! A vezérkar főnöke ránézett.

- Ki van elveszve?

- Napoleon.

- Na persze... Mindez, a mit önnek elmondottam, csak elmélet. Mind ennek igy kellene történ- ni a hadi tudományok törvényei szerint s rendes körülmények között. Ám Xxxxxxxx törvények és szabályok felett áll. A legfinomabban kieszelt tervet is halomra dönti a lángeszével és szerencséjével. Hiába épit ön fel, hadnagy ur utczákat és házsorokat kemény anyagból és a mérnöki tudomány minden eszközével. Szilárd lehet az alap, megfelelő a falak vastagsága, helyén lehet minden ajtó, minden ablak, okos és czélszerü lehet a szobák beosztása, el is lak- hatnak benne az emberek két-három emberöltőn át, de a földrengés porba dönti... Xxxxxxxx semmi más, mint a századoknak földrengése... Xxxxxx hadnagy ur, jelentse a főherczegnek a francziák átkelési szándékát... Sietni kell az intézkedésekkel...

Szirmai lebotorkált a hegyről, megakadva a kőben sarkantyujával.

Mióta táborba szállott, a szemét nyitva tartotta. S a mit a seregben tapasztalt, vezéreknél és közkatonáknál egyaránt, az őt mélyen elszomoritotta.

A fővezérről mindenki tudta, hogy ellene volt a háboru megüzenésének s hogy még az első csaták után is arra kérte királyi bátyját, egyezzék meg Xxxxxxxxxxx.

A seregről mindenki tudta, hogy rossz állapotban van. A csapatok nincsenek kiképezve, a tisztek tudatlanok s Xxxxxx főherczegen kivül, a ki pedig örökké tépelődő Xxxxxx, nincs vezéri talentum a tábornokok sorában.

A nyomasztó pénzügyi viszonyok, a földhözragadt szegénység miatt, a hadi tudományok ujabb vivmányait a hadseregben nem léptethették életbe.

A kémszolgálat oly nyomoruságos, hogy a háboru kezdetén Xxxxxx xxxxxxxxxxxx sejtelme sem volt Xxxxxxxx terveiről. Azt sem tudta, hol áll a franczia császár, annál kevésbbé tudta, mit akar. Holott Xxxxxxxx mindent tudott. Ügynökei ellepték Ausztriát s mindig akadt áruló, a ki jó pénzért eladta nekik az osztrákok legféltettebb hadi titkát.

Az élelmezés lassu és megbizhatatlan volt. A termékeny Bajorországban is napokig bolyong- tak a csapatok étlen-szomjan.

S mig Xxxxxxxx a sólyom biztos repülésével vágott neki ellenfelének és egyetlen felesleges és czéltalan mozdulata sem volt, addig az osztrák fővezérek egymással czivódtak. Egyes had- testek czél és terv nélkül mozogtak ide és oda a csatatér nagy sakktábláján. Hol előre mennek, hol hátravonulnak, hol felbukkannak, hol eltünnek, csak akkor nincsenek kéznél, mikor a fővezérnek szüksége volna rájuk.

Mindez és sok más, - az osztrák hadsereg belső gyöngesége - nem kerülte el Szirmai figyel- mét.

Ám, a mint Xxxxxxxx átkelésének hirével a táborba sietett, utközben eszébe jutott egy és más dolog.

A franczia sereg is le volt rongyolva Olaszországban, mikor a fiatal Xxxxxxxxx élükre állott. Mezitláb voltak, nem volt fegyverük, éheztek és nyomorogtak. Csakhogy Xxxxxxxx lelket öntött beléjük és győzelemről-győzelemre vezette őket.

Ha Xxxxxx főherczeg is tudna lelket önteni egyszer katonáiba! Ha lángeszével vakmerőség párosulna! Ha biznék magában és másokban! Ha a század egyik legnagyobb s legfinomabb eszü tépelődőjében több önhittség volna! Ha nagyobbnak tartaná magát a franczia Xxxxxxxxx! Nagyobbnak és erősebbnek: akkor zászlóihoz szegődnék a diadal bizonyára.

A döntő pillanat fölismerése és kiméletlen kizsákmányolása: ez a titka minden megnyert ütkö- zetnek...

Ilyen és hasonló gondolatokba merülve, végre elérte a hegy alját, a hol lovásza várta. Nyeregbe ült és lóhalálába vágtatott Xxxxxx főherczeg hadi szállása felé.

Tekintete néhányszor a Dunát kereste. Az áruló napsütés mindenhol mutatta, merre folyik a hatalmas folyam. Tul rajta erdők méhében, domboldalokon, fehértornyu falvakban és a szige- teken Xxxxxxxx hadai tanyáztak. Előőrsei megitatták a Dunában lovaikat... Hanem azért a hidverésen kivül nem árulta el sem égi, sem földi jel, hogy nagy történelmi esemény van itt készülőben.

Aspern, gyümölcsfáktól és békés gabonaföldektől környezve, minden gonosz sejtelmek nélkül sütkérezett a nyári napfényben, mint a ki senkinek sem vétett és mint a kinek tiszta a lelki- ismerete.

*

Az asperni csatában hétszer foglalta el Xxxxxxxx Xxxxxxx, nyolczadszor megint elvesztette. Ez történt május 21-én. A legnagyobb vitézséggel és halálmegvetéssel harczolt itt mind a két fél. Holttestek ezrei boritották a földet, egész zászlóaljak pusztultak el a pokoli kartácstüzben.

Xxxxxxxx, a ki sohasem tapasztalt még ily kemény ellenállást, főleg miután értesült, hogy háta mögött a Lobau-sziget hajóhidját sikerült átszakitani, döntő csapásra készült. A két égő falu, Aspern és Eszlingen közt, tulerővel vetette reá magát Xxxxxx főherczeg czentrumára. Ha áttöri: a csata, két véres nap eredménye, az osztrákokra nézve elveszett.

A leereszkedő köd védelme alatt küldte harczba legjobb ezredeit. Ez a köd, az asperni hires májusi köd, a tegnapi nap ragyogó verőfénye után, félelmetessé tette az ütközetet.

Egyik zászlóalj a másik után tünt el a ködben. Sortüzek ropogtak, vad dulakodás lármája hallatszott, támadás támadást ért, de az osztrák és magyar ezredek helyükből nem mozdultak.

Xxxxxxxx, a ki idegesen, sápadt arczczal ült kis fehér lován s a kit ez a makacs, soha nem tapasztalt ellenállás kihozott sodrából, a tartalékot parancsolja elő. A gárdát. A győzhetetlen zászlóaljakat.

Szuronyos puskáikat szilárdan megfogva, nyugodtan, minden sietség és minden felesleges lárma nélkül, mintha lakodalomba mennének, ugy lépnek be a ködbe a katonák, vissza- szoritva, legázolva maguk előtt a breitenleei osztrák gránátosokat.

Xxxxxxx Xxxxxx főherczeg mögött állott, kis számra xxxxxxxx kiséretében.

Xxxxxxxx tábornok már halott volt s egy sereg törzstiszt és ezredparancsnok. Voltak zászló- aljak, a melyeknek valamennyi tisztje elesett vagy megsebesült.

A főherczeg, a ki ma szándékosan kereste a veszélyt, fehér köpenyegében, zöld tollbokrétás tábornoki kalapjában jó czéltábla volt. De nem is ügyelt a golyók süvöltésére.

Mozdulatlanul ült lován és a körülötte tomboló vad dulakodást nézte. Valami csodálatos nyugodtság ömlött el arczán és szemében. Xxxxxx nem is ő volna a tábornoki kar nagy tépelődője.

Xxxxxxx, a ki mint segédtiszt, az ütközet egész folyamán a mozdulatlanság kinjára volt kár- hoztatva, nem látta az egymással birkozó zászlóaljakat. Szemét egy pillanatra sem vette le a főherczeg arczáról.

Egyszer mégis oda nézett, a hol a legelső sorok ugy állottak már egy óra óta, mint a fal. A katonák arcza fekete volt a lőporfüsttől és izzadságtól. A töltények kemény papirfedelét fogukkal leharapva, sietve töltötték meg hosszucsövü puskájukat. Azután vaktában lőttek...

Egyszer csak szabályos lépések hangzottak s a ködből kibukkantak a franczia gárda medvebőr süvegei. A mi katonáinkon világosan látszott, hogy meghökkentek a gárdának megjelenésére.

A szép szál legények nem lőttek, szuronyszegezve, hurráh kiáltások között vetették rá magu- kat az ingadozó csapatokra.

Mikor a főherczeg a legelső medvebőr süveget a ködből kibukkani látta, tisztában volt a hely- zettel. A gárda Xxxxxxxxxxx mindig a legutolsó tartaléka. Ez a roham tehát az utolsó támadó lökés. Ha sikerül, elveszett minden.

A döntő pillanat!

A főherczeg leugrott lováról, mielőtt kisérete észrevette volna. A lovas embernek nehézkes mozdulatával sebesen megindult a szántóföldön a visszavonuló zászlóaljak felé. Sarkantyus, magasszáru lovagcsizmája nagyon megnehezitette a járását.

Mint Xxxxxxxx Xxxxxxx, egy pillanat alatt kikapta a zászlót a Xxxx-xxxxx zászlótartója kezéből s a katonák élére állott. Egyetlen szót sem szólt, hátra sem nézett, hogy követik-e, csak ment előre, kissé gyámoltalanul, nehéz lovagló csizmájában. Meg is botlott néhányszor a rögben s az elesett vitézek holttestében.

Az ingadozó zászlóaljak egetverő kiabálással követték vezérüket s Xxxxxxxx, először életé- ben, vereséget szenvedett.

Xxxxxxx követte a főherczeg példáját. Belerohant a támadó gyalogság közé. Szive majd szétpattant a lelkesedéstől és a bátor meghatottságtól.

- Előre! előre! - kiáltá, vadul forgatva kardját. Mikor felocsudott, az elfoglalt Aspern utczáin rohant végig s csak akkor állott meg, mikor a kürtök gyülekezőt harsogtak.

Xxxxxxxx xxxxxx futott. A visszavonulást Xxxxxxx fedezte.

A felgyujtott falvak tüze világitott a ködben és esteli homályban, a sebesülteket és halottakat szedték össze a két napos harcz helyén.

Szirmai valamit várt. Az üldöző lovasezredek s a tüzérség felvonulását, hogy a győzelem teljes legyen.

Szemközt találkozott a vezérkari főnökkel, a ki még alig tért magához nagy meglepetéséből, hogy a francziák vereséget szenvedtek.

A huszárhadnagy hozzá rohant.

- Tábornok ur, elrendelték már az üldözést? A hajóhid át van szakitva, Xxxxxxxxx mindenestül a Dunába szorithatjuk.

A tábornok ránézett, mintha először nem értené, azután vállat vont s ujjával egy leégett viskó- ra mutatott.

A viskó előtt, egyik gyalogszázad felforditott dobján ült a főherczeg. Xxxxxxxxx látszott, talán a szokatlan szaladástól, talán a győzelem izgalmától. Szeme révedezve nézte a sötétségbe boruló csatateret; a nyugodtság és határozottság kifejezése, a mely Szirmait a döntő pillanat- ban elbüvölte, eltünt arczáról. Fejét meghajtva ült ott, mélázását, csöndes magábamélyedését senki sem merte háborgatni.

A tábornok, a kit Xxxxxxx megszólitott, szükségesnek tartotta a magyarázatot. Fehér köpenyét nyakig begombolva, piros gallérját füléig felhajtva, hangosan mondá:

- Az üldözésre nincs pihent csapatunk, hadnagy ur... Már öreg este is van... Xxxxxxxx még visszafordulhatna... Minden kitelik attól az embertől...

IX.

Hamlet a csatatéren.

Az asperni elvesztett csata után Xxxxxxxx Xxxxx-szigetére vonult vissza, amelyet már előbb mesterileg megerősitett.

A szigeten vidám élet folyt. A bécsi nagyurak feltört pinczéinek nemes, tüzes borát mind ide szállitották, s a megsarczolt székesvárosból mindenféle eleséget összegyüjtöttek. A Dunától körülfogott sziget árnyékos fái alatt kipihenték a katonák a kiállott fáradalmakat. Az enyhe, csillagos nyári éjszakában franczia dalokat énekeltek, s az osztrák golyókra rá sem hederitve,

- mintha békés pásztortüzek volnának - oly gondtalanul nézegették Xxxxxx főherczeg őrtüzeit.

Xxxxxxxx azonban - először életében - meg volt törve. Restelte vereségét. Két nap és két éjjel katonái szeme elől sátorába rejtőzött. Tisztjei azt suttogták, mélységes álomba merült e két nap alatt. Se nem evett, se nem ivott, csak aludt folyton. S mikor ébren volt, halálosan fáradt- nak érezte magát. Azt adta okul levertségének, hogy elesett tábornokait, főleg Xxxxxxx, leg- jobb barátját sajnálta, pedig hiusága volt sértve, szégyen mardosta és keserü önvád. Nagy erkölcsi hatása lesz annak a leigázott népekre s ki tudja, mily fordulatot vehetnek az esemé- nyek, ha Xxxxxxxx győzhetetlenségének hite szertefoszlik.

Xxxxxxxx éles esze belátta, hogy Xxxxxxxxx sokkal többet veszitett el egy ütközetnél. Ezen a napon fogant meg a későbbi európai szövetségek gondolata. Aspernnek Waterloo ballagott nyomában... Ezen a napon, a hófehér arab paripán nyargalászó szürkekabátos kis ember háta mögé felült a sötét gond, az „atra cura”...

Xxxxxxxx szorult helyzetét leginkább az bizonyitja, hogy egy helyben maradva, teljes hat hétig nézett ellenfelével farkasszemet. Se elmozdulni, se támadni nem mert. Hat hétig hagyta magán száradni a vereség szégyenét, amig aztán kiköszörülte a csorbát a wagrami győze- lemmel.

Szirmai, mikor esténként a tábortüzeknél beszélgettek, elitélte a főherczeg késlekedő, halo- gató, szemlélődő hadviselését. Azt hajtogatta folyton, hogy mint a hegedüben, Xxxxxxxxxxx megpattant valami. Hogy nem támad ujra, ez a gyöngeség jele. Ezt a pillanatnyi gyöngeséget ki kellene zsákmányolni, ahogy ő szokta.

A magyar tisztek általában, főleg a huszárok, Lobau-szigetének megrohanása mellett voltak. A halvérü osztrákok helyesnek és okosnak tartották a fővezér eljárását. Mert minek köszön- hetik az asperni győzelmet? Nemde annak, hogy Xxxxxxxx vigyázatlanul átkelt a folyón. Biztos hadállásban őt most megtámadni annyi volna, mint az ő hibájába esni. A főherczeg várhat. Neki nem áll érdekében erőszakolni a döntést. Ő itthon van. Xxxxxxxx ellenben idegen országban, ég és föld között lebeg, mint a Xxxxxxx xxxxxxxxx... Be kell hát várni, mig ujra átkel a Dunán... Akkor ismét a főherczeg részén lesz minden előny, ujra győzelmet arathat rajta...

Xxx a fővezér táborában a tétlen várakozás politikáját folytatták, régi osztrák felfogás szerint úgy gondolva, hogy „kommt Zeit, kommt Rath” - azalatt a birodalom helyzete mind válsá- gosabbra fordult.

Az orosz hadak előnyomultak Galiczia felé, az olasz alkirály gyorsitott menetekben jött, hogy Xxxxxxxxxxx egyesüljön.

Az a számitás, hogy Xxxxxx xxxx szive meglágyul, s nem fog komolyan föllépni Ausztria ellen, dugába dőlt. A kéz alatt, titkos ügynökökkel folytatott ily irányu alkudozás teljes kudarczczal végződött.

Legalább azt kellett itt megakadályozni, hogy az olasz alkirály hadai Xxxxxxxxxxx egyesül- jenek.

Xxxxx főherczeg parancsot kapott, hogy Xxxxxx xxxxxxxx kezet fogva, aki tekintélyes számu nemesi fölkelőkkel Győrnél táborozott, tartóztassa föl utjában az alkirályt.

Xxxx Xxxxxx főherczeg is nagy reményeket füzött e vállalkozáshoz. Xxxxxxxx tekintélyes számu serege volt, a nemesi fölkelők pedig türelmetlenül várták, hogy a háboruba bele- elegyedjenek.

Mint derült égből a villám, ugy csapott le a győri vereség hire. A tábor tele volt a nemesi fölkelők gyászos futásának hirével. Megszaladtak csufosan a legelső ágyuszóra, ezt mondo- gatták a magyar nemesség szine-virágáról. A magyarok katonai hirnevén kitörülhetetlen folt esett... ezt hajtogatták alig titkolt kárörömmel.

Még a fővezér környezetében is szidták a magyarokat. Xxxxxxx a haját tépte dühében és el- keseredésében, de megbizható értesülések hiányában, jobbnak látta hallgatni és magába zárni szégyenét és bánatát.

Épen azon töprengett, hogy tudhatná meg a valót, mikor xxxxxx levelet kapott Xxxxxxxxx.

Az ákom-bákom irás ezuttal nagy örömére szolgált. Nem csalódott föltevésében, a főispán a győri kudarcz okát és lefolyását irta meg neki. Mohón és nagy figyelemmel olvasta végig a levelet, pislogó olaj-mécses világánál. Xxxxxx xxxx ezt irta:

„Kedves Ádi!

Legelőször is gratulálok nektek az asperni győzelemhez. Ügyesen csináltátok. Xxxxxx főherczeg nagy katonai talentum. Kár lett volna őt a hadseregnek elveszteni. Xxxxx egy hajszálon mult, hogy a háboru kitörése előtt a magán életbe nem vonult vissza. Udvari haditanácsot akartak szervezni, s a vezérek mozdulatát a penészes büróból dirigálni. Az a szamár Xxxxxxxx lett volna az állami haditanács hátramozditója. A császár nem ide- genkedett a tervtől. Sőt inkább... Xxxxx Xxxxxxxx pedig szép levelekben akarta beadni Xxxxxx xxxxxxxxxxxx a Xxxxxxxx tervecskéjét... Leköszönéssel fenyegetődzött, akkor halasztották el jobb időkre. Mert nálunk nem szokás az ily életrevaló ideákat egyszerre agyonütni. Nálunk huznak-halasztanak mindent... Ez a leányzó sem halt meg, azt hiszem, csak alszik...

Most pedig a győri vereségről. Hát, mi türés-tagadás, jól kiporolták ott a nadrágunkat. De legalább megérdemeltük.

Te engem ismersz. Xxxxx, hogy egykedvü vagyok, mint az angol, s a politikában nem izgatom fel magamat. Mégis, ez a dolog bánt. Mert akármily czégéres hazaárulónak tart is a te tisztelt barátod, a „vad bölény,” még sem tagadhatom meg származásomat.

Hogy ily csúfság esett meg rajtunk: fáj. Hanem hogy a győri szaladást mindenfelé eltorzitják, s himpellér, gyáva népségnek mondják, nem is a magyart - te értesz - hanem a magyar nemest: ez már plusquam disznóság. Nem tudok rá jobb kifejezést...

A háboru hirére a nemesi fölkelést idejében elrendelték. A nádor meg is tett mindent, hogy a nemesség mielőbb táborba szálljon.

Mondhatom neked, nagy volt a lelkesedés az országban. Csak a mi megyénkből ezernél többen ültek lóra. (Köztük Pető uram.) A nádor irt Bécsbe fegyverért és ruházatért. Nem jól mondom, hogy irt: csak ugy ontotta a levelet és fölterjesztést.

Hét drága hónap telt el s a nemesi fölkelő sereggel a kutya se törődött. Sőt addig még csak nem is válaszoltak. Hét hónap mulva megjött Bécsből a válasz: se pénz, se posztó, se fegyver. Xxxxxxxxxxx a nádor bölcs belátása szerint.

Notábene, Xxxxxxxx már az országban járt és ezrével küldte be hozzánk a kiáltványo- kat...

Ha kérdezed, miért nem fegyverezték föl és oktatták be idejében a nemesi fölkelést, erre neked felelni nem tudok.

Csak nem tartottak attól, hogy a nádorból Rákóczy lesz, s a nemesekből kuruczok? Vagy a begyepesedett Xxxxxxxx-féle koponyákban ily eszeveszett gondolat is megfor- dulhatott?

Azután, Xxxxxxxx kiáltványát el se olvasták nálunk az emberek. Nem hogy követték volna... Egy csókafészek nem sok, annyi sem esett le tőle a fáról...

Xxxxxxxx hihette, de hihette-e kivüle más, aki bennünket ismer, hogy a kiáltvány szavát megfogadjuk? És mégis... Xxxxxxxxxx megirom neked amit gondolok: a nemesi fölkelés legalább is annyi aggodalmat keltett a Hofráthokban és osztrák politikusokban, mint maga Xxxxxxxx... Elől tüz, hátul viz, bölcsen azt gondolták...

Na de már unom. Hát Győrnél megverték, de nem a magyar nemességet. Azt tüzbe sem vitték, csak kitették egész nap az ellenség pokoli ágyutüzelésének.

A hiba az volt, hogy a két főherczeg, Xxxxx és a nádor, az ellenség előtt állva hajba kaptak. Mindenik magának követelte a fővezérséget... Xxxxxx, osztrák generális, feladta a csanaki erős pozicziót s azt erősitgette folyton, hogy a francziáknak nincs több emberük tizenkét ezernél, mikor nyakán volt Xxxxxxxx ötvenezer főből álló egész hadserege... Sőt mikor a derék férfiura szükség volt, nem tudták előkeriteni, mert részeg fővel lefeküdt valahol és az igazak álmát aludta.

Hiszen nem mondom: a franczia lovasság rohamának a mi nemesi fölkelésünk nem tudott helytállani. Futottak is, annyi szent, Pető barátod, az ékesszóló, a gúnyos, a rettenthetetlen hazafi, mindenütt legelől...

De hát - biztak volna bennünk; fegyvereztek volna föl; gyakoroltak volna be kellő módon; s ne a központi büróban rendelték volna el a legapróbb részletekig: mit tegyen és mit ne tegyen a nádor és a nemesi fölkelő sereg, a központi bürótól száz meg száz mértföldre elterülő csatatéren...

A feleségem tiszteltet. Azt mondja, szeretne katona gunyában látni. Pető barátodat a nagy győri futás óta „nyul”-nak hivják. Ez az ujabb Xxxxxxxxx a nagyszáju követ uron rajta száradt. Mérges is érte nagyon.

Irj te is. Tudósits, hogy folynak ott a dolgok? Van-e kilátás küzdelemre?”

Mikor Xxxxxxx a hosszu levelet végigolvasta, meg is örült neki, meg nem is. Megörült annak, hogy a győri futás oka más volt, mint a nemesség gyávasága. De másrészt mélyen el- szomoritotta az a gondolat, hogy nem biznak nemzetében. E bizalmatlanság válságokra vezethet. Ha e bizalmatlanságnak vannak okai, el kell távolitani kölcsönösen. De ez érzésnek meg kell szünni mindenáron, még kölcsönös áldozatok árán is.

Ami gyermekkora óta benne élt, fejlődött, s most egész valóját át meg átjárta: hivatásának tudata e pillanatban megszólalt lelkében. Soha sem látta még maga előtt ily világosan az életczélt, amely felé törekedni fog. Eléri-e? más kérdés, s a jövő xxxxx; de ő czélja elérését meg fogja kisérleni. Közelebb hozza egymáshoz a nemzetet s a királyt.

Hogy mikép fog hozzá, hol kezdi el, nem tudta volna megmondani. Ám egy élete van, azt arra szenteli, - gondolta magában, s az égő mécset egy vigyázatlan mozdulattal leverve, kiment a sátorból.

Annak érezte szükségét, amit bolyongásnak nevezünk. Lassan, elmélyedve indult utnak, de egymást kergető gondolatai észrevétlenül meggyorsitották járását.

Szeles idő volt. A felhőktől kitisztult égboltról didergő csillagok tekintettek le Szirmaira, mig Lobau szigetéről, fákra aggatott ezer meg ezer papirlámpás fényét, s a gárda meggyujtott fáklyáit látta átcsillogni. A francziák mulatnak. A nagy öröm talán azért van, mert az olasz alkirály serege megérkezett.

Teljes két óra hosszáig bolyongott Xxxxxxx a szélben. Néhol reá kiáltott az őr, egy sötét sikátorban az őrjárat meg is állitotta.

Végre tábori tüzhöz ért. A tüzet fehér kabátos osztrák tisztek ülték körül. Kártyáztak és kupából itták a bort. Ahogy a huszártisztet meglátták, az egyik halkan valamit mondott a társainak, amire azok nevettek.

Xxxxxxx ujját hidegen csákójához emelte és tovább akart menni. Nevetésük megállitotta. Szemközt fordult velük és keményen végignézte őket. A nevetés megszünt, de egy dragonyos tiszt, borotváltképü, vállas legény, felállott és hozzálépett.

- Thugut vagyok.

- Szirmai.

- Kiváncsi vagy rá pajtás, miről beszéltünk? Xxxxxxx a kezével intett, hogy nem kiváncsi.

- Pedig talán érdekel téged.

- Engem?

- Minden magyart. A győri nyulkergetésről volt szó. Azon mulatunk már egész este. Xxxxxxx érezte, hogy vére fejébe száll.

- Jobb mulatságot is xxxxxx xxxxx, hadnagy ur, mint a magyart rágalmazni?

- Rágalmazni? Hát nem futottatok?

- De igen. Mindazáltal, aki magyar nemes ott megfutott, azok közül a legutolsó is oroszlán- szivü Xxxxxxx hozzád képest, aki csak a hátuk mögött beszélsz rosszat róluk...

A többi tiszt felugrott és közbe lépett. De már késő volt. Másnap párbaj lett belőle s Szirmai egy tiszta, prim vágással ugy fejbe ütötte Xxxxxx urat, hogy menten összeesett. Oly gyorsan s oly nagy erővel támadta meg, hogy még lélekzethez sem tudott jutni az istenadta.

Xxxxx Xxxxxx főherczeget a párbaj okáról értesitették, az ebédnél azt mondta tisztjeinek:

- A huszártisztnek igaza van. A győri vereségnek nem a nemesi fölkelők voltak az okai, hanem Xxxxxx, aki a csanaki magaslatokat kardcsapás nélkül feladta. Meg a vezetés... és a fejetlenség! Micsoda vezetés volt ott! Xxxx, ha nem beszélünk róla...

*

A győzelmes hadvezér, előnyös hadállásban állva szemközt ellenfelével, folyton sürgette a királyt, kössön békét Xxxxxxxxxxx.

Most talán még előnyös föltételek mellett tehetné, mert Xxxxxxxx csatát vesztett s egy harczrakész hadsereg kész tovább folytatni a küzdelmet minden pillanatban.

Ha megvárja Xxxxxxx, hogy Xxxxxxxx megverje a birodalom utolsó reménységét, az Aspern- nél táborozó hadsereget, lealázó békét fog reá kényszeriteni Ausztriára.

Mig az asperni győző hadai élén a békének volt szószólója, Xxxxxxx és tanácsosai a háboru folytatására sarkalták őt örökösen. A király szemrehányást tett neki, hogy tétlenül vesztegel. Az Istenre kérte, mérjen döntő csapást Napoleonra. Ugy verje meg, hogy xxxxxxxxxxx se menjen vissza hadaiból Francziaországba. A mellett képtelenebbnél képtelenebb haditerveket küldöztek a nyakára s maga Xxxxxxx király is győzelmi recipéket fogalmazott számára üres óráiban.

Az egyetlen győzelemtől elvakitva, dühös háborupárt volt az egész udvar. A fővezért csip- desték, gunyolták, kicsinyelték. Hüs palotában szenvedve át - természetesen csak képzeletben

- a háboru borzalmát, egy csöppet sem féltek Xxxxxxxx katonai lángeszétől, s szerencséjökre száz meg száz mértföldre esvén Lobau-szigetétől, nagyon könnyü és egyszerü dolognak itélték a Duna közepén libegő „vércse fészket” puszta kézzel kiszedni, - a vijjongó anya- vércse jelenlétében.

A fővezér, ki szemtanuja volt, mily bevehetetlen erőddé emelte Xxxxxxxx a kis dunai szigetet; akinek tudomása volt arról, mily roppant hadakat gyüjtött a döntő csapás megtételére, s mily gondosan készült a franczia császár ezuttal a Dunán való átkelésre, hogy tutajok, hajók, hajó- hidak mily mennyiségben állottak rendelkezésre; ő, aki tisztán látta, hogy Európa Ausztriát cserben hagyta, s nincs szabaditó kéz, a mely döntő vereség esetén segitségükre siessen: magát a trónt féltette a háboru folytatásától. Ugy ismerte Xxxxxxxxx, mint akitől minden kitelik. Már is megfenyegette Xxxxxxxxx, hogy mást ültet Magyarország és Ausztria trónjára, sőt magát Xxxxxx főherczeget is megkinálta titokban néhány év előtt a testvére koronájával.

Őt tovább ingerelni annyi volna, mint végromlásba dönteni az ősi monarchiát.

Mindezt megirta a királynak is. De figyelmeztetése, kérése, gyötrő balsejtelmei az udvarnál siket fülekre találtak. Az udvar valamennyi léhütője rajta köszörülte nyelvét és előterjesz- téseire mindig az volt a válasz: meg kell támadni s el kell tiporni Napoleont.

Xxxxxxxxx azonban nem kellett megtámadni. Xxxxxx 1-én nyolczszáz ágyulövés hirdette, hogy át fog kelni a Dunán s döntő csatára kényszeriti a főherczeget.

Xxxx Xxxxxx főherczeg egy magas domb tetejéről nézte az ellenség előkészületeit. Táborno- kaival a térképet nézte, s valamin hevesen vitatkoztak.

Szirmai közelről látta. A vezér fáradt volt, beteges, szeme komor tüzben égett. Xxxxxxxx átkelésére három nap óta lesve, három napja ruhástól feküdt le.

Xxxxx, eres kezének mutató ujjával a térképen pontokat jelölt ki. A tábornokok a térkép fölé hajoltak és ugy tették meg észrevételeiket. Fél órai tanácskozás után ugy látszott, megegyez- tek, mert a főherczeg átadta a térképet a hadsegédének s görnyedt tartásban, lehajtott fővel, ujra a Dunát fürkészte.

Szirmai szive megdobbant. Az asperni győző bizonyára kijelölte azt a pontot, ahol Xxxxxxxxx bekeriti és fegyverlerakásra fogja kényszeriteni.

Annál jobban csodálkozott, mikor a vezérkari főnök e szavakkal fordult hozzá:

- Abban egyeztünk meg, csata után xxxxx fogunk visszavonulni. A főherczeg okos, nagyon okos hadvezér... Mi a marchfeldi vonalat tanácsoltuk, ő a prágait. Mint mindig, most is igaza van. A marchfeldi vonal órákig terjedő siksággal kezdődik. Kész zsákmánya volnánk rajta Xxxxxxxx üldöző lovasságának... Mig Prága felé lépcsőzetes a vidék, ott, ha szükséges, erősen megvethetjük a lábunkat. Sőt az üldözőket véres fejjel üzhetjük vissza... A főherczeg fényes katonai talentum. Csak az egy Xxxxxxxx nagyobb hadvezér nála...

Igy történt, hogy a wagrami csata előtt a főherczeg már csak a visszavonuláson törte a fejét. Mindazáltal vitézül és gyönyörüen verekedett. Csapatai mindenütt kemény ellenállást fejtettek ki, sőt a jobb szárnyon, első nap, győztek is. Maga a főherczeg pedig nem egyszer kitette magát életveszedelemnek. Xxxxxx a halált kereste volna...

A wagrami győzelem Xxxxxxxxxx nézve nem volt teljes. Sőt a visszavonuló osztrák fővezér Znaim közelében, egy kis helységnél, szembeszállott a franczia túlerővel, s egy álló napig ki nem tudták mozditani helyéből.

A wagrami csata lefolyása Xxxxxxxxxxx imponált. Jól vezetett, vitéz hadsereg állott itt vele szemben. Fegyverszünetet ajánlott, amit az osztrákok elfogadtak.

Sokat beszéltek a táborban akkoriban a Xxxxx főherczeg esetéről. (Xxxxxxx Xxxxxx grófnak meg is irta.)

Xxxxx azt a parancsot kapta, xxxxxx 5-én hajnalban: seregével siessen a főherczeg támogatására. Ezt a parancsot Xxxxx főherczeg teljesitette, de egy egész nappal később. Természetesen el- késett. Akkor ért a csatatérre, mikor már a csata el volt veszve.

Katonai körökben el voltak keseredve e miatt. Maga a fővezér igy csititotta tisztjeit.

- Mit tegyek uraim? Biz ez világos engedetlenség. De ő császári és királyi fenségét csak nem lövethetem főbe?...

X.

Köd... köd...

Xxxx grófnő asszony volt. Hogy boldog-e, arról sohasem gondolkozott. Nem is ugy nevelték. Xxxxxxx is volt ahhoz, hogy a házasságban egyebet lásson társadalmi szokásnál, a melynek jó társaságban élő leány magát előbb-utóbb aláveti.

Egy félesztendeig az önállóság és a függetlenség gyönyörét élvezte. Egyébbel nem törődött. Se nyelvmester, se franczia guvernánt, se a nevelő-intézet igazgatónője, se az anyja, se a bátyja, se az eladó leányok „illendő” viselkedésének kis kátéja nem szabályozta többé élet- módját. Nem irta elő senki mit tegyen, mit ne tegyen. Ura volt a maga akaratának. Ugy élt, a hogy neki tetszett. Szabad volt, mint a madár.

Igaz, hogy élete egy férfi életéhez volt kötve. De Xxxxxx xxxx jó férj volt, igazi mágnás férj. Mint az angol királyok, beelégedett az uralkodással, kormányozni Xxxx grófnő kormányozott, hatalommal, akár az angol parlament.

Mint asszony, Xxxxxxxx hat hónapig nem érzett mást, csak azt, hogy szabad. Egyszerü formák közt született meg ez a szabadság, minden felindulás és forradalom nélkül.

Igent mondott egy férfinek, aki kérdezte. Azután menyasszony volt pár hónapig. Végül férjével megeskették. Az esküvőből leginkább az maradt meg emlékezetében, hogy fehér selyemruha volt rajta, s karcsu alakja egészen elveszett a menyasszonyi fátyol áttetsző, könnyü hajnali fellegében.

A Xxxxxxxx házi kápolnájában fényes násznép gyült össze. Az urak és hölgyek szemkáp- ráztató magyar nemzeti ruhában voltak. Csakúgy ragyogott minden a sok drágakőtől és keleti gyöngytől.

A kápolnában drága szőnyeg huzódott végig. Egész vagyon volt az értéke. Ezen a puha szőnyegen lépdelt végig, s még csak meg se volt valami nagyon illetődve. S mert a meny- asszonyi koszoruja kissé szoros volt, phizikai értelemben nem a legjobban érezte magát.

Mikor kijött, asszony volt. Pedig odabent a kápolnában semmi sem történt vele. Legalább semmi olyan, a mi eddigi életét kézzelfoghatólag fölforgatta volna.

Kint borús volt az ég, csöndes eső permetezett, de azért a félvármegye eljött a lakodalma csodájára.

Xxxxxxxxxx, üveges, családi hintó várt reá, Xxxxx Xxxxxxx idejéből való. A lovakon szinarany- nyal kivert szerszám, smaragddal kirakott csótár. A Xxxxxxxx családi czimere ötlött szemébe mindenütt. A kápolna diszitésén, a hintón, a lovakon, a hajduk ezüstös tarsolyán.

Külsőségekből látta csak, hogy asszony. Mélyebben meghajoltak előtte a férfiak, nagyobb tisztelettel a családtagok, néma alázattal a tengersok urasági cseléd. S Xxxxxx, ki tegnap még csöndes, egyforma baráti érzelmeket szinlelt, xxx nézett rá, mikor a hintóba ketten beültek, hogy Xxxx elpirult és zavart lett a tekintetétől. Az előkelő, egykedvü, hirtelenszőke arcz, most olvasztott veresréz módjára lángolt és égetett.

A kastélyban napokig folyt a dinomdánom. A szökőkut csövéből egész nap bor folyt, a mindenfelől összesereglett köznép gyönyörüségére.

Azután nászlakoma, amelynek sohasem akart vége szakadni, zene és táncz következett. Xxxx grófnő sokat tánczolt. S mikor álmosan kifáradva aludni tért, még órákig hallotta be szobá- jába, félig alva, félig ébren, félig önkivületben a muzsika halk zugását.

Az első hetek, sőt az első hónapok abban teltek el, hogy ujra, meg ujra, ugyszólván naponkint tudatára ébredt szabadságának. Pedig a házasságot minden regényben, a mit olvasott, inkább lánczhoz és rabsághoz szokták hasonlitani.

Hogy rab volna, hogy láncz volna kezén-lábán, vagy akár a szivén, ő azt sohasem érezte.

Azt talán érzi, aki szerelmi házasság tüzes örvényeibe szédül. De ő nyitott szemmel és józan fővel ment férjhez. Tiszta látását nem zavarta meg semmi, még a mézes hetek felindulása sem, a mely különben nem sokáig tartott. Az állandó turbékolás nem volt a Niczkyek termé- szetében. Az izzó veresréz észrevétlenül hült, hült s többé nem égetett. Elza grófnő nyugodtan viselhette, mint akármelyik nyaklánczát vagy karpereczét.

Nagy idő egy félesztendő az ember életében. Hát még az asszonyokéban.

Házasságuk hetedik hónapjában Xxxxxx grófnő arra ébredt, xxxxx xxxx Xxxxxx: szüknek találta Macedoniát, akarom mondani, a baranyavári kastélyt.

Annak találta különben a főispán is. Bármily szép és poétikus fiatal házasnak lenni, akit ugy neveltek s aki ugy nőtt fel, mint ők, egy időn tul kezdi érezni a nagyvárosi élet hiányát.

Bécs, a kedves Bécs, francziák kezében volt. A kényelmes rokkokó palotákba ők ültek bele. A tereket és utczákat ők lepték el. Ők mulattak a szinházakban és finomabb zengerájokban. Ők kocsikáztak a Práterben. S a Schönbrunntól Bécsbe vezető országuton Xxxxxxxx tett séta- lovaglást, tábornokaitól körülvéve és titkos rendőröktől aggodalmasan őrizve.

Pest unalmas fészek volt még akkor a magyar mágnás szemében. Falu. S Xxxx grófnő is Xxxxxxxxx és Münchenhez volt szokva, ahol mégis csak van mivel elölni az időt.

Az ősz, mikor már be van hordva minden, mikor a szőlőhegyeket leszüretelték, mikor az agarászás ideje is eltelt és esik, örökösen esik az eső, - bizony kellemetlen évszak Magyar- országon. Kellemetlen még a jól berendezett kastélyokban is, mert körülötte az utak rosszak, feneketlen a sár s a látogató félutban elakad.

A gróf csak talált magának szórakozást. Állandó kártyakompániát szervezett, eljárt a megye- gyülésekre és hetivásárokra, vagy a számadásait rendezte először világéletében.

De a grófnő nagyon meg volt akadva. Az olvasást unta, házi dolgokkal nem vesződött, a zongorája elromlott, azt csak valamikor tavasszal lehet fölhangoltatni, ha vándorutjában ide vetődik valamelyik lengyel vagy cseh származásu zongorahangoló.

Az ujságok, divatlapok még érdekelték volna, de posta hetenként egyszer járt Baranyavárra, akkor is rendetlenül. S Magyarországon divatlapnak hire-hamva sem volt.

Október végén két hétig szakadt az eső. Kilovagolni nem lehetett, se kikocsikázni. Vendég nem jött. A német ujságok elmaradtak. Öltözködni nem volt se oka, se kedve.

Megpróbálta, hátha az urát ujra lángralobbanthatná? Égésében szeretett volna gyönyörködni, de Xxxxxx ugy viselkedett, mint a jó családi kandalló, a melynél már csak melegedni lehet. Melegedni se mindig. Mert ritkán raknak benne tüzet; néha füstöl, sőt az is megesik, hogy nem lehet befüteni.

Egy este, mikor békésen paciance-oztak s attól tartok, hogy nagyon is békésen, Xxxx grófnő hirtelen letette a kártyát s az urára nézett.

- Gondoljon ki már valami okosat, xxxx Xxxxxxx.

Xxxxxx xxxx fekete selyem házi sapkáját feltolta a homloka közepére, azután egy szórakozott mozdulattal lehuzta szeméig.

- Unja magát?

- Nagyon.

- Nem csodálom. Husz év óta ez az első ősz, hogy be vagyok zárva falusi kastélyomba. Ha meggondolom, hogy mindennek Xxxxxxxx az oka, szeretném a magam kezével megfojtani, vagy zsákba varrva a Dunába dobni az átkozott Xxxxxxxxxx.

Elza grófnő megvetőleg mosolygott.

- Nem Bonaparte az oka. Ha tudni akarja, a magok dicsőséges hadserege. Vagy vernék ki az országból, vagy kötnének vele békét. De ez az állapot türhetetlen. Tudja-e, hogy tavalyi kalapokban kell járnom és fogalmam sincs, milyen az idei divat? A francziáktól megszállott Bécsben szünetel minden kereskedés és be van zárva minden üzlet... Pedig oly sok apróságra volna szükségem, a mi uri asszonyra nézve életszükség!

Két gömbölyü karjára támaszkodva nézett az urára. Fiatal szépsége, ragyogó szeme, haragos kis szája Niczkyt szokatlanul meghatotta.

Gyöngéden megfogta a kezét és fehér keskeny homlokáról elsimitott egy pártütő fürtöcskét.

- Hát olyan rossz itt? Xxxxxx, lelkecském, nagyon unatkozik mellettem?

- Nem maga mellett unatkozom, hanem ebben a fészekben. Hiszen azt szeretném, hogy együtt mehetnénk Bécsbe. Magával mulatnánk, magával járnék szinházba, estélyekre, mindenhová. Maga kellene nekem, de Bécsben.

Niczky meg volt nyugtatva.

- Igaza van. Végre is mi nem vagyunk nyárspolgárok, hogy elrejtsük boldogságunkat a világ szeme elől. Ellenkezőleg: dicsekedni szeretnék magával, ha már olyan szép. Azt kivánnám, hogy magának hódoljon az egész világ; hogy maga legyen a nap, a mely körül minden forog... Diszruhája, családi ékszere, szép lova, gazdagsága, szép fiatal felesége nem azért van az embernek, hogy zárva tartsa. Mindezzel páváskodni kell, jól tudom. Azután, őszintén szólva, én is nélkülözöm a klubbokat, a finom pletykát, a szalonok cselszövényét, a fogadásokat, a Metternich hires lunchait, a melyekre, természetesen, nem a házához hivja meg a kiválasz- tottakat, hanem valamelyik barátnőjéhez...

Elza grófnő szeme megvillant.

- Na lássa. Azért mondom, gondoljon ki valami okosat. Utazzunk el.

- Hová?

- Xxxxx xxxxxx. Menjünk Drezdába, anyámhoz.

- Mit gondol? A francziáktól megszállott területeken kellene átmennünk. A Rajnánál is mindenütt franczia ezredek állanak. Cseberből vederbe esnénk.

A grófnő összeránczolta homlokát, mint aki mélyen elgondolkozik. Azután tapsolt örömében.

- Megvan. Nagyszerü tervem van. Menjünk egyenesen Párisba. Ha Xxxxxxxx nem ereszti ki körme közül Bécset, mi meg hálónkat kivetjük az ő székvárosára. Elforgatjuk a franczia tábornokok fejét, s királypárti összeesküvést szítunk a korzikai ellen. Talán nem tetszem én meg Xxxxxxxxx vagy Xxxxxxxxxxxxx? Mit gondol?

Xxxxxx xxxx udvariasan megcsókolta a felesége kezét.

- Ne féljen, eljutunk mi még Párisba. Csakhogy akkor Xxxxxxxx ujra tüzérhadnagy lesz, mint pályája kezdetén... De most lehetetlen. Először azért, mert nincs utlevelünk, annak beszerzése

- hadviselő felek xxxxx - xxxxxxx menne. Másodszor azért mert nem vagyok diplomata, s ilyen háborus világban ugy bánnának el velünk, mint kémekkel szokás... Hanem egyet

megteszek. Irok barátomnak Xxxxxxxxxxxx herczegnek, az uj hadvezérnek, hogy tisztitsák meg Bécset a franczia poloskától. Ha egyébért nem, azért, mert a feleségem kénytelen a tavalyi kalapjában járni...

Elza grófnő könnyedén sóhajtott.

- Szóval, nincs egyéb hátra, mint tovább unatkozni... Xxxxxxx régen irt?

- Nagyon régen. S magáról semmit.

- Ah, a neveletlen... Xxxx kedves fiu volt, s a tábori élet egészen elrontotta... Paciance helyett más egyebet játszunk. De pénzre. Az talán jobban izgat...

Tizenegy óráig kártyáztak. Elza szerencsével játszott. Sokat nyert.

Mikor feküdni készült, hálószobája ajtajából még egyszer visszafordult férjéhez.

- Nem csókol meg?

Niczky fölkelt és lassan hozzálépett.

- Dehogy nem. Szivesen. Jó éjszakát kis Elzám!

- Jó éjszakát... Mondja... de ne mondjon semmit... Ugy érzem álmos vagyok... Szeretnék néhány évet átaludni, ahogy Xxxxxxxxxxx átaludt száz esztendőt...

Szőke feje eltünt a magas, aranyozott ajtó függönye mögött. Xxxxxx xxxx négyágu ezüst gyertyatartót vett a kezébe, odament a falhoz és az egyik képre reávilágitott.

- Csodálatosan hasonlit ez az Elza a Xxxxxx Xxxxxx második feleségéhez... Száz év előtt ők laktak itt ebben a bagolyvárban. Csakhogy az szenvedő asszony volt, érzelgős, meg is halt korán. Xxxx pedig tüzről pattant... Tiz évvel előbb kellett volna őt feleségül vennem... Mihelyt Bécsbe eljuthatunk, lefestetem s ide akasztom a képét, a másiknak képe mellé...

XI.

Kelepczében.

Pető hamar észrevette, hogy Xxxx grófnő unatkozik. A kedvéért engedett mágnás gyülöletéből s többször megfordult a baranyavári kastélyban.

Miben reménykedett, maga sem tudta. Emlékei róla olyanok voltak, mint mikor az erdő mélyén könnyü lábnak nyoma látszik. A kutató és bonczoló elme, - ha még oly éles is, mint a Petőé - e nyomokból csak azt állapithatja meg: nő járt erre. De hogy mikor itt járt, mire gondolt, mit érzett és volt-e szerelem iránta szivében - ezt még Xxxxxxx király bölcseségével sem lehetne kideriteni.

Szó sincs róla, Xxxx egy darabig szivesen vette Pető közeledését. Ha rossz kedve volt, volt kivel kötekedni. Ha meg Xxxxxxx volt rossz kedve, gyönyörüség volt hallgatni szilaj gúnyját, ostorütésekhez hasonló megjegyzéseit, embertársainak véres megmarczangolását.

- Tudja milyen maga Pető? Olyan, mint a vasgolyó. Betéve egy üvegszekrénybe, törékeny csecsebecsék közé, - a társadalmi érintkezés üvegszekrényébe, olyan porczellán figurákkal véve körül, mint az uram, - maga örökös veszedelemnek a forrása. Ha nyugodt, akkor is kirí közülök. Ha meg megmozdul, összetör mindent: kárt tesz az emberekben és az illem- szabályokban. S még csak nem is tehet róla.

Pető fanyarul mosolygott. Szája nagy volt ilyenkor, szemei meg kicsinyekre összehuzodtak.

- Milyen eleven esze van grófnő. Kár maga Xxxxxxxxx.

- Velem gorombáskodhatik, de a grófot ne bántsa.

Pető hunyorgott s kezével egyet legyintett, a mi nála a kicsinylés jele volt.

- Nem bántom, mért bántanám?... Azt mondja, vasgolyó vagyok. Nem valami udvarias hason- lat, mert annyit tesz: nehéz, esetlen, és - minthogy a vas a munka jelképe, - nem az előkelő fémek közül való. De lássa, grófnő, a vas is elveszti sulyát a vizben, a természettan törvényei szerint.

- A viz, a melyben ön a sulyát elveszitené, természetesen én legyek. Lássa, barátom, a viz tiszta és... hideg. S hamar befagy.

- Vannak meleg források is, grófnő, csak mélyen kell leásni a föld rétegeibe. Hanem hagyjuk ezt... Mi hasonlatokban kezdünk beszélni s ez már haladás bizonyos tekintetben. Mert ez már költészet...

- Én nem vagyok költői lélek. Még a házasságban sem tudtam fölfedezni költészetet, pedig az uramat szeretem...

Pető arcza megelevenedett. Mint rendesen, mikor valami megkapta figyelmét, rövidlátó, hunyorgó szeme nagyra nyilt. Ilyenkor szép szeme volt, s a szeme kifejezésétől egész arcza megszépült.

- Micsoda vallomás, grófnő! Ha a házasságban nem talált költészetet, ez azt teszi, hogy nem talált szerelmet. Minden egyéb, amit mond, önámitás.

Elza belátta, hogy messze ment. Pető nem volt az az ember, a ki a flirtet annak veszi, ami: vívási gyakorlatnak fejkosárral és mellvédővel. Minden átmenet nélkül közönyös dolgokra tért át.

De Pető ugy hitte, nyomon van, s még nagyobb kitartással udvarolt az alig félesztendős asszonynak. Xxxxxxxxx nem volt ellene kifogása, Xxxx nem tartotta veszedelmesnek, s igy néhány hét megint csak elmult azokból az unalmas, egyhangu szürke hónapokból, a melyeket a baranyavári kastélyban kellett eltölteni, holott a nagyvárosi élet idénye már elkezdődött.

Xxxx Xxxxxxxx türte Pető udvarlását, s hogy Pető oly ostromló kedvében volt: ennek mindkét részről a tétlenség is oka volt.

Az országgyülés nem ült együtt, s egyhamar nem is volt rá remény, hogy összehivják. Köz- dolgokban nem gyakorolhatván szenvedélyes ékesszólását, a szép asszonynál kisérlette azt meg, nehogy valahogy kijőjjön a gyakorlatából.

A beszélés szenvedélye - mint abban a korban a legtöbb xxxxxx xxxxxxxxxx - második természetévé vált. A szó nem eszköz volt már nála, hanem czél és élethivás.

Pető naplót vezetett éleményeiről. Meg voltak ebben örökitve hires mondásai, közéleti sikerei és nőknél való szerencséje. Magát oly kiváltságos lénynek tekinté, a kiről hű és megbizható fölvételeket kellett késziteni a történetiró számára.

A Niczkyné szive ellen folytatott szerelmi ostrom eredményét a következő sorokban hagyta az utókorra.

Október 25.

Némi egyhanguság a helyzetben, növekvő tüz érzelmek dolgában. Állitja, hogy fél tőlem. Azt hiszem, ez hatalmasan festi viselkedésemet. Szeretne valami udvarlót fogni - Szirmait emlegeti, mert ugy gondolja evvel leginkább boszanthat, - hogy sakkban tart- hasson. De az urfi csak nem akar hazajönni.

Október 27.

Két napra elutazom. Gondoskodtam, hogy távollétemben is rólam gondolkozzék: érzé- kenyen megsértettem. Ha megjövök, sovárogva fogad, mert - neveletlenségemért meg- leczkéztethet.

November 3.

Nem vagyok tisztában vele. Vagy csakugyan erényes, holott az urát nem szereti, vagy - korát tekintve, - a legügyesebb szinlelő. Latolgatom: ne koczkáztassam-e meg már a válságot?

Xxxxxxx és kaczér, de azért szüzies tekintete visszatart; ám a nőknél tett édes tapasz- talataim riadót fujnak; előre.

Még nem teszem meg. Nem teszek semmit. Jól esik ez a vihar előtt való, fojtott csend. A boa constrictor lomha nyugalmát élvezem, bár még csak reménynyel laktam jól.

Érett megfontolás után azt akarom, hadd vigye ő maga szép fejét a szerelmi bárd alá. Mily szép fej az, amely ekként a kosaramba hull. Szebb a Xxxxx Xxxxxxxxxx fejénél is.

November 5.

Viszi, viszi... Csak le kell vágnom... Xxxxxxx éreztem még, csak most, hogy az ilyen szerelmi viszonyokban a férfinak rut szerepe van: a hóhér szerepe... Hóhér! hóhér! ujjongok gyönyörtől ittasan, a holnap rámszakadó boldogság előérzetében... - - -

Ezekben a napokban az idő szépre fordult. Bár reggel mindig köd volt, délre kisütött a nap s a derült napokra hideg, csillagos éjszakák következtek.

Az utak megszikkadtak, a feneketlen sár elmult. A grófnő kilovagolt vagy gyalog hosszu sétákat tett Xxxx Xxxxxx, néha az urával.

Egyik este az ablakból nézte, mint nyugszik le a nap. Ahogy lenyugodott, a hegyek, erdők, a szántóföldek elkomorodtak, s a vidék olyanná vált, mint valami csendes, bánatos arcz, amely előbb mosolygott.

A szobában is sötétedett. A széleshátu angol butorok elvesztek a novemberi homályban.

Xxxxxx xxxx a nyitott kandallónál ült s a lábait melengette. Egy idő óta a térdében, a könyökében, néha a karjában fájdalmas bizsergést érzett, sőt az arczcsontjában is. A meleget nagyon szerette, mert az csillapitólag hatott a fájdalmakra. Annál jobban érezte baját esős, borus napokon.

A vékony selyemsapkája helyett meleg angol gyapju sapkát viselt s mikor odakint esett, nem mozdult volna ki egész nap a szobájából.

- Ajtómon a köszvény kopogtat, grófné. A Niczkyek öröklött nyavályája. De azért - tette hozzá biztatóan mosolyogva - nyolczvan évig elélünk egytől egyig. S attól se kell félnie, hogy hamar megöregszünk. Az ön férje, grófnő, még elég fiatalnak érzi magát arra, hogy állandóan szerelmes legyen önbe.

Xxxx grófnő tehát az ablakban állt. Gondolata messze elkalandozott hazájába, a családi fészekbe, ahol gyermekéveit töltötte, s ahonnét oly hamar kiröpitették.

Nem volt oly kényelmes, oly fényüző, mint a baranyavári kastély, de otthonosabb s ami fő, regényesebb. Volt tornya és felvonóhidja s mint száz meg száz évvel azelőtt, mély árok vette körül.

Hársfasor vezetett a kapuhoz, de öreg, elvastagodott, historiai hársfák, a melyeknek árnyé- kában már a dédapja idejében is részük volt a járó-kelőknek.

Torgau vára, bármily vadregényes hely volt, közel feküdt Drezdához. Egy macskaugrásra volt tőle. A városba vezető utja ki volt kövezve. Benne volt a czivilizáczió vérkeringésében, nem ugy mint Baranyavár, ahol - mint az elkötött érben - az élet forgása megakad.

Már egész sötét volt, mikor a grófnő visszafordult és az ura karszékéhez közeledett.

- Tudja, hogy Pető nekem udvarol?

A nyitott kandalló aranyos fényénél látta, hogy a gróf arcza nyugodt és közönyös.

- Nem csodálom. Ilyen szép asszonynak, magam is udvarolnék az ő helyében.

Elza a kandalló márvány párkányához támaszkodott, s igy a tüz fénye csak a derekát és mellét világitotta meg. A feje homályban maradt.

- Értsen meg, barátom. Nem az az én bajom, hogy Xxxxxx ur figyelmére méltat, hanem már unom.

- Unja? Az ember azt gondolná, hogy ebben a Xxxxxxxxx ur által reákényszeritett falusi számkivetésben még a Pető ur felbuzdulása is szórakozás.

A grófnő nevetett.

- Jól mondja, hogy felbuzdulás. De nekem ugy tetszik, már nem tartja be a kellő határokat. Szeretném megtréfálni. Kegyetlenül megtréfálni.

Niczky bólintott a fejével.

- Azt megteheti. Xxxxx nem szép dolog magától. Fekete hálátlanság volna, higyje meg.

- Tanácsoljon valamit. Végre is maga a férjem, s kötelessége segitségemre lenni a kellemetlen udvarlók ellen való védekezésben.

- Hogyne. Bekerittetem magát, mint a fáczányosomat, szeges drót keritésel. Jó lesz?

- Nem lesz jó. Maga, barátom, túl lő a czélon. Én nem arra kértem, hogy minden férfi ellen körülkeritsen. Ez ellen tiltakoznám, de ezt az egyet szivesen megleczkéztetném.

Xxxxxx, lábait egymásra rakta s rövid ideig gondolkozott.

- Mit akar vele?

- Xxx xxxxxx tréfálni.

- Petőt nem lehet.

- Dehogy is nem. Mi a gyöngéje?

- A szenvedélyes szónoklás. Az volna az egyetlen méltó büntetése, ha lakatot tudna tenni a szájára.

- Más hibája nincsen?

- Szoknyahős, de ez nem hiba.

Nincs az a nagy megyei ügy, amit abba nem hagyna egy pár szép szemért. Az udvarnál, sőt magánál a királynál is jobban parancsol neki egy kicsi női zsebkendő, amelylyel az ablakból lopva integetnek...

Niczkyné arcza földerült.

- Van már egy pompás gondolatom. De még hadd érjen. Egy negyedóráig szépen elüldö- gélünk itt a kandallónál, s gyertyákért nem csöngetünk. Minden haditervemet sötétben főzöm ki. Mikor maga megkért, akkor is sötét szobában ülve határoztam el, hogy a felesége leszek.

Niczky udvariasan meghajolt.

- Ah igen, a sötétség, a bűvös félhomály, általában nagy szerepet játszik a szerelmek és házasságok történetében.

... Xxxx Xxx maga is visszariadt teljes és korai sikerétől, mikor Xxxxxxxx, másnap bucsuzáskor halkan odasugta neki.

- Holnap délután öt órakor várom...

Pető nem tudott volna hazamenni ily lelki állapotban. Összebolyongta - pedig köd volt, - a réteket és fasorokat. A hulló levelek megzörrentek lábai alatt. Szeme belemerült a végtelen sötétségbe.

Öklét szorongatva, arczát a ködből kikandikáló csillagok felé forditva, megállott és diadalmas gúnynyal kaczagni kezdett.

Kaczagta az erényt, az ég parancsait, a papok tanitását. Kaczagta a csillagok hozzáférhetet- lenségét. Bármily magasan vannak, ő eléri vakmerő kezével.

A fákon szél suhant át. Xxxxxxxxx képzelete elhitette Petővel, hogy a nagy természet sóhajtott egy lehullt csillagért.

Mert a szép Elza - az övé lesz holnap.

Másnap délután, a meghatározott időben, izgatottan jött fel a baranyavári kastély márvány- lépcsőjén. Az előszobában nem volt senki; inasnak, szobaleánynak sehol semmi nyoma.

- Mily ügyes a kicsi, - gondolta köpönyegét egy székre dobva - mindenkit eltett láb alul. Ahogy a fogadóterembe belépett, a grófné helyett tűzrőlpattant falusi leány fogadta.

- Hol van a méltóságos asszony?

- Senki sincs itthon, - mondta a leány égető szemét sokáig rajta felejtve.

Pető elhalványodott. Elza felültette volna? Xxxxxxx zsebóráját, - öt óra elmult.

- Talán kikocsiztak?

- Látogatóba mentek kérem.

- Nem tudod, mikor xxxxxx vissza?

- De tudom. Nyolcz óra tájban.

Pető mérgesesen az ajkába harapott. Xxxxxxxxx egy vércsepp utána.

- Mi az ördögöt csináljak én nyolcz óráig?

A leány hallgatott. Nem szólt egy szót sem, csak a kötényét huzogatta zavartan, s le nem vette a babonázó fekete szemét a Pető arczáról.

Xxxx reá nézett. A bágyadt, őszi világosság reáesett a leányra. Arczbőre sima volt és rózsás, nagy, fekete szeme tele volt ragyogással és lágysággal. Ahogy előtte állott, szégyenkezve, mégis tele biztatással, Xxxx fejében végigczikkázott a boszunak, az édes és hasznos megtor- lásnak gondolata.

Megfogta a leány naptól megaranyozott, erős kis kezét.

- Van-e már szeretőd, galambom?

- Nincs nekem senkim.

- Nem is kell?

- Minek volna? Nem tudnék vele mit csinálni.

- Tudnál e engem szeretni?

A leány alulról fölfelé végig nézett rajta, de nem felelt.

Pető leült. Keztyüjét egy ideges, indulatos mozdulattal lehuzta kezéről s ledobta a földre.

- Mi a neved?

- Anikó.

- Anikó - tudod-e hogy nagyon szép vagy? Kár lesz érted, ha elvesz valami durva paraszt. Mit tehetnék érted? Szólj, mert ma vad kedvemben találsz... Jőjj közelebb. Ne huzódozz tőlem, mint a hajlós fűzfavessző. Bezzeg nem huzódnál, ha urasági kocsis volnék.

A leány közelebb lépett Pető székéhez. Csakugy suhogott rajta a bokor-ugrós selyemszok- nyája. Nem szólt semmit, csak a szeme mosolygott és erős kis kezét a Pető szeme elé tartotta. Ezüst karikagyürü fénylett rajta.

- Jeggyürü? Ne törődj vele. Van-e viola az ablakodban?

- Van ám.

- Na. Xxxxxxxx rám, mindjárt megmagyarázom. Meglátszik-e a violákon, ha permeteg éri?

- Meg-e? Meg bizony. Zöldebb, frissebb lesz tőle.

- Látod. Te is csak szebb leszesz a szerelem esőjében. Xxxxxx is csak annyi nyoma marad a tegnapi, mai s a holnapi szerelemnek, mint a violán az esőnek! Egyik eső olyan, mint a másik,

- a viola szempontjából.

Csak az kellett volna, hogy kinyujtsa utána kezét, - a boszu, a kedvező alkalom, meg a lán- goló vére erre ösztönözte, - de fejtegető, magyarázó, beszélő szenvedélye ebben a pillanatban is erőt vett rajta.

A leány figyelő szeme még inkább felnyitogatta beszédének zuhogó zsilipjeit. Ha előbb teszi meg Xxxxxx grófnő, kedvezőbb lett volna a helyzet.

De igy akkor lépett ki, amikor nem látott mást egy figyelő parasztleánynál s egy kényelmes székben ülő Xxxxxxxxxxxxxx.

A grófnő hozzájuk lépett.

- Xxxxx xxxxxxx? - kérdezte Petőtől gúnyosan.

Pető lassan felállott. Tisztában volt a helyzettel. Xxxxx tréfának esett áldozatul. Az az csak esett volna. Mint Demosthenes ülő szobra, minden világi gyanun felülállott. A harag lobbot vetett szivében, de uralkodott magán.

- Xx xxxxx, grófnő. Maga szépen megtréfált, de, bocsásson meg, egy kicsit kiméletlenül. Niczkyné bókolt.

- Ó maga Xxx Xxxx. Hát föltette rólam, hogy meghallgatom? Nem kellett tenni egyebet a védelemre, csak egy csinos arczocskát elhelyezni az előszobámban. Az ön hűsége és állitóla- gos szerelme már ezen a csipkebokron is felakadt... Nem tudott elmenni mellette veszedelem nélkül... Xxxxx Xxxxxx, az ön helyzete komikus. Társaság van nálam a belső szobában: leányok, asszonyok, urak. Szándékosan gyüjtöttem össze őket mára. Csak az ajtót kell ki- nyitnom, hogy tanui legyenek légyottjának s hogy holnap az egész vármegye az ön rovására nevessen. S még csak nem is haragudhat reám érte. S az uram, milyen jól fog az mulatni, hogy egyszerü enyves vesszővel is meg lehet fogni a kőszáli sast.

Pető álla idegesen remegett, szeme sötét és komor volt, a hangja csöndes, de az erőszakosan elfojtott indulat rezgett benne.

- Bizony gimplit fogott maga, nem keselyüt, buta gimplit... Beismerem, de ezenkivül azután nem ismerek be semmit. Nem, főleg azt a jogot, hogy játsszék velem... Egyszer már meg- mondtam... Most utoljára mondom... Különben legyen meggyőződve: engem nem vezethet félre. Mintha agya - szétszedett zsebóra módjára - tenyeremen feküdnék, ugy belátok gondol- kozásának, vágyának, reményének titkos műhelyébe... Egy más urnak bezzeg nem állitana fel ön elmés kelepczéket az öltözőszobája küszöbén... S nem hivna össze magához társaságot, mikor egyedül kivánna lenni vele... És én nem abban tévedtem, hogy maga szerelmes valakibe, csak abban, hogy az a boldog halandó, a ki felé szive az esés törvényei szerint rohamosan közeledik, én vagyok... Máskülönben jó éjszakát kivánok, grófnő. Xxxxxxxx a kis cselszövő kezét s a kiért most rajtam tuladott: szivének ismeretlen hősét tisztelem... Ma holnap a há- boruból ugyis haza jön... S akkor Xxxxx két kőtáblájának tizedik parancsolata veszélybe kerül...

Kevély főhordozással ment ki az ajtón.

Xxxxx utána az ajtó bezáródott, Elza grófnő mozdulatlanul állott a szoba közepén s elgon- dolkozott:

- Halálos ellenségünk lesz ezentul - igy tépelődött magában. - Hiu s igy a tréfát sohasem bocsájtja meg. Aztán mily szemtelen: Xxxxxxxx szivem hősének nevezte. Mert ő reá czélzott világosan. Oly szimatja van, mint egy farkasnak. Ezt az embert mindenhol felkutatja... Még az én érzéseimben is... De ott van-e valóban?...

XII.

Az obsitos hazatérése.

Elza grófnő szokatlan időben ébredt föl: korán reggel. Xxxxxxxxxx álmodott. Hogy mit, nem tudta volna megmondani, mert a mint szemét kinyitotta, emlékezetéből a bűvös történet elszállt.

Gyertyát gyujtott s könyvet vett elő. A nehéz, aranyozott viaszgyertya fényénél olvasott néhány sort, de semmi sem maradt meg fejében.

Letette a könyvet (valami utleirást) s nyitott szemmel ábrándozott. Csakugyan ő volna szive hőse? Igaza volna Xxxxxxx?

Nem volt különben nyugtalan és nem érzett izgatottságot. Még csak érverése sem volt gyorsabb. Holott a hősöket mindenütt harangzúgással és hallelujával fogadják...

- Mégis, hogy történhetett, hogy róla álmodtam? Talán valami baj érte e pillanatban? A fegyverszünet daczára valamelyik franczia előőrs golyója leteritette? Vagy a táborban pusztitó sokféle betegségnek esett áldozatul?

Most már, ugy ahogy, emlékezett az álomra is. Szirmai lóháton átusztatta a Dunát. A Duna nagyon zavaros volt, a mi az álmoskönyvek egybehangzó tanulsága szerint rosszat jelent. Csakhogy Xxxxxxx partra ért és őt erős karokkal magához emelte... Ennek pedig se reá, se Xxxxxxxxx nézve nem lehet rossz jelentősége...

Mikor komornája öltöztetni kezdte s ő bőujju, törökös pongyolában, a nagy velenczei tükör előtt ült, az álom másodszor ment ki fejéből. A divatos frizurának, az arczbőr vakitó fehérsé- gének, a szépségtapasz föltételének, a délelőtti ruha kiválasztásának földi gondjai mellett megfeledkezett minden egyébről.

A reggelinél Xxxxxx xxxx gondosan végignézte nejét. Egy három pecsétes nagy levél fölbon- tására és olvasására készülődvén, sietett tudatni vele, hogy szépnek és bájosnak találja rózsaszin selyem, leányos ruhájában.

A grófnő xxxxxxxxxx köszönte meg férje udvariasságát és mint a ki nagyon éhes, ugyancsak hozzálátott a bőséges reggelihez.

A gróf letette a levelet. Bár kifürkészhetetlen diplomatának tartotta magát, egész valója el- árulta, hogy jó hirt kapott.

- A békét megkötötték. Ausztria elvesztett néhány tartományt és hadisarcz fejében a bőrét is lehuzza Xxxxxxxx. Xx Xxxxxxxxxx van pénze elég. Tengerkincs, nehány száz millió gyült össze a magánpénztárában... S a mi fő, a telet Bécsben tölthetjük ujra.

Elza grófnő tapsolt örömében.

- Ez aztán a jó hir, barátom... Megyek bucsut venni a vidéktől. Xxxxx, derült idő van, ki fogok lovagolni. Nem kisér el?

- Sajnálom, dolgom van. A Gontránra ne üljön. Egy idő óta ez a pára ideges, még le találja dobni.

- Engem? Megmutatom, hogy nem dob le.

- Vigyen akkor lovászt magával.

- Szivesen. Viszünk-e Bécsbe lovakat?

A gróf csodálkozva nézett rá.

- Hogyne?

- Hátaslovakat is?

- Természetesen. Csak nem fogunk a más lován lovagolni, mint valami Sontagsreiterek?

- Akkor nekem a Gontránt hozassa föl. Hogy szeszélyes és veszedelmes, ez egy oknál több arra, hogy őt válaszszam...

- Ez a maga elmélete? Xxxxxx is azért jött feleségül, mert veszedelmesnek tartott?

Elza türelmetlenül nézett le az udvarra, nyergelnek-e már? Égett alatta a föld. Xxxxxxx állapotában nem tudott volna megmaradni négy fal közé zárva. A férje megjegyzését is csak félfüllel hallgatta, szórakozott mosolylyal felelt rá:

- Nem, barátom. A házasság nagy, kényelmes üveges batárja elé szelid, kitanult, jámbor lovak valók. Xxxx a családi hintó ringatásától néha elbóbiskol az ember... Isten vele, édesem. Ebéd előtt ne várjon haza. Jól ki akarom fárasztani Xxxxxxxx s magamat is. Az idegességnek az a legjobb orvossága...

Elza grófnő vágtatva indult neki a tarlónak, végignyargalt az elsárgult legelőn, fölverve utjában néhány sovány nyulat a káposztás földek barázdáiból.

Másfél óráig vágtatott igy. Mikor az erdő széléhez ért, a mely mindenütt az országut mentén terült el, Gontránról szakadt a tajték, ő maga kipirulva, égő szemmel, de lecsillapodva ült magas női nyergében.

Az erdő már kopasz volt. A nyárfák, a hol egyszer Pető neki a sziv viharairól szónokolt, fehérek voltak most is, de lombjukat nem hasonlithatta boglyas, kedves leányfejekhez.

A fákat nézve, a melyeknek megritkult lombjain akadálytalanul szürődött át a napfény, eszébe jutott Pető fenyegetése, hogy ne kerüljön a viharok utjába. Pedig mily könnyü volt a „vihar”-on kifogni. Xxxx egyszerü eszközökkel rázta le őt - mikor alkalmatlanná vált - magáról. Azóta a vihar másfelé hatalmaskodik. Az előbb látta az öreg Xxxxxxx nemesi portáján, a szép, szelid Beáta körül. Csakhogy ott lágyan lengedező fuvalom lett a viharból.

Az erdő, a mely máskor tele van rezgő árnyékkal, frisseséggel, rejtelemmel és madárdallal, olyan volt most, mint a leomlott kerités: mindenfelől be lehetett látni rajta. S mintha halott volna: fekete varjuk kóvályogtak felette.

Egy másfél öles árkot átugratva, Elza kiért az országutra. Megcsapkodta lovát s a kifárasztott, legyőzött paripa most már rendes futásban vitte. Megadta magát a lovasnője akaratának.

A merre szeme ellátott a sikságon, a hegyeken, a leszüretelt szőlőkön, a szántóföldeken, mindenütt az őszi verőfény rezgett, fénylett, elkápráztatva szemét és felpiritva arczát.

Xxxx Xxxxxxxx legyőzte, ez növelte önbizalmát. S a hogy repkedő szalaggal, szétzilált hajjal, szélben uszó, zöld lovaglóruhában az országuton lépésben lovagolt, diadalmas erőt érzett magában.

Az őszi napfény, mint valami nagy kiöntés, az egész vidéket ellepte fénylő hullámaival. Az országut néptelen volt, egyetlen szekér járt rajta. Négy hitvány ló volt az ekhos szekér elé fogva. A paraszt-fuvaros nagyokat cserditett ostorával, ösztönözve a gebéket, a mit azonban azok nagy hidegvérrel vettek.

A mennyire a fölvert porfelhőkben látni lehetett, a szekérben huszártiszt ült, összefont karral, szemére huzott sipkával.

Nagyon elmélyedhetett gondolataiba, vagy tán aludt, mert Xxxxx észre sem vette.

Xxxxxx grófnő megrántotta a lova száját. A feketére sült, sovány, megváltozott arczban Szirmaira ismert. Hangosan reá kiáltott:

- Szirmai!

A huszártiszt fölnézett.

- Grófné!

Heves mozdulattal rántotta meg a paraszt kocsis ködmenét, hogy álljon meg. Niczkyné közel hajtotta lovát.

Oly közelre, hogy kezet foghattak egymással. S hogy a tüz, a mely benne alattomosan égett, könnyen átcsapott a szomszéd ház fedelére.

Szirmai felállott a szekérben. Köpönyege lecsuszott válláról, karcsu, nyulánk alakja, a zsinóros dolmányban délczegebbnek látszott, mint máskor.

Elza nem vette le róla szemét, majd elnyelte kiváncsi tekintetével.

- Bizony elhajtatott volna mellettem köszönés nélkül. Ez nem járja, régi jó ismerősök között. Hangja gyöngéd volt s kiérzett belőle az öröm s a meglepetés.

- Szundikáltam, grófnő. Xxxxxxxxxxx tanultam, a ki leteritett medvebőrön husz perczig édesdeden aludt a wagrami csatában.

Xxxxxxxx még mindig kezében tartotta a férfi kezét, a kit Xxxx, az ő szive hősének nevezett.

- Rossz néven veszem magától az alvást. Régen várjuk már haza, nagyon régen. Xxxx boldog lesz az édesanyja. Vigyázzon, nehogy megszakadjon a szive örömében.

- Látta az édesanyámat, grófnő?

- Hogy láttam-e? Mikor csak tehetem, átszaladok hozzá. Sokat aggódott magáért. Remegett, mint a nyárfalevél, ha a csatatérről hirek jöttek. Nem egyszer mondta, hogy a maga halálát nem éli tul. S a harcztéren a dicsőség és a halál ugyanazon törzsnek két testvérága... De hát az a fődolog, hogy hazajött. Ép bőrrel és reménylem, megőrizve régi érzését barátai iránt... Egy megjegyzést azonban nem hallgathatok el. Az ily ügyes huszártiszthez, mint maga, jobban illett volna lóháton jönni. Már csak azért is, mert együtt vonulhattunk volna be Baranyavárra. Nagy föltünést keltettünk volna...

Szirmai mozdulatlanul állott a kocsiban, a szekeres gazda türelmetlenül nézett hátra: mennek-e már?

- Különös, hogy önnel találkoztam legelőször, grófnő...

- Ne tulajdonitsa a kiszámithatatlan véletlen szeszélyének, a mi pontos mathematikai számi- tások alapján történt. Az uram azt ujságolta, megkötötték a békét. Ha megkötötték a békét, - gondoltam magamban - megszünt a háboru. Ha megszünt a háboru, nincs szükség katonára. Ha a katonára nincs szükség, hazaeresztik. Ha minden katonát hazaeresztenek, magát sem tartják ott s igy hát haza kell jönni, még pedig ezen az uton. Nemde világos következtetés?

- Nagyon világos...

Egymást nézték. Xxxxxx, meglepett, lángoló szemük tekintete, mint két, ugyanazon időben föllobbanó villámlás, egynek látszott.

Xxxxxxxx nyerte vissza először lélekjelenlétét...

- Reménylem, minél előbb meglátogat bennünket. Ha édesanyjával kibeszélték magukat, első dolga lesz hozzánk jönni...

- Xxxxxxxx, xxxxxx... De mondja kérem...

Xxxxxxx, egy erős zablarántásra, idegesen fészkelődött.

- Mit mondjak?

Hangját meghalkitva kérdezte ezt. Azután feleletét meg sem várva, végigvágott lován és rohanó galoppban tovább nyargalt.

A huszártiszt szeméről elszállt az álom. Nézte a karcsu, ingerlő alakot, ahogy minden moz- dulata összhangban volt lova mozdulatával. Várta, hogy visszanézzen, de a grófnő egyszer sem forditotta hátra fejét. Ugy nekiiramodott, mintha ellenséges lovasság üldözte volna.

*

Xxxxxxxxx kint járt a portán. Ősz óta fájdalmat érzett a ballábában, nem tudott máskép járni, csak botra támaszkodva.

Tanácsolták neki a nénémasszonyok, menjen Pöstyénbe, úgy meggyógyul ott a lába, hogy tánczra is kerekedhetik.

De az öregasszony a fejét rázta.

- Majd ha haza jön a fiam, mondogatta mélabúsan. Most nem lehet, amig óráról-órára őt várom.

Napközben még csak elfoglalta a ház körül való munka. Este azonban nem tudott nyugodni az emlékektől. Mindig a fiára gondolt. Ezerféle változatban látta őt. Attól kezdve, mikor a világra jött, egész addig, mikor beállott katonának.

A háboru s főleg a Xxxxxxxx ellen való háboru, valami fölfoghatatlan, valami irtózatos foga- lom volt előtte.

A mit a francziák császárjáról olvasott, hogy erős, kegyetlen, villámgyors és győzedelmes, szeget ütött a fejébe. Ha csakugyan ilyen, miért kötnek bele? Ha erősebb, miért támadják meg? Ha nem tudják legyőzni, miért adnak uj meg uj alkalmat, hogy győzelmet arasson ellenségein?

A fia leveléből, meg a szomszédok mendemondáiból megalkotta magának a háboru képét. Ebben a képben az asperni győzelem jelentősége nagyon összezsugorodott.

A háboru czélját nem fogta föl. Nem volt érzéke Xxxxxxx király helyzete iránt sem, a kit pedig, mint minden hatalom és jólét kutfejét, széditő magasra helyezett képzeletében...

Ő csak azt tudta, hogy a háboru utja tele van szórva veszedelmek éles vasszögével. Hogy golyó, kard, ágyu, lovak patkója, lázak, hideglelés, ragadós nyavalyák: mindez a fia életét fenyegeti. Hogy az ő fia és sok más fiatal élet ez állandó fenyegetését és koczkáztatását, háborunak hivják.

Hiszen aggódó volt a természete mindig s máskor is szepegett, hogy fiát valami baj éri. De most több volt aggódásnál az, a mi szivét gyötörte. Látományai, álmai, sejtelmei voltak, előérzete, sőt meggyőződése. A halálos veszedelmeknek oly tömege lebegett a fia feje felett, hogy hinni sem mert szerencsés visszatérésében. Ugy siratta, mintha már halott volna. S ha napközben tartotta is magát a cselédei előtt: éjszakánként majd kisirta a két szemét oly bizonyosra vette, hogy egyetlen fiát élve sohasem látja többé.

Senkit sem gyülölt ugy, mint Napoleont. Azt hitte ez emberről, hogy csak a fia romlásán dolgozik. Hogy azért mozgósitotta ezredeit, azért szerelte föl őket jó fegyverekkel, azért nevelte győzelemre, azért rohanta meg Ausztriát, azért foglalta el és fosztotta ki Bécset s azért nem mozdult egy tapodtat sem a Dunától, hogy a fia életét kiolthassa.

Mikor az egész háznép aludt, ő még akkor is ott térdelt a fekete fából faragott imazsámolyon, könnyben úszva, bánattal és alázattal szivében.

Bizony, ezek a búban átvirasztott, sirás-rivásban eltöltött, gyötrő aggodalmakban átszenvedett éjszakák aláásták egészségét. Haja hófehér lett, mintha puderes parókát viselne, sovány arcza tele lett ránczczal s a szeme világa meggyöngült.

Botjára támaszkodva, utána nézett kis gazdaságának.

Megsinylette minden, hogy nem volt férfi a háznál, s hogy búbánatában a nagyasszony nem tudott mindennel ugy törődni, mint a régi jó időben. Még a vörösszörü bodri is mintha lesoványodott volna, s gyom verte föl az udvart, amely olyan tiszta volt máskor, mint a pohár.

Az őszi nap jól esett a nagyasszonynak. Kendő sem volt rajta, ugy sántikált a galambduczhoz, ahol katasztrófa történt.

Reggel jelentette a kocsis, hogy a legszebb pávás galambot halva találta. Görény járt a ducz körül bizonyára, mert az szokta kirágni az áldozata fejét.

A galamb földi maradványa a homokon feküdt, két kis lábát mereven elnyujtva. Vér volt körülötte s széttépett tollak, a halálos küzdelem látható jelei.

A küzdelem áldozata azonban meg se moczczant, nyugodtan feküdt, mint akinek nincs gondja többé semmire. Nem kell már csibéktől és tyukoktól védelmezni az eléje szórt magot, féltékenység nem gyötri, ha párjához turbékolva közeledik a másik galamb. A kék levegőben szálldosva, nem kell örökösen halálos szepegések között ügyelni, mikor jelenik meg a szem- határon gyilkos üldözője, a kánya és vércse.

Az őszi napsütésben csöndesen fekszik, s ha véres feje nem látszanék, még szép is volna szegényke halálában.

Szirmainé szive elszorult, ahogy reá pillantott. Szive majd megszakadt, oly balsejtelmek kinozták.

Ha az ő fia is igy fekszik valahol véresen, csöndesen, mozdulatlanul, arczczal az ég felé for- dulva...

Nem volt ideje letörölni patakzó könnyeit, mikor valaki rákiáltott.

Xxxx grófnő nézett be a keritésen. Lóháton jött. A kerités léczei között jól meglátszott a Gontrán száraz, finom feje, a grófnő karcsu alakja, fehér keztyüs kis keze, amely a gyeplőt szorosan fogta. Xxxxx pedig, érett gabonához hasonló szőke haja, két ragyogó szeme ott lebegett a kerités felett, elapasztva azonnal a nagyasszony könyforrását. Nem tudta miért, de ez a szép szőke asszonyfej ugy hatott rá, mint valami jó hirnek hallása.

- Mikor kapott levelet a fiától!

Xxxxxxxxx előbb megtörülte szemét a kékbabos kötényébe, ugy felelt:

- Régen irt már galambom. Talán hirt tud róla?

- Xx xxxx néném. Utban van haza felé s olyan egészséges, mint a makk.

Xxxxxxxxx nem sikoltotta el magát. Még csak meg sem szédült, s nem forgott vele a világ. Csak a bánatos, ránczos arcza, a szeme, a szája, a homloka változott át egyetlen boldog mosolylyá...

- Utban van a fiam! Honnan tudja édes hugom?

- Láttam.

- Látta? Hisz akkor mindjárt itt lesz, nem lehet messze a várostól sem. Xxxxx Xxxxxx segits meg, hogy ez a váratlan nagy öröm meg ne ártson.

Mintha lába sohasem fájt volna, fürgén tipegett a keritéshez. Reszkető kezével kinyult a lécz között, hogy megsimogassa a Xxxxxxx fényes, aranypej szőrét. Azután összelármázta a cselédeket, maga pedig leült az itató vállura, hogy az örömhir vétele után magát egy kicsit kipihenje.

Mikor már a grófné ellovagolt, akkor vette észre, hogy egyetlen szóval sem köszönte meg jóságát és szivességét.

Még a fiára való várakozásnak lázas pillanatában is érezte, hogy mulasztást követett el, s hogy

ő a szép fiatal asszonynak hálával tartozik...

XIII.

Tisztujitás Magyarországon.

Xxxxxxxxx lábujjhegyen járt-kelt a fia szobája körül. Még az este megolajoztatott minden ajtósarkot, nehogy az ajtónyikorgás korán felköltse az ő szerelmes fiát.

Nyolcz órakor még mindig csöndes volt a legényszoba. Végre félkilenczkor, mikor fehér főkötős fejét vigyázva bedugta az ajtón, a fia jókedvüen kivánt neki jóreggelt.

Botját az éjjeli szekrényhez támasztva, az öreg asszony leült az ágy szélére. Xxxxxx fogta a fia kezét, majd a kurtára nyirott haját simogatta.

- Csakhogy haza jöttél. Xxxxx-e, ki hozta meg az első hirt? A főispánné. Xxxxx, jószivü asszony a lelkem. Nagy elhagyatottságomban sokszor megvigasztalt, gyakran járt hozzám, a mig oda voltál. Ha leányom volna, akkor sem szeretném jobban... Milyen sovány lettél, fiacskám... S hogy le vagy égve!

Xxxxxxx a kezét csókolta az anyjának. A kezét, a homlokát, az arczát, a főkötőjét, ahol érte.

- Ugy-e sokat sirt?

- Annál nagyobb az örömem, hogy megőrzött az Isten... Egyetlen fiam vagy, nem engedlek többet háboruba. Olyan nagy észszel, mint a tied, máskép is szolgálhatod hazádat és királyodat... Egyideig azonban ne szolgáld sehogy. Pihend ki magad itthon istenigazában.

- Pihentünk eleget a táborban. Két hónapig, egy helyben állva, őriztük egymást Xxxxxxxxxxx... Minthogy azonban ő a szép, zöld, egészséges Lobau-szigetén állott, mi pedig a Duna egész- ségtelen, mocsaras kigőzölgéseiben tanyáztunk, seregünkből harminczezer embernél többen betegedtek meg... Semmiféle véres ütközetben nem hullt volna el ennyi...

- Egyszer sem voltál beteg? Vagy voltál s csak bölcsen elhallgattad?

- Kétszer a rossz viztől kirázott a hideg. Xxxxxx főherczeget is annyira elgyötörte, hogy alig tudott a lóra ülni. Egyéb bajom nem volt. Még csak sebet sem kaptam. Se sebet, se medáliát, mivel eldicsekedném itthon.

Az első három nap Xxxxxxx egy pillanatra sem tudott otthonról szabadulni. Nem győzték az anyjával magukat kibeszélni. Ezerféle kérdeznivalója volt az öreg asszonynak. Minden apró- ságra kiterjedt figyelme. Még azt is megtudakolta, nyájas volt-e hozzá a főherczeg, s hogy mit reggelizett a hires asperni ütközet napján?

Miután jól kikérdezgette, körülhordozta mindenütt a kis gazdaságban, sőt szeme láttára szedte elő innen-onnan a friss tyuktojást. Negyedik nap ő maga ösztökélte, látogassa meg a főispánt s a baranyavári ismerősöket.

- A grófnőnek azt üzenem, azért, hogy te itthon vagy, mindig van időm az ő számára.

Xxxxxx egykedvü arcza földerült, a hogy Xxxxxxx belépett. Dolgozó szobájába vezette, ahol nem sok nyoma látszott a főispán szellemi tevékenységének; se könyvek, se irószerek nem voltak benne, hanem vadász-trofeumok, medve bőrrel beteritett széles diván, mindenféle rejtett fiókkal ellátott szekrény, s hires nyilgyüjtemény - több nevezetes tegezzel. Ezen kivül zöld zsinóron függve, két eredeti Van Dyk kép, egész vagyon. S a szentmárk-téri lovasszobor miniatur bronzutánzata.

A főispán finom, erős pálinkával kinálta meg vendégét, a mit az nem fogadott el, sőt még csibukra sem akart rágyujtani.

- A grófné kilovagolt. Szenvedélye a lovaglás. Ugy-e takaros asszony vált belőle? Azt hiszem, hogy feltünést keltek vele Bécsben.

- Bécsben töltitek a telet?

- Még kérdezheted? Csak attól félek, szomoru farsangunk lesz az idén, a súlyos béke föl- tételek miatt.

Szirmai leült egy kis négyszögletes márvány asztalhoz, mig a főispán hanyatt feküdt a medvebőrös diványon, hosszu lábait kedvére kinyujtóztatva.

- Nem vagy jól tájékozva méltóságos uram. Bécs olyan, mint egy könnyelmü asszony: tekintet nélkül a férj anyagi helyzetére, mulat és... mulat. A gyalázatos békét örömrivalgással fogadta. Kivilágitotta az ablakokat, mint nagy győzelmek idején. Az elveszett tartományokkal nem törődik; csakhogy ő megszabadult a Xxxxxxxx lidércznyomásától... Mit bánja ő a birodalmat, mi köze neki a császár bánatához és szégyenéhez, mikor ő szabadon vehet lélekzetet? A bécsi lakosság örvendezése vérigható bajok tünete. A társadalom sülyedésének és hanyatlásának ily szomoru jelensége előzte meg a római világbirodalom bukását és végső felosztását.

Xxxxxx hidegen rázta a fejét.

- Én nem tulajdonitok oly nagy fontosságot a bécsiek örömének. Bécs lakáj volt mindig s csak hirből ismerte a szabadságot. Az én borotvált képü ficzkóim, meg vagyok róla győződve, ép úgy örülnének a halálom napjának, mint ahogy örültek a lakodalmamnak. Nagyobb baj volna a birodalomra, ha a franczia győzelmek hirére mi magyarok világitanánk ki ablakainkat. Mi, szabad nemzet...

Szirmai szeme elborult. Naptól elsütött arcza még sötétebbnek látszott, ahogy aggódva maga elé nézett.

- A mi helyzetünk sem rózsás. Haldokló nép vagyunk. Két táborból áll a magyar közélet, s mindkét tábor jelszavak rabja. Mi, akik a kormányt támogatjuk, nem vagyunk elég népszerüek arra, hogy átvegyük a nemzet vezetését. A vármegyék pedig mindent megakasztanak, még azt is, ami jó és üdvös, ha az felülről jön. A felülről és alulról kiinduló reform-eszmék igy ellen- súlyozzák egymást. S az ország egy pontra befalazva, a mozdulatlanság kinját érezve, áldoza- ta lesz a pártok önző küzdelmének...

A főispán könnyedén sóhajtott.

- Mindez úgy van. De ki tehet róla?

Hangjában lemondás volt és keleti fatalizmus. Xxxxxxx felpattant a székről. Egy bronz papirvágó kést vett a kezébe, azzal hadonázott indulatosan.

- Ki tehet róla? Mindnyájan. Te is, én is, ő is. Xxxxxxxxxxxx: pártok és politikusok, Bécs, a hadsereg, az udvar, sőt maga a király. El vagyunk maradva, el vagyunk rongyosodva, fő- uraink németek, a nemesség sérelmi politikával lopja a napot, utaink rosszak, népünk tudat- lan, iparunk és kereskedelmünk nincs, irodalmunk vérszegény. Mindenünk hiányzik ahhoz, hogy helyet foglalhassunk a művelt nemzetek sorában, pedig mindenünk meg volna hozzá, hogy erősek, hatalmasok, gazdagok, műveltek legyünk. S mindez miért van igy? Mert nálunk mindenki háborut visel - mindenki ellen. A nemzet jogait félti, a korona tekintélyét. A fő- uraknak csak kastélyuk van Magyarországon, de hazájuk Bécs. A nemesség alkotmányunk épségeért harczol... Micsoda alkotmányért? Azért, amely erős vára néhány százezer nemes- nek, de kivül hagyja jogok nélkül a népnek millióit?

Xxxxxx xxxx nem szakitotta xxxxx Xxxxxxxx. Megvárta, mig bevégzi keserű beszédét. Azután, az óralánczán függő sokféle csecsebecsével játszva, szárazan mondá:

- Népnek milliói! Xxxxxx ezt a frázist hallottam vagy olvastam volna már valahol... A franczia forradalom történetében. Ugy látszik, édes Ádi, a franczia seregekkel ellenség gyanánt állva szemközt, alkalmatlan féreg gyanánt, a sansculotteokról rátok ragadt valami... De ez csak elmefuttatás, úgy-e, s házi használatra mondtad el?

Xxxxxxx észretért. Ha a magyar társadalommal nem akar meghasonlani, ha utat akar törni eszméinek, terveinek: a népnek millióiról mélységesen hallgatni kell. Leült ujra, s mintha heves föllépése valakire, - a nagy Petőre - emlékeztetné, elrestelte magát.

- Az a forrása minden bajnak, hogy bizalmatlanul néz egymással farkasszemet király és nemzet. A királyi ház nagy, európai czéljai kivitelében mindig szemközt találja a megyék ellenállását. S mikor a nemzeti erő merész szárnyalással magasra emelkednék, leteriti, - úgy, hogy földre zuhan, - a gyanakvó kormányzati politika...

- Világ kezdete óta harczban áll a hatalom és a jog; a király hatalma a népnek jogával. Ezen nincs mit keseregni, mert nem lehet rajta változtatni.

Xxxxxxx most már lecsendesült. Magába mélyedve, elgondolkozva ült helyén. Xxxxxx le- kötötte volna szijakkal magát, keze meg sem mozdult. Minden erősebb hangsúly, szinészies lendület nélkül, egy komoly férfi megingathatatlan elhatározásával mondá:

- Én megkisértem...

A főispán ránézett. Tűzben égő kék szeme, nyugodt, szép arcza, homlokának határozottsága elárulta, hogy amit mondott, az nem üres szó nála, lelkének erős, szent meggyőződése.

- Na jól van, Ádi... Minthogy azonban valahol a dolgot mégis csak el kell kezdeni, a küszöbön álló tisztujjitáson, fölléptetünk alispánnak... Megállj, megtudom, haza jött-e már a feleségem? Vele legalább nem beszélhetsz politikáról...

*

Pető elérkezettnek látta az időt, csapást mérni vetélytársára. Nehogy azonban idő előtt elárulja magát, feltünően kedvében járt s csaknem naponként fölkereste. Nem hiába tanult az utóbbi időben olasz mód szerint vivni, politikájában is alkalmazta az olasz kardvivás elméletét: a villámgyors döfést, a döfés után a hátraugrást, a gyakori és meglepő állásváltozást, ami az ellenfelét zavarba hozza.

Xxxxxxx viszont résen volt. Tudta, hogy az erőszakos, hiú ember, iránta feneketlen gyülöl- séggel viseltetik, hogy tehát az elővigyázatnak legelemibb követelésével él vele szemben, ha nem engedi őt lelkébe pillantani.

Különben is Pető fékezte most véres gúnyját. Szirmai komoly ütközetek egész sorában meg- állotta helyét. Az ő győri futásukat nemzeti vig eposzszá dolgozta föl a nép képzelete. Ez a győri futás, bár különben az egész magyar nemesség szégyene volt, sebezhető gyönge oldala most neki. Jobbnak látta epedő hárfahangokon szóllani Xxxxxxxxxx.

A nagyasszony sokat beszélt fiával Xxxx grófnéról. Szeretettel beszélt róla, az olyan öreg asszonyok gyöngédségivel, akiknek fijuk van, de leányuk nincsen.

- Kedvében kell járnod a grófnénak, mert nagyon jó volt hozzám.

- Kedvében járok, anyám, de bizonyos határokon belül. Mert végre is szép, fiatal és másnak a felesége...

Xxxxxxxxx nem akarta fiát elérteni. Sőt, mert észrevette, hogy Xxxxxxxx szivesen van fia társaságában, alkalmat adott nekik arra, hogy magukat bizalmasan kibeszélgessék.

Mindenféle ürügyek alatt magukra hagyta őket. Ha fia előbb lovagolt ki s Xxxx beszólt a keritésen, utba igazitotta. Megesett, hogy Xxxxxxxx olyan időben látogatta meg, mikor Xxxx nem volt otthon. Ilyenkor leültette, tartóztatta mindenféle czimen, legszebb almáival kinálta meg. Azalatt kiküldte fia keresésére cselédeit a szélrózsa minden irányában, s tűvé tette érte az egész várost.

Niczkyné gyakori látogatása végre is szemet szurt a kisvárosban. Xxxxxxxxxx fülébe ment a dolog, s aznap este igen komoly beszélgetése volt anyjával.

- Ha te arra adsz fiam, amit a világ beszél, akkor sohasem leszesz ura a magad akaratának. Nem lehet férfi és nő között tiszta, becsületes, minden utógondolat nélkül való barátság?

- Lehet. Csak hogy az ilyen barátság szálka az emberek szemében. Senkisem hiszi el, hogy nem lépjük túl a barátság határait. Ok nélkül gyanuba keverünk egy nőt. Pető már most is köszörüli a nyelvét rajtunk. Persze óvatosan, mert egy nő hiréről van szó, s tudja jól, hogy ebben az egyben a tréfát nem ismerem.

Szirmainé szeme könybelábbadt.

- Mily rosszak az emberek. S az a Xxxx, aki ugy járt utána, mint valami kiéhezett komondor, - még neki áll feljebb! Szeretném látni, föl meri-e valaki tenni rólam, aki becsületben őszültem meg, hogy... hogy szemet hunyok oly dolgokra, amiknek véghezvitelére a fiam ugy sem volna képes, mert nem ugy neveltem...

... A korteskedés az alispáni állásra az egész megyében megkezdődött. Amily lassan, kéz alatt indult meg, oly fenekestől forditott föl mindent.

Xxxxxxx mellett a főispán, vele a főuri körök. E köröknek nagy volt a befolyásuk az ugyneve- zett bocskoros nemességre, amelyet mozgósitottak.

Xxxx eleinte a szinfalak mögül igazgatta az ellenmozgalmat. De temperamentuma végre is felülkerekedett. Izzó, szenvedélyes izgatást kezdett Szirmai ellen, faluról falura, nemesi kuriáról nemesi kuriára járt fáradhatlanul, s ugy föllovalta ellene a középnemességet, hogy azok közül Szirmai kevés szavazatra számithatott.

Az, hogy a főispán becsületkérdést csinált magára nézve Xxxxxxx megválasztásából, kapóra jött neki. Mind a kettőjükkel számadása volt. Az Elza grófnő kosarát és tréfás kelepczéjét is most akarta megboszulni.

A gyülölet erőt adott neki. Két hét óta nem feküdt ágyban. Két hét óta ivott, tósztozott, muzsikáltatta magát reggelig, bár Xxxxxx azt üzente neki, hogy ne igyék előre a medve bőrére. Mint egy égő petroleum-forrás, ugy lángolt s oly sötét füsttel égett. Tűzbe borult tőle az egész birtokos osztály, amely Szirmaiban a maga természetes ellenségét, az udvari körök kegyeltjét látta.

- A főherczeg vezérkari főnökének hadsegéde volt...

Pető csak annyit mondott róla; de oly nyomatékkal, annyi rejtett gyanusitással, mozgékony, barna arczának, nagy szemének oly leirhatatlan elváltozásával, hogy a közvélemény Szirmai- ban legalább is hazaárulót látott.

A főispán sem volt rest. A főnemesség körében husz ezer forintot gyüjtött össze választási czélokra. Elhatározták a köznemesség teljes begyüjtését. Hogy a kortestanyákon, ahol örökö- sen zugott a muzsika, a népet összetartsák, minden tiz választó mellé tizedest, minden száz mellé századost rendeltek a legkipróbáltabb kortesekből.

Pető gondoskodott, hogy vérigsértő gúnydalok terjedjenek el a népben Szirmairól és a főispánról. E gúnydalokat mindenfelé énekelték. Egy éjszaka épen Xxxxxxxxx ablaka alatt kegyetlen macskazene kiséretében.

A választás napján mind a két tábor nagy erővel gyült be. Xxxx megtette utolsó intézkedéseit. Xxxxxxxxx, fekete kalpagja mindenütt feltünt, ahol reá szükség volt.

Xxxxxx, az elkeseredett hangulatra való tekintettel, két század katonaságot „requirált.” A hessenhamburg gyalogság feltűzött szuronynyal kordont vont a pártok között. A katona nem értette sem a nagy lelkesedés, sem a nagy elkeseredés okát. Csak nézte közönyösen a szélben lengő nemzeti szinű zászlókat, nézte irigyen a csapra vert hordót, a tántorgó népfelséget, amint magáról a nyilt piaczon megfeledkezett.

Bár hideg volt, sőt éjszaka fagyott, a tisztujitást a megyeház udvarán ejtették meg.

Hosszu, zöld posztóval beteritett asztal körül ült a főispán, mellette a tisztikar, selyemnek, bársonynak, szkófiumnak, aranynak, drágaköveknek ragyogó pompájában.

Pető pártja ügyes és élelmes lévén, egy nagy kigyónak erős veszedelmes szoritásával, az asztalokat fogta körül.

Amig a régi alispán leköszönt, s a megye pecsétjét átadta, addig csöndesen viselték magukat a Pető népei. Az udvar valamennyi szegletében czigányok muzsikáltak. Más-más nótát huzott mindenik, amiből éktelen zenebona támadt.

Ezalatt a kortesek tüzelték embereiket. A jókedvü kompániának nem kellett sok biztatás. Egy- másra kiabáltak, egymást fokossal megfenyegették, itt-ott összementek, s a zöld asztal felé oly rohamot intéztek, hogy a főispán, kiküldve a szavazatszedő bizottságot, föltette kalpagját, ami a gyülés felfüggesztésének jele volt.

Xxxxxx mentek föl az urak a megyeház lépcsőin, a főispán hivatalos helyiségébe, ahol ragyogó hölgytársaság várta a szavazás eredményét. Elza is köztük volt. Xxxxxxx, hattyúprémes ruha volt rajta, amely nagyon kitüntette szőke szépségét. A nagyasszony is ott ült. Fekete menté- ben, fekete ruhában. Csak a nyakában villogott egy sor vörös gránát, boldogult férje nász- ajándéka.

Xxxxxxx, akin könnyü meggyszin dolmány volt, Elzával beszélgetett, mikor odakint nagy ordi- tozás kerekedett. Xxxxxxx, aki mogorván, harapós kedvében nézte a fényes társaság felvonu- lását, pokoli gondolata támadt. A fölállitott pártok erejét összemérve látta, hogy Xxxxxxxxxx néhány száz többsége van. Itt már nem segit egyéb egy nagy verekedésnél. Ha vér fog folyni, ha a katonaságnak közbe kell lépni, Szirmai mandátumán folt esik. A kiontott vér kisérni fogja az ő hivatalos müködését, közgyülölet tapad hozzá, lehetetlen lesz sokáig megülni tövi- sekkel kipárnázott alispáni székében.

A főkolomposoknak kiadta a jelszót.

- Nézzétek meg fiaim mit csinálnak odafönt. Nehogy a szavazatszedők összebeszéljenek.

A nyolczszáz főnyi tömeg nagy rivalgással megindult. Feltörtetett a lépcsőkön, a mely majd leszakadt alatta s mind feljebb nyomult.

A hajduk a tömeget nem tudták visszaszoritani. A szárnyas ajtót már-már betörik s ellepik a főispán helyiségeit, mikor Xxxxxxx néhányad magával, kivont karddal állott utjokba, hogy a hölgyeket megvédelmezze.

Az elül állók visszahökkentek egy pillanatra, de alulról erősen szoritva kardot huztak ők is. Ebben a válságos pillanatban a piaczon fölállitott katonaság rohamlépésben nagy dobpergés közt megindult.

- A katonaság, a katonaság! - hallatszott az udvaron s a választók hanyatthomlok rohantak le a lépcsőn, nehogy két tüz közé kerüljenek. Odalent azután szépen összeverekedtek. A veres nadrágos czigányok a kőfalon átmászva, eszük nélkül futottak haza, hegedüjüket hónuk alatt szorongatva.

Xxxx, elérve czélját, kezdte csittitani és rendbeszedni az embereit. Mindenütt ott volt, ahol verekedtek, roppant testi erejével szétválasztva őket.

Nagy nehezen helyre állott a rend. A táborok zászlóik alá gyültek ujra s a szavazás kezdetét vette.

Xxxxxxx mindig elől járt egy-két száz szavazattal. Xxxx, a ki összefont karokkal állott az urnánál, egykedvüen fogadta az eredményt, sőt egyszer gunyosan odaköszönt a karzaton ülő Elza grófnőnek. Xxxx csontos fejének tüzkohójában forrongtak a diadalmas gondolatok. Ez a győzelem, pirrhusi győzelem. A véres alispáni szék olyan lesz Xxxxxxxxxx, mint a Xxxxx Xxxxxx izzó vas trónja: a becsülete, a hire, a jövője elég rajta.

Máris ellenségévé tette föllépésével az egész közbirtokosságot. A nemesség hitehagyót lát benne, - bár sohasem számitotta magáénak, - a ki a főnemesség keztyüs tenyerén s a tömegek hátán akar magasra emelkedni.

Életveszélyes sebet kapott a főispán is. Szerencsétlen kezü kormányzónak bizonyult, a ki elszabaditotta lánczukról a szenvedélyeket, s fenekestől felforgatott minden rendet a gondjára bizott vármegyében.

Fejét kezére támasztva várta az eredmény kihirdetését és álmodozott. Igen, álmodozott. Olajbarna, magyar arcza melanchólikus volt e pillanatban. S valami rejtélyes szépség volt ajkai körül és a tekintetében.

Halotti csöndben hirdette ki a főispán a szavazás eredményét. Xxxxxxx tábora eget verő éljenzésben tört ki, a karzatról a hölgyek zsebkendőjüket lengették.

Pető szót kért. Xxxxxxx, gunyos, fölényes mosolyával nézett végig a győztes táboron. Látszott rajta, hogy szenvedélyes szónoklatának minden erejét harczba viszi, hogy vetélytársának választását örökre megbélyegezze.

De a főispán nem neki adta a szót, hanem Xxxxxxxxxx, a ki szólásra előbb jelentkezett.

Ott állott a terem másik végén, szemközt ellenfelével. Nyulánk alakja még csak ki sem egye- nesedett. Könnyedén előrehajolva, egyik kezét kardja markolatán nyugtatva, látszott rajta, hogy nem szónokolni készül, csak arra törekszik, hogy világosan és szabatosan mondja el gondolatait.

Xxxx, kezét csipőjére téve, nem vette le róla szemeit. Azután udvarias főhajtással a főispánhoz fordult.

- Méltóságos uram, a szólás joga az enyém. Tisztelt barátom ráér megköszönni a közönség bizalmát, de én, pártom nevében, óvást jelentek be a választás ellen. Ezt az óvást, szeretném - ha ő méltóságának nincs ellenére, - röviden megindokolni.

Minden szem Szirmai felé fordult. Nem nézett rá ellenségére. Szeme, a melynek komoly, nyugodt pillantása nem árulta el, mi megy végbe lelkében, a karzaton az édes anyját kereste.

A nagyasszony fehér haját, csipkés, fekete főkötőjét, jóságos ránczos arczát meg is találta az Elza grófné szép szőke fejének társaságában. A türelmetlen, nyugtalan érdeklődést épugy nem érezte meg, mint annak a roppant levegőoszlopnak a nyomását, a mely reánk nehezedik. A rajta nyugvó száz meg száz szem nézése nem hozta ki sodrából!

Erős csengő hangon beszélt.

- Hálás szivvel mondok köszönetet mindenkinek, a kinek megválasztásomban része volt. Oly megtiszteltetés ez, a melyre nálam sokkal érdemesebb férfiak is büszkék lehetnének. Boldog volnék, ha vármegyémet e diszes állásban szolgálhatnám; de tisztelt barátomnak (itt hidegen, kimérten mosolygott Xxxxxx) óvását mégis korainak s feleslegesnek, sőt tárgytalannak kell kijelentenem. Azon egyszerü okból, mert én a választást - a történtekre való tekintettel - el nem fogadom. S nem is fogadtam volna el sem az ő óvásával, sem az ő óvása nélkül...

Mindenki meg volt lepve, azután meleg, szivből jövő éljenzés hangzott fel a terem minden zugából.

Pető arcza olyan lett, mint a szürt viasz.

Tágra nyilt szemekkel bámult Xxxxxxxxx, a ki egy egyszerü, okos cselekedettel ismét fölébe kerekedett.

XIV.

Bécsben mulatnak.

A magyar kanczellária egyik mogorva szobájában Xxxxxxx Xxxx nagy iratcsomókkal bástyázta körül magát.

Zsebórája, a melyet kitett az asztalra, félkettőt mutatott. Félórája volt még az ebédig s igy átnézte mégegyszer mindazt, a mit délelőtt feldolgozott. Munkájában nagyitó üveggel sem tudott hibát fölfedezni.

Az ő előterjesztései rövidek, világosak, de a dolgok lényegébe hatolók voltak. A kanczellár a legnehezebb és legkényesebb ügyeket bizta rá.

Mert pontosság, alaposság és föltétlen megbizhatóságon kivül, egy kiváló tulajdonsága volt: valami csodálatosan józan, elfogulatlan itélet. Tehát olyasmi, a mi hivatalokban ritka, mint a fehér holló.

Épen elvégezte a „reviziót.” Hátradőlt egyszerü faszékében s gondolatait szedte össze. El- megy ebédelni a Macskásiba. Azután látogatást tesz Xxxxxxxxxx titkáránál, a kitől meg fog tudni egyetmást. A Metternich villából a nyergeshez megy, uj szerszámot rendel a hátas lovának. Onnan visszajön és leveleket ir. Még pedig ezuttal hármat. Egyet az anyjának, mási- kat a nádorispán egyik fogalmazójának, harmadikat Baranya vármegye egyik esküdtjének. A két utolsó levél arra való, hogy megbizható értesüléseket szerezzen, milyen világ van ottan?

- Nem felejtettem el valamit?

Miután néhány percznyi tünődés után reájött, hogy: nem, kezdte összeszedni a sátorfáját.

Kezét megmosta a sárgaréz mozsdótálban, szappannal és kefével tüntette el ujjáról a tinta- foltokat. Azután megnézte magát a fali tükörben. Egészséges, jókedvü arczán nyoma se látszott a fárasztó irodai munkának.

Már menni akart, mikor az ajtó megnyilt és kutyabőr keztyüjét huzva, Xxxxxxxx lépett be. A borotvált arczu, legujabb divat szerint öltözött fiatal ur, ibolyaillatot árasztott. Tele lett tőle a szoba. Koczkás nadrágja, hosszu, aranygombos, sötétzöld gérokkja, joujoukkal tele aggatott óraláncza, gyürüktől megrakott keze, egyszerre elvette a hivatali szoba mogorvaságát.

- Alig találtam hozzád. Na hallod, a magyar kanczellária tanácsosának illetlen dolog a második emeleten lakni s még hozzá ebben az udvarra néző sötét rókalyukban.

Szirmai körülnézett a szobában. Azt nézte, hová ültesse elegáns látogatóját. Végre a keskeny, kényelmetlen ripsz-diványt itélte legalkalmasabbnak. Összenyalábolt néhány iratcsomót s helyet csinált a diványon barátjának.

Xxxxxxxx nézte, mit müvel.

- Nem ülök le, ne fáradj.

- De csak nem viszed el az álmomat?

- Elviszem én. Sőt magadat is elviszlek. Résztveszünk a menetben?

- Micsoda menetben?

- Filiszter. Hát nem tudod, hogy ma van január huszonkettedike? Szirmai kék szeme jókedvüen megcsillant.

- Igazad van. Ma van a napja a hires szánkázásnak. Csakhogy még nem ebédeltem.

- Majd eszünk valamit Schönbrunnban. Hiszen mi - te mint kanczelláriai tanácsos, én mint a legfiatalabb és legzöldebb osztrák diplomata - a császár konyhájára tarthatunk igényt, a kongresszus egész ideje alatt.

Szirmai gondosan bezárta az iróasztala fiókját, még egy tekintetet vetve asztalára.

- Xxxxxxx Xxxxxxx. Ötvenezer forintjába kerül naponként a kongresszus tagjainak, kiséretének szerencselovagjainak és léhütőinek megvendégelése. Hát még a felülmulhatatlan, ragyogó udvari ünnepélyek, a melyeknek szeptember óta se szeri, se száma. Mindez nagyon apasztja háromszáz milliócska megtakaritott privát tőkéjét.

A fiatal diplomata tiszteletlenül nevetett.

- De csak hadd költse. Xxxxxxxxxx megtanitja őt a fejedelmi fényüzés művészetére. Xxxxxxx félbeszakitotta.

- Megállj csak. Ugy is hozzád készültem délután. A délutáni tervem többi része maradhat hol- napra. A leveleimet meg este is megirhatom. Jól van, nem veszitek sokat, ha veled megyek.

- Na, csakhogy elhatároztad magad. Egy idő óta örökösen a hivatalodat bujod, igazi penész- virág lesz belőled. Az barátom nem járja. Tőlem tanulj hivataloskodást, meg a herczegtől. Pedig nekünk mégis csak több a dolgunk: Európa ügyeit intézzük. S még se dolgozunk soha.

- Igen, Európáét. A te Metterniched nagy kópé. Nekem tetszik. Hiába, ő szőtte a hurkot a Xxxxxxxx nyaka köré. Xxxx azt hiszi, ő buktatta meg Xxxxxxxxxx makacs, háborus politikájával, pedig Metterniché az érdem. Anglia is csak egyik sakkfigura volt a Xxxxxxxxxx eszes, mesteri játszmájában... Megnézem, van-e pénz nálam? Van. Ha ugy tetszik, mehetünk. Hanem az ablakokat nyitva hagyom. Az ibolyaszag, ami belőled árad, elhiteti velem, hogy otthon járok a baranyavári erdőben. S ha haza gondolok, nehezebben megy a munka.

Lementek a rozzant falépcsőn. A szük, sötét folyosón mécsek égtek. A báránybőr kucsmás, magyar libériába öltözött kapus barátságosan köszönt Xxxxxxxxxx. Ez szóba állott vele.

- Délután nem jövök be, öreg. Ha levelem érkezik, küldje a lakásomra. Fogja, itt van a szobám kulcsa. Az ablakot nyitva hagytam, ne hogy éjszakára ugy maradjon.

Mikor gyalog a József-térre értek, a menet már megindult. Roppant néptömeg bámulta a ragyogó menetet, csak nehezen tudtak átvergődni szánkájukhoz. Harmincznégy szánkán ültek a fejedelmek és főherczegek, haton meg a kiséret.

Elől Xxxxxxx császár ült az orosz czárnéval. Xxxxxx Xxxxxx xxxx Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxxxx. A dán xxxxxx Xxxxx orosz főherczegnővel, a porosz király Xxxxx Xxxxxxxx, a ki neki nagyon tetszett. A bádeni nagyherczeg Lazánczky asszonynyal, a főudvarmesternővel, s igy tovább.

Valamennyi szán az udvartól került ki. Gyönyörü lovak voltak az aranyozott szánok elé fogva. Himzett bársony teritő volt a lovakon, tele hintve finom hangu, apró ezüst csengőkkel. Mind a hat lovon lovász ült, pofoncsapott kalappal, hófehér parókával.

A hölgyek értékes bundákban és kalapokban jelentek meg.

Xxxxxxx és barátja megállottak a József-tér szökőkutjánál, onnan nézték végig a hölgyek öltözetét és szép arczát. Szörényi minden öltözetet megjegyzett magának, hogy anyjának mindent apróra megirhasson.

- Nézd Castlereagh ladyt. Az angol nagykövet neje bizony régészeti lelet. De nézd, micsoda kiáltó szinü schawlja van, s minő szalmasárga, fiatalos ruhája... Xxxxx Xxxxxxxx megtudhatjuk, mi a porosz király kedvelt szine, mert az imádandó Xxxxx csak az ő kedvéért öltözködik. A cseresznyepiros szin jól illik fekete hajához... Xxxxxx király, micsoda cseresznye-szüretben

lesz része a schönbrunni melegházak langyos levegőjében... Xxxxx grófnő xxxxxxx-szinben pompázik. Ez az epedés szine. Mert ő még eped... Nincs gavallérja se a fejedelmek, se a főherczegek közül... Ha kedvez a szerencse, én csapok föl lovagjának.

Xxxxxxx érdeklődéssel hallgatta barátja fecsegését. Egyszer csak Xxxx grófnőn akadt meg a szeme. Metternich mellett ült. Világos-kék bársony ruhája még inkább kiemelte arczának és hajának fénylő szőkeségét. Kalapján hófehér strucztollak lengtek.

Ahogy Xxxxxxxx Xxxxxxxxxxxx a szép asszony oldalán meglátta, halkan nevetett.

- Ah, a herczeg legujabb szenvedélye. Nincs négy napja, hogy a Leuchtenburgi herczegnővel fölhagyott, ma már Xxxxxx grófnőre vetette a szemét... Xx, a grófnő ide mosolygott. Köszönt is neked. Ismered talán?

Szirmai kedvetlenül vállat vont.

- Ha nem ismerném, nem köszönt volna. A diplomata lopva reánézett barátjára.

- Üljünk föl mi is, mert különben elmaradunk a menettől, s te nagyon későn jutsz hozzá az ebédhez... Ha ugyan van még étvágyad...

- Miért ne volna?

- Xxx xxxxxxxxx, a grófnő...

Xxxxxxx xxxxxxxxxxx a szánkóba, a medvebőr takarót fölhúzta a térdéig, s az ülés jobb oldalán kényelmesen elhelyezkedett.

- Te nem is diplomata vagy, Xxxx, hanem szinműiró. Mert a képzelő erőnek nem közönséges mértéke kell ahhoz, hogy két egyszerü tényből: abból, hogy Xxxxxx grófnő Xxxxxxxxxx mellett ül, s abból, hogy én a grófnőt ismerem - szerelmi tragédiákat kovácsolj.

- Nono, - mondá Xxxxxxxx s oly arczczal ült be barátjához, mint akinek vidám és el nem oszlatott kétségei vannak...

Vadmacskával bélelt bundájába behuzódva, a két barát jó ideig hallgatott. Szirmai a havat nézte, a téli napfényben szikrázó hómezőt, a fehérbe öltözött fákat, amelyek felett fekete varjak repdestek, mint a fehér vállu Elza grófnő felett a Xxxxxxxxxx bünös gondolatai.

A diplomata törte meg a hallgatást. Egy darabig közönyös dolgokról beszélgettek. Végre Szir- mai elüzve magától a multak emlékeit, rátért eredeti szándékára, arra, amelyért ő Szörényit meg akarta látogatni, - a kongresszusról kezdte kifakgatni. Mennyire haladtak a megbizottak? Előkészitették-e már kellőleg a vitás kérdéseket? Van-e közeledés az osztrák és orosz fölfogás között a lengyel kérdésben? Mi lesz Francziaországgal? A forradalom zivatarában kiöntött tengert, a mely fél Európát elárasztotta hullámaival, vissza tudják-e szoritani medrébe a szövetséges hatalmak, - visszaszoritják-e, előbbi határai közé?

A diplomata az előttük haladó szánra ügyelt. A szán elébe fogott lovak megijedtek valamitől és megbokrosodtak. Csak akkor válaszolt Szirmai kérdésére, mikor az udvari kocsis meg- fékezte és lassu ügetésre birta a tüzes, ideges állatokat.

- Hogy halad-e a kongresszus? Hogyne haladna. Szeptember óta ma vesz részt a tiszteletére rendezett harminczhatodik ünnepen. Ez a sok ünnepség belekerült Ausztriának sok, sok milliójába. S igy már is van a kongresszusnak egy kézzelfogható haszna: az állami csőd szélén levő Ausztriáról - e nagyszerű költekezésekre való tekintettel, - bizonyára azt hiszik, hogy csak szinlelte a pénzügyi nyomoruságot, s valójában gazdag ország, tejjel-mézzel folyó Kanaán.

Szirmai összeránczolta homlokát.

- Ne gyakorold rajtam az elmésségedet. Azt szeretném tudni, a sok dinom-dánom között megszületik-e valahára Európa uj rendje?

A fiók-diplomata megütődve nézett társára.

- Hogyan, te azt hiszed, tréfálok? Szegény barátom, a kanczellária nagyon egyoldaluvá tesz téged. Ugy vagy, mint a franczia gyümölcsfák, amelyeknek ága sodrony által megjelölt irány- ban nőhet csak. Te a kongresszust eszköznek nézed, pedig önczél. Amig a kongresszus tart Xxxxxxxxxx kápráztató szellemessége, ügyes mesterkedése, az idegen államok összeveszitése és rászedése: eltakarja Ausztria gyöngeségét. Xxxxxxxxxx lefőz mindenkit és mindenkinek tuljár az eszén, ennélfogva azt hiszi a világ, hogy Ausztriának van legtöbb szava a nemzetek tanácsában. Ne nézd le hát a sok ünnepélyt: a katonai parádékat, a fáczánvadászatot, a nagy futtatást, a hangversenyeket, bálokat, ebédeket. S ne nézd le az apróbb összejöveteleket sem: a szalonok cselszövényét és szerelmeskedését, a Xxxxx Xxxxx délutánjait, a bástyán való esti sétákat, s a politikusok hüségét, akik magasabb állami czélokból szarvakat engednek rakatni maguknak a fiatal, daliás czár és a zárkózott mogorva porosz király által. Mindez politika, a Metternich politikája. A kongresszus Ausztria ujjászületése. Napoleont a háboruk tették félel- metessé és nagygyá, Ausztriát a bécsi kongresszus... A kongresszust befejezni annyi, mint időt engedni a világnak, hogy mámora, amelyben a mi rozzant államunk oly erősnek látszik, elpárologjon. Ahogy a bálok gyertyái elalszanak: a nappali világitásban ujra meglátszik ránczunk, ijesztő soványságunk, Ausztriának rejtegetett, tehetetlen öregsége...

- De ez őrültség.

- Nem annyira, mint gondolnád... Xxxxxxxxxx nyujtja a kongresszust, nehogy valahogy véget érjen. Napról-napra változtatja álláspontját. Ma Oroszországot hitegeti, holnap Anglia mellé áll. S lélegzethez sem engedi jutni Poroszországot. Egyetlen kérdést sem enged megoldani. És mikor a nagyhatalmak már megegyeznének, föltüzeli az apró német államokat, amelyek képtelen és lehetetlen követelésekkel állanak elő, s összeveszitik Európát. Egyetlen ember van, aki belát a Xxxxxxxxxx kártyájába, az orosz czár. Micsoda küzdelem folyik e két ember között a szinfalak mögött! A czár még a nőknél is utjában áll a szép Xxxxxxx xxxxxxxxxx, s ha teheti, a szeretőit is elhalászsza az orra elől. Dühében olykor legazemberezi a herczeget, de titokban őt tartja a század legnagyobb állam-müvészének. Viszont Xxxxxxxxxx az egyetlen, aki a czárt a maga valóságában ismeri. Xxxxxxx, lovagiasnak, gyenge szivünek, nagylelkünek tartja őt a világ. Pedig ravasz, önző, számitó. Oroszország nagy czélját szeme elől soha sem téveszti... Vele gyülik meg a baja leginkább Xxxxxxxxxxxxx.

Xxxxxxx arczán meglátszott, hogy erősen figyel. Meglepte őt ez az uj világitás, s kezdte becsülni a zöld diplomatát, akinek zsebkendője és ruhája ibolya illatot árasztanak, de aki elég világosan lát. Xxxxxxxx észrevette a hatást, amit beszéde barátjára tett. Elmosolyodott.

- Ne csodáld, hogy ezeket tudom. Bizalmas óráiban mindezt elmondja nekem a herczeg. Nincs senki, aki élesebb gunynyal szólana a kongresszusról, mint ő. Petróleummal öntögeti le a fejedelmeket, a főherczegeket, a diplomatákat, de legjobban magát és Xxxxxxxxxxxx. Leönti és aztán meg is gyujtja. Szemünk láttára égnek hamuvá e büszke nagyságok. S a föld szinével válnak egyenlőkké a világ hatalmasai...

- Becsülöm érte Metternichet. Mert akkor volt ő nagy, mikor Xxxxxxxxx tőrbe csalta, mikor Ausztria szövetségével hitegette s egy szép napon egyesitette ellene egész Európát. De ez a szerep: ez a czigánykodás, büvészkedés, szemfényvesztés, komédiázás, - szóval a kong- resszusnak ez az állandósitása nem méltó az ő nagy tehetségéhez. Végre is mit akar? Örökké csak nem tarthatja bolondnak a népeket? A vége az lesz, hogy Ausztria, sokszinü játékával, mindenkit ellenségévé tesz, valamennyi barátját elvesziti...

A diplomata egy ideig hallgatott. Azután kitört belőle a lelkesedés.

- Nagy művész Metternich. Örök mintaképe az igaz diplomatának. Szépsége, szellemessége, könnyelmüsége, vidámsága, fényüzése, pazarló hajlama, szerelmeskedése: mindez a politiká- nak áll szolgálatában. S főleg a szerelmei. Minden nagyobb sikerét az asszonyoknak köszöni. Nem tudnak neki ellenállani. Segitik, támogatják, szolgálják. Xxxxxxxx ellen, legfőbb táma- sza, Xxxxxxxx legkedvesebb huga volt, a Xxxxx felesége, aki nagyon hirbe hozta magát vele. Ellenségei azt mondják, a herczeg kéjencz. Rosszul itélik meg. Oly bölcs mérsékletet tud tanusitani a szerelemben, hogy hihetetlen... De méltányolja és megbecsüli azt a világmozgató erőt, ami a nők szépségében, hüségében, árulásában rejlik...

Bécs valamennyi női szalónját mozgósitotta a kongresszus tagjai ellen. Minden szép asszony az ő szövetségese, minden légyott őt szolgálja, a tiltott szerelmi viszonyok valamennyi arany pókhálója az ő kövér legyeit fogdossa össze... A főuri hölgyek s az énekesnők egyképen szolgálják szépségükkel és ifjuságukkal az államot... A czár virágról-virágra röpked, s a porosz király Romeó módjára epekedik a Xxxxx Xxxxx hálószobája küszöbén... S mindezen finom cselszövénynek szála az ő fehér, nőies, mégis erős kezében fut össze... Azalatt pedig szépen összevesziti a kisebb és nagyobb államokat, összebonyolitja, huzza-halasztja a legegyszerübb kérdéseket. S a boldog Ausztria közvetit, hol egyik, hol másik javára dönt, s teli hold módjára már is ugy ragyog ujra Európa égboltján tekintélye és nemzetközi állása, mint az utolsó másfél száz esztendő alatt soha.

Szirmai hevesen szakitotta meg barátjának Xxxxxxxxxxxx mondott lángoló dicséretét.

- Szóval, Xxxxxxxxxx és az egész diplomácziai kar, nem tudnak kisütni semmi okosat államaik javára. Azon igyekeznek tehát, hogy legalább az okosság látszatát megóvják. Ügyesen cso- portositják a semmittevést. Az emberek hiuságára, gyöngeségére, hibáira, alacsony szenvedé- lyére akarják épiteni Európa jövőjét. Nem annyi ez, mint futó homokra épiteni? Attól tartok, a kongresszus addig czivakodik s addig halogatja a döntést, mig Xxxxxxxx valahogy ujra széttöri a ketrecze rácsát és szétugrasztja az egész diszes társaságot...

Szörényi nevetett.

- Gyermek vagy, Xxxx. Xxxxxxxxxxx ne beszéljünk, ő már a történelemé... Xxxxx, az ördögbe, ha a kongresszus hosszu, mint a szentiványi ének, annak a politikán kivül más oka is van. Mikor nehéz, véres ostrom után a hadvezér bevesz egy ellenséges várost, néhány órai szabad zsákmányolást enged katonáinak... Xxxxxxxxxx s a kisebb és nagyobb diplomatáknak nagy érdemük van Xxxxxxxx legyőzésében. Csak megérdemlik, hogy érdemök némi csekély jutal- mául a kongresszus idején szabadon zsákmányolhassanak? Hogy kifosztogassák a nagyobb és kisebb udvarokat? A diplomaták ettől is, attól is húznak tiszteletdijakat... Megfizettetik magukat mindenkitől... Aratnak itt is, ott is. Anglia és Oroszország különösen kedvelik a jupiteri szokásokat. Aranyeső alakjában szállanak rá a makacs, gáncsolkodó államférfiakra...

A schönbrunni kastélyhoz értek. A csengős udvari szánok népe már a lépcsőkön tolongott. A nagy teremben „Hamupipőke” került szinre. A magas uraságok abban gyönyörködtek.

Szirmai lassan bontakozott ki bundájából. Lába elzsibbadt, néhány perczig ott tipegett a szán körül, hogy lábában a vérkeringés meginduljon. Lelke is zsibbadt volt. Xxxxx a romlottságnak és belső rothadásnak feltárása, amely bécsi kongresszus czimén oly veszedelmesen támadta meg a közerkölcsöket, megdöbbentette.

Milyen kezekre van bizva a népek és országok sorsa! Ideje már, hogy a hozzá hasonló önzetlen és becsületes potitikusok más utra téritsék a monarchia sorsát...

Xxxxxxxx azalatt körülnézett. Mint a birodalmi kanczellár emberét, mindenki ismerte Schön- brunnban. Hamar megteritettek kettőjük számára egy asztalt, s néhány percz mulva a császári kastély egy kis rejtett szobájában pompásan megebédelt a két jó barát, farkasétvágygyal látva hozzá a franczia szakács sültjeihez és a császári pincze hires boraihoz.

Szirmai ebéd alatt is szótalan volt. Xxxxx, ivott, hallgatott s néha szórakozottan, bágyadtan nevetett, a diplomata egy-egy szemérmetlen udvari pletykájára.

A fényes fejedelmi társaság este indult vissza Bécsbe, fáklyafénynél.

Szirmai az előcsarnokban állott. Nézte, hogy szállanak fel, ruhájukat magasan felfogva, selyem harisnyájukat s ingerlő, apró lábacskáikat mutogatva, a nők, mikor valaki a vállát érin- tette. Ahogy megfordult, Elza grófnő mosolygott reá.

- Végre megcsiptem. Maga rossz ember, kerüli a házunkat. Az a szerencséje, hogy a gróf nagyon el van foglalva egy szürkeszemü, rézhaju angol ladyvel, különben feltünőnek találná az ön hosszu és érthetetlen távolmaradását.

Xxxxxxxxxx eszébe jutott Szörényi beszéde, fürkésző szemekkel nézte a grófnőt. Nem vett észre rajta semmit. A sima homlok megett nem tudta mi rejtőzik. Az asszonyi szem el tudja titkolni az édes bünnek minden legkisebb nyomát.

- Minek alkalmatlankodnám én önöknél, grófnő? Az uj barátok kedvéért a régiekről könnyen megfeledkezünk. S főleg ha az uj barát oly szép és hires, mint Xxxxxxxxxx Xxxxxxx herczeg...

A grófnő az egyik ujját Xxxxxxx szájára tette.

- Hallgasson... A herczeg valóban ostromol. S csak a franczia gárda hal meg, a magamforma fiatal asszony, a kit az ura szeret, de elhanyagol, inkább - megadja magát. Azután meg, bará- tom, a hazafiasság is valami! Mint a hárfán, mesterileg fogok játszani a herczeg szivének hurjain. A főispán, az ön s az ország érdekében.

- Xxxxx xxxxxxx ki a játékból, grófnő... Xxxx grófnő kaczéran elnevette magát.

- Csak nem féltékeny, szegény barátom? Volt idő, amikor csak a kezét kellett volna kinyujtani utánam. Ám ön, az erkölcsök nevében, a kedvező alkalmat elszalasztotta... És maga? Ebben az általános szerelmi mámorban, amelyet most Bécs magából áraszt, még mindig Xxxxx Xxxxx gyanánt viselkedik? Na mondja, nincs senkije?

Szirmai válaszolni akart. Kemény, kegyetlen szavak lebegtek ajkán, mikor Xxxxxxxxxx meg- szólitotta.

- Xxxxxxx, ugy-e bár?

- Szolgálatára, herczeg.

Xxxxxxxxxx udvarias kézmozdulattal vonta be társalgásába a grófnőt.

- Nem is tudtam, hogy ismerik egymást? Xxxxx, grófnő, az ön földije kierőszakolt tőlem a multkor valamit, amit feleslegesnek tartottam. Kierőszakolta, hogy a három szövetséges uralkodót a mult év október havában Budára utaztassam, s megmutogassam a magyaroknak. Minthogy szép idő kedvezett a budai utnak, s a magyar főurak nemzeti pompája még a czár szemét is elkápráztatta, a császár meg volt a tanácsos ur előterjesztésével elégedve... Föl- teszem, hogy rögtön ki is szemelte bizalmas emberének... S csak még azon csodálkozom, hogy nem rendelte magához... Xxxxx meg, grófnő, fiatal barátunkat valamelyik délután egy csésze teára, s hivjon meg engem is...

Xxxxx lágyan, hanyagul oda tartotta Xxxxxxxxxx, fejét meghajtotta a grófnő előtt s a württembergi herczeghez fordult, hogy megigézze szellemes mondásaival...

Xxxxxxxx visszamenet, xxxxxxxxx Xxxxx grófnő mellé került, a ponceau-szinü hölgy mellé, aki elhagyatva epedt a menetben, mikor a Xxxxxx-térről elindultak. Az epedő szinü hölgy elég szép és elég fiatal volt arra, hogy Xxxxxxxx ne hagyja epedni reménytelenül...

Xxxxxxx egyedül szállt fel a Szörényi szánjába. Ahogy a fáklyafénytől megvilágitott havat nézte, és összefont karral, gondolatokba merülve ült a helyén, drámai kép jelent meg előtte: Xxxxxxxx, mikor az oroszországi, végtelen hómezőkön, a büszke grand arméenak romjaival haza felé tartott.

Mit érezhetett e nagy ember, mikor sötét homlokkal, lázban égő szemmel, lehajtott fővel a hósivatagot nézte?

S mit érezhet most a számkivetésben, mikor a győzők az időt lopják, apró fondorlatokat szőnek, egymással kis dolgokon hajba kapnak, s hosszu hajukat nem féltik a szebbnél szebb bécsi Delilák arany ollójától?... Hogy ilyen romlott, hiu, csélcsap, gyönge, megbizhatatlan, minden nagy elhatározástól irtózó emberek győzték le, - ez valóban nagyon fájhat Napoleon- nak, ha számkivetésében erről gondolkozik...

Két gyalogezred sorfala között vonult Bécsbe a királyok ragyogó menete, a hideg, ködös téli éjszakában. Száz meg száz fáklya fénye világitotta meg utjokat. Ebben a bizonytalan, vörös világitásban, álomkép módjára tünt el egyik szán a másik után, s egyenként halt el az apró ezüst csengetyük csilingelése.

Szirmai rászólott a kocsisára, hogy lassabban hajtson. Szerette volna, - maga sem tudta miért,

- hogy a menettől messzire, nagyon messzire elmaradjon...

XV.

A schönbrunni kerti házban.

A kongresszus vendégei az osztrák császárné termeiben pompás élőképekben gyönyörködtek, mikor - 1815 márczius 5-én - a livornói angol konzul jelentése megérkezett.

Xxxxxxxxxx ugy vette kezébe, mint más egyszerü jelentést. A hivatalos pecsétet körülvágta, nehogy megsértse s a szürke, meritett papirost ujjai között tartva, az Elza grófnő vállaira gondolt. Sohasem látott szebb vállakat világ életében. Pedig ő herczegsége pályája, - mint pokolhoz vezető ut jószándékkal, - szép asszonyok karjával, vállával, hajával, mosolyával, gödrös állával, babonás szemével volt kikövezve.

Mint a szerelemnek valamennyi müvésze: minden nőben fedezett föl valamit, ami más nőben nem volt meg. Éles szeme, a melyet kortársai, politikai értelemben véve, a ragadozó madarak átható pillantásához hasonlitottak, - rögtön felismerte a nőnek legrejtettebb egyéni tulajdon- ságát. S nem szerelmük, önfeledt szenvedélyük maradt meg leginkább emlékezetében, hanem minden kedvesének az az egyéni vonása, amely őt másoktól megkülönböztette. Egyiknek a szeme, másiknak a mosolya, harmadiknak a járása, negyediknek a hangja, ötödiknek az arany- pihés nyaka... Elza grófnőnek a ragyogó válla.

A konzul jelentését olvasatlanul tette le kezéből, s egy billet douxra nehány sort irt. A boritékot megczimezte, behintette arany porzóval és lepecsételte czimeres gyürüjével. Azután csöngetett. Titkárának átadta a levélkét, anélkül, hogy reá pillantana. Lágy, behizelgő hangon,

- Szörényi ismerte már e hang jelentőségét, - mondá:

- Küldje el, barátom a grófnőnek.

Néhány pillanatig mosolygó szemmel nézett maga elé. Finom, szárkásztikus száján meglát- szott felindulása... A grófnő fiatal vállára gondolt...

Majd könnyedén sóhajtott. Eszébe jutott a hivatal, a munka, az államférfiui gondok. Ujra kezébe vette a konzul jelentését.

Jó, hogy nem látta senki. Oly nagy diplomatához, mint ő, nem illett az a hirtelen elképedés, amely egyszerre letörölte arczáról a verőfényt. Még fel is ugrott székéből s csak később ült vissza, restelve idegességét. S az Elza grófnő vállai, azok is elenyésztek e pillanatban. He- lyette mást látott: a tengert, Elba szigetét, amelyről Xxxxxxxx, kijátszva őreinek éberségét, megszökött. A livornói angol konzul ezt jelentette...

A királyok, fejedelmek és főherczegek tehát élőképekben gyönyörködtek. Egy kicsit talán bele is fáradtak már a sok mulatozásba, unták magukat, s óhajtották, hogy a kongresszusnak vége szakadjon. Csakhogy a diplomaták nem eresztették őket. A szász és lengyel kérdés még mindig „szőnyegen forgott.” S szőnyegen is fog forogni mindaddig, amig a macska, a félel- metes macska egy hatalmas ugrással köztük nem terem, és véget nem vet az egerek játékának.

Xxxxxxx király unta legjobban magát mind eme fényes uraságok között. Neki legtöbb jog- czime volt erre: ő viselte egyedül a kongresszus roppant költségeit.

Talán el is szunnyadt egy kicsit, - a lakájok jól befütötték a termeket, - mikor a főminiszter belépett.

Elegánsan lépett be és zajtalanul. Mély hajbókot csinált a császárok és királyok gyülekezete előtt. Nagyon ügyelt, hogy mindenkit a megillető megtiszteltetésben részesitsen, s hogy mikor az orosz czár és a württembergi herczeg előtt egyforma udvariassággal hajlong, mégis egész valójából kilássék, mily ég és föld különbség van a két ur hatalma és méltósága közt.

Nem ült le. Megállott oldalt, s csipkés kézelőjét huzogatva, a szép asszonyokra mosolygott. Majd diskréten és hódolattal, de állhatatosan Ferenczre nézett.

A király mintha megérezte volna e tekintetet, megrezzent s oda intette magához.

Metternich hozzálépett, halkan nehány szót váltottak. A király sovány, zárkozott arcza feszült figyelmet s nagy érdeklődést árult el. Az orosz czárhoz hajolt, aki jobbja felül ült. A czár, hármuk közül leginkább elárulta magát. Xxxxx, életteljes arcza elsápadt, gyorsan, izgatottan, élénk kézmozdulatokkal beszélt.

Mindenki tisztában volt vele, hogy valami nagy dolog történt. Senki sem figyelt többé az élőképekre. A fényes társaság tagjain kimondhatatlan izgatottság vett erőt.

A két császár és a porosz király félre vonultak, s Xxxxxxxxxxxx is bevonták beszélgetésükbe.

Csakhogy a herczeg már nyugodt volt, derült és hideg, mint egy márcziusi délután. Egyik kezét spádéje markolatán tartva, fejét kissé meghajtva magyarázott valamit a három ural- kodónak. A czár szórakozottan és nyugtalanul hallgatta, összeránczolt homloka nem akart kiengedni. De Xxxxxxx császár beteges arcza tüzben égett, nála szokatlan erélylyel bátoritotta megszeppent szövetségeseit.

Xxxxxx mulva egész Bécs tele volt a riasztó hirrel, hogy Xxxxxxxx Francziaország felé vette utját. A szövetséges fejedelmek mindenfelé kiadták a mozgósitási parancsot. S a kongresszus megriadt madarak módjára, szétrebbent, a világnak mind a négy tája felé...

Márczius végén Szirmai lakásán burg-zsandár kopogtatott be. Szóbeli parancsot hozott, hogy délután két órakor a schönbrunni park kapujánál jelentkezzék.

A piros kabátos, fehér nadrágos, lószőrsisakos vitéz megjelenése nagy feltünést keltett az egyemeletes bécsi házban, ahol csupa nyárspolgár lakott a Szirmai kivételével.

A háziur, - akinek virágzó péküzlete volt, - nyomban bement lakójához, hogy közölje vele aggodalmait.

Mert Xxxxxxx xxxxx aggodalmai támadtak. Faggatta Xxxxxxxx, micsoda rossz fát tett a tüzre? Hiába erősitgette, hogy nem tett ő semmit. A derék pékmester ravaszul mosolygott és azt hajtogatta szüntelen, hogy őt nem lehet az orránál fogva vezetni. Tudja ő jól, mit jelent az, ha

„Franzl” magához rendel egy-egy kisebb tisztviselőt. Meg akarja mosni istenigazában a fejét.

Minthogy a császárt minden utczagyerek ismerte, jó és rossz tulajdonságaival együtt, Xxxxxxx xx jó tanácsokkal szolgált a lakójának. Főleg azt kötötte szivére, hogy ne igyekezzék a császár lelkében olvasni. Azt ő nem engedi meg senkinek. Nagyon szereti elrejteni embertársai elől gondolatait és érzéseit.

Xxxx Xxxxxxx is tépelődött, mit akarhat vele a császár? Erre is, arra is gondolt, de belátta végre, hogy rejtélylyel van dolga, amelyen hasztalan töri a fejét. Legjobb lesz bevárni, mit hoz a végzetes délután.

Igaz, Xxxxxxxxxx előkészitette őt erre. S azt is xxxxxxxx, hogy a király szivesen választja ki bizalmasait a kisebb emberek köréből. De szabad-e ilyesmit remélnie? Mivel szolgált volna ő rá a magyar király figyelmére?

Délelőtt elvégezte rendes napi munkáját. Nem vette magán észre, hogy izgatott volna. Ugyanolyan rövid, világos és könnyen érthető előterjesztéseket csinált, mint egyébkor.

Az ebédhez is nyugodtan ült le. Sőt, ugy vette észre, szinte tüntetett a nyugodtságával és hidegvérével. Ami már baj volt.

Valamelyik ételét sokáig készitették. S ő nem merte sürgetni; attól tartott, hogy még izgatottnak hiszik az emberek, mikor ő nem az. Vagy legalább nem akar annak látszani.

Egyetlenegyszer nézte meg óráját. De nem rendelt mindjárt kocsit, előbb fekete kávét akart inni. Ugy hitte, nem érdemes azt elhagyni egy fejedelmi szidás kedvéért.

Mikor beült a kocsiba s a schönbrunni uton mind közelebb jutott a kastélyhoz, még akkor sem vett észre magán semmi változást.

Ahogy megérkezett, meglátta azonnal a udvari zsandárt. Le és fel járkált a kapu előtt, óráját kezében tartva.

- Attól féltem, elkésik. Ő felsége szereti a pontos embereket...

Megindult előtte. Az őrséget épen akkor váltották föl harsány kiabálás és dobpergés között. Elérték a parkhoz vezető vasajtót. A zsandár hátrafordult s jóakarattal biztatta.

- Ne féljen ám semmit. Szirmai mosolygott.

- Nem félek, barátom.

- Xxxx, mások is mondták már ezt. Xxxxxxxx is szepegnek, ha a császár hivatja őket. Meg kell szokni, ennyi az egész...

Az ütere még mindig rendesen vert, pedig már a zsandár magában hagyta, hogy a császárnak bejelentse.

Tisztán tartott, finom fövénynyel behintett uton állott, a melegházak közelében. Az egyenesre nyirott fasor végén, a napsütésben emberi alakot látott. Botra támaszkodva, bizonytalan lép- tekkel közeledett. A piros kabátos, ezüst sisakos burg-zsandár egyenesen felé tartott s meg- állott előtte, mint a czövek.

- A király!

Szirmai merően oda nézett. Szive sebesen vert, kétszer háromszor nehezen lélegzett. Végre is sok függött az első találkozástól. Döntő lehet egész életére.

Bár lelkében nagy elhatározásokat forgatott, s bár az áhitat bizonyos nemével várta a királyt, csodálatos, mégis apró vonásokat figyelt meg rajta. A járását, a botja kopogását, s a szürke tiroli zeke mélységes zsebét, amelyből irások kandikáltak ki. Levette kalapját s meghajtott fejjel állott az ut közepén. Közel hozzá fapad volt, a király fáradtan leült rá, ahogy odaért, és Xxxxxxxx közelebb intette.

Ferencz középtermetü, nyulánk volt. Arcza sovány, de a szine egészséges. Szeme fürkészve, alulról fölfelé nézte azt, akivel dolga volt. Fürkészve, sőt bizalmatlanul.

Szirmai szép, nyilt szeme oly néma hódolattal viszonozta az uralkodó pillantását, hogy Xxxxxxx elmosolyodott. Ez a mosoly azonban csak átvillant arczán, azután ujra zárkozott, gyanakodó, komoly lett.

- Maga még fiatal, s már is tanácsos. Szép előmenetel... Tud-e róla valaki, hogy hivattam?

- Senkisem tud, felség.

- Nem is szabad tudni. Még Metternichnek sem. Ismeri Metternichet? Ez a kérdés váratlan és gyors volt, mint a a vivótőr szurása.

- Ki ne ismerné őt, felség?

Xxxxxxx xxxxxxxxxx nézett rá. Ez a kitérés az egyenes felelet elől nem tetszett neki.

- Őszintén kell válaszolni minden kérdésemre, fiatal ember. Minden gondolatát el kell mon- dani. Xxxxxxx akarok látni s a legkeserübb igazságot is jobban szeretem az udvarias semmit- mondásnál.

Szeme találkozott a Xxxxxxx becsületes, nyilt kék szemével. Bágyadt mosolylyal tette hozzá:

- Szóval, nem azért hivattam, hogy diplomatizáljon... Utálom a diplomatákat. Véleménynyel nem birnak, s hallgatnak a korszak kérdéseiről: ez az ő bölcseségük. Öltözködnek, kártyáz- nak, pletykáznak, látogatásokat fogadnak: ez az ő foglalkozásuk. Felidézik a háborut, s ép bőrrel nézik végig pusztitásait: ez az ő hivatásuk... Azt, amit mondtam, különben, nem értettem Metternichre... Maga irta ezt?

Kivett zsebéből egy két ives jelentést. Szirmai ráismert. Ez volt az az irásbeli előterjesztés, amelyet a kanczellárnak benyujtott, s melyben politikai és érzelmi okokkal bizonyitotta, hogy a fejedelmeket le kell vinni Budára is.

- Én irtam, felség.

- Meg is tettük a budai utat. Hanem négy iráshibát találtam mindjárt az első oldalon... Lássa, ki is javitottam.

Diadalmasan lengette kezében az irást.

- Sietve irtam, felség.

- Soha sem szabad sietni, fiatal ember. Sem az irásban, sem a politikában...

A király hamisitatlan, bécsi dialektussal beszélt, amire büszke volt, s amit az egész főuri világ utánzott az ő kedvéért.

E jámbor és együgyü tájszólás álarcza alá akárhányszor mély megfigyelést, találó igazságot, sőt politikai bölcseséget rejtett Ferencz. És e beszédmódnak megvolt az a nagy előnye, hogy tévedésbe ejtette és nyiltságra csábitotta az embereket. Lépre mentek, mint a rigók, mielőtt magukat észrevették volna.

A faggatásnak, kikérdezésnek müvészetében a király sokra vitte. Xxxxxxx észre sem vette, mikor már alaposan kikérdezgette a magyar kanczellária ügyeiről és embereiről.

A fiatal tanácsos őszinte, egyenes beszéde, józan itélete, bátor szókimondása nagyon megtet- szett neki.

Xxxxxxxx vált el tőle és előre megmondta, hogy magyar ügyekben sokszor fogja meghallgatni...

Mikor hazafelé ment, ugy érezte magát, mint aki nehéz vasajtónak lakatját nyitotta ki. Amit a vasajtó mögött látott, xxxxxx örömmel és megelégedéssel töltötte el lelkét.

Oly uralkodó Xxxxxxx, aki népei sorsát szivén hordja s aki népeivel sokat foglalkozik. Már az a módja, hogy miniszterek és nagyfejü politikusok háta megett jelentéktelen s igy elfogulatlan emberek véleményét hallgatja meg, arra a nemes törekvésre mutat, hogy közel akar férkőzni a nép lelkéhez és legtitkosabb gondolatához. A teljes igazságot akarja megtudni, nem a minisz- terek féligazságait.

Ha ez az uralkodó és a magyar nemzet egymásra ismer: szép, dicső korszaka következik a magyar történelemnek...

- Nagy ember a király - hajtogatta lelkesen. - A világ reszket Xxxxxxxxxxx, aki Párizsban már mozgósitja légióit, s ő - kedves tiroliai módjára zöldesszürke gyapjuingbe, rövid térdnad- rágba, szines harisnyába és széles karimáju kalapba öltözve, - nyugodtan kertészkedik Schönbrunnban, és iráshibákat javitgat... Meg titkos találkozása van Xxxxxxx Xxxxxxx... Egy kis kanczelláriai tanácsossal...

XVI.

Xxxxxxxxxx Xxxxxxx herczeg.

Xxxxxxxx, lakásán találta Elza grófnő meghivóját, teára.

„Jőjjön el okvetlenül, - igy végződött a rövid levél, - ott lesz Metternich is”...

Még az örvendetes és lelkes érzések hatása alatt állva, Xxxxxxx elhatározta, hogy a meghivást elfogadja, találkozni akart a herczeggel, aki oly sokat tehetett érdekében.

Később, mikor már átöltözött, s a tükör előtt állva, felsütött haját rendezgette, eszébe jutott, hogy ő tulajdonképen büntársává szegődik a grófnő kalandjának. Sokkal jobb barátságban áll Xxxxxxxxx, hogysem ezt tehetné.

Elkedvetlenedett s elkezdett tünődni, öt órakor a herrengassei kis palota kapujánál állott, mégis.

A lépcsőn Xxxxxxxxx találkozott. A főispán idősebbnek látszott, s még soványabb és a haja veresebb volt, mint egyébkor. Mikor Xxxxxxx azt kérdezte tőle, hogy nem beteg-e, hogy oly bőjti szinben van, a főispán a szemébe nevetett.

- Mi jut eszedbe? Ezt a bécsi élet teszi. A sok estély, bál, szinház, kártyaasztal... meg a nők... Te, ugy látom, a nagyvárosban is filiszter maradtál: pufók, piros és koránfekvő... A feleségem már vár reád, nem tartóztatlak. Csak azt akarom még mondani hogy Xxxxxxxxxxxxx ments ki. Nagyon sokra becsülöm a herczeg társaságát, de Xxxxxxx ladynek megigértem, hogy együtt ebédelek vele valami külvárosi söntésben, ahol a vendéglőst isteni gorombaságáért

„Sauwirth”-nek hivják, s ahová - épen ezen okból, - csakugy tódul az előkelő világ. Csak öt kis asztala van s igy valóságos ostrommal kerithet helyet az ember magának...

Beült kocsijába s elhajtatott. Xxxxxxx gondolkozva folytatta utját. Néhány pillanat mulva a grófnőnek bejelentették. Xxxx grófnő két szobán át elébe jött és kezénél fogva vezette be abba a nyolczszegletü, halványsárga szalonba, amely igazi szerelmi fészek volt, ahol csak a leg- bizalmasabb barátait fogadta. Ugy volt öltözve, mintha estélyre menne. Csak ékszer volt rajta kevesebb, mint egyébkor. Három szál piros szekfü volt a hajában és három szál az övénél. Magasszáru svéd keztyü volt rajta, amely irigyen eltakarta karját.

- Üljön le. Ide közelebb. Egészen közel. Azt akarom, hogy jóbarátok maradjunk. Maga a leánykoromat juttatja eszembe; az ártatlan érzelmeket, amelyek, mint a hulló virág szirma, nem tesznek kárt senkiben. Se a fában, mert csak a virághullás után képződik a gyümölcs, sem a járókelőben, akire reáesik.

Álmodozva beszélt s lesütötte szempilláit. Azután hirtelen fölnézett Szirmaira.

- Nem kaczérkodom önnel, barátom, ne értsen félre. De a férfinek, bármily erős és eszes, szüksége van a nők barátságára. Xxxxx, Xxxxxxxxxx a nőknek köszöni sikereit. Illetőleg nekik köszöni azt, ami nélkül a diplomaták és államférfiak csak a sötétben tapogatódznak: a talajnak teljes ismeretét. A nők barátsága révén sok mindent megtud, sok mindenről értesül, s igy nem egyszer előzi meg az őt fenyegető veszedelmeket. Maga oly egyedül áll, barátom, pedig nemes czéljai vannak. Azt hiszi, megy valamire nélkülünk? A szalonok barátsága nélkül el- bukik nagy terveivel együtt.

Szirmai mélabusan mosolygott.

- Lehet önzetlen barátság férfi és nő között? S lehet-e, mondja meg őszintén, köztünk?

- Miért ne? Sőt épen miköztünk lehet. Nem történt köztem és ön között semmi, ami barátság- nál egyébre kötelezne... Az ágnak egy kis nyugtalan rezgése, akkor, mikor a madár odatelep- szik, s akkor amikor elszáll: ez az egész... Nem lehet veszedelem nélkül élni Xxxxxxxxxx társaságában. Az ember kedvet kap a politikára, amelyet a herczeg, Xxxxxxxx bukása óta, asszonyok szerelme, fényüzése, változékonysága, szalonja, cselszövénye által folytat... Én is bele akarom ártani magamat az állam ügyeibe. S önt szemeltem ki erre alkalmas médiumnak. Egyszer már be is ártottam...

- Xx, grófnő? Ön ártotta volna bele magát a politikába?

- Én. A bajor kérdésben Xxxxxxxxxx nem engedett. Igen magas helyről fölkértek, hogy puhit- sam meg. Akkor kezdett nekem udvarolni s epedő, lágy hangulatban volt, mint mikor az ember egy szép dal legelső sorait olvassa... Megkinoztam kegyetlenül. Szeszélyes voltam hozzá, elzártam előtte ajtómat, ajándékait visszaküldtem, szerelmes leveleit fölbontatlanul dobtam tüzbe. Sőt kaczérkodni kezdtem a bajor attaséval. Ez több volt mint amit elviselhetett. Megadta magát négy nap alatt. Akkoriban nem engedett volna ki kezei közül harminczhárom Bajorország kedvéért sem.

- Mindez szép s köszönöm jóindulatát. De én a nők közül senkit s igy önt sem tudnám terhelni politikával.

Elza grófnő kiterjesztette XIV. Xxxxx korabeli legyezőjét, amelyre mithologiai jelenetek voltak festve, s a legyező mögül elnézően xxxxxxxxxx Xxxxxxxxx.

- Mily büszke ön. Senkiben sem bizik, csak a maga erejében. Azt gondolja: Xxxxxx, aki vilá- gokat elbir vállain... Várjon egy kicsit, barátom. A kiábrándulás órája önre nézve is ütni fog... S a tőrbe került oroszlánnak szüksége lesz az én hegyes, apró egérfogaimra. Megigérem, hogy mikor szüksége lesz rám, megmentem...

Metternich bejelentés nélkül lépett be e pillanatban. Szirmai, ahogy jól megnézte, nem csodál- kozott, hogy nőkre oly nagy hatása van.

Termete, járása, pillantása... vonzó volt nagyon. Homloka magas, orra finom, görögös hajlású, haja gesztenyeszinü, fényes, puha. Szóval, nem mindennapi férfiszépség volt a herczeg, de legérdekesebb a szája volt, amely körül állandóan szellemes, gunyos, de határozottan érzéki mosoly lebegett.

Kezet csókolt a grófnőnek és Xxxxxxxxxx, mint a multkori találkozáskor, fehér, puha kezét nyujtá.

- Mily figyelmes ön, grófnő, hogy összehozott fiatal barátunkkal.

Kalapját a szék alá tette, ő maga leült, s mint a ki jól érzi magát, hosszu lélekzetet vett.

A herczeg ügyes társalgó volt. Szellemes beszéde, mint a repülő fecske szárnya, a dolgoknak és embereknek csak a csillogó fölszinét érintette. Xxxxxx az ő társalgását a franczia bölcselők által készitett hires Enciklopediához hasonlitotta. S valóban olyan volt. Mindenről tudott va- lamit, de semmiről sem mindent. Az alaposságnak, - a mely nála az unalmassággal volt egy- értelmü, - még a látszatát is kerülte; de elmés volt és szellemes, mint Xxxxxxx és D’Xxxxxxxx fejtegetései. Xxxxx bécsi pletykákról beszélt, a melyekről egytől-egyig tudomása volt. Majd a grófnőnek a tavaszi divat ujdonságait fejtegette, s apróra megbeszélt vele egy csodaszép eperszin öltözetet. Tanácsot adott neki, milyen csipkét és szalagot vegyen hozzá.

Az inas ezüst tálczán behozta a teát. A herczeg maga töltött magának. A grófnő puszta kézzel tett hat darab czukrot az amorettes, antik csészébe, a mely porczellánból való volt s oly fehér és áttetsző, mint az Elza grófnő bőre.

- A herczeg nagyon édesen szeret mindent.

- A mesterségem hozza magával, grófnő.

Szirmai ült és figyelt. Ez hát a hires Xxxxxxxxxx Xxxxxxx herczeg, Európa első diplomatája? Xxxxx, csillogó, rendkivüli dolgokat várt tőle; de a herczeg haszontalan, semmitmondó, aprólékos dolgokról csevegett.

- Ezért hivott ide? gondolta magában és xxxxx közlékenyebb, fecsegőbb lett a herczeg, ő annál zárkózottabb, hallgatagabb lőn. Xxxxx kedvét alig volt képes titkolni, s csak nehezen tudta magát türtőztetni.

De azután eszébe jutott, hogy ez a Xxxxxxxxxx legeredetibb tulajdonsága. Soha sem vett ő komolyan semmit, legkevésbé az államügyeket. S visszagondolt egy hihetetlen történetre, a mit róla széltében beszéltek. Mikor Xxxxxxxx ellen az első európai szövetség, a herczeg lángesze segiségével létrejött, még egy utolsó éjjeli ülést tartottak Karlsbádban. Ott akarták aláirni a katonai egyezséget.

Mindenki megjött már, csak Xxxxxxxxxx késett. Az orosz megbizott rosszat gyanitott. Azt hitte, hogy Ausztria felültette a többi udvart az utolsó pillanatban. Nagy izgalom támadt a diplomaták között.

Végre utána küldték Genzet. Genz éjjeli tizenegy órakor utnak indult s Metternichhel az Alte Wiesén találkozott. Nagyszélü kalap, vállán átvetett olasz köpenyeg volt rajta. Az utczákon csatangolt, himes szárnyu éjjeli pillangók után. A katonai egyezség aláirása teljesen kiment az eszéből. Szerelmes hangulatban volt, mint a macska...

Most is divatról, szövetekről, ünnepélyek rendezéséről beszélt. S ugy ült a karosszékben, mint minden született lustálkodó, a ki halálos ellensége a komoly és fárasztó munkának.

Xxxxxxxxxx éles, átható szeme belátott a Szirmai lelkébe. Érezte, hogy a fiatal tanácsos e pilla- natban nem valami sokra tartja őt, s hogy elvesziti előtte rögtön hitelét és tekintélyét. Szép, gunyos szája csendesen, halkan mosolygott, mulatott a Szirmai zavarán és keserves csalódásán.

Egyszer aztán, minden átmenet nélkül az orosz czárra tért át.

A bécsi élet a fiatal czárt nagyon megváltoztatta. Ez az életerős, daliás orosz, farkas étvágy- gyal vetette magát az asszonyokra... Egy év alatt megvénült, meghizott, ellustult. Egész nap diványokon és székeken hever. Jól tette Xxxxxxxx, hogy üstökös módjára megjelent a láthatáron. Legalább a czár felriad a tétlen, szibarita élet párnájáról.

A grófnő teát töltött Xxxxxxxxxx, s kötekedve fordult a herczeghez.

- Önből a féltékenység beszél. A hóditó Xxxxxx xxxx, a hol csak teheti, az utjába áll. Vallja meg, herczeg, ez boszantja önt.

Metternich szeme derülten csillogott. Xxxxxx, kis kortyokban itta teáját.

- Már az ugy van. Ma is csinos jelenetem volt vele... A lengyel kérdés miatt ugyanis titkos katonai szerződésre léptem Angliával és Francziaországgal, Porosz és Oroszország ellen.

Szirmai elkiáltotta magát meglepetésében.

- Francziaországgal, a mely ellen a kongresszust összehivták? A herczeg vigyázva letette a csészéjét.

- Miért ne, ha az orosz-porosz benső viszony miatt máskép nem boldogulhattam?... Csakhogy hiba történt. A franczia király esze nélkül elfutott Versaillesből Xxxxxxxx közeledésének hirére. A titkos katonai szerződést, az ügyetlen, az asztalon felejtette. Xxxxxxxx abban a hitben, hogy leleplezésével viszályt támaszt köztünk és Oroszország között, megküldte a

szerződést Xxxxxx xxxxxxx... A czár ma reggel hivatott. Xxxxx fénylett, izgatottan járt fel és alá szobájában, mikor hozzá beléptem. Xxxxx alá tartotta a fatális irást s dörgő hangon kiáltá:

„Ismeri-e ezt herczeg? Mennyit fizetett e szerződésért önnek Anglia?” Kitérőleg akartam válaszolni. Udvariasan mosolyogva állottam előtte, s elgondoltam a leleplezés minden vég- zetes következményét... A czár dühbe jön, Xxxxxxxx karjaiba dobja magát, a félrevezetett Poroszország is cserben hagy: ez a helyzet Ausztria végromlása... De szerencsére a czár jobban gyülöli Xxxxxxxxx, mint az én apró cselszövényeimet. Mit gondol, tanácsos ur, mire határozta magát? Tüzbe dobta a szerződést és kibékülése és bocsánata jeléül mindkét kezét felém nyujtá... Ausztria meg van mentve és Xxxxxxxx sorsa meg van pecsételve...

Mindezt könnyedén, feltünőbb hangsuly nélkül mondta. Mégis Szirmai kiérezte belőle, a hogy egy darab világtörténelem az, a mit hallott.

- Nagy koczkázattal játszott herczegséged, - mondá, alig palástolva megdöbbenését.

Xxxxxxxxxx szép szeme a grófnőre mosolygott. Néhány szót sugott neki, - bizonyára égő szerelmes szavakat, - mert a fiatal asszony arcza lángba borult tőle. Xxxx Xxxxxxxxx nézett jóságosan, a mester angyali türelmével, a ki valamelyik nehéz felfogásu tanitványát elemi dolgokra oktatja.

- A politika és az élet koczkázattal jár, fiatal barátom. S ha érdekes bonyodalom, elmés cselszövény, a nyerés ingere és a vesztés félelme nem volna meg a politikában: az ördög foglalkoznék ily unalmas, szürke, lélek nélkül való, ostoba dologgal... Apxxxxx, Szxxxxx xr, a császár még nem hivatta?

Szirmai kinos helyzetbe került. Ha nem felel, elárulja magát. Ha az igazat megmondja, megszegi a király tilalmát. S hazudni sohasem kellett eddig az ő közpályáján. És mindehez magán érezte a herczeg átható, éles vércse-tekintetét.

Elza grófnő mentette ki zavarából.

- Hogy kérdezhet tőle ilyesmit, herczeg? Jól tudja, hogy a király mindenkinek a lelkére köti, a kivel bizalmasan beszél, hogy az Istenért csak Mexxxxxxxx xe tudjon meg róla semmit.

A herczeg felállott. Gesztenyeszinü, hullámos haját egy mozdulattal hátrasimitotta, s vidáman tett nehány tánczlépést Elza grófnő felé.

- A császár titkolja előttem, ha rossz fát tesz a tüzre... Pedig apró titkai nem érdekelnek... Tetszik magának ez a tánczlépés, grófnő? Legujabb, egy olasz tánczmestertől tanultam, nehogy a fiatalság megett nagyon elmaradjak...

Szirmai sokáig ébren volt. Elütötte a két órát s nem tudott elaludni még sem. Olvasni próbált, de az sem ment.

A napnak eseményei nem hagyták nyugodni, Xxxxxxxxxx és Mexxxxxxxxxxx xdőzött minden gondolata. De a hatalmas miniszter alakja olyan volt, mint a fényes köd. Mellette a beteges, sovány arczu, szegletes moxxxx Xxxxxxx xz életet, a valóságot képviselte, a melyre lehet épiteni. A valóságot, a hegyet, völgyet, barázdákat, erdőt, szóval az anyaföldet, a melyet a fénylő köd csak pillanatokra takarhat el.

Vége az első kötetnek.

MÁSODIK KÖTET.

XVII.

Tavaszi hullámok.

Teltek, multak az évek, Xxxxxxx Xxxx xehéz munkában töltötte el.

Mexxxxxxxx xejtette, de kivüle senki sem, hogy a fiatal tanácsos a császár bizalmasai közül való, a kinek véleménye akárhányszor döntő. A kanczellár maga csak azon csodálkozott, hogy Fexxxxx xgy idő óta a magyar ügyekről oly alaposan van tájékozva.

Fexxxxx xizalmatlan természetü volt már trónörökös korában. II-ik Xxxxxx xxxxxxx mindent elkövetett, hogy e gyanakodó, fanyar zárkózottságról leszoktassa, de ez nem sikerült.

Senkiben sem bizott tanácsosai közül, Mexxxxxxxxxxx x legkevésbbé, bár utódjának politikai végrendeletében a szivére kötötte, hogy egyetlen lépést se tegyen Mexxxxxxxx xeghallgatása nélkül.

Ő maga szeretett a maga lábán járni. És semmitől sem irtózott inkább, mint annak a látsza- tától, hogy tanácsosai vagy rokonai közül valaki befolyásolja.

Ez a két tulajdonsága vezette arra a gondolatra, hogy általa kiszemelt, kisebb állásu egyé- nekkel titokban órákig tanácskozzék. Olxxxxxxxx, a kiknek becsületességében és hüségében megbizhatott, s akiknek tanácsát követve, megőrizhette a világ előtt az önállóságnak teljes látszatát.

Ezek az ismeretlen, felelősség nélkül való, rejtett tanácsadók, a kikkel titokban jött össze, nem egyszer áthuzták becsületes tanácsukkal a vezető államférfiak számitását. Óraszámra beszél- gettek vele, mig a nagyurak és állami főméltóságok gyakran órákig ácsorogtak előszobájában, s napokig nem juthattak szine elé.

Mindazok között, a kixxxx Xxxxxxx x schönbrunni melegházakban vagy a királyi palota félreeső szobáiban bizalmasan tanácskozott, Xxxxxxx Xxxx xmelkedett legmagasabbra becsü- lésében.

Már a külseje is megtetszett neki. Szép kék szeme tele volt nyiltsággal és becsületességgel, s férfias hódolata a király személye iránt, a melyben nem volt sem megalázkodás, sem az udvaroncznak sixx xxxxxxxxx, jó hatással volt Fexxxxx xárkózott, mogorva természetére.

Sokszor meggyőződött róla, hogy ez az ember önzetlenül szereti, s hogy mindig a teljes igazságot mondja meg.

Szirmai sohasem szépitett előtte semmit. A legkeserübb igazságot is megmondta, ha Fexxxxx xsászár ugy kivánta. A dolgokat és embereket mindig a maguk természetes világitásában mutatta be, s nem müvészies kiszinezésre, - a valóság feltárására törekedett.

Mint a nagy reálista iróknak, különös érzéke volt az élet iránt; de csak az élet iránt. Álom- képek politikai terveiben sohasem háborgatták. A politikát a rideg számvetés tudományának tartotta, a hol, mint az óramüben, minden keréknek pontosan össze kell vágni, s a hol egy számitási hiba az óra későbbi müködésében megbosszulja magát.

Hanem hosszu idő kellett hozzá, - két egész esztendő - mig Fexxxxx xevégezte rajta kisérleteit. Mert a király bizalmasain kisérleteket folytatott, mint a tengeri nyulakon. A bonczoló orvos tudásszomjával vagdalt bennük, hogy apróra megismerje szervezetüket. Kelepczét állitott nekik, ha tehette, tőrbe csalta, s ama belső rugók után kutatott, a melyek cselekvésüket irányitják. Éjjel-nappal szemmel tartotta őket, megfigyeltette életmódjukat, minden lépésüket.

S ha a tüzpróbát jól kiállották, akkor ajándékozta meg őket bizalmával. De e bizalom csak arra terjedt, hogy hitelt adott szavuknak és megfogadta tanácsukat; ám a maga véleményét még e kiválasztottak előtt sem árulta el soha. Az volt a legfőbb törekvése, hogy senkit se engedjen belátni lelkébe. Inkább együgyünek tetette magát, mintsem hogy elárulta volna gon- dolatait.

Olyan emberismerőnek, mint Szxxxxx, nem volt nehéz kibetűzni azt a szeszélyes, elmosódott irást, a melyet Ferencz király természetének hivtak. Valódi szanszkrit betük, igazi szó- rejtélyek voltak Ferencz benső tulajdonságai sok ember szemében, de Szirmai előtt nem.

Eleinte csalódott ő is a király megitélésében. Néha, mint a rossz vizsla, hamis nyomon járt. Egyszer-másszor felült. Megtörtént, hogy nem is mert eljutni a végső következtetésig; hanem ez csak fél esztendeig tartott.

Félesztendő mulva nyitott könyv volt előtte az uralkodó. S épen azért, mert minden izében megismerte, még kellemetlen tulajdonságai megett is reátalált lényének legjellemzőbb vo- nására: jószivüségére, a melyet a franczia forradalom és a napoleoni háboruk minden sulyos megpróbáltatása sem tudott megrontani, s a mely politikájának, az atyáskodó abszolutizmus rendszerének egyedüli oka, magyarázata, mentsége, rugója volt.

A fejedelem bizalmával Szxxxxx xohasem élt vissza. Sohasem gondolt arra, hogy földi javakat, magas állást, hatalmat és befolyást, hirnevet és dicsőséget szerezzen általa akár magának, akár családjának.

A zajtalan, csöndes, felelősség nélkül való, de hasznos munkásság évei, egyik a másik után, leperegtek a nélkül, hogy valami nagyobb változást okoztak volna Szxxxxx xxetében.

Anyja még élt és boldog volt, ha egy-egy hosszu levelet kapott a fiától. Nixxxx, a ki idő- közben belső titkos tanácsos lett, s a kixx Xxxx xzt mondta a megyegyűlésen, hogy olyan, mint a kéményseprő, minél magasabbra mászik, annál jobban bepiszkolja magát a hatalom szol- gálatában, - még mindig jó ismeretséget tartott vele. Elza grófné védőszárnyai alá vette a szalonokban, de Szirmai büszkesége föllázadt e szerep ellen, s ritkábban kezdett járni hozzájuk. Hiába magyarázta a grófné, hogy asszonyok barátsága nélkül nem fog boldogulni a politikában, s hiába nevezte őt el gunyosan magányos üstökösnek, a ki társak nélkül akarja megfutni kiszabott pályáját.

Pontosan osztotta be idejét. Gondja volt rá, hogy társadalmi kötelezettséget lehetőleg keveset vállaljon. A társaságban való élésre s a mi azzal együtt jár, az árral való uszásra nem ért volna rá. És soha még embert nem bámult jobban Mexxxxxxxxxxx, a ki Európa politikájának élén állott, s a ki mindenütt ott volt, a hol szórakozni, mulatni, csillogni, az időt agyonütni kellett. Hogy a kanczellár mindenre ráért, még arra is, hogy leánya tánczóráin megjelenjék, Szxxxxx xzt csodálta benne legjobban.

Volt különben Szxxxxx xz életmódjában számitás is. Közte és Fexxxxx xözött ezekben az években szövődtek a bizalmas viszony szálai. S ő tudta, hogy Fexxxxx xemmit sem utál jobban, mint Mexxxxxxxx xxetmódját.

Bár a tekintély elvét képviselte, eltürte, hogy Mexxxxxxxx xly szini előadásokon, a melyekben ő is ott volt, a szomszéd páholyban szeretőivel jelenjék meg. Szemet hunyt a hexxxxx xékozló, ledér, könnyelmű életmódja előtt, mert szüksége volt fényes tehetségére. Sőt hallgatag meg- állapodás volt köztük abban a tekintetben, hogy bizonyos dolgokat a császár nem feszeget. Csakhogy ez a megállapodás nehezére esett a szigoru, erkölcsös Fexxxxxxxx xx Szxxxxx xól látta, hogy olykor valóságos kinszenvedés reá nézve.

A bécsi kongresszus óta a szalonok ugyis rossz hirbe keveredtek. Megszokták a bécsiek ama napok óta, hogy minden szép asszonyban politikai kémet, az állami politika játékszerét lássák.

Ferencz ugyan nem bánta, hogy az ő nagyszerüen szervezett titkos rendőrsége, az asszonyi nádasok susogásából tudjon meg egyet-mást, a mit tudni kivánt; de bizalmasait féltette, sőt óvta a szalonok büvös hálójától. Mindig attól tartott, hogy a kiben bizik, szerelmes fővel elárulja.

Szirmai visszavonult életmódja csak növelte iránta Ferencz bizodalmát. Ő maga néha mégis érezte keserves egyedülvalóságát. Voltak napjai, mikor könyve és irása mellől, Faust módjára, az élet örömeire vágyakozott. Mikor szerette volna rábizni magát, - mint valami napsütött hullámra, - a véletlenre, hogy vigye magával, ragadja el messze, messze és dobja ki valahol a szerelem virágos partján...

Egyik délután (vasárnap volt) unta magát. Fejét nehéznek érezte, nem volt kedve szellemi munkához. Ilyenkor lovagolni szokott, vivni, vagy csónakázni a Dunán. Szóval testileg jól kifárasztotta magát.

Most azonban nem tudta, hogy mihez fogjon. Ugy hitte, a fejét ki kell szellőztetni. Ki kell nyitni ajtaját, ablakát, hogy átjárja az élet friss levegője, szele, zápora, verőfénye.

Huszárjának azt mondta, csak öreg este jön haza, s utját a külvárosoknak vette. Átment a Wien folyó hidján. Ebben a pillanatban - még öreg ember korában is tisztán emlékezett rá - senki sem volt a hidon rajta kivül. Csak egy leány, karcsu, szapora járásu, s a hogy hátulról kivehette, szőke haju.

Előtte ment, árnyéka rávetődött a napsütött hidra. Valami polgárleány lehetett, mert egyszerü, fehér kartonruha volt rajta s könnyü szalmakalap, repkedő szalagokkal.

Ahogy Szirmai elhaladt mellette, a leány féloldalt reá pillantott. Azután elkapta róla a mosoly- gó szemét.

Szirmai megakadt az ártatlan, kiváncsi nézésen, mint ruhája a csipkerózsa ágában. A szó teljes értelmében megakadt. Idő kellett hozzá, mig elszabaditotta magát a leány szemétől.

Föltette, hogy utána megy. Talán meg is szólitja, ha alkalom nyilik rá. Mindenütt nyomában járt, mint az árnyéka. Azért a leány nem ment se gyorsabban, se lassabban. Tudta, érezte, hogy követi valaki, de ahoz ő ily nagy városban már hozzá volt szokva. Hallotta háta mögött a Szirmai sarkantyujának halk pengését. Még mosolygott is rajta, hamvas fiatal arczán két gödröcske képződött a mosolygástól.

Aranyos kontya mindenütt előtte ragyogott. S ahogy ruháját fölemelte, Szirmai meglátta karcsu bokáját, ingerlő, hófehér harisnyáját.

Egyszer nagy, sárgára festett bárka szakitotta el őket egymástól: a bécsi társaskocsi. Vasár- napi kirándulókkal volt tele a kocsi belseje, s a tetejéről, a hová mint a tengeri hajó fedél- zetére, kanyargós meredek lépcső vezetett, megelégedett polgárok hitették el magukkal, hogy ők most hamisitatlan alpesi levegőt szivnak.

Szirmai attól tartott, hogy mire szabad lesz előtte az ut, a leány eltünik, mint az álom, vala- melyik mogorva polgárház kapuján, vagy valamelyik utczaszegleten.

De az megvárta. Meglassitotta lépését, sőt talán meg is állott egy pillanatra, mielőtt befordult volna utczájukba.

Csöndes, tiszta, szük utcza volt, a hová befordultak. Szirmai sohasem látott még ily kedves kis utczát életében. Csupa apró, egyemeletes polgárház volt benne. Régi kőházak, meredek tetővel, minden ablak tele virággal. Hófehér függönyök voltak az ablakon, a kapuk rézkilincse fénylett, mint az arany. A lépcsők tisztára sikálva s behintve kőporral. Tiszta vizü csatorna folyt a házak előtt, deszkával végig boltozva. Itt-ott fölvették a deszkát s a gyermekek papiros

hajókat eregettek rajta. Nyilván azt gondolták, legalább is a csöndes oczeán zajlik előttök, büvös, csodás, távoli szigetekre hajtva nagy fáradsággal készült hadihajóikat...

A kapuboltozat sötét, hosszu volt mindenütt. Két-háromszáz esztendeje épitették, csakhogy komlóval, vadszőlővel futtatták be az emberek, megenyhitve a falak történelmi mogorvaságát.

Egyszer csak a leány megállott. Lassan, gondolkodva lépett be a kapun, s féloldalt reá nézett üldözőjére. Mikorra Szirmai odaért, már nem látta a homályos boltozat alatt. Eltünt nyom nélkül. Semmi sem maradt utána. Csak egy vert vasból készült nyolczszegletü lámpát pillan- tott meg, a mely, mint akármelyik velenczei palotában, vashorgon függött a kapuboltozat közepén. Szirmai várta, hogy a lámpa megvilágosodjék; hogy az eltünt szőke leány kitekint- sen reá fényes láng képében.

Jól megnézte kivülről a házat. A megbarnult falakból barátságos, derült ablakok csillogtak a járókelőkre. Olyan volt igy a ház, mint egy ránczos öreg anyóka arcz, akinek még mindig szép szemei vannak. A kapun felirás hirdette, hogy a ház 1602-ben épült, s hogy Hans Füller mézeskalácsosé.

Alig bandukolt tiz lépésnyire, az első emeleten kinyitottak egy ablakot. Vagy talán a forgó szél csapta ki s azután nyomtalanul elsuhant a meredek háztetőn.

- Nyitott ablak, kinyilt sziv, - igy vigasztalta magát Szirmai. S csakugyan, szőke leányfej jelent meg a muskátli és a szuró kaktusz között.

Föl akart köszönni, mikor fekete főkötő bukkant föl az ablakban, s egy éles hang szidta a leányt, mint a bokrot, hogy olyan szelesen nyitott ablakot.

- Talán valaki után leskelődsz, Katicza? Nagyon illik pedig ezen a szent vasárnapon.

A fekete főkötő árnyékából két éles vénleány szem fürkészte az utczát és szerencsésen megakadt Szirmain, éppen mikor sóvárogva az ablakra nézett.

- Ah, egy ur. Finom, előkelő magyar ur. Bizonyosan mágnás. S egészen a kapuig kisért... Majd ad neked apád, Katicza... Összetöri a csontodat... Az én koromban a leányok azt sem tudták, mi fán terem a gavallér... S te még kinyitod neki az ablakodat... Teremtő Isten, mily rossz világ van most...

Szirmai nem hallott többet, mert az ablakot becsukták. Odább állott, mintha leforrázták volna. El akart menni, de valami érzés marasztotta. Bevonult az utcza másik oldalán egy elhagyott kapu alá, s onnét leste az ablakot. De hiába leste. Az ablak nem nyilott ki, akár hogy szerette volna.

Föltette, hogy nem tágit. Nem akar a leánynyal többször beszélni, csak egyszer. Bocsánatot kér tőle, hogy bajba hozta. S megmondja neki, hogy olyan aranyos kontya van, mint Elza grófnőnek. Avval a különbséggel, hogy a grófné kontyát sohasem követte nyomon külvárosi utczákon... Vagy ha követte, ma már nem emlékszik rá... Ami egyre megy a dolog lényegére nézve...

Teljes másfél óráig volt leánylesben. A ház előtt is elment nehányszor, fel is nézett merően az ablakra. De csak az öreg néni fekete főkötőjét látta, ahogy őrhelyén gunyasztott éberen és fáradhatatlanul.

Végre elunta a mulatságot. Meg azután meggondolta, hogy a leány helyzetét sulyosbbitja makacsságával. Miért tegye ki az apja haragjának? A nénje ugyis azzal fenyegette meg, hogy Hans Füller összetöri a csontját. A miből kitetszik, hogy a mézeskalácsos, mesterségével ellentétben, - mérges, indulatos ember.

Elszontyolodott s megindult hazafelé. Csakhogy nem jutott tovább az utczaszögletnél. Az utczaszögleten vendéglőbe botlott. Kis, háromszobás spelunka volt, tisztán tartva, mint a pohár. A ház előtt is voltak asztalok, kádakban zöldelő leanderek között.

Szirmai szomjuságot érzett. Leült az egyik asztalhoz és bort rendelt. Mázos kőkorsóban tették eléje az italt, s mert a legdrágább borból rendelt, maga a vendéglős hozta és le is ült mellé mindjárt egy kis barátságos beszélgetésre.

Bent a szobák tele voltak vendéggel. Sört ittak, erősen pipáztak és politizáltak.

Kint, a szomszéd asztalnál három mesterember idogált. Leritt a megelégedett pirospozsgás képükről, hogy jól megy dolguk. Mégis panaszkodtak. Sokalták az adót, szidták a kommuni- tást, tiszteletlenül beszéltek Metternichről. Csak a császárról szóltak szeretettel. Ugy, a hogy gondos, jó atyáról szokás, a kinek elnézik sokféle rigolyáit.

A három közül az egyik, - a többiek Hansnak szólitották, - nagyon szabadszáju volt. Azt az időt emlegette, mikor franczia csapatok lepték el Bécset. Dicsérte Károly főherczeget, az osztrák hadsereg egyetlen hadvezérét, akivel hálátlanul bánt Ausztria, s a ki egyik félreeső kastélyába vonulva, örökre lemondott róla, hogy részt vegyen a birodalom ügyeinek vezeté- sében. Élve eltemette magát, s valóban nem szép „Franzl”-tól, hogy nem siet kiengesztelni. Különben ő, - Hans Füller - biztosan tudja, egy udvari ember mondta neki, hogy a császár mindig görbe szemmel nézte a Károly főherczeg katonai dicsőségét. Irigykedett rá.

A többiek mindent aláirtak, amit mondott, csak Ferenczet nem hagyták. Annál inkább panasz- kodtak azonban a nehéz időkre. Pénz nincs, az állam hitele olyan, mint a kiapadt tó: csak néhány meggazdagodott börziáner érzi jól magát benne. A kormány pazarló. Tele marokkal szórja a pénzt minden ostobaságra. S mig a nép szegény, Metternichnek minden börzemüve- letből roppant összegek jutnak... A szeretők és kegyenczek divata járja, mint Francziaország- ban XV-ik Lajos idejében. De XV-ik Lajos után XVI-ik Lajos következett. A Dubarryk után a nyaktiló...

Észrevették a figyelő Szirmait, csöndesebben beszélgettek, ugy, hogy csak egyes töredezett szavakat hallott azontul beszédükből.

Már fizetni készült, mikor Katicza belépett. Nagykendő volt rajta, könnyü, török selyem- kendő, bizonyára még a nagyanyjától maradt rá.

Nem látta Szirmait, ura apját kereste. A hogy észrevette, letelepedett melléjük az asztalhoz s szives jóestét kivánt.

- A néni küldött. Azt üzeni, ne igyék sokat apuska. Szigoruan rám parancsolt, ne menjek el innét, mig haza nem jön velem.

A többiek nevettek, de a mézeskalácsos öklével az asztalra ütött.

- Nagyon rámkapott az a boszorkány. Mióta szegény feleségem meghalt, ugyancsak ránczba- szedne bennünket az „öreg skatulya”... Még megiszunk, galambom, egy-egy meszely bort. Ülj le addig, s légy öreg apádhoz türelemmel.

Sötétedett. A fogadós gyertyákat gyujtott, s minden asztalra oda tett egyet. Odabent énekeltek s megszólalt a kétes hangu sipláda. A leanderekre, hogy világosabb legyen, szines papir- lámpásokat akasztottak.

Katicza, szőke fejét kezére támasztva, az énekre figyelt. Kalap nem volt rajta, s igy a gyertya ráeső fényében oly tisztán és élesen meglátszott kedves, fiatal arczának minden vonala, mint a császárnők képe a római arany pénzeken.

Szirmai nézte, s elnézte volna, ki tudja meddig, ha egyszer csak a leány felé nem fordul. Nagy zavarba jött, ahogy megismerte. Kezének hirtelen mozdulatával feldöntötte az apja poharát.

- Jaj, de szeles vagy, Katicza. Mi lelt?

Mi lelte! Féloldalt ült, hogy Szirmai jól láthassa. Ugy tett, mintha a beszélgetésre ügyelne, pedig ragyogó szeme lopva az ismeretlen ifjura szállt, aki délután hazáig követte.

Mit akarhat tőle? Hogy talált ide, a félreeső spelunkába? S hogy tudta meg, micsoda égi jelből, hogy ő még ma az apjáért ide jön? S hogy épen a nagynénje küldi ide a veszedelem torkába, aki azt szeretné, hogy üveg-harang alatt őrizze meg a legyektől és darazsaktól, mintha sütemény és nem szerelemre alkotott, fiatal leány volna?...

A darázs bizony körülötte dongott. Talán hozzá is ütődött Katiczához, s még sem ő maga, hanem a leány kábult el tőle.

Nagykendője lecsuszott válláról. Szőke hajának bágyadt fénye volt a fogyatékos estéli világitásban. Az a szine volt, ami a mezőn az érett kalásznak, holdvilágos éjszakán...

A leanderek levele csendesen mozgott az esteli szélben. A gyertya és a szines lámpások nyugtalanul égtek. Nyugtalanul, mint a Katicza szive... Tekintete mind bátrabban szállott át a Szirmai asztalához...

- - - Harmadnap Szirmai a királynál járt. A várpalotában fogadta, dolgozószobájában. Ferencz- nek jó kedve volt. Nem rég jött meg a reggeli miséről, s már átolvasta a titkos rendőrség különféle jelentését.

Mikor dolgát elvégezte, a császár nem bocsátotta el, mint ahogy máskor szokta, barátságos kézmozdulattal. A rendőrség jelentései között keresgélt, azután sovány ujjaival kihalászott közülök egyet, s hosszura hagyott körmével aláhuzott benne néhány sort.

- Ugy-e, Szirmai, ön nem házas?

- Legényember vagyok, felség.

- Házasodjék meg.

Szirmai megütődve nézett rá. A király elnevette magát s kezét bizalmas tanácsosának a vállára tette.

- Nekem csak erényes emberek szolgálhatnak, - na természetesen, Metternich kivételével. - Maga is kezd, hogy is mondjam csak? elromlani... Hol volt tegnap?... Ugy-e szoknya után szaladt? Azután a „zöld koszoru”-ban nyugodtan végighallgatta, hogy szidják nyugtalan vérü polgárok az állam rendjét... Igaz, csak Metternichet gyalázták, engem nem... De a forra- dalomról is beszélgettek, és családi dolgaimba ütötték bele az orrukat... Lecsukatom a három bugrist egy-egy hétre, hadd elmélkedjenek, a világ állapotáról... Mindez azonban mellékes és nem vonatkozik önre. Ami önre vonatkozik, az a Hans Füller leánya... Tetszik, ugy-e? Muló szerelmi kalandra alkalmas volna?... Csakhogy, gondolja meg, hova vezet ez? Maga is bele kerül az asszonyok hálójába. Ledér lesz maga is, hitvány, szoknyahős, mint... mint mások... Félember lesz önből is, pedig nekem egész emberre van szükségem. S a félembernek fél- bizalom jár, pedig én egész bizalmamat helyezem önbe. Házasodjék csak meg, édes Szirmai... Mert: periculum in mora.

Kegyesen nyujtotta kezét, ami Ferencznél nagy kitüntetés számba ment. Szirmai mélyen meghajolt, de nem csókolta meg a király ujjait, mint ahogy Metternich szokta.

Mikor lement a lépcsőn, s valami hátulsó ajtón szerencsésen kivezették, elgondolkozott azon, amit Ferencz neki mondott.

- Nehéz szolgálni az államot, - sóhajtá fél tréfásan, fél busongással. - Még Katiczáról is lemondjak a „legfelsőbb szolgálat” érdekében? Ez egy kicsit mégis sok a jóból... No de se baj. Több is veszett Mohácsnál, ahogy oda haza mondják...

Ebben a pillanatban erős, égető honvágyat érzett. A szép magyar földet látta képzeletében...