Contract

2012. október, 10. szám

A fogyasztói kölcsönszerződések egyoldalú módosításáról

A

Xxxxx Xxxxxxxxxxxx Elemző Csoportja ez év szeptemberében szakmai vitára bocsátotta elemzését (A fogyasztói kölcsönszerződé-

sek pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerző- désmódosítás tisztességtelenségének megítélése – a továbbiakban: „Munkaanyag”), lehetőséget adva arra, hogy a különböző szakmai szervezetek még a végleges változat elkészülte előtt megfogalmazhassák, kifejthes- sék álláspontjukat. Az általános szerződési feltételeket alkalmazó hitelszerződések egyoldalú módosításának dilemmái miközben érdekes elméleti problémák tisz- tázását teszik szükségessé, gyakorlati szempontból is kiemelkedő jelentőségűek. Sok ezer, részben a pénz- ügyi-gazdasági válság előtt megkötött szerződés jogi megítélését befolyásolhatja az egységessé váló bírósági értelmezési gyakorlat.

A „Munkaanyag” miközben számos fontos rész- letkérdésben pontos érveléssel ad választ a pénzügyi intézmények egyoldalú szerződésmódosításával ösz- szefüggő jogértelmezési kérdésekre, fontos témakörök kapcsán – véleményem szerint – nem, vagy nem kielé- gítő értelmezési ajánlatot tesz a jogalkalmazó számára. A továbbiakban a „Munkaanyag” általam leginkább kritikusnak tekintett megállapításaival foglalkozom, miközben kétségtelen, hogy nem csupán az itt vizsgált részek megalapozottsága vitatható. Csak jelzéskép- pen említem pl., hogy a „Munkaanyag” 1.) pontja az elemzés hatályát a „fogyasztói nem lakáscélú hitel- és kölcsönszerződésekre” korlátozza, és nem ad magya- rázatot arra, hogy a lakáshitelekre vonatkozó általános szerződési feltételek esetében miért nem irányadóak megállapításai.

A „Munkaanyag” nem ad meggyőző eligazítást abban a döntő jelentőségű kérdésben, hogy mi a kapcsolat a Hpt. 210. §-a és a Ptk. 209. §-a között. Legalábbis fél- reértésre utalnak a „Munkaanyagnak” arra vonatkozó megállapításai, hogy a jogalkalmazó mit és miként vizs- gál a Hpt. valamely kógens rendelkezése alapján, és az miért, mennyiben tér el a Ptk.-nak – a jóhiszeműség és tisztesség követelménye teljesülését előtérbe helyező – a

209. §-án alapuló vizsgálatától. Az elemzés – mint erre rövidesen részletesen kitérek – arra enged következtetni, hogy valamely általános szerződési feltétel mintegy egyidejűleg „marasztalható el” a kógens törvényi előírás, és a jóhiszeműség és tisztesség követelményé- nek a megsértése miatt. Fokozottan aggályos, hogy a

„Munkaanyag” – miközben hivatkozik a Ptk. hatályos

209. § (6) bekezdésében foglaltakra – a „jogszabályi keretek között” maradó szerződési feltételt nem tekinti olyannak, mint amelyet – a Ptk. 209. § (6) bekezdésé- nek szóhasználata szerint – „jogszabály előírásainak megfelelően határoztak meg”. (A „Munkaanyag” 4–5. oldalán olvasható: „A Ptk. 209. §-ának (6) bekezdésében a »jogszabály előírásának megfelelően« meghatározott

feltétel alatt tehát nem azokat a kikötéseket kell érteni, amelyek a jogszabály keretei között maradnak – vagyis nem ütköznek jogszabályba –, hanem azokat, amelyek tartalmát jogszabály határozza meg, az eltérés lehetősé- ge nélkül”). Mindebből a „Munkaanyag” azt a téves kö- vetkeztetést vonja le, hogy a „jogszabályi keretek között maradó” általános szerződési feltétel nem tartozik a Ptk.

209. § (6) bekezdés szerinti kivételi körbe: vizsgálható ezért, hogy a kikötés eleget tesz-e a jóhiszeműség és tisztesség követelményének.

Kétségtelen, hogy nincs „rangsor”, hierarchikus sor- rend a jogrendszer egyes érvénytelenségi esetei között. A fogyasztói szerződés tisztességtelennek bizonyult általános szerződési feltétele éppúgy semmis, mint a jogszabály eltérést nem engedő rendelkezésébe ütköző szerződési előírás. Ám távolról sem mindegy, hogy va- lamely szerződési feltétel kapcsán a bíróságnak a kógens rendelkezés (kötelezés vagy tiltás) figyelmen kívül hagyását kell-e vizsgálnia, vagy pedig a szerződéses feltétel ún. tisztességtelenségét. Ennek az előkérdés- nek az eldöntése ugyanis kihat a jogalkalmazó bíróság kompetenciájára, mozgásterére, továbbá meghatározza a vizsgálódás során irányadó szempontokat.

1. Jogszabály kógens előírásának kötelező figyelembevétele

1.1. Abban az esetben, ha a jogalkotó valamely szabá- lyozni kívánt tárgyról kógens jogszabályi előírás útján rendelkezik, a jogszabály címzettjével szemben az a követelmény támasztható, hogy teljesítse a jogalkotó eltérést nem engedő „parancsát”. Tartózkodjon tehát a jogszabályi tiltás megsértésétől, illetve vegye figyelem- be a kötelező (pozitív) magatartási előírást. Amennyiben a jogszabály rendelkezésének – helytálló értelmezéssel feltárt – jelentését (a norma tartalmát) a bíróság megál- lapította, mérlegelnie kell, hogy azt a norma alkalma- zója figyelembe vette-e.

Ha a bíróság vizsgálódása eredményeképpen arra a következtetésre jut, hogy a kógens szabály címzettje a jogalkotó rendelkezését – pl. az általa kidolgozott álta- lános szerződési feltételekben – megsértette, a jogsza- bályba ütköző kikötés a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmis. A szerződési feltétel jogszabályba ütköző volta egyben kizárja, hogy a megállapodás ugyanazon pontja vonatkozásában – a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése alapján

– annak tisztességtelensége is megállapításra kerüljön. Ez utóbbi érvénytelenségi jogcím ugyanis a diszpozitív szabályozás kínálta lehetőségekkel való visszaélés olyan kirívó eseteire került kialakításra, ahol az ügyfél (fogyasztó) érdekérvényesítési lehetősége korlátozott. Amennyiben tehát egy jogszabályba ütköző, és ezért semmis szerződési feltételt egyben tisztességtelennek is nevezünk, ez utóbbi minősítés jogi értelemben köz-

2

Gazdaság és Jog

vetlenül nem releváns, az csupán jelzi, magyarázza, hogy a jogalkotó az adott kikötés alkalmazását miért is tartotta szükségesnek megtiltani.

Ha a bíróság azt állapítja meg, hogy a kógens normát a szabály címzettje figyelembe vette, vagyis részéről a jogkövetés ténye megállapítható, a bíróság a jogalkal- mazó személy (szervezet) eljárását – és az annak alapján kialakított általános szerződési feltételt – nem minősítheti jogszabályba ütközőnek. Még akkor sem, ha az alkalma- zott jogszabály szakmai vagy akár morális szempontból számos kivetnivalót hagy maga után. Ezek a hibák, jog- alkotói mulasztások ugyanis közvetlenül nem róhatók fel a szabály alkalmazójának: a jogszabály esetleges alkal- matlanságának következményei – főszabályként – nem háríthatók át a jogalkalmazóra. A politikai felelősséget a jogalkotó (törvényhozó) viseli. A norma esetleges alkot- mánysértő volta pedig az erre biztosított eljárásokban a jogalkotón kérhető számon. (Az utóbb alkotmánysértő- nek bizonyult jogszabályi rendelkezés alkalmazásával megkötött szerződésre az Alkotmánybíróság határozata csak kivételes esetben hat ki.)

Amennyiben a kógens normában foglalt követel- ményeket teljesítő jogalkalmazóval szemben sikerrel lehetne hivatkozni a jogszabályban előírtak betartásával kötött szerződéses kikötés tisztességtelenségére, úgy éppen az a bizalom veszne el, amelynek megterem- tése a kógens szabályok előírásának az értelmét adja. A jogszabályok címzettjei ugyanis alappal bízhat- nak abban, hogy ha betartják a kötelező jogszabályi rendelkezéseket, úgy utóbb (a visszamenő hatályú alkotmánysértés megállapításának kivételes esetétől eltekintve) a norma hibája, etikátlan („tisztességtelen”) volta nem kérhető rajtuk számon. Kijelenthető ezért, hogy a kógens szabályt betartó szerződéses kitétel nem lehet „jogi értelemben” tisztességtelen, nem ütközhet a Ptk. 209. §-ába. A Ptk. tételes előírásával, éppúgy, mint az azt megalapozó jogpolitikai megfontolásokkal nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen volna, ha a kógens szabályt betartó jogalkalmazó azért volna marasztalható (és az általa alkalmazott általános szerződési feltétel semmissége azért volna megállapítható), mert a kógens szabályt megalkotó Országgyűlés szakmai, etikai, al- kotmányossági hibáját nem korrigálta a jogalkalmazás során. (Mellesleg erre az „abszolút”, vagyis nem „egyol- dalú” kógens szabály esetén nincs is a jogalkalmazónak törvényes lehetősége.)

Ezt a megfontolást tükrözi a Ptk. 209. § (6) bekezdése

is, amikor rögzíti, hogy „Nem minősülhet tisztességtelen- nek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg, vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg”. Az idézett rendelkezés – mint erre maga a „Mun- kaanyag” is utal 4. oldalán– a 93/13/EGK irányelv 1. cikk

(2) bekezdésében foglalt előírást ültette át a hazai jogba, egyértelművé téve, hogy a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdésé- ben foglaltak nem alkalmazhatók akkor, ha a szerződé- ses feltétel jogszabály kötelező előírását „tükrözi”. (Az irányelv 1. cikke kiveszi az irányelv hatálya alól azokat a feltételeket, amelyek „kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket, valamint olyan nemzetközi egyezmények alapelveit vagy rendelkezéseit tükrözik,

amely egyezményeknek a tagállamok vagy a Közösség aláírói, különösen a fuvarozás területén, nem tartoznak az ebben az irányelvben előírt rendelkezések hatálya alá.) Az irányelv hivatalos magyar fordítása a „tükröz” (az angol változatban a „reflect”) igét használja. Ily módon is kifejezésre juttatja az irányelv, hogy a jog- szabály kógens rendelkezésének alkalmazása nem csak akkor von ki egy szerződéses kikötést az irányelv hatálya alól, ha a kérdéses feltételt maga a jogszabály állapítja meg, és az általános szerződési feltétel kiala- kítója azt – voltaképpen szükségtelenül – megismétli a szerződésben. A kikötés tisztességtelensége akkor sem vizsgálható, ha az általános szerződési feltételt kialakító vállalkozás az eljárása során a kógens jogi normában rögzített elvárások teljes körű figyelembevételével jár el: a kikötés megfelel az eltérést nem engedő jogszabályi előírásban foglaltaknak. Másként szólva, ha az általános szerződési feltétel helyesen „reflektál” a jogszabályra, a jogalkotó akaratának megfelelően „tükrözi” vissza a kógens rendelkezéseket, úgy az ily módon kialakított feltétel nem tartozik az irányelv szerint vizsgálható körbe. (Természetesen a kötelező jogszabályi előírás tartalmának feltárása nem korlátozódik a nyelvtani értelmezés útján levonható következtetésekre, a kógens szabály célja, rendeltetése éppúgy relevanciával bír,

mint a jogi környezetből következő elvárások.

A Ptk. 209. § hatályos (6) bekezdése – az irányelvi elvárásoknak megfelelően – különbséget tesz aközött, ha a szerződéses feltételt „jogszabály állapítja meg”, valamint, ha a feltétel meghatározására „jogszabály előírásának megfelelően” kerül sor. Az utóbbi törvényi fordulat arra utal, hogy a szerződéses kikötés (általá- nos szerződési feltétel) nem a jogszabályban rögzített kógens rendelkezésre való utalást jelenti, illetve nem a jogszabályi norma szerződésbe foglalt megismétlése, hanem olyan jogi megoldás, amely összhangban van (megfelelően „tükrözi”) a jogalkotónak a kógens szabály megalkotásával kifejezésre juttatott elvárását. Ha tehát valamely általános szerződési feltétel a jogszabályi kógens normák „keretei között marad”, akkor annak a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése szerinti vizsgálata – ál- láspontom szerint – kizárt. Ehhez képest téves a „Mun- kaanyag” azon megállapítása, amely a jóhiszeműség és tisztesség követelményének vizsgálata alól kizárólag azokat a szerződéses kikötéseket vonná ki, amelyek a kógens jogszabályi rendelkezésnek mintegy „egy az egyben” való átvételén alapulnak.

1.2. A „Munkaanyag” 1.) pontjának utolsó monda- ta a pénzügyi intézmény által kikötött, az egyoldalú szerződésmódosítás jogát biztosító általános szerződési feltétellel kapcsolatban megállapítja: „E szerződési kikötés nem semmis önmagában amiatt, mert a pénz- ügyi intézmény maga számára a fogyasztóra hátrányos egyoldalú szerződésmódosítás jogát kiköti”. (Az idézett rendelkezés megegyezik a Kúria 4. számú gazdasági elvi határozatában foglalt megállapítással. Lásd a Bí- rósági Határozatok 2012/7. számában írottakat.) A tézis ponthoz fűzött magyarázata ezen (természetesen helyt- álló) állítás indokát azonban nem abban látja, hogy a hitelintézetekről szóló 1996. évi CXII. törvény 210. §-a

3

2012. október, 10. szám

kifejezetten és egyértelműen feljogosítja a pénzügyi intézményeket – meghatározott feltételek teljesítése esetére – a hitelszerződés jövőbeli, egyoldalú módosí- tására, hanem abban, hogy az egyoldalú szerződésmó- dosítás igazolhatóan a fogyasztó érdekét is szolgálja, vagyis tisztességes. Az idézett indokok valójában a jogi szabályozás szükségességét alátámasztó (amúgy helytálló) érvek, amelyek okkal hangozhatnak el egy pénzügyi tárgyú törvény megalkotása során a parla- menti vitában. De az egyoldalú szerződésmódosítási jog általános szerződési feltételként való előírásának a jogszerűsége nem azon múlik (nem múlhat azon), hogy a bíróság előtt zajló polgári perben az alperes bank a „jog- alkotó tettét” képes-e ésszerű érvekkel igazolni. Amit bizonyítania kell, az nem több, és nem kevesebb, mint hogy az általános szerződési feltétel előírásakor hatályos törvényi szabályok a jövőbeli egyoldalú szerződésmó- dosításra vonatkozó kikötést (előfeltételek teljesítésétől függően) jogszerűvé nyilvánították. (Megjegyzendő, hogy a Kúria 4. számú gazdasági elvi határozata a pénzügyi intézmény egyoldalú szerződésmódosítási joga kikötésének elismerését – helyesen – a törvényi felhatalmazással, nem pedig a törvényi felhatalmazást megalapozó indokokkal magyarázta.)

Úgy gondolom ezért, hogy a „Munkaanyag” megkö-

zelítése alapvetően téves még akkor is, ha a konklúzió (vagyis, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás kikötése önmagában nem jogellenes) értelemszerűen helytálló. A tévedés továbbá mintegy a „kiindulópontja” annak az okfejtésnek, amely a kógens szabályok betartásának (megsértésének) vizsgálatát, illetve számonkérését ösz- szemossa a tisztességtelenség jogi problémájával.

1.3. A „Munkaanyagnak” a törvényi követelmények teljesítésével és a jogszabályi rendelkezések szakmai fogyatékosságainak a jogalkalmazóra hárításával ösz- szefüggő értelmezési problémái – véleményem szerint

– leginkább akkor okoznak gondot, ha a 2009. augusztus

1. napját megelőzően hatályos Hpt. kógens szabályainak

a jogalkalmazó által történt betartását vizsgáljuk.

Állításunk igazolására vegyünk egy példát a 2009. augusztus 1. napját megelőző Hpt.-ből. A Hpt. 210. §-ának (3)–(4) bekezdésének 2005. január 1. napja és 2009. au- gusztus 1-je között hatályos rendelkezései az egyoldalú szerződésmódosítás kikötését az alábbi törvényi előfel- tételek teljesítésétől tették függővé:

„(3) A kamatot, díjat vagy egyéb szerződési felté- telt csak akkor lehet egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani, ha a szerződés ezt – külön pontban – a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi.

(4) Az üzletszabályzat kamatot, díjat vagy egyéb felté- teleket érintő – az ügyfél számára kedvezőtlen – módo- sítását a módosítás hatálybalépését tizenöt nappal meg- előzően, hirdetményben közzé kell tenni, elektronikus kereskedelmi szolgáltatás nyújtása esetén az ügyfelek számára folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé kell tenni”.

A Hpt. idézett rendelkezéseiből kitűnően, a törvény- hozó ebben az időszakban is eltérést nem engedő módon

rögzítette, hogy melyek a törvényi előfeltételei a pénzügyi intézmény egyoldalú szerződésmódosítási joga kikötésé- nek. Az előzőekben már hivatkozott 4. számú gazdasági elvi határozat ezt a következőképpen összegezte: „Ennek azonban feltétele volt, hogy a szerződés külön pontban meghatározza azokat a feltételeket és körülményeket, melyek fennállása esetén a pénzügyi intézmény élhet az egyoldalú szerződésmódosítás jogával, és előírta annak már a hatálybalépés előtti, hirdetményben való közzété- telét [210. § (3)–(4) bekezdés]”.

Az idézett kúriai elvi határozat – véleményem sze- rint helyesen – kifejezésre juttatta, hogy amennyiben a pénzügyi intézmény üzletszabályzata eleget tett a Hpt. adott időszakban hatályos, kógens rendelkezéseinek, úgy a pénzügyi intézmény számára a jövőbeli egyol- dalú szerződésmódosítás lehetőségét biztosító kikötés jogszerű, az erre vonatkozó általános szerződési feltétel a „jogszabály előírásának megfelelően” került megha- tározásra. A törvényi kritériumokat teljesítő pénzügyi intézményen nem kérhető számon, hogy a Hpt. 2009. augusztus 1. napja előtt hatályos normái által közve- tített jogalkotói elvárás nem terjedt ki pl. arra, hogy a bank köteles legyen az ügyfélre nézve kedvezőtlen egyoldalú módosítás hatályba lépése előtt az azonnali felmondás jogát is biztosítani. A Hpt. 210. §-át utóbb új (9) bekezdéssel kiegészítő, a „díjmentes felmondás jogát” kimondó törvényi követelmények alkalmazását a szerződéskötés időpontjára visszamenőleges hatállyal, az Alkotmánnyal (Alaptörvénnyel) összeegyeztethető módon előírni nem lehet. Még kevésbé elfogadható, ha a törvényhozó arra vállalkozik, hogy utólag, a törvény hatálybalépését akár évekkel megelőzően megkötött szerződések valamely kikötését „minősítse át” jogsze- rűből jogellenessé. A visszamenő hatályú jogalkotás alkotmányos tilalma ezt még abban az esetben sem tenné lehetővé, ha a változó gazdasági körülmények, és a változó közfelfogás hatására megállapításra kerül, hogy a korábban irányadó (kógens) normák szakmai vagy erkölcsi szempontból kifogásolhatóak voltak.

A „Munkaanyag” – hasonlóan, mint Xxxxxxx Xxxxxx

2012 tavaszán publikált tanulmánya (A pénzintézetek egyoldalú szerződésmódosítási jogáról. Gazdaság és Jog, 2012/4. 3–12. old.) – a visszamenő hatályú jogal- kotás tilalmából fakadó korlátokat úgy kívánja lebon- tani, hogy miután kizárta a kógens normák hatálya alá tartozó körből a „jogszabály előírásának megfelelően” kialakított általános szerződési feltételeket, a Hpt.-nek a szerződéskötéskor „hiányzó” előírásait a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése szerinti jóhiszeműség és tisztesség követelményére hivatkozva kéri számon. Ez a megoldás azonban nem csupán a Ptk. 209. § (6) bekezdésének tételes rendelkezésével ellentétes, de a jogbiztonság sérelme révén összeegyeztethetetlen az Alaptörvénynek a „független, demokratikus jogállam” követelményét rögzítő ún. „alapvetésével” is. [Lásd az Alaptörvény

„Alapvetés” részének B) cikke (1) bekezdését.]

Nem tartom ezért elfogadhatónak a „Munkaanyag” azon kijelentését, amely szerint: „A szerződésmódosítás esetére – mivel az a fogyasztó kötelezettségeire kihat – biztosítani szükséges a felmondás jogát. Ezt előírhatja

4

Gazdaság és Jog

maga a jogszabály, de ha az nem biztosítja, akkor az általános szerződési feltételek között szükséges rögzíte- ni: mi módon kell a módosítást a fogyasztó tudomására hozni, mennyi idő áll a fogyasztó rendelkezésére, hogy felmondási jogával éljen. E szerződési rendelkezések tisztességessége is vizsgálat tárgyát képezheti”. (Lásd a „Munkaanyag” 12. oldalán írottakat.) Úgy gondolom, hogy az idézett előírások alkalmazása azzal a következ- ménnyel járna, hogy a kógens szabályok vélt vagy valós hiányát utólag egyfajta „bíró alkotta” joggal helyettesíte- né. Ez pedig a joggyakorlatot tenné kiszámíthatatlanná: nem lehetne ésszerű feltételek mellett banki üzletsza- bályzatot, általános szerződési feltételeket kidolgozni, ha fennállna annak a veszélye, hogy évekkel később – a változó politikai és közvélekedés hatására – a bíróság a kógens törvényi előírások követelményein túllépve, az ún. „társadalmi igazságosságnak” megfelelő ítéleteket hozna. Megjegyzendő azonban, hogy a Hpt. 2009. au- gusztus 1. napját megelőzően hatályos rendelkezései sem értelmezhetők úgy, hogy az egyoldalú szerződés- módosítás oka a pénzügyi intézmény által mintegy

„akaratlagosan” előidézhető legyen. A Hpt. ilyen módon történő értelmezése ugyanis azzal a következménnyel járna, hogy a módosítani kívánt hitelszerződés immár egyetlen elemében sem felelne meg a szerződés fogalmi ismérvének: a módosítással létrehozott szerződésnek sem a tartalmára, sem elfogadására (elutasítására) nem lenne a fogyasztó jogosult.

2. Jogszabály diszpozitív rendelkezésétől

való eltérés és a Ptk. 209. §-a

2.1. Az előző pontban annak a bemutatására tettem kí- sérletet, hogy a Ptk. 209. §-a nem alkalmas (nem hasz- nálható fel) arra, hogy a Hpt. kógens rendelkezéseinek esetleges szakmai fogyatékosságait a jogalkalmazó bí- róság a jóhiszeműség és tisztesség követelményére hi- vatkozással korrigálja. Másként fogalmazva: a törvény előírásainak megfelelően kialakított általános szerző- dési feltételek jogszerűsége nem kérhető utólag számon, a kógens elvárásokat figyelembe vevő általános szerző- dési feltétel érvénytelensége a Ptk. 209. § (6) bekezdé- se alapján sem állapítható meg.

Az is kétségtelennek tűnik, hogy ha valamely, az általános szerződési feltétel kialakítása során figyelembe veendő követelményt a jogalkotó az eltérés lehetőségét kizáró módon írt elő, az előírás betartását e kógens nor- ma alapján, nem pedig a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése szerinti tisztességességi elvárás alapján kell vizsgálni. Vegyük először példaként a Hpt. 2010. január 1. nap- ját követően hatályos 210. §-ának (3) bekezdése utolsó mondatát. A törvény ezen rendelkezése a következőket rögzíti: „Az egyoldalú módosítás jogát a hitelező akkor jogosult gyakorolni, ha a módosításra okot adó objek- tív körülmények tételes meghatározását a szerződés tartalmazza, valamint a hitelező árazási elveit írásban rögzítette”. Az idézett rendelkezés alapján a pénzügyi intézmény a jövőbeli egyoldalú szerződés módosítás jogával – egyebek között – akkor élhet, ha az ún. ok-lista

szerint a módosításra okot adó tételesen meghatározott körülmények „objektív” jellegűek. Ha ezt a törvényi elvárást a pénzügyi intézmény üzletszabályzata el- mulasztja figyelembe venni, úgy az üzletszabályzat rendelkezése – éppúgy, mint az általános szerződési feltétel vonatkozó kikötése – jogszabályba ütközik, és ezért semmis. A „Munkaanyag” ehhez képest tévesen helyezkedik arra az álláspontra, hogy „Tisztességtelen tehát az ok-listában szereplő olyan körülmény-változás megjelölése, amelynek bekövetkeztét vagy mértékét a fogyasztóval szerződő fél képes egyoldalúan meghatá- rozni (pl.: a tulajdonosi hozamvárás változása), vagy amely semmilyen okszerű kapcsolatban nem áll a kamat, költség, díj mértékével.” (Az idézet a „Munkaanyag”

9. oldalán olvasható.)

Tekintsünk most el attól, hogy a „Munkaanyag” az egyoldalú szerződésmódosítás törvényi előfeltételét képező, a körülmények változásának „objektivitására” vonatkozó fogalmat helyesen tölti-e ki tartalommal. A példával arra szeretnék rávilágítani, hogy az „objektivi- tás” fogalma a Hpt. olyan kógens szabályának a részét képezi, amelynek a pénzügyi intézményekkel szembeni betartatása nem igényli, de nem is teszi lehetővé, hogy a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése alapján kerüljön sor a jogalkalmazó magatartása jogszerűségének, illetve jogszabályba ütközésének eldöntésére.

Hasonló a helyzet akkor is, amikor a „Munkaanyag” az ún. ténylegesség és arányosság elvéről szól. A „Mun- kaanyag” alapján: „Tisztességtelen – adott esetben jog- szabályba ütköző – az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó kikötés, ha: (…)

d) az ok-listában meghatározott körülmények tényle- gesen nem, vagy nem olyan mértékben hatnak a kamat- ra, költségre, illetve díjra (ténylegesség és arányosság elve)”. A „Munkaanyag” magyarázata utal arra is, hogy

„A Hpt. 210. §-a (4) bekezdésének a)–c) pontjai – az árazási elvek kapcsán – rögzítik is a tényleges hatás, a kedvező változás érvényesítése és az arányosság kö- vetelményeit”. (Lásd a „Munkaanyag” 6. és 9. oldalán írottakat.)

Tekintsünk el ezúttal annak részletezésétől, hogy a „Munkaanyag” nem teszi egyértelművé, hogy a hi- vatkozott törvényi követelmények – legalábbis tételes törvényi elvárásként – 2009. augusztus 1-je előtt nem szerepeltek a Hpt.-ben. Amit ehelyütt hangsúlyozni szeretnék, az „csupán” az, hogy téves az a megközelí- tés, amely a ténylegesség és arányosság elvét olyan, a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdésének a hatálya alá tartozó

„tisztességtelenségi” kérdésnek tekinti, amelynek figyelmen kívül hagyása „legfeljebb” és „esetenként” jogszabályba ütközőnek is minősül. Valójában, ha a Hpt. a pénzügyi intézmény egyoldalú szerződésmódosítása kógens feltételeként előírja ezeknek a szempontoknak az érvényesítését, úgy a tételes, pozitív jog betartását kell a jogalkalmazó bíróságnak az általános szerződési feltétel kidolgozóján számon kérnie.

A példákat még sorolhatnánk, de azt hiszem így is igazolható, hogy a „Munkaanyag” mellőzi a Hpt. – 2009. augusztus 1. napját, és még inkább 2010. január 1-jét követően hatályos – tételes és egyértelmű rendelkezése-

5

2012. október, 10. szám

inek alkalmazását. Ehelyett a szélesebb bírói mérlegelést biztosító Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdésére hivatkozik akkor is, amikor a törvényhozó az ún. különös szintű jogfor- rásban a releváns szabályokat részletesen meghatározta. A „Munkaanyag” tévesztésének ezekben az esetekben látszólag nincs érdemi következménye, az „objektivitás” és a „ténylegesség” elvárása így is, úgy is releváns marad. Véleményem szerint azonban a „Munkaanyag” eljárása – azáltal, hogy összekeveri a törvényi jogcímeket – azt az előzőekben általam cáfolni próbált megfontolást erősíti, hogy a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése alapján éppúgy megítélhető valamely más törvény tételes előírása, mint egy, a szerződéskötéskor irányadó jogszabályban nem szereplő társadalmi-szakmai elvárás.

2.2. Vizsgálandó ehhez képest, hogy voltaképpen mi a funkciója, a jogi szerepe a Ptk. 209. §-ának „általában” és a Hpt. 210. §-ának alkalmazásával összefüggésben. A Ptk. 209. §-a szerinti jóhiszeműség és tisztesség kö- vetelménye – összhangban a 93/13/EGK irányelvben foglaltakkal – azon általános szerződési feltételekkel szemben kíván védelmet nyújtani, ahol a fogyasztó, illetve az általános szerződési feltétel kialakítójával szerződő fél (továbbiakban együtt: fogyasztó) jogai valamely diszpozitív jogszabályi rendelkezés alkal- mazása folytán, a xxxxxxxxx által mintaként meghatá- rozott szabálytól való jelentős eltérés miatt sérülnek. A jogok és kötelezettségek „egyoldalú és indokolatlan” egyensúlytalanságával szemben a fogyasztó nem hivat- kozhat a megsértett jogszabályi rendelkezés kötelező voltára, hiszen a kérdéses előírás nem kógens, hanem diszpozitív. A jogi védelem azonban ebben az esetben sem mellőzhető. Mint ahogy a 93/13/EGK irányelv preambuluma is rögzíti, arra „az állampolgárok fo- gyasztóként történő megóvása érdekében” szükség van. Ugyanis meg kell védeni őket attól, hogy „az eladó vagy a szolgáltató visszaéljen hatalmával és különösen az egyoldalú szabványszerződésekkel, valamint az alapvető fogyasztói jogoknak a szerződésekből való tisztességtelen kizárásával” szemben.

Xxxxxxxxx Xxxxxx pontosan fogalmaz, amikor kijelen-

ti: „A mérlegelés során a bíróságnak figyelemmel kell lennie a szerződésekre vonatkozó diszpozitív szabályok- ra is, melyek a szerződő felek egyensúlyára, a szerződési kockázatok, jogok és kötelezettségek kiegyensúlyozott elosztásának elveire épülnek. Tisztességtelenségre utal ezért a Ptk. lényeges diszpozitív szabályaitól való eltérés, vagy a jogok és kötelezettségek olyan megha- tározása, amely a szerződés céljának a megvalósítását veszélyezteti”. (A bíróságok feladatai a fogyasztó szer- ződésekkel kapcsolatos jogvitákban. Gazdaság és Jog, 2012/3. 3–13. old.)

Kijelenthető tehát, hogy más a jogi rendeltetése és alkalmazási köre a Hpt. kógens előírásainak és a Ptk.

209. § (1)–(4) bekezdésének. A Ptk. ezen szabályait akkor lehet alkalmazni, ha a következő feltételek tel- jesülnek:

– a vizsgálni kívánt (vitatott) szerződéses kikötés, a Ptk. 209. § (1) bekezdése szerinti általános szerződési feltétel, vagy a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, és

– a kérdéses feltételre nézve az általános szerződé- si feltételt megállapító pénzintézet szerződésalakító szabadsága fennáll, az adott kikötés tartalmát nem határozza meg eltérést nem engedő módon – a Ptk.- hoz képest „különös szintű” – olyan jogszabály, mint amilyen a Hpt.

Ha e két, egymáshoz viszonyítva konjunktív feltétel egyike nem teljesül, nem kerülhet sor a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése szerint a jóhiszeműség és tisztesség követelményének vizsgálatára. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy, ha a vitatott általános szerződési felté- telre a Ptk.-hoz képest különös szintű jogszabály kógens rendelkezése az irányadó, a Ptk. szubszidiárius alkalma- zása kizárt. A pénzügyi intézmények által kidolgozott általános szerződési feltételek körében számos olyan kikötés lenne említhető, amelyek kapcsán kijelenthető, hogy a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdése – legalábbis elvben

– alkalmazásra kerülhet, mivel az adott szabályozási tárgyról kógens norma nem rendelkezik A szerződésnek a fogyasztóra nézve hátrányos, egyoldalú módosítása azonban olyan tárgykör, amelynek kikötésére a Hpt. kógens rendelkezései vonatkoznak. E körben tehát a Xxx. 209. § (1)–(4) bekezdésének az alkalmazására – ugyanezen paragrafus (6) bekezdésére is figyelemmel

– nincs jogszerű lehetőség. Természetesen nem kizárt, hogy más jellegű szolgáltatás nyújtásával összefüg- gésben – vagyis ahol nem a Hpt. hatálya alá tartozik az általános szerződési feltétel tartalmának meghatá- rozása –, kógens rendelkezés hiányában, az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződéses kikötés a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdésének hatálya alá tartozik, és vizsgálható (vizsgálandó), hogy az összeegyeztethető-e a jóhiszeműség és tisztesség követelményével. Ebben az esetben értelemszerűen irányadóak a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő felté- telekről szóló 18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet előírásai is. [A Korm. rendelet 2. § d) pontja állít fel megdönthető vélelmet az olyan szerződési feltétel tisztességtelensé- gére vonatkozóan, amely „alapos ok” nélkül biztosítja az általános feltétel kialakítója számára a szerződés egyoldalú módosítását, vagy az „alapos okból” történő módosítás során nem ad lehetőséget a megállapodás azonnali hatállyal történő felmondására.]

3. Összegezés

Az előzőekben kifejtettek alapján javasolható, hogy a

„Munkaanyag” végleges változatának kidolgozása so- rán nagyobb szerepet kapjon a következő problémák, kérdések bemutatása, illetve megválaszolása:

– Szükség lenne a Hpt. 210. §-át érdemben alakító törvénymódosítások időrendi áttekintésére, annak a feltárására, hogy van-e, és ha igen, mi a jogi jelentősége annak, hogy a pénzügyi intézmény az üzletszabályza- tát, az egyedi szerződésekben alkalmazott általános szerződési feltételeit a Hpt. milyen tartalmú kógens rendelkezéseit figyelembe véve dolgozta ki. Az egyes hitelszerződések megkötésekor irányadó Hpt. normák differenciált bemutatása még akkor sem mellőzhető,

6

Gazdaság és Jog

ha tudjuk, hogy a Hpt. alkalmazása során 2009. au- gusztus 1. napja előtt is voltak olyan implicit törvényi követelmények, amelyek adott esetben csupán nyelvtani értelmezéssel nem lennének feltárhatók.

– A Hpt. rendelkezéseinek bemutatását követően indokolt egyértelművé tenni, illetve korrigálni, hogy a

„Munkaanyag” végső változata a pénzügyi intézmények által kötött milyen szerződéses konstrukciókra kíván iránymutatást adni, lesznek-e olyan hitelszerződések, amelyekre az elemzés hatálya – akár a szerződés tárgya, akár megkötésének időpontja folytán – nem terjed ki.

– További megkerülhetetlen feladat, hogy a „Munka- anyag” feltárja és (a most olvasható változathoz képest) korrigálja a Hpt. kógens rendelkezéseinek viszonyát a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdésében foglaltakhoz. A kon-

zekvens jogi álláspont kialakításának tehát előfeltétele, hogy az elemzés megnyugtató módon rendezze a Hpt. ún. különös szintű szabályainak funkcióját, és azt, hogy a Ptk.-nak a jóhiszeműség és tisztesség követelményét előíró rendelkezései alkalmazhatók-e akkor, ha a kér- déses szerződési feltétel jogi megítéléséről eltérést nem engedő törvényi szabály rendelkezik.

– Az előző pontban foglaltakkal összhangban, a

„Munkaanyagban” – kellő indokolással alátámasztva

– ki kell jelölni a Ptk. 209. § (1)–(4) bekezdésének tár- gyi hatályát, mind általános jelleggel, mind pedig – az általános jellegű megállapítások alapján – a pénzügyi intézmények által megkötött szerződések (azok módo- sítása) tekintetében.

Xxxx Xxxxx

A bankszámlaszerződéssel kapcsolatos gyakorlati problémák

A

Problémák a szerződés léte köréből

bankszámlaszerződést írásban kell megkötni (Pft. 13. §). A Pmt. (részleteiben itt nem is- mertetett) szabályaiból következően azonban

ez a követelmény nem teljesülhet távollévők között a Ptk. 214. §-ában írt módon. A 2005. évi XXV. törvény lehetővé teszi ugyan pénzügyi ágazati szolgáltatási szerződések kötését távértékesítés keretében is, azonban ennek 1. § (3) bekezdése rögzíti, hogy más jogszabály- nak a pénzügyi ágazati szolgáltatási szerződés alakisá- gára vonatkozó előírásait e törvény rendelkezései nem érintik, továbbá nem ad felmentést a Pmt. alkalmazása alól, tehát bankszámlaszerződés esetében csak az ennek keretében létrejövő azon pénzforgalmi szerződésekre alkalmazható, amelyek tekintetében a bank külön átvi- lágításra nem köteles, illetve a korábbi ügyfél-átvilágítás adataival összevetve megfelelően tudja biztosítani az ügyfél-azonosítást, illetve az ügyfél személyazonos- ságának igazoló ellenőrzését. Ez lehetetlenné is teszi a gondnokság alá helyezett nagykorúak számára a bank- számlaszerződés megkötését törvényes képviselőjük jóváhagyása nélkül. A Ptk. 529. § (1) bekezdésének alkalmazása körében közzétett BH 1999/324. számú eseti döntésben ezt még érvényesnek találta a bíróság. Azóta azonban nem csak a pénzmosásra vonatkozó joganyag, hanem a korlátozottan cselekvőképesek önálló rendelkezési tartománya is változott. Úgy tűnik a jogesetben megfogalmazott jogelv a jelenleg hatályos jogszabályok mellett nem követhető.

A fenti formakényszer csak a bankszámlaszerző-

désre, mint keretszerződésre vonatkozik. A bank- számlával kapcsolatos fizetési megbízások adásának és elfogadásának módjára vonatkozóan a bank és ügyfele a jogszabályi követelményeken túl további megszorításokban állapodhatnak meg (pl. hogy csak személyesen nyújtható be, csak kézírással tölthető ki a vonatkozó nyomtatvány stb.). Értelemszerűen a felek jogviszonyában ez a megállapodás is irányadó

függetlenül annak formájától. A bankszámlaszerződés teljesítése körében az együttműködés módját rendező megállapodásra ugyanis a bankszámlaszerződés alak- szerűségei nem vonatkoznak (BDT 2005/1267). Az MNBr-ben szabályozott különböző fizetési módok (pl. átutalások, beszedések, akkreditívek stb.) minden eset- ben a bankszámlaszerződéshez mint szerződési kerethez kapcsolódó önálló megbízási típusú ügyletek, a Ptk.-nak a megbízási szerződéstípusra vonatkozó rendelkezései minden esetben a háttérszabályaiknak tekintendők, ahogy ez a bírói gyakorlatban töretlenül érvényesül is (pl. BDT 2005/1267., BH 2006/367., BH 2001/33., BH

1994/382. stb.). Ezek között kiemelkedő jelentősége van a Ptk. 474. § (2) bekezdésének, amely alapján a megbízást a megbízó utasításai szerint és érdekének megfelelően kell teljesíteni, valamint a Ptk. 476. §-ának is, amelynek értelmében, ha a megbízó célszerűtlen vagy szakszerűtlen utasítást ad, a megbízott köteles őt erre figyelmeztetni. Értelemszerűen ez a figyelmeztetési kötelezettség nem terjed ki a fizetési megbízás anyagi jogi megalapozottságára, vagyis a bank vizsgálódása nem terjed ki a fizető fél és a kedvezményezett anyagi jogi kapcsolatára, valamint az abból fakadó jogok és kötelezettségek tartalmára, hanem a fizetési megbízások alaki követelményeire vonatkozik (adott esetben tehát a beszedési megbízás mellékletei – úgy mint váltó, csekk, egyéb okiratok – csatolásának szükségességére).

A bankszámlaszerződés tartalmi követelményeit meglehetős részletességgel adja meg a Pft. 14. §-a. Eze- ket a követelményeket nyilvánvalóan kielégítik a bankok által készített blankettaszerződések. Ha mégsem, akkor a szerződés, mint jogszabályba ütköző, semmis. Az más kérdés, hogy a bankok értelmezésében az általános szer- ződési feltételeknek, a különféle üzletszabályzatoknak, kondíciós listáknak és hirdetményeknek az összessége jelenti a keretszerződést, így akár olyan kiemelkedő jelentőségű szerződési elemekre nézve is, mint a fizetési művelet távközlési eszközzel vagy más elektronikus úton történő jóváhagyásának módjára vonatkozó sza-

7

2012. október, 10. szám

bályok tulajdonképpen megállapíthatatlanok, követhe-

tetlenek az ügyfelek nagy többsége számára.

A Pft. 15. §-a alapján a bank a szerződés módosítását annak hatálybalépését legalább két hónappal megelő- zően köteles papíron vagy tartós adathordozón, egy- értelműen, közérthetően, pontosan, megfelelő nyelven kezdeményezni, külön tájékoztatva a számlajogosultat arról, hogy lehetősége van a módosítás hatálybalépése előtt a keretszerződés azonnali és díj- költség- vagy egyéb fizetési kötelezettségmentes felmondására, en- nek hiányában azonban a módosítást az ügyfél részéről elfogadottnak kell tekinteni. (E szigorú szabályok nem vonatkoznak a kamatlábnak vagy átváltási árfolyam- nak a vonatkozó referenciákhoz igazodó módosítására.) A Hpt. 210. §-ának (11) bekezdése ehhez képest lényege- sen enyhébb feltételek mellett teszi lehetővé a bankok szá- mára a szerződések módosítását, ami – a megfogalmazása szerint – a bankszámlaszerződésre is értelmezhető lenne, azonban a Pft. a Hpt.-hez képest speciális jogszabálynak tekintendő, így a kettő viszonyában alkalmazandó a lex speciális derogat legi generale elv.

Nem szűnik meg a bankszámlaszerződés a szám- latulajdonos halálával [Ptk. 323. § (2) bekezdés], az abból származó jogok és kötelezettségek az örökösre szállnak (EBH 2006/1426). A bankszámlaszerződés keretében létrejövő fizetési megbízások, mint önálló részügyletek viszont a Ptk. 481. § b) pontja alapján az ügyfél halálával megszűnnek. Ilyen esetben a megbízás a Ptk. 482. § (1) bekezdése értelmében akkor szűnik meg, amikor a megbízott a megbízó haláláról hitelt érdemlően tudomást szerez, a megbízott azonban a Ptk. 482. § (2) bekezdése alapján a megbízó érdekének védelmében a halaszthatatlan intézkedéseket köteles megtenni mindaddig, amíg a megbízó jogutódja az ügy intézéséről gondoskodni nem képes. Adott esetben tehát pl. egy közüzemi szolgáltató vagy lakásszövetkezet javára szóló rendszeres átutalási megbízást – megfelelő bankszámlafedezet esetén – a bank továbbra is köteles teljesíteni, viszont kizárólag valamely kedvezményezett érdekét szolgáló (pl. ajándékképpen történő) átutalást nem. Ilyen esetben az örökhagyó által átutalni rendelt, de halálának bekövetkezéséig még át nem utalt pénz- követelés az örökhagyó hagyatékában marad, és a kedvezményezettnek kötelmi jogi követelése keletkezik az örökössel szemben (EBH 2006/1426).

Problémafelvetések a bankszámla feletti

rendelkezés köréből

Fizetési művelet teljesítésére – a hatósági átutalás és az átutalási végzés alapján végzett átutalás kivételével – ak- kor kerülhet sor, ha azt a fizető fél előzetesen jóváhagy- ta. A felek a keretszerződésben megállapodhatnak arról, hogy a jóváhagyás utólagos is lehet [Pft. 37. § (1) bekez- dés]. A jóvá nem hagyott vagy a jóváhagyott, de hibásan teljesített fizetési művelet helyesbítése iránti kérelem ese- tén a pénzforgalmi szolgáltató köteles bizonyítani – adott esetben a hitelesítés által –, hogy a kifogásolt fizetési műveletet a fizető fél jóváhagyta, a fizetési művelet meg-

felelően került rögzítésre, és a teljesítést műszaki hiba vagy üzemzavar nem akadályozta [Pft. 43. § (1) bekez- dés]. A jóvá nem hagyott fizetési művelet teljesítése ese- tén a pénzforgalmi szolgáltató haladéktalanul köteles a) megtéríteni a fizető fél részére a fizetési művelet össze- gét, b) a fizetési számla tekintetében a megterhelés előt- ti állapotot helyreállítani és c) megtéríteni a fizető fél kárát [Pft. 44. § (1) bekezdés].

Mint a Pft. 43–44. §-ból kitűnik: a jóváhagyás rend- kívül jelentős, a bank felelősségét alapvetően megha- tározó eleme a banki pénzforgalomnak. Ehhez képest nem csak minden előzmény nélküli új intézmény a magyar jogrendszerben (amelyhez még értelemszerűen értékelhető bírói gyakorlat sem fűződik), de a törvény a részletes feltételeinek a meghatározását úgy bízza a

– gazdaságilag és jogismeretileg – korántsem egyen- rangú szerződő felekre, hogy annak lényeges tartalmát, illetve fogalmát sem határozza meg.

A Magyar Értelmező Szótár a jóváhagyásnak két

– egyáltalán nem azonos értelmű – meghatározását adja: felülbírálva engedélyezés, illetve beleegyezve tudomásulvétel. Bár a két fogalom-meghatározás tar- talma között jelentősek a különbségek (pl. az előbbi az előzetességet, az utóbbi az utólagosságot hangsúlyozza), annyi azonosként tűnik ki mindkettőből, hogy a jóvá- hagyás tárgyául szolgáló intézkedés és az intézkedés jóváhagyása egymástól elkülönülő aktusok. Ehhez képest a bankok a megbízás adásával azonosítják annak jóváhagyását is, és ezt a véleményüket érvényesítik az általuk alkalmazott szerződések szövegében. Xxxxxx- gyottnak tekintik a megbízást, ha azt a megbízó aláírta. Pedig a jóváhagyás nem ettől minősül előzetesnek [ami a Pft. 37. §-ának (1) bekezdése értelmében a főszabály]. Az előzetesség egyértelműen a teljesítéshez, és nem az erre vonatkozó megbízás kiadásához viszonyul.

Nyilvánvalóan nem csak arról van szó, hogy az erő- fölényben lévő bankok saját kényelmi szempontjaikat érvényesítik szerződéseikben a felelősség alóli minél teljesebb körű mentesülés érdekében. Elektronikus fizetési megbízások esetén (pl. ATM-ből történő pénz- kivételkor) sok esetben technikailag is nehezen elkép- zelhető a megbízás és jóváhagyásának elkülönítése. Kevésbé problémásnak tűnik technikailag ugyanez

„a fizető fél által a kedvezményezett útján kezdemé- nyezett kifizetés” esetén, amelynek legtömegesebb, mindennapi megnyilvánulási formája a fizetési terminál (POS) használata, azaz a bankkártyával történő fizetés. Ilyenkor ugyanis a fizetésre szóló megbízást az eladó adja ki – természetesen a vásárló kezdeményezésére –, és annak összegét ellenőrizve adja meg a fizető fél a személyi azonosító kódját (PIN), ami már nyelvtanilag is minősülhet jóváhagyásnak. Írásbeli megbízás esetén viszont megbízásról addig nem is beszélhetünk, amíg azt a megbízó alá nem írta. A Pft. 37. §-ának megfelelő jóváhagyás elmaradásából adódó jogvitákat rendező bírói gyakorlat kialakulásának hiányában e kérdés további elemzésére nincs lehetőség.

A bankszámla feletti rendelkezési jog körébe sorol- ható a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság, mint első- fokú bíróság előtt folyamatban volt 13. G. 40.038/2009.

8

Gazdaság és Jog

lajstromszámú peres eljárásban felmerült jogvita, amely a gyakorlatban élesen is felvetette a bankszámlaszerző- dés és a hozzá kapcsolódó egyéb jogviszonyok (bankhi- telszerződés és folyószámla-szerződés) kapcsolatát. Eb- ben az esetben a felperes a számlajogosult gazdálkodó szervezet, az alperes a számlavezető bank volt. A felek között a Ptk. 529. §-a szerinti bankszámlaszerződés jött létre. A felek a Ptk. 522. § (1) bekezdése szerinti bank- hitelszerződést is kötöttek. Az ebben meghatározott hitelkeretet az alperes a fenti bankszámlán tartotta a felperes rendelkezésére. A hitelkeret nagy részét a felpe- res kölcsönként lehívta, azaz felvette a bankszámlájáról. Ezután rövid idővel az alperes a bankhitelszerződést felmondta a felperes likviditási helyzetének meg- romlására hivatkozással, és a hitelszerződésből eredő követeléseit azonnal esedékessé tette. A felperessel szemben felszámolási eljárás indult, az illetékes bíróság a fizetésképtelenségét megállapította és a felszámolását elrendelte. A felszámolás kezdő időpontját követően az alperesnek a felperessel szembeni – hitelszerződésből fakadó – követelése nagyobbrészt megtérült: részben a hitelszerződés felperes általi teljesítéséért kezességet vállalótól szedte be azonnali beszedési megbízással, a fennmaradó követelését pedig eladta harmadik személy- nek, aki a követelés vételárát az alperesnek utalta át. A teljes fennálló követelés értékesítésével az alperesnek a felperessel szemben a hitelszerződés alapján fennállt követelése megszűnt. Ezért a felperes bankszámláján nyilvántartott tartozásnak megfelelő összeget a számlán jóváírta, követelését ilyen módon kivezette, a bankszám- la egyenlegét 0 Ft-ra módosította.

A felperes a felszámolója útján az alperes által a

felszámolás kezdő időpontját követően a felperes bankszámláján jóváírt pénzösszeg megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra hivatkozással, hogy az adós gazdálkodó szervezet bankszámláján jóváírt összeg a felszámolási vagyon részévé válik, még akkor is, ha tartozatlan fizetésként kerül oda (lásd az EBH 2003/962. számú elvi határozatot), így a jóváírt összeggel csak a felszámoló rendelkezhet, a bank azt nem fordíthatja a hitelszerződésből fakadó követelése csökkentésére. Az alperes azzal védekezett, hogy a „jóváírás” „csak technikai jellegű” volt, a kereset tárgyává tett összegek

„az alpereshez folytak be” és „az alperest illették”. Ezek bevételezésével csökkent a felperessel szembeni követelése, amelyet a „számvitelileg egyetlen lehetséges módon vezetett ki” a felperes bankszámlájáról.

Az elsőfokú bíróság az ítéletével a keresetet telje- sítette. Xxxxx tulajdonított döntő jelentőséget, hogy a felszámolás kezdő időpontját követően a felperes bankszámláján jóváírásra került a kereset tárgyává tett összeg, azt viszont nem találta lényeges körülménynek, hogy erre valós gazdasági esemény (azaz a bankszámla javára történő tényleges fizetés) eredményeként került-e sor. Következtetése szerint a felszámolás hatálya alatt a felperes bankszámláján jóváírt pénzösszeg felett kizárólag a felperes felszámolója lett volna jogosult rendelkezni, az alperes nem.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt Győri Ítélő- tábla a Gf. V. 20312/2010/9. számú jogerős ítéletével

az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a keresetet elutasította. Leszögezte, hogy az adott esetben nem történt tartozatlan fizetés a felperes javára, ezért az EBH 2003/962. számú eseti döntés indokolásában kifejtett jogelvek az adott esetben nem követhetőek. Az alperes a felperes bankszámláján nemcsak a felperes rendelke- zésére álló pénzeszközöket kezelte és tartotta nyilván, hanem ez szolgált a felek közötti kölcsönszerződésből eredő követelései nyilvántartására is. Az alperes a bankszámlakivonatokkal nem csak a bankszámla javára és terhére írt összegekről, valamint a számla aktuális egyenlegéről értesítette a felperest, hanem ezzel tájé- koztatta a bankhitelszerződésből eredő tartozásának aktuális állásáról is. A felperes bankszámlájának javára nem történt fizetés: nem került sor készpénzbefizetésre, átutalásra vagy beszedésre (az alperes által eszközölt azonnali beszedés nem erre a számlára történt, nem a felperes kezdeményezte a saját számlája javára). A bankszámlán történt „jóváírással” az alperes a felpe- ressel szembeni – nem a bankszámlaszerződésből, hanem a bankhitelszerződésből fakadó – követelésének megszűnését adminisztrálta, és ez a fennálló tartozás megszűnését jelentette, nem pedig a felszámolási va- gyon növekedését.

Az eset jogdogmatikai csomópontja a bankszámla

folyószámla-minősége, ami ekként nem csak a bank- számlaszerződésből fakadó kölcsönös követeléseknek, hanem a felek közötti bankhitel-szerződésből fakadó követeléseknek a nyilvántartására is szolgált. Ebben az esetben a bankszámlaviszonynak csak annyiban volt jogi jelentősége, hogy folyószámlaviszonyként nyilvántartási hátterét adta a kölcsönviszonynak. A

„jóváírás” pedig nem a bankszámlán bonyolódott fize- tési műveletet, nem pénzforgalmat regisztrált, hanem a bankhitelszerződésből fakadt követelésnek a felek közötti jogviszonyon kívül eső okból történt megszű- nését. A „jóváírás” jogilag a folyószámla-egyenleg ak- tualizálása volt, az ennek alapjául szolgáló „követelés” felett a számlajogosult nem szerezhetett rendelkezési jogot [lásd a Ptk. 531. § (2) bekezdését].

Problémafelvetések a bankszámla feletti

rendelkezés végrehajtása köréből

A bank a tőle elvárható gondossággal köteles biztosíta- ni, hogy a rendelkezési jogosultságot csak a „számla- tulajdonos” és az általa feljogosított gyakorolhassa [Pft.

19. § (4) bekezdés]. Azt nem vizsgálja, hogy a számla- tulajdonos illetve a számla feletti rendelkezésre beje- lentett személy az egyéb jogszabályokban előírt felté- teleknek megfelel-e [Pft. 20. § (1) bekezdés], de a nem természetes személy számlajogosultak esetében annak vizsgálatára köteles, hogy a szervezet bejelentésre, il- letve rendelkezésre jogosult vezetője megválasztása, kinevezése hitelt érdemlő módon megtörtént-e. A Pft.

20. § (2) bekezdése értelmében ennek, valamint a ve- zető aláírásának az igazolása „a szervezet jogi formá- jára vonatkozó sajátosságok figyelembevételével” tör- ténhet, tehát például az illetékes cégbíróság által érkez-

9

2012. október, 10. szám

tetett bejegyzési vagy változásbejegyzési kérelemmel és aláírási címpéldánnyal. A törvény nem kívánja meg a szervezet törvényes képviseletére vonatkozó jog köz- hiteles nyilvántartásba vételének ellenőrzését a bank részéről olyan esetekben sem, amikor ez nyilvántartási adat. Sőt, kimondja, hogy „a pénzforgalmi szolgáltató nem felel a változásbejegyzési kérelem utóbb történő elutasítása esetén a számlatulajdonosnál bekövetkező károkért”. Úgy tűnik, jelenleg nem követhető a Legfel- sőbb Bíróságnak a BH 1997/406. számon közzétett íté- leti döntésébe foglalt jogi okfejtése, amely jogszerűnek ismerte el a bank részéről a fizetési megbízás végrehaj- tásának megtagadását olyan esetben, amikor azt a szer- vezet kijelölt, de még nyilvántartásba nem vett vezető- je adta, utalva a Ptk. 29. § (4) bekezdésére is, amely szerint ha jogszabály a jogi személy létrejöttét nyilván- tartásba vételhez köti, a bejegyzett körülmények meg- változtatása harmadik személyek irányában csak akkor hatályos, ha a változást a nyilvántartásba bevezették.

A rendelkezési jog gyakorlása során a bank a tőle elvárható gondossággal köteles ellenőrizni, hogy a meg- bízáson feltüntetett aláírás [ideértve a személyazonosító kódot (PIN kód) vagy egyéb kódot] megegyezik-e a rendelkezésre jogosult pénzforgalmi szolgáltatónál be- jelentett aláírásával (kódjával) [Pft. 19. § (5) bekezdés]. A fizetési megbízások teljesítése körében tanúsítandó gondossági követelmény szintje a bírói gyakorlatban meglehetősen kidolgozottnak tekinthető. A bank gon- dosságának a megbízás tartalmi ellenőrzésére és a megbízó azonosítására kell kiterjednie.

Az elvárhatósági követelmények meghatározása során a pénzforgalom lebonyolítására vonatkozó szerződéses szabályokon (adott esetben a vonatkozó üzletszabályzat rendelkezésein) túl az ügyintézésre vonatkozó munkál- tatói utasításokra kell elsődlegesen figyelemmel lenni. A hitelintézet a bankszámla felett rendelkezésre jogosult személy azonosítása során ugyanis csak akkor jár el a tőle elvárható módon, ha alkalmazottai az azonosítás ellenőrzésére vonatkozó belső szabályzatokat megtart- ják. Míg az üzletszabályzat a felek megállapodásának részét képezi, a belső szabályzatok nem a számlatu- lajdonosok és a bank közötti szerződéses jogviszony feltételeit tartalmazzák, megsértésük azonban a bank felróhatóságának megállapítását eredményezheti, attól függetlenül, hogy a szerződő felek jogviszonyában tételes szerződésszegésként nem értékelhető (BH 2006/157.). (Az adott esetben egyébként a banki ügy- intéző a vonatkozó belső szabályzat előírása szerint a fizetési megbízás elfogadása előtt a személyi igazolvány mellett más azonosításra alkalmas igazolványt vagy banki bizonylatot is köteles volt elkérni a számlaköve- teléssel rendelkezőtől, és ennek megnevezését valamint számát az adott tranzakcióra vonatkozó megbízásra rá kellett vezetnie.)

A pénzintézetek részéről az aláírási mintán (aláírási

címpéldányon) és a fizetési megbízáson lévő aláírások összehasonlítása nem írásszakértői módszerekkel történő vizsgálatot jelent – erre az ügyintézőknek sem elegendő idő, sem a szükséges technikai feltételek nem állnak rendelkezésére –, hanem az aláírások módjának,

az aláírás jellegzetességeinek egybevetését jelenti. Ennek elmulasztása a pénzintézet terhére szerződés- szegésnek minősül (EBH 2000/221.).

A nem természetes írásfeltételekkel létrehozott aláírá- sok felismerése a jogosulatlan személy részére történő fizetés megelőzésének alapvető feltétele, ezért a pénzin- tézettől minimálisan elvárható, hogy a hibátlan teljesítés, a szabályszerűen bonyolított pénzforgalom érdekében a fizetési megbízások elfogadását és elintézését csak olyan alkalmazottakra bízza, akik megfelelő aláírás-vizsgáló képzésben részesültek. Az ilyen „Aláírások vizsgála- táról” szóló tanfolyamon a vizsgálatnak azt a módját javasolják, hogy a megbízáson megjelenő írásképet az eredetivel összehasonlítva nagyító alkalmazása mellett ellenőrizzék. (A gazdasági biztonság szempontjából ennek értelemszerűen akkor van kiemelkedő jelen- tősége, ha a számlajogosult a fizetési megbízást nem személyesen nyújtja be és a jogosult jognyilatkozatának ellenőrzésére más lehetőség nincs.) A BDT 2004/2083. szám alatt ismertetett esetben a megfelelő speciális írásvizsgálati képzésben részesült banki ügyintéző az utóbb hamisnak bizonyult fizetési megbízást nem az eredeti aláírással, hanem annak a számítógépben tárolt és a monitoron elektronikusan megjelenített másolatával vetette össze, értelemszerűen nagyító alkalmazásának a mellőzésével, már csak azért is, mert nagyítója nem volt. A jogerős ítéletet hozó másodfokú bíróság kifejtette, hogy a bankoktól nem csak az várható el, hogy az ügyintézőit megfelelő speciális oktatásban részesítse, hanem az is, hogy a szakirányú oktatás tartalmának ismeretében biztosítsa az elsajátítandó ismeretek alkalmazásának tárgyi feltételeit is. Megállapítása szerint ugyanis „a nagyító önmagában nem tekinthető olyan kirívóan nagy beruházást igénylő eszköznek, amelynek beszerzése egy pénzintézet lehetőségeit meghaladó befektetéssel járna” (BDT 2004/1083).

A BDT 2005/1267. szám alatt ismertetett esetben a

hamis fizetési megbízás teljesítése miatt károsult szám- lajogosult felperes az alperes bank kiemelt ügyfele (az öt legjelentősebb ügyfél egyike) volt, aki a bankkal kötött külön szóbeli megállapodása szerint a személyes és cégei számlaügyeiben csak személyesen járhatott el és ha nem személyesen vagy házastársa útján járt el, meg kellett erősíteni a megbízás tényét, míg a bank részéről is csak meghatározott, külön kijelölt személy végez- hette az ezekkel kapcsolatos ügyintézést. A felperes elérhetősége ismert volt az alperes előtt, magáncíméről, a cégeinek címéről és két telefonszámáról is tudott. A felperes cégeinek átutalási megbízásai mindig kézírással kerültek kitöltésre. Az utóbb írásszakértői módszerekkel megállapítottan hamisnak bizonyult aláírásokkal ellá- tott, gépírással készült, nem a felperes, illetve házastársa által személyesen benyújtott átutalási megbízást a bank- nak nem az erre kijelölt ügyintézője teljesítette anélkül, hogy előzetesen megerősítést kért volna a felperestől. Az alperes bankot a bíróság a felperes emiatt elszen- vedett kárának megtérítésére kötelezte, megállapítva, hogy a hamis megbízás teljesítésekor megszegte a Ptk.

277. §-ának (2) bekezdést, 474. §-ának (2) bekezdését

és 476. §-át. A döntés indokai szerint a bíróság a bank-

10

Gazdaság és Jog

xxx szemben támasztható gondossági követelmények megfogalmazásakor jelentőséget tulajdonított a bank és ügyfele között a fizetési megbízások benyújtására vonatkozó külön megállapodásnak, továbbá benyúj- tásuk korábbi gyakorlatának is. Kimondta a bíróság azt is, hogy a bankszámlaszerződés teljesítése körében az együttműködés módját rendező megállapodásra az alapul szolgáló bankszámlaszerződés alakszerűségei nem vonatkoznak.

A BH 1994/382. számon közzétett eseti döntés szerint a fizetési megbízás teljesítését a banknak akkor is meg kell tagadnia, ha arra a következtetésre jut, hogy az adott fizetési módra vonatkozó megállapodást is tartalmazó szerződést aláíró és a bankszámla felett rendelkezésre jogosultként hozzá bejelentett személy azonos, de eltérő az említett személy aláírásának módja. Az adott esetben a felperes kölcsönadó és az I. r. alperes kölcsönvevő között határozott időre szóló pénzkölcsön-szerződés jött létre. A kölcsönvevő hozzájárult ahhoz, hogy az esedé- kességi idő beálltával a felperes a kölcsönszerződésből származó pénzkövetelését a II. r. alperes bank által veze- tett bankszámlájával szemben inkasszóval érvényesítse. A felperes az ennek megfelelő beszedési megbízását azonban a II. r. alperes azzal utasította vissza, hogy „a fizető aláírása nem cégszerű”, amit úgy értett, hogy a beszedésre vonatkozó felhatalmazást az I. r. alperes nem a II. r. alperesnél bejelentett módon, azaz teljes nevének kiírásával látott el, hanem csak a vezetéknevét írta alá. A vezetéknév aláírásáról azonban az aláírási kartonnal összevetve ránézésre is megállapítható volt, hogy a névtulajdonostól származik, így nem lehetett kétség afelől, hogy a felhatalmazás valóban a fizető számla- jogosulttól ered. A beszedési megbízás visszautasítása következtében a felperes elesett a kölcsönszerződésből származó követelésétől, mert az I. r. alperes időközben felszámolás alá került, a felszámolási eljárásban pedig a hitelezői igénye nem térült meg. Kárát a bankkal szemben kívánta érvényesíteni. A keresetet elutasító felülvizsgálati döntését a következőkkel indokolta a Legfelsőbb Bíróság: A fizetésre vonatkozó megbízást a megbízónak a pénzintézetnél bejelentett módon kell aláírnia. A követelmény nem az aláíró személy, hanem az aláírási mód azonosságára vonatkozik. Az aláírás módjának azonossága ugyanis objektív módon elbírál- ható. A megbízás teljesítését ezért a banknak akkor is meg kell tagadnia, ha – szemrevételezéssel vagy egyéb- ként – a hozzá tett bejelentés szerint aláírásra jogosult személy azonos, de eltérő az aláírásának módja.

Ezt az álláspontot foglalta el a Legfelsőbb Bíróság

az EBH 2000/221. számú elvi határozatának meg- hozatalakor is. Eszerint a banknak „nem az aláíró személyének azonosítása a feladata, hanem az aláírás megfelelőségének a vizsgálata”, és a bank ettől eltérő eljárását az sem menti, ha korábban az aláírás-mintától eltérő aláírás-módok elfogadását a számlatulajdonos nem kifogásolta.

Bár a jelenleg hatályos szabályozás is megengedi ezt a jogértelmezést, nem vagyok teljes mértékben meggyő- ződve a helyességéről. A Pft. 19. § (5) bekezdése szerint ugyan a bank azt köteles ellenőrizni, hogy a megbízáson

szereplő aláírás megegyezik-e a számlával rendelkezni jogosult bejelentett aláírásával, és ez kétségtelenül ért- hető úgy is, hogy a kettőnek valamennyi írásképi elemre („karakterre”) egyeznie kell. Ennek a vizsgálatnak az eredménye – műszerezettség hiányában – egyébként távolról sem objektív, csupán szubjektív megállapítást tesz lehetővé (ez az álláspont rögzítést nyert a Fővá- rosi Bíróság 4. Gf. 75155/2001/12. számú ítéletének indokolásában, közzétéve BDT 2004/1083. számon). A Pft. 19. § (4) bekezdése alapján viszont a pénzforgalmi szolgáltató azt köteles biztosítani, hogy a rendelkezési jogosultságot a rendelkezésre jogosult gyakorolhassa. A két jogszabály összevetésével arra a következtetésre is el lehet jutni, hogy az aláírás elfogadható, ha a névtulaj- donostól származása – akár az aláírás-kartonnal történt összevetés eredményeként is – kétséget kizáróan megál- lapítható. (Ha a banki ügyintézőnek kétségei támadnak, az más kérdés.) A mindennapi logika sem enged meg olyan értelmezést, hogy a jogszabályok és a bank abból fakadó gondossági kötelezettsége kétség hiányában is megakadályozza, vagy jelentős mértékben korlátozza a számlajogosult rendelkezési jogának gyakorlását.

Valószínűsíthető egyébként, hogy akár a közeli jövőben is lényegesen átalakul a bankok aláírás-vizs- gálati gyakorlata, és elterjednek olyan aláírás-felismerő informatikai berendezések, amelyek a névaláírás idő- beli változásait, vagy a névtulajdonostól származó, de nagymértékű variabilitást mutató névaláírások (kézje- gyek) különbözőségeit is megfelelő biztonsággal kezeli. Ebben az esetben értelemszerűen az aláírások banki vizsgálata a számos tévedést eredményező szubjekti- vitás tartományából valóban jelentősen elmozdulhat az objektív eredményesség felé. Az elektronikus alá- írásoknak a kereskedelmi életben való elterjedése és a bankszámla-viszonyokba való becsatornázása esetén pedig feltehetően egészen új típusú jogi problémák fognak felvetődni, amelyeknek alanyává válnak majd a hitelesítés-szolgáltatók is.

A fizetési megbízások kiállítására vonatkozó – az MNBr. 2. számú mellékletébe foglalt – szabályoknak meg nem felelő adattartalommal kiállított fizetési meg- bízást a pénzforgalmi szolgáltató a fizetési megbízást benyújtó saját ügyfele számára teljesítheti, ha a fizetési megbízás kiállítására (adattartalmára) vonatkozó sza- bályoknak való megfelelést a pénzforgalmi szolgáltató a fizetési megbízás visszautasítása nélkül is biztosítani tudja. Egyébként a keretszerződésben vagy az ügyfél- lel kötött más megállapodásban foglalt feltételeknek meg nem felelő módon kiállított és benyújtott fizetési megbízást vissza is utasíthatja. [Az MNBr. 7. § (2) és

(5) bekezdései.] E jogszabályi rendelkezés alkalmazása körében érdemes figyelembe venni a Legfelsőbb Bíróság BH 1997/494. számon közzétett eseti döntését, amely

– a Ptk. jelenleg is irányadó általános jellegű rendelke- zéseire utalással – a meg nem felelő adattartalommal kiállított fizetési megbízás végrehajthatóságát szigorúbb feltételek mellett ismerte el jogszerűnek.

Ebben a jogesetben (BH 1997/494) a bankszámlához betéti alszámlák kapcsolódtak. A betéti alszámlákon nyilvántartott pénzköveteléseknek a folyószámlára való

11

2012. október, 10. szám

átvezetésére, majd ezt követően innen történő átutalásá- ra kapott megbízást a bank. Az átvezetésre vonatkozó megbízások tartalmából az kétségtelenül felismerhető volt, hogy milyen betétekre vonatkozik, azonban a számjegyek nem teljesen pontosan szerepeltek rajtuk. A banki ügyintéző a hibás adatokat javította, majd a megbízásokat teljesítette. Az átutalási megbízás adattar- talma hibátlan volt. Valamennyi megbízás hamisítvány volt, a hamisítás a szokásos ügymenet során nem volt felismerhető. A megbízások teljesítése következtében a számlajogosult jelentős mértékű kárt szenvedett el, a kár nem térült meg. A kártérítésre irányuló keresetét az elsőfokú bíróság elutasította. Megállapította ugyan, hogy a bank az átvezetési megbízások javításával szer- ződésszegést követett el, és megállapíthatónak találta a felperes kára bekövetkeztét valamint annak mértékét is, azonban nem találta fennállónak a felperes károsodása és az alperes jogellenes magatartása közötti okozati összefüggést. Kifejtette, hogy a felperes kára nem a javított átvezetési megbízások teljesítésével következett be, mert a betéti összegek ekkor is még a felperes ren- delkezési jogköre alatt maradtak a folyószámláján. A károsodás csak a hamis átutalási megbízás teljesítésével következett be, ebben pedig a bank nem volt vétkes. A bank jogellenes magatartása és a kár bekövetkezte közötti okozatosság olyan távoli, amely a kártérítési felelősségen kívül esik. A banktól ugyanis „nem volt elvárható annak feltételezése és ennek nyomán foko- zott vizsgálat vagy óvatosság, hogy az átvezetés egy bűncselekmény-sorozat első lépése”. A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyó döntését némileg eltérően indokolta: álláspontja szerint nem is tekinthető jogellenesnek az a banki magatartás, hogy „a képviselő felismerhető aka- ratának megfelelően az átvezetési megbízások adatait módosította illetve átcsoportosította”. A felülvizsgálati bíróságként eljárt Legfelsőbb Bíróság viszont a kere- setet teljesítő ítéletében – a Ptk. 4., 277., 318., 339. és

340. §-aira utalással – megállapította a bank kártérítési

felelősségének beállását. Utalt a peres felek szerződésé- nek részét képező üzletszabályzat azon rendelkezéseire, amelyek szerint a megbízásnak a teljesítéshez szükséges adatokat egyértelműen kell tartalmazni, a bank köteles meggyőződni a terhelendő bankszámla elnevezésének és pénzforgalmi jelzőszámának egyezőségéről, és a megbízást a pontos ok megjelölésével visszaküldi, ha felismeri, hogy azt tévesen vagy hiányosan adták be. (E követelmények az MNBr. fent idézett 7. §-ában is benne foglaltatnak.) A felülvizsgálati bíróság abból indult ki, hogy az átvezetési megbízások nem lehettek egyértelműek, hiszen azokat az alperes csak a javításu- kat követően találta teljesíthetőnek. A banktól elvárható magatartás azonban a javítás és teljesítés helyett az lett volna, hogy az átvezetési megbízásokat visszaküldi a megbízónak, „de legalábbis kifejezett utasítást kér tőle azok hibáinak kijavításához”. Az ettől eltérő eljárása viszont szerződésszegésnek minősül, az okozati ösz- szefüggés pedig fennáll, hiszen e mulasztás hiányában a megbízások hamisítottságára fény derülhetett volna, a felperes kára nem következett volna be.

Kevésbé tűnik meggyőzőnek a BDT 2005/1118. számon közzétett döntés előbbitől eltérő indokolása. Ebben az esetben az utóbb hamisnak bizonyult átutalási megbízáson nem került kitöltésre az átutaló székhelye, a jogosult teljes neve és székhelye, sem a megbízás kelte, az alperes bank mégis teljesítette, ez pedig a felperes károsodását eredményezte. Az akkor hatályos MNB rendelkezés a most hatályos MNBr. 7. §-ában foglal- takhoz hasonlóan lehetővé tette a hitelintézet számára, hogy a nem megfelelő módon kiállított és benyújtott pénzforgalmi megbízást teljesítés nélkül visszaküldje a benyújtónak. Az alperes vezérigazgatójának munkálta- tói utasítása értelmében pedig a nem megfelelő módon kiállított és benyújtott pénzforgalmi megbízásokat – amennyiben a helyesbítés illetve kiegészítés rövid úton nem megoldható –, teljesítés nélkül vissza kell adni vagy küldeni a benyújtó részére. Mindezekből a jogerős ítéletet hozó bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a vezérigazgatói utasítás nem a hiányos pénzforgalmi megbízás teljesítés nélküli visszaadását írta elő, „hanem csupán azt, hogy amennyiben az helyesbítésre, illetőleg kiegészítésre szorul és ez rövid úton nem megoldható, csak abban az esetben terheli a visszaküldési kötelezett- ség”. Minthogy pedig az átutalási megbízás „minden olyan lényeges adatot tartalmazott, amelynek alapján mind a számlatulajdonos, mind a jogosulti számla beazonosítható volt”, azt az alperes a Ptk. 4. §-ának és

277. §-ának sérelme nélkül teljesítette.

Az ügyfél a fizetési megbízás teljesítését követően haladéktalanul, de legfeljebb a fizetési művelet teljesí- tését követő tizenharmadik hónapnak a fizetési számla megterhelésének napjával megegyező napjáig kezde- ményezheti a jóvá nem hagyott vagy a jóváhagyott, de hibásan teljesített fizetési művelet helyesbítését (Pft.

42. §). (A hibásan teljesített fizetési művelet körébe beletartozik az olyan fizetési művelet is, amelyet a pénzforgalmi szolgáltató a megbízás ellenére egyáltalán nem teljesített.) Helyesbítésre vonatkozó igénye azonban nem csak a bankszámlajogosultnak, hanem a banknak is lehet. Ez akkor valószínű, ha banki tévedésből a bankszámlán a számlajogosultat meg nem illető pénz- összeg kerül jóváírásra. Erről az esetről a törvény nem rendelkezik. A bankok azonban üzletszabályzataikban rendszerint fenntartják maguknak e jogot, méghozzá megszorítás nélkül. A BH 1991/322. számon ismer- tetett jogesetben a bank az akkor irányadó rövid (egy éves) elévülési időn túl érvényesítette ezt a szerződési feltételeken alapuló igényét, amit a számlajogosult a számláján történt jóváírás időpontjától számított elévü- lési idő elteltére hivatkozással kifogásolt. A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint a pénzintézet az általa kötött bankszámlaszerződésben foglaltak szerint, de – a saját tévedésén alapuló jóváírás vagy terhelés esetén is – az elévülésre vonatkozó szabályoktól függetlenül, vagyis időbeli korlát nélkül és a számlatulajdonos rendelkezése hiányában is helyesbítheti a tévedését. A BH 1993/756. számon közzétett ítéletében viszont azt is ki kellett mondja a Legfelsőbb Bíróság, hogy a pénzintézet csak a saját tévedésén alapuló bankhiba esetén jogosult – az üzletszabályzatban foglaltaknak megfelelően – a vele

12

Gazdaság és Jog

bankszámlaszerződéses jogviszonyban levő számla- tulajdonos számláját megterhelni; egyéb esetekben az ilyen magatartás a pénzintézet szerződésszegésének minősül (az adott esetben a hiba nem a banki intézke- désben, hanem a fizetési megbízásban rejlett, a szám- lajogosult téves kedvezményezetti számlát jelölt meg). Ez a döntés egyúttal behatárolja – véleményem szerint

– a Pft. 48. § (5) bekezdésének alkalmazhatóságát is. E rendelkezés alapján a pénzforgalmi szolgáltató köteles a fizetési művelet összegének az egyedi azonosítóval megjelölt kedvezményezettől történő visszaszerzése érdekében az adott helyzetben általában elvárható magatartást tanúsítani, akkor is, ha a fizetési megbízás egyedi azonosító használatával történt. Ez a jogszabály az ügyfélhibára és nem a banki hibára vonatkozik, a bank nem „szedheti vissza” banktechnikai művelettel a megbízás hibás teljesítésével továbbított összeget (pl. bankok közötti együttműködés során a címzett bank általi helyesbítéssel). Amennyiben pedig a hiba fenn- állta és jellege (banki vagy nem banki) lenne vitás, a banknak kell bizonyítania, hogy a számlatulajdonost a bankszámlán nyilvántartott betéti követelés – bankhiba folytán nem illeti meg, ezért annak kifizetését jogos okból tagadta meg (BH 2008/221).

Az ún. visszatérítés (refund) problémája

A Pft. egyik leglényegesebb új, és komoly szakmai visszhangot kiváltó jogintézménye a visszatérítésre vo- natkozó jog illetve kötelezettség. A Pft. 46. § (1) bekez- dése alapján a fizető fél pénzforgalmi szolgáltatója visz- szatéríti a kedvezményezett által vagy rajta keresztül kezdeményezett, és a fizető fél által jóváhagyott fizeté- si művelet összegét, ha: a) a jóváhagyás időpontjában a fizető fél a fizetési művelet összegét nem ismerte, és b) a fizetési művelet összege meghaladta azt az összeget, amely a fizető fél részéről az adott helyzetben ésszerű- en elvárható volt. A (2) bekezdés értelmében a fizető fél részéről a fizetési művelet adott helyzetben ésszerűen elvárható összegének megítélése során a pénzforgalmi szolgáltatónak a fizető fél korábbi fizetési műveleteit, a keretszerződésben foglaltakat és a fizetési művelet kö- rülményeit kell figyelembe vennie. A (3) bekezdés sze- rint az (1) bekezdésben foglalt feltételek fennállása te- kintetében a bizonyítás a fizető felet terheli.

Fontos leszögezni, hogy ez a visszatérítés nem azo- nos a Pft. 44. §-a szerinti megtérítéssel és kizárólag a beszedési típusú fizetési műveletekre vonatkozik (az átutalásokra nem). A csoportos beszedéseken kívül ide érthető a felhatalmazáson alapuló beszedés is (fogalmu- kat és különbségeiket lásd az MNBr.-ben), mindkettőre vonatkozóan megadható ugyanis a felhatalmazás előre több beszedésre kiterjedően hosszabb időtávra akár felső értékhatár megjelölése nélkül is.

Várhatólag a közüzemi jogviszonyokkal összefüg- gésben adódhatnak visszatérítéssel összefüggő prob- lémák. A közüzemi díjak fizetésének ugyanis egyik legmeghatározóbb módja azoknak a szolgáltató (mint

kedvezményezett) által a fogyasztó (mint fizető fél) bank- számlájáról történő rendszeres beszedése, a fogyasztó által előzetesen idő- és értékhatár nélküli megadott felhatalmazás alapján. Közüzemi szolgáltatások ellen- értékének megfizetése körében általánosnak tekinthető továbbá a meghatározott időszakonként (évente, egy- egy év elteltével) történő elszámolása, míg a közbeeső időben havi-kéthavi rendszerességgel kerül sor ún. át- lagszámlák kibocsátására „várható” (becsült) fogyasztás figyelembevételével. A lehetséges vita gócpontját ebben a rendszerben az időszakonkénti – fogyasztásmérésen alapuló – elszámolás jelenti, amikor sok esetben magas díjösszeg kerülhet kiterhelésre, olyan okból, amely a fogyasztó előtt nem volt előre ismert (ilyen lehet pl. egy csőtörés, áramszivárgás stb.). Kézenfekvően adódik, hogy ilyenkor a bankszámlajogosult a havi számla- forgalomról történt értesítését követően, észlelve a szokatlanul magas összegű díjterhelést, kéri a számláját vezető banktól az összeg visszatérítését. [Nyilván nem okoz majd számára túlzott bizonyítási nehézséget a Pft.

46. § (1) bekezdésében írt feltételek igazolása.] A bank a visszatérítésre köteles. Nyilvánvalóan megpróbálja az ebből fakadó igényét a beszedővel szemben érvényesíte- ni. A visszatérítésből fakadó problémák akkor kezdődik, amikor a beszedés jogosultja ezt a követelést elutasítja, arra hivatkozással, hogy a fizető fél és közötte fennálló külön jogviszony alapján megilleti őt a beszedett összeg. Kérdésként merülhet fel, hogy a beszedőnek van-e ehhez joga, vagy feltétlen kártalanítási kötelezettsége áll fenn a fizető fél bankjával szemben, azzal, hogy a fizető féllel fennálló jogviszonyából fakadó (és beszedés útján meg nem térült) követelését egyéb módon érvényesítheti adó- sával szemben. További kérdésként merülhet fel, hogyha a beszedőnek joga van a bank visszatérítésből fakadó igénye visszautasításához, a bank kivel szemben és mi- lyen módon érvényesítheti az igényét. A vitatott beszedés alapjául szolgáló jogviszony akármelyik oldalán álló féllel szemben – például jogalap nélküli gazdagodásra hivatkozással – történő fellépése esetén ugyanis olyan bizonyítási nehézségekkel kell megküzdenie, amelyek a számára kilátástalanná teszik a jogérvényesítést (nem áll rendelkezésére a mérőóra állása, hitelességének do- kumentációja, a szolgáltató díjjegyzéke, a számlaösszeg számításának metódusa, az esetleges túlfogyasztásnak és az oka mibenlétének a bizonyítékai stb.) Úgy tűnik, a jogszabályok e kérdésekben nem adnak eligazítást.

A bankok a visszatérítési kockázatukat értelemszerű-

en csökkenthetik, ha a beszedési megbízások teljesítését minden esetben a fizető fél külön jóváhagyásához köti, ilyen törekvések azonban nem mutatkoznak. Ehhez nem tűnik elégségesnek a kifizetésekről küldött SMS üzenet, mert abban nincs jóváhagyási aktus.

A Pft. idézett rendelkezései kizárólag a fizető fél és pénzforgalmi szolgáltatója közötti jogviszonyt szabá- lyozzák. Ez a visszatérítési kötelezettség nem vonat- koztatható sem a beszedőre, sem annak pénzforgalmi szolgáltatójára.

Xxxx Xxxxxx

13

2012. október, 10. szám

A munkaviszonyra irányuló szerződés és az új Ptk.

A

z új Ptk. javaslatban a vállalkozási jellegű szerződések között nem szerepel a munkate- vékenységgel összefüggő szerződés. Ez szerin-

tünk nem helyes. Tekintettel arra, hogy a kontinentális Nyugat-Európának valamennyi Polgári Törvénykönyv- vel rendelkező polgári berendezkedésű állama (lásd Hennsler/Braun: Arbeitsrecht in der Europaische Union

c. könyvét. Köln, 2011.) értelmében a Ptk. kötelmi jogá- nak az egyes szerződéseket tartalmazó részében vagy a vállalkozással és a munkával összefüggő szerződések, vagy pedig a bérleti jellegűek körében helyezi el a munkaszerződést. Az előbbi megoldást a germán típu- sú jogrendszerek alkalmazzák, míg a frankofon–latin jogrendszerek az utóbbit.

Magyar viszonylatban az 1928. évi Magánjogi Tör- vényjavaslat azt megelőző két Ptk. tervezettel együtt (1902 és 1910) a Javaslatnak (Tervezetnek) „a munkával összefüggő szerződéseket tartalmazó címében első alcímként rendezte, amit követett a vállalkozási szer- ződés és az alkuszi szerződés, egyoldalú jogügyletként pedig a díjkitűzés közérdekű célra. Az ezt követő cím tartalmazta a megbízás jellegű kötelmeket, mégpedig kétoldalú kötelemként a megbízási szerződést, egyol- dalúként pedig s megbízásnélküli ügyvitelt. Az akkori magyar Ptk., illetve Mjt. tervezetek a német BGB és a holland Burgerlijk Wetboek, valamint a svájci Kötelmi Törvény (Obligationsrecht-OR) rendszerét vették ala- pul, ahol szintén a munka-, és a szolgálati szerződés a vállalkozási típusú szerződésekkel együtt nyert szabá- lyozást, amit a megbízási kötelmek fejezete követ. Az osztrák ABGB, a francia Cod Civil, valamint az olasz, a spanyol és a portugál Codice Civile esetében a szolgá- lati-, ill. a munkabérleti szerződést is tartalmazó bérleti szerződéstípusokat tartalmazó címet követően jönnek a megbízási kötelmek. Az eltérés a két rendszer között ennél fogva nem túl nagy. Ami a munka-, ill. a szolgá- lati szerződést illeti, valamennyi itt említett külföldi törvény és magyar tervezet az OR. kivételével csak az ún. „individuális” munkaszerződést rendezi, a kollektív szerződést azonban nem. Xxxxx rendezésénél a tarifa/ kollektívjogi előírások a Ptk.-k kötelmi joga általános részének szabályaira utalnak. Egyedül az OR az, amely az „Arbeitsvertrag” mellett a „Gesamtarbeitsvertrag”-ot is szabályozza. Európa nyugati felében, vagyis azokban az országokban, ahol nem alakultak ki a II. világháborút követően kommunista politikai hatalmi rendszerek, ha- nem a polgári demokratikus államrend folyamatossága fennmaradt vagy pedig a nemzeti szocialista és a fasiszta állami mechanizmusból visszatértek a korábbi demokra- tikus jogállamisághoz, a munkaszerződés szinte kivétel nélkül a polgári jogi szabályozás tárgya maradt.

Kissé részletesebben szemügyre véve az előbb kör-

vonalazottakat, a germán jogrendszerhez tartozó ál- lamokba, így Németországban, Ausztriában, Hollan- diában és Svájcban a munkaszerződést a Polgári Tör- vénykönyv, utóbbinál a Kötelmi Törvény a többi szer- ződéshez hasonlóan a strukturális szabályokra kiter- jedve egyértelmű részletességgel és egzaktsággal ren-

14

dezi. A legterjedelmesebb e vonatkozásban a német Bürgerliches Gesetsbuch (BGB) és hozzá hasonlóan az osztrák Allgemeine Bürgerliches Gesetsbuch (ABGB). De nem sokban marad el mögülük a holland Burgerlijk Wetboek (BWB). Ami a német BGB-t illeti, a szolgálati/ munkaszerződésnek két típusát szabályozza, melyek közül az egyik az alkalmazottnak szabadabb mozgás- teret és önálló döntési jogkört biztosít, míg a másik a kötöttebb és szigorúbban felügyelt függő munkára vonatkozik. Ez utóbbinak egyes részterületeit a munka- vállalónak a kiszolgáltatott helyzetéből adódóan a mun- kavállaló a munkavállaló jogos érdekeinek a védelmét szociális minimál-standardokat tartalmazó ún. „panel” törvények védik. Ez a germán jogterületen általános. Ugyanakkor Ausztriában a az alkalmazotti jogviszony az Angestelltegesets által kodifikált. A francia Code Civil – amely Belgiumban is hatályos – csupán keretjel- legűen szól a szolgálati szerződésről, amely önmagában csak a szabad szolgálati szerződésre vonatkozhat, a kötött munkavégzést viszont egyértelműen a Cod du travail, vagyis a Munka Törvénykönyve szabályozza. Belgiumban a Cod Civilnek ezt a munkaviszonyokra vonatkozó konkretizálását a munka tárgyú törvények szisztematikus gyűjteményes összeállítása valósítja meg. A munkával összefüggő szerződések polgári jogi szabályozását érintve a svájci Kötelmi Törvény a német és a francia szabályozás szintézise. Az OR rendezi a vállalkozási és a szabad szolgálati szerződés mellett az Arbeitsvertrag-ot, vagyis a munkaszerződést, sőt – miként erről már szó esett – Gesamtarbeitsvertrag-nak elnevezve a kollektív (tarifa) szerződést. A munka- jogviszony ehyes részterületeit itt is külön törvények rendezik. A latin jogrendszer három európai államában az olasz Codice Civile és a spanyol, valamint a portugál Codoco Civile a strukturális jellemzőkre kiterjedően szintén szabályozza a munkaszerződést. Az olasz jog- ban a munkaviszony egyes részterületeit szabályozó Carta del Lavoro II. világháborút követő szétesése miatt ugyancsak a német munkajoghoz hasonlóan a munkaviszony egyes részterületeit szintén panel tör- vények rendezik. Spanyolországban és Portugáliában viszont a francia joghoz hasonlóan egységes szerkezetű Munka Törvénykönyv van hatályban. Az előbbinél az Estatuto de los trabajadores, az utóbbinál pedig a Codigo trabalho. A skandináv államokban a polgári jog az 1960 előtti magyar polgári joghoz hasonlóan bírói alkotta szokásjogon nyugszik. A legfontosabb szerző- déseket azonban, így az adásvételit, a vállalkozásit, a bérletet és több mást, ide értve a munkaszerződést is, önálló törvény rendezi. A munkaszerződés-törvényhez kapcsolva a munkaviszony egyes részterületeit szintén panel-törvények rendezik.

Összegezésképpen megállapítható, hogy a kontinentá-

lis Európa kommunizmustól mentes országaiban a pol- gári jogi szabályozás tárgyát képezi a munkaszerződés abban az esetben is, ha annak egyes részterületeit külön munkajogi kódex, vagy rendszerezett munkatörvény- gyűjteményi összeállítás vagy pedig ún. paneltörvények

Gazdaság és Jog

rendezik. Ugyanakkor a munkaszerződés és a foglalko- zási szerződés közötti átmenetet jelentő önfoglalkozta- tást szociális szempontból vagy törvény (Franciaország), vagy bírósági elvi állásfoglalás quasi munkajogi foglal- koztatásként (arbeiterahnliche) kezeli.

Ezzel szemben a közép-kelet-európai régióban a 40 éves szovjet jogelmélet hatása a posztkommunista álla- mok többségénél még mindig hat. E jogelmélet kivette a polgári jogi szabályozás köréből a munkaviszony rende- zését arra hivatkozva, hogy a munkavégzés nem árujel- legű és ezért nem való a Ptk.-ba, amely áruviszonyokat hivatott szabályozni. Ez a nézet még mindig befolyásolja a közép-kelet-európai munkajogi szabályozást annak ellenére, hogy az 1960-as évek végén Venzser szovjet közgazdász a munka áru-, és értékjellegét elismerte. A volt szovjet hatalmi szférához tartozott ma már európai uniós tagországoknál – ide értve Magyarországot is – a polgári törvénykönyveknek az egyes szerződésekről szóló részei nem szólnak a munkaszerződésről. Ez a helyzet Csehországban, Szlovákiában, és Lengyelor- szágban. Csehország és Szlovákia esetében azonban a német BGB-ben szabályozott szolgálati-munkaszerző- dési kettősségre szintén található megkülönböztetés a kötetlenebb szolgálati és a kötött jellegű függő munkára vonatkozó munkaszerződés tekintetében. Ellentétben azonban a német BGB-vel – amely egységesen a szolgá- lati szerződés szabályai között rendezi a kettőt – mind a cseh, mind a szlovák Mt. (Kodeks prace) mellett külön törvény szól a „foglalkozási szolgálati” szerződésről. A lengyel Ptk. szintén nem beszél a munkaszerződésről abból kiindulva, hogy bár a munkajog a polgári jogban gyökerezik, azonban teljesen önálló jogterületté vált. Ugyanakkor a vállalkozási szerződéssel egyetemben a „szabadabb munkavégzésre” irányuló szolgálati szerződést a Kodeks Civilnewo-ban szabályozza. A vállalkozási szerződésnek azonban az önfoglalkozta- tási formáját a Kodeks Pracy hatálya alá helyezi. Eme mindhárom, tőlünk északra, ill. észak-nyugatra szláv nyelvterülethez tartozó országban viszont a munkajog egészét részletesen rendezi a Munka Törvénykönyve (Kodeks Prace, ill. Pracy). Ebből a szempontból mind a három ország bizonyos mértékig a francia megoldással mutat rokon vonásokat. Ez vonatkozik a román munka- jogi szabályozásra is, ahol a Ptk. ugyancsak nem szól a munkaszerződésről, ugyanakkor azonban a munkajog valamennyi részterületére kiterjed az Mt.-beli (Codex Muncii) szabályozás is. Annak, hogy eme négy ország esetében nem került a Ptk.-ba a munkaszerződés, oka a szakszervezetek félelme volt. Féltek ugyanis attól, hogy a munkaszerződésnek a Ptk.-ba való bekerülése esetén kiürülnének vagy legalább is elvékonyodnának az Mt. munkavállalói érdekeket védő szociális minimál- standardjai.

A volt Jugoszlávia Magyarországgal szomszédos

három utódállamában a polgári jogi szabályozás szintén nem tartalmazza a munkaszerződést. Szlo- véniában és Horvátországban a svájci joghoz ha- sonlóan az egyes szerződések a kötelmi törvényben (Obligacijski zakonik) vannak felsorolva. De egyikben sem szerepel a munkaszerződés (Uradni list Slovenije

83/2011—Narodne Novine 83/2001, utolsó horvát mód. 28/2007). Szerbiában a hatályos Kötelmi Törvénykönyv és a 2009-től megjelent új Tervezete, mint az új Ptk. tervezet része (Gradanski zakonik Republike Sribije) kötelmi jogának különös része ugyancsak nem tar- talmazza a munkaszerződést. Annak azonban, hogy a volt Jugoszlávia utódállamainak a tételes polgári jogában a munkaszerződés nem lelhető fel, nem a szak- szervezetek félelme és tiltakozása az oka. Itt az ok az, hogy a volt Jugoszlávia valamikori tagállamai átvették több, kevesebb módosítással az egységes jugoszláv szövetségi kötelmi törvényt, amely az önállóvá vált tagállamok elfogadott módosításaiban nem tartalmazza a munkaszerződést. Ezekben az országokban – úgy mint jelenleg Magyarországon is – a munkaszerződést az időközben megalkotott Munka Törvénykönyve szabályozza. Az egységes Jugoszláviában Munka Tör- vénykönyv azért nem volt, mert az Xxxxxx Xxxxxx által kiépített jugoszláv önigazgatási rendszerhez tartozott társult munkaszervezetekben a szövetkezeti tagsághoz hasonló tagsági munkaviszonyban dolgoztak a társult munkaszervezetek tagjai. Az ő „munkavégzési jogvi- szonyukat” a társult munkaszervezetekről szóló törvény szabályozta, amelyet valamennyi egykori tagállam hatályon kívül helyezett. A volt Jugoszlávia önállóvá vált tagállamai még nem dolgozták be a megreformált kötelmi jogi kódexükbe az egyes szakjog-területeket, és ezért csak a Kötelmi Kódexen kívüli családjogi, öröklési jogi, munkajogi törvényük van.

Magyarország esetében ezzel szemben a csehhez,

a szlovákhoz, a lengyelhez és a románhoz hasonló a helyzet. Sem a többszörösen módosított 1959. évi Ptk.- nak, sem az új Ptk. tervezetnek az egyes szerződéseket tartalmazó kötelmi jogi különös része nem szól sem az individuális, sem a kollektív munkaszerződésről, holott a kodifikációs munka elindulásakor arról volt szó, hogy a munkaszerződés bekerül az új Ptk.-ba. Ennek érdekében a Kodifikációs Főbizottság három szakembernek adott megbízást, hogy dolgozzon ki elvi koncepciót arra, hogy miként kerüljön be az új Ptk.-ba a munkaszerződés. Xxxxxx Xxxxxx professzor azon az állásponton volt, hogy szükségtelen a Ptk.-ba bevinni a munkaszerződést, elég, ha az Mt. arra utal, hogy a Ptk. kötelmi jogi szabályai mögöttes jogterületet képeznek a munkajogi szabályozás valamennyi területén. Xxxx Xxxxxx professzor viszont a munkaszerződést javasolta a munkaszerződést az új Ptk. egyes szerződései közé felvenni, míg Xxxxxxxxxx Xxxxx egyetemi tanár szerint a munkaszerződés mellett be lehetne helyezni az új Ptk.-ba a kollektív szerződést és az üzemi megállapodást is. A Polgári jogi Kodifikáció c. folyóiratban közzétett e három a Kodifikációs Főbizott- ságban történt megvitatása nyomán a bizottságban ugyan a munkaszerződés Ptk.-ba való bekerülése Xxxx Xxxxxx álláspontja került elfogadásra, de a szakszervezetek elutasítása miatt lekerült a napi rendről.

Az új magyar Ptk. tervezet emiatt a vállalkozási

típusú szerződések körében sem az individuális, sem a kollektív munkaszerződésről nem tesz említést, annak ellenére, hogy a vállalkozási típusú szerződések mun- katevékenységgel összefüggő eredményre irányulnak.

15

2012. október, 10. szám

Ugyanakkor a korábbi alkuszi szerződésnek megfelelő közvetítői szerződést a vállalkozási típusú kötelmeket tartalmazó XLI. fejezet 6:275–6:295. §-aiban helyezi el, és ugyanitt a közérdekű célra történő kötelezett- ségvállalást is (III. rész, XII. cím V:475–V:479. §§). A ma még hatályos többszörösen módosított Ptk. egyes szerződéseket tartalmazó fejezetén belül a munkaszer- ződésről és az alkuszi szerződésről nincsen szó, csak a vállalkozási és a tervszerződésről, a közérdekű célra történő kötelezettségvállalást pedig az egyoldalú jog- ügyleteknél helyezte el az akkori jogalkotó.

Az érthető, hogy az 1959. évi Ptk.-ba és a rendszer- váltást megelőző módosításaiba a munkaszerződés nem került be, mivel abból az ideológiai koncepcióból kiindulva, hogy a munkaviszony nem áruviszony, sem a szovjet köztársaságok, sem az ún. „népi demokratikus országok” Ptk.-i nem szóltak a munkaszerződésről. Az viszont már furcsa, hogy a rendszerváltást követően nem egészítették ki a magyar Ptk.-t a munkaszerződéssel és hogy ezt 1990 után a többi posztkommunista állam sem tette meg. Az viszont szerintünk erősen kifogásolható, hogy az új Ptk. sem tartalmazza a munkaszerződést. Miként ezt az előbb már jeleztük, először a szakszer- vezetek nem akarták, hogy a munkaszerződés a Ptk.-ba bekerüljön, mert annak áruviszonyokat szabályozózó jellege miatt a munkajogi szabályozás szociális vonásai károsodnának még akkor is, ha a részletes szabályozást továbbra is az Mt. adná. Értesüléseink szerint a mun- káltatóknak sem állna érdekében, hogy a munkaviszony bekerüljön a Ptk.-ba, mert egy polgári jogi kódex nehezebben változtatható meg, mint egy Mt., amely utóbbit az érdekeiknek megfelelően a nagyobb erőfölény alapján a mindenkori kormányon keresztül könnyebben tudnak novelláztatni a parlamenttel.

Kérdésünkre a 2012. évi miskolci jogi karon megren- dezett polgári jogi oktatói konferencián a kodifikációs bizottság elnöke elhárította e feltételezést, utalva arra, hogy a munkajogi szabályozás elmaradásának oka, hogy a munkajogi szakmán belül nem alakult ki konszenzus a szabályozás jellegét illetően és ezért normaszöveg sem készült el. Ebből kiindulva kötelességünknek érezzük, hogy egy normaszöveget terjesszünk elő az individuális munkaszerződésre nézve. A munkaszerződést és (eset- leg) a kollektív szerződés normaszövegét a vállalkozási típusú szerződéseket tartalmazó címben helyeznénk el címkiegészítés mellett azzal, hogy a cím ily módon vállalkozási és munkatípusú szerződésekké módosulna. A közvetítői és üzletszerzői szerződés, valamint a köz- érdekű kötelezettségvállalás jó helyen van a Ptk.-ban.

A munkával, illetve a szolgálattal összefüggő szerző- dés szabályainak megfogalmazásánál átfogó, de ugyan- akkor keretjellegű megfogalmazásra törekszünk, amit az egyes munkavégzési, és szolgálat-tételi módozatokat rendező törvények töltenek meg relatíve diszpozitív, vagy relatíve kógens vagy pedig kógens tartalommal. A maximálisan 10 vagy 20 munkavállalóval működő családi vállalkozás és vállalat, valamint a magánszolgá- lat esetében a rendezésnél elsősorban a diszpozitivitáson és a felek kapcsolatának bizalmi jellegén van a hangsúly, míg a több mint 20 embert foglalkoztató vállalat ese-

16

tében már a foglalkoztatásnak társadalom-szociális és nemzetgazdasági kihatása is van, ami annál erősebben jelentkezik, mennél több munkatársat foglalkoztat a vállalat. Ugyanakkor az állami-közületi foglalkozta- tásnál és szolgálatnál előtérbe kerül a kógencia, mivel itt a működés költségeit az állam, az önkormányzat vagy a köztestület fedezi. Ezen kívül szóba jöhet a kollektív munkajog területén is a szerződéssel történő jogi rendezés, ami az érdekegyeztetési (koalíciós) jog területén kollektív, másként szólva tarifaszerződéssel valósulhat meg, amit az egyes vállalatoknál vagy ágazatoknál képviseleti jogosultsággal rendelkező egy vagy több szakszervezet a munkáltatóval vagy az ugyancsak reprezentativitással rendelkező munkáltatói érdekvédelmi szervezetekkel köt meg, azzal, hogy az abban foglaltakat az alacsonyabb kollektív szerződések- nél és az egyes munkaszerződéseknél figyelembe kell venni. Hasonló megállapodás-kötésre kerülhet sor az üzemi alkotmányjog területén is, ahol az üzemi tanács állapodik meg az üzemben érvényesülő munkarendről, munkavédelemről, valamint az üzemet érintő egyéb ügyekről az üzemi tanács a munkáltatóval. Végső so- ron e kollektív munkajogi szerződéses intézmények is bekerülhetnek a Ptk.-ba, miként már a svájci OR-be az összmunkaszerződésnek elnevezve a kollektív szerző- dés már régen bekerült.

Mindezek előrebocsátása után, megkísérlünk meg-

fogalmazni egy normaszöveget, belehelyezve a Ptk. javaslatnak a kodifikációs bizottság által kialakított rendszerébe. Figyelembe véve azt, hogy a munka-, illetve a szolgálati szerződés a vállalkozási típusú szer- ződésekkel ellentétben nem eredménykötelem, mivel e szerződéstípusnál a munkában, ill. a szolgálatban eltöltött idő szerint történik a díjazás, másrészt pedig a családi vállalkozásnál és a magánszolgálatnál, valamint az üzemi-vállalati, továbbá a közszolgálatnál állami titkok fennforgása következtében bizalmi elem is fenn áll, a munka-, illetve a szolgálati szerződés az új Ptk. javaslat XV. címében szabályozott vállalkozási típusú szerződések és a XVI. címben elhelyezkedő megbízási szerződések közé ékelődhetne be önálló címként. Ebben az esetben – természetesen, ha elfogadásra kerülne – a munka-, és a szolgálati típusú szerződések lennének az új

XVI. cím alatt, a számozás pedig ennélfogva értelemsze- rűen eggyel nőne az átszámozás során. A normaszöveg ezek figyelembevételével a következő lehetne:

XVI. cím: A munkavégzéssel és

a szolgálattétellel összefüggő szerződések

XLII. A munkaszerződés

6:303. § A munkaszerződés alapján a munkaadó a munkavállalót munkadíj ellenében meghatározott munka elvégzésére, meghatározott vagy határozatlan ideig tartó munkára alkalmazza.

6:304. § A munkavállaló a munkát a munkáltató utasítása, útmutatása és irányítása alapján köteles elvégezni, kivéve, ha a munkáltatótól a munka önálló megszervezésére felhatalmazást kap.

Gazdaság és Jog

6:305. § A munkáltatót a munkavégzéssel arányos munkadíj fizetési kötelezettség terheli.

6:306. § A munkáltató a munkavégzés során köteles gondoskodni a munkavállaló testi épségéről és olyan munkakörülményeket biztosítani, amely a munkabal- esetektől és a foglalkozási megbetegedésektől megóvja. 6:307. § A munkavállaló a munkatevékenységét

a munkáltató utasítása és irányítása szerint köteles végezni és a tudomására jutott üzemi titkokat köteles megőrizni. Egyúttal nem folytathat olyan gazdasági tevékenységet és nem tanúsíthat olyan magatartást, amivel munkaadójának gazdasági versenyhelyzetét és hitelét rontja vagy veszélyezteti.

6:308. § A munkaszerződést írásban kell megkötni, amitől az egyszeri vagy alkalmi munkavégzés vagy egészen rövid ideig tartó munkaviszony-létesítés esetén külön törvényben rögzített esetekben el lehet tekinteni.

XLIII. A magánszolgálati szerződés

6:308. § A magánszolgálati szerződés alapján a szolgálatot teljesítő a szolgálati ideje alatt alkalma- zója részére a szolgálati szerződésben meghatározott személyes vagy vállalati-vállalkozási, gazdasági, va- lamint pénzügyi és szervezeti ügyeinek az intézésére, irányítására köteles. A magánszolgálati szerződésre értelemszerűen a munkaszerződésre vonatkozó szabá- lyok az irányadók.

XLIV. A közszolgálati szerződés

6: 309. § A közszolgálati szerződés alapján a közszol- gálatot teljesítő személy állami vagy önkormányzati költségvetésből gazdálkodó hatósági jogkört gyakorló állami szervnél, szervezetnél köztisztviselőként vagy hatósági jogkört nem gyakorló állami vagy köztestületi intézménynél közalkalmazottként teljesít szolgálatot. 6:310. § A közszolgálatot teljesítő a szolgálati fel- adatait a köz érdekében a szakmai és a közszolgálati szabályzat, valamint közvetlen felettese utasítása alapján köteles eljárni, ez utóbbi alól kivéve, ha önálló

ügyintézésre és döntésre jogosult

6:311. § A közszolgálati jogviszony a közalkalmazott esetében kinevezéssel és annak elfogadásával jön létre, a köztisztviselő esetében szükséges még a köztisztviselői eskü letétele is.

6:312. § A közszolgálatot teljesítőt a kinevezést köve- tően végzettségének és esetleges korábbi közszolgálati viszonyban eltöltött idejének alapulvételével a megfelelő közszolgálati díjtáblázatba be kell sorolni.

XLV. A kollektív szerződés

6:312. § Kollektív szerződés alapján a munkáltató a nála a munkavállalók képviseletére jogosult egy vagy több szakszervezettel, valamint az egyes gazdasági ágazatokon belül a munkáltatói szövetségek a szakszer- vezeti szövetségekkel a munkavégzéssel kapcsolatos általános magatartási szabályokra, jogokra és kötele- zettségekre, valamint a munkadíjazásra határoznak meg előírásokat, amelyeket az alacsonyabb kollektív szerződéskötések és a munkaszerződések létesítése során a felek figyelembe venni kötelesek.

6: 313. § A kollektív szerződést írásba kell foglalni.

XLVI. Az üzemi megállapodás

6:314. § Az üzemi megállapodást az üzemi tanács köti meg a munkáltatóval (üzembirtokossal) az üzemben fo- lyó munkavégzés konkrét rendjére és az üzemben dolgo- zó munkavállalók, valamint az üzembirtokos egymással szemben érvényesülő jogaira és kötelezettségeire.

6:315. § Az üzemi megállapodást írásban kell meg- kötni.

6:316. § Az üzemi megállapodás nem állhat ellentét- ben a kollektív szerződéssel

XLII. Közös szabályok

6:317. § A munka-, és a magánszolgálati szerződés részletes szabályait a Munka Törvénykönyve, a közszol- gálaton belül a közalkalmazottakét a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, míg a köztisztviselőkét a közszolgálati köztisztviselői törvény határozza meg.

Xxxxxxxxxx Xxxxx–Xxxxxx Xxxxxx

A kárigény megítélése a terménypiaci jogvitákban

H

azánkban a 2010. év az éghajlati viszonyokhoz képest szokatlanul csapadékos időszakot je- lentett, az elhúzódó esőzések és belvizek okán

termelők sokasága jelentett vis maiort. A terményérté- kesítési láncolat első láncszemei, a termelők általában mezőgazdasági termékértékesítési szerződést kötnek a termeltetőkkel (ún. integrátorokkal), akik a termelők sokaságától felvásárolt (összegyűjtött) terménymeny- nyiséget adásvételi szerződéssel értékesítik a vevőknek (nagykereskedőknek). (Általában a nagykereskedők is további adásvételi szerződést kötnek más, belföldi vagy külföldi kereskedőkkel vagy terményfeldolgozókkal.) A szerződéses folyamat jellemzője a halasztott teljesítés, azaz (mind a mezőgazdasági termékértékesítési, mind az

adásvételi) szerződéskötéshez képest jövőbeni időpont- ban történik a teljesítés (termény birtokba adása), amely időintervallumban esetlegesen beálló vis maior a termék- értékesítési szerződések lehetetlenüléséhez, közvetve pedig az erre épülő adásvételi szerződés teljesítésének elmaradásához vezet, amely utóbbi polgári jogilag szer- ződésszegést jelent és megnyitja a vevő kárigényét.

Jelen tanulmány célja, hogy felvásárolt mezőgazdasági termények termeltető (felvásárló) általi továbbértékesíté- sére kötött adásvételi szerződéseknek az eladó (termelte- tő) általi (leszerződött termény bármely okból való le nem adásában megnyilvánuló) megszegésére alapított vevői kárigény megítélésének ellentmondásosságát megvizsgál- ja egy olyan tényállásban, ahol a Magyar Kereskedelmi

17

2012. október, 10. szám

Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság kb. 130 ügyben kártérítést ítélt meg a felperesi vevőnek, a Kúria több eseti döntésével ellentétben. Az eset vizs- gálatát fontosnak tartom az elmaradt haszon polgári jogi dogmatikai speciális megközelítése, másodsorban a 130 ügyben megítélt kártérítés rendkívüli összege miatt is, nem is beszélve arról, hogy hasonló jogviták nagy szám- mal a jövőben is elő fognak fordulni.

Alperesek jogi képviseletét ellátva két ügyben közvet- lenül ismerem a tényállást és a felek jogi érvelését. A re- latíve egyszerű tényállás lényege a következő: a termény nagykereskedelemmel foglalkozó (külföldi tulajdonú, bankhitel nélkül működő, egyszemélyes zrt.) felperesi gazdasági társaság 2010 tavaszán adásvételi szerződést köt hazai gazdasági társaságokkal, szövetkezetekkel termény felvásárlására, amely szerződésben a termény jövőbeni vételárát és mennyiségét előre meghatározzák azzal, hogy a terményt jövőbeni teljesítési időszakban (értelemszerűen aratás után) kell a vevő birtokába adni, a vevő által a szerződésben előre meghatározott teljesítési időszakban. Az adásvételi szerződés mellékletét képező, vevő által kidolgozott általános szerződési feltétel szerint az eladó „vis maior” esetén mentesül a teljesítési kötele- zettség alól és a teljesítés előrelátható meghiúsulása ese- tén akadályközléssel kell élnie. Az adásvételi szerződést kötbér kikötés és az eladót illető „fedezetvásárlás” joga biztosítja. A termelők időközben vis maiort jelentenek be az eladónak, majd az eladó is akadályközléssel él a vevő felé még jóval a teljesítési időszak kezdete előtt. Mivel az eladó végül nem tudja leadni a szerződésben lekötött ter- mény egészét vagy egy részét, a vevő kötbér és kárigényt támaszt hivatkozva arra, hogy a szerződéssel lekötött ter- ményt nem tudta továbbértékesíteni és elmaradt haszna keletkezett. Meg kell jegyezni, hogy szerződés tagadha- tatlanul magában hordozza a nyerészkedés lehetőségét, azaz egyes eladók úgy vállalnak kötelezettséget jövőbeni termény előre meghatározott áron való eladására, hogy ők maguk terményt nem termelnek, terményt nem tulajdonolnak, annak megtermelésére mezőgazdasági termékértékesítési szerződést még nem kötöttek, hanem a terményt a jövőben szándékoznak majd megvenni, amire csak akkor van reális esélyük, ha a termény piaci ára az adásvételi szerződés megkötését követően nem lesz több mint a szerződésben meghatározott ár, azaz lesznek olyan termelők, akiktől fel tudják majd vásárolni a szükséges mennyiséget. (Másrészt meg kell jegyezni, hogy egyes eladók azért nem tudják leadni a terményt a vevőnek, mert a termény szabadpiaci ára az adásvételi szerződés megkötését követően a rossz időjárási körülmények miatt beálló terményhiány okán jelentősen megemelkedett és az eladók sokkal több hasznot tudnak realizálni, ha a terményt nem az eladónak értékesítik az előre megha- tározott alacsony vételáron, hanem többet ajánló vevőt találnak a „szabadpiacon”.)

Elsődlegesen azt kívánom vizsgálni, hogy a vevő

kárigénye esetén a polgári jogi értelemben vett kár hogyan határozható meg, az tényleges kárként vagy elmaradt haszonként érvényesíthető, milyen módon kell a kár összegét kiszámítani, de érintőlegesen kitérek még a fedezetvásárlási kikötés érvénytelenségére való hivatkozás lehetőségére valamint arra, hogy az eladó akadályközlése esetén a vevőt mennyiben terheli kár- enyhítési kötelezettség.

18

A fedezetvásárlásra vonatkozó szerződéses kikötés érvénytelensége

A felek adásvételi szerződést, nem pedig mezőgazda- sági termékértékesítési szerződést kötöttek egymással, mert az eladó nem maga termelte termény leadására vállalt kötelezettséget. (A halasztott teljesítés okán a felek közötti jogviszony inkább szállítási szerződésként fogható fel.) A peres eljárásokban az eladók – a kereset jogalapját vitatva – hivatkoztak arra, hogy az ászf. fe- dezetvásárlásra vonatkozó szerződési kikötése érvény- telen, mert Az agrárpiaci rendtartásról szóló 2003. évi

XVI. törvényt a 2010. évi CL. törvény kiegészítette a 8/A. §-sal: „Semmis az olyan szerződési kikötés, amely szerint a maga termelte mezőgazdasági termény szol- gáltatására elháríthatatlan külső ok (vis maior) miatt egészben vagy részben nem képes termelő a hiányzó mezőgazdasági terményt teljesítés céljára mástól be- szerezni, vagy helyette más szolgáltatást nyújtani kö- teles. E kikötés semmissége a szerződés egyéb rendel- kezéseinek érvényességét akkor sem érinti, ha a felek e nélkül nem szerződtek volna.” A 2. § szerint a törvény a kihirdetését követő 8. napon (azaz 2010. dec. 24-én) lépett hatályba azzal, hogy „rendelkezéseit a hatályba- lépést követően esedékessé váló szolgáltatások tekin- tetében is alkalmazni kell, továbbá a törvény alkalma- zása során maga termelte mezőgazdasági termény szolgáltatására irányuló szerződésnek kell tekinteni azt az esetet, amikor a termelő az általa 2010-ben megter- melt mezőgazdasági terményt olyan gazdasági társa- ságon vagy szövetkezeten keresztül értékesíti, amely- nek tulajdonosa vagy tagja, vagy azt a termelőtől to- vábbértékesítés céljából termeltetési szerződés kereté- ben vásárolják fel.”

Adásvételi szerződés esetén erre nem lehet hivatkoz-

ni, ugyanis a mentesülési lehetőség csak azon termelőt illeti meg, aki maga termelte termény leadására vállal kötelezettséget, egy eladó (kereskedő), aki maga is meg(fel)vásárolja a terményt tehát nem mentesülhet. A szerződési láncolatban az az érdekes helyzet áll elő, hogy az eladó nem tud igényt érvényesíteni a törvényi- leg mentesített termelőkkel szemben, ő viszont köteles helytállni a vevővel szemben.

Másrészt pedig az eladó nem maga termelte, hanem (csak) meghatározott mennyiségű és minőségű termény eladására vállalt kötelezettséget, azaz a szolgáltatás nem zártfajú volt, a fajlagosan meghatározott szolgáltatásra kötött szerződés pedig nem lehetetlenülhet, az eladó (kereskedő) vis maiorra nem hivatkozhat, hanem más- honnan kell megkísérelnie beszerezni a terményt.

A kárigény megítélése

A felperes kereseti követelésének a jogcíme szerződés- szegéssel okozott kár [Ptk. 318. § (1) bekezdés], illetve az eladónak felróható lehetetlenüléssel okozott kár [Ptk.

312. § (2) bekezdés]. A perbeli szerződésekben a kötbér mértéke a szerződéses ár 20%-a, de minimum 5000 Ft/ tonna volt. A Ptk. 246. § szerint a kötbér a szerződés- szegő fél felróhatóságán alapuló szerződést biztosító (szerződés teljesítésére késztető) mellékkötelezettség,

Gazdaság és Jog

tehát a kötelezett csak akkor köteles megfizetni, ameny- nyiben a szerződésszegésért felelős. A kötbér a jogo- sultat (vevőt) akkor is megilleti, ha kára nem merült fel (ebben nyilvánul meg a minimál kárátalány jelleg), a kötbért meghaladó kárának megtérítését a kártérítés általános szabályai szerint követelheti, tehát bizonyíta- nia kell a kár nagyságát, a károkozó jogellenes maga- tartását és a kettő közötti okozati összefüggést. A Ptk.

355. § (4) bekezdés szerint: „Kártérítés címén a károko- zó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csök- kentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges.” A va- gyoni kár három eleme a tényleges vagyoncsökkenés (tényleges kár, a dologban, illetve a károsult vagyoná- ban bekövetkezett értékcsökkenés), az elmaradt haszon és a kár elhárításával összefüggésben felmerült szük- séges költség, kiadás.

A felperes kereseti előadása szerint: „felperes a meg- kötött, de meghiúsult szerződés alapján a részére nem teljesített – hiányzó, kiesett – árumennyiséget pótolja beszerzéssel. Mivel az árunak piaci ára van, kártérítés- ként a szerződésben meghatározott ár és a kárbejelentés időpontjában fennállott piaci ár közötti különbözetet ak- kor is igényelheti, amennyiben ilyen fedezeti vásárlásra nem került sor.” A felperes a perben kijelentette, hogy elmaradt haszon jogcímén érvényesít kárigényt. A két ügyben – és tudomásom szerint a többi ügyben is – a Választottbíróság a kártérítést megítélte a felperesnek, ami számomra polgári jogilag egyenesen érthetetlen, mintsem hogy egyszerűen csak a kárfelelősségi isme- reteim újragondolására késztessen.

Mindkét ügyben elfogadta a Választottbíróság a Sze-

gedi Ítélőtábla BH 2004/191. sz. alatt közzétett döntését, bár a két ítélet indokolása – a tanács részleges személyi átfedése ellenére sem – azonos. Az egyik ítéletben a Választottbíróság nem indokolta, hogy elmaradt hasznot vagy tényleges kárt állapított meg a felperes javára: „A piaci, mezőgazdasági tömegterményeket felvásárló és értékesítő cégek gazdálkodásának természetes velejáró- ja, hogy meghatározott árukészlettel is rendelkezzenek. Nem határozható meg sok esetben, hogy melyik áru be- szerzése történt meg kifejezetten azért, mert beszállító- juk megtagadta a teljesítést. A szerződésszegésből eredő kár részét képezi – konkrét fedezeti vétel hiányában is

– a szerződéses ár és az irányadó piaci ár különbözete, feltéve, hogy a szolgáltatásnak piaci ára van.” A másik ítélet indokolása némileg hosszabb, de álláspontom szerint – annak ellenére, hogy formálisan logikusnak tűnik, – helytelenül értelmezi az elmaradt hasznot: „A kereskedelmi életben a kárszámítás elfogadott módja az, hogy ha a kötelezett a szerződés szerinti szolgáltatást nem teljesíti, akkor a jogosult az aktuális piaci áron beszerzi a szóban forgó szolgáltatást és a fedezeti vétel szerinti ár valamint a megszegett szerződés szerinti ár különbözetét számolja el tényleges kárként. Ez a kár- számítási mód tényleges fedezeti ügylet kötése nélkül is alkalmazható, hiszen a jogosultnak igénye lehetett arra, hogy a teljesítés szerződés szerinti időpontjában a kikötött szolgáltatás a vagyonába kerüljön vagyis a vagyona azzal az értékkel gyarapodjon, amit a kérdéses szolgáltatás a teljesítés időpontjában ért. Ezt a vagyoni

előnyt a szerződés szerinti ellenszolgáltatás fejében tudja megszerezni a jogosult. Ha a szolgáltatás értéke a teljesítés időpontjában nagyobb mint a szerződéses ár, akkor a teljesítéssel a különbözet, mint haszon jelenik meg a jogosult vagyonában. Ha a teljesítés a kötelezett szerződésszegése miatt elmarad, akkor a jogosult ettől a haszontól esik el, és ezt az elveszett hasznot érvénye- sítheti kárként.” A kár jogcíme tekintetében a felperes előadta, hogy az eladó által le nem adott termény- mennyiséget mástól (pótlólag) nem vásárolta fel, tehát tényleges kára nem volt. A felperes kijelentette, hogy elmaradt haszon jogcímén érvényesíti a kárát, mert az alperestől felvásárolt terménymennyiségre külföldre történő továbbértékesítési (export) szerződést kötött, azt azonban a perben nem csatolta be, a továbbértékesítésre semmilyen konkrét tényelőadást nem tett, azt tehát nem bizonyította. A felperes az elmaradt haszon összegét úgy határozta meg, hogy a le nem adott terménymennyiség minden tonnáját megszorozta a szerződéses ár és a teljesítés időpontjában irányadó, árutőzsdei ár külön- bözetével. A kártérítést a Választottbíróság megítélte, a felperes érvelését teljes körűen elfogadta. A jogvitára okot adó kérdés, hogy fedezetvásárlás hiányában meg- ítélhető-e kártérítés?

Teljesen eltérően kell megítélni, a felperesnek pedig

bizonyítani a kárát a tényleges kárra és az elmaradt haszonra alapozott kárigény esetében. A felperes által készített ászf. 2. pontja lehetővé tette az ún. fedezetvá- sárlást: „Amennyiben az áru átadása az eladó hibájából késik, úgy a vevőnek a kárenyhítés érdekében jogában áll – előzetes írásbeli értesítés után – az árut más eladó- tól beszerezni és ezen ún. fedezeti vételből származó esetlegesen felmerülő veszteségét az eladóval megtérít- tetni. Eladó ezen túlmenően köteles a vevőnek az átadás elmulasztásával okozott további kára megtérítésére is. A fedezeti vétel azt jelenti, hogy amikor a vevő meg- győződik arról, hogy az eladó a szerződést nem teljesíti, az eladó előzetes tájékoztatása mellett a vevő bármely más eladótól beszerezheti a szerződés teljesítése érde- kében az árut.” A „fedezetvásárlás” gyakorlati lényege: a mezőgazdasági terményre kötött adásvételi, szállítási, mezőgazdasági termékértékesítési szerződések esetén a szerződés megkötése és a termény átadása időben jelentősen elválik egymástól, ezért a felvásárlók, vevők ún. fedezeti vétel lehetőségének kikötésével kívánják magukat biztosítani arra az esetre, ha az eladó, termelő nem teljesít. A fedezeti vétel fogalmát a Ptk. nem ismeri, ugyanakkor a bírósági gyakorlat érvényesnek fogadja el. A szerződés megkötésekor már előre meghatározásra kerül a termény vételára, amely vételár a szerződés megkötése utáni időpontban általában emelkedik. Amennyiben az eladó bármilyen okból nem teljesít a szerződés szerinti teljesítési határidőben, úgy a vevő a hiányzó mennyiséget pótlólag mástól megvásárolja és kifizeti (ezt nevezi a gyakorlat fedezeti vételnek) és (immár polgári jogvitát indítva) kártérítésként igényli azt a különbözeti összeget, mint amennyit kénytelen volt effektíve kifizetni más eladónak, amely kifizetett vételár általában jóval több, mint a termelővel kötött szerződésben meghatározott vételár. A vizsgált peres eljárásokban a felperesi vevő fedezetvásárlást nem eszközölt, vételárat más eladónak nem fizetett, tehát tényleges kára (damnum emergens) nem volt. Kártérítés

19

2012. október, 10. szám

jogcímén a felperes azon összegre tarthatna igényt (és nem többre), amely összeggel más termelőnek, eladónak többet fizetett ahhoz a vételárhoz képest, mint amennyit ki kellett volna fizetnie az alperesnek akkor, ha az a szerződéseket az abban foglalt mennyiségben, határ- időben teljesíti. Meghatározó jelentőségű tény azonban, hogy a felperes fedezetet nem vásárolt fel, ezt a felperes maga adta elő, tényleges kára tehát nem volt. Határozott álláspontom szerint a felperes kártérítésre (tényleges kár jogcímén) akkor és kizárólag csak akkor tarthatott volna igényt, amennyiben bizonyítja azt, hogy ezt az összeget ténylegesen kifizette egy másik eladónak, hi- szen csak ebben az esetben lesz bizonyított a károsult vagyonában beálló értékcsökkenés. Ezt támasztja alá a Kúria két eseti döntése is.

A Kúria BH 1983/365. alatt közzétett ítéletének in-

dokolása szerint. „A megrendelő csak abban az esetben követelheti fedezeti vétel címén más fajtájú termék magasabb áron történt beszerzésével előállott vételár- különbözet megtérítését a szerződésszegő szállítótól, ha a szerződésben lekötött fajta beszerzése nem volt lehetséges.” A jogesetben a felperesi megrendelő az alperestől szilvafa csemetéket rendelt, majd a leszállítás elmaradása után mindezt máshonnan való beszerzés- sel pótolta és azon különbözeti összegre tartott igényt kártérítés jogcímén, mint amennyit más eladónak fizetett, aki csak drágább szilvafa csemetéket tudott neki értékesíteni. „A megrendelőtől elvárható, hogy intézkedjék a szerződést nem teljesítő szállító helyett szükségletének – amennyiben lehetséges – más szállító útján történő kielégítéséről, természetesen szem előtt tartva a célszerűség és gazdaságosság követelményeit. Az ún. fedezeti beszerzés tehát a gazdálkodó szerveze- tek jogviszonyaiban gazdaságilag és jogilag egyaránt indokolt, és ha a fedezeti vétel csak magasabb áron vagy nagyobb költséggel volt lehetséges; a megren- delő a különbözetet a szerződésszegéshez kapcsolódó felelősségi szabályok alapján kárként érvényesítheti a szerződésszegő szállítóval szemben. A felperes tehát abban az esetben támaszthatott volna fedezeti vétel (beszerzés) címén megalapozott kártérítési igényt a szerződésszegő alperessel szemben, ha annak az 1980. június 30. napján jelzett akadályközlését követően gon- doskodik az eredetileg tervbe vett fajtájú szilvaoltvány beszerzéséről, és igazolja, hogy annak beszerzése az alperesnek fizetendő árhoz képest csak magasabb áron vagy nagyobb költséggel volt lehetséges.” A megrende- lőnek kárigénye értelemszerűen csak akkor lehet, ha a hiányzó terménymennyiséget ténylegesen megvásárolta és érte a vételárat kifizette.

Ezzel azonos álláspontot foglalt el a Kúria a BH

1982/55. sz. alatt közzétett ügyben: „Ha az exportáló külkereskedelmi vállalat azért kényszerül magasabb áron fedezeti vételre, mert az alacsonyabb áron szerző- dött belföldi szállító a szerződés teljesítését jogtalanul meghiúsítja, az utóbbi nem mentesülhet a kártérítési felelősség alól, és annak mértéke nem csökkenthető azon az alapon, hogy az exportügylet a külföldi ár- folyamváltozás folytán végül kedvezőbb feltételek mellett realizálódott.” A konkrét ügyben a felperes bútor garnitúrákat rendelt az alperestől, azonban az alperes akadályközléssel élt, majd elállt a szerződéstől, a felperes pedig a hiányzó garnitúrákat mástól besze-

20

rezte. Az ítélet indokolása szerint: „A felperest ugyanis azáltal érte kár, hogy nem az alacsonyabb beszerzési áron juthatott hozzá a garnitúrákhoz, hanem azokat az alperes szerződésszegése miatt magasabb áron volt kénytelen beszerezni. Kára a két beszerzési ár közötti különbözet; ezt a kárt nem érinti az, hogy a külkeres- kedelmi értékesítés során a felperes milyen hasznot tudott realizálni.”

A két vizsgált peres eljárásban azonban a felperes kifejezetten elmaradt haszonként érvényesítette kár- igényét. Az álláspontjának alátámasztására hivatkozott a BH 2004/191. sz. alatt közzétett eseti döntésre, amely ügyben a másodfokon ítélkező Szegedi Ítélőtábla azért ítélte meg a (kötbért meghaladó) kártérítést, mert a meg- rendelő a fedezetet felvásárolta. (A jogesetben a felek mezőgazdasági termékértékesítési szerződést kötöttek, majd a termelő egy hónap múlva akadályközléssel élt, és le nem adott terménymennyiséget a termeltető mástól megvásárolta, majd a kötbért meghaladó kárát érvényesítette.) A konkrét ügyben az Ítélőtábla azonban úgy foglalt állást, hogy – bár abban a perben a felperes a fedezetet felvásárolta, de – nem szükséges a fedezet- vásárlás a kárigény megítéléséhez: „A magyar tárgyi jog a fedezeti beszerzésre külön részletszabályokat nem tartalmaz, a bírói gyakorlat a meghiúsult szerző- désbeli ár, valamint a fedezeti vásárlás során elért ár különbözete, mint szerződésszegéssel okozott kárként minősíti és kezeli.” „Fedezeti jellegű a beszerzés, ha a megrendelő a megkötött, de meghiúsult szerződés alapján a részére nem teljesített – hiányzó, kiesett – árumennyiséget pótolja a beszerzéssel, továbbá fedezeti jellegű ügylet az is, amikor a már meglévő árukészlet egy részét kényszerül felhasználni arra, hogy a szer- ződéses partnerei, illetve saját termelési, gazdasági szükségletei ebből kielégítést nyerjenek. A megrendelő az ésszerű időn belül megkötött fedezeti ügylet ára és az eredeti szerződéses ár közötti különbözet, mint kár megtérítésére tarthat igényt. Ha pedig az árunak piaci ára van, kártérítésként a szerződésben meghatározott ár és az elállás (felmondás) időpontjában fennállott piaci ár közötti különbözetet akkor is igényelheti, amennyiben ilyen fedezeti vásárlásra nem került sor.” Az Ítélőtábla döntésének polgári anyagi jogi érdekes- sége tehát az, hogy a kárigény érvényesítéséhez nem szükséges a fedezetvásárlás, tehát nem szükséges a károsult vagyonában beálló tényleges vagyoncsökkenés. (?!) A hivatkozott eseti döntéssel kapcsolatban még megjegyzendő, hogy az Ítélőtábla hivatkozott a Bécsi Vételi Egyezményre (1987. évi 20. tvr.), amelynek 76. cikke úgy rendelkezik, hogy ha az árunak piaci ára van, kártérítésként a szerződésben meghatározott ár és az elállás (felmondás) időpontjában fennállott piaci ár közötti különbözetet a jogosult akkor is igényelheti, amennyiben ilyen fedezeti vásárlásra nem került sor. Az Egyezmény azonban csak nemzetközi viszonylatokban alkalmazható, magyar gazdasági társaságok jogvitájá- ban nem.: „Az Egyezmény, a különböző államokban telephellyel rendelkező felek között, áruk adásvételére vonatkozó szerződésekre alkalmazandó, ha a) ezek az államok Szerződő Államok, vagy b) a nemzetközi magánjog szabályai valamely Szerződő Állam jogának alkalmazásához vezetnek.”

A BH 2004/191. sz. ítéletre visszatérve, az értelmezé-

Gazdaság és Jog

sem szerint egy vevőnek (felperes megrendelőnek) tehát csak akkor lehet kárigénye, hogy ha fedezetvásárlást eszközölt vagy pedig ha a saját termelési tevékenysége körében a már meglévő árukészletét használta fel, hogy a termelését folytatni tudja vagy pedig a saját már meg- lévő árukészletét használja fel, hogy teljesíteni tudjon szerződéses partnerei felé. A jelen tanulmányban vizs- gált két választottbírósági ügyben a felperes kijelentette, hogy fedezetet nem vásárolt és nem állította azt sem, hogy a meglévő árukészletének a saját tevékenységi körében történő felhasználására kényszerült volna vagy hogy már meglévő, azaz korábban olcsóbban megvett és kifizetett terményét volt kénytelen eladni egy vevőjének, amit amúgy nem adott volna el. Utóbbira nem is tudott volna a felperes hivatkozni, hiszen maga adta elő, hogy ő nagykereskedő (csak kereskedik, tehát feldolgozást nem végez, tehát fogalmilag kizárt az, hogy a termelő tevékenysége céljából felhalmozott készletét kellett volna átcsoportosítani) továbbá a felperes azt állította, hogy a Magyarországon felvásárolt mennyiség 100%- ára export szerződést kötött, tehát csak és kizárólag azt lehetett vizsgálni, hogy a felperes a külföldi vevőinek értékesítendő, de az alperes által le nem adott termény- mennyiséget máshonnan pótolta-e. Álláspontom szerint a BH 2004/191. sz. alatti döntés úgy értelmezendő, hogy fedezetvásárlás hiányában csak az a gazdasági társaság igényelhet kártérítést, amelyik saját termelő tevékeny- ségén belül kénytelen átcsoportosítani a készletét, azaz felhasználni a már meglévő, korábban adott esetben már olcsóbban beszerzett készletet.

Élesen és magától értetődően el kell határolnunk

egymástól a tényleges vagyoncsökkenést és az elmaradt hasznot, a kettő között nincsen átfedés! A tényleges vagyoncsökkenés a károsultat akkor éri, ha effektív csökkenés áll be a vagyoni elemeiben, pl. ha az ingó dolga károsodik vagy a károsult kifizetést teljesít annak ellenére, hogy arra nem került volna sor a károsodás hiányában (ezért ténylegesen csökken a vagyona). Elma- radt haszon a károsultat akkor éri, ha a jogellenes ma- gatartással okozati összefüggésben a károsult vagyona a jövőben nem gyarapszik azzal a vagyonelemmel, mint amelyre a jogellenes magatartás hiányában biztosan sor került volna, pl. a megsemmisített dologra jutó elmaradt bérleti díj bevétel vagy magasabb áron továbbértékesí- teni szándékozott dolog esetén ez elmaradt nyereség. (Az elmaradt haszon az elmaradt bevétellel sem azonos, hanem az elmaradt nyereségre korlátozódik.)

A Ptk. elmaradt haszonra vonatkozó rendelkezése

alapvetően egyszerűbb megítélésű polgári jogviszonyra hivatott alkalmazni, azonban „gazdasági károk” esetén a kép bonyolultabban fest. Xxxxx Xxxxx is rámutat vál- lalkozások esetén az elmaradt haszon problémás meg- ítélésére: „Nem teljesen ilyen egyértelmű a megítélés azokban az esetekben, amelyekben nem munkán, hanem tulajdonjogon vagy vállalkozáson alapuló haszon marad el.” (Xxxxx Xxxxx: A polgári jogi kártérítési felelősség kézikönyve, KJK, Budapest, 1966, 77. o.)

A felperes perbeli előadása szerint „a piaci ár a szerződést követően magasabb volt, a továbbértéke- sítés esetén haszon jelentkezhetett volna felperesnél. Mivel azonban az áru tulajdonjogát alperes felperesre nem ruházta át, felperes ettől a haszontól elesett.” (A továbbértékesítés során elérhető haszon bizonyítására a

felperes egyetlen exportszerződést sem csatolt be, arra csak általánosságban hivatkozott.) A Választottbíróság mégis elfogadta ezt az álláspontot, ahogy a fentebb idézett indokolásból kitűnik. Álláspontom szerint azonban az még nem bizonyítja az elmaradt hasznot, hogy a felperes nem kapta meg azt a dolgot az alperes- től, amelyre a szerződés szerint igény tarthatott volna, a szerződésszegésen, mint jogellenes magatartáson túlmenően bizonyítani kell az ezzel okozati összefüg- gésben felmerült elmaradt nyereséget (ami amúgy az elmaradt bevétellel nem azonos). Az elmaradt haszon ezen túlmutatóan csak és kizárólag az lehetett volna, ha a felperes nyereségtől esett volna el azzal okozati össze- függésben, hogy az alperes teljesítési késedelme miatt a terményt nem tudta magasabb vételáron (haszonnal) továbbértékesíteni. Nem elegendő azt vélelmezni, hogy a terményt biztosan tovább tudta volna adni. (A felperes álláspontja szerint a kukorica olyan piaci áru, amelyet az árutőzsdén minden esetben tovább tudott volna értékesíteni.) Álláspontom szerint nem vélelmez- hetjük azt, hogy az árutőzsdén, minden körülmények között, bármilyen mennyiségű terményt el lehet adni, a kárigényt érvényesítő félnek konkrét bizonyítékot kellett volna felajánlania, pl. konkrétan azon adásvételi (továbbértékesítési, export) szerződést (vagy legalább vételi ajánlatot), amely az alperessel kötött szerződésre épült volna és a kettő közötti szerves okozati össze- függés kétségtelenül megállapítható lett volna. (Xxxxx erővel azt is állíthatná a felperes, hogy ő az alperessel kikötött vételár tízszereséért tudta volna a terményt továbbadni és ő szerinte ekkora az elmaradt haszna.) A BH 1988/106. sz. alatt közzétett eseti döntés indokolása szerint: „A megrendelő elállása miatt elmaradt vagyoni előny mértékének a megállapításánál nem a vállalkozó tervezett nyeresége, hanem a tényleges haszonkiesés az irányadó. A jogosult által összehasonlítás céljából meg- jelölt szerződésekből kimunkálható tényleges haszon mértéke önmagában szintén nem elegendő a kár össze- gének meghatározásához” „A bírói gyakorlat az, hogy a gazdálkodó szervezetek esetében a kár mértékének megállapítása szempontjából nem a tervezett nyereség az irányadó, hanem az a tényleges haszonkiesés, amit reális és ellenőrizhető adatok igazolnak.”

A felperes perbeli előadása szerint „elesett attól a

lehetőségtől, hogy a tulajdonába kerülő áruval szaba- don rendelkezzen”, továbbá mivel „közismerten a piaci árak a szerződéses áraknál magasabb voltak, felperes elesett a szerződéses ár és a piaci ár közötti különbség megszerzésétől,” a felperes ezt azonosította az elmaradt vagyoni előnnyel. Álláspontom szerint ez azonban kevés az elmaradt haszonként támasztott kárigény alaposságához. A Választottbírósággal ellentétben álláspontom szerint az még nem kár, hogy nem kerül a jogosult vagyonába az a dolog, amelynek megvételére kötelezettséget vállalt, de érte amúgy még nem fizetett és nem kár az sem, hogy azt tovább szándékozta adni a jövőben, de a (beszerzendő dolog) továbbértékesíté- sére irányuló konkrét, magasabb vételár mellett kötött adásvételi szerződést még nem kötött (vagy kötött, de a bizonyítási terhe ellenére nem csatolta be). Vélemé- nyem szerint elmaradt haszon a károsultat akkor éri, ha a jogellenes magatartással okozatilag összefüggésben a károsult vagyona a jövőben nem gyarapszik azzal a

21

2012. október, 10. szám

vagyonelemmel, mint amelyre a jogellenes magatartás hiányában biztosan sor került volna.

A kizárólag termény nagykereskedelemmel foglal- kozó felperes álláspontja szerint a BH 2004/191. sz. eseti döntés a fedezetvásárlás hiányában is érvényesít- hető kártérítést nem szűkíti le csak azon társaságokra, amelyek saját termelő tevékenységükben kénytelenek a készletüket átcsoportosítani, hanem az a felvásárló és értékesítő társaságokra is vonatkozik. Ezen hivatkozás álláspontom szerint alaptalan, ugyanis az eseti döntés- ben az olvasható, hogy „fedezeti jellegű ügylet az is, amikor a már meglévő árukészlet egy részét kényszerül felhasználni arra, hogy a szerződéses partnerei, illetve saját termelési, gazdasági szükségletei ebből kielégítést nyerjenek.” A lényeg tehát az, hogy a kárigénnyel fellé- pő cégnek saját árukészlettel kell rendelkeznie és annak szükségszerű felhasználása vagy átcsoportosítása vagy harmadik személyek részére való továbbértékesítése megtörténjen. Az árukészlettel való rendelkezés pedig azt jelenti, hogy a kárigénnyel fellépő cégnek legyen már megvásárolt és birtokba vett (így tulajdonát képező) készlete, hiszen csak ebben az esetben értelmezhető a kár léte, azaz az, hogy a már meglévő készletét felhasz- nálja olyan célra, amelyre nem került volna sor, ha a vele szerződő termelő a terményt beszállítja. A felpe- resi kereskedőnek azonban raktáron lévő készlete nem volt, ennek hiányában annak eltérő célú felhasználása, így a kár léte sem merülhet fel. Egy másik gondolat: amennyiben fedezeti vétel nem szükséges a kárigény érvényesítéséhez, úgy kérdéses, hogy akkor egyáltalán milyen esetben alkalmazható (a felperes által kidolgo- zott ászf. szerinti) fedezeti vétel?

Az egyik ügyben tartott első tárgyaláson a Választott-

bíróság – elfogadni látszott az alperesi álláspontot

– kötelezte a felperest egy, könyvvizsgáló által hitele- sített szerződéslista becsatolására, hogy amennyiben a felperes a kárigényét arra alapozza, hogy az alperes által át nem adott, hiányzó mennyiséget mástól maga- sabb áron megvásárolta, akkor igazolja, hogy a hiányzó mennyiséget ténylegesen felvásárolta (fedezetvásárlás, mint „tényleges kár”) bizonyítva azt, hogy mennyivel több vételárat (különbözeti összeget) fizetett ki az el- adóknak, mint amennyit az alperesnek fizetett volna. A felperes becsatolta a szerződéslistát, amely az egész évben eszközölt felvásárlásait ömlesztve tartalmazta és nem lehet megállapítani, hogy az alperes szerződés- szegéséhez konkrétan melyik felvásárlás kapcsolható (azaz az alperes szerződésszegését követően, azzal okozati összefüggésben a felperes mikor, kitől, mekkora vételárért vásárolta fel a le nem adottat pótló termény- mennyiséget, egyáltalán felvásárolta-e az alperes által le nem adott terménymennyiséget).

A felperes az alpereshez hasonlóan sok más eladóval

kötött adásvételi szerződést, és nem teljesítő eladókkal szemben pert indított. A felperesnek minden peres el- járásban bizonyítani kell azt, hogy a konkrét alperessel kötött konkrét szerződésszegéssel okozati összefüggés- ben konkrétan mennyi terményt vásárolt, kitől, mikor és mennyiért. Kétségtelen, hogy a felperest komoly bizo- nyítási nehézség terheli, ugyanis nem könnyű kimutatni, hogy (a kb. 130-ból) a konkrét alperes szerződéssze- gésével összefüggésben, a szerződésszegést követően, kitől és mekkora vételárért vásárolta meg az alperes

22

által le nem adott terményt, azaz minden alpereshez kell rendelni egy fedezetvásárlást. Ez a bizonyítási nehézség azonban a felperesi vevő belső érdekköre, ugyanis a magyar polgári jog a kár létének és összegének pontos bizonyítását megköveteli és a polgári jogunk nem tar- talmaz olyan szabályt, amely a piaci árral rendelkező áru esetén lehetővé teszi a kárigény érvényesítését akkor is, ha a károsult fedezetvásárlással nem élt.

Még amennyiben elmaradt haszon megállapítható is lett volna, annak Választottbíróság általi kiszámí- tása álláspontom szerint szintén jogszabálysértő. A felperes az elmaradt haszna összegszerűségét minden le nem adott tonna termény után a szerződéses ár és a (szerződés teljesítésének időpontjában irányadó) tőzsdei ár különbözete alapján számította ki, amelyet a Választottbíróság elfogadott. (Azaz mennyit fizetett volna a felperes az árutőzsdén másnak, ha a le nem adott terménymennyiséget mástól veszi meg.) Ezen számítási mód helytelen, ugyanis el kell különítenünk ez elmaradt hasznot (és bruttó bevételt is) az elmaradt nyereségtől. Az elmaradt bruttó bevételt tovább csökkentik az adók és más költségek. Amennyiben a felperes bevételtől esett el, akkor abból köteles lenne levonni a társasági adót és a bevétel megszerzésével kapcsolatos egyéb (pl. munkaerő) költségeket, ezen számítási mód el nem fogadása a káronszerzés tilalmába ütközne.

A vevő kárenyhítési kötelezettsége

A Ptk. 340. §-a a kárenyhítési kötelezettségről alapelv- ként rendelkezik, amelynek megfelelően az eladó köte- les akadályközléssel élni amennyiben látja, hogy a jö- vőbeni időpontban nem lesz képes a szerződés teljesíté- sére, másrészt pedig az akadályközlést követő ésszerű időn belül a vevő köteles a hiányzó terménymennyiséget más eladótól beszerezni. Az ésszerű időn belüli felvá- sárlás azért szükséges, mert a szerződéskötést követően a piaci árak folyamatosan emelkednek és a minél hama- rabb történő (eladó által le nem adott terményt) helyet- tesítő felvásárlással csökkenthető a kár nagysága.

Az adott eset összes körülményei alapján határoz- ható meg, hogy az akadályközlést követően mennyi az az időtartam, amelyen belül az eladótól a felvásárlás elvárható, de ez álláspontom szerint nem lehet több a teljesítés végleges és biztos lehetetlenné válását (esetle- gesen egyenesen megtagadását) deklaráló nyilatkozatot követő 1 hónapnál. Az egyik peres ügyben az eladó 2010 júniusában élt akadályközléssel azon szerződés vonatkozásában, amelynél november 1-jén kellett volna készrejelentéssel élnie, a teljesítési időszak pedig nov.

1. – dec. 15. között volt. A választottbíróság 2010. no- vember 1-jei tőzsdei árakból kiindulva határozta meg a felperesi vevőt ért kár összegét. Álláspontom szerint az adott helyzetben a vevőtől elvárható magatartással ez nincsen összhangban, a vevőtől azt lett volna elvár- ható, hogy sokkal hamarabb vegye meg máshonnan a hiányzó terménymennyiséget illetve kössön arra ügy- letet a tőzsdén. Még a Választottbíróság által ítélkezése alapjául elfogadott BH 2004/191. sz. alatti döntésében a Szegedi Ítélőtábla is legfeljebb egy hónapos határidőt tartott elfogadhatónak a fedezetvásárlásra.

Gazdaság és Jog

A kb. 130 ügyben hozott választottbírósági ítéletek te- hát oly módon összegezhetőek, hogy a Választottbíróság (magyar vállalkozások terhére) több milliárd forint ösz- szegű kártérítést ítélt meg egy olyan (külföldi tulajdonú) gazdasági társaságnak, amely fedezetvásárlást nem is eszközölt és az elmaradt haszonként érvényesített kárigényével szemben semmilyen levonható költséget, adót nem állított szembe és a termény továbbértékesí- tését sem bizonyította. A kártérítés Választottbíróság általi megközelítése álláspontom szerint vevői oldalról magában hordozza a nyerészkedés illetve visszaélés lehetőségét: amennyiben az eladó behozza a terményt,

úgy a vevő jól jár, hiszen csak a szerződéskötéskori (teljesítéskorihoz képest jóval alacsonyabb) vételárat kell kifizesse (ez még törvényes, hiszen ez az eladó gazdasá- gi kockázatvállalásának kérdése), amennyiben azonban az eladó nem adja át a terményt, úgy a vevőnek nem kell fedezetvásárlást eszközölnie (azaz tényleges kárt szenvednie), hanem elegendő felmutatnia az árutőzsdei igazolást az aktuális piaci árról és a kártérítést automa- tikusan megkapja annak ellenére, hogy a terményt nem értékesítette tovább.

Xxxxxx Xxxxxx

Adásvételi vagy mezőgazdasági termékértékesítési szerződés?

A

Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Választott- bírósága előtt folyamatban volt perben a felek adásvételi szerződésnek címzett három megál- lapodást kötöttek egymással. Mindhárom szerződésben alperes, mint eladó az évi termésből származó magyar takarmánykukorica átruházására vállalt kötelezettséget

a felperes, mint vevő irányában.

A szerződésben a felek megállapodtak a szerződés tárgyát képező takarmánykukorica mennyiségéről és a vételáráról.

A teljesítési határidőről a szerződések úgy rendel- keztek, hogy az eladó az első két szerződés vonatkozá- sában november 1-jéig, a harmadik szerződés esetében pedig október 1-jéig köteles az árut „készre jelenteni”. A szállításra az első két szerződés esetében november

1. és november 30. között kerül sor a vevő szállítási rendelkezése szerint. A harmadik szerződés esetében a szállításra október 1. és május 31. között kerül sor a vevő szállítási rendelkezése szerint.

A szerződésekhez a felperes által kidolgozott általá- nos szerződési feltételek (ÁSZF) kapcsolódtak.

Az ÁSZF „Kötbér” címszó alatt rögzítette, hogy ha „az Eladó nem adja át vagy a Vevő nem veszi át a szerződésben meghatározott mennyiségű és minőségű terményt határidőben, úgy kötbér fizetésére köteles. A kötbér mértéke a szerződéses ár 20%-a, de minimum 5000 Ft/tonna, amelyet Eladó a Vevő diszpozíciójában szereplő szállítási határidő lejártát követő 3. napon, Vevő a végső szállítási határidő lejártát követő 3. napon köteles megfizetni.”

Az ÁSZF „vis maior” címszó alatt azt rögzítette, hogy

„a szerződő felek kölcsönösen mentesülnek egymással szembeni kötelezettségeik alól, ha az áru szállítását a szerződés megkötését követő időszakban felmerült elkerülhetetlen és előre nem látható körülmények (vis maior) 2 hónapnál hosszabb időtartamban akadályozzák vagy késleltetik”. Meghatározta a szóban forgó rendel- kezés, hogy milyen fizikai körülmények jelenthetnek vis maiort, s ezt kiegészítette azzal, hogy vis maiornak minősül „minden esemény, amit csak aránytalan költ- ségekkel és gazdaságilag nem felvállalható eszközökkel lehetne megakadályozni.

Az alperes a felperessel kötött szerződéseket úgy kívánta teljesíteni, hogy mezőgazdasági termőterület- tel rendelkező termelőkkel „Az évi termékértékesítési

szerződés nedves kukoricára” elnevezéssel kötött szer- ződéseket három település térségében.

Az alperes júniusban levelében közölte a felperessel, hogy a közöttük létrejött szerződéseket úgy kívánta teljesíteni, hogy „termelőket integrált a szerződésekben vállalt mennyiségű takarmánykukorica megtermelé- sére”. Az alperes utalt arra, hogy a térségében június hónap első felében „olyan volumenű jégeső, csapadék hullott, és belvíz keletkezett, amely az elvetett kukorica jelentős részét elverte és olyan károsodást okozott”, amely miatt „nagy valószínűséggel a termelők, illetve a társaság, a szerződésekben vállalt kötelezettségüket nem fogják tudni teljesíteni”. Mindezekre figyelemmel az alperes kijelentette: „Ilyen előzmények után a társaság rajta kívülálló – vis maior (általános szerződési feltéte- lek 10. pont) – okok miatt nem tudja a vállalt kukorica mennyiséget megtermelni és Önöknek a szerződések- ben megjelölt határidőre átadni.”

A felperes válaszában kifejtette, hogy amennyiben

alperes teljesítéssel összefüggő nehézségei „nem az egész országra kiterjedően jelentenek vis maiort, úgy vevőink jogosan érvelhetnek a más hazai forrásból történő beszerzési kötelezettséggel”. A felperes vála- szában megerősítette, hogy továbbra is számít alperes szerződéses kötelezettségének teljesítésére.

A felperes egy hónappal későbbi levelet intézett az alpereshez, amelyben felhívta arra, hogy tegyen pontos javaslatot a szerződések esetleges módosítására. Xxxxxxx felperesi megkeresésre nem válaszolt.

A felperes november közepén kelt levelében, azt köve- tően, hogy alperes mindhárom szerződés vonatkozásában késedelembe esett a készre jelentési kötelezettségének teljesítésével, felszólította alperest a jelen per tárgyát képező adásvételi szerződéseken alapuló kötelezettségei teljesítésére. Kijelentette, hogy amennyiben alperes a felszólítás kézhezvételétől számított három napon belül nem kezdi meg a felperes részére a kukorica szerződés- szerű beszállítását, úgy „keletkezett kötbér- és kártérítési igényünket polgári perben érvényesítjük”.

A felperes azt követően, hogy alperes szerződéses kötelezettsége teljesítésére való felszólítása eredmény- telennek bizonyult, december közepén az alperessel szemben kötbér- és kárigény bejelentéssel élt. Felszólí- totta alperest, hogy nyolc napon belül kötbért, valamint a kötbért meghaladó kárát fizesse meg a felperesnek.

23

2012. október, 10. szám

Egyben tájékoztatta alperest arról, hogy kárigénye teljesítésének elmulasztása esetén – további felszólítás nélkül – polgári perben érvényesíti követelését.

A felszólításra alperes levélben válaszolt. Megerősí- tette, hogy a korábbi levelében ismertetett okok miatt továbbra sem tud eleget tenni szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Egyben hivatkozott az agrárpiaci rendtartásról szóló 2003. évi XVI. törvény módosítá- sáról rendelkező 2010. évi CL. törvényre, mint amely

– álláspontja szerint termeltetőnek minősülő alperest –, a vis maior helyzetre figyelemmel mentesíti a szerződé- sekben vállalt kötelezettségek teljesítése alól.

Fenti előzmények után felperes keresetlevelet nyúj- tott be a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbírósághoz. Keresetében azt kérte, hogy a Választottbíróság kötelezze az alpe- rest a kötbér megfizetésére és a kötbért meghaladó kár megtérítésére.

Az alperes a felperes keresetének elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy az alperes nem követett el fel- róható szerződésszegést, hiszen a szerződések teljesítése vis maiornak számító körülmények miatt objektíve lehetetlenné vált. Hivatkozott arra is, hogy a felek kö- zött létrejött szerződések valós tartalmuk alapján nem adásvételi, hanem mezőgazdasági termékértékesítési, illetve „kukoricatermeltetési szerződések”, ezért a vis maior klauzula a termelés során bekövetkező esemé- nyekre is vonatkoztatható. Hivatkozott az alperes az agrárpiaci rendtartásról szóló 2003. évi XVI. törvény módosításáról szóló 2010. évi CL. törvényre (továbbiak- ban: Módosító Törvény), amelynek értelmében semmis az a szerződéses kikötés, amely szerint a maga termelte mezőgazdasági termény szolgáltatására elháríthatatlan külső ok miatt képtelen termelő a hiányzó mezőgazdasá- gi terményt teljesítés céljára mástól köteles beszerezni. Alperes álláspontja szerint „a hivatkozott jogszabály alapján felperesnek sincs semminemű jogcíme arra, hogy alperessel, mint termeltetővel szemben [Tv. (2) bekezdés b) pont] – az elháríthatatlan külső ok miatt meg nem termelt, illetőleg meg nem termelhető kukorica miatt – kötbér és kártérítési igénnyel éljen”.

A Választottbíróság megállapította, hogy felperes

keresete – az alábbiakban kifejtettek szerint – alapos. A Választottbíróság mindenekelőtt a perbeli szerző-

dések minősítésével foglalkozott, hiszen a szerződés mi- nősítése határozza meg az alkalmazandó szabályokat. A szerződések egyértelműen adásvételi szerződés- ként határozzák meg a felek megállapodásait, a feleket eladónak és vevőnek nevezik, és a szerződéses kötele- zettségek is az adásvételi szerződésre jellemzőek: az eladó nem tevékenység kifejtésére – mezőgazdasági termelésre vagy termények termeltetésére – hanem do- logszolgáltatásra: meghatározott mennyiségű és minő- ségű takarmánykukorica tulajdonjogának átruházására volt köteles, a vevő pedig a dolog átvételét és vételár megfizetését vállalta. A szerződés tárgyának meghatá- rozásakor sem utaltak a felek arra, hogy a terménynek az alperes által termelt, termeltetett vagy felvásárolt árunak kell lennie, az egyetlen kikötés az volt, magyar termelésű takarmánykukoricát kell szállítania. A Ptk.

365. § (2) bekezdés értelmében adásvétel tárgya lehet

minden dolog, amely nincs kivonva a forgalomból. Ön- magában tehát az a körülmény, hogy a szerződés tárgya

24

mezőgazdasági termény, még nem jelenti azt, hogy a szerződés ne lehetne adásvételi szerződés.

Az alperes álláspontja szerint azonban a közte és felpe- res között létrejött három „adásvételi szerződés elnevezé- sű okirat” tartalma szerint éppúgy „kukoricatermeltetési szerződések”, ahogy alperes és a vele szerződő termelő között is termeltetési szerződések köttettek.

A Ptk. 417. §-a szerint az a szerződés minősül me- zőgazdasági termékértékesítési szerződésnek, amely szerint az egyik fél – a termelő – meghatározott meny- nyiségű, maga termelte terményt, terméket vagy saját nevelésű, illetőleg hizlalású állatot köteles kikötött későbbi időpontban a másik fél – a megrendelő – bir- tokába és tulajdonába adni, a megrendelő pedig köteles a terményt, terméket, illetőleg állatot átvenni és az ellenértéket megfizetni. A jelen esetben egyértelműen megállapítható, hogy az alperes nem maga termelte termény szolgáltatására szerződött, hiszen ő maga meg- felelő mezőgazdasági termőterülettel nem rendelkezett, mezőgazdasági termelési tevékenységet nem folytat. Ezen túlmenően a szerződések sem tartalmaznak olyan utalást, amely az alperes termelői minőségére utalna. Kétségtelen tény, hogy a szerződéseket tartalmuk sze- rint kell minősíteni, s ez elvileg elvezethet oda, hogy egy szerződést a felek által használt elnevezéshez képest más típusú szerződésként kell értékelni. Erre azonban csak a szerződés tartalma adhat alapot, nem pedig olyan – egyébként valós – körülmények, amelyek a szerződés tartalmában nem jelennek meg. Ha tehát a szerződés tartalmából nem tűnik ki, hogy az átruházó saját maga termelte terményt kíván átruházni, hanem a termelői tevékenységre való bármilyen utalás nélkül áru tulajdonjogának átruházását vállalja, akkor a szerződés tartalma nem alkalmas arra, hogy azt a Ptk. 417. § (1) bekezdése szerinti mezőgazdasági termékértékesítési szerződésnek minősítsük. Kétségtelen tény, hogy a Ptk.

417. § (3) bekezdése kimondja azt, hogy gazdálkodó

szervezet a nem maga termelte termény, termék és a nem saját nevelésű, illetve hizlalású állat továbbadására is köthet mezőgazdasági termékértékesítési szerződést. Ez a szabály azonban már nem a szerződéstípus fogalmi elemeit határozza meg, hanem választási lehetőséget ad a feleknek: lehetővé teszi, hogy olyan esetben is mezőgazdasági termékértékesítési szerződést kösse- nek, amikor megállapodásuk nem felelne meg a típusra vonatkozó törvényi definíciónak. Ez a szabály azonban a szerződés minősítésére nem alkalmas. Nem arról szól, hogy nem maga termelte mezőgazdasági termény továbbértékesítése minden körülmények között, fo- galmilag mezőgazdasági termékértékesítési szerződés keretében történik, hanem arról, hogy – ha a felek így egyeznek meg – történhet ilyen szerződéssel is. A jelen esetben azonban a felek között ilyen megállapodás nem jött létre. Éppen ellenkezőleg, a felek megállapodása adásvételi szerződés létrehozására irányult.

Nem zárja ki adásvételi szerződés megkötését az

a körülmény, hogy a szerződéskötéskor a szerződés tárgya még nem létezik, azt később kell előállítani. Az adásvételi szerződésben a felek csak elkötelezik ma- gukat a szerződésben foglalt szolgáltatás teljesítésére, a teljesítést pedig a teljesítési időnek megfelelően, akár későbbi időpontban is végrehajthatják, s ha a teljesítés időpontjában az eladó már rendelkezik a szerződés

Gazdaság és Jog

trágyával – akár úgy, hogy előállította, akár úgy, hogy az adásvételi szerződésben kikötött szolgáltatást a szerződéskötéshez képest későbbi időpontban kell telje- síteni, az adásvételi szerződést nem teszi szállítási vagy mezőgazdasági termékértékesítési szerződéssé.

Ugyancsak nem minősíti át a szerződést az a körül- mény, hogy az ÁSZF vis maior esetekről rendelkezik. Vis maiornak minősülő körülmények nemcsak mező- gazdasági termékértékesítési szerződésekkel kapcsolat- ban, hanem bármilyen szerződés esetén felmerülhetnek, s a felek rendelkezhetnek arról, hogy milyen következ- ményeket kívánnak fűzni ezek bekövetkezéséhez. Egy adásvételi szerződés teljesítését is meghiúsíthatja vis maiornak minősülő körülmény, és indokolt lehet olyan szerződési kikötés, amely ilyen esetben mentesíti a feleket a szerződésszegés jogkövetkezményei alól. Meg- jegyzendő, hogy az alperes álláspontjával ellentétben akár még szerződéses kikötés híján is jelentősége lehet adásvételi szerződésnél vis maiornak minősülő esemé- nyeknek, hiszen a Ptk. ismeri a teljesítés lehetetlenné válásának intézményét (Ptk. 312. §), amely egyik félnek sem felróható okból is bekövetkezhet, aminek pedig tipikus példája lehet vis maior beállta.

Mindezek alapján a felek között létrejött szerződések

érvényes adásvételi szerződések voltak. A továbbiakban azt kell vizsgálni, hogy azok teljesítésének elmaradása hogyan értékelendő. Ebben a körben mindenekelőtt az- zal kellett foglalkozni, hogy megállapítható-e a teljesítés lehetetlenné válása.

Az adásvételi szerződések nem egy meghatározott területen megtermelt terményekre vonatkoztak, hanem fajta és mennyiség szerint határozták meg a szolgáltatást olyképpen, hogy az alperesnek 2010-es termésű magyar takarmánykukoricát kellett szolgáltatnia. A kérdés tehát az, hogy lehetetlenné vált-e ilyen áru szolgáltatása. Ön- magában az a körülmény, hogy az alperessel termékérté- kesítési szerződésen alapuló szerződéses viszonyban álló termelők földjein nem termett meg az elvárt mennyiség, még nem jelenti azt, hogy felperes és az alperes között létrejött adásvételi szerződésekben kikötött szolgáltatá- sok teljesítése lehetetlenné vált volna. Mindaddig nem állapítható meg ugyanis fizikai lehetetlenülés, amíg 2010-ben termett, magyar takarmánykukorica meg- felelő mennyiségben létezett. Márpedig azt az alperes sem állította, hogy ne lett volna beszerezhető megfelelő mennyiségű és minőségű termény, amivel a szerződések szerinti kötelezettségének eleget tehetett volna.

A bírósági gyakorlat a fizikai lehetetlenülés mellett

ismeri az érdekbeli lehetetlenülés fogalmát is, aminek bekövetkezte akkor állapítható meg, ha a szerződéskö- tés után bekövetkezett változások fizikai értelemben nem teszik ugyan lehetetlenné a teljesítést, de azt oly mértékben megnehezítik, hogy a teljesítés már nem várható el a kötelezettől. A kereskedelmi életben a lehe- tetlenülésnek ezt a módját szigorúan kell értelmezni, az nem szolgálhat arra, hogy az üzleti kockázatnak a felek által mérlegelt, általuk elfogadott és szerződésben rög- zített megosztását felülírja. Ha valaki mezőgazdasági terményekkel kereskedik, számolnia kell azzal, hogy a természeti körülmények miatti esetleges terméscsök- kenés a piaci árak növekedéséhez vezethet. Ha ennek tudatában köt olyan szerződést, amelyben előre rögzített áron vállalja az árunak és későbbi időpontban történő

szállítását, akkor az árváltozások kockázatát is tudato- san magára vállalja. A számára kedvezőtlen árváltozás hatásait később nem háríthatja el arra hivatkozással, hogy ez számára veszteséget okoz, hiszen ez a kockázat az általa megkötött szerződés szükségszerű eleme.

A Választottbíróság álláspontja szerint a perbeli adatok nem támasztják alá, hogy alperes számára – körültekintő, az adott helyzetben általában elvárható magatartás mellett – gazdasági értelemben lehetetlenné vált volna a teljesítés. Ezt alperes nem bizonyította, annak kinyilvánítására szorítkozott csupán, hogy az agrárpiaci rendtartásról szóló 2003. évi XVI. törvény módosításáról rendelkező Módosító Törvény alapján felperessel szemben megilleti a Módosító Törvény ún. vis maior klauzulájára történő hivatkozás. Alperes álláspontja szerint „A felek a szerződéseket a hivatko- zott jogszabály hatálybalépését megelőzően kötötték, melyekből eredő szolgáltatásokra, kötelezettségekre az úgynevezett „vis maior rendelet” az irányadó.”. Xxxxxxx értelmezése ezzel kapcsolatban az volt, hogy „a hivatko- zott jogszabály alapján alperes a szerződés 10. pontjában megjelölt vis maior miatt nem tudott teljesíteni, amelyet a vele szerződésben lévő partnerek szenvedtek el, így a velük szerződésben lévő termeltető számára a teljesítés lehetetlenült”.

A Választottbíróság álláspontja szerint alperes té-

vedett, amikor a Módosító Törvény rendelkezéseire alapítottan (az abban foglalt rendelkezések hatályát ki- terjesztve) kívánt mentesülni az adásvételi szerződések- ben felperessel szemben vállalt (fajlagos szolgáltatásra irányuló) szerződéses kötelezettségei megszegésének következményei alól.

A Módosító Törvény 1. § 8/A. §-sal egészítette ki az agrárpiaci rendtartásról szóló törvényt. Eszerint: „Sem- mis az olyan szerződéses kikötés, amely szerint a maga termelte mezőgazdasági termény szolgáltatására elhárít- hatatlan külső ok (vis maior) miatt egészben vagy részben nem képes termelő a hiányzó mezőgazdasági terményt teljesítés céljára mástól beszerezni, vagy helyette más szolgáltatást nyújtani köteles. E kikötés semmissége a szerződés egyéb rendelkezéseinek érvényességét akkor sem érinti, ha a felek e nélkül nem szerződtek volna”. A Módosító Törvény 2. § b) pontja alapján „a törvény alkalmazása során maga termelte mezőgazdasági ter- mény szolgáltatására irányuló szerződésnek kell tekin- teni azt az esetet, amikor a termelő az általa 2010-ben megtermelt mezőgazdasági terményt olyan gazdasági társaságon vagy szövetkezeten keresztül értékesíti, amelynek tulajdonosa vagy tagja, vagy azt a termelőtől továbbértékesítés céljából termeltetési szerződés kere-

tében vásárolják fel.”

Az idézett rendelkezésekből következően a 8/A. §-ban foglaltakra a termelő érdekében lehet hivatkozni a maga termelte mezőgazdasági termény szolgáltatására irányuló szerződéssel összefüggésben, valamint abban az esetben is, ha a 2010-ben megtermelt mezőgazdasági terményt a termelő ún. közvetítő cégeken keresztül, il- letve termeltetési szerződések révén értékesítette volna. A 2010. december 16-án kihirdetett új szabály címzettje ebben az értelembe tehát – közvetlenül vagy közvetve

– a mezőgazdasági termény termelője volt.

Az alperes az idézett törvényi rendelkezések alkal-

mazásában nem minősül termelőnek, de a per során

25

2012. október, 10. szám

alperes azt sem tudta bizonyítani, hogy a termelőkkel kötött termékértékesítési szerződések tartalmuk szerint továbbértékesítési céljából kötött olyan termeltetői szer- ződések lettek volna, amelyekben az alperes által nyújtott szerződéses szolgáltatás integrátori természetű volt. Alperes továbbá – az előzőekben kifejtettek szerint – azt sem tudta bizonyítani, hogy a felperessel kötött adásvétel szerződések tartalmuk alapján termékértékesítési vagy termeltetői szerződéseknek minősülnének. Alperesnek, mint az adásvételi szerződések önálló üzleti kockázatot vállaló eladójának szerződésből fakadó kötelezettsége nem függött attól, hogy a vele szerződő termelőket (akár vele szemben is) nem tartozik jelen per tárgyához annak megítélése, hogy alperessel szemben, a vele szerződött termelők jogosultak voltak-e a Módosító Törvénnyel megállapított vis maior klauzulásra hivatkozni.)

Mindebből az következik, hogy a felek között létrejött

adásvételi szerződések lehetetlenülése – sem az ÁSZF,

sem pedig az agrárpiaci rendtartásról szóló 2003. évi

XVI. törvény módosult rendelkezéseire hivatkozással

– nem állapítható meg. Azzal, hogy az alperes ennek ellenére nem tett eleget szerződéses kötelezettségének, szerződésszegést követett el. Mivel az alperes nem tu- dott felhozni és bizonyítani olyan körülményt, amellyel alátámasztotta volna, hogy a teljesítés érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a szerződésszegésért felelősséggel tartozik, s ennek ke- retében részben a Ptk. 246. §-a alapján a szerződésben kikötött kötbért köteles megfizetni, részben pedig a kötbért meghaladó kárt köteles megtéríteni a Ptk. 246. §

(2) bekezdése, illetve 299. § (1) bekezdése szerint.

Az alperes a keresettel szembeni ellenkérelmében ki- jelentette, hogy „Az előzőekben kifejtettek alapján a nem teljesítés miatti, a szerződés szerinti kötbér igény is tel- jesen mértékben megalapozatlan”. A Választottbíróság nem osztotta az alperes álláspontját.

A kötbér szerződést biztosító mellékkötelezettség, amelynek célja a kötelezett teljesítőkészségének foko- zása. Az ÁSZF előírt 20%-os mértékű kötbér alkalmas ennek a hatásnak az elérésére, ugyanakkor nem olyan mértékű, hogy meghaladná a funkciójával indokolható terheket. Minderre figyelemmel a Választottbíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felek között kikötött kötbér nem túlzott mértékű, s ezért nincs mód a Ptk. 247. § (1) bekezdésének alkalmazásával a kötbér mérséklésére. A kötbér kalkulálásánál nincs jelentősége annak, hogy a felperest ténylegesen milyen kár érte, hiszen a Ptk. 246. § (2) bekezdése értelmében a kötbért a jogosult akkor is követelheti, ha kára nem merült fel. A kötbért meghaladó felperesi kárigény körében azonban a kár mértékének jelentősége van. A kereskedelmi életben a kárszámítás elfogadott módja az, hogy ha a kötelezett a szerződés szerinti szolgáltatást nem teljesíti, akkor a jogosult az aktuális piaci áron beszerezni szóban forgó szolgáltatást és a fedezeti vétel szerinti ár valamint a megszegett szerződés szerinti ár különbözetét számolja el tényleges kárként. Ez a kárszámítási mód tényleges fedezeti ügylet kötése nélkül is alkalmazható, hiszen a jogosultnak igénye lehetett arra, hogy a teljesítés szerződés szerinti időpontjában a kikötött szolgáltatás a vagyonába kerüljön, vagyis a vagyona azzal az értékkel gyarapodjon, amit a kérdéses szolgáltatás a teljesítés időpontjában ért. Ezt a vagyoni előnyt a szerződés szerinti ellenszolgáltatás fejében tudja megszerezni a jo- gosult. Ha a szolgáltatás értéke a teljesítés időpontjában nagyobb, mint a szerződéses ár, akkor a teljesítéssel a különbözet, mint haszon jelenik meg a jogosult vagyo- nában. Ha a teljesítés a kötelezett szerződésszegése miatt elmarad, akkor a jogosult ettől a haszontól esik el, és ezt

az elvesztett hasznot érvényesítheti kárként.

Xxxxxx Xxxxxx

GAZDASÁG és JOG

gazdasági hírlevél

Kiadja a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

1137 Budapest, Radnóti M. u. 2. Telefon: 000-0000, 000-0000 Felelős kiadó: xx. Xxxxx Xxxx, a kft. ügyvezetője

A szerkesztőbizottság elnöke, főszerkesztő: Xxxxxxx Xxxxx Szerkesztőbizottság: Xxxxx Xxxxxxx, Xxxx Xxxxx, Xxxxxxxx Xxxxx, Xxxxxxxx Xxxxx, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxxxxxx Xxxx, Xxxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx

Előfizetéssel kapcsolatos információk a Kiadónál. Tel.: 340-2304 E-mail: xxxx@xxxxxxx.xx

Megjelenik évente 12-szer, csak előfizetőknek. Előfizetési díj: 33 540 Ft egy évre. Egy szám ára: 2795 Ft

Híreink, információink tájékoztatásul szolgálnak, nem tekinthetők

hivatalosnak.

A Gazdaság és Jog információinak átvételéhez, az írások bármi- lyen célú felhasználásához és újraközléséhez, másolásához a kiadó előzetes engedélye szükséges.

Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Nyomtatás: Multiszolg Bt. ISSN 1217-2464

26