AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

LEA

IRTA

MARCEL PRÉVOST

FRANCZIÁBÓL FORDITOTTA

ELEK ARTÚR

BUDAPEST.

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5531-07-1 (online)

MEK-14662

ELSŐ KÖTET.

I.

Csak ugy, mint minden fővárost, Párist is több város teszi ki; olyikuk igen kicsiny város. Ha az ember kilép a kapukon, kivált a nyugat felől esők valamelyikén, ujabb városokat ér rögtön, a melyek még Párisnak részei, vagy a melyeket legföljebb képzeletbeli közigazgatási határ választ el tőle; ám ezeknek a városoknak szakasztott olyan a képük, lakosságuk, erkölcseik, mintha megannyi vidéki székváros volnának, olyan, mint Nancy, vagy mint Levallois. Ha valami idegent elvinnének a Javel-negyeddel határos Saint-Charles külvárosba, hogy minek- előtte hazájába térne, megsétáltassék ott, ugyan furcsa fogalmat nyerne Párisról. Pedig hát csak azt a részét járta volna be a fővárosnak, mely az Arc de Triomphe-tól néhány puska- lövésnyire esik és a mely tiz esztendő mulva, ha az erőditések eltüntek már, maga is Párissá lesz.

Saint-Charles szög alakban helyezkedik el a Szajna - még pedig a folyam balpartja - és a körvasut között. A szög csucsán nyilik a Bas-Meudonra néző kapu. A város nagy ütőere meghosszabbitja a Saint-Charles-utczát, a mely hosszában szeli át Javelt és elhaladva az erőditések mellett, emezek nevét veszi föl.

A negyedbeli lakók ebben az utczában vásárolják meg a napi szükségletükre föltétlenül szükséges czikkeket. Ha megesik, hogy a szükséglet felülmulja a Saint-Charles-utczai boltos készletét, olyankor azt feleli a vevőnek, a mit a nantesi vagy romorantini atyafi felelne:

- Ha tetszik, megrendelhetjük Párisból.

S a saint-charlesi lakos maga is azt mondja feleségének reggel:

- Ebédre nem jövök haza. Párisba kell mennem.

Illik, hogy némi utbaigazitással szolgáljak arról a valakiről, a kit párisi ember ritkán lát s a kinek neve: »saint-charlesi.«

Valamint az Egyesült-Államokban, különbséget kell tenni itt is az örökös joguak, a ben- szülöttek és az emigránsok között. Saint-Charles régi város; mindössze száz év előtt is, a közlekedés lassuságának hála, Saint-Charles olyan messze volt Páristól, mint a minő messze van tőle ma valami Loiret- vagy Eure-megyebeli város. Ugy volt, hogy XVI. Lajos Párisában jóformán még nevét sem tudták ennek a városnak: lakosai egyszerü földmivelők voltak, a kik közül nem egy ugy élte végig életét és ugy halt meg, hogy sohasem látta a Louvret.

Ezek közül az egyszerü földmivelők közül néhány család ma is él, rájuk ismerhetni nevükről, a melyeken vajmi bőven akad fenn a szem a boltok czimtábláin s a melyek, már-már a XVII. század elejéről való régi anyakönyvekben szerepelnek. Legsürübben a Froment, Martin, Bahuchet név fordul elő.

Ezek az örökös jogu lakosok, valami titokzatos törvény a megmondhatója, melynek kutatását senki sem vélte érdemesnek, majd mind egyszerü kiskereskedők: rőfösök, szatócsok, pékek; egyetlenegy Bahuchetnek, Martinnek, Fromentnak sem terjedt még gazdag hire ott, a hol hatalmas iparos-vagyonok keletkeztek. Ez az utóbbi az emigránsok szabadalma; a nagyiparo- sok, kik a forradalom kora óta gyarmatositották Saint-Charlest, általán véve Párisból szakadt párisiak voltak s azoknak is maradtak. A Roussin-ek, a kiknek kőolaj-finomitója a Delormel- utczában van, palotájukat a parc Monceau-ban épitették; Verdier, a kiadó, a kinek mütermei részben a Lacordaire-utczát szegik be, a Trocadéro-ban lakik, Jude Durambertynek, a nagy szines-papirgyárosnak telepe a rue des Vergers-ben épült, de azért ő Párisban lakik François

I-er-utczai fényes lakásában. Mindezek a gyárosok ugy járnak ki Saint-Charlesba, mint a hogy az angol iparos vagy kereskedő a City felé igyekszik; de egyikük sem gondol arra, hogy ott is lakjék.

A gyáraknak, áruszineknek és raktáraknak nagy befolyásuk lett azután a népességre. Minde- nekelőtt szám dolgában szaporitották, két uj elemmel gyarapitván meg azt: a hivatalnokkal és kézmüvessel. Saint-Charles falusorból hova-tovább mezővárossá majd pedig megyeszékhely- lyé fejlődött; ma már huszezernél többre rug lakóinak száma, csak ugy, mint Chartres-éié. A nagy gyárak alkalmazottjai majd mind ott laknak. Némelyikük a gyártelepen lakik, mások a környéken választottak állandó otthont; igen kevésre megy azoknak száma, a kik átlépnek az erőditéseken. Fontos dolog, hogy a napi négy járat szükségtelen meghosszabbitásával meg ne röviditsék a pihenés óráit! A mi a kézmüveseket illeti, minthogy Saint-Charles közepe nagyon hamarosan tulságos drágává lett nekik, ennek a külvárosnak, azt mondhatnék: a külvárosában telepedtek meg. E külvárosi góczpontnak népessége ilyenformán a következő jellemző réte- gekre oszlik: benszülött kiskereskedőkre és igénytelen hivatalnokokra; kézmüvesekre, a kik számra többen vannak kissé amazoknál; gazdag lakos pedig nincsen, jóllehet egész Saint- Charles csupa nagytőkésnek a tulajdona. Ennek a népességi megoszlásnak hatása elkép- zelhető: az iparosság és a kispolgárság örökös ellentétben van minden tisztán helyiérdekü kérdés dolgában; a politikai nagy ügyekre való befolyás - mint mindenütt - a pénzé, vagyis azoké az embereké, a kik nem lakói a negyednek.

Emezeknek befolyása különben ritkán nyilvánul csak, akár a hol elfogyó, hol előbujó gondvi- selésé. Némelyik iparos szükségét érzi olykor, hogy politikai hübért szerezzen Saint-Charles- ban. A helyi politika és javadalmai azonban rendszerint a valódi lakóéi, a benszülötteké vagy letelepülteké. És a franczia közönségnek örökös kétfelé való válása, kormánypártiakra és szabadelvüekre, itt is kisért. Minthogy arisztokráczia nincsen, a benszülött kiskereskedők, néhány tőkéssel egyetemben, képviselik a kormánypártot vagy ha tetszik a reakczioná- riusokét, a melyet meg-meggyarapit a nyugalomba lépett irodai hivatalnokok csatlakozása. Mikor az ember husz, vagy harmincz esztendő hosszat dolgozott valami vidéki városban s a magánzó szánalmas alakjává kopott, bizony csepp kedve sem támad olyankor, hogy oda- hagyja székhelyét és elmenjen lakni Párisba. Igy volt a saint-charlesi nyugalomba vonultak java része is. Házat bérelnek kis kerttel, még pedig legörömestebb olyat, mely az erőditések felé néz; megtelepesznek benne családostul és tőkepénzes létükre folytatják az unalommal sulyosbitott régi hivatalnoki életet. Szórakozásuk, hogy elsétálgatnak a Szajna partján, végig- nézik a katonai gyakorlatok szinjátékát, eljárnak a grenellei szinházba, néhányszor a vásárra s körülbelül minden tizenegyedik esztendőben az óriási vásárra: a kiállitásra.

Tőkés létükre azután reakczionáriusok, mint Francziaországnak majd minden tőkése, a kik a kifosztatás veszedelmétől rettegnek örökké. Gyermekeik, a kik Saint-Charlesban születtek, hivatalnok-lelkek, mint a tőkésfiak tulnyomó része; csakhogy Saint-Charlesban becsvágyuk elől el van zárva a tér; arról álmodoznak mind, hogy lehetnének bár tisztviselők a polgár- mesteri hivatalban, tanitók a kerületek községi iskoláiban, hivatalnokok a kórházakban. A legkalandosabb lelküek a gyárbeli állásokra áhitoznak; a mint észreveszik valamelyik ficzkón, hogy hajlandósága van a matematikára, rögtön a kerületi iskolába küldik; huszonegyéves korában, miután katonai kötelességének eleget tett, visszatér szülőhelyére és belép Roussin- hez, Duramberty-hez, Verdier-hez, vagy ezeknek a gyárosfejedelmeknek valamelyik vetély- társához. Redingote-os, jaquette-es emberek lévén, csatlakoznak ők is a tekintély képviselői- hez; a forradalom réme kinozza ugyanis őket untalan. Mert napról-napra elvonul szemük előtt a »szocziálizmus« réme, olajos-foltos ruháju, széntől fekete képü emberek, vagy sovány némberek alakjában, a kik szoptatják sápadt, görvélymarta testü kicsinyeiket, - elvonul, mikor megcsendülnek a gyárak csengői, akár az óvó-figyelmeztető vészharangok. A vén tőke-

pénzesek, a nyugalomba vonultak, apró házuk ablakából nézik a nyomor, az éhség, a durva munka és a pálinka hadseregének vonulását.

Odahivják feleségüket és azt mondják:

- Ni, az anarchisták!

Pedig nincsen igazuk, ha félnek. Az iparososztály volna Saint-Charlesben is, meg minden ipari központon is a legerősebb, ha nem volna hijával az intelligencziának, ha nem volna korlátolt és ostoba; csakhogy nagyon is az. Miután körülbelül 1880-tól 1886-ig párttá egyesült volt egy nagyravágyó mester vezetése alatt, a vezető halálával szétzüllött megint a párt. Senki sem tudta elfoglalni helyét a párt élén, a mely széjjelbomlott. A reakczionáriusoknak és klerikálisoknak hadjárata azután elmérgesitette és kizsákmányolta ezt a szakadást: a munkás- párt szövetkezett a reakczionáriusokkal, hogy megbuktatván a községtanácsot, jobbpárti tollakkal ékes és állitólag szélső szocziálistákból válogatott községtanácscsal foglaltassa el helyét. Ez a furcsa szövetség három esztendeig állt meg; akkor megbuktatták a szövetkezett szocziálisták és radikálisok, majd azonban ujra teljes diadalt ült az 1896-iki községtanácsosi választásokkor, még pedig ezuttal hosszu időre. A történetiró jól teszi, ha megjegyzi e párt programmjának főpontját: a város iskoláinak szükséglete egyenlő arányban osztandó szét a felekezeti és a világi iskolák között. Ennek az engedménynek árán a klerikálisok a többséget az egyesült szocziálistáknak engedték át, kiket a párt tömege megvetően »árulók«-nak hivott. És a szocziálisták, meg a klerikálisok szerződése nevet is kapott a keresztségben: »saint- charlesi paktum«-ra keresztelték s a szocziálista főnököt nem egyszer emlegették utóbb ezen a néven.

1898-ban, hajnalán a nagy kiállitásnak, a melynek az a hivatás jutott, hogy lezárja a századot, állitólagos szocziálista községtanács vezette ezt az iparközséget; a polgármestert Anquetinnek hivták, azelőtt mechánikus müvezetője volt a Roussin-gyárnak, ma jó maga is tulajdonosa egy szerelő-mühelynek a Lacordaire-utczában; a helyettes-polgármesterek: Quignonnet, ügynök, a kit főként a számos vallásos intézet s a városi iskolák, vagy kórházak alkalmaztak és Duvert, egy szinespapiros-gyárnak igazgatója, melyet Durambertynek szeretett volna eladni. Quignonnet, az első alpolgármester, volt a közvetitő a községtanács és a tanácsosok klerikális töredéke között. Hogy melyek a politikai elvei, senki meg nem tudta volna mondani: mindig sikerült a szintvallás elől kitérnie. A komor Antquetin, a ki csupa nagyravágyás volt, arról álmodozott, hogy utódja lesz Ramblart képviselőnek, a kit szélhüdés kerülgetett ugy is. A mi pedig Duvert-t illeti, Duvert lekötelezettje volt Durambertynek, a kinél több mint ötvenezer frank értékü papirosa volt; különben ellenségei mind azt beszélték róla, hogy együgyü tök- filkó, a ki mögött a rue des Vergers-i nagy gyárosnak politikai tervei rejtőznek.

Anquetin, Duvert és az egész szocziálistának mondott párt, melyet a vezérek Jaurès, Viviani, Millerand megtagadtak ugyan, kart karba öltve haladtak utjukon nyilvánvaló klerikálisokkal, például az Aiglonokkal, a régi ruhakereskedő-családdal, Lesparre-ral, a nyugalmazott lovas- sági ezredessel, Minot abbéval, a Saint-Charles templom első vikáriusával és az egész apró tőkepénzescsoporttal. Durambertyt, a ki sohasem akart egyébnek szerepelni, mint egyszerü községtanácsosnak, Anquetin-pártinak tudta mindenki; de kormánypárti hajlandósága, nagy vagyona megszerezte neki az egyház rokonérzését is. Több izben bőkezüen megajándékozta a felekezeti iskolákat... Különben, hogy ugy mondják, személye födözése végett előzőleg a világi iskoláknak juttatott mindig adományt. Ennek a bőkezüségének kedvéért azután meg- bocsátotta neki az egyház, hogy templomba nem jár és hogy tagja a Nagy-Sphinx-páholynak, a hova különben épp oly kevéssé szokott eljárni, mind akár a plébániára.

Az egyházat a plébánián felül jelentős, sőt aránytalanul nagyszámu kápolna, kolostor, egyházi alapitvány képviseli: a kalvária, az apáczák zárdája a Delormel-utczában; a redemptoristáké a Lujol-utczában; a beteg gyermekek és a Jézus szent nevéről nevezett apáczáknak kórháza a

Lacordaire-utczában. Ezek a katolikus erősségek el voltak szigetelve egymástól és közömbö- sen viselkedtek a politikával szemben mindaddig, a mig meg nem jött Minot abbé, a plébánia első vikáriusa. Ennek a papnak alakja megérdemli, hogy külön rajzoljuk meg.

Minot Jean-François-Marie, Louveciennes környékbeli zöldségtermelők és földmivelők fia 1862-ben született Édesanyja, a kit elpusztitott a rákbaj s a kit azon való kétségbeesése, hogy ki nem gyógyul belőle sohasem, a vallás karjába vetett, már korán papi pályára szánta fiát.

Pontosan végigjárta a papi pálya fokozatait s a legcsekélyebb inczidens sem esett meg vele; elvégezte az orleansi alsófokú szemináriumot, elkerült a versaillesi felsőfokuba, majd Páris környékén teljesitett szolgálatot, végre, harmadvikárius lett Saint-François-Xavier-ben a hete- dik kerületben. Eddigelé teljesen - ismeretlen lévén, ettől fogva megismerkedett uj plébániája arisztokrata közönségével. Pedig a modora éppenséggel nem volt arisztokratikus; társainak elegancziájával szemben adta az egyszerüt. Modora udvarias volt, de nem szolgai; durva arczán, mely olyan furcsán tagolt volt, mint valami japáni harczos álarcza, a bőr kiveresedett a beretva alatt, annyira merev volt rajta a szőr; fekete és durva haja, vaskos keze és nagy lába elárulta paraszti származását, a melylyel különben kérkedni szokott. De jóllehet külseje ilyen fogyatékos volt, hiveire, társaira, sőt egyik-másik fölebbvalójára is a tekintély hatását tette, a tekintélyét, melyet mindannyiunk gyöngesége és határozatlansága közepett a feddhetetlen erkölcscsel párosult szilárd akarat és határozottság látszata ád. Minot Jean-François-ról tudták, hogy teljesen önzetlen, hogy nem bántja nagyravágyás, de hogy kész mindent meg- koczkáztatni és mindent eltürni az egyház nagyobb dicsősége kedveért.

Az ilyen természet, a mely eléggé gyakori némely vallásos rendben, ritkábban fordul elő a világi, kivált a párisi papság körében. Nem igen telt benne kedve senkinek. Minot fáradhatat- lan tevékenysége örökös szemrehányásnak tetszett számos társának: s minthogy ez a tevé- kenység kifelé irányult, még pedig a plébánia anyagi állapotának érdekében, eléggé kedvező alkalmat nyujtott a kritikára. Hozzájárult ehhez, hogy független jellem létére, Minot senkitől sem kért tanácsot azon cselekedeteire nézve, a melyeket hasznosaknak itélt. Lát az ember a vallásügyi felügyelőségnél, a városházán, a minisztériumokban, a bankokban: fáradhatatlan kérelmező volt mindenütt, a ki bekopogtatott minden ajtón és minden erszényen s a ki egy kis nagyitás, hazugság árán, a mit semmibe sem vett, figyelemreméltó eredményt ért el. Ő volt az, a ki, miután megszerezte volna a szükséges pénzt, kórházat alapitott Saint-François-Xavier közelében, a melyet azután rendkivüli administratori ügyességgel vezetett.

Az ármánykodás vádja, a mely eleinte csendesen emelkedett ellene magában a papok köré- ben, végtére akkora erejüvé és olyan hangossá nőtt meg, hogy az érsekség is nyugtalankodni kezdett.

Minot abbét meghallgatás nélkül áthelyezték s elküldték - a mi különben előléptetés számba ment - első vikáriusnak a Saint-Charles plébániába. Följebbvalói, a kik nem láttak tul az orru- kon, azt remélték, hogy miután ebbe az iparosok-lakta városnegyedbe számüzték, eltakari- tották előle az alkalmat, hogy olyan tevékenységbe kezdhessen, a mely őket nyugtalanithatná.

Jean-François zugolódás nélkül foglalta el uj állomását; alig hogy beiktatták, tanulmányozván a helyi körülményeket és az embereket, munkába kezdett. Elég volt neki néhány nap, hogy tiszta képet nyerjen a negyed politikai helyzetéről.

A községi választások révén egységes intranzigens szocziálista községtanács került a város- házára, mely a klerikálisokkal semmiféle egyezségbe nem ment bele. A reakczionárius párt kivetődött a nyeregből. Az abbé összeszedte a hajdani szövetség romjait, megkisérelte, hogy egységes egészszé forraszsza össze őket és kisérlete olyan sikerrel járt, hogy 1896-ban a

»saint-charlesi paktum« egész névsora átment...

Minot elmondhatta, hogy az ő diadala ez a győzelem; de ő sem kevély, se dicsőségre vágyó nem volt. Dolgozott, hogy dolgozzék, cselszövősködött, hogy cselszövősködjék s tette mind- ezt az ösztön csalhatatlanságával. A különféle csoportok, a melyeket ügyesen megreformált, alig tudtak müködéséről. Azt hitte róla mindenki, hogy hatalmas befolyásu tényezők eszköze. Pedig valójában magától függött csupán. A klerikális párt fejei, De Lesparre, az Aiglonok hamarosan körmei közé kerültek. A mi Dubourdier abbét, a plébánost illeti, az abbé hatvanöt- esztendős tisztes pap volt, a kit elgyöngitett idült gégebaja; angyali kegyességü, fáradha- tatlanul jótékony öreg volt; boldognak vallotta magát, hogy olyan értelmes, hozzáférhetetlen és munkás adminisztrátorra sikerült szert tennie.

*

1897 folyamán történt, hogy valami Sainte-Parade kisasszony megvásárolta Duramberty Jude-nek a gyárával szomszédos jókora telkét, hogy leány-ipariskolát épittessen rajta. Sainte- Parade kisasszony, egy Gersből származó jó család gyermeke, körülbelől ötvenéves lehetett; minthogy lábai bénák voltak, gördülő karosszékben vittek, ha el kivánt mozdulni helyéről. Gazdag volt; házán fölül, melyben Párisban, a Grenelle-utczában egyedül lakott szolgáival, meg egy apáczával, jószága volt Condom környékén, azonfelül pedig nagy tőkéje. Minot abbé, a ki gyóntatója volt, még a mikoriban Saint-François-Xavierben tett volt szolgálatot, azt állitotta, hogy a kisasszony tőzsdei spekulácziók révén alaposan meggyarapitotta vagyonát; egy Michel nevü ügynök, meghitt embere a papságnak, volt a tanácsadója.

Sainte-Parade kisasszony iskolai vállalata felszitotta a kiváncsiságot; Saint-Charles számos iskolájának sorában a feminizmus első kisérleteit jelentette ez az iskola. Sainte-Parade kis- asszony női törzskart gyüjtött maga köré, a mely, mellőzve a férfi-segitséget, maga járt el a felek megszerzésében, intézte a munkákat és szervezte az iskolát. Ennek a törzskarnak nem csupán nevetséges és rut idős hölgyek voltak a tagjai, a mivel nagyon gyakran szokták vádolni a feminista gyülekezeteket. Számos kellemes külsejü szövetséges is segitette az alapitót: Heurteau kisasszony, a ki nyilvános iskolában volt azelőtt tanitónő; a két »kis Sûrier«: Lea és Frida, az előbbi tizenkilencz, az utóbbi huszonhat esztendős; mind a ketten a Duramberty- gyárnak voltak alkalmazottjai, a melyből hirtelen léptek ki, némelyek szerint azért, mert nem akarták megadni magukat főnöküknek. Ez a két ifju leány figyelemreméltó szépség volt: Frida, az idősebbik, barna, fénytelen arczu, sötét szemü, tiszta és nemes vonásu; az ifjabbik, Lea, gyöngébb termetü, mélázóbb arczu, a szó mindennapi értelmében csinosabb volt kék szeme csillagával és világos bronzárnyéklatu szép gesztenyeszin hajával.

A »csinosak« közé számitották még Hespel Duyvecke kisasszonyt, egy kövér, tejszinü husu és lenhaju flamand leányt; Soubize Geneviève okleveles, képzett nőt, különben kis, szeplős, vörös teremtést, a kinek pikáns rutsága és élénk modora csiklandozta a férfiak léha étvágyát. A többi, a ki szemre kevésbé volt tetszetős, egyszerüen »szörnyetegek« gyüjtőnévre keresztel- tetett. Sainte-Parade kisasszonyt a szörnyetegek közé sorozták, levén sínlő módjára elkény- szeredett testén rengeteg fej, a hangja metszően éles, arcza pedig olyan, mint a gyürődött pergamen. Craggs Daisy szintén szörnyeteg-számba ment; körülbelül negyvenéves ir nő volt, pörsenéses vén babaarczu leány, a kinek fejét bizonytalan szinü szalagok koronázták meg. A három adjunktus, a kiknek az volt tisztjük, hogy sétára járjanak a növendékekkel, szinte egészen szépség és elegánczia hiján való volt. Végre az a nőszemély, a ki leginkább érdekelte a várost, sem a »csinosak«, sem a »szörnyetegek« közé nem soroztatott.

Látszólag szenvedő külsejü, sovány, fekete haju kis nő volt ez: kenyérszinü, beesett és ugy- szólván áttetsző arcza felragyogott a rendkivüli erejü, rendkivüli mágnességgel telt kékes tekintettől. A nélkül, hogy torz volna, alakja és járása olyan volt, melyet a nép ugy szokott körülirni, hogy: félbemaradt pupos. Neve idegen hangzásu volt: Pirnitz Romainenek hivták. Akár jogosan, akár alaptalanul, de okkultista tehetséget tulajdonitottak neki, a mely mindent

igazgatni tudna, noha jó magának semmiféle hivatalos czime sem volt. A kinek valaha talál- kozása volt vele, soha el nem felejtette: szeme bogara közlő lángot sugározta ki, titkos hatalmát a lélekcsábitóknak, az apostoloknak. Ékesszólásának hire ment Saint-Charlesban az iskola felavatásának napja óta; ő mondotta ott az uj nevelési módszerről szóló programm- beszédet. A kifejezések, a melyekkel ez alkalommal élt, mindazok emlékezetébe bele- vésődtek, a kik fültanui voltak. Homályosság és fontoskodás nélkül fejtette ki az intézet nagy termében egybegyült vegyes közönségnek, a melynek soraiban kiváncsiak, ujságirók, politikusok, világfiak szorongtak, hogy nemcsak arról van szó, hogy a nép leányai helyes- irásra, számvetésre, varrásra, az ékitményes rajzra és a müipar elemeire tanitassanak meg. De szó van arról, hogy a nőnek nő által való független nevelési rendszerét állapitsák meg; hogy szeminárium nyittassék fiatal leányok számára, a kikből azután erkölcsös lények váljanak, a kik szükségleteiket maguk elégitik ki, nem kénytelenek a férfiuhoz menekülni, - és hirdette ezt olyan korban, mikor Francziaországban csak ugy, mint Amerikában és Angliában, a nőtlenség kegyetlen társadalmi szükséggé lett.

Mindezeket az eszméket olyan könnyedén és olyan meggyőző melegen mondotta el, hogy éppenséggel nem látszottak felforgató természetüeknek; ellenkezőleg, a köztudat kifejezésé- nek tetszettek. Pirnitz Romaine képe, a hogy alázatosan és átszellemülten tünt fel, mint a Nők ipariskolájá-nak ihletője és lelke maradt meg a hallgatóság emlékezetében.

A hivatalos igazgató Heurteau kisasszony volt, a kit Sûrier Frida segitett munkájában. A mi Sainte-Parade kisasszonyt illeti, Duramberty, a ki ismerte annak alkalmából, hogy vitája volt véle a telek visszaadása dolgában, vén bolond hirét költötte neki, a ki fokonkint egészen a papok, ügynökök és feminista utópisták hatalmába kerül.

Ez a telekvisszavétel eléggé sajátságos körülmények között játszódott le.

Duramberty Jude - ugymond - támogatni akarván egy jótékony vállalkozást, nem kért telkeért készpénzt. Husz esztendeig semmiféle bért sem tartozott fizetni az iskola. Ha husz esztendő mulva ugyanazon helyütt állna még az iskola, akkor a környékbeli telkek árfolyamán béreli majd a telket, de a husz esztendei használat árát nem tartozik megtériteni. Ha azonban a mü akármi oknál fogva megbuknék, ha alapitói magára hagynák, Duramberty visszanyeri telke szabad használatának jogát s övéi lesznek az épületek, a nélkül, hogy bármi kárpótlással is tartoznék fejükben. Végre, hogy a husz év multán legyen valami, csak részleges biztositéka is annak, hogy a telek bérét megfizetik, az iskola vezetősége háromszázezer frankot tett le bizto- sitékul a franczia bankban, a mely összegnek minden kamata különben az iskolát illette.

A női ipariskolának megvolt a szerencséje, hogy kedvezően fogadták, még pedig nem csupán a negyedben, hanem egész Párisban is. A képes lapok sorban közölték az épületek fénykép- másait, Sainte-Parade és Heurteau kisasszony arczképét. A krónikások közhelyeket szövö- gettek a nőkérdésről s épp a tulajdon czikkeikkel adták bizonyságát annak, hogy teljességgel semmit sem tudnak róla.

Utóbb azután egyéb dolgokkal foglalkozott, egyebekről beszélt és irt Páris s a női ipariskola iránt attólfogva a külvárosnak csak az a zuga érdeklődött, melyben az iskola állott.

A kezdet kedvező jelekkel járt. A városnegyed kereskedői lemosolyogták az uj vevőközön- séget. A plébánia láthatta, hogy vasárnaponkint vagy harmincz, tiz-tizenhatéves növendék vesz részt pontosan a misén, egy-égy tanitónő kiséretében.

Minot abbé jó viszonyban élt az iskola igazgatóságával. A városházán az a nézet járta, hogy Duramberty azért adta oda telkét és alapitott ösztöndijat az intézetben, mert - s ezt erősködve hangoztatták - Sûrier Frida kisasszony iránt nagyon érdeklődnék: makacs kisérletezéssel üldözte is a leányt, hogy azonban czél érte-e véle, arra nézve nem egyeztek meg a nézetek.

Persze a hivatalos tanitói körök, az elemi iskolai tanitók és ipariskolák igazgatói nem éppen baráti szemmel nézték az uj intézményt, a mely rettegett vetélytárs-számba ment; minthogy azonban az állam müködési engedelmet adott neki, - a minisztérium kiküldötte elnökölt a fel- avatási ünnepségen - nyilt ellenségeskedést kezdeni nem volt lehetséges. Nem fegyverszü- netet hirdetett-e a saint-charlesi paktum az állami és a magántanitás között? Különben pedig Heurteau kisasszony, az iskola igazgatója, egyetemi képzettségü nő volt s fel volt szerelve minden szükséges okirással. Ki követelhetett volna többet?

A megnyitás nagy zaja után különben ugy tetszett, mintha a feminista intézmény azon iparkodnék, hogy elfeledjék. A rue des Vergers, a hova az elülső udvar főkapuja kiszolgál, nem népes utcza; a gyér járó-kelők meggyőződhettek róla, mikor ki-kinyilt ez a kapu, hogy az épületek szép takarosak, az udvarok tiszták és hogy rend van mindenütt.

Estenden az elektromos-fényben fürdő ablakok még a Duramberty-gyáréit is elhomályo- sitották. A feketeruhás, piros kázsmir-öves, tiszta apró növendékek mindig felügyelő nélkül jártak a negyedben, legföljebb, ha többen voltak, látott az ember velük felügyelőt. Csupa nép gyermeke volt a sok párisi apróság, a kiket gondosan válogattak össze; de a gyermekkor olyan hajlitható és annyira hozzáférhető az uj eszmék számára, hogy az apróságokat modoruk hama- rosan megkülönböztette másoktól. Arczuk élelmességről, határozottságról, függetlenségről tanuskodott és érdekelte az embereket.

Reggelenkint három-három növendéket a piaczra küldöttek, eleinte kisérővel, utóbb egyma- gukban. Nemsokára ők végezték el az iskola összes bevásárlásait. A grenellei szinház klasszi- kus délelőtti előadásain vasárnaponkint és kedden jelen volt mindig vagy husz növendék is. S mikor azután a tavasz lelket öntött a falusi életbe, az apróságok csoportokba verődve szök- döstek el örvendezve az iskolából, egy-egy tanitónő vezetésével, és tarsolylyal derekukon, össze-vissza kóborolták a határt.

Harmadévenkint meg-meghivták a város előkelőségeit egy-egy drámai, vagy zenei előadásra a nagyteremben. A müsoruk közönséges volt, de semmi sem nyujtott inkább alkalmat, hogy nyilvánvalóan az uj nevelési rendszer hatására ismerjenek a vendégek a növendékek modo- rában, a növendékekében, a kik nagyon szabadosak voltak; ügyelni alig ügyel valaki reájuk, nyiltan néztek tanitónőik és a közönség szemébe s értelmesen, zavar, félelem nélkül mon- dották el mondókáikat. Elismerte mindenki, hogy a kicsikék kedvesek, mulatságosak, de hogy a szemük nézése nem éppen hideg.

*

Az iskola és a község társadalmi tényezői között való egyetértés megállott az első tanitási év végéig. A beavatott gondolkozó csodálkoznék, hogy ennyi ideig is meg tudott állani.

Mert az intézménynek lényege, melynek megvalósitására Pirnitz Romaine és munkatársai vállalkoztak, összeegyeztethetetlen egy párisi külváros mai szellemével. Egy az, hogy Páris népe nem olyan egykönnyen győzeti meg magát arról, hogy szövetségbe állott nők, a kik a férfit kizárták körükből, vállalkozhassanak és eredményesen végre is hajthassanak valami komoly, tartós feladatot.

Párisban a nő fényüzés tárgya, tivornyázás tárgya, vagy egyszerü gazdasszony. Minden olyan törekvését, a melynek egyéb müködés a czélja, forradalminak, vagy nevetségesnek bélyegzik meg.

A rue des Vergers-i iskola csodálatosképpen elkerülte a gunyolódást, a mikoriban megalapit- tatott; de körülsettenkedte a bourgeois szellem, a melyet ingerel a nők zendülése és a tömeg- nek gunyja, a melynek maskarás parádé a feminizmus. A mi a tulajdonképpeni társadalmi

tényezőket, az egyházat, a községtanácsot, a hivatalos iskolát illeti, a két előbbi békén hagyta Pirnitz müvét, de csupán azzal a föltétellel, hogy szolgálatába kényszeritette azt.

A saint-charlesi paktum nem volt türelmességi programm: daczszövetségnek kötése volt az, a mely bárkire nézve fenyegetésszámba ment, a ki vonakodott résztvenni benne. Az olyan magániskola, a mely alá nem irta a paktumot, a plébánián és a városházán egyaránt gyanus volt: tudniillik független levén, valamelyik napon megszervezheti, gyarapithatja az ellenzéket.

Végre a mi a hivatalos iskolát illeti, a mely eléggé kelletlenül törődött bele a paktum feltételeibe és abba, hogy ugyanoly bánásmódban legyen része, mint a szerzetes-iskoláknak, nemsokára rossz néven vette a vetélytárs létezését, a melynek még menedéklevele sem volt a községtanácstól.

Ilyenformán alattomban szövetséget kötött a tömeg ösztöne a politikai érdekekkel az intéz- mény fejlődése ellen. Hiszen az ilyen szövetségnek lehetséges ellenállani és diadalmaskodni rajtuk: bizonyság reá a Pasteur-intézet, a melynek annyit kellett küzdenie, a mig végre győzött. De szükséges ehhez, hogy hatalmas tábor álljon a vezetők háta mögött, legfőként szükséges a pénz, még pedig, hogy ugy mondjuk, a kifogyhatatlan pénz.

A feminista pártnak, a mely egyebütt szilárd, Párisban nincsen még megfelelő ereje. A pénzkérdés volt tehát élet-halál kérdése a női ipariskolának.

II.

Egy juniusi délutánon - az 1898-iki iskolaév vége felé történt - Quignonnet, Saint-Charles első alpolgármestere, nehéz mahagónifából való iróasztala előtt ült városházbeli szobájában s vizsgálta a számlákat, melyek a városháza épületéhez tartozó tüzi fecskendők javitási költsé- geiről szóltak, mikor egy egyenruha nélkül való, egyszerü jaquette-be bujt irodaszolga feltárta félig az ajtót.

Quignonnet, a ki éppen vége felé járt egy összeadásnak, kezével intett, hogy várjon. Hogy azután kiirta az összeget, fölemelte fejét - azt a kis vörös fejet, a melyen gyér hajzat simult végig és sörteszerü bajusz. Hibásan beszélt kissé, mintha kinnal-bajjal férne csak ki keskeny száján, melyben a fogak előre igyekeztek, a szó. Azt kérdé:

- Ki az, Bonnault?

- Az abbé ur kiván beszélni alpolgármester urral... Minot abbé ur.

- Jól van. Bocsásd be.

A fiu eltávozott, be sem huzva az ajtót maga mögött; azután visszajött, nyomában a pap.

Minot Jean-François otthonosan nyitott be, megsárgult és gyürött háromszögletü kalapját hóna alá csapta, rövid talárja alól kilátszott aczélcsattos nagy czipője. Paraszt-arcza fényes volt az izzadtságtól bőre biborpiros szinén által, melyet a beretva dörzsölt volt fel.

Nagy kezét Quignonnet felé nyujtá, a ki óvatosan adta oda két ujját: örömest enyelgett az abbé olyanformán, hogy erős harapófogója közé kapta a hivatalnokember sovány ujjait.

- Jó napot, uzsorás.

- Jó napot, halottvivő.

Minot értett a nagyzoláshoz és üzte is sürüen. Quignonnet és az abbé között ez a nagyzolás javarészt abból telt ki, hogy gyalázó jelzőket váltottak egymással, gunyt üzvén hivatásukból.

- Micsoda melegség! - sóhajtotta a pap s leülvén, a nélkül, hogy megkinálták volna vele, szikkasztgatta homlokát egy terjedelmes fehér zsebkendővel, a melynek széles szegélyét és piros fonalu jeleit messziről meglátta már az ember.

A szoba levegője csakugyan fulasztó volt a kánikulai hőmérséklet következtében; nehéz volt a levegő valami emberi szagtól, mely a vörös haju embereknek sajátsága; szinte beszihatatlan volt, jóllehet a kertre szolgáló ablak tárva-nyitva. Csakhogy a kert, a háttérben megvonuló lugas kivételével teljesen hijával volt az árnyéknak.

Az abbé nyakkendője és gallérja közé dugta ujját, hogy levegő férkőzhessék hozzá:

- Maga, a ki csontváz és cserzett bőr, bizonyára jól érzi magát, akár a száritott tőkehal. De én, a ki kövér vagyok, én izzadok, izzadok...

- Hja, a plébánián sokat esznek! - felelte Quignonnet és letette tollát. - Kéne csak alpolgár- mesteri fizetségből megélnie, tudom, nem hiznék meg. Különben minek köszönhetem a szerencsét?

Minot szótlanul nézett reá. Ajkának, szemének, homlokának minden izma mosolyba olvadt, a melyet lekötelezővé igyekezett enyhiteni.

- Szeretnék... - mondá. Elhallgatott.

- Mit?...

- Hiszen amugy is sejti, tudom...

- Ha pénz kell már megint a maga piszkos szerzeteskunyhóira, - szakitotta félbe durván az alpolgármester - akár menten mehet, a honnan jött. Egy esztendő óta csak a maga neve szurja a szemet örökké a költségvetésben. Micsoda pazarló, jó istenem!... Tudja-e, mi lesz vége a dolognak? Az, hogy komolyan nekünk esnek majd. Duvert, a ki bizalmasa Frédalnak, a tanitónak és Ribautnénak, a leányszakiskola igazgatójának, azt mondta nekem, hogy azok alattomban már zugolódni kezdenek ellenünk.

- Duvert?... - felelte nyugodtan az abbé. Hiszen az csak csufot üz Frédalból, Ribaut-ból és mindannyiunkból! Duvert-nek két leánya van, a kiket a Jézus szent nevéről nevezett testvé- rekhez járat, meg egy fia a vaugirardi atyáknál. Tudja ő nagyon, mit teszen.

- Duvert ugy neveli az ő kölykeit, a hogyan neki tetszik. Ez azonban meg nem akadályozza a községtanácsot abban, hogy ebben az esztendőben egy sou-t sem adjon már a maga iskolái- nak. Akár mérget vehet rá.

Minot czukrot vett ki talárja zsebéből, azután hangosan rágni és szopogatni kezdett. Quignonnet gunyosan mosolyogva nézte. Az abbé kezdett szóra megint:

- Akkor hát miből osztogatunk dijakat? Két leányiskola, egy fiuiskola, egy gyermekmenedék és a Beteggyermekek kórháza szintén vár valamit, a mi felviditsa esztendője végét. Hát ugyan miből,... mondja?

Az enyelkedő hangnak egyszeriben vége volt; valóságos aggodalomtól borult el a lelkész paraszt arcza.

- Óh, jóságos szent Szüz! - fejezte be végre, ráütögetve öklével a pad támlájára, a melyen ült.

Az alpolgármester folytatta:

- Már ön kétezer franknál többet vett föl kivételes czimeken, éppen azzal az ürüggyel, hogy dijosztás czéljából van a pénzre szüksége. Talán megette már azt a pénzt? Bizony nem csoda akkor, ha meghizik.

- Két ezer frankot? - dünnyögte az abbé. Ha most is utban vannak, ugyan messze érhettek már.... Hát a Delormel-utczai uj gyermekmenedékem?... Van ott is vagy száz száj, a mely eszi a pénzt, pedig foga sincsen... Föltéve, hogy az ur velünk együtt bamba, a mért az a pávián Duvert ilyen meséket mondott el! Ám jó. Ez a maga ügye. Majd feltárom a helyzetet Lesparze urnak és védő-bizottságunknak. Majd ők itéletet mondanak, áll-e ön az egyezség föltételeinek. Magamnak személyesen mi közöm hozzá? Megszerkesztem mérlegemet, azzal mosom kezemet.

Ezeket mondván, fölkelt és háromszögü kalapjához nyult:

- Isten velünk, megyek. Quignonnet arczáról eltünt a guny.

- De maradjon hát, ha mondom. Micsoda alantas jellem! Nem együtt járjuk tán utunkat? Mit akar? Hiszen nem rendelkezem Rothschild költségvetésével. Őszintén szólva, nem ártana, ha megcsapolná kissé hiveit. Rajtuk most a sor.

Minot mozdulatlan arczczal várta, hogy Quignonnet kibontakozzék mondatából, - nem ment segitségére... Az alpolgármester fölállott.

- Gyerünk, szivjunk el egy szivarkát a lugasban! Ugy könnyebb lesz a beszéd.

Volt ebben az ajánlatban talán egy kis rosszakarat, de az abbé elfogadta mégis, noha a kert gőzölgött a forróságtól.

Elhelyezkedtek mind a ketten a lugasban, mely a körfal sarkában épült. Az alpolgármester szivarkával kinálta az abbét.

- Hiszen tudja, - adta ki magából a szót egy kis krákogás után, szivesen szerzek magának örömet... Tudom, hogy nem vágja zsebre a pénzt... az ebadtát!... De hát én meg nem vagyok szabad... Anquetin nem szereti a reverendát. Féltékeny magukra; legutóbbi gyülésünkön kijelentette, hogy a maguk iskolái igazán nagyon sok pénzünket nyelik el...

- Anquetin?

- Az, ő maga. A maguk iskolái ellenében előhozakodott a kis feministák iskolájával, a mely beéri maga-magával, a mely nem kér semmit sem a kerülettől, sem az államtól. Elhinné-e, hogy lemondottak a községtanács hányadáról, mely a paktum értelmében a dijak és a szükség- let számára jutna nekik?...

- Csakugyan? - mondotta Minot elgondolkozva. - Ezt tették volna? Ugyan gazdagok azok a nők! Adják az ártatlanokat... Óh, ugyan értették módját, hogy megkaparintsák Sainte-Parade- ot.

- De hiszen a maga barátnője valamennyi! - jegyezte meg Quignonnet. Az abbé dühösen eregetve a füstöt, dünnyögte.

- Az én barátnőim? Az ám, birkák! Csak azon az eszük örökké, hogy póráz nélkül járhas- sanak, akár a felnőttek, pedig a gyakorlati élet dolgaiban olyan tudatlanok, mint valami zárdai növendékleány. Azt hiszik, hogy tökfilkó vagyok. Próbálkoznak, hogy meg környékezzenek hizelkedéssel, udvarlással, de becsapják az ajtót rögtön, mihelyt az iskola dolgaiba szeretnék beletekinteni... Én bizony nem szólok egyet sem. De tisztán látok azért. A ki nincsen velünk, ellenünk van. Hamis váltógyáros, tudja, ki mondta ezt?

Azzal rácsapott az alpolgármester sovány térdére, hogy Quignonnet nagyot szökött és el- fintoritotta az arczát.

- Nem tudja? No hát a mesterem, mi Urunk Jézus Krisztus. Csend volt egy pillanatig.

Azután alamuszi módon kérdezte Minot:

- Mondja csak, jóban vannak maguk a városházán a kis feministákkal?

- Ugy látszik, Duramberty pártjukat fogja. Tudja, mi hir jár róla?

- Hir jár, hir jár!... Ott az igazság, hogy Duramberty éppen ugy rá van szedve, mint jó magam... De még ha boldogulna is a szép leánynyal - hiszen tudja, melyikkel? - akkor sem bocsátanák az iskolába.

- Hm! - kezdte rá Quignonnet. - Ingyen adta telkét, ösztöndijat alapitott... Nem az az ember ő, a ki az ablakon veti ki pénzét. Egy idő óta ugy gondolom, nem ez lehet még sem mindaz, a mi közte és a nők között történik.

Elhallgatott, mert szerette volna, ha az abbé faggatja vala. De az abbé tette, mintha nem érdeklődnék a kérdés iránt. Eldobta czigarettája csutakját és fölkelt:

- Viszontlátásig! - mondotta hanyagul.

- Sietős a dolga?

- A Jézus szent véréről nevezett apáczáknál van dolgom. Terjeszkedni szándékozunk, más telket akarunk vásárolni, vagy tárgyalásba bocsátkozni a szomszédokkal... Szóval rengeteg terveket forgatunk... Viszontlátásig!

Quignonnet visszatartotta szőrös kezénél fogva, melyet az abbé eléje tartott.

- Várjon... várjon hát... Mit is beszél az ur?... A testvérek terjeszkedni készülnek?... Egy szót sem szóltak róla... Csak nem maguk akarják tán elintézni a dolgot?...

- Nem hinném! - felelte Minot.

És lassu lépéssel megindult a városháza felé.

- Van ügynökük? - faggatta az alpolgármester.

- Nincsen. Tőlem kértek tanácsot. A viszontlátásig!

Quignonnet megfogta kezével az abbé karját, ugy kényszeritette, hogy megálljon.

- Remélem, nem ajánl nekik más közvetitőt, mint engem!

- Én nem ajánlok senkit. Nem az én dolgom. Jegyezze meg, barátom, nincsen annál veszedel- mesebb, mintha apáczáknak tanácsol az ember.

- No lám... abbé, - folytatta az alpolgármester - hiszen nem komolyan mondja. Számitok önre. Csak ugy, mint a hogy iskolái dolgában meg, jól tudja, ön is számithat reám.

Minot abbé arcza a vásárt csapni készülő gazda egyidőben együgyü és ravasz kifejezését öltötte.

- Oh, - mondotta - alkalmasint nincsen is a testvéreknek szükségük senkire... Én csak annyit tudok, hogy hatalmas dologról van szó. Százötvenezer frankról, hogy sokat ne mondjak.

- Százötvenezer!... - ismételte Quignonnet, izgatottságában akadozva. - Keritse meg nekem, kedves kis Jean-François... Szavatolok érte, hogy az apáczái meg nem rövidülnek semmi tekintetben s a perselyeiről sem feledkezem meg. A miket az imént mondottam, tréfa volt csak az; higyje el, hogy szivvel-lélekkel az öné vagyok... Rendben a dolog?

Azon való iparkodtában, hogy kicsikarja a pap beleegyezését, kissé hangosan beszélt.

Minot nem felelt, hanem az alpolgármester szobája küszöbe felé hunyoritott, a hova épp az imént értek el ők maguk is... Quignonnet fölvetette szemét s egyszerre elhallgatott, mikor észrevette, hogy egy ember áll tulajdon asztala előtt, ráhajlik irásaira és ujjával kotorász közöttük.

Duramberty Jude volt; kalap a fején, egyik keztyüs kezében a botja... Quignonnet és Minot lépteinek zajára, a kik fölmentek az előszoba két lépcsőjén, megfordult. Szines arcza a fekete bajuszszal s állán a kis fekete kecskekörömmel, holott sürü haja szürkülésnek indult, teljes világitásban tünt föl; sötét szeme a két embert vizsgálta. Feléjük ment.

- Jó napot, Quignonnet... Jó napot, abbé ur.

Levette magas alaku kalapját s rátette az iróasztalra. Az abbé s a tisztviselő szivesen köszön- tötték.

- Megbocsásson, Quignonnet, hogy betörtem szobájába. Bonnault azt mondta, hogy itt van.

- Ugy van, Jude ur, tisztára ugy. De otthon van itt is. Friss levegőt szivtunk volt éppen az abbéval a kertben. Minek köszönjem a szerencsét?...

- Megmondom. Van egy percznyi ideje?

- Persze, hogy van, a mennyi csak tetszik, Jude ur... Tessék helyet foglalni.

- Én majd megyek! - adta értésükre Minot abbé, azzal az ajtónak indult.

- Nincsen terhünkre, abbé ur, - állitotta meg Duramberty - ellenkezőleg... Hátha hasznos utba- igazitást is adhat.

Duramberty a pamlagra ült, az abbé egy székre, Quignonnet pedig iróasztala előtt foglalt helyet ismét.

Néhány pillanatig csendben voltak s a gyáros ezenközben ránczba vonva szemöldökét, ugy látszott, fontolgatja, mit mondjon. Hallgatói tisztelettudóan vártak, a mig megszólal majd.

- Ma reggel Frédal és Ribautné látogatott meg. Mind a ketten meglehetősen elégedetlenek és nyugtalanok.

- Miért? - kérdezte Quignonnet.

- Mert a beiratás eredménye nem igen igérkezik kedvezőnek. Frédal csak három növendéket veszit, de Ribautné, azonfelül, hogy nem akadt uj jelentkezője, tizenegy növendéket. És tudja, hova mennek mindannyian?

- Hát a magániskolákba! felelt meg rá az alpolgármester, az abbére nézve.

- Hm! - sóhajtott az abbé. - Bizony nem olyan fényes már a mi behatásainknak eredménye!...

- A ki otthagyja Ribautnét, mind a Pirnitz-Heurteau-ék iskolájába megy. Érthetetlen népsze- rüsége van ennek az iskolának... Pedig az igazgatóság mindenféle akadálylyal neheziti a belépést, visszautasitja ezt is, azt is. De a kereslet azért mindegyre gyarapszik. Tetszik a népnek az iskola.

- Isten tudja, miért? - jegyezte meg az abbé. A tanitási tervük nem hasonlit semmi tantervhez; rendszeres tanitás nincsen ott; még egyik növendékük sem kapott bizonyitványt tanulmá- nyairól.

- Igen... vizsgálat ott nem járja, - hagyta helyben Quignonnet - már ez a rendszerük. Azt csak értem, hogy a növendékek jobban szeretik ezt; de a szülők?

- Az ujság csábitja őket. Az a gondolat, hogy a gyermekek hármasával vásárolni járnak a piros övvel és a fekete kázsmir-ruhában; hogy zöld dobozt kötve derekukra, pillangót hajszolnak a mezőn. Tudom is én? - dörmögte Minot.

- Mint az iskolaszék tagjához - fordultak önhöz Frédal meg Ribautné?

- Frédal igen; - felelte Duramberty - a mi Ribautnét illeti, ő jelentést készült a minisztérium elé terjeszteni a helyzetről, melybe az uj konkurrenczia juttatta s minthogy azt hitte, hogy pártfogójuk volnék a kis feministáknak, azért jött, hogy előre bocsánatot kérjen s megtuda- kolja, ha ellene dolgozom-e majd.

Quignonnet nem szólt semmit. Minot kis vártatva folytatta a kérdezősködést:

- Ön, ugy-e bár, érdeklődik a Pirnitzék iskolája iránt?

Az a jámbor és együgyü kifejezés ült megint az abbé arczára, a melyet akkor szokott az ölteni, ha veszedelmes kérdésekkel készült próbálkozni.

- Hogy én? - mondotta Duramberty. - Nem inkább, mint a negyednek bármelyik más vállalata iránt. Különben ezek a nők nem igen biztatják a jóakaratot. Kissé tulságosan nagy a bizalmuk maga-magukban.

- A tanfelügyelő is azt panaszolja! - toldotta Quignonnet hamarosan.

- Én pedig - mondotta az abbé, széthajtva széles szegélyü zsebkendőjét - én azt mondom, hogy birkák azok a nők mind... Ha nem támogatnák őket a Sainte-Parade kisasszony milliói, nem sokáig állna az iskola.

És zajosan fujta az orrát. Duramberty elmosolyodott:

- Milliói?... Látta tán Sainte-Parade kisasszony millióit?

- Óh, a mi azt illeti, tanácsos ur, Sainte-Parade-nek van pénze bőven. Már Saint-François- Xaver-ben ismertem; sőt éppen én voltam a gyóntatója. Akkortájt nagyon egészséges leány volt; még akkor nem került volt a Pirnitz-csoport kezébe; de gazdagnak azért gazdag.

- Csakhogy spekulál! - jegyezte meg Duramberty.

- Megkettőzte vagyonát az értékpapirokkal, a melyeket Michel vásároltatott vele.

- Ugy van. Michel jó tanácsokkal szolgált neki. De a kisasszony belekóstolt a spekuláczióba; az iskola költségei rengeteg nagyok; az idén hatvan növendéket vesz föl. Sikerült megtudnom ennyit annak a nőnek révén, a ki leginkább hozzáférhető közülök.

- Pirnitz kisasszonyt érti?

- Nem, Heurteau_ kisasszonyt, a volt népiskolai tanitónőt. Azt állitja, hogy évenkint és fejenkint ötszáz frankba kerül egy-egy növendék... Sainte-Parade kisasszony elég gazdag arra, hogy az iskolát mai terjedelmében fentartsa, de hogy a terjeszkedést győzze, a melyről álmodozik, arra nem. Spekulált és spekulálni fog. És Michel egyszer csak elmerül majd...

Duramberty Jude nem fejezte be mondatát.

Kis ideig szivarját rágta még.

Minot és Quignonnet nem szóltak, kiváncsian várták, hova lyukad majd ki a kerület leg- befolyásosabb embere azon a téren, a melyen beszéd közben mindig tartózkodóan szokott különben viselkedni.

- Nem kellemesek nők, - folytatta a gyáros. - Segitettem őket, a mennyire csak tudtam; ha nem vagyok, soha meg nem épitették volna iskolájukat; ösztöndijat is alapitottam számukra. Ingyen ajánlottam föl nekik a tulajdon müvezetőimet, hogy kitanitsák őket; nem kértek belőle, azzal az ürügygyel, hogy az iskola szabályzata nem tür a tanitásban férfiakat. De hiszen ez őrültség!... A feminizmus!... Mi az a feminizmus?... Azt csak értem, hogy a nőknek meg- legyen a joguk és módjuk, hogy tisztességesen keressék meg kenyerüket, de nem kell, hogy azért a társadalom ellenségeinek álljanak.

- Ha mondom, hogy birkák! - erősgette az abbé, a kinek ez a jelző, ugy látszik, nagyon meg- tetszett.

- Odajutnak, - kapta fel a szót Quignonnet - hogy viselkedésükkel maguk ellen lázitják mindazokat, a kik eleinte kedveztek nekik. Az abbé például nem olyan képet vág, mintha szivében hordozná őket.

- Birkák, ha mondom, Jude ur, - ismételte Minot. - Helyénvaló az, hogy magániskolának ne legyen perselyese? Mert elvégre... ha állami iskolának nincsen, még azt értem... a képviselő- ház őrködik rá... a kormány nem teheti, a mit akar, ámbár... végre is!... De ezek a nők, a kik keresztyéneknek vallják magukat és a kik be nem bocsátják magukhoz az egyház szolgáját? Azt beszélik, hogy most már éppen protestánsokat, zsidókat is befogadnak az intézetbe. Meg- mondjam-e, micsodák az ilyen feministák?

- Bolondok! - mondta rá Quignonnet. - Ha meggondolom, hogy Sainte-Parade az olyan Michel-félékre bizza papirjait!...

- Anarkisták! - kezdte ujra Minot. - De veszedelmesebbek a bombával dolgozó anarkistáknál is, mert a növendékek, a kiket fölnevelnek, különb dolgokat forgatnak majd föl, mint egy-egy boulevardi házat... Felforgatják a házasságot, a családot, az egész társadalmat. Anarkista- iskola ez!... Majd meglátjuk! És az ön kötelessége volna, az öné, a ki vezetője ennek a kerületnek, hogy vagy becsukassa ezt a boltot, vagy maga vegye kezébe vezetését.

- Ugy van, abbé! - helyeselte Quignonnet. De Duramberty Jude fejét csóválta:

- Becsukatni egy iskolát, átvenni igazgatását... Könnyebb azt elmondani, mint megtenni. Mert először is: törvényes módon nem tehetnők. De, ha sikerülne is fondorlattal, magunkra szabaditanók az iskola hiveit, a növendékek szüleit.

- De azok javarészt árva gyermekek.

- Dehogy. Az első tanfolyamban nagyon sokan voltak, tagadhatatlan. De a kik jövő eszten- dőre lépnek be, azoknak apjuk is, anyjuk is lesz.

- Hát akkor mittevők legyünk? - kérdezte Quignonnet. - Csak nem türhetjük, hogy ezek miatt a különködők miatt néptelenekké váljanak a városi iskolák.

- Van okom hinnem, - mondotta Duramberty - hogy nem sokára pénzbeli zavaraik lesznek. Meg is lehetne tudni arról egyet-mást. Kisértse meg, Quignonnet, nem tudhatná-e meg, miféle értékekkel dolgozik Michel mostanában. Azt mondják, hogy valami amerikai gabonakartell dolgában koczkáztatott meg nagyobb összegeket.

- Meg fogom tudni.

- De most már nekünk is meg kellene mozdulnunk, magunknak is védelmi sorba kellene állnunk iskoláink érdekében... Van önnek lapja, abbé ur?

- Van. A Saint-Charlesi Hetilap. A féle kis zuglap. De azért belé lehetne dugni egy-két czikket, a melyet azután átvennének a nagy lapok...

- Czikkeket az iskoláinkról?

- Inkább az ő iskolájukról. Régen megkezdtem volna már a Hetilap-ban, ha attól nem tartok, hogy Jude urnak nem lesz inyére... Bizza csak rám. De meg azután nem csak czikket irhat az ember, hanem beszélhet is.

- Beszélhet?

- Persze... már barát a baráttal. Elmondani, ki-kinek mi a nézete arról az iskoláról... irányáról... Tudok én nem egy olyan apró tőkést Saint-Charlesban, a ki nem is sejti, hogy anarchista-telep virágzik a negyedben.

- És kozmopolita-telep! - toldotta Quignonnet. - Jött-ment valamennyi. Van közöttük román, irlandi, angol, tudom is én miféle?...

- Nagyon igaz! - mondá az abbé. - Hazaellenes és társadalomellenes iskola ez. No lám, meg van már a czime is czikkemnek, a mit a Hetilapba irok - tette hozzá, magával beszélve - »Egy hazán és társadalmon kivül álló iskola. Egy állitólagos feminista kisérlet.« Oh a feminiz- mus!... Majd beszélek róla a vallástani órán, a mamák jelenlétében. Tudom, alájuk fütök.

Duramberty és Quignonnet elmosolyodtak.

- Egyre megy! - fejezte be mondanivalóját az abbé; fölkelt s reverendája ujjával kefélgette kalapját. - Van a bolondok programmjában nem egy olyan dolog, a mibe beleköthet az ember... Igaz! itt az ideje, hogy induljak. Háromnegyed órája várnak már Jézus szentvéreék.

Azzal bucsuzkodott.

- Viszontlátásig, abbé! - szólt utána Duramberty. Quignonnet elkisérte az ajtóig, ugy sugta oda:

- Rendben a dolog, ugy-e?... Számitok önre.

*

Az alpolgármester és Duramberty elbeszélgettek még egy ideig a városi ügyekről.

Quignonnet azután becsapta a lajstromokat, rendbe rakott mindent s lakásáig kisérte a gyárost.

- Mondja csak, Quignonnet, ismeri-e ön azt a Michelt? - kérdezte Duramberty.

- Volt vele dolgunk kétszer-háromszor. Értelmes ember, de valami hibája kell, hogy legyen, mert noha sokat keres, mégsem gazdagszik meg. Van egy... egy részestársa, valami Levallois nevü jegyző, a kinek meglehetősen rossz a hire... Tavaly hire ment, hogy a jegyző megszö- kött; nem volt ugyan igaz, de a kiknek pénzük van nála, kegyetlenül megijedtek.

- Beszéltem vele egyszer, - mondta Duramberty - a mikor először láttam Sainte-Parade kisasszonyt, hogy megfogalmazzuk telkem eladási szerződését... Ugy tetszett akkor, hogy ravasz és gyáva ember...

- Az olyanok gyávasága az, a kik félnek a czélzásoktól, a melyek iratrekeszükre vonat- kozhatnak.

- Nos én akkorjában kivallattam belőle, miféle módon kezeli Sainte-Parade papirjait... Lehe- tetlen volt szabálytalanságot fedeznem föl. Ellenben őrült vakmerőséget igen. Oh, de Sainte- Parade szépen megmenekült.

- Sainte-Parade-dal szemben becsületes volt mindig. Ez az, a mi megfejthetetlen. A két férfi a rue des Vergers-be fordult.

A gyár kapujáig néhány lépés volt az ut mindössze.

Mikor odaértek, két kis feminista jött ki a szomszédos iskolából.

- Csinosak - dörmögte Quignonnet.

- Azok volnának. Kemény vetélytársai lesznek ezek a férfiaknak, ha majd mint rajzolók, zománczozók, nyomdászok és egyéb ilyenek kerülnek ki...

Elgondolkozva folytatta azután Duramberty:

- A férfiember meg sem tud már élni... Bünös dolog a feminizmus; megkettőzi a jelöltek számát, de nem kettőzi meg az állások számát. Megsokszorozása ez a nyomoruságnak.

- Eb! - felelte Quignonnet. - Nők a férfiak vetélytársai!... Ebben én nem hiszek. Örökké hátra- mozditók lesznek ők... Hiszen kétségtelenül ön is látja a gyárban, Jude ur... Egyazon mühelyben a férfi munkájának legföljebb háromnegyed részét végzi el a nő.

- A mai nő... De a holnap női, a kiket másképpen nevelnek, a kiket gyermekkoruktól fogva hozzáedzenek a küzdelemhez, mint ezeket a kis piros öveseket... Ki tudhatná azt, miféle ered- ménynyel dolgoznak majd? A két Sûrier mindegyike egy-egy igen jó munkásommal ér föl.

- Akkor - mondotta Quignonnet, lehorgasztva fejét - annál rosszabb a nőkre nézve. Abban a perczben, melyben a nők belealkalmatlankodnak a férfiak mesterségébe, a férfiak kiverik őket. Tiszta sor.

- Igaza van, - hagyta helyben Duramberty. - A legfontosabb fegyver, melylyel a férfiakkal vetélkedő és a férfiak iránt ellenséges nőket föl kellene szerelni: a férfiakéval egyenlő izmok volnának...

Kezet szoritottak és elváltak.

De Quignonnet alig távolodott el még néhány lépésnyire a rue des Vergers-ben, a mikor Duramberty nevén szólitotta, azután hozzácsatlakozott ujra.

- Mondja, Quignonnet, - kérdezte tőle, vállára tevén kezét - hallott-e róla, hogy Remblart képviselőt szélhüdés érte volna?

- Hallottam. Duvert mondta el ma reggel. Megerősitette azután egyik számtisztem, a ki szemközt lakik vele egy Delormel-utczai házban. Mult pénteken ebéd közben érte a roham, a hosszu képviselőházi ülés után, a melyen maga is beszélt. Most jobban van már. Fenn jár, de ki nem megy még hazulról.

- Szó sem esett róla az ujságokban.

- Csakugyan. A család nem akarja, hogy hire menjen... Fél, hogy a legközelebbi választáson kiaknázzák majd ellene ezt a körülményt. De az orvosnak, a kit Duvert birt szóra, az a véle- ménye, hogy Remblart nem soká győzi már. Mulatságos dolog volna megfigyelni mostanában Anquetint.

- Csakugyan?

- Anquetinnek már most is az utód miatt fáj a feje... A mint hirét vette a balesetnek, azonnal értesüléseket gyüjtött Remblartról... A család, kitette szürét... Sejtették, hogy halottat szimatol.

Duramberty elnevette magát.

- Lássa, Jude ur, - folytatta Quignonnet - nem kivánok én rosszat annak a szegény Remblart- nak, de bizonyos, hogy halála nem volna nagy veszteség a kerületnek.

- Remblart fáradt. Nem olyan mozgékony már.

- Olyan emberre volna szükségünk, a minő ön, a ki olyan vezetője lenne Saint-Charles ügyeinek és szükségleteinek...

- Rólam nincsen szó, Quignonnet!

- De megbocsásson, Jude ur... ebben a perczben mindenfelé önről van szó, jóllehet, szándé- kairól senki sem tud... Azt mondják mindenfelé, hogy Remblart utódjául kellene jelentkeznie. Saint-Charles meg sem mozdul, holott valahány más külsővárosa van Párisnak, mind fejlődik, halad. Elég volna az olyan erélyes ember, mint ön, hogy megmozduljon.

- Nagyon el vagyok foglalva, - jegyezte meg Duramberty egykedvü mosolylyal. - Anquetin kitünően megállja majd helyét.

- Anquetin? No már azt én nem mondom. Anquetin nagyon derék, nagyon tisztességes ember, dolgos is... Csakhogy tehetsége nem arányos ambicziójával. Polgármesternek beválik, mert polgármesternek lenni nem nagy sor! De mint képviselő, annyit sem érne, akár Remblart.

- Eh! Remblart él még, ráérünk azon törni a fejünket, ki lesz utódja. A két férfi a gyár kapujához ért.

- Viszontlátásig, Quignonnet! - bucsuzott a gyáros.

- Jó mulatást, Jude ur! - köszöntötte Quignonnet.

Duramberty felnyitott egy kis oldalsó ajtót, a melyhez kulcsa volt és belépett a gyárudvarába.

Az ötszögü, apró kövekkel kirakott udvar, mely a rue des Vergerst szegélyezte, középfal választotta el az iskola játszóterétől. Ebben a perczben teljesen puszta volt a játszótér.

Duramberty gyorsan ment át az udvaron, sietett föl a lépcsőn s belépett szobájába, melynek ablakai a szomszédos épületre szolgáltak.

Az ablaknak támaszkodva kémlelte tekintete az iskola udvarát.

Egy fekete ruhás, piros öves leányka az öt órai étkezésre csengetett éppen. A növendékek jókedvü zajongással özönlöttek ki; az uzsonnát elosztották közöttük, majd lánczczá alakult a gyermekhad, melynek az egyik tanitónő, egy redős arczu, fiatal, veres haju nő volt a vezetője, a ki, noha a melegség nyomasztó volt még, rendkivül élénken vezette a játékot: Soubize Geneviève volt...

A gyáros soká elnézte a jókedvü hercze-hurczát. Minthogy szemtanu nem látta, nem volt ezuttal óvatos: levetette tekintélyt adó gunyos arczkifejezését. Gondban merültnek, idegesnek látszott. Dolgozóasztalának indult és állva merült gondolataiba...

Épp azon a helyen történt, két esztendővel ezelőtt, sajátságos találkozója volt Sûrier Fridával, mely után a fiatal leány otthagyta a gyárat, elvivén magával hugát is, hogy soha vissza ne térjenek többé.

Majd egy esztendeje ott lakik néhány lépésnyire tőle, egy fal választja el mindössze a két udvart és bár makacsul igyekezett üzleti ügyek czimén is megujitani vele az összeköttetést, a leány kisiklott előle mindig: majd Heurteau kisasszonyt, majd Pirnitzet tolta maga elé fedezetnek... Még csak nem is beszélhetett vele azóta...

A birás vágya nem hagyta nyugton; egyéb módokat keresett, melyekkel megtörhesse ezt az ellentállást, a mely különködésnek tetszett neki, a ki megszokta, hogy akaratát arra is rá- erőszakolja, a ki nem függött tőle...

- Majd meglátjuk! - dörmögte. - Nagyon is türelmes voltam.

Minthogy azonban érezte, hogy vágyát egyelőre ki nem elégitheti még, erőltette, hogy egye- bekre gondoljon: a beteg Remblartra, a hitelét veszitett Anquetinre, az uj munkakört felölelő jövendőre, a mely nemsokára megnyilik számára; számára, a ki immár tulontul gazdag, jóllakott az üzlettel, messzebbható munkálkodásra és hatalomra vágyik, mint a mekkora a gyár falai között telik, munkakörre, a mely tulterjed ennek a hátmögi külvárosnak határain.

III.

Hét válogatott nőből telt ki az, a mit Sainte-Parade kisasszony, az alapitó, törzskarának neve- zett.

Maga Sainte-Parade kisasszony eszköz volt csupán, a melyet Pirnitz Romaine, a hetek egyikének apostoli akarata mozgatott.

Pirnitz Budapesten született 1851. táján s a város egyik előkelő kereskedő családjának volt gyermeke; finom, törékeny teremtés létére, a ki azonban csodálatos gyöngédségü csábitó erővel volt megáldva, a mely főként szeme nézésének rendkivüli mélységében székelt, kora gyermekségében szövetséget kötött már Sanz Herminievel, egyik iskolatársával és életüket attól fogva azonegy ideálnak szentelték: a nő felszabaditásának.

Mennyiségtan-tanitójuk, egy vén filozófus, avatta be őket s a könyvek, kiváltképpen Stuart Mill könyvei, az elmélkedés, utazások Angliában, Amerikában, a skandináv országokban, fejezték be az alakitás munkáját.

Tiszta fejü teremtések lévén mind a ketten, - Herminie-ben több volt a szervező és gyakorlati érzék, Pirnitzben több a szárnyalás, a merészség és ékesszólás - az olvasottakat és látottakat fokonkint határozott doktrinává olvasztották.

Társadalmunk, a melyben buján hajtanak a vén hagyományok, a férfi jobbágyává aljasitja a nőt a pénz s a szerelem segitségével.

A pénz, melyet a férfi megkeres s a melyből ellátja a nőt, azoknak a lánczoknak egyike, a melyeknél fogva bizton tartja a nőt. A szerelem, melyben a férfi győzőnek tekintetik, a nő legyőzöttnek, melyben a férfi választ, parancsol, erőszakoskodik; a szerelem, a melyben - hiába hazudoznak a költők - a nő valósággal rabszolgasorban szenved, a másik bilincs.

Pirnitz és Sanzné meg voltak győződve róla, hogy minden nő méltóságának tartozik vele, hogy széttörje a pénz bilincsét. Szükséges tehát, hogy minden nő készen legyen a maga fen- tartására.

A mi a szerelem bilincseinek széttörését illeti, tisztán érezte a két apostol, hogy erre örökké a kisebbség lesz csupán képes. Ha odaállithatjuk a nő elé ideálnak, hogy: váljék el a fentartó és oltalmazó férfitől, - csupán csekély számu, válogatott nő válik el a férfitől, kedvestől, vagy férjtől.

Fontos volt azonban kezére járni az ilyen válogatott lelkek fejlődésének. Mert azoknak a nőknek száma, a kik, akár akarják, akár nem, hajadonok maradnak, évről-évre gyarapodik, mivel több nő születik, mint férfi; mivel a munka és a kicsapongás korábban öli meg a férfit, mint a nőt; mivel a rettenetes vetélkedés mindinkább habozóvá teszi a férfit, ha a család révén való tulterhelésről van szó.

Vajjon hát a nőnek, kit a társadalmi kényszer coelibatusra kárhoztat, nem akadna jobb szerepe a lemondásnál és a gyülöletnél? Ha valóban felszabadulna a férfirabságból, nem válnék belőle a szabad nő fajképe, papnője egy társadalomnak, melyben a régi vallásoknak nem akadnának már hivői? Nem válhatnék-e belőle tulajdon testvéreinek tanácsadója, oktatván őket s ezen az uton is kihatván a férfi erényességére? De igen, szükség van ilyen felszabadultakra az uj társadalomban. Minden áron föl kell őket nevelni.

Minden feminista ujitásnak az iskolával kell kezdődnie, melyben a gyermeknő valami mesterséget és valamely doktrinát tanul.

Pirnitz és Sanzné eszméinek első megvalósulása egy kollégium volt, a melyet hazájukban, Buda környékén alapitottak. Gyors siker volt az eredmény: a két alapitó nemsokára hü szövetségesekre bizhatta művét.

Az eszmének másodszori gyakorlati kivitele a londoni csodálatos Free College volt, a mely eleinte a Cavendish Squaron állott, 1897-ben pedig azokban a tágas épületekben helyezték el, a melyeket mai napig is elfoglal az Allan Street-en, a Kensington Road közelében.

Ez az intézet nemsokára annyira nekilendült, hogy Sanzné teljesen neki szentelte magát. Utóbb, hogy kora ránehezedett és kövér, asthmás teremtés létére, a ki nehezen mozdult, a gya- korlati szükségletek teljesen lefoglalták. Hovatovább arra szoritkozott már csak nagyratörése, hogy független nőket neveljen, a férfinemmel szemben tudatos egyéniségü nőket: és free college-beli növendékeinek angol-szász vérmérséklete nagyban segitette ebben.

*

A mi Pirnitzet illeti, az évek száma egy morzsányival sem csökkentette meg az Eszméért való lelkesedését. Papnőket nevelni az ujjáalakitott, - mint ő mondá - az »Erős szüzek« társadalma számára, a kiknek nem csupán az a képességük van meg, hogy szabadjukra éljenek, de hogy felszabaditsanak és fölébreszszenek más emberi lelkeket is, - ez volt szivének állandó ideálja...

Herminiere hagyván a szépen boldoguló Free College vezetését, maga átkelt 1895. táján a la Manche-on, megtelepedett Párisban, tanulmányozta a feminista csoportokat, nem hogy közébük álljon maga is, hanem hogy méltó hivőket válogasson közülök. A kongresszusok és meetingek zajában kevés ilyenre akadt.

Választása elsőnek egy volt állami iskolai tanitónőt ért, az igen értelmes s a függetlenités eszméivel telitett Heurteau kisasszonyt, meg ennek egyik barátnőjét, Hespel Duyvecke-t, a ki Hazebrouck környékbeli földmivelőembereknek volt leánya s azért jött a fővárosba, hogy a tanitói mesterségre készülődjék.

Ráakadt azután Pirnitz Párisban annak a Craggs Edithnek testvérnénjére, a kivel Londonban ismerkedett meg volt methodista körökben. Craggs Daisy körülbelül negyvenesztendős ir nő volt; ifju korában résztvett hazája politikai mozgalmaiban; most azonban, miután az élet tanitásai megérlelték eszét, csak elvben volt forradalmi érzelmü, - kenyerét különben fordi- tással kereste és azzal, hogy külföldi lapoknak dolgozott.

Szenvedélye volt a könyörületesség, azért magához fogadta a Gyermekmenedékhely egyik neveltjét, Soubize Geneviève-et, megrögzött alkoholista szülők gyermekét, a ki maga is ideg-

bajos volt. Daisy önfeláldozó gyöngédsége értelmes és életrevaló ifju teremtéssé változtatta a kényeskedő és indulatos gyermeket; anyai gondossága pedig meggyógyitotta. Soubize Geneviève végigjárta az orvosi egyetemet és okleveles bába lett.

Heurteau kisasszony, Hespel Duyvecke, Geneviève és Daisy voltak Pirnitz legelső ujonczai...

Az apostol ugyanekkor kereste a pénzforrást, a melyből iskolát alapithasson: egy ujság- hirdetés révén összeköttetésbe került Sainte-Parade kisasszonynyal, a ki menten belészeretett Pirnitzbe és terveibe. Már ez is sok volt, de még nem elég. Pirnitz körül nem volt már ott Sanz Herminie; de se Daisy, se Geneviève, Duyvecke, még Heurteau kisasszony sem váltotta testre azoknak a szövetségeseknek fajképét, a kikre vágyódott. Nem akart addig, belefogni a mübe, a mig reájuk nem akad. Csak 1896-ban vezette reájuk a véletlen szomszédság.

Szerény szobát bérelt a Sourdière-utcza 21-ik számu házában.

Közvetetlen szomszédságában egy család élt, melynek tagjai az özvegy anya és két leánya volt. Sûrier Christine, az özvegy asszony, azzal keresett egy kis pénzt, hogy kalapokat készitett egy házbeli divatárusnő számára. Frida és Lea, a két leány, - nagyon csinosak és szemmelláthatóan igen komolyak mind a ketten - Duramberty gyárában dolgoztak; Lea mint rajzoló, Frida mint a könyvviteli osztály feje.

Pirnitz igaz hivatásuk jeleit fedezte föl a két testvéren.

Sulyos csapások sora alakitotta az idősebbik leánynak nagy lelkét, ébresztette, gyermek létére is, lelkiismeretének és asszonyi mivoltának tudatára, ez lázitotta fel a rabszolgasors ellen, melyet a férfi erőszakol a nőre; és Frida azután a maga képére alakitotta hugának lágy, hajlit- hatóbb lelkét.

A két testvér, noha egyazon nevük volt, tudta mégis, hogy nem ugyanazon apának gyermekei. Ismerték a mindennapi drámát, a mely megbecstelenitette volt tüzhelyüket: Christinet, szegény tanitónak a leányát, elcsábitotta s tizenkilenczéves korában anyává tette Henri d’Ubzac, egy fiatal jogász-doktor. Henri apja, a ki milliomos bankár volt a Faubourg Saint- Honoréban, durva erőszakkal eltépte a köteléket s mig fiát kisegitő birónak küldette Algirba, Christine-t ellátta hozománynyal és férjhez adta Sûrier Constant-hoz, a bank egyik hivatal- nokához.

Tudta a két leány, hogy édesanyjuk beleegyezett ebbe az aljasságba, sőt hogy utóbb bele is szeretett Sûrierbe, a kaczér játékosba, a kit kikezdett már az aszkor s a kinek Lea utószülött gyermeke volt.

Igen, Frida és Lea tudtak minderről a nyomoruságról: a szegények gyalázata a köztudaté; azután meg a gyülölség óráiban maga Christine adta ki magából foszlányonkint a titkait.

Frida, bár gyermek volt, de korán érett éleslátásával utálta a befurakodottat, a ki nevelőapja volt. Gyermekes lelkiismerete megbocsáthatónak itélte édesanyja hibáját; de meg nem bocsátotta a vásárt, a mely sulyosabbá tette a hibát; főként azon indult föl, hogy édesanyja szeretni tudta Sûrier-t, hogy térdére ült, hogy ajkát nyujtotta neki...

Mikor azután Sûrier meghalt, rajta volt, hogy megtisztitsa a bemocskolt tüzhelyet. Vad féltékenységgel őrizte édesanyja becsületét és huga ártatlanságát. A szerelem és házasság, néma és fájdalmas gyermekkora idején, a gyalázat kettős forrásának tetszett neki: kétség- telenül zavaros, esztelen képzelődés, de a mely olyan mélyre és olyan erősen vésődött bele, hogy utóbb semmi ki nem tudta törölni belőle.

Az özvegy Christine-hez soha férfi nem közeledhetett. A mi Leát illeti, ő Fridával egye- temben el volt határozva, hogy soha férjhez nem megy: a két testvér örökké egymás mellett, örökké egymásért fog élni...

Pirnitz feltárta előttük az eszményt, a mely felé igyekeztek, jóllehet nem ismerték: azt az eszményt, hogy ne csupán a maguk védelmének éljenek, de hogy megvédelmezzék a férfi ellen számtalan testvérüket, a kik nem olyan erősek, mint ők, hogy megoltalmazzák a ki nem választottak gyöngelelkü nyáját...

Mikor az apostol ilyenformán beavatta volna őket terveibe, Sainte-Parade kisasszony pedig kalauzolójokul szegődött, kivették ők is részüket a társadalmi mü gyermekkorából; sőt éppen Frida volt az, a ki a Duramberty gyárával szomszédos telket kiszemelte és a ki szerencsésen dülőre is vitte a tárgyalásokat.

Ezenközben Christine halála minden gyermeki kötelességtől fölmentette a két testvért; Duramberty Jude-nek az a különös kisérlete, mikor sértő hidegvérrel ajánlotta Fridának, hogy egyesitenék azt, a mit ő szabadságuk fölöslegének nevezett, Leával egyetemben elüzte a gyárból Fridát.

Ettől fogva a münek szentelték magukat testestől-lelkestől. Pirnitz Londonba küldte őket; Leát, hogy az angol diszitő-ipart tanulmányozza Clariss and Sons-ék nagy gyárában, a melyben Edith is dolgozott, Craggs Daisynek huga; ilyenformán nagyobb avatottsággal vezethesse majd az iskola ipari rajz-tanfolyamát. Frida pedig a gazdálkodásnak adta magát, segitette Sanznét, a ki tulságosan el volt halmozva munkával, azóta, hogy a Free College, áthelyezkedvén az Allan Streetre, kibővittetett.

Pirnitz ugy vélte, hogy egyéb hatása is lesz még Londonnak két tanitványára: valóra váltottan, élően látják ott a gyakorlatian müködő feminista szövetségeket: például a Free Colleget, vagy Edith Wesley-klubját. Rá is akadtak ott mindenre, de még egyebekre is, a miket Pirnitz előre nem látott volt: London lett felavatásuknak első állomása...

*

Ki fogja elemeikre bontani a lelkek kölcsönös vonzódásának törvényeit, a melyek csalhatat- lanabbak, mint a tétlen világokéi?... Ha meglepőnek valljuk, a mikor lények, kiknek az a rendeltetésük, hogy nagy hatást tegyenek egymásra, ha az ilyen lények összetalálkoznak, nem azért van-é ez csak, mert nem tudunk, mert megfeledkezünk a hiábavaló találkozások, a viszonthatás hiján kárbaveszett erők határtalanul nagyobb mennyiségéről?...

Tessék elképzelni nyugati Finnország egyik félreeső városában egy tanár otthonát: a férjet, a kinek Ebner a neve, feleségét, Tinkát, a két, öt és hat esztendős leánykát, Carolát és Idát.

Tinka bátyja, Ortsen György, velük él és György, meg Tinka szellemi egysége olyan erős, hogy nem a férj, hanem a testvér igazi lelki társa az ifju nőnek. Soha el nem hagyták egymást; ugyanaz a müvészi izlés, ugyanazok az álmok, ugyanazok az olvasmányok, közös emlékek, érzések és vágyak kincstárát gyüjtötték bennük halomra.

Egyszer azután fölfedezik György és Tinka, hogy Ebner tanárnak, minekelőtte megnősült volna, leánygyermeke volt egy szegény cselédleány révén. A cseléd meghalt; a leányka, a ki nem ismeri igazi atyját, dajkaságban van egy szomszédos városban.

Tinka és György elszörnyűködnek, sürgetik Ebnert, hogy ismerje el magáénak a gyermeket, nevelje föl testvéreivel együtt. És minthogy a tanár, félénk ember létére, a ki megijed a közvéleménytől, habozik, vonakodik: ezen a bünös gyávaságon olyan utálat fogja el Tinkát, hogy menten kiábrándul férjéből, a tüzhelyből és a gyermekekből is, a kik a födéltől fosztanak meg egy elhagyottat... A skandináv lélek, a hogyan az észak irodalma feltárta azt előttünk, képes a lelkiismeret ilyen forradalmaira, a melyek ámulatba ejtik hagyományos erkölcsök- alakitotta lelkünket és hitetlen, vagy szánakozó mosolyt fakasztanak ajkunkon.

De mit törődtek a hagyományos erkölcs kétségeivel és részvétével az olyan erős lelkek, mint György és Tinka?

Kopenhágába vonultak vissza.

György, a ki szép volt, akár Odhin paradicsomának valamelyik hőse, de gyermekkori torok- baja óta gyenge egészségü, festeni és zongorázni tanitott: mindenféle müvészet dolgában csodálatosan megáldott amatőr volt.

Tinka, igénytelen nő létére, az irással próbálkozott, hogy igy keresse meg kenyerét. Az első történet, a melyet elbeszélt, a maga története volt, lelkiismeretének drámája, megválása a hitvesi háztól.

És történt, hogy ez az igazsággal és szenvedéssel teljes könyv, a melyet egy müvész-gyermek irt, hirtelen eltöltötte a skandináv világot uj voltával és fényével. Tinka, mint hajdan Byron a Childe Harold megjelenése után való napon, arra ébredt, hogy hires valaki...

Nem törődött ugyan a dicsőséggel, de beleszeretvén müvészetébe, melyet a szükség tárt föl előtte, nyomban munkába kezdett s megirt egy más könyvet, a melynek czime Sergius és Hilda lett.

A nő felszabadulásának kérdését tárgyalta benne ezuttal; tárgya egy szabad házasság volt, azok közül az északi országokban éppenséggel nem ritka (tanu reá a hires Kovalevszkij Szónyáé) misztikus házasságok közül való, a melyekben két ember lelke, gyöngédsége, szelleme kél egybe, de a melyből kiküszöböltetik a testi egyesülésnek még a gondolata is...

Javában dolgozott a könyvön, a mikor György egészségi állapota nyugtalanitani kezdé. Kopenhága éghajlata nem vált javára. Aggódtában valamelyik nagyváros orvosaitól akart tanácsot kérni, azért Londonba utazott.

Sanzné Tinka első könyvének megjelenése után bámulatát fejezte ki levélben. György és Tinka hozzá fordultak; ő volt az, a ki kényelmes és kellemes lakást keresett számukra Picadilly egyik butorozott házában, - az Apple-Tree-Yardon 3. szám alatt.

*

Nagyon természetes, hogy mikor Pirnitz értesitette Sanznét, ez ugyanazt az apple-tree-yardi házat ajánlotta Fridának és Leának is, a midőn Londonba jöttek... A két testvér ilyformán megismerkedett Györgygyel és Tinkával.

Ki ne sejtette volna előre, hogy az ilyen lelkeknek hatalmas kölcsönös hatásuk lesz egy- másra?... Tinkában és Györgyben az erkölcsi eszménynek addig nem is sejtett képviselőit látták Lea és Frida. Hogy ugy mondjuk, anyag nélkül valóknak tetszettek neki.

György nem sokára ugy bánt velük, mintha testvérei lettek volna; a leányok, a kik alapjában véve borzadtak a férfinek nővel való érintkezésétől, első izben kerültek szembe egy rendkivüli lénynyel: a tiszta férfival.

Ők meg viszont a párisi nők kecsességével, összehangzó, elegáns és meleg lényükkel, a mely latin fajuk öröksége, szenvedélyes csodálatot keltettek Györgyben és Tinkában... És a misztikus frigyekről szőtt álmok, melyekben a férj választott testvérként szerepel csak - s melyeket Tinka könyvének olvasása élesztett, elragadta, andalitón izgatta egyre szükebb körre szoritkozó életüket.

Fridának és Leának ez az álma György alakjában öltött testet; de valóra csak Leára nézve vált az álom.

Frida nagy lelke eltemette fájdalmát és ez az emberfölötti győzelem, a melyet magamagán ült, végképpen megszilárditotta...

Leára, Györgynek választott testvérére egyéb, gyötrelmesebb szenvedések várakoztak. Miután négy hónapig voltak misztikus jegyesek s igazi eszményi álmot álmodtak, a valóságra ébredt Lea: szerette Györgyöt, de nem ugy, a hogyan a testvér szeret, hanem mint a hogy a hitves. Ajkuknak első érintkezése, a magafeledés lázában, eltépte a fátyolt, melybe az elkerülhetetlen emberi szerelem elburkolódzott előlük.

Lea magánkivül szakitotta ki magát György karjából s könyörögve kérte Fridát, hogy mentse meg magamagától.

A két testvér erre ott hagyva Londont és az Ortseneket, sietve visszatért Párisba, hogy Pirnitz árnyékában keressen oltalmat.

- Most már igazi apostolok önök!... - mondá nekik Romaine, karjaiba szoritva őket. - A fájdalom fölszabaditotta önöket!

*

Egy esztendőnél nagyobb idő telt el ezóta a válság óta akkoráig, mikor a nagy mü sikere révén feltámadt ellenségek szövetkezni kezdettek...

Termékeny esztendő volt: az iskolát megépitették, berendezték, felavatták; tizenkét hónap elég idő volt arra, hogy kedvükre alakitsanak át vagy harmincz növendéket, a kik alkalma- saknak látszottak arra, hogy részt vegyenek az ipari oktatásban, a mely mesterségre tanitja őket és az erkölcsi oktatásban, mely a feminista tanitást vési fejükbe; számuk a legközelebbi beiráson kétségtelenül megkétszereződik. Ugy látszott, ugyanaz a buzgalom, ugyanaz a jövő- ben való bizalom lelkesitette a hét nőt, a ki vezette és oktatta a harmincz növendéket.

De az átható tekintet, a mely megszokta már a lelkek kémlelését, elámult volna rajta, a mikor leszállván ezeknek a nőknek szivébe, vérzőnek látott volna ott nem egy rostszálat, a mely a multhoz füzte őket még nemrégiben. Ebben a latin országban - nem ugy, mint Amerikában, Skandináviában, sőt Angolország és Németország bizonyos vidékein is, ahol feminista hagyomány virágzik már - minden felszabadult nő szakit előbbi környezetével...

Hányszor nyomult könny Craggs Daisy és társának, Soubize Genevièvenek szemébe, a mikor titkon visszasirták a könyörületességben töltött bohéme-kort, Ségur-avenue-beli lakásukat, a hol könyvek és vegyészeti szerszámok összevisszaságában éltek - s egy jámbor félbolond nő szolgálta őket, a kit Daisy szedett volt föl az utczán... Mennyire nyomasztotta őket a szinte kolostori rend, de a melyet még is elfogadtak, a melyet ők akartak!... Geneviève egészsége is megsinlette az uj életet: ideges rohamok, a melyeket Daisy eltitkolt, gyötörték megint rettenetes éjszakákon...

Még Hespel Duyvecke is, a fehér husu, békés szemü, nyugodt Duyvecke is gyakran vissza- visszanézett a mult felé. A mikor nemrégiben mint egyetemi hallgató a Cujas-utczában élte meg tiszta és munkás életét, megkedvelte egyik szomszédjának, valami Rémineau nevü faszobrász özvegyének kis fiát; és mióta elhelyezkedett az iskolában, bizonyos volt benne, hogy a gyönge, nyápicz gyermek elpusztul bele, hogy hosszu időközönként láthatja csak

»Vecke mamust«, mert így hivta.

Heurteau kisasszony, komoly és csendes természetü nő létére, kétségtelenül jól érezte magát az iskola és a feministák körében; csak azt kivánta, bár volna az intézet nyilvánosabb, hivatalosabb szinü.

A mikor titkon egybevetette sorsát azokkal a társnőiével, a kik állami iskoláknak lettek igaz- gatónői, kelletlenül türte csak Pirnitz Romaine makacsságát, melylyel ez elutasitotta a város és a kormány támogatását...

A mi Leát illeti, valahány társnője, mind tanuja lehetett, hogy tulságos buzgalommal is dolgozott az intézet boldogulásán; hogy fáradhatatlan törekvéssel adta ki minden erejét; hogy növendékei imádták, a tanitónők pedig tisztelték, mint az erős szüz mintaképét...

Ő maga elzárta szivét a zavaró gondolatok, az ellágyitó visszaemlékezések elől... És mégis hányszor érte rajt’ magát, hogy a mult levegője füröszti!... Hány önkéntelen álom idézte föl azt az apple-tree-yardi délutánt, menyasszonyi sétáját Györgygyel a parkokban és London suburb-jeiben1 és mindennél inkább azt az egyetlen csókot, a mit a kocsiban váltottak egyszer este, a mely Richmondból vitte haza őket!...

Ingerültségében és megalázottságában ilyenkor felfortyant benne a dacz és a lázadás:

- Még is én győztem! - gondolta magában. - Önként váltam meg Györgytől. Láttam azóta megint, de nem engedtem...

Csakugyan volt vele találkozása Párisban, néhány hónappal azután, hogy elmenekült London- ból...

György Olaszországból jött meg akkortájt, a hol megkisérlette, hogy az uj müvészet és az uj ég látványával üzze el magányos bánatát; és Leának ugy tetszett akkor, mintha megváltozott volna: férfiasabbnak látta és kevésbé tisztának; az álom rovására beleszeretett az életbe; megváltozott, mint minden barbár, a ki valaha latin földet tapodott; Olaszország büvös hatása alatt ráakadt önmagára, mint a hogy az Éjszaknak számtalan müvésze, Goethe, Shelley, Björnson Björnsterne.

György könyörögve kérte, hogy kövesse, hogy feleségévé akarja tenni s megtagadta egyben a misztikus jegyesség agyrémét. És Lea talán enged is, ha Pirnitz néhány szavával vissza nem tartja:

- Ez az ember azt állitja, hogy megváltozott, - mondta az apostol - azt állitja, hogy az élet megnyilatkozott neki... Nos hát, tudja meg, Lea, mi nyilatkoztatta meg neki az életet... Asszonyi édelgés. Uj élvezetre, uj kéjre akadt, most hát önön akarná kipróbálni. Örökös rabszolgasággal kinálja...

György, a ki valótlant mondani nem tudott, nem volt képes meghazudtolni Pirnitz jöven- dölését. Le volt győzve ettől fogva: méltatlankodó jegyese vonakodott követni.

Azóta mi hirét sem hallotta Lea Györgynek; nevét sem ejtette ki többé... De lázadó gondolatai örökké csak a távollevő körül forogtak. És valóságos dühvel szentelte magát tanitói és apostoli hivatása kötelességeinek; fölemésztette vele egészségét, de megnyugvást, feledést találnia azért még sem sikerült. Sőt ugy látszott, hogy az emlékek dudvája napról-napra mind sürübben, mind elevenebbül hajt ki. Lea rémülten látta, mint lepi el ez az ártalmas dudva a mübe vetett hitét, a lemondásra való hajlandóságát, sőt Pirnitzbe vetett bizalmát is, - szivének minden ép hajtását...

*

A hét alapitó közül csupán Pirnitz és Frida volt ment a mult emlékeitől, az ő szemük változat- lanul a jövendőre meredt, az eszme kibontakozására. Pirnitz más fajnak volt gyermeke; az ő fajának már előző nemzedékeit is megszállta volt a nő felszabaditásának vágya. Frida kivételes virágszál volt, a mely franczia földben bocsájtott indát és szökött szárba s a talajnak mosto- hasága és a viszontagságok ojtottak belé erőt... Ők ketten tették ki a münek igazi izomzatát; és ha a münek, a melyet kivülről ellenség fenyeget, belül pedig a bomlás gombái aknáznak alá, el is kellene enyésznie, ők elég bátraknak érezték magukat, hogy megépitsék ujra másfelé...

1 Külső város.

IV.

Néhány nappal azután a beszélgetés után, melynek során Quignonnet, Minot abbé és Duram- berty Jude kicserélték a Pirnitz Romaine müvére vonatkozó nézeteiket, délelőtt tizenegy óra tájt egy bérkocsi állott meg a rue des Vergers-i iskola előtt; a kocsin az a bizonyos, disznó- bőrből való utiláda, a melyet nagyon jól ismer az, a ki Angliában járt valaha.

A kapu rögtön feltárult és Pirnitznek törékeny árnyékalakja futott az utas felé, a ki akkor szállt ki éppen a bérkocsiból. A vendég termetes egy asszonyszemély volt, a kinek szabályos vonalu arczán, melyet a szürkülő szőke hajfonatok közül előtetsző háj nehézkessé tett, hajdani szépség nyomai látszottak még.

- Herminie!

- Én kicsi Romaine-om!...

A két nő jó ideig ölelkezve állt a küszöbön.

Mig a kapus kifizette a kocsist, meg levette az utiládát, Pirnitz Romaine hosszukás, áttetsző kezében szorongatva Sanz Herminie vaskos és husos kezét, ezt mondá:

- Mennyire szerettem volna elébed menni az északi pályafőre!... De negyed tizenegyig az idősebb növendékeknek tartok előadást... Ugy gondoltam, nincsen jogom elmulasztani az órát a magam kedvtelése miatt. Nem veszed rossz néven, ugy-e, nem?

Sanz Herminie megszoritotta barátnője kezét.

- Dehogy. Hiszen tudod nagyon jól, én is azt tettem volna, a mit te.

A kapus, a ki vállán czipelte a kis sárga ládát, elébe került most a két nőnek a homokos, ákáczczal beültetett udvaron...

Az iskola épületei nagy ablakaikkal, faïence-diszes falaikkal s a pántok kékes árnyéklatu vas- diszitése csillogott a napfényben. Pirnitz, a ki kettejük közül a könnyedebb volt, elhagyta Sanznét, a ki kinosan tudott csak járni.

- Nagyon gyorsan jársz... - mondá s megállott, hogy lélekzetet szivjon, azután Romaine gyermekies vállára tevén kezét, leült az udvaron egy padra. - Te csak ma is olyan fürge vagy még, mint tizenötéves korodban... Bezzeg én rettenetesen vénülök.

- Hát ugy van a dolog, hogy én már már tizenötesztendős koromban is olyan voltam, mint ma: arczom egy kis jámbor vén leány arcza volt...

Sanzné szemügyre vette a szomszédos épületeket.

- Nagyon szép itt minden! - mondá azután. - Nagyon jól terveztétek és vittétek ki a párisi szakiskola czéljaira.

Pirnitz mosolyogva vetette ellene:

- De még sem olyan fényes, mint a Free College!

- A Free College, kérlek, arisztokrata intézet. De különben még az is tulságosan egyszerü volna szakiskolának - tulságosan »mühelyszerü«, ha azon eszmék nyomán indulna az ember, a melyek mostanában Londonban diadalmaskodnak... Templomokban szeretnének már tani- tani... No de már mehetünk!

Az épületek bal szárnya felé tartottak s benyitottak az egyik házba.

Miközben a lépcsőn fölmentek, Pirnitz fölvilágositotta barátnőjét:

- Szobád szomszédos az enyémmel - s hogy Sanzné minden lépcsőfokon meg-megállt, foly- tatta - az a kedves Sûrier Lea, az, a kivel Londonban megismerkedtél, engedte át neked. A mig velünk leszel, ő majd testvére szobáján osztozik.

- Hogy van a két szép testvér? - tudakolta Sanzné, a mikor végre fölértek a második emelet lépcsőkanyarulatára. - Jókedvüek még és sokat dolgoznak-e?

- Frida, igen. De Lea már nincsen olyan jól...

A kapus, a ki lerakta terhét, visszajött. A szoba küszöbén érte a két nőt. Pirnitz angolul fejezte be mondatát:

- Lea is poorly. I am afraid of consumption.2

Mikor benyitottak, ujját ajkára tette s szemeivel a szomszédos szoba ajtaja felé intett.

- Az ő szobájuk, - suttogta halkan.

- Ah! - kiáltotta Sanzné s mélyet sóhajtva, levetette magát egy karosszékbe. - Hiába, már én szakitottam a lépcsővel... Iskolátokban, ugy látszik, nincsen felvonó... De azért kedves egy hely ez... Micsoda világosság, micsoda levegő!...

Pirnitz, balkezét a kandalló párkányára támasztva, mellette állt s le nem vette kedves apostol- kodó társáról két szép mágneses szemét, a melyekben ragaszkodó öröm csillogott.

- Csakhogy látlak, Minnie! Csakhogy enyém vagy! Minő boldogság! Haszontalannak és tökéletlennek tetszett nekem minden, a mit tettem, a mig meg nem mutattam néked... Milyen könnyü és minő gyümölcsöző volna a munka, ha közel volnál hozzám!

- Gyakran gondoltam erre én is... - felelte Sanzné. - De hát mi, munkások, nem vagyunk annyian, hogy ki-ki maga választhatná meg társát: mindenik szőlőtőke lefoglalja egyikünket. De azért Romaine, ha távol vagyok is tőled, veled vagyok akkor is mindig. Valahányszor valami kétes körülmény dolgában kell döntenem, reád gondolok s kérdem magamtól: Vajjon mit tenne Romaine? - És a te drága szemed olyankor megfelel kérdésemre, világossággal tölt el.

Könny nyomult föl Herminie szempillájára.

Pirnitz megcsókolta barátnője korai redőit homlokán, a szürkülő hajfonatok között.

- Gondolatban soha meg nem váltam tőled, - mondá. - De ha a gondviselés ugy akarná, hogy életünk együtt érjen véget, boldog volnék...

Néhány pillanatig hallgatag gondolkozott el mind a kettő.

Azután Pirnitz megrázva fejét, mintegy, hogy elüzze az álmok továbbfüzését, kérdezte:

- Meddig maradsz nálunk?

- Kevés hiján egy hétig. Hiszen tudod, amolyan tapogatódzásféle ez az utazásom. Nehány Free Collegebeli növendékem fejébe vette, hogy intézetünk fiókot nyisson Párisban, hogy itt azután tökéletesithessék magukat a franczia nyelvben... Családjaik önként felajánlják reá a szükséges pénzt; hiszen tudod, az angolok bőkezüek a nevelésügyi dolgokban. Arról van szó, hogy megfelelő helyiségre akadjunk; egyik segédünk azután berendezi majd. Ennyi az egész. Azt hiszem, öt-hat napból kifutja?

2 Lea szenvedő. Félek, hogy elsorvad.

- Keresgéltem már helyetted drágám. Délután sorra járjuk majd a házakat. Micsoda öröm, hogy veled járhatok!... Nagyon boldog vagyok. És hidd el, szükségem volt jelenlétedre. Mert komoly gondjaim vannak.

- Lea?

- Elsősorban ő... Azután egyebek... ujabb fajták, a melyekről nem irtam még neked.

- Az iskola dolgában?

- Abban.

- De a mikor mindennel olyan szépen boldogultok!

- Boldogulunk még ma. De a holnap már nem biztos... Megmagyarázom majd.

Ebben a pillanatban feltárult a szomszéd szoba ajtaja: egy magas termetü, nyulánk, sötét mályvaszin, egyszerü és kaczérság nélkül való ruhába öltözött ifju leánynak árnyékalakja jelent meg; arcza sápadt és rajongó kifejezésü volt, szép szeme világoskék, sürü haja pedig gesztenyeszin... Hogy meglátta Sanznét és Pirnitzet, megállott, ugy fogta kezével az ajtókilin- cset.

- Beljebb, Lea, - biztatta Pirnitz - kerüljön beljebb...

- Bocsánat... azt hittem... rajzolóasztalomat szobámban hagytam...

Arczát, a mely addig szinte áttetszően fehér volt, pirosság öntötte el hirtelen, rohamosan, a mely még a szemek lágy tisztaságát is elhomályositotta. Sanzné fölemelkedett:

- Nem ismer rám?

- Dehogy nem, asszonyom... Bocsásson meg. Annyira meglepett, hogy szobámban találtam valakit. Pedig együgyüség, mert tudtam, hogy meg fog érkezni... Hogy van, asszonyom? Frida boldog lesz, hogy viszontláthatja.

- Én is - felelte Sanzné - igazán nagy örömmel látom viszont. Jól emlékszem még azokra a hónapokra, melyeket a Free College-ben töltött. Oh, bizony azóta sem akadtam olyan segitőtársra. Azért jött el hozzám állitólag, hogy megtanulja, mint kell vezetni egy iskolát. De két hétbe se telt s már jobban értett hozzá, mint magam. Minő tiszta értelmesség és micsoda szigoru lelkiismeretesség!

Lea elnézte Sanznét; a pirosság elenyészett lassan-lassan arczáról, a mely feltünő halaványra vált megint, mint rendesen.

Azt hitte volna az ember, hogy magával beszél; mormolás volt, a mit mondott:

- Free College... London... milyen messze való mindez innen... és hányszor rémlik ugy, mintha tegnap lett volna. Megérkezésünk a Temzén, a szürkületben... Craggs Edith, a ki furcsa wesleyi öltözetében várt reánk a fresh-warfi hajóhidon s elvezetett bennünket abba a szobába, melyet ön választott számunkra az Apple-Tree-Yard-ban... És látogatásunk a Free Collegében még aznap este... Emlékszik-e még asszonyom?...

- Hogyne emlékezném! - felelte Sanzné. - Éppen az együttes nevelésről volt felolvasás nálunk akkor este, hogy Edith elhozta önöket hozzánk... Egy amerikai nő volt a felolvasó, miss... Hogyan is hivták?

- Miss Smithnek, - felelte Lea - Smith Ada.

- Igen, az volt... A felolvasás után Edith bemutatta önöket nekem s én rögtön azokra a kedves franczia lányokra ismertem magukban, a kikről Pirnitz annyit irt nekem... Még most is látom önöket a párisi nők elegáns gyászruhájában... Ön, Lea, ön, noha bátor leányka volt, még is

sirva fakadt arra a gondolatra, hogy másnaptól kezdve dolgozni jár majd Edithtel Clariss and Sons-ékhoz, holott testvére velem marad a Free Collegeben.

- Derék Edith! - suttogta Lea. - Legkedvesebb társam volt ő Londonban. Vagy tiz hónap előtt meglátogatott bennünket Párisban; egy methodista kongresszus üléseire járt el... Azóta hirét sem hallottam. Hogy van?

- Magam sem láttam - felelé Sanzné - jó ideje... A mikor legutóbb találkoztunk, kijelentette, hogy oda szeretné hagyni Clariss gyárát; ugy vélte, hogy mint a munkásnők felügyelője, nem mivelt elég jót. A betegápolók hivatása - a nurse-eké - csábitotta...

Elhallgatott.

De Lea nem hallgatta már akkor. Fátyol borult arczára. Pirnitz magához vonta a fiatal leányt és anya módjára csókolgatta.

- Drága kicsikém! Drága kicsikém! - suttogta...

Lea szótlanul bontakozott ki karjából... A visszafojtott zokogásnak áradata forrongott keblé- ben...

Egyetlen szót nem tudott mondani és elfeledkezvén róla, hogy keresett valamit, hirtelen kisietett a szobából.

- Szegény gyermek! - mondotta Sanzné. - Ugy látszik, sulyos csapás érhette.

- Jelenléted és a miket mondottál tulságos élénken idézték föl neki azt az időszakot, a melynek emléke kiforgatja mivoltából... Hiszen ugy-e ismerted a történetét?

- Ismerem... az Ortsenek... György és huga, Tinka... Miután Lea és Frida elutaztak már Londonból, Tinka elmondott mindent... Egygyel ismét több bizonyságát nyertem annak, hogy bizonyos eszméket, bizonyos szokásokat lehetetlen áthonositani és hogy az éghajlatnak és a fajnak különbözősége az erkölcsök különbözőségét jelenti. A regényes Tinka a felé a miszti- kus jegyesség felé vitte Györgyöt és Leát, a kik szerették egymást, a mely mindennapi és lehetséges a skandináv országokban, de meg nem fér egy latin nő vérmérsékletével... A dolog végét ugy-e, tudod?

- Tudom, - felelte Pirnitz. - Mikor szegény Lea nénjével egyetemben megjött Londonból Párisba, én vettem oltalmamba; olyan szégyen bántotta, a mért meglepette magát gyöngeség- től, a mért eltürte egy perczre jegyese szeretkezését, a minőt a jóvátehetetlen bukáson érez az ember. Én megszilárditottam elhatározását. Lea, testvére mellett s az én oldalamon apostollá lett. György, Olaszországból hazatéret, el akarta hóditani tőlünk; de én meg tudtam tartani.

- Ezt cselekedted volna, Romaine?

- Hibáztatsz érte?

- Nem hibáztatlak. A magaválasztotta hajadonság nyilvánvalóan annyira fölöntes helyzetet, olyan lelki arisztokrácziát jelent a nőre nézve, hogy a kik neki tudják szentelni magukat: kiválasztottak. De az élet megmutatta nekem, hogy nem mindenik nő tudja. A jövő Évája, a new woman3, a kit Tennyson emleget, kivétel. Az erős szüz, a kiről egész életünkben azt álmodtuk, hogy megalkotjuk, még ritkább. Nem lehet azt ugy megnevelni, mint a gyümölcsöt az üvegházban. Magától nő, nyilik az. Ha Leában csakugyan választott lélek dobog, helyesen cselekedtél. Ha nem... jobb lett volna tán neki a házasság...

3 Uj asszony.

Pirnitz, a kinek ibolyakék szinü szemebogara mozdulatlanul helyezkedett el szemének tiszta zománczában s a maga fájdalmas szépségében mélázó hangulat áradt ki belőle, azt felelte:

- Azóta a nap óta, hogy György és Lea válását dülőre vittem, gyakran elgondolkoztam ezeken a dolgokon. Gyakran kérdeztem magamtól, mikor a legnagyobb gyötrelem kinzott, látván azt a gyermeket, a ki áldozatába belehal: »Helyesen cselekedtem-é? Jogom volt-e hozzá?«... És elképzeltem, hogy ha György eljönne ide megint, mint a hogy eljött nyolcz hónap előtt és követelte a szerelem nevében jegyesét s a házasság, a család révén való boldogságot igérte neki... Azt kérdeztem magamtól, hogy ma, a mikor tudom, mennyit szenvedett Lea azóta, megtenném-e megint azt, a mit megtettem?

- Nos?

- Hát meg... megtenném. Azt mondanám Leának, a mit akkor mondottam volt s a mivel visszatartottam: »Az asszonyok megtanitották ezt az embert arra, mi a kéj; most önnel szeretné... Az örökös rabszolgaságot kinálja«... Herminie! Te, a ki választott testvérem voltál mindig s a kinek gondolatai az enyéimmel cseperedtek föl, te nem mondhatod, hogy nincsen igazam!... Ez a gyermek megszabadult már egyszer: visszavethettem volna-e a szolgaságba?

Sanzné hallgatott kis ideig.

- Igazad van, kétségtelenül igazad. Azon munkálkodtál, hogy felszabadits egy lelket. Elkép- zelheted-é, hogy hibáztatlak érte?... Csakhogy nekem nem volna hozzá annyi bátorságom, mint neked... Nem én voltam kettőnk közül mindig a kevésbbé hőslelkü? És aztán... Lea annyira ragaszkodó... György olyan vonzó egyéniség!... Ők ketten megszépithetnék a szerelmet és a családot.

Vig gyermekhangok zaja akasztotta meg beszélgetésüket.

- Lea családja, ez az ő családja, - látod? Azt hiszed, hogy nem volna már ő méltó az áldozatra? A nyitott ablakon át megmutatta a tantermekből kicsődült növendékek csoportját.

Pihenő előzte meg az ebédet. A nagy melegség megakadályozta a mozgalmasabb játékokat, a melyeket meglehetősen üztek a növendékek: croquetező és tekéző csoportok alakultak hama- rosan; néhány különvált gyermek a kertbe ment, arra a szabad térségre, a mely munkálko- dásuk számára volt fentartva. Mások egyszerüen egymás dereka körül öltve karjukat, sétáltak.

Teljes szabadsága volt mindannyinak; nyugalom idején csupán az olvasást tiltották meg, hogy a fáradt elme megpihenhessen.

Sanzné a nevelő figyelő kiváncsiságával nézte a növendékek járását-kelését.

- Igazán bájosak ezek a kis leányok pirosöves fekete ruhájokban, csengő hangjukkal s élénk- ségükkel, a mely rávall arra, hogy franczia gyermekek. El sem hinné az ember, hogy a nép gyermeke mindmegannyi!

- Pedig kétharmaduknál több népiskolákból és árvaházakból került ki. Óh, ha akkor láttad volna őket, a mikor ide kerültek!... A hagyományos neveléssel járó képmutatás kiforgatta őket mivoltukból; sem őszinték nem voltak, sem kedvük a munkához, sem akármiféle egyénisé- gük... Szerencsére megvolt bennük a gyermekkor hajlékonysága... Egy esztendő sem telt belé s ime ezekké változtak, csupán annak segitségével, hogy az igazságot mutattuk mindig, s hogy példával szolgáltunk nekik... A seprője szót sem érdemel: összevéve négy növendéket tettünk ki csupán, azokat is az első hónapokban... Most már a polgárság is közeledik felénk. Boldogulunk, a nélkül, hogy hivatalos vizsgálatnak tennők ki növendékeinket, mert, mint a La Manche-on tul, itt is meghonositottam a testimonial-októl való borzadást; bizalmuk van tani- tási rendszerünkhöz. A közeli helységekben, a Párissal szomszédos negyedekbe, a kis leányok

kinozzák családjukat, hogy beléphessenek hozzánk. Ha meghallgatnók kérésüket, a legköze- lebbi beiráskor megtelnének épületeink...

- Hát a pénz? - tudakolta Sanzné.

- Eddigelé nincs benne hiányosság... Sainte-Parade kisasszony, az alapitó bőkezüen fedezi az iskola költségeit.

- Persze, gazdag nő.

Pirnitz kételkedő mozdulatot tett.

- Ki tudhatná azt? Spekuláczióinak csinjáról, binjáról nem szól senkinek. Csupán a nyeresé- geiről ad hirt. Mert ez a vén kisasszony, a ki különben igazi szent, spekulál. Oh, az irgalmas- ság érdekében. Szeretne milliókat elkölteni... Egy Michel nevü ügynök kezében van, a kinek révén eddig nagy összegeket nyert. De holnap?... Elgondolni, hogy mindazt, a mit itt alkot- tunk, mindazt, a mi most virágzik, egy tőzsdei csinytevésnek köszönhetjük... Ugy-e, borzasztó ezt elgondolni?

- Azon kellene igyekezni, hogy megszabaduljatok tőle.

- De édesem, nem vagyunk mi Amerikában, vagy Angliában, a hol, a mint intézetről, iskoláról van szó, ömlik az arany. Ha Sainte-Parade hirtelen el találna hagyni bennünket, nem tehet- nénk egyebet, minthogy segitségül hivjuk a francziák örök gondviselését...

- Az államot.

- Azt... Hiszen érted, hogy visszariadok ettől. Intézetünk igazgatónője, Heurteau kisasszony, a ki egyetemi hallgató volt azelőtt és nagyon értelmes leány, szivesen hajlanék reá. Négy- szemközt szólva, gyanitom, hogy egy kis honvágy bántja az állami iskolák rendje után... De ha arra gondolok, hogy iskolánk az állam, vagy a város intézménye lesz, mintha a halálát látnám... A lélek alakitásán dolgozunk mi. Azon a napon, a melyen nem alakithatjuk tulajdon eszméink szerint, intézetünk olyan lesz, mint a többi, mint annyi más; pajkos, érzékies és önző gyermekeket nevelünk. Akkor azután nem tehetnénk egyebet, mint hogy másutt próbál- kozzunk a magvetéssel...

Lemondó szomoruság csillogott Pirnitz szemében, a miközben ezeket mondta; de érezte azért az ember, hogy semmi baj, semmi kelletlenség nem tudná megfosztani bátorságától.

Mind a ketten eljöttek az ablaktól.

Sanzné a kandalló tükre elé állva, leoldotta kalapját, azután felnyitotta uti-ládáját s kezdte kiszedegetni belőle a pipere-czikkeket.

- A nyolcz hónap óta mi lett Ortsen Györgyből és Tinkából? - tudakolta Pirnitz.

- György, Francziaországból visszatéret, alig egy hétig maradt Tinkával, rögtön azután elutazott Larmsoë-be, Finnországba, szülőföldjére, a hol hugának férje élt két kis leányával, Carolával és Idával. Tinka beszélte utóbb, hogy György rávette Ebner tanárt, hogy ismerje el természetes leányát; illő hozománynyal szinte azon nyomban férjhez adták egy becsületes kereskedőhöz. Szerencsés megoldás volt ez, a mely kibékitette az igazságot s az erkölcsöt és senkit sem sértett. Mikor ezzel megvoltak, Ebner és két kis leánya Györgygyel Angliába tért vissza, hogy Tinkával találkozzanak. György befolyására kibékült a férj és feleség... Láttam, milyen egyetértően és boldogan él a család Londonban majd egy félesztendő óta.

- György boldognak látszott-e vajjon?

- György sokkal erélyesebb ember, semhogy elárulná titkait. Sohasem hallottam beszélni se Fridáról, se Leáról... Ugy látszott, ugyanazzal a rideg akaraterővel, a melylyel hajdanában magára parancsolta, hogy szeresse az életet és kiélvezze azt...

- Nők szerepeltek-e életében?

- Tinka, a kinek révén tudom, a mit tudok, azt erősgette, hogy bátyja erkölcsei épp olyan tisztáknak maradtak Leával való szakitása óta, mint voltak olaszországi utja alatt. Különben, noha a testvérinél nagyobb bizalmasság füzte őket egymáshoz, György sohasem emlitette jelenlétében Leát és más nőre sem tett czélzást.

Elhallgattak kissé. Azután Pirnitz kezdte a kérdezősködést megint:

- Elutaztak Londonból?

- A tél végeérhetetlenül belenyult a hóba és ködbe. Tinka, kiváltképpen pedig György, borzad a londoni téltől... Hogy az Ebner-család otthona helyreállott most megint, Tinka nem szán- dékozik egyhamar visszamenni Finnországba. Februárius végén az egész család Cornwallbe utazott azzal, hogy ott várja meg a tavaszt... Hiszen tudod, Cornwallben a tél majd olyan enyhe, mint délszakon.

- És azóta?

- Nem igen sürün vettem hireket róluk. Távollétük első hónapjában kétszer irt Tinka. Penzance-ban telepedtek meg mindannyian, csak György nem; ő szanaszét czirkált a tengeren egy halászcsónakon; különös kedve támadt a megerőltető testgyakorlatokra... Négy hónapnál nagyobb ideje sem Tinka, sem családja nem adott életjelt... Egy svéd lapban, az Aftonbladet- ben olvastam, hogy Tinka regényt készül kiadni, a melynek ez lesz a czime: Powell William két testvére. Egyebet nem tudok róluk.

Miután Sanzné beszélgetés közben kirakta kis ládájának tartalmát és elhelyezte volna szekré- nyében, ezzel a kérdéssel fordult barátnőjéhez:

- Kedvesem, merre van a fürdőszoba?

- Óh, bocsáss meg, - felelte Romaine - csak eljár a szám, beszélek, beszélek s elfeledem, hogy utról jöszsz és hogy nyugalomra, meg frissülésre van szükséged... Jőjj velem... Majd én meg- mutatom... Körülbelől szemközt a szobáddal...

A fürdőhelyiség három, eléggé tágas, kimeszelt szobából telt ki, a melyeknek mindegyike bádogkáddal és zuhogtató-készülékkel volt fölszerelve.

- Hát bizony ez sem olyan fényes, mint a Free College-ben, mi? - kérdezte Pirnitz mosolyog- va. - Hja, a ti nikkeles, fényezett mahagonifába foglalt fürdőkádaitok nagyon drágák nekünk. Elhinnéd-e, hogy a mi szegényes fényüzésünk is ritka valami a párisi iskolákban? A szülők elámulnak meglepődésükben, a mikor megtudják, hogy növendékeink naponkint fürdenek... No rajta! magadra hagylak... A lepedő itt van ebben a szekrényben. Nálunk az a szokás járja, hogy ki-ki a maga szolgája....

- Csak ugy, mint a Free College-ben! - felelte Sanzné. - Viszontlátásra!

*

Pirnitz szobájába indult vissza; a mikor Frida szobája mellett haladt el, zokogásnak és sóhajtozásnak hangját hallotta ki onnan.

Tétovázott egy pillanatig a bezárt ajtó előtt. De azután elhatározottan nyitott be rajta. Lea volt a szobában, a rögtönzött ágyon ült, a melyet nénje ágya mellett állitottak fel.

A hogy észrevette Pirnitzet, felszökött, mintha futni s menekülni akarna. De bátortalan mozdulattal visszaroskadt ismét s előtünt ekkor könnytől nedves arcza. Félig felbomlott szép gesztenyeszin haja elfödte homlokát és arczát.

Pirnitz leült melléje és megfogta kezét:

- Lea! én drága leányom...

A fiatal leány Pirnitz szemébe nézett, mintha megnyugvást akart volna belőle meriteni; és a két szemnek mágneses ereje szinte azonnal éreztette csalhatatlan hatását.

Lea zokogása elállott, könnyei megszikkadtak orczáján, melyet sós vizök felmart.

- Valami nagy bánat, valami ujabb bánat? - tudakolta az apostol. Lea fejével intette, hogy nem.

- Akkor bát mi baja?

- Haragszom magamra! - mondá a fiatal leány halk hangon. - Gyönge vagyok... Nem érek én semmit.

- Azért, hogy Herminie látása felkavarta szivét? - mondta Pirnitz mosolyogva - ezért véli magát gyöngének és legyőzöttnek?... Hát megmondjam?... Sanzné, meg én csodáltuk hősies- ségét...

- Én, - folytatta Lea olyan ridegséggel, a mely szokatlannak tetszett a finom ajakon - én nagyon megvetem magamat.

És Pirnitz nyakába csimpajkozott két karjával:

- Óh!... Romaine... nem érek én semmit... nem érek semmit... Egész erőm cserben hagyott... És én... nem tudom már... nem... nem tudom már, nem csalom-e önt azzal, hogy itt maradok ön mellett... a többiekkel,... hogy nem felháboritó hazugság-e az életem!

- Nem értem! - mondá Pirnitz. - Az ön élete hazugság? Lelkemre mondom, nem értem.

Egészen halkan sugva Pirnitz fülébe, de tagolva a szavakat, mintha kényszeritené magát a beszédre, felelte Lea:

- Igen. Hazudok. Magammal szemben szégyenlem magamat. Itt vagyok önök között; ugyan- azt teszem, a mit önök; buzgalommal hirdetem, dicsőitem, mint önök, a müvet, a melyet alkottunk... Duyvecke, Geneviève, Heurteau kisasszony, Sainte-Parade kisasszony és ön, Romaine!... olyan számba vesznek engem, mintha önök közül való volnék én is. Ugyanazt a tanitást hirdetem kisleányainknak: a nő felszabaditását... A fiatal leány emanczipálását... A jövő Éváját... Az erős szüzet... Ajkam csak ezekről a dolgokról beszél... És éppen ez ingerel...

- Miért?...

- Mert a lelkem nincsen abban, a mit mondok! - kiáltott fel a fiatal leány. - Hiszen én nem gondolkozom, én nem élek igazán önökkel... Azt mondom önnek: hazudok és ez a hazudozás elviselhetetlen...

Lefejtette karját Pirnitz nyakáról, fölkelt és végigrótta néhányszor a szobát:

- Ha tudná, mekkora az üresség bennem!... Nem vágyódom már én semmire és nincsen hitem semmiben... Semmi sincsen már szivemhez nőve... Ha az iskola elsülyedne, vagy leégne holnap... azt hiszem, tétlenül... közömbösen nézném. Mindaz, a mi lelkesitett valaha, idegen- nek tetszik most... Kis kedvenczeimmel... a kiket különös gonddal neveltem, Aubry Alice- szal, Vincent Georgette-tel, Ronacker Lydie-vel, a kiket ugy szerettem, mintha édesanyjuk volnék, a kik fáradozásomat százszorosan megszolgálták:... nos... nem törődöm már velük...

legyen velük, ami lesz... elhagyhatnak... megutálhatnak... mindegy az nekem... Ha halálukat látnám, egyetlen könnyem nem akadna, a melylyel elsirassam őket.... Óh! Pirnitz... Nagyon boldogtalan vagyok én!...

Megmerevült karral, érzéketlenül lesütött szempillával és láztól csillogó szemmel támasz- kodott két kezével Frida ágyára.

Pirnitz, a ki nem mozdult a tábori ágyról, a melyre leült volt, szemét kereste a lázadónak; de Lea lesütötte szemét, mintha rettegne a titokzatos szuggestiótól, a melynek hatását annyiszor érezte.

Könnyiteni akart lelkén, feljajdulni kétségbeesésében. Megkezdte ujra:

- Miért éljek hát akkor itt? Önök között, a kik mindannyian őszinték és tökéletesek? Meg kellene ütődni rajta, hogy önök között vagyok... Hiszen érti, ugy-e, Romaine... Nincs már meg a hitem. Agyam és szivem puszta lett... Nem hiszek én már semmiben... Nem kivánok sem- mit... Bizonyos vagyok benne most már... érti? - bizonyos: nem vagyok alkalmas arra, hogy az olyan kivételes lények nyomán induljak, mint Frida, vagy mint ön.

Pirnitz nem felelt. Lea folytatta:

- Rettentő nagy dolog bánt... Vannak pillanatok, a mikor ugy érzem, mintha kétrét váltam volna... Olyannak jelenek meg magam előtt... a kiről levált minden, a mivel Frida vagy ön felruházott el. Higyje el, hogy ugy látom magamat, mintha más élő teremtés volnék... Látom Sûrier Leát, de olyannak látom, a minő lettem volna, ha Frida már gyermekkorom óta nem idomit, hogy ugy mondjam, ha belém nem ojtja gondolatait és akaratát... és ha közbe nem lép ön, ön, a ki megmozditja a köveket is büvölő tekintetével... No lám!...

Görcsösen markolta meg az ágy réztámláját; mintha elfogyott volna belőle a lélekzet.

- Nos, igen!... valami nagyon közönséges kis izé volnék... nagyon nyomorult, olyanféle párisi leány, mint a többi... Ezt örököltem anyámtól! - Sem Frida, sem ön le nem törli rólam... Lelkiismeretlen apám... a ki nőül vett egy elcsábitott és viselős leányt, mert megfizették érte... anyám... a ki meg tudott nyugodni ebben a vásárban és szeretni tudta... igen... szeretni azt az embert, a ki eladta magát... Óh, gyalázatos dolgokat beszélek!... Romaine! Romaine!... Könyörüljön rajtam... Vegyen oltalmába!... Őrizzen!.. Könyörüljön!...

Alakja hirtelen megrokkant és mint az élettelen báb zuhant Pirnitz lába elé...

Belétemette fejét a gyönge nő ölébe és szinte elterülve a földön, adta oda magát fájdalmának, megnyitván a könnyek zsilipjét...

Pirnitz lassan simitotta végig hosszu, vékony, fájdalmas és szelid ujjaival a zilálthaju fejet: nem szólt egyet sem, csak leste az első pillantást, a melyet Lea felé vet majd.

Félénken bujt elő a hig bronzhoz hasonlatos fürtök közül a fiatal leány homloka majd pedig a szeme.

Alázatos hangon, egészen más fajtán, mint a melyen csak az imént is átkozódott, szólalt meg könyörgően:

- Retteneteseket mondtam... Soha meg nem bocsátja, ugy-e Romaine... Érzem, hogy nem... De ha elhágy, akkor én meg akarok halni...

Pirnitz elfogta végre a tétova tekintetet s ettől fogva urává lévén a fiatal leánynak, megszólalt:

- Kicsi korában Frida beszéli, hirtelenharagu volt Lea... Frida olyankor, mikor látta, hogy a vihar kitörni készül, azt mondta mindig magának: »Megőrülsz, vigyázz!«... s ettől azután le- csillapodott.

- Édes Fédim!

- Az imént is őrült volt egy pillanatig... Nem maga beszélt az imént... bizonyság reá, hogy el nem ismételné most azokat a szavakat, melyeket mondott... Igaza van, a másik Lea mondta azokat... De azt ne higyje valamiképp, hogy egyedül viseli magában az ellenséges társat, a ki türelmetlenül nyög az igazság járma alatt...

- Nem ön! Pirnitz... nem ön... sohasem volt ön nekünk más, mint szentünk a kit imádtunk!... Ön szent.

- Elismételjem még egyszer? - felelte az apostol. - Én, én nem vagyok nő... Nézzen rám!

- Ne szóljon! ne szóljon! - könyörgött Lea. - Tudom, mit akar mondani... Nem akarom hallani... Százszorta drágább ön nekem, mint a legszebbek... Ki az, a kit meg nem tudott hóditani szemével, ha ugy akarta? De ön erős, én pedig gyönge vagyok... Ön jó, én pedig gonosz. El nem tudná képzelni, micsoda megvallhatatlan gondolatok kinozzák eszemet.

- Az a gondolat, hogy elhágy bennünket?...

- Igen, ez a gondolatom támadt... Azt hiszem mégis, hogy soha el nem hagyom önöket... Hová is mennék? Mindennek vége most már... A kiket szerettem, bizonyos, hogy rám sem gondolnak...

Arcza összezsugorodott aggódtában. Folytatta:

- Nem megyek el innen, de már most sem vagyok önökkel. A multban élek... Körülfog, beleburkol magába a mult, nem tudok menekülni tőle. Néha, a mikor látja, hogy lelkem távol jár, ugy-e azt mondja édes hangján lágyan, szeliden: »Lea... merre jár?«... Nos hát! London- ban járok, az Apple-Tree-Yard drawing room4-jában... Clarissnál vagyok, a Walworth roadbeli nagy mütermekben... sétálok Surrey utczáin... Györgygyel. Őt látom az ön Sourdière- utczabeli szobájában, azon a napon, a melyen őriztem az ön butorait, a mikor ideköltöz- ködött... a melyen György meglesett... Vagy azon az estén, mikor az iskolát felavattuk és ő védte ügyét velünk szemben s mikor az ön tekintélye akadályozott meg benne, hogy köves- sem őt. Egyébbel sem foglalkozik eszem, mint ezekkel a dolgokkal... A mi ezenfölül meg- marad számomra a világból, mint a bizonytalan káprázat, ugy rémlik el előttem. És nem csupán képek azok, a mik ostromolnak, tiszta, éles képek, hogy elmossák a valóságot: örökké az elmult eseményeken tünődöm, föl-fölidézem a gondolatokat, a melyek mások tetteit vezet- ték, arra gondolok, mit tehettem volna magam. A képzeletnek munkája borzasztó... Az lesz a vége, hogy meggyülölöm önt és testvéremet, Fédit... Soha, soha nem merném elmondani önnek, mit gondoltam Fridáról!...

- Ha elmondaná, - suttogta gyöngéden Pirnitz, - megkönnyebbülne egy kissé.

- Hát jó!... Sokat gondolkoztam angliai közös életünkön. Láttam ujra, igen, láttam, minő viszonyban voltak egymással Frida és György... Fölidéztem magamban, minő volt Fédi akkor este, a mikor Tinka elmondotta neki elhatározásunkat, hogy misztikus jegyességre lépünk, azon a délutánon, a melyen Hampstead-Heath mezején járkáltunk én és György... Vissza- emlékeztem Fédire, a minő jegyességem idején volt... és arra a napra, a melyen rémülten tértem haza Richmondból... és végre, a mikor itthon, itt, olyan ridegen beszélt Györgygyel legutolsó találkozásunkkor...

4 Társalgó.

- És?... - kérdezte Pirnitz, látva, hogy a fiatal leány habozik többet mondani.

- És... borzasztó valami fordult meg fejemben... de rám erőszakolta magát az a gondolat, belém vette magát... megvetem azt a gondolatot és még sem tudom elüzni. Óh! ne kérdje, Romaine, meg nem mondhatnám... Lelkemre mondom, nem tehetném... nagyon megszégye- nitő egy gondolat...

- Arra gondolt, hogy Frida féltékeny volt önre vagy Györgyre? Lea, Pirnitz keblére hajtva fejét, intett igent.

- Vajjon sejti-e Frida? - kérdezte Pirnitz.

- Óh, dehogy!... A világért se tudja meg!... Azt hiszem, meghalnék szégyenletemben... Ugy-e látja, minő gonosz vagyok... mennyire méltatlan önre...

Fölkelt; szemét földre sütve, várta az itéletet.

- Lea, - kezdette Pirnitz - nem vagyunk urai gondolatainknak; de épp oly kevéssé kell türnünk, hogy ők zsarnokoskodjanak rajtunk. Mentükben kell elkapni őket, a szemükbe kell nézni... Hogy Frida féltékenykednék önre? Amolyan egészen emberi és egészen közönséges félté- kenység bántaná?... Nem hinném; hiszen olyan magasan szárnyal az ő lelke! De ha ugy is volna? Tegyük föl a legvalószinübb eshetőséget, hogy Frida szerette volna, igen, szerette volna Györgyöt, a ki őt nem szerette, a ki önt szerette. Nem annál csodálatosabb volna igy is a viselkedése? Egy jellel sem árulta el indulatát: hiszen ön is csak ma ad hirt róla és még most sem bizonyos benne... Ha véleményemet tudni akarja, hát én azt hiszem, hogy csakugyan féltékeny volt; de főképpen Leájára, önre volt féltékeny. Már akkoriban az volt, a mikor megismerkedtünk ön és én a rue de la Sourdièreben. Ő maga vallotta meg. Gondolja meg, mennyit kellett annak a nagy szivnek szenvednie, a mikor akadt egy férfi, a ki egészen hatalmába keritette önt!...

Lea lehorgasztotta fejét.

Pirnitz fokonkint egyre erősbülő, meggyőzőbb hangon folytatta:

- A mult meghalt, Lea, rá sem kell már gondolnia, rá sem kell gondolnia! A halottak pihen- jenek békén! Ön megkisértetett a földi szerelem által. De ellenállott, önként választotta az erős szüzek sorsát, inkább lett hősies munkása a nők felszabaditásának... Ma még szabad ön. Ez az iskola nem börtön, kapui mindenki számára föltárulnak, a ki el akar távozni... Ön tehát megválhat tőlünk...

- Óh! - sóhajtotta Lea s összetett kezét Pirnitz felé tartotta, mintha könyörögne neki.

- Elhagyhat bennünket. Csakhogy, tudja meg, büntetlenül senki olyan elhatározásokra nem juthat, a minő volt az öné, mikor Ortsen György, Frida és az én jelenlétemben ugy választott, hogy velünk marad... Ha elmegy innen, mivé lesz? Esztendőnél több ideje mi minden történt annak szivében és életében, a kit ön szeretett?... Ki tudná azt?

- Azon a napon, a melyen elváltunk egymástól, - suttogta Lea - azt mondotta, hogy a mig él, örökké feleségének fog tekinteni.

- Azt hiszi vajjon, azt jelenti ez, hogy egész életén át hü lesz önhöz, olyan hü, a milyen ön hozzá?... A mi azt jelenti, hogy soha más nőre nem gondol, soha más nővel nem szeretkezik?... Látom, elpirul... remeg... Pedig mégis ez az igazság! Szakadjon vége az örökös félreértésnek, mely az uralkodó férfi és a rabszolganő között fenforog!... Mig ön néhány érzékeny séta elmosódott emlékei, egy csók miatt, a mely ajkát érte, emészti most magát, a férfi, a kit szeret, talán más nőt czirógat, mintha felesége volna s még csak nem is tudja, hogy árulást követ el ön ellen!

Lea felsóhajtott.

- Képzelje el tehát, hogy visszatér hozzá most, ebben a perczben! Képzelje elkövetkezhető fájdalmát és bukását!... Ugy-e, hogy borzasztó volna?... A távollétnek minden gyötrelme nem jobb-e, mint hogy ilyennek lássa?... Lássa, Lea, önnek volt bátorsága megtenni az áldozatot: adja meg magát és mondja ki, hogy azt visszavonnia nem lehet már. Az az Ortsen György, a kit ön szeretett, nincsen már; és ön sem lesz többé soha az a Lea, a kit György szeretett...

Sulyos könnycseppek gördültek végig megint a fiatal leány arczán. Pirnitz felállott s karjánál fogva a tárt ablakhoz vezette.

A csengő hangja a szünet végét jelezte.

A növendékek felszólitás nélkül, önként hagyták abban a játékot.

Nem vigyázott pedig reájuk senki, nem kellett csoportokba sorokozniok, nem követelt tőlük senki csendet; mindannyian illendőségtudóan mentek az ebédlő-terembe.

De valamennyien a mosdóasztalokhoz indultak előbb, mert az intézet rendje határozottan megkövetelte, hogy a leányok tisztán jelenjenek meg az asztalnál.

Lea komoran nézte el mindezt.

- Ime, ez az ön családja, Lea! - mondotta Romaine. - Az imént mondottam csak Sanznénak is. Késő volna most már megválnia tőlük. Hiszen ön ezeké a kicsinyeké: hisznek önben. Rajta, gyermekem, legyen erős, törülje le könnyeit. Nem szeretném, ha Sanzné figyelmessé lenne bánkódására.

- Sajnos, - mondotta Lea - szeretném, ha sohasem kellene látnom... ha elbujhatnék... Oh, miért hogy becsületére nem válhatok, Romaine!... Miért kisérlette meg, hogy felemeljen magához?

- Magamagának nem válik becsületére, ha türi, hogy olyan nagyon lesujtsa annak az embernek emléke, a ki bizonyára nem is gondol már önre...

- Óh!...

- A ki nem ugy gondol önre, mint a hogy ön reá. Azt szeretném, ha maga szabad volna, igazán szabad...

- Igyekezem majd.

- És meglátja, sikerülni fog. Ez most a válság... Parancsolja meg magának, hogy nap-nap után pontosan megteszi itt nálunk kötelességét s akkor azután meglátja, mint párolognak majd el a gonosz gondolatok.

Az ajtó feltárult; egy magas termetü, barna haju, halavány arczszinü, sötét szemü, tiszta, nemes vonásu fiatal nő nyitott be rajta.

Nem látta, vagy nem akarta látni Lea zavarát s mosolyogva szólitotta meg Pirnitzet:

- Azt mondják, hogy Sanzné megjött; merre van?... A szobájában?

- Nem, Fédi, - felelte Pirnitz - fürdik.

- Igen? Megmutatta neki szobáját?

- Meg.

- Láttad te is Sanznét, Lea?

- Láttam, - suttogta Lea.

Frida megfogta huga kezét és reá nézvén nyugodt, értelmes tekintetével, igy szólott:

- Jól van az ugy, hogy visszajött s hogy ujra látod. Tisztába kell jönnöd a sziveddel. Mi az a kis futólagos kellemetlen érzés; ezután erősebb leszel az emlékeknél. Én is többet gondolok Londonra azóta, hogy Sanznét várjuk, mint különben. Néha el is fogódik a szivem, de, ha a multra gondolva, fájdalom bánt, azt bizonyitja csak ez, hogy ingatag és következetlen lények vagyunk!... Hát segitsük egymást, hogy erősek legyünk!...

Pirnitznek, a ki figyelmesen nézte a két testvért, ugy tetszett, mintha Lea keze megremegett volna nénje kezében és mintha önkéntelen is szabadulni akarna keze szoritásától...

Az apostol szeme, hogy hiába kereste az eltévedettét, megtelt szomorusággal.

- Sanzné a szobájában van már! - szólalt meg Lea. Csakugyan lépések zaja hallatszott ki a szomszédos szobából.

- Néhány pillanat multán Sanzné nyitott be hozzájuk.

- Frida, én gyermekem!

Nem ölelte meg mindjárt, csak fogta két kezét, ugy nézegette:

- Szebb magácska most, mint valaha! - sugta feléje. - Nemes életének visszfénye ragyog arczán. Mennyire örülök, kedves leányom, hogy viszontláthatom!

Megcsókolta a leány arczát mind a két felől.

A két nő mozdulatainak és szavainak magasztossága valósággal megszépitette őket s ez a szépség még Lea fájó szivét is meghatotta.

A hogy elnézte Pirnitzet, Fridát és Sanznét, a három apostolt, a kiknek magasztos lelke vissza- tükröződött arczukon, hirtelen heves szégyenkezés fogta el.

A csengetyü ismét megszólalt.

- Gyerünk reggelizni, - mondá Pirnitz - Herminie alkalmasint éhes lesz... Már csak azzal kell beérned, Minnie-m, a mit növendékeink és mi eszünk. Igaz, hogy egyszerü konyha a mienk, de azt hiszem, mégis jobb a Free College angol konyhájánál.

Mind a négyen bementek, Pirnitz és Lea előre siettek, Frida pedig karját nyujtotta Sanznénak, a ki nem járt olyan gyorsan.

Az ebédlőterem a földszinten volt.

Nagy szoba volt ez is, akár a Free Colleg-é s nemcsak étkezőnek szolgált, hanem felolvasó- teremnek is; de nem volt benne semmi fényüzés, csupán világos és kellemes volt, kissé zöldes árnyéklatu fehér falaival, a mennyezet vakolása alól kitetsző gerendákkal és az udvarra szolgáló, tágas ablaknyilásokkal.

A tanitónők növendékeik között foglaltak helyet s ez az elhelyezkedés a felügyeletnek még látszatát is megszüntette.

A leánykák majd mind körülállták már az asztalokat. Sanzné, Pirnitz, Lea és Frida a küszöbön találkoztak három tanitónővel, a kik társalogtak éppen. Egyiküknek, Craggs Daisynek baba- arcza pörsenéses volt, a mi gyakori jelenség a La Manche-on tuli vén leányoknál.

A másik kettő csinosabb volt: Duyvecke kövér, fehér és szőke, flamand metszésü arcza pedig szép szines; Geneviève kecses és szép termetü, arcza gyürődött, mint a párisi suhanczoké, szeme szép szürke szem, - haja vörös, bőre finom és szeplős.

- Soubize Geneviève kisasszony, - mutatta be Pirnitz Sanznénak. - Ő az intézet orvosa... egyben ő a természettan, a gyakorlati vegytan és az egészségtan tanára is.

Mikor pedig a másik két nő is előrekerült, Pirnitz elsorolta nevüket:

- Hespel Duyvecke kisasszony... Craggs Daisy kisasszony, a ki ir nő és sokáig lakott London- ban... Hiszen ismeri hugát, Edithet?...

Sanzné megszoritotta az elébe nyujtott kezeket. Pirnitz kezdte ekkor a kérdezősködést:

- Heurteau kisasszony nem jött meg?

- De itt van, - felelte Geneviève.

Egy körülbelül negyvenéves, magas termetü s a mennyire igen fekete hajfonatai mögül elő- tünt, kellemes és komoly arczu nő közeledett feléjük a folyosón, könyv volt kezében s azt olvasta.

Hogy odaért hozzájuk, fölvetette szemét és nyájasan rámosolygott Sanznéra.

- Boldog vagyok, asszonyom, - ugymond, - hogy láthatom lady president-jét, a nagyszerü Free College-nak, a melyről annyi csodát olvastam... Hogy tetszik szerény iskolánk?

- Ugyanannak a szabadságnak és igazságnak levegőjét szivom itt is és ez a fődolog! - felelé Sanzné. - A mi kedves Pirnitzünk egyforma nemes nedvet csepegtet minden szervezetbe, a melyet csak megalkot.

Heurteau kisasszony a diszhelyre vezette Sanznét s jobbfelől ült mellé. Frida a vendég másik felén foglalt helyet.

Duyvecke, a ki szintén elhelyezkedett, igy szólt Pirnitzhez:

- Szeretném, kedvesem, ha ma délutánra helyettesitene. Táviratot kaptam szegény Rémineau- tól. Kis fia nem jól van... Veszedelmes láztól tartanak; a jó ember oda van s arra kér, hogy legyek segitségére... Heurteau kisasszony ugy véli, hogy nem vétek vele az illendőség ellen...

Pirnitz azt felelte:

- Magától értetődik, hogy nem, Duyvecke.

Egy szóval sem mondott többet, de átható tekintetet vetett a szőke leányra, a mitől az üde, puha arcz egyszerre kipirosodott, alacsony, sima homlokát a hajszálak gyökeréig ellepte a pirosság.

V.

- Ugy-e eljön doktor ur, megnézi a gyermeket? Számitunk önre!

- Igyekezem majd... ebéd után... Itt lesz még akkorra, kisasszony?

- Oh! hogyne... Addig maradok, a mig csak lehetséges.

- Akkor hát valószinüleg eljövök...

A hanyagul fésült, roszszul öltözött, poros redingote-ú, visszáján kefélt kalapu kerületi orvos, a csigalépcsőn volt már, ugy mosolygott fel a csinos Duyveckere, a ki a korlátra hajolt.

Duyvecke azonban ügyet sem vetett a mosolyra. Még egyszer lekiáltott a lépcsőházba, a melyben eltünőben volt már az orvos hatalmas válla és kalapja:

- Számitunk önre, doktor ur!...

Visszaindult s mikor a homályos lépcsőházra nyiló ajtó becsukódott mögötte, elgondolkozott egy kissé. Azután bement megint a szobába, hol a láztól piros gyermek nyögdécselt álmában.

Rémineau a kis ágy fejénél ülve, virrasztott.

Duyvecke intett neki, hogy kövesse a szomszéd szobába, az ebédlőbe. Az egyszerü környe- zetben fennakadt a szem a természetes fából, gondosan faragott igen csinos Louis XV. butorokon.

Rémineau körülbelől három esztendeje azzal töltötte üres idejét, hogy teljes butorzatot készitett, a melyet eladni nem szándékozott s a melyet titokzatos körülmények alkalmára tartott készen; ezekről azonban bővebben sohasem szólt.

- Nos, mit mondott a doktor?...

Rémineau barna arcza elsötétült; fekete szakálla remegett aggodalmában. Duyvecke megfelelt a kérdésre:

- Estére eljön. Azt mondta, hogy nem komoly a baj, hogy nem veszedelmes természetü a láz...

- Igazán azt mondta, Duyvecke kisasszony?...

- Persze, hogy azt, ha mondom. Csak nem csalom tán meg! Az orvos azt hiszi, hogy csak amolyan jelentéktelen kanyaró, vagy egy kis himlő.

- Terringettét! Ugyan rám ijesztett pedig!... De mégis csodálatos, a mióta ön mellette ül, a kicsike jobban van.

Kezét ökölbe szoritva, szemét a földre sütve, folytatta a szegény ördög:

- Csakhogy lám... Ön nemsokára elmegy, Duyvecke kisasszony... visszamegy iskolájába. Mivé leszünk akkor?

- A mig csak lehet, maradok, ne kinozza magát, Rémi... Visszament a szobába.

A hogy elsuhant Rémineau mellett, emez, a nélkül, hogy a leány észrevette volna, hirtelen lehajolt és megcsókolta ruhája fodrát.

Az éjjeli lámpa bizonytalan világosságot árasztott a szobában. Leültek az ablak közelébe, egymás mellé...

Ott ültek csendben és hallgatták a kis beteg lélekzését. A mennyezeten ringva-rengtek a körök, melyeket az éjjeli lámpa fénye vetett oda. Az utczáról semmi zaj sem hallatszott föl.

...Körülbelől négy esztendeje mult akkor, hogy Hespel Duyvecke és Rémineau megismer- kedtek.

Mikor Duyvecke Hazebrouckból Párisba került, hogy középiskolai tanárnői tanulmányait elvégezze, a mesterember lakása fölött lakott a Cujas-utcza 17. számu házában. Jóllehet egyszerü ház volt, lakosain még sem akadt kivetni való, mert öreg tulajdonosnője, a ki a földszintet lakta, kérlelhetetlen volt erkölcs dolgában.

Rémineau, a ki két esztendeje özvegy volt, különben pedig munkás és félénk ember, meg a szórakozott és szorgalmas Duyvecke, soha jónapot nem váltottak volna egymással, mikor a lépcsőn találkoztak, ha a kis Gaston nincs ott közbenjárónak.

A gyermek, a ki akkor hatesztendős volt, rögtön nagy ragaszkodást tanusitott a gömbölyü formáju, fényes arczu, csinos flamand nő iránt...

Valahányszor meglátta Duyvecket, megállott komolyan, szétvetette apró két lábát, ugy nézte, mint tünik el Duyvecke rózsaszin nyaka és teli alakja. A lakók, a házmesterné s az olyan egyszerü polgárháznak egész bizalmaskodó és fecsegő népsége sorra enyelkedett Duyvecke- kel, az ő »szerelmesét« emlegetve.

Be is mutatták neki a kis hat esztendős szerelmest, a ki csakugyan el is pirult eleinte, meg- zavarodott, nem mert beszélni... De Duyvecke-nek jósága és fürge jókedve nemsokára legyőzte ezt a zavart, a kis Rémineau ugy imádta utóbb, mintha anyja lett volna és ugy hivta csak, hogy »Vecke mama«.

Ilyenformán került érintkezésbe egymással a két szomszédos emelet; Duyvecke, a ki maga volt a szivesség, magára vállalta a gazdasszony nélkül való háztartás gondját, a melyhez vonta őt a gyermek. Rémineau gondviseléseként fogadta Duyvecket, körülvette tisztelettel, áhitatos bámulattal. És a házban, meg a negyedben csorbátlan volt a két ember jó hire, senki sem merészelte azt föltevéssel, vagy rossz indulatu elmagyarázással bemocskolni.

Duyvecke ez időtájt már egyik volt elemi iskolai tanitónője, Heurteau kisasszony hatása alatt állott, a ki odahagyta az állami szolgálatot. És Heurteau kisasszony, a feminista tanitások iránt érdeklődő nő volt az, a ki Duyvecke-nek lágy, alapjában mindennemü okoskodás iránt közömbös lelkét idomitani kezdte. Ő volt az, a ki elkalauzolta Sainte-Parade kisasszony termeibe és megismertette Pirnitz-czel.

Duyvecket végtelenül vonzották a jóságos, a nemes jellemek. A társas életet kedvelte és lelke gyöngéd volt. Szerette Pirnitzet. Szerette Leát, Fridát. Craggs Daisyt és Soubize Geneviève-et. Arra nem volt ereje, hogy ellenálljon ezeknek a nála erősebb akaratoknak és értelmiségeknek.

Egyetlenegy kötelék füzte a Cujas-utczához és még csak gondolni sem akart reá, hogy egyszer csak el kell majd szakitania ezt a kötelékeket; ugy szerette már a kis Rémineaut, mintha édesanyja volna. Természete megerőltetés nélkül beletörődött a hajadonságba csak- ugy, mint Pirnitzé, vagy Fridáé; de szüksége volt két felé irányuló gyermeki szemnek csillo- gására, szüksége egy gyermeki ajaknak csókjaira, szüksége, hogy mosolygós derült hangulatát egy kicsike játéka, kiáltozása, fecsegése élénkitse még inkább...

Mig a saint-charlesi iskola épült, Duyvecke megmaradhatott régi lakásában. De mikor 1897. deczemberében megnyilt az iskola, elkellett szánnia magát, hogy beléköltözzék: közös sorsa volt ez mindazoknak, a kikből Sainte-Parade kisasszony törzskarát összeválogatta.

Rémineau, a ki meghalt volna inkább, semhogy megsejtesse Duyvecke-kal érzelmeit, a melyek szivében forrongtak, nem szólt egyet sem, beérte azzal, hogy meghatott, kétségbeesett pillantásokat vetett a távozni készülőre...

A kis Gastonnak azonban lehetetlen volt megvallani az igazat: a végtelenül izgékony gyermek arcza sápadt volt és abba nem hagyta a sirást, a mióta szó esett róla, hogy az ő Vecke mamája bár csak ideiglenesen is elkészül válni tőlük. Valami mesét kellett kitalálni számára, hogy Duyvecke egyik beteg rokonát megy ápolni, de visszajön majd.

A szegény leány, bár sziveszakadtan, de engedelmeskedett azoknak, a ki életét irányitották. Tudta, hogy a gyermek szakadatlanul utána kivánkozik. És jóllehet Duyvecke, a mikor csak tehette elszaladt hozzá, a gyermek mégis egyre fogyott.

Néhány hét multán Gaston, a ki eleinte bizott benne, hogy Duyvecke visszatér nemsokára, kezdte egészen elvesziteni hitét. Kérdésekkel faggatta még kis ideig apját, a ki nem tudta, mit válaszoljon neki; azután kifogyott belőle a szó, elvesztette étvágyát és szükvérüvé lett fokonkint. Olyankor, a mikor Duyvecke megszökött az iskolából és a Cujas-utczában töltött egy órát, a fiucskát lázas boldogság fogta el; de a mint elment a fiatal leány, visszaesett megint előbbi állapotába.

Februáriusban torokgyuladásba esett, ugy a hogy kilábalt azonban belőle, mignem azután juniusban ágynak dőlt ismét.

Duyvecke, a kit lelkifurdalás marczangolt, most meg volt róla győződve, hogy ő az oka a beteg- ségnek; sem Rémineau néma szemrehányásával nem mert farkasszemet nézni, sem elárulni nem merte azt, a mit ő Pirnitz-czel és Heurteau kisasszonynyal kötött szabályszerü meg- állapodásnak tekintett.

Elpirult szemérmetességében, a mikor azt mondta társainak: »A Cujas-utczába megyek«, éppen azért, mivel semmiféle fegyelem sem kötelezte a tanitónőket és mert a maguk meg- győződése szerint szabadon cselekedhetett mindenikük.

És mikor ma arra kérte Pirnitzet, hogy helyettesitse, az apostol szemenézése inkább megza- varta, mint valaha...

*

Az éjjeli lámpa lassan rengő árnyék- és fényköröket rajzolt a mennyezetre. A gyermek lélekzése elcsendesült, ritmikusabbá vált.

Rémineau és Duyvecke sokáig egész figyelmüket és minden gondolatukat arra irányitották, hogy ellessék a lélekzetet, a mely elszállt az ágyból. Beszélni egyikőjük sem mert. Mikor a kicsi lélekzése egyenletessé és nyugodttá lett, egymásra tekintettek és elmosolyodtak.

- No, látja, Rémi?

- Látom... Az orvosnak igaza volt, igy van az jól.

Duyvecke lábujjhegyre állt, ugy vigyázta a beteget... Rémineau követte. A fiatal leány mögé állt kissé s vigyázott, hogy meg ne érintse. Duyvecke megfogta Gaston balkezét, a mely kicsüngött az ágyból egész karjával egyetemben.

- Elmult már a láza egészen. - dünnyögte. - Most már csak hagyjuk, hadd aludjék.

- Hát az orvosság?

- Óh, az orvosság!... Majd ha fölébred. Az a fő, hogy nyugodtan legyen. Ne maradjunk itt a szobában.

Átmentek mind a ketten az ebédlőbe.

A vastartályos nagy lámpa, a melyet zöld kártyapapirosból való ellenző vett körül, élénken megvilágitotta az asztalt és világosságot árasztott a Louis XV. pohárszékre, meg a kerek szekrényre, a mely kedvesen volt feldiszitve csigahéj-, virágfüzér- és lombdiszitménynyel.

- Nem éhes, Duyvecke kisasszony? - tudakolta Rémineau. - Vacsora-idő volna éppen.

- Isten ucscse, - szólalt meg Duyvecke, a kibe most, hogy megnyugodott, visszatért jókedve - szivesen enném valamit. Rettenetes étvágyam van, Rémi... Nekem, a kinek soványitó kurát illenék tartanom!...

Rémineau a szekrényben kutatott s kiszedett azután belőle tányért, meg ennivalókat. Duyvecke megjegyzése ellen azonban tiltakozott:

- Hogyis ne! Bizony éppen az a legszebb, ha valaki olyan egészséges és olyan üde, mint ön, Duyvecke kisasszony! Ugy gondolom, nincsen csunyább, mint a nagyon sovány nő, a kinek ángol az ábrázata... No ni, egy kis pástétom, a mit önnek vettem... Egy kis »vörös haju« sajt... tudom, hogy szereti... azután szamócza...

- Micsoda, Rémi nagy bánata közben is gondolt reám? Derék Rémi!

Duyvecke megilletődve nézte Rémineaut, miközben ez sürögve-forogva rakta rá egy fehér asztalkendőre a teritéket.

Rémineau zavarában leejtette a villát a szőnyegre, a mely pusztaságot ábrázolt egy kóborló tigrissel.

- Oh én ügyetlen ficzkó! - dörmögte. - Megbocsásson, kisasszony.

*

Mikor még a Cujas-utczai házban lakott, hányszor vacsorált a csinos flamand-leány ilyen módon Rémineaunál; kettejük között a gyermek foglalt helyet, a ki felviditotta őket csacso- gásával.

Mióta a női ipariskolában élt, meggyérültek ezek a szerény ünnepek; de éppen ritkaságuknál fogva annál kedvesebbek voltak.

Duyvecke naiv módon vádolta magát, a miért olyan jól érzi magát most este is, holott a kis Gaston nem ül az asztalnál és hogy boldogabbnak érzi magát, boldogabbnak »otthon«, a becsületesképü iparossal, mint Pirnitz, mint Heurteau kisasszony finom arczával szemben. Kétségbeejtő volt ez, de, tagadhatatlan, jobban érdekelte a szobrász beszéde, a ki beszámolt róla, min dolgozik, fiacskája mondásairól, lakók apró kalandjairól, mint Frida, mint Pirnitz, mint Heurteau kisasszony fenkölt társalgása.

- Nyilván azért, mert ostoba teremtés vagyok, a ki méltatlan arra, hogy azoknak a nőknek körében éljek! - gondolta magában.

Rémineau azonban boldog volt. Hogy megszabadult a rettentő aggodalomtól; de sőt hogy Duyvecke még szemközt is ül vele az ebédlőben, mámorossá tette. De hirtelen nyugtalanság fogta el:

- Ugy-e, Duyvecke kisasszony, azért, hogy a kicsike jobban van, nem megy el előbb.

- Nem, Rémi. Megkértem Soubize Geneviève-et, tudja azt a kollegát, a ki orvostanhallgató volt, hogy a növendékek vacsorája után jőjjön el ide azonnal. Nagyon jól ért a gyermek- betegségekhez. Több a bizalmam benne, mint az ön orvosához.

- Hát azután? Visszamegy akkor haza?

- Természetesen, Rémi. Csak nem kivánja tán, hogy az utczán aludjam!...

Rémineau fekete szőrszálas, barna bőrén pirosság futott végig. Egy ideig nem szólt. Azután szavakat keresve, igyekezett kifejezni, a miket gondolt:

- Bizony, szép épület az önök iskolája... Jól van megépitve, jól fölszerelve. Azt mondaná az ember, hogy zárda. Legalább reám azt a hatást teszi. Szép intézet, gazdag intézet. Akár egy zárda.

Duyvecke elmosolyodott, a mire előtüntek apró, piczi fogai, a melyek olyanok voltak, akár a tejfogak.

- Dehogy is, Rémi; a mi iskolánk semmi tekintetben sem hasonlit a zárdához! Mi nem tettünk fogadalmat. Nekünk nincsen fegyelmi szabályzatunk. Hiszen láthatja, ugy járunk ki, be, a hogy tetszik. Ugyan eljöhettem volna-e táviratára ma reggel, ha zárdában volnék?

- Hát hiszen igaz... Ha arra gondolok, hogy elég vakmerő voltam... de lássa, Duyvecke kisasszony, nagyon meg voltam rémülve! A mint roszszul van a kicsike, mindjárt elvesztem a fejemet. Önhöz fordulok, akár a jó Istenhez.

- Szegény Rémi!

És kezét nyujtá neki... A férfi megfogta a kezet s balog és ügyetlen mozdulattal arczára nyomta azt...

Duyvecke egy pirosság lett s visszarántotta kezét, de nem volt haragos. Jó ideig nem váltottak szót egymással. Duyvecke meghengergette czukorban a szamóczát, a mely azonban nem volt pirosabb, mint az ő ajka. Rémineau, nekidülve a régent-korabeli kecses karszék támlájának, elgondolkozott.

- Mégis, - kezdte megint - mégis csak igazi zárda az, hiszen nem lehet benne férjhezmenni!

- Ki mondta, Rémi? Csalódik. Egyikünk sem igérte meg, hogy férjhez nem megy.

- Óh, - vetette ellen Rémineau olyan merészen, a hogy különben nem szokta; - való igaz, nem bélyeges papirra irják önök a fogadalmukat. De látja, valahány nő van ott, egyiküknek sincsen férje; és ha akadna olyan férjes nő, a ki az iskolában kivánna élni önökkel, nem türnék önök.

- Dehogy nem... Azaz, hogy ugy hiszem... Természetesen föltéve, hogy a férj nem lakik feleségével.

- Hisz az olyan nem is házasság!

Duyvecke-nek, a nélkül, hogy tudta volna miért, különös gyönyörüsége telt benne, hogy ki- fejtse Rémineaunak Pirnitz tanitásait. Ha beszélgetésbe merültek ketten, gyakran szóba hozta, mintha különös vágya lett volna, hogy meggyőzze Rémineaut. A szobrász-munkásban azonban tisztelettudó, de egyszersmind makacs tanitványra is akadt, a kit nehezebb volt kikezdeni, mint a tölgyfát, a melyet maga szokott kifaragni.

- Értse meg hát Rémi, - kezdte Duyvecke ujra - szabadabbak vagyunk, ha férjhez nem megyünk, több időnk jut arra, hogy kicsikéinkkel foglalkozzunk.

- Oh, ha mindannyian férjes nők volnának, mindannyian, a kik együtt vannak most az iskolában, az apróságokkal foglalkoznának akkor is, de a tulajdon apróságaikkal.

- Hát az apátlan, anyátlan kis fiuk és leányok? Ki foglalkozzék velük? Mi az Rémi... Ön mondja ezt nekem, ön, a kinek fia anyátlan?

- Azért nem kellene gonoszaknak lenniök az apátlan és anyátlan kicsikék iránt... Egyszerüen a magukéival együtt nevelnék fel őket... Ki-ki tehetősségéhez képest osztoznék rajtok... A gazdagabbak segitenék a szegényeket.

Elhallgatott; nem akadtak nyelvére a szavak, a melyekkel kifejezhesse a zavaros kommunista álmot, mely ott szunnyad minden becsületes iparos lelke mélyén; álom, mely az ünnepnapok testvériségében és a kenyér nélkül való napokon támad.

- Nem, - vitatta Duyvecke - levegő az, a mit ön mond, Rémi. A valóságban a szülők azt tapasztalják mindig, hogy nem elég, a mijök van. Óvakodnak tőle nagyon, hogy meggyara- pitsák a szájak számát asztaluk körül. Az olyan gyermeknek, a kinek nincsen anyja, gyermek- telen anya kellene.

- De kérem, nem minden növendékük árva gyermek! - szakitotta félbe Rémineau.

- A kiket anyjuk roszszul nevel, még sajnálatraméltóbbak. Azt hiszi, hogy apróságaink, a kiket Pirnitz, Heurteau kisasszony, Geneviève és a többi tanit.

- Meg ön, Duyvecke kisasszony... főképpen ön!

- Azt hiszi, hogy a mi kicsikéinkből serdült fiatal leánykák nem lesznek kiválóbb teremtések azoknál, a kiket Párisban az atyával és anyával biró otthonokban lát felserdülni az ember?

- Abban igaza van, - hagyta helyben Rémineau - hogy tulnyomó részüknek rossz a modora.

- Hogyan is volna jobb? Hiszen jó erkölcsre senki sem tanitja őket, ha csak arra nem, hogy testük pénzt ér és hogy csapás, ha gyermekük van. Undoritó példákat látnak... Higyje el, Rémi, sok leánynak a szülei ház a veszedelem Párisban. Valamennyit ki kellene venni onnan.

A szobrász nem felelt.

Székét eltolva az asztaltól, térdére bocsátva karját, nézte tányérját.

- No, Rémi? - faggatta Duyvette diadalmasan.

- Ön, kisasszony, jobban tud vitatkozni, mint én, - felelte Rémineau. - Ön a tanult kettőnk közül, ön mindenre tud feleletet... És mégis, a fiatal leányoknak első sorban a házasság a rendeltetésük, azután pedig, hogy gyermekeik legyenek. És a ki tisztességes és jószivü közülök, igy is cselekedhetik jót környezetében.

Duyvecke talán tudta nélkül felbátoritotta tekintetével, Rémineau nekibátorodva folytatta:

- Teszem azt például... Ön, kisasszony, a helyett, hogy beállana abba a rue des Vergersi czéhbe, vagy mibe... abba a zárdafélébe... azaz, hogy nem zárda, mert különb hely az, több ott az őszinteség, kevesebb a furfang és alattomosság... szóval, hogy nem élne együtt azokkal a nőkkel, hogy akadna egy becsületes ficzkóra, a ki egész szivével szereti önt, a ki életét adná önért, a ki valóságos istenségnek nézné, - mert én ugyan nem sok nőt ismerek, de kételkedem, hogy bár két olyan is akadjon közöttük, mint ön.

Elhallgatott, belekábult a tulajdon ékesszólásába.

Szeme összevillant Duyvecke mosolygós és pajkos nézésü szemével. És ekkor végképpen elszakadt mondanivalójának fonala.

- Hol is hagytam el? - dadogta olyan szánalmas arczczal, hogy Duyvecke hangos kaczagásra fakadt tőle. - Nem tudom már, mit mondtam... Oh, Duyvecke kisasszony, csufot üz belőlem.

Szemrehányás rezgett a szobrász hangjában; Duyvecke fölemelkedett és megfogta kezét:

- Nem, Rémi, nem üzök csufot önből; hiszen tudja, hogy nagyon szeretem... Olyan öröm az nekem, ha itt lehetek Gaston közelében, az ön közelében!

- Igazán!? - kiáltott föl Rémineau, a kinek kávészinü szembogara hirtelen megcsillant.

- Persze, hogy igazán! - ismételte Duyvecke hirtelen elmélázva. - A mi életünk, Rémi, - foly- tatta azután kissé fátyolozott hangon - ugy alakul, fordul, a hogyan tud; nem mindig azt teszi az ember, a mit szeretne.

Rémineau, a ki el nem bocsájtotta még a fiatal leány kezét, reányomta most lázban égő ajakát. Duyvecke türte. Azután gyöngéden figyelmeztette:

- Nézze meg benn, hogy van Gaston... Majd én addig rendbe rakok itt mindent.

- Oh, Duyvecke kisasszony, az én dolgom az.

- Nem; menjen csak...

A férfi engedelmeskedett.

Duyvecke rendszeres lassusággal, de ügyesen leszedte az asztalt és elrakosgatta, a mi rajta volt.

Időnkint abban-abbahagyta munkáját. Megállott elgondolkozva, balkeze mutatóujjával füle kagylóját simogatta; - családi szokás volt ez - ugy elmélkedett.

Mikor bezárta a szekrényt, csengettek az ajtón. Hallotta, mint megy Rémineau ajtót nyitni.

- Vajjon az orvos-e? - gondolta magában. Fölemelte a lámpát és átvitte a beteg szobájába. A kis beteg rögtön felébredt:

- Vecke mama!

Duyvecke az ágyacskához futott; ráborult az ágyra, megcsókolta a borzas fejet, a melyre csak- nem a szokott sápadtság ült ki megint.

A gyermek, hogy láthatta nagy barátnéját, nevetett s elfeledte baját.

Duyvecke karjába szoritotta a törékeny testecskét, a mely csupa csont volt a kék ing alatt.

- Én kincsem!... én drágám! - suttogta. Az fordult meg fejében:

- Mért hogy annyira kedvesebb nekem ez a ficzkó, mint iskolás növendékeim, holott azok is apróságok és nagyon szeretnek?... Ah!... Geneviève!...

Soubize Geneviève nyitott be Rémineau kiséretében, a ki szinte belezavarodott a sok köszön- getésbe és tiltakozásba.

Duyvecke megszoritotta társnője kezét.

- Ime a kis beteg! - mondotta és rámutatott a gyermekre, a ki egyszeriben komolylyá és kissé nyugtalanná lett a jövevény láttára.

Soubize Geneviève nem felelt, csak megfogta Gaston csuklóját és számlált; Duyvecke és Rémineau figyelmesen nézték.

Valósággal fiutermetü, sovány leány volt, a kin rengeteg fekete kásmirból való szoknya, barna szatin-zubbony, kukoricza-szalmából készült fekete bársony-szegélyes kalap illegett.

Gyürődött arcza, a mely meg-meg szokott könnyedén rángatódzni, nem volt kellemesség nélkül való, a mit élénk piros ajkának, zöldesszinü szép szemének, fehér arczszinének, de főként gyönyörü vörös hajkoronájának köszönhetett.

- Forrósága van még, - mondotta elbocsátva a gyermek kezét, - de érverése rendes... Nem vagy éhes, kicsikém?

Gaston Duyvecketől kért tanácsot tekintetével, minekelőtte megfelelt volna a kérdésre. A fiatal flamand leány biztatta:

- Mondd hát, kincsem, nem vagy éhes?

Alig hallható hangon felelte a gyermek, elforditva szemét:

- Nem nagyon.

- Adjon neki néhány czukros narancsszeletet... - mondá Geneviève Rémineaunak. - Hova gondol? Nem szükséges semmit sem rendelni. Hisz a gyermek nem beteg. Nem nagyon ideges-e, vajjon?

- De nagyon is! - felelte Duyvecke.

- Nagyon roszszul volt ma reggel, - vette át a szót Rémineau - a mikor táviratoztam. A hogy azonban meglátta a kisasszonyt, tüstént csökkent láza. Mindig igy van ez.

- Hm, a kicsike csupa ideg! - dörmögte Geneviève. - Vigyázzunk, figyel bennünket.

- Mennénk talán át az ebédlőbe, - inditványozta Rémineau.

Hárman körülülték a nagy lámpát, melyet a mester az asztalra helyezett s folytatták a beszélgetést a gyermekről.

Rémineau elbeszélte a téli torokgyuladást, a visszaeséseket, a fokozódó szükvérüséget.

- Higyjék el, - fejezte be mondanivalóját - a ficzkó megemészti magát, nem tudok rá más szót. Annyira ragaszkodik Duyvecke kisasszonyhoz! Elköltözése nagy csapás volt reá Azóta sem

heverte ki.... Csupa tengődés a szegény poronty! De mit tegyek én, egymagamban?...

Dédelgetem, a hogyan csak telik tőlem; megveszek neki mindent, a mire csak vágya támad...

De hát még sem pótolhatom Duyvecke kisasszonyt.

Duyvecke az asztalra könyökölve, könnyben uszó szemét szikkasztgatta.

- Milyen kár, - mondotta Geneviève - hogy a kicsike nem leány! Elvinnők iskolánkba, azzal

meg volna minden.

- Nem lehetne vajjon befogadni a leányok közé? - kérdezte Rémineau félénken. - Ilyen korban!

- Nem lehet! - felelte Duyvecke. - Fiut leánynyal nem szivelünk együtt. Pirnitz kisasszony elveivel ellenkezik ez.

- Akkor hát szomoruan vagyunk, a kicsike, meg én!

- Meglátogatom majd, a minő gyakran csak tehetem, ne féljen Rémi. Az iparos nem felelt, csak rázta a fejét.

Soubize Geneviève jelenléte zavarba ejtette s akadályozta, hogy elmondjon mindent, a mit elmondott volna, ha egyedül van Duyvecke-vel. És Duyvecke elértvén röstelkedését, meg- könnyebbült, hogy el nem mondotta.

Jó ideig egyéb sem hallatszott az ebédlőben, mint a lámpa serczegése. Geneviève törte meg a csendet:

- Mozgalmas napunk volt ma az iskolában.

- Hogy-hogy? - tudakolta Duyvecke.

- Nálunk járt a felügyelő... Nem az iparfelügyelő Az elemi iskolák tanfelügyelője.

- Nos? Hiszen nem először történt.

- Ugy van; de először történt, hogy Lecointe-Dupré jött el, a ki nem hogy udvarias és jóakaró lett volna, mint társai, a kik jártak volt már nálunk, hanem adta a tekintélyest, faggatta a növendékeket, birálgatta a tanitási tervet, a fegyelmi szabályzatot, az iskola szellemét...

Szóval valóságos kis forradalmat csapott.

- Mi jelentősége van mind ennek, a mikor mi föltétlenül szabadok vagyunk és semmit sem kérünk a kormánytól?

- Heurteau kisasszony azt állitja, hogy mégis van jelentősége a dolognak. »Tiszta sor, - mondja - a tanfelügyelő kelletlenkedése azt bizonyitja, hogy a felsőbbségnek irántunk való hajlandósága kedvezőtlenebbre fordul... A felügyelő előre megállapitott véleménynyel jött el hozzánk, valóságos hivatalos küldetéssel, hogy ócsároljon bennünket... Francziaországban nagyon könnyen akadékoskodhatik a kormány, ha ugy tetszik neki.«

- Ugyan, ugyan! - szakitotta félbe Rémineau. - És vajjon mi kifogása lehetne a kormánynak az önök iskolája ellen? Nem igen akad iskolára, a melyet olyan tiszteletreméltó nők vezetnének!

A derék ember egészen föl volt háborodva, mintha az ő jelenlétében nem tanusitott volna valaki kellő tiszteletet Duyvecke iránt.

- Mikor a felügyelő körutjával elkészült, Heurteau kisasszony beszélt csak vele, a ki azt mondja, hogy a felügyelő kikelt a tanitás erkölcstelen iránya ellen.

- Erkölcstelen irány? - kiáltott föl Duyvecke.

- Az... Hogy nincs felügyelet. A növendékek tulságosan szabadjukra vannak hagyva, egy- magukban járnak-kelnek... Hogy bünös tanitásokat csöpögtetünk beléjük; hogy elijesztjük őket a házasságtól, lebeszéljük az anyaságról... Ugy-e, minő külszines travesztiái Pirnitz eszméinek! Az én tanfolyamomat kiváltképpen megrótta: Saint-Charlesban az a hir jár, hogy illetlen részleteket mondtam el a leányoknak a gyermekágyas nő ápolásáról. Hiszen tudod, milyen keztyüs kézzel bolygatom ezt a kényes tárgyat!

- De ki terjesztette a rágalmakat?

- Nem tudom... Heurteau kisasszonynak, ugy tetszik neki, sikerült a felügyelő elhallgatott megjegyzéseiből kitalálnia, hogy a városháza ludas a dologban. Én inkább a plébániát gyanu- sitanám...

- Oh! majd egy pap!.. Azt hiszed, ráadná magát ilyen csunya praktikára? - mondotta Duyvecke, a ki megmaradt vallásos és hivő teremtésnek.

- Lehet, hogy azt hiszi tán: szolgál vele az egyháznak, ha bennünket támad.

- Beszélt a felügyelő Pirnitz-czel?

- Nem! De volt alkalma szóba állania Fridával... Éppen franczia órája volt Fridának a nagyok számára, mikor a felügyelő benyitott osztályába. Miután elég rosszakaró leereszkedéssel intézett kérdéseket néhány növendékhez, azzal a szándékkal, hogy zavarba ejtse őket egyi- küktől azt kérdezte: »Van-e vizsgálati bizonyitványa?« A leánykák, a kik aligha tudták, miről van szó, elmeresztették szemüket... Hogy a negyediket fogta már kérdőre a felügyelő, maga Frida felelt meg neki: »Nem, uram... Ezeknek a gyermekeknek nincsen bizonyitványuk, minthogy egyikük sem tett vizsgálatot. Azt hittem, hogy a felügyelő ur tudja ezt.« A felügyelő kissé méltatlankodva tiltakozott: »De hát miért nem tesznek vizsgálatot?« - »A társadalomnak nem bizonyitványokra van szüksége, - felelte Frida - hanem tetterőre és lelkiismeretre.« A felügyelő egy pirosság lett erre; fölkelt és kiment az osztályból. Heurteau kisasszony azt mondja, hogy kedvezőtlen jelentést szándékozik beadni.

- Ám terjeszsze be jelentését... Ugy sem ér vele semmit, hiszen a kormány nem ad nekünk semmit.

- Heurteau kisasszony azt mondja, hogy bármikor megvonhatják tőlünk a tanitási engedel- met... És meglátod, - folytatta Geneviève hirtelen nekitüzesedve, hogy arcza, de még a szeme szine is elváltozott - meglátod, meg is vonják majd!... Üldözni fognak bennünket, a miért a

függetlenséget és igazságot képviseljük; Saint-Charles egész rothadt bourgeois hada, az egész hivatalos Páris feltámad majd az iskola ellen. De bizonyos lehetsz benne, ha több nem, akad közöttünk egy, a ki nem türi, hogy kitegyék a szürét... Inkább megöletem magamat!

Elhallgatott; néhány pillanatig olyannak maradt arcza, ajka haragtól remegett.

Rémineau meglepetten nézte a hirtelen megvonagló kedves arczot... Duyvecke azonban mosolygott. Ismerte Geneviève felviharzó természetét, hirtelen kitörő méltatlankodását, forradalmi hajlandóságát! Az anarchista tanitások, melyeket az idő lehütött Craggs Daisyben, átszivárogtak, átszürődtek társa elméjébe. Mióta Geneviève az iskolában lakott, fanyarabbá lett, mint volt valaha; egyébről sem beszélt, mint lázadásról, boszuról a vén, roskatag és zsarnok társadalom ellen.

A nagy csendességben vékony hangocska hallatszott át a szomszéd szobából:

- Vecke mama!

Duyvecke a gyermek ágyafejéhez szaladt. Rémineau és Geneviève követték.

Gaston megölelte Duyveckenek feléje hajló nyakát és fülébe sugott. Csak a fiatal lány válaszát hallották a többiek:

- De visszajövök!

- Nem jöszsz; - mondá a gyermek fenhangon - nem szabad, hogy elmenjen... Itt kell marad- nia... Egészen itt kell maradnia.

Duyvecke még egyszer megölelte.

- Persze, hogy itt maradok!

Gaston lehajtotta fejét a henger alaku párnára. De nagy, fekete szeme le nem tévedt a csinos flamand lányról; nyugtalan volt a gyermek s elszánt, hogy meg nem csalatja magát.

A jelenvalók elhuzódtak az ágy mellől.

- Mit sugott fülébe? - tudakolta Rémineau.

- Azt akarja, hogy maradjak. Azt feleltem, hogy persze, maradok. De késő már. Indulok mindjárt Geneviève-vel... Rendben van minden, az orvosnak hát nem lesz már szüksége reám. Nem is hiszem, hogy eljőjjön már. Nagyon késő az idő.

- Tiz óra mult, - szólt közbe Geneviève.

- Veszem a kalapomat; majd az ebédlőn át szökünk Geneviève, meg én.

- Ha ugyan a ficzkó meg nem sejti! - dörmögte Remineau aggódva. - Ha észre találja venni.

- Óh, majd azt mondja neki, hogy lepihentem, hogy alszom és hogy nem szabad zavarni. Végtére elalszik majd ő is.

Fekete szalmakalapot tüzött vastag, gyürüző szőke fonataira; hangja önkénytelenül remegőre vált.

A két fiatal leány az ebédlőből távozott csendesen az előszobába vivő ajtón át. Rémineau, a ki elkisérte őket, komorabb volt, mint valaha.

A mikor egészen halkan bucsuzkodtak volna, csak fölnyilt hirtelen a hálószoba ajtaja: Gaston jelent meg mezitelen lábbal, dideregve, kék ingében, siralmas soványan.

- Jaj istenem! - kiáltotta Duyvecke.

Gyorsan felkapta a gyermeket és visszavitte ágyába. Pirongatva csókolta össze-vissza.

- Rossz gyerek, te! A ki engedelem nélkül fölkél ágyából, rossz gyerek... Rossz fiu!... No most nem jövök el többé.

A gyermek nem sirt, szeme csillogott a láztól, vékony ujjai görcsösen kapaszkodtak Duyvecke karjába és nyakába; csökönyösen azt hajtogatta csak egyre:

- Nem akarom, hogy Vecke mama elmenjen, nem akarom... nem akarom... Remegett, fogai meg-megvaczogtak és nyugtalanitó pirosság lepte el ujra az arczát. Geneviève odasugta Duyvecke fülébe:

- Ha nem maradsz, a kicsike ismét lázba esik.

Duyvecke térdre bocsátkozva az ágy fejénél csititotta a gyermeket, igérte, hogy nem megy el. A kis fiu ideges kezével megragadta a szalmakalapot s le akarta rángatni. Duyvecke kacza- gott.

- De fiam, ez fáj! Hiszen a hajamat téped.

Végtére is magának kellett leoldoznia kalapját... Csak ekkor csillapodott meg Gaston.

Nem hagyta, hogy Duyvecke eltávozzék az ágy mellől és mikor arra készülődött, hogy az ebédlőbe menjen ismét, a gyermek szinte azon volt, hogy ujra kiugrik az ágyból.

- Mit tegyek? - kérdezte Duyvecke Geneviève-től.

- Mit tennél? Maradj!...

Rémineau eltorzult arczczal dadogta:

- Igen, igen, Duyvecke kisasszony. Maradjon, könyörgök, maradjon... A ficzkó meg nem marad ágyában, ha látja, hogy elmegy... Ha tetszik, inkább én megyek el hazulról... Majd leülök odakünn a lépcsőn... Vagy ha tetszik, megkérem az egyik szomszédasszonyt, hogy maradjon önnel... Igy azután senki semmit nem mondhat majd.

Duyvecke vállát vonta.

- Törődöm is én azzal, hogy miket beszélnek itt... De az iskolában?

- Elmondom majd, mi történt, - szólt közbe Geneviève. - Azt hiszed, hogy Daisy, vagy Pirnitz másként cselekednék helyeden?

- Daisy, az nem... Pirnitz... nem tudom! Akárhogy is... Isten neki... maradok. Igyekezz meg- értetni velük, hogy nem mehettem haza.

*

A mint Geneviève elment, Rémineau megragadta Duyvecke kezét és meg akarta csókolni. De a leány hirtelen röstelkedve, zavartan visszarántotta azt.

- Szépen kérem... Rémi... Hagyjon magamra a kicsikével.

Rémineau kiment, elment olyan messzire, a mennyire csak lehetséges volt a szük lakásban: a konyhában huzódott meg.

Duyvecke azonközben Gaston ágya elé ülve, ráhajtotta fejét a vánkosra ugy, hogy arczuk összeért.

A gyermek elczirógatta kicsit lágy kacsójával, ujját végigvonta ajkán, azután elaludt. Maga Duyvecke is elszunnyadt, mély álomba merült.

A szobrász ezenközben elhelyezkedett a konyhában egy zsámolyon, lábát felhuzta a kereszt- rudra, két kezét pedig térdei közé öltötte s ugy nézte a nyitott ablakon által a kék égnek egy kis foltját, a mely rezgő csillagokkal kiverten a szomszédos házak és kémények közül tetszett elő. Nem volt kedve az alvásra. Nem volt kedve megmozdulni. Boldog volt.

VI.

A tágas derékszögü termet, melyben Lea a vizfestés müvészetére tanitott vagy husz növen- déket, forró juniusi napfény világitotta meg, a melynek ereje nem enyhült, jóllehet négy óra elmult már.

Szemközt, a Delormel-utcza tulsó felén, a hova ez az épületszárny nyilt, egy üres telken a gesztenyefák a falon át nyujtogatták mozdulatlan, száraz, portól fakó lombjukat. Friss szellő be nem hatolt kivülről.

A husz leányka, a ki fényes selyemből való zubbonyban, magas székeken ült, vagy körülállta az asztalokat, verejtékes homlokát ráhajtotta a rajztáblára s figyelmes szemmel nézte a szines viz járását, melyet az ecset vezetett, fintorra torzulván közben a szájak, az ajkakba merülvén a fogak az erőfeszitéstől.

És jóllehet az ablaknyilások tágasak voltak s aggodalmasan nagy volt a tisztaság is, a fehér falu tágas terem megtelt a nedves, ifjui hajak, a fiatal verejtékező testek fanyar illatával.

Lea sorra járta a növendékeket, ügyelt a munkára; eleinte szótlanul megállt előttük, figyelte a növendék munkáját s ha valamelyikük félbenhagyta, rászólt:

- Rajta! rajta! ne törődjék velem...

Ha felraktak valamely szint, megtette megjegyzéseit; néha maga vette kezébe az ecsetet, megmutatta a növendéknek, ki mit tegyen, ügyesen ki-kijavitott egy-egy hibát, azután a leg- közelebbi növendékhez fordult.

A hosszu két óra alatt, a meddig a tanitás a vizfestő-osztályban tartott, egy pillanatra abban nem hagyta a tanitást... A növendékek azt tapasztalták, hogy egyre kevesebb, kevesebb szünetet tart.

Rég nem történt már az, hogy, mint nemrégiben is, fölment volna a tanitónőnek szánt dobogó- ra, hogy levelet irjon, végigfusson valamely folyóiraton, vagy hogy éppen elálmodozzék rajta.

A fiatal rajzoló leányok, a kik komolyak és fegyelemtudók voltak, jóllehet ki nem halt belőlük a kiváncsiságra való hajlandóság és a korukkal járó fürgeség, épp az imént figyelhették meg tanitónőjük e hivatásbeli önfeláldozásának példáját.

A leányka, a ki azon a héten a levélkiosztó tisztét töltötte be, egy kis csomaggal lépett be, a mely postán érkezett könyvhöz hasonlitott; Leához vitte s odanyujtotta neki.

Lea éppen festéket kevert egyik növendéke szilkéjében; nem vette el a könyvet, hanem azt mondta a leánykának:

- Köszönöm, Alexandrine... Tegye asztalomra.

És mig husz szempár követte a könyv utját, a mint Alexandrine kezében fölkerült a dobogóra, végre pedig a tanitónői asztalra, Lea nyugodtan adogatta a vizcsöppeket a szilkében feloldott okkerhez.

- Látja, Aubry Alice, - mondta a kis, kinai szemü barna leánykának, a kinek elfoglalta a székét

- ha el nem késziti jól a festékeket... ha jól el nem morzsolja a szemcséket... ha, mielőtt

munkába kezdene, elő nem késziti... bármennyire vigyáz is munka közben, mégis foltos lesz a festése... Igy ni... kész a festéke. Most menjen végig rajta hamarosan, egyenletesen forgassa az ecsetet.

Hamarosan átengedte helyét Aubry Alice-nak, a ki leülve székére, munkába kezdett megint s a hogy mulatságos módon huzta volna össze rövidlátó szemét, a rajztáblára hajolva nagyon büszke volt rá, hogy a tanitónő figyelmét sikerült magára vonnia.

- Adéle, maga nem jól mosta meg ecsetjét; látja, a keveréke most piros szinüre változik... A piros, a mit az imént csöppentett oda, elfakul a barnában... De kis Claire-em, hiszen maga kifeledett egy sávot a hengerről.

Bizonyára maga Pirnitz is bámulta volna Lea komolyságát, nyugodt, biztos tevékenységét, a melylyel napi munkáját végezte.

Pedig Pirnitz, a ki annyira, megszokta a szivekben olvasást, csalódott ebben az egyben. Reménységgel telten mondotta magában: Nyilvánvaló, Lea legyőzte magát... És hát Lea magamagát csalta.

- Ugyan Vanderbrouck... az ilyen festés nem sokat ér... Hadd ülök a helyére.

Tiszta vizet öntött egy pohárba, belemártotta az ecsetet, enyhitette a szineket és szép profilja közben ráhajlott a nedvességtől duzzadt papirosra.

Pedig hiába festett az ecsettel, hiába magyarázta a hibákat növendékének, - egy nagy kék szemü, nyitva feledt száju, keskeny homloku szőkeségnek - azért ő csak egy valamire gondolt s gondolata hova-tovább olyan fájdalmasra vált, mint valami égett sebhely. A könyvre gondolt, melyet az imént hozott a kis levélhordó s a melyet ő látszatra közömbösen utasitott el; most a dobogó asztalán van.

Tekintete mintha megragadta volna egyetlen villanással a könyvet abban a pillanatban, a melyben Alexandrine feléje nyujtotta azt... Hirtelenében is két valamit vett észre: az ujság- lapnak, melybe a könyvet beburkolták fekete, tiszta és apró angol betüit, a kékes-ibolyás bélyegeket, rajtuk a nagy »2½« számot, alatta a királynő mellképével... A könyv Angliából jött.

»Vajjon ki küldhet nekem könyvet Angliából?...«

Ha Sanzné nem lett volna abban a pillanatban. Párisban, - másnap készült elutazni - elsőbben az ő neve merült volna föl emlékezetében. De ha nem ő volt... hát ki?

Craggs Edith tán, Daisy buga, a ki társa, barátja volt Leának Clariss and Sons-ék mütermé- ben?

De a könyv alakja olyan volt; mint az angol regényeké szokott és lehetetlen, hogy Edith, a ki különben rég ideje nem adott hirt magáról, egyéb valamit küldhetett volna, mint holmi metódista tract-okat.

Lea, a hogy folytatta körjáratát a növendékek padsora mögött, erőszakkal hitette magával, hogy a könyvet Edith küldte, nem is küldhette más.

A titokzatos divináczió azonban, mely a válság óráiban kifinomodik bennünk, váltig erős- gette:

- Nem... nem Edith küldte... hiszen tudod magad is nagyon jól. Bizonyos vagy benne... Tudod, hogy ki...

Lea kitartott az óra végéig s akkor ment föl csupán a dobogóra, a mikor megadta már a jelt, hogy szedjék rendbe a rajztáblákat és a szereket.

A rajzteremből a ruhatárba özönlöttek a leánykák, hogy levessék zubbonyukat, azután pedig elköltsék uzsonnájukat az udvarban.

Lea, a ki nem ment velük, nemsokára egymagára maradt; ott állt az asztal előtt, a kis csomag- gal szemközt.

Hogy végre elolvasta a felirást, megkönnyebbült kissé... Nem egészen az volt, a mitől rettegett... A sajátságos, szinte gyermekes irás, melynek szabálytalansága össze nem illett sehogysem a nagybetük pompájával, egy mahagoni iróasztal képét idézte fel Leának, a melyen száz ugyanilyen irásu papirlap hever szétszórtan és fölidézte egy babaarczu, rövidre nyirt, felsütött szőke haju gyermekasszony képét, a mint iróasztala előtt ül és rágja parafa-tollszárát... fölidézte Ortsen Tinka képét!

Az iróasztal, melyen az apple tree-yardi társalgó szobában dolgozott!... És a regények, a melyeket azon nyomban beszélt el, a hogy képzelete feltálalta őket megszokott hallgatói felé fordultan, fénytelen, egyenletes hangján, mesebeli herczegnő-arczával.

Lába alig érintette a szőnyeget s ritkán mozdult meg fehér piqué szoknyája kikeményitett szegélye mögött.

*

- Vajjon miért küldött nekem Tinka könyvet?

Ha ez a küldemény nem is volt olyan nyugtalanitó, mint lett volna egy levél, mégis kivánságot jelentett, azt az óhajtást, hogy megujitsák az összeköttetést, a mely immár tizennyolcz hónapja megszakadt. Lea elrémülten vette észre magán, hogy a multhoz való visszatérésnek gondolata nem hogy megijesztette volna, mint még nemrégiben is, de boldoggá tette.

Szivét akkora erővel töltötte meg a boldogság, hogy egyetlen suhintásra kisöpört belőle minden bánatot, minden aggodalmat.

Nem tépte föl a könyv boritékát.

Már elhallatszott hozzá a játszó növendékek zajongása, a melyet gyöngitett a távolság, mert az udvar az épületek tulsó felétől a rue des Vergers-ig nyult el.

Lea elvégezte szokott dolgait, azzal bőrkötényébe csusztatva a könyvet, kiment a rajzterem- ből, a melynek kulcsát magához vette s belépett az öltözőbe, a hol megmosta kezeit és arczát. Csak akkor fogta el a habozás.

Pirnitz és Sanzné alighanem odajárnak: megkezdették a kis ház berendezését, melyet a Henri- Martin avenue-n béreltek a Free College növendékei számára... De Frida bizonyára a játszó- udvarban lesz... Az ügyelés sora felváltva más-más alapitójára jut az intézetnek s ma éppen Frida napja van.

Lea nem akart nénje szemébe nézni. Olyan sulyosan nyomta ugy is az a tekintet, hogy ugy tetszett neki, mintha előre is kémlelné. Hogyan titkolja el ujabb felindulását? Hogy meg- mondja nyiltan okát, ahhoz nem volt bátorsága.

A könyvtár jutott eszébe. És alig hogy eszébe ötlött ez a gondolat, már látta is magát, a mint az egyik ablakzugban olvassa a titokzatos könyvet...

Felhajtotta bőrkötényét; sietve lépett, dobogó szivvel, mint a menyasszony, a ki légyottra oson. Végigsietett a folyosón, fölment a második emeletre...

Az első emelet lépcsőkanyarulatánál Soubize Geneviève-vel találkozott.

- Tudja, - szólt oda neki, a vereshaju nyurga leány - hogy Duyvecke irt?

- Igen!... mit irt?

- A kis Remineau ujra megbetegedett... igazán erős láza van most már... Duyvecke nem meri magára hagyni... Azt mondja, hogyha távollétében találna a kis fiu meghalni, ugy rémlenék neki mindig, mintha ő ölte volna meg.

- Tehát?

- Tehát... marad...

A nélkül, hogy elmondta volna egymásnak a két leány, milyen hatást tett reájuk ez a hir, mind a kettejük tovább szőtte gondolatait.

Lea, a ki a könyvtár felé indult, visszaemlékezett arra az izgalomra, a melyet Duyvecke elmaradása az iskola törzskarában keltett. De eltitkolták megütközésüket; még nem mertek beszélni róla. Sőt inkább azt erősgették, hogy:

- Duyvecke helyesen cselekedett... Csak nem hagyhatta, hogy az ő hibája miatt haljon meg a kis fiu.

Mindenki igy cselekedett volna helyén.

Valójában azonban Duyveckenek minden társnője azt kérdezte magától: »Visszajön-e vajjon?«

Az attól való rettegés, hogy valaki el talál pártolni, hogy bekövetkezik az első zászlóhagyás, fokozta azt a félelmet, a melyet Sainte-Parade kisasszony anyagi zavarai s az izgalmat, melyet a tanfelügyelő látogatása és ellenséges viselkedése okoztak.

Lea elgondolta magában:

»Duyvecket az események viszik... Önkéntelenül is Rémineaunál fog maradni és hitvese lesz majd...«

Önkéntes elhatározással végét szakitotta álmodozásának... Félt tőle, hogy egybehasonlitsa magát Duyvecke-kel. Vajjon hasonló kényszerü helyzetet kivánt e ő is, a végzet parancsát, a mely megszabaditaná maga-magától?

Az iskola könyvtára három közepes nagyságu, néhány szalmafonatos karosszékkel butorzott, sávos kárpitu szobát foglalt el. A könyvek tulnyomó része füzve volt; nem volt eddig sem idejük, se pénzük, hogy beköttethessék.

Pirnitz volt könyvtárából és az alapitók adományából telt ki a könyvtár anyaga, leginkább azonban egy meglehetősen szép klasszikus-gyüjteményből, melyet a Sainte-Parade palotából szereztek; Sainte-Parade kisasszony, a ki nem olvasott soha, ajánlotta fel az iskolának.

Mindenik szobában egy-egy ablak a gesztenyefákkal beültetett telekre szolgált, mely a Delormel-utcza tulsó felével volt határos. Afféle bowwindow5 alaku ablakok voltak s mélye- désükbe egy kis pad nyult be.

Mikor Lea belépett, a három szoba közül kettő üres volt. A harmadikban Reclus Egyetemes Földabroszából másolt valamit egy növendék.

Lea egy ablakközi padocskán helyezkedett el.

A nap lassan-lassan aláhanyatlott; narancsszinü világosság aranyozta és pirositotta meg a gesztenyefák koronáját, a Delormel- és a Saint-Charles-utcza háztetőit és a templom hegyes harangtornyát.

5 Ivablak.

Lea jól emlékezett reá, egy nyáreleji estére, melyet a rőtes világosság éppen igy festett meg... Surrey-ben volt azon a délutánon, a melyet sétálásban töltött el Györgygyel; épp, ilyen időtájt tértek be egy kis angol csapszékbe, egy régi divatu korcsmába - a Rutland Armsba - hogy elköltsék délutáni teájukat.

Akkor is ilyen narancsszinü világosság hullámzott a levegőben... És a szemek szivós emléke- zése egyszerre fölfrissitette annak a boldog időnek minden emlékét, minden képét.

A mult győzelmesen nyomult előre, igazibb valóságként jelent meg, mint a közömbös és bizonytalan jelen.

Nem zavaros álom volt-e csak, a mi azóta történt: a visszatérés Francziaországba, György kétszeri kisérlete, hogy elvigye magával jegyesét, a hosszu hónapok, a melyeket mesterséges rajongás közepette élt végig az iskolában? Leának ugy tetszett, hogy más valaki bitorolta gondolatait és életét: most, az időn és téren által visszanyerte előbbi mivoltát, az a jókedvü utitárs lett megint, a ki forró teát töltött Ortsen Györgynek a Rutland Arms kis társalgójában, melyet az alkony narancsszinü világossága festett meg.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kibontotta kötényét, előszedte a könyvet, lassan, sietség nélkül bontotta fel a zsinórt, választotta le a Bristol Herald egyik számát, melybe a könyv bele volt burkolva, azzal kényelmesen letelepedett az ablak sarkában és olvasni kezdett.

*

Egyik olcsó példánya - az ára egy shilling hat pence - volt a könyv egy angol kiadványnak s a czime: »William Powell’s two sisters,6 irta Ortsen Tinka, finn eredetiből forditotta mrs. Irving Clarke«.

Rikitó és bágyadt szinekből esetlenül megfestett boritéka volt a kötetnek; egy nőt ábrázolt, a ki kőpadon ül s egy férfi borul lábaihoz.

Lea megnézte a fedőlapot, mert azt gondolta, hátha talál rajta valami utbaigazitást, vagy éppen ajánlást. De a lap fehér volt, egy sornyi irás sem látszott rajta.

»Gyalogjárók számára egyik legregényesebb és legkellemesebb része Angliának Derbyshire, a Buxton nevü régi fürdőhely környéke, a hol Anna királyné gyógyittatta magát hajdan...«

Leának, a ki elolvasta, azután gépiesen ujra elolvasta ezt a mondatot, ugy tetszett, mintha nem volna semmi értelme. Hiszen ő sohasem volt Derbyshire-ben. Soha hirét sem hallotta Buxtonnak.

Ekkor magaámitással elhitette magával, hogy önmaga képmására remélt ráakadni a könyvben: bizonyos volt benne, föltétlenül bizonyos, hogy a könyv az ő, meg György történetéről szól.

Folytatta az olvasást... A könyv elejét a kis fürdőhely végeérhetetlenül aprólékos leirása foglalta le; magas dombok környékezte völgykatlanban épült a város; a dombok igazi hegyek- kel voltak szomszédosak. Tinkának minden regénye ilyen volt: eleje hosszura nyult és zavaros volt; azt mondotta volna az ember, hogy a szerző eszméi erőfeszités árán ébredtek csak föl.

Hova-tovább azonban, mint a hajnal terült szét, világosság és melegség öntött életet a lapok- ba, mignem valósággal lángba borultak azok, oly élénk és tiszta tüzesség hevült át rajtuk, hogy visszavert fényük még a kezdet kinos homályosságait is megvilágitotta.

És Lea, a hogy izgatottan, türelmetlenül futott végig a könyv negyedrészén, érezte már, mint buvik elő a sajátságos láng, mely a legbonyolultabb elméleteket is meg tudja világitani és lelket tud önteni azokba a lényekbe is, melyeket a hideg ész erre képteleneknek itélt.

6 Powell William két huga.

Jelen való volt már most a könyv két hőse, a kiket egyidőben naivul és biztosan, a hatás vadászása nélkül rajzolt meg az iró, szinte azt mondhatná az ember, belülről nézve, a lélek festői képességével.

És a két lélekben ráismert Lea Ortsen György, meg a tulajdon lelkére; éppen csak, hogy a szerző váratlan cselfogással fölcserélte kettőjük nevét: William Leát személyesitette, Nora pedig Györgyöt.

Hogyan is ne ismert volna Lea a következő vonásokban tulajdon egyéniségének más nem mezébe bujtatott képmására:

»William - ugymond az iró - a piros virágot hajtó rózsatőre emlékeztetett, melyet a magas északon ültettek el egy üvegházban s a melybe beleoltották Skandinávia sápadt rózsáját, a mi annyira hasonlit a liliomhoz... Ha a kertészolló nincsen vele örökké haragban, a természet az eredeti nedvek felszabaditásán fárad, a melyek forronganak és lázonganak a tövises csator- nákban... És ha a kertész csupán két télen által elhanyagolja a nyesegetést, a nedvek fölszaba- dulnak, az elsatnyult, sápadt liliom helyén a piros rózsa fakad fel...«

Nórát pedig igy irta le a szerző:

»Csodálatos volt ebben a nőben lelke, a mely majd mindig aludt, mint a hogy elalszik a kis gyermek. Csendes és boldog volt ez az álom, valószinüleg boldogabb, mint a léleknek ébren- léte; mert a mint felébredt, heves vágy fogta el, hogy beleolvadjon az életbe, hogy hatalmas érzelmekkel szórakozzék... Minthogy pedig Nóra nem tudta, hogyan idézze fel ezeket az érzelmeket, a zongorához ült; órák, órák hosszant esenkedett a Müvészethez, hogy küldjön neki enyhülést... E rajongás után Nóra lelke elszunnyadt megint«.

Volt Nórának egy huga, Juliának hivták; ennek megrajzolásakor bizonyára Frida lebegett a szerző előtt. Csakhogy amolyan északi Fridát alkotott belőle, a ki ridegebb és komorabb az igazinál.

»Julia és Nora - folytatta a szerző - Finnországban születtek, melynek a teremtő zsugori módjára mérte ki a meleg és a világosság gyönyörüségét, a hol, azt mondhatná az ember, az esztendő hat hónapjában halott a természet... Mint a növények és fák, megszokták ott ők is a féléletet; de azért azt hitték, hogy élnek ám; élt bennük a derengő reménység, hogy egykor majd bensőbben és teljesebben élik az életet. Semmit sem tettek, arra nézve, hogy siettessék ezt a kikeletet. És minthogy semmiféle esemény sem mozgatta meg körülöttük a világot, ki- keletjük tulajdon lelkükből indulhatott csak meg.«

A lelki válságot, a mely csakugyan elüzte volt az Ortseneket Finnországból, ügyesen meg- változtatta a szerző.

Julia és Nora fölfedezték, hogy apjuk és anyjuk nem hites házastársak; hogy édesanyjuk igazi férje élt még; hogy anyjuk szintén az esküvőjüket követő napon hagyta el, mert kedvesével akart élni; Julia és Nóra ennek a házasságtörésnek voltak gyermekei.

Minthogy pedig képtelenek voltak arra, hogy tiszteljék ezután anyjukat s arra sem merték kérni, hogy térjen vissza a kötelesség utjára, a két fiatal leány elhatározta, hogy odahagyja az apai házat és Németországba menekül.

Németországban azután találkoztak Powell Williammel, a kit vonzóvá tett szemükben azonnal nyomorult elhagyottsága: felesége megszökött a tüzhelytől, szakasztott azon módon, mint Julia és Nóra anyja.

A két testvér ekkor elhatározta, hogy életét Williammal együtt éli le s igy kisérlik meg jóvá tenni némiképpen, a mennyire telik tőlük, az anyák hibáját... Elhatározták, hogy szeretetükkel szépitik meg a férfi magánosságát.

Ez a szeretet, a melyet ők is, William is, egészen testvérinek gondoltak el, hova-tovább kevésbé tiszta és parancsolóbb érzelemmé változott.

Mind a ketten beleszerettek Williambe; de William csupán csak Nórát szerette.

Egyszer este - és hogy idáig jutott Lea az olvasás rendjén, megdobogott szive, mert a richmondi kalandra ismert benne - William és Nóra ajka tüzes csókban tapadt egymásra... A fiatal leány abban a pillanatban megundorodott magától. Hiában magyarázta neki William, hogy a válás lehetséges, hogy nincsen biróság, a mely meg nem engedné. Nóra csak azt felelte makacsul:

- Nem azért közeledtem önhöz, hogy kiaknázzam felesége bünét, hanem, hogy testvér mód- jára bátoritsam és szeressem. A mit az emberi törvények itt megengednek, ott megtiltanak, - mit törődöm velük! Önnek felesége van, a ki él!

Julia, a ki féltékeny volt Norára, William iránt való szerelmében megerősitette Norát az áldozatra való elhatározásában. Rávette, hogy meneküljön Williamtől s ne koczkáztasson meg gyöngébb pillanatokat.

A válás keserüsége közepett szomoru élete kezdődött ekkor a három embernek. William visszatért Angliába, Nora és Julia pedig Olaszországba utaztak.

És itt, a nekik uj levegőben, az eladdig ismeretlen természet és müvészet hatása alatt Nora érzékeny lelke lassankint ujjászületett, ugyanazon a titokzatos változáson esett át, a melyen Ortsen György valósággal átesett Olaszországban.

Julia, a ki kevésbé müvészi hajlandóságu volt, ellenállott a hely- és éghajlat-változás hatásá- nak, belemerült a multba és megmaradt annak, a ki volt.

Nora azonban odáig jutott, hogy megutálta azt, a mit lelkiismerete parancsoló törvényének vélt. Meggyülölte maga-magát, a miért ugy itélte el tulajdon édesanyját, hogy meg sem hallgatta. Meggyülölte magát, mert szembeszállott volt William szerelmével.

Elhatározta, hogy visszatér hozzá s azt fogja mondani neki:

- Felesége vagyok. Fogadjon vissza; szeretem.

Elmondta tervét Juliának is, a ki szemrehányásokra fakadt... Nora elámultan igyekezett megvédeni eleinte eszméit... De nénjének haragjában végre tisztán látta és megkülönböztette a féltékenységet.

Egy nagyobb, szép jelenet során szemére is meri lobbantani lelkiismeretlen képmutatását, a melylyel szivét ostromolta volt.

Julia felkiált:

- Eredj hát utána, te czéda leány! Nora nyugodtan feleli:

- Szánlak nagyon, mert lelked meg van mérgezve... Isten veled, megyek, a hova mennem kell.

Néhány hónapi hiábavaló keresés után rá is akad Williamre. Derbyshire-ben akadt rá, ugyanott, a hol a regény kezdetét vette - a regény meséje a multban játszódik le - s következik ekkor egy jelenet, a melyben William és Nora egymáséi lesznek.

Csakhogy, sajnos, későn. William szomoru életet élt távol attól, a kit szeretett. Szivbaja, a mely magamaga árnyékává nyomoritotta, ágynak döntötte - haldoklott... Nora megérkezte fölviditotta kissé a beteget, ugy tetszett neki, mintha visszatért volna az életbe és boldogságba.

Csakhogy a fényesség nagyon csekély ideig tartott. A betegség egy-kettőre megkaparintotta zsákmányát és William Nora karjába roskadt halálraváltan.

- Én öltelek meg! - mondja Nora szerelmesének. - Bocsáss meg!

- Nem, nem te öltél meg - ellenkezett William. - Nem te voltál.... Nora... Nem te öltél meg... Hanem a másik Nora... akinek lelke föl nem szabadult.

*

Rég elolvasta már Lea a kötetet és ott ült még soká elmélyedve, az ablaknak támaszkodva.

A délutáni szünet véget ért; az esti tanitás vette kezdetét a hatalmas épületek nyüzsgő csendességében.

A növendék, ki az imént Reclus térképét másolta még, elment, a könyvtárban senki sem maradt. Észrevehetetlen fokozatokban ömlött szét a csendes juniusi estén az alkony szine. A Saint-Charles templom mélység nélkül való harangtornya tisztán és feketén, mint a fekete papirosból kivágott árnyékkép nyult a gyöngyház szinü égboltnak.

Leában, a ki mozdulatlanul ült helyén, egyetlen gondolat járt csak, enyhe, lágy gondolat, mint az alkony. Bizonytalanul emlékezett egy toronyra, a mely szintén a gyöngyházszinü égboltnak szegült volt Richmond szemhatárán....

Mert, hogy elkészült olvasmányával, ugy tetszett neki, mintha megmámorosodott volna attól, a mit olvasott, akár valami mákonyos italtól. A képzelt és való képek összekavarodtak fejében; és ez a kavarodás olyan fájdalmat okozott agyában!

William, Nora, - ez a két ember György is volt, meg ő maga is, - szeszélyesen kavarta össze őket az iró ösztönszerü müvészete és Tinka még bonyolultabbá tette a két alakot, mert tulajdon lelkének különös és heves sugallatait adta beléjük.

Lea gépiesen kötényébe rejtette ujra a regényt és eltávozott a könyvtárból.

Mikor a folyosóra ért, a villámos-gömb fénye csapta meg hirtelen szemét; mintha álomból riadt volna. Meg kellett állnia, nekitámaszkodnia a falnak; a szédülés forgatagba csavarta szeme előtt a fényes vonalat, a mely rávilágitott a mennyezetre.

Egy kéz nehezedett karjára:

- Mi baja, Lea? rosszul van tán?

Fölvetette szemehéját s ekkor ráismert Craggs Daisyre. Nagyot lélekzett.

- Nem... Daisy - felelte azután - semmi bajom kissé soká olvastam a könyvtárban az ablak-

nál... A folyosón elkápráztatott a villamos fény... Semmi baj... hiszen látja semmi az egész.

Az ir leány karjába kapaszkodott, ugy lépett bizonytalanul egyet-kettőt, de azután erőt vett magán és most már Daisyvel lépést tartva, indult befelé.

Daisy szerető aggódással fürkészte társa arczát. Megcsóválta fejét:

- Nem jól van maga, Lea. Megmondom Pirnitznek és testvérének, hogy jó volna, ha szabad- ságra menne, ha egy időre elhagyná az intézetet.

- Nekem is meg lesz a szünetem, csakugy, mint maguknak, - felelte Lea mosolyogva - együtt vakácziózunk a gyermekekkel.

Sainte-Parade kisasszonynak valóban az is volt a terve, hogy augusztus és szeptember havára valami házat bérel a vidéken, vagy a tengerparton, a melybe azután a tanitónők, meg azok a növendékek, a kiknek nincsen családjuk, vagy a kiket családjuk haza nem visz, bevonulhatnak majd.

Craggs Daisynek mozgott az ajka, mintha beszélni készülne, de legyőzte magát és nem mon- dott semmit.

Edith huga révén ismerte Lea és Ortsen György történetét.

Neki, a ki ellensége volt a férfinemnek s mióta Geneviève jelenléte élénkebbé tette életét, őszintén boldog és nyugodt volt hajadonságában, jól esett volna, ha barát módjára megpiron- gathatja Leát:

»Micsoda, arra a ficsurra gondol még most is, a ki Olaszországban mulatott, a miközben magácska őt siratta idehaza!«

De sokkal szánakozóbb és jobb szivü volt, semhogy kitette volna társnőjét annak, hogy ne- talán megbántja. »Azután meg - gondolta magában - ugy sem értek én az ilyen históriákhoz, a miknek a szivvel van dolguk!«

Hogy másra téritse a szót, miközben lemennek az első emeletre és szobájukba vonulnak, azt kérdezte Leától:

- Tudja, mi ujság?

- Micsoda?

- A Saint-Charlesi Hét, az a zuglapocska, a melynek Minot abbé volna állitólag a sugalma- zója, czikket ir iskoláink ellen.

- Ellenünk?

- Ellenünk... Heurteau kisasszony adta ide az ujságot az imént. Végigfutottam rajta... Egyikünk sincsen megnevezve a czikkben... Csupán a módszert, a tanitás módját támadja, bár némi tartózkodással s bókokat, édeskés frázisokat is vegyit közbe.

- És mit vet a szemünkre? - tudakolta Lea.

A megszokás adta szájára a kérdést, elmult apostolkodó buzgalma mondatta vele önkényte- lenül... Pedig alapjában véve minő közömbössé lett neki mindaz, a mi az iskolára vonatkozik!

A mély hangon, a melylyel fölvetette a kérdést, maga is elcsodálkozott; ugy tetszett neki, mintha önkéntelen képmutatást követett volna el, pedig azt megvetette.

Daisy elsorolta Minot abbé vádjait:

»Hogy a tanitás szelleme szinte eretnek, sőt éppen a szabadgondolkodás felé hajló... iránya nemzetközi, anarchista... hogy a fiatalok képzeletét az egészségtan körébe vágó leplezetlen tanitásokkal megrontják, hogy nevelésükben nincsen szemérem... hogy nyiltan hirdetik a házasságtól való idegenkedést«.

A két nő Lea szobája elé ért.

A fiatal leány elfojtott türelmetlenséggel kezét az ajtókilincsen tartva, hallgatta társát. Mámora elpárolgott s mintha valami kettős összeütközésnek nyoma lett volna, ugy maradt agyában két fájó pont.

- Eretnekek! eretnekek! - kiáltozta Daisy méltatlankodva. - Vagyok én olyan jó katholikus, mint az a reverendába bujt piszkos firkoncz! Ha apám katholikus nem lett volna, el nem kergetik tanyájáról, akár a kutyát... tiz esztendős voltam akkoriban!... Még, hogy eretnekek!

Azzal magára hagyta Leát, de egyre zsörtölődött még a jelzőre, mely egy üldözött fajnak örökölt érzékenységét bántotta meg benne.

Lea benyitott a szobába.

Frida a vacsorára öltözött; szokás volt ez az iskolában és a növendékek is az öltözőbe tartoztak vonulni ilyenkor, hogy tiszta arczczal és kézzel, rendezett hajjal és alaposan meg- kefélt ruhával ülhessenek asztalhoz.

Frida a szekrényajtó tükre előtt csavargatta sötét hajfonatait... Lea, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, elnézte egy pillanatig.

- Milyen szép!

És agyának fájó helyei egyszerre még hevesebben fájtak. Frida meg nem fordult, ugy kérdezte:

- Te vagy az, édesem? Merre jártál a délután? Kerestelek.

- Fönn voltam a könyvtárban... nézegettem Viollet-le-Duc albumait.

Ezt a félig-meddig hazugságot természetes hangon tudta elmondani. A két testvér hajdani benső érintkezése olyan rég ideje tartózkodóra vált!

Miközben Frida, szemmel tartva titkon hugát, elbeszélte neki, minő hatása volt az iskola törzskarára a Hét czikkének, Lea levetette zubbonyát s belementette a vizbe arczát és karját; majd kibontotta gesztenyeszinü haját, azután hátrahajolt, hogy végigmenjen haján a kefével, azután pedig kontyba, csavarja ujra.

Mikor Frida megszólalt, agyában ujra érezte a kettős fájdalmat. Kezdte most már érteni, minő kettős csapást mért rá Tinka regénye. Fölingerelte féltékenységét nénje iránt. Lea most már valóságos szilaj bizonyossággal ruházta fel az élő Fridát a képzeletbeli Julia érzelmeivel.

A másik csapás pedig az attól való félelem volt, hogy György beteg... György haldoklik, mint a regény William-je.

Tinka müvészi kedvtelésből Lea lelkét öntötte regénye hősébe; de William szerelmének egész története szakasztottan ugyanaz volt, mint Györgyé, Angliába való visszatérésének leirása pedig valósággal a napló hüségével volt visszaadva.

Minthogy a szerző leirta a betegséget és a halált, vajjon nem látta-e csakugyan György megsemmisülését?

»Én öltelek meg!« - mondotta Nora William-nek a regény végén... Ez a kétségbeesett felkiáltás minduntalan megcsendült Lea fülében. El sem tudta már egyébként képzelni Györgyöt, mint William képében.

Olyannak, a minőnek látta, gyöngén, betegen, ugyanaz a hatása volt özvegy jegyesére, mint Londonban, a mikor Lea szemérmetessége semmi elrettentőt sem látott benne. Mikor két izben is viszontlátta Párisban és erősnek, jogait követelőnek, szinte parancsolónak, a közönsé- ges emberekhez hasonlónak látta, erős tudott lenni vele szemben; most azonban, hogy mint megroskadt, magára maradt ember, a távolban haldokló jelent meg előtte, nyugtalanná lett ismét, szive megilletődött és kész lett volna engedni neki.

*

- Készen vagy, kedvesem?

Lea annyira el volt merülve emlékezéseibe, hogy eszébe, sem jutott eltitkolnia szórakozott- ságát, nénje hangjára azonban most felébredt.

Ott állt a tükör előtt, öltözködésével elkészülten s szemei belemeredtek a semmibe.

- Igen... megvagyok...

- Gyerünk hát le; - mondotta Frida - megvolt már a második csengetés is. Utolsóknak értek az ebédlőbe.

Mind a ketten elfoglalták helyüket.

Lea kedveltjei: Aubry Alice, Ronacker Lydie, Vincent Georgette és a kis Alexandrine közé ült, a ki az imént adta volt át neki Tinka könyvét.

A fiatalok fecsegő csevegése szokás szerint megindult.

A rajzolás, vizfestés, a vegyi kisérletek, a társasjátékok, kertészet és Pirnitz felolvasásai kerültek szóba. Rendszerint Lea is részt vett ezekben a társalgásokban; bár melankólia bántotta, volt benne mégis valami, a mi érdeklődött az ilyesmi iránt. Ezuttal azonban, akár a távoli zaj, közömbösen suhant el mellette társainak beszéde.

Alexandrine-nek, a ki kérdésekkel nyügösködött, azt felelte, hogy:

- Igen, kicsikém... sok az én bajom.

A hogy az ebéd véget ért, a növendékek és a tanitónők elszéledtek az udvarban.

Lea, Sanzné, Pirnitz, Frida, Heurteau kisasszony, Geneviève és Daisy csoportjához csatla- kozott, kik az ákáczok alatt egy pad köré csoportosultak.

Meleg volt az este; a szomszédos magas épületek, az iskola, meg a gyár, a melyekre egész napon át rátüzött a nap, még napszállat után is forróságot sugároztak ki... A nyomasztó levegőtől még a leánykákban is elcsendesült mozgásra való kedvük. Csapatokba állva sétál- gattak, vagy körbe ülve beszélgettek halk hangon.

Mikor Lea helyet foglalt Pirnitz mellett, Heurteau kisasszony megszólalt:

- A mennyire utána járhattam, ugy látszik, rendszeres hadjárat kezdődik ellenünk. A Saint- Charlesi Hét sokkal jobb viszonyban van a községtanácscsal, semhogy előzetes beleegyezés nélkül kezdte volna meg a háborut.

- De hiszen semmi bajunk a községtanácscsal! - veté ellen Frida.

- Ugy van. Csakhogy nem akarunk függeni tőle; ez pedig ingerli. Nem kértünk a segitő összegből, melylyel a dijak fejében kinált bennünket... Visszautasitottuk az ajánlatot, taná- csom ellenére, hiszen emlékeznek még reá.

- Nem fogadhattuk el, - szólalt meg Pirnitz - mert nem osztunk dijakat!

- Mégis el kellett volna fogadnunk... Párisban más a helyzet, mint Londonban. Bennünket csak a közigazgatási hatalmasságok türelme tart lábon; már pedig meg nem türnek bennünket, ha legalább szinleg nem veszszük őket komolyan, olyanokul, a kikre rászorultunk.

Alig, hogy kiejtette ezeket a szavakat, hirtelen pirosas szinü fény villant át a forró félhomá- lyon.

- Villámlik! - mondotta Soubize Geneviève bizonytalan hangon.

- Igen, vihar közeledik; - adott neki igazat Sanzné - nyomasztó napunk volt, a zivatar szaga előre érzett.

A levegő megtelt villamossággal. Nem volt az égen felhő és mégis alig látszottak a csillagok.

A villám fénye megijesztette a növendékeket: fölkeltek mindannyian, összebujtak s népesebb, hallgatagabb csoportokba verődtek.

Geneviève megfogta Lea kezét; és Lea érezte, mint merülnek a fiatal leány ideges ujjai husába.

- Nem szeretem a vihart! - dadogta egész halkan Geneviève.

- Óh, a vihar messze jár innen! - vigasztalta Lea. - Nagyon valószinü, hogy erre ki sem tör majd.

- Azt hiszi? - kérdezte Geneviève aggódva.

Heurteau kisasszony folytatta elmélkedését a nap eseményeiről:

- Ellenünk van - ugymond - a tanács legbefolyásosabb embere... hatalmas szomszédunk.

- Duramberty? - kérdezte Daisy. - De hiszen ez az ember ösztöndijat is alapitott számunkra. Sohasem tanusitott ellenséges viselkedést.

- Duramberty ellenségünk... Frida tudja nagyon jól. De tudja mindenki.

Frida nem válaszolt, boldog volt, hogy a sötétségben nem látszott arcza pirulása.

A mult fájdalmas titkát, a gyáros gyalázatos ajánlatát, a tagadó választ, a melylyel elutasitotta, mindezt tudták tehát? Kitalálták-e, vagy a gyáros annyira ment volna aljasságában, hogy maga beszélte el?

- Nyomorult emberek azok, - jelentette ki Soubize Geneviève. - Az olyan tanács, a mely szocziálistának vallja magát... és tagjai közül senki sem kél pártunkra! Ha szegény gyönge nők nem volnánk, senki sem merészelne... De ha még annyira nők vagyunk is, majd meg- védjük magunkat. Szerencséje a tanfelügyelőnek, hogy az én osztályomba be nem tette a lábát. Két vagy három nagy leánynyal az ablakon dobtuk volna ki.

A társaság nevetett.

Daisy csittítgatta Geneviève-et:

- No, no, Geneviève, nyugalom!

- Nyugalom? - ellenkezett Geneviève. - Tudott-e nyugodt lenni ön az én koromban, a mikor

őrt állt a galwayi tanya ablakánál, melyben a menekülteket rejtegette édesatyja?

- Régen volt az nagyon, - sóhajtotta Daisy - aztán meg nem vagyunk Irhonban.

- Szerintem - folytatta Geneviève nekitüzesedve - a helyzet teljesen azonos. Ellenségeink ki akarnak üzni otthonunkból, csak ugy, mint a hogyan kiüzik az irhoni zselléreket. Hogy önök mit tesznek, nem tudom. De a mi engem illet, büntetlenül senki sem nyul hozzám!

Nem felelt neki senki. A tanitónők mind megfigyelték néhány hét óta, kivált, mióta az iskolát veszedelem fenyegette, a fiatal leány ingerlékenységét s ugy gondolták, haszontalan volna még inkább ingerelni.

A csendességben, a mely ezekre a szavakra következett, ujabb villámsugártól reszketett meg az ég boltja.

Elakadt minden szó: figyelt mindenki; tompa dörgés, a minő a bakacsinnal letakart dob gyászos dübörgése, visszhangzott és huzódott el nyugatnak.

Azután hirtelen, senki sem tudta honnan jött, szélforgatag rázta meg az ösztövér ákáczokat és söpörte föl az udvar porát.

- Gyerünk be! - hangzott Geneviève elváltozott hangja. A harang az esti pihenő végét, a lefekvés óráját jelezte.

A növendékek csendesen, ösztönszerüen megérezve a közeledő vihart, tódultak az épületekbe. A tanitónők csoportba állottak a küszöbön, ugy várták, mig a növendékek bevonultak.

Geneviève Leához simult és homlokát társnője vállára nyomta, csakhogy ne lássa a villám czikázását. Lea égnek emelte szemét, de ott nem látszott most egyetlen csillag sem.

A közeledő vihar megfeszitette az ő idegeit is, de a mágneses erők izgatott játéka jól esett neki. Belsejében olyan vihar dult, hogy az elemek lázadása ahhoz képest összhangzó játéknak tetszett neki.

Mint a hazátlan, kifosztott, kétségbeesett Lear király, örömmel harsogta volna ő is a viharba:

- Fujj, szél! Szakadj meg, fujj, dühöngj!

A növendékek bevonultak az épületbe; a megriadt csapatnak ijedt dobogása mindinkább elhalt a lépcső kanyarulatán.

Épp abban a perczben hullott néhány kövér esőcsepp a tanitónőkre, a mikor bementek ők is a házba.

Alexandrine, a kis postás, szétosztotta közöttük az előcsarnokban a kilenczórai postafiát. Lea Craggs Edith irására ismert egy levélben, a melyet Daisy kapott. Pirnitz, elvéve Alexandrine- tól egy boritékot, azt sugta halkan Fridának:

- Duyvecketől jött.

Szoknyája zsebébe csusztatta a levelet; Daisy azonban az emeletre fölmenet olvasta el a levelet. Az első emeleten szétváltak.

- Edith üdvözletét küldi! - mondotta Daisy Fridának és Leának, a kik együtt nyitottak be közös szobájukba. - Elhatározta, hogy odahagyja Clariss and Sons-ékat és betegápolónak megy.

Szavát a becsapódó ajtók zaja szakitotta félbe; a szél rettenetes erővel vágta be az összes ajtókat, melyeket az imént fölnyitottak.

Meleg és porszagu eső illata töltötte el a folyosót.

- Óh, jöjjön, Daisy, - sugta Geneviève. - Magával akarok lenni!

- A viszontlátásig! - kiáltotta Daisy a két testvérnek s vitte magával Geneviève-et.

*

Miközben Lea és Frida levetkőztek és hálóruhájukat vették föl, az eső szakadatlanul csap- kodta az ablaküvegeket. A vihar, ugy látszik, abban állapodott meg, hogy felhőszakadást dönt a földre; a villámcsapások mind gyérebben és enyhébben érték egymást; a mennydörgés, a mely hosszas időközönkint követte őket, alig hallatszott.

A két testvér kurta szavakat váltott egymással, azután egyszerre elhallgattak s némán feküdtek le ágyukba. Mikor eloltották a lámpát, Frida keze Leáét kereste a szomszédos ágyon és az eleinte mozdulatlan, szinte közömbös picziny kéz lassan-lassan viszonozta a gyöngéd szori- tást.

Igy feküdtek volt egymással szomszédos ágyukban azon az estén is, a melyen árva és szám- üzött létükre, kikötöttek Londonban, a Fresh-Wharf-folyón: kezük egymás kezében nyugo- dott; mielőtt első izben szenderültek volna álomba idegen földön, szoros testvéri ölelésben egyesültek.

Annak az ölelkezésnek emléke nem hagyta nyugton őket a viharos éjszakán; ezuttal is egymás karjában nyugodtak, orruk megtelt a felbomlott haj illatával.

Nem beszéltek; mit is mondhattak volna egymásnak?

Egész gyermekségük és ifjukoruk idején imádták egymást és most megfogyatkozott kölcsö- nös szeretetük; hajdani bizalmuk megszünt, pedig soha rossz szó nem esett közöttük, soha ellentmondásba, vitába nem keveredtek egymással.

Szomoruan csókolták meg egymást; azután vánkosukra hanyatlott fejük és komor gondola- tokba merülve, keserüen emlékezve vissza azokra a jó napokra s a boldogságra, a mely elmult, hallgatták az eső dühöngését, a melyen áthallott a távoli mennydörgés.

Lea behunyta szemét, hogy a villámlást ne lássa.

Frida mig nagy szivét bánat facsarta nézte, nézte, mint lángolnak föl időnkint piros szinben az ablaktáblák s alusznak el azután hirtelen; szemében ott rezegtek soká az ablakkeret és a keresztfák képe, meg a fésülő-asztal körvonalai.

VII.

»Nagy zavarban vagyok, kedves Romaine kisasszony, a mikor ezt a levelet irom... Azt hiszem, ön meg fogja vetni a szegény Duyvecket... És félek attól is, hogy bánatot okozok önnek. De mit tegyek? én istenem! mit tegyek... Lehetetlen késleltetnem... Kénytelen vagyok szint vallani. Kedves mesterem, a ki olyan jó volt irántam, meg ne itéljen! Nem voltam méltó reá, hogy önnel és azokkal a kiválasztott fiatal nőkkel legyek, a kiket ön gyüjtött egybe. Én csak afféle nagyon közönséges teremtés vagyok, én sem vagyok nagyobbra hivatva, mint bárki más... Mennyire csalatkoztak szüleim, hogy ott nem tartottak egyszerüen a tanyán, a melyen születtem! Nyugodt életet éltem volna, mint édes anyám, dolgoztam volna földünkön és gondoztam volna marhájukat... De hát ők... ők azt akarták, hogy tanuljak... azután meg- ismerkedtem Heurteau kisasszonynyal és önökkel... A sors tulságosan is kedvezett.

De őszinte akarok lenni ön iránt, Romaine kisasszony: nem érzem magamat boldogtalannak, a miért elszántam magamat arra, a mit elhatároztam. Hiában igyekezem szégyenkezni miatta, mióta megtörtént az elhatározás, nagyon nyugodt vagyok. Egy az, hogy nem bánt már az aggodalom és a lelkiismeret, amely kinzott, ha arra gondoltam, hogy Gaston szenved és az én hibám miatt haldoklik. Elhinné-e kisasszony, hogy olyan lett az a gyermek, akár az őrült, a magát romboló őrült, a mikor azt emlegettem, hogy elhagyom s visszatérek az iskolába? És, lássa, nem elég a bátorságom, hogy elbirjam a szegény kis angyalnak bánatát, a kit szinte én neveltem föl. És szánalomra inditott az apja is. A jó ember nem szólt egyet sem, óh, egyet sem, ha csak nem annyit, hogy:

- A ficzkó bele fog halni; bizonyos, hogy belehal... De látom, hiszem, hogy Duyvecke kis- asszony nem teheti.

S hogy azután az órák multak s ő, meg én a gyerek körül voltunk, a kit hideg láz rázott, be- láttam, hogy hivatásom az ittmaradás, hogy, ha maradok, azt teszem, a mi leghasznosabb a világra nézve. Az iskolára nézve is, mert nem sokat veszit velem. Más valaki jobban betölti majd helyemet. Nem tudok én a leánykák nyelvén ugy elbeszélgetni, mint ön, Romaine kis- asszony, vagy mint Heurteau kisasszony, vagy Frida, nem tudom őket vezetni, az eszmék iránt föllelkesiteni... Hiszen ugyanazt mondom nekik én is, a mit önök s a mit önöktől tanultam: de hát, a mikor én mondom, az nem hatja meg őket... Régóta észrevettem már. Kerestem okát is. És ugy gondolom, azért van, mert nem értem teljesen minden eszméjüket... Rajta voltam, hogy megkedveljem őket, - szeretvén azokat, a kik megtanitottak reájuk; de egész agyamat még sem győzték meg soha. Megvalljam?... volt bennem valami, a mi mindig tiltakozott ellenök.

Egy belső hang mindig azt mondta:

- Nincsen ahhoz fogható, mint a mikor családja van az embernek, férje, a ki dolgozik, sok gyermeke, a kit ápol és fölnevel.

A mikor Rémineau, a ki nem nagy szónok, - a derék fiu! - ugyanezt fejtette ki, a családot és a gyermekeket illető gondolatot, a mely közös gondolata az egész világnak; hiába vetettem ellene mindazt, a mit iskolánkban tanitani szokás, éreztem, hogy igaza van és hogy meg- győzött.

Tegnap egész bátorságát összeszedte, ugy tudta csak mondani:

- Duyvecke kisasszony, könyörgök, engedje meg, hogy feleségemmé tegyem... Nem az én kedvemért kérem, hiszen iparosember vagyok, a kinek jóval ön alatt a helye; hanem a kicsikéért, a ki belehal, ha elmegy... Ugy-e, el nem mehet tőlünk. Duyvecke kisasszony; már pedig itt sem maradhat nálunk, ha a férje nem vagyok.

A mikor ezt végigmondta és olyan alázatos, de olyan szilárd hangon is, nagy világosság gyult fejemben. Esküszöm, Pirnitz kisasszony, soha azelőtt eszembe nem jutott, hogy feleségül menjek Rémineauhoz; meglehet, nagyon együgyünek vél ezért, de soha észre nem vettem, hogy ilyesmiről álmodozott! Annyira távol jártak gondolataim ettől a valóságtól!

Azok után, a miket Rémineau mondott, tisztában voltam vele, hogy rég ideje szeret és hogy én is szerettem és hogy az az igazi rendeltetésem, hogy anyja legyek a kicsikének, a ki el- vesztette édesanyját és hogy viszont magamnak is legyenek gyermekeim Rémineautól... Meg ne vessen érte, jóságos mesterem, - nagy bánatot okozna vele és lelkiismeretem azt mondja, hogy azt tettem, a mit tennem kellett! Nem tudom elképzelni, hogy maga elé ne bocsátaná többé az ön szegény Duyvecke-jét, a ki egész szivével szereti és tiszteli önt! Nincsen egyéb kivánságom, mint hogy szolgálatára lehessek önnek, az iskolának, - s Rémineau is ugyanezt óhajtja. Irja meg, kisasszony, hogy nem haragszik reám, sem ön, sem Heurteau kisasszony, sem a többi hölgy. Ha ilyen értelmü levelet nem kapok öntől, sohasem merészelek szeme elé kerülni... Könyörgök! könyörgök! ne akadályozzon meg benne, hogy egészen boldog legyek.

Az iskolának majd csak akad nálamnál értelmesebb s az önök tanitásainak terjesztésében ügyesebb tanitónője. Holott Rémi és Gaston nem találnának más feleségre és más anyára. Nincsen nékik, Pirnitz kisasszony, egyebük nálam s ha én is elhagyom őket, mindennek vége reájuk nézve.

Óh! mondja, hogy megbocsájt és hogy nem mivelek vele rosszat. Tisztelő és szerető növendéke,

Duyvecke.«

(Vége az első kötetnek.)

MÁSODIK KÖTET.

I.

Pirnitz Romaine a Sainte-Parade palota elé érkezve, megrántotta a vasmarkolatu lánczot a kapu bal felén. Lea ott állt mellette és nézte a nehézkes párkányzatot, a melyet pala födött s a kopott, zöld szinü kettős ajtót, a mely csak nem akart megnyilni.

Ilyen tájt szokás Párisban a reggelivel elkészülni.

Heves keleti szél, mely az iménti vihar nyomán támadt, söpörte végig a csaknem puszta Grenelle-utczát és üditette föl a juniusi délután levegőjét.

A hogy a két nő kalapja szélét fogta, a szélben szoknyájuk rátapadt lábukra. Valami ujság- maradék körül, mely a küszöb szögletébe menekült, nagyban dühöngött a szél.

Pirnitz ujra becsöngetett.

- Tudom, mire gondol, - mondotta társának.

- Igen, - felelte Lea - nincsen még három éve!... De mennyire megvénültnek érzem magamat azóta a nap óta!

Az ajtó megmozdult végre s feltárult; a két nő, kit a fekete kabátos, pap képü portás üdvözölt, átsietett a mohos, nagy kövekkel kirakott udvaron, a melyen oszloptalpak és korinthusi oszlopfejek hevertek.

Fölsiettek a tornácz-lépcsőn, mely a jobb oldalt való sarokban helyezkedett el vászonernyő alatt. Nem beszéltek egymással. Mind a ketten átélték ujra azt az áprilisi vasárnapot, a melyen, három évvel azelőtt, Sainte-Parade kisasszonyhoz vitte Pirnitz a kiváncsiságukban és izgalmukban remegő Fridát és Leát, hogy bemutassa őket a feminista szövetségnek.

Akkoriban terv volt még csak a mü, afféle rögeszme. Lea is, Frida is egész lelkükkel vágyódtak akkortájt a tanitói és apostolkodó életre.

Immár megvan az iskola és virágzik. A körülmények csodálatos összejátszása segitette, hogy megépithessék, fölállitsák aránylag kis idő alatt. Lea kivette most részét a nő felszabaditására törő csodás erőfeszitésből.

A két társ még sem váltott egymással diadalmas tekintetet, miközben fölfelé tartottak a perron lépcsőin, azután pedig az előcsarnokon át, a hol páduai Szent Antalnak állott szobra; a gyékényszőnyeggel diszitett falépcsőn egy megtermett gascognei szolgáló vezette őket.

A szeles napnak bágyadt szomorusága és az előjelek melankóliája leverte a két nőt. Pirnitz biztatta Leát:

- Bátorság, drágám! Ne legyen magába zárkózott most, a mikor legnagyobb a szükségünk önre.

Lea elértette, hogy Pirnitz Duyveckere gondol, az első elpártolásra, mely a papnők szent csapatát érte. Duyvecke elhagyta az intézetet egy mindennapi házasság kedveért, de zászló- hagyása olyan szép és szelid volt, hogy senki sem tudott haragudni reá!

Mária, a termetes gascognei szolgáló ezenközben egy előszoba-számba menő szalónfélében helyezte el a két vendéget; a szoba ajtaja szélesre-tárva nyilott az első emelet lépcső- kanyarulatára. A szoba butorzata pamlag, meg négy, sárga bársonyos empire-karosszék volt. A támla gazdag diszü; delfin-testeket ábrázoltak a székek karjai. Egy márványlapu kerek asztal foglalta el a terem közepét.

Mária, a természetétől fogva fecsegő gascognei asszony, az egyszer szokatlanul hallgató kedvében volt. Kurtán beszélt, fejhangon, a melylyel komoly perczekben szokott élni; külön- ben nagyhangu és bőbeszédü teremtés volt:

- Tessék leülni, a mig a kisasszony elvégzi dolgát Michel urral.

Hogy azonban ezzel elkészült, nem gondolt még arra, hogy távozzék; nyilván azt kivánta, hogy kérdésekkel faggassák.

- Michel itt van? - kérdezte Pirnitz és leült a pamlagra, Lea pedig mellette foglalt helyet.

- Hogy itt van-e, Romaine kisasszony?! - kiáltozta a gascognei asszony, a kinek hangjába visszatért a csengés, nyelve pedig fölengedett. - Hiszen tetszik tudni, hogy a szegény ember ki nem mozdul innen... De még jókor reggel is, mikor a kisasszony ágyban van... Hát még a tőzsde, oda is utána mentem... Meg este, vacsora után hányszor hivatja el a nagyságos kisasszony, hogy, a mint mondja, megbizást adjon nékie... Óh, óh! Ugyan gyakran botlik az ember a lépcsőn a kis Michelbe!

- Hát a kisasszony? Hogy van a kisasszony? - tudakolta Lea.

- Elmondom azt is! - felelte Mari és nem sokat teketóriázva, rákönyökölt a kerekasztalra. - A kisasszony elég jól volna, hiszen csakugy eszik, meg iszik, osztán majd ugy mozgatja karját a lelkem, mint annakelőtte! Vagy a lábát!... Hja, majd husz esztendeje, hogy odalett a kettő... Én csak azért busulok, hogy nem olyan elégedett és jókedvü már, a minő volt... ’szen Romaine kisasszony ismerte jól. Majd halálra kinozta Odile testvért, meg engemet. Egyetlen egy perczben százra támadt kedve. »Mari, adjon borlevest... Mari, ma félórával korábban ebédelünk... Mari, szaladjon le, hozzon valamerről gyöngytyukot, azt akarok estére vacso- rálni!... Mari fiam, hagyja pokolnak a konyhát, beszélgessünk egy kicsit paraszt módra!«... Szegényke!

- Hát még Odile testvér!... Óránkint tizszer kicseréltette a könyvet, a miből olvasott neki!... Dejszen most... most ugyan jól van minden... jól van minden... soha nem zsörtölődik már a szegény kisasszony... »Jól van, Mari lelkem, jól. (És a vaskos lélek vékonyra mérsékelte hangját). Jól van, testvérem.... legyen ugy, a hogyan akarja...« Bizvást odakaphat már a sültem, vagy akár hagymát is tehetek a mártásba... Észre sem veszi a szegény... Csak akkor áll belé élet, ha a kisasszonyok házáról beszél... Meg ha evvel a Michellel van együtt. Oh, a kis Michel szakasztott olyan, mint azelőtt. Adok, veszek és az árjegyzés, meg a londoni piacz, meg az átvitel, aztán az árak... Az ebadtát! Ugy beszélnek ketten, a hogyan a zsidók szoktak!... De igaz ám, Michel sok pénzt szerez a kisasszonynak! - toldotta a szót el- gondolkozva Mari. - Az én pénzemért is papirost akart vásárolni!... Mult héten mondta: »No, Mari, ötvenezer frankja volna mostan«.

Lea és Pirnitz mosolyogva hallgatták a szóáradatot. Marinak a nagy beszéd közben lélekzésre is alig jutott ideje.

- A kisasszony ügyei jól állanak, ugy-e, Mari? - kérdezte Pirnitz.

- Nem tudom biz én! - felelte a termetes szakácsnő. - Ugy gondolnám, nem nagyon jól!... No, ihol ne... már megint harangoznak.

Hirtelen odahagyta hallgatóságát és futott a lépcsőkanyarulat másik felére, a honnan Sainte- Parade kisasszony szobájába nyilott ajtó. Arrafelől »harangoztak« tudniillik; Marinak ilyen fogalma volt a »harangozásról«, mert villamos csengővel nem volt még fölszerelve a ház; a nagy csengő rezgett még a mennyezet egyik sarkában.

Lea és Pirnitz várakoztak egy darabig, hogy majd szólitják őket.

Látták az egyházfi-képü, sovány és meggörbedt kis Michelt távozni. Észrevette őket s megállt egy pillanatra; ugy látszik, az a terv fordult meg fejében, hogy beszédbe elegyedik velök. De beérte a puszta üdvözléssel, hirtelen sarkon fordult s mint valami kis menyét sietett a lépcső felé.

Perczek multak el megint, a miket egy toronyóra ketyegése szakitott félbe; az óra a felső emeleten volt elhelyezve s a csendességben ugy vert, mintha a ház szive volna.

Lea, szemét az empire-stilusu szalón fakultas, rózsaszin kárpitján feledve, ijedve érte magát azon, hogy ő valójában itt is kakukfi, közömbös valaki, csak ugy, mint az iskolában; hiában igyekezett azon, hogy komolyan vegye Sainte-Parade kisasszony anyagi zavarát, vagy egész- ségét... Szólni nem mert, kerülte Pirnitz tekintetét, azét a Pirnitzét, a kit még mindig szeretett, de időnkint óhajtotta: bár ne szeretné, hogy egészen fel tudjon szabadulni, mint Tinka regé- nyének Nórája, mint Hespel Duyvecke.

Pirnitz rászegezte mágneses, szép szemét.

- Szegény gyermekem! - mondotta.

Lea szempillái megnedvesedtek a könnyektől.

De ekkor feltárult a lépcsőkanyarulat tulsó része felől az ajtó; megjelent Sainte-Parade kisasszony, gördülő székén, előtte Odile testvér járt, mögötte pedig Mari tolta a széket.

A furcsa menet megállapodott az empire-szalónban.

Lea és Pirnitz fölálltak és a vén kisasszony elé járultak, a ki egészen összezsugorodottnak tetszett a fekete fodrok között kámzsájában, szabálytalan arczával, a melyből élénken csillogott ki két apró szürke szem.

- Oda! - mondotta, a mikor betolták karosszékét. - Ugyan kérem, Odile, tegyen párnát a lábam alá... Köszönöm... Bizony nem jól vagyok, kedves Pirnitz, nem jól vagyok... No, Mari, már most mehetsz... Fárasztasz; nagyon sokat fecsegsz... Odile, üljön le oda, hátra, kedves testvér... Ugy sem érdekli önt, a miről beszélünk majd... Ön, Pirnitz, kerüljön közelebb, egészen közel... és beszéljen hangosan. Örökké zug a fülem, szaliczilt szedtem a reggel.

Pirnitz odatolta székét a karosszék elé.

- Jőjjön közelebb ön is, kis Leám, jőjjön közelebb!... Adja kezét, hadd nézek kicsit a szemébe... Szép magácska, mint a hajnal! Minő szomoru az arcza!... Nem szeretem a szomoru embereket, pedig jó ideje nincsen szerencsém... Mindannyian olyan arczot vágnak, mintha temetésre készülnének!

Azzal elbocsátotta Lea kezét, a ki könnyeit elfojtva, leült megint.

- No, Pirnitz, lássuk, mi mondani valója van?

- Hiszen - jegyezte meg Pirnitz nyugodt hangján - ön küldött értünk kisasszony.

- Ahá! igaz... látni kivántam önt, önt... az a Heurteau kétségbe ejt... Ha az ő nyomán indulna az ember, minden el volna veszve rögtön. Szerinte egyebet se tegyünk: szedjük a sátorfánkat és telepitsük a magunk helyére Anquetint, Durambertyt, Quignonnet-t, Minot abbét és a köz- oktatásügyi miniszteriumot... Egy ujságczikk miatt sirt a fülembe.

- A Saint-Charlesi Hét czikke? Olvasta?

- Dehogy! Nem is olvasom... Mit bizonyit az, ha az olyan zuglap rágalmaz bennünket? Kufárok azok az urak; látják, hogy jövő évre nagyszerü eredménynyel jár majd a beirásunk... De miért nem szól egyikük sem?... Hiszen ugy ülnek székükön, mint a határkő. Igen vagy

nem, lesz-e jó beiratásunk vagy nem?... Heurteau megmutatta a névsort... Husznál több a fizető növendék!

- Ugy van! - felelte Lea gépiesen. - A beiratás eredménye igen szépnek igérkezik.

- No lám! - kiáltotta az öreg kisasszony. - Nem megmondtam?... Hát csak hadd kiabáljanak akkor a sekrestyebeliek. Ha kedvünk támad majd a válaszolásra, meg fogunk felelni neki egyéb lapokban, ennyi az egész. Heurteau majd megir nekünk egy czikket, ha jónak látjuk... Ugy-e, ön is igy gondolja, Pirnitz? - kérdezte és aggódva nézett az apostolra; szeméből kiolvashatta az ember a gyermekes óhajtást, hogy bár volna Pirnitz válasza bátoritó.

- Istenem! - felelte emez - ugy gondolom én is, hogy veszedelem nincsen... De még is okos dolog volna tán valami hivatalos lépéssel elejét vétetni az ellenségeskedés kitörésének... Maguk a növendékek is a kivül ellesett beszélgetések révén tudják, hogy Minot abbé le nem szerel... Ujsága legközelebb Duyvecke elpártolását fogja majd kommentálni... Elképzelhető, minő támadáshoz jutnak ellenségeink, ha a valóságot kiforgatják mivoltából és rossz akara- túan magyarázzák.

- De hisz akkor az abbé szörnyeteg! Ha meggondolom, hogy még ez az istentelen ember volt a gyóntatóm... hogy hányszor juttattam alamizsnát grenellei kórháza számára!... Elmegyek hozzá, magam megyek el Minot abbéhoz és majd meglátjuk... Megmondom neki.

Hamarjában nem jutott eszébe, mit is mondana, csak karjával hadonászott és fejét rázta. Pirnitz Romaine gyöngéden folytatta:

- Nagyon jó lesz, kisasszony... Azt hiszem, jó volna, ha lakásában látogatná meg Minot abbét, vagy pedig elhivatná ide... Könnyü volna megnyerni.

- Igazán?... azt hiszi? - kérdezte Sainte-Parade kisasszony, a kinek hangulata egy-kettőre meg tudott fordulni. - Ha bizonyos volnék benne!... De hogy azt a gazembert nálam!... Ej hát... gondolkozom majd rajta... Még ma irok neki... most rögtön... Nagyon jóban voltunk annak előtte... Nem látszott akkoriban rossz embernek. A mi pedig magánéletét illeti... szent ember!... erre nézve nincsen kétség... Minot abbé szent ember.

Hirtelen tudatára jutott, minő ellentmondásba keveredett s hallgatói meglepődött arczának láttára elhallgatott. Szokásos mozdulatával hátravetette köpenye csipkéit, azután egyszerre másra téritvén a szót, komoly hangon mondta:

- Hát Duyvecke?... Ki hitte volna, Pirnitz!... Négy esztendeje élt közöttünk az a leány!... A lelkemet is rábiztam volna... Mennyire biztam benne... Oh, higyjék el, szivemen ért ez a csapás... Föl sem tudok ocsúdni alóla. Igy van az... igy van... Ő is el készült hagyni bennünket, hogy férfi után fusson... No, gyermekem, mi baja?... Nem kell azért sirnia... No, no, kicsikém! Tudom én azt nagyon jól, hogy magácska igazi kis csoda, valóságos apostol... No, ha kérem... ne sirjon, ne sirjon.

Esetlen, béna kezével simogatta Lea térdét.

- Se baj, kisasszony... Higyje el semmi bajom... Bocsásson meg, kissé ideges vagyok...

- Nagyon szerette Duyvecket - szólt közbe Pirnitz, mintegy igazolásául Leának.

- Ki az az izé, - tudakolta Sainte-Parade kisasszony, - a kihez Duyvecke feleségül megy?... Ahá! igen, Rémineau, az, a ki olyan sokszor járt itt két év előtt, hogy megvizsgálja a vállalkozók számláját... Szóval iparos ember... Hát bizony csinos ember a Duyvecke jövendőbelije!... Jó izlése van a leánynak!... Bünös egy teremtés az a Duyvecke, akármilyen ártatlan is a képe.

- Óh kisasszony! - rimánkodott Lea.

- Mi! - maga tán még védi, kicsikém?

- Bizonyos vagyok benne, kisasszony, - felelte Lea melegen - hogy Duyveckenek halál volt az elválás tőlünk... Imádta Rémineau kis fiát: a gyermek most beteg, el nem mozdulhatott mellőle... Nincsen abban az érzelemben, a mely vezette, semmi önzés, tiszta anyai érzés volt az.

- Azt hiszi? - kérdezte Sainte-Parade kisasszony. Néhány pillanatra csend támadt.

Az anyai kötelességnek, ennek az örökletes homályos kötelességnek sulyos problémája, a mely kézzel fogható alakban nem nyilvánul, kusza rémületbe kergeti a rajongó feministákat, szinte ingerli őket.

Se Lea, se Pirnitz, se Sainte-Parade kisasszony, sőt még Odile testvér sem hallhatták a szót, hogy szivük el ne szorult volna tőle. Az »anyaság« szó legfinomabb idegszálaiba markol a nőnek!

Mikor Lea ezt a szót kiejtette, hármuk közül egyik sem merte mondani, hogy »Duyvecke hibázott«.

*

A rendkivüli csöndességben, melyet az óra ingájának másodperczenkinti ketyegése zavart csak meg, egy kis, egészen közönséges esemény történt, de melyet a négy együtt való ember baj előjelének érzett tüstént, egyszerüen azért, mivel senki sem várta és mert a bizonytalan nyugtalanságban, mely a házat megülte, minden, a mi váratlan volt, fenyegetőnek látszott.

A nélkül, hogy a gascognei divat szerint puha talpu czipő a legcsekélyebb zajjal is elárulta volna a lépcső szőnyegén, megjelent a küszöbön a csomóra kötött selyemkendő, a fekete hajfonatok mögül előtetsző fénylő arcz, az egész Mari, a maga termetes és gömbölyü idomu mivoltában.

A három alapitó felé tartott egyenest és vékonyabbik hangján, a mely ezuttal őszinte izgalomtól remegett, azt mondta:

- Kisasszony...

- Mi baj, fiam?

- Michel ur...

Hogy lélekzete elállott s megállt egy perczre, Sainte-Parade kisasszony közbeszólt:

- Michel? Michel visszajött?... Beszélni kiván velem?

- Nem, kisasszony... El sem ment még. Hangja végképpen cserben hagyta Marit.

- De hát mi bajod? Nézze meg az ember!... - kiáltotta a beteg hirtelen felfortyanva. - Kinyitod már végre a szádat, te hülye!

- Michel ur - szólalt meg Mari - nem akar feljönni. Lenn maradt a pitarban, odalenn, a Saint- Antoine templom mellett. Romaine kisasszonynyal akar beszélni.

Azzal Pirnitzre mutatott.

- Velem? - kérdezte Pirnitz elámultan. - Hiszen alig ismerem...

- Az imént látta volt Pirnitz kisasszonyt, a mikor elment... Vele akar beszélni, csak is vele. Azt mondja, hogy vele.

Pirnitz Sainte-Parade kisasszonyhoz fordult:

- Mit jelentsen ez?

Az öreg kisasszony lengő fodrai között még összezsugorodottabbnak tetszett, a hogy hátradőlt karosszéke támlájának.

Arcza, a mely olyan halovány volt rendszerint, szineket játszott, - homlokát, arczát pirosság lepte el.

Odile testvér egy zöld üvegcsét vett ki zsebéből, kidugaszolta, letérdelt és a beteg orra alá tartotta. Egyben pedig elfojtott hangon szólt oda a vendégeknek az ő elszászias kiejtésével.

- ’szt, kisasszony, ’szt!... nincsen baj... semmi baj... Nem szükséges nyugtalankodnia... ’szt! ’szt!

Ránczos kezét szaggatottan, gépiesen mozgatva csipkéi alatt, dünnyögte Sainte-Parade kisasszony, a sót szagolva:

- Menjen... Pirnitz... Nézze meg, mi baj... Mondja neki, jöjjön fel... Látni... látni akarom... Elég!... elég!... Odile testvér!

A testvér eltávolitotta az üvegcsét, gondosan bedugaszolta, azután zsebébe rejtette s igy szólt:

- Most visszamegyünk majd a szobájába, ugy-e, kisasszony? Meglátja, ugy jobb lesz... Ön lefekszik, Pirnitz kisasszony pedig majd eljön hozzánk. Ugy-e, jobb lesz igy?

A beteg fejével bicczentett, ugy jelezte, hogy jobb.

- Mari... segitsen! - mondta a testvér.

Mari, meg az apácza bevitték azután a gördülő karosszéket. Mikor Mari az empire-szalón küszöbére ért, megfordult s még egyszer figyelmeztette Pirnitzet:

- Michel ur odalenn van, a pitarban.

- Várjon meg, - mondta Pirnitz Leának... Megnézem, mi baj. Igazán, egy szót sem értek az egészből.

És hogy Lea fejével intette, hogy beléegyezik, az apostol halk szóval mondotta:

- Szegény gyermekem... Attól tartok, kezdődnek a nagy megpróbáltatások.

*

»A nagy megpróbáltatások... A nagy megpróbáltatások...«

Ez a három szó járt keresztül-kasul Lea agyán; visszhangképpen csendültek meg fülében, a mi közben egyenletes lépéssel rótta a kis szalónt és neszelt a vén palota zavaros hangjaira.

A szél kimozditotta nyugvó helyéből az egyik ajtót és a vas szabályos időközökben meg- megnyikorgott.

Az inga egyre ketyegte tik-takjait... Hangok zaja hallatszott föl, Pirnitz hangja és Michelé, a mely hangosabbá lett, nekitüzesedett, hol suttogóvá halkult!

- A nagy megpróbáltatások.

Lea nem sirt már, egyszerre vége szakadt egész melankóliájának. Csak a kiváncsiság kinozta.

»Kezdődnek a nagy megpróbáltatások.« Olyan hangulat szállta meg, mint a rabot, a kinek hirül adják, hogy láng nyaldossa börtöne falait. Azon érte magát, hogy csupa reménykedés a lelke.

- Milyen undoritó vagyok! - dörmögte magában. - Minő aljas a lelkem!

Aggódást, fájdalmat erőszakolt magára.

- Mi történik oda lenn, én istenem?

Valamint Pirnitz, sőt még mint Mari is, ő is megérezte ebben a jelentéktelen eseményben a romlás veszedelmét. Annyi néma jel jelezte jó idő óta a közeledését!

Leült az egyik delfin-fejes karosszékbe.

Mint majd mindig, valahányszor egyedül volt és nem foglalta le agyát semmivel, a multba tévedt gondolata, az angliai emlékekhez tért meg... A boldogsághoz, a mely rávilágitott életének arra a boldog korszakára. Hampstead-Heath-Richmond - a valónál is élesebben váltak ki szeme előtt; és összevegyültek Tinka regényének képeivel, a melyet számtalanszor olvasott el lázban égve azóta, hogy meghozta a posta... Egy magastermetü, nagyon lefogyott, tengerzöld szemü, kissé lekonyult, szőke bajuszu férfit látott Lea örökké... Széken ült meg- öregedetten, lecsuklott fejjel, haldokolt.

- György! - sóhajtotta Lea ajaka. - Oh! irok, irni fogok Tinkának!

Minduntalan föl-fölmerült benne ez a terv. Hogy megtudakolja, igazán szenved-e György s haldoklik-e ő is, mint a regénybeli William, távol a szeretett nőtől.

Pirnitz megjelenésére, mint az álomból riadt, ugy ijedt föl; de önző gondolatait elüzte rögtön a felindulás.

Olyat látott Lea, a milyet addig soha: könnyeket pillantott meg az apostol szemében.

Pirnitz sötét árnyékképe, a mint ott állott a szalon küszöbén, meg nem mocczant. Karja szomorun csüggött le fekete szoknyájára és átszellemült rút arczán lassan pergedeztek a könnyek.

Lea feléje rohant, megölelte a drága fejet és megcsókolta; a hogy rászoritotta ajkát az ostya- szinü sápadt arcra, megérezte a könnyek keserü izét.

- Romaine! drágám!... barátném!... Mi baja? Mondja, mi baja?... mondja!

Pirnitz gyöngéden kibontakozott Lea öleléséből és álszégyen nélkül törülte le könnyeit.

- Bizony, kedvesem, itt a megpróbáltatás, a kemény megpróbáltatás. Az iskola oda van... Sainte-Parade kisasszony játszott a tőzsdén és veszitett.

- Mindent elveszitett?

- Senki sem tudja még; de lögfeljebb, ha meg tud majd élni abból a kevés pénzből, a mi megmarad neki... Szegény kicsikéim!

Nem sirt már. Csak állt ott könnybeborult szemmel; hangja szintelen volt s annyira elválto- zott, hogy nincs az emberi fájdalomnak az a hangos nyilvánulása, a mely meghatóbb lett volna.

Lea egész lelkében megrendült és hogy annyira kétségbeesettnek látta azt, a ki életének legszilárdabb támasza volt, félelem fogta el.

- Romaine, - suttogta - könyörgök, ne sirjon... ne essék kétségbe... Ha ön is elveszti remény- ségét, mivé legyek akkor én?

Az apostol elmosolyodott a meginditó feljajdulásra.

- Igaz, - mondá azután - nem vagyok egymagam... Küzdeni fogunk.

Ebben a perczben Mari rontott be hirtelen urnője szobájából; nesztelenül ott termett a két nő előtt.

- A kisasszony roszszul van... tessék gyorsan jönni... hivja a kisasszonyokat...

A rémületnek szélforgatagában, melyet a vagyoni katasztrófák zuditanak az emberekre, rohant Pirnitz és Lea Mari után, felvilágositást sem kérve tőle; benyitottak nyomában Sainte- Parade kisasszony hálószobájába.

Ez a szoba Louis XVI. korabeli butorral volt bebutorozva, tollbokrétás, indiánus-csoportokat, kalyibákat, folyókat, rajtuk pedig facsónakokat ábrázoló, piros rojtu, régi perzsa szövetek hevertek szana-szét. A fehér lakkos fából való ágy régi, nagy karikáin állott. Belső táblázatát feszület diszitette.

Az ágyon Sainte-Parade kisasszony feküdt kiterülten fekete csipkéi között: ajka duzzadt volt a feltoluló vértől, lélekzete pedig nehezen járt.

Odile testvér érzéketlenül fogta a beteg kezét és azon igyekezett, hogy megnyugtassa, biztatván egyre:

- Bátorság, bátorság, kisasszony!

Hogy megpillantotta Pirnitzet, izgatottá lett a vén kisasszony:

- No? no?... Michel?... Lát... lá... látta?

Pirnitz intett neki, hogy látta. Majd, tudva, hogy az aggódó beteg választ vár s fölérvén észszel, hogy ha őszinte volna a válasz, tönkre tenné vele, azt felelte csupán:

- Beszélünk majd róla később... Nem sürgetős a dolog.

A beteg szeme rettentő lett... Nyilvánvaló volt, hogy kitalálta, a mit rejtegettek előle... Föl- emelkedett. Keze kicsúszott Odile testvér kezéből és a levegőbe kapott.

Száját olyan fájdalmas, olyan tragikus erőlködés torzitotta el, hogy a jelenlevők elborzadtak rajta. Csak egyetlen tagolatlan szót ismételt ajka; alig lehetett kivenni, hogy azt mondja:

»pénz... pénz...«; a rettenetes szót, kulcsát mindennek ezen a földön: pénz... Azután vissza- roskadt mereven ágyára, mint valami bábu... a szeme nyitva volt, jómaga tehetetlen.

Mari feljajdult és bőséges szóáradat indult belőle, a melyben egybekeveredett a tájszólás a franczia szóval; térdre roskadt s ajkát rányomta urnője csipkéire.

- Oh! jaou istenkém!... Mi baja a lelkemnek? Oda van szegény lelkem, kisasszony... beteg!... még meg talál halni.... Szent Isten! meg talál halni... Az atya, a fiu és a szentlélek nevében.

Odile testvér elnémitotta:

- ’szt! Mari... Az orvosért, gyorsan: rajta... rajta!

- Megyek, megyek, testvér! - felelte Mari, a kire mindig nagyon hatott az elszászi nő nyugodt, egykedvü hangja és megrendithetetlen nyugalma. Megyek már... Jaou Istenkém!... Szegény kisasszony...

Azzal elsietett, kigurult, mint valami kipárnázott golyó, jajgatva és imádkozva közben. Pirnitz Odile testvérhez fordult:

- Segitségére lehetünk valamiben, testvér?

Odile testvér nyugodtan ammóniát öntött vizbe és végigsimitotta vele a beteg homlokát. A beteg ajka és szeme mozogni kezdett a dermedt arczba élet állott.

- Köszönöm, nem. Az orvos előre megmondta, - felelte a testvér halk hangon. - A kisasszony némi idő óta nagyon rosszul volt... A pénzügyek nagyon sokat izgatták.

- Ön tehát el volt készülve erre?... - tudakolta Pirnitz.

- El... most már a paralizis következik... Óh, a kisasszony nem hal még tán meg... évekig elélhet.

Pirnitz és Romaine a rettenetes összeroskadáson való borzalmukban, mely az azt imént még beszélő és mozgó emberi lényt érte, meg feledkeztek az intézet balsorsáról és szivük elfacsa- rodott szánalmában.

Szegény Sainte-Parade kisasszony! A mikor legegészségesebb volt, se volt világos, tisztafejü teremtés: alig értette meg a münek, a melynek odaadta magát, czélját és rendeltetését. De jó szive, jótékonyságra való hajlandósága pótolta szelleme fogyatékosságát, a melyet leplezett különben gascogne-ias élénksége.

Jóságos Sainte-Parade, a ki éppen jószive miatt hal meg, mert nagyon, nagyon gazdagnak kivánkozott, hogy annál kiméletlenebbül foszsza ki magát.

Lea az ágy lábához térdelt s elméjében keresztyén könyörgések tiszteletreméltó formulái forogtak. Romaine, a ki ott állt mellette, ugy látszott, mintha szintén imádkoznék.

Odile testvér ezenközben a megáztatott szivacscsal végigment a beteg halántékán, szájaszélén s megdörzsölte orra czimpáját is. Lea meg nem tudta állani, hogy el ne csodálkozzék a bő ibolyaszinü ruhába bujt nőn, a ki tevékeny és érzéketlen tudott lenni azonegy időben.

»Micsoda lelkük van hát ezeknek a leányoknak?«

Pirnitz szava, hogy: »erős szüzek«, föltolakodott benne... Az apácza is ilyen volt; és minő biztosságot ad a zárda a vallás erejének és hajadonságának!

Mint mindig, ha a bizonytalanul hányódó lélek határozottal kerül szembe, Lea hirtelen kizökkenvén szánalmából, irigyelte Odile testvért. Ibolyaszinü köntösben látta magát is, fehér szárnyak nőttek vállából, keblén pedig kereszt csüngött.

»Lám, ez boldog... Lelkének nincsenek kinjai... még csak arról sem tud, a mi kisértetbe szokta vinni a nő szivét... Ha, a mi lehetetlen, kisértetbe találna esni, az ima menedéke volna... Én, én tulságosan biztam eszemben. Hol az az idő, a mikor imádkozni tudtam?«

Pirnitz, a kinek átható szeme egyre figyelte Leát, eltalálta, minő gondolatok forognak benne. Miközben Odile testvér, letevén üvegét, vigyázatosan dörzsölte a beteg arczát, Pirnitz oda- szólt halkan társának:

- Igen... szép czél ez is és szép élet... de a mienk még szebb, Lea! Odile testvér, hogy ugy mondjam, a fényesség nélkül való erény, - önző erény... Azután meg ez az erény alkalmaz- kodik a nő lealjasitásához: vagy legalább föltételezi és ajánlja azt... Örüljünk, hogy fölszen- teltek vagyunk, mint ő szüziesek, mint ő és szabadok, a minek ő nem mondható. Legyünk büszkék reá, hogy életünk minden pillanatában elmondhatjuk fogadalmunkat és hogy örökké magunk urának, a magunk győzelmes urának érezhetjük magunkat.

*

Odile testvér, a ki a beteg ágya fejénél állott, valószinüleg hiábavalónak vélt ezután minden igyekezést, mert leült és szót sem szólva, egészen nyugodtan kezdette morzsolni olvasóját.

Lea és Pirnitz tapintatosan visszavonultak az ablakfülkéig s ott helyezték el széküket egymás mellé. Az ablak a palota belső udvarára nyilt; a szél fölkavarta az udvaron a port, a papiros- hulladékokat és a megkopaszodott fák leveleit forgatta.

A kapu alatt a vastag Mari volt nagy beszédben a kapus feleségével: mind a ketten az orvos érkezését lesték, a kiért a kapus ment el volt.

A szobában a nyári délután tiszta világossága csillogva tört meg a butorokon és az indiánus alakokkal tarka piros perzsa szöveteken.

Lea és Pirnitz elől a Louis XVI. korabeli ágy eleje elfödte Sainte-Parade kisasszony mozdu- latlan testét... Semmi egyéb zaj nem hallatszott, mint a szél siránkozó hangja a folyosókon, a vén ház padlásán és az apácza sziszegő suttogása, a mint az Avét és a Gloriát mormolta el.

A két nő eleinte a szegény elnöknő állapotán való szomoruságát és részvétét öntötte ki egy- másnak. Majd azonban az intézet sorsának gondja ragadta meg parancsoló erővel Pirnitzet és ekkor elmondá Michellel való beszélgetését.

- Furcsa egy ember. Ugy látszott, hogy őszintén töredelmes, mellét verte, ugy mondotta:

»Nagy bünös vagyok... de hát a szegény kisasszonynak örökké pénzre van szüksége!... A Lake-Copper-re koczkáztattam meg egy coup-t, a mely háromszorosan milliomossá tette volna szegény kisasszonyt... Megcsaltak, tudom is, hogy ki... meg is adja az árát... De bizal- matlankodott volna-e ön, kisasszony, bizalmatlankodott volna-e Quignonnetben...«

- Quignonnet-ben? A saint-charlesi alpolgármestert érti?

- Azt; ugy látszik, összeköttetésbe lépett Michellel és kedvezőtlen vásárba ugratta alattomo- san.

- De hát mi bajuk a saint-charles-iaknak velünk?

- Az, hogy ők férfiak, a kiket ingerel a mi függetlenségünk; ennyi az egész... A mi Michelt illeti, bár olyan gyanus egyházfi-képe van, azt hiszem, mégis őszinte ember... Meginditó, hogy noha két nap óta tudott a romlásról, nem mert hirt adni róla Sainte-Parade kisasszony- nak. »Napról-napra eljöttem, - ugymond - hogy megmondjam neki... de a hogy ott voltam előtte, cserben hagyott a bátorság... Mesével ámitottam: hogy rengeteg mennyiségü font sterlinget nyert, hogy a réz ára fölment... És mindannyiszor ugy mentem el, hogy nem szóltam neki. De most, hogy megláttam önt... azt gondoltam, elmondok önnek mindent.«

- Pater noster... - mondotta szinte fenhangon Odile testvér. Az olvasó szemei megcsörrentek.

- Minden oda van? - tudakolta Lea.

- Michel azt mondja, ha a palotát eladják, marad körülbelül száznegyvenezer frank. Sainte- Parade kisasszony egészen jól megélhet belőle valami zárdában; de a Mű oda van.

- Nos és most?

Pirnitz bizonytalanul intett kezével.

Benyitott az orvos, hatalmas, magas termetü, gesztenyeszin, szétterülő szakállu férfi volt. Mögötte, az ajtónyilásban Mária, meg a kapus családja szoronkodott.

Az orvos üdvözölte Odile testvért, azzal az ágynak tartott, próbálgatta a beteg kezét, tapogatta lábát, hallgatta lélekzését s figyelmesen vizsgálta szeme bogarát.

Azután ahhoz az ablakhoz vonta az apáczát, melynél Pirnitz és Lea a vizsgálat eredményét várta:

- No lám, testvér, - ugymond - ime a válság, a melyet egy hónapja előre láttam... Féloldalu szélhüdés... egész jobb oldala megbénult.

- Végképpen? - tudakolta Pirnitz.

- Oh, hát egy kicsit javul majd az állapotja... De tartok tőle, hogy nincsen még vége, legalább, a mi a fejet illeti... Az élet, az állati egészség különben soká megmaradhat még benne.

Odile testvér Pirnitz felé fordult és nyugodt hangon mondta neki:

- Látja? Ugyanezt gondoltam én is. A szoba lassan kiürült.

Az orvos megirta rendelvényét, azzal távozott; követte a kapus felesége, azután a termetes Mari, a ki egészen vörös volt a sirástól.

Odile testvér rendbe szedte a takarót s a csipkéket, helyükre rakta a székeket s az ágy fejéhez ülve, olvasóját morzsolta. Romaine és Lea letérdeltek az ágy tulsó felén.

Leának ugy tetszett, hogy az elnöknőt az ébredés nélkül való álom dermesztette már meg: arcza, mely a testvér felé volt fordulva, nem látszott; a csipkehalmazból kis, ránczos és összezsugorodott kéz nyult ki; a beteg keze-feje fehér volt egészen.

A szoba csendességében a levegő hullámzása hallatszott csak. Mintha hármas tömjénfüst- oszlop lett volna, ugy ment a szomoru ágy mellől három ima, három határozott, vagy bizonytalan hangu, az imádkozók lelki állapotához alkalmazkodó imádság, az Élet és Halál titokzatos Intézője felé.

II.

- Tehát nem mondanak le a dologról? Sőt tervük is volna?

Gunyos mosolyra huzódott Duramberty Jude szája, a hogy fölvetette a kérdést; karosszékének támaszkodva, nézte fürkészve hallgatója arczát.

Heurteau kisasszony fekete ruhájában, rózsaszin csuklyás fejkötőjében, a mely valósággal örökös és változatlan egyenruha számba mehetett, szemközt ült vele, ugyanazon a helyen, a hol két évvel ezelőtt Sûrier Frida hallgatta elhülve, majd pedig méltatlankodva, mint ajánlja neki Duramberty, - akár csak valami üzleti ügyről, vagy társas szerződésről volna szó - hogy legyen a kedvese.

A volt tanitónő értelmes arczán látszott, hogy gondolkozik néhány másodperczig; azután igy szólt:

- Nem az én tervem... voltaképpen nem az enyém... Azaz, hogy semmi részem sincsen benne. Csak hogy éppen résztvettem én is a tanácskozásokon, a melyeket jótevőnk vagyoni romlása és betegsége következtében tartottunk. A bizottság minden tagja elmondotta nézetét. Sûrier Frida kisasszonyé tetszett leginkább.

- Csakugyan? Tehát Sûrier kisasszony küldi önt ide?

- Nem kellene talán megmondanom, - felelte a fiatal nő mosolyogva - de azt hiszem, legjobb, ha őszinte vagyok önnel szemben.

- Persze, persze. Nem bánja meg őszinteségét.

- Nos, hát pontosan beszámolok róla, mint történtek a dolgok... A hir, hogy Sainte-Parade kisasszony tönkrejutott, hogy gyógyulásra nincsen reménység, eleinte rémületbe ejtett mindenkit.

- Nagyon természetes.

- Egyikünk-másikunk, a legidegesebbek, mint például Sûrier Lea, Craggs Daisy, a kis Soubize Geneviève.

- Soubize Geneviève?... Az a kis sovány, vörös leány, ugy-e? - szakitotta félbe a gyáros.

- Az... szép vöröshaju, zöldes, nagyszemü leány, a kinek csupa kellem a járása és minden mozdulata... de végtelenül izgékony... csupa vonaglás, rögeszme, mintha szülei alkoholisták, idegbajosak lettek volna... Azt hiszem, hogy időnkint sulyos természetü rohamai lehetnek, csak Daisy titkolja.

- Csinos leány! - jelentette ki Duramberty. - Nos?.. - kérdezte azután.

- Nos hát a mi idegeseink elvesztették fejüket. Sikerült azonban néhányunknak szövetséggé alakulnunk: Pirnitznek, Fridának és nekem. Tanácskoztunk rajta, hogyan akadályozhatnók meg az összeomlást?

- Kiváncsi vagyok, ugyan micsoda módot találhattak.

- Ismétlem, az eszme nem az enyém, hanem Fridáé.

- Akkor hát nyilván jó és czélszerü ötlet lesz.

- Frida mindenekelőtt feltárta az iskola anyagi helyzetét... A katasztrófa előtt igen kedvező volt még a helyzet... Költségünk jóval csekélyebb, semmint gondolná az ember. Házbért nem fizetünk s ezért önnek tartozunk hálával. Adóterhünk eléggé sulyos, de mivel, az ön jóakara- tának hála, gépei csekély bérért hajtják dinamóinkat, világitásunk kevésbe kerül: ezerhatszáz frankba. A szolgaszemélyzet számát a minimumra szállitottuk le: növendékeink, mint a kaszárnyában szokás, maguk végeznek el mindent, a tulságosan nehéz munka kivételével. A személyzetnek évbére háromezer frankot sem tesz ki. Legnagyobb terhet a nemfizető növen- dékek élelmezése és ruházása ró reánk. Évenkint huszonöt-huszonhatezer frankra tehetjük ezt a költséget... Tavaly még csak három fizető növendékünk volt, a kik fejenkint ötszáz frankot fizettek. A különbözetet Sainte-Parade kisasszony pótolta s ő adta a tanitónők fizetését is. Mint tudja, ezerkétszáz frankot kapunk fejenkint. Ha hozzáveszszük ehhez az iskolai szerek költségét, Sainte-Parade kisasszonynak körülbelül ötvenezer frankjába került az iskola.

- Igazán nagyon kevés! - szakitotta félbe Duramberty. - Fogadni mertem volna, hogy legalább nyolczvanezer... Tudom különben, hogy ön kitünően vezeti az intézetet... Sziveskedjék azonban folytatni.

Hátradőlt, karosszékében és most már igazán érdeklődve hallgatta Heurteau kisasszonyt.

- Hát ez az ötvenezer frankunk nem lesz meg ezután.

- A miből az következik, hogy egyebet nem tehetnek, mint hogy megszerkesztik a mérleget, azután bucsuznak.

- Fridának nem ez a nézete... Ő takarékossággal akar segiteni a bajon. Mindenekelőtt fel- függesztené a tanitónők fizetését a jövő évben: beleegyeztünk. A megtakaritás ezen a réven nyolczezernégyszáz frank. Kimutatta azután, hogy az általános költségeken, a mely független a növendékek számától, körülbelül tizenegyezer frankot takarithatunk meg. De nem szabad, elfelednünk, hogy jövő esztendőre harmincz, egyenkint ötszáz frankot fizető növendékre számithatunk. Ha az évi dijat nyolczszáz frankra emeljük föl, növendékenkint körülbelül háromszáz frankot nyerünk. Ha a jelentkezőknek csak fele belemegy ebbe a dijemelésbe, már ötezer frank a fölöslegünk. Ezzel a deficzit huszonötezer frankra csökken. Azokból a kivülről érkezett adományokból, a melyeket Sante-Parade kisasszony jószivére valló féltékenységében nem engedett felhasználni, vagy tizenháromezer frankra menő alapot gyüjtöttünk: legszegé- nyebb növendékeink számára akartunk belőle kis segitő-pénztárt alapitani, majd ha elhagyják az iskolát. Most ezt is a költségvetéshez csapjuk.

- Még igy is tizenkétezer frank a hiány.

- Ha személyünkre nézve nagyon takarékosok vagyunk, félretehetünk ezen a réven is ötezer frankot. Ezzel azután vége segitőforrásainknak... De ha össze-vissza hat, vagy hétezer frankra hiányzik már csak a födözet költségvetésünkben, megengedi ugy-e, nem kell éppen, hogy bolondok legyünk, ha megkezdjük az esztendőt. Legalább Fridának ez a véleménye.

Duramberty elmosolyodott:

- Igaza van Fridának; az egyszer kimenekülnek a csávából, ha a számvetésük mindjárt rózsás is... De hát azután? Hiszen egész tartalékukat fölemésztik... Pedig jövő esztendőre ugyan- ekkorák lesznek a terhek, holott a jövedelem viszont vagy huszezer frankkal kevesebb.

- Frida azt hiszi, hogy a jövő évet is kihuzzuk. Sorra veszszük a feminista köröket: mindeni- künk elvállal magára egyet-egyet. De különben is egy segitőre bizonyosan számithatunk.

- Mifélére?

- Van Londonban egy leánykollégium, nagyon virágzó intézet, a mely ugyanazoknak az elveknek alapján épült, mint a mienk, csak hogy előkelőbb osztály gyermekei számára. A vezetője Sanz Herminie asszony, Pirnitz barátnője... Szükség esetén Sanznéhoz fordulunk és ő bizonyára nem tagadja meg támogatását.

Néhány pillanatra csend támadt.

Duramberty elgondolkozott s szórakozottságában szabályos sorokba rakta iróasztalán a czeruzákat és tollszárakat.

Heurteau kisasszony egykedvüen tartotta szemmel gunyos tekintetével.

- Helyesli ön Sûrier kisasszony megoldását? - kérdezte végre Duramberty.

- Nézetem szerint vakmerő is, észszerü is. Jó magam más inditványnyal állottam elő, a mely, ugy hiszem, egyszerübb volna és véglegesebb eredménynyel járna.

- Nem tudhatnám meg?

- Dehogy nem... Csak arra kérem, ha netán értekezni talál a bizottság valamelyik tagjával, ne tegyen róla emlitést. Az én inditványom az volt, hogy - természetesen az ön beleegyezésével - rátereljük a város és az állam figyelmét iskolánkra; a nélkül azonban, hogy bármi változtatást is megtürnénk, vagy ha igen, hát legföljebb a tanitási módunk és elvünk jelentéktelen részle- teit volna szabad annak érintenie. Csinálhatnánk olyan szakiskolát, a minő például a Boule- iskola.

- Kitünő! - szakitotta félbe a gyáros. - Lássa, ez a jó gondolat!... Kitünő gondolat!

- Pedig ennek a gondolatnak én voltam az egyedüli védelmezője, - felelte Heurteau kis- asszony, szeliden mosolyogva.

- De miért?

- Mert az államtól és a várostól ugy félnek nálunk, akár a tüztől... Az állam, a város közbe- lépése annyit jelent, mint hogy elveszik tőlünk, nőktől annak igazgatását, a mit mi alkottunk és mi akarunk igazgatni. Az iskola »feminista« jellege megszünik ezzel. Olyan leányiskola leszünk mi is, mint a többi.

- Hát bizony - felelte Duramberty - tudom én azt nagyon, mennyire féltékenyek Pirnitz kisasszony és az ön társai mind függetlenségükre... Nevetségesen tulságba is hajtották ezt a gyöngéjüket, a mikor elutasitották a községtanács ajánlatát, hogy a jutalomdijakat ő adhassa, vagy nem türték, hogy munkavezetőim tanfolyamokat rendezhessenek iskolájukban, holott én dijtalanul ajánlottam fel ezt, - azután pedig tanuság reá az a mód is, a hogyan a tanfelügyelőt

fogadták. Minot abbé is azt panaszolja, hogy kiméletlenül bántak el vele. Mi az ön véleménye minderről, mi az ön véleménye, kisasszony, hiszen kegyed higgadt nő?

- Azt gondolom, hogy nagyon megrágalmaztak bennünket; és mégis hibáztatom a haszontalan tulzásokat. Hiszen kétségtelen, ideális valami volna a teljes függetlenség. De a tanitásban szerzett tapasztalataim meggyőztek róla, hogy az ilyesmi lehetetlen, legalább Francziaország- ban lehetetlenség. Másrészt pedig azt tartom, hogy jobb dolog városi iskolaként élni, mint magániskolaként meghalni... De hát nincs annak jelentősége, a mit mondtam, mert az én véleményem ugy sem nyomott a latban.

Ebben a perczben kopogtatás hallatszott az ajtón és benyitott rajta egy alkalmazott; minden- féle nyomtatványt terjesztett főnöke elé aláirás végett.

Duramberty aláirván valamennyit, folytatta:

- De hát ha mindent összevéve, még is a jelen állapot mellett van ön, minek köszönjem a szerencsét?

- Oh, hát a sulyos ok... Persze ön nem is tud még mindent, hogy micsoda zavarban... Vagy talán sejti?

Duramberty átadta az irásokat a hivatalnoknak, a ki köszönt és távozott.

- Mindenesetre hadd halljuk! - mondotta azután.

- Nos... A mikor ön átengedte nekünk a területet, melyen iskolánk fölépült, nagylelküen el- engedte a bért. Megkivánta azonban, hogy háromszázezer frankot tegyünk letétbe. A kamato- kat Sainte-Parade kisasszony húzta. Sajnos, hiába beszélt lelkére Frida, a ki régóta félt már a katasztrófától, a szegény kisasszony hallani sem akart arról, hogy a biztositék megtámadhatat- lanságáról gondoskodjék. És a hitelezők azt követelik most, hogy a háromszázezer franknyi tőkebefektetés a vagyonhoz csatoltassék.

- Nem olyan bizonyos, hogy joguk van erre a követelésre. Magam is hitelezője vagyok a kisasszonynak. Nem hinném, hogy el tudják vitatni tőlem a biztositékot.

- Ez a bökkenő esetleg pörre vihet ön és a hitelezők között... Bizonyos csak annyi, hogy a letétet meg fogják támadni. Ha a biztositékot elvitatnák öntől, nem fordul akkor ellenünk?

Duramberty Jude nem felelt.

Fölkelt, végigsétált szobáján széltében, majd az ablakhoz ment, a honnan belátott az ember az iskola udvarába, azután visszajött.

Heurteau kisasszony mozdulatlanul ült helyén, ugy várta.

- Meg kell gondolnom a dolgot - szólalt meg végre Duramberty, rátámaszkodván egyik kezé- vel dolgozóasztalára. - Köszönöm, hogy olyan bizalommal volt hozzám; el nem felejtem. Óh, ha minden társa ilyen lett volna vélem szemben.

Heurteau kisasszony felállott.

- Tehát nem vihetek haza határozott választ, hogy melyek a szándékai arra az esetre, ha a biztositékot elpörölnék?

- Nem... Végig kell gondolnom előbb a dolgokon... beszélnem kell Sainte-Parade kisasszony hitelezőinek megbizottjával s tanácskoznom ügyvédemmel. Ha az ügy kedvezően alakul, talán védelmére kelek... és akkor Sainte-Parade kisasszony letétje...

Habozott, hogy folytassa-e.

Heurteau kisasszony nem felelt, csak megindult az ajtó felé. A gyáros tartóztatta:

- Lássuk csak! - kezdte ujra, kissé zavartan. - Minthogy Sûrier Frida kisasszony az, a ki föl- vetette az inditványokat, melyeket az önök bizottsága elfogadott... nem volna szükséges, hogy találkozzam vele?... Óh, nem itt... nem itt... hanem... az iskolában... önöknél... Nem fogad- hatna?... Önök, remélem, semmi rendkivülit sem látnak a dologban?

A volt tanitónő arczán éppenséggel nem látszott meglepődés.

- Egyáltalán semmit, - felelte egyszerüen.

- Szeretném még azt is, - ötölt-hatolt a gyáros, bár rajta volt, hogy elrejtse zavarát - szeretném, hogy tanuk nélkül beszélhessek vele. Tanu jelenléte sértene... restelleném.

- Elmondhatom kivánságát Fridának, a mikor tetszik.

- Számitok önre; hiszem, meg tudja majd értetni Sûrier kisasszonynyal... az intézet érdeke... ugy-e, meg?... Legyen rajta, kisasszony, hogy sikerüljön a dolog.

- Megteszek mindent, a mi tőlem telik.

- Milyen időtájt lesz a legalkalmasabb?

- Holnap, délután fél háromtól kezdve... Fridának azontul nincsen órája.

- Ugy-e lesz olyan szives, megmondja neki, hogy holnap délután négy óra tájt, ha csak ellenkező elhatározásáról nem értesit, bátor leszek...

- Megmondom.

Heurteau kisasszony és Duramberty egy pillanatig ott állottak egymással szemben, szemük ugy szólva belemerült egymásba.

Duramberty nyilvánvalóan szeretett volna még mondani valamit, előkésziteni a megegyezést, igéret fejében igéretet venni.

De biztosságát megingatta Heurteau kisasszony egykedvüsége. Végtére is a nő volt az, a ki bucsuzkodott.

- Viszontlátásig, Duramberty ur!

- Viszontlátásra, kisasszony!

És miközben Heurteau kisasszony lefelé tartott a lépcsőn s visszatért az iskolába, Duramberty Jude rányomta homlokát az ablakra: a vér mind belé nyomult volt attól az erő- és vágy-okozta lüktetéstől, a melyet jól ismernek az ötvenesztendős vérmes férfiak.

*

Frida nem ámult el valami tulságosan, a mikor megtudta, hogy volt gazdája beszélni kiván vele.

Az események közepette, a melyek néhány hét óta támadóan tornyosultak az iskola körül, előre látta ennek a találkozásnak szükséges voltát. Miután a férfinem jó ideig ügyet sem vetett az iskolára, most kitört ellene a férfiak a türelmetlen ellenségeskedése; és mindazok férfiak között, a kiknek okuk volt gyülölettel viseltetniök ellene, ugy tetszett neki, Duramberty a leg- értelmesebb és a leghatalmasabb. Nem volt valószinü, hogy, bár három esztendeje is mult, elfeledte volna Frida visszautasitását.

Nem feledte el, de, valamint Fridában, talán benne is enyhitette az idő, a mi keserü és bántó volt ebben az emlékben... Mert Frida, hogy szenvedvén a szive, jobban megismerte a világot; hogy megtudta, mi az, a mikor szeret az ember valakit, a ki viszont nem szeret bennünket, nem itélte meg már most olyan zord kérlelhetetlenséggel Duramberty cselekedetét.

Most már értette azt, amit Pirnitz akkoriban mondott:

- Olyan férfi az is, mint a többi, a megszokott előitéletek közepett növekedett ő is és meg- kivánja önt... A világ ezt a parancsoló erejü önzést szerelemnek hivja s a legtöbb nő büszke, ha fel tudja szitani egy-egy férfiben.

»Ugy van, - gondolta Frida - Pirnitznek igaza volt. Durambertynek önző vágya támadt reám, önző, de őszinte: szeretett a maga módja szerint. Rajta volt, hogy meggyőzzön róla azokkal a nyomorult eszközökkel, a melyeket erre a czélra használni szoktak; eleinte kedvemben járt, nagylelküséget szinlelt, azután léha tekintetekkel, kézszoritásokkal... Egyáltalán nem értettem a játékot. Ő azt hitte, hogy hajlom és attól fogva, minthogy közeledését szivesen láttam, magától értetődőnek gondolta, hogy megkináljon vele: legyek a kedvese...«

Most pedig találkozást kér megint.

Ám legyen! Frida bizonyos volt benne, hogy Duramberty meg nem kezdi ujra a régi kisérle- tezést.

»Értelmesebb és magára tartóbb ember annál.«

De hát mit jelentsen akkor ez a közeledés? A fiatal leány már-már hajlott arra a föltevésre, hogy a gyáros egyszerüen jóvá akarja tenni azt az inczidenst, a mely magát Fridát is bántotta, mert akármi történt is, megmaradt benne némi bámulat volt gazdája férfias munkája és tevékeny szelleme iránt.

Majd felvilágositják egymást kölcsönösen, megszoritják egymás kezét s Frida azután a tisztelet fejében, a melyet Duramberty iránt tanusitott, arra fogja kérni a gyárost, hogy az iskola iránt ne viselkedjék ellenség módjára. Talán sikerül is majd rávennie, hogy segitsé- gükre legyen s latba vesse befolyását az intézet megvédelmezése okáért.

Ebben a reménykedésében Heurteau kisasszony is megerősitette.

- Duramberty - ugymond - korrektül viselkedett; nekem ugy tetszett, hogy nem ellenségünk. Ha van olyan, a ki rá tudja venni, hogy viselkedése határozottan kedvezőre váljék, ugy érzem, Frida az. És kell, kell, kell, hogy Duramberty pártunkon legyen.

Pirnitz, a mikor tanácsát kérték, nem hibáztatta a találkozást, de eredményre sem mert számi- tani.

- Vagy megegyezés, vagy szakitás lesz a vége, - ugymond. - Legvalószinübb, hogy szakitás... Mindig jobb a nyilt ellenség, mint a meg nem bizható szövetséges.

Csupán csak Lea ellenkezett, de egész erejével ellenkezett.

Minthogy képzelete élénkebb, egész mivolta érzékenyebb és idegesebb volt és mivel termé- szetének ezeket a gyengeségeit még fokozták a legutóbbi izgalmak, megint fölujult lelkében az a jelenet a gyárban, a mikor két év előtt Frida elhülve a főnök vakmerőségén, huga karjába menekült.

A veszedelem közeledtére a szerető gyengédség legyőzte lelkében a féltékenységet és az idegenkedést.

- Könyörgök, Fédi, könyörgök, ne állj szóba azzal a nyomorulttal!... Egy perczig se maradj vele egyedül!

Soubize Geneviève, a kinek tulzó természete, mióta a férfi érdekek nyiltan harczsorba álltak a feminista iskola ellen, a végsőig elkeseredett, igazat adott Leának és villogó szemmel, vonagló ajakkal jelentette ki:

- Leának igaza van, Fédi! Ne álljon szóba azzal az emberrel... Engedje meg, hogy én fogad- hassam. Majd beszélek én vele... Arczába kergetem a szégyent, hogy tudom, elfogja a restel- kedés önző aljasságai, ocsmány számitásai láttára... De maga ne... könyörgök, ne!

Frida azonban megmaradt elhatározásánál: beszélni fog Durambertyvel. Számot vetett vele, hogy nem koczkáztat semmit; meg akarta kisérelni, hátha meg tudná szerezni az iskolának azt a férfit, a kin, ugy gondolta, van még valamelyes hatalma.

*

A megállapitott időben el is fogadta a gyáros látogatását, a nagy felolvasó teremben: ugyanott, a hol a felavatás napján Pirnitz, Lea, sőt Frida szemeláttára is, megjelent Ortsen György.

Mikor Duramberty belépett, ünnepiesen, aggódva azon igyekezve, hogy kellemes hatást keltsen, zavar nélkül nyujtotta neki kezét.

A gyáros azonban őszinte zavarral, mely a fiatal leányt fölöntes helyzetbe juttatta, dünnyögte:

- Köszönöm, hogy elfogadta látogatásomat, Frida kisasszony. Köszönöm... őszintén köszönöm. Frida székkel kinálta meg.

- Én pedig – felelte - örülök, hogy barátságos szándékkal jött... Heurteau kisasszony mondot- ta, hogy érdeklődve, jóakaróan hallgatta meg.

Már első szavaival igyekezett a gyárost lekötelezni, hasznot huzni az előnyből, melyet a mult biztositott neki ezzel az emberrel szemben.

Kimérten és határozott mondatokban festette le neki az iskola helyzetét, a mely éppenséggel nem kétségbeejtő, sőt kedvező is lesz a közel jövőben, ha az alapitók iparkodását nem ellensulyozzák majd a hitelezők erőszakos követelései.

- Föltétien meggyőződésem, hogy mához négy, öt évre a Női ipariskola kitünő vállalat lesz, még anyagi tekintetben is... A jövő esztendőre tehát lesz miből élnünk: ennek az esztendőnek folytán bizonyára sikerül majd szert tennünk a szükséges összegekre, hogy pótolhassuk azokat, a melyek elusztak. Egyetlenegy dolog csupán a sürgetős; a biztositék dolga. Nagyon kérjük, ne fokozza a nehézségeket. Akármennyire megcsipdesik is a hitelezők a biztositékot, ne kényszeritsen bennünket arra, hogy kiegészitsük és ne akaszszon pört a nyakunkba. Hiszen mit koczkáztat vele?... Sem a telkében, sem épületünkben nem esik kár.

Duramberty, a ki tisztelettudó figyelemmel hallgatta meg Fridát, csendes hangon szólalt meg most:

- Elolvastam ujra szerződésünk pontjait... Tudja kisasszony, ugy-e, hogy a mint megcsökken a biztositott összeg, szabad vagyok.

- Tudom; - felelte Frida - de nem akarom elhinni, hogy az utolsó csapást, a halálosat épen ön mérje az iskolára... Tegyük föl, a biztositékot csakugyan elpörölik a hitelezők, hogy de ha mi hajlandók vagyunk ujra letenni azt, például egy esztendő leforgása alatt.

- Dehogy teszem ki önöket; ebben a dologban ragaszkodom megállapodásunkhoz.

- Nem csalódtam, a mikor nagylelküségére számitottam! - mondotta Frida. Azzal ujra kezét nyujtá a gyárosnak. Emez megszoritotta könnyedén.

Frida ránézett a gyárosra. A két esztendő óta megöregedett, pedig haja nem lett szürkébbé, a minthogy redői sem mélyedtek ki ránczokká. Csak arcza szine vált kissé sárgábbra; szeme nézése sem volt már olyan élénk. A bánatnak és gondnak kifejezése vonult végig vonásain.

Frida hiába idézte föl azt a borzasztó jelenetet, a mikor ennek az embernek kéjvágya ugy perzselte arczát, akár a tüz; nem ismert reá az arczon arra a merész, arra a sértő kifejezésre - csak ugy, mint a hogy a maga szivében sem volt már nyoma a félelemnek és haragnak.

Nehány másodperczig hallgattak.

Duramberty közelebb tolta székét, a melynek nyikorgása a viaszkos padlón hosszan hangzott vissza a hatalmas üres teremben.

Akadozva kezdte azután:

- Hiszen tudja, mennyire tisztelem önt.

Frida tudta, hogy most a multra tér majd vissza.

De nem látott benne veszedelmet, sőt óhajtotta: legalább tisztul a helyzet.

- Nem neheztelek önre! - mondotta a gyárosnak.

- Igazán nem?

- Igazán... Bizonyos vagyok benne, hogy sajnálja, a mért megsértett akkor... Bizonyos vagyok abban is, hogy nem terjesztette hirét annak, a mit elkövetett. Azóta feledni igyekszem. Tegye, hogy adósom maradjon; és törleszsze tartozását annak a münek javára, a melyet szeretek: ennyi mindaz, a mit kérek.

Duramberty nem mondotta: »Jól van«, mint a hogyan Frida várta.

Ugy látszott, alig értette; egy gondolatnak volt rabja, az gyötörte szakadatlanul.

- Szeretnék kérdezni valamit... - szólalt meg végre. - Megengedi? Frida fejével intette, hogy meg.

- Nagyon gyakran gondolkoztam el azon az eseten, melyre ön az imént czélzott éppen. Szigoru birám voltam. Bizonyos: esetlenül és durván viselkedtem: egyedül való mentségem, ha ugyan van olyan, akkori meggyőződésem, hogy a feminizmus és a szabad szerelem egy- azon két tanitás... Azóta, hogy az az eset fölébresztett, tanultam, olvastam s közelről láttam mindent. Beláttam tévedésemet. És természetesen, igyekeztem elképzelni, hogyan kellett volna viselkednem, miket kellett volna mondanom... hogy meg ne bántsam, hogy el ne távolitsam magamtól.

Lassan beszélt, nyomatékosan.

Frida inkább érdeklődve hallgatta, semmint zavartan. Duramberty folytatá:

- Megengedem, hogy bámulatomnak esetlen módja idegenkedést keltett önben. De magában ebben a bámulatban, nézetem szerint, mi sértő sem volt. Azért csak nem haragudhatott reám, a miért kivánatosnak éreztem, hogy életemet az önéhez kössem... Vagy ha igen, ha meghara- gudott e vágy miatt, engedje kijelentenem: nem volt akkor igaza. Az önök férfigyülölő elméletei ki-kinek magándolga... Azt csak nem kivánhatják, hogy vaktában elfogadjuk mi is... holott nem ismerjük őket, sőt soha hirüket sem hallottuk.

- Igaza van! - mondta Frida. - Meglehet, hogy kissé tulságosan megközelithetetlen voltam akkor. De ne feledje, hogy nagyon fiatal voltam.

- Oh! - vágott közbe mosolyogva Duramberty - egy csöppet sem lett idősebb azóta.

- Jobban megismertem az életet. Ujra csöndesség támadt.

Duramberty, Frida utolsó mondatára, csodálkozva vette szemügyre a leányt s kérdő tekintettel nézte.

De Frida hallgatott. Végre is a gyáros kezdte megint:

- Tehát igazat ad abban, hogy jogom volt bámulnom önt... életem társának kivánnom... Nem lett volna jogom arra, hogy megmondjam ezt önnek?... Hát, igaz, ügyetlenül mondtam meg... jól van... Tudja, mi gyötör?... Az a gondolat, hogy: »Ha ajánlatom nem volna olyan brutális, ha illő hangon állok elő vele, ha megfelel a társadalmi illendőségnek, vajjon sértőnek tünik-e föl akkor is? Vajjon visszautasitják-e ugy is?...« Gyötrelem az, a mikor erre gondolok... Ért most már engemet? - kérdezte azután halkabban.

Frida csakugyan érteni kezdte most már.

És hogy érteni kezdte, némi elfogultság lepte meg. Jóllehet a multról van szó, hogyan feleljen meg őszintén, mondja az igazat, hogy meg ne bántsa ezt az embert, a kire szüksége van az intézetnek és a ki, mindent összevéve, őszintének és tisztelettudónak mutatkozott ezuttal?

Lassan felelt, időközöket hagyva mondatai után:

- Sem én, sem hugom nem szándékozunk férjhez menni... Ugy gondolom, erre czélzott ön?

- Erre, - felelte a gyáros, a ki örült, hogy nem neki kell a »férjhez menni« szót kimondania.

- Már ifju korunkban... sőt szinte gyermekkorukban föltétlenül elhatároztuk, hogy férjhez nem megyünk... És a mikor... mikor az az eset fordult elő közöttünk, elhatározásunk szilárdabb lett, mint volt valaha: Pirnitz Romainehez és Sainte-Parade kisasszonyhoz fogunk csatlakozni, beállunk annak a münek munkásai közé, a mely egész mivoltunkat lefoglalja.

- Ha tehát házassággal kináltam volna meg?

- Visszautasitottam volna.

- És sértésnek vette volna ajánlatomat?

- Azt nem, semmi esetre sem... Bár akkor nem ismertem még annyira az életet, mint ma, még sem kivánhattam volna, mint ön mondja, hogy az ön felfogása az enyémhez alkalmazkodjék... De különben az eredmény akkor is ugyanaz lett volna. Oda kellett volna hagynom a gyárat és Lea akkor velem jött volna... Tehát ne sajnálkozzunk... Töröljük ki emlékünkből a multat és bocsássuk meg a rosszat, a mit önkéntelenül követtünk el egymás ellen.

Mig Frida beszélt, Duramberty arcza mindinkább elsötétült.

- Még egy kérdést; - szólalt meg azután; - az imént mondta ön: »Pirnitz Romaine vállalkozása egész erőnket lefoglalta és ez volt az; a mi megpecsételte hajadonsági fogadalmunkat...« Szabad-e arra következtetnem ebből, hogy az iskola sorsának ma is befolyása van erre az elhatározásra?

Frida erre az elégé homályos kérdésre megérezte, hogy ismét komolyra fordul a dolog közötte és a gyáros között. De ezuttal az iskola jövője forgott koczkán.

El volt határozva, hogy a lehető legnagyobb zárkózottságot tanusitja és ellenségének éppen annyit mond csak, a mennyit okvetetlenül kénytelen lesz.

Duramberty bátoritásnak véve Frida egy önkéntelen mozdulatát, halkabb hangon, nekime- legedve folytatta; nyilvánvalóan látszott rajta az igyekezés, hogy el ne vaditsa a fiatal leányt; hátrább is tolta kissé székét, mintha értésére akarná adni vele, hogy nincsen tartani valója:

- Tudom nagyon, hogy kérdésem tapintatlan; higyje el, csak az az érdeklődés sugallotta, a melylyel ön iránt viseltetem. Én, a ki nem tudok Pirnitz Romaine müvében hinni, mint ön,

ugy érzem, rettenetes az, hogy leőrli ifjuságát egy vállalkozás szolgálatában, a mely bizonyára nemes czélu, de valószinü, hogy jövője nincsen... Igen, nincsen jövője, - ne ámitsa magát. Egyetlenegyszer mentheti meg csupán; megmondom rögtön, mi. Ne gondolja, hogy az eddigi eredmények alapján lehetséges lesz a jövőt is eligazitani... Hiába telik ki az önök szövetsége kivételesen értelmes nőkből, nem is sejtik, milyen ellenséges érzés dolgozik önök ellen, iskolájuk falán tul... Én, én látom ezt az ellenséges hangulatot, hallom és érzem mindenfelé... Megvallhatom, hogy mindeddig magam is igyekeztem leszerelésén... A plébánia vak gyülö- lettel dolgozik s szemükre veti, hogy önök valójában szabadgondolkozók, mert nem akarják, hogy iskolájuk függésbe kerüljön az egyházzal. Csupa gyülölet az állami és községi tanitók- nak kis csoportja is, mert nekik az önök észszerübb rendszere valósággal élő, örökös birálat... A városháza is elégedetlen: tulságosan kevésbe veszik önök a tekintélyét és jótéteményeit. Nagyszerü helyzet az, ha senkire sincsen az embernek szüksége, de sok pénz kell ahhoz, hogy az ilyen helyzet megszilárduljon. Pedig önökre ez nem mondható. Tudja mindenki. Hire jár, hogy az iskola tönkre jutott. Az ügynökök ólálkodnak is már zsákmányuk körül. Az eleddig féken tartott nyelvek feloldódnak. A klerikálisok azt hangoztatják, hogy az önök tanitása erkölcstelen és anarchista elvekkel telitett. »Sem istenük, sem erkölcsük«, ime az önök prog- rammja, a hogyan a Saint-Charlesi Hét foglalja össze... A tanitók, meg egyéb foglalkozásu egyének terjesztik hirét: a növendékek annyira tudatlanok, hogy Lecointe-Dupré, a tanfel- ügyelő, megbotránkozott rajta és kénytelen volt jelentést küldeni róla az elemi oktatás főigaz- gatóságának... A mi pedig iskolájuk erkölcsi állapotát illeti, a rágalom ezen a téren irgalmat- lan és vad munkát mivelt. Azt mondják, hogy van intézetüknek egy bába alkalmazottja, a kinek első sorban az a feladata, hogy czinikus szemérmetlenségü leczkéket tartson növendé- keiknek; azután pedig, hogy... bocsásson meg, hogy elismételem ezeket a gyalázatosságokat, de jó, ha tud róluk... azután, hogy segitségükre legyen a tanitónőknek ballépéseik követke- zéseinek elháritásában.

- Óh! - kiáltott fel Frida. - Minő gyalázatosság!

- Gyalázat, bizony az!... Csakhogy tényeket idéznek... Egyik társuk megvált az intézettől, hogy egy szobrásziparossal lépjen közös háztartásra.

- Nem igaz! - tiltakozott Frida. - Hespel Duyvecke a legtisztességesebb leány!... Bámulatos önfeláldozás az, a hogy elment ápolni annak az embernek gyermekét... És kétségtelen, felesége is lesz; de a mig házasságra nem kerül a sor, bizonyos vagyok benne, hogy...

- Elhiszem! Elhiszem! Csakhogy bárki más dajkamesének venné ezt a magyarázatot... Végre pedig azzal vádolják önöket, - és talán ez a legsulyosabb vád, a melynek legnagyobb a hatása a népre - azzal vádolják önöket, hogy kozmopoliták, hazátlanok, jött-mentek, zagyva keveré- kei angolnak, zsidónak, németnek, lengyelnek... Ilyet és ehhez hasonlókat terjesztenek önökről azok, a kik vesztüket akarják, a kiknek az a tervük, hogy ledöntsék önöket s azután maguk foglalják el a helyüket. Tengődtek volna a hogy akármiféle kis apácza-iskola, békén élhetnének most.

- De önök boldogulni merészelnek! Az összes érdekek rögtön szövetségbe állnak önök ellen... Minthogy pedig feminista társadalom, a melynek szervezéséről ábrándoznak s a mely, tudom, például az Egyesült-Államokban meg is van, Francziaországban nincsen, nem akad önök számára semmiféle támasz. Mindenki ellenük lesz... Tiszta sor... És el fognak bukni... Várják meg csak a legközelebbi beirást.

- Már eddig is harmincznál több fizető növendék jelentkezett! - vetette ellene Frida.

- Ma!... De hagyják csak, hadd folytatódjék a rágalmazási hadjárat, majd meglátják, a szünidő után valójában mennyi lesz a jelentkező... Minő mélységesen nagy a tévedésük! Azt képzelni, hogy férfi, még pedig erélyes férfi segitsége nélkül, boldogulhat az olyan vállalkozás, mint az önöké, ellenállhat a férfiak támadásának!

Elhallgatott egy pillanatra, azután igy folytatta:

- Megvalljam?... Ha nem vagyok, a támadás régen megkezdődött volna már, jóval előbb, mint Sainte-Parade kisasszony anyagi bukása... Nem akarok a jövendőbe látó gondviselő érdemei- vel ékeskedni, kissé sok is volna az... De hire kelt, - miképpen, nem tudom - hogy érdeklődöm huga és ön iránt, hogy egy szóval pártfogolom önöket. Nos, hát ez a hir megtette a magáét: elég volt arra, hogy az emberek támogató férfi-erőt sejditsenek meg vállalkozásuk mögött, hogy tizennyolcz hónapnál hosszabb ideig nyugtalanitani ne merjék önöket! A mi vén társa- dalmunkban, a mely évszázadok óta épült az ember tekintélyén és munkáján.

- Ugy lehet, igaza van, - mondotta Frida. - A férfi mindenható és föl van fegyverezve ellenünk. Még sem baj!... Azért mi küzdeni fogunk. Ha elbukunk, mások állnak helyünkre és ujra kezdik. Semmi ujitás sem jár pénz- és emberáldozat nélkül.

- Csakhogy az ujitók csökkenthetik az áldozatok mennyiségét, némi óvatosság és diplomati- kusság árán... Ki gátolta benne önöket, hogy, a helyett, hogy az oktatás hagyományait támad- ták volna, valami előkelőséget nyerjenek meg ügyüknek, egy politikust, vagy akadémikust?... Vagy nem jó lett volna itt, ebben a külön kis társadalomban, a melynek Faubourg Saint- Charles a neve, megnyerni a befolyásos helyi áramlatok valamelyikét s azután rögtön pártot alakitani védelmükre? Nézzen csak körül. Csupa apácza-iskolát, apácza kórházat lát s meg- annyi virágzó feminista intézmény; nem egyszer érte őket támadás s mindannyiszor ellent- állottak. Miért? Mert egy hatalmas csoportra támaszkodtak: a papságra...

Frida fejét rázta:

- Kihez fordulnánk? Ki venné komolyan elveinket?

- Én ismerek olyant, legalább egy olyant! - felelte a gyáros. - Igen.... itt vagyok én... Szivesen támogattam volna önöket nem csupán jóakaró semlegességgel, a mely különben arra mindenesetre elégséges lett volna, hogy födözze önöket mind e mai napig, hanem valósággal, még pedig szabadelvü irányban azzal, hogy pártjukat fogom. Megkisérlettem értésükre adni ezt; ezért alapitottam ösztöndijat iskolájukban és ezért ajánlottam föl müvezetőim ingyenes müködését. Önök azonban nem akartak megérteni. Gőgösen járták a maguk utját; értésemre adták, hogy semmi szükségük reám... Ennek a szobának ablakából - s rámutatott szemben levő házára - hányszor követte szemem az ön magas, fekete silhouettejét, a mint az ákáczfás udvaron járt-kelt növendékeivel; hányszor tapadt szemem arczára, a melynek vonásait inkább sejtettem csak, semmint tisztán láttam. Egyetlenegyszer nem nézett erre a házra, - az én házamra - a melyben pedig annyi esztendőt olyan szeretet és baráti érzés közepett töltött el... a melyből, megengedem, sajnos esemény következtében távozott, bár azt is tudom, senki más nő nem itélte volna meg olyan szigoruan, mint ön...

Őszinte meghatottság melegitette meg Duramberty Jude hangját, de azért olyan tartózkodó volt igy is ez a hang, hogy Fridának eszébe sem jutott a nyugtalankodás, vagy a megbotrán- kozás.

Sőt maga is elcsodálkozott nyugalmán, s azt gondolta:

- Mennyire megváltozott a szivem! Most már értem, mit mondott ez az ember... Szánom is egy kissé... mert hiszen magam is szenvedtem... Tudom én is, milyen lehetetlen elnyomnunk szivünket!

Duramberty folytatta:

- Képzelje el, minő életet éltem én két esztendőn által. Kern akarok frázisokkal dobálódzni... nem akarok... hiszen magam is mennyit gunyolódtam rajta, hogy olyan kevéssé vagyok ura magamnak. De hát logikusan nyilvánvaló valami ez, a melylyel szemben tehetetlenek vagyunk: van egy nő, a ki különb minden nőnél és boldogságunk ezzel a nővel való viszo- nyunktól, ennek a nőnek jelenvoltától függ. Nem akartam hinni s most látom, hogy ugy van mégis. Negyvennyolczéves férfi létemre kezdem megutálni munkámat, terveimet és azokat a nőket is, a kik szerelmükkel mindenki szolgálatára állanak. Nincsen ebben regényes hajlan- dóság, nem is betegesség... tudom, bizonyos vagyok benne, hogy nyugalomra csak ön mellett találok... Óh, meg ne riadjon. Hiszen érti, tudja, hogy nem akarom megismételni a két év előtti kisérletet. De megmondhatom önnek, minden előbbi hajlandóságom ellenére, azzal a vágygyal jöttem, hogy középpontot teremtsek életemnek... Ne mondjon semmit! Ne mondja, hogy nem... Fölajánlom a münek, melyet ön szeret, melynek ön feláldozta ifjuságát, be- folyásomat, a mely mindenható ebben a negyedben... és viszonzásul semmiféle ellenőrzési jogot sem kérek... Elébe teszem befolyásomat és elébe nevemet is.

Egyetlen mozdulatával megakadályozta benne Fridát, hogy félbeszakitsa:

- Az imént mondotta, - folytatta izgatottan - hogy az ilyen ajánlatot nem tekintené sértőnek. Fogadja el nevemet, könyörgök, fogadja el... Csak önnel akarok élni, ön nélkül nem élet ez az élet... Ha nem lehet az enyém, tünjék el inkább iskolája: legalább nem kell elszenvednem azt a gyötrelmet, hogy napról-napra lássam, de ne beszélhessek önnel, ne közeledhessem önhöz... El ne utasitson... Hiszen a maga ura. Miért ne élne azzal a joggal, a melyről elismeri, hogy például Hespel Duyvecket is megilleti?... Vesse le bilincseit... hiszen ha szabaddá lesz, megmenti vele iskoláját is. Különben sem teszek semmit ellenére... De ha ugy kell elmennem, hogy szikrányi reményem nem marad, tartózkodni fogok... Türni fogom, nézője leszek annak, mint teszi tönkre önöket az elkerülhetetlen erő. Nem játszom az érzelgő hős szerepét... Csak annyit mondjon, hogy nem veti el föltétlenül ajánlatomat... Hát olyan elfogadhatatlan volna az?... Nem szeret?... Jól van!... De tudom, becsüli, munkásságomat... Megértjük egymást kölcsönösen és gondolkozásunk módja kiegésziti egymást; vajjon nem ez-é a legfontosabb a mi korunkban mind a kettőnkre nézve? Bizza rám, engedje, hogy megnyerhessem. Ön anya lesz... gyermekei megszerettetik majd önnel férjét... Rajta! ne zárja el ridegen eszét és szivét... Szánja egy kicsit azt az embert, a ki elsőnek részesitette önt abban az örömben, hogy módot nyujt, alakitsa életét kedvére és a ki nélkül a nagy mü, a melyre annyi fáradságot pazarolt, meg sem indulhatott volna. Higyje el, az igaz utat mutatom... Hiszen annyira tisztelem!... Annyira csodálom!... Lehetetlen, hogy boldogtalan volna velem.

Olyan melegséggel mondta mindezt, hogy lehetetlen volt nevetségre okot találni ebben a váratlan szerelmi vallomásban.

Frida nagyon, józanul hallgatta végig. Azt gondolta magában:

- Ime, ha mindjárt a társadalomba befogadott és korrekt alakjában is: a kikerülhetetlen alku.

»Add testedet s én adok érte pénzt, pártfogást...« Hát ez a házasság! És ennek az embernek megvan legalább a mentsége, hogy szenvedett és hogy önzetlen ember... Minthogy tapasz- talata van, most már kifogástalanul fogalmazza meg mondanivalóját, hogy föl ne lázitsa vele az embert. Nos hát, mindent összevéve, többet ért még az első mód, a mely annyira föllázitott nemrégiben... Az alkuval nyiltabban állt elő akkor, nem bujt képmutató módon tisztelettudó ábrázatu külsőségek mögé.

Mikor a gyáros a gyermekekről, a kettesben, szellemi egyensulyban való életről beszélt, Frida elpirult.

Valami legyőzhetetlen erő felidézte emlékében Ortsen Györgyöt, testvéri frigyüket London- ban és feltámadtak sorra a kábitó álmok, a melyeket elüzött volt, de a melyek parancsolón törekedtek föl benne.

Volt része neki is abban a gyötrelemben, mikor olyan lény közelében él az ember, a ki nem lehet és nem akar az övé lenni. A hogy Duramberty Jude könyörgő hangon mondotta:

»Szánjon meg egy kissé« - tulajdon szivének visszhangját hallotta meg benne... És ez volt oka, hogy enyhébbé lett ez iránt az ember iránt; és noha gyülölte a törvényesitett alkut, melylyel a gyáros megkinálta, nem utasitotta el indulattal s a megvető mozdulattól is tartóz- kodott. Még csak arcza sem, nemes vonásu arcza sem változott el; szemében, a hogy hallga- tójára szegeződött, nem volt harag.

Hallgatott, mert nem tudta, mit feleljen.

Hogy kiaknázza Duramberty zavarát, hogy megcsalja, vagy határozatlan igéretekkel odázza el a dolgot, eszébe sem jutott. De megijedt, mikor arra gondolt, hogy a mit mondani készül, döntő hatása lesz annak az iskola sorsára. Mert Duramberty nyiltan beszélt és Frida sokkal értelmesebb nő volt, hogysem föl ne érte volna észszel, hogy csupán Duramberty befolyása képes lefegyverezni a mindenfelől meginduló fenyegető támadásokat.

Mig azon gondolkodott, hogyan tudná meghajlitani ezt a férfiszivet, hogyan tudná felszítani benne azt, a mit a gyáros érzelgő hősiességnek nevezett gunyosan, - mi módon volna képes erre, a nélkül, hogy hazudnia, vagy akármi részben is meg kellene kötnie magát, Duramberty beleegyezésnek fogta föl hallgatását.

Ujra kezdette védő beszédét:

- Nem kivánom én, hogy rögtön határozzon. Csak annyit mondjon, hogy nem hajthatatlan... hogy meggondolkozik majd... hogy a dolog lehetséges... Világért se fogom sürgetni. Csak annyit engedjen meg, hogy láthassam... naponkint néhány pillanatra csupán, hogy megkisért- hessem, hátha meg tudom győzni... hogy feltárom kissé a lelkemet... hogy másnak mutatko- zom, mint a főnök szokott alkalmazottjának... mert hiszen, ha mindent összeveszünk, érint- kezésünk sohasem szoritkozott egyébre... Legyen könyörületes... ne foszszon meg a remény- ségtől... Szánakozzék szomoru életemen: mindig egymagam voltam... mindig egymagam....

Hangja ugy elgyengült végre, hogy utolsó szavait szaggatottan suttogva mondta már.

Az erős férfi, a ki oda jutott, hogy sorsát egy nő válaszára tette föl, remegett, el volt érzéke- nyülve, szempillái könnyben usztak.

Frida lelkiösmerete fellázadt arra a gondolatra, hogy csalfa játékot üzzön ebből az emberből. Hirtelen elhatározással felelte:

- Látni kiván? A mikor tetszik; semmi akadálya annak; hiszen tudja, hogy örülök neki! Jól

megértettük egymást hajdanán...

- Oh! - sóhajtotta Duramberty nagyon megilletődve. - Tehát remélhetek.

- Nem... Nem akarom, hogy félreértés legyen közöttünk!... Én soha férjhez nem megyek De

ismétlem, önnek semmi része elhatározásomban.... Magammal állapodtam volt meg. Hiszen tudja. Mire való volt visszautasitó válaszra kényszeriteni, holott azt ön előre látta? Senki sem lesz férjem, senki! Meggyülöl azért, hogy gyermekkorom fogadalmához ragaszkodom?

Duramberty mozdulatlanul hallgatta.

Nem szólt semmit, várta, hogy a leány folytassa. Hogy azonban Frida hallgatott s óriási ijedtség lepte meg, a gyáros elváltozott, szinte fakó hangon kérdezte:

- Tehát... afféle fogadalom?... vallásos fogadalom... tehát...

- Nem... a logika utján jutottam erre az elhatározásra, hogy szabadabb lehessek, hogy annál nagyobb buzgalommal dolgozhassam a nő felszabaditásán... Ne keressen egyéb okot: ez az egyedüli ok. Hitemre mondom, ez az egyedüli.

Megint csöndesség támadt.

De azután Duramberty szilárd hangon, a mely ismét parancsoló erővel csengett, kérdezte:

- De... ha a házasság éppen annak az ügynek válnék hasznára, a mely drága önnek, a feminiz- mus ügyének?... Pedig igy van a dolog. Nem mérhetne mostanában sulyosabb csapást müvére, mintha ragaszkodik hajadoni fogadalmához.

A pár ember, a ki az imént még titkos rokonérzelemmel volt egymáshoz, ujra harczba kezdett; még álczázottan bár, de már hevesen.

- Meglehet, - felelte Frida - ebben a pillanatban nem válik javára müvemnek, a mit cselekszem, hogy nem fogadom el azt, a mivel ön megkinál. De holnap, holnapután, az élet folyamán... Ki tudja?... Szabadságom egyedüli bizonyos jószágom, a mit a nőemanczipáczió ügyének áldozhatok. A mint férjhez mennék, elárulnám az ügyet.

- Tehát... ugy-e, nem... határozottan?

- Elmondjam még egyszer, hogy ebben az elhatározásban önnek semmi része?... Legyen nagylelkü, ne nehezteljen reám régi fogadalmam miatt és főképpen... főképp... ne zuditsa másokra, ártatlanokra a gyülöletet, a melyet talán irántam érez.

- Megmondtam, hogy nem fogom siettetni vállalatuk romlását... Egyszerüen szemlélője leszek és ez sem, gyülöletből, hanem mert kinos volna, ha akár közelről, akár távolról közöm volna ennek az épületnek dolgaihoz... Igérem, nem leszek ellensége.

- Köszönöm! - mondotta Frida.

Érezte, a békés kijelentés ellenére is, hogyan gyülekezik a visszautasitáson való harag Duramberty homloka mögött.

- Engedje, hogy még egyet kérdezzek, egyetlenegyet... azután megyek... Frida beleegyezést intett fejével.

- Ön hivatásról beszél... parancsoló kötelességről, a mely megtiltja a férjhezmenést... Vissza- utasitásában - mondja ön - nincsen semmi olyas, a mi személyemet érintené... Mondja, mondja hát, kisasszony, soha senki fiával sem gondolt ön az együttélésre?

Frida elgondolkozott egy pillanatig.

- Soha sem gondoltam és soha sem fogok a házasságra gondolni.

- Senkivel?

- Senkivel.

- Nagyon kérem... - mondotta Duramberty halk hangon. - Esztelen kérdés ez... de kénytelen vagyok vele... mondja... és soha, semmiképpen nem fogok haragot tartani ön ellen - és le fogok mondani... Nem szeretett ön soha semmi férfit? Nem szeret semmi férfit?

Frida jó ideig nem felelt.

De hogy a csöndesség türhetetlenné vált, egyszerüen ennyit mondott:

- Nem megyek férjhez soha.

Duramberty nem szólt egyet sem. Köszönt és távozott.

Frida kikisérte a terem ajtajáig, a hol a gyáros ujra köszöntötte.

*

Néhány pillanattal utóbb gondolataiba merülve egymagában volt már Frida a hatalmas terem- ben.

Miért, hogy zsarnok lelkiismerete lepecsételte ajakát, megakasztotta benne a szót, a melyet annyira várt Duramberty, hogy: »Nem... sohasem szerettem, nem szeretek semmi férfit!...«

Hallgatása miatt, a mely csak olyan beszédes volt, akár valami vallomás, ellenség módjára távozott most a gyáros.

Pirnitz és Lea, a kik meglesték, mikor távozik a gyáros, benyitottak most Fridához.

- Óh, drágám! - kiáltotta Lea és nénje felé futott. - Csakhogy elment. Már nyugtalan voltam!

- Mi történt? - tudakolta az apostol. Frida fejét rázta.

- Az a mit legkevésbé vártam, a legképtelenebb dolog. Megkérte kezemet.

- És ön?

- Én... természetesen, elutasitottam s azt hiszem, meglehetős elégedetlenül távozott.

- Még kárunkra tör! - jegyezte meg Lea.

Elhallgattak egy pillanatra s összébbvonultak, mint a sirályok, ha megérzik a vihar szelét.

- Eh! - kiáltott fel Pirnitz olyan keserüen, a hogy különben sohasem szokott. - Minden férfi egyforma és változatlan a régi törvény is, a melyet ráerőszakolnak a nőre. Ura... vagy ellen- sége!

III.

Hogy Sainte-Parade kisasszony anyagi romlása, bénasága és a Női Szakiskola ellen szövet- kezett gyülölködés köztudomásuvá lett Saint-Charles-ban, a kis növendékek, a kik elől szintén lehetetlen volt eltitkolni a dolgot, egy izgalomban éltek.

Az ifju női idegek, a melyeket tulon-tul felizgatott a közel való vihar, megfeszültek, az gyer- meki képzelőerő lázasan dolgozott.

A növendékeknek természetesen eszükbe sem jutott, hogy elpártoljanak az iskola ügyétől; mindenikük kigondolt egy-egy megoldást, a melylyel meg tudnák menteni és megboszulni az iskolát. Hol abban állapodtak meg, hogy egyenesen a köztársaság elnöke elé járul mind a kis feminista, a harmincz pirosöves leányka ellepi a komor palotát, az elnök lába elé vetik magu- kat, ugy kérik támogatását. Vagy pedig a képviselőházhoz fordulnak folyamodással, az ujsá- gok révén pedig felhivást bocsátanak a közönséghez, az igazságszerető emberekhez.

A fiatalság, hogy im nagy, uj eszmék körül csoportosulhatott megint, beszélni akart, ellen- szegülni, győzni.

A tanitónők osztoztak a növendékek lázában.

Pirnitz és Fridán fölül, a kik közül az előbbi szenvedélyes, az utóbbi hideg elhatározást érlelt, Heurteau kisasszony, a kinek reménykedése eléggé titokzatos volt és Lea mellett, a ki titkon hallani vélte már a fenyegető veszedelem közepett a közeli szabadulás diadalmi zenéjét, Craggs Daisy és Soubize Geneviève látszott leghevesebbnek; fellázitotta őket a férfiak mél- tánytalansága és kész voltak akár rögtönösen is szakitani a társadalommal, a mely zsarnokos- kodni akart az iskolán.

Daisyben, a hogy napról-napra várta az üldözés megkezdését, fölébredt fokonkint forradalmi heve. A mi pedig Geneviève-et illeti, ő sohasem tagadta, hogy a tudományos neo-anarchizmus felé huz.

Daisy elbeszélései ringatták el gyermekkorában; Daisy elmesélte neki, hogyan zavarták ki házukból a zselléreket s beszélt neki a féniek összeesküvéseiről, az agrárius-gyilkosságokról.

Az anarchia filozófusainak, főként Grave-nak és Krapotkin-nak olvasása közben ismerkedett meg az anarchista tanitással.

Utóbb, a mikor már elkészült egyetemi tanulmányaival, hogy némi pénzt keressen, felolvasó- jává lett valami lady Mary Jackson-nek, egy ir baronet özvegyének.

Hat hónapot töltött, naponkint több óra hosszat, ennek a száraz, értelmes és bőbeszédü nőnek szolgálatában, a ki sorra olvastatta vele a legszörnyüségesebb könyveket, melyeket a tekintély valaha sugallott s tollba mondotta tulajdon gondolatait, melyek még a könyveknél is gono- szabbak voltak.

Utóbb a lady egyik barátja, sir James Bartlett, Sligo grófság landlordja, a ki, miután nagy ügygyel-bajjal tudott menekülni a parasztok boszujától, Parisban telepedett meg, lett ottho- nossá a lady házában; a nagyuri önzésnek más, megdöbbentő tipusa tünt fel a lorddal, a ki megvetette a szegények szabadságát és életét s öröme telt mások nyomoruságában, mintha személyes jóléte gyarapodott volna meg tőle.

Lady Marynál azután tulságba hajtotta Geneviève emanczipálási dühét, a társadalmi elégtétel- be vetett reménységét. Fiatal ujonczokat toborozni az osztályharczra! - ez volt nevelőösztöne; ezen a réven ő is apostol volt, szinte egyenlő értékü Fridával és Pirnitz-czel. Ezek mérsékletre kényszeritették, mivel féltek az iskola anarchista hirétől.

Mióta azonban a müvet veszedelem fenyegette, az általános fejvesztettségben Geneviève sza- badabban beszélt megint. Nem restelkedett már annyira, ha arra került a sor, hogy a bourgeois-k képmutatását, az ellenséges tőke elnyomásait, a társadalmi zsarnokságnak minden olyan törekvés iránt való ellenségeskedését vádolja, mely a nép fölszabaditását czélozza.

Lázadásának tüze lángra szitotta hova-tova Craggs Daisyben is hamut, mert Craggs Daisy volt társai közül az egyetlen, a kiben Geneviève teljesen megbizott.

Az irlandi nőnek és fogadott leányának kölcsönös szeretete nem hogy megcsökkent volna, de sőt uj táplálékot nyert azóta, hogy odahagyván Ségur avenue-beli lakásukat, az iskolában laktak, »abban a zárdában, vagy miben«, a hogyan Rémineau mondotta.

A szokásoknak ilyen megváltozását egyik sem tudta volna a másik nélkül elviselni. Valamint Daisy, Geneviève sem volt alkalmas a kaszárnyai életmódra, a közösben való életre, a melyet változatosság nélkül való törvény szabályozott. A téres épületekben, a melyekben akkora a tisztaság, a melyekben minden órának meg van szabva a maga rendeltetése, a hol az előadási órák, az étkezések s az alvás szabályos rendje egyformává tette a napokat és heteket, óh, mennyire hiját érezték ők a jókedvü rendetlenségnek s a teljes tervtelenségnek, rendszer- telenségnek, sőt azon biztosság hijának is, mely a bohéme-otthonban, melynek egy pupos, vén félig hülye szolgáló volt a gondviselője, olyan érdekessé, festőivé, különleges zamatuvá tette az életet!

Az intézetben tartózkodásuk első napjaiban nem merték megvallani egymásnak kétségbe- esésüket, hazátlanságukat.

Két egymásba nyiló, szomszédos szobát jelöltek ki számukra; gyermekiesen bohóskodva tisztelegtek egymásnál, kölcsönösen üdvözölték egymást, hogy sikerült végre rendezniök élet- módjukat s igy azután kényelmesen dolgozhatnak majd.

Nemsokára belévegyült beszélgetésükbe a honvágy. Megvallották egymásnak, hogy sajnálják a Ségur avenue-beli házat, a találomraélést, a szabadságot, a mely im véget ért.

Mert minden, a mi fegyelem, minden, a mi rendszer, sulyosan nehezedett reájok; minden fenyegető rendszabály föllázitotta volna őket. Csakhogy a saint-charlesi iskolában semmiféle rendszabály sem fenyegette szabadságukat; de mert rabjai voltak a kötelességérzetnek, maguk kényszeritették magukat igába. Az önkéntes igavonásnak természetes következése az lett, hogy fölélesztette Daisyben a régi ösztönöket, a melyek elzsibbadtak benne azonközben, hogy hosszu ideig függetlenül élt egy szabad és egyenlőségen alapuló országban; Geneviève-ben viszont felforralta a lázadás ösztönét, a mely gyermekkora óta forrongott benne és a melyet csak élesztettek anarchistákkal való beszélgetések és gyujtó olvasmányok.

Mikor az iskola ellen kedvezőtlenre forduló hangulat első jelei mutatkozni kezdettek, Daisy maga is elijedt Geneviève növekedő rajongásán.

Geneviève türelmetlenül nézte az alapitók nyugalmát, melylyel a rágalom ellenében meg- állottak. Támadni kellene őket, - ugymond - nem beadni a derekat és hallgatni!

- Csak biznának meg engem, majd megfelelnék én nekik a szoczialista lapokban Minot polgártárs idétlenségeire! Tudom, majd rendbeszedném a plébániáját és elintézném dolgát a tanfelügyelőnek, meg gyermekrontó iskoláinak is. Óh, Romaine, kérem nagyon szépen, engedje meg, hogy irhassak a lapokba.

Pirnitz Romaine mosolygott.

- Majd, majd, kicsikém! Nincs itt még annak az ideje. A helyzet ezenközben komolyabbra fordult.

Sainte-Parade kisasszony végképpen megbénult; a hitelezők, bejelentvén követelésüket Quignonnetnek, Saint-Parade vagyonának felszámolását követelték.

Néhány nappal azután, hogy Fridának beszélgetése volt Durambertyvel, megérkezett ennek levele; egészen hideg, üzleti nyelven értesitette az iskolát, hogy Quignonnet ügynök meg- támadta a biztositékát; hogy maga Duramberty is ugy véli, haszontalan dolog volna ellenkezni a teljesen jogos követeléssel szemben; három hónapi időt ad az összeg kiegészitésére, de a felét már egy hónap mulva be kell fizetni.

Épp az nap, mikor ezt a levelet Heurteau kisasszonynak kézbesitették, megint czikk jelent meg a Saint-Charlesi Hétben, a mely hirül adta az iskola pénzügyi válságát s ezzel jóelőre tönkre tette hitelét a városnegyedben.

A Matin gunyos kommentár kiséretében közölte le ezt a czikket s czélzásainak éle a nők gazdálkodási képessége ellen irányult.

Frida, Pirnitz, Heurteau kisasszony ekkor különféle személyiségeknél próbálkoztak, egyik- másik növendék rokonainál, vagy pártfogóinál, a kik nemrégiben jóindulattal viseltettek az iskola iránt. De hideg fogadásban volt részük; bizalmatlankodva tudakolták tőlük, mi igaz a keringő hirekből; és sötétre gyúlt arczczal tudták meg ekkor, hogy gazdálkodásuknak becsületessége került gyanuba.

Saint-Charles lakossága, nyilvánvaló volt, az ellenséghez pártolt.

Az egész községtanács, az egész katolikus párt, az összes nyilvános iskolák szövetségbe állottak a kis »feministák« ellen. Magában Saint-Carlesban sem akadt immár egyéb védelmező- je az iskolának, mint a radikális szoczialista párt, a mely ellensége volt a hirhedett »paktum«- nak; csakhogy ennek a pártnak nem volt feje, nem volt befolyása s támogatása valójában csak kompromittálta a pártfogoltakat.

Mikor egyszer este azt orditották egy népgyülésen a tüntetők, hogy:

- Éljenek a kis feministák! Le a papokkal! Éljen a szoczializmus! - Minot abbé rögtön élt az alkalommal és czikket irt lapjában, a melyben rámutatott, minő veszedelem kerekedik abból, ha megtürik a községben az olyan iskolát, a mely nyiltan hirdeti anarchista elveit!

Durambertynek igaza volt s belátta ezt Frida is: ha a münek nem akad támogatója a negyed külső hatalmasai között, akkor elbukik.

Heurteau kisasszony azonban több izben is beszámolt róla, hogy iparkodása, melylyel a közoktatás bizonyos előkelőségeit az intézetnek megnyerni igyekezett, czéltalanok voltak... Geneviève pedig, a ki meglátogatta volt mesterét, Bouchardon tanárt, a ki akkoriban épp a Baudelocque-kórház klinikájának volt vezetője, magából kikelten került haza:

- Nem tréfálkozni merészelt a vén nyomorult? Ugy kezdte, hogy: »Áh, kis Soubize, hát benneülne magácska is nyakig a modern tanitásokban... a feminizmus!« - Látniok kellett volna, milyen gunyosan, micsoda pártfogói ábrázattal huzogatta szakállát, a mikor azt mon- dotta: »feminizmus«, olyan nyomatékkal, a hogy Baron, a szinész mondaná!... »A fe-mi-niz- mus!... És hát maguk iskolát nyitottak?... No lám, lám. Most jut eszembe, hogy hiszen tudok is róla... A Matin-ban olvastam... A saint-charlesi feminista-iskola.« Utálatosan hahotázni kezdett... »Ugy látszik, rossz fát tettünk a tüzre, he?... nem is csodálom! Soha nő nem értett még a gazdálkodáshoz...« Megveregette arczomat és végső következtetése az volt, hogy:

»Különben, lelkem, az olyan iskola, melynek tanitónői nem apáczák és férjhez sem mennek, képtelen valami, az olyannak nincsen is létjoga... És éppen magácska az, maga kis hunczut, az én legjobb tanitványom, a ki befonatja magát azzal a malthusista társasággal?...« Akart még egyebet is mondani, de én belevágtam szavába és kereken azt mondtam neki: »Hagyjuk ezt, uram: Ha tanitványa nem lettem volna, tudom, másképpen válaszolnék...« Azzal mentem is s otthagytam a faképnél; kimeresztett szemmel, remegő ajakkal állt ott s hiába erőlködött visszanyerni biztosságát.

*

Fridának ekkor egy gondolata támadt, a melynek kivitele sulyos áldozattal ért volna föl, de melyet a kötelesség parancsoló szavára mégis valóra váltott volna.

Volt Párisban egy férfi, előkelő ur, szenátor, a kinek ő csak arczképét látta a képes ujságok- ban, de a kiről biztosan tudta, hogy támogatni fogja. Bizonyos volt benne, gyermeki ösztöne sugta meg neki.

Bizonyos volt benne, mert az az ember közvetitők utján két izben is tudtára adatta tapintatos módon, hogy tudja, merre él és hogy jó hajlandósággal van hozzá.

Pirnitz volt az egyedül való, a kinek a fiatal leány elmondotta még határozatlan tervét. Pirnitz ezt felelte:

- Nem... most nem. Mit mondana? Azt, hogy bajunk alapjában véve pénzbeli zavar... Már pedig sohasem szabad olyan szinben feltünnie, mintha pénzt kérne tőle...

- Köszönöm! - kiáltott fel Frida. - Csakhogy megnyugtatta lelkiismeretemet! Szembe kerülni azzal az emberrel és rimánkodni hozzá, keserü pohár volna.

*

Craggs Daisy nem kisérlett meg, nem inditványozott semmit.

Egy az, hogy a derék ir leánynak a világ hatalmasai között nem volt egyetlen barátja sem. Azután meg borzasztóbb gond gyötörte éppen, mint az iskoláért való aggódás: Geneviève egészsége.

A többi tanitónő csupán azt látta, hogy Geneviève rajongó és ideges. De testvéries együttlétük óráiban Daisy ugy látta, mintha az őrülés kerülgetné szegényt: megmámorosodik tulajdon elkeseredésétől, mignem ismét zsákmánya lesz azoknak a rettenetes rohamoknak, csak ugy, mint régentén.

A rohamok, melyek még nemrégiben is, a fejlődés idejében, sürün rázták meg Genevièvet, hovatovább megszüntek az erkölcsös derültségben, az enyhe, gyöngéd levegőben, a melylyel Daisy körülvette.

Néhány hónappal azután, hogy bevonultak az iskolába, megujultak ismét a rohamok; de gyérebben jelentkeztek és könnyebb természetüek voltak már; Daisy sem tulajdonitott nekik nagy fontosságot.

Az iskola viszontagságai, a méltatlan rágalom azután megint fokozta a rohamok hevességét. Jó szerencse, hogy sohasem tanitói müködése közben támadták meg Genevièvet; azt hitte volna az ember, hogy a szellemi munkásság, a mindennapi munka elvégzése óvja meg tőle. De az ebédre következő óra veszedelmes volt, legveszedelmesebb volt azonban, ha éjféltájt riadt föl, a mikor néma csöndesség terült el a házon.

Daisy ilyenkor figyelmesen, örökké éberül, egyedül ápolta kedves leányát. Szobájuk el- reteszelt ajtaja mögött eczettel dörzsölte Geneviève halántékát, melyről a rémes küzdelem közben a veres hajfonatokra omlott a verejték, anyai kezében ringatta a leány fejét, mely a vad lüktetésekre ide-oda hányódott és hol az ágy deszkájának, hol a vasalásnak ütődött; majd a leány lágyékát tapogatta, mert ugy tetszett neki, onnan tör ki a titokzatos, őrületes roham, - azután keblére szoritva Geneviève-t, ugy fojtotta el hosszu sóhajtásait.

A rohamok sürü egymásutánján és erején utóbb annyira elrémült, hogy a Salpêtrière egyik szakorvosától kért tanácsot.

Az orvos felelete ez volt:

- Férjhez kell adni a kicsikét... A rohamok, mint ön mondja, megszüntek a fejlődési korszakon tul: ha most ujra kezdődnek, annak bizonysága az, hogy a betegnek rendszeres házas-életre van szüksége.

Daisy nem mondta el az orvos véleményét a fiatal leánynak, a minthogy a Salpêtrière-ben járásáról sem szólt-neki.

De még az orvosi tanácsot követő éjjelen akkora erejü rohama volt Genevièvenek, hogy az ír leány attól tartott, rettenetes kiáltozására berohan majd valamelyik tanitónő. Éjfélutánig tartott ez a roham. Akkor remegő testtel és fel-feljajgatva közben, mély álomba merült Geneviève. Daisy odaült ágya fejéhez s fölidézte emlékezetében az orvos tanácsait.

- Férjhez menni, férjhez menni! - dünnyögte halkan, de le nem vette azért szemét az elszende- rült Geneviève-ről. - Egyéb orvosságot sem tudnak a férfiak. Tessék férjhez menni! ez a csodaorvosság... Ha roszszul van egy fiatal leány: iziben, férjhez vele, majd rendbe kerül minden. Óh, a hitványak!... Ez is azok közül az eszközeik közül való, a melyekkel rabságban tartanak bennünket: azt mondják, hogy nélkülözhetetlenek egészségünk okáért... Mi?! Hát szükségem van nekem férfire? Nem egész életemben egyedül aludtam takaróm alatt s azért még sem voltam rosszabbul?

Hosszu sóhajtás szakitotta félbe; olyan mély és olyan fájdalmas volt a sóhajtás, mintha valami elkinzott, bebörtönzött, illanni készülő lélekből szakadt jajkiáltás lett volna.

Daisy az ágy fölé tartotta a lámpát.

A fiatal leány kiterülten, félig feltakarva feküdt, mivel az éjszaka meleg volt. Lángszinü fürtei elömlöttek a fehér párnán; gyöngyszemek alakjában ütközött ki halántékán és szeme héján az izzadtság, a piros foltok élesen váltak ki haloványnyá enyhült arczán.

Vonásai még gyöngédebbeknek, megfeszültebbeknek látszottak, szemehéján pedig ugy remegtek a pillaszőrök, mintha villámos áram mozgatta volna őket.

Az összeszoritott állkapcsok közül szisszent ki a sajátságos jajszó, a mely annyira nyugtala- nitotta Daisyt.

Az ir leány megtörülte Geneviève nedves homlokát; az alvónak ajka megnyilt ekkor és azt suttogta:

- Daisy!

Daisy gyöngéd szive elfacsarodott erre az ösztönszerü hivásra.

- Drágám! drágám! Dear little thing!7 Milyen bájos! - folytatta azután, halkan beszélve szinte magamagával a csöndességben. - Milyen piczi jószág, micsoda gyermeknyakacskája van és minő gyöngédek a vállai! Oh, drága, kicsi portékám!

Az ágy fejéhez ült megint s folytatta elmélkedését ott, a hol elhagyta:

- Hogyne! Meghiszem azt, hogy kivánatos volna a kópéknak az ilyen kis virágszál!... Akadna számára könnyüszerrel valami derék iparos, a ki durván bánna vele, agyondolgoztatná, pálinkás szájával s piszkos kezével dédelgetné és tönkretenné az anyasággal... Vagy hogy valami hivatalnok-ember... valami kishivatalnok... Amolyan szükes nyárspolgári otthon... sok koplalás... adagokban kimért csókok, hogy a gyermeknép nagyon el ne szaporodjék. Oh, undokság! undokság!... Ilyesmibe kényszeriteni ezt a lelket, a ki annyira fölöttük való, - valami tökfilkó, vagy, vad ficzkó jármába nyomoritani? Soha!... És hát mi lenne velem, nélküle?... Mondd, little thing, mi lenne akkor a te öreg, bolondos Daisydből?

A fiatal leány felé hajlott, megfogta finom kezét, mely a takarón nyugodott, ajkához szoritotta és elboritotta csókjaival, mint a hogy az anyák szokták elszenderült gyermekükkel... De kötekedve csendültek meg fülében ujra a Salpêtrière-beli orvos szavai:

- Ha férjhez nem adja a kicsikét, női természete egy, vagy más módon, de boszut áll majd... Jóvátehetetlen csapást mér önre s késő lesz már azután!

Craggs Daisy nem tudakolta, miféle »jóvátehetetlen csapást« mérhet reá Geneviève. Csak sejtette. Oh, bár gyógyulhatna meg Geneviève, de házasság nélkül és ugy, hogy el ne kelljen válnia fogadott anyjától!

- A férfiak a maguk számára, pusztán a maguk számára rendezték be a társadalmat. Az ő aljasságaik nem járnak következéssel... Vagy legalább senki sem tud róluk... És minthogy ugy látszik, a nőnek ugyanazok a szükségletei.

Nem fejezte be gondolatát, elrestelkedett egy kissé, hogy egyáltalán belékezdett...

Szóval: örvény választotta el elveit, érzéseit a Fridák és Pirnitzek elveitől s meggyőződéseitől. Daisy hitt benne, hogy bizonyos nőknek, az uj idők hirdetőinek, küldetésük van, hogy a többi nőt oktassák és ezért jobb, ha hajadonok maradnak...

7 Drága, kicsi portékám!

De nyomoruságos ifjusága, a szegények iránt való könyörületessége, sőt talán az anglikánus képmutatásra emlékezés is, a mely miatt annyit szenvedett hajdan, elnézővé tette a test bünei iránt, a melyeket jómaga ugyan soha el nem követett, még csak kisértés sem bántotta soha, de a melyek annyi szegény nőt áldoztak föl a férfiak zsarnokságának!

*

Éjjel egy óra tájt egyszerre nyugodttá lett Geneviève álma, békéssé és enyhévé, mint a kis gyermeké.

Daisy, a ki ismerte már a betegségnek lefolyását, tudta, hogy ezzel vége a rohamnak s lefeküdt.

Másnap hat óra tájban ébredt föl, de kedves Geneviève-jét hétig hagyta aludni. Még akkor is karjánál fogva kellett megráznia, hogy fölébredjen. Fél kilenczkor ugyanis az ipari vegytanról kellett előadást tartania Genevièvenek az idősebb növendékek számára. A délelőtt többi részét azután orvosi tanulmányainak szentelte. Frissnek, egészségesnek, szinte jókedvünek látszott.

A reggeli után összeült a vezető bizottság, hogy tanácsot tartson a legszükségesebb tennivalók dolgában; már csak ez az egyetlenegy nap választotta el őket a lejárattól, melyet Duramberty a százötvenezer franknak, az uj biztositék első felének lefizetési határnapjául kitüzött.

Frida kénytelen volt megvallani, hogy, csak ugy, mint Pirnitznek, neki sem sikerült össze- szereznie a szükséges összeget. De sőt hol voltak még tőle! Alig nyolczvankétezer frankot kaparintottak egybe.

A Free College nem támogatta őket annyira, mint a Nő-ipariskola remélte volna. Sanzné költségvetése hatalmas összegre rugott ugyan, de az adományozók szigoruan megjelölték alapjaik czélját.

Sanzné hiába igyekezett az angolok érdeklődését felébreszteni a franczia mü iránt, bizony csak az angol közömbösségbe ütközött, a mely rideg minden iránt, a mi nem az egyesült királyságot érdekli közvetlenül, de meg abba a szinte gyülölködő bizalmatlanságba is, mely- lyel az angolok a párisi nők-vezette iskolát nézték.

Sikerült azonban még is összeszedniük háromezer font sterlinget; a deficzit igy is tekintélyes volt.

A bizottságot olyan komor hangulat ülte meg, a minő a haldoklást megelőző éjjelen szokott a kedélyekre ránehezedni. Bátoritó szót senkisem merészelt ejteni. Pirnitz és Frida belátta, hogy mindaz, a mit tehetnek, a várakozás. Továbbra is megfeszitik minden erejüket s gyarapitják a meglevő összeget mindaddig, a mig Duramberty fenyegetőzéshez nem folyamodik. Akkor azután egyezséggel kinálják majd meg.

- Szóba sem fog állani velünk! - jelentette ki Heurteau kisasszony.

- Honnan tudja? - kérdezte Daisy.

- Duramberty nem afféle közönséges hitelező. Az ő elhatározásának mozgatója a boszu. És attól tágitani nem fog.

- A kármint lesz is, - jegyezte meg Frida - erőszakkal ki nem dobhat bennünket innen. Ha ügyvéddel irat reánk, majd pörbe szállunk vele. Az ilyen pörök el szoktak huzódni nehány hónapig. Addig azután majd csak akad pénz.

- Más megoldás is volna, - szólt most közbe Heurteau kisasszony - csakhogy az senkinek sem kell.

- Hogy eladjuk a városnak és az államnak?! - kiáltott fel Frida. - Soha!

- Látszik, - folytatta a volt tanitónő - hogy nem ismeri a franczia közigazgatást! Mennyivel nyugodtabban élhetünk majd, ha községi, vagy városi iskolává leszünk... A szabályzatot azután majd megkerüljük.

Frida ekkor félbeszakitotta és szigoru hangon, a melylyel pirulásra kényszeritette Heurteau kisasszonyt, ezt mondta:

- A mi hivatásunk nem az, hogy megkerüljük a szabályzatokat. Nekünk példát kell nyujtanunk növendékeinknek, a melyből tisztelni tanulják a törvényeket, a melyeket mi elfogadtunk. Viszont azonban nem is fogadunk el más törvényt, mint a mely lelkiismeretünkkel egyezik.

*

Az ülés azzal a megállapodással végződött, hogy elfogadták a várakozó álláspontot, a melyet Frida ajánlott. Türni fogják, hadd következzék el, a minek el kell következnie.

Egyetlenegy tartozás volt csak rajtuk rettenetes teher: Durambertyé.

Ha végrehajtókat küld reájuk, felajánlják a nyolczvanezer frankot. Egy ügyvédember, a kit ebből az alkalomból megkérdeztek, valószinünek vélte, hogy a törvényszék tudomásul veszi majd az ajánlatot és időt hagy az iskolának a kibontakozásra.

Sem Lea, se Geneviève nem vett részt a vitában.

Lea ideges volt; forróságot árasztó rohamok gyujtották fel időnkint sápadt arczát s szeme láztól csillogott.

Egyetlenegy gondolat forgott fejében örökké most is, mikor az iskola a romlás küszöbére ért:

»A börtön falai ledőlnek körülöttem.« Közömbös volt azok iránt az erőfeszitések iránt, melyekkel a müvet meg akarták menteni: ő kikerülhetetlennek látta a romlást. Semmi sem segit ellene, Lea meg volt győződve róla: a mü össze fog omlani.

A mi Soubize Geneviève-et illeti, a kinos éjszaka után teljesen nyugodt volt már és figyelme- sen hallgatta meg a tanácskozást, de bele nem vegyült azért. Daisy nyugtalankodva hallgatása miatt, több izben is megkérdezte véleményét. De csupán határozatlan válaszokat sikerült ki- csikarnia belőle...

*

Ez a nap is ugy mult el különben, mint a többi. A fiatal tanitónők el voltak szánva, hogy folytatják napi munkájukat, akármicsoda veszedelmek is környékezzék az iskolát. És annyi bizonyos, a ki ellátogatott volna aznap az iskolába s látta volna a dolgos méhecskékkel teli kaptárt; eszébe nem jut, hogy veszedelem fenyegetődzik.

Este hét óra felé, néhány perczczel a vacsora előtt, Craggs Daisy szokás szerint benyitott Geneviève szobájába, hogy együtt menjenek le. Elámult azonban, a mikor senkit sem látott a szobában.

A fiatal leány rendszerint arra használta az étkezést megelőző kis szabad időt, hogy elmerült orvosi tanulmányaiba. Daisy hát egyedül ment az ebédlőbe, de különben nem nyugtalan- kodott.

- A kicsike lement már - gondolta magában.

De az ebédlőben eleinte csak Heurteau kisasszonyt és Leát látta. Majd bejött Frida, Pirnitz. A növendékek és a segédtanitónők csoportonkint érkeztek.

Craggs Daisy valamennyiüktől megtudakolta, nem látták-e Geneviève-et.

Igy azután megtudta, hogy a csinos vörös leányt többen látták fél hat óra tájban »tengeri- szalma kalapjában, barna selyem köpenyében« a földszint folyosón.

Átsietett az ákáczfás udvaron, néhány pillanattal utóbb pedig a rue des Vergers-nek tartott.

Daisy a kapus páholyába szaladt rögtön tudakozódni. Ott azután megtudta, hogy Geneviève csakugyan elment hazulról, még pedig igen nyugodtan, nem sokkal hat óra előtt. A kapus még köszöntést is váltott vele, de beszélni nem beszéltek egymással. Geneviève azután jobbfelé fordult, a Has-Meudon kapuja iránt.

Miközben az ir leány elbeszélte ezeket a részleteket Pirnitznek és Fridának, arcza olyan zavart kifejezést öltött, hogy nyugtalansága nemsokára mindenkire ráragadt. Nem tudták elhatározni magukat, hogy vacsorához üljenek. A leánykák izgatottak voltak:

- Geneviève kisasszony elment.

Szájról-szájra járt sugva a szó s kiváncsiságtól, félelemtől remegett minden szivecske. Már Duyvecke eltünése is, jóllehet a mennyire csak lehetséges volt, okát adták neki, felszitotta a kicsinyek érdeklődését és kiváncsiságát tanitónőik viselt dolgai iránt...

Frida, a ki fölérte észszel, minő veszedelmes a szokatlan izgatottság, leültette a nekiizgult apró népet: az étkezés megkezdődött. Daisy azonban, a ki majd meghalt aggodalmában, nem tudott enni. Még vacsora vége előtt fölkelt és azt mondta Pirnitznek:

- Átöltözöm, azután Geneviève keresésére indulok. Nyilván baja esett... Istenem!... mi baja történhetett?... Megyek...

Pirnitz megállitotta.

- Nem, Daisy, maradjon...

- Mi?... Hogy maradjak?

- Maradnia kell... Már eddig is eléggé felkavarta az intézetet Geneviève miatt. Maradjon...

- Oh, Pirnitz...

- A kötelesség, Daisy... Az iskola ki van téve a negyed gyanujának. Ha meglátják, hogyan bolyong a környéken s keresi tanitónőnket, vajjon mit sejditenek rögtön?... Végre is, tulsá- gosan hamar ijed meg, Daisy. Ki mondja, hogy éppen balesetnek kellett érnie Genevièvet? Nyilván meg akarta kisérleni a lejárat előtt való napon, hátha sikerül ujabb próbálkozás árán megnyernie számunkra volt mesterét, Bouchardon tanárt?

- Azt hiszi? - kérdezte Daisy, a kibe egyszeriben visszatért a reménysége erre a valószinü föltevésre. - Igaz bizony. Tudom, hogy foglalkozott ezzel a gondolattal.

- Nekem meg beszélt is róla. Különben ugy is hiábavaló volna a keresés. Higyje el, ha mondom: Bouchardont várja a lakásán és esténél előbb haza nem kerül.

Daisy lehajtotta fejét; nem felelt semmit, csak ment ki, rá lépett a lépcsőre. A fegyelem sulya, a melyet elvállalt, ugy érezte, terhesebb, mint valaha; ugy ment le a lépcsőfokokon, a melyek- nek széle elkopott már a járó-kelő növendékek léptei alatt... Lám, megtiltották az iskola érdekében, hogy szeretett leánya keresésére menjen.

- Óh, bizony csufság ez!... Kegyetlenség!... Elég volt az iskolájukból!... Csapjon belé a forgó- szél!

Belépett Geneviève szobájába, előre tolta a reteszt és sétába kezdett, végigrótta az ablak és ágy közét s szemmel tartotta az udvart, melyre rábocsátkozott az alkony; és beszivta a kissé maró illatot, a mely Geneviève vörös bajából, finom, fehér bőréről áradt a levegőben.