ALAPJÖVEDELEM ÉS MUNKASZERZŐDÉS1

Claus Offe

ALAPJÖVEDELEM ÉS MUNKASZERZŐDÉS1

54 FORDULAT 11

1 Xxxx, Xxxxx (2008): Basic Income and the Labor Contract. In: Basic Income Studies, Vol. 3., No. 1.: 4 cikk.

ABSZTRAKT. A tanulmány első része a kapitalista társadalmak egy központi intézménye, a munkaszerződés hátulütőit – a munkanélküliséget, a szegénységet, az autonómia korlátozását – vizsgálja. A fő gondolatmenet szerint az alapjövedelem bevezetése segíthet elkerülni ezeket az állapotokat. Ezt követően az alapjövedelem- javaslatokkal szemben felhozott három legfontosabb normatív érvet vizsgálom meg: a lusták nem érdemlik meg, a gazdagoknak nincs rá szüksége, és túl sok a tennivaló a világban. Miután bizonyítom, hogy az alapjövedelem szószólóinak vannak válaszai ezekre az ellenérvekre, a cikk harmadik része funkcionális szempontból veszi tekintetbe az alapjövedelmet: vajon a bevezetése segítene-e megoldani azokat a társadalmi és gazdasági problémákat, amelyekkel szemben

a hagyományosabb módszerek nem bizonyulnak eredményesnek?

A munkaerőpiac, a demográfia és a társadalompolitika átalakulásáról szóló német és euró- pai viták során előtérbe került az alapjövedelem gondolata, és az állampolgárok (nem pedig a dolgozók vagy a szegények) gazdasági jogainak kérdése. Nemzeti és nemzetközi fórumok (elsősorban a BIEN2) biztosítottak teret a különböző hátterű résztvevők – közéleti szerepet vállaló értelmiségiek, politikai pártok képviselői, egyetemi oktatók, szakszervezeti és vallási aktivisták, valamint nemzetközi szervezetek képviselői – között zajló élénk viták- nak és közpolitikai javaslatoknak.

Az alapjövedelem egy radikális politikai program, amelynek a társadalmi igazságos- ság megvalósítása a célja.3 Ennek az iránymutató gondolatnak az átalakítása társadalmi reformot megvalósító közpolitikává azonban nagymértékben függ a reform pénzügyi feltételeitől és következményeitől, valamint a munka- és tőkepiacokra gyakorolt (nehe- zen meghatározható, ám egészen bizonyosan jelentős) hatásától.4 Az alapjövedelem fon- tos szerepet játszana abban a folyamatban, amelynek során a fejlett (vagy kevésbé fejlett) kapitalista társadalmak egy kifejezetten liberális (vagy akár „baloldali-libertariánus”, azaz

2 A BIEN betűszó a Basic Income Earth Network rövidítése. Bővebb információk a xxx.xxxxxxxxxxx.xxx oldalon.

3 Az alapjövedelem a jelen tanulmányban – épp úgy, mint az élénk nemzetközi párbeszédben – adóból finanszírozott, egyénileg járó, rendszeres vagy alaptőkeként juttatott pénzügyi segítséget jelent, ami (az állandó tartózkodáson kívül) semmiféle feltételhez nem kötött. A segély összegének legalább ideiglenesen elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a megélhetést biztosítsa, és így megóv- jon a szegénységtől.

4 L. a Xxx xxx Xxxx és Van Parijs (1986 [2011]) tanulmánya kapcsán kialakult vitát a Theory and Society folyóiratban.

a valódi szabadság egyenlősége mellett elkötelezett) módon, és az állampolgárok gazda- sági jogainak új rendszerében törekednének megoldást találni belső konfliktusaikra, struk- turális problémáikra és egyenlőtlenségeikre.5 E vitákban szóhoz jutnak az alapjövedelem kritikusai és a fokozatos bevezetés hívei is: az alapjövedelemnek a létminimumot kellene biztosítani, vagy olyan magas szintű legyen, amennyire csak lehetséges? Minden állam- polgárra terjedjen-e ki, vagy legalább eleinte csak a legszegényebbeket, vagy gyermeke- ket nevelőket, családtagjaikat gondozókat kellene inkább megcéloznia? Egész életen át, gyermekkortól időskorig kellene járnia, vagy csupán időszakosnak kellene lennie – amikor is pl. egy ember összesen tíz évig kaphatná (Offe 1997; White 2003b)? Legyen-e teljes mér- tékben felszabadítva valamilyen hasznos tevékenység végzésének kötelezettségétől, vagy pedig – ismét legalább kezdetben – érdemes lenne-e valamiféle aktív hozzájárulást kérni a támogatásban részesülőktől? Az alapjövedelem nagysága és hozzáférhetősége függ- jön-e a munkaerőpiaci helyzettől, vagy legyen ettől független?

Tanulmányomban azokat a kérdéseket vizsgálom meg, amelyek gyakran közép- pontba kerülnek mind az alapjövedelem körüli vitákban, mind a németországi és euró- pai munkaerőpiaci reformok igazságosságáról és hatékonyságáról szóló szélesebb párbe- szédben. Mind a Xxxxxxxx kancellár által 2003-ban meghirdetett, az Agenda 2010 irány- mutatásának megfelelő törvényi újítások, mind az EU 2000-es lisszaboni stratégiája a tel- jes foglalkoztatottság 2010-ig történő elérését célozza meg. Az új évezred első évtized- ében ilyen és ehhez hasonló közpolitikai kezdeményezések sora látott napvilágot az OECD országokban. Ezek az intézkedések a készségek és azok megszerzésének ösztönzésével, a munkaerőpiaci részvétel szubjektív és objektív akadályainak lebontásával, és a munka bér- és nem bérjellegű költségeinek – pl. a társadalombiztosítási hozzájárulás – egyidejű csök- kentésével a munkaerőpiac kínálati oldalát helyezték középpontba. A lisszaboni stratégiá- ban megfogalmazott teljes foglalkoztatás igen nagyra törő célját többek közt az indokolja, hogy csakis a teljes foglalkoztatottsággal működő gazdaság képes a megfelelő pénzügyi hátteret megteremteni a növekvő arányú idős lakosság elfogadható szintű időskori jöve- delmének biztosításához. A két elgondolás közti kapcsolatot pedig a fő szószólók ellenté- tes álláspontja jelenti azzal kapcsolatban, hogy a közpolitikák és a gazdaság makroszintű élénkítésének eszközei valóban alkalmasak-e arra, hogy a politikailag elfogadható szintű bérek és társadalombiztosítási szolgáltatások fenntartása mellett teljes foglalkoztatottsá- got bitosítsanak. Ha a teljes foglalkoztatottsággal kapcsolatos célkitűzések reálisak, a dön- téshozók joggal (vagy legalábbis következetesen) utasítják el az állampolgárok gazdasági jogainak bővítésére tett kísérleteket, hisz legfontosabb tennivalójuk a munkahelyteremtés és a munkapiaci integráció elősegítése – ezt pedig a munka költségeinek csökkentésével

5 Az alapjövedelem baloldali-libertariánus megközelítését Xxx Xxxxxx (1995) írja le és védi meg.

és a fizetett munkavégzés ösztönzésével érhetik el. Vegyük észre azonban, hogy a teljes foglalkoztatottság fokozatos közelítése csak gazdasági bővülés mellett lehetséges. A növekedést pedig leíró és normatív módon is értékelnünk kell: várhatunk-e növe- kedést, és ha igen, mely szektorokban? Megfelelő szintű lesz-e? Érdemes-e megfizetnünk a munkahelyteremtő növekedés ökológiai, pszichológiai, társadalmi, kulturális és politi- kai költségeit? Ha azonban azt gondoljuk, hogy a teljes foglalkoztatottság közpolitikai esz- közökkel való elérése vagy teljesen irreális cél, vagy csak normatív szempontból elfogad- hatatlan feltételek (pl. kényszermunka, túlnyomórészt „dolgozó szegényekből” álló mun- kaerőpiac, vagy az esztelen és felelőtlen konzumerizmus súlyosbodása), vagy olyan intéz- ményi változtatások mellett volna megvalósítható, amelyek maguk is irreálisak (pl. radiká- lis elszakadás a társadalombiztosítás felosztó-kirovó finanszírozásának bismarcki elveitől), úgy a feltételhez nem kötött, állampolgári jogon járó és a megélhetést biztosító transzfe- rek fokozatos megvalósítása az egyetlen morálisan és politikailag is tartható válasz. Nyil- vánvalóan sok itt a tisztázatlan kérdés, nem eldöntött pl. az a fontos eljárásrendi probléma sem, hogy ki viseli a bizonyítás terhét a fenti vitában.

A következőkben három egymásból következő kérdéssel foglalkozom részletesen. Egyfelől, mi az alapjövedelem mögötti normatív gondolat? Másrészt, milyen politikai és erkölcsi ellenérvekkel, intézményi tradíciókkal és társadalmi-gazdasági érdekekkel kell az alapjövedelem támogatóinak szembenézniük és megküzdeniük? Végül pedig, milyen módon járulhatna hozzá az alapjövedelem bevezetése az érett kapitalista társadalmak égető strukturális és kormányzati problémáinak megoldásához?

1. A MUNKASZERZŐDÉS ÉS HÁTULÜTŐI

Ha a válasz az alapjövedelem, mi a kérdés? Minden gazdasági rendszer fenntartásának és újratermelésének alapja az a válasz, amit a társadalmi rend és e rend társadalmi újrater- melődésének két központi problémájára ad. Az elsőt nevezzük a termelés problémájának, amit az adott kategóriákba tartozó emberek adott termelési feladatokhoz és funkciókhoz való intézményes hozzárendelése old meg. A második az elosztás kérdése: ki és milyen mértékben részesüljön a teljes társadalmi termékből, miután – úgymond – a munka már el van végezve. A kapitalista társadalmak – idealista önképük szerint legalábbis – az egye- düli olyan gazdasági rendszernek felelnek meg, amely mindkét problémát uno actu, azaz egyszerre, és egyazon társadalmi mechanizmussal oldja meg, ez pedig a munka és tőke piaca. A szerződéses szabadság és a munkafolyamat szervezeti szabályozásának kere-

tei közt a munkaszerződés határozza meg, hogy ki melyik feladatot látja el, megszabva

egyúttal azt a fizetséget is, amelyre az alkalmazottak a rájuk bízott termelési feladatok elvégzésének fejében jogosultak.

A fizetség szintje és így az elosztási probléma megoldása látszólag két dolog-

tól függ: egy felső határtól, amely fölé a bérek nem emelkedhetnek, és egy alsó határtól, amely alá tartósan nem süllyedhetnek. Ami az utóbbit illeti, azt mondhatjuk, hogy az alkal- mazottak bérének elégségesnek kell lennie nem csupán a dolgozó, hanem – egyidejűleg – mindazoknak a vele egy háztartásban élő személyek megélhetésének biztosítására is, akik (bármely okból) pillanatnyilag nem foglalkoztatottak vagy önfoglalkoztatók. Emellett – és ezúttal időben egymás után – az alkalmazott pénzügyi mechanizmusok jellegétől függet- lenül (amely lehet egyéni megtakarítás, társadalombiztosítás, munkahelyi jóléti rendszer, fiskális elvonás és újraelosztás) elegendőnek kell6 lennie a dolgozók olyan szintű nyugdíjá- nak biztosítására is, amely akkor is biztosítja anyagi biztonságukat, amikor már nem képe- sek vagy nem akarnak dolgozni, vagy ez számukra már nem engedélyezett.

Könnyű megértenünk a fizetés ezen alsó határának jelentőségét, ha figyelembe vesszük a kereső tevékenységgel töltött idő lecsökkenését a teljes élettartamhoz képest. A két időtartam közti különbséget a megkeresett jövedelmek valamiféle időbeli újrael- osztásával kell fedezni. A különbség durván a követezőképpen alakul: az OECD országok- ban a születéskor várható élettartam közel 80 év, és ez folyamatosan, meredeken emel- kedik, évente körülbelül 3 hónappal vagy naponta 6 órával. A nyolcvan év nagyjából 700 ezer órát jelent. Ha úgy számítjuk, hogy életünk egyharmadát alvással töltjük, nagyjából 467 ezer órányi „aktív” élettartamot kapunk. A kereső tevékenységgel töltött időt (óva- tos) becsléssel 40 évre és évente durván ezer órára tehetjük fejenként (figyelembe véve a munka hiánya, a munkanélküliség, a korai nyugdíjazás, a szabadság, betegség, részmun- kaidős foglalkoztatás, oktatás és képzés, stb. eshetőségeit), és így a munkával töltött idő/ aktív élettartam aránya 8,6 százalék, ami valószínűleg messze alatta marad az egy ember- élet során reggelivel, ebéddel és vacsorával töltött összes idő arányának. Ha a 15 és 64 éves kor közti ötven éves időtartamon belül nézzük meg a kereső tevékenységgel töltött

aktív órák arányát, az átlagos dolgozó korú ember kereső foglalkozással töltött óráinak ará-

nya még mindig nem lépi át a 13,7 százalékot. Mindenképp észre kell vennünk a tényt, hogy az ember aktív életének nem kereső tevékenységgel töltött idejét, és az ez idő alatt

– azaz a teljes élettartam 86,3, vagy pontosabban 91,4 százaléka során – jelentkező szük- ségleteket annak a munkának kell fedeznie, amit az élet meglehetősen szűk gazdaságilag aktív szakaszában elvégzünk.

6 Szándékosan hagyom nyitva a kérdést, hogy ez a „kell” morális szükséglet-e, vagy a gazdaság működésének elengedhetetlen feltétele – vélelmezve, hogy mindkettőről szó van.

Xxxxxxx úgy tűnhet, hogy ez az a kimondatlan, ám nagyon is központi probléma, amelyet az EU 2000-es Lisszaboni Agendája azzal az igen merész (és nyilvánvalóan telje- sen irreális!) javaslattal kíván orvosolni, amelynek értelmében a nemzeti kormányzatoknak 2010-ig a 70/60/50 százalékos foglalkoztatottsági szintet kellene elérnie: valamennyi mun- kaképes korú felnőtt 70, a munkaképes korú nők 60, az idősödő lakosság (55 év és nyugdíj- korhatár közöttiek) 50 százaléka számára kellene valamilyen kereső tevékenységet terem- teniük. És ha ez a cél elérhető is volna, a felnőtt emberek aktív életük legföljebb egyötödét töltenék kereső munkával; a gazdasági erőforrások óriási mértékű időbeli újraelosztásának szükségessége valószínűleg nem csökkenne jelentősen.

Az mindenesetre világos a bérek minimális szintjével kapcsolatban, hogy a bérnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy elfogadható mértékben biztosítsa mind az aktív, mind pedig – és ez kvantitatív szempontból még lényegesebb – az inaktív élettartam alatt jelentkező szükségletek kielégítését.

A béreknek azonban létezik egy funkcionálisan meghatározott felső határa is. A bérek ugyanis „túl magasak” akkor, ha emiatt a munkáltatók csökkentik a munka-

erő iránti keresletüket, akár munkaerő-megtakarító technikai vagy szervezeti újításokkal, akár a termelés kisebb munkaerő-költségű országba való áthelyezésével. A fizetéseknek tehát nem szabad annyira magasnak lenniük, hogy – a tőke szabad távozásának lehető- sége mellett – a munkaerő összköltsége visszafogja a munkakeresletet. A bér minimális és maximális értékei közti sáv paramétereit a gyakorlatban nem könnyű meghatározni. Még az sem teljesen biztos, hogy a minimum és maximum érték közti átmeneti sáv valóban létezik, vagy ha létezik, akkor ez mennyire marad így a jövőben. Nem zárhatjuk ki ugyanis axiomatikusan azt az elég szörnyű lehetőséget, hogy a dolgozók és az inaktív népesség szükségleteinek kielégítéséhez szükséges minimális jövedelem magasabb, mint a munka- erőnek az a maximális költsége, ami még nem hat ki negatívan a foglalkoztatottság szint- jére.

Ha tehát a munkáltatók költsége meghaladja a munkaerő maximális költségét, a munkáltatók vagy más országba helyezik át a termelést (nyitott gazdaság esetén), vagy munkaigény-csökkentő technológiákat vezetnek be (innováció-intenzív gazdaságban); ha a fizetések a dolgozók és családtagjaik szükségleteinek kielégítéséhez szükséges szint alá esnek, a társadalombiztosítási rendszer finanszírozása bizonytalanná válik, és forrásait egyre nagyobb mértékben kell adóbevételekből kiegészíteni. A munkaerőpiaci és társa- dalmi-politikai problémák folyamatos jelenléte egy Németországhoz hasonló államban arra enged következtetni, hogy a fenti két probléma akár egyidejűleg is jelentkezhet.

A bruttó fizetések szintje és a munkáltatói költségek „túl magasak”, mivel a foglalkoz- tatottság szintjének további eséséhez vezetnek a foglalkoztatók kitelepülési és innovációs szabadságát széleskörűen garantáló intézményrendszernek köszönhetően. A fizetések szintje azonban a jelenlegi munkaerőpiaci és demográfiai viszonyok mellett ezzel együtt is „túl alacsony” ahhoz, hogy fedezze a foglalkoztatottak háztartási és társadalombiztosí- tási költségeit. A két probléma oly módon kapcsolódik össze, hogy a probléma egyik olda- lának megoldása csökkentené a másik oldal megoldásának esélyét. Ami a neoklasszikus közgazdaságtankönyvekben „piactisztító egyensúlyi bérszint” néven szerepel, elégtelen a munkavállalók, valamint családtagjaik és a nyugdíjasok – tehát a „még nem” dolgozók és a

„már nem” dolgozók – szükségleteinek kielégítésére.7

A termelési és elosztási problémák egyidejű megoldása a munkaszerződéssel ter- mészetesen óriási evolúciós előnyökkel jár. A szerződéssel szabályozott munkaviszony

– szemben a hagyományos társadalmak státuszhoz rendelt viszonyaival – nem kötött, hanem a munkaerő-kínálat és -kereslet alakulásának megfelelően a szerződő felek leg- alább egyike (a legtöbb esetben mindkettőjük) által felbontható. A szerződés lehetővé teszi a piac kínálati és keresleti oldali szereplők feltételes8 találkozását, és ez az esetleges- ség a közösség számára előnyös termelékenységnövekedést eredményezhet. A termelés és elosztás problémáinak ez az eshetőségalapú megoldása a kapitalista piacgazdaságok nagy evolúciós vívmánya. Hátulütői is vannak, legfontosabb közülük a szegénység, mun- kanélküliség és az önrendelkezés elvesztése jelentette kockázatok egyenetlen eloszlása.

A szegénység – amely az alacsony jövedelem mellett a társadalmi marginalizációt és az életvitel krónikus megbomlását is jelenti – azokat érinti, akik nem érik el a szemé- lyes termelékenységi szint (foglalkoztathatóságnak is nevezett) minimumát , és így nem képesek tartós kereső vagy önfoglalkoztató tevékenységet folytatni, ami többek közt az

„oktatási szegénység” [educational poverty] következménye is lehet. Vegyük észre, hogy amennyire a munkaerőpiac a vásárlói piac tulajdonságaival bír, a keresleti oldal szerep- lői határozhatják meg a „foglalkoztathatóság” tartalmát: minél többen keresnek munkát,

annál magasabb követelményeket állíthatnak a munkaadók. A szegénység azonban érinti azokat a dolgozó szegényeket is, akik az elégtelen személyes termelékenységi szint, a „túl- kínálat” kvantitatív hatásai, vagy a kollektív önszerveződés lehetőségének hiánya miatt

7 Egyébként ahhoz is kevés lehet, hogy a tényleges keresletet szinten tartsa, és így megakadá- lyozza egy esetleges dekonjunkturális spirál kialakulását.

8 Az Arisztotelész idejéig visszanyúló filozófiai nyelvben egy esemény akkor „feltételes”, ha nem lehetetlen, ám nem is szükségszerű.

nem kapnak akkora fizetést, ami a biztos megélhetést lehetővé tenné számukra. A (nem saját döntésen alapuló) munkanélküliség elsősorban azokat érinti leginkább, akik rövid idejű szezonális munkanélküliségen vagy a munkakereséssel töltött időn túl nem képesek szerződéses foglalkoztatásba lépni annak ellenére, hogy törvény szerint koruk, fizikai és pszichológiai állapotuk alapján „munkaképesek”. A munkanélküliség gyakran önellátásra való képtelenséget, és így különféle munkanélküli-segélyektől és egyéb szociális juttatá- soktól való függést von maga után.

Az önrendelkezés elvesztése – azaz a fennálló társadalmi és jogi normák keretei közt elfogadható, egyéni identitáson alapuló életvitel megválasztására való szabadság leszűkü- lése – nem csupán a szegénység és munkanélküliség közvetlen hatása. A munkavállalási hajlandósághoz kötött segélyezés logikájában gyökerező adminisztratív intézkedések és programok következménye is lehet, amelyek szankciókkal kívánják „aktivizálni” a munka- nélkülieket, és integrálni őket a munkapiac világába (Xxxxxxxxx et al. 2004; Handler 2004; Xxxxxxx és Xxxxxxxxx 2006). Csak akkor beszélhetünk valós önrendelkezésről, ha a szerep- lők valóban rendelkeznek választási lehetőséggel, és ezek birtokában sorsuk és valós válasz- tások és célok irányítóinak érezhetik magukat, nem csupán báboknak mások gazdasági vagy adminisztratív játékaiban.9 A munkanélküli viselkedésének bizonyos mértékű admi- nisztratív szabályozása ugyan nem feltétlenül jelenti az önrendelkezés szabadságának kor- látozását, ám sokan így értelmezik, és ezért kritizálják. Leginkább abban az esetben merül fel ez a vád, amikor a „rugalmasságra” hivatkozva megtagadják a munkavállaló szakmabeli jártasságának, bérszintjének, munka- és lakóhelyének és családi kapcsolatainak védelmét és elismerését, és a hosszútávú munkanélkülieket arra kényszerítik, hogy bármilyen munkát elvállaljanak bárhol és bármennyi pénzért, máskülönben támogatásuk jelentősen csökken.

Önrendelkezésemnek vitathatatlanul fontos eleme, hogy az általam kiválasztott lakóhelyen élhessek, és olyan munkát végezhessek, ami képességeimnek és ízlésem- nek „megfelel”. Az alapjövedelem néhány németországi támogatója10 a „teljes foglalkoz- tatottság helyett szabadságot” szlogennel hívja fel a figyelmet a munkaerőpiaci integ- rációt különféle gazdasági kényszerekkel elősegíteni kívánó adminisztratív intézkedések hatására, és az ilyen intézkedések célcsoportját jelentő személyek méltóságának és elis- merésének megsértésére. Annál nagyobb ez a hatás, minél nagyobb nyomás nehezedik a munkaerőpiaci hivatalra, hogy sikerrel integrálja a lehetséges munkavállalókat. Nyilván-

9 Ez az érv különösen az alapjövedelem úgynevezett republikánus igazolásában játszik fontos sze- repet (Casassas 2007; Pettit 2007; Raventós 2007).

10 L. pl. Xxxxxx Xxxxxxxxxx: xxx.XxxxxxxxXxxxxXxxxxxxxxxxxxxxxxx.xx

való, hogy a piaci-liberális pártpolitika szlogenje értelmében – „bármilyen munka jobb a munkanélküliségnél” – az egyén önálló döntéshez való joga (pl. az ahhoz való alapvető joga, hogy nemet mondjon egy állásajánlatra) alárendelődik a munkahelyteremtés és fog- lalkoztatottság-maximalizálás céljának. A munkaerőpiaci és szociálpolitikai reformmal kap- csolatos bármiféle vita során azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek a közpo- litikák nem csupán a pénzügyi erőforrások (újra-) elosztására, és a jogosnak elismert szük- ségletek kielégítésének biztosítására szolgálnak; ugyanúgy szólnak az önrendelkezés meg- adásáról vagy megtagadásáról, mind az adminisztratív ellenőrzés folyamatán keresztül (ami pl. lehet stigmatizáló), mind pedig a jövedelem visszatartásával (Standing 2002).

Közismert tény, hogy az adminisztratív intézkedésekkel előidézett gazdasági kény- szer hatására végzett munka nem csupán a munkavállaló méltóságérzetét sértheti, hanem a munkáltató gazdasági érdekeit is, nem is beszélve azokról a munkatársakról és a pozí- cióért versengőkről, akik azért veszíthetik el állásukat, mert a munkaerőpiaci szabályozók

a munkavállalókat „bármilyen” munka elvállalására ösztönzik. Tekintetbe véve az admi- nisztratív és anyagi kényszerek negatív hatását a dolgozók motivációjára, a munkáltatók kevéssé érdeklődnek azon munkavállalók iránt, akik jelentős szankciók hatására vállalná- nak el egy állást. Jól illusztrálja az adminisztratív módszerekkel kikényszerített munkavég- zés termelékenységével kapcsolatos problémát, hogy a német spárgatermesztők nem szí- vesen alkalmaznak az éves betakarítás idején hosszú ideje munka nélkül lévő német dol- gozókat, amikor azokat a „megbízható” és „motivált” lengyel idénymunkásokat is alkalmaz- hatják, akik végeztek már hasonló kemény fizikai munkát. A német dolgozók gyengéb- ben teljesítenek, mivel akaratuk ellenére vállalták a munkát, és nem is tudnak azonosulni az elvégzendő feladattal. Ezen pedig nem segít a fokozott ellenőrzés és a szankciók szi- gorítása; az ilyen intézkedések csak az ellenőrző munkaerőre kiadott pluszköltséget jelen- tenek, és tovább gyengítik a dolgozók motiváltságát. Hogy egyértelmű legyen, azt nem lehet kategorikusan kizárni, hogy a munkaerő efféle adminisztratív megrendszabályozása vezethet bizonyos mértékű „aktivizáláshoz”, s a jövőből visszatekintve ezt egyszer akár az emberek foglalkoztatásában és egyéni életében bekövetkezett pozitív fordulatnak is érté- kelhetjük – még ha ezt paternalisztikus eszközökkel érték is el. A jelenlegi munkaerő-keres- let minőségi és mennyiségi jellemzőinek ismeretében azonban ez a jövőkép inkább csak szerencsés véletlen egybeesés volna, és nem a munkavállalási hajlandósághoz kötött segélyezés szándékolt és következetesen megvalósított végeredménye.

Az OECD országok intézményrendszerei között vannak ugyan különbségek, ám valamennyi jóléti állam történetében megfigyelhető a szegénységre, a munkanél- küliségre és az önrendelkezés elveszítésére külön-külön szakosodott szervezetek és

programok intézményi differenciálódásának hasonló fejlődése. Az önkormányzatok által finanszírozott szervezetek általában a szegénység helyi problémáival foglalkoznak. Fel- adataik közé tartozik, hogy a lakosság elszegényedett csoportjait adminisztratív szociá- lis kategóriákba sorolják („valós” vagy színlelt szegények, munkaképesek vagy munkakép- telenek, helyi vagy külföldi szegények stb.), folyamatosan ellenőrizzék őket, és eljuttas-

sák hozzájuk azokat a támogatásokat és szolgáltatásokat, amelyekre jogosultak. A munka- nélküliség kezelése egészen más intézményrendszer feladata: a gazdasági és foglalkozta- tási közpolitikák gyakorlatba ültetésével központi és regionális intézmények épp úgy foglal- koznak, mint a munkaerőpiaci intézményrendszer helyi szintű szereplői. Ezek a szerveze- tek tanácsadással, munkaközvetítéssel, pénzbeli juttatásokkal munkahelyteremtési intéz- kedésekkel, szakmai átképzéssel, felnőttképzéssel, bér- és foglalkoztatási támogatással stb. segítik azokat, akik munkanélkülivé váltak (miután adott ideig alkalmazásban álltak); fő cél- juk ügyfeleik munkaerőpiaci reintegrációja. A munkahelyi önrendelkezés és méltóság kér- dése megint másik intézményi területhez tartozik. Ez a foglalkoztatáshoz kötődő törvény- hozás nagy múltra tekintő hagyományait épp úgy jelenti, mint azoknak a munkaügyi tör- vényeknek az érvényesítésére szolgáló bíróságokat, amelyek többek között a munka- vállalók fizikai és pszichológiai biztonságát szavatoló szabályozásról, valamint a mun- kavállalók képviselethez és együttdöntéshez való jogáról szólnak (mint pl. a németor- szági Betriebsverfassungsgesetz, vagyis a munkavállalói képviseletekről szóló törvény).

A különféle kategóriákba sorolt ügyfelek feldolgozására szakosodott intézmény- rendszerek differenciáltsága ellenére is találhatunk működésbeli hasonlóságokat e terü- leteken. Egyfelől a szóban forgó intézmények az egyes törvény szerint meghatáro-

zott kategóriákba tartozó emberekhez szigorúan hozzárendelik az elismert szükségle- tek, jogok és kötelezettségek körét. A szükségleteknek a szabványosítása és besorolá- sai (Ki számít „szegénynek”? Mik az „elfogadható” munkakörülmények? Ki jogosult jutta-

tásokra, milyen összegben és időre? stb.) mindeközben a gazdasági és politikai kontextus változásainak hatására könnyen megváltozhatnak, és a jogi szabályozás megváltoztatásá- nak és intézkedések visszavonásának folyamatos nyomása alatt vannak. Másrészt a szoci- ális és munkaerőpiaci közpolitikák megvalósítása, a vonatkozó szabványok, folyamatok és kritériumok alkalmazása drágán és nagy tranzakciós költséggel működő intézményrend- szeren keresztül történik. Ezek a szervezetek a közigazgatás bürokratikus elveit általában korporatív testületeken keresztül ötvözik az önkormányzatiság elemeivel. Harmadrészt pedig a kollektív jogok rendszere kategorizálja, ellátja, irányítja, kezeli, ellenőrzi és integ- rálja ügyfeleit, gondoskodik róluk, ám mivel mindezt gyakran szankciók alkalmazásával teszi, gyakran stigmatizálja is, és a védelmezett, paternalista módon szabályozott tárgyak passzív helyzetébe kényszeríti őket. Ezt az eljárást eufemisztikusan ugyan „aktiválásnak”

nevezik, az ilyen aktiválásban részesülő emberek valóságában azonban gyakran éppen a passzivitás élményéhez és az önálló választás lehetőségének felülről jövő megtagadásá- hoz járul hozzá.

A jóléti állam tranzakciós költségei közé tartoznak mind a szabályozó és ellenőrző szervek közvetlen költségei, mind pedig az emberek passzív és függő kliensekké válásá- nak nehezebben mérhető indirekt költsége. A megélhetést alapvető szinten lehetővé tévő alapjövedelem bevezetésével a „költségek” mindkét fenti kategóriája nagyrészt elkerül- hető lenne. Számtalan bürokratikus intézmény és eljárás válna feleslegessé és értelmet- lenné, ha minden állampolgár rendszeres, feltételekhez nem kötött, individuális, adóból finanszírozott támogatásban részesülne.11 Emellett jóval kevesebb esetben és mértékben kellene megvizsgálni, hogy valaki „valóban” szegény-e, munkaképes-e, családi állapota és háztartásának összetétele alapján jogosult-e támogatásra, csorba esett-e önrendelkezésén vagy méltóságán.

Mindeközben az álláskeresőket és támogatásra szorulókat „kliensként” kezelő korábbi rendszerrel szemben ez valóban aktivizálhatná az állampolgárokat, lehetővé tenné, hogy éljenek cselekvési és döntési szabadságukkal, és a kliens szerepe helyett saját terveik és életvitelük valós „urai” legyenek, és vállalják mindennek a felelősségét. Ebben az esetben mindenki szabadon dönthetne arról, hogy mely további pénzügyi szükségleteit kívánja kereső tevékenységből fedezni, milyen tevékenységeket szeretne élete egyik- másik szakaszában folytatni, mely munkakörök és -körülmények számítanak megfelelőnek vagy elfogadhatónak, és melyek nem. Ez végeredményben biztosítaná a legalapvetőbb szabadságjog – a nemet mondás szabadsága – érvényesülését a munkaerőpiacon, anél- kül, hogy megszüntetné az arra való ösztönzést, hogy valaki a megélhetési szintet meg- haladó jövedelem megszerzésére különféle – valóban elfogadható – kereső tevékenysé- geket folytasson. Elégséges munkaerő-kereslet, kielégítő munkakörülmények és megfe- lelő fizetség fejében az állampolgárok őszintén mondhatnának igent is az adódó munka- lehetőségre.

Az alapjövedelem mint az állampolgár gazdasági jogaiból következő pénzügyi alternatíva nem csupán a szegénység és munkanélküliség problémáit oldaná meg; óri- ási közvetett hatása lenne arra is, amit a hetvenes években „a munka humanizálásának” neveztek (Ondrack és Xxxxxxxxx 1982). A munkások megengedhetnék maguknak, hogy

11 A jóléti állami bürokrácia, a szolgáltatások és támogatások elosztásához szükséges pazarló adminisztráció liberális kritikusainak már csak emiatt is az alapjövedelem támogatóivá kellene vál- niuk (Offe 2005).

visszautasítsák a rosszul fizetett vagy megalázó munkákat. Az alapjövedelem mellett az ilyen állásokat nem lehetne betölteni. Így minden olyan munkának, amire a munkaadó megfelelő embert akar találni, kellőképp „jónak” kellene lennie, a dolgozó pedig az elsze- gényedés veszélye nélkül felmondhatna, ha mégsem ez a helyzet. A munka lényegi von- zóbbá válása következtében, könnyen lehet, hogy a munkaerő-kínálat végső soron emel- kedne, ahelyett, hogy – mint a kritikusok gyakran állítják – az adóból finanszírozott „tunya- ság” terjedne el (Mead 1986, 1997).

2. IGAZSÁGOSSÁGGAL KAPCSOLATOS ÉRVEK AZ ALAPJÖVEDELEM MELLETT ÉS A KRITIKUSOK ELLENVETÉSEI

A társadalmi és politikai igazságossággal foglalkozó valamennyi normatív elméletnek – márpedig az alapjövedelem gondolatát ilyen elmélet támasztja alá – először is önmagá- ról kell elméletet alkotnia: melyek azok az érvek, amelyek mentén értelmet nyerhet, és kiket képes megszólítani? Ez a másodrendű elmélet ad választ a kérdésre, hogy mely tár- sadalmi erők és kulturális normák, mely okok és érdekek támogatják vagy hátráltatják a normatív vállalkozást. Ehhez fel kell térképeznünk a forgalomban lévő diskurzusok mintá- zatát, az érdekek, hagyományok és érvek elrendeződését, hiszen bármely igazságosságel- mélet szükségszerűen ezekbe van beágyazva. Az alapjövedelem másodrendű elméleté- nek tisztáznia kell azt a kérdést, hogy miért ütközik oly széleskörű ellenállásba az állampol- gári jogok egyéni jövedelemre való kiterjesztésének gondolata.

Az érvek és ellenérvek részletes tárgyalása előtt gondoljuk végig az állampolgárok gazdasági jogait. Gyorsan beláthatjuk, hogy még a legliberálisabb piacgazdaságban is jelen vannak – sőt, a piacok működéséhez nélkülözhetetlenek (Xxxxxxxxxx 1985) – a jog- rendszer megfelelő működését garantáló intézmények (mint a rendőrség vagy a bíró- ságok), és hogy ezek a tömegközlekedéssel, kommunikációs hálózatokkal, oktatással és a fizikai és szervezeti infrastruktúra egy részével együtt az állami bevételek egy jelen- tős részét felszívják. A piacok működéséhez szükséges nem piaci előfeltételek jelenlété-

ből adódóan az állampolgárok kötelesek adót fizetni tulajdonuk, jövedelmük és fogyasz- tásuk után, amelyek állami tulajdonú és működtetésű termelő konstrukciók híján szük- ségesek ezek finanszírozásához.12 Mivel bármiféle kötelezettség (legalábbis névleges) jogokkal ruházza fel azt, aki teljesíti, az adófizetés gazdasági jogokat és a jogos követe-

12 Xxxxxx és Xxxxxxxx (1999) meggyőzően bontják ki a fenti gondolatmenetet.

lés lehetőségét biztosítja az állampolgároknak. Az adózás esetében ez persze nem ala- nyi jogon kikényszeríthető követelést jelent, hanem általánosságban a jogrend működé- sét, konkrétan pedig a joguralom elvét. Ez az elv az adóbevételek jogszerű felhasználását garantálja, és lehetővé teszi bírósági eljárás indítását abban az esetben, ha a jogszerűtlen- ség gyanúja felmerül; az adóbevételek felhasználásának alapvető legitimációját ugyanis az adja meg, hogy az valamilyen értelemben a közérdeket szolgálja. Az alapjövedelem- mel kapcsolatban tehát nem magának a gazdasági jognak a gondolata a vitákat kiváltó

újdonság – elvégre az adófizetőnek eddig is joga volt valamihez (még ha nem is bármihez konkrétan) az adójáért „cserébe”, ahelyett, hogy a közpénzek egyszerűen csak az uralkodó csoport zsebébe vándoroltak volna – hanem az a kapcsolódó elgondolás, hogy ennek a jognak a beváltása nem csupán kollektív, természetbeni javak (pl. utak) és szolgáltatások (pl. bíróságok) által történne, hanem részben olyan pénzügyi támogatáson keresztül is, ame- lyet (pl. az élelmiszerjegytől eltérően) a kedvezményezett szabadon költhet el, belátása szerint (Standing 2008).

Az alapjövedelem támogatóinak három komoly ellenérvre kell alaposan felkészül- niük. Először is arra a felvetésre, hogy semmiféle igazolható okunk nincs arra, hogy olya- nokat támogassunk, akik – a munkavállalókkal, önfoglalkoztatókkal és munkanélküli állás- keresőkkel szemben – „önszántukból” maradnak távol a munkaerő- és egyéb piacokról. Az ilyen típusú érvelés szerint ők nem érdemlik meg a segítséget. Másfelől ennek az érve- lésnek a másik oldala szerint a kereső foglalkozást végzők nagy kategóriáinak nincs szük-

sége támogatásra, mivel a piacon megszerzett jövedelmük szintje lehetővé teszi számukra szükségleteik kielégítését. A hagyományos baloldal rendszerszintű látásmódja pedig egy harmadik problémát vet fel: annyi égetően fontos és sürgős tennivaló mellett senkinek sem szabad megengednie magának, hogy adóból támogatott semmittevésbe vonuljon vissza ahelyett, hogy élne a teljes foglalkoztatottság elérésével (illetve ennek az állapotnak a fenntartásáig) biztosított lehetőséggel, és hasznosítaná a termelőkapacitásait.

Az alapjövedelem gondolatával szemben egyre gyakrabban felmerülő – és nem rit- kán neheztelő hangnemet megütő – első ellenérv az elosztási igazságosságnak abból az elképzeléséből fakad, amit egyaránt vall magáénak a keresztény (elsősorban protestáns), a piaci-liberális és a szocialista munkaetika. Ennek a munkaetikának az alapgondolata sze- rint a piaci munkát nem csupán közvetlen hasznáért (pl. a jövedelem és gazdagság növe- lése érdekében) kell végeznünk ; olyan hivatás- vagy küldetéstudat is kell, hogy motiválja,

amelynek hatására az emberek azután is folytatják munkájukat, hogy elegendő gazdagsá- got halmoztak fel szükségleteik kielégítésére. A piac számára végzett munka elvi köteles- ségnek tartásából következik, hogy erkölcsi botránnyal ér fel bármely olyan rendszer, ami

lehetővé teszi, hogy az is „egyék”, akik nem „dolgozik”. Xxx Xxxxx híres okfejtését idézve egy ilyen rendszer félrevezető és erkölcsromboló csábítása következtében sokan elfelej- tenék, sőt, elárulnák „hivatásukat”. Az állandó anyagi szűkösség (és a gazdasági növekedés ezzel járó kényszere) ebből a nézőpontból tulajdonképp a jó erkölcsök biztosítéka. Köny- nyen látható a protestáns kereszténység és a munkásosztályi aktivizmus hasonlósága a munka „produktivista” moralizálásban.

A fenti igazságosságfelfogás szerint mindenki felelős saját szükségleteinek kielégí- téséről gondoskodni akár pénzkereső, akár bármi más hasznos tevékenység által.13 Másfe- lől nézve az, aki nem dolgozik (vagy nem hajlandó dolgozni), ne is egyék – ennek pozitív megfogalmazása az a meritokratikus alapelv, hogy az egyes dolgozók fizetésének arányos- nak kellene lennie az általuk elvégzett munka mennyiségével és (piac által meghatáro- zott) hasznosságával. Az alapjövedelem nem csak a fent bemutatott munkaetikával ellen- tétes, hanem annak mindkét következtetésével is. Egyfelől működő alapjövedelem-rend- szer mellett a dolgozó korú emberek az adófizetők terhére juthatnának jövedelemhez,

így megszabadulnának az anyagi szűkösség terhétől, s ezzel együtt a hivatásuk végzésére késztető állítólagos erkölcsi nyomás alól. Ha szerény összegről is van szó, az semmiféle fel- tételhez nem kötött, és a kedvezményezettek semmit nem kötelesek teljesíteni érte. Más- felől pedig mindez csökkentené annak a köztudottan keményen dolgozó adófizető több- ségnek a munkavállalási hajlandóságát, akik végül is fizetik a feltételhez nem kötött jöve- delmet, ez pedig súlyos következményekkel járna a gazdaság egészére nézve. Ez a két nemkívánatos hatás együttvéve kollektív jólétünk erkölcsi alapjait fenyegeti.

Ebben az összefüggésben érdemes végiggondolnunk két empirikus érvet. Egy- részt a szolidaritás (azaz a pénzkeresők hajlandósága arra, hogy a kizárólag alapjövedelem- ből élők javára fizessenek adót) nagymértékben függ a kölcsönösségtől. Másképp szólva, a szolidaritás azon alapul, hogy a (munkaképes) kedvezményezettekről azt feltételezzük, hogy „viszonzásképpen” valamilyen hasznos tevékenységet folytatnak (vagy legalábbis hajlandók erre). Ennek a feltételezésnek a hiányában a szolidaritás nagy morális terhet jelent, és politikailag bizonytalanná válik. A másik empirikus általánosítás a „boldogság- ról” végzett felméréseken alapul: ezek szerint gyakran nagyon boldogtalannak érzi magát az, aki nem talál lehetőséget arra, hogy valamilyen hasznos tevékenységet folytasson.

13 Ez csak azokra nem vonatkozik, akik a szerződéses munka vagy önfoglalkoztatás kötelezettsége alól legitim módon kivételt élvező (összesen) hat csoport egyikébe tartoznak: nyugdíjazottak, fizikai vagy szellemi betegséggel vagy fogyatékkal élők, gyermekek és fiatalkorúak, kisgyermeket gondozó szülők, sorköteles katonák, vagy börtönbüntetésüket töltő elítéltek. A „háztartásbeli” szerep is kivételt jelent, bár csökkenő legitimitással, legalább is amennyiben nem kötődik gyermekneveléshez.

Az alapjövedelem morális gazdaságtana szempontjából szerencsére ez az alapjövede- lemmel szembeni két érv kioltani látszik egymást. Ugyanis ha a nettó befizető adózókban tudatosul passzív polgártársaik boldogtalansága és ezzel kapcsolatos érzéseik (illetve tájé- koztatjuk őket erről), akkor minden valószínűség szerint megfelelően teljesül a kölcsönös- ség feltétele.

Vanderborght és Xxx Xxxxxx (2005) az alapjövedelem-vitáról írt bevezető szövegük- ben kifejtik, hogy szerintük az elosztási igazságosság fent tárgyalt megközelítése milyen mértékben igazolható egy modern kapitalista társadalomban, vagyis mely elemeit kell beépíteni az alapjövedelem jogosultsági és finanszírozási rendszerébe, és mely elemeit kell normatív alapon elvetni. A munkaetika logikájával szemben felhozott érvek közül három lényeges megfontolást emelnek ki. Az első gyakorlati megfontolás szerint – dió- héjban – az „ingyenélők” meg nem érdemelt jövedelmét nem csupán az igazolja, hogy adminisztratív költségeket és a valamely munka kényszerű elfogadásából következő sza- badságveszteséget takarít meg, hanem az is, hogy a felháborítónak nevezett (bár szigo- rúan individualizált és univerzális) munka nélkül szerzett jövedelem valójában a nagyon is elterjedt jövedelem nélkül végzett munka hasonlóan „felháborító” tényének tükörképe, már- pedig ilyen munkát végeznek mindazok, akik vitathatatlanul hasznos (bár piaci értékkel nem bíró) tevékenységet folytatnak, pl. gondozó vagy önkéntes munkát végeznek. A nem dolgozó kedvezményezetteket érő „pozitív” igazságtalanságot tehát legalábbis részben annak a „negatív” igazságtalanságnak a felszámolása ellensúlyozza, amelyet ma számos fizetés nélküli „dolgozó” szenved el.14

Ennél is lényegesebb az a – nem csupán Xxxxxx Xxxxx és Xxxx Xxxxxx Xxxx baloldali liberalizmusában, hanem a keresztény teológia progresszívebb ágaiban is gyökerező – elv, hogy a Föld valamennyi lakójáé, így jövedelmi vagy munkahelyzetétől függetlenül min- denkinek jogában áll méltányos részt kérni abból, ami mindannyiunknak megadatott.

Van Parijs Paine érvelését idézi: „Léteznek olyan juttatások, amelyekre az egyén nem azért jogosult, mert megdolgozott értük, vagy azért, mert szüksége van rájuk, hanem egysze- rűen csak azért, mert a szóban forgó közösség tagja” (Van Parijs 2001b: 123). Egy kortárs példa erre az Alaska Permanent Fund (Alaszkai Állandó Alap)15: az Alap pénze elsősorban olajbevételekből származik, és Alaszka állam valamennyi polgára jogosult rá, a régióban

14 A brit feministák a nyolcvanas években szellemes szlogennel kampányoltak a „dolgozó” és „nem dolgozó” anyák értelmetlen megkülönböztetése ellen – szerintük ugyanis „Minden anya dolgozik!”

15 Alaska Permanent Fund: az ásványi anyag-bányászatból és a Transzalaszkai Csővezetékből szár- mazó bevételek egy részéből Alaszka állam évente egyszeri univerzális, feltételhez nem kötött támo-

való közös részesedés kifejeződéseképpen (és részben talán azért is, mert készek elviselni a régió zord időjárási viszonyait). Ez a konstrukció arra enged következtetni, hogy a földre és természeti kincsekre kivetett adó az alapjövedelem kézenfekvő pénzügyi forrása lehet; legalábbis a munkanélküliség és szegénység óriási gazdasági és egyéb költségeinek meg- takarítása mellett, mivel az e társadalmi kategóriák számára fenntartott költségvetési téte- lek fölöslegessé válnának egy olyan társadalomban, amely polgárainak gazdasági jogokat és megfelelő szintű alapjövedelmet biztosít.

Az erőforrások kollektív birtoklása és egy terület minden lakójának ezekből való mél- tányos részesedéshez való joga ellentmond a meritokratikus logikának, és romba dönt- heti a közgazdászok kedvelt szállóigéjét, amely szerint „nincs ingyen ebéd”. A szállóigével szemben felhozott ellenérvnek azokon a teljes közösség számára előnyös feltételeken kell alapulnia, amelyek valójában lehetővé teszik a produktív cselekvők – divatos német neo- liberális szóhasználattal Leitungsträger – számára, hogy jövedelmüket oly módon „keres- sék meg”, ami csupán egyéni erőfeszítésnek tűnik, ám valójában nem saját érdemükön vagy teljesítményükön múlik. Xxxx Xxxxx tulajdonjog-elmélete szerint (Xxxxx [1689] 1988) legitim tulajdonjog csak önbirtoklás [self-ownership] által, és az (eredetileg senki tulajdo- nában nem álló) anyag saját munkaerővel „keverése” révén jöhet létre. A keverés feltételei – pl. a termelékenység szintje vagy a termelés intézményes háttere – azonban nem egyéni teljesítménytől függnek, hanem nyilvánvalóan a kollektíven megörökölt háttérfeltételek rendszeréből következnek. A háttérfeltételek elemei lehetnek pl. az elmúlt nemzedékektől megörökölt infrastruktúra, ahogy bizonyos mértékig a tudás, a technológia, a kultúra alap- jait adó erkölcsi és jogi rendszerek is, amiket a ma embere szabadon hozzáférhető közja- vaknak tekint (és amelyeket egyes produktív cselekvők sikeresen, mások kevésbé sikere- sen használnak ki, de maguk a háttérfeltételek egyik esetben sem egyéni érdem függvé- nyei).16 Ugyanez vonatkozik az együttműködés egyidejű (azaz a fent említett egymásutá- niság logikájától eltérő) előnyeire is. A munkamegosztásból következő szervezett együtt- működés a szereplőket olyan termelékenységi többlethez juttatja, amelyet nem tekint- hetünk egyetlen személy teljesítményének – ahogyan a szénhidrogén-lelőhelyeket sem. A termelékenységnek ez a forrása is egyfajta (nem természeti) erőforrás, azaz nem kiér- demelt ajándék, ami a természeti erőforrásokhoz hasonlóan az elosztás és kompenzáció

gatást ad a területén élőknek. Ennek összege legnagyobbrészt a tárgyévi állami olajbevételektől függ (2009-ben pl. 1 305, 2008-ban 3 269 dollár volt). A ford.

16 Xxxxxxx Xxxxx (2001: 36.) becslése szerint „az olyan fejlett társadalmak, mint az Egyesült Álla- mok vagy észak- és nyugat-európai országok jövedelmének 90 százaléka” olyan háttérfeltételeknek köszönhető, „amelyek a társadalom tagjainak közös tulajdonában állnak”.

univerzális jogcímét vonja maga után (ahogy az egyes személyeknek a „természet sorsjá- tékán” elnyert szellemi és fizikai adottságai is17). Ennek értelmében a közösség szerencsé- sebb tagjainak bizonyos fokú kompenzációt kell nyújtaniuk kevésbé előnyös helyzetű pol- gártársaiknak , miközben a produktív működés fenntartásához szükséges piaci ösztön- zők a helyükön maradnak. Ezt a gondolatmenetet követve morális paradoxonná válik az

a helyzet, amelyben az egyéni érdemre való tekintet nélkül kiosztott ajándékokból legin- kább részesedők arra kérik a többieket, hogy ne akarjanak „ingyen ebédet”.

A feltételekhez nem kötött alapjövedelem normatív megalapozásakor a legnehe- zebb kérdés az, hogy mely (hasznos) tevékenységeket végezhetik vagy kellene végezniük azoknak, akik megfelelő munkalehetőség hiányában az alapjövedelemből élnek meg, de mindenesetre a munkavállalás és önfoglalkoztatás szféráin kívül maradnak. Libertariánus felfogás szerint ennek „szabadon választott” tevékenységnek kell lennie, miközben el kell fogadnunk annak a (feltételezésünk szerint) jelentéktelen kisebbségnek a döntését is, akik nem hajlandók semmiféle hasznos elfoglaltságot keresni – ők Xxxxx közmondásos szörfö- sei18 –, máskülönben vállalnunk kellene a bürokratikus ellenőrzés visszaállását és az azzal járó költségeket. Ez a felfogás azonban nem veszi figyelembe a modern társadalmak-

ban „szabadon választható” tevékenységek körét leszűkítő korlátokat. A domináns intéz- mény- és értékrendszerek ugyanis megtizedelték azokat a nem pénzkereső tevékenysége- ket, amelyekkel hasznossá tehetnénk magunkat és kivívhatnánk környezetünk megbecsü- lését. A modern, „munkaközpontú” társadalmakban a családtagokról való gondoskodás,

a non-profit szektorban végzett önkéntes munkák és a különféle „személyes” tevékenysé- gek (mint pl. készségek és tudás megszerzésére irányuló tanulmányok) körén túl nincse- nek olyan elterjedt tevékenységtípusok, amelyek ugyanolyan szinten tennék lehetővé a társadalomba való beilleszkedést és azzal egyidejűleg a független és önkiteljesítő cselek- vést, mint az alkalmazotti munkaviszonyban állók foglalatoskodása – legalábbis a szeren- csésebb esetekben. A modern társadalmak bizonyos értelemben intézményesen elszegé- nyedettek, amennyiben az egyének társadalmi megbecsülését és anyagi esélyeit nagy- részt a munkaerőpiacon betöltött szerepük határozza meg. Innen ered az igény, hogy az alapjövedelem-modell bármely formájának megvalósításáról szóló vitát kiegészítsük az olyan intézményes lehetőségek megteremtéséről vagy felélesztéséről szóló vitával, ame-

17 Az ide vágó radikális gondolatmenethez l. Xxxxxxx (1992).

18 Xxxx Xxxxx (1993) szerint az igazságos társadalom együttműködésen alapuló rendjében nincs helye a potyautasoknak; Van Parijs (2003) azonban kérlelhetetlenül elemzi Rawls potyautasokkal kap- csolatos gondolatmenetének következetlenségeit.

lyek a szerződéses munkától vagy piaci alapú önfoglalkoztatástól eltérő hasznos tevékeny- ségekbe való bekapcsolódást tennék lehetővé.

A munkaerőpiacon kívül eső, ám megbecsülést élvező tevékenységek körének és ösztönzőinek kiszélesítése rendkívül összetett probléma – a következő látszólagos követ- kezetlenség ehhez képest jóval kevésbé tűnik problematikusnak. Az alapjövedelemre elv- ben minden állampolgár jogosult, a többségnek azonban nincs rá szüksége, hiszen kereső foglalkozásból származó jövedelme jellemzően megfelelő szintű vagy legalábbis bőven a megélhetési küszöb fölött van. Ennek az ellenvetésnek megfogalmazói nem értik, hogy miért kellene támogatásra feljogosítanunk azokat, akiknek nincs szükségük rá. Ezt ugyan semlegesíthetné a közepes és magas jövedelmekre kivetett adók emelése úgy, hogy az alapjövedelem jobban kereső kedvezményezettjei azt automatikusan leadóznák – ez viszont felveti azt a problémát, amikor a mindkét irányba kifizetett összegek a számlák között értelmetlenül mozognak ide-oda. Xxxxxxx Xxxxxxx (2005) egy olyan egyszerűbb megoldást javasol, ami ugyanakkor szembemegy a feltétlen nélküli alapjövedelmet meg- alapozó erősen univerzalista alapelvvel, és inkább a társadalombiztosítási intézmények logikáját követi: a költségvetési év elején mindenkinek joga van létminimum szintű alap-

jövedelmet igényelni. Xxxxxx abban az esetben fog élni ezzel a jogával, ha várakozásai sze-

rint munkajövedelme nem lesz elégséges szükségletei kielégítésére. Az alapjövedelem így egyfajta személyi biztonsági hálóként szolgál, azaz a rendelkezésére álló jövedelem szintje biztosan nem fog annak szintje alá esni. A rendszer tehát a szóban forgó személy éves jövedelmi várakozásain alapul. Ha azonban a költségvetési év végén ezek a várakozások túlságosan pesszimistának bizonyulnak, és a kérelmező valós jövedelme átlép egy meg- határozott küszöböt (mondjuk az alapjövedelem háromszorosát), az alapjövedelem egy részét vagy a teljes összeget és annak kamatait vissza kell fizetnie. Ilyen ösztönzési struk- túra mellett nagyérszt azok igényelnének alapjövedelmet, akik a munkanélkülivé válás vagy elszegényedés ellen keresnek biztosítékot, míg továbbra is működésben maradná- nak a munkavállalásra motiváló ösztönzők.

Amint följebb már szóba került, utolsó ellenérvként az alternatív költség merül fel. Talán nem az ablakon szórjuk ki az adóbevételeket, ha az egyébként produktív munkára képes felnőttek (lehetséges) passzivitásának támogatására használjuk fel őket? Az embe- rek hasznos tevékenységek végzésére való természetes hajlamával érvelni ebben a hely- zetben nyilvánvalóan nem lenne kielégítő válasz. Az OECD országok érett gazdaságai- ban viszont világosan látszik, hogy a szerződéses munkaviszony nem képes tartósan fel- szívni a teljes munkaerő-kínálatot – amennyiben ennek „elfogadható” bérszintek és mun- kakörülmények mellett kellene bekövetkeznie. Ezzel a megszorítással bármekkora legyen

is a munkaerő-kínálat, a munkaerő-kereslet egyszerűen nem elégséges sem a magánszek- torban, sem a közszférában. Ezek kétségtelenül vitatható feltételezések. Metaszinten ismét felmerül a kérdés, hogy vajon melyik oldalt is terheli az elméleti és gyakorlati bizonyítás kötelezettsége, és milyen határidővel? A piaci munkavállalásnak azonban nem könnyű alternatívát találni, ha a kényszermunka lehetőségét normatív alapon kizárjuk.

Az alapjövedelem bevezetésére javasolt intézményes megoldások közül végül is négy jöhet szóba. A munkaerőpiac jelenlegi rendszeréhez a negatív jövedelemadó

[negative income tax – NIT] vagy az amerikai earned income tax credit (EITC) áll a legköze- lebb. Ezután következik az utalványalapú bartergazdaságot lehetővé tévő alternatív valu- ták bevezetése („zöld dollár”, „idődollár”) (Offe és Xxxxxx 1992). A harmadik alternatíva az Xxxxxxx Xxxxxxxx (1996) által felvázolt „részvételi jövedelem” [„participation income”]; ez a megoldás az alapjövedelmet bizonyos mértékben feltételhez kötné (nem piaci jellegű hasznos tevékenység formájában).19 Ebbe a javaslatkörbe tartozik a tőkésített alapjövede- lem is, amikor az állampolgár nagykorúvá válásakor kapja meg a születése óta felhalmo- zódott „kezdődőkét” (Xxxxxxxx és Alstott 1999; Grözinger et al. 2006).20 Az utolsó felme- rülő lehetőség a – bizonyos mértékig a sorköteles katonai szolgálat mintájára megszerve- zett – kötelező, államilag támogatott polgári közösségi szolgálat, és hasonló projektköz- pontú tevékenységek a „harmadik” (nonprofit) szektorban; ezek elsősorban a fiatal mun- kaerő befogadására szolgálnának (Gorz 1988; Dagger 2002; White 2003a). Az ide tartozó elgondolások nagy része a hasznos tevékenységet értékes munkatapasztalat és készségek megszerzésével próbálja ötvözni. Természetesen a hasznos tevékenységek végzését lehe- tővé tévő „kvázi piaci” jellegű fenti megoldások mindegyike csupán lehetőség, amelyek intézményesíthetősége, kvantitatív hatása és pénzügyi megvalósíthatósága további vizs- gálatot igényel.

A fenti reformjavaslatok közül megkülönböztetett figyelmet érdemel a „részvényes társadalom” minden tagja számára biztosítandó alaptőke gondolata (Xxxxxxxx és Xxxxxxx

19 A „részvételként” szóba jöhető tevékenységek körét azonban nagyon nehéz úgy meghatározni, hogy arról megfelelő társadalmi konszenzus alakulhasson ki, érvényesítésük tranzakciós költsége pedig várhatóan olyan magas lenne, hogy gyakorlatilag „mindenre” ki kellene terjeszteni – azaz visz- szatérnénk a feltételmentességhez (Xxxxxx 2001; az ezzel ellentétes véleményhez l. De Wispelaere és Stirton 2007).

20 Ahogyan ezt a 2005 óta működő Child Trust Fund, azaz az újszülöttek javára indított alap rend- szere ezt megvalósította (Nissan és LeGrand 2000). Az alapjövedelem- és alaptőke-tervezetek elő- nyeinek összehasonlításához l. Xxxxxxx et al. (2003), Xxxxxxxx et al. (2004).

1999), ez ugyanis túlmutat az alapjövedelem egyszerű tőkésítésén. Olyan problémára kon- centrál ugyanis, amellyel a többi javaslat – köztük maga az alapjövedelem – nem, vagy nem ugyanilyen szinten foglalkozik. Ez pedig a lehetőségek egyenlőségének ritkán telje- sülő igazságossági normája. A jogok egyenlősége a társadalmi igazságosságnak nyilván- valóan tökéletlen verzióját teszi csak lehetővé, mivel az anyagi forrásokhoz való egyenlőt- len hozzáforrás következtében az emberek különböző módon képesek élni jogaikkal. A nemi és etnikai identitás is gyakran a valós jogegyenlőség útjában áll, így az csak névleg valósul meg. A jogegyenlőség igazságossági normája gyakorlatilag csak arra való negatív kötelességet teremt, hogy a bíróságok, törvényhozók és munkáltatók tartózkodjanak nyíl- tan diszkriminatív politikai vagy jogi döntésektől (a magánjogi szerződéseket is ideértve). A lehetőségek egyenlősítése azonban olyan pozitív erkölcsi és politikai kötelességet teremt, ami megköveteli a közbelépést minden olyan esetben, amikor az azonos jogok azonos megvalósulása olyan morálisan irreleváns tényezők miatt szenved csorbát, mint az osztály, családi háttér, nem vagy etnikai hovatartozás (Roemer 1998). A lehetőségek egyenlőségének ez az aktivista értelmezése középutat jelent a jogegyenlőség diszkriminációmentessége és a végeredmények egyenlőségének aligha teljesíthető követelménye közt (ami ha lehetséges is volna, akkor sem valószínű, hogy kívánatos volna, figyelembe véve azokat az eszközöket, amelyeket fel kellene használnunk annak megvalósításához). Az alaptőke gondolatához viszonyítva az alapjövedelem tulajdonképp kevésnek tűnhet, mivel csupán a választási lehetőségek kiszélesítését és az autonómia megerősítését jelenti, de nem számol a lehető- ségek egyenlőségének problémájával.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a feltételhez nem kötött alapjövedelmet övező vita csupán a politikai jogok és társadalmi igazságosság fogalmaihoz köthető esz- mék körét érinti. Figyelembe kell vennünk a társadalmi-politikai érdekeknek az alapjövede- lem elutasításában játszott, könnyen érthető szerepét is. A munkáltatói szervezetek sze- rint „a feltétel nélküli alapjövedelem egy veszélyes elképzelés. Nem akarjuk a munka és jövedelem szétválasztását. Épp az ellenkezőjére volna szükség: a jövedelem és teljesít- mény szorosabb kapcsolatára. Aki nem fogadja el a korrekt és ésszerű munka lehetőségét, az elégedjen meg kevesebbel”, amint a német munkáltatói szervezet szóvivője elmondta (Stuttgarter Zeitung, 2005. július 5.). Ehhez hasonló, de ennél érdekesebb, hogy a legtöbb szakszervezeti vezető és aktivista is negatívan értékeli az alapjövedelmet, elsősorban azért, mert ezzel a szakszervezetek részben elveszítenék az alkalmazottak jövedelmének kol- lektív alkuban való autonóm meghatározásának felelősségét (Vanderborght 2006). Mivel az egyéni jövedelem a munkáért kapott jutalomból részben állampolgári joggá válna, a szakszervezetek elvesztenék kompetenciájuk, hatáskörük – és valószínűleg taglétszámuk

– egy részét. Az intézményes érdekeik védelmét gyakran azzal az állítással leplezik, hogy

az alapjövedelem bevezetése felmentené a munkaadókat a „munkahelyteremtés” (egyéb- ként teljesen fiktív) felelőssége alól. A német pártpolitikában kevesen nyitottak erre a gon- dolatra, különösen mióta úgy tűnik, hogy a német Zöldek – francia, holland és osztrák kol- légáikkal ellentétben – már nem foglalkoznak az alapjövedelem kérdésével. A pártok és szakszervezetek azért ellenzik széleskörűen az alapjövedelmet, mert szerintük annak hívei túlságosan pesszimistán gondolkodnak, amikor azzal – a pártok és szakszervezetek szá- mára kellemetlen – felvetéssel élnek, hogy a munkanélküliség és szegénység problémáit nem lehet a gazdasági növekedés hagyományos „produktivista” stratégiájával vagy a dol- gozók további munkaerőpiaci „aktivizálásával” megoldani. Produktivista optimizmusukat nehéz azonban elfogadni, ha őszintén és elfogulatlanul megvizsgáljuk a fejlett gazdasá- gok munkaerőpiaci fejleményeit.

3. FUNKCIONÁLIS ÉRVEK AZ ALAPJÖVEDELEM MELLETT

Amellett, hogy normatív követelményeknek felel meg, minden normatív elméletnek demonstrálnia kell, hogy képes megfelelni azon rendszer funkcionális kontextusának, strukturális problémáinak és kihívásainak is, amely számára közpolitikai javaslatait megfo- galmazza. Nem elég, ha csupán erkölcsi szempontból helyes; megvalósíthatónak is kell lennie, és egyértelmű előnyökkel kell járnia a közösség számára. A politikai újításokat nem elég méltányossági érvekkel kiegészíteni, az adott helyzetnek és aktuális problémáknak is meg kell felelniük; nem elég, ha jó szándékkal íródtak, kellőképp intelligensnek is kell len- niük. Problémamegoldó kapacitását tekintve az alapjövedelem gondolata határozottan jól szerepel ebben a tekintetben.

Világosan látszik, hogy a 21. század első évtizedében a német gazdaság központi problémáját nem a termelés, hanem az elosztás jelenti. Mivel mind a személyi, mind a tár- sadalombiztosításból származó jövedelem kereső munkához kötött, a munkanélküliség

– a munkaerőpiacon jelen lévő jelentős és tartós túlkínálat – kapcsán felmerül a kérdés: hogyan juthatnának megfelelő jövedelemhez azok, akik nem képesek munkát szerezni, hogy aztán betölthessék fogyasztói szerepüket a javak és szolgáltatások keresleti oldalán? Az alapjövedelem támogatóinak kész válasza van erre a kérdésre: a megoldás az állam- polgárok adóbevételekből finanszírozott gazdasági joga egy (be kell ismernünk: legföl- jebb) megélhetési szintű jövedelemhez. A piaci liberális válasz egészen más. Hívei „helyes” (azaz befektetésbarát) fiskális, monetáris és gazdaságpolitikai döntéseket (I) várnak a kor- mányzattól a nagyobb növekedés (G) érdekében, amely a munkahelyek számának (E)

növekedéséhez vezet, és így megoldja az elosztás (D) problémáját, azaz biztosítja a teljes társadalmi termékből való méltányos részesedést a társadalom egésze számára.

A piaci liberális elmélet hegemóniája semmiképp sem annak helyes vagy igaz voltá- ból következik. Sokkal inkább arról van szó, hogy azért válhatott az uralkodó doktrínává és tarthatta meg ezt a szerepet, mert eddig megmenekült igazságának alapos vizsgálatától. Támogatói mindig képesek megvédeni magukat a tévedésük bizonyítékaitól (legalábbis amíg a politikai elit kellőképp az elmélet hatása alatt marad). Túlélését az biztosítja, hogy

a politika sosem várta el az elmélet komoly vizsgálatát és alapállításainak bizonyítását. A megtévesztő gondolatmenet a következőképpen hangzik: ha az „alapvetően” helyes (I) 🡪

(G) 🡪 (E) 🡪 (D) állítás nem teljesül, az bizonyára azért történik, mert az (I) nem ér el elég magas szintet. Ennek következménye az a patologikus tanulási folyamat, amelynek során még több befektetést vonzó fiskális és monetáris politikával próbálkozunk, miközben tovább csökkentjük a társadalmi és munkaerőpiaci kiadásokat.

Ezt a tanulási folyamatot azért kell patologikusnak tekintenünk, mert közismert tények sorát hagyja szisztematikusan figyelmen kívül. Ami a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság közti összefüggést illeti, nagyjából (önmagában is meglehetősen ambi- ciózus) két százalékos növekedés lenne szükséges a regisztrált munkanélküliek számá- nak szinten tartásához, és csak ennél nagyobb érték mellett nőne a munkaerő-kereslet. Az IAB, a német munkaerőpiaci kutatóintézet szerint Németországban a munkanélküli- ség – a bevételkiesések és kapcsolódó állami kiadások miatt – évente több mint 80 milli- árd eurós költséget jelent az állam számára. Ebben nincs benne a munkanélküliség káros gazdasági hatásainak értéke, vagyis a munkanélküliek bevételcsökkenése és a piaci javak és szolgáltatások iránti kereslet ezzel járó esése, sem pedig a járulékokat (illegálisan) elke- rülő munkafajták ezzel párhuzamos elterjedésének hatása, amelyek pedig kompetitív előnyt élveznek a bejelentett foglalkoztatással szemben, hisz megtakarítják a társadalom- biztosítási hozzájárulás költségét. Az államra háruló óriási többletköltség a növekedést is gátolja, mivel megrövidíti a szövetségi, regionális és helyi hatóságok infrastrukturális beru- házásokon keresztül történő munkahelyteremtési lehetőségeit. Továbbá mikroökonómiai szempontból elmondható, hogy az ipari és szolgáltatói szektor vállalatainak növekedése nem feltétlenül jár a munkahelyek számának növekedésével. A technológiai és szervezeti újításokkal és áttelepülésekkel elért elbocsátásokat a befektetők nagylelkűen díjazzák az értéktőzsdén. Ahelyett, hogy a növekedés a foglalkoztatás bővüléséhez vezetne, éppen az elbocsátások miatt növekedő munkanélküliség vezethet növekedéshez.

Amikor az (I) 🡪 (G) 🡪 (E) elképzelés megingani látszik a valóság talaján, az elmélet hívei gyakran morális problémává alakítják az ügyet: ha a végeredmény eltér várakozása- inktól, az bizonyára valamelyik szereplő visszaélése miatt történhetett csak meg. A kapita- lizmus új, moralizáló kritikája gyakran azért hibáztatja a vállalkozókat, mert bizonyára hiá- nyos társadalmi (vagy akár nemzeti) felelősségérzetük miatt nem képesek a hazai munka- helyteremtésre. Azon kívül, hogy azok a politikai döntéshozók, akik az állampolgárok egy részének erkölcsi korlátaira panaszkodnak, csak magukat és döntéshozói szerepüket tehe- tik ezzel nevetségessé; egyúttal felelősséget kérnek számon a munkáltatóktól és befek- tetőktől, amelyek felvállalása azoknak eddig sem volt kötelessége. A munkahelyteremtés ugyanis nem tartozik sem a vállalatok érdekei, sem pedig törvényi kötelezettségei közé, a munkahelyek léte sokkal inkább a vállalatok sikeres működésének lehetséges (bár semmi- képp nem szükségszerű) mellékterméke, miközben működésük valódi és teljesen legitim célja jövedelmezőségük fenntartása és növelése.

Az (E) 🡪 (D) elképzeléssel, azaz az elosztás problémájának a munkaerőpiac és meg- keresett jövedelem általi megoldásával kapcsolatban érdemes megvizsgálnunk egy, a némethez hasonló gazdaság képességét a rendelkezésére álló munkaerő felhasználá- sára. Jól tudjuk, milyen nehézségek állnak előttünk, amikor fel akarjuk mérni ezt a képes- séget (a reálbérek és juttatások „elfogadható” szintjének követelménye mellett). A Német- országhoz hasonló érett gazdaságok nagymértékben tőkeintenzívek, általában magasan képzett munkaerőt igényelnek, a béreket kollektív alkufolyamatban határozzák meg, a pia- cok – a tőkepiacokat is ideértve – liberalizáltak és nagy arányban alkalmaznak munkahe- lyettesítő technológiai újításokat (akár úgy, hogy a fizetett munkaerőt „önkiszolgáló” rend- szerrel, a személyes ügyfélfogadást internetessel váltják fel). Vajon van-e egyáltalán lehe- tőség ezekben a gazdaságokban olyan mértékű (hazai) munkaerő-kereslet létrehozására a sokat emlegetett szolgáltatói szektorban, amely reálisan ellensúlyozhatná a munkahelyek számának jelenlegi csökkenését a primer és szekunder szektorokban? A nemzetközi mun- kamegosztás és a globális versenyfeltételek lehetővé teszik-e egyáltalán a hazai foglalkoz- tatás visszaesése és az exportra épülő foglalkoztatásbővülés közti egyensúly tartós megte- remtését? Képesek-e az érett gazdaságok a jelenlegi munkaerő mellett a munkaerőpiacra újonnan belépőket (nőket, migránsokat) is felszívni középtávon olyan bérszint mellett, ami a jelenleg aktív nemzedék számára lehetővé teszi mind a következő generáció felnevelé- sét, mind a már visszavonultak támogatását? A kérdés röviden az, hogy a teljes foglalkoz- tatás mellett kialakuló egyensúly vajon továbbra is hihető lehetőség-e egy munkaszerző- dés rendszerére épülő társadalomban. És ha ez megvalósíthatónak bizonyul, a következő

– és még nehezebben megválaszolható, politikai és morális jellegű – kérdés az lesz, hogy

vajon valóban megéri-e ez az állapot azokat a (pl. környezeti) költségeket, amelyeket meg kell fizetnünk érte.

Nem csupán megengedhető szkeptikusan állni ezekhez a kérdésekhez, hanem ez szinte magától értetődik. Németországban az elmúlt harminc évben folyamatosan, foko- zatosan esett a kereslet a stabilan működő vállalatoknál „normális” viszonyban foglalkozta- tott (azaz teljes munkaidőben magas képzettséget igénylő munkát végző, kollektív egyez- ményekkel és szociális jogokkal védett) munkaerő iránt. Ennek eredményeképp az ország- ban durván 7 millióval kevesebb munkahely áll a dolgozni vágyók rendelkezésére egy

40 millió fős munkaerőpiacon, ideértve a „elbátortalanított munkavállalókat”, a szürke- és feketemunkák piacát, és a különféle adminisztratív képzések és „aktiváló” folyamatok részt- vevőit is. Az angolszász és skandináv gazdaságok valóban jobban teljesítenek a munkaerő felhasználásában, ez azonban nem kielégítő ellenérv, mivel ezekn országok alapvető intéz- ményes kereteinek, földrajzi és gazdasági előnyeinek az átvétele komoly nehézségekbe ütközik. Ezt az információt tehát legjobb esetben is csak a nemzetközi példákból való tanuláshoz használhatjuk fel. Megfontolt nézőpontból tehát ajánlatosnak tűnik a termelő és elosztó intézmények átalakítása oly módon, hogy (1) az aránytalanul alacsony munka- erő-keresletet elviselhető (azaz nem marginalizáló, nem kirekesztő, nem szegénységbe taszító és nem politikailag bomlasztó hatású) állapottá alakítsuk anélkül, hogy (2) mind- eközben korlátoznánk a dolgozók jogát (és ösztönzőit) a munkalehetőségek kereséséhez és elvállalásához, vagy (3) szembe mennénk a folyamatos termelékenységnövekedés iránti általános igénnyel.

A megélhetést biztosító alapjövedelem ösztönző és irányító hatásainak köszönhe- tően mindhárom fent leírt követelménynek megfelel. Persze nem vezet „teljes” foglalkoz- tatottsághoz, bár az emberek talán könnyebben választják a munkaviszonyt akkor, ha az alapjövedelem jelentette elfogadható gazdasági alternatíva biztonságosabbá teszi a kilé- pést.21 Az univerzális alapjövedelem mindenesetre a munkanélküliséget mind egyéni, mind közösségi szinten elviselhetővé teszi, így enyhíti a politikai döntéshozókra nehe- zedő, arra vonatkozó produktivista kényszert, hogy befektetéseket vonzó fiskális, mone- táris és infrastrukturális politikák bevetésével próbáljanak meg munkahelyeket teremteni.

21 Az itt elhangzott érv szerint a könnyített kilépési lehetőség javítani, nem pedig csökkenteni fogja az emberek munkavállalási hajlandóságát. Hasonló gyakorlati megfontolások hangoztak el a válási törvények liberalizálása kapcsán, az Európai Unió bolognai folyamatával kapcsolatban (esze- rint a BA fokozat bevezetése növelné a felsőoktatásba belépők számát, ahelyett, hogy az egyetemről kibukott vesztesekként stigmatizálná azokat, akik nem jutnak el a mesterfokozatig) és a munkaválla- lás merev szabályozásainak liberalizálásával kapcsolatban is.

Az elosztási problémákat elválasztja a foglalkoztatási problémáktól, mivel az utóbbiak a rendelkezésre álló munkaerő folyamatos alacsony kihasználtságából származnak. Emel- lett nagyrészt feleslegessé teszi az adminisztratív „munkaerő-aktiválást” (azaz a negatív adminisztratív és gazdasági szankciókkal történő munkaerőpiaci integrációra kényszerí- tés) kontraproduktív gyakorlatát is, és inkább abban az értelemben aktivál, hogy lehető- séget teremt a családban, helyi közösségben és non-profit szervezetekben végzett, nyil- vánvalóan „hasznos” (bár nem piacosított) önkéntes munka számára. A szerződéses mun- kavállalás ösztönzői ugyanakkor teljes mértékben érvényben maradnak mind a mun- kavállalói, mind a munkáltatói oldalon – az előbbiek esetében azért az alapjövedelem- nél magasabb jövedelemért, amit fizetett munkával lehet elérni; a keresleti oldalon pedig

azért, mert a munka bér- és nem bérjellegű költségei a minden munkás számára hozzáfér- hető alapjövedelem összegével csökkennek. A munkatermelékenység emellett várhatóan javulna, mivel a dolgozók „önkéntesen”, nem pedig gazdasági kényszer hatására döntené- nek a szerződéses munka vállalása mellett, és azért is, mert nagyrészt elhárulnának a mun- kaerő csökkentését lehetővé tevő technikai és szervezeti módosítások előtt álló morális és jogi akadályok.

Ha megvizsgáljuk az OECD országokban végbemenő munkaerőpiaci és szociálpoli- tikai reformokat és újításokat, arra jutunk, hogy azok legalábbis részben (de semmiképpen sem nyíltan és felvállaltan) egyfajta feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése felé vezet- nek. A háztartások rendelkezésére álló jövedelem egyre kevésbé függ az elérhető munka- helyek számától és minőségétől, a munkaerő-kereslettől, vagy a munkaerőpiac két olda- lán álló szereplők intézményesen meghatározott egyéni vagy kollektív alkupozíciójától.

Ehelyett egyre nagyobb mértékben függnek olyan politikai döntésektől, amelyek a ház- tartásokat mint állampolgárok háztartásait kezelik, a háztartás tagjainak piaci jövedel- mét, családi és egészségi állapotát, korát vagy nemét is tekintetbe véve. Németország- ban a háztartások jövedelmének egyre kisebb hányadát teszi ki a bérből származó jöve- delem, és nem csak a tőkejövedelmek arányának növekedése miatt, hanem a nettó transz- ferek (a különböző juttatások összege az adók és járulékok levonása után) egyre nagyobb szerepe miatt is . A közpolitikák tehát már nem csak kollektíven elfogyasztott javakat biz- tosítanak (pl. közoktatást és tömegközlekedést), hanem az egyes állampolgárok egyéni jövedelmének egyre növekvő részét is, és ez a folyamat nyilvánvalóan visszafordíthatat- lan. Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha az egy háztartáson belüli jövedelem hányada helyett a népességen belüli arányt vizsgáljuk: 1980-ban a dolgozó korú (18-64) német népesség 69,6 százaléka élt pénzkereső tevékenységből, 2006-ra ez 63,7 százalékra esett. Még inkább szembetűnő, hogy míg 1980-ban a felnőtt népesség 13,9 százaléka élt tár-

sadalombiztosítási és egyéb támogatásokból, 2006-ra ez az arány 25,7 százalékra nőtt.22 A nyugdíj- és egészségügyi járadékok fokozatos függetlenítése a keresetektől és egyre nagyobb mértékű (bár továbbra is csak részleges) adóbevételekből származó finanszíro-

zása is ugyanebbe az irányba vezet: az elosztási problémák piaci automatizmusok helyett, politikai döntésekkel való kezelésének irányába. Világos, hogy az ilyen és ehhez hasonló reformkezdeményezések célcsoportja nem a munkavállalók és a munkaszerződés szer- ződő feleiként őket megillető kollektív jogok, hanem az állampolgárok és azok jogai és kötelezettségei.

Úgy tűnik, a személyek közötti és időbeli elosztás törvényben meghatározott (nem pedig önkéntes szerződésen alapuló) formája nem csak a bérköltséget, de lassan magát a bért is érinti. Ezt nem csak a negatív jövedelemadó (NIT) ügyének megújuló népszerű- sége, hanem a minimálbér bevezetése iránti egyre szélesebb körű igény is jelzi. Az utóbbi esetben az alacsony termelékenységi szintű munkaerő, illetve azok, akik csak rendkívül alacsony bérért cserébe tudnak munkát vállalni, csak akkor dolgoznak (amennyiben egy- általán találnak munkát), ha azért cserébe „megfelelő” bért kapnak. A negatív jövedelem- adó esetében a rendelkezésre álló jövedelem elválik a munkajövedelemtől, és a dolgozó

valós jövedelme nyíltan politikai döntés végkimenete lesz. Az mindenesetre világos, hogy a jövedelmek meghatározása már nem csak a munkaerőpiac keresleti és kínálati oldalának szereplőitől függ, hanem a törvényhozás és az állami költségvetés döntéshozóitól is.

Egyértelmű persze, hogy a politika valamennyi beavatkozása a munkaerőpiac ala- kulásába – köztük a Xxxxx XX és az Agenda 2010 németországi munkaerőpiaci reform-

jai – távolról sem hasonlítanak a feltétel nélküli alapjövedelemre. Ahelyett, hogy az állam- polgárokra bíznák annak eldöntését és a kapcsolódó felelősséget, hogy vállalnak-e szer- ződéses munkát, és ha igen, mennyi időt szánnak rá, ezek a politikák és reformok is a fog- lalkoztatás maximalizálását célzó államilag irányított pozitív és negatív ösztönzők alkalma- zásának hagyományos felfogását követik. A társadalmi rend kapcsolódó hagyományos elképzelésének eléréséhez csökkenteni kell a munka nem bérjellegű költségét, a munka- költségnek el kell válnia a dolgozók jövedelmétől, vissza kell fogni a dolgozókat védő stá- tusjogokat, hogy „rugalmasabban” és „mobilabban” reagáljanak a piaci igények változása- ira, és újra kell szervezni mind a munkanélküli juttatások összegét, mind a jogosultság ide- jét úgy, hogy az erősebb ösztönzőt jelentsen a munkaerőpiac kínálati oldalán. Hogy ezek

22 Az adatokat a német munkaadók által fenntartott kutatóintézet, az Institut der deutschen Wirtschaft gyűjtötte össze. Interneten: xxxx://xxx.xxxxxxx.xx/xxxxxxxxxxxxx/

allgemeineinfodienste/iwd/archiv/2008/1quartal/nr11/tabid/2211/itemid/21986/language/de-de/ language/de-de/default.aspx (Letöltve: 2011.03.28.).

a kínálatoldali foglalkoztaáspolitikai intézkedések mikor és milyen mértékben vezetnek el egy olyan „teljes foglalkoztatottságnak” tekinthető munkaerőpiaci állapothoz az elosz- tási igazságosság és társadalmi integráció „elfogadható” szintje mellett? A közeljövőben

választ kell kapnunk erre az empirikus kérdésre, hiszen közeledik mind az EU lisszaboni cél- kitűzésének, mind Xxxxxxx Xxxxxxxx Agenda 2010 programjának a céldátuma. És ha a válasz negatív, úgy az elosztás kérdéseinek nyíltan politikai meghatározása nagyobb hor- derejű megoldásokat vet majd fel, például az állampolgárok adókból finanszírozott jöve- delemre való jogosultságának feltételektől való fokozatos függetlenítése.

Nem valószínű, hogy az alapjövedelem normatív ideáljának megfelelő – azaz adó- ból finanszírozott, feltételhez nem kötött, minden állampolgárnak járó, megélhetést bizto- sító – támogatási forma hirtelen robbanna be a jelenlegi támogatások rendszerébe (amint azt a kevésbé realista támogatók egy része reméli); sokkal valószínűbb az alapjövedelem fokozatos, a munkajövedelmek szabályázásának jelenleg megfigyelhető trendjeit követő megjelenése. Az alapjövedelem „kimeneti” oldalát, azaz a törvénybe iktatott támoga-

tás elosztását öt lépésben közelíthetjük, míg a „bemeneti” oldalon, azaz az alapjövedelem pénzügyi alapjának megteremtésében ennél is több féle közpolitikai eszköz alkalmazása képzelhető el. Ezek közül a legegyszerűbb és legradikálisabb megoldás az, amely szerint minden amerikai állampolgár kapna évente tízezer dollárt (ebből háromezret egészség- biztosításra irányoznának elő), ennek pénzügyi alapja pedig a „törlendő programok” fölös- legessé váló költségvetése lenne (Xxxxxx 2006: 130–139).

A kimeneti oldal tekintetében, a jogosultságok kiterjesztésére vonatkozó öt elvet képzelem el:

1. A „nagylelkűségi skála”, amelynek mentén az eredetileg jóval a létminimum alatt megállapított alapjövedelem fokozatosan emelkedhetne a megélhetést biztosító szintig (Van Parijs 1995, 2001a).

2. A „feltételességi skála” amelynek mentén a program eleinte bizonyos „valamit valamiért” feltételek mellett, ám azok fokozatos leépítésével működne.

3. A „célcsoport skála” a következőképp működik: kezdetben az alapjövedelmet jövedelmi, etnikai és családi háttér alapján meghatározott csoportok kapják (pl. jövedelmi támogatások a szegény kisebbségi családoknak kompenzációként, hogy a gyerekek és fiatalok iskolába járhassanak ahelyett, hogy pénzkeresés- sel kelljen támogatniuk családjukat), aminek a fokozatos kiterjesztését az állam- polgáriság univerzális követelményéhez a „nekem is jár” logika automatizmusa biztosítaná.

4. Az „időskálának” időtartamhoz és korhoz köthető oldala is lenne. Eleinte aligha- nem célszerű volna (pl. 30 éves) alsó korhatárt szabni a jogosultság tekinteté- ben, a fiatalok marginalizálódásának elkerülése, valamint a munkaerőpiaci rész- vétel és a kapcsolódó szaktudás megszerzésének az ösztönzése érdekében.

Az időtartam korlátozása jelenthetné pl. azt, hogy mindenki maximum 10 évig jogosult alapjövedelemre, és folyósítását legalább 6 hónapos időszakokban bármely életkorban kérelmezheti (Offe 1997: 81–108; White 2003b).

5. Végül, a „kontraciklikusság” dimenziója, amely szerint mindaddig, amíg a mun- kaerőpiac többé-kevésbé egyensúlyban van, az alapjövedelem szintje létmini- mum körül kell, hogy maradjon, az egy főre eső összegnek azonban (automati- kusan) emelkednie kell, amikor a makroszintű munkaerő-kereslet csökken.

Ezek a lépések persze sokféle módon kombinálhatók és variálhatók. A gyakorlati tapasztalat nyilván különböző irányú mozgásokhoz vezet a különböző skálákon, a folya- mat rengeteg kísérletezést és újragondolást igényel majd.

4. KÖVETKEZTETÉS

Tanulmányomban Németország és a kontinentális Európa munkaerőpiaci fejleményeire és az azok körül zajló politikai vitákat szem előtt tartva érveltem. Tekintetbe véve mindezeket a körülményeket és kilátásokat az alapjövedelem bevezetését vagy fokozatos bevezeté- sének megkezdését nem csupán a fent tárgyalt igazságossági megfontolások indokolják, hanem – még inkább meggyőzően – olyan funkcionális érvek, amelyek azokkal a rendel- lenességekkel és problémákkal foglalkoznak, amelyeket a jelenleg alkalmazott politikáknál és a közjó jelenlegi felfogásánál hatékonyabban orvosolhatna az alapjövedelem beveze- tése. Bármennyire is igaznak fogadjuk el normatív megalapozását, az alapjövedelem funk- cionális értelemben fölösleges akkor, ha a teljes foglalkoztatottság és méltányos elosztás politikája beváltja az ígéreteit; ennek azonban a fordítottja is épp így igaz.

Fordította: Xxxxxxx Xxxx Lektorálta: Xxxxxxxx Xxxxxx

HIVATKOZOTT IRODALOM

Xxxxxxxx, Xxxxx – Xxxxxxx, Xxxx (1999): The Stakeholder Society. Yale University Press. Xxxxxxxx, Xxxxx – Alstott, Xxxx - Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (szerk.) (2004): Redesigning

Redistribution: Basic Income and Stakeholder Grants and Cornerstones for an Egalitarian Capitalism. Verso.

Xxxxxxxx, Xxxxxxx (1996): The Case for a Participation Income. In: The Political Quarterly, Vol. 67., No. 1.: 67–70.

Xxxxxxxx, Xxxxx (2007): Basic Income and the Republican Ideal: Rethinking Material Independence in Contemporary Societies. In: Basic Income Studies, Vol. 2., No. 2.:

9. cikk.

Xxxxxx, Xxxxxxx (2002): Republican Virtue, Liberal Freedom, and the Problem of Civic Service. Az American Political Science Association éves értekezletén előadott tanulmány. Aug. 28., 2002.

De Wispelaere, Jurgen – Xxxxxxx, Xxxxxxx (2007): The Public Administration Case against Participation Income. In: Social Service Review, Vol. 81., No. 3.: 523–549.

Xxxxxxx, Xxxxx – Xx Xxxxxxxxxx, Jurgen – Xxxxx, Xxxxxx (szerk.) (2003): The Ethics of Stakeholding. Palgrave.

Xxxxxx, Xxxxxx X. (2001): Something for Nothing? In: What’s Wrong with a Free Lunch?

Szerk.: Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx. Beacon Press.

Xxxx, Xxxxx (1988): Critique of Economic Reason. Verso.

Xxxxxxxxx, Xxxx – Xxxxxxx, Xxxxxxx – Xxxx, Xxxxx (2006): Die Teilhabegesellschaft. Modell eines neuen Wohlfahrtsstaates. Campus.

Xxxxxxx, Xxxx (2004): Social Citizenship and Workfare in the United States and Western Europe: The Paradox of Inclusion. Cambridge University Press.

Xxxxxxx, Xxxx – Xxxxxxxxx, Xxxxxxxx (2006): Blame Welfare, Ignore Poverty and Inequality.

Cambridge University Press.

Xxxxxxxxx, Xxxxxxxx – Xxxxx, Xxxxxx – Xxxxxx, Kandyce (2004): The Logic of Sanctioning Welfare Recipients: An Empirical Assessment. In: Social Service Review, Vol. 78., No. 2.: 304–319.

Xxxxxx, Xxxxxxx – Xxxxxxxx, Xxxx (1999): The Costs of Rights. Why Liberty Depends on Taxes.

Norton.

Xxxxx, Xxxx ([1689] 1988): Two Treatises of Government. Cambridge University Press. Xxxx, Xxxxxxxx (1986): Beyond Entitlement: The Social Obligations of Citizenship. The Free

Press.

Xxxx, Xxxxxxxx (szerk.) (1997): The New Paternalism: Supervisory Approaches to Poverty.

Brookings.

Xxxxxx, Xxxxxxx (2006): In Our Hands. A Plan to Replace the Welfare State. American Enterprise Institute.

Xxxxxx, Xxxxx – XxXxxxx, Xxxxxx (2000): A Capital Idea: Start-up Grants for Young People.

Fabian Society.

Xxxx, Xxxxx (1997): Towards a New Equilibrium of Citizens’ Rights and Economic Resources. in Societal Cohesion and the Globalising Economy. What Does the Future Hold? OECD.

Xxxx, Xxxxx (2005): Wasteful Welfare Transactions: Why Basic Income Security Is Fundamental. In: Promoting Income Security as a Right: Europe and North America. Szerk.: Standing, Guy. Anthem Press.

Xxxx, Xxxxx – Xxxxxx, Xxxx X. (1992): Beyond Employment. Time, Work and the Informal Economy. Polity Press.

Xxxxxxx Xxx - Xxxxxxxxx, Xxxxxx (szerk.) (1982): The Humanisation of Work: A European Perspective. Armstrong Publishing.

Xxxxxxx, Xxxxxxx (2005): Die Idee einer Grundeinkommensversicherung. In: Das Prinzip Bürgerversicherung. Szerk.: Xxxxxxxxxx-Xxxx, Xxxxxxxx. Verlag für Sozialwissenschaften.

Xxxxxx, Xxxxxx (2007): A Republican Right to Basic Income? In: Basic Income Studies Vol. 2., No.

2.: 10. cikk.

Xxxxxxxx, Xxxxxx (2007): Basic Income: The Material Conditions of Freedom. Pluto Press. Xxxxx, Xxxx (2003): Political Liberalism. Columbia University Press.

Xxxxxx, Xxxx X. (1998): Equality of Opportunity. Harvard University Press.

Xxxxx, Xxxxxxx (2001): UBI and the Flat Tax. In: What’s Wrong with a Free Lunch? Szerk.: Xxxxxxxx Xxx Xxxxxx. Beacon Press.

Standing, Guy (2002): Beyond the New Paternalism: Basic Security as Equality. Verso. Standing, Guy (2008): How Cash Transfers Promote the Case for Basic Income. In: Basic

Income Studies, Vol. 3., No. 1.: 5. cikk.

Xxxxxxx, Xxxxxx (1992): Three Just Taxes. In: Arguing for Basic Income: Ethical Foundations for a Radical Reform. Szerk.: Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx. Verso.

Xxxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxxx (2005): The Approval of the Basic Income Guarantee in Brazil. In: The Ethics and Economics of the Basic Income Guarantee. Szerk.: Xxxx Xxxxxxxxxx

– Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxx – Pressman, Xxxxxx. Ashgate.

Xxxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxxxx (2007): Basic Income and Employment in Brazil. In: Basic Income Studies, Vol. 2., No. 1.: 10. cikk.

Xxxxxxxxxxxx, Xxxxxxx (2006): Why Trade Unions Oppose Basic Income. In: Basic Income Studies Vol. 1., No. 1.: 5. cikk.

Xxxxxxxxxxxx, Xxxxxxx – Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (2005): L’allocation universelle. La Decouverte.

Xxx xxx Xxxx, Xxxxxx – Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (1986): A Capitalist Road to Communism. In: Theory and Society, Vol. 15., No. 5.: 635–655. [Magyarul (2011): Egy kapitalista út a kommunizmusba. In: Fordulat, jelen szám: 18–41.].

Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (1995): Real Freedom for All. Clarendon Press.

Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (2001a): A Basic Income for All. In: What’s Wrong with a Free Lunch?

Szerk.: Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx. Beacon Press.

Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (2001b): Reply. In: What’s Wrong with a Free Lunch? Szerk.: Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx. Beacon Press.

Xxx Xxxxxx, Xxxxxxxx (2003): Difference Principles. In: The Cambridge Companion to Xxxx Xxxxx. Szerk.: Xxxxxx Xxxxxxx. Cambridge University Press.

Xxxxx, Xxxxxx (2003a): The Civic Minimum: On the Rights and Obligations of Economic Citizenship. Oxford University Press.

Xxxxx, Xxxxxx (2003b): Freedom, Reciprocity, and the Citizen’s Stake. In: The Ethics of Stakeholding. Szerk.: Xxxxx Xxxxxxx – Xx Xxxxxxxxxx, Jurgen – Xxxxx, Xxxxxx. Palgrave.

Xxxxxxxxxx, Xxxxxx X. (1985): The Economic Institutions of Capitalism. The Free Press.