KOPÁTSY SÁNDOR

XXXXXXX XXXXXX

A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM KÖZGAZDASÁGTANA

1992.

TARTALOM

BEVEZETÉS

1. A KÖZGAZDASÁGTAN VÁLSÁGÁNAK ÁTTEKINTÉSE

1.1. A 20. SZÁZADI FEJLŐDÉS ELÁGAZÁSAI

1.2. TÚLNÉPESEDÉS A LEMARADÓ TÁRSADALMAKBAN

1.3. AZ EMBERISÉG NÉGYÖTÖDÉNEK VÉSZES LEMARADÁSA

1.4. A KÖZGAZDASÁGI VÁLSÁG KIALAKULÁSA ÉS OKAI

1.5. A KÖZGAZDASÁGTANI VÁLSÁG PÉLDÁI

2. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS MAI SZEMMEL

2.1 A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KIALAKULÁSA

2.2. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS JELLEMZŐI

2.3. A KÜLFÖLD, MINT A MUNKAERŐFELESLEG ÉS AZ ÁRUK FELVEVŐJE

2.4. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS EGYSZERŰ MODELLJE

2.5. AZ ETIKAI ÉS VALLÁSOS NÉZŐPONT JELLEMZŐI ÉS HIBÁI

3. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM KIBONTAKOZÁSA

3.1. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS ÉRÉSI FOLYAMATA

3.2. A TŐKE ÁTALAKULÁSI FOLYAMATA

3.3. A MUNKAERŐ SZEREPÉNEK VÁLTOZÁSA

3.4. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM KIFEJLŐDÉSÉNEK SPONTANEITÁSA

3.5. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM NÉPI JELLEGE

4. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM VILÁGGAZDASÁGA

4.1. A JELENKORI VILÁGGAZDASÁG FŐBB JELLEMZŐI

4.2. A VILÁGGAZDASÁGI MUNKAMEGOSZTÁS SAJÁTOSSÁGAI

4.3. A CIVILIZÁCIÓS KARAKTER JELENTŐSÉGE

4.4. A KULTÚRA DEZINTEGRÁLÓ SZEREPE

4.5. A VILÁGFOLYAMATOK PROGNOSZTIZÁLHATÓSÁGA

4.6. A NYERSANYAGOK CSÖKKENŐ JELENTŐSÉGE

4.7. A 20. SZÁZADI FELZÁRKÓZÁSI ÉS LEMARADÁSI UTAK

4.8. A MEGSZÁLLÁSOK ÉS A KATONAI KIADÁSOK SZEREPE

4.9. GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS ÉS NÉPSZAPORULAT

4.10. A GYARMATTARTÁS HÁTRÁNNYÁ VÁLIK

4.11. A NYUGAT-EURÓPAI SZOCIALISTA ESZMÉK ÉS MOZGALMAK

4.12. A SZOCIALISTA ORSZÁGOKAT SÚJTÓ HÁTRÁNYOK

4.13. AZ EDDIG SIKERES HÁROM CIVILIZÁCIÓS TÍPUS

4.14. A FOGYASZTÓI TÁRSADALMAK DÉLRE TERJEDNEK

4.15. A TÁVOL-KELETI PURITÁN CIVILIZÁCIÓ FEJLŐDÉSE

4.16. EURÓPA KELETI FELÉNEK FEL-, MAJD LEÉRTÉKELŐDÉSE

4.17. A VALLÁSI ÉS A SZOCIALISTA MESSIANIZMUS ISMÉRVEI

4.18. A KARIZMATIKUS VEZETÉS KOCKÁZATAI

4.19. A TÚLSZAPORODÓ TÖBBSÉG ELNYOMORODÁSA

5. A FOGYASZTÓI GAZDASÁG ALAPKÉRDÉSEI

5.1. A LAKOSSÁG MEGTAKARÍTÁSI HAJLANDÓSÁGA

5.2. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM TULAJDONOSI SZERKEZETE

5.3. AZ ÁLLAM SZEREPE A FOGYASZTÓI TÁRSADALOMBAN

5.4. A SZÁMVITEL ÉS MÉRÉS

5.5. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM VÁLLALATA

5.6. A PIACI REALIZÁLÁS MEGELŐZI A TERMELÉST

5.7. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM NEM PIACI SZEKTORA

UTÓSZÓ

BEVEZETÉS

Mivel a kapitalizmusból a fogyasztói társadalomba való átmenet látványos forradalmak nélkül ment végbe, a kor közvéleménye, de még a társadalomtudományok is alig vették tudomásul, hogy e század az emberiség legnagyobb forradalmának volt a tanúja. E század az emberiség egésze számára nagyobb és gyorsabb változásokat hozott, mint ez elmúlt évezredek együttesen. E változás a világ fejlett ötöde számára egyértelműen pozitív volt, a négyötödnek viszont a pozitívumok mellett válságokat és megoldhatatlan problémákat hozott.

Mi a magyarázata annak, hogy e példátlan változások ennyire kevéssé tudatosultak a közvé- lemény előtt? A világ közvéleményének alakításában a fejlett társadalmak váltak meghatá- rozóvá, tehát azok, akiknél a példátlan sikerek a jellemzőek. Az pedig emberi tulajdonság, hogy az érintettek a jót soha nem tekintik minőségi változásnak. A viszonyok romlását a ténylegesnél nagyobbnak, a javulását pedig kisebbnek élik át.

Mi a magyarázata annak, hogy a társadalomtudományok számára sem tudatosult a kor válto- zásainak mérete, jelentősége? A társadalomtudósokra is az jellemző, hogy a véres áldozatokkal kivívott változásokat túlértékelik, a békéseket pedig nem méltatják jelentőségüknek megfelelő figyelemmel. Gondoljunk arra, hogy a történelemtudomány a véres forradalmakat, a háborúkat mindig nagyobb hangsúllyal kezelte, mint az ezeknél lényegesen nagyobb hatású békés átalakulásokat. Ezen túlmenően a közgazdaságtudományra az is jellemző, hogy elveiket és felépítésüket tekintve ma is olyanok, amilyenné a klasszikus kapitalizmus viszonyai között alakultak. Ennek aztán az a következménye, hogy egyre nő a szakadék a társadalmi-gazdasági tények és azok tudományos magyarázata között.

Az elmélet lemaradását az okozta, hogy a társadalmi fejlődés tempójával nem tudott lépést tartani. Amíg a fogyasztói társadalom minden tekintetben jobban különbözik a kapitalizmustól, mint a kapitalizmus a megelőző társadalmak bármelyikétől, a társadalomtudománya továbbra is lényegében változatlan elvekre épül. A korábbiakhoz képest elképzelhetetlen ütemű és minő- ségű változások közepette a társadalomtudományok csipkerózsika-álmukat alusszák.

1. A KÖZGAZDASÁGTAN VÁLSÁGÁNAK ÁTTEKINTÉSE

Ha arra keresünk magyarázatot, hogy miért súlyosabb a lemaradás a közgazdaságtanban, mint a többi társadalomtudományban, akkor azt kell látni, hogy a klasszikus kapitalizmusból a fogyasztói társadalomra való áttérés során a gazdaságban sokkal nagyobb volt a változás, mint az élet minden más területén. Ma ugyan a szociológusnak is jelentősen más viszonyok között kell folytatnia vizsgálódásait, de azért a család vagy a politika területén sokkal kisebbek a változások, mint a gazdasági szférában.

Nem az ember változott meg, hanem az életkörülményeinek gazdasági oldala. Az emberek magatartása csak annyit változott, amennyit az életkörülményekhez való alkalmazkodás igényelt.

- Eddig minden társadalomban (még ma is a világ népességének nagyobb részét eltartó, elmaradt társadalmakban) a lakosság többsége számára szinte naponta újra és újra megvívandó harcot jelentett a létfeltételek biztosítása, ma ez a fogyasztói társadalmakban már csak legfeljebb egy elenyésző kisebbségre igaz.

- Az elmúlt 5000 év alatt nem nőtt annyival a termelés, mint az elmúlt száz év során. A múlt századi mezőgazdaság alig volt termelékenyebb, mint az egyiptomi az időszámítás előtti har- madik évezredben. Még az élelmiszertermelőknek a lakosságon belüli részaránya sem változott akkorát az első mezopotámiai társadalom kialakulása óta, mint amekkorát a 20. században.

- A termelésnél is nagyobb a változás, ha a tömegek életszínvonalát nézzük. Minden megelőző társadalom csak egy elenyésző kisebbség számára biztosított relatív anyagi jólétet minden megelőző társadalom. Jelenleg a fogyasztói társadalmak lakosságának kilenctizede nem ismeri a nélkülözést, a fogyasztásra kerülő jövedelmek pedig alapvetően nivellálódtak.

- A legnagyobb változás azonban az információk áramlásában következett be. Az emberiség korábban legfeljebb egy-egy civilizációs körön belül, ott is csak egy szűk vezető rétegen keresztül hatott egymásra, a lakosság nagy többsége számára még a múlt században is rejtve maradt, mi történik másutt a világban. A 20. század is úgy köszöntött be, hogy az emberiség 90 százaléka alig tudott valamit a lakóhelyén kívül történtekről. Ma a kommunikáció még a legelmaradottabb társadalmak lakói számára is a világeseményekről szóló beszámolók özönét biztosítja.

- Ma még felmérhetetlen annak a hatása, hogy az emberek térbeli mobilitása többet nőtt az elmúlt három generáció alatt, mint előtte évezredek során. Ezelőtt az emberek kisebbsége hagyta el élete során lakóhelyét, jelenleg egyetlen évben többen költöznek el szülőhelyükről, korábbi lakóhelyükről, mint korábban évszázadok során. Évente több turista, vendégmunkás és üzletember mozog az országok között, mint amennyien a történelem népvándorlásaiban összesen részt vettek.

A fent felsorolt változások esetében tehát nem kell indokolt a klasszikus kapitalizmust sem másként kezelni, mint a korábbi társadalmakat. Ezekben a vonatkozásokban a kapitalizmus nem különbözött minőségileg a megelőző társadalmaktól. A társadalom történetének nagy változását tehát nem a klasszikus kapitalizmus megjelenése, hanem a megszűnése jelentette. Vannak azonban a gazdasági életnek olyan területei, amelyben a kapitalizmus minőségileg más volt, mint a korábbi társadalmak mindegyike. Ezek tekintetében is fennáll azonban, hogy a fogyasztói társadalom minőségileg mást hozott.

- A klasszikus kapitalizmus tőkehiányos társadalom volt, a fogyasztói társadalmakban a tőke- igények kielégítése már nem okoz gondot. (Ebből a szempontból most a tőke alatt csupán a fizikai tőkét értjük.)

- A klasszikus kapitalizmus munkaerőigénye mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben még a korábbi társadalomhoz képest is csökkent. A sok tekintetben ellentétes látszat ellenére is a fogyasztói társadalomban a domináló szűk keresztmetszet a munkaerő, különösen annak minőségi része.

- A klasszikus kapitalizmusban a gazdaságilag fejlett és az elmaradott térségek közötti munka- megosztás volt a jellemző. Másutt volt a feldolgozó- és a kitermelőiparoknak komparatív előnye. A gyarmatok feletti uralmat a gazdasági igények kívánták meg. Ezzel szemben a fogyasztói társadalmak színvonalán a világ gazdaságilag fejlett területe lényegében önellátóvá vált, számára nincsenek az elmaradott térségeknek gazdasági előnyei.

- A klasszikus kapitalizmusban a társadalom politikai és gazdasági szervezete szervesen egymásba épült. A tőkés szektort indokolt volt nemzetgazdaságként felfogni. Ahol a tőkés szektor a korábbi állami kereteknél, a nemzetállamoknál nagyobb teret igényelt, ott a politikai szervezet tágult ki, alkalmazkodott a gazdasági igényekhez. Így alakultak ki a nemzetállamok- ból gyarmatbirodalmak. A fogyasztói társadalmak számára viszont gazdasági terhet és nem előnyt jelent az elmaradott területek feletti politikai uralom. Ezért a gazdag országok igyekeznek megszabadulni a gyarmatoktól és a befolyási övezetektől. A fogyasztói társadalom számára az a kedvező, ha nem integrál magába elmaradott területeket, a fejlődésre még nem érett civilizációjú népeket.

- A klasszikus kapitalizmusban a világgazdaság lényegében gyarmatbirodalmakra tagolódott, amelyeken belül szerves egységet alkottak a fejlettek és elmaradottak. Ma a világgazdaság a fogyasztói társadalmak három nagy blokkjára oszlik, és egyre jobban eltávolodik az emberiség többségét magában foglaló elmaradott társadalmaktól. A világ három nagy fogyasztói térsége, vagyis Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet válik gazdasági egységgé. E három terület ugyan politikailag tagolódik, de gazdaságilag egyre inkább összefonódik.

- Amíg a klasszikus kapitalizmust a fejlett gazdaságú államok kibékíthetetlen érdekellentéte jellemezte, a fogyasztói társadalmak érdeke egyre jobban azonosul. Mivel az érdekközösség alapvetően csak gazdasági, a gazdasági integrációval párhuzamosan a kulturális tagozódás fennmarad, illetve még fokozódik is. A politikai autonómia nem sérti a gazdasági érdekeket mivel az ma már alig jelent gazdasági elkülönülést és így az csak a nemzeti kultúrák bizonyos önállóságát fogja magával hozni. A gazdaságilag integrálódó fejlett társadalmak tehát egyre több kulturális egységre fognak tagolódni.

1.1. A 20. SZÁZADI FEJLŐDÉS ELÁGAZÁSAI

A 20. század első harmadára a klasszikus kapitalizmus liberális, az állam gazdasági szerepét szinte mellőző útja egyre rosszabb hatékonyságú lett. A gazdasági fejlődés üteme a két világ- háború között a legfejlettebb termelőerőkkel rendelkező polgári demokráciákban is igen lassú volt az előtte és főleg az utána elért fejlődéshez viszonyítva. A század első harmadában a liberális piacgazdaság több erőforrást pocsékolt, mint az ugyancsak pocsékoló hadigazdál- kodás. A liberális polgári gazdaságokkal szemben mind a fasizmusok, mind a sztálinizmus dinamikusabb fejlődést biztosított. A gyakorlat a század közepéig azt bizonyította, hogy az előző század gazdasági liberalizmusánál még a diktatúrák is jobb gazdasági eredményeket produkálnak. Ezt most a század végén nem akarják tudomásul venni. Mind a fasizmust, mind a

sztálinizmust nemcsak politikai, de gazdasági aberrációnak is tartják. Az utókor azonban be fogja ismerni, hogy a kor félperifériáin az állam túlzott gazdasági szerepe a gazdasági fejlődés szempontjából kisebb hiba volt, mint az előző század gazdasági liberalizmusa.

A 20. század első fele elsősorban azoknak hozott gazdasági sikereket, akik a gazdasági szférában erős államot hoztak létre. Azt a tényt, hogy a késő kapitalizmus válságát csak a gaz- dasági téren erős állam győzheti le, először nem is a gazdasági téren leginkább fejlett társa- dalmakban ismerték fel, hanem a félperifériákon. Ennek két fő oka van:

a/ A klasszikus kapitalizmus válsága sokkal mélyebben, kegyetlenebbül érintette a félperi- fériákat, mint a gazdasági élvonalba tartozókat.

b/ A félperifériákon az erős államnak sokkal erősebbek voltak a tradíciói és gyengébbek az ellene szegülő polgári liberális erők.

Ezért vált a század során jellemzővé, hogy a félperifériák társadalmainak mindegyike a fasiz- mus vagy kommunista rendszer valamely formájával próbálkozott. Ezen próbálkozások gaz- dasági sikere azonban rövidéletűnek bizonyult, mert egyrészt a gazdaságilag élvonalba tartozó polgári demokráciák is gyorsan kialakították az állam kívánatos pénzügyi, foglalkoztatási, oktatási és szociális szerepét, másrészt az erős polgári tradíciókkal nem rendelkező félperi- fériákon mind a fasizmusok, mint a kommunista rendszerek politikai diktatúrákká defor- málódtak. Amíg a gazdaságnak szüksége volt az erős államra, a politikai életet gúzsba kötötte a gazdasági erejével visszaélő állam. Az állam kívánatos gazdasági szerepe csak a polgári demokráciákban nem falta fel a politikai demokráciát. A félperifériák diktatúrái már nem voltak fölényben az olyan polgári demokráciákkal szemben, amelyekben kialakult az állam megkívánt gazdasági szerepe.

A diktatúrák számára csak a 20. század második felének technikai változásai hozták meg a szükségszerű bukást. A század utolsó harmadában nélkülözhetetlenné vált a gazdasági demok- rácia, mert a gazdasági munkamegosztás olyan mértékben vált bonyolulttá, hogy azt semmi- féle tervgazdálkodás már nem volt képes átfogni, abban az összefüggéseket nyomon követni. A gazdaságba történő állami beavatkozások hatását egyre kevésbé lehetett előre kiszámítani.

A diktatúrák gyors összeomlását az hozta meg, hogy a gazdaságilag fejlettek fölénye ugrás- szerűen megnőtt a haditechnikában. Első eset a történelem során, hogy a fejlettebb gazdaság egyúttal hadászati fölényt is jelent. Korábban sokkal inkább az volt a jellemző, hogy a gazdag népekkel szemben katonai fölényben voltak a kevésbé fejlettek. Még a jelen század nyolcvanas éveiben is fennállhatott az a helyzet, hogy a Szovjetunió, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem harmada volt a fogyasztói társadalmakénak, katonailag szuperhatalomként szerepel- hetett. Alig egy évtized alatt ebben a tekintetben is teljes fordulat következett be: a gazda- ságilag fejlettebb katonai ereje is hatványozottan nagyobbá, fejletlenebbé hatványozottan kisebbé vált.

A diktatúrák gyors összeomlásában a fő szerepet azonban az játszotta, hogy az érintett társadalmak nem rendelkeztek a diktatúrák végletessé válásával szemben megfelelő társadalmi fékekkel. Nem lévén erős polgári tradíció, ezekben a társadalmakban a diktatúra önerősítő folyamattá vált, és annyira végletes lett, hogy önmagát is pusztította. A század második felét már egyértelműen az jellemezte, hogy a diktatúrák rohamos erősödése együtt járt az indo- koltságuk fokozatos elolvadásával. Amennyire a gazdaságot csak mértékkel uraló diktatúrák a század első felében még sikeresek voltak, a század előrehaladtával ez az indokoltság egyre csökkent, ugyanakkor a diktatúrák egyre végletesebbé deformálódtak. Az érintett társadalmak gazdasági lemaradása felgyorsult.

Ebből a szempontból is érdekes látni a második világháború utáni szovjet megszállások gazda- sági hatását. A szovjet megszállás olyan politikai és gazdasági diktatúrákat hozott létre, ami mérhetetlen sok sérelemmel, szenvedéssel és vérrel járt, úgy ahogyan a feudális maradványok erőszakos összetörése azzal járt mindenütt a történelem során. Jó volna, ha napjainkban nem tévesztenék a demokráciákat élvezők szem elől, hogy a feudalizmus összetörése a nyugati demokráciák megszületésekor szintén sok egyéni sérelemmel, jogtalansággal és vérrel járt együtt.

Történelmileg alaptalanok azok a feltevések, hogy a szovjet megszállással sújtott országok önerőből is polgári demokráciákká, majd fogyasztói társadalmakká alakulhattak volna át. Ez ugyan nem igazolja a szovjet megszállást, de azért azt jelenti, hogy a történelemben nem először az igazságtalan erőszak kényszerített ki pozitív történelmi változásokat. Csak az észtek, a lettek, a kelet-németek és a csehek mondhatják el több-kevesebb biztonsággal, hogy ők belső erőből is képesek lettek volna a Nyugathoz való társadalmi és gazdasági felzárkó- zásra. Mint majd később látni fogjuk, a század közepéig csak az erős polgári tradíciókkal és puritán civilizációval rendelkező népek voltak képesek önerőből a társadalmi és gazdasági felzárkózásra. A magyarok és a lengyelek még el tudják hitetni magukkal, hogy meg voltak a belső feltételek, de Kelet-Európa és a Balkán népei nemhogy a század közepén, de most a végén sem érettek a demokráciára és a gazdasági felzárkózásra, de még a lépéstartásra, azaz elmaradottságuk fokának megőrzésére sem.

A szovjet megszállás és erőszakos társadalmi átalakítás az első években még gyors gazdasági eredményekkel járt, mindenekelőtt azzal, hogy a feudális maradványokat összetörte, a társadal- mat homogenizálta, és a munkaerő foglalkoztatásáról gondoskodott. Ez a tendencia a polgári tradíciókkal rendelkező, gazdaságilag a félperifériák szintjéből már korábban kiemelkedő országokban sokkal gyengébben, a kevésbé fejlettekben pedig sokkal erősebben érvényesült. Más szavakkal: a szovjet megszállás annál kevesebb előnnyel és annál több hátránnyal járt, minél fejlettebb volt a megszállt ország társadalma és gazdasága az oroszokéhoz képest.

Ma már a történészek nem vitatkoznak azon, hogy Xxxxxxxxxx Xxxx vagy Xxxx Xxxxx sok tekintetben nyugatos volt az orosz társadalmon belül. Azt még kevesen látják, hogy a leninis- táké volt az orosz történelem legerősebben nyugatosító mozgalma, hogy Xxxxxxx sokkal inkább a bolsevik nyugatosság, mint a feudális maradványok ellen harcolt. A kommunista mozgalom- nak azonban a legnagyobb üldöztetése mellett is megmaradt egy nagyon nyugatos kisebbsége. A negyvenéves szovjet uralom után a megszállt társadalmak nyugatibbak lettek, mint előtte voltak, de talán annál is, mint amire önerőből jutottak volna.

A nyugati, elsősorban amerikai megszállás az érintett országokban meggyorsította a polgári fejlődést, a piaci gazdálkodást és kisebb-nagyobb mértékű politikai demokrácia megvalósítását. Ez a kívülről kényszerített nyomás igen pozitívnak bizonyult ott, ahol a gazdasági felzárkózás civilizációs feltételei adottak voltak, mint például a Távol-Keleten. Nem csak gyors gazdasági, de egyúttal politikai eredményeket hozott a gazdaságilag fejlett Japán számára, de sokáig nem hozott politikai eredményt Dél-Koreában és Tajvanon, ahol csak a gazdasági élet vált piacivá, a polgári demokrácia kiépülése csak most kezdődhetett meg. A politikában évtizedeken keresz- tül, a szinte példa nélküli gazdasági eredmények ellenére viszont erős diktatúra maradt. Ezekben az országokban előbb jelentkeztek a kiugró gazdasági eredmények és csak újabban és nagyon lassan a politikai demokrácia erősödése. A nyugati megszállás és politikai befolyás azonban Görögországban és Törökországban sem politikai, sem gazdasági téren nem hozott megfelelő eredményt. Kemál Törökországa politikai és gazdasági tekintetben relatív közelebb volt a Nyugathoz, mint a jelenlegi.

Külön figyelmet érdemel az a tény is, hogy a szocialista utat választó Kínában, az elmúlt tíz év során igen jelentős gazdasági átalakulás történt, és ennek megfelelően rendkívül gyors gazda- sági növekedést értek el, a politikai rendszer merevsége azonban alig enyhült. Talán a Távol- Keleten a gazdasági fellendülésnek szükségszerűen meg kell előznie a politikai demokráciát.

1.2. TÚLNÉPESEDÉS A LEMARADÓ TÁRSADALMAKBAN

A klasszikus kapitalizmusra az volt a jellemző, hogy népszaporulata igen magas volt, maga- sabb, mint az elmaradott civilizációkhoz tartozó népeké, ezért azzal is terjeszkedett, hogy nőtt a saját országon belüli népessége és meghódította magának Észak-Amerikát. Ehhez járult az, hogy a puritán civilizáció szinte egésze a fejlettek sorába lépett. A klasszikus kapitalizmus a gazdaságilag erősödők gyors népszaporulatát, az elmaradottak népességének ennél jóval kisebb növekedését hozta. A jelen században azonban éppen a fordított népesedési arány vált jellemzővé. A gazdag népek nem, vagy alig szaporodnak, az elmaradottak ellenben nagyon gyorsan. Így állt aztán elő az a helyzet, hogy a fejlettek táborába tartozó népek száma nőtt, a világ népességén belüli arányuk azonban csökkent.

A jelenkor világában szinte törvényszerű jelenségnek tekinthető, hogy minél jobb a népesség gazdagodási lehetősége, annál kevésbé szaporodik. Xxxxx reménytelenebb a helyzete, annál gyorsabban túlnépesedik. A népesség növekedése a gazdasági és politikai fejlődés tempójával és potenciáljával általában fordított arányban alakul, ami beláthatatlan tragédiákat fog szülni. Ez azért rendkívül tragikus fejlemény, mert maga a gyors népszaporulat is akadálya a fejlő- désnek. A világ négyötöde objektív okokból lemarad, de ezt a lemaradást fokozza a gyors népszaporulata. A közgazdaságtudomány farizeusságára jellemző, hogy óvatosan elkerüli a növekedési modelljeiben a gyors népszaporulat negatív hatásának kimutatását. Újabban az elmaradt társadalmak gyors népszaporulatának végzetes veszélyét a természetvédők felvetik. Érthető okokból kerülik viszont a témát a politikusok is, akik számára fontos a rövid távú érdekekhez való igazodás.

A gyors népszaporulat megfékezésére megoldás egyelőre nem kínálkozik, mert egyre nyilván- valóbb, hogy a fogyasztói társadalom kiépülésének lehetősége eleve el van zárva az emberiség nagy többsége előtt. A reménytelen társadalmi helyzetben pedig biológiai törvény a nagy gyermekszámmal való ösztönös védekezés. Ez a védekezési ösztön azonban nem a tragédia elkerülését eredményezi, hanem annak az elmélyítését fokozza. Korunk legnagyobb történelmi eseménye, hogy a világ egy hatoda viharosan gazdagodik, öthatoda pedig egyre jobban lemarad, és ott a népszaporulat annál nagyobb, minél reménytelenebb a helyzet. A jövedelem- különbségek nemcsak a gazdagok és a szegények között mélyülnek el, hanem a szegény társadalmakon belül is egyre nagyobb a differenciálódás. Ez a szakadék ma sokszorta nagyobb mint a század elején volt.

Még tragikusabbá teszi ezt a tényt az, hogy a lemaradók továbbra is nagyon szaporodnak, az élre jutottak népszaporulata pedig stagnál. A közvéleményt félrevezeti az a tény, hogy korunk- ban számos országnak sikerült az élmezőnyhöz felzárkóznia, ezzel nőtt az ide tartozó országok száma. Azt azonban szem elől tévesztik, hogy az utolérők népessége csak tört részét teszi ki annak, amellyel a vészesen lemaradók népessége gyarapodott. Ma a világ szegényei nemcsak relatíve sokkal szegényebbek, hanem abszolúte sokkal többen is vannak. Jelenleg többször annyi ember hal meg erőszakos halállal vagy éhen, mint a történelem során valaha. Ez nemcsak abszolút értékben van így, hanem valószínűleg relatíve is.

Az emberiség történetét egészen idáig az jellemezte, hogy egy társadalmon belül volt meg a nagy vagyoni és jövedelmi különbség, de a társadalmak átlagos gazdasági szintje alig külön- bözött. A különbségek a kulturális szintben és a társadalmi stabilitásban mutatkoztak. Ezer évvel ezelőtt Kína ugyan a kultúra és a stabilitás tekintetében magasan a sztyeppei társadalmak felett állt, de a nép aligha élt jobban, sőt sokkal inkább feltételezhető ennek az ellenkezője.

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a fogyasztóit megelőző társadalmak mindegyikében a tömegek a létminimum határán éltek, és az idők során a fejlődés sem az életszínvonaluk, sem a várható életkoruk tekintetében nem hozott javulást. Ezzel szemben a jelenkorban a gazdag társadalmak szegényei is jól élnek, ha ezt nem relatíve, hanem történelmi mértékkel mérjük. Ma a gazdag államok esetében a társadalmon belüli jövedelmi különbségek sokkal kisebbek, mint valaha. Ugyanakkor a szegény és gazdag társadalmak közötti különbségek a korábbinak a sokszorosára nőttek.

1.3. AZ EMBERISÉG NÉGYÖTÖDÉNEK VÉSZES LEMARADÁSA

Xxxx a maga korában úgy látta, hogy az emberiség addigi története a társadalmakon belüli harcok története. Ez bizonyos határok között a klasszikus kapitalista és az azt megelőző társa- dalmakra elfogadható volt. Korunkban azonban a fogyasztói társadalmakban a belső társadalmi ellentétek letompultak, mivel a jövedelmi feszültségek csökkentek. Ezzel szemben sokszoro- sára nőtt a gazdag és a szegény társadalmak közötti jövedelmi különbség és ebből fakadóan a társadalmi ellentét. A fogyasztói társadalmon belüli, és a fejlett társadalmak közötti feszültségek csökkennek. A fejlettek és az elmaradottak közötti feszültségek viszont nőnek.

Erről is hallgatnak a társadalomtudományok. Kivétel csupán egy ideig a kínai marxizmus és az elmaradottak politikai szerveződései jelentettek. Mára ezek a hangok is elcsitultak. Természe- tesen a szegény népek képviselői igazságtalanságról beszélnek a nemzetközi fórumokon, és ezeket a gazdagok politikai képviselői meg is hallgatják, de a tények szinte teljes közömbössé- gükről tanúskodnak. A nyújtott támogatás elenyésző az erőforrásokhoz és az igényekhez képest. Xxxxx is figyelmeztetőbb azonban az a tény, hogy az elmaradott országok szűkös forrá- saiból aránytalanul sokat költenek fegyverkezésre és keveset a gazdasági fejlesztésre. Xxxx sincs példa, hogy a támogatott ország jobb eredményt ért volna el, mint a saját erejére utalt. A nyersanyagokért mesés pénzhez jutott országok társadalmi fejlődése még a hasonló szintűek- hez képest is lassú, társadalmi instabilitása nagyobb.

Az emberiség négyötödének vészes lemaradása több okból nem kap kellő figyelmet:

- A biztonságban és jómódban élők nem akarnak tudni a válságba süllyedőkről.

- A statisztika nem az egy lakosra jutó fogyasztást, hanem az országos termelést mutogatja, ezt is az elmaradottakat felértékelő torzításokkal. A statisztika ugyanis a valóságosnál sokkal kedvezőbb képet ad azokról, akik válságba rohannak, ugyanakkor a fejlettek eredményeit tompítja. Ennek következménye az, hogy az elmaradottak az adatok tükrében évtizedek óta gyorsabban növelik a nemzeti jövedelmüket, mégis hosszabb távon egyre jobban lemaradnak. Jó példa erre a szocialista országok esete. Ezek maguk is felfelé torzított számokat közöltek, de a nyugati közgazdászok és kémszervezetek is mindig a reálisnál kedvezőbb képet alkottak a szocialista gazdaságokról. Ez alól még az észak-amerikai kémszolgálatok sem voltak kivételek.

- Cinikus módon a lemaradó társadalmakat utolérőknek nevezték. Nem a lemaradás tényét, hanem a szubjektív utolérési vágyukat tartva mérvadónak.

Az emberiség társadalmi és gazdasági élcsapatának lassú és korlátozott viszonyokra kiterjedő rohamos gazdasági fejlődése és gyors társadalmi átalakulása együtt jár a többség egyre kétségbe ejtőbb és reménytelenebb helyzetével.

Ma a gazdag társadalmakban a lakosság leggazdagabb tizede az átlagoshoz viszonyítva kisebb jövedelmet fogyaszt, mint megelőző társadalmi formák közepette, illetve mint a jelenkori szegény társadalmakban. A tények egyértelmű tanúsága szerint a társadalmi egyenlőtlenség jelentős csökkentése csak a gazdagság bizonyos szintjén kerül megvalósulásra. Ezen belül is előbb kell felszámolni a társadalmi jogegyenlőtlenségeket (akár erőszak árán is), aztán szük- ségszerűen úgyis bekövetkezik a jövedelmek spontán nivellálódása. Ezt azonban nehéz a közvéleménnyel elfogadtatni. A szegények, azaz a lakosság nagy többsége az anyagi javakat akarja újra elosztani, és nem elégszik meg a politikai egyenlőséggel. Számos esetben indokolt- nak tűnt a fennálló jövedelemdifferenciáltság elleni forradalom is. Az ilyen forradalmak azon- ban szinte mindig az ellenkező végletbe estek. E túlzott vagyonok és jövedelmek újraelosztása után aztán vagy ellenforradalmi restaurációra vagy a jövedelmek differenciáltságának vissza- csempészésére került sor.

A szocialista országok többségében a lakosság leggazdagabb tizede az átlaghoz képest jobban élt, mint a jóléti társadalmakban. (Itt kell megjegyezni, hogy a jólétet nem a vagyonnal, hanem a személyes fogyasztással kell mérni. Nem károsítja a társadalmat a vagyonos, ha szerényen él, de károsítja a vagyontalan is, ha aránytalanul sokat fogyaszt. E tekintetben is alapvetően tévedett a marxizmus, de mindenekelőtt annak gyakorlata.)

A sokak szegénységből a kevesek gazdagsága fakad. Tévedtek tehát azok, akik az egyenlőbb elosztást a gazdasági fejlettségtől független követelménynek kiáltották ki. Ezt napjainkban, a sztálinizmus letűnte után aligha lehet kétségbe vonni. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy az ilyen egyenlőséget hirdető ideológiák a harmadik világban továbbra is divatosak maradnak.

Alapvetően tévednek azok is, akik abban reménykednek, hogy a gazdag társadalmak elég gazdagok lesznek ahhoz, hogy a szegény társadalmakon segítsenek. Ez nemcsak azért nem várható, mert a gazdagok soha nem fognak megközelítőleg sem annyit segíteni, amennyivel akár csak szinten lehetne tartani a lemaradás mértékét, hanem elsősorban azért sem, mert a segítség, az alamizsna hosszú távon többet árt, mint használ még azoknak is, akik kapják. Például az olajbevételekben fürdő arab társadalmak fejlődése a nagy jólétben csak még jobban lelassult, a középkori társadalmi viszonyok fenntarthatóvá váltak. A hirtelen jött gazdagság még sokkal tragikusabb a sűrűn lakott országokban. A segítség hatására csak nő a népszaporulat, amelynek mai mértékét még a leggazdagabbak sem volnának képesek tartósan elviselni, és nőnek a társadalmi feszültségek is. Ha egy válságba jutott társadalom valamilyen szerencse folytán nagy jövedelemhez, nagy külső forráshoz jut, a válsága csak elmélyül. A meg nem dolgozott gazdagságot a reformok elodázására használják fel. Ez az általános tapasztalat is azt bizonyítja, hogy a gazdasági sikerek nem érhetők el idegen forrásokból, meg nem dolgozott eredményekből. Más szavakkal, nem a forrás a fontos, hanem sokkal inkább annak megszerzési módja.

Ha a társadalmak egészére vonatkozóan lehetne a gazdagok nagyvonalú segítségére számítani, akkor ez már korábban egy-egy társadalmon belül is megvalósítható lett volna. Jó volna belátni, hogy minden társadalom csak önmagán belül lelheti meg a megoldások kulcsát, ha ilyen egyáltalán van. Az azonban tudománytalan feltételezés, hogy mivel nincsenek belső erőforrások, hát a külsőkre kell építeni. Ez zsidó-keresztény messianizmus, amely még akkor is hisz a megváltásban, ha annak isteni eredetét már nem hiszi.

A közgazdaságtudomány klasszikusai (hiába hirdettek hitük szerint általános érvényű igazsá- gokat) csak a nyugat-európai puritán civilizációjú népek számára tudtak hasznos tanácsokat adni. A klasszikus közgazdaságtan sem volt egységes a tanácsait illetően. A liberálisok tanácsai ott váltak be, ahol a gazdaság fejlettsége az élvonalban volt. Az utoléréshez a liberalizmus csak azokon a volt angol gyarmatokon vált be, ahol nem volt jelentős őslakosság (vagy az elpusztult), és ahol a puritán civilizáció ugyanakkor erős polgári tradíciókkal rendezkedett be, azaz ahol a társadalom szervezői az angolok voltak. Tehát ezek esetében sem a gazdasági liberalizmus garantálta a gazdasági és társadalmi sikert, hanem a polgári és puritán jelleg. A liberális, azaz a szabad versenyes piaci modell azonban nem bizonyult az utolérés járható útjának az erős polgári tradíciókkal rendelkező országokban sem, ha nem volt elég belső piac. Erre jó példa a német iparosítás és gazdasági felzárkózás. Ennek gazdasági ideológiája nem Xxxxx-től és Xxxxxxx-tól, hanem List-től származik, aki a magas védővámokat és az állam- hatalom erős gazdasági szerepét hangsúlyozta. De ez az út is csak ott volt járható, ahol voltak jelentős polgári tradíciók és puritanizmus.

Még kevésbé mondható el az, hogy a 19. században az utoléréshez bizonyos társadalmi és civilizációs feltételek fennforgása esetén bevált gazdaságpolitika (az erős állam és a világpiactól való védelem) ajánlatos módszer maradt volna a 20. század második felében.

1.4. A KÖZGAZDASÁGI VÁLSÁG KIALAKULÁSA ÉS OKAI

Ahogy a világ gyarmatbirodalmakra történő felosztása befejeződött, a külső piacok a később iparosodott országok számára már nem álltak rendelkezésre, felmerült a belső fogyasztás növelésének szükségessége. A tőkés vállalkozások azonban nem voltak hajlandóak emelni a munkajövedelmeket úgy, hogy belső piac képes legyen felvenni a termelés megfelelő hányadát. A tőkések azért mentek tönkre, mert jó, „tipikus tőkések” voltak, akik maguk is takarékosan éltek, még inkább igyekeztek minimalizálni a dolgozók bérét.

Egyre általánosabbá vált a túltermelés, illetve a tőke és a munkaerő igen alacsony kihasz- náltsága. A tőkések többsége is tönkrement, ezért többségük szembefordult saját rendszerével. Az értelmiség és a munkásság pedig felháborodottan fogadta azt a tényt, hogy az egyik oldalon ott áll a gazdagság megtermelésének lehetősége, a másikon ezek kihasználatlansága és a tömeges munkanélküliség.

A kitermelő iparokban is végbemenő technikai forradalom az ipari társadalmakban is elegendő mennyiségű és hatékonyságú termelést biztosított az élelmiszerek és a nyersanyagok többsége tekintetében. Az iparosodott országok részéről egyre kevesebb vásárlási igény jelentkezett a gyarmataikról. A mezőgazdaság és a bányászat nemcsak igen magas tőkeigényű, hanem szak- emberigényes ágazattá is változott, de a hatékonysága egyre inkább a környezeti infrastruktúra fejlettségétől függ. Ma a legolcsóbb élelmiszert és nyersanyagokat a fejlett világ jó adottságú területein termelik. A legolcsóbb gabonát, húst az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új- Zéland farmerei állítják elő, pedig ott a munkaerő ára sokszorosan felülmúlja a kevésbé fejlett térségekben jellemzőeket. Az említett négy mezőgazdasági élenjáró országból az első három egyúttal a legolcsóbban termeli a szenet is.

Nemcsak a fejlett gazdaságok mezőgazdasága és bányászata lett nagyon termelékeny, hanem ezen ágazatok gazdasági jelentősége is csökkent. A termelékenység következtében a mező- gazdasági és bányászati termékek értéke csökkent, ugyanakkor a jólét és a technika emel- kedése a relatív mennyiségi igényeket is leszorította. Ma a fejlett országokban az összes belső felhasználáson belül a mezőgazdasági termékek nettó termelési értéke tizedére, huszadára, a nyersanyagoké ötödére, tizedére esett vissza. A lakossági fogyasztásban az élelmiszer, azon

belül a mezőgazdaságban hozzáadott érték csökkent. Nem kisebb a csökkenés az ipari termelésen belül a mezőgazdasági és bányászati nyersanyagok súlyát illetően.

Amikor a fent említett okokból a kitermelő ágazatokban foglalkoztatott, alacsony képzettségű munkaerő a korábbi tört részére csökkent, a tudományos és technikai forradalom nagyon magas képzettségi igényt támasztott a munkaerő többségével szemben. A tudományos- technikai forradalom következtében a munkaerő minőségi és strukturális igénye igen gyorsan és alapvetően megváltozott, aminek a piaci kielégítésére nem lehetett számítani, ha meg kellett volna fizetni az oktatást. Egyre több szolgáltatást kellett az államnak magára vállalnia, ami megnövelte a költségvetés súlyát és ezzel az elkerülhetetlen adóterheket.

Mindezekre a problémákra nemcsak az elmélet kereste a választ, hanem még sokkal inkább a gyakorlat. Jellemző, hogy sokkal előbb jelentkeztek a gyakorlatban a társadalmi reformok, mintsem a tudomány ezeket az igényeket felvetette volna. Az állam gazdasági szerepvállalása a foglalkoztatáspolitikában, az oktatásban, a pénzteremtésben nem azért valósult meg, mert ennek szükségességét felismerte a társadalomtudomány, hanem mert kikényszerítette a tömegek nyomása. A fogyasztói társadalommá való átalakulásban sokszorta nagyobb szerepet játszott az általános választójogból fakadó politikai nyomás, mint a társadalomtudományok útmutatása.

A megoldások keresése előbb vált gyakorlattá a félig fejlett, kevésbé polgárosodott társadal- makban. Itt volt élesebb a válság, itt jelentkezett előbb a felzárkózás meghiúsulása. Ugyan- akkor itt volt gyengébb a reformoknak ellenálló polgári liberalizmus. A múlt század közepe óta jellemző, hogy az oktatásra relatíve nagyobb figyelmet fordítottak a kevésbé fejlett félperifé- riákon, mint a legfejlettebb és leggazdagabb országokban. A múlt század közepén a bismarcki Németország oktatási rendszere (főleg a szakmunkásképzése) előtte járt a fejlett ipari országokénak. Még a volt szocialista országok is sokkal többet tettek ezen a téren, mint azok a hasonló fejlettségi szintű országok, amelyekben a nyugati piacgazdaság érvényesült.

1.4.1. Az elmélet válsága

Válságban van a közgazdaságtudomány, mert elméleti alapjait illetően a klasszikus kapita- lizmus tudománya maradt. Mint ilyen, lényegében helyes válaszokat adott a tőkés társadalmi állapotokra, a gazdaság működési elveire és segített abban, hogy a 19. századi gazdasági válságok leküzdhetőbbek legyenek. Közben azonban a klasszikus kapitalista társadalom átalakult fogyasztói társadalommá, alapvetően megváltoztak működési elvei. Sok minden nem igaz a fogyasztói társadalomban, ami igaz volt a klasszikus kapitalizmus viszonyai között.

A klasszikus kapitalizmus válságait utólag sem tekinthetjük tragikusnak, mert azok ellenére a gazdaság sikeresebben fejlődött, mint a történelem során bármikor, amikor ilyen válságok nem voltak jellemzőek. A közgazdaságtan a századfordulóig a polgári tradíciókkal rendelkező ipari országokban jól használható szaktudomány volt és az maradt, ha nem is az elméletben, de a vállalkozói gyakorlatban. Mindmáig sikeresen szolgálja a gazdaság operatív vállalkozói igényeit, annak ellenére, hogy elméleti alapjai elavultak.

Az is tény, hogy a közgazdaságtudományban a fogyasztói társadalomra való áttéréssel egy- idejűleg jelentkeztek olyan elméleti iskolák, amelyek a makroszintű gazdasági viselkedés megváltoztatását sürgették. Ezek az elméletek ugyan többé-kevésbé hasznos tanácsokat adtak, a társadalmi változás okait, méreteit és várható útját illetően azonban keveset nyújtottak.

1.4.2. A minőségileg új fogyasztói társadalom

A társadalomtudományok alig vették észre, hogy a klasszikus kapitalista és a fogyasztói társa- dalom két alapvetően különböző társadalom, pedig közöttük óriási a mennyiségi és a minőségi különbség. A kapitalizmust megelőző társadalmak megegyeztek abban, hogy egyszerűen újratermelődő társadalmak voltak. Azokban a termelés technikája és annak a hatékonysága generációkon keresztül alig változott. Még kisebb volt a fejlődés az életszínvonalban és az életkorban.

A klasszikus kapitalizmus minőségi fejlődést jelentett azzal, hogy két évszázad alatt meg- sokszorozta az egy lakosra jutó termelést és megkétszerezte az átlagos életkort. Ezzel szemben a tömegek életszínvonala nem sokat nőtt, a gazdasági és politikai hatalom pedig osztály- hatalom maradt, alig javult a társadalmi mobilitás.

Ma már kevesen vannak annak a tudatában, hogy a múlt században a kor legfejlettebb társa- dalmaiban is nagyon alacsony volt a munkások és parasztok életszínvonala. Ugyanakkor a lakosság nagy többsége nagyon kevés politikai joggal rendelkezett és reménytelen volt számára a társadalmi felemelkedés.

A klasszikus kapitalizmus nem annyira társadalmi, mint sokkal inkább technikai és tudományos forradalom volt. Ezt azért tévesztik sokan szem elől, mert közben már egészen más az a társadalom, amit továbbra is kapitalistának hívnak.

A klasszikus kapitalista társadalommal szemben soha nem tapasztalt minőségi változást jelentett a fogyasztói társadalom kialakulása. Ebben megsokszorozódott a termelés és a fogyasztás. Ugyanakkor csökkent a fogyasztáskorábbi polarizáltsága is. Ez a változás hozott először igazi felemelkedést a társadalom többsége számára. A kapitalista osztálytársadalom ilyen értelemben alakult át fogyasztási társadalommá, ahol azért lehetnek hajléktalanok, vendégmunkások, bűnözők, prostituáltak, elnyomott kisebbségek, nemzeti gyűlölködések stb.

A fogyasztói társadalomban már elsősorban nem a korábbi igényeknek megfelelő árukat és szolgáltatásokat kell sokkal hatékonyabban kielégíteni, hanem a gyorsan változó új igényekhez is állandóan igazodni kell. Nem olcsóbb élelmet, cipőt, lakást kell előállítani, hanem sok esetben akár drágábban is, de a változó igényeknek jobban megfelelőt. Korábban az élelem és a ruházkodás költségek a fogyasztási kiadások közel 80 százalékát tették ki, ma már harmadánál is kevesebbet. E két igény tartalmában is alapvető struktúraváltozás jött létre. Korábban a kenyérre esett az élelmezési költség nagyobbik fele, ma tizedét sem teszi ki. Korábban a búza ára tette ki a kenyér árának nagyobbik felét, ma már tizedét sem. Ugyanakkor az élelmiszer- árakban a csomagolás és a reklám költsége meghaladja a mezőgazdasági felvásárlási árak összegét. Ennél is fontosabb azonban az, hogy a jelenlegi fogyasztás többsége ma már olyan, ami ötven éve még nem is, vagy csak egészen más minőségben létezett.

1.4.3. Általános társadalomtudományi válság

Sok szempontból indokoltabb lenne általában a társadalomtudományok válságáról beszélni, mert sok esetben a tudományos úttévesztés általános. A közgazdasági elmélet szükségszerűen eltéved, ha nem kapcsolódik szorosan a történelemtudományhoz és a szociológiához. A továbbiakban a társadalomtudomány egyes területeivel azonban csak akkor foglalkozom, ha azok a közgazdasági elmélet válságával szorosan összefüggnek.

A kor tudományos színvonalára a társadalomtudományok közül először a történelemtudomány talált vissza. A század nagy francia történészei terjesztették ki a történelemtudományt a vizs- gált kor minden társadalmi és gazdasági problémájára, és vezették be a társadalmat komplexen

vizsgáló módszert az aránytalanul nagy mértékű politikai orientációjú tárgyalás helyett. Xxxxx is a történészek erősítettek meg közgazdasági szemléletem helyességében. Azóta sem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen jelentős volna, ha e történelemtudományi iskola munkáival a többi társadalomtudomány képviselői is megismerkednének.

A történelemtudomány nagy jelentőségét azzal magyarázom, hogy egyrészt természeténél fogva nagyobb időhorizontokat fog át, másrészt humán jellegénél fogva a civilizációs ténye- zőkre is figyelmet szentel. Márpedig a közgazdaságtudomány megújulásának is az a feltétele, hogy a jelenségeket nagyobb időhorizontban vizsgálja, és az emberi tényezőknek több figyel- met szenteljen, azaz az eddiginél sokkal inkább humán jellegűbbé váljon.

1.4.4. A klasszikus közgazdaságtanban mellőzött alapkérdések

A klasszikus közgazdaságtan arra még képes volt, hogy a kialakult tőkés társadalomnak a mozgástörvényeit feltárja, de arra már nem adott választ, hogy miért és hol alakulhatott ki az általa elemzett társadalom, illetve hol jöhet létre hasonló a jövőben. Egyáltalán nem vette tudomásul, hogy az a termelési mód, amit alapul vett, az csak adott történelmi előzmények után, és csak adott civilizációs feltételek mellett jöhetett létre.

Arra vonatkozóan sem adott a tudomány választ, hogy a fejlettek miért növekednek gyorsan és egymástól eltérő sebességgel. Mivel az eltérő sebességű fejlődésnek a feltételeit nem tárta fel, azért sem volt képes megmondani, hogy hol és miért várható az átlagostól eltérő gazdasági eredmény. Mint látni fogjuk, a gazdasági csodáknak sehol nem az alkalmazott közgazdasági módszer volt az alapja.

Mivel a gazdasági eredmények nagyon különböző közgazdasági körülmények között követ- keztek be, ezért még empirikus módon, utólag sem tudjuk a közgazdasági elméletet igazolni. Nem lehet azt mondani, hogy ilyen vagy olyan közgazdasági feltételeket kell biztosítani ahhoz, hogy a fejlődés másutt is bekövetkezzen. A különböző közgazdasági iskolák ugyan eltérő felté- teleket tekintenek üdvözítőnek, de az eredmények legtöbbször egyik általánosítás érvényes- ségét sem igazolták. Ami sikert garantál az egyik társadalomban, szinte soha nem válik be egy olyan másik társadalomban, amelynek a civilizációja eltérő. Még nagyon rokon civilizációk esetében is előfordul, hogy egészen eltérő politikai és gazdasági feltételek mellett érnek el hasonlóan kiemelkedő eredményeket.

A közgazdaságtudomány legjobban ott vallott csődöt, ahol ajánlatait megfogadták. Nemcsak a harmadik világban, de Latin-Amerika viszonylag már fejlettebb országaiban is eredményte- leneknek bizonyultak a tudomány által ajánlott módszerek.

1.4.5. A klasszikus kapitalizmus spontán kialakulása

A klasszikus kapitalizmus korát az jellemezte, hogy az európai civilizáción belül is csak ott jött létre, ahol volt már korábban kialakult polgárság, és annak az értékrendjét a puritanizmus jellemezte. Tehát az ipari társadalmak kialakulásának nem közgazdasági feltételekre, hanem megfelelő társadalmi és magatartási örökségre volt szüksége. Ahol ezek hiányoztak, hiába hoztak létre a közgazdaságtudomány által javasolt gazdasági feltételeket (piacot, pénzt, versenyt stb.) ezek csak növelték a társadalmi és gazdasági csődöt. Megfelelő társadalmi és civilizációs örökség mellett viszont spontán jöttek létre a közgazdaságtudomány által tárgyalt feltételek, de nem fordítva. A közgazdasági intézkedések sehol nem hozhatnak létre kapitalista társadalmat ott, ahol a civilizációs feltételek nincsenek eleve adva. Az ipari forradalom második hullámában felzárkózók számára is merőben más módszerek biztosították a sikert, mint amit az

elmélet ajánlott. Erre klasszikus példa a 19. századi német iparosítás. A bismarcki Németor- szág gazdasági felzárkózását nem a liberális eszmék megvalósítása, hanem annak éppen az ellenkezője, a védővámok, az állami beavatkozások biztosították. Ebből sem azt a következ- tetést kell levonni, hogy ez a sikeres utolérés általános gazdasági útja, hanem csak azt, hogy száz évvel korábbi viszonyok között az ugyancsak puritán civilizációjú németség számára ez volt a megfelelő út. Ezzel szemben a második világháború utáni gazdasági újjáépítés már merőben más utat követelt. Az Erhard-reform éppen ellentéte volt a xxxxxxxxxxxx, a bezár- kózás helyett a messzemenő világpiaci alkalmazkodásra épült. A másság magyarázata az, hogy merőben más világgazdasági környezetbe kellett a feladatot megoldani.

1.4.6. Xxxx és Xxx Xxxxx megközelítése

Először nem is egy közgazdász, hanem egy politológus, Xxx Xxxxx vette észre, hogy a klasszikus kapitalizmus csak a nyugat-európai puritán civilizáció és polgárosodási szint mellett jöhetett létre. Xxx Xxxxx állítását nem cáfolta meg a közgazdaságtudomány, inkább úgy tett, mintha nem is létezne. Ez annál meglepőbb, mivel egyértelmű cáfolatát jelenti a marxizmusnak is. Xxxx azt bizonygatta, hogy megfelelő társadalmi viszonyok (mindenekelőtt megfelelő tulajdonviszonyok) létrehozhatók, és ebben az esetben biztosítva van a gyors társadalmi és gazdasági fejlődés. Xxxxx ellenben azt állította, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés egyetlen biztosítéka megfelelő civilizáció, amit nem lehet mesterségesen létrehozni, aminek a gyökerei évezredekre nyúlnak vissza. Xxxx Xxxx is érezte elméletének gyengeségét, amikor azt mondotta, hogy a szocialista forradalomnak elengedhetetlen feltétele bizonyos gazdasági és kulturális szint. Ugyanakkor azt is állította, hogy a kommunizmus majd a világon mindenütt viszonylag rövid időn belül győzni fog, az egyes népek civilizációs karakterétől függetlenül.

Nem vonta le azonban Xxxx azt a következtetést, hogy nemcsak a szocializmusnak, hanem minden megelőző társadalmi formának, köztük a kapitalizmusnak is megvannak a maga gazdasági és kulturális előfeltételei. Xxxx követői aztán egészen végletesen alkalmazták a marxi tételt, és a tulajdonviszonyok erőszakos megváltoztatásával és az ideológiájuk beveze- tésével a szocializmus létrehozását minden társadalomban megvalósíthatónak deklarálták. A magát materialistának valló elmélet arra az idealista útra tévedt, hogy a tulajdoni és a jogi viszonyok erőszakolt megváltoztatásaira és az ideológiájuk következetes alkalmazásaira akarta alapozni a társadalmi fejlődést. Az idők során aztán a materialista indíttatású ideológia képviselői a gyakorlatban egyre inkább antimaterialista, azaz hatalmi, és főleg adminisztratív eszközökkel akarták elérni a kívánatos társadalmi átalakulást. Ezen út a csődjének okait magában a belső ellentmondásaiban is hordotta.

1.4.7. A polgári közgazdaságtan hibás általánosításai

A polgári közgazdaságtudomány sem maradt azonban mentes a tudománytalan általánosí- tásoktól. Azt hirdette, hogy a kapitalizmus és a politikai demokrácia minden civilizációs és gazdasági körülménytől függetlenül bevezethető. Míg a szocialisták mindenütt politikai dikta- túrát és állami tulajdonlást hirdettek, a polgári közgazdászok és politikusok pedig mindenütt a politikai demokráciát és a magántulajdont tekintették eredményesnek.

A közgazdaságtudomány mindmáig nem jutott el annak a felismeréséig, hogy csak a polgári tradíciójú és puritán civilizációjú társadalmakra voltak a tételei érvényesek. Ahogyan minden vallás magát általános érvényűnek tartja, ezt tették a társadalomtudományok is: ami jó vagy jónak tartott az adott polgári viszonyok között, az mindenütt bevezethető és ezzel a siker

garantált. Az sem józanította ki a társadalomtudósokat, hogy a tanácsaik megfogadása mindenütt csőddel járt, ahol nem voltak erős polgári tradíciók és puritanizmus.

Az ipari forradalmat követő klasszikus kapitalizmust a közgazdaságtudomány mindmáig nem hajlandó felfogni kivételes lehetőségnek, amivel csak kevesen élhettek, méghozzá szükség- szerűen csak sokak rovására. A jelenkori helyzetet általánosítják visszamenőleg is, amelyben már nincs szükségük a fejletteknek a szegények kizsákmányolására ahhoz, hogy tovább gazdagodhassanak.

1.4.8. A politika által negligált közgazdaságtan

Maguk a politikusok sem igen veszik komolyan a közgazdasági elméleteket, tetteiket sokkal inkább a politikai kényszer, semmint valamiféle elméleti iskola diktálja. Korunkban sokkal több eredményt értek el az elméletekhez nem ragaszkodó, esetleg ilyeneket nem is ismerő politi- kusok, mint az ideológiai megszállottak. Ennek példája az, hogy a keynesi tanokat még nem ismerő Egyesült Államok azoknak megfelelően cselekedett. Xxxxxx hazájában azonban nem vették figyelembe a tanait mindaddig, amíg a háború nem kényszerítette őket a teljes foglalkoztatás gyakorlatára. Angliát a keynesizmusra a hadigazdálkodás és nem az elmélet vitte rá, amit aztán igyekeztek minél jobban visszafejleszteni.

A század során a jelentős változásokat a gazdaságpolitikában mindig olyan vezető politikusok hozták, akiket világnézeti elkötelezettség, és nem közgazdasági elméletek iránti fogékonyság jellemzett.

1.5. A KÖZGAZDASÁGTANI VÁLSÁG PÉLDÁI

A közgazdaságtan válságát az okozta, hogy a fent jellemzett alapvető társadalmi-gazdasági változások ellenére ragaszkodott azokhoz a fogalmakhoz és elméletekhez, amelyekkel a klasszikus közgazdaságtan sikeresen funkcionált. Ha igaz az a fenti állítás, hogy a klasszikus kapitalizmus kisebb minőségi változást hozott a megelőző társadalmakhoz képest, mint amekkorát vele szemben a fogyasztói társadalom jelentett, akkor ebből annak kellett volna következnie, hogy a közgazdaságtanának is alapvetően másnak kell lennie. Nem ez történt.

Az alábbiakban csak néhány példával kívánom illusztrálni azt, amivel a könyv későbbi fejezeteiben részletesebben foglalkozom:

- Az elmélet nem tett éles különbséget a makro- és mikrogazdaságtan között, annak ellenére, hogy a gyakorlat ezen a téren is messze jutott.

- A pénzelmélet változatlan alapokon maradt annak ellenére, hogy a klasszikus kapitalizmus és a fogyasztói társadalom pénze minden tekintetben alapvetően különböző, még inkább azok lettek a funkciói.

- A társadalom tőkeigényét illetően nem kapott a szellemi tőke megfelelő szerepet a fizikai tőkével szemben.

- A munka összegzése során a minőségi tényezők kívánták volna meg a döntő súlyt, ezzel szemben a korábbi mennyiségi szemlélet élt tovább.

- A szellemi tőke és tulajdonosa, a munkaerő szerepe a gyakorlatban sokszorta nagyobb lett, mint amennyire az elmélet ezt feldolgozta.

- A termelési tényezők kibővítési kísérletei nem hoztak egységes elméleti rendszert.

- A tőke sokszorosára felgyorsult értékvesztése nem kapott kellő elméleti alapokat.

- A legfontosabb termelési tényező, a munkaerő kapacitáskihasználása tekintetében az elmélet nem volt képes kielégíteni a kor követelményeit.

1.5.1. A mikro- és makrogazdaságtan kapcsolata

A közgazdaságtudomány számos egyoldalúsága, a tényektől való elszakadása nem következett volna be, ha egyrészt nem ragad meg túlságosan a kor fejlett társadalmainak gazdasági jelen- ségei között, másrészt sokkal inkább a tényekből igyekszik elméleti következtetéseket levonni, nem pedig az elmélet alapján a tényeket kritizálni.

Ha figyelemmel kísérte volna az elmaradott társadalmak gazdaságait, rájött volna arra, hogy azok csak az ipari társadalmak kapitalizmusáétól jelentősen eltérő gazdasági feltételek mellett maradhatnak működőképesek.

Ha kellő súlyt helyezett volna arra a tényre, hogy a század első feléig polgári társadalom és kapitalizmus csak a nyugat-európai puritán civilizáció alapján jött létre, felismerte volna a civilizációk döntő gazdasági szerepét.

Ha igyekezett volna magyarázatot találni arra, hogy miért vallottak kudarcot még a jelen század második felében is például Dél-Amerikában a társadalmi és gazdasági felzárkózást célzó kísérletek, rájött volna arra, hogy a társadalmak többsége számára a társadalmi és gazdasági felzárkózás lehetősége még mindig nem nyílt meg.

Ha az elmélet feladatának sokkal inkább a gyakorlat igazolását tekintette volna, mintsem annak bírálatát, sokkal több eredményt ért volna el.

1.5.2. A fogyasztói társadalom pénze

A közgazdaságtan mindmáig a klasszikus kapitalizmus pénzével szemben joggal támasztott követelményeket igyekszik érvényesíteni a fogyasztói társadalom, vagyis a jelenkori fejlett gazdaságú országok pénzével szemben is. A követelmény röviden így fogalmazható meg: a pénz akkor jó, ha értékálló. Ezt az elvárást azonban nem igazolja a gyakorlat, mert az elmúlt ötven évben nem is létezett sehol ilyen „jó” pénz, és a kor példátlan fejlődése elképzelhetetlen volna értékálló pénz mellett. A modern pénznek éppen az a legnagyobb előnye, hogy nem értékálló, hogy a követelményeknek megfelelően rontani lehet az értékét.

Ennek megértéséhez mindenek előtt azt kell végiggondolni, hogy milyen körülmények váltot- ták ki az árupénz feladását és az állam által szaporítható pénz megjelenését és történelmileg igen rövid idő alatt végbemenő általánossá válását. Mindenek előtt az, hogy a század elejére bebizonyosodott: a nemesfém fedezetű pénz nemcsak gazdasági, de társadalmi válságok egyre tragikusabb kiéleződéséhez és állandósulásához vezetett.

Mi jellemezte a század első harmadának fejlett gazdaságait? Először nézzük a szorosan vett gazdasági tényeket:

- A csökkent az életszínvonal.

- A termelőkapacitások alacsony kihasználtsága vált jellemzővé.

- A tartósan nagy munkanélküliség.

- A gazdaság igényeivel nem tartott lépést az infrastruktúra, mindenekelőtt az oktatás, az egészségügy és az úthálózat fejlesztése.

Ezzel együtt jártak a társadalmi feszültségek:

- Nőtt a szegények és a gazdagok közötti különbség. A szegények az eladhatatlan termékek és a kihasználatlan kapacitások mellett éheztek.

- Megerősödtek, sőt a világ jelentős részén hatalomra kerültek a szélsőséges politikai mozgalmak.

- Nem volt növelhető a gazdaság munkaerőigényének megfelelően a lakosság képzettsége, iskolázottsága.

- A lakosság nagy többsége még az egészségügy rendkívül olcsó vívmányait sem vette igénybe.

Ezeknek a problémáknak elsődleges oka az volt, hogy a minden tekintetben megérett társa- dalmi és gazdasági feladatokat a társadalom az adott pénz mellett nem volt képes megoldani, még akkor sem, ha a politikai hatalom ezeket saját céljainak tekintette.

Mivel a fent felsorolt feladatok a fejlődés adott szakaszán fontosabbá váltak, mint a pénz érték- mérő szerepe, olyan pénzt kellett bevezetni, amelyik ugyan már nem volt képes az értékmérés klasszikus feladatait maradék nélkül megoldani, de lehetségessé tette a fenti problémák megoldását.

Az idő azon követelményét, hogy a társadalomnak értékvesztő, illetve tág határok között hatalmi eszközzel szaporítható pénzre van szüksége, nem is a kor legfejlettebb országaiban elégítették ki először, hanem a kor félperifériáin, ahol a fenti válságjelenségek még élesebben jelentkeztek, mint a politikai és gazdasági szinten legfejlettebb nyugati államokban. A félperifériák szocialista és fasiszta államaiban előbb bevezették a modern pénzt, mint a nyugati országokban. Éppen ezért érhettek el ezek az egyébként eleve téves útra tért társadalmak gyors gazdasági és politikai sikereket, számolták fel a munkanélküliséget, vezettek be költséges oktatási és egészségügyi reformokat, fogtak hozzá az infrastruktúra kiépítéséhez.

A nyugati demokráciák között egyedül a legkevesebb történelmi tradícióval rendelkező Egyesült Államok ismerte fel az idők szavát, tért le az aranyalapról, számolta fel még a hadigazdálkodásra való áttérés előtt a nagyarányú munkanélküliséget, fogott hozzá az infrastruktúra kiépítéséhez. Ez a New Deal névvel fémjegyzett mozgalom mutatott utat a polgári demokráciáknak a pénz új funkciói szemléletében is. Az európai fejlett demokráciák csak a hadigazdálkodás kényszeréből léptek a fedezet nélküli pénzteremtés, a szociális gondos- kodás útjára, amit aztán a háború befejezése után már a tömegek nyomásával szemben nem volt erejük visszacsinálni.

Xxxxxx elméletében ugyan jelentkezett a közgazdaságtanban is a kor megváltozott pénzigénye, de ez az elmélet nem játszott semmiféle szerepet abban, hogy a fogyasztói társadalom pénze bevezetésre került, hogy a pénz korábbi értékmérő szerepe másodlagossá vált, hiszen mind a szocialista, mind a fasiszta rendszerek, de még az USA sem Xxxxxx hatására, sőt tanainak ismerete nélkül vezette be az új pénzt.

A pénzügyi szakma mind a mai napig a pénz klasszikus funkciója felett rágódik, az ennél sokkal fontosabb jelenkori pénzfunkciókat csak mint gazdaságpolitikai célokat fogadta el.

Melyek a jelenkor pénzének legfontosabb funkciói?

- Biztosítsa a kapacitások megfelelő kihasználását.

- Biztosítsa a megfelelő foglalkoztatási szintet.

- Tegye lehetővé az állam újraelosztó funkcióinak ellátásához szükséges források létrejöttét. Ezen belül a megfelelő jövedelemarányok kialakítását, a szükséges szintű oktatási és egészség- ügyi ellátást és a társadalmi gondoskodást.

A fogyasztói társadalomban a kapacitások indokolt kihasználását csak a mesterségesen szapo- rított pénz mellett lehet biztosítani. Ennek az a magyarázata, hogy a modern társadalmakban a vállalati költségek között olyan elemek jelentek meg a korábbihoz képest nagyságrendekkel nagyobb súllyal, mint például az állami elvonás és az amortizáció, amelyek vállalati szinten költséget jelentenek. Ezek a költségek azonban nem takaríthatók meg társadalmi szinten a termelés leállításával.

Az indokolt állami elvonás nagysága, vagyis az adók és járulékok összege ugyanis azzal nem csökkenthető, hogy a veszteséges vállalatok leállnak, sőt ennek következtében nőnek az állami kiadások. A társadalom növekvő gazdasági nehézségek elé kerül, ha leállnak azok a vállalko- zások, amelyek nem képesek minden adót és járulékot kifizetni. Ennek következtében ugyanis megnő a társadalom gazdasági vesztesége, romlik a költségvetési egyensúly. Egyszerűen fogalmazva: minél nagyobb az adó, annál nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a veszteséges vállalatok ne álljanak le mindaddig, amíg az ennek következtében felszabadult tőkét és munkaerőt nem tudják másutt működtetni.

A valóságban nemcsak az adókat és járulékokat kell a vállalatok leállítása esetében másutt behajtani, de még a munkanélküliek segélyezése is többletkiadásként az államra hárul. Az sem megoldás, ha a kiesett bevételeket az állam pénzszaporítással pótolja, mert ez is indoktalan pénzrontás.

Mindebből következik, hogy a modern pénz egyik a pénz stabilitásánál sokkal fontosabb funkciója úgy a munkaerő, mind a tőke tekintetében a megfelelő kapacitáskihasználás.

Az is többet árt, mint használ a pénz minősége szempontjából, ha a pénzügyi egyensúly érdekében a jövedelemarányok túlzottan differenciálódnak. A lakosság többségének nemcsak abszolút, de relatív elszegényedése is, nemcsak káros társadalmi feszültségeket szül, hanem rontja a társadalmi mobilitást, ami a legfontosabb alapja a hosszú távú gazdasági fejlődésnek.

Az elmúlt évtizedek gyakorlata abban a tekintetben is általános, hogy a modern államok eladósodtak és továbbra is eladósodnak, vagyis többet költenek, mint amennyit bevettek adók és járadékok formájában. Ez azért vált jellemzővé, mert bebizonyosodott, hogy nem jó, ha az állam minden szükséges forrást adók formájában gyűjt be. Kívánatos a bevételek egy részét költségvetési hiányként fedezni. Ezen is botránkoznak a szakmabeliek, annak ellenére, hogy minden állam ezt csinálja. Márpedig az a társadalomtudós, aki az általános jelenségek mögött nem objektív okokat keres, hanem csak a korra mindenütt jellemző és jelentkező hibát látja, szükségszerűen eltéved.

Azt kell ezzel kapcsolatban látni, hogy az adó egy bizonyos nagyság felett legalább annyi gazdasági kárt okoz, mint a nagy költségvetési hiány. A két szükségszerű rossz, a nagy adó és a költségvetési hiány között keresni kell az optimális megoszlási arányt. Kevesen veszik tudomásul, hogy a sikeresen fejlődő államok az elmúlt évtizedek során több költségvetési forráshoz jutottak az eladósodásuk révén, mint például vállalati nyereségadókból. Ebből én azt olvasom ki, hogy a nagy vállalati adó károsabb lehet, mint ennek a költségvetési hiány ellenében való mérséklése.

A fentiek az állam szerepét mutatják be a keletkezett jövedelmek egy részének legracionálisabb államosításában. Vagyis a jövedelmek indokolt részének folyamatos államosítása legcélszerűb- ben a kormányzati pénzszaporítással, költségvetési hiánnyal kiegészített adóztatással valósít- ható meg. Ezt igazolja minden sikerország tapasztalata.

Mindezek előrebocsátása nem azt jelenti, hogy nem kell vigyázni arra, hogy a pénz vásárló- erejének romlása ne legyen gyors, és főleg ne legyen egyenlőtlen, előre fel nem mérhető.

1.5.3. A társadalom tőkeigénye

Ma már a néprajzosok munkájának eredményeként nyilvánvaló, hogy a társadalmak relatív vagyonigénye a fejlődés folyamán nem nőtt, talán inkább csökkent. A vagyon mindig az éves termelés 3-6-szorosa körül mozgott. Ez az érték azonban annyira megbízhatatlan, hogy aligha lehet követni a tényleges változásainak a mértékét. Amióta pedig a mérések valamivel megbízhatóbbak, a nemzeti vagyon a nemzeti jövedelemhez képest sokkal inkább csökkent, mint növekedett.

A fenti állítás azt jelenti, hogy az egy lakosra jutó nemzeti vagyon az egy lakosra jutó ter- meléshez képest nem nőtt. Más szavakkal, ha van vagyonfelhalmozás, az a népesség növeke- désével arányos. Ez valami olyant sugall, hogy felhalmozásra csak akkor van szükség, ha növekszik a népesség. Az egy lakosra jutó beruházási igény pedig csak akkor jelentkezik, ha fejlődik a technika.

A jelen század arra is megtanított, hogy a tőkefelhalmozás önmagában hatástalan. A klasszikus közgazdaságtannak a tőkenagyság szerepéről vallott nézeteit a legkomolyabban a kommunis- ták vették. Abban a hitben éltek, hogy a tőkefelhalmozás meg fogja hozni a termelés felfutását. Ennek érdekében olyan felhalmozási rátát kényszerítettek ki, amelyik még az ipari forradalmat követő eredeti felhalmozást is messze túlhaladta. Ez az iszonyatos áldozatokkal járó erőfeszítés azonban nem járt semmiféle eredménnyel, sőt a gazdasági lemaradás fokozódását sem volt képes megfékezni.

Ma a kommunista gazdaság bukása után senki sem akar emlékezni arra, hogy a kommunista gazdaságpolitikának mennyi lelkes híve akadt a nyugati világban. Éppen a nyugati értelmiség progresszív része és a gazdaságpolitikusok jelentős hányada hitt abban, hogy a szovjet gazdaság gyorsan utoléri, sőt el is hagyja a nyugatit.

1.5.4. A munka összegzése

A klasszikus közgazdaságtan annak idején még megtehette, hogy a munkaerőt darabszámra összeadja. De már akkor is hiba lett volna a lekötött munkaerő nagyságából annak termelő- képességét levezetni. Akkor a munkaerő minősége alig számított, tehát viszonylag homogén volt, ami a súlyozás nélküli összegezhetőség feltétele.

Korunkban a munkaerő hatékonysága tekintetében ezerszeresnél is nagyobb a differenciálódás. Még a munkaerő legjobb és legrosszabb tizede között is 10:1 aránynál nagyobb a hatékony- ságbeli eltérés. Ezért, aki ma a munkaerőt darabszámra méri, a kor legfontosabb gazdasági jelenségét téveszti szem elől.

Egyelőre minden fogyasztói társadalom gyakorlata azt mutatja, hogy a munkaerő nem jelentéktelen hányada (2-8 százaléka) nem foglalkoztatható hatékonyan. A munkanélküliség leszorítása a gazdasági hatékonyságot csökkentő olyan politikai feladat, aminek hosszú távon nyilvánvaló előnyei is vannak. De azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy a teljes foglal- koztatás mellett volna a maximális a gazdasági teljesítmény. Bebizonyosodott viszont ennek az ellenkezője, vagyis az, hogy a teljes foglalkoztatás gazdasági csődöt okoz.

1.5.5. A munkaerő és a tőke mint termelési tényező

A közgazdaságtudomány elismerte ugyan, hogy a munkaerő, illetve annak foglalkoztatott többsége termelési tényező, de egyetlen vállalati könyvelésben és makroszintű statisztikában sem szerepel a munkaerő bővítése felhalmozásként. A távol-keleti országok felhalmozásában a történelemben eddig nem ismert mértékű oktatási erőfeszítéseket és eredményeket is figye- lembe kell venni. Azt sokan tekintik a távol-keleti gazdasági csodák alapjának, hogy a lakosság a jövedelmének a 20-30 százalékát takarította meg évente, de azt már nem adják hozzá, hogy a magasabb képzés érdekében milyen iszonyatos áldozatokat hoztak. Nem azért negligálják ezt, mert nem ismerik a távol-keleti népek ezen a téren tapasztalható erőfeszítéseit, hanem azért, mert azt nem kezelik egyenrangúnak a pénzben megjelenő felhalmozással.

A klasszikus kapitalizmusban nem volt szükség még a meglévő munkaerő és szellemi tőke szinten tartására sem, ezért nem volt sok értelme a munkaerőt, különösképpen pedig a szellemi tőkét termelési tényezőnek tekinteni.

Ki kell térnem arra is, hogy eleve hiba volt az emberi tényezőket, a foglalkoztatott munka- erővel azonosítani. Még a munkaerővel szemben igénytelen kapitalizmusban is alapvetően fontos volt az adott társadalom megfelelő civilizációja. Kezdjük az egyszerűbbel, a tőkéssel. A kapitalizmus kialakulásában a nyugat-európai polgárság civilizációja, értékrendje alapvető feltétel volt. A tőkés tulajdonos éppen olyan fontos termelési tényező volt, mint a munkás. A klasszikus kapitalizmusnak nemcsak olcsó, igénytelen munkaerőre volt szüksége, hanem puritán, a szociális problémákkal szemben viszonylag kevéssé érzékeny tőkésosztályra is. De ez is csak átmeneti jelenség, mert a modern fogyasztói társadalomnak már igényes, drága munkaerőre és képzett, a társadalom szociális problémáival szemben érzékeny vállalkozókra és mindenek előtt ilyen államhatalomra van szüksége.

Látva az emberi tényező fontos szerepét az elméleti közgazdászok elkezdték hangsúlyozni az emberi tőke megnövekedett szerepét. Nem a tőkét, helyesebben a vagyont, igyekeztek az egyre bonyolultabb formája ellenére kvantifikálni, hanem a még sokkal kevésbé kvantifikálható emberi tényezőket is igyekeztek tőkeként kezelni. E tekintetben sorra jelentkeztek a szak- tudósok, akik a szellemi tőkéről beszéltek és annak nagyságát a képzési költségekkel fejezték ki. E szemlélet alapján a tudás annyit ér, amennyit a képzésre fordítanak. A szellemi tőke termelője tehát egyrészt az állam, másrészt a pedagógus. Ehhez csupán a felhasznált ceruza és kréta járul hozzá, mint értéknövelő tényező.

Jelentős elméleti lépést jelentett a 80-as években Xxxx Xxxxx, aki elismerte a tudást mint termelési tényezőt. Ez alatt azonban ő még lényegében csak a technológiai ismereteket értette, vagyis azt, hogyan kell valamit megcsinálni. De ő legalább elméletileg elismerte, hogy a szellemi tőke gyarapítása ugyanolyan felhalmozás, mint a fizikai tőkéé. De még nem találkoztam olyan makroszintű méreggel, amelyik az oktatást és a tanulást is beruházásnak, a szellemi tőke növelését felhalmozásnak kezelte volna. Ha a közgazdászok felhalmozásról, megtakarítási rátáról beszélnek, abban a szellemi tőke gyarapítása soha nem szerepel. A mai közgazdászok is alapvető fontosságot tulajdonítanak a lakosság pénzalapjai növelésének, de nem veszik figyelembe, ha tudása növekszik. Ha egy család megtakarítja évente jövedelmének 5 százalékát, azt mondják a jövőre gondolt, megtakarított, ha a gyermekei iskoláztatására fordított még egyszer ekkora összeget, akkor nem takarított meg semmit.

1.5.6. A Romer-féle négy termelési tényező kritikája

Romer négy termelési tényezőt jelöl meg: a tőkét, a képzetlen munkaerőt, az emberi tőkét (a szervezett oktatásban eltöltött évek számával mérve), és az elképzeléseket, találmányokat (a bejelentett találmányok számával mérve). Vele kapcsolatban is tele vagyok kételyekkel a következők miatt.

- A munkaerőt és a tudást nem célszerű szétválasztani. Alapvető tévedés tehát valamiféle nem létező, képzetlen munkaerővel számolni. Ebben az egyszerű és a bonyolult munka marxi megkülönböztetésének tévedését látom tovább élni. Eltéved az a társadalomtudós, aki a társadalom életében nem a létező tényezőkkel operál. Mi az egyszerű munka, mi a képzetlen munkaerő? Ilyen soha nem volt és nem lesz.

- Alapvető tévedés a tudást az iskolában töltött idővel mérni. Ezen az alapon a Szovjetunióban nagyobb lett volna az egy lakosra jutó szellemi tőke, mint Nyugat-Európában, mert sokan és sok évet töltöttek különböző iskolákban. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy nem kell a modern társadalomban sok évet iskolában tölteni, csak azt, hogy ez még nem a szellemi tőke termelésének egyedüli forrása.

- Csupán a találmányok számával sem célszerű találékonyságot kvantifikálni. Nem csak azért nem, mert sok kis bejelentett találmány nem érhet annyit, mint egyetlen nagy, hanem sokkal inkább azért sem, mert éppen a legfontosabb kezdeményezések nem a bejelentett technikai találmányokon alapulnak. A fogyasztói társadalmakban már viszonylag háttérbe szorul a terme- lésben a technológiai megoldás nehézsége, előtérbe kerül viszont a mit és kinek fontossága. Az a társadalom gazdagodik meg, amelyikben sok vállalkozó ügyesen ellesi a fogyasztói igényeket. Sajnos, az elméleti közgazdaságtudomány sem vette tudomásul, hogy a klasszikus kapitalizmusban a termelési technika volt a hatékonyság fő feltétele, a fogyasztóiban már ennél fontosabb lett a kinek, mikor és mit.

Xxxxx mégis nagy szolgálatot tett az elméleti fejlődésnek. Sorra jelentkeznek az újabb elméletek, és főleg bővül a termelési tényezők köre. Ennél is fontosabb eredmények várhatók azonban attól, hogy egyre több kritika éri a klasszikus közgazdasági elmélet alapjait, egyre nyíltabban felvetődnek a kvantifikációs problémák.

Mindettől azt várom, hogy a közgazdaságtudomány végre felismeri, hogy nem természettudo- mány, s hogy annál jobban eltéved, minél inkább mindent egyetlen vagy kevés kvantifikálható okkal akar megmagyarázni.

1.5.7. A tőke értékvesztése

Az ipari forradalom azt hozta magával, hogy a korábbi termelési célú vagyon hirtelen értékét vesztette. Az ipari forradalom következtében a társadalom beruházási igénye tehát igen nagy- mértékben megnőtt, mert az értékét vesztett vagyont az új technika követelményeinek megfelelővel kellett pótolni. A társadalmak történetében ismert első nagyarányú vagyonvesz- tést az ipari forradalom hozta. Az elméletnek arra kellett volna irányulnia, hogy a legfontosabb termelési tényező, vagyis a vagyon struktúrájának a megváltozott követelményekhez való igazítását kimerítően tárgyalja.

Ez nem történt meg annak ellenére, hogy már Xxxxxxx felismerte és hangsúlyozta, hogy a technikai találmányok vagyonvesztést okoznak. Ezt elismerték a tőke esetében, de figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy az ipari forradalom technikai találmányai az egész kisárutermelő szektor vagyonát tették értéktelenné.

A gyáripari technika megjelenésével kiderült, hogy az új technikai felszerelés sokkal haté- konyabb, mint a régi volt. A régi azonban csak akkor veszti az értékét, amikor az új kiszorítja. Az erkölcsi kopás tehát nem a technikai találmányok, hanem azok bevezetése következtében áll be. Minél gyorsabban jelenik meg az új technika, annál gyorsabb az elértéktelenedés. Ez leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a világgazdaság azon területeit vizsgáljuk, amelyen az új technikai vívmányok nem jelentek meg. A második világháború alatt az Egyesült Államokban a személygépkocsik kiselejtezése szinte megszűnt, életkoruk meghosszabbodott. Nem azért, mert az újak nem lettek volna jobbak, hanem azért, mert nem gyártottak újat. Azt a tényt, hogy az új technika megjelenésével megsemmisíti a korábbi értékeket, a közgazdá- szoknál is világosabban felismerte Xxxxxx, aki az indiai társadalom megmentését abban látta, hogy nem adnak teret az új technikának. Csak azt nem mérte fel, hogy a technikai behatolás tartós megakadályozása egyre lehetetlenebb.

Az infrastruktúra fejlesztése következtében egy sor vagyon felértékelődik. Azt már nehezebb nyomon követni, hogy egy ilyen fejlesztés ugyanakkor más vagyonok hatékonyságát hogyan csökkenti. Ha valahol autópályát építenek, akkor a környezet felértékelődik. Ugyanakkor azonban másutt értékvesztés áll be. Franciaországban találkoztam ezzel az úthálózat fejlesztése során. Amikor azt tartottam hibásnak, hogy sok forgalmas út ma sem kerüli el a városokat, és ezeken az utakon szinte állandó a torlódás, ugyanakkor a közeli autópályák a magas használati díj miatt üresek, azt válaszolták, hogy a városok tiltakoznak a forgalom elterelései ellen. Az ugyan zajos és légszennyező, de sok üzleti tevékenység alapja. Ha elkerülné a városok központjait a forgalom, az ottani ingatlanok értéke csökkenne, ott sokkal kevesebb kereskedő élhetne meg. Nem akarom a franciák logikáját vitatni, mert nekem más a véleményem, de az tény, hogy ami az egyik oldalon vagyonnövekedést okoz, a másikon vagyonvesztést. Az utóbbit pedig sokszor nem veszik figyelembe, mert sokkal nehezebben követhető nyomon, ezért nehezen kvantifikálható.

Ezt a problémát az élet úgy hidalja át, hogy egyrészt az adózás ragaszkodik az olyan mérleg- készítési módszerhez, amelyiknek adminisztrációja számára könnyen ellenőrizhető mérleget biztosít, másrészt a tulajdonos elemezhető mérleget készíttet a maga számára. A részvény- társaságok közgyűlései elé nem az a mérleg kerül, amelyiket a törvényes előírások szerint az adóhatóságnak beadtak.

Ma már makroszinten is korrigálják a mérlegeket. Kimutatások készülnek arról, hogy az infláció milyen nagyságú fiktív nemzeti jövedelmet hozott létre a statisztikában. Kétszámjegyű infláció esetében a fiktív növekmény sokkal nagyobb lehet mint a tényleges, vagyis a nemzeti jövedelem csökkenése ellenére a nyilvántartás nominális növekedést mutat.

A fejlődésre érett társadalmak számára csak meggyorsítja a fejlődést az, ha a vagyonának jelentős része elpusztul. Ez ugyanis gyorsabbá teszi a korszerűsítést. Ahogy kedvező a fejlődés szempontjából, ha szűkösek a termelési adottságok a kitermelő iparok és a mezőgazdaság számára, úgy kedvező jelenség az is, ha a technikai fejlődés következtében a meglévő vagyon értéke gyorsan csökken. Az elmúlt ötven év során a gazdasági fejlődés élén azok az országok álltak, amelyek természeti adottságai mind a mezőgazdaság, mind a bányászat szempontjából kedvezőtlenek. A szűkösség terelte az energiákat az anyagtakarékosság, a technikai fejlesztés irányába. A technikai fejlődés gyors tempója azonban felgyorsította a vagyonvesztést. Ez volt a növekedés ára.

Nincs is baj akkor, ha ugyanabban a társadalomban van a technikai fejlődés mint a vagyon- vesztés. A baj ott és akkor keletkezik, amikor a társadalmak egy része nem képes a technikai találmányok átvételére. Itt csak a vagyonvesztés következik be, de a technikai fejlődés nem. A veszteség megvan, a nyereség azonban elmarad.

Ennek a ténynek a történészek is kevés figyelmet szenteltek, holott e nélkül az ipari forradalom óta eltelt világesemények nem érthetők. Az ipari forradalom találmányai leértékelték a kéz- műipart, annak versenyképessége szinte teljesen megszűnt, tőkéje értékét vesztette. A technikai találmányok azonban csak a világ kis hányadában kerültek bevezetésre, először szinte csak Angliában, aztán is csak legfeljebb a világgazdaság tizedében. A világ népességének kilenctizedét ebből csak az érintette, hogy elveszett a kisipari tőkéjük értékének nagy hányada, tehát szegényedtek.

Ennél is tragikusabban érte a világ kevésbé fejlett társadalmait a 20. század agrártechnikai forradalma, hiszen ez az egész mezőgazdasági vagyon leértékelődését hozta magával, ami az elmaradott gazdasági szinten a vagyon és a munkaalkalom négyötöde.

Ha mindezt nem tartjuk szem előtt, akkor nem érthetjük meg, hogy miért tágult nagyra az ipari forradalom hatására a tőkés és a még ez előtt álló társadalmak közötti rés, és miért lett ennél sokszorta nagyobb szakadék a fogyasztói társadalom és minden más társadalom között.

1.5.8. A munkanélküliségi ráta mérése

Más a munkanélküliség akkor, ha azok is munkanélküliek, akik bármilyen munkát elvállal- nának, mert a munkanélküliség szinte éhséget, fázást, létbizonytalanságot jelent, és megint más az a munkanélküliség, amelyik azért van, mert sokan nem akarnak képzettségüknél, vagy korábbi munkájuknál alacsonyabb feltételek mellett munkát vállalni, vagy akik úgy gondolják, jobb a munkanélküli segélyből kicsit kevesebb jövedelemből, de fáradság nélkül élni. Még nem láttam olyan munkanélküli statisztikát sem, amelyik figyelembe vette volna a nyugdíjkorhatárok különbözőségét. Az például, hogy nálunk a nők tíz, a férfiak öt évvel előbb mennek nyugdíjba, mintegy 15-18 százalékkal csökkenti a munkanélküliséget. Ha például ma az Egyesült Államokban az volna a nyugdíjkorhatár, mint nálunk, a munkanélküliség nem 7 százalék volna, hanem 25!

A szakszervezetek vették észre, és nem a statisztikusok, hogy a heti öt munkanap és a hosszabb szabadság jelentősen hozzájárul a munkanélküliség csökkenéséhez. Azt azonban már ők sem vették tudomásul, hogy hosszú távon ez rontja a nemzetközi versenyképességet, és ezzel csökkenti a munkaalkalmak számát. Alig szenteltek figyelmet annak, hogy milyen szoros korreláció van a munkaidő hossza és a külkereskedelmi egyenleg, illetve a munkaidő hossza és a külföldről bejövő tőke nagysága között.

1.5.9. Az államadósság megítélése

A nagy államadósság sem bizonyult mindig a fejlődés akadályának. Az átlagosnál gyorsabban fejlődő országokban például az átlagosnál gyorsabb lett az infláció, nagyobbá vált a költség- vetési hiány és ebből fakadóan nagyobb lett az államadósság. Ennek klasszikus példája Olasz- ország, ahol a 1960 és 1985 között gyorsabb volt a gazdasági növekedés, mint az Európai Gazdasági Közösség többi országában, pedig az átlagosnál jóval gyorsabb volt az infláció, és a legnagyobb lett az államadósság. Olaszország eredményét az sem rontotta le, hogy az ország déli fele nem bizonyult kellően alkalmasnak a felzárkózásra. Olaszország várható gazdasági teljesítményének alakulását a szakma annak idején egységesen a legrosszabbnak jósolta. Amikor kiderült, hogy jóslataikkal ellentétesen alakult az olasz gazdaság, gyorsan elfelejtették, hogy ők egészen mást jövendöltek.

A közgazdáknak a gazdasági növekedés szempontjából optimális kamatra vonatkozó tanácsai gyakran azért sem érnek semmit, mert a jelenkor összefüggő világgazdaságában egyik ország fejlett kamata sem szakadhat el büntetlenül a többiekétől, hiszen a nemzetközi bankok, alapok és vállalatok sokszorta nagyobb összegeket mozgatnak a tőkepiacon, mint amivel a jegy- bankok egyáltalán rendelkezhetnek. Napjainkra az országok gazdasági vezetői szinte semmiféle eszközzel nem rendelkeznek a kamatok alakítása tekintetében. Ezt azonban ők még egyáltalán nem látták be. A közgazdászok sem vették észre, hogy a jelenkori viszonyok között a világ gazdaságilag annyira integrálódott, hogy az egyes államok gazdasági hatalma elolvadt. Annál inkább érvényes ez, minél fejlettebb az érintett ország gazdasága. A kormányok gazdaság- politikai önállósága ma már csak az elmaradott, szegény országok politikusainak privilégiuma. A fogyasztói társadalmak gazdaságpolitikusai legfeljebb annyit tehetnek, hogy nem hibáznak. A hibákat ugyanis a veszteségek után elengedhetetlenül korrigálniuk kell.

2. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS MAI SZEMMEL

2.1 A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KIALAKULÁSA

Ebben a fejezetben a kapitalizmus klasszikus időszakának jellemzőit tekintjük át. E könyvben éles különbséget teszek a kapitalizmus klasszikus formája és a jelen század második felében a gazdaságilag fejlett országokban kialakult fogyasztói társadalom között. Álláspontom szerint e két társadalom között nagyobb a minőségi különbség, mint a kapitalizmust megelőző társadal- mak bármelyike között.

Klasszikus kapitalizmusnak nevezem azt a társadalmat, amely a nyugat-európai puritán civilizáció társadalmaiban alakult ki a feudalizmust követően és jellemző volt a jelen század közepéig.

Nem állítom ezzel azt, hogy a fogyasztói társadalom nem őrzött meg, sőt nem fejlesztett tovább, számos kapitalista elemet, mint ahogy minden korábbi társadalom is megőrizte a megelőző társadalmak számos társadalmi és gazdasági sajátosságát. De még a továbbhozott kapitalista elemek is minőségi változásokon mentek keresztül. Ezért korunk fejlett társadalmait csak erős leegyszerűsítéssel lehet kapitalistának nevezni, mivel ezekben már a kapitalista maradványoknál sokkal erősebb fogyasztói és fogyasztási oldala.

A gazdaságiaknál nem kisebbek a politikai és társadalmi változások. A klasszikus kapitalizmus egyértelműen osztálytársadalom volt, ezzel szemben a fogyasztói társadalom már nem a tőkésosztály, hanem minden fogyasztó társadalma. A termelést éppen úgy a fogyasztás irányítja, mint ahogy a politikai hatalmat a fogyasztók.

Mivel e felfogásom nem elfogadott, a következő fejezetben részletesebb indoklásra szorul.

A közgazdaságtudomány a kapitalizmus szülötte, ezért érthető, hogy nem ismerte fel a saját különleges, csupán egyetlen civilizáció egyetlen társadalmi formájára érvényes jellegét. A már szinte minden tekintetben más fogyasztói társadalomban sem kapott megfelelő hangsúlyt az, hogy a klasszikus kapitalizmus egy speciális jelenség volt. Ebben a tekintetben a szociológusok és a szocialista ideológusok tettek a legtöbbet.

A szociológusok (kezdetben jórészt humán értelmiségiek, és mindenekelőtt az írók) tárták fel, hogy a kapitalizmus nem az emberiségnek mint egésznek hozott jót, hanem csupán néhány országnak, és azon belül is csak egy kisebbségnek. Még annak is többen adtak hangot, hogy a kapitalizmus következtében csökkent (sok esetben meg is szűnt) az elmaradott területek politikai önállósága, és növekedett az ott élők eleve is nagy nyomora. A humán értelmiség jelentős hányada érzékelte, még a kapitalizmusból hasznot élvező társadalmakban is, hogy a kapitalizmus csak néhány ország kapitalistáinak hozott jobbat.

A kapitalizmusnak szocialista politikusok általi bírálata elsősorban a munkásosztály érekeinek védelméből fakadt. A számában egyre gyarapodó és szervezetileg erősödő munkásosztály ügye a szellemi élet kiválóságait nyerte meg vezető ideológusainak. Ebből a szempontból karak- terisztikus példa és kiemelkedő jelentőségű Xxxx, akiben a tárgyilagos tudóst szinte háttérbe szorította a politikai megváltást ígérő munkáspolitikus, annak ellenére, hogy gyakorlati kapcsolata a munkássággal alig volt.

A kapitalizmus tárgyilagos szemlélése azért is elmaradt, mert nemcsak a kizsákmányoltak oldalán hiányzott a tudományos tárgyilagosság, hanem legalább annyira az uralkodó osztály részéről is. A klasszikus kapitalizmusban a tőkéseknek sikerült az osztályérdekeik megvaló- sítását biztosító államot a nép államának feltüntetni, és a hatalmat monopolizálni, ezért nem éleződött ki a tényleges helyzetnek megfelelően, hogy a társadalom érdekei nem azonosak a tőkések érdekeivel. Elég arra gondolnunk, hogy a tőkéseket piacszerző imperialista háborúik- ban még a munkások is mennyire támogatták.

A tőkések osztályérdekét a társadalom érdekével azonosnak a legjobban éppen a közgazdaság- tudomány fogadta el. A klasszikus kapitalizmus közgazdaságtana a piaci szabadverseny elvére épült, ami csak a néhány vezető tőkés ország tőkéseinek érdekeit fejezte ki. Még a felzárkózó nyugat-európai országok tőkései sem lehettek a szabadversenyes kapitalizmus hívei mindaddig, amíg nem sikerült felzárkózniuk Angliához.

A kapitalizmus közgazdaságtana tehát az emberiség huszadát magában foglaló országok lakosságának legfeljebb huszadának érdekeit képviselte. Ezt legjobban tükrözi az a tény, hogy a századforduló előtt Angliában körülbelül ennyi volt a szavazati joggal rendelkezők aránya.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus nem volt a társadalmi fejlődés során a minden korábbinál nagyobb lépés. De azt igen, hogy ez a lépés egyelőre csak egy elenyésző kisebbség számára hozott jobbat. Enélkül nem lett volna jobb száz évvel később további országok tőkéseinek; és kétszáz évvel később (vagyis a jelenkorra) sokkal jobb az emberiség azon ötödének, akik a fogyasztói társadalmakban élnek.

Amennyire látni kell, hogy a kapitalizmus minden fájdalma nélkül nem jöhettek volna létre a fogyasztói társadalmak, annyira látni kellene azt is, hogy a kapitalizmus önmagában nem a megváltást jelentette, még az érintett társadalmak lakossága számára sem. A fogyasztói társa- dalom megvalósításának lehetősége még ma is el van zárva az emberiség nagy többsége elől, és e többség számára a jelenkori világgazdaság csak a társadalmi problémáik fokozott kiélező- dését jelenti.

Ahogy a kapitalizmus ideológusai azt állították, hogy aki abban a társadalomban nem boldogul, az magára vessen, ezt teszik a jelenkori ideológusai és közgazdászai is, mondván, hogy aki nem építette fel a fogyasztói társadalmat, az nem fogadta meg a tanácsaikat.

2.1.1. A politikai és földrajzi tagoltság szükségessége

A klasszikus kapitalista társadalom kialakulásának Európa politikai széttagoltsága elenged- hetetlen feltétele volt. A kapitalizmus nem jöhetett létre egy centralizált nagy birodalomban, különösen akkor nem, ha az befelé fordul. Arra sem ismerünk példát, hogy a földrajzilag nem tagolt nagy térségekben tagolt politikai struktúra jöhetett volna létre.

A kapitalizmus létrejötte tehát nem választható el attól a ténytől, hogy Európa nyugati fele rendkívül tagolt terep. A tagolt tengerpart, a viszonylag kis folyórendszerek, a viszonylag kis és sokféle hegyrendszer eleve kizárták a politikai egységet, szükségszerűvé tették a politikai és kulturális sokszínűséget. Az ilyen földrajzi adottságokat a közgazdaságtudomány azonban más tudományokra tartozó szempontoknak tekintette, és ezeket mellőzhetőnek kezelte.

Kína példáján igazolható, hogy a tagoltság hiánya, a kontinensnyi centralizált politikai hatalom eleve kizárta a kapitalizmus, az ipari társadalom kialakításának feltételeit. Az ipari forradalom előtt Kína inkább előtte, mint mögötte volt a Nyugat-Európának. A gyáripar kialakításához szükséges kezdeti technikai feltételek, ismeretek ott sem hiányoztak. A fejlődést azonban eleve kizárta a központi kormányzat racionalizmusa. Kínában évezredes gyakorlat volt a technikai

ismeretek elterjesztése a kormányzati apparátuson keresztül. Ahogy megjelent az első gép, azt mindenütt bevezették, így nem hozott komparatív előnyt a kezdeményező vállalkozó, illetve az érintett terület számára. Az ipari forradalom technikai robbanásának Nyugat-Európában, illetve még szűkebben Angliában, Belgiumban az volt az oka, hogy kevesen tarolhatták le a technikai találmányok gyümölcseit, ezáltal olyan forrásokhoz jutottak, amelyek a további technikai fejlesztéseket finanszírozhatták. Megállt a technikai fejlődés ott, ahol a találmányok, a technikai fejlesztések elterjesztéséről a hatalom gondoskodott. A sztálinista rendszer olyan gazdaságfejlesztési módszerrel akarta a fejlett Nyugatot utolérni, amely Kínában kétszáz évvel korábban az ipari forradalmat lehetetlenné tette.

2.1.2. Nagy elmaradott piac és kis gyáripari társadalom

Még egy további feltétele is volt a kapitalizmus kezdeti létrejöttének. Kezdetben viszonylag kis népesség és terület rendelkezett a polgári tradíciók és a puritánság kettős tulajdonságával. A kapitalizmus kialakulása és még inkább gyors fejlődése ugyanis azt is megkövetelte, hogy kis népesség rendelkezzen viszonylag sokszorta nagyobb félperifériával és perifériával, azaz befolyási övezettel és gyarmatokkal. A Távol-Keleten például azért nem alakulhatott ki a kapitalizmus, mert e civilizáció százszor nagyobb népességére viszonylag elenyésző félperiféria és periféria jutott. A nyugat-európainál fejlettebb technikai bázisú kínai feudalizmus egyrészt sokkalta nagyobb népességű volt, mint az ipari társadalmak bölcsőjét jelentő Anglia és Németalföld, másrészt a saját népességéhez viszonyítva kicsi volt a félperifériaként kizsák- mányolható népesség. Míg Angliának és Németalföldnek piacként ott volt az egész európai kontinens, gyarmatként pedig a világ kétharmada (tehát a saját népességüknél százszorta nagyobb népességű térség), addig Kína és Japán elsősorban befelé forduló társadalom volt, amely számára világ többi része soha nem jelentett vonzerőt. Itt tehát azt ismerjük fel, hogy az európai civilizáció azért gyarmatosíthatott természetszerűen, mert évezredes tradíciója volt a tengerjárás.

Ez is a történelem egyik fintora. Nagy lehetősége csak a kicsiknek lehet. Nemcsak Kína volt túl nagy egység az ipari forradalom kínálta lehetőségek hasznosításához, hanem kezdetben egész Európa, vagy akárcsak a jóval kisebb Nyugat-Európa is. A kapitalizmus létrejöttéhez arra volt szükség, hogy az első két ipari társadalomnak, Németalföldnek és Angliának nemcsak a társa- dalmilag elmaradt világgazdaság, de ezen belül egész Európa is élelmiszerszállítója és iparcikkpiaca legyen. Ha Európa egésze egyszerre indult volna el az iparosítás útján, sokkal lassabb fejlődéssel kellett volna számolnia. A gyors angol iparosításnak az volt az alapja, hogy lefölözhette az egész világpiacon a gyáripara komparatív előnyeit. A gyáripari termelés tempója attól függött, milyen kicsi a gyarmatbirodalom anyaországának népessége a hozzá tartozó befolyási övezetek és gyarmatok népességéhez viszonyítva. Maga az első iparosítást követő imperializmus a bizonyítéka annak, hogy a modern gyáripar komparatív előnyeinek a lefölözéséből nem juthatott volna elég egész Nyugat-Európának.

Ebben a tekintetben is jó példa Kína, ahol az ipari forradalmat előkészítő találmányokat gyorsan elterjesztette a központi kormányzat, tehát az ipari találmányok nem jelentettek egy kisebb népesség számára óriási komparatív előnyt és ebből származó nagy jövedelmet, ami szükségszerű forrása lehetett volna a további iparosításnak.

A klasszikus kapitalista társadalom és gazdasági sikerek elengedhetetlen feltétele volt a mások, méghozzá sokak kizsákmányolása. Erről szemérmesen hallgat a polgári közgazdaságtudomány, a marxista pedig egyszerűen elkerülhető deformációnak tekintette.

A kapitalizmus gyors fejlődése annak is köszönhető, hogy a technikai találmányok viszonylag hosszabb ideig egy kis népességű terület tőkéseinek a privilégiumai voltak, ebből fakadóan kevés kapitalistának hoztak igen nagy jövedelmet. Ez teremtette meg azt az óriási felhalmozási forrást, ami a gyáripar kialakításához szükséges volt.

2.1.3. A puritanizmus iránti igény

A klasszikus kapitalizmus volt a társadalmi fejlődés során az első, amelyben a takarékos urakra volt társadalmi igény. Minden megelőző társadalom számára olyan uralkodóréteg kellett, amelyik elpocsékolja a jövedelmét. Még a népre is ráragadt ez a jövedelmével nem racionálisan gazdálkodó módszer. Minden korábbi társadalomban a lét határán küszködő és az éhségtől szinte folyamatosan szorongatott rétegek életmódjára is a pocsékolás volt a jellemző. Az éhezés hosszú szakaszait szakították meg az ünnepek alkalmával. Az év munkanapjait a hideg ellen alig védő ruhában élték, de pazar ruhákat őriztek az ünnepekre.

Már a középkorban sajátos vonása volt a nyugat-európai társadalomnak, hogy a jobbágyok racionálisan, vagyis puritán módon éltek, kevesebb és kevésbé fényes ünnepeket tartottak, egyszerűbb népviseletet alakítottak ki. Ez a népi puritanizmus a protestáns egyházon keresztül a városi polgárságra is átterjedt. Ha Európán belül a civilizációs különbségeket láttatni akarjuk, nézzük meg, hogyan néz ki a nyugat-európai protestáns, a mediterrán római katolikus és a keleti pravoszláv templom már az újkor hajnalán. A protestáns templom puritán, egyszerű, ez még a papok szertartás alatti öltözködésében is jelentkezik. A mediterrán katolicizmus templo- ma pompás, hivalkodó építmény, abban a profán képtárakba is helyet kívánó műalkotások, festmények és szobrok gyakoriak, valamint a belső téri kiképzések minden hivőt osztatlanul örvendeztetnek meg a pompát sugárzó szertartások alatt. A pravoszláv templomnak már a tere is megosztott, a kincsek sokasága el van zárva, az ikonokban nyoma sincs a világi szem- léletnek, a főpapok pedig kincseket érő, az evilágitól mindenben különböző ruhákban végeznek alig érthető szertartásokat.

E példával is illusztrálni szeretném, hogy sokszor a kultúra különböző jelenségei sokkal jobb útmutatást adnak a közgazdásznak is, mint a statisztikai adatok.

Csak a nyugat-európai puritánokkal lehetett gyáripari társadalmat felépíteni és működtetni. Közel száz éve Xxx Xxxxx felismerte, hogy a kapitalizmus csak puritán nyugat-európai civilizációjú népekkel építhető fel sikeresen. Történelmi tapasztalat volt, hogy a klasszikus kapitalizmus a századforduló előtt csak puritán civilizációjú környezetben valósult meg. Ennek az volt az oka, hogy a kapitalizmusnak szorgalmas, fegyelmezett, takarékos, a tisztaságot érté- kelő emberekre volt szüksége. Csak ez a civilizáció biztosította a szükséges munkafegyelmet, a gazdagokra is jellemző takarékosságot, a magas felhalmozási rátát stb. Tévedett a közgaz- daságtudomány, amikor a gazdasági sikereket és sikertelenségeket úgy akarta magyarázni, hogy ezeket az emberi tényezőket nem vette figyelembe.

2.1.4. A puritán civilizáció egyedülálló előnyei

A klasszikus közgazdaságtan szerint a racionális cselekedettel a puritán nyugat-európai civilizáció hatása érvényesül. Ma már kézenfekvő, hogy a közgazdaságtudomány szerint az a racionalizmus, ami a puritánok, ezen belül is elsősorban a puritán polgárokból lett tőkések viselkedési normája. A tőkés takarékos volt. Nem a fogyasztásban, hanem a tőkéje gyara- pításában akart kitűnni. Keveset fogyasztott, hogy minél gazdagabb legyen. Ez a racionalizmus azonban kivételes. Egyetlen más korban és egyetlen más civilizációban sem volt jellemző.

Szinte minden más civilizációt az jellemzett, hogy a gazdagnak pocsékolva, fényűzően kellett élnie. Tehát minden más társadalom és civilizáció irracionálisnak tekintette a gazdagok takaré- kosságát, vagyis azt, amit a közgazdaságtudomány általánosan érvényes, objektív racionaliz- musként kezelt. Ha gyűjtöttek is a gazdagok, a vagyonaik haszontalan kincsekben és nem gazdasági célokat szolgáló javakban testesültek meg.

A kapitalizmusban a fő felhalmozási forrás a tőkés jövedelme volt. Azaz ott képződött a jövedelem, ahol a szűk keresztmetszet, vagyis a tőkehiány feloldása érdekében a felhalmozási igény is jelentkezett. Xxxxx is megegyezett a kapitalizmus az előző osztálytársadalmakkal, hogy azokban is azoknál képződött a jövedelem, akik a szűk keresztmetszet felett rendel- keztek. A különbség viszont abban volt, hogy korábban a szűk keresztmetszetek birokosainak nem kellett a jövedelmüket felhalmozni, a termelés fokozása érdekében beruházni, a tőkés társadalomban azonban ez szükségszerű követelménnyé lépett elő a tőkések közötti piaci verseny és kiszorítósdi miatt.

Amíg a korábbi társadalmakban társadalmi egyensúlybomlást idézett volna elő a termelés fokozását szolgáló felhalmozás, a tőkés társadalomban ez volt a társadalom egyensúlyának és fejlődésének a feltétele. A múlt egyszerűen újratermelődő, azaz generációs távlatokban sem növekedő társadalmai nem azért voltak egyszerűen újratermelők, mert nem voltak képesek a felhalmozásra és nagyobb termelőkapacitás működtetésére. Ezek a társadalmak csak azért maradhattak stabilak, mert a képződő forrásokat a termelés szempontjából közömbös kincsek- be fektették, vagy éppen fényűzésre pazarolták.

A régi korok vallásai ebben a tekintetben bölcsebbek voltak. Egyetlen vallás sem említi a taka- rékosságot mint erényt, nem ösztönöz a fennálló állapotok javítására. Ösztönösen felismerték hogy a társadalom azért volt egyensúlyban, mert nem akarták növelni a termelési kapacitását. Ezt a kegyetlennek tűnő társadalmi törvényt, illetve az ennek megfelelő állapotot a modern racionalizmus nem képes elfogadni. A racionalizmus nem veszi tudomásul, hogy vannak társadalmi állapotok, amelyekben a legjobb megoldás a fennálló viszonyok fenntartása, még akkor is, ha azok rosszak.

Az egyszerűen újratermelő, azaz stagnáló társadalmak korlátozottságát a legkönnyebb a nomádok esetében belátni. Ha egy bizonyos szinten felül növelik az állatállományt, aminek nincsen akadálya, akkor a legelők lepusztulnak, szárazság esetén szinte az egész állatállomány elpusztul. A nomád pásztorkodás esetében világos, hogy az adott technikai szinten a termelés a határhatékonysági szint felett gyorsan csökken, meredeken visszaesik. Ezért aztán ezekben a társadalmakban ősidők óta működött a népesség és az állatállomány korlátozását megvalósító mechanizmus. A pásztornépek irtották egymást és egymás nyáját, mert erre kényszerítette őket a nyomor, és ezzel elkerülték a népesség, és az állatállomány számukra végzetes szaporodását.

Mivel az öntözéses társadalmakban a határhatékonyság és az eltartó képesség nem csökken meredeken, az ilyen gazdálkodáson alapuló civilizációkban csak a túlnépesedésből fakadóan megnövekedett járványok apasztották a népességet az elviselhető szintre vagy gyakran jóval az alá.

Korunkban is azért jellemző a túlnépesedés és a társadalmi bomlás az elmaradott társadal- makban, mert a nyugati civilizáció racionalizmusát erőltetik.

Még kevésbé tekinthető általános racionális magatartásnak az, hogy a létminimum határán élő munkás szorgalmas, fegyelmezett, tiszta stb. legyen. Ugyan ez csupán két civilizációra volt jellemző, mégpedig a nyugat-európai puritanizmusra és a távol-keleti konfucianizmusra. A történelem során általában és jellemzően szinte mindig és mindenütt egészen más racionalizmus érvényesült.

A kizsákmányoltak nem jobban, hanem kevesebb munkával akartak élni. A tisztaság, a takarékosság nem volt és ma sem jellemző a legtöbb népre. Az emberiség öthatodát ma is az jellemzi, hogy nem minél jobban akar élni, hanem minél kevesebbet akar dolgozni, valamint az, hogy nem tiszta és nem takarékos. A világot járó ember tapasztalhatja, hogy a tisztaság milyen ritka erény.

Kevesebben veszik észre, hogy a szegény társadalmakban igen általános a pazarlás. A nélkülözés mellett még a szegények is gyakran pazarolnak. Szinte törvényszerű, hogy minél szegényebb egy társadalom, annál több az ünnep, a vallási alapon megkövetelt munkaszüneti nap.

A harmadik világ országaiban a keresetek javulása esetén csökkentik a munkaidőt, többet ünnepelnek, nagyobb családot alapítanak, többet pocsékolnak el ünneplésekre, nem takaré- koskodnak, továbbra is máról holnapra élnek. Keveseknek tűnt fel, hogy kevés munkaszünettel járó ünnepük csak a protestánsoknak és a távol-keletieknek van. A szegény népek vallása szigorúan és nagy számban írja elő a munkavégzést tiltó, lakomákat, fényűző pocsékolást kívánó ünnepeket (és ezek kontrasztjaként az időnkénti hosszabb-rövidebb böjtöket).

Az összes vallás sokkal nagyobb gondot fordított annak az előírására, hogy mikor nem szabad dolgozni, mint arra, hogy dolgozni kell. A kereszténység ugyan hirdette az imádkozzál és dolgozzál jelszavát, de a gyakorlatban csak az imádkozást követelte meg. A szentek lehettek a dologtalanok, akik csak imádkoztak, de nem lehetett szent az, aki szükség esetén az imádkozás helyet is dolgozott. Ezeknek a pokolban volt a helyük. Az egyházak ugyan nem követelték meg a munkát, annak elég volt formailag eleget tenni, ugyanakkor a vagyongyűjtésben nem maradtak el a világi uraktól. Amíg a világi urak elsősorban fényűzően éltek (ami a szolgáknak is biztosított jövedelmet), az egyház igyekezett vezetőitől is szerénységet megkövetelni, de annál mohóbban gyűjtötte a passzív vagyont, a kincseket.

Nem véletlen, hogy már az ipari forradalmat megelőzően megjelenik a történelemben az első puritán keresztény vallás, vagyis a protestantizmus, amely ellene van az egyházi fényűzésnek. Még a templomokban is a dísztelen egyszerűséget hirdeti. Ebben a tekintetben azzal a jelenséggel találkozunk, hogy előbb jelenik meg a klasszikus kapitalizmus vallása, ideológiája, mint ahogy létrejöttek volna a gazdasági alapjai. A történelmi materializmus nem olyan egyszerű, hogy az alépítményről következtetni lehet az arra épülő felépítményre, hogy előbb van a gazdagság, aztán az annak megfelelő tudat. Korunkban csak ott jön létre a gazdagság, a fogyasztói társadalom, ahol az igényeinek megfelelő tudatot találja.

2.1.5. A puritán tőkés magatartás szerepe

A múlt minden társadalmára az volt a jellemző, hogy erkölcstelennek tartotta azt, ha a gazda- gok valami gazdaságilag hasznosat tesznek, azaz dolgoznak, továbbá ha nem pocsékolnak, vagyis takarékosak. A gazdagoknak semmittevőknek és pocsékolóknak kellett lenniük. Még a nép sem azt várta el, hogy dolgozzanak, hanem sokkal inkább azt, hogy éljék fel a gazdag- ságukat, hogy rendezzenek látványos ünnepségeket és ebből a nép is kapja meg a látvány, a csodálkozás élvezetét és részesüljön a morzsákból. A nyugat-európai városi polgár volt az első szorgalmas, gazdag úr a társadalmak történetében. Jellemző módon a sokkal szegényebb nemes vagy dzsentri még évszázadokon keresztül lenézte a szorgalmas polgárt akkor is, ha nála sokszorta gazdagabb volt. A paraszt úrtisztelete is azonos értékrendet őrzött meg, a haszontalan földesurát jobban tisztelte, mint a bankárt. Nemcsak a földesurat, de még a katonatisztet, a papot, a félfeudális állami tisztviselőt is.

A fentiek alapján kijelenthetjük: a nyugat-európai civilizáció az első, amelyben lassan utat tör magának az az eszmény, hogy a társadalmi ranggal a munka, a racionalizmus, a szorgalom, a takarékosságis együtt jár.

A nyugat-európai társadalmi-gazdasági fejlődés szempontjából az egyik alaptényező az volt, hogy a városi polgár nem „úr” akart lenni, hanem a vagyonát szorgalmas munkájával, takarékosságával gyarapító tőkés.

Mindebből az is kiderül, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés ott jutott a legmesszebb, ahol a társadalom alanyai a kor megváltozott követelményeire jobban reagáltak. Az eredmény tehát nem az alkalmazott közgazdasági módszerektől, hanem sokkal inkább az alkalmazók érték- rendjétől, civilizációjától függ.

Előbb nézzük meg ezt a motivációt az uralkodó osztály esetében. A klasszikus kapitalizmus teljesen új követelmény elé állította az uralkodó osztályt, a polgárságot. A korábbi társa- dalmakban a gazdagodás egyáltalán nem igényelte a több munkát, az elsősorban a hatalomhoz való igazodástól, annak a kiszolgálásától függött. A fogyasztásra nem kerülő jövedelemből pedig gazdaságilag passzív vagyon, kincs képződött. A vagyonnal dicsekedni kellett, nem hasznosítani. Ezzel szemben a nyugati polgár minél gazdagabb volt, annál jobban ösztönözve érezte magát, hogy még többet dolgozzon, még többet tudjon működő tőkeként felhalmozni. Minden megelőző kor, és minden más társadalom uralkodó osztálya csak azért törekedett a gazdagságra, hogy ne kelljen dolgoznia. Az emberiség történelmét az jellemezte, hogy a gazdagok egyáltalán nem dolgoztak, sőt a munkát erkölcstelennek, lealacsonyítónak tartották még az újkor előtti Nyugat-Európában is.

A polgári forradalmak tehát abban is különböznek minden korábbi forradalomtól, hogy nem az egyik dologtalan uralkodó osztályt cserélték fel a másikkal, hanem hatalomra juttatták az első dolgos és takarékos uralkodó osztályt.

Még Xxx Xxxxx sem vette észre, hogy a nyugat-európai puritanizmus évszázadokkal előbb létrejött, mint a protestantizmus. Nem a protestantizmus szülte a puritanizmust, hanem fordítva, a puritanizmus alakította ki a karakterének megfelelő vallását, a protestantizmus- ban. Xxxxx azt állította, hogy csak a protestantizmus talaján virágozhat ki a kapitalizmus. Ehhez azt kellett volna hozzátennie, hogy a protestantizmus csak ott válhatott többségi vallássá, ahol már évszázadokkal megelőzte azt a puritanizmus.

A közgazdasági elmélet azt sem ismerte fel, hogy a puritán racionalizmus mellett a tőkés gazdasági fejlődésnek egy másik elengedhetetlen feltétele az, hogy a politikai hatalom a polgárok kezében legyen. Polgáron a politikai függetlenségét a gazdasági függetlenségére alapozó állampolgárt kell érteni. Ahol ez hiányzik, ott a politikai demokráciából pártállami diktatúra lesz és a „racionális” cselekedeti szabadság, továbbá a piaci egyensúly nem valósulhat meg. A marxisták teljesen figyelmen kívül hagyták azt, hogy a klasszikus kapitalizmus csak mint a polgárok osztályállama képes a megfelelő gazdasági teljesítményre. A kapitalisták nélküli kapitalizmus nemcsak irracionális, hanem gazdaságilag életképtelen és végső soron még igazságtalanabb és még erkölcstelenebb társadalmi viszonyokat szül, mint ami helyébe lépett.

Az ipari társadalom felépítéséhez a puritanizmuson kívül nyugat-európai puritán polgárságra is elengedhetetlen szükség volt. Nagyon nagy volt a gyáripari termelési bázis kiépítésének tőkeigénye, és ennek előteremtéséhez olyan tőketulajdonos kellett, amelyik nem gazdagon akar élni, hanem minél több tőkét akar működtetni. Az ipari társadalom felépítéséhez nem voltak jók a többi civilizáció gazdagjai, akik elsősorban a fényűző életre, nem pedig a produktív vagyon felhalmozására törekedtek. Hiába volt a mediterrán Európának is elég erős

polgársága, mert az nem volt elég takarékos és elsősorban jól akart élni a vagyonából. Nem volt hajlandó szinte minden tőkejövedelmét megtakarítani, és termelő célra befektetni.

Az is szükségesnek bizonyult, hogy a polgárság kezében legyen a politikai hatalom. Hiába volt polgárság ott, ahol az arisztokrácia hatalmi eszközökkel elvonhatta a felhalmozási források jelentős hányadát, és abból folytathatta fényűző életét. Erre jó bizonyítékot szolgáltatott Közép-Európa, ahol a vasút százada gazdasági tekintetben dinamikus polgárosodást eredmé- nyezett, de a kialakuló felső polgári réteg nem lefelé, hanem az arisztokrácia felé kereste a szövetséget. Ennek érdekében tűrte, hogy a fényűző arisztokrácia elpocsékolja az egyébként is szűkös felhalmozási forrásokat. Könnyű felismerni, hogy mennyire hiányoztak azok a beruhá- zási források, amelyek a gazdasági téren passzív arisztokraták és dzsentrik jövedelem- pocsékoló életmódját fedezték. Ebben még a térség polgársága is igyekezett majmolni őket. Hiába teremtett az olcsó munkaerő a századforduló előtti és utáni pár évtizedben nagy felhalmozási forrást, ha azt a feudalizmusból itt maradt urak elpocsékolták.

Közép- és Kelet-Európában a kispolgárság sem talált és nem is nagyon keresett lefelé szövet- ségeseket. Az értelmiséggel együtt felháborodva nézte ugyan az úri pocsékolást, de a kispolgár is nagypolgár akart lenni. Ezért aztán ezekből a dinamikusan beindult polgárosodásokból félfeudalizmus, valamint fasizmusok és leninizmusok születtek, nem pedig a közjólét irányába átrendeződő fogyasztói társadalmak.

A puritán tőkés polgárság sem halmozhatott volna fel az iparosítás igényeihez elegendő tőkét akkor, ha a lakosság egésze nem takarékos és így a fogyasztást nem lehetett volna alacsony szinten tartani. Ehhez szükség volt a nép puritánságra is, ami mint a nép civilizációja, még a szegényeket is takarékosságra serkentette. A jelen század közepére kibontakozott tudomá- nyos-technikai és agártechnikai forradalom tőkefelhalmozási igényeit már egyébként sem lehetett csupán a puritán módon fogyasztó tőkésekkel és az alacsonyan tartott bérekkel elérni, ahhoz szükség volt az egész lakosság puritanizmusára, szorgalmára, takarékosságára.

2.1.6. A népi puritanizmus

A szegények is minden korábbi társadalomban azonnal pocsékoló fogyasztásba kezdtek, illetve csökkentették a munkájuk mennyiségét és intenzitását, és felgyorsult a népszaporulat, ha a létminimumnál nagyobb jövedelemhez juthattak. Nem találunk példát arra, hogy a jövedelmek növekedése teljesítménynövekedésre ösztönzött volna. Az emberek nem többet akartak fogyasztani, hanem könnyebben élni. Még a jelenkorban is a gazdaságilag elmaradott világban ez a jellemző. Jelenleg is csak speciális és kivételes civilizációs viselkedésnek tekinthető, hogy egy társadalomban az jellemzi a lakosságot, hogy nem kevesebbet akar dolgozni, hanem jobban akar élni, hogy a legkisebb gazdasági javulásra nem a népszaporulat felgyorsulása következik be.

A klasszikus kapitalizmus társadalomtudományai ebben a tekintetben sem az emberiség nagy többségére évezredek óta jellemző tényeket, hanem saját civilizációjukban a korukban jellemző viselkedési formákat vették alapul.

Nincs például olyan vallás, amely nem tekintette bűnnek az ünnepek alatti munkát, ugyanakkor inkább erényként, mint hibaként kezelte a passzív elmélkedést a hétköznapok alatt. Az ünnep- napon dolgozókat a kárhozat illesse, a munka helyett imádkozókat az örök boldogság. A takarékosságot pedig egyetlen vallásban sem kezelték Istennek tetsző erényként. A nyugat- európai kereszténység volt úttörője annak, hogy a munka is tetszhet Istennek, ha nem is annyira, mint az imádkozás. Ez a kelta tradíciókra épülő dolgozó szerzetesrendek újítása volt, így a puritanizmusnak kelta gyökerei is vannak.

Jellemző, hogy már a reformáció előtt jóval kevesebb a munkától eltiltó ünnep és az időt rabló szertartás a nyugat-európai kereszténységben, mint a déli- illetve kelet-európaiban.

A kapitalizmust csak olyan civilizáció építhette fel, amelyikben a szorgalom és a takarékosság már évszázadokkal korábban erény volt. A nyugat-európai civilizáción belül már a közép- korban mind a jobbágyot, mind a városi polgárt a takarékosság és a szorgalom jellemezte. Ezek már nem azért dolgoztak, mert ezt valamiféle külső erő vagy a létszükséglet kényszerí- tette ki, mint a rabszolgák esetében, hanem azért, mert felelősséget érezhettek saját és utódaik jövőjéért. A nyugat-európai feudalizmus magában hordta azokat a tulajdonságokat és maga- tartásformákat kifejlesztő elemeket, mint például a kiscsaládos jobbágytársadalom és faluközösség, amelyek nélkül nem jöhetett volna létre a kapitalizmus.

Mint szóltunk róla, Nyugat-Európában az új család alapításának gazdasági előfeltétele volt a jobbágytelekkel való rendelkezés. Ebből fakadt aztán a rendkívül késői (jó tíz évvel későbbi) házasság, a házasság előtti nagyfokú takarékoskodás, a kisebb gyermekszám és ennek következtében az átlagos anya csak mintegy fele annyi gyermeket hoz a világra mint a többi civilizációban. Ez az a társadalmi alap, amelyen megszületik a falusi, népi puritanizmus Nyugat-Európában.

2.1.7. A puritanizmus gyökerei

A puritanizmus Európában ott alakult ki, ahol a római (azaz a mediterrán) civilizáció az angolszász-germán népek civilizációjára rakódott rá. A nyugat-európai népek akkor lettek puritánok, amikor római hatásokat emésztettek meg. Ahogy kiscsaládos szervezetre, a föld- művelésre és az urbanizációra rátértek, ezek az erdei vadász- és pásztornépek puritánná alakították át a rómaiaktól átvett civilizációt.

Az átvételek között én a legnagyobb jelentőségűnek a fiatalok házasságkötő jogát tekintem. Egyrészt átvették azt a római kolonusoknál elterjedt gyakorlatot, hogy a házasságkötés érvényét nem az apák beleegyezése jelenti, tehát a pap előtt megkötött házasság szülői beleegyezés nélkül is érvényes, másrészt megtartották az angolszász-germán elsőszülöttségi öröklési jogot.

Nincs elég hely ahhoz, hogy bővebben foglalkozzunk a nyugat-európai puritanizmus kialaku- lásának történetével. Témánk szempontjából elégséges az, hogy az ipari forradalom Nyugat- Európában ezen puritanizmus feltételei között diadalmaskodott.

A szorgalmas népek civilizációjának karakterét is a megelőző évszázadok, évezredek körül- ményei alakították ki. Ezt nagyon általánosan azzal intézik el, hogy a mostoha körülmények között élő népek eleve szorgalmasak, a kedvező körülmények között élők nem. Ez nagyon durva leegyszerűsítés, ami nem is felel meg a legtöbb esetben a valóságnak. Ennél sokkal részletesebb indoklás kívánatos.

Illusztrációul csak a két leginkább karakterisztikus sikercivilizációt említem, az európai individualistát és a távol-keleti puritánt. Érdekes módon mindkettő lényegében azonos időben kezdett kialakulni. Xxxxxxxxxxxxx és Xxxxxxxxx szinte kortársak voltak.

Xxxxxxxxxxxxxx lehet tekinteni az individualizmus atyjának, hiszen az előző kisázsiai és egyiptomi civilizációk a kínaihoz hasonlóan kollektivisták voltak, mint ahogyan mindig azok a nagy folyók vizével öntöző civilizációk. Ezzel szemben a görög pásztorok, tengeri halászok és kereskedők természetüknél fogva individualisták voltak. Ez a görög individualizmus aztán rajta hagyta a bélyegét a zsidó-keresztény Európa egészén, de különösen a Pireneusok és az Alpok két oldalán élő népek civilizációján.

Ennek az európai civilizációnak egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem fél a kockázattól, a kudarc nem jelent bukást, hanem esetleg sikeresebb újrakezdést. Görög módra még az iste- nekkel is lehet harcba szállni vagy kompromisszumot kötni. Ez a kockázati szellem egyedülálló a civilizációk sorában. Nincs egyetlen más civilizáció, amely egyértelműen pozitívan értékelné magát a próbálkozást, ne ítélné el azt, aki sikertelen kísérletbe fogott.

Az európai civilizációnak még a puritán északi ága is minden más civilizációnál individua- listább. Ennek a kezdeményezést értékelő szemléletnek köszönhető, hogy Európa nyugati fele hozta az elmúlt ezer év szinte minden nagy szellemi teljesítményét. Csak az individualizmus szülhetett olyan szellemi eredményeket, mint a gravitáció felfedezése, a relativitás elmélete, az európai klasszikus zene, festészet és irodalom.

Az európai civilizáció nemcsak azzal emelkedett a többi fölé, hogy nagy tudományos igazságokat és kulturális eredményeket mondhat magáénak, hanem mindenekelőtt azzal, hogy azokat a gyakorlatban hasznosította is. Ez is egyedülálló civilizációs vonás.

Az eredményes civilizációk másik pontján a távol-keleti puritanizmus, azaz a konfucianizmus van. Ennek két legnagyobb, mára óriási jelentőségűvé felnőtt erénye: a tanulás kiemelkedő szerepe és az értelmiség döntő társadalmi hatalma. A távol-keleti civilizáció mindig példátlan jelentőséget adott a tudásnak, a tanulásnak. Ez a tanulás-centrikusság akkor vált kiemelkedő jelentőségűvé, amikor a fogyasztói társadalmakban a szellemi tőke lett a szűk keresztmetszet. Napjainkban a fogyasztói társadalmakban a tanulás a társadalmi felemelkedés szempontjából elődleges szerepet kapott. A távol-keleti az egyetlen civilizáció, amelyben a képzettség fontosabb volt, mint a származás. Ha nem is szabad túlságosan idealista módon szemlélni a távol-keleti társadalomban a származás másodlagosságát a képzettséghez viszonyítva, azért azt látni kellene, hogy ebben a tekintetben már ezer éve előbbre voltak, mint a jelenkori Angliában.

A távol-keleti civilizáció gazdasági csodái tehát elsősorban Xxxxxxxxx tanításaira vezethetők vissza, nem pedig a távol-keleti gyárakban jelenleg ott alkalmazott ösztönzési módszerekre. A távol-keleti országok nem azért érnek el az oktatásban másoknál jobb eredményeket, mert jobb a módszerük, jobbak a pedagógusaik, hanem azért, mert a szülőkben évezredes hagyomány- ként él, hogy a legfontosabb szülői kötelességük a jó oktatást biztosítani a gyermekeiknek.

A távol-keleti puritanizmus azzal, hogy a tanulást, a szorgalmat, a fegyelmet minden más civilizációnál többre értékeli, fölényben van a termelésben. Ezt a fölényt azonban a közgaz- daságtudomány túlértékeli, szinte általános az a véleménye, hogy a jövő a távol-keletieké az európai civilizációval szemben. Ez igaz a termelésben, de nem az a szolgáltatások, az újítások esetében. Márpedig a jövő társadalmában a közelmúlthoz, de még a jelenhez képest is, a termelés egyre jobban háttérbe szorul a kisvállalkozásokkal és a szolgáltatásokkal szemben. A tanulásban is csökken a lexikális tudás, és nő az önálló gondolkodás szerepe. A világ nagyvállalati termelőműhelye a Távol-Kelet lesz, de idővel a műhelymunkát még a távol-keleti puritánoknál is jobban el fogják végezni a náluk is puritánabb robotok. A gazdagság sokkal inkább a statisztika által elhanyagolt részletekből fog táplálkozni.

A távol-keletiek hátránya a kockázattól való beteges félelem, a túlságos tekintélytisztelet miatt a belátható jövőben egyre nagyobb lesz.

2.2. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS JELLEMZŐI

Általános az a felfogás, hogy a klasszikus kapitalizmus és a fogyasztói társadalom között nincs lényegi különbség, hiszen mind a kettő magántulajdonon alapuló piacgazdaság. Ez addig igaz, ameddig mind a magántulajdont, mind a piacot nagyon általánosítva értelmezzük.

A klasszikus kapitalizmus magántulajdonát az jellemezte, hogy a közvetlen tulajdonososok döntő mértékben természetes személyek voltak és tulajdonjoguk gyakorlásában alig ütköztek jogi korlátokba. Később a kollektív tőkés tulajdonlás hódított teret. Jelenleg pedig a termelő tőkének negyede sem magántőkések tulajdona és a tulajdon feletti rendelkezést számtalan jogszabály korlátozza. Ma a tőke nagyobb hányada végső soron a fogyasztók tulajdonában van. Ma is folytatódik az a tendencia, hogy az egyéni és kollektív tőkés tulajdon súlya csökken, a kollektív fogyasztói tulajdoné pedig nő.

Talán még nagyobb a különbség a klasszikus kapitalizmus és a mai fogyasztói társadalom piaca között. Abban a termelést követte a piaci realizálás, jelenleg a piac megelőzi a termelést. Száz év előtt még szolgáltatásnak hívták azt, amikor a megrendelés megelőzte a termelést, ma ezen az alapon a termelés nagy többsége már szolgáltatás volna, nem beszélve a klasszikus értelemben vett szolgáltatásokról, amelyek volumene nagyobb, mint a termelésé.

Az alábbiakban felsorolok néhány további alapvető különbséget.

2.2.1. Termelés, fogyasztás és eredeti felhalmozás

A klasszikus kapitalizmusban a tömegek a korábbi évszázadok során kialakult összetételben folytatták a fogyasztást, de elsősorban a ruházkodást a gyáripari technológia sokkal termeléke- nyebben tudta kielégíteni. A lakosság többsége az ipari forradalom következtében egy sor korábbi igényét a kézműipari termékek helyett a gyáripari termékekkel elégítette ki. A lakosság többségének iparcikkfogyasztása alig változott, csak annak előállítása lett sokszorta terme- lékenyebb. A proletár nem táplálkozott, öltözködött és lakott másként mint ősei. Még a tőkések fogyasztása sem nagyon tért el a korábbi városi polgárságétól.

A klasszikus kapitalizmus a végső felhasználás másik oldalán, vagyis a felhalmozás terén hozott alapvető változást. A gyáripari termelés kapacitásának és a hozzá tartozó szállítási infrastruktúrának a kiépítése egészen új igényeket jelentett. Az elsorvadó kisárutermelés helyett a nagyságrendileg hatékonyabb gyáripari kapacitásokat jöttek létre. Az ipari társadalom létrejötte tehát azt jelentette, hogy lényegében alig változó lakossági fogyasztási igények korábbinál sokkal hatékonyabb kielégítésének technikai feltételeit kellett „eredeti” felhalmozás- sal megteremteni.

2.2.2. Tőkés felhalmozás és a kisárutermelői vagyonvesztés

A közgazdaságtudomány alig szentelt figyelmet annak a ténynek, hogy a kapitalizmus úgyne- vezett eredeti felhalmozása csak a tőkésosztály, nem pedig a társadalom egésze számára ment végbe. E társadalmi fejlődési szakaszban a tőkés osztály tőkéje nagyságrendekkel nőtt. Össz- társadalmi szinten azonban ezt kiegyenlítette a kisárutermelés vagyonának csökkenése, erkölcsi értékvesztése. Összességében a gyáripari termelés nem igényelt több vagyont, mint a korábbi kisárutermelés, csak egészen más technikai bázist és egészen más tulajdonosokat.

Xxxx sem vette tekintetbe, hogy a tőkések vagyon gyarapodásával a kisárutermelők vagyon- vesztése, vagyonfelélése állt szemben. A kisárutermelők vagyonának értékelésére még felméré- sek sem készültek, ezért csak becsülni lehet annak az ipari forradalom előtti nagyságát. A néprajzosok vizsgálatai azt igazolják, hogy a kisárutermelés vagyonigénye az éves fogyasztás mintegy 5-6-szorosa. Az iparosodott kapitalista társadalmak vagyona is körülbelül ennyi. Az ipari forradalom során társadalmi osztályok között (nagyon polarizáltan) az játszódott le, amit jelenleg is tapasztalhatunk, vagyis hogy a technikai fejlődés a különböző ágazatokban különböző mértékű erkölcsi avulást hoz magával.

Az erkölcsi avulást a közgazdaságtan költségként veszi figyelembe. A felhalmozásból tehát le kell vonni az erkölcsi értékvesztést, és csak az egyenleg lesz a társadalmi szintű felhalmozás. Lényegében így kell kiértékelni az ipari forradalom hatását is. Mivel a kisárutermelés elvesztette korábbi vagyonértékének szinte egészét, ezzel tehát csökkenteni kell (kellett volna!) a tőkés szektorban beálló vagyonnövekedés összegét, mert csak az egyenleg a társadalmi felhalmozás. Ez felett azonban nagyvonalúan eltekintett a közgazdaságtudomány.

2.2.3. Az elmaradott térségek gazdaságának átértékelődése

A klasszikus kapitalizmus ipari forradalma az elmaradottakra való hatásait illetően is alapvetően különbözött a jelen század tudományos-technikai forradalmától.

Az ipari forradalom olyan gazdaságot teremtett, amelyben nagyon nagy volt a nyersanyagok és a kitermelőiparok súlya, jelentősége. Maga a bányászat a tőkének és a munkaerőnek mintegy ötödét kötötte le (ezzel szemben a modern fogyasztói társadalomban még a tizedét sem). Ebből fakadóan az ipari forradalom felértékelte a nyersanyagokban gazdag elmaradott térségek gazdaságát (ami azóta szinte teljesen elolvadt).

A klasszikus kapitalizmus első századában az ipari forradalom szükségszerűen magával hozta a világ öthatodának gyarmati sorsát, a maradék egy hatodon belül pedig a többségének befolyási övezetté süllyedését. Ezt a társadalomtudósok élesen látták. Nem veszik azonban tudomásul, hogy az ipari forradalom felértékelte az elmaradt világ mezőgazdaságát és bányászatát, miközben versenyképtelenné tette az elmaradt világ iparát.

Az iparból e térség társadalmainak alig tizede élt, a mezőgazdaságból pedig mintegy 80 százaléka. Ha valamely technikai változás leértékeli egy ország gazdaságának tizedét, de ugyanakkor felértékeli 80 százalékát, akkor ez a változás gazdaságilag pozitív. Ez történt a világ elmaradottabb 90 százaléka esetében. Ezzel szemben állt viszont a politikai és kulturális függetlenség elvesztése és a tradicionális társadalmi viszonyok széttörése, az állandósult társa- dalmi instabilitás. Az érintett országok többsége azonban soha nem volt olyan értelemben független, ahogyan ezt a nyugati ember érzi. Nem voltak nemzeti államaik, tehát nem is veszthették el nemzeti függetlenségüket.

Az elmaradott térségekre nem is annyira a kapitalista gazdaság ipari forradalma hatott, hanem sokkal inkább az egészségügyi vívmányai. A kapitalista társadalom az elmaradt világba kezdte exportálni, nem is annyira gazdasági, mint inkább humanitárius alapon az egészségügyi gya- korlatát. Ezzel indult meg az a túlnépesedés, amely aztán mára vált ki végzetessé. A nyugati egészségügy elemi és olcsó eszközei tették lehetővé a halandóság nagyarányú csökkentését, ugyanakkor a születési arány nem csökkent. Ezt a jelenséget fogja az utókor az emberiség történetének egyik legnagyobb eseményeként értékelni.

2.2.4. A mennyiségre és az olcsóságra irányuló orientáció

Egészen a jelen század közepéig a mennyiségi termelés volt a döntő. Nem a választék, hanem sokkal inkább az alacsonyabb ár jelentette a versenyképességet. Mind a termelési, mind a lakossági fogyasztási célú termelésben az önköltség csökkentése volt a döntő gazdasági mo- tiváció. A leggazdagabbak keskeny rétegétől eltekintve nem változott a fogyasztás struktúrája. Az emberek nem mást akartak fogyasztani, hanem az évszázados fogyasztási igényeket, az élelmet, a ruhát és a lakást akarták a korábbinál olcsóbban megvenni. Még a gazdag országok módosabb fogyasztói rétege is lassan változtatta luxusigényeit. Elég arra gondolni, hogy a Ford gyárban a kor legolcsóbb gépkocsiját (a T típusút) több mint tíz éven keresztül minden

technikai vagy küllemi módosítás nélkül maximum három színben gyártották. De még a század közepén is Volkswagen bogárhatú típusát évtizedeken keresztül lehetett gyártani minden lényeges formai és technikai változtatás nélkül. Egészen a legutóbbi évtizedekig elég volt egy típust kifejleszteni, annak futószalag-technikáját megszervezni. Azt ezután legalább tíz éven keresztül termelhették. Magyarországon a századforduló után még lehetséges volt, hogy a kor viszonyai között korszerűnek nevezett személygépkocsit gyárthasson Aradon egy közép- vállalat és ezek a gépkocsik, mint taxik, még a 40-es évek elején is futhattak.

A vállalatoknak ugyan évtizedeken keresztül ugyanazt a terméket kellett előállítaniuk, de minél olcsóbban. Ennek a gazdasági célnak, ennek a piaci igénynek a nagy termelőegységek feleltek meg jobban.

A klasszikus kapitalista gazdaság két fő fogyasztója a termelőeszközöket vásárló tőkés és a szegény nép volt. A tőkés azért nem törekedett a fejlettebb technikára, azért maradt viszonylag igénytelen a technikai fejlesztéssel szemben, mert korlátlanul rendelkezésére állt az olcsó munkaerő. A tőkésnek nem fejlesztenie, hanem takarékoskodnia kellett. Ebbe az irányba hatott az is, hogy a fogyasztási cikkeket a létminimum határán élő tömegek számára kellett termelni. Ezek pedig nem a minőséget, hanem az árat nézték. Nem jobb fogyasztási javak kellettek, hanem minél olcsóbbak.

2.2.5. Az alacsony igényszintű adminisztráció és vezetés

A nagy termelőegységek irányítása viszonylag kis adminisztrációs költséggel járt. A nagy- vállalati szektort egyáltalán nem terhelte a ma olyan nagy adminisztráció. Száz évvel ezelőtt elég volt ezer munkásra egy mérnök, tízezer munkásra egy kutató. A tőkés nagyvállalat kis általános költséggel és nagyon szűk értelmiségi gárdával dolgozhatott.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy a vállalati teljesítmény alig függött a vezetői képességektől, a vezetés korszerűségétől. Ha a kor általános gyáripari technikai szintjén lévő termelőkapacitás adva volt, a versenyképesség elsősorban a minél olcsóbb munkaerőn múlott. Jellemző módon a nagyvállalatok többségét a tulajdonos vezette, és azzal hagyhatta azt nem különösebb képessé- gű fiára, hogy ő majd ugyanolyan eredményesen működtetheti.

Az alacsony adminisztrációs igényből fakadt, hogy a kevés alig képzett és alig értelmiségi szintű adminisztrátort meg tudta nyerni szövetségesnek, hiszen a munkásainál sokkal jobban megfizethette. Így nyert a tőkés a kispolgári adminisztrátorokban jó politikai szövetségest.

2.2.6. A vállalati növekedés fő forrása a profit

A vállalatok növelésének elsősorban a saját profitjuk volt a forrása. A vállalati beruházások, fejlesztések forrását nagy többségben az ott képződő nyereség jelentette. A nagy tőke egyre nagyobb lett. Ugyanakkor a lakossági megtakarítások alig játszottak szerepet. Ez volt az a kor, amelyet joggal jellemzett Xxxx úgy, hogy a nagyhalak megeszik a kishalakat.

A kapitalizmust Nyugat-Európában olyan kor előzte meg, amelyben a kisvállalkozások voltak a jellemzőek. A középkor a római rabszolgatartó társadalommal szemben a kisvállalkozások időszaka volt. Nemcsak a gazdaság mintegy négyötödét kitevő mezőgazdaságban volt jellemző a kis családi jobbágygazdaság, de a városi iparban is a családi méretű céhekbe szervezett vállal- kozások voltak a jellemzőek. A kor világkereskedelme volt nagyvállalkozás. Nyugat-Európá- ban még a manufaktúrák is kisebb szerepet játszottak, mint a mediterrán világban.

Kevés figyelmet szentelt a gazdaságtörténet annak a ténynek, hogy a nyugat-európai kapita- lizmus a jobbágyok másodgazdaságán erősödött meg. A németalföldi polgárosodás alapját a földművelésük mellett takácskodó jobbágyok termelése alapozta meg.

Ilyen előzmények után jelentek meg az ipari forradalom technikai újításai, amelyek csak nagy- üzemi keretek között voltak hasznosíthatók. Xxxxxx néhány évtized alatt nemcsak a céhipari kisvállalkozásokat tették életképtelenné a gyárak, hanem a nagyobb gyárak, a nagyobb tőkék a kisebbeket is kiszorították. A jelen század közepéig minden szakember meg volt győződve arról, hogy a gazdaság fokozatosan és egyre gyorsuló ütemben kevés mamutvállalkozásba kon- centrálódik össze. Ez a meggyőződés a legvégletesebben a sztálinizmusban valósult meg, amely adminisztratív eszközökkel számolt fel minden kisvállalkozást, vonta össze a közép- vállalatokat mamutméretű kombinátokká. A tudományos és technikai forradalom és az életszínvonal emelkedése azonban e tendenciát megfordította. Az elmúlt ötven évben a fogyasztói társadalmakban már mindenütt csökken az átlagos vállalatnagyság.

2.2.7. Az alacsony igény az infrastruktúrával szemben

A kor szállítási technikája még nem volt elég fejlett. A szállítási költségek nem voltak olyan alacsonyak, hogy a világgazdaság távoli részei egymással versenyezhettek volna a piacon. Ma kevesen gondolnak arra, hogy száz évvel ezelőtt a gazdaságilag elviselhető szállítási költség tized akkora távolságokat sem engedett meg, mint napjainkban. Ez a magyarázata annak, hogy minden néhány száz kilométeres környezetnek magának kellett gondoskodnia a nyersanyagok többségéről. Indokolt volt tehát, hogy saját szénbányászata, acélipara legyen.

A klasszikus kapitalizmusban az ipari központokhoz közeli szén és vasérc nélkülözhetetlen fejlődési feltétel volt. E két nyersanyagot alig lehetett pár száz kilométernél messzebbről szállítani. Nem véletlen, hanem a kor szükségszerű követelményének igazolása, hogy a nagy nehézipari központok ott alakultak ki, ahol a puritán nyugat-európai civilizáció területén belül közel volt a szén és a vasérc. Az ilyen angol, német és észak-amerikai területek voltak a világgazdaság fő műhelyei. Ma ezek mindegyike a környezetéhez viszonyítva válságterület. Mindezeken a területeken sokkal olcsóbb volna, ha a szenet és a vasércet a közel 20 ezer kilométer távolságra lévő ausztrál bányákból hoznák.

A szállítás drágaságán kívül ebben a tekintetben azt is figyelembe kell venni, hogy a termelés relatív energia- és nyersanyagigénye csökkent. A klasszikus kapitalizmusban a nyersanyagok- ban és az energiahordozókban való gazdagság jelentős komparatív előny volt, ma inkább hátrány. Legalábbis a jelenkor minden sikerországa szegény a nyersanyagokban és energia- hordozókban, ezeket sok ezer kilométerről szállítják oda. Száz évvel ezelőtt az ipari országok munkaerejének 20-25 százaléka dolgozott a bányászatban, ma 1-2 százaléka.

2.2.8. A termelés megelőzte az értékesítést

A klasszikus kapitalizmus olyan piaci társadalom volt, amelyben a termelés megelőzte az értékesítést, vagyis a piac utólagosan szabályozta a termelést. Xxxx a maga korában még joggal hihette, hogy ez az utólagos piaci kontroll egyre inkább ki fogja váltani a gazdasági válságokat. Ebben a korban különösen a nagyvállalati (tehát a gazdaságilag és politikailag uralkodó) szektorban a termelés megelőzte az értékesítést. Ez alól kivételt az akkor még jelen- téktelen méretű kisipari szolgáltatások jelentettek. Ebből származott a szolgáltatások definí- ciója is. Ha a megrendelés megelőzi a kielégítést, akkor beszéltek szolgáltatásokról. Ilyenre

csak a lakossági javító és mértékutáni kisiparban volt példa. Szolgáltató volt például a cipész és a xxxxx.

A jelenkor fogyasztói társadalmait éppen ezért egyre többen szolgáltató társadalomnak hívják.

2.2.9. A nagyvállalatok virulenciája

Úgy látszott, hogy viszonylag gyorsan a gazdaság egészét a nagyvállalatok fogják uralni, hogy a kicsiknek nincsen jövőjük.

A nagyvállalatok virulenciája a századforduló idején és a század első felében különösen karakterisztikusan jelentkezett a félperifériákon. E kor technikai fejlettsége nem igényelt sem magasan képzett munkaerőt, sem fejlett infrastruktúrát és gazdasági környezetet. Ezért aztán ott volt a nagyvállalat versenyképesebb, ahol olcsóbb volt a munkaerő. A félperifériák ma is irigykedve gondolnak vissza erre az időszakra, hiszen ekkor a világpiacon versenyképes nagyvállalataik voltak. A külföldi tőke is szívesen létesített a félperifériákon nagyvállalkozá- sokat.

Ma nehezen érthető, hogyan lehetett az, hogy a századforduló idején a magyar malomipari gépeket, a szerb vágóhídi felszereléseket és a román olajkútfúró-berendezéseket az észak- amerikai iparfejlesztéshez exportálták. A két világháború között a magyar villanymozdony és gyógyszer versenyképes lehetett a világpiacon. Sajnos még a szakemberek körében is sokan vannak, akik nem képesek belátni, hogy ez a lehetőség az érintett térség számára objektív okokból megszűnt. Ma a nagyvállalatok versenyképessége elsősorban a gazdasági és civili- zációs környezet fejlettségétől függ. Amíg akkor az elmaradt gazdaságban is lehettek fejlett gazdasági szigetek, a jelenkorban ez eleve lehetetlen.

2.3. A KÜLFÖLD, MINT A MUNKAERŐFELESLEG ÉS AZ ÁRUK FELVEVŐJE

A nyugat-európai országokban a gyáripari termelés kialakulása idején a proletárság helyzetét két különösen kedvező körülmény, vagyis az enyhítette, hogy adva volt a kivándorlás lehetősé- ge és szinte az egész világpiac ellátására berendezkedő gyáripar adott számára munkaalkalmat.

Az Amerikába való kivándorlás és a világ ipari műhelyévé válása olyan kivételes lehetőség, amelyet a későbbi utolérők egyre kevésbé élvezhetnek. Mennyivel lassabb és kegyetlenebb lett volna a nyugat-európai klasszikus kapitalizmus, ha ez a két kedvező lehetőség nincs adva! Látni kellene, hogy a nyugat-európai kapitalizmus kialakulásához nagymértékben hozzájárult ez a kivételes történelmi alkalom.

Ha három évszázaddal előbb nem fedeznek fel egy alig benépesült földrészt, akkor nincs hova küldeni (engedni) az ipari forradalom következtében feleslegessé váló milliókat Nyugat- Európából.

Előnyösnek bizonyult, hogy a nyugat-európai civilizáció a tengeri szállításban és a fegyverek tekintetében már az ipari forradalmat megelőzően fölényben volt a világ többi civilizációjával szemben. A gyarmatok katonai megszállása és gazdasági kizsákmányolása a tengeri fölény nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Kevesen veszik tudomásul, hogy az ipari demokráciák úgy jöttek létre, hogy ma Észak-Ameri- kában és Ausztráliában az ipari forradalom által először érintett népek lakosságának több utóda él, mint magában az anyaországban. Európában északnyugatról dél felé haladva a kivándorlás

mértéke egyre kisebb volt. Sokkal több ír, angol, svéd és holland utódja él az újvilágban, mint az anyaországban.

A klasszikus kapitalizmus embertelen proletárnyomora ellenére a szaporulatot az egészségügy, mindenekelőtt a tömegpusztító járványok leküzdése eredményezte. Az orvostudomány ered- ményei lehetővé tették, hogy a tömegek igényeivel szemben meglehetősen közömbös klasszi- kus kapitalizmus igen jelentős mértékben meghosszabbítsa az átlagos életkort. Az alacsony életkor ugyanis a viszonylag könnyen és olcsón leküzdhető tömegbetegségek, járványok következménye volt.

A tömegek életszínvonalára ugyan nem nagyon hatottak a kapitalizmus gazdasági csodái, de a halállal szembeni küzdelem eredményessége nagyobb mértékben javult, mint a korábbi évezredek során összesen. A járványos betegségek leküzdése és az életkor meghosszabbítása elsősorban azt eredményezte, hogy megnőtt az átlagember munkában töltött ideje, továbbá csökkent a munkaerő újratermelési költsége.

Jellemző a klasszikus közgazdaságtanra, hogy alig szentelt figyelmet modelljeiben annak, hogy az egészségügy vívmányai milyen jelentős mértékben és milyen rendkívül alacsony költséggel tették olcsóbbá a munkaerőt a klasszikus kapitalizmus korában és ma a harmadik világban. Sem a kivándorlásnak, sem az életkor meghosszabbításának nem szenteltek akkora figyelmet, mint számos, ezekhez képest másodlagos könnyen kvantifikálható gazdasági tényezőnek.

A nyugat-európai kapitalizmusnak a kivándorlás nélkül előálló fejlődési nehézségeit jobban megérthetjük, ha a jelenlegi harmadik világ problémáira gondolunk. Ott ma van az egészségügy azon a szinten, hogy már legyőzi a tömegpusztító betegségeket, ezzel félelmetes népszapo- rulatot okoz. Mivel itt a gazdaság számára felesleges munkaerőnek nincs hova kivándorolnia, a be nem integrálható népszaporulat rátelepszik a gazdaságra. Mindmáig nem sikerült az életviszonyok megjavítása és az egészségügy minimális jelenléte mellett a népszaporulatot megfékezni ott, ahol erre elengedhetetlen szükség volna.

A társadalomtudományokra jellemző az a farizeusság, amellyel a világ elmaradott négyötödé- ben tapasztalható túlnépesedést kezeli. Erkölcstelennek tartják bevallani, hogy egyelőre a gazdasági növekedés és a népesedés közötti ellentmondást az elmaradt világban lehetetlen leküzdeni. Azzal vigasztalják magukat, hogy a fejlettség bizonyos fokán éppen a jólét fékezi majd le a népszaporulatot, de arról mélyen hallgatnak, hogy éppen az volna a fejlődés egyik elengedhetetlen feltétele, hogy előbb legyőzzék a túlnépesedést.

Évente 4 százalékkal szaporodó társadalomnak mintegy 16 százalékos felhalmozásra lenne szüksége csupán ahhoz, hogy az egy lakosra jutó nemzeti vagyont szinten tudja tartani. Márpedig az ilyen országokban ez a 16 százalék vágyálom.

Az ipari forradalomhoz arra volt szükség, hogy a világ nagyobb részét piacukká tegyék, másrészt a még így is felesleges népességüktől megszabaduljanak. Mindkét feltétel egyszeri és megismételhetetlen. Ezért sem lehetett ipari forradalom Kínában és ezért sem lehet az utolérni szándékozóknak azt az utat ajánlani, amelyhez a két legfontosabb feltétel nem biztosítható.

2.4. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS EGYSZERŰ MODELLJE

A klasszikus kapitalizmus elméletileg felfogható volt, mint két osztály társadalma. Ebből az elméleti leegyszerűsítésből ugyan számos probléma származott, mégis lehetővé tette a társa- dalom mozgástörvényeinek feltárását. Ma már világos, hogy még a kapitalizmus legtisztább formájában sem volt csupán e két osztály társadalma. Nem volt, elsősorban azért, mert mind a

hatalmi szférában, mind a gazdaságban igen erős feudális maradványok léteztek. Angliában az arisztokrácia jelentős politikai kiváltságokkal rendelkezett a klasszikus kapitalizmus idő- szakában. Ennél is sokkal jelentősebb az a tény, hogy a mezőgazdaságban nem történt meg a technikai forradalom és éppen azokban a társadalmakban maradt meg számszerűen gyors csökkenése ellenére a legerősebbnek a paraszti gazdálkodás, ahol a kapitalista társadalmi fejlődés a legmesszebbre jutott. A századforduló idején, tehát a klasszikus kapitalizmus csúcs- pontján Angliában a munkaerő harmada volt paraszt vagy az urak szolgája, azaz nem proletár.

Még jellemzőbb ebből a szempontból, hogy az észak-amerikai polgárháborúban a sokkal kapitalizálódottabb Dél vesztett a gazdaságilag kisvállalkozói Északkal szemben. A polgár- háború előtt a Dél volt talán a leginkább klasszikus kapitalista gazdaságú része a világnak, az Észak ezzel szemben még erősen kisárutermelő. A háborúban azonban nem a tőkésebb gazda- ság, hanem a tőkés fejlődésnek megfelelőbb civilizáció és társadalmi berendezkedés győzött.

A klasszikus kapitalista társadalomban a változások csak a technikai találmányok beveze- tésében voltak gyorsak, egyébként változatlanság volt a jellemző, legalábbis a jelenkorhoz képest. Nem változott osztályszerkezete, az osztályok közötti társadalmi mozgás nagyon kicsi volt. Az egyszer bevezetett gyáripari technológia alig fejlődött évtizedek során. A tömegek életszínvonala generációs méretekben sem javult, a fogyasztásuk szerkezete nem változott. A munkaerő mindvégig több volt az igényeltnél.

A nagy változást és végső soron a klasszikus kapitalizmus általános válságát az okozta, hogy megszűnt a tőkehiány, már nem kellett az új gyáripari kapacitások létrehozása érdekében felhalmozni.

2.4.1. Két homogén alaposztály

A gazdaság mindkét főszereplője, a tőkés- és a proletárosztály mai mértékkel mérve nagyon homogén volt, és a piac szinte a gazdasági élet minden területén uralkodott. A tőkésektől a kor termelőerői alig követeltek szaktudást, vállalkozói képességeket, tehetséget. A különösebb vállalkozói és szakmai képességekkel nem rendelkező tőkés is képes volt arra, hogy vagyonát gyarapítsa.

A klasszikus kapitalizmusban a munkásság is nagyon homogén volt, hiszen a munkaerő 99 százalékától még az írástudást sem követelte meg a múlt századi kapitalizmus technikája. A létminimum határán élő, igénytelen emberekre volt szükség. A munkaerő minél olcsóbb ára és nem a minősége volt a fontos. A múlt századi kapitalista társadalomban az analfabétizmus felszámolását sokkal inkább igényelte a közigazgatás és a hadsereg, mint a gazdaság. Az iskolázottságra a termelésben csak elenyésző kisebbség esetében volt szükség. Ma ennek a fordítottja a jellemző. A képzetlen munkaerőből akármilyen kevés van, az soknak bizonyul, a jól képzett munkaerőből pedig mindenütt hiány mutatkozik.

2.4.2. Lassú változások

A klasszikus közgazdaságtani elmélet könnyű helyzetben volt, mert olyan kor gazdasági törvényeit kellett feltárnia, amelyet a lassú társadalmi változások jellemeztek. Az egyszerű újratermelő társadalmakkal szemben ugyan a klasszikus kapitalizmus változó volt, hiszen gyorsan átalakította ipari és közlekedési bázisát, valamint sok tekintetben egészen új társadalmi viszonyokat hozott életre. A mából visszafelé tekintve mégis sok vonatkozásban statikusnak tekinthető.

Különösen statikus és homogén volt a lakosság a nagy többségét kitevő proletárság esetében. Ennek az osztálynak nemigen javult a helyzete, sőt sorsa talán még a korábbinál is emberte- lenebbé vált. Ebből a sorsból az egyéneknek alig tudtak kitörni.

A rohamosan zsugorodó parasztság sorsa is törvényszerűen romlott, állandóan veszélyeztette a proletársorba való elkerülhetetlen süllyedés. Mindebből az fakadt, hogy nyomasztó mértékű munkaerő-felesleg alakult ki. Könnyű elképzelni, hogy ebből az ismert társadalmi feszült- ségeknél, robbanásoknál is nagyobbak keletkeztek volna, ha nincs adva a kivándorlás lehető- sége.

2.4.3. A tömegek szükségszerű nyomora

A klasszikus kapitalizmus minden korábbi társadalomhoz hasonlóan a létminimum szintjén tartotta a fogyasztást, mert a lakosság nagy többségét jelentő munkaerő mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben is több volt az igényeltnél.

Az ipari forradalomnak szüksége volt a természettudományok gyors fejlesztésére, a korábbinál sokkal magasabb színvonalára, de a munkaerő zömétől sokkal kevesebb szakértelmet, önálló- ságot, kezdeményezést kívánt meg, mint a korábbi kisárutermelés a paraszttól és a kisiparostól. A jelen század tudományos-technikai forradalma és az agrártechnikai forradalom volt az első, amely a korábbinál sokkal magasabb szakmai igényeket és motivációt követelt meg a munka- erő egészétől.

A technikai fejlődés eredményeitől megszédült nyugati racionalizmus a társadalmi fejlődést minden tekintetben fejlődésnek tekinti. A tudományok és művészetek fejlődését a társadalom egészének szellemi fejlődésével azonosítja. Pedig egészen a fogyasztói társadalomig a tudo- mányos és technikai fejlődés nem növelte, hanem csökkentette a tömegekkel szemben támasz- tott tudásigényt. A 20. századot megelőző minden tudományos és technikai fejlődés leegy- szerűsítette az átlagos munkaerővel szemben támasztott igényt. Ezt könnyen belátjuk akkor, ha például a középkor két nagy vívmányára, a kengyelre és az iránytűre gondolunk. Mennyivel nehezebb volt kengyel nélkül lovagolni, mint azzal; mennyivel könnyebb volt borult időben hajózni iránytűvel, mint anélkül! A legnagyobb igénycsökkentést éppen az ipari forradalom hozta, a korai gyáripar szinte mindenkit használni tudott, az igénytelent jobban.

2.4.4. A tőkehiány és munkaerő-felesleg

A klasszikus kapitalizmust nemcsak tőkehiányos, hanem munkaerő-felesleges társadalomnak is kell tekinteni. Kevés figyelmet szenteltek a társadalomtudósok, de még a gazdaságtörténészek is annak, hogy a megelőző társadalmakat a túlnépesedés és a munkaerő-felesleg jellemezte. Ebben a tekintetben a klasszikus kapitalizmus sem hozott változást, sőt a munkaerő-felesleg nyíltabb, nagyobb társadalmi feszültségeket okozó lett, mint korábban valaha volt.

Mivel a piacon viszonylag rosszul fizetik meg azt, amiből az igényeket meghaladó mennyiség van, a klasszikus kapitalizmusban az alacsony bérek nem a tőkés hatalmi viszonyokból fakadtak, hanem társadalmi szükségszerűségből.

A klasszikus kapitalizmusban a tőkések szinte korlátlan hatalma a munkavállalókkal szemben nem a korlátlan politikai hatalmukból fakadt, hanem a korlátlan politikai hatalmuk fakadt abból a tényből, hogy a kor munkaerőigénye alacsonyabb volt mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben, mint a rendelkezésre álló kínálat.

A munkaerő-felesleg ellen azt szokták felhozni, hogy ennek ellentmond a munkaidő hosszú- sága. Való igaz, hogy még egyetlen társadalom sem dolgoztatott olyan hosszú munkaidővel és olyan sok gyermekmunkával, mint a klasszikus kapitalizmus. Mai szemmel racionális meg- oldásnak tűnhetne, hogy a munkaidőt rövidíteni kellett volna. A világgazdaságon belül a tőkeáramlást elsősorban a munkaerő árában jelentkező különbség motiválta. Márpedig a munkaerőt semmi sem drágítja jobban, mint a munkaidő rövidítése ott, ahol a munka- nélküliekről nem kell a társadalomnak gondoskodnia. Mivel a tőkés társadalom nem ismerte a munkanélküli segély rendszerét, a tőkés számára a munkaidő hossza jelentette az olcsóság biztosítását.

A tőkés viszonyokra jellemző munkaerő-felesleget egyértelműen mutatja a korra jellemző magas, 20 százalékos érték körül mozgó munkanélküliség és a kivándorlás. Ehhez tegyük hozzá, hogy még a századforduló idején is, a kor legfejlettebb országában, Angliában, a munkaerő ötöde háziszolga volt, tehát nem a termelésben dolgozott.

A munkások nyomorát, kizsákmányolását a társadalomtudósok többsége még ma is azzal magyarázza, hogy nem voltak elég erősek a kor szakszervezetei. Ezt az idealista felfogást elsősorban a marxizmus terjesztette el. A magát materialistának valló marxizmus a kizsák- mányolás okát a munkások politikai szervezeteinek gyengeségében látta. A gazdasági okot, a munkaerő-felesleget, nem volt hajlandó tudomásul venni. A munkások politikai hatalma csak akkor erősödhetett meg, amikor a tudományos-technikai forradalom következtében megnőtt a velük szemben támasztott minőségi igény.

2.5. AZ ETIKAI ÉS VALLÁSOS NÉZŐPONT JELLEMZŐI ÉS HIBÁI

A klasszikus kapitalizmus volt az első olyan társadalom, amelyet sem az értelmiség, sem a tömegek többsége nem fogadott el az egyedül lehetséges megoldásként. A megelőző társadal- makat még a leginkább sújtottak is természetes szükségszerűségként fogadták el. Minden korábbi társadalomban a politikai harcok az uralkodó osztályon belül folytak a hatalomért és a vagyonért. A tömegek annyira szegények voltak, hogy azoktól nem volt mit elvenni. A gazdagok és hatalmasok csak egymás rovására gyarapodhattak. Alapvető tévedés volt tehát az a marxi felfogás, amely szerint a történelem lényegében osztályharc az uralkodó osztály és a kizsákmányoltak között. A kizsákmányoltak voltak mindig a leginkább megelégedettek, a sorsukba belenyugvók. Ezzel szemben az uralkodó osztályon belül egy pillanatra sem szűnt meg a konc feletti marakodás. Ha voltak is lázadások, forradalmak azok nem akarták a rendszert megváltoztatni, csupán az irigylésre méltók helyére akartak az ilyen megmozdulások vezetői kerülni.

A klasszikus kapitalizmusban azonban kezdettől fogva jelentkeztek a fennálló rend kritikusai, az olyanok, akik egészen más társadalmat akartak létrehozni. Miért vált a kapitalizmus az első olyan társadalommá, amelyet a lakosság többsége nem fogadott el?

- A technikai fejlődés látványos eredményei ellenére a lakosság többségének életviszonyai nem javultak, sőt romlottak. Ezt a nyomort elkerülhetetlenként nem lehetett elfogadtatni sem az értelmiséggel, sem a súlyosan érintett tömegekkel.

- A racionalizmus a természettudományokban óriási eredményeket produkált, ezért aztán nehéz volt az értelmiségnek megértenie, hogy a társadalom problémáira nincs racionális megoldás.

- A társadalom először volt többségében városlakók és koncentráltan dolgozók társadalma. A falvak eleve konzervatív lakossága kisebbséget jelentett a városba beáramló, a tradíciót nem tisztelő proletárokkal szemben.

- A nyugat-európai kereszténység minden más kereszténységnél komolyabban vette a krisztusi tanok szociális tartalmát. Márpedig a kapitalizmus anyagi polarizációja, a tömegek társadalmi és gazdasági kitaszítottsága alapvetően ellentétes volt a kereszténység szociális felfogásával.

2.5.1. Az egyéni sors determináltsága

A kapitalizmusban nagyon kevés felemelkedési lehetőség kínálkozott.

- Egyre kevesebb tőkésre volt szükség a termelés és a kereskedelem fokozódó centralizációja és koncentrációja következtében.

- A kor nagyvállalataiban minimális volt az adminisztráció és alacsonyak annak szakmai köve- telményei. A menedzsernek tehát nem volt sem jelentős hatásköre, sem társadalmi tekintélye.

- A termelés szakmunkásigénye minimális volt. A gyáriparnak sok képzetlen és kevés, alig növekvő mennyiségű szakmunkásra volt szüksége. Az általános iskolázottságot sem a gazda- ság igényelte, hanem a hatalom, a közigazgatás és a hadsereg.

- Az értelmiség iránti igény elsősorban az oktatásban, az egészségügyben növekedett. Vagyis nem a gazdaság, hanem a politikai hatalom támasztotta a legjelentősebb értelmiségi igényeket.

A társadalom alján élő többségből tehát csak kevesek számára volt lehetőség a felemelkedésre. Amíg évszázadokkal korábban a nép tehetséges fiaiból csak papok lehettek, most e lehetőség kicsit bővült, mert már szükség volt tanítókra, tanárokra, orvosokra is. Ez az igény azonban olyan lassan nőtt, hogy külső utánpótlásra alig volt szükség. Az értelmiség nagy többsége az értelmiségből származott.

A klasszikus kapitalizmus olyan társadalom volt, amelyben az osztályok és az egyének sorsa nagyon determinált volt. Nem kellett nagy politikai vagy társadalomtudományi bölcsesség annak a megállapításához, hogy a tőkés tőkés fog maradni, a proletár pedig proletár. Alap- vetően megváltozott a helyzet azonban akkor, amikor hihetetlen mértékben megnőtt a társa- dalmi mobilitás, amikor az osztályok összetétele és funkciója gyorsan változni kezdett, amikor az egyének egyre inkább sorsuk alakítóivá váltak.

2.5.2. Marx etikai tévútja

A klasszikus kapitalizmus erkölcstelenségét látva már Xxxx elméleti útmutatást keresett. Azóta kiderült, hogy szinte mindenben tévedett, mert nem a szükségszerű változások okait tárta fel, hanem messianisztikus, azaz tudománytalan választ ajánlott. Xxxx példája is mutatja, hogy milyen veszélyes az, ha egy tudós az erkölcsöt tekinti elsődlegesnek és nem a tényeket. A tudós mint magánember legyen, vagy lehet ugyan erkölcsös, de a tudomány gyakorlásában függetlenítse magát erkölcsi meggyőződésétől. Ettől a veszélytől éppen az a Xxxx nem volt képes megszabadulni, aki azzal vált korszakalkotó tudóssá, hogy az anyagi körülmények, a gazdaság elsődlegességét ismerte fel. Xxxx tudományos kezdeményezése az élet vizsgáján tudománytalannak, sőt a megvalósítási kísérletei során erkölcstelennek bizonyult. Szinte semmit nem látott előre a törvényszerűen bekövetkező változásokból. Azt akarta, akár erősza- kosan is megjavítani, ami felett gyorsabban eljárt az idő, mint ahogy a tanainak megvalósítására vállalkoztak volna. A kor legnagyobb társadalomtudományi erőfeszítéséből a kor legkevésbé realista világvallása született.

2.5.3. A nyomor és a keresztény erkölcs ütközése

A marxizmus erkölcsi ereje egészen a jelen század utolsó harmadáig tartott, vagyis jóval tovább, mint ameddig fennálltak a társadalmi-gazdasági okai és nem ott hódított igazán, ahol termékeny lehetett volna a körülményekhez rugalmasan igazodó formája. A marxista moz- galmak a klasszikus kapitalizmusra akartak utópista jobbító megoldást adni, de térben eltévedtek, időben elkéstek.

A marxizmus ott gyakorolt a legnagyobb befolyást, ahol a társadalmi állapotok még kapita- lizmus előttiek voltak, és ahol a leginkább hiányoztak a nyugat-európai görög-zsidó-keresztény tradíciók.

A marxizmus akkor érte el terjeszkedésének csúcspontját, amikor már nem klasszikus kapita- lizmus volt a világgazdaság centrumában, hanem fogyasztói társadalmak. Azokban azonban egészen másként jelentkeztek a problémák, mint amikre a marxizmus eredetileg megoldást kínált.

2.5.4. A messianizmusok jelentkezése

A kor nyugat-európai keresztény erkölcse nem volt hajlandó tudomásul venni, és még ma sem veszi tudomásul, hogy vannak olyan társadalmi helyzetek, amelyek csak kevesek számára jelen- tenek megoldást (keresztény alatt nem a hivatalos egyházi, hanem a nyugat-európai erkölcsöt értem). Kevesebben fogadták el azt, hogy az ipari társadalom csak bizonyos speciális civili- zációs feltételek mellett jöhet létre. A szemlélete nem engedte meg, hogy a társadalom tagjainak nagy többsége ne lehessen legalább elvileg potenciális haszonélvezője a viharos fejlődésnek, gazdagodásnak.

Ezt az elfogadhatatlanságot fejezte ki a klasszikus kapitalizmus messianizmusa, a szocialista ideológiák népszerűsége. Az elesettektől az elmélet emberéig mindenki egy jó kapitalizmust, illetve annak egy mindenki számára jót hozó formáját kívánta. Ez a magyarázata annak, hogy a marxizmus messianizmusa, ha rövid időre is, a történelem leggyorsabban elterjedt világvallása lehetett.

Még kevésbé volt elfogadható, hogy az emberiség nagy többsége előtt el van zárva az ipari társadalom létrehozásának lehetősége. Ezt nemcsak azok nem fogadták el, akiknek ez a reménytelenséget jelentette volna, hanem a sikeresek sem. Ők is azt tartották, hogy mások is meg tudják csinálni azt, ami nekik sikerült.

A történelemtudomány ugyan tényként kezeli, hogy civilizációk tűnnek el, rekednek meg a fejlődés valamilyen fokán, de erre mindig ki is találja a maga szubjektív magyarázatát, mint például azt, hogy hibás volt a vezetés vagy elszalasztották a kínálkozó lehetőségeket, netán mértéktelen volt a hatalmasok kizsákmányolása stb. Ebben a tekintetben Xxxx járt az élen, aki úgy érezte, megtalálta a mindenkit boldogító módszert: amelyik társadalom megfogadja a tanácsait, az gyorsan boldogulni fog. A múlt társadalmai csak azért rekedtek meg, mert nem a dolgozó többség érdekeinek megfelelő berendezkedést választották.

Elméletként legtöbb történésznél jelen van, hogy minden helyzetből volt és van kiút, hogy nincs kilátástalan, megoldást nem adó helyzet. Egyikük sem fogadja el a kudarc determinált szükségszerűségét, magyarázatokat keres arra, kik, mit és hol rontottak el.

2.5.5. A kereszténység civilizációs elágazásai

Mivel többször hivatkoztam a kereszténységre, és igyekeztem hangsúlyozni, hogy ez esetben a nyugati kereszténységre gondolok, ez bizonyos magyarázatra szorul. Teszem ezt annál is inkább, mivel ennek során is bizonyíthatom, hogy a civilizációk jelentősége nemcsak a gazdaság, hanem a vallás, az ideológia területén is alapvető fontosságú.

A kereszténység ugyan tartalmaz minden más világvallástól eltérő vonásokat is. Ezek a sajátosságok hatással voltak azokra a civilizációkra, amelyek átvették. Mégis tévedés volna megfeledkeznünk azokról a visszahatásokról, amelyek viszont a kereszténységet formálták.

A kereszténység minden esetben mássá vált, attól függően, hogy milyen civilizáció igyekezett azt magáévá tenni. Ha mérlegre tesszük az egyes keresztény vallások közös és az eltérő vonásait, meggyőződésem szerint az utóbbiak a számosabbak és jelentősebbek. Természetesen ez csak akkor derül ki, ha nem a vallási dogmákat, hittételeket vizsgáljuk, hanem azokat a magatartási normákat, amelyek a valóságban is hatnak, érvényesülnek.

A holland katolikus kereszténysége például közelebb áll a holland protestánshoz, mint amilyen közel van a holland katolikus az ugyancsak katolikus lengyelhez vagy dél-olaszhoz. Ugyan- akkor a holland protestáns messzebb áll magatartási normarendszerében a protestáns magyartól vagy éppen egyik afrikai hittestvérétől, mint a holland katolikustól.

A különbségek, illetve hasonlóságok nem annyira attól függenek, milyen felekezeti hovatar- tozást ismernek el hivatalosan, hanem sokkal inkább attól, milyen civilizációk tették a szóban forgó vallást magukévá.

Egészen más értékrendet és magatartást alakított ki a kereszténység a különböző kontinen- seken. Más lett a kereszténység magatartásformáló hatása Afrikában, Ázsiában és Európában. Európán belül is alapvető különbségek vannak. A nyugat-európai keresztények felekezeti hovatartozásuktól függetlenül puritánok, a külsőségek, a szertartások, a kegytárgyak szerepe számukra másodlagos, ugyanakkor magánéletükben az erkölcsi normáikat szigorúan veszik.

Velük szemben a pravoszláv kereszténység jelenti a másik végletet. Ebben nemcsak a szer- tartások, a kegytárgyak, a külsőségek játszanak nagy szerepet, de még az egyházi és a világi hatalom szétválása sem valósult meg.

A nyugat-európai protestantizmustól ugyancsak messze van a mediterrán katolicizmus. Ebben is nagy szerepet játszanak a szertartások, azonban azok inkább ünnepségek. A mediterrán kereszténység görög jellegű maradt a szó azon értelmében, ahogy a görögséget a mediterrán világ átvette. Ezzel szemben a magát görög szertartásúnak nevező keleti kereszténység minden, csak nem görög, hiszen azt a görög szellemi rugalmassággal szemben a kisázsiai merevség, az egyén szerepének görög hangsúlyozásával szemben az egyén teljes alávetettsége jellemzi.

Van még egy negyedik európai kereszténység is, ami minden tekintetben a nyugat-európai és a mediterrán között helyezhető el. Ennek a legerősebb az individualizmusa, a legkevésbé dogmatikus. Ez nem is annyira hivatalosan deklarált nála, mint amennyire gyakorlata. Amennyiben az európai civilizáció minden más nagy történelmi civilizációnál individualistább, talán ez a leginkább európai karakterű kereszténység.

Nagyon szeretném, ha a különböző civilizációs karakterű kereszténységgel kapcsolatos véle- ményemet nem venné senki értékítéletnek. Ezzel csak azt akartam illusztrálni, hogy a vallások, az ideológiák közötti lényegi különbségek mennyire mások lehetnek, mint a hivatalosan deklarált hovatartozások, s hogy mennyivel erősebb a civilizációk hatása a vallásokra, mint a vallási dogmák hatása a civilizációs karakterekre. Hiába azonos a szentkönyvi, a bibliai szöveg,

a tartalommal való megtöltése alapvetően különböző lehet attól függően, milyen civilizáció igyekszik az eredeti dogmákat magáévá tenni.

Az emberiség történetében a vallások politikai szerepe olyan nagy volt, hogy még a tudomá- nyok is ezen a politikai szerepen keresztül vizsgálták a társadalmakat. A vallásnak tulajdo- nítottak civilizációalakító szerepet, és nem fordítva. Nem ismerték fel, hogy a vallási dogmák és a vallási szervezetek szerepe másodlagos a vallást befogadó civilizációhoz képest. Nem a kereszténység alakította az európaiságot, hanem az európaiság az európai kereszténységet. Ha ezt nem értjük meg, nem érthetjük meg az európai civilizáció lényegét.

2.5.6. A weberi megközelítés igaza

Egy politológus, Xxx Xxxxx vette először észre azt a tényt, hogy addig az ipari társadalom csak a nyugati puritán civilizáció alapján épült fel. Mivel ez alól a jelen század közepéig nem volt kivétel, nem vonható kétségbe, hogy a megelőző időszakban polgári demokrácia és tőkés társadalom csak ott jöhetett létre, az iparosodás csak ott volt megvalósítható, ahol ez a civilizációs feltétel fennállt.

A közgazdaságtudomány azonban nem vonta le Weber állításából a szükséges következtetést. Ha a közgazdaságtudomány által is elismert cél, a gazdasági haladás csak bizonyos civilizációs feltételek között érhető el, akkor e tudománynak elsősorban ezzel a feltétellel kellett volna foglalkoznia. Ezzel szemben az elméleti közgazdászok újabb és újabb, ehhez viszonyítva mellékes kérdésekbe bonyolódtak, amelyhez egyre áttekinthetetlenebb matematikai apparátust alkalmaztak.

A xxxxxx felismerés alapján nyilvánvaló, hogy a klasszikus közgazdaságtan csak adott kor és csak bizonyos társadalmi és civilizációs feltételek mellett helytálló. Ez a közgazdaságtan csak arra adott választ, hogy a múlt század puritán, nyugat-európai civilizációjú országaiban milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy a kapitalizmus kiépülhessen.

3. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM KIBONTAKOZÁSA

A klasszikus kapitalizmus e század második felében a nyugati puritán civilizációjú országokban szinte észrevétlenül, látványos fordulat nélkül alakult át fogyasztói társadalommá. A társadalom történetének legnagyobb minőségi változásához nem kellett forradalom. Ennek az okát elsősorban abban látom, hogy a változás nem igényelte az előző osztályhatalom erőszakos leváltását, a tulajdonviszonyok hirtelen megváltoztatását.

- Nem kellett senkit erőszakkal kisajátítani, mert a kisajátítás és a tulajdonosi struktúra gyökeres változtatása spontán és folyamatosan történt. A tőkések maguk sem igen vették észre, hogy tulajdoni részesedésük másodlagossá vált. Még kevésbé észlelték a változást a fogyasztók, akik a nyugdíjpénztárakon és biztosító társaságokon keresztül váltak a fő tulajdonosokká. Az új tulajdonosi arányról még utólag is alig szereztek az érintettek tudomást.

- A tudományos-technikai forradalom nem gyors átalakulás volt, hanem folyamat. Amíg az ipari forradalmat az jellemezte, hogy a gyáripari technika egy csapásra versenyképtelenné, technikailag elavulttá tette az egész érintett iparágat, a tudományos-technikai forradalom lépésről lépésre úgy vonult be, hogy nem kellett hozzá az előzőtől alapvetően eltérő vállalat nagyság és vállalkozási forma.

- A fogyasztói piac folyamatosan vált elsődlegessé. A tőkefelhalmozás maximalizálásának a helyébe fokozatosan lépett a gyorsan bővülő és összetételében változó fogyasztói piac igényeinek kielégítése.

- Az állam gazdasági, oktatási és egészségügyi szervező szerepe fokozatosan terebélyesedett ki. Az állam megnövekedett gazdasági szerepe a második világháború hadigazdálkodásával együtt alakult ki, ezért azt nem is annyira a békés gazdaság követelményeihez való igazodás- nak, hanem mint a hadigazdálkodás szükségszerű bevezetésének tekintették.

Sorolhatnánk a két társadalom eltéréseit, minden esetben azt látjuk, hogy a változás nemcsak folyamatos volt, de igényelte is a folyamatosságot. A klasszikus forradalmi mozgalmaknak és ideológiáiknak éppen az lett a veszte, hogy nem vették tudomásul, hogy a klasszikus kapi- talizmust nem kell forradalmi úton megdönteni, hanem inkább segíteni kell a spontán átalakulást. A klasszikus kapitalizmus hatalmi rendszere gyorsabban átalakította a társadalmat és leépítette saját osztályhatalmát, mint ahogyan azt erőszakkal meg lehetett volna változtatni. Utólag bebizonyosodott, hogy a kapitalizmus egy olyan nyitott rendszer, amely lényegében spontán módon alkalmazkodik a társadalmi fejlődés új követelményeihez. Nem véletlen, hogy a nagy társadalmi változások ott történtek, ahol nem voltak forradalmak, és ahol forradalmak voltak, ott visszamaradt a társadalom.

Amennyire indokolt volt a forradalmiság ott, ahol a zárt feudális rendszert kellett meg- semmisíteni, annyira nem indokolt az ott, ahol a kapitalizmust kell fogyasztói társadalommá átalakítani. Utólag a feudalizmusnak a fasizmusok és főleg a szocializmusok időszaka alatt történő rombolását is negatívnak ítélik meg, mert azt hiszik, hogy a polgári demokráciákban történő békés társadalmi átalakulás lehetséges volt és lesz ott is, ahol a társadalmi fejlődés nem jutott el előzőleg erre a szintre.

3.1. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS ÉRÉSI FOLYAMATA

A nyugat-európai, azaz puritán kapitalizmus mára már kinőtte saját elméletét. Az időközben bekövetkezett tudományos-technikai forradalom a korábbinál sokkal differenciáltabb tőkés és munkás viselkedést követelt meg, mert megszűnt a két alapvető osztály homogenitása. A kapitalizmus mára már túljutott a kapacitások átépítésén is. Most már a növekvő lakossági fogyasztás nélkül kihasználatlanok maradnak a kapacitások, így soknak mutatkozik a termelő berendezések és a munkaerő állománya a piaci mechanizmus által teremtett vásárlóerőhöz képest.

A kapitalizmust éppen azok az erények (vagyis a puritanizmusa, a korlátozott lakossági fogyasztása) vitték a jelen század elejére általános válságba, amelyek létrehozták. A klasszikus kapitalizmus ciklikus gazdasági válságait nem tekintem a társadalom válságának, hanem csak a gazdasága természetes konjunkturális ingadozásának fogom fel. A klasszikus kapitalizmus létéhez tartozott ugyan a ciklikusság is, de ennek ellenére minden megelőző társadalomnál eredményesebb volt. A fogyasztói társadalomban az inflációt lehet ehhez hasonló módon meg- ítélni. Minden fogyasztói társadalomban jelen van bizonyos infláció, ami nélkül nem is működ- hetne. Ezért aztán hiba volna az inflációt a fogyasztói társadalom válságjelenségének felfogni.

A klasszikus kapitalizmusban alapvetően a fizikai tőke volt a szűk keresztmetszet, a jelenkor fejlett társadalmában a szellemi tőke. Ebből fakadóan az előbbi a fizikai tőkével való gazdálkodásra koncentrált, a jelenlegi a szellemi tőke jobb hasznosítását tekinti elsődlegesnek. Abban a vezető szerepet a tőketulajdon jelentette, ebben a képességek és tudás.

3.2. A TŐKE ÁTALAKULÁSI FOLYAMATA

A klasszikus kapitalizmusban a társadalom dinamikája elsősorban azon múlott, hogyan sikerül a gyáripari tőkét minél gyorsabban létrehozni és minél kisebb költséggel működtetni. Amikorra azonban ez a cél teljesült, elvesztette társadalomformáló erejének nagyobb részét. Amire az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás befejeződött, már nem a tőke maximalizálása, hanem a szellemi vagyon gyarapítása, a belső fogyasztás növelése lett a gazdaság motorja.

A klasszikus kapitalizmusban a tőkés jövedelmeként jelent meg a nemzeti jövedelemnek mintegy ötöde. Ma a tőkejövedelmek nem igen érik el a nemzeti jövedelmek huszadát sem, és ennek legfeljebb harmada a magántőkéseké. Ez azt jelenti, hogy amíg száz évvel ezelőtt például Angliában a magántőkések jövedelme az összes jövedelem húsz százaléka volt, ma legfeljebb 2 százaléka. (A jelen esetben nem tekintem tőkejövedelemnek az olyan kisvállalkozók jövedel- mét, amelyben a döntő szerepet a saját munka képezi és a felhasználása tekintetében családi, háztartási jövedelemnek minősül a személyi jövedelemadóval sújtott háztartási kivét után.)

3.2.1. A szellemi tőke térhódítása

A modern társadalomban a fizikai tőke aránya az egy év alatt megtermelt nemzeti jövedelem- hez viszonyítva csökken, a szellemi tőke viszont a nemzeti jövedelemnél is sokkal gyorsabban nő. Amíg a századforduló idején a tőkeként működő vagyon az éves nemzeti jövedelem mintegy négyszerese volt az akkor gazdaságilag legfejlettebb Angliában, ma a fejlett fogyasztói társadalmakban kevesebb mint háromszorosa. Akkoriban a szellemi tőke az éves nemzeti jövedelem harmadát sem érte el, ma viszont legalább háromszorosa annak. (Itt tőkén a tőkeként működő vagyon értendő, de ez nem határozható jól meg önmagában, mert a fizikai tőke piaci értéke is egyre inkább attól függ, hogy mennyi szellemi vagyon kapcsolódik hozzá.)

Más szavakkal: a század folyamán az egy lakosra jutó fizikai vagyon értéke mintegy negye- dével csökkent, a szellemi vagyoné viszont tízszeresére nőtt. A nemzeti vagyon szerkezetében beálló ezen változás még a számszerűségénél is jelentősebb. A század második felében csak azok a társadalmak voltak képesek a felzárkózásra illetve a lépéstartásra, amelyekben a szellemi vagyont előzőleg sikerült a követelményeknek megfelelő szintre emelni. Ez a gyakorlat. A közgazdaságtan azonban még mindig a tőkehiányt tekinti a fejlődés, az utolérés szűk keresztmetszetének és ezen a fizikai tőkét, illetve az annak megszerzéséhez szükséges pénztőkét érti.

3.2.2. A szellemi tőke vonzó ereje

Napjainkban a tőke elsősorban oda vándorol, ahol magas a szellemi tőkével való ellátottság. Ebben a tekintetben is nyilvánvaló a társadalmi változás. A kapitalizmusban a tőke oda vándo- rolt, ahol olcsóbb volt a munkaerő, napjainkban oda, ahol jobb annak a minősége. Ez a fordulat annak ellenére létrejött, hogy korábban a munkaerő országok közötti árában maximum 1:3 eltérés volt, napjainkban pedig ennek a tízszeresénél is nagyobb. A nem megfelelő munkaerő nem lehet olyan olcsó, hogy vonzó legyen, a megfelelő nem lehet olyan drága, hogy ne legyen érdemes foglalkoztatni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tőkehatékonyság nem függ a munkaerő árától, hiszen ez jelenti a termelési költségek jelentős hányadát. A vállalkozó érdekelt abban, hogy a megfelelő munkaerőt minél olcsóbban kapja meg, illetve azt minél jobban hasznosítsa, de ez csak az azonos, illetve a közel azonos minőségre igaz.

A fogyasztói társadalom az első olyan társadalom, amelyben a gazdasági élet által igényeltnél nem több, hanem kevesebb a szellemi tőke. Minden korábbi társadalom több szellemi tőkével rendelkezett, mint amennyire a technika adott fokán szükség volt. A tudás, a találékonyság növekedését korábban tehát elsősorban nem a gazdaság igényelte, hanem az emberben benne rejlő tudásigény. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a korábbi korokban nem méltányoltak bizonyos szaktudást és tudományos eredményt, de ezek birtokosai ezzel nem szereztek jelentős társadalmi elismerést. A nagy tudósoknál nagyobb társadalmi megbecsülése és rangja volt az ostoba nemesnek vagy papnak.

Egy szűk szellemi elit tudásának a fejlődését, előrehaladását a megismerés útján nem volna szabad a társadalom szellemi tőkéjének növelésével azonosítani. A tudományok és művészetek fejlődése ugyan végigkísérte a társadalmi fejlődést, de ez korántsem jelentette a lakosság tudásmennyiségének gyarapodását.

A fogyasztóit megelőző társadalmakban a gazdaság a lakosság nagy többségétől nem igényelt több tudást, mint amennyit a gyakorlat során fel lehet szedni. Még az írás és olvasás elsajátítása is a kapitalizmusban nem a gazdaság által támasztott igény kielégítésére, hanem a hatalmi szféra szervezeti igényeiből fakadóan történt.

3.2.3. A fizikai munka leértékelődése

A társadalmak történetét a fizikai munkaerő feleslege jellemezte. Ritka kivételnek számítottak azok a korok, amikor mennyiségi munkaerőhiány jelentkezett. A történelem nagyobb részében éppen a fizikai tekintetben erősebb férfiak alig végeztek gazdaságilag hasznos munkát, azt a nőkre hárították. Általában sokkal jellemzőbb volt a gazdaságból kivonultak között a férfiak száma, mint a nőké, hiszen a férfiak katonák és papok voltak.

A történelem során két olyan kort ismerek, amikor jelentős volt a munkaerő mennyiségi hiánya. Az első időszámításunk utáni századokban a mediterrán világban volt, a második pedig Amerika nagyobb részén jött létre a felfedezését követően egészen a múlt századig. A mediterrán területeken a keletről behozott járványok csökkentették a korábbi kis hányadára a népességet, különösen a városlakókét. Amerikában pedig az eleve alacsony létszámú indián őslakosságot szinte kiirtották, elsősorban nem a hódítók fegyverei, hanem a bevitt betegségek. Itt csak említsük meg, hogy e munkaerőhiány mindkét esetben rabszolgaviszonyokat hozott létre, mivel a legfőbb tőke a munkaerő lett.

A szellemi tőke felértékelődése jól nyomon követhető a munkaerőpiacon is. A munkanélkü- liség szinte kizárólagosan a gyenge minőségűben jelentkezik, ha nincsen valamiféle rendkívüli állapot. Még a viszonylag magas (tíz százalékos vagy az azt is meghaladó) munkanélküliség mellett is jellemző a kiváló munkaerőben való hiány. Ezért hibás az a foglalkoztatási politika, amely a munkanélküliek olcsó vagy kényszerű alkalmaztatására törekszik. Ez szintén a klasszi- kus kapitalizmusból itt maradt reflex. A fogyasztói társadalomban a magas foglalkoztatás csak a magas szintű és folyamatos képzés, átképzés mellett oldható meg.

3.2.4. A szellemi tőke szerepe a vállalatok piaci értékében

A szellemi tőke felértékelődését az a tény is mutatja, hogy a világ nagy tőzsdéin azokban az ágazatokban a legmagasabb a piaci érték a könyvszerinti értékhez viszonyítva, amelyekben nagy értéket képviselnek a márkanevek és a kutatási eredmények. Ezért például a gyógy- szeriparban és az elektronikában a könyvszerinti értékhez viszonyítva a piaci érték, vagyis a részvényeinek összára magas. Ezzel szemben az olyan iparokban, amelyekben a technikai fejlődés lassú és a kutatási eredmények értéke viszonylag alacsony, a piaci ár alacsony a könyv- szerinti értékhez viszonyítva.

Ha egy gyógyszergyárban sikerül valamiféle hatásos gyógyszer laboratóriumi előállítása, a tőzsdén azonnal emelkedik a részvényeinek ára. Újabb emelkedés következik be akkor, amikor az új gyógyszer hatósági engedélyt kap. Annak érdekében, hogy a könyvelés minél kevésbé szakadjon el a piaci értékítélettől, egyre több lehetőség van arra, hogy bizonyos kutatási és hirdetési költségeket aktiválni lehessen. Ezzel tehát megindult a szellemi tőke fokozódó figyelembevétele a vagyoni kimutatásokban is.

3.2.5. Az elmélet késése a szellemi tőke értékelésében

A gazdasági élet már különböző módokon figyelembe veszi a szellemi tőkét, az elmélet azon- ban még mindig késik.

A szellemi tőkét jelenleg nagyon korlátozott tartalommal kezeli a közgazdaságtudomány. Szinte csak azt veszi figyelembe, ami kvantifikálható, aminek a ráfordításai megragadhatóak. Ezt illusztrálja az, hogy amikor megtakarításról beszél a közgazdasági elmélet, nem veszi figye- lembe a lakosság jövedelméből való olyanfelhalmozást, ami a maga és utódai szellemi tőkéjének gyarapítása érdekében történt. Pedig a modern társadalmakban sokszorta nagyobb a szellemi tőkében való felhalmozás, mint a fizikaiban. Ez a jelenkor modern társadalmaiban a legfontosabb és minden bizonnyal a legnagyobb megtakarítási mód.

Ezt illusztrálja a távol-keleti gazdaság sikereinek elemzése, amelyben sokszorta nagyobb szerepet kap a lakosság magas pénzmegtakarítása, mint az oktatással szembeni kiemelkedő motivációja. Alig lehet utalásokat találni arra, hogy mennyire fontos a jelenkor gazdasági sikereiben a távol-keleti konfuciánus civilizációnak az az évezredes karaktere, hogy az okta-

táson keresztül látja az egyén társadalmi felemelkedésének szinte egyetlen útját. E civilizációs körön belül a szellemi tőke magas szintű termelése előbb megvalósult, mint a fizikai tőkéé.

A szociológusok például sokat foglalkoznak azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok egye- temein a távol-keletiek aránya sokszorosa a lakosságon belüli arányukhoz képest, és még ennél is jobb a szereplésük színvonala. Ezt mégsem építik be a távol-keleti országok makro-elemzé- seibe, holott ennek van a legnagyobb szerepe a sikerekben. Ezzel szemben részletesen elemzik az üzemszervezési módszereket, a pénzpiaci eszközrendszert stb.

Szinte figyelmen kívül hagyja a közgazdasági irodalom, hogy majdnem minden országban az oktatás reformjával kezdődött a gazdasági utolérés. Németország előbb zárkózott fel a világ élvonalába az oktatásban, de akár a politikai struktúra tekintetében is, mint a gazdaságban. Ugyanez mondható el a skandináv országokról. A távol-keleti országokat már említettük. A volt szocialista országok, beleértve a Szovjetuniót is, az oktatásban sokkal jobban szerepeltek, mint a gazdaságban. Ennek a szerepe sokkal nagyobb lehet gazdasági felzárkózásban, mint a külföldről becsalogatott tőkének.

A tudósokat és művészeket egyes mecénások ugyan nagyon megfizették, de nem mint tőkét, mint hasznot hozó tulajdonságot, hanem mint kincset. A római császárság korában egy kiváló énekes vagy költő ára a rabszolgapiacon az átlagos rabszolga árának ezerszeresénél is több volt, mert a gazdagságot mutogatni lehetett velük. A reneszánszban szintén óriási árat fizettek a legjobb művészeknek, de tudásukat gazdasági téren nem hasznosították, tehetségüket kincs- képzésre használták. Xxxxxxxx páratlan műszaki zsenialitását alig értékelték, a képeit annál inkább.

3.3. A MUNKAERŐ SZEREPÉNEK VÁLTOZÁSA

Abból a tényből, hogy a fogyasztói társadalomban a szűk keresztmetszet már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi, az is következik, hogy a társadalom legfontosabb színtere a munka- erőpiac. Amennyire központi jelenség volt a klasszikus kapitalizmusban a tőkepiac, annyira az lett a fogyasztói társadalomban a munkaerőpiac.

Ha a munkaerő bérét, illetve a használatával járó költséget tekintik az árának, akkor lénye- gében úgy járnak el, mintha a tőkepiacon nem a tőkék gazdája cserélődne, hanem csak a használati joguk. A fizikai tőkejavak világában az utóbbi időben elterjed a lízing, a bérleti viszony, amikor a használatáért fizetnek. Ez történik a munkaerőpiacon is, mert a tudást nem lehet elválasztani a tulajdonosától, márpedig az nem vehető meg.

A problémát jobban megértjük, ha a római kori rabszolgatársadalomra gondolunk. Ott senki- nek nem jutott eszébe, hogy a rabszolgapiacon nem a munkaerő cserél gazdát, hanem csak a használata, hogy a rabszolga nem éppen olyan tőkéje, vagyona a tulajdonosának, mint a fizikai vagyontárgya. Azt, hogy mit ér egy rabszolga, az árából világosan látni lehetett. Az emberi szabadság társadalmaiban a munkaerő ára nem az értéke, hanem csak az időre szóló használati díja. Az emberi munkaerő, de nem az ember mint olyan értékét a bérleti díja tőkésítéséből lehet megállapítani, mint ahogyan a föld értékét a bérleti díjból.

Amennyire elfogadott az, hogy a fizikai vagyontárgyakat akkor is értékeljük, ha bérleti for- májuk a jellemző, a munkaerőnél fel sem merül az árából az értékére való következtetés. Ez a szemlélet is hozzájárult ahhoz, hogy a közgazdaságtan a munkaerő értékét nem a piaci díjának tőkésítéséből vezette le, hanem legfeljebb a költségráfordítások alapján. (Xxxxx a problémával másutt foglalkozom, hogyan kellene a munkaerő árából az értékének nagyságát megköze- líteni.)

Az alábbiakban a fogyasztói társadalom munkaerőpiacának néhány jellemző sajátosságával kívánok foglalkozni.

3.3.1. A munkahelyi magatartás

A dolgozók munkahelyi magatartására nagymértékben hat az, hogyan él otthon, mivel tölti szabadidejét. Azt mindenki tudja, hogy például az alkoholizmus sokat ront a munkaerkölcsö- kön. Azt már kevesebben ismerik fel, hogy a családi célok mennyit módosíthatnak a munka- helyi magatartáson. Például a családi ház építésébe kezdők, a gyermekeik minél jobb isko- láztatását fontosnak tartó szülők munkateljesítménye jobb, mint a bérkaszárnyákban lakóké, a gyermekeik jövőjével keveset törődőké. Természetesen ez is civilizációs örökségre vezethető részben vissza, de megfelelő lakás- és oktatáspolitikával minden bizonnyal jobban lehet ösztönözni, mint a közgazdaságtudomány által ajánlott más ösztönzőkkel.

A nyugat-európai fogyasztói társadalomban az embereket az is jellemzi, hogy a nagyobb jövedelem érdekében hajlandók többet dolgozni. A civilizációk többségében a nagyobb jövedelem hatására csökkentik a munkaidőt, hiszen kevesebb munkával is meg lehet élni a szokott módon. A távol-keleti puritánok jól példázzák azt, hogy ugyanolyan életszínvonal mellett is lehet lényegesen hosszabb a munkaidő. Az európaiak ugyan a világ civilizációi közül a szorgalmasabbak közé számítanak, de a távol-keletiekhez képest sokkal jobban értékelik a szabadidőt. A nyugat-európai szakszervezeti harcok egyik fő követelése a munkaidő csökken- tése, a szabadságidő növelése volt, a Távol-Keleten szinte fel sem merül ez a probléma.

Egyszerű szabályként ki lehet mondani, hogy csak az olyan emberekkel lehet fogyasztói társadalmat építeni, amelyek szívesen dolgoznak többet, ha ennek következtében jobban élhetnek. Ez egy érdekes paradoxon: a fogyasztói társadalom egyben a szívesen dolgozók társadalma is. Az emberiség nagy többsége inkább marad szegény, csak ne kelljen többet dolgoznia. Afrikában és Ázsiában a nemzetközi cégek igen gyakran találkoznak azzal a problémával, hogy a munkások a fizetés felvétele után nem mennek dolgozni, hiszen a pénzből jó ideig megélhetnek úgy, ahogy eddig is éltek.

3.3.2. Szorgalmas gazdagok

Egészen új jelenség, hogy a társadalmi elit munkaideje az átlagosnál lényegesen hosszabb. A jelentős tudósok, művészek, sportolók, politikusok és menedzserek munkaideje sokkal hosszabb mint az átlagos munkásé. Ezt megelőzően minden társadalomban a kiemelkedés egyúttal a munkaidő rövidülését hozta magával. A kapitalizmust megelőző társadalmakban az uralkodó osztályhoz való tartozás azt jelentette, hogy szinte minden idő szabadidővé vált. Az első dolgozó gazdag a nyugat-európai városi polgár volt. Ma e téren is fordított a helyzet. Korábban a társadalom azt igényelte, hogy a tömegek minél többet dolgozzanak, ma inkább azt, hogy az elit hozzon ki magából minél többet.

3.3.3. A munkaidő átlagos hossza

A munkaidő átlagos hossza elsősorban a civilizációs karaktertől függ. Ma már a világgazdaság három nagy térsége, a nyugat-európai, az észak-amerikai és a távol-keleti alig különbözik az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tekintetében, viszont annál nagyobb a különbség munkaidő átlagos hosszában. A legkevesebbet a nyugat-európai puritánok dolgoznak, a legtöbbet a távol-keletiek. Az észak-amerikaiak a kettő között vannak. A nyugat-európaiakat az jellemzi,

hogy jobban, kényelmesebben akarnak élni, a távol-keletieket pedig elsősorban a munka- teljesítményük motiválja.

A munkaidőhöz való civilizációs viszonyra jellemző példa az is, hogy a sztálinizmus utolsó évtizedeiben felbukkant az a nézet Európa keleti felében, hogy ha nem élhetünk jobban, éljünk kényelmesebben. A szocialista országok a heti munkaidő, az éves szabadság és a nyugdíj- korhatár tekintetében felzárkóztak a Nyugathoz, a bér azonban ennek tört része maradt. Mi ez, ha nem az a történelem egészére általában jellemző civilizációs reflex, hogy nem több munkával a jólétre, hanem a minél kevesebb munkával járó létre törekvés érvényesül. Még drasztikusabban jellemző a kelet-európai reflex, ha a munkaidő kihasználás intenzitását is figyelembe vesszük.

A sztálinizmustól megszabadulva a lengyelek ma kevesebb órát dolgoznak, mint korábban, a magyarok ellenben igen jelentős mértékben meghosszabbították a munkaidejüket. Ezt is csak eltérő civilizációs tulajdonságokkal lehet magyarázni.

3.3.4. A szabadidő eltöltési módja

Nézzük, hogyan viszonyultak a történelem során az egyes civilizációk népei a szabadidőhöz. Éghajlati okokból az év jelentős részében általában nem volt lehetőség a hasznot hajtó, jövedelmet teremtő munkára. Egyes népek ezt az időt semmittevéssel töltik el. Mások szégyennek tartják a dologtalanságot, ezért aztán munkalehetőségeket teremtenek maguknak, mert számukra ez a jobb megoldás. A hatalom birtokosai is óriási közmunkákra szervezték a népességet az ilyen időszakokban, de ezeknek tárgya nem gazdasági volt. Ezt is a semmittevés levezetésére rendelték el.

A hasznosan eltöltött többletidő társadalomromboló hatású lett volna. A túltermelési válság ugyanis nem a kapitalizmus végének a jellemzője, hanem végighúzódik az egész történelem során. Minden korábbi társadalomban a termelés hozamainak racionális megemésztése volt a szűk keresztmetszet és nem a termelési kapacitás. A korábbi társadalmakat az jellemezte, hogy nagyobb volt a termelési kapacitásuk, mint a racionális felhasználás kapacitása. A társa- dalmak mindig képesek lettek volna többet termelni, de nem voltak képesek a többlettermelést racionálisan elfogyasztani anélkül, hogy ebből ne származtak volna még nagyobb társadalmi feszültségek és nehézségek Ezt ma a harmadik világban láthatjuk. Bármennyire rossz is ott a kapacitás kihasználás a mi szemünkkel nézve, mégis annyit fogyasztanak, amennyi mellett előáll a társadalmi fejlődés tényezőit szükségszerűen elpusztító népszaporulat.

A szabadidő hasznosításnak tipikus példája a népművészet. Olyan használati tárgyakat állítanak elő, amelyeknek az igényes díszítés következtében abnormálisan nagy a munkaigénye. Ebben a tekintetben erkölcstelennek tartják a munkaidővel való racionális gazdálkodást. Az a történe- lem, és azon belül a közgazdaságtudomány egyik nagy rejtélye, hogy a társadalmi fejlődésben miért azok a kultúrák jártak az élen, amelyeket a szorgalom jellemzett, és amelyekben még akkor is dolgoztak, ha annak nem volt a közgazdaságtudomány szerint sok racionális értelme. Ha egy társadalomban csak akkor dolgoznak, ha annak racionális közvetlen célját látják, akkor nem számíthatnak sikerre.

A történelem tanulsága szerint, ha egy társadalom az élet minden területére kiterjeszti a gazdasági racionalizmust, akkor megszűnik fejlődni. A kultúra a munkaidő gazdaságilag irracionális felhasználását jelenti. A munkaigényes népi hímzés éppen úgy nem hozott hasznot, mint a sakkozás. A gazdasági irracionális nem jelent haszontalant. Különbség van ugyanis a szerencsejáték és a sakk, valamint a hímzés és a pipázó semmittevés között. Sok esetben éppen az a racionális a hosszú távú fejlődés szempontjából, amit közvetlenül nézve irracionálisnak

tartanak. Évtizedekkel ezelőtt mértem fel például, hogy Magyarországon egy kalotaszegi menyasszony hozományában több munkaidő testesül meg, mint a korunk észak-amerikai átlagpolgárának az örökölt vagyonában, vagy mint egy nyugat-európai dolgozó családi házában. A stafírungban jó tíz év munkája van, amiből legalább kilenc a díszítés. A ma fejlett társadalmaiban az átlagos dolgozó 6-7 évi munkájából vehet magának olyan családi házat, ami akkor palotának számított volna. A kalotaszegi háztartás racionális célokat szolgáló összes felszerelése kevesebb munkával készült, mint a szemet gyönyörködtető díszítések.

Egyiptomban is akkor alakul ki a kor legfejlettebb társadalma, amikor a Nílus áradása idején tehetetlenségre kárhoztatott népet piramisépítésre fogják.

Később a görög ásatási eredményeket szemlélve vettem észre, hogy a legszegényebb ház- tartások cserépedényei is tele voltak munkaigényes ornamentikával, a díszítésük sokszorta több munkát igényelt, mint a használati értékük előállítása.

A modern szabadidő kihasználás nagyon sokrétű:

- Jelentős része a munka utáni regenerálódást szolgálja. Ide tartozik az üdülés és a szórakozás. Ma már a gazdaságilag fejlett országokban az üdülés és szórakozás több szolgáltatási teljesít- ményt használ fel, mint például a szervezett oktatás, holott az is exponenciálisan növekszik. A gazdasági élvonalba tartozó országokban sokszorta nagyobb ágazat a turizmus, mint a mező- gazdaság és a bányászat együttesen. Ma már az is tény, hogy a turisták több tőkét áramol- tatnak a kevésbé fejlett területekre, mint a bankok és nagyvállalatok.

- Jelentős a fizikai állapot megőrzésére fordított szabadidő. Ez elsősorban a sportolásban nyilvánul meg. A modern társadalmakban a sport szerepe is nagyobb, mint valaha volt. A test- kultúra és az egészségmegőrzés egyre nagyobb, egyre racionálisabb céllá is válik.

- A továbbtanulás jelentősége szinte felmérhetetlen. A társadalomban működő szellemi tőke fejlesztése és karbantartása ma már mindennél fontosabb. A szervezett oktatás egy modern társadalomnak többe kerül, mint az élelmiszerek megtermelése. De a szervezett oktatáshoz képest is nő a szabadidőben folyó továbbképzésre, önképzésre fordított idő. Ez ma már sok- szorosa a kulturális célokra fordított időnek.

A fenti három szabadidős elfoglaltság lényegében elengedhetetlen, racionális szükségletek kielégítését biztosítja. Sok szempontból helytelen például a keresőképesség megőrzése érdekében szükséges továbbtanulásra fordított időt szabadidőnek nevezni. Más szempontokból mégis indokolt, mert szabad döntéssel elhasznált időről van szó.

- A közvetlen szükséglet-kielégítés is növekvő időhányadot köt le. Ennek kettős szerepe van: egyrészt azt a sikerélményt biztosítja, amit a gyári és hivatali munka egyre kevésbé biztosít. Másrészt jövedelemkiegészítő szerepe van. Ez az utóbbi azért is jelentős, mert a saját szükségletre termelés nem adózik, a társadalmi munkamegosztással szerzett pedig adóval terhes. Ha én csinálom meg a vízvezetéket, adómentes a megtakarított jövedelmem, ha mások- kal csináltatom meg, akkor mind ennek a fedezetét szolgáló bevételem, mind a munkát végzőé adózik. Ezért aztán minél nagyobb a társadalmi újraelosztás, azaz az adóteher, annál nagyobb az érdekeltség a saját szükségletek közvetlen kielégítésére. Ezt a szükséglet-kielégítést biztosító termelést bizonyos szempontból nem lehet szabadidőnek tekinteni.

- Érdekes módon alig nőtt a kulturális élvezetekre fordított idő. Ez különösen igaz akkor, ha ez alatt csak a klasszikus értelemben vett kultúrát értjük.

3.3.5. A munkapocsékoló nagy építkezések szerepe

Több példát találtam a történelemben arra, hogy minden nép előbb lett szorgalmas, aztán gazdag. Természetesen a szorgalom sem hozott minden esetben gazdagságot. Nemcsak a kalotaszegiek nem lettek gazdagok, de a történelem számos kultúrája elbukott, eltűnt annak ellenére, hogy tagjai a felesleges idejükben a semmittevés helyett például a díszítéssel foglalták el magukat. A szorgalomnak okát azonban nehéz volna megtalálni.

Az egyiptomiak előbb építettek felesleges piramisokat, aztán hasznos öntözőrendszereket. A haszontalan piramisok építésén tanultak meg egy sor gyakorlati szervezési tapasztalatot (a korszerűbb élelmezéstől a higiéniáig) és egy sor tudományos eredményt értek el. A piramisok építkezése nélkül aligha jött volna létre az az eredmény, amelynek alapján az egyiptomi civili- záció ötezer éven keresztül a világ egyik legfejlettebb, legracionálisabb civilizációja lehetett.

A középkor második felében az emberek előbb építettek fantasztikusan munkaigényes katedrá- lisokat, és csak azután lettek szorgalmas takácsok, kézműiparosok, azaz puritánok. Néhány csodálatos gótikus francia katedrális esetében azt lehet megállapítani, hogy építésük idején az egész település összes háza nem tartalmazott annyi követ és főleg nem annyi megtestesült munkát, mint a templom. A racionalizmusára teljes joggal büszke nyugat-európai civilizáció talán soha nem jött volna létre, ha a mai mértékkel mérve kis városai és aprócska falvai nem fognak a stílusuk miatt rendkívül munkaigényes templomok építéseibe. A gót stílus a munka- igényességét tekintve a csipkékkel és hímzésekkel telített népviseletekre hasonlít. Ehhez járultak a (nyugati civilizációban korábban elképzelhetetlen) nagy méretek. Még ma is meg- engedhetetlen pocsékolásnak ítélné meg az akkorinál százszor gazdagabb mai társadalom, hogy így pocsékolják erőforrásait. Az erőforrásoknak ebből a mértéktelen pocsékolásából született azonban az a nyugat-európai civilizáció, amely joggal tartja alapvonásának a racio- nalizmust. A nyugat-európai civilizáció akkor emelkedett a kor többi nagy civilizációjához hasonló színvonalra, amikor a gótika söpört végig rajta. A keynesi közmunkákról szóló elmélet tehát sok tekintetben több évezredes tapasztalatokat igazol.

Az utókor ugyan büszke ezekre az irracionális célokból és irracionális méretekben és áldoza- tokkal létrehozott alkotásokra, mégsem ismerte fel mindmáig igazi úttörő szerepüket. Az egyszerű turisták ezeket látni akarják, de a tudomány nem veszi észre történelmi szerepüket.

A közgazdaságtudomány alig vett arról tudomást, hogy a civilizációk váltak a gazdasági eredmények vagy kudarcok alapjává. Ennek az oka, hogy a civilizációs előnyök vagy hátrá- nyok a közgazdaságtudomány módszereivel nehezen kvantifikálhatók.

3.3.6. A minőségi munkaerő hiánya

A kapitalista társadalom fejlődésével már nemcsak a munkavállalónak volt érdeke a magasabb bér és a társadalmi gondoskodás, hanem a munkaadóknak is, akik elsősorban azzal voltak képesek növelni a hatékonyságot, hogy jobban megfizették a minőségi munkaerőt. Mindez egyúttal megoldotta a klasszikus kapitalizmus legnagyobb problémáját is, mert a szűk belső piacot sikerült óriásira, szinte kielégíthetetlenre tágítani, azaz a kapacitások kihasználásához megfelelő fogyasztói keresletet is teremtett.

Xxxxxx javaslatát tehát arra, hogy növelni kell a fogyasztói vásárlóerőt (különben nem lehet a kapacitásokat kihasználni), megvalósították a munkaadók a béremelésekkel. Kiderült, hogy csak megelégedett, jól képzett, civilizáltan élő munkaerővel lehet hatékonyan termelni, vállal- kozást működtetni. Azokban a társadalmakban vált olcsóvá a termelés, amelyekben magasak a bérek. Meglepő paradoxonként hangzik, de ott a legolcsóbb minden, ahol a munkaerő a

legdrágább. Ez ugyan általánosan tapasztalható jelenség, a tudósok mégis a jövedelem csökkentését javasolták a közgazdasági feltételek javítására.

3.3.7. A munkaerőpiac differenciálódása és egyensúlya

A munkaerőigény a technikai fejlődés következtében rendkívül differenciálódott, mert általában egyre képzettebb és tehetségesebb munkaerőre van szükség. A minőségi munkaerő hiányát mutatja az is, hogy azt mindig bővebben kell újratermelni. A jó munkaerő bármilyen drága is, jövedelmet termel, a gyenge olcsón is veszteség forrása. A munkanélküliség nem azért van, mert nem elegendő a munkaerő kereslete, hanem azért, mert olyan viszonylag gyengébb képzettségű és motiváltságú munkaerőből van sok, amelyre nincs szükség. A fogyasztói társadalmakban mindig hiány van minőségi munkaerőben. Csak akkor van munkanélküli, ha válogat a munkavállaló, ha nem hajlandó bizonyos munkákat elvállalni.

Csak az azonos homogenitású munkaerőnél igaz, hogy a bérek színvonalának emelése mérsékli a munkaerő-keresletet, csökkentése pedig emeli azt. A munkaerő egyes szegmentumai ugyan- olyan bérarányokat teremtenek, amelyek mellett minden szakmában és minden minőségi szinten egyensúlyba kerül a kereslet és a kínálat. Az egyensúly azonban nem jön létre a részpiacok között. A klasszikus közgazdaságtan globális piaci egyensúlyi követelménye nem állja meg a helyét. A bérarányokat nem kizárólag a kereslet és a kínálat viszonya alakítja, hanem abban más tényezők is fontos szerepet játszanak.

3.3.8. A munkaerő motivációjának változása

A klasszikus kapitalizmusban az uralkodó osztály levonhatta azt a következtetést, hogy a munkások fegyelmezése csak a létüket fenyegető munkanélküliséggel rettegtetve valósítható meg. Társadalomtudósok is kimondották, hogy a munkanélküliség fegyelmez. Az sem jelentett számukra cáfolatot, hogy a munkafegyelem ott sem volt jobb, ahol nagyobb volt a munkanél- küliség.

Különösen így van ez ma a fogyasztói társadalmakban. Ma a világ négyötödén igen nagy a munkanélküliség, az éhezés is állandó jelenség, mégis nagyon rossz ott a munkafegyelem. A világ gazdaságilag fejlett egyötödén pedig viszonylag kicsi a munkanélküliség (és nem jelent létveszélyt), mégis jó a munkafegyelem.

A munkanélküliség fegyelmező erejének elméletét látszott igazolni a szocialista teljes foglal- koztatás gyakorlata is, amennyiben ott nem volt regisztrált munkanélküliség, és rossz volt a munkafegyelem is. Xxxx azonban senki nem gondolt, hogy a rossz munkamorál sokkal inkább az alacsony bérek és a gyarapodási lehetőségek beszűkülésének volt a következménye, mint a teljes foglalkoztatottságnak.

Korunkban a rossz munkafegyelem ott jellemző inkább, ahol alacsony a dolgozók életszínvo- nala, és fordítva. Ez megmutatkozik abban is, hogy az igen nagy fizetésű és jövedelmű vezető menedzserek valamint a bérből élőknél sokkal magasabb jövedelmű kisvállalkozók munkaideje a leghosszabb. Ezek számára szinte nincs is szabadidő, nincs idejük felélni a jövedelmüknek akár csak jelentős részét is, mert számukra szenvedéllyé vált a siker, a teljesítmény hajszolása. Úgy vannak ezzel a vezető menedzserek és a sikeres kisvállalkozók, mint az élsportolók. Milliókat keresnek, és szinte aszkétaként élnek. Ahogyan a sportoló nem engedheti meg magá- nak a könnyű életet, úgy a vezető menedzser sem.

Minél magasabb az elért gazdasági siker és a szükségszerűen velejáró magas szaktudás, annál kevésbé függ a teljesítmény a munkaszervezési, a bérezési technikától, de annál inkább a megfizetettségtől és a dolgozók igényességétől.

Ezek ellenére mindmáig sokan hiszik, hogy a munkanélküliség réme a legjobb fegyelmező. Ez bizonyos határok között még így volt száz évvel ezelőtt, de semmiképpen nincs így most. Sokkal inkább igaz így ennek az ellenkezője, vagyis az, hogy a magas munkanélküliség rontja a munkateljesítményeket. A modern technika mellett a munkanélküliségtől félő munkaerő nem mer más munkakört keresni, ezért sem térben, sem szakmailag nem elég mobil, inkább csak a követelményeknek megfelelően viselkedik. A munkanélküliségtől való félelem visszatartja a munkást attól is, hogy az alkalmazott munkafolyamatot kritizálja. A munkanélküliség leg- nagyobb negatív hatása azonban az, hogy rontja az erkölcsöket, szolgaszellemet és alázatot szül, holott a hatékonyság ma a szakmájából való megélhetésben biztos munkást követeli meg.

A fejlett fogyasztói társadalmakban egyre szélesedik az a réteg, amely hajlandó a munkaidejét hosszabbítani. Az a réteg a társadalom tudati és gazdasági motorja, amelyik számára a nagy kereset elsősorban státuszszimbólum. Őket nem annyira a nagyobb jövedelem motiválja, hanem sokkal inkább az elismerés, a siker. Ez eleinte csak a művészekre, az élsportolókra és a tudó- sokra vonatkozott. Egyre inkább megjelenik azonban a vállalkozási szférában is. A vezető menedzser és a kisvállalkozó nem azért dolgozik, hogy jobban éljen, hanem még az élet kényelmeiről is lemond, hogy gazdasági sikert mutathasson fel. A társadalmi elit számára a munkaidőt tehát már nemcsak a jövedelem maximalizálása hozza, hanem a sikeré és a hatalomé.

3.3.9. A minőségi munkaerő szűk keresztmetszet

Kevesen gondoltak arra, hogy nemcsak a klasszikus kapitalizmushoz, de az egész eddigi társadalomtörténethez képest is, milyen minőségi változást hozott az a tény, hogy a képesség lett a szűk keresztmetszet.

Az esélyek egyenlőtlensége most már a képességek egyenlőtlensége következtében áll elő. Ez sem egyenlőség, de mégsem olyan kegyetlen és igazságtalan, mint a hatalomba és a vagyonba való beleszületés. Az is szerencse, hogy ki milyen képességekkel születik, de ennél sokkal inkább kiszolgáltatott az egyén az olyan társadalomban, ahol a sorsa szinte kizárólag attól függ, mibe született bele. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy minden korábbi társadalomban voltak kisebb-nagyobb számban olyan egyének is, akiknek sikerült társadalmi rangban és a hatalmi hierarchiában felemelkedniük. Ezek száma azonban még a szabad kapitalizmus észak- amerikai viszonyai között is elenyésző volt.

A képességeknek és a teljesítményeknek köszönhető karriert a közvélemény és az erkölcs mindig elfogadhatóbbnak tartotta, mint az örököltet. A művészek, élsportolók, a maguk erejéből felemelkedett vállalkozók kiugró jövedelmét még a viszonylag szegények is sokkal kevésbé tartják igazságtalannak, mint az öröklöttet. De nemcsak az erkölcsi megfontolások segítik elő a kiegyenlítettebb vagyoni és jövedelmi viszonyokat, hanem sokkal inkább az, hogy a képességek kibontakoztatása nagymértékben függ a jövedelmek nivelláltságától.

A meglévő képességeket annál jobban sikerül mozgósítani, minél nagyobb a jövedelmek differenciáltsága, ám ezzel szemben áll az a távlati érdek, hogy a következő nemzedék képessé- geit már rossz hatékonysággal bontakoztathatja ki az a társadalom, amelyikben túlságosan nagyok a jövedelmi különbségek, amelyben nagy a relatív szegénység. A rövid- és a hosszú távú érdek ezen ellentétét a fogyasztói társadalom azzal oldja fel, hogy engedi ugyan nagyon

differenciálódni a jövedelmeket a munkaerőpiacon, de aztán progresszív adókkal erősen nivellálja azokat.

3.3.10. A jövedelmek differenciálódásának civilizációs háttere

A modern társadalmakban a bérek, általában a jövedelmek arányát erősen befolyásolják tudati tényezők, azaz a civilizációs örökség. Minden civilizáció más jövedelemarányokat visel el. Ezt pedig tudomásul kell venni. Erről tanúskodnak a tények is. A különböző civilizációkban azonos gazdasági fejlettség mellett is nagyon eltérőek a jövedelemarányok. A munkaadó ugyan igyekszik érdekeinek megfelelő differenciálást végrehajtani, de a politikai erők ezt progresszív jövedelemadóval mérséklik. A munkaadó oldaláról a bérarányokat a hatékonysági arányok alakítanák, de az ennek megfelelő bérarányokat nem engedi a civilizációs tudat korlátlanul érvényesülni.

A munkaadói érdekeltség olyan mértékben differenciálná a munkajövedelmeket, hogy ezzel a következő nemzedéknél a tehetségének megfelelő kiképzés nem valósulhatna meg, a tehet- ségesek tehetségtelen gyermekei előnyt élveznének a kisjövedelmű családokba született tehetségesekkel szemben. Márpedig az elsőrendű távlati gazdasági érdek a munkaerő olyan bővített újratermelése, amelynél a képzettséget, a pályaválasztást nem a származás, hanem a képességek határozzák meg.

A legfontosabb távlati gazdasági érdek a munkaerőben rejlő képességi kapacitások minél jobb kihasználása és hasznosítása. Ez viszont ellentmondásban van a munkaadói érdekkel. Ez a tény is elég arra, hogy a fogyasztói társadalmat ne lehessen tőkésnek nevezni, hiszen a legfontosabb érdeke ellenkezik a tőkés érdekével.

A termelés vállalati szintű hatékonysága a nagymértékű differenciálódást kívánja meg. Ezzel szemben a dolgozók a sokkal nivelláltabb bérarányokat követelnék. A társadalmi érdek a kettő között van.

A jövedelmek differenciáltságában jelentkező érdekellentétet hidalja át minden fogyasztói társadalom azzal, hogy progresszív személyi jövedelemadóztatást és egy sor társadalmi juttatást alkalmaz. Ezáltal megvalósul, hogy a tőkés ugyan érdekének megfelelő bérarányok szerint fizet, a dolgozóknak mégis ennél sokkal nivelláltabb nettó jövedelem marad, valamint a szociális társadalmi juttatásokból a kisebb jövedelműek viszonylag nagyobb arányban részesülnek.

A munkaerő újratermelésének érdeke és a társadalmi stabilitás nivellált jövedelmeket kíván meg. A munkaerő újratermelése akkor a leghatékonyabb, ha nem nagy a szegénység, ha szinte minden rétegben lehetőség van a képességnek megfelelő iskolázottságra. A politikai stabilitás is fontos gazdasági feltétel, ez pedig megkívánja a társadalom igazságérzetének megfelelő jövedelemelosztást, illetve az ahhoz való bizonyos mértékű alkalmazkodást. Így válik a politika a hosszabb távú társadalmi érdek hordozójává a rövidtávú hatékonyságot egyedül biztosítani képes piac mellett. Elsősorban civilizációs örökség határozza meg, hogy melyik társadalom mekkora differenciálódást visel el.

3.4. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM KIFEJLŐDÉSÉNEK SPONTANEITÁSA

A társadalomtudósok el voltak bűvölve a klasszikus kapitalizmus bámulatos technikai ered- ményeitől, de megfeledkeztek a gazdaság alapcéljáról, a szükségletek minél jobb kielégítéséről. Ezt a célt az egyre tudománytalanabb és egyre dogmatikusabb szocializmus tűzte a zászlajára, amely viszont egyre távolabb csúszott a megvalósításától. A fogyasztói társadalmak rövidtávú technokrata céljaik után futva megvalósították azt, amiről a szocialista dogmatizmus álmodott.

Az utókornak meg kell majd állapítania, hogy a társadalomtudományok nem sokat tettek annak érdekében, hogy a jóléti társadalom kialakulhasson. E társadalom az apró érdekek spontán folyamatának eredménye volt ott, ahol az előfeltételek eleve adva voltak. Erre sokan mondhatják, hogy Xxxxxx ezt az átalakulási folyamatot már felismerte. Xxxxxx tanainak a gyakorlatra való hatása azonban már csak akkor érvényesült, amikor a változás megtörtént. A keynesizmust előbb megvalósította a gigantikus közmunkával a német fasizmus és a roosevelti New Deal, mintsem tudomásuk lett volna Xxxxxx xxxxxxxx. Nyugat-Európában is sokkal inkább hatott a kialakult viszonyokra a hadigazdaság kényszere és a politikai balratolódás, mint a közgazdasági elmélet.

A polgári társadalmak viszonylag zökkenőmentesen alakultak át fogyasztóivá. Sőt az eddigi tények alapján azt kell mondanunk, hogy csak így alakulhattak át. Ebben is tévedett Xxxx. Ez a zökkenésmentesség azt a látszatot keltette, mintha nem is történt volna minőségi változás, holott a társadalomtörténet legnagyobb fordulatának lehettünk tanúi egy emberöltő alatt. Az első fejlett civilizációtól a jelen század közepéig nem történt akkora változás az érintett társadalmak lakosainak életében, mint az elmúlt ötven év alatt. Ez azonban csak akkor érthető meg, ha a változást nem a jogilag értelmezett tulajdonviszonyokban, nem a politikai struktúra hivatalos kereteiben, hanem a lakosság életviszonyaiban, életszínvonalában mérjük. Azért nem tudatosult a közvéleményben és a társadalomtudományokban, hogy valójában mi is történt, mert ez volt az emberiség történetében az első olyan nagy társadalmi forradalom, amelyik valóban minden osztály érdekében történt (szemben a szocializmussal, amely minden osztály ellenében jött létre).

3.5. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM NÉPI JELLEGE

A jelenkor fejlett társadalmai azért válhattak valóban népi társadalommá, mert Nyugat- Európában kivételes körülmények között alakulhatott ki a kapitalizmus, és ennek fejlődése elvezetett oda, hogy a társadalom fő érdekévé a képességek minél jobb hasznosítása lett. Ennek érdekében általánossá kellett tenni az állampolgári jogokat, elképzelhetetlen mértékben emelni az életszínvonalat és mindez nem hozott magával gyors népszaporulatot.

Eddig minden társadalomban egy kisebbség érdekei érvényesültek a többség rovására. Ez azt jelenti, hogy a társadalom érdekei csak egy kisebbség érdekeivel voltak azonosíthatók. Másként fogalmazva: a társadalmi érdekeket nem a társadalom tagjainak összessége, hanem csupán egy elenyésző kisebbség képviselte. Az emberiség nem azért élt állandóan egy kisebbség elnyomása alatt, mert ez szolgálta leginkább a többség érdekeit, hanem azért, mert a társadalom érdeke ellentétes volt a lakosság nagy többségének érdekeivel.

A század második felére az emberiség kisebbségét magában foglaló fejlett társadalmak jutottak el a fejlődés azon szintjére, hogy bennük végre nemcsak létrejöhet a többségi érdek érvénye- sítése, de ezen keresztül megvalósulhat a társadalmi érdek is. Alapvető hiba, jó szándékú naivitás azt hinni, hogy ez ott is megvalósítható, ahol a feltételek még nem értek meg erre. Az utókor előtt válik majd világossá, hogy a 20. században mennyi kárt okozott a fejlett világ

azzal, hogy politikai vívmányait oda is elvitte vagy el akarta vinni, ahol azok megvalósulására még hiányoztak a tudati feltételek.

Az emberiség legjobbjainak ugyan indokolt vágya volt a mindenkit szolgáló társadalom, de ennek a realizálása nemcsak irreális, de veszélyes is, hiszen végül a fennállónál is rosszabb állapotokat szülő erőfeszítéssé vált. A lakosság egészének érdekében működő társadalom csak a tudományos-technikai forradalom eredményeként valósulhat meg, s akkor is csak néhány civilizáció keretei között.

Mivel a képességek nem, vagy csak kismértékben öröklődnek (azok nem osztályjellegű tulaj- donságok), a társadalom minden rétege számára biztosítani kellett az érvényesülés és az érdekérvényesítés lehetőségét. Ebben a társadalomban a tehetség kihasználatlansága, vagy elkallódása minden másnál nagyobb veszteség. A fogyasztói társadalomban a hatékonyság elsősorban a képesség és a tudás kibontakoztatásának mértékétől függ, vagyis attól, ami nem öröklődik.

A társadalmak determináltsága csak a fejlődés során csökken. Ez a csökkenés az elmúlt ötezer év alatt alig volt észrevehető, legalábbis tört része volt annak, ami az utóbbi száz év során bekövetkezett. Az elmúlt évezredek társadalmai tökéletesek voltak abban az értelemben, hogy gyakorlatilag nem voltak javíthatók. A ténylegesnél jobb csak a fogyasztói társadalom lehet. Az sem alapvetően jó, de azért már lényegesen jobb, legalábbis annyival, ami már megéri a fáradozást. A jelenlegi, viszonylag nagyon sok tekintetben már jóléti társadalom mégis lehetne jobb.

A társadalmi fejlődés során a társadalmak egyre fejlettebbek lesznek, de egyúttal több kiküszöbölhető hibát is tartalmaznak. A társadalmak csak úgy lesznek jobbak, hogy relatív tökéletességük egyre romlik.

A társadalom fejlődése során az erények és a hibák egyenlege javul, annak ellenére, hogy a korrigálható hibák abszolút mennyisége egyre nő.

4. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM VILÁGGAZDASÁGA

Ha a közgazdaságtudomány nem tudja előre látni, hogy milyen erők milyen irányban alakítják a kor világgazdaságát, akkor még nem igazi tudomány. Márpedig az utóbbi száz év alatt történ- teket nem jövendölték meg a közgazdászok, sőt még a jelenben most már jellemző tényekre sem igen adnak magyarázatot.

Ha megnézzük a század során megjelent újságokat, azokban szinte semmi olyat nem találunk, amely a mai kor alapvetően fontos jelenségeit tárgyalta volna. Nem sokkal jobb a helyzet a társadalomtudományi szakfolyóiratokkal, sőt a szakkönyvek esetében sem.

4.1. A JELENKORI VILÁGGAZDASÁG FŐBB JELLEMZŐI

A jó történelemkönyvekben nem mindig a csaták vagy éppen az uralkodóház házasságai jelentik a legfontosabb történelmi eseményeket, de a jelennel kapcsolatban a tömegtájékoztatás java mégis is ezen a szinten marad. Gondoljuk meg, mennyi információval árasztottak el bennünket a Golf-háborúról, és milyen keveset tudunk arról, hogy az elmúlt évtizedben Kína déli harmada a világ leggyorsabban növekvő része lett, hogy India népessége katasztrofálisan növekszik, a gazdasági teljesítménye viszont Ázsiában a legalacsonyabb, hogy a harmadik világ nagyvárosainak tucatjaiban évente több százezerrel gyarapodik a népesség akkor, amikor azokban csak az ottani alacsony elvárások mellett elfogadhatónak minősíthető körülmények között lakók száma növekszik.

Még szakmai körökben sem tudatosul, hogy az emberiség nagy többsége egyre reménytelenebb helyzetbe kerül és csupán három sziget van, amelyen a világ népességének a negyede élhet majd akkor, ha Kelet-Ázsia további néhány százmillió lakossal felzárkózik. Ezek a fejlett térségek: Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet.

A régiek azt mondották, hogy gyakran a sok információ azt jelenti, hogy a fáktól nem látjuk az erdőt. A mai helyzetben már sokkal jobb volna azt mondani, hogy a sok levéltől még a fákat sem látják, nemhogy az erdőt. Ez azért tragikus, mert régen az emberek életének alakulása legfeljebb az erdő egy szűk tájával volt összekötve. Most mindnyájunk sorsa az egész erdő törvényei között alakul.

Amennyire a figyelem központjába került a katonai szuperhatalom megszűnése, annyira kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a világgazdaságban új erőközpont jelenik meg. A Távol- Keletet gazdasági szempontból jó ideig csak Japánnal azonosították. Az utóbbi években a négy tigrist is figyelembe veszik. A legnagyobb változást azonban nem látják: Kína délkeleti harmada és Kelet-Ázsia évek óta gazdasági csodát produkál. Mintegy 4-600 milliós népességű térség legalább kétszer gyorsabban növeli gazdaságát, mint a már fejlett világ. Ami az utóbbi tíz évben Kína gazdaságában lejátszódik, annak szükségszerű következménye lesz az ország délkeleti harmadának nemcsak gazdasági, de politikai függetlenedése is. Mindezt csak akkor érthetjük meg, ha felismertük, hogy milyen tényezők fogják a jövőben alakítani a politikai önállóságot és a gazdasági integrációt.

A század legnagyobb történelmi eseménye azonban az, hogy a világ gazdagokra és szegé- nyekre való kettészakadása rohamos tempóban folyik. Mindenekelőtt azt kell látni, hogy a gyarmatok felszabadítása, az elmaradt társadalmak gazdasági kizsákmányolásának megszűnése nem azzal a várt következménnyel járt, hogy csökken az elmaradottak és a fejlettek közötti különbség, hanem éppen ellenkező hatásként, soha el nem képzelt módon növekedett. A téves

várakozásra mi sem jellemzőbb annál, hogy az egyre tragikusabban lemaradó társadalmakat fejlődőknek hívta a politika és a közgazdaság.

Az elmúlt száz, különösen pedig az elmúlt ötven év során az elmaradottak és a fejlettek közötti különbség a sokszorosára nőtt. Száz éve a legfejlettebb országban még csak az elmaradotta- kénak ötszöröse volt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, ötven éve már tízszerese, ma pedig ötvenszeresnél is nagyobb a különbség.

Azt élénken figyelte még a közvélemény is, hogy néhány országnak sikerült felzárkóznia, de azt már nem, hogy tízszer annyi tragikusan lemaradt. A kevesek felzárkózása ellenére ma a világ népességének kisebb hányada tartozik a gazdasági élvonalba, mint ötven éve. Ennek nemcsak az az oka, hogy az elmaradó társadalmak civilizációja eleve alkalmatlan a modern technika követelményeihez való alkalmazkodásra, hanem hogy a népessége rákosan szapo- rodott. A gazdaságilag elmaradottak népszaporulata olyan gyors, hogy az még megfelelő civilizációs feltételek mellett is lehetetlenné tenné a gazdasági felzárkózást. Ebből következően szükségszerű, hogy a különbség a világ fejlett ötöde és elmaradt négyötöde között nem csökken, hanem sokkal inkább prognosztizálható annak az ellenkezője.

A legfontosabb, amit az alakuló új világról tudnunk kell, hogy az emberiség többsége számára a relatív elmaradottság nőni fog. Az idetartozó társadalmakat tehát sokkal inkább indokolt volna elmaradóknak, mint fejlődőknek nevezni. Az elmúlt kétszáz év szédületes eredményei a világ kis részén azt a meggyőződést tették általánossá, hogy a társadalmak mindegyike számára kell lennie sikert hozó megoldásnak. Ez az optimista és lelkiismeret megnyugtató felfogás ellentmond mind a biológia, mind a társadalomtörténet tanulságainak. Mindkettő összehasonlít- hatatlanul több zsákutcát, mint eredményt garantáló lehetőséget ismer.

Az elmúlt ötezer év során sokkal jellemzőbb volt a kultúrák és civilizációk pusztulása és stagnálása, mint fejlődése. Szinte azt mondhatjuk, hogy az összes kultúra és civilizáció közül a

20. század elejéig csak a nyugat-európai fejlődött. Az összes többi vagy stagnált (azaz lénye- gében megmaradt kialakult korai formájában), vagy elpusztult. Ötven éve a világgazdaságnak csak két nagy centruma volt, mégpedig Nyugat-Európa és Észak-Amerika. Ma három van. Újként jelent meg Kelet-Ázsia. Az is megjósolható, hogy az utóbbi népessége és gazdasági ereje meg fogja haladni a másik kettőét. Sajnos a várható gazdasági agresszivitása is, mivel ennek a térségnek jellemzője marad a túlnépesedettség és a nyersanyaghiány. A gazdasági agresszivitás azért is erősebb lesz e térség részéről, mivel sokkal erősebb lesz az exportképes termékekben, mint a szolgáltatásokban és a hazai ellátásban.

Az elmúlt ötven év során a világ gazdasági központjaiban alapvető változások zajlottak le. Ezek következtében ott a mai társadalmak minőségileg eltérnek a korábbitól. A társadalmi- gazdasági változás ezen ötven év alatt nagyobb volt, mint bármely korábbi társadalmi változás a történelem során.

A kor alig vette tudomásul, hogy benne minőségileg megváltoztak az elittársadalmak. Pedig az imperializmus fejlett demokráciái alapvetően mások voltak, mint a modern fogyasztói társadalmak. Az elmúlt ötven év során a fejlett társadalmakban az egy főre jutó termelés sokkal többet nőtt, mint valaha az évszázados társadalmi változások alatt. Ez arra figyelmeztet, hogy a lényegi változás is alapvetőbb, mint valaha.

Ahogy a klasszikus kapitalizmus átalakult fogyasztói társadalommá, úgy váltak ennek során a század folyamán az alábbi változások a legfontosabbakká:

A/ Az életszínvonal nagyobbat emelkedett a világ fejlett részén, nemcsak mint bármely korábbi társadalmi-technikai forradalom következtében, hanem mint az elmúlt ötezer év alatt összesen. Ezen belül az emelkedés egyúttal a jövedelmek nivellálódását hozta magával. A jelenkor

tudományos-technikai forradalma abban is egyedülálló, hogy jót hozott a tömegeknek is. Ezt egyetlen korábbi technikai változáson alapuló társadalmi változásról, különösképpen pedig az ipari forradalomról egyáltalán nem mondhatjuk el. Még az ipari forradalom és polgári társa- dalma sem jelentett a lakosság számára a feudalizmusénál jobb életfeltételeket, magasabb életszínvonalat. A klasszikus kapitalizmus a korábbinál több munkát, de kevesebb szellemi igényt hozott a lakosság 90 százaléka számára. A jelen század technikai forradalma a társadalom egésze számára hozott gazdasági és kulturális felemelkedést.

B/ A polgári demokrácia lényegében az egész társadalom demokráciája lett. Nemcsak a politikai jogok váltak általánosakká, hanem a társadalmi érvényesülés is. Mégsem az elért eredményeket kell abszolutizálni, mert még ebben a tekintetben is bőven van tennivaló, hanem a változást kell reálisan látni. Száz évvel korábban még ismeretlen volt az általános választójog, a társadalom négyötöde számára reménytelen volt a társadalmi felemelkedés, a magasabb fokú képzettség megszerzése, nem volt munkanélküli segély stb.

A fogyasztói társadalom az első igazán népi társadalom. Az első, amelyben a lakosság többsége számára megszűnt a lét állandó veszélyezettsége, az éhség, a fázás, amelyben már igen jelentős a társadalmi mobilitás felfelé is. De hiba volna a minőségi változást csak az anyagi javakban mérni. Az egészségügy fejlődése legyőzte az állandó halálveszélyt. Ki gondol ma arra, hogy nem is olyan régen még a szüléstől a tüdőgyulladásig a betegségek tucatja jelentett olyan halálos veszélyt, ami az egyén számára kivédhetetlen volt?

C/ Amíg korábban a nyersanyagok és a tőke jelentették a legfontosabb gazdasági erőforrást, napjainkban a szellemi tőke vált az alapvetővé. Ez az állítás is egészen a jelen század közepéig csak a nyugat-európai civilizációs körre volt igaz, csak ez remélhetett gazdasági sikert.

Korunkban csak az a társadalom kerülhetett a fejlettek szűk körű klubjába, amelyikben a szellemi tőke gyors növelésének adva vannak a civilizációs és gazdasági feltételei. A távol- keleti gazdasági csodák gyökerét is abban kell keresni, hogy a konfuciánus civilizációt nemcsak évezredek óta jellemzi a szorgalom, a fegyelmezettség és a tisztaság, de az is, hogy mindig nagyra értékelte a tanulást. Ezért azután a politikában az iskolarendszer, a családok és egyének életében a tanulás fontossága még annál is nagyobb szerepet kapott, mint a sokkal gazdagabb Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Aki kételkedik abban, hogy egy nép tanulási intenzitásának gyökerei sok évszázados, esetleg évezredes civilizációs örökségbe nyúlnak vissza, magyarázza meg, hogy miért van az, hogy az Egyesült Államok egyetemein többször akkora arányban szerepelnek a kelet-ázsiai etnikumú diákok, mint amekkora a lakosságban való részesedésük.

D/ Amíg a kapitalizmusban a politikailag és gazdaságilag szuverén állam jelentette a kívánatos politikai keretet mind a politikai, mind a gazdasági haladás számára, addig napjainkban a nemzeti államok határai egyre kisebb szerepet játszanak a gazdaságban. A 19. században a személyek szinte szabadon utazhattak a nemzeti határokon keresztül, de az áruk mozgását szigorúan ellenőrizték és korlátozták. Aztán e század első felében még a személyek mozgását is akadályozták az államhatárok, nemcsak az árukét. A század végére azonban mind a személyek mind az áruk, mindenekelőtt azonban a pénz, szinte korlátok nélkül mehetnek át a határokon. Az államok politikai szuverenitása sokkal inkább megmaradt, mint a gazdasági.

Ma már csak papíron van meg az egyes államok gazdasági szuverenitása, hiszen a nemzetközi tőke nem ismer államhatárokat. A nem megfelelő állami döntések esetén olyan pénzmozgások indulnak meg, amelyeket a gazdaságilag legerősebb állam sem képes saját forrásaival ellensú- lyozni. A világ tőzsdéin, a nagy nemzetközi vállalatokon belül sokszorta nagyobb tőke mozgat- ható az országok között, mint amivel a jegybankok rendelkezhetnek. Ma már nem az állam

irányítja a gazdaságot, hanem a világgazdasági erőkhöz kell az államnak gazdaságpolitikájával igazodnia.

4.2. A VILÁGGAZDASÁGI MUNKAMEGOSZTÁS SAJÁTOSSÁGAI

A világ külkereskedelme, szolgáltatási és tőkeáramlási forgalma egyre inkább a három nagy gazdasági centrumon belüli és az azok közötti munkamegosztást jelenti. Ez azzal illusztrálható, hogy a külkereskedelem volumene a leggyorsabban a világgazdasági centrumokon belül nő. Ennél ugyan lassabb, de még mindig relatíve gyors a kereskedelem növekedése a három centrum között. Az átlagosnál viszont lassabban nő mind az elmaradottak egymás közötti, mind a fejlettekkel lebonyolított kereskedelme.

Még száz éve is a gyarmattartók fő kereskedelmi partnerei a saját gyarmataik voltak, ma elsősorban egymással kereskednek és a volt gyarmatokkal való gazdasági kapcsolataik jelentéktelenné zsugorodtak. Mindez szinte észrevétlenül történt, ma is többet írnak az újságok (sőt még a szaklapok is) a fejlettek számára megnyitható kevésbé fejlett területekről, mint potenciális piacbővítésről, és alig beszélnek a szomszédokkal való kapcsolatokról.

A Német Szövetségi Köztársaságnak nagyobb forgalma van Hollandiával, mint az összes volt szocialista országgal. Az Egyesült Államok külkereskedelmében Kanada megelőzi Japánt, mégis az utóbbival sokszorta többet foglalkozik a szakma, a politikusokról nem is beszélve.

A jelenkori világgazdaságban a tudományos-technikai forradalom azt hozta magával, hogy a nyersanyagok jelentősége és a világkereskedelemben képviselt súlya a korábbinak tört részére csökkent. Ezzel szemben sokszorosára nőtt az alkatrészek és a szolgáltatások részaránya. Márpedig az anyagok tekintetében, ha nem is a korábbi mértékben, de még mindig jelentősek maradhattak az elmaradott térségek, az alkatrészek és szolgáltatások szállításában azonban nem lehet számottevő szerepük.

Még a termelés és a világkereskedelem volumenéhez képest csökkenő jelentőségű nyersanya- gok tekintetében is megnőtt a fejlettek önállósága.

- Az agrártechnikai forradalom és az elmaradott térségek népességrobbanása azt hozta magá- val, hogy a fejlettek lettek az agárexportőrök és az elmaradottak az importőrök.

- A bányászatban is fontossá vált a fejlett infrastruktúra, ezért aztán a fejlettek még gyengébb geológiai adottságok mellett is hatékonyan folytathatnak bányászatot. A tőkés világ szén- bányászata szinte teljesen a fejlett országokra koncentrálódott, mindenekelőtt Kanadára, az Egyesült Államokra és Ausztráliára. Még az olajkitermelésben is csökkent a gazdaságilag elmaradott térségek korábbi súlya. A fejlett országokban olyan geológia feltételek mellett is feltárásra kerül az olaj és a gáz, amelyek a fejletlenek között szóba sem jöhetnének.

Annak, hogy a világkereskedelem a leginkább világgazdasági centrumokon belül nő, egyrészt a közelség, másrészt a civilizációs rokonság a magyarázata. A modern termelési eljárások annyira a rugalmasságra és a gyors szállításra épülnek, hogy a közelség vált a legfontosabb szemponttá. Arra van szükség, hogy az alvállalkozók és a szolgáltatók szinte órára szállítsanak. Ehhez pedig a kisebb távolság és a civilizációs rokonság a legfontosabb.

A világgazdasági centrumok közötti munkamegosztást azzal jellemezhetjük, hogy a tömegáruk termelésére a távol-keletiek, bizonyos szolgáltatásokra és innovációra pedig inkább az észak- amerikaiak és az európaiak alkalmasabbak. Ezért nagy a távol-keleti országok külkereskedelmi egyenlege és ezért passzív az észak-amerikaiaké és az európaiaké, ezzel szemben a szolgál- tatások területén az egyenlegek éppen ellentétesek. Mivel a nemzetközi szolgáltatások sokkal

jobban nőnek, mint az áruk forgalma, a jelenlegi pénzügyi egyensúlytalanságok idővel egyre inkább kiegyenlítődnek.

Ma a nagy tőkemozgások is egyre nagyobb súllyal a fejlettek körén belül maradnak. Ezen a téren is ugyanazok a tendenciák a jellemzőek, amelyekre a nemzetközi áru- és szolgáltatási forgalom tárgyalása során utaltunk. Az elmaradott térségek nem annyira gazdasági, mint sokkal inkább politikai okokból kapnak hiteleket. Ezek a hitelek csak kivételes esetekben térülnek meg, kerülnek visszafizetésre. A világ kevésbé fejlett térségei egyre jobban és egyre reménytelenebbül eladósodnak.

Kevesebb szó esik a működő tőkék nemzetközi áramlásáról, pedig ezek is egyre inkább a fejlett térségeken belül maradnak. A távol-keleti és elsősorban a japán működő tőke térhódí- tásáról sok szó esik, pedig ennek a súlya sehol nem éri el a szomszédos országok tőke- befektetéseinek súlyát. Az Egyesült Államokban többször annyi kanadai, angol és holland tőke működik, mint japán tőke, holott e három ország együttes népessége és nemzeti jövedelme kisebb, mint Japáné.

A gazdaságilag elmaradott országokból pedig minden adminisztratív korlátozás ellenére a fejlett térségekbe menekül a tőke.

4.3. A CIVILIZÁCIÓS KARAKTER JELENTŐSÉGE

A civilizáció kifejezést az alábbiakban a lakosságra jellemző értékrendre, helyzetmegítélésére és a magatartásformákra értjük.

Azt már a századforduló idején felismerte Xxx Xxxxx, hogy a kor ipari társadalmát csak a nyugat-európai puritán civilizációs tradícióval rendelkező országok képesek felépíteni. Mennyire igaz ez a jelenkori fogyasztói társadalom viszonyai között? Kétségtelen, hogy a puritán civilizációjú országok a világ gazdasági élvonalában maradtak. Kiderült azonban, hogy a távol-keleti puritanizmus is legalább egyenértékű, sőt az ipari termelésre való megfelelés tekintetében meg is előzi azt. Japán például már a kapitalista ipari társadalom felépítésére is alkalmas emberi feltételekkel rendelkezett, de nem voltak polgári tradíciói és túl erősek voltak a feudális maradványok.

Annak a ténynek, hogy az ipari termelésben ma a távol-keleti országok a leghatékonyabbak, alapvetően az az oka, hogy civilizációjuk erre a nyugati puritánokénál is alkalmasabb. Ez a civilizáció különösen erős hajlandóságot mutat a fegyelmezett munkára, a takarékosságra. Ezért nagyon előnyös az ipari termelés szempontjából. Ha megnézzük, hogy mely országoknak nagy a külkereskedelmi aktívumuk, kiderül, hogy a puritánoknak, és ez annál nagyobb, minél puritánabbak. Ennek az a magyarázata, hogy a puritánok az árutermelésben erősek, a szolgáltatásokban és a belső piacfejlesztésben gyengék. Ezért sok pénzük van, de nem élnek ennek megfelelően jól.

Európában a legnagyobb változást az jelentette, hogy az utóbbi évtizedek során az észak- nyugati puritánok mellé felzárkóztak a tőlük délre élő, individualista civilizációval rendelkező népek is. A kontinens leggyorsabban fejlődő népei a svábok, a bajorok, az osztrákok, az észak- olaszok és a kelet-franciák. Újabban, és a körülményekhez viszonyítva ide számíthatjuk a katalánokat, a baszkokat és a szlovéneket. Ezeket a népeket az individualizmus jellemzi.

Az individualista civilizációjú területek előretörésének tanúi lehetünk az Egyesült Államokon belül is, ahol Kalifornia, Texas és Florida a legdinamikusabb államok, amelyeknek civilizációs karakterére egyáltalán nem jellemző az észak-keleti, a század első felében még leggazdagabb államok puritanizmusa.

Az individualista népek pénze nem olyan kemény, az életszínvonaluk viszont viszonylag magas. Ezek nem annyira termelni, mint szolgáltatni, és főleg élni tudnak jobban, ezért erős a belső piacuk, passzív a külkereskedelmi mérlegük.

Ahogy az ipari társadalmak átalakultak szolgáltató társadalmakká, az individualista civilizációs jellemvonások egyre jobban felértékelődtek. A modern technika gyors változásokat követel meg nemcsak a termelésben, de a szakmai képzettségben is. A technikai fejlődés ugyancsak előtérbe hozza a kisebb gazdasági egységek szerepét is. Ehhez pedig olyan ember kell, aki sokra értékeli a rugalmasságot, a gazdasági függetlenséget, aki ugyan nem elég fegyelmezett a hivatalokban és a nagy vállalatokban, de igen szorgalmas és leleményes a maga gazdájaként.

Joggal tételezhető fel, hogy az individualizmus felértékelődése tovább fog tartani. Ezt azonban a közgazdászok alig veszik tudomásul. A gazdasági életben még mindig túlértékelik a klasszi- kus értelemben vett termelést, ahogyan az természetes volt a múlt században, és ami még ma is jelentős ugyan, de jelentősége a szolgáltatásokhoz, a sok apró igény kielégítéséhez képest egyre csökken. A gazdasági szakemberek túlértékelik a nagyüzemi termelés által megkövetelt erényeket, és alulértékelik az egyéni vállalkozásokhoz szükséges tulajdonságokat. Pedig a jelen tendenciái nem ebbe az irányba mutatnak.

Az indokolatlanul erős termelői szemlélet leginkább ott érhető tetten, amikor a távol-keleti szféra jövőjét festik fel a közgazdászok. Azt a vitathatatlan tényt, hogy a Távol-Kelet érte el a legnagyobb gazdasági sikereket, senki nem tagadhatja. A siker nagyságát azonban túlértékelik, mert az eredményeket nem az életszínvonalban, hanem a termelésben mérik. Márpedig a távol- keleti gazdaságok sokkal jobbak a termelésben, mint az életszínvonalban. Még komoly szakemberek is azt írják, hogy Japán már utolérte az Egyesült Államokat az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tekintetében, de azt nem teszik hozzá, hogy az azonos nagyságú nemzeti jövedelem termelése több munkával történik, és legfeljebb csak kétharmadnyi életszínvonalat tesz lehetővé.

A helyes megállapítás az lenne, hogy a Távol-Kelet lesz egyre inkább a világgazdaság termelő- műhelye, de ezért nagy árat kell fizetnie a lakosság életszínvonalában és munka-erőfeszíté- sében. A japánok életszínvonala ugyan legalább 20-30 százalékkal alacsonyabb, mint az észak- olaszoké, ezért mégis közel ötven százalékkal több munkaórát kell dolgozniuk. Más szavakkal: Japán ugyan megelőzi a közgazdaságtudomány mércéje szerint Észak-Olaszországot, de a japán népnek azonos fogyasztásért még egyszer annyit kell dolgoznia. A közgazdászok szem elől tévesztik, hogy mi a gazdaság társadalmi célja: minél kevesebb erőfeszítéssel minél több szükségletet kielégíteni. A közgazdászok számára csak a termelés számít, az erőfeszítés nagysága és az élvezett fogyasztói eredmény nem kerül figyelembevételre.

A lényegen azonban nem sokat változtat, ha azt vizsgáljuk, mely országok gazdasági fejlődése volt gyors, melyeké lassú, hogy milyen alapon mérik a gazdasági eredményt. Tény az, hogy fejlett gazdaság ma csak a világ három körzetében jön létre, Európa nyugati felében, Észak- Amerikában és a Távol-Keleten. Ebből pedig az derül ki, hogy gazdasági fejlődés egyelőre csak ott várható, ahol a fenti civilizációs karakter valamelyike a jellemző. Tehát a világ négy- ötödében nem számíthatunk arra, hogy megszűnik a relatív gazdasági lemaradás növekedése.

A világgazdaság három nagy centruma között sokkal gyorsabban nő a munkamegosztás, a kereskedelmi forgalom, mint az elmaradottak és a fejlettek között. A leggyorsabb a külkeres- kedelem növekedése azonban az egyes centrumokon belül, ezt követi a centrumok között és hátul kullog az elmaradottak külkereskedelme. Ha a világgazdasági tendenciákat a külkereske- delmen keresztül vizsgálnánk, akkor erre a legjobb példával az Egyesült Államok külkeres- kedelme szolgál. Kanadával nagyobb a külkereskedelmi forgalma, mint a Távol-Kelet országai- val, és ez nagyobb mint Nyugat-Európával. A világ gazdaságilag kevésbé fejlett részével folytatott külkereskedelmének a súlya viszont egyre kisebb. Ugyanez a jelenség állapítható meg, ha Nyugat-Európa vagy a Távol-Kelet külkereskedelmi adatait nézzük. A leggyorsabban a térségen belüli forgalom nőtt, ezt követi a fejlett szférák közötti, és hátul kullog az elmaradottakkal folytatott külkereskedelem.

Térjünk azonban vissza a gazdasági növekedés és a civilizáció kapcsolatára. Az nyilvánvaló, hogy a világgazdaság három nagy centruma közül kettőben megtalálható mind a puritanizmus, mind az individualizmus. Ott tehát nincs akadálya annak, hogy a térségen belül szinte minden feladatot meg lehessen oldani, hiszen a lakosság egyik része kiválóan alkalmas a tömeg- termelésre, a másik a szolgáltatásokra, a speciális termelési igények kielégítésére. Mi a helyzet azonban a Távol-Keleten?

Japán prototípusa a szigorú puritanizmusnak. Ami eddig óriási előnye volt, várhatólag egyre kevésbé lesz az. Amíg Európa és Észak-Amerika kettőscivilizációjú térség, van benne igen erős puritán és igen erős individualista elem is, addig Japán a világ leghomogénebb civilizációjú országa. Abban egységes és szinte erkölcsileg kötelező a puritanizmus. A Négy Tigrisről is általánosságban ez mondható el.

Kelet-Ázsia egésze azonban nem ennyire homogén civilizációjú. A dél-kínaiak viszonylag individualisták, rugalmasak, kereskedő szelleműek. Nem véletlenül csak ebből a dél-kínai civili- zációból rajzott ki nagyszámú népesség a tőle délkeleti világba, ahol aztán szinte egyedüli képviselője lett az iparos és kereskedő polgárságnak. Az európai civilizációban az elmúlt évezred során az olaszok és a zsidók által játszott világ- és belkereskedelmi szerepet játszották és játsszák mindmáig a dél-kínaiak. Napjainkra annyira jellemző a kelet-ázsiai puritánok gaz- dasági sikere, hogy megfeledkezünk arról, hogy Kína délkeleti része viszonylag individualista. Ha nem is európai, de kelet-ázsiai mértékkel mérve.

Ahogy a közgazdaságtudomány Európát a 19. században a nyugat-európai puritanizmussal azonosította, és az Egyesült Államokat az északkeleti államok puritanizmusával jellemezte a század közepéig, úgy Kelet-Ázsia civilizációját a japánokéval, a koreaiakéval és az észak- kínaiakéval azonosítja. Ez azért hiba, mert tőlük délre él vagy 600 millió individualistább ember, akiknek a kultúrája legalább annyira kelet-ázsiai, mint amennyire az individualista olaszoké európai.

Kelet-Ázsiában tehát néhány évszázados késéssel ugyanaz játszódik le, ami Európában és Észak-Amerikában: a gazdasági fejlődés első szakaszában a puritán rész jár az élen, a másodikban az individualisták felzárkóznak, sőt előre törnek.

E két civilizáció mindhárom térségen belül egymással egyre jobban integrálódni fog. A nyelv mint államszervező tényező el fogja veszíteni az elmúlt száz évben játszott fontos szerepét. Ezzel szemben a különböző civilizációk csak akkor fognak azonos államkeretekben megférni, ha színvonaluk a gazdasági követelményeknek való megfelelés tekintetében azonos. Hiába beszélnek egy nyelvet például az északi és déli olaszok, a déliek gazdasági téren egyre inkább le fognak maradni és ennek megfelelően politikailag el fognak szakadni. Érdekes módon a lemaradásuk annál nagyobb lesz, minél jobban fel akarják emelni magukhoz őket az északiak,

és minél tovább fognak ragaszkodni az egységes államiságukhoz. A modern korban tragikus következményekkel jár az, ha egy népet vagy akárcsak egy országrészt adminisztratív és gazdasági eszközökkel akarnak felemelni.

Minden bajba jutott nép azt hiszi, hogy kellő nagyságú alamizsna, segély vagy támogatás kisegítené. A tapasztalat ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Ezzel szemben az elnyomott, de fejlődésre alkalmas népek még az elnyomatásukban is jobban fejlődnek az elnyomóiknál. Ebben a tekintetben jó példák a balti népek, a szlovének és a katalánok gazdasági sikerei.

Azt a változást is a század hozta, hogy amíg a 19. századot a különböző fejlettségi szinten lévők kooperációja, illetve kikényszerített együttműködése jellemezte, addig ma már, és a jövőben egyre inkább, csak az azonos szinten lévők tudnak majd együtt élni. A különböző nyelv nem lesz akadály, de a nem megfelelő civilizációs szint eleve kizárja a békés egymás mellett élést.

4.4. A KULTÚRA DEZINTEGRÁLÓ SZEREPE

A világ gazdasági centrumaiban egyre fokozódni fog a gazdasági integráció, ugyanakkor a különböző kultúrák egyre jobban önállósulnak. A világgazdaság egyre kevésbé fogja ismerni a határokat, különösen egy-egy térségen belül, a kulturális autonómiák ugyanakkor egyre erősebbek lesznek.

Ezek az ellentétes jelenségek mindenekelőtt a megnövekedett szabadidővel magyarázhatók. A modern társadalmakban egyre rövidebb lesz a szervezett munkában töltött idő, egyre több a szabadon megválasztott módon eltölthető. Nyugat-Európában a munkaviszonyon belül az éves potenciális munkaidőnek már csak legfeljebb fele van szervezetten munkával lekötve. Ez az arány a Távol-Keleten közel van még a háromnegyedhez és Észak-Amerikában a kétharmad- hoz.

Érdekes módon kevés szó esik arról, hogy a távol-keleti gazdasági sikerekben milyen nagy szerepet játszik az európaiakénál legalább ötven százalékkal hosszabb munkaidő, aminek ráadásul az intenzitása is nagyobb. De nemcsak a munkaidő hossza és intenzitása nagyobb a Távol-Keleten, hanem a tanulásra, a tudatos szellemi vagyonképzésre is lényegesen több időt fordítanak. Márpedig ezt is külön kellene választani a szabadidőtől, hiszen azt a legfontosabb termelési tényező, a tudás gyarapítására fordítják. De még ez az arány is csak a munkaképes korcsoportokra vonatkozik. Ehhez még hozzá kell venni, hogy ma már a tanulás azon része, amit már munkaképes korban töltenek, mintegy öt év, és a nyugdíjkorhatárt meghaladóan is legalább ennyi munkaképes évet élnek meg, akkor a szervezetten munkával töltött munkaidő alig harmadát éri el a potenciálisnak.

Érdemes megjegyezni, hogy az életszínvonal mérése során csak a fogyasztást veszik figye- lembe, de azt nem, hogy ezt mekkora munkával lehet elérni. Pedig az ember felszabadulása nemcsak a nagyobb fogyasztásban, hanem a szabadidő megnövekedésében is jelentkezik. Különösen, mert a szabadidő egyre fontosabb társadalomformáló tényező lesz. Még a marxisták sem vették tudomásul, hogy a lerövidült munkaidőnek az is a következménye, hogy a tudatot már nemcsak a munkahelyen uralkodó viszonyok alakítják, hanem egyre inkább, s ma már jobban, a szabadidő eltöltésének módja is. Többek között ezért nem vált be a bejósolt elidegenedés.

4.5. A VILÁGFOLYAMATOK PROGNOSZTIZÁLHATÓSÁGA

A megelőző ötven évvel aránytalanul többet foglalkoztam, mint a következő ötvennel. Tettem ezt azért, mivel a jövő előreláthatóságának a feltételei egyre romlanak. Minél gyorsabban változik a világ, annál nehezebb az előrelátás. Márpedig az elmúlt ötven év alatt többet válto- zott, mint előtte ötezer év alatt. Tehát a várható részletekre vonatkozó előrelátás századára csökkent. Régen az sem sokat tévedett, aki azt mondotta, hogy száz év múlva az lesz, ami ma van. Ma gyakran az is alaposan téved, aki azt mondta öt évvel ezelőtt, hogy ma is az lesz, ami akkor volt.

De nemcsak a változások üteme gyorsult meg, hanem ennél is jobban megnőtt a változásokat létrehozó tényezők száma. Minél fejlettebb a társadalom, annál több nem kvantifikálható tényező alakítja a sorsát. Csak mosolyogni tudok azokon a társadalomtudósokon, akik számítógépre vitt modelleken akarják térképezni a várható változásokat. Jó példa erre a Római Klub jelentése, amely például a nyersanyagok szűkösségében látta a gazdasági növekedés lelassulásának okát. Tíz év múlva nevetségessé váltak. Ma azok élnek a legjobban, akiknek nincs nyersanyaguk.

Amennyire gyenge lábon áll még a társadalomtudományi futurológia, annyira hiba az is, ha a korunk fontos történelemformáló jelenségeit nem veszik tudomásul. Az nem baj, hogy nem tudjuk mi lesz a jövőnk, de az igen, hogyha hamis alapokon jósolgatunk, vagy ha nincs elfogadható jövőképünk. Ahogy az egyének sorsa ma már alig látható előre, a társadalmaké sem. Mégis csak annak az egyénnek van bíztató jövője, aki előtt világosak és reálisak a jövőjére vonatkozó elképzelések, aki tárgyilagosan méri fel adottságait és lehetőségeit. Az ilyen egyénnek is azt kell minden hosszabb életszakasza után megállapítania, hogy bizony, az élete nem úgy alakult, ahogy elképzelte, de mégis jobban azokénál, akiknek nem voltak elképzeléseik. Fokozottan áll ez a követelmény a társadalmakra is.

A közgazdaságtanra is jellemző, ami a kor minden társadalomtudományára, hogy gyorsabban növekednek az előrelátás nehézségei, egyre bonyolultabb és számosabb tényező alakítja a jövőt, mint ahogyan a tudomány fejlődik. Az egyszerű és lassan változó világban könnyű volt előrelátni, hiszen nagyon hasonlított a jövő a jelenhez. Gyorsan változó és egyre bonyolultabb és komplexebb társadalmak jövőjét a sokkal nagyobb felkészültségűek sem láthatják előre. Ebből a szükségszerűségből kellene fakadnia annak, hogy nem a jövő tervezése a fontos, hanem sokkal inkább a mindenkori jelen eseményeinek gyors feldolgozása, a megváltozott követelményekhez való gyors igazodás. A kor társadalomtudományai számára sokkal fonto- sabb a rugalmas alkalmazkodás, mint valamely elméleti rendszerhez való ragaszkodás.

Aki mindezt kétségbe vonja, vizsgálja meg, mennyit látott előre a tudomány abból, ami ma van. Azt kell megállapítania, hogy nagyon keveset. Amit látott, az sem bizonyult a legfontosabbnak.

4.6. A NYERSANYAGOK CSÖKKENŐ JELENTŐSÉGE

A század közepén meglepetésként hatott, hogy a háborúban vesztes országok (akiknek a fizikai vagyonuk elpusztult) gyorsabban meggazdagodtak, mint a nyertesek, akiknek sokkal jobban megmaradtak a termelő-berendezéseik. Egyértelművé vált, hogy a társadalom gazda- sági eredménye már nem a vagyoni gazdagságtól, még kevésbé a tőkeként működő vagyon nagyságától, hanem a szellemi vagyon nagyságától és minőségétől függ. (Most tekintsünk el egy sor más, e tekintetben jelentős szerepet játszó szemponttól, például attól, hogy a vesztesek szorgalmasabbak, szerényebbek voltak, bátrabban és következetesebben végrehajtottak egy sor társadalmi reformot. Ezt megtehetjük annál is inkább, mivel a szorgalom és a szerénység

önmagában nem hozott sehol eredményeket, ha nem párosult magas szintű szellemi vagyonnal, képzettségi és képességi szinttel.) Mindebből legalább azt a következtetést kellett volna levon- ni, hogy a hosszabb távú gazdasági fejlődés szempontjából nem a tőke az alapvető termelési tényező.

Az is egyértelműen bebizonyosodott, hogy a nyersanyaggazdagság sem elsőrangú tényező a hosszabb távú gazdasági eredmények szempontjából. A nyersanyagokban gazdag országok többsége elmaradt, az élre kerülők, a leggyorsabban fejlődők pedig szinte kivétel nélkül szegé- nyek, vagy legalábbis viszonylag szegények nyersanyagokban. Brazíliának, Iránnak, az olajban gazdag arab államoknak mesés jövőt jósoltak, mégis mindnyájan elmaradtak. A leggazda- gabbak ezzel szemben azok az országok lettek, amelyek nem rendelkeznek nyersanyagokkal, viszonylag szűkös hasznosítható területen kell megélniük. Európában Svájc erre a prototípus, de ide sorolható Németország, Svédország vagy Dánia is, vagyis a leggazdagabbak. Ázsiában a közismert példa Japán, de hasonló helyzetből emelkedett fel viharosan Tajvan és Dél-Korea is. A legjobb példát azonban Hong-Kong és Szingapúr jelenti.

Az ok elsősorban az, hogy a nyersanyagokban gazdag országok egyrészt az erőforrásaik, beruházásaik túlságosan nagy részét az átlagosnál sokkal tőkeigényesebb kitermelőiparokba fektették, ezzel nemcsak kevesebb munkaalkalmat teremtettek, hanem relatíve autarkiára rendezkedtek be. Az is szerepet játszott a nyersanyagokban gazdagok lemaradásában, hogy volt pénzük, halogathatták a reformokat. A kor követelményeihez való igazodást szinte minden esetben csak a nyomasztó szükség kényszeríti ki. Akinek jól megy dolga, az mindig konzer- vatív.

4.7. A 20. SZÁZADI FELZÁRKÓZÁSI ÉS LEMARADÁSI UTAK

A jelen században számos európai országnak sikerült felzárkóznia a fejlettek közé. Ezek azon- ban a közgazdasági viszonyaikat jelentősen eltérően szervezték. A skandináv országok igen magas adókkal és társadalmi újraelosztással csináltak csodát, más országokban ennek felényi súlyú társadalmi újraelosztás is sikeresnek bizonyult.

Nemcsak az angolszász és a német gazdasági mechanizmus különbözik egymástól lényegesen, de még nagyobb eltérést mutatnak e téren a távol-keleti országok. Ezeken belül például Dél- Korea és Tajvan két szélsőséget jelent, mégis mindkettő gazdasági csodát produkált. Hong- Kong és Szingapúr is merőben más politikai és gazdasági feltételrendszerben érték el hasonló eredményeiket.

A sztálinizmus még ott is megakadályozta a gazdasági felzárkózást, ahol ennek a feltételei egyébként adva lettek volna. A gazdasági csodákat erőszakkal el lehet fojtani, de létrehozni nem lehet. A szocialista viszonyok között is nagy különbségek mutatkoztak a gazdasági hatékonyságban. Jugoszlávián belül az adott szocialista politikai és gazdasági rendszer nagyon eltérő eredményeket hozott a szlovének és a szerbek számára.

A szovjet rendszer szinte végletes centralizációja ellenére egészen más gazdasági fejlődés és struktúra alakult ki az orosz köztársaságokban, a közép-ázsiaiakban, a baltikumiakban és a kaukázusiakban attól függően, hogy milyen civilizációs örökségre épült rá a sztálinizmus. Azt majd a következő évtized fogja megmutatni, hogy az erőszakkal megakadályozott fejlődés mennyire hagyott maradandó nyomokat. Ha kiderül, hogy a volt NDK és Csehország gyorsan felzárkózik, ha Észak-Korea az egyesülés után szintén képes lesz erre, akkor azt is ki lehet majd mondani, hogy a gazdasági csodákat csak időlegesen lehet hátráltatni. Jelenleg olyan országok is hivatkoznak a sztálinista erőszakra, mint a lehetséges fejlődésüket megakadályozó

intermezzóra, amelyekről ki fog derülni, hogy eleve nem voltak és ma sem képesek a gazdasági felzárkózásra.

A nyugati befolyás kirobbanó eredményeket hozott a Távol-Keleten de nem volt eredményes Görögországban és Törökországban, mert az előbbiekben a civilizációs örökség nagyon kedvező volt, az utóbbiakban pedig kedvezőtlen. A távol-keleti civilizációt ugyanis évszázadok óta a szorgalom, a fegyelmezettség, a tisztaság és a takarékosság jellemzi, amely tulajdonságok egyáltalán nem jellemzőek a mediterrán népekre vagy a törökökre.

Levonható azonban még egy általánosabb tanulság is. A politikai diktatúra a gazdasági utolérés bizonyos kezdeti szakaszában kedvező lehet, ha ez a gazdaságban nem számolja fel a piac elsődleges befolyásoló szerepét. A politikai diktatúra azonban csak ott tartható megfelelő távolságra a gazdaságtól, ahol ezt külső politikai nyomás is vigyázza. A németség gazdasági felzárkózása is a politikai diktatúrák alatt történt. Ezek közül azonban sem a xxxxxxxxx, de még a xxxxxxx sem volt képes a piacot teljesen háttérbe szorítani, mert a piac védelmét jól szolgálta az erős polgári tradíció.

A politikai diktatúrát a Távol-Keleten az amerikai politikai befolyási övezetben részben a nyugati politikai nyomás akadályozta abban, hogy a diktatúra felszámolhassa a piacot, részben pedig az is, hogy a gazdasági konjunktúrája a világpiacon versenyképes exportra épült. Márpedig az erős világpiaci hatás is jó ellenszer a gazdasági diktatúrák korlátozására.

Azt is látni kell azonban, hogy a politikai diktatúra és a piacgazdaság párhuzamossága csak az olyan országokban valósítható meg, amelyekben erősek a kollektivizmus történelmi gyökerei, amelyekre a puritán civilizáció a jellemző. Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Argentínában nem hozta meg a gazdasági felzárkózást a politikai diktatúra és a piac- gazdaság ötvözete.

4.8. A MEGSZÁLLÁSOK ÉS A KATONAI KIADÁSOK SZEREPE

A második világháború utáni megszállásoknál a rosszban is volt valami jó a megszállott ország számára, különösen, ha a megszálló gazdaságilag és politikailag fejlettebb volt. Az előző században még a gazdaságilag hatalmas országok általi megszállástól kellett a leginkább félni, mert azok értettek legjobban a kizsákmányoláshoz. Ma azonban már a fejlettek számára gaz- dasági és politikai teher az elmaradott országok megszállva tartása. Közép-Kelet-Európa népeinek is jobb lett volna, ha náluk a feudális maradványokat amerikai és nem szovjet nyomásra törik össze. Ez azonban irreális vágyálom maradt. Sajnos minket a nyugati hatalmak nem akartak megszállni. Azt is igazolta a történelem, hogy a nyugati megszállás és politikai befolyás sem jelent megoldást ott, ahol a belső feltételek hiányoznak. Törökország nem lett nyugati demokrácia csak azért, mert ott az amerikai és a nyugat-európai politikai és katonai befolyás érvényesült. Irán vagy Szaúd-Arábia még addig sem jutott el a gazdasági és különösen a politikai fejlődésben, mint a szovjet uralom alá került közép-ázsiai mohamedán országok.

Nem igazoldódott be, az az általános nézet sem, hogy a túlzott katonai kiadások szükség- szerűen visszavetik a gazdasági fejlődést. Az elmúlt évtizedek során számos ország igen magas hadikiadások mellett is képes volt a gazdasági csodára. Ennek példája Dél-Korea és Tajvan. A gazdasági erőforrások racionális felhasználását illetően is hibásaknak bizonyultak tehát a közgazdasági elméletek.

4.9. GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS ÉS NÉPSZAPORULAT

Arra a kérdésre eddig még nem találtak választ, hogy miért vált általánossá a jólétben élő emberek számára, hogy nem szaporodnak? Talán azért, mert a szaporodás (mint a termé- szetben) általában akkor nagy, ha nagy a létbizonytalanság? Miért van az, hogy a munkaerő nem mennyiségileg, hanem minőségileg bővül, ha az életszínvonala magas? Talán azért, mert a létének fő garanciáját a nagyobb tudásban láthatja. E két kérdésre azért kell a választ keres- nünk, mert ha nem ez jelentkezne a fejlettség bizonyos fokán, akkor a fogyasztói társadalmak ki sem alakulhattak volna.

A társadalmi és gazdasági fejlődés csak ott versenyképes, ahol egyrészt már elértek egy megfelelő színvonalat, másrészt olyan a civilizáció, hogy a további jólét nem okozza a népesség szaporodását, de kiváltja a képzettség fokozását. A kor társadalmi és gazdasági kihívásának csak azok tudnak megfelelni, akikre ezek az adottságok jellemzőek.

Ha pedig azt kutatjuk, miért rendelkezik egy adott társadalom e kettős tulajdonsággal, messzire kell visszamennünk. Az elért gazdasági fejlettség elsősorban annak köszönhető, hogy a klasszikus kapitalizmus kihívásának megfelelt az ország civilizációja, amelynek a gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza.

Az életszínvonal emelkedése csak kivételes esetben nem jár tragikus következményekkel. Kivételes esetben az életszínvonal emelkedése hozhat társadalmi-gazdasági sikert. A fogyasztói társadalmakban a belső fogyasztásnak nemcsak a mennyiségét kellett erőteljesen növelni, hanem igazodni kellett annak új és gyorsan változó struktúrájához is.

Még az elméleti közgazdászok sem vették tudomásul, hogy a fogyasztás oldalán milyen minőségi változás állt be a jelen század során.

A gazdasági expanzió teljesen új jelenség a társadalmak történetében. A nyugat-európai civilizáció viszonyai közötti kapitalizmus az első olyan társadalom, amely nemcsak képes a növekedésre, hanem azt meg is tudja emészteni. A gazdasági növekedés lehetősége önmagában már a korábbi társadalmak többségében is adott volt (ha nem is olyan mértékben, mint a 19. századi Nyugat-Európában), de ezeket a társadalmakat elpusztította volna a nagyobb gazdag- ság. A múlt szinte minden társadalma képes lett volna a termelés növelésére, de képtelen annak egészséges felélésére. Az könnyen belátható, hogy az ókori társadalmak mindegyike igen jelentős olyan erőforrással rendelkezett, amelynek segítségével bővíteni tudta volna a termelését. Ezt bizonyítják azok a gazdaságilag passzív, a termelés céljaitól idegen óriási felhalmozások, kincsképzések, amelyek mai szemmel is igen magas felhalmozási rátát jelen- tenének.

A termelésnövekedés okozta társadalmi válságok legmeggyőzőbb példáival azonban a jelenkor harmadik világában találkozunk. Ezek a társadalmak bőven rendelkeznek felesleges munka- erővel, ezeket be lehetne fogni a gyorsabb gazdasági fejlődéshez szükséges felhalmozásokra, de ez még csak tovább rontaná a társadalmi problémáikat.

A harmadik világ gazdaságának nem az a baja, hogy nem tudja növelni a termelését, hanem az, hogy ebből egyelőre szükségszerűen olyan népszaporulat következik, amely csak növeli a társadalom válságát, de még a gazdasági hiányt is. Hiába nő a társadalom által termelt nemzeti jövedelem, ha csökken az egy lakosra jutó része és így csökken az egy lakosra jutó fogyasztás is, továbbá ha ennél is sokkal gyorsabban fogy az egy lakosra jutó vagyon. Ami mindennél nagyobb baj, nőnek a társadalmi feszültségek, tovább csökken a társadalmi stabilitás. A múlt társadalmainak vastörvénye volt a népszaporulat féken tartása, amit akkoriban nem lehetett

mással biztosítani, csak a létszükségletekre korlátozott fogyasztással. A háborúk és öldöklések ebben csak másodlagos (ha nem is elhanyagolható) szerepet játszottak.

Ha a társadalom a létszáma egyszerű újratermelését biztosító terméknél többet termelt, azt a fogyasztástól és a racionális felhalmozástól kellett elvonnia. Ezért volt minden gazdaságilag rövid távon növekedésre képes társadalomra jellemző az uralkodó réteg pazarlása, a kincs- gyűjtés, a monumentális létesítmények és a népművészetek elterjedése. Minden korábbi civilizációban jellemző volt a mai értelemben vett pocsékolás. E társadalmak virágkorát mindig a passzív felhalmozás, a kincsképzés és a pocsékolás jellemezte. A vallás előírta a munkaszü- neti napokat, szigorúan büntette azok megszegését, a vallási szertartások igen jelentős gazda- sági értelemben vett pocsékoló fogyasztást is tartalmaztak. Éppen a szegény társadalmakat jellemezte az időnkénti mértéktelen pocsékolás, a drága esküvő, temetés, a kincseket érő ruházat és kegytárgyak gyűjtése, az egészségre is ártalmas ünnepi lakomák stb.

Ha a nyugat-európai városok céhiparának ez előírásait vizsgáljuk, azt kell tapasztalnunk, hogy azok bonyolult előírásai sokkal inkább termelékenységkorlátozók voltak, mint racionálisak. Ezek a céhelőírások szinte beteges védekezést jelentenek a termelés racionalizálásával, technikai fejlesztésével szemben.

Szentségtörésnek tekintik még ma is, ha azt mondom, hogy a nagy műalkotásokat és a népmű- vészet csodálatos termékeit nem az emberrel veleszületett esztétikai igény, hanem a társadalmi stabilitás biztosításának szükségszerűsége hozta létre. Ezek a kultúrtermékek ugyanis csak ott és csak akkor jöttek létre, amikor a társadalom termelési potenciálját nem volt szabad a nép fogyasztásának növelésére fordítani, amikor a társadalom kényszerrel (közmunkákkal) vagy önként (népművészettel) kincsekbe építette be a társadalmilag felesleges munkaerejét. Ebből a szempontból a piramis, a katedrális, az ékszerek éppen olyan kincsek, mint a népművészeti tárgyak tömege.

Itt is világosan látni kell, hogy amikor egy társadalom ellentmondásosságáról beszélek, akkor ezzel csak azt mondom, hogy a társadalmi érdek csak az uralkodó osztály érdekeit érvénye- sítette. A többi osztály érdeke háttérbe szorult, mert nem egyezett meg a társadalom érdekei- vel. A tömegek érdeke az lett volna, hogy jobban éljenek, de ezzel megnőtt volna a népsza- porulat, tehát a társadalom elvesztette volna a stabilitását. A mégis megnövekedett népességet az éhség csökkentette volna le a társadalmilag elviselhető mértékre. A fogyasztói társadalmat megelőző minden társadalomban ellentétes volt a többség érdeke a társadalom hosszú távú érdekeivel.

A mai ember nehezen látja be, hogy a múlt társadalmaiban a kevesek gazdagsága és korlátlan hatalma az egyik oldalon, a tömegek nyomora és jogfosztottsága a másikon a hosszú távú társadalmi érdekkel összhangban volt.

Mivel a társadalom stabilitása csak az egyik, az uralkodó osztály érdekeivel volt összhangban, végső soron azt kell mondanunk, hogy a társadalmi érdek minden társadalomban (a jelenlegi fogyasztóit kivéve) lényegében az uralkodó osztály érdekével volt azonos.

Az uralkodó osztály azért jött és jön létre, mert a társadalmi érdeket csak egy kisebbség és csak erőszakkal érvényesítheti. Az osztálytársadalmak tehát nem a társadalmi érdek ellen vannak, hanem éppen annak a hordozói. Ezt nemcsak a marxisták értették alapvetően félre, hanem a jelenkor humanistái is, akik a fogyasztói társadalmak erkölcsi és emberjogi követel- ményeit a múlt és a jelen elmaradott társadalmaiban is érvényesíthetőnek tekintik. A társadalom fejlődéstörvényei ismeretének teljes hiányára vall az a felfogás, hogy minden más társa- dalomban a náluk már érvényesített politikai és társadalmi viszonyokat lehet és kell bevezetni.

E felfogásúak megbotránkoznak, amikor ezen törekvésük a világ népességének többségénél értetlenséggel találkozik, és még erőszakkal sem sikerül ezt kikényszeríteniük.

Aki azt hiszi, hogy az oroszok, a kínaiak, az indiaiak, a latin-amerikaiak, az arabok vagy éppen az afrikai feketék között adva vannak a gazdasági utolérés és a demokratikus társadalom felépítésének a lehetőségei, az nem ismeri az érintett civilizációk értékrendjét és a társadalmi fejlődés törvényeit.

4.10. A GYARMATTARTÁS HÁTRÁNNYÁ VÁLIK

Korábban a gazdasági fejlődés egyik feltétele volt a gyarmatok feletti uralom. A fejletlen orszá- gok nyersanyagellátók és a fogyasztási cikkeket felvevő területek voltak. A jelen században már sokkal több kár, mint amennyi haszon származott a gyarmattartásból. Amíg a klasszikus kapitalizmusban előnyt jelentett a legfőbb nyersanyagpiacok feletti politikai hatalom, addig ma ez hátrány. Korábban elsősorban a gyarmatbirodalmakon belül a fejlett és elmaradott részek között volt árucsere, most pedig a fejlett országok egymás közötti cseréje uralkodik. Eddig a gyarmattartók fő kereskedelmi partnerei saját gyarmataik voltak, ma a volt gyarmattartók egymás közötti cseréje teszi ki a világkereskedelem négyötödét.

E minőségi változás a tőkepiacon is nyomon követhető. Korábban a fejlettekben felhalmozódó tőke a kevésbé fejlettekbe vándorolt, most a természetes tőkemozgás a fejlettek között zajlik. A kevésbé elmaradottak több tőkét küldenek a fejlett országokba, mint amennyi onnan jön. Ennél is fontosabb azonban az, hogy amíg a spontán tőkemozgás szinte egyirányú, csak a fejlettek felé megy, addig a kevésbé fejlettek szinte csak politikai okokból kapnak tőkét, a hitelek jóformán csak állami garanciák mellett történnek.

Nemcsak a politikusok, de még a társadalomtudósok is a gyarmatok felszabadítási harcával magyarázzák az önállósulásukat, amit éppen ezért felszabadulásuknak neveznek. Ezzel szemben a tény az, hogy ma a korábbi gyarmattartók nagyobb hatalmi és technikai fölényben vannak a volt gyarmataikkal szemben, mint száz évvel korábban voltak. Ha ma is ugyanolyan gazdasági érdekük fűződne a gyarmattartáshoz, úgy ma is volnának gyarmataik. A változás lényege, hogy a gyarmattartás akkor előny volt, most gazdasági és politikai hátrány. Nem a gyarmattartók és a gyarmatok közötti hatalmi erőviszony változott meg, hanem az érdekeltség szűnt meg a gyarmattartók számára.

4.11. A NYUGAT-EURÓPAI SZOCIALISTA ESZMÉK ÉS MOZGALMAK

A polgári demokráciákban a szocialista mozgalmak mindig mederben tarthatók maradtak. Ennek két oka is van:

- Az egyik ok, hogy ezek a nyugati társadalmak erős polgári tradícióiknak köszönhetően mindig bizalmatlanul fogadtak minden központi hatalmat, és elég társadalmi, kulturális és gazdasági erejük volt az ellene való védekezéshez.

- A másik ok az, hogy ezekben a társadalmakban a változások elég gyorsan és spontán a gazdasági válságból való kilábalást hozták magukkal a fejlődés eredményeként.

A nyugati marxista mozgalmak szociális követeléseikkel történelmi érdemeket szereztek a fogyasztói társadalomra való áttérésben. A szocialista munkásmozgalmak nélkül sokkal lassabban, ezért sokkal nagyobb szülési fájdalmakkal került volna sor azokra a szociális reformokra, amelyek biztosították volna a fogyasztói társadalomra való áttérést.

A század első felében azért volt válságban a nyugati polgári társadalom, mert a kívánatosnál kisebb volt az állam szerepe, és nem érvényesültek kellő súllyal a szociális igények. Az állam szerepének jelentős növekedése nélkül nem kerülhetett volna sor azokra a gazdasági ered- ményekre, arra a politikai stabilizációra, ami a század közepe óta ezekben a társadalmakban megvalósult.

Jellemző módon a fogyasztói társadalom kialakulásában általánosan elismert Xxxxxx elméleté- nek a vásárlóerőt teremtő szerepe, de alig esik szó arról, hogy ehhez százszorta jobban hozzájárult a szocialista politikai mozgalmak ereje, mint Xxxxxx tanainak hatása. Ahogy teljesültek a szocialista munkásmozgalmi követelések, úgy csökkent a fejlett tőkés országok- ban ezen ideológia szélsőséges jellege, úgy változtak a szocialista eszmék egyre inkább a proletár érdekek helyett általános népi érdekek hordozóivá.

A fejlett tőkés országokban, vagyis a világgazdaság élvonalában a szocialista eszmék meg- termékenyítő ereje erősen érvényesült, ugyanakkor a messianizmusa szinte észrevétlenül elhalt, ezért aztán nem is nyerhettek szélsőséges formái tömegbefolyást. Ma már szinte nem is emlékeznek arra, hogy a szocialista eszmék kezdetben a Nyugaton is szélsőségesen messianisz- tikusak voltak, hogy a szocialista messianizmus lényegében nyugati ideológiaként született. A szocialista mozgalmak ilyen mérséklődésének az oka az, hogy a társadalmi és gazdasági válságból az egész lakosság életszínvonalát gyorsan növelő fogyasztói társadalom jött létre. Márpedig virágzó gazdaságban nincs talaja a messianizmusnak.

Itt kell röviden érintenem azt a problémát, hogy a két háború között a társadalomtudományok képviselőinek számos tekintélyes képviselője is forradalmi értékű társadalmi változásnak tekintette a különböző fasizmusokat és szocializmusokat, legfeljebb mint folytonosságot állították ezzel szemben a békés polgári fejlődést. Ezzel szemben a valóságban a nagy minőségi változások a polgári demokráciákban zajlottak le.

4.12. A SZOCIALISTA ORSZÁGOKAT SÚJTÓ HÁTRÁNYOK

A volt európai szocialista országokat és Észak-Koreát tőlük független világpolitikai erők szolgáltatták ki a Szovjetuniónak, vagyis a kor bizánci típusú birodalmának. Ez a világpolitika fő erőinek való kiszolgáltatottság objektív tény volt azok számára, akiknek ereje eltörpült ahhoz képest, amely lehetővé tette volna a kényszerhelyzetükből való kimenekülést. Mégis hiba volna, ha eltagadnánk, hogy az érintett országok többségében szintén voltak a szocializ- musnak (akárcsak korábban a fasizmusnak is) jelentős belső erői.

A szocializmus általában ott uralkodott az elmúlt évtizedek során, ahol a század közepén még nem voltak meg a fogyasztói társadalomra, de még a polgári kapitalizmusra való áttérés társadalmi és gazdasági feltételei. Ez alól kivételnek Kelet-Németországot, Csehországot és a balti országokat lehet tekinteni. Csak ezekben voltak olyan elég erősek a polgári tradíciók és volt olyan a civilizációs örökség, amely lehetővé tette volna a fejlettekhez való felzárkózást. A második világháborúban győztes nagyhatalmak nem látván lehetőséget az érintett térség országaiban a polgári átalakulásra, szívesen adták oda ezeket az imperialista Szovjetuniónak. Alapvetően hibás (legalábbis naiv) az az álláspont, hogy a szovjet befolyási övezetek kialakulhattak volna, ha a nyugati nagyhatalmak ezt nem tartják kívánatosnak vagy legalábbis egy kényelmetlen kötelezettségtől való megszabadulásnak. Jaltát egyrészt az angolok és a franciák birodalommegtartási stratégiája, másrészt az amerikaiaknak a nyugat-európai imperializmussal szembeni bizalmatlansága szülte.

A következő években fog kiderülni, hogy a volt szocialista országok többsége számára a szocialista rendszer megszűnése, és a politikai szabadság elnyerése önmagában garantálja-e a demokratikus polgári átalakulást, a gazdasági felzárkózást, és a nyugati gazdaságba való beépülést. A múltban talán Magyarország és Lengyelország is kiépíthetett volna egy polgári demokrácia felé vivő lassú, több generációs utat, de Románia, Bulgária és a Szovjetunió még messze éretlen volt a polgári fejlődésre. Még ma sincsenek meg a demokráciának és a gazda- sági felzárkózásnak a feltételei Romániában és Bulgáriában. Hozzá tehetném még Szerbiát és Albániát is. Pedig a volt szocialista országok az elmúlt évtizedek során sok tekintetben érettebbek lettek a polgárosodásra, mint ötven évvel korábban. Széttörtek a feudális társadalmi korlátok, óriásit emelkedett a társadalmi mobilitás és viszonylag magas a szellemi vagyon.

Finnország pedig tipikus példája annak is, hogy hiába puritán egy kis ország civilizációja és elég erősek a polgári demokratikus tradíciók, mégsem kerülhet egy elmaradottabb hatalom uralma alatt, vagy akárcsak a megfelelő politikai önállóság hiányában a világgazdaság élvonalához tartozók közé. Amíg Finnország Oroszországon belül egy nagyhercegség volt, a finnek szegényebbek voltak az oroszoknál. Ahogy önállósultak, éppen úgy meggazdagodtak, mint velük közös civilizációjú skandináv társaik. Nyilvánvaló, hogy az azonos civilizációjú Észtország is gyorsan felzárkózik a többi skandináv ország közé azután, hogy elnyerte a politikai önállóságát. Ma már a balti országok az egyetlenek az európai puritán civilizációjú országok között, amelyek még nem gazdagok.

4.13. AZ EDDIG SIKERES HÁROM CIVILIZÁCIÓS TÍPUS

A nyugat-európai civilizáció olyan sikereket ért el az elmúlt háromszáz év során, amelyek alapján természetesnek veszi a célok elérhetőségét.

A társadalom helyzete az esetek többségében a társadalmi és gazdasági fejlődés szem- pontjából reménytelen. Az emberiség fejlődése során sokkal több a kilátástalan helyzet, a zsákutca, mint az eredményt ígérő lehetőség.

Xxx Xxxxxxxx azt a közel száz éves állítását, hogy csak a puritán nyugat-európai civilizáció viszonyai között alakulhat ki a fejlődő ipari társadalom és politikai demokrácia, nem is nagyon próbálták megcáfolni, megelégedtek azzal, hogy nem vették tudomásul vagy elhallgatták. A

20. század elejéig a történelem csak egyszer és csak egy civilizáció számára biztosította a gyors fejlődés lehetőségét, a többi számára a fejlődés eleve lehetetlen volt. Mára a xxxxxx tétel csak annyiban módosult, hogy a fejlődés útja további két civilizáció számára is megnyílott: a nyugat-európai civilizációval rokon gyökerű individualista, és vele a gazdasági tekintetben legfontosabb tulajdonságokban rokon távol-keleti puritánokkal bővült a sikerben egyáltalán reménykedhetők köre.

Érdekes módon a nácizmus faji alapon hirdette, hogy csak a német nép felel meg a fejlődés követelményeinek, a többi pedig nem. A tudomány szerint fasiszta, embertelen álláspont annak a meghirdetése, hogy nem minden nép számára van adva a fejlődés lehetősége. A tények azonban azt igazolják, hogy a társadalmi és gazdasági felemelkedés belátható távon ugyan nem egy faj vagy egy nemzet privilégiuma, de bizonyos civilizációké. A század közepéig csak az angolszász-germán-skandináv civilizáció volt a demokráciára és a gazdasági élvonalba kerülésre képes, mára már a távol-keleti puritán és az európai individualista civilizáció előtt is nyitva áll az élvonalba kerülés lehetősége. Mások számára azonban egyelőre és belátható ideig még nem.

4.14. A FOGYASZTÓI TÁRSADALMAK DÉLRE TERJEDNEK

A közgazdaságtudomány alig szentel teret annak a jelenségnek, hogy a termelőerők viszonylag délebbre vándoroltak. E jelenséget először az Egyesült Államokban lehetett észlelni. Az országon belül a gazdaság súlya, a fejlődés dinamikája a puritán észak-keletről egyre inkább nyugatra és délre tevődött át, oda, ahol sokkal individualistább a civilizációs örökség, valamint sokkal gyengébb a protestáns puritanizmus, továbbá nagyobb a latin népek civilizációs befolyása. Xxxx kétszáz évvel korábban a puritán Észak győzött az individualista Déllel szemben, addig az elmúlt évtizedekben a puritánok teret vesztenek Kaliforniával, Texas-szal és Floridával szemben, hogy csak a legjelentősebb sikerállamokat soroljam fel. Kétszáz éve ott volt gazdasági siker, ahol az emberek puritánok voltak, most ott van még inkább, ahol individualisták.

Ehhez járul az is, hogy az Egyesült Államok nyugati és déli államaiban viszonylag sok a bevándorló. Márpedig azok mindig rugalmasabbak, kezdeményezőbbek, mint ahogy az eredeti környezetükben voltak. Tehát az észak-keletről áttelepülő puritánok is kevésbé kezde- ményezőek az új lakóhelyükön. Az Egyesült Államokban ezt a gazdasági súlyáthelyeződést sok mással magyarázták, de nem a civilizációs előnnyel. Ezt az álláspontot nem is lehetett addig cáfolni, amíg nem vált Európában is nyilvánvalóvá.

Ha az európai civilizáció hétezer éves útját a térképen nyomon követjük, azt látjuk, hogy eddig az északra vonulás volt a jellemző. Előbb Mezopotámia és Egyiptom, ezt követően Görögország majd Itália következett. A következő állomás Németalföld és Anglia. A jelen század közepén még a skandináv államok a leggazdagabbak.

Az elmúlt pár évtizedet Európában is az jellemezte, hogy a gazdasági centrum dél felé kiterjedt. Ma már a klasszikus értelemben vett protestáns területeken kívül felzárkózottnak tekinthető az ettől délre lévő térség is. Xxxx Xxxxx korában a bajorok, a svábok, az osztrákok sokkal szegényebbek voltak, mint protestáns német testvéreik, ma erről már nem lehet beszélni. Sok tekintetben ennek a fordítottja az igaz. A svábok és bajorok legalább úgy élnek, mint az északabbi németek, sőt azokénál sokkal fejlettebbek a szolgáltatásaik és kisebb a munkanélküliségűk. A változás még konkrét termékek esetében is illusztrálható. Ezeket tekintjük át az alábbiakban.

A második világháborút követően, amikor még uralkodott a puritán kapitalizmus, az igényeket a leginkább az olyan autó elégítette ki, amelyik nem volt sem hivalkodó, sem szép, inkább csúnya, de rendkívül megbízható. A puritán polgár nem akarta, hogy autójáról vagyoni helyzetére lehessen következtetni, hogy őt bárki is költekezőnek tarthassa. Ezzel szemben fontos volt az olcsó ár és a minőségi megbízhatóság. Ezeket a puritán autóigényeket testesí- tette meg minden más autónál jobban a bogárhátú Volkswagen. Az már természetes, hogy ezt a puritán észak-németek gyártották. Azóta azonban nagyot változott a világ. Ma a fogyasztói társadalmak számára kell autót gyártani. Ebben pedig a tulajdonosa ki akar tűnni. Azt kívánja, hogy lássák az autójáról, hogy abban nem akárki ül. Mivel maga is igényes, minél több extra tulajdonságot vár el a gépkocsijától. Ezeket az individualista igényeket elégíti ki a BMW és a Mercedes. Xxxxxxxx sem kell, hogy ezeket a dél-németek, történetesen a bajorok és a svábok gyártják. Ehhez még annyit tehetünk a jelen viszonyait ismerve hozzá, hogy ma már a puritán németeknél is puritánabb japánok gyártják a legolcsóbb, az egyszerűbb igényeket legjobban kielégítő gépkocsikat. A legigényesebb kocsik, a Ferrarik és a Mazeratik pedig Észak- Olaszországban készülnek, azaz ott, ahol Európa legindividualistább népe él a reneszánsz óta.

A század első felében a világ szerszámgépipari központja a Ruhr-vidék volt, ahol német ala- possággal készítették azokat az univerzális szerszámgépeket, amelyek szinte minden művelet elvégzésére alkalmasak voltak. Nagy gyárakban futószalagokon készültek az egyforma gépek ezrei. Amióta nem univerzális szerszámgépekre, hanem célokra specializált szerszámgépekre van szükség, ennek a termelésnek új centruma alakult ki Európában, Baden-Würtenbergben, azaz azoknak a sváboknak a földjén, akiknek ősei évszázadokon keresztül kakukkos órákat készítettek otthon a parasztházakban mellékjövedelemként. Az univerzális szerszámgépeket ott lehetett a leghatékonyabban gyártani, ahol kollektív, fegyelemhez szokott munkások álltak rendelkezésre. A célgépek előállításához azonban individualizmusra van szükség, ezeket ott kell gyártatni, ahol sok évszázados a gépezetekhez való értés. Van azonban újabban egy másik célgépeket gyártó vidék is. Ez Észak-Olaszországnak az a vidéke, ahol a kézműiparnak szintén évszázadosak a tradíciói.

Még nem olvastam közgazdasági könyvekben arról, hogy milyen autót és milyen szerszám- gépet hol kell gyártani. A tudomány a civilizációs környezet jelentőségéről még csak említést sem tesz, a népek viselkedési normáitól teljesen függetlenítette magát.

Ha annak okát keressük, miért gazdagodhattak meg az osztrákok, akik évszázadokon keresz- tül mindig lényegesen alulmaradtak a csehekkel szemben az iparosításban és az életszín- vonalban, szintén az individualizmusukban leljük meg a magyarázatát. Az osztrák klasszikus iparok jelentős hányada mindmáig állami kézben maradt, és ráfizetésesen működik. Jók viszont a közép- és kisvállalataik. Még ennél is jobb a másodgazdaságuk. Az osztrák és bajor individualizmus jól tükröződik az idegenforgalmi adottságaik kihasználásában. Ezt elsősorban a másodgazdaságra alapozták azzal, hogy a turistavidékek lakosai szinte kivétel nélkül szállást, kosztot, vendégszeretetet biztosítanak az idegeneknek.

Az individualista civilizáció térhódítására jellemző, hogy a szlovénok is jobban megelőzték életszínvonalban a többi jugoszláv népet és főleg a szerbeket, mint bármikor a történelmük során. Nem a közgazdasági mechanizmusuk volt jobb a többi jugoszláv népénél, hanem az ő civilizációjuk volt sokkal alkalmasabb arra, hogy kihasználja a jelenkor lehetőségeit.

Olaszországon belül az észak-olaszok, Spanyolországon belül a baszkok és a katalánok is sokkal jobban élnek az ország lakosaihoz viszonyítva, mint éltek valaha az évszázadok során. A szlovének a balkáni civilizáció népeihez viszonyítva kerültek komparatív előnybe, az észak- olaszok, a katalánok és a baszkok pedig a mediterrán civilizációval szemben.

Az elmúlt évtizedek során nagyon eltérő társadalmi, politikai és közgazdasági környezetük ellenére sikert sikerre halmoznak azok a népek, amelyek a Pireneusok és az Alpok két oldalán élnek. Ennek csak egy magyarázata lehet, hogy a civilizációjukban van valami közös. Átélték a reneszánszot, valamint a protestantizmus valamilyen formáját, itt győzött az ellenreformáció, és virágzott igazán a felvilágosodás, továbbá itt volt jellemző az individualizmus.

Meg kell cáfolnunk egy várható ellenvetést, amely szerint ezek a népek csak azért individua- listák, mert nagyon tagolt terepen éltek, így szinte minden falu egy külön kis világ volt. Ez is jelentős szerepet játszik ebben, de ha ez elegendő ok lenne az individualizmus létrejöttéhez, akkor a norvégek, vagy a balkáni hegyi népek is individualisták lennének, de mégsem azok. Minden bizonnyal vissza lehet menni az okok keresésében legalább a reneszánsz előtti időkig vagy még korábbra, hiszen annak is oka volt. Mindenesetre nem véletlen, hogy e térség civilizációs reflexei a reneszánszra, a kezdeti protestantizmusokra, az ellenreformációra, vagyis a sok tekintetben modernizálódó katolicizmusra, a felvilágosodásra, a 20. század elejének nagy tudományos és kulturális forradalmára rezonáltak. A történészeknek volna a feladata keresni azokat az okokat, amelyek miatt ezek a mozgalmak éppen azon a területen voltak jellemzőek,

ahol a 20. század végén a kisvállalkozások és másodgazdaságok által produkáltak gazdasági csodát. A jelen gazdasági sikerek okát keresve elégedjünk meg azzal, hogy ennek a gyökerei évszázados civilizációs hatásokig nyúlnak vissza.

4.15. A TÁVOL-KELETI PURITÁN CIVILIZÁCIÓ FEJLŐDÉSE

A nyugat-európainál is puritánabb távol-keletiek is hatalmas gazdasági sikereket értek el. Hiszen az ő civilizációjukat még nagyobb szorgalom, fegyelmezettség, takarékosság és tisztaság jellemzi.

E két civilizáció társadalmi és gazdasági sikere arra hívja fel a figyelmet, hogy a termelés hatékonysága szempontjából jelenleg is fontosak azok az erények, amelyeknek a kapitalizmus kialakulása volt köszönhető. Ezt a civilizációt ma is az jellemzi, hogy élenjár az olyan áruk termelésének hatékonyságában, amelyek nagy tömegben kelnek el a világpiacon.

A másik közös karakterük, hogy viszonylag magas a lakosság megtakarítási hajlandósága, ezért a gyáripari technika beruházásaihoz igen bő források állnak rendelkezésre. Mindebből az fakad, hogy ezekben az országokban az átlagnál kisebb az infláció, a pénzük világpiaci vásárlóereje viszonylag magas, hiszen abban nagy a komparatív előnyük, mivel abban nagy súlya van a világpiaci árucserének. Ezzel szemben a pénzük hazai vásárlóereje viszonylag kicsi, otthon drága minden, ami szolgáltatás.

A civilizáció mintapéldája Japán, ahol a puritanizmus a legnagyobb, és ahol a pénz külföldön (helyesebben a valutapiacon) nagyon drága, ugyanakkor a pénz hazai vásárlóereje viszonylag alacsony. A lakástól az élelmiszereken keresztül a szórakozásig minden ott a legdrágább a világon, az exportcikkei viszont a legolcsóbbak. Viszonylag alacsony a kamatláb, mert nagyon magas a lakosság megtakarítási hajlandósága.

A japánoknál kevésbé puritán népek viszont viszonylag drágán termelik a világpiacon kelendő árukat, ezért a pénzük külföldön gyengébb. Erősek viszont a belső szükségletek, szolgáltatá- sok rugalmas kielégítésében, ezért otthon viszonylag olcsón élnek.

A japánok számára a yen értékét nem az mutatja, hogy mennyi dollárt lehet érte kapni, hanem az, hogy mennyi fogyasztási cikket és szolgáltatást lehet érte venni. A japán társadalomnak az volna az érdeke, hogy jobban éljenek a japánok, nem pedig az, hogy erős legyen a világpiacon a devizájuk. Ezért ostobaság a yen vásárlóerejét azzal mérni a japánok számára, hogy hány yenért lehetne Ausztráliában venni egy kertes lakást, amikor annak tízszerese sem lenne elég otthon.

4.16. EURÓPA KELETI FELÉNEK FEL-, MAJD LEÉRTÉKELŐDÉSE

Az iparosítás küszöbéig eljutott közép-kelet-európai országok számára viharos fejlődést hozott a 19. század közepét követő két emberöltő, és így a 20. század elejére reménytelen társadalmi és gazdasági helyzetbe kerültek. Ez a térség a 19. század második felében kettős komparatív előnyt élvezett.

A térség szántóföldi mezőgazdasága és állattenyésztése jó piacokat talált Nyugat-Európában. Ebben a korban a technikai változás még alig érintette a mezőgazdaságot, tehát ebben az ágazatban eleve nem volt jelentős technikai előnye az ipari országoknak. Ehhez járult a nagy népsűrűségük és a magas urbanizációjuk. Örömmel vették, ha iparcikkekért cserében élelmi- szerekhez és ipari nyersanyagokhoz jutnak. A korabeli agrártechnika minden további nélkül

bevezethető volt az iparosításban még alig fejlődő országokban is. Az a magyar nagybirtok, amely gőzekékkel szántott, olcsóbban termelhetett gabonát, cukorrépát vagy olajos magvakat, mert jó volt az éghajlata, jó a földje és olcsó a munkaereje, így a századfordulón megkezdődő lemaradásnak nemcsak az amerikai és argentin gabona, illetve hús olcsósága volt az oka, hanem az is, hogy közben Nyugaton kibontakozott az agrártechnikai forradalom, ami kettős következménnyel járt a közép-európai térség mezőgazdaságára. A nagyüzemmel szemben a családi vállalkozás lett a hatékonyabb, a mezőgazdaság pedig gyorsan vált az egyik leginkább infrastruktúra- és tőkeigényes ágazattá. Amíg az iparban megmaradt a nagyvállalatok fölénye (ha némileg csökkent is), a mezőgazdaságban versenyképtelenekké váltak. A térség országai azonban vonakodtak a következetes agrárreformtól vagy a mezőgazdasági nagybirtokok fel- számolásától. Ezt a politikai hibát csak fokozta az itt erőszakkal bevezetett sztálinizmus, amely a történelemben legvégletesebb formájában vezette be a mezőgazdaságban a nagyüzemet.

Az a tételem, hogy a kelet-európai sztálinizmus a bizánci civilizációnak megfelelő klasszikus államkapitalizmus, a mezőgazdaságban a legnyilvánvalóbb. A kapitalista társadalmak a klasszi- kus kapitalizmusát, azaz az olcsó bérmunkásokkal dolgozó nagyüzemet, valamint az élet- színvonal és a mezőgazdasági népesség rovására történő eredeti felhalmozást csak akkorra sikerült e térségben (politikai erőszakkal) megvalósítani, amikorra ez már anakronizmussá vált.

A tudományos-technikai forradalom következtében a termelés hatékonysága egyre inkább a vállalaton kívüli fejlettségtől függ. Olcsón termelni, a technika vívmányait hatékonyan alkalmazni már csak a fejlett környezetben, fejlett infrastruktúra mellett lehet. Ez az új helyzet alapvetően megváltoztatta a nemzetközi tőkeáramlás irányát. Eddig a tőke oda ment, ahol olcsó volt a munkaerő, most már oda megy, ahol fejlett az infrastruktúra.

Azért vált szinte megoldhatatlanná a térség országainak igazodása e változáshoz, mert az infrastruktúra fejlesztése elsősorban nem vállalati, hanem állami szintű intézkedéseket igényel. A 19. században elég volt egyetlen vállalkozónak bevezetnie gyárában a fejlett technikát, akkor versenyképessé vált a legfejlettebb országok tőkéseivel szemben is. Most az ilyen erőfeszítés inkább visszafelé sül el. A kor élenjáró technikája viszonylag elmaradott gazdasági környezet- ben inkább rontja, mint javítja a hatékonyságot.

A fenti állításomat a következő tények igazolják. Amíg a század közepe előtt a térség orszá- gaiban számos olyan nagyvállalat volt, amelyik a világpiacon is az elsők közé számíthatott, mára ezek már minden érintett országban eltűntek.

Akkoriban például Magyarországon is lehetett korszerű villanymozdonyt, Romániában pedig korszerű olajfúró berendezéseket gyártani. Még korábbra visszamenve, a századforduló idején Amerika Magyarországról importálta a korszerű malmokat, Szerbiából a korszerű vágó- hidakat. Általános az a hiedelem, hogy ezeket a kiváló ipari vállalkozásokat a szocialista rend- szer tette tönkre. Lehetett annak is szerepe, de e téren is általános világgazdasági tendenciával állunk szemben.

A villanymozdony esetében Európa két leggazdagabb országa (Svájc és Svédország) rendel- kezett a nehéz villamossági gépek területén egy-egy kiemelkedő, világhírű vállalattal, amelyek a villanymozdony-gyártásban is élenjártak. Pár éve úgy látták, ha versenyképesek akarnak maradni, egyesülniük kell. Ezekben az országokban nem volt szocializmus, fejlett a gazdasági környezet, mégis belátták, hogy méreteiket kinövi a jelenkori nehézgép-gyártó nagyvállalat igénye.

A 19. század a vasúti szállítás százada volt. Ezen szállítási forma mellett a viszonylagos közelség még sokat számított. Közép-Európa élvezhette, hogy a nyugati piachoz közel van mezőgazdasági termékeivel. A tengeri szállítás különösen a romlandó áruk esetében nagy

távolságokból még megoldatlan volt. Azonban, ahogy Észak-Amerikát, Ausztráliát és Argentínát feltárták a vasutak és megjelentek a hajókon a hűtőgépek, Kelet-Európa szállítási előnye gyorsan hátránnyá vált. A tengeri szállítás tizedébe sem kerül a vasútinak.

A tengerentúli agrártermelők nemcsak szállítási hátrányukat győzték le. A fölényük azzal is fokozódott, hogy azokban a farmergazdaságok, tehát a kor leghatékonyabb agrárüzemi formája vált uralkodóvá.

A vasút százada és az agrártechnikai forradalom késedelme nagy konjunktúrát hozott Európa keleti fele számára. Az agrártechnikai és a tudományos forradalom, valamint a romlandó élelmiszerek tengeri szállításának megoldása azonban véget vetett a gazdasági felzárkózási folyamatnak.

A fejlődés évtizedei alatt ezekben az országokban jogos, racionális volt az utolérésbe vetett hit, tehát a polgári út ígéretesnek mutatkozott. A válságot felismerve azonban megtagadták a polgári fejlődést, messianisztikus megoldásokat kerestek és találtak maguknak. Így hódíthatta meg a leninizmus az iparosítás előtt álló Kelet-Európát egy-két emberöltőre. A klasszikus kapitalizmus helyett annak valamiféle idealizált, hibáktól mentes formáját akarták megvaló- sítani.

Közben azonban már nem a klasszikus kapitalizmus ipari társadalmát kellett volna építeni, hanem a jelenkorét, a fogyasztói társadalmat. Ahogy sikeresen megoldották a világgazdaság centrumához tartozók a fogyasztói társadalommá való átalakulást, vagyis, ahogy megszűnt a klasszikus kapitalizmus, egyre nyilvánvalóbbá vált az, hogy milyen hibás út ennek az idejétmúlt társadalomnak a messianisztikus megfelelőjét építeni. Ha a fejlett gazdaságú országok meg- rekedtek volna a század eleji kapitalizmusukban, nem szűnt volna meg a fasizmusok és szocia- lizmusok vonzereje. Ezek az ideológiák akkor születtek, amikor a kor kapitalizmusa maga is válságban volt, a gazdagságából pedig szinte semmit nem adott a tömegeknek. Mára azonban a fogyasztói társadalmakban a tömegek életszínvonala többszöröse az utolérni akarókénak még akkor is, ha azokban sikerült volna az egyenlőséget megoldani. Amit a fasizmusok és szocializmusok ígértek, sokkal jobban megvalósult a fogyasztói társadalmakban, mint azokban, amelyek a népjólétet tekintették ideológiai céljuknak. A klasszikus kapitalizmus hibáit orvosolni ígérő ideológiáknak lealkonyult akkor, amikor már sehol nem volt az, aminek a jobbított formáját ígérték, és létrejött az, amihez képest nem tudtak ígérni semmit sem.

4.17. A VALLÁSI ÉS A SZOCIALISTA MESSIANIZMUS ISMÉRVEI

Xxxxx felismerését legkevésbé azok vették tudomásul, akik ennek alapján nem remény- kedhettek a gazdasági felzárkózásban, hiszen nem volt erős polgári demokratikus tradíciójuk és puritán civilizációjuk. A puritán és politikailag vezető szerepet játszó polgárság nélkül akarták megvalósítani a fasizmusok és a leninizmusok is a társadalmi és gazdasági utolérést. Ez az optimizmus nemcsak az érintett népeket ragadta magával, hanem a nyugati értelmiség haladó elemeit is. Szinte az egész világ elhitte azt, hogy az okos vezetés, azaz az élcsapat a társadalomtudományok felhasználásával elérheti a gazdasági felzárkózást ott is, ahol nem a polgárok birtokolják a politikai hatalmat, és ahol a nép évszázados civilizációs tradíciójából hiányzik a fegyelmezettség, a takarékosság és a tisztaság. Ezek a polgári utat tagadó, a gazdaságilag fejlettek puritanizmusát mellőző kísérletek csak napjainkra váltak általánosan nyilvánvaló kudarcokká.

Az emberiség története arra tanít, hogy a messianizmus mindig ott és akkor terjed, ahol, és amikor a társadalom válságos, reménytelen helyzetbe kerül. A jelen század elejére maga a kapitalizmus is válságba került. Imponáló technikai eredményei ellenére a népesség nagy többsége nyomorban és létbizonytalanságban élt. A kétszámjegyű munkanélküliség akkor a létfeltételek szinte teljes hiányát jelentette az érintettek számára. A kapacitások kihasználtsága is botrányosan alacsony volt. A szocialista mozgalmak ezért ezekben a társadalmakban rend- kívül termékeny talajra találtak, mert a válságból és a reménytelennek tűnő helyzetből kivezető utat ígérte. A mindig nagyon emberségesnek induló messianizmusok általános sajátsága, hogy kudarcaik közepette egyre kegyetlenebbé, embertelenebbé vállnak.

Nem helytálló ellenvetés, hogy a kereszténység a középkorban volt középkori, a fasizmus és a leninizmus azonban a 20. században. A válsághelyzetben lévő egyén és még inkább a társa- dalom anyagi és műveltségi szintjétől függetlenül hajlamos a szektásságra, a kegyetlenségre, a türelmetlenségre. A reménytelen helyzetbe kényszerült ember és társadalom kegyetlen. Ez természeti törvény. Ezt ugyan erkölcsileg nem fogadhatja el a jelenkori nyugati kereszténység, de mint általános történelmi tapasztalatot tudomásul kell vennünk.

Az előzőkben már szóltunk arról, hogy a vasút századának reménykeltő polgárosodása és a gyáripari fejlődés véget érésével megkezdődött a félperifériák gazdasági lemaradása és viharos gyorsasággal terjedtek ebben az övezetben a messianisztikus megoldást ígérő ideológiák. Az első világháború után ez a nyugati messianizmus (a félperifériák civilizációjának megfelelően) még utópisztikusabbá átalakult, hiszen messianisztikus céljait megfelelő társadalmi és gazda- sági bázis nélkül kellett elérnie. A félperifériák társadalmi és civilizációs viszonyait kifejezve jött létre a fasizmus és a leninizmus.

A sztálinizmus teljes összeomlása és a szociáldemokráciák átalakulásának jelen időszakában különösen elfogadhatatlan az az állítás, hogy a fasizmusok és a kommunizmus lényegében keresztény szekták voltak. Ezt nem vallásellenességük cáfolja, hiszen azt a vallást tagadták, amelyik elfogadta a keresztényi erkölcsök számára elfogadhatatlan klasszikus kapitalizmus igazságtalanságait. A kereszténység minden korábbi szektáját is az jellemezte, hogy legna- gyobb ellenségét a hivatalos kereszténységben látta. A hivatalos egyházi hierarchiában nemcsak a legnagyobb ellenségét látta, amellyel szemben a kegyetlenség minden formáját elfogadta, hanem más keresztény szektákat is ellenségnek tekintett és így kegyetlenül üldözött. Ezek a szocialisztikus szekták mindig akkor születtek, amikor a hivatalos egyházak nem vették kellő mértékben tudomásul a társadalmi változásokat, amikor azok nem a haladás, hanem a konzervativizmus képviselői voltak. Márpedig a keresztény egyházak szerepe abban a korban, alapvetően konzervatív volt, amikor a marxista szocialista mozgalmak teret hódítottak.

Nem a szocializmus gyakorlata volt keresztényi, hanem a kiindulási céljai. Ezért látták olyan sokan a marxista szocializmusban is alapvetően a krisztusi igazság földi megvalósításának kísérletét. A szocializmus akkor lett a szegények vallása, amikor a leginkább igazságtalanná és indoktalanná vált a klasszikus kapitalizmus gazdagsága. Ezzel magyarázható, hogy az elmúlt évszázadban a szegények és a szegényekkel együtt érző értelmiség nem a hivatalos vallási szervezetekben, hanem a marxista-szocialista mozgalmakban keresett magának szervezeti támogatót. A marxista rendszerek bukása után szokás az elmúlt évszázad marxizmusát csupán valami természetellenes jelenségként kezelni. A tudománytalanságról tanúskodik minden olyan ítélet az elbukott xxxxx szocialista eszmeáramlatokról, amely nem veszi tudomásul, hogy létrejöttüknek és óriási tömegbázisuknak reális okai voltak.

A messianizmusa is tipikusan zsidó-keresztény vonás. Történelme során a kereszténységre mindig jellemző volt, hogy a válsághelyzetekben világmegváltó hithez menekült. Mind a zsidó, mind a keresztény vallások története ezért van tele messianisztikus fellángolásokkal. Ezek

mindegyike azt hirdette, hogy a világ adott szervezete, hatalmi és vagyoni struktúrája teljesen hibás, s a fennálló egyházi szervezetet, a meglévő hatalmi és vagyoni viszonyokat megtagadó, kitalált szervezettel, kommunisztikus vagyonközösséggel kell helyettesíteni. Sajnos, ezek a messianisztikus keresztény mozgalmak alig szerepelnek a történelemtudományban. Nemcsak a hivatalos vallások, de még a világi történészek is kevés figyelmet szentelnek nekik. Még értelmiségi körökben is keveset tudnak a bogumilekről, az albigensekről, a táboritákról, a kezdeti puritánokról, a dél-amerikai jezsuita kommunisztikus közösségekről, de még az erősen szocializálódott jelenlegi dél-amerikai felszabadítási papi mozgalmakról sem.

A keresztény mozgalmak elhallgatásnak az az oka, hogy azok egyrészt kompromittálják a hivatalos egyházakat, másrészt annak a tulajdonjognak a szentségét vonták kétségbe, amit a konzervativizmus rugalmasan átértelmezni sem hajlandó. Az utókor azonban egyértelműen látni fogja, hogy a keresztényi igazságérzetből fakadó felháborodás szülte a közelmúlt szocia- lista mozgalmait is, mint ahogyan egyértelműen vallási mezben jelentkeztek az elődei a történelem folyamán.

A hivatalos nyugati keresztény egyházak sem voltak mindig demokratikusak, polgáriak, puritánok, ideológiai tekintetben türelmesek. Az egyházi élcsapat a maga kiváltságaival a középkori egyházat legalább annyira jellemezte, mint a leninizmust a párt élcsapat szerepe. A kereszténység bizonyos korokban a papságot éppen olyan társadalom feletti helyzetűnek tekintette, mint a kommunista pártállam a pártapparátus tagjait. A papi hierarchia éppen olyan engedelmességre kötelezett, és centralizált szervezet volt.

Róma mindaddig igényt tartott nemcsak a tévedhetetlenségre, hanem a különböző országok feletti felsőbbrendűségre, ideológiai engedelmességre, ameddig ehhez ereje lehetőséget bizto- sított. Ne tévesszen meg senkit a mai pápaság türelmessége a politikában, ez nem a belátás, hanem a politikai hatalma elolvadásának a következménye. A katolikus szerzetesrendek szervezete ma is hasonlóan centralizált, mint ahogy a bolsevik pártoké volt. Róma a közép- korban ugyanolyan államok feletti hatalmat követelt magának, mint az elmúlt évtizedekben Moszkva. A protestáns egyházak voltak az elsők, amelyek akkor sem tartottak igényt a politikai hatalom feletti felügyeletre, amikor erre erejük lett volna. Az európai kereszténységet nem azért jellemzi az egyházi és a világi hatalom szétválása, mert ez a kereszténységből fakad, hanem fordítva: a nyugat-európai kereszténységnek kellett tudomásul venni, hogy a meg- változott körülmények között nincs ereje ahhoz, hogy a politikai hatalom felett felügyeletet gyakoroljon.

A sztálinizmusnak az elhajlókkal szembeni kegyetlenségeihez és türelmetlenségeihez hasonlóan a keresztény inkvizíciót is ideológiai türelmetlenség, a tudományok függetlenségének tagadása és az egyénekkel szembeni bizalmatlanság jellemezte, továbbá ugyanúgy megvoltak a koncep- ciós perei, és a kegyetlen ítéletei. Hasonlóképpen a középkori egyház sem a vallásilag közömbösöket irtotta elsősorban, hanem a hittételekben valami módon eltérni vélt hittestvéreit, ahogy a nemzeti és nemzetközi szocializmusok. A keresztény szekták kezdetben türelmesek voltak, és csak azután váltak kegyetlenekké, amint kiderült, hogy elképzeléseik vesztenek vonzerejükből, valamint hogy megtorpant népszerűségük és terjedésük. Ehhez hasonlóan jellemzik a kelet-európai marxista mozgalmakat is. Kegyetlenségüket, türelmetlenségüket saját válságuk elmélyülése szülte.

A fasizmusok és a szocializmusok csak felületi jelenségek voltak, amit jól bizonyít az a tény, hogy összeomlásuk után szinte nyomuk sem marad. A társadalomtudományok nem annyira lényegi változásokra figyeltek, mint a szinte változatlan állapotok füstjére és zajára. Nem vették tudomásul, hogy az elmúlt hetven évben Oroszország változott a legkevesebbet Európában.

Nem vállalkozom annak megjóslására, hogy mi lesz a lemaradók következő vallása azután, hogy a nyugati messianizmus, a marxizmus elolvadt. Minden bizonnyal ki kell alakulniuk a különböző civilizációk saját messianizmusának. Mindenesetre a nyugati messianizmusnak vége, tehát új után kell nézni.

Az általam, de általában az európai ember számára megismerhetetlen civilizációk sorsával nem kívánok foglalkozni. Ez ellentmondást jelentene alapvető mondanivalómmal, azzal, hogy a civilizáció alapos ismerete nélkül lehetetlen megjósolni a társadalom fejlődésének akárcsak a közeljövőjét is.

A fejlett világ nem nagyon akar, de nem is képes segíteni az elmaradókon. Legalábbis egyelőre nem ismeri a hatékony segítség módszereit és eszközeit. A világ nagyobbik felének elmaradása folytatódik, a többség számára a gazdasági utolérés és az össznépi politikai jogegyenlőség irreális cél. Ebben a reménytelen helyzetben szükségszerűen létrejönnek a messianizmuson, a türelmetlen bigottságon alapuló társadalmi viszonyok. Amíg a két háború között a fél- perifériákon volt jellemző ez a messianizmus és hitbéli türelmetlenségből fakadó kegyetlenség, a század második felében, de még a jövő évezred belátható évtizedében is ezzel rokon rendszerek lesznek a jellemzőek.

A történelem a jelen század nemzeti és nem nemzeti szocializmusait a félperifériákon nemcsak kegyetlenségei alapján fogja megítélni, hanem úgy is, mint a kereszténység eddigi legnagyobb, de legrövidebb életű szektáját, amely minden más szektánál gyorsabban és nagyobb területen terjedt el. Szerencsére a létrejöttét és rohamos terjedését előidéző okok gyorsan megszűntek, ezért annál is gyorsabban számolta fel önmagát, mint ahogyan létrejött. Az azonban történelmi tény marad, hogy a 20. század nemcsak a jóléti társadalmak létrejöttének, és a világ öthatoda vészes lemaradásának a százada volt, hanem ebben a században volt a tanúja a világ népessé- gének százmillióit magával ragadó szektának is. Ennek a szocialista szektának több híve volt rövid története során, mint bármelyik világvallásnak. Ezzel szemben azt sem lehet felhozni, hogy nem volt teljesen önkéntes, és nem volt mindenki a hívője. Melyik vallás terjedt el teljesen önkéntes alapon? Xxxxxx dicsekedhet ma azzal, hogy minden megtérített tagja annak idején igazi hívője volt és mai tagjai egyúttal aktív vallásgyakorlók is?

A jelen egyházak híveit a középkor fogalmai szerint hitehagyottaknak kellene tekinteni. A mai nyugat-európai katolikusok 90 százaléka az inkvizíció szerint eretnek lenne. De ennél is figyelemreméltóbb az a tény, hogy a katolikus egyház előírásait megtartó hívők száma is elenyésző ugyanitt.

4.18. A KARIZMATIKUS VEZETÉS KOCKÁZATAI

Ha egy társadalomban az emberek gazdasági döntéseikben racionálisak, munkájukban fegyel- mezettek és szorgalmasak, akkor ez sokszorosan ellensúlyozza azt, amit a kormányok elpocsé- kolhatnak. Ellenben a fegyelmezetlen, nem takarékos népességet a legracionálisabb politikai vezetés sem képes megmenteni. Csak ezzel magyarázható, hogy a fejlettségre érett civilizációk esetében minden politikai rendszer sikert hozott, a nem megfelelő civilizáció mellett pedig nem fordult elő siker, bármilyen okos politikusok vezették is a társadalmat.

Az is egyre világosabban kiderül, hogy a gazdasági sikerek kovácsai nem a nagy formátumú, intellektuális tekintélyű, karizmatikus egyéniségek, hanem a praktikus hivatásos politikusok. Az elméletek által vezetett, karizmatikus, nagy egyéniségek éppen úgy nem dicsekedhetnek gazdasági sikerekkel, mint az elméleti alapokon álló közgazdászok. Ez sem mindig volt így. Az emberiség történetében számos esetben a karizmatikus egyéniségek, a korlátlan hatalomra szert

tevő vezetők rázták fel a népet, törték meg a monotonságot, vezetették be az elavult helyett a korszerűbbet. A történészek azonban még mindig indoktalanul nagymértékben foglalkoznak a karizmatikus vezetőkkel és azok ambícióival. Ezeket még akkor is nagy embereknek tartják, ha tevékenységük tragikus következményekkel, irtózatos áldozatokkal jártak az érintett nép számára. Nem ismerték fel, hogy az egészséges társadalomban csapást jelent a karizmatikus vezető, aki képes a természetes fejlődéstől jelentősen eltérő utat elfogadtatni a közvéle- ménnyel.

Minél kedvezőbbek a fejlődés spontán feltételei, annál fontosabb, hogy kis képességű, de ügyes bürokraták vezessék az államot, akiket az események vezetnek, és nem akarják, nem is képesek az események jelentős befolyásolására. Ennek az igazságnak a felismerése Magyar- ország számára jelenleg nagyon fontos, mert még a legjobb szándékú reformerek is erős vezetőket és társadalmi egységet akarnak. Ez jelentené a legnagyobb veszélyt, amit azonban nemcsak a magukat vezetésre hivatottnak érzők, de még a közvélemény sem akarja tudomásul venni.

4.19. A TÚLSZAPORODÓ TÖBBSÉG ELNYOMORODÁSA

A klasszikus kapitalizmus gyarmati rendszere nem okozott annyi tragédiát, olyan reménytelen helyzetet a világ elmaradottabb öthatodában, mint a jelenkori fogyasztói társadalmak kifejlő- dése. Ez ugyan nem igazolja erkölcsileg a gyarmati rendszert és az imperializmust, de két rossz helyzet között is ez a rosszabb.

A jelenkor úgy fog bevonulni a történelembe, mint a világgazdaság viharos mértékű differen- ciálódásának a kora. A kevés gazdag társadalom egyre gazdagabb lesz, a sok szegény egyre szegényebb. Amíg a század elején az legfeljebb ötször volt gazdagabb a legszegényebbnél, ma mintegy ötvenszeres az arány. Az se tévesszen meg senkit, hogy néhány ország az elmúlt évtizedek során sikerrel zárkózott fel a fejlettekhez, és, hogy vannak olyan országok is, amelyek joggal reménykedhetnek abban, hogy pár évtizeden belül sikerül a felzárkózásuk. A gazdag országok száma ugyan nőtt, de a gazdag országokban élők népessége ennek ellenére ma kisebb hányada a világ népességének, mint a századforduló idején volt, és ez a tendencia még évtizedekre prognosztizálható. Az ok az, hogy a szegény országok népessége gyorsabban szaporodik, mint a gazdagoké.

A gazdag és a szegény országok közötti szakadék szélesedése azért vált jellemző jelenséggé, mert a modern termelés ott érzi jobban magát, ott hatékonyabb, ahol fejlettebb az infrastruk- túra és jobb a munkaerő. Az infrastruktúra fejlesztése viszont drága, az ahhoz szükséges forrásokat csak a már gazdagok tudják előteremteni. Nem járható az az út, amit még ötven évvel korábban is jártak az utolérők, hogy előbb takarékosan létrehozzák a gazdaságot, aztán ennek forrásaiból fejlesztik az infrastruktúrát. Annak a ténynek, hogy a modern technikával felszerelt vállalatnak szüksége van a fejlett infrastrukturális környezetre, egyrészt a munka- erővel szemben támasztott egyre magasabb igény, másrészt a gyorsan növekvő kooperációs szükséglet az oka.

A nyugati társadalomtudományok és politikai apostolok a saját viszonyaik között a nemzeti szuverenitásukat és a polgárjogokat érezték a legfontosabbnak, ezért aztán ennek hiányát tartották ott is a legnagyobb rossznak, ahol nem voltak még nemzetek, ahol nem tudnak még olvasni az emberek, ahol az olvasni tudók is előbb enni akarnak és csak aztán újságot olvasni. Ezen a szinten még nem a nemzeti önállóság és a szabad sajtó a legfontosabb, hanem az éhhaláltól való megmenekülés, a legelemibb lét biztonsága. Ezt a tévedést napjainkban lehet a legjobban felismerni azokban az elmaradott országokban, amelyek ugyan politikai tekintetben

szuverének, de állandóan fenyegeti a tömegeket az éhhalál, a belső politikai terror, ahol napirenden van az ártatlan kívülállók gyilkolása.

Afrika népeinek ma nem a politikai függetlenség, a sajtószabadság és a többpártrendszer a fontos, hanem a mindennapi élelem és az életbiztonság. Még napjainkban is többet foglal- kozunk azzal, hogy egy afrikai országban az egyik diktátort egy másik diktátor váltja fel, mint azzal, hogy mindegyik alatt százezrek esnek a politikai terror vagy az éhség áldozatául.

Napjainkban a televízióban az emberek láthatják, hogy milyen embertelenségek válnak általá- nossá egyes kétségbeesett helyzetben lévő afrikai vagy ázsiai társadalmakban. Kambodzsában, Ugandában, Kongóban, Irakban és még számos más országban a középkori kegyetlenség jellemző még ma is. Még a demokratikusan szervezett, de gazdaságilag elmaradott országok- ban is állandóan jelentkezik a faji és vallási alapon lévő gyűlölet és kegyetlenség.

A gazdag országok elenyészően keveset adnak az elmaradottaknak. Ennek a kevésnek is jelentős hányada katonai felszerelésben és a világpiacon eladhatatlan termékekben jelenik meg. De nem is a mennyiség a lényeges, hanem az, hogy az elmaradás okai a külső segítés és ezzel járó politikai tanácsadás következményeként inkább elmélyülnek, mint enyhülnek. A legkisebb jele sem mutatkozik annak, hogy a nagyobb segítséget kapott országok jobb eredményt érnének el, mint azok, akiket ez a gazdagok szamaritanizmusa elhanyagolt. Az ma már nyilvá- nosan elismert, hogy a szovjet segítség nem használt, hanem csak rontott az érintett országok helyzetén, csak növelte azokban a gazdasági lemaradást és a társadalmi feszültségeket. Azon tehát nincs ma már vita, hogy a szocializmus exportja nem hozhat hasznot.

A fogyasztói társadalmak a piacgazdaságot és a politikai demokráciát akarják exportálni. Ez sem hozott több sikert azokban az országokban, amelyek eleve nem hordozták magukban a felzárkózás feltételeit. Ugyanakkor Dél-Korea és Tajvan előbb értek el gazdasági sikereket, akárcsak elindultak volna a demokrácia irányába. Az viszont tény, hogy a gazdasági sikerek után természetszerűen meg fog jönni a politikai demokratizálódás is.

A nyugati rendszer annyival jobb a szocialistánál, hogy a tőle független fejlődést nem teszi lehetetlenné. A szocializmus erőszakolt bevezetése még ott is lemaradást okozott, ahol szinte már a világ élvonalában voltak, például Kelet-Németországban és Csehországban, és ott is kudarcot váltott ki, ahol megvoltak a gyors fejlődés feltételei, például Észak-Koreában, és sok tekintetben Kínában. A nyugati politikai és gazdasági módszerek forszírozása tehát nem akadályozza meg a gazdasági csodákat, például a Négy Tigris esetében sem.

A harmadik világban alig lehet különbséget tenni a nyugati és a keleti befolyás „eredményes- sége” tekintetében. Az arab országok között nem alakult ki attól függő teljesítménykülönbség, hogy melyik rendszer volt a segítő és a súgó. Egészen mások ugyan az ettől függő feszültsé- gek, és mások az eredményes és lemaradó területek a politikai és a gazdasági rendszereikben, de a válságuk mélységében és gazdasági elmaradásukban alig lehetne különbségeket kimutatni. Hasonló a helyzet Kuba és szomszédai szembeállításakor. Mindkét esetben csődöt kell meg- állapítani, bár a részletek eltérőek. Kuba az oktatásban és az egészségügyben tett többet, a gazdaságban kevesebbet; míg a nyugati utat járóknál a belső társadalmi ellentétek lettek iszonyúan nagyok, a lakosság nagyobbik fele pedig szinte a társadalmon kívüli állapotba süllyedt.

Az olajtermelő országok példája mutatja, hogy a sok pénz sem segít. Ezek elképesztően sok pénzhez jutottak. Ebből egyrészt nem következett be gyorsabb gazdasági fejlődés, másrészt elhalaszthatóvá vált a feudális viszonyok reformja. A sok pénz csak a feudalizmusuk fenn- tarthatóságát biztosítja.

Amennyire a fogyasztói társadalom előnyös a saját lakossága számára, annyira tragikus következményekkel jár a világ lakosságának nagyobbik fele szempontjából. Az elmúlt ötven év során rendkívüli mértékben felgyorsult a világ nagyobbik felének relatív gazdasági lemaradása. A humanisták azzal vigasztalják magukat, hogy csak a relatív helyzet romlott, az abszolút nem. Ez is csak rövidtávon igaz. Ennél fontosabb volna szem előtt tartani azt, hogy a társadalmak számára a relatív viszonyok is döntőek, nemcsak az abszolút. Ahogy a mai fogyasztói társadalmak szegénységét nem lehet csak a múltbeli szegénységhez képesti javulással mérni, úgy a mai szegény társadalmakat sem lehet azzal vigasztalni, hogy abszolút értelemben nem romlott a sorsuk. A társadalmi feszültségek mindig a viszonyokból is fakadnak. Különösen áll ez korunkban, amikor a gazdag társadalmak viszonyairól mind a telekommunikáció, mind a közvetlen érintkezés a turizmus és a gazdasági kapcsolatok során, alapos információt ad. Ebből szükségszerűen fakad az elégedetlenség.

Az elégedetlenségnél sokkal nagyobb baj, hogy a fogyasztói társadalmakban folyó viharos technikai fejlődés gyorsan elértékteleníti a fejletlen társadalmak termelőerőit. Ez a szellemi tőke területén még gyorsabban történik, mint a technikai eszközöket illetően. A világ elmaradott többségében a munkaerő használhatósága még jobban csökkent, mint a technikai eszközöké.

5. A FOGYASZTÓI GAZDASÁG ALAPKÉRDÉSEI

Ebben a fejezetben a fogyasztói társadalom gazdaságának, illetve egyes területeinek a prob- lémáit fejtem ki részletesebben. A „fogyasztói társadalom gazdasága” kifejezés helyett gyakran (mint a fejezet címében is) a „fogyasztói gazdaság” kifejezést használom.

E fejezetben elsősorban azokat a problémákat elemezem, amelyek a fogyasztók megtakarítási hajlandóságával, tulajdonlásával, vállalkozási szerepével, a termelést megelőző igényközvetíté- sével és a nem piaci szektor fejlődésében játszott nagy súlyával kapcsolatosak. Foglalkozom azzal is, hogy milyen számviteli és mérési problémák lépnek fel a fogyasztóknak a gazdaságban játszott egyre nagyobb szerepe és súlya miatt.

5.1. A LAKOSSÁG MEGTAKARÍTÁSI HAJLANDÓSÁGA

A lakossági megtakarítás alapvetően függ a civilizációtól, karaktervonásaitól, és a takaré- kosság erkölcsi megítélésétől. Ebből a szempontból nagy elméleti jelentősége volna egy olyan felmérésnek, amely kimutatná, hogy az Egyesült Államokban a különböző nemzetiségek körében hogyan differenciálódik a megtakarítási hajlandóság.

Az a tény azonban, hogy a megtakarítási hajlandóság elsősorban civilizációs tulajdonság még nem jelenti azt, hogy nem kell megtenni mindent annak érdekében, hogy a lehetőségek határain belül ösztönözzék, ha a tényleges forráshiányok ezt indokolják. A bölcs kormányok ezt fel is ismerték, ezért nem alkalmaznak olyan adókat, amelyek (mint például a kamatadó) a takaré- kosságot fékezik, ugyanakkor a felhalmozásokat adókedvezményben részesítik.

Hiba volna azonban azt hinni, hogy a nagyobb takarékosság mindig pozitív jelenség. A közgazdászok ugyan mindig azon sírnak, hogy nem elég a megtakarítás, holott sok esetben az túlságosan sok, ennek következtében nincs elé belső fogyasztási igény.

Számos esetben az eladósodottság jobban ösztönöz a nagyobb teljesítményre, mint a betétek birtoklása. A lakáshitelek például bizonyítottan keresetnövelésre, mellékmunkák vállalásra, racionálisabb életvitelre ösztönöznek.

A lakossági megtakarítás a fogyasztói társadalomban válik először jelentőssé. Minden korábbi társadalomban vagy nem állt a lakosság rendelkezésére megtakarítható jövedelem, vagy azt nem lehetett tőkeként hasznosítani. A klasszikus kapitalizmushoz csak az ókori rabszolgatár- sadalmak voltak hasonlatosak abban a tekintetben, hogy nem volt a lakosság nagy többségének lehetősége a megtakarításra, hiszen a létminimum határán élt.

A társadalmak többségében a lakosság rendelkezett olyan erőforrásokkal, mindenekelőtt idővel, amelyben képes volt növelni a vagyonát. Ez a vagyonnövekedés azonban csak kincs formájában jelenhetett meg. Ezt a kincset is gyakran elpusztították a háborúk, a természeti katasztrófák. A lakossági megtakarítások elsősorban népművészeti tárgyakban jelentek meg.

Azt állapíthatjuk meg, hogy abban az esetben, amikor az uralkodó osztály hasznosítani tudta a lakosság potenciális munkaidejét, akkor nem vált lehetségessé a lakossági vagyonképzés. Ennek a legvégletesebb példája a klasszikus kapitalizmus volt. A proletárnak nemcsak szabad- ideje, de jóformán semmi vagyona sem volt. A feudalizmusban a jobbágynak volt háza, mező- gazdasági célú épülete, felszerelése, állata és termelési tartaléka. A proletár a tőkés házában lakott, semmiféle vagyona nem volt.

A közgazdaságtan lakossági magtakarításnak nevezte a tőkések és a középosztály pénz- megtakarításait, ami tehát nem lakossági, hanem az uralkodó osztály megtakarítása volt.

5.1.1. A lakosság bankbetétei

Napjainkban a megtakarítások döntő többségét lakásokba és kisvállalkozásokba fektetik, mivel ezeknek az elmúlt évtizedek során szinte minden fejlett társadalomban jobb volt a hozadéka, mint a másokra bízott tőkének. Ezek a fejlett piaci társadalomban azért bizonyultak az átlagosnál hatékonyabb befektetéseknek, mert az életszínvonalnál is gyorsabban nőnek a lakásigények, másrészt előnyössé válnak az állami kedvezmények, az alacsonyabb kamat és az alacsonyabb adó következtében.

Bankbetétek formájában is megjelenik a modern fogyasztói társadalmakban a lakossági meg- takarítások jelentős hányada. Ezt nem annyira a hozadéka, hanem sokkal inkább a mobilitása, egyszerűsége magyarázza. A bankbetéttel nincs a tulajdonosnak gondja, ugyanakkor meg- közelítőleg akkora jövedelmet hoz, mint a hozzá nem értők átlagos részvénybefektetése. Amíg a lakásvagyon és a kisvállalkozói vagyon tiszta megtakarítás, a bankbetétekkel szembe kell állítani a bankhiteleket. Ezek pedig sok esetben szinte elérik a lakossági betétek nagyságát, tehát a bankbetétek nem jelentenek a bankoknál más szektorokba áramoltatható pluszforrást.

5.1.2. Befektetés családi ingatlanba

A század második felében már minden fogyasztói társadalomban a legnagyobb lakossági felhalmozás a lakásvagyonban realizálódott.

A lakásvagyon ilyen előretörése korunk általános jelensége. A fogyasztói társadalmak mindegyikére az a jellemző, hogy a lakásvagyon általában, a családi tulajdonban lévő része pedig különösen gyorsan nőtt a nagyvállalatokban működő tőkéhez viszonyítva. Az elmúlt pár évtized során a családi tulajdonú lakásvagyon a nemzeti vagyonon belüli súlyát megkétsze- rezte, megháromszorozta, ezzel szemben a nagyvállalati vagyon súlya mindenütt csökkent.

A lakossági tulajdon szinte teljesen kiütötte a tőkés lakástulajdont. Minél igényesebbek a lakások, annál fontosabb, hogy a lakó tulajdonosként vigyázzon annak állagára. Ezen túl- menően a bérlakás-tulajdonos sokkal kevesebb állami kedvezményben részesült mindenütt, mint a családi házak és öröklakások tulajdonosai. Ma a családi lakástulajdon már a legtöbb fejlett tőkés országban nagyobb értéket képvisel, mint a nagyvállalati formában működő tőke.

Ne zavarjon meg senkit, hogy a statisztikában kimutatott lakossági megtakarítás jelentős része számos országban bankbetétek formájában jelenik meg, mert ennek a gyűjtésnek is a fő célja a lakásvásárlás. A lakásvásárlás céljából keletkezik a lakosság pénzügyi tartozásainak nagy többsége. Ha szembeállítjuk a bankbetéteket és a lakáshiteleket, akkor kiderül, hogy nincs nettó pénzmegtakarítás.

A lakossági megtakarításiadat akkor reális, ha a lakossági betétekkel szembeállítjuk a lakás- hiteleket. Ezek növekedése sok esetben meghaladja a lakossági megtakarításokét. Japánban a lakossági lakásvásárlások önmagukban 15-18 százalékos megtakarítási hányadot emésztenek fel. Ugyanerre a célra elég a 2-3 százalékos megtakarítás az USA-ban vagy Ausztráliában. Tehát a nagyvállalati vagy a költségvetési forrásigények szempontjából akkor marad azonos forrásmennyiség, ha Japánban 13-15 százalékkal magasabb a lakossági megtakarítás, mint az USA-ban vagy Ausztráliában.

5.1.3. Befektetés kisvállalkozásba

A kisvállalkozásokba fektetett vagyon már évtizedek óta minden fogyasztói társadalomban gyorsabban nő, mint a nagyvállalkozásokba fektetett. Ez a folyamat sokszor közvetve játszódott le. A lakossági megtakarításokból bankbetétek keletkeztek, a bankok pedig növelték a kisvállalkozóknak adott hiteleiket. Ezt a természetes és kívánatos folyamatot az állam is elősegítette egyrészt a hitel- és adókedvezményekkel, másrészt a kisvállalkozások szervezett támogatásával, tanácsadással, érdekvédelemmel.

A kisvállalkozói szektor egyrészt a nagyvállalati részvénytársasági szektornál lényegesen gyorsabban növeli vagyonát, másrészt itt lehetőség van a jövedelmek bizonyos részének az adózás alóli kivonására. Ezen okból a kisvállalkozásokba fektetett tőke hozadéka lényegesen magasabb, mint az adózott nagyvállalati szektoré vagy a bankbetéteké. Érdekes módon maga a nagyvállalati szektor is élénken részt vesz a kisvállalkozások szervezésében azzal a céllal, hogy magának alvállalkozókat, szállítókat biztosítson.

A családi munkán alapuló kisvállalkozásoknak a bérmunkán alapuló vállalatok rovására való terjeszkedése egyre több ágazatban jellemző. Az első példa erre a farmergazdaság térhódítása volt a bérmunkásokkal dolgozó tőkés mezőgazdaság rovására. Ez a szektor azonban ön- magában gyorsan csökken. Ezzel szemben a családi vállalkozások újabb és újabb szolgáltató szektorokat hódítanak meg. A modern társadalomban többször annyi ügynök, legalább annyi könyvszakértő vagy ügyvéd van, mint farmer.

5.1.4. A lakossági befektetések értékpapírokba

A jelenlegi gazdasági mechanizmus nagyon kedvezőtlen a vállalati értékpapírok iránti kereslet megteremtése szempontjából. Ezt mindenki elismeri, de azt nem, hogy ez milyen következ- ményekkel jár. Márpedig a modern gazdaságban ugyan más az értékpapírtőzsde szerepe, de nem kevésbé jelentős mint a klasszikus kapitalizmus viszonyai között volt.

A klasszikus kapitalizmus viszonyai között azért volt nagyon fontos a vállalati értékpapírok piaca, mert a társadalom igen dinamikusan növekvő tőkeigényét csak azon keresztül lehetett a kívánatos szinten kielégíteni. Ha a részvénytőzsde nem biztosított volna lehetőséget arra, hogy sok kisebb tőkés tőkéjét is lehessen igen nagy tőkeigényű vállalatba koncentrálni, nem ját- szódhatott volna le az a tőkekoncentrációs feladat, amit a technikai forradalom előrehaladása megkövetelt. A technikai fejlődés egyre kevesebb, de egyre nagyobb vállalatot igényelt. Ennek létrehozását szolgálta a részvények piaca, az értékpapírtőzsde. A jelen század második felére egészen más igények jelentek meg a tőkepiacon is. Elsősorban három minőségi változást kell kiemelni ezzel kapcsolatban.

A gyors technikai fejlődés és a nagyarányú életszínvonal-emelkedés a termelés és fogyasztás struktúrájában nagyarányú és folyamatos változásokat követelt. Az iparban (és még inkább a szolgáltatások területén) korábban ismeretlen ágazatok jöttek létre és az ágazati tőkestruktúrát ehhez kellett mindig igazítani. A tőkepiac most már nem annyira új források feltárását, mint sokkal inkább a tőke folyamatos átrendezését követelte meg.

A legnagyobb tőkeigényt már nem is a nagyvállalati szektor, hanem a költségvetési hiány fedezete igényelte. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a szakmabeliek még mindig a klasszikus tőzsdei funkciót, a termelőtőke előteremtését tartják az értékpapírpiac elsődleges funkciójának. Az elmúlt évek során a nagyvállalati szektorban lekötött tőke alig nőtt, ezzel szemben az államadósság mindenütt naggyá duzzadt. Ma számos fejlett tőkés országnak nagyobb az államadóssága, mint a nagyvállalati szektorban lekötött tőkéje.

A modern társadalmakban a fő felhalmozási forrás már nem a tőkeprofit, hanem a munkajöve- delmek, általánosabban a lakossági jövedelmek. Tehát az értéktőzsdének ma már elsősorban nem a tőkések profitját kell koncentrálnia, újra elosztania, hanem a lakosság megtakarításait.

Az értékpapírtőzsde minőségileg megváltozott funkciójával párhuzamosan megváltoztak a fő szereplői is. Amíg korábban a tőzsdén a magántőkések és bankjaik uralkodtak, jelenleg a lakossági megtakarításokat realizáló alapok és pénzintézetek. A jelenlegi tőzsdei forgalomnak legfeljebb ötödét képviselik a magántőkések és az azok pénzét forgató pénzintézetek. A vállalati értékpapírok tőzsdei forgalmának négyötödét lényegében a lakosság pénzmegtaka- rításait kezelő pénzintézetek bonyolítják.

A modern piaci társadalmakban a termelőszféra legnagyobb tulajdonosa a részvénytulajdonos. Méghozzá olyan, aki nem szól bele közvetlenül az érintett vállalat irányításába, csupán arra törekszik, hogy ott legyen részvénye, ahol annak a hozadéka kedvezőbb. A modern gazdaság- ban ez a fajta részvénytulajdonos igen mobil, nem a vállalati közgyűléseken, hanem az érték- papírtőzsdén szavaz azzal, hogy vesz vagy elad.

A részvénytársaságok vezetésébe operatívan beleszóló, illetve azt közvetlenül irányító magán- tőkések a század elején a fejlett nyugati országok részvényvagyonának még 70-80 százalékát birtokolták, ma legfeljebb 20 százalékot ér el a részesedésük. Kiszorították a magántőkéseket a nagy intézményi tulajdonosok. Természetesen vannak olyan ágazatok, ahol a tulajdonos és a vezető továbbra is azonos maradt, de ez ma már egyre kevésbé jellemző.

Még az a minden demokráciában jelenlevő politikai törekvés sem nagyon érvényesült, hogy az ilyen kisebbségi, illetve a közgyűlésen alig képviselt részvények jelentős hányada kisemberek kezében legyen, mert az ilyen részvényeknek közel 90 százaléka nagy intézmények, elsősorban a nyugdíjpénztárak kezében van.

Xxxx hangsúlyt kap a dolgozói részvényvásárlás támogatása is. Ennek a sajtóban, a politikában és a tudományban sokkal nagyobb a szerepe, mint a valóságban, mert a dolgozók gyorsan eladják az áron alul megszerzett részvényeket. Ez azért jó, mert a modern társadalmakban a legnagyobb dolgozói erények egyike a térbeli és a szakmai rugalmasság. Minél kevesebb fékje van annak, hogy a dolgozók szakmát, munkahelyet változtassanak, annál jobb. Márpedig a dolgozói részvény odaköti a dolgozókat, ahol esetleg nem a legjobb helyen vannak. Ezért bátran mondhatom, hogy a dolgozói részvény sokkal inkább érdeke a munkaadónak, mint a munkavállalónak. A munkaadó tehát arra bíztatja a privatizáló államot, hogy adjon a dolgozói részvényvásárláshoz minél nagyobb kedvezményt. Ez az állam árvesztesége. A munkaadó akkor is jól jár, ha a dolgozó megtartja a részvényeket, mert ezzel oda van kötve, és akkor is, ha eladja, mert így ő olcsóbban jut hozzá, mintha azt a tőkepiacon kellett volna eredetileg megvásárolnia. Sajnos ezt még maguk a szakszervezetek sem veszik észre.

Nem járt eredménnyel, hogy a kisemberek is pénzintézetekre bízzák részvényeiket, mert az ilyen tőzsdei műveletekre specializálódott pénzintézetek, befektetési alapok is elsősorban a nagy pakettek tulajdonosainak az érdekeit szolgálják, hiszen a sok kicsi ügyfél kevésbé jövedelmező. Be kell tehát látnunk, hogy a lakossági megtakarítások jelentős hányadát nem fogják vállalati értékpapírokba fektetni. Ebből a szempontból érdekes lesz majd megfigyelni az egyes posztszocialista országokban folyó privatizálás azon formájának sikereit és kudarcait, amely az állami vagyon jelentős részét népi részvények formájában privatizálja.

5.1.5. Befektetések a nyugdíjalapokba

A fogyasztói társadalmakban a megtakarítás már elsősorban nem a lakosság pénzvagyonának növekedésében jelenik meg. A jövőről való gondoskodást célzó megtakarítás fő formája a nyugdíjalap növekedése. Ezt azonban a közgazdaságtudomány nem tekinti megtakarításnak. Szinte érthetetlen a különbségtétel a klasszikus és a jelenkori megtakarítás fő formája között. Száz évvel ezelőtt az emberek azért tettek félre a jövedelmükből, hogy öregkorukra maradjon. Ma ezt a társadalom szervezetten úgy oldja meg, hogy a bérekből elvon a nyugdíjak fede- zetére, és így gondoskodik az öregekről. Mi ez, ha nem megtakarítás? Márpedig, ha ezt így vesszük figyelembe, akkor kiderül, hogy ez a társadalom a munkajövedelmekből sokkal többet takarít meg, mint valaha, hogy ma már a lakosság megtakarításai jelentik a legnagyobb nemzeti vagyonhányadot, sokkal többet, mint a tőkések profitjából képződött tőke. A jelenkor fejlett társadalmai tehát sokkal nagyobb megtakarítással működnek, mint a korábbi társadalmak bármelyike.

A fogyasztói társadalmat az is jellemzi, hogy kisebb a lakosság olyan jellegű megtakarítása, amely akár az állam, akár a működő tőke forrásigényeit kielégítené, hogy mindkét szektor rohamosan eladósodik, illetve nettó vagyona csökken. Az állam egyre nagyobb adósságállo- mánnyal rendelkezik. Ez gyorsabban nő, mint az állami vagyon, tehát csökken az állami vagyonnak a nemzeti vagyonon belüli részesedése. A tőke tekintetében még viharosabb a csökkenés. A nagyvállalkozói vagyonon belül egyre kisebb a tőkések tulajdoni részesedése, és egyre nagyobb a dolgozóké. Ez elsősorban úgy jelentkezik, hogy a nagyvállalati tőke egyre nagyobb hányada kerül a dolgozók nyugdíjpénztárainak a tulajdonába. Szintén dolgozói tulajdon az a banki és biztosítótársasági tulajdon is, amely mögött a dolgozók betétállománya, illetve biztosítása áll. A modern társadalomban az ilyen fogyasztói tulajdon (amely szinte jelentéktelen volt a század elején) ma már legalább kétszerese a magántőkés tulajdonnak.

A pénzintézetek a múltban szinte kizárólag a tőkések megtakarításait kezelték, ma négyötöd részben a lakosság közvetlen vagy közvetett munkajövedelmeiből keletkező forrásokat. A közvetett alatt értem elsősorban a nyugdíjalapokat, amelyek nemcsak a dolgozók jövőbeli nyugdíját (vagyis a dolgozók vagyonát) jelentik, hanem azok a munkadíjakból képződtek. Ez akkor is igaz, ha formailag a munkaadó fizeti be a nyugdíjjárulék nagyobb részét, mert ez akkor is a munkaerőt megillető összeg. Lakossági megtakarítás a bankok és biztosító társaságok azon forrása is, amelyek lakossági biztosításokból és betétekből keletkeztek.

A lakossági megtakarítások szerepe még nagyobb akkor, ha nem a meglévő részvénytársasági össztőke, hanem annak gyarapodási forrásai oldaláról vizsgáljuk azt. Az elmúlt évtizedek során a nagyvállalati és a részvényekben megjelenő tőke növekményének szinte egészét a lakossági megtakarításokból fedezték. Itt is lakossági megtakarításnak kell tekinteni a nyugdíjpénztárak részvény- és kötvényvásárlásait.

Az elmondottakból következik, hogy a modern társadalmak gazdaságában nemcsak az érték- tőzsdének van nélkülözhetetlen szerepe, de a nagy intézményi tőketulajdonosoknak is. A megkövetelt tőkepiaci mobilitást ma már nem lehet a magántőkésektől elvárni, szerepük nemcsak visszaszorulóban van, hanem azok természetüknél fogva nem is lehetnek olyan rugalmas tőkepiaci szereplők, mint az intézményi tőkekezelők.

Az intézményi tulajdonosok jobban forgatják a tőkéjüket, mint a magántőkések, nagyobb az intézményi tulajdonban lévő tőke hozadéka, mint a nagy magántőkések, illetve a kisemberek vállalati értékpapírjaié. Ez magyarázatra szorul.

A nagy intézményi tulajdonosok olyan pénzintézetekre bízzák részvényeik forgatását, akikkel az egyéni tulajdonosok nem képesek versenyezni.

A magántőkés nem képes a tőkepiaci viszonyok változásához gyorsan igazodni, mert többségi részvénytulajdont akar, és maga akarja irányítani a vállalatát. A tőkepiacon a nagy magántőké- sek sokkal kevesebb ügyletet kötnek, mint az intézményi részvényeket forgató pénzintézetek, amelyek szabadon választanak a befektetési ágazatok között. A vállalathoz való tulajdonosi ragaszkodás ellentétes a tőkepiaci motivációval.

5.1.6. Befektetés a szellemi vagyonba

Az elmúlt évezredek során a lakosság szellemi vagyona nem nőtt, ugyanakkor a mai fogyasztói társadalmakban az évszázad során megtöbbszöröződött. Jelenleg a szellemi vagyon már nagyobb, mint az összes fizikai és ez döntő többségében a lakosság elidegeníthetetlen személyi tulajdona. Ez az elmúlt évezredek legnagyobb tulajdonváltozása.

A lakosság szellemi vagyonának jórészét nem saját forrásból képzi, mivel a társadalom fedezi az oktatási költségek jelentős hányadát. Itt tehát egy tőketranszferről van szó. Az állam a rendelkezésére bocsátott pénzügyi forrásokból lakossági szellemi vagyont képez. Költségvetési kiadásból lesz lakossági vagyon.

A szakma eddig nagyon lebecsülte a szellemi vagyonképzésnek azon részét, amit a lakosság sajáterős felhalmozásának kell tekinteni. A család számára anyagi áldozat az, hogy a már mun- kára fogható gyermekek (sőt már a munkaképes korúak) nem keresnek, illetve nem dolgoznak otthon, hanem tanulnak. Ehhez járul az, hogy az iskoláztatás költséges, még az úgynevezett ingyenes is.

Eddig csak a szervezett tanulásról beszéltünk. Egyre jelentősebb lesz a keresőkorban történő továbbtanulás. Ez is jövedelmet emészt fel, illetve a potenciális jövedelemszerzést csökkenti.

Mindent egybevetve a szellemi tőke gyarapodása a fogyasztói társadalmakban sokszorosa a fizikai tőkében beálló gyarapodásnak. A fogyasztói társadalom felhalmozásának legalább két- harmada a lakosság személyes tulajdonában lévő szellemi vagyonban jelenik meg.

5.2. A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM TULAJDONOSI SZERKEZETE

A fogyasztói társadalom tulajdonosi struktúrája jelentősen eltér a klasszikus kapitalizmusétól. Már a közgazdaságtudomány klasszikusai is túlságosan sematikusnak fogták fel a magántőkés tulajdon elsődlegességét. Azt tételezték fel, hogy a nemzeti vagyon szinte egésze magántőkés tulajdonba került, illetve azzá fog átváltozni. Korunk személyi és kisvállalkozói tulajdonát elhanyagolható jelentőségűnek tartották. Pedig még a klasszikus kapitalizmus csúcspontján is jelentős volt mind a személyi, mind a kisárutermelői tulajdon.

Amikor aztán a tőkés magántulajdon viharos gyorsasággal kezdett átalakulni kollektív tőkés tulajdonná, azt nem fogták fel minőségi változásnak, pedig az volt. Az általam használt fogal- makkal nézve a magántőkés vállalat hárompiacos vállalat, a kollektív tőkés vállalat pedig négy- piacos. Az elsőben még a tulajdonos egyúttal a menedzser is, és a fejlesztési forrásait döntően a saját profitja biztosítja. A másodikban már a tulajdonos szinte személytelen, a vállalatot menedzserek vezetik.

Még észrevétlenebbül történt az, hogy a kollektív tőkés vállalatok átalakultak kollektív intézményi tulajdonlású vállalatokká, amelyekben a tőkések kisebbségi tulajdonosi részarányt képviselnek. Ebben az esetben pedig a tőkés kollektív vállalat alakult át a fogyasztók vállalatává.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért nem vették tudomásul a fenti változásokat a közgazdászok, a feleletet a jogászi megközelítési módban leljük. A jogász számára a magán- tőkés tulajdonában lévő részvénytársaság, a tőkések kollektív tulajdonában lévő részvény- társaság és a nyugdíjpénztárak és biztosítók tulajdonában lévő részvénytársaság ugyanaz a jogi forma. A minőségi különbség azonban nem a jogi formában, hanem a társadalmi-gazdasági tartalmában van.

Még nagyobb változást jelentett az, hogy a fizikai tőke jelentősége relatíve csökkent, a szellemi tőkéjé viszont nagyon megnőtt, sőt elsődlegessé vált. Mivel a klasszikus kapitalizmus nem foglalkozott a szellemi tőkével, hiszen abból több van a szükségesnél, azért aztán a fogyasztói társadalom közgazdaságtudománya akkor is megmaradt a szellemi tőkét mellékesen kezelőnek, amikor az már fontosabb lett, mint a fizikai tőke.

A szellemi tőke az elsődleges fontossága mellett azért is külön figyelmet érdemelt volna, mert a természete merőben eltér a fizikai tőke természetétől. A fizikai tőke és tulajdonosa szabadon elválasztható egymástól, a szellemi tőke azonban döntően személyhez kötött. A szaktudás nem vehető meg a tulajdonosa nélkül. A tudás éppen olyan személyhez kötött vagyontárgy, mint a dolgozók fizikai ereje. Már a klasszikus kapitalizmus közgazdaságtanában hiányolható, hogy a legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt nem tekinti vagyonnak, a tulajdonosát vagyon- tulajdonosnak. Elméletileg egyáltalán nem indokolható, hogy a tőke és a föld nemzeti vagyon, a munkaerő azonban nem. Erre az elméleti hibára azonban van gyakorlati mentség: akkor a munkaerő nem volt szűk keresztmetszet. Ez a mentség azonban nem fogadható el a fogyasztói társadalomra, hiszen abban a szellemi vagyon a legszűkebb keresztmetszet, annak mennyisé- gétől, minőségétől és hasznosítási módjától függ elsősorban a gazdasági eredmény.

5.2.1. A fogyasztók közvetlen tulajdonai

A fogyasztói társadalmak kialakulása azt jelentette a nemzeti vagyon struktúrájában, hogy gyorsan növekedett a személyi tulajdon részaránya. Igaz ez még a fizikai vagyonon belül is.

A személyi tulajdonú fizikai vagyontárgyak között a legjelentősebb a lakás. A klasszikus kapi- talizmus volt az első olyan társadalom, amelyben a lakások jelentős része nem a lakó tulajdo- nában volt. A proletárok, azaz a társadalom tagjainak többsége, olyan lakásban lakott, amelyiknek a tulajdonosa magántőkés volt.

A tőkés társadalomban azért nem lehettek a proletárok lakástulajdonosok, mert csak így lehe- tett a lakásigényeket még a korábbinál is szűkebbre szorítani. A feudális társadalom tagjainak többsége (mint jobbágy) viszonylag jó és tágas lakásokban lakott, ha a múlt századi proletár bérkaszárnyáival hasonlítjuk össze. A tőkés társadalom azzal is takarékoskodott a lakás- költségek terén, hogy a tőkések kezébe juttatta a lakásokat, tőkés feladattá tette a lakásellátást.

A lakó és a tulajdonos szétválasztása addig racionális megoldás, amíg a lakások felszereltsége nagyon primitív és egyszerű, a lakásra való gondos vigyázás pedig elmaradása nem jelent nagyobb anyagi kárt. Az olyan lakást, amelyiknek nem volt közművesítése (hiszen a víz és a toalett nem volt a lakás része, az minden folyosón közös volt), ahol nem volt lift és nem volt semmi igényes felszerelés a folyosókon (tehát alig volt mit elrontani) ott a lakók cserélődése esetén is elég volt egy meszelés.

A fogyasztói társadalom nem engedheti meg magának az igényessé vált lakások esetében azt, hogy ne a lakók legyenek a tulajdonosok. Ez a városi tulajdonú bérlakások esetében derült ki. A szociálpolitikusok azzal akarták a lakáskérdést végre emberségesen megoldani, hogy a lelketlen tőkés háziurak helyett az állam, illetve a helyi közösségek vállalták magukra az olcsó

és kulturált lakások biztosítását. Ez nemcsak drágának bizonyult a társadalom számára, hanem valóságos melegágyai lettek a bűnözésnek, a káros szenvedélyeknek. A lakók nem vigyáztak a közös berendezésekre, ezért aztán ezek karbantartása sokszorosan többe került, mintha a lakó egyúttal tulajdonos is lett volna. E tekintetben is a legnagyobb hibát a szocialista rendszer követte el. Őket követték a nyugati szociáldemokrata mozgalmak.

A lakásigények még az életszínvonalnál is gyorsabban nőnek. A klasszikus kapitalizmus három alapvető fogyasztási csoportja közül az élelmezés és a ruházkodás részaránya az életszínvonal emelkedése során gyorsan csökkent, de a lakáskiadások a megnövekedett igények következ- tében relatíve is nőttek. Márpedig az igényes lakások esetében elviselhetetlen társadalmi károkkal jár az, ha a lakó egyúttal nem tulajdonosa is a lakásának.

Nemcsak a lakások részaránya nőtt a nemzeti vagyon egészén belül, hanem az egyéb ingat- lanoké is. Ma a fogyasztói társadalmakban a családok nagyobbik felének van egyéb ingatlana, nyaralója, hétvégi háza, második lakása.

Végül a személyi tulajdonú fizikai vagyontárgyak köre jelentősen bővült a tartós fogyasztási cikkekkel, mindenekelőtt a járművekkel, de újabban az elektronikus berendezésekkel is.

A fogyasztói társadalomban azonban a legnagyobb tulajdonváltozást a szellemi vagyon expo- nenciális növekedése hozta. Ma a szellemi vagyon nagysága már meghaladja a fizikai vagyonét, és ennek az óriási többsége az egyének tudása, azaz a legklasszikusabb személyi tulajdon.

A fogyasztói társadalom mindenekelőtt azért népi jellegű, mert abban a legnagyobb vagyon- tulajdonosok a fogyasztók (nem pedig a termeltető tőkések). Minden társadalom karakterét az határozza meg, hogy kik a fő tulajdonosok, kik a tulajdonosai a nemzeti vagyon többségének és főleg annak, ami ezen belül a fejlődés szempontjából a szűk keresztmetszet.

5.2.2. A fogyasztók közvetett, intézményi tulajdona

A fogyasztói társadalomban is megmaradt a nagyvállalati szektor a gazdaság egyik fő motor- jának. A klasszikus kapitalizmuséhoz hasonló dominanciája azonban megszűnt. A közgazda- ságtudomány azonban ma is kiemelten kezeli. Ezért is meglepő, hogy milyen kevéssé vette tudomásul, hogy ebben a szektorban is alapvető változás állt be a tulajdonosok tekintetében. Amíg a klasszikus kapitalizmusban ez a szektor szinte kizárólagosan a tőkések tulajdonában volt, ma a tulajdoni részesedésük legfeljebb egyharmad. A tőkések helyett az intézmények lettek a nagyvállalatok tulajdonosai.

Ez azért jelentett minőségi változást, mert az intézmények maguk is alapvető átalakuláson mentek át. Amíg a klasszikus kapitalizmusban az intézményi vagyon tulajdonosai a tőkések voltak, ma döntően a lakosság.

Jelenleg a legnagyobb tőketulajdonosok a nyugdíjpénztárak. Ezeket az intézményeket nem ismerte a klasszikus kapitalizmus. A nyugdíjpénztárak tőkéjét teljes joggal tekintjük lakossági kollektív tulajdonnak. Ebből fakadóan megállapíthatjuk, hogy a klasszikus kapitalizmus fejlett formájában a kollektív tőkés tulajdon volt uralkodó a nagyvállalati szektorban, jelenleg már a lakossági kollektív tulajdon az.

Az intézményi tulajdonosok szinte minden formájában jelentős a lakossági tulajdon. Ez a biztosítótársaságoknál abban jelentkezik, hogy minden olyan biztosítás fedezeti tőkéje lakossági tulajdon, amely biztosítás lakossági célt szolgál. Ilyenek az élet-, a betegségi, a baleset-, a lakossági károkat elhárító biztosítás.

A tulajdonosváltozás még a bankoknál is jelentős, hiszen a bankok részvényeinek többsége intézmények, mindenekelőtt a nyugdíjpénztárak birtokában van. Ezt egészíthetjük ki azzal, hogy amíg korábban a bankok szinte kizárólag a tőkések pénzét kezelték, ma a forrásaik jelentős része a lakossági megtakarításokból származik.

5.2.3. A kisvállalkozói tulajdon

A kisvállalkozásban a tulajdonos és családja nemcsak a tulajdonos, hanem a munkaerő is, ezért ez más magántulajdont jelent a szó közgazdasági értelmében, mint az a tőkés tulajdon, ahol a saját munka a megvásárolthoz képest nem jelentős mennyiségű. Ez a megkülönböztetés időszerű, mert a kisvállalkozói szektor nagyon dinamikusan fejlődik.

A klasszikus kapitalizmusban a kisvállalkozói tulajdonnak az a kisárutermelés felelt meg, amelyik még elsődleges céljának az önellátást tekintette, azaz alig vásárolt termelőeszközöket, mert azok többségét maga állította elő, továbbá ahol a szakismeret a tradíciók elsajátítását jelentette. A kisvállalkozó tudatilag elmaradott volt a tőkés polgárhoz képest. Ezzel szemben a fogyasztói társadalom kisvállalkozója az átlagosnál képzettebb, rugalmasabb, haladóbb. Az általa alkalmazott technika fejlett.

E szektor első győzelmét a mezőgazdaságban aratta, amikor a saját munkán alapuló farmer- gazdaság kiszorította, legyőzte a bérmunkás mezőgazdasági tőkés vállalkozást. Aztán jelentek meg a korszerű szolgáltatók (első sorban mint ipari szolgáltatók). Ma már egyre több kisvállalkozás van például a közúti szállításban, valamint a nagyvállalatok alkatrészszállítói között. Napjainkban a szellemi szolgáltatások nagyarányú előretörésének lehetünk a tanúi. A kisvállalkozások táborán belül a szellemi élet embereinek a száma nő a leggyorsabban. Orvosok, ügyvédek, könyvelők, adótanácsadók kisvállalkozásai gomba módra szaporodnak.

Az ilyen kisvállalkozó szellemi vagyona, szaktudása már nem a klasszikus értelemben vett személyi tulajdon. Indokolt volna ezért a szellemi tőkét az alábbi három részre bontani:

- Személyi tulajdonú az ismeretmennyiség, amely nem vesz részt közvetlenül a gazdasági életben, amelyik közvetlenül az egyén igényeit elégíti ki.

- Kisvállalkozói tulajdonú az ismeretmennyiség, amelyet a tulajdonosa saját vállalkozásban hasznosít.

- Árujellegű az ismeretmennyiség, amelyet a tulajdonosa másoknak ad el, például az alkal- mazottak munkaidejével együtt piacra került tudás.

5.2.4. Az igazi és a formális részvénytársaság

Nem tekintjük igazi részvénytársaságnak az olyat, ahol a részvények többsége egyetlen tulajdonos kezében van. Az ilyen nem is igazi részvénytársaság, csak a jogi formája az. A New York-i Tőzsdén jegyzett, legnagyobb amerikai részvénytársaságok között már az is ritka, ha egy olyan tulajdonos van, amelyik a részvények 5-10 százalékát tartja a kezében. A nagy részvénytársaságokat egyáltalán nem jellemzi az, hogy valamely tulajdonos arra közvetlenül jelentős befolyást gyakorolhatna. Ezzel nem egyező gyakorlat csak a német tőkepiacon van, de ott is azért, mert a fő tulajdonosok a bankok, amelyek nem csupán a saját részvényeiket képviselik, hanem a kisebb részvénytulajdonosokét is.

Még szembetűnőbb az igazi és a jogi formájú részvénytársaságok közötti különbség akkor, ha a tőzsdei forgalmukat vizsgáljuk. Az igazi részvénytársaságok részvényeit sokszorta többször forgatják a tőzsdén, mint a többségi tulajdonúakét. A többségi tulajdonos vállalatot akar

irányítani. Az intézményi részvénytulajdonos pedig a maximális hozadékra törekszik, és nem törődik azzal, hogy ezt melyik vállalatnál érheti el, ezért a várható hozadéknak megfelelően gyorsan forgatja a részvényeit. Az amerikai tőzsdéken is többszörösen gyorsabban cserélnek gazdát az intézményi tulajdonosok részvényei, mint a magántőkéseké, akik többségi tulajdon- lásra törekszenek.

5.2.5. A leányvállalati tulajdon

Nem így van a leányvállalatok esetében. A többségi tulajdont nem kedvelő részvénytársaságok is arra törekszenek, hogy leányvállalataikban vagy a kooperáló partnereik vállalataiban több- ségi részvénytulajdont szerezzenek. A többségi tulajdonú kisebb részvénytársaságok rend- szerint olyan részvénytársaságok, amelyekben nincsen többségi tulajdonos. A General Motors- nak például nincsen egyetlen olyan részvényese sem, aki a részvények akárcsak három százalékát is a birtokolná, de a General Motors maga sok tucat olyan kis részvénytársasággal kooperál, amelyekben ő a többségi tulajdonos.

Vannak olyan leányvállalatok is, amelyeket a nagy részvénytársaságok beszállítói feladatokra szerveznek, és ezért azokban megtartják a többségi tulajdonukat. Ezek sem igazi részvény- társaságok, a tőzsdén játszott szerepük elhanyagolható. A tulajdonos nem arra törekszik, hogy a piaci értéküket maximalizálja, hanem arra, hogy beszállításaival neki hozzon maximális hasznot, tehát ezek működése által a saját piaci értékét maximalizálja.

5.3. AZ ÁLLAM SZEREPE A FOGYASZTÓI TÁRSADALOMBAN

A 80-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenkor termelőerői nem tűrik meg az állam egyed- uralmát a gazdaság felett. Bármekkora is a jelenlegi kudarc, bármennyire negatív is a mérleg egyenlege, mind a fasizmus, mind a sztálinizmus eredményeket is hozott. Ezt elsősorban azon lehet lemérni, hogy a félperiféria azon országai, amelyek nem mentek keresztül az eltúlzott mértékű politikai és gazdasági centralizáció betegségén, még reménytelenebb helyzetben vannak.

Mind a fasizmusok, mind a sztálinizmusok sokkal többet tettek az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra kiépítése területén, mint a hasonlóan fejlett gazdasággal rendelkező olyan országok, amelyek kikerülték ezt a formát. A szocialista országok gazdasága ugyan fokoza- tosan lemarad a centrumhoz képest, de a kibontakozás legfontosabb potenciális feltételeivel inkább rendelkezik, mint a gazdasági centralizációt alig ismerő latin-amerikai országok.

A szocialista országokban a túlhajtott államosítás, az erőltetett teljes foglalkoztatottság viszonylagos társadalmi egyenlőséget teremtett. Itt nincs az a rettenetesen nagy polarizáció, ami a latin-amerikai országokban a gazdagok kis rétege és a lakosság óriási többsége között van. Nem rákosodott el az urbanizáció, sőt a falvak relatív jóléte, fejlettsége a szocialista országokban a legmagasabb. Az értelmiség nem szakadt el a tömegektől, nem vált a gazdasági elit megfizetett szolgájává, mint Latin-Amerikában. Területileg egyenletesebben oszlik meg gazdasági és kulturális bázis.

Természetesen ezek a félperiférián belüli előnyök nem jelentik az egyre fokozódó lemaradás tagadását. Hiba volna szem elől téveszteni, hogy korunkban a félperifériákhoz tartozó országok többségének elkerülhetetlen sorsa a viszonylagos lemaradás. Vannak ugyan speciális kivételek, de közveszélyes illúzió volna, ha az utolérést természetes, reális követelménynek tekintenénk. Ennél is sokkal nagyobb hiba volna azonban az, ha a jelenlegi gyorsütemű