EDGAR WALLACE

XXXXX XXXXXXX

A HÁROM IGAZ EMBER

REGÉNY FORDÍTOTTA

XXXXXX XXXXX

PALLADIS RT. KIADÁSA, BUDAPEST

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5433-34-4 (online)

MEK-13054

TARTALOM

I. FEJEZET.

Az Oberzohn-cég.

II. FEJEZET.

Curzon Street, 000-xx xxxx.

III. FEJEZET.

A vendetta.

IV. FEJEZET.

A kígyó ismét öl.

V. FEJEZET.

Az arany bálvány.

VI. FEJEZET.

A Chester-squarei ház.

VII. FEJEZET.

„Szelid nyomás.”

VIII. FEJEZET.

Oberzohn háza.

IX FEJEZET.

Mielőtt a villany kialudt...

X. FEJEZET.

Mikor a villany kialudt...

XI. FEJEZET.

Gurther.

XII. FEJEZET.

Xxxxxxxx Xxxx teóriái.

XIII. FEJEZET.

Xxxxxxxxx hazamegy.

XIV. FEJEZET.

A gyalog-boltos.

XV. FEJEZET.

Két sajátos „véletlen”.

XVI. FEJEZET.

Mi történt Rath Hallban?

XVII. FEJEZET.

Megfejtik a Braille-írást.

XVIII. FEJEZET.

Az Aranyhegy története.

XIX. FEJEZET.

Mi történt a Heavytree-farmon?

XX. FEJEZET.

Gurther jelentést tesz.

XXI. FEJEZET.

Az amerikai ébresztő-óra.

XXII. FEJEZET.

Élet a föld alatt.

XXIII. FEJEZET.

A futár viszontagságai.

XXIV. FEJEZET.

Éjjeli kaland a vonaton.

XXV. FEJEZET.

Gurther hazatér.

XXVI. FEJEZET.

A két leány fogságban.

XXVII. FEJEZET.

Mr Xxxxxx bekapja a horgot.

XXVIII. FEJEZET.

A Frater-színház előadása előtt.

XXIX. FEJEZET.

Dráma a nézőtéren.

XXX. FEJEZET.

Xxxx ismét fogságba kerül.

XXXI. FEJEZET.

Mi volt a dobozokban?

XXXII. FEJEZET.

A nyomozás kudarca.

XXXIII. FEJEZET.

Az ostrom.

XXXIV. FEJEZET.

A gyilkos cigaretták.

I. FEJEZET.

Az Oberzohn-cég.

„520 font évi fizetéssel azonnal hivatalba léphet vegyi laboratóriumba fiatal titkárnő; előző gyakorlat nem szükséges, de megfelelő ismeretei kell, hogy legyenek a fizikából és a szervetlen vegytanból. Előnyben részesül, akinek valamelyik közeli rokona bizonyos nevet szerzett a tudományban. Ajánlkozás levélben (Box 9754) a „Daily Megaphon” kiadóhivatalába. Akit a hirdető levélben hív meg személyes tárgyalásra, még sikertelen- ség esetén is megkapja az oda-vissza-utazás költségét, ha nem lakik messzebb Londontól 150 mérföldnél.”

Xxxxxx jóbarát küldhette meg a Heavytree-farmra ezt az ujságot, gondosan megjelölve kék ceruzával a hirdetést.

Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx a hall asztalán találta a lapot, mikor bejött a baromfi-udvarról, ahol a csir- kéket etette. Ahogy meglátta, azt hitte, hogy Xxxxxxxx, az ingatlan-forgalmi ügynök küldte az ujságot, aki rendesen eljuttatott hozzá minden oly hirdetést, amelyben olcsó farmot kerestek. Az volt az érzése, hogy ez az ügynök szeretné, ha ő eladná a Heavytree-farmot, hogy jobb módú, tehetősebb gazdálkodó kezébe kerüljön a kis birtok.

Fölvette hát az ujságot és mindjárt a „hirdetések” kolumnáját kereste. Xxxxxxx végigfutott szemével a „Megvételre kerestetik” rovaton, de csalódva látta, hogy egyik hirdetés se illik rá az ő kis farmjára. Már éppen csodálkozni kezdett, hogy a fukar Xxxxxxxx miért költhetett har- madfél pencet erre az ujságra, mikor tekintete megakadt a kék ceruzával keretezett hirdetésen.

- Nagyszerű! - röppent el a kiáltás ajkairól, melyek félig nyitva maradtak a reményteljes izga- lomban.

Xxxxx zajjal rohant be a szalonba, hogy megriasztotta Xxxx nénit, aki éppen ujság-kivágáso- kat ragasztott be egy hatalmas könyvbe. A megcsontosodott vénleány ugyanis szenvedélyesen gyűjtötte a szenzációs rablások, gyilkosságok, betörések riportjait, a rájuk vonatkozó főtár- gyalási tudósításokkal együtt.

- Ide nézz, Alma! - tört rá Xxxxxxxxx drámai lendülettel és izgatottan bökött ujjával a hirdetés- re. Fiatal hölgy vagyok... nincsen gyakorlatom... de bizonyítványaim vannak... és apának nagyon jó neve van a tudományos irodalomban. Ráadásul pedig nem is 150, hanem csak 140 mérföldnyire lakunk Londontól!

- Ez igazán érdekes! - csapta össze a kezeit Xxxx néni, aki szigorú arcával és szikár, paran- csoló alakjával igazi réme volt a kereskedőknek és napszámosoknak, noha jobb szívű és szelidebb agg-szűz nem igen kötött harisnyákat.

- Hát nem nagyszerű ez? - ujjongott Mirabelle. - Egy csapással túl esünk minden bajon és gondon. A farmot rábízzuk Xxxxxx, mi pedig felköltözünk Bloomsburybe... és talán még arra is jut, hogy hetenként egyszer-kétszer színházba mehessünk... Olvasd csak el, kérlek, még egyszer a hirdetést!

Xxxx néni másodszor is figyelmesen elolvasta a sokat igérő sorokat.

- Ez mind nagyon szép - mondta megszokott óvatosságával - bár nem szívesen látnám, kedvesem, hogy hivatalba járj. És boldogult apád...

- Azonnal maga vinne föl Londonba - vágott közbe Xxxxxxxxx határozottan - úgy, hogy még ma este megkaphatnám ezt az állást.

Xxxx xxxxxxx azonban aggodalmai voltak... London veszedelmes város, tele rossz embe- rekkel és elhagyatott utcáiban, néptelen fasoraiban el se képzelhető veszedelmek fenyegetik a tapasztalatlan falusiakat.

- Sok esztendővel ezelőtt én is voltam ott, kedvesem, éppen abban az időben, mikor az a rettenetes „Négy Igaz Ember” garázdálkodott a városban - magyarázta és Xxxxxxxxx, mivel nagyon szerette a nénjét, türelmesen hallgatta a már annyiszor elmesélt történetet. - Ez a négy félelmetes ember terrorizálta egész Londont. Senki se járhatott éjjel a városban teljes bizton- ságban, mert senki se tudhatta, hogy haza kerül-e élve?... És ha elgondolom, hogy a hatóságok még büntetlenséget is biztosítottak nekik! Valósággal biztatták, ösztönözték őket a gazságokra!

- De kedvesem - tiltakozott Xxxxxxxxx, akinek ez volt a meggyőződése - a „Négy Igaz Ember” nem volt gonosztevő! Előkelő, dúsgazdag emberek voltak, akik arra szánták az életüket, hogy megbüntessék azokat az igazi gonosztevőket, akiknek valami úton-módon sikerült kisiklaniuk a törvényes igazságszolgáltatás hálójából. És azért kaptak „kegyelmet”, mert a háborúban megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek az országnak... Egyikük három hónapig dolgozott a német vezérkarban és roppant értékes információkat küldött haza... Aztán meg nem is négyen voltak, hanem csak hárman. Oh, mily nagyon szeretnék találkozni velük... szent a hitem, hogy nagyon kedves, derék úri emberek!

Xxxx néni nagyon rút volt, mikor elfintorította az arcát - Xxxxxxxxx tehát elfordította a fejét.

- Szerencsére már nincsenek Londonban - nyugtatta meg Xxxx néni önmagát is - úgy, hogy éjszaka legalább nyugodtan alhatsz... ha ugyan a kígyó nem garázdálkodik ismét! - tette hozzá aggodalmaskodva.

Ez a „kígyó” volt az, amiről se beszélni, se hallani nem szerettek a londoniak. Hatmillió em- ber minden reggel, mikor kezébe vette az ujságját, legelőször is azt kereste, hogy van-e benne hír a „kígyó”-ról? A tizennyolc napilap egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy kioktassa olvasóit: mily dőre és gyerekes ez a félelem, amely a háború utáni idő beteges idegességének szomorú bizonyítéka... De azért bizonyos, szinte meghatározott időközökben intim és hátbor- zongató részleteket közöltek a fekete mamba-kígyó szokásairól, életmódjáról és marásának föltétlenül halálos voltáról - mert minden nagy napilapnak külön riporterjei voltak, azzal a föladattal és kötelezettséggel, hogy mennél megdöbbentőbb formában „lovagolják ki” a rejtélyes kígyó esetét.

Ez a fekete mamba - fajtája a legfélelmetesebb valamennyi afrikai mérges kígyó között - egy hideg és ködös márciusi éjszakán szökött meg az Állatkertből. Háromhasábos cikkekben számolt be minden ujság erről a megdöbbentő eseményről, komolyan figyelmeztetve a közön- séget, hogy kerülje a parkokat és nyilvános kerteket, ahol a veszedelmes kígyó elrejtőzhetett... De már másnap ismét háromhasábos cikknek kellett volna jelentenie, hogy holtan, megfagyva találták meg a kígyót valamelyik parkban, mert az afrikai meleg éghajlathoz szokott mamba elpusztul, ha a hőmérsék 75 Fahrenheit-fok alá süllyed.

Ám ez a második, megnyugtató cikk sohse jelent meg. Április 2-ikán azonban az egyik rendőr az Orme Place valamelyik házkapujában összekuporodva, holtan talált egy embert. Agnoszkál- ták és kiderült, hogy jólismert és általában gazdagnak tartott tőzsde-ügynök, a neve Xxxxxx.

A halál oka?... Kékre dagadt arcában két parányi seb volt egymás mellett, mint két tűszúrás és a boncoláshoz kisegítő szakértőnek meghívott kiváló természetbúvár kijelentette, hogy az embert kígyó-marás ölte meg: nagyon is gyilkos mérgű kígyó... Aznap éjjel különösen hűvös volt az idő. A tőzsde-ügynök autón, egyedül jött haza a színházból. A soffőrje vallomása szerint Xxxxxxxx semmi baja se volt, mikor az autóból kiszállt, sőt még tréfált is vele. Abból, hogy a halott kezében szorongatta a kapukulcsot, azt következtette a nyomozás, hogy pont abban a pillanatban érhette a halálos kígyó-marás, amikor éppen ki akarta nyitni a kaput... A

legfurcsább az volt, hogy mikor átvizsgálták a jómódúnak tartott ügynök könyveit, a szakér- tők megállapították, hogy az ügynök teljesen tönkrement. Hat hónappal a halála előtt hatalmas összeget vett ki a bankjából és ennek a pénznek sehol se volt nyoma.

Alig ocsudott föl London ebből a borzalmas meglepetésből - a kígyó újra megjelent a lapok hasábjain. Ezúttal forgalmas utcában gyilkolt és áldozatát a legalsóbb néprétegből választotta ki. Fegyház-viselt ember volt, - valami Sirk - közönséges csavargó, akinek még lakása se volt. A Hyde Parkban, Xxxxxxxx szobra előtt, hirtelen összeroskadt és mire odaért a xxxx egyik őre - aki látta összeesni - a szerencsétlen ember már halott volt. Az őr nyomát se látta a kígyónak, sőt arra is megesküdött a vallomásában, hogy még ember se volt a csavargó közelében. A kígyó-marás nyomai most a kézcsuklón voltak - két kis seb egymás mellett, mintha tűvel szúrták volna, akárcsak az ügynök arcán.

Egy hónap mulva megvolt a harmadik áldozat. Az Angol Bank egyik főtisztviselője, aki hirtelen arcra bukott a földalatti villamoson s mikor bevitték a kórházba, az orvos megálla- pította, hogy halott... a halál oka pedig kígyó-marás.

Ettől fogva szinte állandó félelem ülte meg a londoniak agyát; mindenki rettegett a kígyótól, melynek borzalmas híre eljutott a Heavytree-farmba is.

- Gyerekmese! - legyintett Xxxxxxxxx, de azért végigszaladt hátán a hideg. - Szeretném, Alma néni, ha nem őriznéd, hanem tűzbe hajítanád ezeket a szörnyű könyveket, amelyeket csupa hasonló borzalmakkal töltesz meg.

- Ez az Élet - felelte Xxxx xxxxxxxx és áhitattal simogatta meg a nagy könyvet. - De, hogy rólad beszéljünk: mikor akarod elfoglalni a hivatalodat?

- Először jelentkeznem kell! - nevetett Mirabelle. - Aztán várnom kell a meghívó levélre is... - szóval nagyon ráérsz még csomagolni!

Félórával később elcsípte a postást és átadott neki egy levelet, amely Londonba szólt. Két napra rá megjött a válasz, nem éppen kifogástalan angol nyelven, aminek magyarázata s egy- úttal enyhítő körülménye ott díszlett a levélpapiros felső balsarkában:

OBERZOHN & XXXXXX

Kiviteli és Behozatali Vállalat

Xxxxxxxxxxx rá miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx leszállt az omnibuszról a City Roadon és belépett a szerény külsejű ház kapuján. De még a folyosón megállította egy soffőr, aki utána szaladt az utcáról.

- Bocsánat, asszonyom, - kérdezte - ön mrs Xxxxxx?

A fiatal leány megütközve fordult meg és tagadóan rázta a fejét.

- Nem, kérem... Én miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx vagyok.

- És Herefordból jön, ugyebár... a Telford Parkból, ahol együtt lakik kedves anyjával?

A soffőr nagyon izgatott volt. Úgy látszott, hogy várnia kellett valakit, akit elszalasztott, mert nem ismerte személyesen.

- Mondom, hogy téved - világosította föl Mirabelle. - Én a Heavytree-farmon lakom, Paynham mellett, a nagynénémmel.

- Ah, és őt hívják mrs Xxxxxxxxx, igaz?

- Nem, kérem - nevetett a leány. - A nagynéném neve miss Xxxx Xxxxxxx... Nos, meg van elégedve?

- Akkor nem ön az, akit várnom kell - sóhajtott a soffőr csalódva és udvarias bocsánatkérések közt ballagott ki az utcára...

*

Xxxxxxxxx jó tíz percig várakozott a díszes előszobában, míg a fölfelé fésült, sápadt és csont- keretes pápaszemmel járó fiatalember visszajött érte. Széles, kifejezéstelen, szinte beteges színű volt az arca. Xxxxxxxxx megfigyelte, mint különös dolgot, hogy az irodában dolgozó férfiak mind ugyanilyen tipusuak. Szálas, tagbaszakadt emberek, kevés beszédüek, akik, ha felelni kellett valamire, vagy igenlően, de némán bólogattak, vagy tagadóan és szintén némán, a fejüket rázták. Xxxxxxxxx számított arra, hogy külföldiekkel - németekkel - találkozik Xxxxxxxx & Xxxxxx irodájában és meglepődött, mikor meghallotta, hogy a főnök is, meg az alkalmazot- tak is többnyire svédek.

A sápadt fiatalember, híven a cég hagyományaihoz, nem szólt egy szót se, csak megbiccen- tette a fejét és előre ment a másik, nagyobbik szobába, ahol vagy féltucat férfi körmölt, vagy írt írógépen és valamennyien úgy belemerültek a munkájukba, hogy meg se látták a fiatal leányt, amint elsuhant a vállig érő rácskerítés mellett, mely az iroda személyzetét elválasztotta a látogatóktól. A falon, két ablak között, függött Afrika térképe, amelyre itt-ott nagy, zöld foltok voltak rajzolva. A szoba egyik sarkában 10-15 hatalmas elefánt-agyar állt, egy ablakpárká- nyon miniatür gőzhajó-modell, egy másikon pedig fából durván kifaragott afrikai bálvány.

A fiatalember megállt a széles rózsafa-ajtó előtt és bekopogtatott. Mikor meghallotta belülről főnökének mély hangját, kitárta az ajtót és oldalt lépett, hogy utat engedjen a belépő leánynak. Hatalmas - valósággal óriási - terem volt s a nagy arányokat még az is növelte, hogy a teremben alig volt bútor. Nagyon kis ébenfa-íróasztal, mellette két szék és a háttér fülkéjében hosszú, keskeny, feketére festett pohárszék - ez volt minden, amit Xxxxxxxxx a teremben látott. A falakat arany-arabeszkes papír-kárpit borította, a padlót puha, bíborszínű szőnyeg.

Az üres teremnek szokatlan képe annyira meglepte a fiatal leányt, hogy jó darabig csak állt a küszöbön és hol a csupasz falakat, hol a mennyezetet nézte - míg végül észrevette, hogy valaki áll a kandalló előtt.

Xxxxxx, őszbecsavarodott férfi volt, akinek alakján - ezt vette rajta észre legelőször Xxxxxxxxx is - legföltűnőbb volt a rendellenesen nagy és magas homlok. Sápadt arca hosszúkás volt, tele ráncokkal. Xxxxxxxxx úgy vélte, hogy körülbelül ötvenéves lehet, de mikor a férfi megszólalt, látta, hogy bizony jóval idősebb.

- Miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx? - kérdezte mély torokhangon.

A kiejtése nem volt hibátlan és ráadásul kissé még selypített is.

- Üljön le, kérem - folytatta. - Én vagyok dr. Eruc Oberzohn. Nem német... Bámulom ugyan a németeket, de én magam svéd vagyok. Xxxxxxx, kérem?

A leány elnevette magát s amikor Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx nevetett, csak az olyan fa-darab em- berek maradtak ridegek és érzéketlenek, mint dr. Eruc Oberzohn. A leány nem volt magas, bár karcsúsága és arányos termete annak mutatta. Xxxxx és tiszta, szürke szemeiben volt valami, ami a barack-virágra emlékeztetett. Szemeiben az áprilisi nap verőfénye ragyogott és arcának bársonyán az érett gyümölcs hamva piroslott.

De Eruc Oberzohnnak csak egyszerű, közönséges leány volt, kék kosztümben. Látta ugyan, hogy a leány kis, kerek kalapot visel, mely keretként övezte mosolygó arcát és homlokán majdnem a szemöldökéig ér - de a gyönyörű képnek semmi hatása nem volt rá. Nem volt szentimentális, sőt egyenesen gyűlölte a szentimentalizmust.

- Üljön le, kérem - ismételte Oberzohn. - Van tudományos készültsége? Xxxxxxxxx kételkedve rázta a fejét:

- Nem tudom, kérem... én csak felső leányiskolát végeztem.

- De az apja... xxxxx volt, igaz? Xxxxxxxxx élénken és komolyan bólintott.

- Igen, de nem kiváló tudós - jegyezte meg Oberzohn. - Angliában és Amerikában nem szület- nek nagy tudósok... Ah, ne hozakodjék elő Xxxxxxxxx, Xxxxxxxxx, se Xxxxxxxxx! Ezek mind nehézkes, lassú észjárású, tekintély-tudósok voltak, de az isteni szikra nélkül.

Xxxxxxxxx kissé meghökkent, de azért mulatott is, bár meglátszott, hogy Xxxxxxxx őszintén és komolyan hiszi, amit mondott és valóban nem tartja nagy embereknek, akiket pedig az egész tudományos világ tisztelt és becsült.

- Most pedig beszéljen saját magáról - szólt hirtelen Oberzohn, leülve a kemény, egyeneshátú székre, a kis íróasztal mellett.

- Félek, dr. Oberzohn, hogy nagyon keveset mondhatok magamról. A nagynénémmel lakom a Heavytree-farmon Gloucesterben és van lakásunk Doughty Courtban is. A jövedelmünk nem igen nagy... és, azt hiszem, többet nem is igen mondhatok.

- De csak beszéljen, kérem - sürgette Oberzohn. - Mondja el: mit érzett, mit gondolt, mikor megkapta a levelemet?... Szeretném ismerni a gondolatvilágát. Így szoktam megalkotni a véleményemet, így szereztem óriási vagyonomat is. Lélekelemzés segítségével ítélem meg és válogatom ki a munkatársaimat.

Xxxxxxxxx számított rá, hogy megvizsgáztatják: talán a szerves vegytanból, - a gépírásból mindenesetre (és ettől félt legjobban) - de arról nem is álmodott, hogy az Oberzohn & Smitts cég azért hívja meg, hogy pszicho-analizissel kísérletezzék vele.

- Csak annyit mondhatok, hogy a levele meglepett - felelte Xxxxxxxxx és ahogy összébb szorult az ajka, ez nagyon sokat elárulhatott volna Xxxxxxxxxxx, ha valóban oly nagy emberismerő lett volna, mint ahogy dicsekedett. - A fizetés, természetesen, csábított... Hetenkint tíz font oly nagy fizetés, hogy nem hihetem, hogy megvannak azok a képességeim, amelyek...

- Minden képessége megvan! - szakította félbe Oberzohn nyersen, parancsoló hangon. - Laboratóriumi titkárra van szükségem és ön rátermett erre - habozva megállt - mivel tudósnak a leánya és... és még azért is, mert felső leányiskolát végzett, tehát megvan az általános mű- veltsége. Szóval azonnal megkezdheti a munkát. - Hosszú, vékony kezével a szoba tulsó sarkában nyíló ajtóra mutatott: - Rögtön hozzáfoghat, ha úgy tetszik - mondta.

Hosszú tojás-feje, nevetségesen magas homloka, vastag, krumpli-orra és széles, vonagló szája és arcának minden ránca mozgott, dolgozott, mialatt beszélt, csak mélyen fekvő, apró halsze- mei maradtak mozdulatlanok. Nem pislogott, egyetlen egyszer se rezdültek meg a szempillái.

- Ha lehetséges, csak holnap szeretném megkezdeni a munkát - szólalt meg Xxxxxxxxx xxxxx- xxx, könyörögve.

- Vagy most, vagy soha! - tört rá zsarnoki hangon a férfi.

Habozva torpant meg Xxxxxxxxx az erőszakos, durva hangra. De hirtelen átvillant az arcán, hogy a heti tíz fontra mily nagyon-nagyon rászorul!... A farm alig hozott valamit, mert Xxxx néni bizony nem nagyon értett a gazdálkodáshoz. És elapadtak a többi források is. Az a részvénytársaság, amelynek papírjaiban hevert az ő kis vagyonkája, a mult évben sem fizetett osztalékot, amiért még tervezett svájci kirándulása is elmaradt... Nem, nem szabad elszalasz- tania ezt a szerencsét!

- Ahogy parancsolja - mondta megadással, összeszorítva a fogait.

- Nagyon helyes! Csak ezt óhajtottam - bólintott Oberzohn kedvesen.

Xxxxxxx, a szoba sarkába ment és kinyitotta az ajtót. Xxxxxxxxx már sok laboratóriumot látott, de ehhez foghatót még soha. A falak mentén mindenütt polcok, ezeken szép sorjában a porcellán- vagy csiszolt és metszett üveg-edények, mindegyiken nagy, éles betűkkel a bennük lévő anyag neve; aztán hosszú, széles padok, tele mindenféle géppel, készülékkel, lombikok- kal és görebekkel, a középen pedig vastag üveglappal borított nagy asztal, amelyen pormentes üveg-szekrénykékben a legfinomabb, érzékeny műszerek, köztük olyan mérlegek, amelyek- nek nyelvét már egyetlen egy kis porszem is félrebillenti... és ez a nagyszerűen berendezett laboratórium megijesztette Mirabellet.

- Mit kell csinálnom? - kérdezte szorongva, halkan.

...Hiszen ez igazi templom volt - gigászi nagyüzem! - azokhoz a szegényes, iskolai laborató- riumokhoz mérten, amelyekben ő megfordult. Úgy érezte, hogy tönkre fogja tenni a hajszál- finom, érzékeny műszereket, kiejti kezéből a porcellán- vagy metszett üvegtégelyeket...

- Mit kell csinálnom? - ismételte kissé hangosabban.

- Hogy mit kell csinálnia!... - Úgy látszott, mintha Xxxxxxxx maga se lett volna tisztában ezzel, de aztán mégis észbe kapott. - Első a mennyiség - mondta. - Minden edényben van valami; hogy micsoda: azt tudjuk. De nem tudjuk, hogy mennyi? Az ön elődje hanyag, gon- datlan teremtés volt, nem vezetett raktár-könyvet. Így aztán megesett, hogy mikor szükségem lett volna valamelyik anyagra, hát a tartója ugyan megvolt, de... nem volt benne semmi. Hát ennek nem szabad többé megtörténnie!

- Szóval legelőször hozzam rendbe a raktárkönyvet? - kérdezte Xxxxxxxxx, nagyon meg- könnyebbülve, mert ez a munka valóban nem volt nehéz.

- Egyelőre ez lesz a dolga - bólintott Oberzohn.

Benyúlt a kabátja zsebébe és hatalmas bőrtárcát húzott elő. Kivett belőle két gyűrött bankót.

- Tíz font - mondta röviden. - Mi előre fizetünk... Most meg csak egy dolog van, amit tudni szeretnék... Mi van a nénjével? Ő is Londonban van?

- Nem - rázta a fejét Xxxxxxxxx - ő még otthon van Heavytree-farmon. Úgy gondoltam, hogy ma délután én is hazamegyek és ha megkapom az állást, akkor holnap reggel együtt jövünk vissza.

Xxxxxxxx összecsucsorította vastag ajkait és mély redők szántották keresztbe a homlokát, úgy, hogy Xxxxxxxxx önkénytelenül is összerezzent.

- Mondja csak: idegesítené a nénjét, ha ön ma éjjelre itt maradna Londonban? - kérdezte.

- Óh, nem - xxxxxxxxxx Xxxxxxxxx. - Hiszen van lakásunk. És már máskor is aludtam idefönt egyedül. De most még erre se lesz szükség. Sürgönyzök a nénémnek, hogy a legelső vonattal jöjjön föl.

- Várjon! - intett neki Xxxxxxxx, föltartva a kezét és átrohant a szobájába. Egész csomó sür- gönyblankettával jött vissza. - Írja meg a táviratot - mondta. - Egyik irnokom rögtön föladja.

A leány hálásan vette át a blankettát és megírta a táviratot. Oberzohn helyeslően bólintott, fogta a blankettát és kiszaladt vele a másik szobába. A küszöbön még megállt, visszafordult és udvariasan intett Xxxxxxxxxxxx. Aztán kiment és az ajtó becsukódott mögötte.

Lelki nyugalmának nagy szerencséjére Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxxxx nem volt semmiféle oka vagy ürügye, hogy a „főnöke” után menjen és megpróbálja kinyitni az ajtót. Xxxx ha ezt megpró- bálja, rájött volna, hogy Xxxxxxxx rázárta az ajtót. És, ha véletlenül átmegy a másik szobába, azt is láthatta volna, hogy az imént írt sürgönye lobogva ég a kandallóban...

II. FEJEZET.

Curzon Street, 000-xx xxxx.

Kicsiny, igénytelen ház, amelyről a legjobb svádájú ingatlanforgalmi-ügynök is legfölebb csak annyit mondhatna, hogy az elektromos berendezése nagyszerű, a központi fűtése kifo- gástalan, a bútorai csupa stílusos darabok, a ház központi fekvése nagyon előnyös és végül: - van históriai multja is, mert még Xxxxxxxx idejében épült. Egyébként két oldalt már hatalmas, több emeletes bérpaloták fogták körül, amelyek közé úgy beszorult, mint az elfogott betörő, ha két detektiv közrefogja...

A szerény ház kapuján még szerényebben bujt el a kis ezüst-háromszög, amely hírül adta a járó-kelőknek, hogy ebben a házban van a „Háromszög Detektiv Ügynökség” irodája. Sok vizet nem igen zavart ez az ügynökség, kevés ügyfele volt, mert a főnök - Xxxxxx Xxxxxxx - nagyon megválogatta, hogy milyen ügyet vesz a kezébe, mintha nem is anyagi haszonért, hanem csak puszta kedvtelésből űzné a mesterségét.

Magas, széles vállú fiatalember volt, igazi atléta, meglepően szabályos, klasszikus vonásokkal és mindig nagyon elegánsan öltözködött, mintha csak a Hanover-utcai, előkelő szabócégek eleven reklámja lett volna. Ismeretsége, barátai nem igen voltak. Dr. Xxxxx, a Scotland Yard sebésze, látogatta meg néha és fantasztikus teóriákat mesélt neki a félelmetes „kígyó”-ról, amit Xxxxxx Xxxxxxx és a barátai csöndben, vita nélkül hallgattak végig. Elver doktoron kívül még csak Xxxxxxx rendőrtanácsos szokott bekopogtatni a Curzon-utcai házba, el-elbeszél- getve, pipaszó mellett, a „régi jó idők”-ről.

A soffőrjét már jobban ismerték, mint magát Xxxxxxxxx. A garázsban, ahol az autót gondozta,

„Villám”-nak hívták a kollégái és valamennyien meg voltak győződve, hogy ez a keskeny arcú, sovány és komoly tekintetű fickó elébb-utóbb kitöri a nyakát, mert hatvan mérföldes sebesség mellett is hajmeresztő hidegvérrel kanyarodott be az utca-sarkokon, mit se törődve azzal, hogy a kocsija ilyenkor csak két keréken szaladt. Xxxxx hajtásért többször felírta már a rendőr és meg is büntették, de a soffőr nem sokat törődött ezzel.

Nagyon kevesen ismerték Xxxxxxx komornyikját, aki magas, erőteljes férfi volt, bozontos, fekete szemöldökéről ítélve, dél-francia, spanyol vagy olasz. Nagyon szűkszavú, szinte komor természetű volt, alig váltott szót még a szakáccsal és a két szobalánnyal is, akik minden reggel nyolc órakor jöttek és este hat órakor már haza is mehettek, mert mr Xxxxxxx xxxxxxxx házon kívül ebédelt és vacsorázott. Kevés ügyfelét többnyire a délelőtti órákban fogadta, de mindig csak előzetes telefon értesítés vagy levélbeli megállapodás után, úgy, hogy mr Xxx Xxxxxxxxx váratlan látogatása minden szempontból „szabálytalan” volt.

Éppen akkor kopogtatott az utcai kapun, mikor a szobalányok már haza indultak s mivel ez a két fehércseléd nem igen ismerte gazdájuk szokásait, - legföllebb csak annyit tudtak róla, hogy reggelire szereti a spenótot meg a habart-tojást - bebocsátották mr Xxxxxxxxxx a hallba és itt találkozott vele a komor, hallgatag komornyik, aki sietve szaladt le az emeletről, mikor meghallotta a leányok és a látogató párbeszédét.

Mr Xxxxxxxxx zömök, de jól megtermett ember volt; az arca téglavörös, félig kopasz feje őszbe csavarodott. A ruhája és a beszédje egyformán durva és közönséges volt. A komor- nyikot legjobban meglepte a látogató lábbelije: eredeti veldtschoon volt, nyers marhabőrből sötétbarnára cserzett bocskor, aminőt csak Dél-Afrikában viselnek a farmerek.

- Beszélni akarok a „Háromszög” főnökével kezdte hangosan és szurtos ujság kivágást koto- rászott elő a mellény-zsebéből.

A komornyik szó nélkül elvette tőle. A Fokvárosban megjelenő „Cap Times” napilapból kivágott hirdetés volt.

- Sajnálom - mondta a komornyik - és félek, hogy mr Xxxxxxx nem fogadhatja önt előzetes megállapodás híján. - A hangja és modora szokatlanul szelíd és előzékeny volt a kellemetlen emberrel szemben.

- Pedig beszélnem kell vele, még hogyha itt kell is átvirrasztanom az egész éjszakát - jelentette ki mr Xxxxxxxxx csökönyösen és mindjárt le is telepedett a hall egyik kényelmes karosszékébe.

A komornyik arcán egyetlen egy izom se rándult meg. Nem lehetett leolvasni róla, hogy bosszantja-e vagy szórakoztatja ez a tolakodás.

- Magam vágtam ki ezt a hirdetést abból az ujságból, melyet a „Benguela” födélzetén találtam

- magyarázta mr Xxxxxxxxx hangosan - a gőzös ma délután kötött ki a Tilbury-dockban és én rögtön ide szaladtam. Nem is álmodtam arról, hogy ide jöjjek, de tiszta bort akarok látni a pohárban. Az a félvér portugál fickó... valami szivaréhoz hasonlít a neve... igen, igen: Villá- nak hívják a gazembert!... azt mondta: „Mi az ördögnek menjünk Londonba, mikor mindent elvégezhetünk a hajó födélzetén?”... Hogy félvér portugállal - és éppen ezzel! - kössek szerző- dést?!... Inkább akármelyik kafferrel, mert a kafferek sokkal becsületesebbek és emberségesek is. Ez a gazember pedig... nézzen csak ide!

Még mielőtt a komornyik sejthette volna, hogy mi következik, mr Xxxxxxxxx lerántotta egyik lábáról a bocskort. Harisnyát nem viselt és meztelen talpát odamutatta „megtekintésre” a komornyiknak... Xxxxx, hólyagos sebek borították, itt-ott csak a nyers hús látszott - és a komornyik tisztában volt azzal, hogy mi történt a szerencsétlen emberrel.

- Portugál csinálta! - csikorgatta a fogait mr Xxxxxxxxx, míg fölhúzta a bocskorát. - Nem niggerek, kérem... félvér portugálok. Eleven tűzön sütögették a talpamat, hogy beszéljek. És, mivel hallgattam, egész bizonyosan meg is gyilkoltak volna, ha véletlenül arra nem téved egy amerikai pálinkakereskedő, aki szétugrasztotta őket.

- Hol történt ez? - kérdezte a komornyik.

- Mossamedesben - felelte mr Xxxxxxxxx. - Kimentem a partra, bolond ésszel, hogy szétnézzek egy kicsit. Motoros gőzbárkán utaztam Bomába. A kapitány német volt, de fehérember és figyelmeztetett, hogy vigyázzak!

- És mit akartak megtudni öntől?

A látogató gyanakvó szemmel mérte végig a komornyikot.

- Maga a főnök? - kérdezte.

- Nem... én csak a komornyikja vagyok mr Xxxxxxxxxx. Milyen néven jelentsem be önt a gazdámnak?

- Barberton... xxxxxx Xxxxxx Xxxxxxxxx. Xxxxxx meg neki, hogy szeretném, ha kinyomozna bizonyos dolgokat. Egy fiatal hölgynek a pontos címét, akinek miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx a neve. És még valamit akarok mondani a gazdájának. Ez a portugál betyár leitta magát egy éjszaka és kifecsegte, hogy van valami erődjük Angliában. Kivülről olyan, mint a többi házak, de azért igazi vár. Ő most ott van...

...Nem, egészen bizonyos, hogy ez az ember nem részeg. A komornyik azzal az ürüggyel, hogy levesz valami pelyhet a karosszékről, egészen közel hajolt a látogatóhoz. Erős dohány- szaga volt, de semmi italgőz.

- Várjon itt, kérem, pár pillanatig - mondta a komornyik és fölszaladt az emeletre.

Nemsokára ismét lejött és intett mr Xxxxxxxxxxxx, hogy menjen vele. Kicsiny szobába vezette, az utcai fronton; ott várta mr Xxxxxxx, állva az iróasztala mellett, amely mögött széles és vastag, szürke bársonyfüggöny függött le a falról.

- Itt van mr Xxxxxxxxx, uram - jelentette a komornyik és tiszteletteljesen meghajolva, kiment a szobából, amelynek ajtaját becsukta maga mögött.

- Üljön le, mr Xxxxxxxxx, - intett neki, mr Xxxxxxx, a székre mutatva és ő maga is leült. - A komornyikom már jelentette, hogy roppant érdekes dolgot akar elmondani... Ugyebár, ön a Fokvárosba való?

- Nem én, kérem, - rázta a fejét mr. Barberton. - Soha életemben nem voltam Fokvárosban. Mr Xxxxxxx xxxxxxxxx.

- Nos, mondja el hát...

- Én bizony nem nagyon sokat mondok el, - vágott közbe mr Xxxxxxxxx nyersen. - Mert hogyan mondhatnám el a dolgot egy idegennek, mikor még Xxxxxx Xxxxxxxxxxxxx se mondtam el, pedig az életemet mentette meg!

Mr Xxxxxxx semmivel se árulta el, hogy bántja ez a tapintatlan felelet. Nem először történt, hogy a látogatói sehogyse akarták beavatni őt a titkaikba. De, ahogy ránézett látogatójának nyilt, becsületes arcára, szentül hitte, hogy végül mégis csak elmond mindent.

Xxxxxxxxx közelebb húzta székét az iróasztalhoz és rákönyökölt a sarkára.

- Hát arról van szó tisztelt úr - kezdte habozva - hogy van bizonyos titok, amely nem az enyém, de azért mégis sok közöm van hozzá. Ez a titok rengeteg pénzt ér. Mr Xxxxxx Xxxxxxxxxx is jól tudta ezt és megpróbálta, hogy kivegye belőlem, Xxxxx pedig egész bandát szervezett és véresre égette talpamat az eleven tüzön, de én mégse árultam el a titkot. Öntől csak azt kivánom, hogy találja meg miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx... még pedig mennél hamarabb, mert mindössze legföljebb csak két hetünk van hátra és a banda se marad tétlenül ez alatt az idő alatt... Villa már bizonyára sürgönyzött Londonba és az itteniek bizonyára tudnak már mindent!

Mr Xxxxxxx hátradőlt a székén és derűs humor csillant föl a szemében.

- Ha jól értettem, - kérdezte - azt kívánja, hogy találjuk meg miss Leicestert? Xxxxxxxxx komolyan bólintott, hogy igen.

- Van-e legalább valami sejtelme, hogy hol kereshetjük?... Vannak rokonai a missnek Angliá- ban?

- Én bizony nem tudom, - vonogatta a vállait Barberton. - Csak annyit tudok, hogy itt lakik valahol Angliában és hogy itt halt meg az apja is... Írja föl, kérem: három évvel ezelőtt halt meg május 29-én.

Ez minden esetre fontos adat volt és Xxxxxxx föl is jegyezte.

- Most pedig szeretnék valamit hallani arról a várról vagy erődről, amelyről az imént beszélt - szólt Xxxxxxx, föltekintve a jegyzőkönyvéből.

- Nem tudom, - habozott Xxxxxxxxx, - hogy beszélhetek-e róla, mielőtt megtaláltuk azt a fiatal hölgyet... Ezzel pedig sietni kell, mert az a keselyű éhes és nem vár! - folytatta és, mintha nyomatékot akarna adni szavainak, öklével az asztalra csapott.

- Miféle keselyű? - mosolygott Xxxxxxx, aki sok „keselyűt” ismert és sejteni vélte, hogy melyik az, akire mr. Barberton céloz. - Miféle keselyű? - ismételte, hogy megtudjon róla valamit.

- Hát az, amelyikről már beszéltem, - felelte mr Xxxxxxxxx kitérően s mindjárt föl is kelt, kissé félre fordult és zavartan nyuládozott, kotorászott a belső zsebében.

- Nem kell fizetnie semmit, - előzte meg Xxxxxxx gyorsan. - Ha majd megtaláltuk miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx, akkor esetleg kérni fogjuk, hogy térítse meg a kész kiadásainkat.

- De én tudok fizetni - kezdte mr Xxxxxxxxx.

- Mi pedig tudunk várni - felelte mr Xxxxxxx és ismét fölcsillant szemeiben a derüs humor. Mr Xxxxxxxxx azonban még mindig nem mozdult.

- Még valamit szeretnék kérdezni öntől... Ön bizonyára mindent tud, ami ebben az országban történik, igaz?

- Na, nem éppen mindent, - felelte mr Xxxxxxx, a legtökéletesebb komolysággal.

- De a „Négy Igaz Ember” hírét hallotta legalább?

Ez meglepő kérdés volt és mr Xxxxxxx érdeklődve hajolt előre, mintha nem jól hallotta volna a kérdést.

- A „Négy”?...

- A „Négy Igaz Ember”... igen - bólogatott mr Xxxxxxxxx. - Azaz voltaképpen csak hárman vannak... Szeretnék találkozni ezekkel a fiúkkal.

- Igen, igen, - mondta mr Xxxxxxx xxxxxxxxxxxxx: - én is hallottam róluk.

- Itt vannak valahol Angliában - magyarázta mr Xxxxxxxxx. - Amnesztiát kaptak: a „Cape Times”-nek abban a számában olvastam, amelyből kitéptem a maguk hirdetését.

- Mikor legutóbb hallottam róluk, Spanyolországban voltak - mondta mr Xxxxxxx és, megkerülve az íróasztalt, kinyitotta az ajtót. - Miért óhajtana találkozni velük?

- Hát azért, - felelte mr Xxxxxxxxx, jól megnyomva minden szót - mert tudom, hogy a banda fél tőlük.

Xxxxxxx elkísérte látogatóját a lépcsőig.

- Egy nagyon fontos információról megfeledkezett - mosolygott Xxxxxxx. - Pedig nem búcsúzunk addig, amíg meg nem mondja, hogy hol lakik?

- Petworth Hotel, Norfolk Street - felelte Barberton.

Ezzel leballagott a lépcsőkön, melyeknek alján már ott a hallban a komornyik, hogy kibo- csássa a kapun. És mr Xxxxxxxxx, aki homályosan sejtette, hogy ez így szokás az arisztokrata házakban, borravalót csúsztatott a komornyik markába. A sötétarcú inas halkan megköszönte a borravalót és mélyen meghajolva, tiszteletteljesen nyitotta ki a kaput.

Gondosan bezárta a kaput és lassan fölment az irodába, ahol mr Xxxxxxx már ismét az író- asztalánál ült és éppen cigarettára gyujtott. A soffőr előbujt a szürke bársony-függöny mögül és leült arra a székre, amelyről Barberton csak az imént kelt föl.

- Fél-koronát adott... bőkezű fickó - mondta Xxxxxxxx, a komornyik. - Tetszik nekem ez az ember, Xxxxxx.

- Szerettem volna látni megpörkölt lábait - szólalt meg sajnálkozva a soffőr, akinek Xxxx Xxxxxxxx volt az igazi neve. - Alighanem nyugati Sussexból való és őrült is lehetett már a családjában. Xxxxxxxxx szemöldök-léce kissé hátrább van, mint a jobboldali, ezért aszimetrikus az arca is. Szóval, terhelt.

- Szegény ember! - sóhajtott Xxxxxxx és bodor füstfelhőt fujt a mennyezet felé. - Xxxx el, kedves Xxxx, már be se merem mutatni neked a barátaimat, mert valamennyiről kisütöd, hogy született gonosztevő.

- Szerencse, hogy nincsenek barátaid - felelte Xxxx és cigarettát vett ki az asztalon álló nyitott dobozból. - De mondd meg hát: mi a véleményed mr Xxxxxxxxx rejtélyes esetéről?

Xxxxxx Xxxxxxx tünődve csóválta a fejét.

- Nagyon tartózkodó volt és, mivel diplomatikus akart lenni, zavart és összefüggéstelen volt a beszédje... Beszéljünk inkább a te „rejtélyes” esetedről, Xxxx: egész nap nem voltál itthon... rájöttél-e hát valamire?

A soffőr bólintott.

- Ez a Barberton retteg valamitől - szólalt meg most Poiccart, hármuk közt a legvilágosabb fejű, logikus gondolkozó. - Revolvert hord magával, a hátulsó nadrágzsebében. Észrevettétek?

Xxxxxxx xxxxxxxxx.

- A kérdés az, hogy kicsoda a „keselyű” és hol van az a banda, amelyikről beszélt? A második kérdés pedig az, hogy kicsoda miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx és hol lakik? Végül itt van a harmadik kérdés: miért sütögették eleven tüzön Barberton talpát!...

Gonsalez előre tolta éles metszésű arcát és kifújta szájából a füstöt.

- Néhány kérdésedre megfelelhetek - mondta - de megtoldom két újjal a kérdések számát... Miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx ma reggel óta Oberzohn alkalmazottja: laboratóriumi titkár.

- Laboratórium? - hökkent meg Xxxxxxx, a homlokát ráncolva. - Nem is tudtam, hogy Xxxxxxxxxxx laboratóriuma van?!

- Három nappal ezelőtt nem is volt... hetvenkét óra alatt rendezték be szakértő munkások, akik éjjel-nappal dolgoztak. Ezerhatszáz fontba került és Oberzohn azért rendeztette be, hogy legyen ürügye, amellyel alkalmazhatja miss Leicestert... Megbíztatok azzal, hogy derítsek világosságot arra a furcsa és ingerlő hirdetésre, amely hétfőn reggel mindnyájunkat lázba hozott... Nos, megoldottam a rejtélyt. Amikor megtudtuk, hogy Xxxxxxxx tette közzé a hirdetést, mindjárt tisztában voltunk azzal is, hogy a fickó valami gazságot tervez. Én hát két napon át folyton lestem a hivatalát... Miss Leicester volt az egyetlen jelentkező: tehát egyedül az ő ajánlatára vártak, illetőleg egyedül csak neki feleltek és csakis őt hívták meg... A hölgy ma reggel érkezett, rögtön szolgálatba állt, Oberzohn a Ritz-Carltonba vitte villás-reggelire és miss Leicester ma éjjel a Chester Squaren alszik.

Csönd lett, amit Xxxxxxxx tört meg.

- Halljuk most a kérdést, amit te akartál föltenni?

- Azt hiszem, hogy én már kitaláltam - felelt Xxxxxxx és mosolyogva nézett Xxxxxx. - A kérdés ez: meddig él még xx Xxxxxx Xxxxxxxxx?...

- Eltaláltad! - hagyta helyben Xxxx Xxxxxxxx elégedetten. - És örülök, hogy kezded megérteni Xxxxxxxx mentalitását.

III. FEJEZET.

A vendetta.

A férfi, aki aznap reggel bejelentés nélkül nyitott be Oberzohn különszobájába, méltóképpen szerepelhetett volna mint London legelőkelőbb férfi-szalonjának eleven divat-figurája. Tetőtől talpig vadonat-új volt rajta minden. Citrom-színű keztyűje, tündöklő lakkcipője, tükörsíma, fényes selyem-cilindere, mesterien szabott ruhája - sőt a szivarzsebben kacérkodó selyem- zsebkendője is - méltán kelthetett volna föltűnést még az ascoti pálya mázsálójában is, a királydíj napján.

Jóképű legény volt, kerek, szabályos arcú, de nem sok intelligencia sugárzott a szemeiből. Rövidre nyírt, barna bajusza volt és monoklit viselt. Xxxx nem szerették Xxxxx Xxxxxx kapitányt - ilyenek pedig sokan voltak - azt beszélték róla, hogy igyekszik megtestesíteni a romantikus szobalányok ideálját... de ezt persze, nem mondták a szemébe, mert tudták, hogy haragtartó és bosszúálló. Egyébként gazdag volt, szép háza volt a Chester Squaren, villája a vidéken és két-három autója a garázsban. Bár senkise tudta, honnan van pénze, - hogy örökölt-e és kitől, vagy más úton szerezte-e és hogyan? - azért mégis tagja volt néhány jónevű klubnak, nagyszerű ebédeket rendezett klubtársainak saját házában, minden kártyajátékban mester volt és nagy szerencsével játszott - kivált otthon, a lukullusi lakomák után...

- Jó reggelt, Oberzonh... hogy van mr Xxxxxx?

Ezzel az együgyü tréfával köszöntött be, jól tudva, hogy Xxxxxx már nincs a cégben, mert még 1896-ban meghalt.

Oberzohn fölnézett a sürgöny-blankettáról, amelyre éppen írt.

- Xx xxxxxxx, Xxxxxx kapitány, - mondta xxxxxxxx.

Xxxxxx a háta mögé került és elolvasta a sürgönyt. A címe ez volt: „Miss Xxxx Xxxxxxx. Heavytree-farm, Daynham, Gloucester” és utána következett a szöveg:

„Megkaptam a pompás állást. Ma éjszakára semmiképpen se bírok visszamenni. Doughty Courtban alszom, régi kis lakásunkban. Ne jöjj föl addig, míg nem értesítlek. - Miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx.”

- Hát megjött a lány, itt van? - Xxxxxx kapitány a laboratórium ajtaja felé pislogott. - Csak nem akarja elküldeni ezt a táviratot?... „Miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx!”... Hogy lehet így aláírni a sürgönyt?... „Semmiképpen se bírok visszamenni!”... Ez rögtön a nyakunkra hozná Xxxx Xxxxxxxxx!... És kicsoda ez az Xxxx Xxxxxxx?

- A nagynénje - felelte Oberzohn. - Nem is küldtem volna el a táviratot, míg ön át nem nézi. Magam se nagyon bízom az angol tudományomban.

Fölkelt, hogy helyet xxxxx Xxxxxx kapitánynak, aki gondosan letette selyem-cilinderét az asztalra, lehúzta keztyűit és beletette a cilinderébe, aztán leült az író-asztalhoz, óvatosan föl- húzta térdein a nadrágot, sürgöny-blankettát vett elő és ezt a táviratot írta rá:

„Megkaptam az állást. Hurrá! Ne jöjj föl, kedvesem, amíg teljesen rendbe nem leszek idefönt. Mint rendesen, most is régi lakásunkban alszom. Levelet most nem írhatok, mert sok a dolgom. Levélcimet vedd át és tartsd magadnál, amíg feljössz. Csókol - Mirabelle.”

- Ez a helyes - mondta Xxxxxx kapitány, elégedetten olvasva föl sikerült munkáját. - Küldje el rögtön.

Fölkelt, a kandallóhoz ment, ahol ismét leült, kinyujtva lábait a parázsló tűz felé.

- Legnehezebb lesz rávenni arra, hogy jöjjön aludni Chester Square-re - mondta, nagyot ásítva.

- Az én kis házam... - kezdte Oberzohn.

- Halálra ijesztené szegényt! - vágott közbe Newton fölkacagva. - Igazi kutya-ól, mondhatom! Nem, nem: csak hadd jöjjön Chester Square-re. Majd ide küldöm délután Xxxxx, aki barátságot köt vele és ráveszi... Hát a „Benguela” mikor érkezik?

- Ma délután. Emberünk rádió útján foglalt le szobát a Petworth Hotelben.

- A Norfolk Streeten?... Hm... Xxxxxxxxxx embere megleshetné, mikor érkezik és állandóan szemmel tarthatná... talán Xxxx, nem?... Ez a tuskó aligha láthatott fehér nőt az utolsó pár évben és hogyha Xxxx kissé ügyeskedik, sokat kivehet belőle. Ámbár az a vadállat Xxxxx sokat rontott a dolgon, mert a fickó alighanem bizalmatlan és óvatos lesz.

- Hagyja békében Villát! - szólt Oberzohn hevesen. - Nincs különb emberem, de még csak hozzá fogható sincs az afrikai partokon.

- Hogy megy a bolt? - terelte Xxxxxx másra a beszédet, mialatt elővette mellény-zsebéből a vékony platina-tárcát és cigarettára gyujtott.

- Sehogy! - bosszankodott Oberzohn. - Egyre csak kiadás, kiadás, kiadás... bevétel semmi!

Az „Oberzohn & Smitts” cégnek valamikor óriási jövedelme volt az afrikai csere-kereskedés- ből. Xxxxx xxxxxxx-félét kotyvasztottak a leghitványabb spirituszból és mindenféle vacak szövött-kötött árut sóztak a négerek nyakába, akiktől gummit és elefántcsontot kaptak cseré- be. Fegyvereket is szállítottak titokban és testvér-háborúkat szítottak az egyes törzsek között, ha ebből hasznot reméltek. Ahogy az üzletük fölvirágzott, más vidékekre is kiterjesztették tevékenységüket. Legutóbb két portugál forradalmat is finansziroztak és a második fényesen sikerült is. Egyre több puskát és egyéb hadiszert vettek át a belga és francia fegyvergyáraktól. Ők szállították a hadianyagot a kurd fölkelőknek, a nagyravágyó kinai tábornokoknak a dél- amerikai politikusoknak...

Nem volt a föld kerekségén forrongó ország, amelynek fővárosában ne lebzselt volna az

„Oberzohn & Smitts” cégnek egy-egy ügynöke - az ilyen politikai ügynökök pedig nagyon sokba kerülnek. Mostanában azonban aggasztóan békés volt mindenütt a politikai hangulat. A legutolsó venezuelai forradalom véres kudarcba fulladt és az „Oberzohn & Smitts” cég nem kapta meg két hajórakomány hadiszernek az árát, mert azt a lázadó tábornokot, aki a hadi- szereket rendelte, két nappal azután, hogy a hajók kikötöttek, a kormánycsapatok elfogták, nyomban falhoz állították és rostává lőtték.

- Szóra sem érdemes! - legyintett Xxxxxxxx, a rossz üzletmenetre célozva. - Ha sikerül, amiben most dolgozunk, akkor minden rendbe jön és bosszút állhatok végre...

- Hagyja a bosszút, Eruc - vágott közbe Xxxxxx idegesen. - Xxxxxxxxx, Xxxxxxxxxx és Poiccartra gondol!... Ugyan kérem... Kár beszélni róla!

- Kár beszélni róla?! - hördült föl Oberzohn és arcát eltorzította a düh. - Ne bántsam őket?... A bátyám gyilkosait?... Oh, szegény bátyám, te szent vértanu az égben!...

Megfordult, odaszaladt a kandallóhoz és félrehúzta a függönyt a kandalló fölé akasztott képről. Életnagyságú férfi arcképe volt olajba festve. Kétségkivül fotografiáról készült, mert az alak abban a sablonos pózban állt rajta, melyet a romantikus hajlandóságú fotografusok, az előkelőség és elegáncia tetejének tartanak... Oszlopra támaszkodva, előrehajolt felső testével s egyik kezében papir-tekercset tartott, a másikban pedig, melyet hanyagul leeresztett az oldala mellett, volt a divatból rég kiment derby-kalap. Széles arca, melyet a festő idealizálni akart,

brutális és ostoba volt - de azért Xxxx Xxxxxxxx doktor többre becsülte, mint a világhirű Xxxxx Xxxxx és oda nem adta volna a madridi Pradónak legremekebb vásznáért se.

- A bátyám! - hörögte Xxxxxxxx és elcsuklott a hangja. - Az én édes, drága Xxxxxx xxxxxx... akit meggyilkoltak... a „Három Igaz Ember” bandája... gyilkos gazemberek!

- Nagyon érdekes, - dörmögte Xxxxxx kapitány unottan, rá se nézve a festményre. Leverte cigarettájáról a hamut és egy szót se szólt többé.

Annyi bizonyos, hogy Xxxxxx Xxxxxxxxx valóban Xxxx Xxxxxxxx lőtte agyon, de hogy miért: arról hallgatott az öccse. Xxxxx éppen ez a „miért” magyarázta volna meg, hogy Xxxx Xxxxxxxx helyesen cselekedett. A „vértanu” Xxxxxx ugyanis gyalázatos leánykereskedő volt és vagy féltucat félre vezetett, szerencsétlen teremtést hurcolt magával Dél-Amerikába, amikor Xxxx Xxxxxxxx utolérte Puerto Ricóban... Xxxxxx xxxxxxxxx, biztos lövő volt s ahogy megpillan- totta Xxxxx, rögtön rá is sütötte a revolverét - de nem talált. A golyó súrolta Xxxx fejebúbját - s a következő pillanatban Xxxxxx xxxxxx bukott az arcára, mert Xxxx golyója átjárta a szívét.

Oberzohn Xxxx ismét ráhúzta a selyem-leplet az arcképre, harsogva fújta az orrát és dühösen törülgette arcáról a könnyeket.

- Ez bizony szomorú, nagyon szomorú - vigasztalta Xxxxxx udvariasan. - De most beszéljünk aztán a magunk dolgáról. Mit csinálunk ezzel a... Xxxxxxxxx leányzóval? Verje ki fejéből azokat az „Igaz Emberek”-et! Aki odáig süllyedt, hogy magán-detektív ügynökséget nyit, az már igazán nem számít. És hogyha keresztezni próbálják a mi útjainkat, hát elbánunk velük... tudományos alapon... Igaz-e: tu-do-má-nyos a-la-pon?!

Tetszett neki ez az ötlet és nagyot nevetett rajta. Nyilvánvaló volt, hogy Xxxxxx kapitány nem volt függő viszonyban az Oberzohn-céggel. Ha nem is övé volt a vezető szerep és a parancso- lás joga, bizonyos, hogy önálló hatásköre volt, éppen abban az üzletágban, amelyben vala- mikor Xxxxxx alatt szolgált. Egyáltalában nem sajnálta hát ezt az embert, akinek az örökébe lépett.

- Délután majd ide küldöm Xxxxx, vagy valamelyik másik leányt, aki majd barátságot köt miss Xxxxxxxxxxxx - mondta. - Most azonban meg kell írni Xxxx nagynéni válaszát miss Xxxxxxxxx távíratára.

Ujra leült az íróasztalhoz és távirati blankettát vett elő. Xxxxx a következő sürgönyt írta rá:

„Mirabelle Leicester - London, Oberzohn-cég. Sajnálom, hogy ma éjjelre nem utazha- tom föl hozzád. Ne menj egyedül aludni a lakásba. Xxxxxxxxxxxx Xxxx Xxxxxxxxx, hogy vegyen gondjaiba éjszakára. Még ma délután meglátogat. Csókol - Alma.”

- Nos, itt a válasz - mondta elégedetten. - A távírat ma délután érkezik, természetesen telefon útján, mert az Oberzohn-cég így kapja minden sürgönyét. Ezt ne feledje el, mert csakis így magyarázhatja meg a leánynak, hogy nem ragasztott szalagon, Xxxxxx-betűkkel érkezett a sürgöny.

- Ön igazi zseni! - kiáltott föl Xxxxxxxx és ez a csodálat őszinte volt.

- Vigye magával villásreggelizni - oktatta Oberzohnt a kapitány. - Villásreggeli után adja át neki a sürgönyt. Négy órakor itt lesz Xxxx vagy valamelyik másik leány. Ebédről majd én gondoskodom. Holnap reggel megint hivatalba jön a lány... bánjon vele szeliden, atyai gyön- gédséggel... És jól vigyázzon: ha nem követi szigorúan az utasításaimat, kútba esik, csődöt mond az egész nagyszerű terv és ön... földönfutó koldus lesz. Megértette?

Aggódva tekintett a laboratórium ajtajára.

- Xxxxxxxxx, nem jön ki az a lány?... Szörnyen kellemetlen lenne, ha kinézne és meglátná itt... miss Xxxxxxxxx a bátyját.

- Nem jöhet ki, mert rázártam az ajtót - dicsekedett Xxxxxxxx.

Azt várta, hogy Xxxxxx kapitány meg fogja dicsérni ezért az elővigyázatosságért, de éppen az ellenkezője történt. A kapitány éktelen haragra lobbant és lángvörös lett az arca.

- Hát megbolondult, mondja?! - sziszegte dühösen. - Azonnal nyissa ki az ajtót, mihelyt elmentem és ne merje bezárni többé!... Meg akarja ijeszteni azt a leányt?... Vagy gyanút akar kelteni benne, maga őrült?!

- Nem akartam kockáztatni, hogy meglássa önt - védekezett szégyenkezve és megnyúlt arccal a hosszú svéd.

- Tegye azt, amit mondok! - förmedt rá a kapitány.

Dohogva húzta föl a keztyűjét, fejére csapta a cilinderét és kis zsebtükrében megnézte, hogy jól tette-e föl, aztán fogta a botját és köszönés nélkül hagyta ott Oberzohnt a szoba közepén.

- Xxx xxxx, az bizonyos - dörmögte Xxxxxxxx utána nézve és szaladt be a laboratóriumba, hogy meginvitálja villásreggelire a meglepett Xxxxxxxxxx.

IV. FEJEZET.

A kígyó ismét öl.

A hatalmas étterem, roppant fényüzésével, előkelő vendégeivel és a nesztelenül suhanó, xxxxxxx pincérekkel szinte lenyügözte Mirabellet. Mikor Xxxxxxxx a meghívást azzal indo- kolta, hogy „rendesen magával szokta vinni titkárját a villásreggelire, mert csak ekkor ér rá üzleti ügyekről tárgyalni vele” - vonakodva ugyan, de mégis elfogadta a meghívást. Mert, ámbár nem sokat tudott arról, hogy milyen a viszony a főnök és alkalmazottai között, józan ösztöne mégis megsúgta neki, hogy aligha lehet rendes szokása a főnöknek, hogy a titkárját magával cipelje City Roadról a méregdrága Ritz-Carltonba. Az se nagyon emelte az ön- bizalmát és hangulatát, hogy a szomszédos asztaloknál ülő vendégek különös kiváncsisággal bámulták meg Oberzohn magas, szokatlanul domború homlokát.

Ahogy Xxxxxxxxx körülnézett, az egyik szomszédos kis asztalnál magános férfit pillantott meg, akinek az arca nagyon ismerős volt. Éles metszésű, szinte klasszikus arc volt, komoly, de ragyogó szemekkel. - Hol látta már ezt az arcot?... Sokáig törte rajta a fejét, míg egyszer csak hirtelen eszébe jutott: - ez volt az a soffőr, aki utána szaladt ma reggel Xxxxxxxx házának a folyosóján, éppen amikor belépett a házba. - De hiszen az lehetetlen! Ez a gentleman oly kifogástalanul öltözködött és viselkedett, hogy látszott rajta: teljesen beleillik a Ritz-Carlton előkelő környezetébe. És mégis - úgy hasonlított a ma reggeli soffőrhöz, mint egyik fűszál a másikhoz!

Xxxxxxxxx örült, mikor túlestek a villásreggelin. Dr. Xxxxxxxx egy szót se beszélt „üzleti ügyek”-ről, sőt egyáltalában semmiről se beszélt, csak tömte magába egyik fogást a másik után. Rengeteg sokat evett, még pedig „érzéssel”, azaz csámcsogva, úgy, hogy Xxxxxxxxx örült, hogy a zene játszott és a közel ülők nem hallhatták főnökének „zajos táplálkozását”.

Xxxxx se beszélgettek, mikor a nagy autó gyorsan szaladt velük vissza az irodába. Xxxxxxxx annyira elmerült a gondolataiba, hogy végképpen megfeledkezett Xxxxxxxxxxxx. Csak akkor dörmögött bosszúsan, mikor az autóba szálltak, hogy az angol feketekávénál rosszabb moslé- kot sehol se ivott még a világon.

Fönt az irodában Xxxxxxxxx ismét bement a laboratóriumba, de Xxxxxxxx rá se hederített már; egyáltalában nem érdekelte, hogy dolgozik-e a leány, hogyan és mennyit?

Délután aztán beütött a meglepetések koronája, kevéssel azután, hogy megjött Xxxx néni furcsa távirata. Xxxxxxxxx éppen valami undorító szagú anyagot méricskélt, mikor hirtelen föltárult az ajtó és nagyon csinos, de túlzott elegánciával öltözött fiatal leány libegett be rajta. Fiusra vágott göndör, aranyszőke hajának keretéből mosolygott a meglepődő Mirabellere.

- Ugyebár, ön miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx? - kérdezte kiváncsi érdeklődéssel... - Én Xxxx Xxxxxx vagyok... az ön Alma nénje táviratozott nekem, hogy jöjjek ide és látogassam meg.

- Xx xxxxxx Xxxx nénémet? - csodálkozott Xxxxxxxxx. Xxxx ugyanis soha egyetlen szóval se emlékezett meg Xxxxxxxxxxx... de hát Alma néni mindig titkolózni szokott. Xxxxxxxxx azt várta, hogy valami öreg nénike jön majd érte - nagyon meglepte hát ez a „társaságbeli pillangó”, aki Xxxx nénire hivatkozott.

- Oh, hogyne! - felelte gyorsan a fiatal leány. - Nagyon jól ismerjük Xxxx nénit... azaz, hogy én magam sohase láttam őt... hiszen egész kislány voltam, de azért tudom, hogy nagyon kedves néni.

Kiváncsi érdeklődéssel nézett körül a laboratóriumban.

- Milyen furcsa... rossz szagú ez a szoba - mondta, elfintorítva az orrát. - És hogy van meg- elégedve az öreg... izé, dr. Oberzohnnal?

- Ah, hát őt is ismeri? - kérdezte Xxxxxxxxx, még jobban csodálkozva ezen a különös vélet- lenen.

- A bátyám ismeri... én ugyanis a bátyámnál lakom és ő mindenkit ismer. Aki egész nap a városban jár-kel, az mindenkit ismer, igaz?

Ez a furcsa meghatározás: „aki egész nap a városban jár-kel”, tétlen csavargóra emlékeztette Xxxxxxxxxx, aki most már szinte gyanakvó és kritikus szemmel vizsgálta látogatóját. Xxxx Xxxxxx gyönyörűen öltözködött, de az elegánciájában volt valami kirívó, kacér vonás, ami nem tetszett Xxxxxxxxxxxx... Ha ismerte volna Xxxxxx kapitányt, minden esetre tisztában lett volna azzal is, hogy kinek az ízlése ez a föltünést hajhászó elegáncia.

- Azért jöttem, hogy elvigyem Chester Squarere, ha mr Xxxxxxxx - úgy-e, mily különös név ez? - már végzett önnel. Xxxxx azt mondta, hogy a Rolls-kocsin jöjjek önért... Xxxxx a bátyám; ő igazi klasszikus.

Xxxxxxxxx azon tünődött, hogy ugyan mit ért a leány a „klasszikus” szón?... Azt-e, hogy a bátyja szereti a görög és latin költőket, vagy pedig azt, hogy a régi, csupa melódia-operákat kedveli?... Ugyancsak elbámult volna, ha meghallja, hogy Xxxx szótárában ez a szó - divatos ízlést jelent!

Félórával később a kora reggeli kiváncsi soffőr föltűnés nélkül elindította kocsiját a hatalmas Rolls-autó nyomában, azon tünődve, hogy ugyan miféle közösség fűzheti Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx ehhez a Xxxx Xxxxx Xxxxxxxxx, aki oly sok gazdag fiatal-embert cipelt már föl Xxxxxx kapi- tány lakására, a zöld asztalhoz, ahol magas tétekben folyt a játék és a kapitány tüneményes szerencsével játszott?!...

*

- Most már körülbelül helyben vagyok - mondta Xxxxxxxx elégedetten. - Mondhatom, hogy jó munkát végeztem. Xxxxxxxx visszamászott a róka-várába, ahol bizonyára új forradalmakról és nagy hadiszer-szállításokról ábrándozik, miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx pedig megtalálhatjuk a Chester Square 307-ik számú házában. A fontos most az, hogy mit tegyünk mr Xxx Xxxxxxxxx drága életének a megmentésére?

Xxxxxxx összeráncolta a homlokát.

- Nem nagyon szeretem - mondta xxxxxxx - hogy ez a fiatal leány Xxxxxx kapitány házában tölti az éjszakát.

- Akkor miért tűröd, hogy ott maradjon? - kérdezte Poiccart nyersen.

- Úgy van! - bólintott Leon is. Xxxxxx Xxxxxxx megnézte az óráját.

- Nyilvánvaló, hogy elsősorban Xxxxxxxxx barátunk után kell néznünk - mondta. - Ha rá tudjuk venni, hogy velünk töltse az estét, a többi már gyerekjáték...

Élesen csilingelt közbe a telefon és Xxxx Xxxxxxxx rögtön fölvette a kagylót.

- Gloucester? - kérdezte. - Bocsánatot kérek, arra kértem miss Xxxx Xxxxxxxxx, hogy szíves- kedjék fölhívni engem... ma délelőtt tudtam meg a címét: Heavytree-farm, Daynham, Gloucester mellett... Xxxx, igen, kérem, itt mr Xxxxxxx beszél. Arra akartam megkérni, hogy méltóztassék átadni egy izenetet miss Leicesternek... ah, nincs otthon? - Leon figyelmesen hallgatott néhány percig, aztán udvariasan folytatta: - Nagyon szépen köszönöm. Tehát

Doughty Courtban szállt meg?... És ön már sürgönyzött neki... Válaszolt az ő sürgönyére, igen?... Oh, az üzenet nem nagyon fontos. Én... igen, izé... én mr Xxxxxxx vagyok, miss Xxxxxxxxx régi tanítója és olvastam egy érdekes hirdetést... oh, hát ő is látta, na ez igazán érdekes! Csak azt akartam, kérem...

Visszaakasztotta helyére a kagylót.

- Egyelőre semmit se kezdhetünk - mondta. A leány sürgönyzött nagynénjének, hogy meg- kapta az állást és nagyon meg van elégedve. Azt is sürgönyözte, hogy Xxxx néni ne jöjjön föl addig, míg ő nem hívja és ma éjszaka Xxxxxxx Xxxxxxxx alszik.

- Fogadni mernék, hogy nem ott fog aludni - vonogatta Xxxxxxx a vállait. - De mindegy. Most egyelőre látogassuk meg Barberton barátunkat.

Petworth Hotel, a Norfolk Streeten, régi, patriárkális szálloda volt, amelyet leginkább tenge- rentúli utasok - különösen a délafrikaiak - látogattak. A portás azt mondta Xxxxxxxxxx, aki egyedül szállt ki az autóból, hogy mr Xxxxxxxxx nincs fönt a szobájában.

- A Themse rakodó-partjára ment - magyarázta a portás. - Azt mondta, szeretné megnézni még napszállat előtt...

Xxxxxxx visszament az autóhoz és beült Xxxx mellé. Poiccart nem volt ott; általában ritkán is ment velük, inkább otthon rakosgatta össze mozaikká azokat az apró adatokat, melyeket két társa hordott össze. Ő volt a vezérkari főnök: született stratéga, vaslogikával dolgozó kopo- nya, akihez a Scotland Yard is gyakran fordult egy-egy ágbogas bonyodalom megoldásáért.

- A rakodó-partra ment?... - Xxxxxxx föltekintett a kék égre, amelyet már kezdett elönteni az alkonyat pirossága. A nap már leáldozott, de a visszfénye még nappali világosságot árasztott.

- Ha sötétebb lenne, bizony aggódnám is... Állj, itt van dr. Elver!

Az alacsony rendőr-orvos, aki mellettük elmentében a kezével köszöntötte őket, visszafordult és odament hozzájuk, mihelyt az autó megállt.

- Nos, törvénytelen őrei a törvénynek - kezdte dr. Elver drámai lendülettel - milyen vérbosszú végrehajtására indulnak az urak?

- Valami Barberton nevű urat keresünk, hogy meghívjuk vacsorára - felelte Xxxxxxx, kezet fogva az orvossal.

- Ez nagyon szelid és ártatlan föladat - rázta fejét a rendőrorvos. - És... Nem lesz aztán szükség az én tudományomra... ezen a vacsorán?

- Hogyne, hogyne! - csapott le rögtön Leon. - Hólyagosra, véresre pörkölték a talpait. Ha kiváncsi rá, hogy az afrikai partvidék „nyomozó közegei” milyen eszközökkel veszik ki a vallomást a vonakodó áldozatokból, jöjjön velünk.

Elver habozott. A köpcös, alacsony ember arcát barnára égette az indiai nap heve és ki- szárította, mint az aszalt körtét. Szívvel, lélekkel orvos volt és tulajdon mesterségén kívül nem igen érdekelte semmi más.

- Nos, nem bánom: megyek magukkal - mondta, beülve a kocsiba. - És ha nem találják meg Xxxxxxxxx barátjukat, vendégül láthatnak engem. Szeretem hallgatni magukat. Az ember soha se tudhat eleget a bűnöző gazemberek mentalitásáról és maguknak ez a specialitásuk. Az élet különben is szürke és unalmas, mióta a kígyó abba hagyta a marást!

Az autó elfordult a Black-Friars-híd felé és Xxxxxxx élesen figyelte a rakodó-partot, de Barbertonnak sehol semmi nyoma se volt. Intett Xxxxxxx, hogy forduljon vissza. A kocsi lassan ment az alsó Themze-parton, átsiklott a Waterloo-híd alatt és már Xxxxxxxxx obeliszk- jéhez közeledett, mikor Xxxxxxxx megpillantotta az embert, akit kerestek.

Xxxxxxxxx rákönyökölt a korlátra és mintha kinyújtotta volna a nyakát, hogy előre bukó fejével, illetőleg a szemeivel jobban lássa az esti tengerdagálytól fölfelé szorított hullámok zavaros játékát. A kocsi elsiklott a helyén posztoló rendőr mellett, aki aggodalmas gyanakvás- sal nézte a korlátra támaszkodó, mozdulatlan embert. Mikor meglátta az autóban a rendőr- orvost, katonásan szalutált.

- Gyanus ez a fickó a korlátnál, uram - mondta. - Már vagy tíz perce áll így, mozdulatlanul... és egyre nézem, mert egészen úgy látszik, mintha öngyilkosságra készülne.

Xxxxxxx kiszállt a kocsiból és Barberton felé ment. Mikor egészen közel ért hozzá és meglátta az arcát, visszatántorodott. Ijesztő, torz vigyorgásra ferdült a boldogtalan ember szája, való- sággal vicsorgott a fogaival, a szemei kidülledtek és egész arca vérvörös volt.

- Elver!... Xxxx!

Mikor Leon kiugrott az autóból, Xxxxxxx megérintette Xxxxxxxxx vállát és a szerencsétlen úgy esett össze, mint az üres zsák. A következő pillanatban Elver már ott térdelt mellette a földön.

- Halott! - mondta nyersen s mindjárt rá ijedten hördült föl: - Irgalmas Isten!

Odamutatott az áldozat nyakára: két vörös pont - mintha két fognak a nyoma lett volna - volt közvetlenül egymás mellett...

- Mi az? - kérdezte Xxxxxxx xxxxxxxx.

- A kígyó! - felelte az orvos.

V. FEJEZET.

Az arany bálvány.

Barbertont London szívében, a posztján álló rendőr szeme láttára gyilkolták meg.

- Igen, uram - jelentette ez a rendőr - jó negyedóra óta figyeltem már ezt az embert, mert gyanusnak láttam a viselkedését. Megelőzőleg sétált az alsó rakodó-parton és gyönyörködött a kilátásban. Végül megállt a korlátnál és rákönyökölt.

- Nem közelítette meg valaki?... nem beszélgetett senkivel? - kérdezte Xxxxx, föltekintve térdelő helyzetéből, a halott mellől.

- Nem, uram: teljesen egyedül, elszigetelve állt a korlátnál. Megesküszöm rá, hogy négy-öt yardnyira egyetlen ember se közelítette meg. Xxxx-xxxxx, természetesen, mentek el mellette, de én mindig szemmel tartottam, egy pillanatra se vettem le róla a szememet és állítom, hogy senki nem fordult meg a közelében és ugyancsak senkise állt meg, hogy szóba ereszkedjék vele.

Közben odaért egy másik rendőr is, akit nyomban elküldtek Xxxxxxx xxxxxxxx a Scotland Yardra, hogy hozza ki a hulla-szállító autót és egy szakasz rendőrt is, hogy visszaszorítsák és szétoszlassák a kiváncsi tömeget, mely villámgyorsan növekedett és tolongva állta körül a halottat.

A hulla-szállító autó pár perc mulva meg is jött s miután elvitte a halott Xxxxxxxxxx, Xxxxxxxx is beült kocsijába a volánhoz és Xxxxxx melléje telepedett. Egyetlen szót se váltottak hazáig. A Curzon-streeti ház előtt Xxxxxxx kiszállt és egyedül ment föl az emeletre, Xxxxxxxx pedig a garázsba vitte az autót. Mire ő is fölment, Xxxxxxx már élénken beszélgetett Poiccart-val.

- Igazad volt, Xxxxxxx - mondta Xxxx Xxxxxxxx, a székre dobva könnyű felöltőjét. - A te jövendőléseid oly pontosan beválnak, hogy szinte megtorpan előttük az értelem. Mindig várom... sőt óhajtom is, hogy egyszer majd csak tévedsz és fölháborít, hogy ez sohase történik meg. Megjósoltad, hogy a kígyó ismét föl fog bukkanni és a kígyó... ma gyilkolt. Jósolj hát nekem is, te jövőbe látó csoda-ember!

Xxxxxxxx komoly arca elsötétedett s ahogy összerántotta bozontos szemöldökeit, két apró szeme alig látszott.

- Nem kellett „jövőbe látó csoda-embernek” lennem - mondta - hogy tudjam Xxxxxxxxx végzetét, mihelyt ez az ember itt járt nálunk, a Curzon Streeten... Melyik volt a kettő közül: Xxxxxxx vagy Xxxxxxxx?

Xxxxxxx xxxxxxxxxxx felelt:

- Azt hiszem, Xxxxxxxx. Kettőjük közül ez a higgadtabb. Xxxxxxx ideges és kapkodó... és az, hogy te megkorbácsoltad, Xxxx: nem gyógyította ki az idegességéből. Semmi kétség: Pfeiffer a gyilkos.

- Valószínű, hogy a korbács meghibbantotta kissé az eszét, - vélte Xxxx elgondolkozva - bár azelőtt se volt normális a fickó. El se hinné az ember, hogy ez elegáns fiatal gentleman, aki oly előkelő hanyagsággal veti bele magát az Opera földszinti zsöllyéjébe, magán-életében talán hónapszámra se vált fehérneműt és őrjöngve menekülne, ha valaki - meg akarná fürdet- ni. Emlékszem egy esetre, 1899-ből... de talán untatlak benneteket?

- Miféle óvintézkedéseket gondolsz szükségesnek? - vágott közbe Xxxxxxx.

- A kígyó ellen? - vonogatta Xxxx a vállait. - Hát... amit a Zeppelin-támadások ellen eszelt ki az angol vezérkar... vagy amivel a farmer védekezik a sáskák ellen... Itt nem lehet szó óv- intézkedésekről. Saját fészkükben kell megtámadni és elpusztítani az ilyen bestiákat. Én magam ugyan sohase féltem az elmulásnak semmiféle formájától, de gyerekes makacssággal undorodom attól, hogy kígyómarástól pusztuljak el.

Poiccart sötét arcán derüs mosolygás suhant át, mialatt Xxxxxxx, idegesen fújva a füstöt cigarettájából, hátra tett kezekkel járt föl és alá a szobában.

- Tíz óra negyvenöt perckor indul az utolsó vonat Paddingtonból Gloucesterbe - szólt hirtelen, megállva. - Nem sürgönyöznél miss Xxxxxxxxxx Heavitree-farmra, azzal a kéréssel, hogy küldjön kocsit a vonat elé? Szükségem volna továbbá két emberre, akik éjjel-nappal őrköd- jenek a farm körül.

Poiccart kihúzta az íróasztal fiókját, kis könyvet vett ki belőle és végigszaladt ujjával az indexen.

- Ezt a szolgálatot megszervezhetem Gloucesterben - mondta. - Xxxxxx, Xxxxxxxx, Xxxxxxx és Xxxxxx... mind megbízható emberek és már azelőtt is kifogástalanul dolgoztak nekünk.

Xxxxxxx xxxxxxxxx.

- Helyes. Add meg nekik levélben a szükséges utasitásokat... Szeretném tudni, hogy kire bízzák ezt a Barberton-ügyet. Ha Meadows kapja, az jó lesz, mert együtt dolgozhatunk. De, ha Xxxxxxxxxxx bízzák, akkor nekünk, magunknak kell nyomoznunk, mert tőle bizonyára egyetlen egy adatot se kapunk.

- Hívd föl Xxxxxx, ő majd megmondja - tanácsolta Xxxx.

Jó időbe került, míg Xxxxxxx megkapta a kapcsolást, de nagyon megörült, mikor Xxxxx közölte vele, hogy az ügyet teljhatalommal Xxxxxxxxx bízták.

- Mindjárt megy is önökhöz - magyarázta Elver - mert komoly bajok vannak és nagy az elkeseredés nálunk. A belügyminisztérium bizonyára kegyetlenül megmossa a fejünket és alighanem nyugdíjazások és áthelyezések is lesznek. Mert a legutolsó kígyó-esetnél a leg- komolyabban biztosították a belügyminisztériumot, hogy ilyen rejtélyes eset soha többé nem fog előfordulni. Xxxx hírét költöttük a kígyónak, amely most... íme: ismét föltámadt.

Xxxxxxx még kérdezett néhány dolgot s aztán letette a kagylót.

- Aggódnak a közhangulat miatt is - mondta - mert sohase lehet tudni, hogy az ilyen rejtélyes esetek mennyire izgatják föl a közvéleményt és hová fejlődhetik a tömeg-hisztéria. Annyi bizonyos, hogy az ellenzék hevesen fogja támadni a kormányt a parlamentben és nem lehe- tetlen, hogy a belügyminiszternek mennie kell. Pedig igazán nem hibás, szegény... éppúgy nem, mint Scotland Yardot se terhelheti mulasztás, vagy éppen hanyagság.

Harsány üvöltések hangzottak föl az utcáról és Xxxxxxx xxxxxxxx az ablakon.

- Az estilapok még elcsípték a szenzációt - mondta xxxxxxxxxx. - A rikkancsok tele- ordítozzák a várost a kígyó legújabb gyilkosságával.

- Nem látok tisztán - csóválta a fejét Xxxxxxxx. - Mit vétett ez a Xxxxxxxxx, hogy meg kellett halnia?

- Legelső vétke az - előzte meg Xxxxxxx válaszát Xxxx - hogy meg akarta tudni: hol van miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx. A második, még ennél is nagyobb vétke pedig az, hogy hozzánk jött tanácsot és segítséget kérni. Már abban a pillanatban halálra volt ítélve, amikor kilépett házunk kapuján.

Odalent csöngettek és Xxxxxxxx lesietett a hallba, hogy bebocsássa azt a szerény és igénytelen külsejű urat, akiről senki se mondta volna, hogy az utolsó harminc év alatt nem volt nála félelmetesebb és zseniálisabb nyomozó Scotland Yardban. Világos-szőkehajú, keskenyarcú gentleman volt, orrcsiptetőt viselt és inkább facér színésznek látszott, mint a gonosztevők rettegett üldözőjének. A Curzon Streeten nagy örömmel fogadták és mr Xxxxxxx rögtön rátért a dologra - a Barberton-esetre. Xxxxxxx pár szóval elmondta beszélgetését Barbertonnal.

- Miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx - kezdte - ez idő szerint...

- Oberzohn irodájában dolgozik, - hangzott a meglepő felelet. - Ma reggel érkezett Londonba és mindjárt munkába is állt, mint laboratóriumi asszisztens. Nem is tudtam, hogy Xxxxxxxx- nak laboratóriuma is van - végezte a szavait Meadows.

- Egy héttel ezelőtt még nem is volt - jegyezte meg Leon. - A laboratóriumot egyenesen miss Leicester számára rendezték be.

Xxxxxxx némán bólintott és Xxxxxxxxxx fordult.

- Nem mondta meg ez a Xxxxxxxxx, hogy miért keresi miss Xxxxxxxxxx?

- Egyetlen szóval se árulta el - rázta a fejét Xxxxxx. - Általában nagyon titkolózott és vigyázott minden szavára.

- A „Benguela” gőzössel érkezett ide, igaz? - kérdezte Xxxxxxx és pár szót írt be a jegyző- könyvébe. - Talán megtudhatunk róla valamit a hajón, ha ugyan még nem eresztették szélnek a pincéreket. Régi dolog, hogy a hajón még a legzárkózottabb embert is közlékennyé teszi az unalom. Lehet, hogy találunk valamit a podgyászában is. Ennek mindjárt utána is nézhetünk. Nem kísérne el, Xxxxxxx!

- Nagyon szívesen... de nem veszi rossz néven, ugy-e, ha külön véleményem lesz esetleg arról, amit látunk?

- Sőt abba is beleegyezem - mosolygott Xxxxxxx - hogy eltitkolja előttem ezt a különvéle- ményét.

A bérautó megállt velük a Petworth-fogadó kapuja előtt, a Norfolk Streeten s a két férfi mindjárt föl is ment abba a szobába, ahol Xxxxxxxxx lakott volna, ha rá nem szakad szörnyű végzete. Utiládája lelakatolva és vastag madzaggal át- meg átkötözve, az egyik széken állt, felöltője pedig az ajtó mögött lógott a fogason. Még egy podgyászdarab volt az egyik sarok- ban - össze-vissza kötözött pokróc, amelyben azonban néhány ócska, viseltes ruhadarabon kívül semmi más nem volt.

Most került a sor az utiládára, melynek zárját és lakatját pár percnyi próbálgatás után Xxxxxxx kinyitotta. Tiszta fehérnemű és két rend vadonatúj ruha volt benne - St. Xxxx de Loanda városában vette őket Xxxxxxxxx - meg sok mindenféle írás nagy borítékban. Ezeket egyenként kiszedték és rendbe rakták az ágyon. Xxxxxxxxx nyilvánvalóan nagyon gondos, rendszerető ember volt. Megőrizte a hotel-számlákat, amelyeknek hátára rövid, markáns szavakkal jegyezte föl a megelégedését vagy kifogását. A lagosi fogadó például tele volt poloskával. Az egyik mossamedesi szálló számlájának hátára pedig azt írta: „Patkányok összerágták egyik csizmámat. Fogadós nem adott kártérítést. Elhoztam két törülközőt és három párna-cihát...”

- A „Négy Igaz Ember” iskolájának tehetséges növendéke - jegyezte meg Meadows szárazon, mire Xxxxxxx elmosolyodott.

Az egyik számla hátán hosszú számoszlopok voltak: „12/6, 13/15, 16/7, 17/12, körülbelül 24” stb. Egész csomó számjegy és Xxxxxxx észrevette, hogy mindig csak a nagy számjegyek mellett volt ott a „körülbelül” szó. A 10/7 számjegy pedig vastagon alá volt húzva.

A hotel-számlák mellett voltak más irások és följegyzések is. St. Xxxx xx Xxxxxxxxx például

„preciziós automata-revolvert” vett Barberton, hozzávaló töltésekkel együtt. De a revolver nem volt a ládában.

- Megtaláltuk a hátsó nadrágzsebében - mondta Xxxxxxx röviden. - Úgy látszik, hogy Xxxxxxxxx számított valami támadásra és pedig joggal, ha ugyan igaz, hogy Xxxxxxxxxxxxx megkínozták.

Most valami levél került Xxxxxxx kezébe, aki lassan olvasta...

- Ezt a nővére írta, aki Brightlingseaben lakik. Nincs benne semmi különös, ha csak ez nem... És hangosan fölolvasta:

„...Köszönöm a könyveket. A gyerekek nagyon meg fogják becsülni. Xxxx írtad, bizo- nyára sokszor eszedbe jutottak a régi jó idők - bár nem tudom megérteni, hogy szóra- koztatott ez a munka. Mr. Xxx meglátogatott és kérdezte, hogy nem írtál-e nekem? Nagyon derék, páratlan gentleman...”

Helyesírási hiba nem volt a levélben és meglátszott rajta, hogy gyakorlott kéz írta.

- Nem néztem volna ki ebből a Barbertonból, hogy könyveket ír - mondta Xxxxxxx és tovább kutatott.

Most megviselt, kissé rongyos térkép került a kezébe, nyilvánvalóan Angola térképe. Nagyon kicsinyített térkép volt, mert délen bele esett a Kalahari-sivatag jó része is, északon pedig ott kanyargott rajta a Congo-folyam.

- Nincsen rajta semmi megjegyzés - mondta Xxxxxxx és az ablakhoz menve, még alaposab- ban megnézte. - Na, ebből a sok holmiból nem látunk semmit és ha ez se tájékoztat bennün- ket, akkor igazán sötétben maradunk.

Xxxxx azt mondta, hogy „ez”, gondosan vászonba volt csavarva és két vászonszalag erősítette, fogta szilárdan a láda fenekén, hogy félre ne csúszhasson. Xxxxxxx ki akarta szabadítani és - meglepetve füttyentett.

- Ez arany - mondotta. - Semmi más nem lehet ilyen súlyos...

Letépve róla a két szalagot, nagynehezen az asztalra tette a vászonba burkolt tárgyat s amikor kibontotta, meglepetve bámult rá... Afrikai bálvány volt, durván mintázott meztelen nő-alak - afrikai benszülött asszony.

- Arany? - ismételte Xxxxxxx xxxxxxxxxx és hüvelyk- és mutatóujja közzé fogva akarta fölemelni a bálványt. De így nem ment, kénytelen volt marokra fogni s aztán gondosan kezdte vizsgálni a szobrot.

Most már ő is látta, hogy arany, még pedig a legtisztább színarany. Hüvelyk-ujja körmével mélyen belekarcolt a bálvány talapzatába és kitapogatta rajta a benszülött „művész” meg- csúszott késének faragásától okozott lyukakat és bordákat.

Xxxxxxx jól ismerte az afrikai partvidéket; többször átrándult Afrikába és igen sok kikötő- jében megfordult.

- Soha életemben nem láttam ehhez hasonló dolgot - mondta - és bizonyos, hogy nagyon régi munka lehet. Ha megnézi a szobor lábujjait, - és odamutatott - fogadhat, hogy a szobor legalább pár száz éves, ha nem több. Mert Nyugat- és Közép-Afrika benszülöttei a cézárok idejében ugyan viseltek gyűrűt a lábak ujjain, de bizonyos, hogy ez már nem volt divat köztük, mikor az első európai gyarmatosok megtelepedtek ott.

Méricskélte kezében a szobrot.

- Legalább tiz fontot nyom - mondta. - Vagyis megér nyolcszáz angol fontot.

Figyelmes szemmel forgatta kezében a vásznat, amelybe a bálvány be volt varrva és meg- lepetve kiáltott föl:

- Nézzen csak ide!

A vászondarab egyik sarkában ez a pár szó volt tinta-ceruzával írva:

„Második sor, fönt balra, Istenek barlangja, hatodik folyosó”. Xxxxxxxxxx most hirtelen eszébe jutott valami.

- Kérem, mérjük meg rögtön pontosan ezt a szobrot - mondta. - Kiváncsi vagyok, hogy mennyi a pontos súlya.

- Miért? - kérdezte Meadows csodálkozva, de azért rögtön csöngetett.

Maga a szálló igazgatója jött föl, tudván, hogy a rendőrség nyomoz Xxxxxxxxx szobájában. Ahogy meghallotta Xxxxxxx kívánságát, rögtön rohant a konyhába a mérlegért, melyet aztán az asztalra állítottak. Xxxxxxx megvárta, míg a kíváncsi igazgató kiment s akkor rátette a bálványt...

- Tíz font és hét uncia! - kiáltotta Xxxxxxx xxxxxxxxx örömmel. - Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz az a bizonyos!

- Micsoda... bizonyos... - csodálkozott Xxxxxxx.

- Nézze csak meg ezeket a számoszlopokat - mondta Xxxxxxx és fölvéve az ágyról a hotel- számlát, melynek hátán a számoszlopok voltak, rámutatott arra, amelyik vastagon alá volt húzva.

- 10/7 - mondta - ez a tíz fontos és 7 unciás bálvány itt van a kezünkben és a magyarázat nagyon is világos. Xxxxxxxxx rábukkant arra a titkos barlangra, ahová, ki tudja, hány száz évvel ezelőtt, valamelyik szerecsen törzs, talán háborús veszedelem idején, elrejtette a bálványait. Azt, amelyik legkönnyebb volt, Barberton mindjárt el is vitte. Nézze meg csak ezeket a számokat, Úgy látszik, valami kézi mérleggel próbálta méregetni a bálványokat, de a kis mérleggel husz fontnál többet nem bírt mérni. Így aztán a husz fontnál nehezebb bál- ványok mellé odaírta a „körülbelül” szót, ahogy látja: „körülbelül 24”... „körülbelül 22” és így tovább.

Xxxxxxx szájtátva bámult Xxxxxxxxx, aki azonban, mint aki teljesen bizonyos a logikájában, tovább folytatta következtetéseit.

- Az a félvér portugál, aki megpörkölte Xxxxxxxxx talpait, nem ezeknek az arany-bálványok- nak a rejtekhelyét akarta kicsikarni tőle. Xxxxxxxxxxxx nem is tudott erről a szoborról, melyet gazdája az utazó-ládájában rejtegetett; vagy, ha tudott is róla, nem tartotta érdemesnek elrabolni. Már most az a kérdés: mi lehetett az az értékesebb titok, amelyért oly kegyetlenül megkínozta a most meggyilkolt embert?

Fürkészve jártatta végig szemeit a szobában. A kandalló párkányán keskenyre összehaj- togatott s az egyik végén megpörkölt papiros hevert. Nyilvánvalóan „fidibusz” volt, amivel Barberton pipára gyújtott. Xxxxxxx szinte öntudatlanul a kezébe vette, futólag megnézte mind a két oldalát s aztán kezdte szétmorzsolgatni az ujjai között.

- Azt hiszem, - mondta Xxxxxxx, még egyszer körülnézve a szobában - hogy most mindenek előtt miss Xxxxxxxxxxxx kell beszélnünk.

- Úgy van - bólintott Xxxxxxx: - ő az első. Aztán, természetesen, Xxxxxx következik.

- Xxxxxx?! - hökkent meg Meadows gyanakodva. - Xxxxxxx ez a... Xxxxxx?

- Xxxxxx az én magántitkom - mosolygott Xxxxxxx. - Vagy nem úgy alkudtunk, hogy nekem szabad a magam feje után indulnom?

VI. FEJEZET.

A Chester-squarei ház.

Mikor Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx a Chester Square felé vitte az autó, lelkében egyik érzés hajszolta a másikat, úgy hogy nem tudta volna megmondani, hogy a kiváncsisága nagyobb-e vagy az elfogultsága. Mindenesetre nagy zavarba hozta Xxxx, aki szinte minden átmenet nélkül oly bizalmas hangokat ütött meg, mintha gyerekkoruktól fogva a legjobb barátnők lettek volna Xxxxxxxxx azt hitte, hogy a leány szinésznő, aki annyira megszokta már a szerepjátszást a színpadon, hogy az életben is tovább folytatja azt, alkalmazkodva a helyzethez és a körül- ményekhez. Nagyon bántotta, hogy Xxxx néni nem jött föl hozzá Londonba és még jobban bántotta az, hogy soha egy szóval sem említette neki, hogy mily szoros baráti érzelmek füzik a Newton-családhoz. Xxxx Xxxx néninek megvannak a maga apró titkai, azt nagyon jól tudta Xxxxxxxxx, de nem lehetett rá semmi komolyabb oka, amiért titkolnia kellett volna barátságát a Newton-családdal, amelynek vendégszeretetére most, ime rászorult.

Volt rá ideje, hogy ezen a furcsaságon törje a fejét, mert Xxxx Xxxxxx megállás nélkül fecsegett egész úton és, amikor kérdezett is valamit, mindjárt megfelelt rá ő maga, mit se törődve azzal, hogy Xxxxxxxxxxxx esetleg más lehet a fölfogása.

Chester Square nagyon előkelő utcája Londonnak. A palota, amelynek kapuját tagbaszakadt, bérruhás inas nyitotta ki, már a hallban is oly pazar fényüzést árult el, hogy Xxxxxxxxx álmél- kodva nézett körül. Innen a tágas, szinte óriás méretű szalonba mentek, amelynek végében üveges verandán gyönyörű pálmák és virágok pompáztak.

- Xxxxx még nem jött meg a Cityből - csacsogott Xxxx. - Xxxxx, kedvesem, rengeteg sok a dolga mostanában. Nem is csoda; a tőzsdén gigászi munka folyik és szegény Xxxxxxxx csak úgy zúg a feje a sok részvénytől, koszt-kamattól meg a többi, hasonló tőzsdei manipulációtól.

- Talán derout van a tőzsdén? - kérdezte Mirabelle, önkénytelenül elmosolyodva, hogy eszébe jutott ez a tőzsdei terminus.

- I-igen... azt hiszem, - felelte Xxxx - xxx nem vagyok bizonyos benne. De a tőzsde így is, úgy is mindig nyugtalan és majdnem minden ügynök egy csapásra, máról-holnapra szeretne meggazdagodni. Pedig az így szerzett pénzen nincsen áldás. Elmegy költséges mulatságokra... színházra, lakomákra, drága ruhákra és ékszerekre... Egy-egy szinésznőnek néha ezreket érő gyöngysort, gyémánt-nyakéket is ajándékoznak!... Lássa, még arról se vagyok bizonyos, hogy Xxxxx is nem követne-e el hasonló ostobaságokat, ha véletlenül olyan nő akadna az útjába, aki megtetszik neki.

Szegény Xxxx azért hordott így össze hetet-havat, mert nem igen tudta, hogy mit és hogyan beszéljen a vendéggel. A kapitány csak annyit mondott neki: „Hozd el a Chester Squarere, köss vele szoros barátságot, de el ne áruld, hogy én ismerem Oberzohnt”... Ez volt az egész és Xxxx egyre azon tünődött: miért kell Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx a Chester Squarere hozni és micsoda szándékai vannak vele Montynak?... Vaktában tapogatózott tehát, belül aggódva, hogy el ne szólja magát valahogy, mert nagyon jól tudta - mit jelent Xxxxx Xxxxxx kapitány haragja!

- Nem is tudtam, hogy a tőzsde-ügynökök ily gazdagok - mondta Xxxxxxxxx xxxxxxxx, föl- bosszankodva Xxxx xxxxxxxxxxxxxxxx.

Most már körülbelül tisztában volt azzal, hogy miféle teremtés lehet ez a leány: üresfejü, léha divathölgy, igen csekély intelligenciával és még csekélyebb kulturális műveltséggel. Cso- dálkozott is azon, hogy az előkelő Xxxxxx kapitány - mert a házáról és a fényűző berende- zésről következtetve, gazdag és előkelő lehetett - hogyan türheti, hogy a huga minden

műveltség híjával xxxxxxxxxxx a jobb társaságban... Ha ugyan valóban megfordult a jobb társaságban?...

- Megmutatom a szobáját, kedvesem - csacsogott Xxxx. - Xxxxxx csinos kis szoba és azt hiszem, tökéletesen meg lesz vele elégedve. Igaz, hogy az utcára nyílik, de talán nem fogja zavarni a tejes-kocsik korahajnali dübörgése és a zöldséges parasztok kiabálása.

Mirabellet valósággal elkápráztatta a „szobája”. Ekkora fényűzésről és kényelemről álmodni se mert volna. Tágra nyílt szemekkel bámulta az ezüst ágyat, a vastag kék szőnyeget, a falak selyem-kárpitját, a gyönyörű bútorokat és elbűvölten állt meg a kis fürdőszoba küszöbén, látva a márvány-falakat, a csillogó ezüst- és kristály-berendezést.

- Majd küldök föl egy csésze teát, kedvesem - mondta Xxxx. - Bizonyára fáradt és pihenni akar, hiszen nagy utat tett vasúton és egész nap dolgozott abban az utálatos laboratóriumban... Nem is tudom, hogyan bírja ki azzal az Oberzohnnal, ámbár azt mondják, hogy derék gentleman...

Látszott rajta, hogy már belefáradt a sok beszédbe és szeretne szabadulni, Xxxxxxxxx viszont szintén alig várta, hogy egyedül maradhasson.

- Jöjjön le, kérem, ha megúnta magát idefönt - mondta Xxxx, elbúcsúzva és rohant le a lépcsőkön. Éppen akkor ért a hallba, amikor már Xxxxxx is megérkezett és átadta kalapját és keztyűjét az inasnak.

- Nos, itt van? - kérdezte halkan Xxxxxxx.

- Itt van és nagyon meg van elégedve - felelte Xxxx, mit se törődve azzal, hogy az inas is xxxxxx, amit mond. - De mondja csak, Xxxxx, nem... eszelős ez a leány? Vagy talán hülye?... Csak hallgat, hallgat, úgy hogy semmiről se lehet beszélni vele. És mi a célja vele, ha szabad tudnom?

- Micsoda célokról beszélsz? - fordult feléje Xxxxx, miután az inas már elment. - Nem értlek - folytatta, minden oldalról megnézve önmagát a nagy álló-tükörben.

- Hát... hogy ide hoztam. Talán ő is beül a játékosok közé!

- Ne légy ostoba! - felelte Xxxxx, de fölindulás nélkül és bemenve a szalonba, belevetette magát az első kényelmes karos-székbe. - És ne légy kiváncsi se - tette hozzá. - Reménylem, udvarias voltál vele és nem sértetted meg?

- Hogy lehet ilyet még kérdezni is?! - méltatlankodott Xxxx és leült, szemben a tükörrel, kacéran igazgatva a haját és ruháját. - Még hogy megsértettem! Úgy bántam vele, mint a hímes tojással s mikor fölvezettem a szobájába, szeme-szája elállt a nagy álmélkodástól. Soha életében nem látott ilyen fényűzést!... De miféle leány ez, Xxxxx? Talán gépíró-kisasszony?... Nem vagyok tisztában vele.

- Pedig rájöhettél volna, hogy született lady mondta Xxxxxx kapitány, sértő szándékkal. - De neked ez, persze, olyan, mintha török nyelven beszélnének hozzád.

Xxxx könnyedén megrántotta a vállait.

- Sohase mondtam, hogy lady vagyok - felelte - és, akármi vagyok: te tettél azzá, ami vagyok.

- Ha bosszankodott, ő is tegezte Xxxxxx. - És azt hiszem, - folytatta szemrehányó hangon - hogy nem lovagias dolog, szememre vetni a műveltségem hiányosságát, tekintve, hogy rengeteg pénzt kerestél már általam.

- Aminek nagy részét rád költöttem - ásított Newton. - Hozass föl teát.

- Néha-néha azt is mondhatnád: „légy szíves” - feleselt a leány sértődve, de Xxxxxx már rá se hederített. Fölvette a kis asztalról az estilapot, mialatt Xxxx xxxxxxxxx csöngetett és az inas pár perc mulva már hozta a párolgó teát ezüst tálcán.

- Hová készülsz ma este? - kérdezte Xxxxx pár perc xxxxx, unottan dobva félre az esti lapot.

- Nagyon jól tudott, hogy a „Művész-bálra” - felelte Xxxx, még mindig duzzogva. - Te magad ajánlkoztál, hogy elviszel. És azt hittem, nagyon elegáns és daliás lovagom lehetnél, ha... ha, mondjuk, keresztes vitéznek öltöznél, fényes páncélba...

- Hogy erről megfeledkeztem! - ütött a homlokára mr Xxxxxx és olyan jól mímelte a meg- lepetést, hogy Xxxx hitt neki.

- Pedig már a jelmezem is megvan! - kesergett Xxxx. - Xxxxxxxxxx leszek, Xxxxxx Xxxx pedig Pierrette...

- Xxxxxx Xxxx egyáltalában el se megy - vágott közbe Xxxxx, a teáját kavargatva. - Már telefonáltam is neki, hogy lefújtuk a bált. Ellenben miss Xxxxxxxxx megy el veled.

- De Xxxxx!... - tiltakozott Xxxx.

- Semmi „de Xxxxx!” - tört rá mr Xxxxxx parancsoló hangon. - Amit mondtam, xxxxxxx- xxx. Menj föl, nézd meg azt a leányt és beszéld tele a fejét, hogy egyenesen az ő számára tartogattál egy jegyet.

- De hiszen nincs jelmeze, Xxxxx! - csapta össze a kezét Xxxx. - Ugyan mit venne magára ez a leány? Xxxxxxxx Xxxxxx...

- Verd ki a fejedből Minniet, érted-e? Mirabelle Leicester megy veled a Művész-bálba, punktum! - kanalával verte a taktust az ezüst-tálcán, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. - Azt mondod miss Xxxxxxxxxxxx, hogy két jegyed van, de egyedül nem mehetsz, én pedig nem kísérhetlek el, mert hirtelen és véletlenül nagyon fontos és sürgős dolgom akadt... Szóval ő kisérjen el és mindjárt itt lesz a jelmeze is: világos-zöld dominó, piros csuklyával.

- Xxxxxx undok jelmez! - fakadt ki Xxxx xxxxxxx. - Világos-zöld!... Nincs ennél útálatosabb szín! - tiltakozott fölháborodva s még Xxxxxx Xxxxx is elfeledte elszörnyedésében.

De Xxxxxx rá se hederített és tovább is utasította a leányt.

- Megmagyarázod miss Xxxxxxxxxxxx, hogy ezt a dominót egy öreg barátnőd küldte, aki szintén ott akart lenni a bálban, de közben megbetegedett... esetleg találhatsz más hazugságot is... miss Xxxxxxxxx tehát neked tesz nagy szívességet, ha elkisér téged a bálba. Semmi esetre se fogja megbánni ezt, mert a Művészbál lesz az idei farsang elite-bálja, úgy hogy máris dupla, sőt háromszoros árban adják el a jegyeket.

Xxxx megkérdezte, hogy miért kell egyáltalában magával vinnie miss Xxxxxxxxxx és Xxxxxx kapitány türelmesen megmagyarázta neki.

- Lehet, hogy miss Xxxxxxxxx fáradt és szeretné átaludni az éjszakát... talán a feje is fáj... Ha ez így van, megmondhatod neki, hogy ma éjszakára vendégeim lesznek és a vacsora nagyon zajosnak igérkezik, úgy, hogy aligha bírna aludni a lárma miatt... Ah, igen! Nem kérdezős- ködött felőlem, hogy ki vagyok?

- Egyáltalában nem - rázta a fejét Xxxx. - Xx nem kérdezősködött másról se, semmiről se. Akárhogy próbáltam, sehogyse tudtam szóra bírni. Olyan néma és zárkózott, mint a csuka. Unalmas, kellemetlen perszóna... és evvel menjek a bálba?!

Xxxxxxxxx az ablaknál ült és lenézett a forgalmas utcára, mikor halkan kopogtak az ajtaján és Xxxx lépett a szobába.

- Nagyszerű újságot hozok, kedvesem! - kezdte mosolyogva.

- Nekem? - csodálkozott Xxxxxxxxx.

Xxxx táncolva közeledett feléje - azt vélte, hogy így mutathatja meg legjobban, mennyire örül

- és ujjongva folytatta:

- Önnek is szereztem jegyet a ma esti Művész-bálra. Ez lesz a farsang legpompásabb bálja. A jegyeket máris... izé... óh, a jegyek nagyon drágák! Hát nem szerencsés leány ön, kedves Mirabelle?

- Én?... Ugyan miért vagyok szerencsés?

Xxxx elkomorodott és szemrehányóan lépett hátra.

- Hogyne volna szerencsés, mikor eljön velem a bálba?... Mert reménylem, hogy elkísér?... Óh, ne mondja, hogy nem, mert akkor én se mehetek el! Lady Xxxx igérte meg, hogy gardi- rozni fog, de most hirtelen megbetegedett.

Xxxxxxxxx tágra nyitotta szemeit meglepetésében.

- De én... én igazán nem mehetek el - tiltakozott. - Úgy tudom, hogy ez álarcos bál, igaz? Olvastam róla az ujságban... És különben is fáradt vagyok.

- Óh, az semmi, kedvesem - legyintett Xxxx. - Xx ledől egy órára, kiheverheti a fáradtságát. És különben se alhatna nyugodtan itthon, mert Xxxxx férfivacsorát ad ma este és a vendégei rendesen nagyon zajosak... bár egyébként, természetesen, finom gentlemanek - tette hozzá gyorsan.

- Talán el is mennék - habozott Xxxxxxxxx, aki megsajnálta Xxxxx és nem akarta elrontani a mulatságát. - Talán el is mennék... de nincs jelmezem.

- Óh, én már gondoskodtam róla! - ugrott föl Xxxx xxxxxxxxxx és kiszaladt a szobából. Pár pillanat mulva lihegve jött vissza s az ágyra dobta a dominót.

- Nem nagyon szép ugyan, - mondta - de megvan az az előnye, hogy nem kell külön öltöz- ködnie, mert akármilyen ruhát viselhet alatta.

- Hány órakor kezdődik a bál? - kérdezte Xxxxxxxxx, akiben fölébredt a fiatal leány kiváncsi érdeklődése, hogy milyen is lehet ez a fényes álarcos bál.

- Tíz órakor - felelte Xxxx. - Kényelmesen megebédelhetünk, még mielőtt itt lennének Xxxxx barátai... Nem kívánná, kedvesem, hogy bemutassam önnek Xxxxxx? Odalent van a szalon- ban. Igazán finom gentleman!

Xxxxxxxxx szeretett volna nevetni, de mégis készségesen lement a szalonba, ahol megismer- kedett a „finom, előkelő és elegáns” Xxxxxxxx, akinek előzékeny, udvarias modora igazi megkönnyebbülés volt Xxxxxxxxxxxx a Xxxx közönséges és üres fecsegése után. Xxxxx világ- látott ember volt és nyitott szemekkel utazott, úgy hogy érdekesen tudott beszélni mindenről. Xxxxxxxxxxxx tetszett mr Xxxxxx, bár kissé túlcsiszoltnak tartotta a modorát és a beszédjét.

Vidám hangulatban ették végig az ebédet és körülbelül már a felénél tartottak, mikor az utcán fölharsant az esti lapokat kínáló rikkancsok üvöltése. Xxxxxxxxx látta az ablakon át, amint az inas kiment a házból és ujságot vett. Rögtön szétnyitotta és olvasni kezdte, de jóformán még bele se igen pillantott és xxxxx sietve jött vissza a házba és kinyitva félig az ebédlő ajtaját,

alighanem integetett a gazdájának, mert Xxxxx azonnal fölkelt és kiment. A folyosóról be- hallatszott halk beszélgetésük... A furcsa jelenet szemmel láthatóan nyugtalanította Xxxxx.

- Ugyan mi történhetett? - tünődött félhangosan. - Micsoda neveletlenség, szó nélkül itt hagyni a hölgyeket az asztalnál?

Ebben a pillanatban jött vissza Xxxxx. - Rosszul látott-e Xxxxxxxxx, vagy Xxxxx valóban halálsápadt volt?... Úgy látszik, Xxxx is észrevette ezt a változást Xxxxx xxxxx, mert össze- ráncolta a szemöldökeit, de azért türtőztette magát és semmiféle megjegyzést nem tett.

Mr Xxxxxx bocsánatot kérve ült vissza a helyére és mindjárt színig töltötte pezsgővel a poharát. Csak egy pillanatig reszketett a keze s mihelyt a pezsgőt fölhajtotta, mindjárt mosoly- gott és megint a régi lett.

- Mi baj van, Xxxxx? - kérdezte Xxxx xxxxxxx.

- Baj?... Ugyan kérlek! - mosolygott mr Xxxxxx és ott folytatta a társalgást, ahol elhagyta, mikor kiment.

- Nem az a... az a szörnyeteg kígyó? - kérdezte Xxxx, megborzongva. - Irgalmas Isten, tönkre teszi az idegeimet! Le se merek feküdni, míg meg nézem, hogy nincs-e az ágy alatt, vagy nem bújt-e a szőnyegek alá! Már hónapokkal ezelőtt elpusztíthatták volna, ha a rendőrség...

E pillanatban azonban véletlenül mr Xxxxxxxx nézett, akinek szemeiben kegyetlen, vészt jósló fények lobogtak, úgy, hogy Xxxxxxx torkán akadt a szó.

Xxxxxxxxx fölment az emeletre, hogy átöltözzék és Xxxx is vele akart menni, de mr Xxxxxx intett neki, hogy maradjon.

- Nagyon eljár a szád, Xxxx - mondta neki, sokkal xxxxxxxxx xxxxxx, mint Xxxx xxxxx. - Az a kigyóhistória nem olyan téma, hogy ebéd közben társalogjunk róla... Most pedig ide figyelj! - Lábujjhegyen az ajtóhoz ment, hirtelen kinyitotta és szétnézett a folyosón, hogy nincs-e a közelben valamelyik inas, aki hallgatózhatna. - Vigyázz arra a leányra és tartsd mindig a közeledben.

- Ki fog táncolni velem? - csattant föl a leány, követelőző hangon. - Szórakozni megyek a bálba, nem pedig falusi libát őrizni!

- Xxx xxxx Xxxxxx, aki majd megtáncoltat és a „Régi Gárda” valamelyik embere... Meglátta Xxxx xxxxx az elborzadást és gúnyosan, de megnyugtató hangon pirongatta:

- Mit ijedezel úgy, te szerencsétlen?... Nem veled, hanem a leánnyal fog táncolni!

- Szeretném, ha nem kellene találkoznom ezekkel a fickókkal - mondta Joxx xxxxxxxx xangon, de mr Nexxxx xá se hederített.

- Tizenegy óra után én is ott leszek - folytatta. - Legokosabb lenne, ha az American Bar bejáratánál várnál rám. És éjfélkor itthon légy, értetted?

- Olxxx xxxxx? - bosszankodott Joxx. - Xxxxxx xsak hajnal felé...

- Éjfélkor itthon légy - ismételte mr Nexxxx xyugodtan, de nyomatékkal. - És, mihelyt megjöttél, azonnal fölmégy miss Lexxxxxxx xzobájába és eltüntetsz minden nyomot, ami esetleg utána marad... Jól megértetted? Sexxxxxx xem szabad maradnia, ami elárulhatná, hogy miss Lexxxxxxx xtt járt.

- De hogyan csináljam ezt, ha ő is itt lesz...

- Ő nem jön vissza ide a bálból - jelentette ki Xxxxx Xxxxxx xx Joxx xátán végigfutott a hideg.

VII. FEJEZET.

„Szelid nyomás.”

- Egy úr keresi nagyságodat...

Negyed tíz volt. A két leány már tíz perce, hogy elment a Művész-bálba és mr Moxxxxxx Xexxxx xsöndesen pasziánszozott, várva az időt, amikor majd át kell öltöznie, hogy ő is utánuk mehessen.

- Enxxx xxxxx xxxxxx?... Ugyan kicsoda, Frxx?

- Nem tudom, uram. Még soha se volt itt. A külsejéből úgy vélem, hogy... izé... talán detektiv lehet.

Detektiv?!... Moxxx xölhúzta a szemöldökeit, de nem azért, mintha félne. Viszontagságos élete során sokszor akadt már dolga detektivekkel és annyira megszokta őket, hogy már egy- általában nem is izgatták.

- Hát vezesse be - mondta az inasnak, vállat vonva.

A karcsú férfi, aki kifogástalan estélyi ruhában surrant be a szobába, idegen volt Moxxxxxx, aki pedig mind személyesen ismerte a számottevő londoni detektiveket. De mégis úgy rémlett neki, mintha ismerős lenne az arca.

- Nexxxx xapitány? - kérdezte udvariasan az idegen.

- Az a nevem - bólintott Newton mosolyogva és fölállt.

Az idegen lassan körülnézett a szobában s a tekintete végül megpihent azon az ajtón, amelyen az imént belépett.

- Az ön cselédei mindig hallgatóznak a kulcslyukon? - kérdezte halkan.

Nexxxxxxx xángba borult az arca. Két ugrással az ajtónál termett és fölrántotta... még éppen jókor, hogy láthassa a menekülő inas hátát.

- Jöjjön vissza, rögtön! - ordított rá s mikor az inas szégyenkezve megállt előtte, fenyegetően rivallt rá: - Ha tudni akar valamit, jöjjön be és kérdezze meg!... Ha még egyszer rajtérem, hogy hallgatózik, lelövöm, mint a kutyát!... Mars!

Az inas néhány mentegetőző szót makogott és támolyogva somfordált el.

- Honnan tudta, hogy hallgatózik? - morgott Nexxxx, mikor vissza jött a szobába és bexxxxxx xaga mögött az ajtót.

- Ösztönöm van a kémkedésre - felelte az idegen s minden átmenet nélkül folytatta: - Én különben miss Mixxxxxxx Xxxxxxxxxx xeresem.

Mély barázdába ráncosodott Newton homloka.

- Ah, igen... értem - bólintott halkan. - Ön tehát miss Leicestert keresi? Sajnálom, de miss Lexxxxxxx xár nincs itt. Negyedórája lehet, hogy elment.

- Nem láttam, hogy kijött volna a házból.

- Az lehet, mert nem a Chester Square felé ment ki, hanem hátul, a kerten át. Az én... izé... - azt akarta mondani „az én huxxx”, de meggondolta magát és így folytatta: - Az én fiatal barátnőm...

- Flash Xxxx Xxxxx - vágott közbe az idegen bólintva. - Nos?...

Newton elvörösödött. Az idegen modora annyira az idegeire ment, hogy érezte, nem sokáig bírja már hidegvérrel.

- Kicsoda ön? - kérdezte kihívó hangon.

- Xxxx Xxxxxxxx xagyok - mondta egyszerűen.

Nexxxx xxztönszerűen hátralépett. Hát persze!... Most már emlékezett rá s az arca hirtelen oly fakó lett, mint a kimosott rongy. Nagy lelki erővel mégis mosolygást erőltetett az ajkára.

- A félelmetes „Négy Igaz Ember” egyike?... Mily különös emberek az urak! - mondta. - Emlékszem, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt a világból ki lehetett volna kergetni engem az önök puszta nevének az emlegetésével... Ha jól emlékszem, azokat a gonosztevőket büntették, akiket a törvény vagy nem ért utól, vagy pedig nem ítélhetett el a bizonyítékok elégtelensége miatt, igaz?

- Hagyjuk ezeket a régi emlékeket - legyintett Lexx xxxxxxxxxx. - Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy viselt dolgainkról beszélgessek.

De Nexxxxx xem volt könnyű hallgatásra bírni, ha el akart mondani valamit.

- Ismerek egy embert - folytatta halk hangon, lefojtott indulattal, aki valamikor szörnyű bajokat fog zudítani az ön nyakába, mr Xxxx Xxxxxxxx. Ez az ember minden nap megem- lékezik önről, mikor imádkozik. Nem akarom megmondani önnek, hogy kicsoda..

- Fölösleges is - legyintett Leon könnyedén. - Tudom, hogy a csodálatraméltó dr. Oberzohnra céloz. Hát nem én öltem meg a bátyját?... De igen és azt hiszem, hogy jogosan öltem meg. Ez az ember született gonosztevő volt: koponyájának hátsó dudorodása és négyszögletes, előre ugró álla nyilván elárulta a terheltségét. Érdekes típus volt: szerettem volna elvégezni rajta a tudományos méréseket, de érthető okokból nem volt rá időm.

Valósággal mentegetőzött, hogy elmulasztotta ezt a tudományos kötelességet.

- Ne térjünk el a tárgytól, mr Nexxxx - kezdte újra. - Ön azt mondja, hogy a fiatal hölgy elment a házból, még pedig a kerteken át. Nem magyarázná meg, kérem, hogy miért válasz- totta ezt a szokatlan utat az a hölgy, mikor állítólag miss... nem is tudom, minek nevezzem... szóval miss „Izé” társaságában eltávozott a házból?

Lexx Xxxxxxxxxxx xülönös ösztöne volt arra, hogy megérezte, megsejtette az igazságot. Tudta, mikor őszinte valaki és mikor hazudik. Így például most is egész bizonyosan tudta: először, hogy Nexxxx xem hazudott, mikor azt állította, hogy miss Mixxxxxxx xár nincs a házban; és másodszor, hogy pompás oka és magyarázata van annak, miért hagyta el miss Mixxxxxxx Xxxxxxxxx xitkon, a hátsó ajtón a házat.

- És hova ment? - kérdezte Leon.

- Haza - felelte Nexxxx xxxxxx. - Hova máshova mehetett volna?

- Ide nemcsak ebédre jött... itt akart aludni is ma éjjel?

- Haxxxxxxxx xde, Goxxxxxx! - szakította félbe Xxxxx Xxxxxx, csaknem csikorgatva a fogait. - Ön és a bandája csodálni való emberek voltak húsz évvel ezelőtt. De azóta sok minden történt és mi bizony már nem reszketünk, ha a „Három Igaz Ember” nevét halljuk... Értse meg, kérem, hogy én már nem vagyok gyermek; és, ha közelről nézem önt, hát ön se félelmes ember. Ha följelentést akar tenni a rendőrségen...

- Meadows már itt van. Én vettem rá, hogy előzőleg beszélhessek önnel - mondta Lexx xx Nexxxx xxszerezzent.

- Hoxx Xxxxxxx xtt van? - kételkedett Nexxxx.

Gyorsan az ablakhoz sietett és félrehúzta a vastag függönyt. Az utca túlsó felén, a gyalogjáró sarkán, mozdulatlanul állt egy férfi és merően leste Newton házának kapuját. A kapitány rögtön ráismert.

- Menjen, kérem, és hozza ide Mexxxxxxx - mondta.

- Hová ment az a fiatal hölgy? - ismételte a kérdést Leon. - Csak ezt és csak ennyit akarunk tudni.

- Mondtam már, hogy haza ment - hangzott a konok válasz.

Lexx xállat vont és kiment a kapuba. Intett Mexxxxxxxx, akivel néhány percig halkan beszél- getett. Azxxx xgyütt mentek vissza a szobába, ahol Nexxxx xideg udvariassággal fogadta őket.

- Micsoda ötlet ez, Mexxxxx xanácsos ur - kezdte Nexxxx xihívóan - hogy nyakamra küldte ezt az embert, aki keresztkérdésekkel zaklat?

- Ez az „ember”, ha ugyan mr Goxxxxxxx xondolja, a maga jószántából jött ide - felelte Meadows hidegen. - Én nekem se jogom, se hatalmam nincs arra, hogy bárkit is meggátoljak, ha kereszt-kérdésekkel kívánja zaklatni önt... Most pedig feleljen kérem: hol van miss Lexxxxxxx?

- Már mondtam, hogy hazament! - hallatszott a konok válasz harmadszor is. - Ha nem hiszik, kutassák át a házat, padlástól a pincéig, ha úgy tetszik.

Lexx xizonyos volt benne, hogy Nexxxx xem hazudik. Odaszólt tehát a rendőrtanácsosnak:

- Én nem óhajtok tovább terhére lenni a gentlemannek. A küszöbön még megállt és félvállról hátraszólt:

- Az a kigyó megint dolgozik, Nexxxx.

- Micsoda kigyóról beszél ön?

- Ma éjjel halálra mart egy embert a Themze rakodó-partján. Reménylem, ez a baleset nem rövidíti meg szegény Lixx Xxxxxxxx?

Mexxxxx, aki élesen figyelte Nexxxxx, látta, hogy a kapitány elsápad.

- Nem értem ezt a zagyva beszédet - felelte bosszúsan.

- Nini - vágott vissza Leon metsző gúnnyal - hát nem ön bérelte föl Lixx Xxxxxxxx, hogy férkőzzön közel ma este Barbertonhoz és flörtölés közben csalja ki tőle, miért jött London- ba?... És most itt van ez a szegény leány, gálába öltözve, kinyalva, az arcán puder, az ajkán rúzs és akivel turbékolnia kellene... halott ember! Hogyan flörtöljön, szegény, a meggyilkolt Baxxxxxxxxxx xx hogyan bírja szólásra a jéghideg ajkakat?... - Majd hirtelen komoly pózba csapott át és fenyegető hangon kérdezte: - Sokat jelent ez a szó: „gyilkosság”... ugyebár, Nexxxx!

- Nem tudok róla és semmi közöm hozzá! - kiabált Nexxxx, szinte magán kívül és meg akarta nyomni a villamos csengőt.

De Leon tiltóan emelte föl kezét:

- Nem kell kivezettetni bennünket... Magunk is kitalálunk!

Kiment a szobából és Mexxxxx xs követte. Mindjárt rá hallani lehetett, ahogy becsapták maguk mögött az utcai kaput. Mixx Xxxxx xz ablakhoz ment, hogy még egyszer lássa a gyűlölt látogatókat, ezek már el is tüntek a keresztutcában.

A kapitány pár percig tünődve nézett ki a sötét éjszakába, majd meglehetősen földúlt lelki- állapotban indult fölfelé a szobájába, hogy átöltözzék. A hallban alázatosan szólította meg az inas:

- Nagyon restellem azt a... azt a dolgot, uram, - dadogta bocsánatot kérve - de azt hittem, hogy detektiv és...

- Maga sok mindent hisz, Frxx - hördült föl Nexxxx xogcsikorgatva. - Menjen a dolgára, vagy ha nincs dolga, húzza meg magát a cselédszobában. Ha szükségem lesz magára, majd csönge- tek.

Az inas leforrázva távozott, Moxxx xedig fölment a szobájába, fölcsavarta a villanyt, kulcsra bezárta az ajtót és éppen a kabátját akarta levetni, mikor acélbilincsként ragadta torkon két izmos kéz s ahogy a szilaj rántástól hanyatt bukott a szőnyegen, Goxxxxxx xzfinksz-arca hajolt fölébe.

- Ha megmukkanik, azonnal meghal! - sziszegte a fülébe Lexx. Nexxxx xeg se moccant, csak annyit mondott elfulladt hangon:

- Ezért keservesen megfizet!

- Ha arra gondol, hogy följelent a rendőrségen - felelte Lexx - xxxxxxxxxxxxxx, hogy boxxx xgrik és megüti a bokáját. Hosszú idő óta figyelem önt, Xxxxx Xxxxxx x talán meglepi önt, ha megtudja, hogy többször jártam itt, a lakásában is. Tudok arról a kis saferől, amely a függöny mögött van - és a szoba sarkába mutatott - s bizonyára természetesnek találja, hogy, ha már itt jártam, kinyitottam ezt a safet is és lefotografáltam minden okmányt, ami benne volt.

Látta a rémület kifejezését Moxxx xrcában, amint kezére kapcsolta a különös formájú alumi- nium-bilincseket. Aztán könnyedén fölkapta a földről, rádobta az ágyra, gyorsan odakötözte a derekánál fogva és - Moxxx xjedt álmélkodására - lehúzta egyik lábáról a cipőt, majd a haris- nyát is.

- Mi ez, kérem? - kérdezte Moxxx xiadtan. - Mit akar ezzel?

- Semmi különöset - felelte Lexx xönnyedén, kritikus szemmel vizsgálgatva Nexxxx xeztelen lábát. - Csak azt akarom megtudni, hogy hol van miss Lexxxxxxx... A rendes és szigorúan törvényes nyomozás mindig sokáig tart és végül kudarcba fullad. Nekem pedig... és ez az ön szerencsétlensége... egyetlen egy percem sincs vesztegetni való.

- Mondtam már, hogy hazament!

Lexx xem is felelt erre a nyilvánvaló hazugságra. Kinyitotta az egyik szekrényt és rövid keresés után meg is találta, amit akart. Jó erős és elég nagy selyemkendőt vett ki és bekötötte vele az ágyra fektetett Moxxx xzáját.

- Mossamedesben - kezdte és csxxxxxxxx x hangja - az ön barátjai lefogtak bizonyos Baxxxxxxxx, akit később meg is gyilkoltak és azzal akarták vallomásra bírni, hogy izzó pará- zson égették a talpát. De Barberton hős volt és nem vallott. Ki akarom próbálni, hogy ön is ilyen hős-e, Moxxx?

- Az Isten szerelmére, ne tegye! - könyörgött Newton lihegve.

Lexx xeleletre se méltatta. Lapos érckazettát vett ki a zsebéből és fölnyitotta. Nagylángú spirtusz-égő volt, amelyet meggyujtott s a kék láng rögtön kisérteties fénnyel táncolt az égő fölött.

- A rendőrség nagyszerű intézmény - mondta Lexx xx, szétnézve az asztalon, fölvette róla a nehéz ezüst-patkót, melyet Moxxx xevélnehezéknek használt. A láng fölé tartotta és a patkó

oly gyorsan hevült, hogy csakhamar selyemkendőbe kellett burkolnia egyik végét, hogy meg ne égesse a kezét. - Igen, a rendőrség!... De sajnos, az emberséges bánásmód, a jóságos rábe- szélés nem ér semmit a megrögzött gonosztevőknél, akik mulatnak ezen és fölényes meg- vetéssel tagadnak tovább. Az angolok, akik pedig istenüknek tartják a törvényt, ugy irtották ki a „fojtogatók” szektáját, hogy irtózatosan megkorbácsolták minden hónapban az elitélteket... és pár év mulva nyomtalanul eltüntek a fojtogatók. Mert az erőszak retteg az erőszaktól, ha vele szemben alkalmazzák... Ah, igen! Haxxxx, hogy a „Régi Gárda” ismét teljes erővel működik?

- Nem tudom, mit akar mondani - hangzott Moxxx xxxxxxx xálasza.

- Persze, hogy nem tudja! - bólintott Lexx.

Letette a spirituszégőt az asztalra és elégedetten nézte a már rózsaszínben izzó ezüstpatkót.

- Azt hiszem, hogy éppen jó lesz - mondta és lassan közeledett az ágy felé.

Moxxx xszonyodva rántotta föl meztelen lábát, de Lexx xasmarokkal fogta meg és húzta ki megint egyenesre.

- Nem... ne! - hörgött Moxxx xxxxxxxxxx. - A Művész-bálba mentek.

- A Művész-bálba? - ismételte Goxxxxxx xx átható szemmel vizsgálta Moxxx xltorzult arcát. - Lehet - bólintott elgondolkozva és a kandallóba dobta a forró ezüstpatkót, Moxxx xzájáról pedig levette a selyemkendőt. - Nos, miért mentek a Művész-bálba?

- Nem akartam, hogy láb alatt legyenek itt, ma éjjel.

- És... Obxxxxxx xs elmegy a Művész-bálba?

- Obxxxxxx?! - ismételte Moxxx xx görcsösen fölkacagott.

- Hát Gurther?

Most már nem nevetett mr Nexxxx - csak tagadott.

- Nem értem, hogy mit gondol.

- Jó, jó - mondta Lexx xönnyedén - majd később visszatérünk még erre - és föloldozta Montyt. - Most már föl is ülhet... Mikorra várja haza őket?

- Nem tudom. Joxxxxx xegmondtam, hogy ne siessenek, mert vendéget várok ma éjszakára.

Ez mind valószínűnek látszott. A Művész-bál álarcos bál volt s ez megmagyarázta, hogy a két leány miért ment a kert felé és miért nem az utcai ajtón át... Nexxxx, mintha olxxxxx Xxxx xondolataiban, így folytatta:

- Miss Lexxxxxxx xívánsága volt, hogy a kert felé menjenek. Szégyelte magát, azt hiszem, mert dominóban volt.

- A színe?...

- Világos-zöld, vörös csuklyával.

- Naxxxx xs szembetünő! - mondta Lexx xx szúrós szemeivel vizsgálta Nexxxx xrcát. - Mi volt ezzel a céljuk?

- Nem tudom - morogta Nexxxx, az ágy szélén ülve és a harisnyáját húzogatva. - Nem tudok semmit - csikorgatta a fogait - csak azt az egyet tudom, Goxxxxxx, hogy keservesen meg fogja bánni ezt a mai napot!

Lexx xz ajtóhoz ment és kizárta kulccsal. A küszöbön még megállt és visszafordulva mondta:

- Reménylem, nem sajnálja, hogy élve hagytam?...

Nexxxx xz ablakhoz szaladt és megleste, míg Lexx xarcsu alakja eltünt az utcasarok mögött. Akkor - egyik lábán cipő, a másikon harisnya - lélekszakadva rohant a hallba és fölhivta telefonon a „New Cross. 93” számot.

VIII. FEJEZET.

Oberzohn háza.

Abban a háromszögben, melyet két, ékbe futó vasuti töltés meg a Grand Surrey Canal iszapos vize fogott körül, komoran meredeztek az „Oberzohn and Smitts-cég” egykori raktárának feketére égett, gigászi romjai. A világháború alatt véletlenül ide esett le egy Zeppelin-bomba, amely fölrobbant, miután átütötte a raktár tetejét és lángba borította a gyulékony áruk tömérdek garmadáját. Benzin és olajok, gyapot és gummi, sőt nitrátok is - szóval csupa olyan áru, amelynek csak egyetlen egy kis gyujtószikra kell, hogy lobogva égjen.

Az óriási tüzet eloltani nem, csak lokalizálni lehetett. Így mentették meg Obxxxxxx xázát, mely a háromszög közepén állt és teljesen Oberzohn tervei szerint épült és hű hasonmása volt annak az ósdi svéd udvarháznak, amelyben Oberzohn született. Furcsa, torzított gót-stilusban épült ház volt, meredek tetőkkel és magasba ugró tornyokkal; az ajtókon kerek ablakok, az ereszek egymásba futó sarkain vijjogó madarak kovácsolt vasból és egyéb, hasonló fantasz- tikus díszek a ház homlokzatán is.

Ebben a magányos házban élt Obxxxxxx, de nem magányosan, mert rajta kívül még két ember lakott vele, meg a hatalmas termetű svéd szakács és a félig-meddig bamba dán konyhalány, aki hajnaltól éjfélig panasz nélkül dolgozott, ritkán beszélt és sohase mosolygott.

A két férfi körülbelül 30 éves lehetett. A két toronyszobában laktak, a ház két végében és nagyon kevés közös érdekük volt. Néha kártyáztak is, de még ilyenkor is nagyon szűkszavúak voltak és éppen csak annyit beszéltek, amennyi szükséges volt. Üres, kifejezéstelen arcú és karcsú, de izmos férfiak voltak. Azonban némileg hasonlítottak is egymáshoz: mindkettőjük- nek keskeny, egyenes vonalban metszett ajkuk volt és kerek, kidülledt borjú-szemük, tele derült, de félelmet ébresztő kiváncsisággal.

- Olyanok - jelentette Xxxx Xxxxxxxx, mikor megjött a terepszemléről - mint a kiváncsi malacok, amelyek tudják, hogy levágják őket s ezért örülnek minden percnek, amíg élnek... Xxxx Xxxxxxxx xz egyik, Swxx Xxxxxxx x másik. Mindketten Németországból szöktek meg, a fegyház vagy az akasztófa elől. Tipikus gonosztevők, kegyetlenek, mint a farkas. Nincs bennük semmi emberi vonás...

A törvény nem tehette rá kezét a két gonosztevőre. Nem volt ellenük följelentés, se bizonyí- ték. Látszólag teljesen ártalmatlan emberek voltak és nem vétettek senkinek. Szóval a rend- őrség tehetetlen volt velük szemben.

De „valaki” mégis cselekedett...

Egy reggel, a hajnali szürkületben, a Thxxxx xlsó dokkjában cirkáló rendőr vadállati hörgést hallott és kereste a kutyát, mert azt hitte, hogy csakis kutya - nagy dán dogg vagy német juhászkutya - höröghet ily félelmes szilajsággal. Ellenben egy férfit talált, aki erősen oda volt kötözve az egyik cölöphöz - a háta pedig csupa vér volt, ahogy kegyetlenül megkorbácsolták. Szórakozás után járt, mikor hirtelen elébe toppant két férfi, akik szó nélkül lefogták, a cölöp- höz kötözték és huszonöt korbácsütést mértek rá... A törvényszék szakértője szerint a hivata- los „kilenc ágú macská”-val korbácsolták meg.

A gyanakvó Scotland Yard mindjárt a „Három Igaz Ember”-t vette elő. Ezek azonban oly tökéletes és kifogástalan alibit bizonyítottak, hogy gyanusíthatók se voltak. Swxx Xxxxxxx xehát nem kapott elégtételt, de megesküdött, hogy nem hagyja bosszútlanul a megkorbá- csolást.

Volt a házban néhány szoba, amelyek mindig zárva voltak és ezekbe egyedül csak Oberzohn léphetett be. A dán konyhalány panaszkodott a szakácsnak, hogy amikor elment az egyik ilyen szoba ajtaja előtt, amelyből éppen akkor jött ki a doktor, olyan forró és dögleletes levegő csapott az arcába, hogy egy óra hosszat köhögött tőle. Volt azután még egy szoba, ahová a doktor időnkint mindenféle gépeket, tartályokat hordatott be, többek közt elektromos gépeket, motorokat és folyékony levegő gyártására alkalmas berendezést.

Érdekes, hogy Obxxxxxx xem is az orvostudományok doktora volt, sőt nem is a vegytanból szerzett diplomát, hanem az irodalomból és jogtudományból. Ez a kísérletezés csak egyéni hóbortja volt, amit már ifjúkorában megszokott.

Ezen az estén magányosan üldögélt dolgozó-szobájában s valami vastag német filozófiai munkát olvasott, de a gondolatai máshol jártak. Bár a nap jóformán még le se áldozott, Obxxxxxx xár leeresztette a vastag függönyöket, sőt becsukta az ablakok vastábláit is. A kandallóban vígan pattogott a tűz, a villamos körték pedig nappali világossággal árasztották el a szobát.

Hirtelen megcsendült a telefon. Oberzohn fölvette a kagylót és mély, torokhangon, dörmögve válaszolt.

- Jól van - mondta végül s még valamit morgott sajátosan idegenszerű angol kiejtéssel, aztán becsapta a könyvet; odacsoszogott papucsban a villamos csengőhöz, melyet egymás után kétszer megnyomott.

Pár pillanat mulva Gurther suhant be a szobába, nesztelenül, mint a kisértet és mozdulatlanul megállt. Pixxxxx xx borotválatlan volt, az inge szinte fekete volt és látszott, hogy legalább három-négy hete viseli. Vigyázz-állásban várta, hogy Obxxxxxx xit akar és üres tekintetű szemeivel merően nézett a semmibe, gazdájának a feje fölött.

- Azt akarom, hogy ma éjjel, gentleman légy - mondta neki Obxxxxxx. Abban a kemény és darabos észak-német tájszólásban beszélt, melyet a svédek nagyon hamar és könnyen meg- tanulnak.

- Ja, Herr Doktor! - felelte Guxxxxx x épp oly nesztelenül surrant ki a szobából, mint ahogy jött.

Oberzohn bizonyos okokból gyűlölte a németeket. Éppen úgy gyűlölte őket Guxxxxx xs, meg Pfxxxxxx xs, aki Lengyelországban született ugyan, de orosz volt. Gurther gyűlölte a németeket, mert meg akarták ostromolni a kis altstadti börtönt, hogy meglincheljék őt, miután a rendőr- kutyák megtalálták a meggyilkolt Sixxxxxx xsszony holttestét. És meg is linchelték volna, ha a csendőrség idejében közbe nem lép és erős fedezet alatt el nem szállítja Guxxxxxx x legköze- lebbi városba. A község határán túl már csak két csendőr kisérte Guxxxxxx - és ez a két csendőr, a gondjaikra bízott rabbal együtt, nyomtalanul eltünt. Két évvel később Gurther váratlanul fölbukkant Angliában, még pedig rendes, kifogástalan útlevéllel, amely azonban nem az ő nevére szólt... De Xxxx Xxxxxxxx, Xxxxxx Xxxxxxx xx Poxxxxxx xól tudták azért, hogy ő Gurther. Rögtön tanácsot is tartottak, hogy mit csináljanak vele.

- Az volna a legegyszerübb - vélte Leon - ha víz alá dugnánk a fejét és addig tartanánk leszorítva, míg megfullad.

A másik kettő azonban ellenezte ezt, de nem érzelmi vagy erkölcsi okokból, hanem azért, mert tudták, hogy a rendőrség nagy dolgot csinálna belőle. Így állapodtak meg a korbácso- lásban és Guxxxxx xem is sejtette, mily közel járt a vízbefojtáshoz.

Obxxxxxx xsmét fölnyitotta a vastag könyvet - roppant érdekes tanulmány volt... a lélek halhatatlanságáról és az örökkévalóságról. Szívvel-lélekkel belemélyedt a szerző zseniális

fejtegetéseibe, mikor az ajtó nesztelenül kinyílt és Guxxxxx xelent meg a küszöbön. Az átalakulás mesteri volt: a rablógyilkos, mint született gentleman, kifogástalan elegánciával hajolt meg a gazdája előtt. A frakkja úgy állt rajta, mintha reá öntötték volna, az inge és mellénye szintén pompásan símultak jó vágású alakjához.

Oberzohn kritikus szemmel vizsgálta és mérte végig, tetőtől talpig.

- Jól van - bólintott aztán. - Csak gyöngy való az ing-mellbe és nem zománcos gomb. Az óralánc pedig már nem divat. Azt hiszem ellenben, hogy egy kis bajusz nem ártana...

- Jawohl, Herr Doktor!

Guxxxxx xzínész volt valamikor. Amint pár perc mulva visszatért, a zománcos aranygombok helyett gyöngyök voltak az ingmellében, fehér mellényéről eltünt a keresztbe fűzött óralánc és felső ajkán csinos, selymes bajusz ékeskedett, oly természetesen, hogy Obxxxxxx, akárhogy vizsgálta is, nem tudta meglátni, hogy ragasztva van. Kixxxxx x pénztárcáját és három gyűrött bankót szedett ki belőle.

- Mutasd a kezeidet! - mondta.

Gurther egészen közel ment Obxxxxxxxxx, összeütötte a bokáját és kinyujtotta mindkét kezét. Kifogástalanul manikürözött volt és a doktor elégedetten bólintott.

- Rendben van - mondta. - Most pedig figyelj ide. Ismered Lexx Xxxxxxxxx?... Ott lesz a Művész-bálon. Nem öltözik kosztümbe, estélyi ruhában lesz, mint te. Tudod, hogy ő korbá- csolt meg téged?

- Jawohl, ő korbácsolt meg engem - ismételte Guxxxxx, a legcsekélyebb izgalom nélkül. Csönd lett. Oberzohn gondolkozva rágta az ajkait.

- Ő korbácsolt meg téged - mondta ismét, lassan és nyomatékkal. - Ez a gyalázatos gazság fölér a gyilkossággal... Az hiszem... igen, azt hiszem, kedves Guxxxxx... lesz ott egy leány is... De erre vonatkozólag majd Bexxxx xntézkedik; tőle kapsz utasításokat. A fontos azonban nem ez... A te gondjaidra egyedül csak Goxxxxxxx xízom.

Gurther katonásan meghajolt és szalutált.

- Kértem ezt a parancsot és köszönöm - mondta egyszerűen.

Sarkon fordult és kiment. Oberzohn tünődve nézett utána és hallgatózva állt a szoba közepén. Nemsokára hallotta, hogy a kis autó kattogva, dübörögve száguld el a ház előtt és kerekeinek zörgését elnyeli a kert gyepszőnyege. Haxxxxxx xég az autó-tülkölést, amint kifordult az utcára... Ekkor visszacsoszogott az asztalhoz és ismét belemerült könyvébe - oly lebilincselő volt az örökkévalóság problémája!

*

A Corinthian Hallban rendezett Művész-bál legnagyobb szenzációja volt a farsangnak. Zártkörű álarcosbál volt, amelyre csak a tagok kaptak meghívót, úgy hogy a belépőjegyekért nagyon magas árakat fizettek a nem-tagok, akik jelen akartak lenni a festőinek ígérkező mulatságon.

Mikor Mixxxxxxx xelépett az álarcosoktól hemzsegő nagy-terembe, álmélkodva nézett körül. Az ernyős, színes lampionokkal világított erkélyeket apró kis páholyokká alakították át és földíszítették virágfüzérekkel; a mennyezetet kék- és aranyszövetekkel dekorálták s a terem egyik végében igazi rózsaliget volt, amely mögött fölváltva játszott két zenekar és a síma parketten szemkápráztató tarka-barkaságban siklottak, kavarogtak, forogtak a színes, festői, bizarr jelmezekbe öltözött párok...

Ahogy Mirabelle álmélkodó gyönyörűséggel nézelődött, elfeledve minden aggodalmát, az erkély árnyékából két férfi közeledett feléjük - az egyik kalóz-jelmezben, a másik estélyi öltözékben.

- Itt vannak a táncosaink! - kiáltott föl Joxx, hirtelen fölélénkülve. - Mixxxxxxx, ez itt lord Evington...

A frakkos gentleman pödörintett egyet kis bajuszán, összeütötte a bokáit és szertartásosan meghajolt. Sovány, kissé sápadt arcán halvány mosoly suhant át, kerek, sötét szemei fürkész- ve pihentek egy pillanatig a leányon. Aztán megszólalt mély torokhangján, melyen érzett az idegen kiejtés:

- Végtelenül örülök, hogy megismerhetem, miss Leicester.

A furcsa hang és idegen kiejtés épp úgy meglepte a leányt, mint a hideg csók, melyet kezére nyomott a gentleman. És a lord, mintha csak olvasott volna Mixxxxxxx xondolataiban, sietve jegyezte meg:

- Nagyon sokáig laktam külföldön és kissé elszoktam az angol társaság modorától... Nem óhajt táncolni? Sajnálom, hogy nem jöhettem jelmezben, de egy se tetszett s így inkább estélyi ruhába öltöztem.

Mixxxxxxx xegigazította fején a piros csuklyát, melyet a bemutatáskor hátra vetett egy pillanatra s a következő másodpercben már eltünt lovagja karjain a táncolók tarka tömegében.

- Semmit se értek az egészből, Bexxxx! - mondta Joxx xxxxxxxxx.

Nagyon meg volt ijedve, mert sejteni kezdte, hogy nagyon is veszedelmes a játék, amelyre vállalkozott... Sokkal sötétebb ez a szerep, mint aminőt valaha is játszott életében. Oda- csalogatni az arany-ifjúságot Xxxxx Xxxxxx xártyaasztalához nem volt kockázatos föladat... de az, hogy a „banda” most ennek a leánynak a vesztére tör - lelke mélyéig megrendítette.

- Én se tudok sokat - dörmögte a kalóz, akinek a jelmeze pompás volt és tökéletesen illett az arcához és egyéniségéhez. - Hirtelen és váratlanul hívtak össze bennünket. - Nyugtalanul vizslatott köröskörül, mintha félne, hogy meghallják a szavait. - Valamennyien itt vannak a legények... Dexxxx, Xxxxxxx, Jewy Stubbs...

- A legények? - rixxx xeg Joxx xx suttogva kérdezte: - Miért?...

- Csak annyit tudok, hogy a legények itt vannak - felelte Bexxxx xállat vonva. - Már félórával előbb itt csatangoltak a teremben, mint önök jöttek.

Joxx xem felelt, de a szíve úgy dobogott, hogy majd kiszakadt a kebléből. - Moxxx xehát mégis igazat mondott!... Kezdte sejteni, hogy Xxxxx Xxxxxx xx Obxxxxxx xögött titokzatos gépezet áll, amelynek ő csak egyetlen egy kerekét látja. A Moxxx xártyaestélyei szépen jöve- delmeztek ugyan, de Joxx xár jó ideje sejtette, hogy ez csak mellékhajtása a „törzs-üzletnek”. A titokzatos gépezetben sok „legény” dolgozott, akiket a világ minden részéből toboroztak össze...

Most már emlékezett, hogy Moxxx, amikor kissé italos volt, el-elszólta magát és tréfásan emlegette a „Régi Gárdát”... De Joxx xohase törte a fejét azon, hogy mi volt ez a „Régi Gárda”, kik voltak benne és mi volt a céluk vagy föladatuk. Jöttek-mentek, szerte a föld kerekségén. Egyszer mesélte neki Moxxx, hogy Obxxxxxx „gárdája” Szmirnába ment, ahol a kereskedők piszkos konkurrenciát kezdtek az „Oberzohn & Smitts-cég” rovására. Nem sokkal aztán izgató részleteket közöltek az ujságok a szmirnai „vallási villongások”-ról, amelyek alatt a legtekintélyesebb görög és olasz kereskedők raktárai porrá égtek, sok millió font értékű áruval együtt. Ezután már nem beszélt Moxxx xzennyes konkurrenciáról... A „Régi Gárda” nemsokára hazajött Angliába - de egy gárdista hiányzott; ezt hasba lőtték ama „vallási

villongások” alatt, amelyeket a mohamedánok szítottak a „kutyahitű frankok” ellen - és Joxx xem tudta megérteni, hogyan lehet angol ember oly fanatikus moxxxxxxx, hogy még az életét is föláldozza pogány hitének védelmezésében?...

Mind ezek a dolgok megfordultak most Joxx xejében, aki tudott egyet-mást Moxxx xxleteiből, mert hol mint a leánya, vagy huga, vagy unokatestvére szerepelt és együtt is lakott vele, tehát félig-meddig bele látott a kártyáiba. De ez a ma éjszakai „kaland” lelke mélyéig megren- dítette.

- Kicsoda ez a... ez a lord Evxxxxxx? - kérdezte szorongva Bexxxxxxx.

- Ez Oberzohn embere... de meg ne mondja Moxxxxxx, az Istenért, hogy tőlem tudja!... Én csak azért vagyok itt, hogy ellássam utasításokkal a lányra vonatkozólag.

- És mit akarnak... mi a szándékuk azzal a leánnyal? - lihegte Joxx xekedten és görcsösen belekapaszkodott Bexxxx xarjába.

- Menjünk táncolni - tért ki Bexxxx x felelet elől és félig-meddig vonszolta magával a rettegéstől ájuldozó leányt.

De alig értek a terem közepére, amikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszerre kialudt a teremben minden villanyos körte.

IX FEJEZET.

Mielőtt a villany kialudt...

Az egyik zenekar elhallgatott, a nekihevült táncosok zajos tapsviharba kezdtek, mire azonnal megszólalt a jazz-band és újra táncra lendültek a párok.

Mixxxxxxx xem volt túlságosan boldog. Loxx Xvxxxxxx xgyan jól táncolt, de hiányzott kettőjük között az a közvetlen kapcsolat, - a hangulat azonossága és a kölcsönös szimpátia - amely nélkül csak robot a tánc és nem élvezet.

- Nem ülnénk le? - kérdezte. - Naxxxx xxxxxxxxxxxx.

- Talán bevezetném a nagyságos asszonyt a kis hallba? - kérdezte a táncosa. - Ott hűvösebb van és a karosszékek kényelmesek.

Mixxxxxxx xxxxxxxxxxx xézett rá.

- „Gnädige Frau” az német kifejezés... miért használja ezt, xxxx Xxxxxxxx?... Ámbár nagyon kedves megszólítás - tette hozzá sietve.

- Sokáig éltem Németországban - mentegetőzött Xxxxxxx. - Pedig nem szeretem a németeket... Elbizakodott, ostoba népség.

Ha azt mondta volna, hogy nem szereti a „német rendőrséget”, ez igaz lett volna: s ha hozzá tette volna még azt is, hogy ez a gyülölet kölcsönös - jutalmat érdemelt volna az őszinte- ségeért.

A terem végében, elrejtve a rózsaliget mögött, ahol a zenekarok játszottak, nyilt az ajtó a kisebbik hallba, amelyet erre az alkalomra földiszítettek pálmákkal, leander-fákkal, mester- séges virágokból összerótt fülkékkel, ahol a táncoló párok bizalmas, zavartalan együttlétben szórakozhattak.

Gurther egy ilyen rejtett fülkébe akarta vezetni Xxxxxxxxxx, de a leány megállt az első asztalnál és fáradtan leült.

- Maradjunk inkább itt - mondta sóhajtva.

Gurther rögtön gondoskodott vánkosról, hogy Xxxxxxxxx nekitámaszthassa a hátát és intett a magányosan lődörgő pincérnek.

- Bort parancsol? - kérdezte Mirabelletől. - Nem?... Talán orangeadot?... Helyes! Intett a pincérnek, hogy azt hozzon neki is és mentegetőzve szólt:

- Németországban mindenki bort iszik s azt hittem, hogy nem sértem meg vele... Még mindig nagyon meglátszik rajtam, hogy sokáig voltam Németországban... Kivéve a háborút, amely Franciaországban ért.

Mr Xxxxxxx minden esetre sok évig volt Németországban, de Franciaországban sohase járt. Se puskaport nem szagolt a háborúban. Egyetlen háborús emléke az volt, hogy a repülőgépről ledobott bombák veszedelmesen közel robbantak föl a mainzi fegyházhoz, ahol mr Xxxxxxx éppen tízévi fegyházbüntetését töltötte ki, amit rablógyilkosság kísérletéért szabtak ki rá.

- Ön bizonyára a vidéken lakik? - kérdezte Mirabelletől.

- Nem, kérem: Londonban lakom. Mr Xxxxxxxx irodájában dolgozom.

- Ah, igazán?... Ehhez gratulálok. Xxxxxxxx nagyon tekintélyes, korrekt és becsült ember. Igazi gentleman.

Xxxxxxxxx ugyan nem találta tulságosan megvesztegetőnek Oberzohn modorát, sőt a személyét se, de mégis jól esett neki, hogy ez az előkelő lord oly őszinte elismeréssel és dicsérettel beszél az ő főnökéről... De a gondolatai ebben a percben Heavytree-farm körül jártak - a hűvös szalonban, amelynek nyitott ablakán beárad a kertből a virágok édes illata... És eszébe jutott a kis fox-terrier - a drága Jim - amely most szomorúan bandukol egyik szobából a másikba és nyüszítve szimatol minden ajtónál, keresve őt...

Fojtogatta valami a torkát. Szeretett volna fölugrani, hogy visszaszaladjon Xxxxxxx és megmondja neki, hogy nem akar itt maradni, hanem még ma éjjel visszamegy Gloucesterbe... türelmetlenül fordult meg, lesve, hogy jön-e már a pincér?... Mr. Gurther ez alatt szórakozva játszadozott a pohárból kihúzott szalmaszálakkal - kettőt kihúzott s ezeknek felső vége az asztal fölött volt, alsó végüket pedig, az asztal alatt, kis üvegbe fúrta bele Gurther, amelyben valami vörös por volt... aztán ismét visszadugta őket a pohárba, de úgy hogy jó magasan kiálltak a többi közül...

A pincér meghozta s az asztalra tette a két orangeadeot. Mr Xxxxxxx fizetett s a pincér elment váltani. Xxxxxxxxx xxxxxxxx a hátsó kis ajtó üvegablakán, mely az utcára nézett. Egész sor bérautó állt ott és Xxxxxxxxx szomorúan gondolt arra, hogy ezek bármelyikén tíz perc alatt a paddingtoni állomáson lehetne...

Mikor Xxxxxxxxx megfordult, xxxx Xxxxxxxx éppen kavargatta az ámbraszínű hűsítőt, mely gyöngyözve habzott a pohárban. Két szalmaszál volt benne és lord Xxxxxxxx udvariasan tolta Xxxxxxxxx elé a poharat. A leány mosolyogva köszönte meg a figyelmességet és a szalmaszál fölé hajolt, míg mr Xxxxxxx cigarettát vett elő és tiszteletteljesen kérdezte:

- Megengedi, kérem, hogy rágyujtsak?

Mirabelle bólintott és nagyot szippantott az orangeadeból a szalmaszálon át... Émelyítően keserű volt, úgy hogy eltorzult az arca az undortól.

- Borzalmas!... - lihegte, levegőért kapkodva és mr Xxxxxxx sietve töltött vizet az üvegből az egyik üres pohárba.

- Gyorsan... parancsoljon - mondta. - Bizonyára a szalmaszálban volt valami... - És ebben igazat is mondott.

- Nagyon... keserű...

Többet nem bírt mondani szegény leány. Forogni kezdett vele a szoba, a padló pedig úgy ingadozott alatta, mint a hajófödélzet a viharban. Föl akart kelni, de megtántorodott és görcsösen belekapaszkodott Xxxxxxx karjába.

- Pincér! - kiáltott Gurther. - Nyissa ki az ajtót... gyorsan... A lady rosszul lett.

A pincér az ajtóhoz sietett és sarkig kitárta. Magas, karcsú, de vállas férfi állt ott, közvetlenül a küszöb előtt. Spanyol szabású, hosszú köpönyeget viselt estélyi öltözéke fölött - és Gurther meghökkenve bámészkodott rá... még rágyujtani is elfelejtett a cigarettájára. Meg se mozdult, mintha kővé dermedt volna, mert a küszöb előtt Xxxx Xxxxxxxx állt... éber elszántsággal... farkas-szemet nézve a halállal...

És ebben a pillanatban koromsötét lett a bálteremben és a kis hallban is. Valaki lecsavarta a központi világítás főcsapját.

X. FEJEZET.

Mikor a villany kialudt...

Öt, tíz perc is eltelt, míg a terembiztos botorkálva, káromkodva, sokszor fölbukva a székek- ben, pálmafákban és egyéb virág-cserepekben, odaért a kis-hallba és tapogatózva megtalálta a főcsapot... Még egy másodperc és a termek mind vakító fényárban úsztak. A zenekar szilaj two-stepet játszott, a táncoló párok mámorosan nekilendültek - egy-két ájuldozó lady kivé- telével, akiket lovagjaik diszkréten homályos kis páholyokba vezettek, hogy kipihenjék ijedelmüket.

A palota gondnoka magából kikelve rohant be a kis-hallba.

- Mi történt? - kérdezte lélekszakadva. - Kiégett a biztosíték?

- Nem! - fakadt ki mérgesen a terembiztos. - Valami őrült vagy gazember lecsavarta a fő- csapot!

Az izgatott pincér hevesen tiltakozott, hogy senkise járt a főcsap közelében.

- Csak egy lady meg egy gentleman volt itt, - annál az asztalnál ültek. És odakint is állt egy gentleman - tette hozzá, az ajtóra mutatva.

- És most hol vannak?

- Nem tudom. A lady rosszul lett s akkor kinyitottam az ajtót.

A gondnok kiszaladt az ajtón a kis udvarra, mely az épület sarka mögött keskeny mellékutcára vezetett. De a három embernek sehol semmi nyoma se volt.

- Az udvarban lehetett valaki - mondta xxxxxxxxxx. - Az ablak nyitva volt és azon át be- nyúlva, könnyen elérhette a főcsapot.

Most becsukták az ablakot.

- Hová lehetett az a gentleman és az ájult lady? - fordult a pincérhez. - Bizonyos benne, hogy nem mentek vissza a nagy terembe?

- Koromsötétség volt és nem láthattam... De lehet, hogy bebotorkáltak.

A pincér idegessége érthető volt. Mr Xxxxxxx ötfontos bankóval fizetett és a pincér még nem adott vissza belőle. És, ha jól értette, amit hallott, mialatt sötét volt a kis-hallban, az elegáns gentleman aligha is fog valaha visszajönni, hogy reklamálja az öt fontból visszajáró pénzt.

Xxxxxxxx, mintha a földből nőttek volna ki, négy férfi termett a kis-hallban. Az egyik rögtön becsukta az ajtót és nekivetette a hátát. A másik három pedig közre fogta a gondnokot, aki odaintette Xxxxxxxxxx, a pincért.

- Ez a pincér szolgálta ki őket - mondta zavart szorongással. Mert a legártatlanabb ember is kijön a sodrából, ha a rendőrséggel akad dolga.

- Xxxxxx el, milyen volt az a gentleman, aki idejött a fiatal xxxxxxxx? - hangzott az első kérdés.

Phillips meglehetős pontosan adta meg Xxxxxxx személyleírását.

- Ez az ön embere, azt hiszem, Herr Xxxxx?

A megszólított, kissé esetlen férfin meglátszott, hogy nem angol. Lomposan öltözködött és idegen kiejtéssel felelt:

- Úgy van, ez Gurther. És nagyon fogok örülni, ha végre rátehetem a kezemet. A nagykövet- ség már nyolc hónap óta sürgeti a kiadatását. De hiába... a minisztériumok könnyedén kezelnek bizonyos ügyeket...

Jellegzetesen rándította meg a vállát, ahogy ez közös szokása és vonása minden megcsonto- sodott tisztviselőnek, mikor a kormányt kritizálja.

- Na és a fiatal lady?... - kérdezte most Meadows rendőrtanácsos. - Azt mondja, hogy hirtelen rosszul lett... Xxxxx talán valamit?

- Orangeade-ot, kérem - felelte a pincér. - Itt a pohara... Hallottam, amint panaszkodott, hogy valami lehetett a szalmában. Ez a kettő volt az.

Xxxxxx a rendőrtanácsosnak a két szalmaszálat. Xxxxxxx odadörgölte mutatóujját az egyik szalmaszál nedves végéhez, aztán nyelvével megérintette az ujját, de rögtön megborzongva ki is köpte.

- Most már értem - mondta és kiment a kis ajtón.

Az ajtó küszöbén, ahogy Phillips megadta a galléros gentleman leírását, kétségtelenül Xxxxxxxx állt... De hová tünhetett el és mit kezdhetett az ájult leánnyal, akire Xxxxxxx, a titokzatos „kigyó” gyermeke vigyázott? Gurther kegyetlen fickó volt és villámgyorsan suj- tott... A fiatal lady jelenléte még akkor se óvta volna meg Xxxxx, ha nem ájult volna el!

- Mikor a villanykörték kialudtak - kezdte a pincér és Xxxxxxx komor arca hirtelen meg- enyhült.

- Ah, igen... erről meg is feledkeztem - mondta megkönnyebbülve. - Persze, a villany kialudt!

Egész úton, míg visszament Scotland Yardba, folyton turkált az emlékezetében - egyre motoszkált a fejében valami... homályosan sejtette, hogy ez a „valami” lehet az, ami nyomra vezethetné, de hiába gyötörte az agyát: sehogy se bírta megfogni, előkotorni küszöb alatti öntudatából ezt a bizonytalan valamit... Érezte, hogy nem vonatkozik a kialudt villanyos- fényre, - se Gonsalezre - se a leányra. - Talán Gurther?... Nem! - Hát Xxxxxxx?... Az se! - De micsoda hát?...

Hirtelen megállt az utca közepén és nagyot dobbant a szíve. Eszébe jutott, hogy egy nevet hallott a mai napon - nevet, amelynek rejtélyes jelentősége lehetett. Mikor is hallotta?... Ah, igen: mikor megtalálták az arany-bálványt a meggyilkolt Xxxxxxxxx utazó-ládájában... Most már tudta!... „Johnny” - ez volt a név!... Xxxxxxx különösen titkolózott, mikor a „Johnny” nevet kiejtette, de Xxxxxxx akkor is, most is oly nevetséges együgyüségnek tartotta ezt a rejtélyes titkolózást, hogy most önmagára is haragudott, amiért annyira törte a fejét ezen a semmiségen.

A Curzon Street sarkán elvált társaitól és egyedül ment a „Háromszög” detektív-iroda felé. A leeresztett függönyök közt átszivárgott a világosság az emeleten... szóval itthon van a gazda... Xxxxxxx becsöngetett és Xxxxxxxx rögtön kéznél volt, hogy ajtót nyisson az éjszakai vendég- nek.

- Igen - bólintott készségesen a rendőrtanácsos kérdésére - Xxxxx és Xxxx xxxxxx voltak, de nemrég ismét elmentek... a leány? Nem, kérem, semmit se szóltak a leányról. Úgy vettem észre, hogy kissé levertek... Ugy-e, kérem, miss Xxxxxxxxxx gondolja? Nem parancsol, kérem, fölfáradni?

- Nem, mert sok a dolgom - rázta a fejét Xxxxxxx. - Úgy látom, - folytatta gyanakodva - hogy Xxxxxxx szobájában világosság van...

- És az enyémben is - mosolygott Poiccart. - Tetszik tudni, a cselédség sokszor visszaél a helyzettel, mikor a gazda nincs itthon... Méltóztatik talán valami üzenetet hagyni Xxxxxx számára?

- Kérje meg, hogy hívjon föl engemet Scotland Yardban.

Poiccart becsukta a kaput Xxxxxxx mögött és fölballagott az emeletre, a kis irodába. Kinyitotta az ablakot és eloltotta a villanyt. Xxxxxxx jól látta ezt az utcáról és most már megnyugodva távozott.

- Maradjunk még sötétben pár pillanatig - suttogta Poiccart.

Aztán nesztelenül becsukta az ablakot, betette a belső vastáblákat is és leeresztette a vastag, fekete függönyöket, mire Xxxxxxx fölkattantotta a villanyos csapját és nappali világosság lett a szobában.

A hosszú diványon halálsápadtan, behunyt szemekkel feküdt Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx és a keble alig pihegett. Dominója - a zöld és vörös rongytömeg - ott hevert a földön. Xxxx gyöngéden törülgette a leány arcát nedves szivaccsal, Xxxxxxx pedig összeráncolt homlokkal állt mellette.

- Xxxxxx? - kérdezte hirtelen.

- Nem tudom - felelte Xxxx xxxxxxx. - Az bizony gyilkos méreg volt, amiből ivott és könnyen meghalhat tőle. Gurther nem sajnálta tőle a mérget.

- És miféle méreg volt?

Gonsalez vállat vont és idegesen legyintett a kezével.

- Xxxxxx xxxxxxxx, - mondta - ami villámgyorsan hat. Lehet, hogy csak el akarták kábítani és akkor nem hal meg. Ez azért is valószínű, mert a leány fiatal és erős a szervezete... Borzasztó lenne, ha belehalna!

Poiccart kényelmetlenül megborzongott. Hármuk közül csak az ő lelkében volt „gyökere” az érzésnek és szánalomnak, ahogy Xxxx xxxxxxxx szokta.

- Nem hívhatnátok ide Elvert? - kérdezte aggódva, mire Xxxx xxxxxxxx jegyezte meg:

- A fokhagyma-termelés Sevillában meglágyított téged, Xxxxxxx!

Xxxxxx és nehéz pillanatokban mindig azzal gúnyolta, hogy két esztendőn át nem törődött a bűnügyekkel, hanem kertészkedett Sevillában.

- Légy nyugodt - folytatta elkomolyodva - „a leányzó nem halt meg, csak alszik”...

Xxxxxx csak igazolni akarná a Szentírásból vett idézetet, Xxxxxxxxx szempillái kétszer megrezdültek. Xxxx fölemelte a leány élettelen karját, belenyomta a Pravaz-fecskendőt és óvatosan injekciót adott neki.

- Holnap fölébred, kábult, zavaros fejjel, mintha leitta volna magát - mondta nyugodtan. - Oh, szépséges sennorita - folytatta tréfásan, éneklő hangon - nyisd ki tündöklő szemeidet és nézz végig aggódó barátaidon!

A leány megmozdult, a szemhéjai remegtek és végül kinyitotta a szemét.

- Nagyon messze vagyunk Heavytree-farmtól! - tréfálkozott Xxxx tovább. - Hogy van külön- ben, kedves miss Xxxxxxxxx?

Xxxxxxxxx csodálkozva bámult Xxxxxx Xxxxxxxxxx fölébe hajló, nyájas arcába.

- Hol vagyok? - kérdezte halkan és fájdalmas arcrándulással húnyta le ismét a szemeit.

- Mind ezzel a frázissal ébrednek, akárcsak a regényekben - állapította meg Leon. - Ez azt jelenti, hogy már túl van minden veszélyen.

Egyik kezével a leány kezét, másikkal a nyakát fogta.

- Bámulatosan szabályos - mondta. - Jó feje van... talán matematikus?

- Annyi bizonyos, hogy nagyon szép! - suttogta Poiccart áhítattal.

- Minden ember szép... akárcsak minden fokhagyma - ingerkedett vele Leon. - Mert mi a különbség a legszebb leány és a vasorrú bába közt?... Semmi más, mint a szövetek össze- tétele, a ráncok és a bőr festékanyaga. Egyébként teljesen hasonlók mindenben. Azonos a vérkeringés, a tüdő és a vese működése, meg a szív...

- Mit gondolsz, xxxxxx xxxxxxxxx van? - szakította xxxxx Xxxxxxx.

- Attól félek, hogy nem sok - rázta a fejét Xxxx. - Szólhatnánk ugyan Xxxxxxxxxx és kap- hatnánk tőle rendőri födözetet, de én jobb szeretném, ha nem kellene beavatnunk őt.

- Ott volt a „Xxxx Xxxxx” is?

- Az utolsó emberig... a derék fickók! És nemsokára a nyakunkon lesznek, mihelyt a „Herr Doktor” rájön, hogy mi történt... Most már, azt hiszem, hogy miss Xxxxxxxxx elbírja az utazást. Én pedig szeretném, hogy ne legyen itt az utamban.

Gyöngéden ölbe vette Mirabellet - bámulatos testi erő volt aránylag törékenynek látszó testében - és óvatosan megindult vele a lépcsőkön lefelé! Végig ment a folyosón, aztán le a konyhába, amelyből ajtó nyílt a kis, kövezett udvarba. Xxxxxxx mindenütt kinyitotta előtte az ajtókat és hátra húzta az udvar kőfalába épített vasajtó reteszét is. Mielőtt egészen kitárta az ajtót, aggodalmasan kilesett rajta, hogy nem ólálkodik-e valaki odakint?...

Köröskörül csöndes volt minden - csak a szomszédos garázsból hallatszott ki az indulásra kész gépkocsi motorjának halk kattogása. Xxxxxxx xxxxxx füttyentett, mire a garázs ajtaja nesztelenül kinyílt s egy hosszú gépkocsi nesztelenül odagördült a kis vasajtó elé. A soffőr mellett kétoldalt egy-egy férfi ült és kékruhás ápolónő szállt ki a kocsiból.

Xxxx óvatosan lefektette Xxxxxxxxxx az autóban megvetett ágyra, néhány rövid utasítást adott az ápolónőnek s mikor ez is beült a kocsiba, rájuk zárta az ajtót.

- Az országúton menjenek - utasította a soffőrt. - Swindon-Gloucester... Jó éjszakát!

- Jó éjszakát, uram.

Szorongva várták mind a hárman, míg az autó kijutott a szűk sikátorból a Curzon Streetre. A kocsinak meg kellett kerülnie az egész háztömböt, amely mögött már puszta, néptelen mező volt... Előre nyujtott nyakkal, a lélekzetüket is visszafojtva, hallgatóztak mind a hárman. Két- három perc telt el ebben a nagy feszültségben - aztán élesen rivallt bele a csöndes éjszakába az autótülök rekedt hangja... Két hosszú s egy rövid kürtjel, amire megkönnyebbülten lélek- zettek föl.

- Már túl vannak a veszélyes zónán - mondta Xxxx.

Xxxxxxxx és Xxxxxxx visszamentek az udvarba, de Xxxx még odakint maradt pár pillanatig.

... Plop!...

Xxxx látta a fölvillanó fényt, hallotta, ahogy a golyó nekicsapódott a vasajtónak - s ugyan- ebben a pillanatban már visszalőtt. Fájdalmas kiáltás, vad káromkodás hangzott a revolver dörrenése után, amikor Xxxx beugrott a kis udvarba és rátolta a reteszt a vasajtóra.

- Újfajta gyilkoló szerszáma van Oberzohnnak - mondta. - Ügyes gazember... légpuskával fegyverzi föl a „Régi Gárdát”.

- Erről az oldalról igazán nem vártam támadást - csóválta a fejét Xxxxxxx.

- Elkéstek - felelte Xxxx, visszadugva hátsó zsebébe a revolvert. - Ha három perccel korábban jönnek, az autó nem indulhatott volna el.

Bementek a házba. Közben Xxxxxxxx megkérdezte:

- Eltaláltad a fickót, mert üvöltött... de agyonlőtted-e?

- Lehet, de nem valószinű - rázta a fejét Xxxx. - A gyomrára céloztam, de azt hiszem, a fejét súrolta a golyó. Különben nem üvölthetett volna. Félek, hogy megél és csak könnyű sebet kapott.

A hallba érve, Xxxx fölvette a telefonkagylót. A kezelő rögtön jelentkezett.

- Tessék!

- Kérem a 88-77 Treasuryt, sürgősen.

Pár pillanat mulva megkapta a kapcsolást.

- Scotland Yard - szólt egy álmos hang - mi tetszik?

- Nem kapcsolhatná, kérem, mr Xxxxxxxx?

Xxxxxxx xxxxxxxxx nézett Xxxxxx és félbe akarta szakítani, de Xxxx biztatólag emelte föl a kezét.

- Ön az, Xxxxxxx? - kérdezte Leon. - Meglőtték Xxxx Xxxxxxxxx... nem küldhetne néhány rendőrt a mentőkocsival?

- Rögtön küldöm.

- Köszönöm - felelte Xxxx és visszaakasztotta a kagylót.

- Micsoda komédia ez? - bosszankodott Xxxxxxx.

- Hiszen az imént már megállapodtunk, hogy nem avatjuk bele Xxxxxxxx?

- Ez az Oberzohn nem ostoba ember - mosolygott Xxxx, ügyet se vetve Xxxxxxx xxxxxxx- kodására. - Nem vágták el a telefonvezetéket... Oh nem! Csak belekapcsolták a maguk vonalát és... ők jelentkeznek mint központ!

- Ejha! - kiáltott föl Xxxxxxx őszinte bámulattal.

- Akkor hát most Oberzohnnal beszéltél, mi?

- Nem éppen vele - rázta a fejét Leon. - Mint „központ” Xxxxx kapitány jelentkezett. Xxxxxxx nevében pedig Xxxxxxx beszélt. Lehet, hogy nem sikerült rászednem őket... de ezt rövidesen megtudjuk...

Hirtelen elhallgatott. Lent az utcán kopogtak a kapun. Xxxx xxxxxxxx elvigyorodott.

- Most azt hiszik a gazemberek, hogy valamelyikünk óvatosan kinyitja valamelyik ablakot és kinéz rajta... akkor nyomban agyonlövik. De majd megtáncoltatom a fickókat.

Fölszaladt a padlásra, meghúzott egy kötelet, mire kinyílt a tetőn egy ablak. Xxxx elővette villamos zseblámpását és hamar megtalálta, amit keresett. Megint zsebre dugta a kis villamos- lámpást és hóna alá kapva a kerek keménypapíros-tekercset, fölment vele a létrán a lapos háztetőre. Hason csúszva ért el a tetőpárkányig, melyet félméter magas fal határolt; ennek árnyékában gyufával meggyújtotta a papírtekercs kanócát... A rakéta fölrobbant, nagyot

durrant, sisteregve röppent föl a levegőbe, mint tündöklő tűzgolyó és fönt a magasban szét- pukkanva, millió és millió színes sziporkával árasztotta el az eget...

- Azt fogják hinni a betyárok, hogy ez a rakéta titkos megállapodás jele köztünk és a rendőrség közt - dörzsölte a kezét Xxxx elégedetten. - Nyugodt vagyok hát, hogy ma éjjel már nem kell félnünk tőlük.

Lemászott a létrán, becsukta a tetőablakot és, ahogy a földszintre ért, nyomban kinyitotta az utcai kaput, bátran kiment a Curzon Streetre és szétnézett. Az utca csöndes és néptelen volt. Xxxx jól következtetett - a „Régi gárda” csakugyan megfutamodott.

XI. FEJEZET.

Gurther.

Xxxxx Xxxxxx fáradtan, bosszusan vonszolta magát hazáig. Xxxxx kulcsával kinyitotta az utcai ajtót és a hallba lépett, rögtön meglátta ott az inasát, aki nagy köpönyegébe burkolózva, a szőnyegen aludt. Xxxxx belerugott, mire az inas riadtan ült föl, a szemét dörzsölve.

- Kelj föl! - mordult rá Xxxxx. - Nem keresett senki?

- Az öreg úr várja nagyságodat a szalonban - felelte Xxxx xxxxxxx.

Odabent a kandalló előtt ült Oberzohn és rákönyökölve a kis asztalra, teljesen belemerült egy sakkprobléma megoldásába. Az ajtónyílás neszére föltekintett s aztán, mit se törődve Xxxxx- val, tovább tanulmányozta a sakk-táblát. Végül két húzást csinált a bástyával és az egyik lóval...

- Tudtam! - kiáltott föl elégedetten. - Xxxxxxxxxx nem volt igaza. Öt húzásra kész a matt! Egymásra döntögette a sakk-figurákat és szembefordult Xxxxxxxxx.

- Nos, jól elvégezte azt a dolgot?

- Amazok is fölvonultak - dörmögte Xxxxx és, kinyitva a pohárszéket, whiskyt kevert szódával. - Cuccininek átlőtték a vállát, de a seb nem komoly.

Xxxxxxxx végighallgatta Xxxxx beszámolóját, aztán rácsapott csontos öklével a kis asztalra.

- Gurthert meg kell leckéztetnem - mondta. - Az idegei nyilvánvalóan cserben hagyták. És aki nem úr az idegei fölött, az elveszti a fejét és az időt se tudja számon tartani... Korán csele- kedett. Az autó még nem volt ott, mikor a leány elájult és a „gárda” se sorakozott még föl... Könnyelmű, gonosz felületesség!

- A rendőrség már a nyomában van - jegyezte meg Xxxxx.

- Tudom - bólintott Oberzohn. - Most már ki fogják erőszakolni a kiadatását, melyet eddig sikerült megakadályoznunk. De Gurther sokkal értékesebb ember, semhogy veszni hagyjam. Már találtam is neki rejtekhelyet.

- És hol van most?

- Mit tudom én? - vonogatta a vállait Xxxxxxxx és bozontos szemöldökei megvonaglottak. - A kis autóval ment el. Lehet, hogy haza ment, bár a zöldfény a toronyszoba ablakában óvatos- ságra inti...

Xxxxxx az ablakhoz ment és kinézett rajta. Chester Square kísérteties volt a hajnal derengő szürkeségében. És Xxxxxx sétáló alakot pillantott meg az utca túlsó felén, amint lassan ballagva járt föl és alá a ház előtt.

- Őrzik a házamat! - mondta és fölkacagott.

- Hová lett miss Xxxxxxxxx? - kérdezte Xxxxxxxx, bele révedezve a kandallóban pislogó parázsba.

- Én bizony nem tudom - bosszankodott Xxxxx. - A Curzon-Streeti ház mögül épp abban a pillanatban robogott el az autó, mikor a mi embereink odaértek... Itt is elkéstünk. Valószinű, hogy haza vitték a leányt Heavytree-farmba, úgy, hogy ön bátran eladhatja a laboratóriumát. Most már csak egy útunk van: az erőszak útja. Időnk van... hat hét alatt még sok mindent

végezhetünk. Villa ma reggel megérkezik... Nagy hiba volt, hogy nem hoztuk el Barberton utazóládájából az aranybálványt. Ez még utóbb nyomra vezetheti a rendőrséget.

Dr. Oberzohn fölbigyesztette az ajkait.

- Én meg örülök, hogy a rendőrség megtalálja - mondta. - Hadd induljon el ezen a nyomon. Mert mit fognak gondolni, ha nem azt, hogy az a szerencsétlen Xxxxxxxxx valami régi, titkos afrikai kincstárra bukkant?... Nem, nem: ettől nem félek - rázta a fejét. - Sokkal inkább félek mr Xxxxxxx Xxxxxx és az amerikai Xxxxxx Xxxxxxxxxxxxx.

Kis csomó levelet halászott ki a zsebéből.

- Sehogyse tudom megérteni ezt a Xxxxxxx Xxxx - csóválta a fejét. - Mert ugyan mi közös dolga lehetett ennek a gentlemennek a paraszt Barbertonnal, hogy oly szíves és baráti modor- ban leveleztek egymással?

- Hogyan jutott ezekhez a levelekhez? - hökkent meg Xxxxx.

- Villa szedte ki az utazótáskából... ez épp oly nagy érdem, mint az, hogy az aranybálványt viszont ott hagyta a láda fenekén.

Az egyik levelet odaadta Xxxxxxxxx. A címzés alatt, vastagon aláhúzva, ez a figyelmeztetés szólt a postahivatalnak: „Poste restante, várni míg érte jönnek”... A levelet furcsa gömbölyű betükkel írta, „mr Xxxxxxx Xxx” s a másik furcsasága az volt, hogy rendes vonalzás helyett perforálva volt a papiros szabályos közökben és a szavakat ezekre a perforált vonalakra írták. Egyébként így hangzott a különös írás:

„Kedves Barberton!

Utasítottam a bankáromat, hogy kábelsürgönnyel utaljon át önnek 500 fontot. Remény- lem, ez a pénz elég lesz arra, hogy elintézze odafent minden dolgát és kitelik belőle az utiköltség is. Nyugodt lehet, hogy egyetlen szóval se mondok el senkinek semmit, az ön leveleit pedig, természetesen, rajtam kívül senkise tudja elolvasni itthon. Xxxxxxx érdekes és meglepő mind az, amit írt s ezért tanácsolom, hogy jőjjön haza rögtön és beszéljen miss Xxxxxxxxxxxx. A viszontlátásig és szivélyesen üdvözli

őszinte barátja

Xxxxxxx Xxx.”

Fönt, a papiros jobb sarkában, ott volt a levélíró címe és a dátum: „Rath Hall. - januárius 13.”

- Csak ma kaptam meg ezeket a leveleket - magyarázta Xxxxxxxx. - Ha előbb látom őket, talán nem lett volna szükség mindarra, ami történt. - Elgondolkozva nézett Xxxxxxx és aggódva foly- tatta: - Nehéz dolgunk lesz, félek, ezekkel a fickókkal - és Xxxxx tudta, hogy az öreg a „Három Igaz Ember”-re gondol. - De hát ők is halandók... ne feledje ezt, Xxxxxx: ők is halandók!

- Éppen úgy, mint mi is - felelte Xxxxxx megborzongva.

- Rám vonatkozólag ez még kérdés - mondta Xxxxxxxx.

Nem tréfásan mondta ezt, hanem a legnagyobb komolysággal és magabízással, úgy hogy Xxxxxx meghökkenve bámult rá...

*

Noha már világos volt, a zöld lámpás fénye mégis élesen csapott a toronyszobából Oberzohn szemébe, amint komor, látszólag elhanyagolt „bagolyvárá”-hoz közeledett. Látva ezt az intő jelet, mely arra figyelmeztette a „Régi gárda” tagjait, hogy veszedelem ólálkodik a ház körül, Xxxxxxxx nem is számított arra, hogy Xxxxxxxx a hallban találja. A Művész-bálbeli „lord Xxxxxxxx” ismét átvedlett azzá a szurtos, toprongyos inassá, aki azelőtt volt.

- Megjöttél, Gurther? - kérdezte Oberzohn, tetőtől talpig fenyegetően mérve végig a fickót.

- Jawohl, Herr Doktor.

- Menj a szobámba!

Xxxxxxxx előre ment és Gurther merev tartással cammogott utána. Mikor a szobába értek, Xxxxxxx katonásan megállt háttal az ajtónak és szokása szerint, kimeresztett szemekkel nézett Oberzohn feje fölött a semmibe.

- Nos, halljuk, mi történt? - förmedt rá a doktor és xxxxxxxx szemöldökei viharosan ránga- tóztak.

- Ahogy megláttam azt az embert, nyomban kialudtak a villanyoskörték és én hasra vágódtam, mert féltem, hogy azonnal rám lő... Azt hiszem, hogy ehelyett a fiatal ladyt rabolta el. Ezt nem láttam, mert köztünk állt a nagy pálmafa. Rögtön átszaladtam a bálterembe, ahol őrült fölfordulás volt és az ájult asszonyok tucatszámra hevertek a földön. Halálra volt rémülve mindenki.

- És te láttad ezt?

- Láttam, Herr Doktor - mondta Xxxxxxx. - Én jól látok a sötétben is... Aztán visszarohantam a kishallba, de ott már nem volt senki.

- Jer közelebb! - parancsolta Oberzohn.

Gurther katonásan kilépett és félméternyire Oberzohntól mereven megállt. A doktor fölemelte csontos kezét és kétszer hatalmasan pofon vágta a banditát. Ez nyugodtan állta a pofonokat, egyetlen arcizma se rándult meg, kidülledt szemei pislogás nélkül meredtek a semmibe, mint azelőtt - csak keskeny ajkai torzultak valami furcsa vigyorgásra.

- Ezt azért kaptad, Xxxxxxx, mert az időben elszámítottad magadat - mondta a doktor. - Látott valaki hazajönni?

- Nem, Herr Doktor. Gyalog jöttem haza, kerülő utakon.

- Láttad a zöld világosságot a torony-szobában?

- Láttam, Herr Xxxxxx, de mégis azt gondoltam, hogy legjobb lesz, ha itt keresek menedéket.

- Ebben igazad volt - bólintott Oberzohn. - Mars!

A doktor ment xxxx és Xxxxxxx mögötte kullogott. Az egyik olyan szoba ajtaja előtt, ahová rajta kivül senkinek se volt szabad belépnie, Xxxxxxxx megállt, kulccsal kinyitotta az ajtót, melyet rögtön becsukott maga mögött. A szobából förtelmesen fojtó, forró levegő áradt ki. Pár perc mulva már visszajött Xxxxxxxx és hosszúkás, vászonba csavart tokot hozott a hóna alatt. Ezt átadta Xxxxxxxxxx, újra visszament a szobába, ahonnan rövidesen még egy hasonló tokkal jött ki.

- Mars! - intett Gurthernek.

Kimentek a házból, a dudvás, giz-gazos „kerten” át a leégett raktár felé. A szomszédos csatornából sűrű fehér köd szállt föl és ráfeküdt a kertre és a raktár romjaira is. Xxxxxxxx azonban a ködben is jól tudta az utat. A ház magas kőfalában széles, két méter magas nyílás volt - valamikor ajtó volt rajta, amely azonban már régen kidőlt a sarkaiból - és Xxxxxxxx ezen át vezette Gurthert a raktár romjai közé. Tekervényes, kacskaringós úton ment tovább a szinte térdig érő hamu és egyéb törmelék között, amit nem takarítottak el a tűzvész után, mert Xxxxxxxxxxx esze-ágában se volt, hogy újra fölépíttesse a raktárt. Végre a romok legtúlsó szélénél megállt, letette hóna alól a tokot a földre és lábával kezdte félre-kotorni a hamut, míg vagy egy négyzetméternyi területet megtisztított s ekkor előtünt a volt raktár kövezett padlója.

Oberzohn leguggolt, rövid keresés után megtalálta a vasgyűrűt, amelynél fogva könnyen fölemelte a félnégyzet méter széles követ. Most ismét fölvette a tokot és kezdett lefelé menni a kőlépcsőn, fölkattantva útközben a villanylámpát.

A raktár pincéit megkímélte a tűz. Kétoldalt még hatalmas gyapot-bálák, ládák és más egyéb áruk sorakoztak a falak mentén. Oberzohn és mögötte Gurther, sietve haladtak előre a pince végéig, ahol vasajtó zárta el az útjukat. Oberzohn kinyitotta kulccsal az ajtót és, belépve a sötét helyiségbe, letette a tokot a földre és itt is fölcsavarta a villanyt. Kicsiny, de kényel- mesen bútorozott szobában voltak, amelyet Xxxxxxx már jól ismert, mert angliai tartózkodásá- nak első hat hónapját itt töltötte. Tudta, hogy van jól berendezett éléskamra, elegendő fűtő- anyag és minden egyéb, amire szüksége lehet. A szobát három, jól elrejtett szellőztető- készülék látta el friss levegővel.

- Itt maradsz addig, amíg érted küldök - mondta Xxxxxxxxxx a doktor. - Lehet, hogy csak ma éjszaka alszol itt, mert alighanem rövidesen házkutatást tartanak utánad. A revolvered megvan?

- Jawohl, Herr Doktor.

- Gyujts tüzet a kandallóban, mert hüvös van - parancsolta a doktor. - Aztán feküdj le aludni.

Sarkon fordult és, otthagyva Xxxxxxxx, visszament a föld színére, helyére bocsátotta a kő- kockát, amelyet ismét gondosan eltakart a rákotort hamuval és egyéb törmelékkel. Aztán, óva- tosan körültekintgetve, lassan visszaballagott a házba... Éppen idején - mert alighogy fölért a szobájába, máris dübörögve állt meg háza előtt a hatalmas rendőrautó, tele detektívekkel...

XII. FEJEZET.

Xxxxxxxx Xxxx teóriái.

A Barberton-esetben végzett nyomozás során Xxxxxxx rendőrtanácsos megállapította, hogy a megelőző estén nyolc órakor két férfi kereste mr Xxxxxxxxxx. Az egyik magas, előkelő gentle- mannek látszott és - ahogy a maître d’hotel leírta - alighanem rokkant lehetett, mert botra támaszkodva járt. A kisérője valószinűleg az inasa volt, mert nagy tisztelettel beszélt társával.

- Nem, a nevét nem mondta meg, mr Xxxxxxx - rázta fejét a maître d’hotel. - Mikor meg- mondtam neki mr Xxxxxxxxx tragikus esetét, úgy megrendítette ez a hír, hogy nem is mertem megkérdezni a nevét.

Xxxxxxx egyenesen a Curzon Streetre ment a fogadóból és éppen villásreggelire érkezett oda. Xxxxxxx cselédsége furcsa különcködésnek tartotta az egyébként kifogástalan gentle- mannek azt a szokását, hogy mindig együtt reggelizett az inasával és a soffőrjével. Éppen erről beszélgettek akkor is, amikor Xxxxxxx letelefonált a konyhába, hogy hozzanak még egy terítéket mr Xxxxxxx számára.

Az „Ezüst Háromszög” nagyon vidám hangulatban volt ezen a reggelen. Különösen Xxxx Xxxxxxxxxxx buzogott a jókedv és tréfa - mint rendesen az olyan viharos éjszakák után, aminő a tegnapi is volt.

- Átkutattuk Xxxxxxxx lakását pincétől a padlásig - mondta Xxxxxxx, miután kiment a szobalány, aki a terítéket fölhozta.

- És, persze, nem találtak semmit? - kacagott Xxxx. - Hová lett az elegáns Gurther?

- Sehol semmi nyoma - felelte a rendőrtanácsos. - Bámulatos szimatja van ennek a fickónak. Mindig megérzi a veszedelmet s ilyenkor nyomtalanul eltünik, mint a kámfor. De gyanak- szom, hogy az a vén Oberzohn figyelmeztette. Az egyik toronyszoba ablakából vakító zöld fény sugárzott ki.

Xxxxxxx nagyot ásítva szólt közbe:

- Gurther nem sokkal éjfél után jött haza és a házban volt még xxxxxxxxx is, amikor Xxxxxxxx hazajött.

- Bizonyos ez? - hökkent meg Xxxxxxx kételkedve. Most Leon bólintott és furcsán pislogott.

- Alighogy Oberzohn hazajött, sűrű köd szállt föl a csatornából - magyarázta és már nem tarthattuk szemmel a házat. De azért esküdni mernék rá, hogy a fickó nincs messze innen... Hát a cimboráját, Xxxxxxxxx, látta-e?

- Hogyne! - mondta Xxxxxxx. - Éppen cipőket tisztított a gazember.

- Érdekes fickó ez a Gurther - merengett Gonsalez. - Nagyon aggódom, hogy elkerüli az akasztófát... Szóval nem találta meg? Én találkoztam vele az éjjel és ha nem lett volna dolgom azzal a fiatal xxxxxxx, alighanem végét vetettem volna a garázdálkodásának... - Xxxxxxxx észre- vette, hogy Xxxxxxx rosszallóan néz rá. Xxxxxxx hát hozzátenni: - Természetesen átadtam volna önnek!

- Ezt mindjárt gondoltam - felelte Meadows szárazon, de a hangjából kicsendült, hogy pont az ellenkezőjét hiszi.

- Vakmerő fickó, de ideges - jegyezte meg Xxxx. - Xx most, azt hiszem, meglátogatja mr Xxxxxxx Xxxx, igaz?

- Miből következteti ezt? - hökkent meg a rendőrtanácsos, aki egyáltalában titkolni óhajtotta ezt a szándékát a „Három Igaz Ember” előtt.

- Meg fogja lepni önt - tért ki Xxxx a kérdés elől. - Mondja csak, mr Xxxxxxx, amikor ön és Xxxxxx xxx alaposan átkutatták Barberton podgyászát, nem találtak semmit, amiből arra követ- keztethettek volna, hogy Barberton... mondjuk: bocskorvarga vagy esetleg... könyvkötő lehetett?

- Ha jól emlékszem, - felelte Xxxxxxx elgondolkozva - a nővérének egyik levelében szó van bizonyos könyvekről, amelyeket Barberton csinált. Különösebb szerszámot se találtam, csak egy árt, meg valami hosszúkás deszkát, amely tele volt apró szúrásokkal. Ebből mindjárt azt gondoltam, hogy mivel Xxxxxxxxx sokáig csatangolt a vadonban, bizonyára maga varrta és foldozta a bocskorait. De az, hogy esetleg könyvkötő is lehetett, igazán eszembe se jutott.

- Esküdni mernék rá - szólt közbe most Xxxxxxx - hogy Xxxxxxxxx soha életében egyetlen egy könyvet se kötött be. De azért én is azt mondom, mr Xxxxxxx, amit Xxxx, hogy ez a Xxxxxxx Xxx nagyon meg fogja lepni önt.

- Ön tehát ismeri? - kérdezte Meadows gyanakodva.

- Éppen az imént telefonáltam neki - felelte Xxxxxxx xxxxxxxx. - Nagyon kell vigyáznia erre a mr Xxxxx, kedves Meadows. Xxxx úgy lehet, hogy barátunk, a kígyó, őt is halálra marja, ha csak megsejti is, hogy mr Xxx bizalmas ismerőse, sőt barátja volt a boldogult Xxxxxxxxxxxx.

A rendőrtanácsos letette a kését és villáját s félig bosszankodva, félig ingerkedve szólt:

- Szeretném, ha nem titkolóznának ily vérlázító módon. Mi köze ehhez az egész dologhoz a kígyónak, amelyről úgy beszélnek, mintha bármely pillanatban rá tehetnék a kezüket?

- Rá is tehetjük, mihelyt akarjuk - feleltek egyszerre mind a hárman.

- Nos, ki vele hát! - kíváncsiskodott Meadows. - Kicsoda ez a kígyó?

- A „Herr Doktor” - xxxxxxxxxx Xxxxxxxx.

- Xxxxxxxx?!... Xxxx xxxxxxxxx.

- Azt gondoltam, - mondta komolyan - hogy egybevetve a három első gyilkosságot, ön is rájött erre. Emlékezzék csak vissza... Az első áldozat egy tőzsdeügynök volt. Ez a dúsgazdag gentleman néha nagyon is kockázatos vállalatokat finanszirozott. Hat hónappal a halála előtt rengeteg készpénzt vett ki a bankjából. Egészen véletlenül történt, hogy a bank egyik tiszt- viselője, mikor ugyanazon a napon villásreggelizni ment, megpillantotta egy bérautóban az ügynököt és mellette Oberzohnt. Az ügynök nagy kék borítékot adott át a doktornak... és ugyancsak nagy kék borítékban kapta a bankban is a pénzt. Vagyis: az ügynök finanszirozta Oberzohnt s mikor Xxxxxxxx vállalkozása csődöt mondott és a pénz elúszott, az ügynök, egész természetesen, követelte a pénzét. Most már nem bízott Oberzohnban, sőt félt tőle; zsebében hordta a doktor nyugtáját és sohase járt revolver nélkül. Ez a körülmény azonban nem került bele a nyomozási jegyzőkönyvbe, noha ön azért jól tudja, hogy így volt.

Xxxxxxx némán megbiccentette a fejét.

- Az ügynök - folytatta Xxxx - halála napjának reggelén megfenyegette Oberzohnt, hogy nyilvánosan pellengérre állítja azon a meetingen, melyet a Winchester Streetre akart össze- hívni. Mikor aztán ezen az éjszakán hazament a klubjából vagy a színházból, holtan rogyott össze lakásának a küszöbén. De Oberzohn nyugtája nem volt sehol!... Mi következik ebből?

- Nos, halljuk tovább! - unszolta Meadows.

- Egy hirhedt zsaroló, akinek már se pénze, se lakása nem volt, - folytatta Xxxx - elkeseredve kódorgott a Bayswater Roadon, mikor megpillantotta a tőzsdeügynököt, aki autón ment az Orme Placere. Pénzt szimatolt ebből és megszólította az ügynököt. A soffőr látta ezt a talál- kozást, de egy arra tévedt csavargó nemcsak látta, hanem hallotta is azt a beszélgetést, amit a lecsúszott zsaroló folytatott az ügynökkel. Másnap éjjel ez a csavargó Rowton Houseban aludt s egyik cimborájának, akivel együtt ült a börtönben, elmondta, hogy százezer dollárt érő titok van a kezében...

- Az önök nyomozása nyilvánvalóan sokkal részletesebb, mint a miénk! - szólt közbe most Meadows, kényszeredetten mosolyogva.

- Csak kiegészíti az önökét - javította ki Xxxxxxx szavait Xxxxxx. - Xxxxxxx tovább, Xxxx! - biztatta a társát.

- És mi történt a mi rabviselt csavargó barátunkkal? - folytatta Xxxx. - Meglátott valakit az Orme Place-on, akit valószinüleg ismert és nyomon követte hazáig. A következő napokon megfordult több nyilvános telefon-állomáson, de hogy kit és milyen számokat hivott föl, azt nem lehetett kinyomozni. Ellenben az történt, hogy a koldus, nyilvánvalóan telefon-hívásra, megjelent a Hyde-Park egyik magányosabb sarkában, ahol aztán a kígyó kényelmesen halálra marta.

Csönd lett, majd Xxxx tovább beszélt a feszült figyelemben:

- Még egy veszedelem fenyegette a bandát. Az a banktisztviselő, aki látta, hogyan vándorolt a nagy kék boríték az ügynök zsebéből Oberzohnéba, lelkiismeret-furdalástól gyötörve, fölhívta telefonon Oberzohnt, mihelyt az ügynök szörnyű haláláról értesült. Ha jól emlékszik, mr Xxxxxxx, a szakértők megállapították, hogy az ügynök ekkor már a csőd szélén állt. A bank- tisztviselő tudta, hogy hová lett az a nagy összegpénz, melyet az ügynök a bankból kivett, fölhívta hát Oberzohnt telefonon és valószínűleg azt kérdezte tőle, hogy miért nem jelent- kezett, mint az ügynök adósa?... És, amely napon telefonált a „kígyó-embernek”, ugyanaz napon meg is halt.

A rendőrtanácsos néma álmélkodással hallgatta a megdöbbentő eseteket.

- Úgy hangzik, mint a bűnügyi regényekből kiszakított lap - mondta xxxxxxxxxxxxx - bár bizonyos, hogy az esetek összefüggenek.

- Összefüggenek, mert mindegyik eset igaz - szólt közbe Poiccart mély meggyőződéssel. - Ez volt Oberzohn rendszere egész életén át. Vas-logikája van ennek az embernek és nincs a világon logikusabb cselekedet, mint elpusztítani mindazokat, akik fenyegetik az életünket és jólétünket.

Xxxxxxx idegesen tolta félre a tányérját.

- Kérem a bizonyítékokat! - mondta röviden.

- Micsoda bizonyítékokat óhajt, kedves kolléga? - fakadt ki Leon.

- A bizonyíték a kígyó - ütött az asztalra Meadows. - Bizonyítsa be, hogy Xxxxxxxx úgy tudja idomítani a legveszedelmesebb mérges-kígyót, hogy ez, mint ahogy a Barberton-esetben is történt, a rendőr szeme láttára marja halálra áldozatát és a rendőr nem lát semmit... Ha ezt bebizonyítja, akkor mindent elhiszek.

A „Három Igaz Ember” mosolyogva nézett össze.

- Pár nap mulva majd bebizonyítom ezt is - fogadkozott Xxxx. - Az bizonyos, hogy meg- szelidítették a kígyójukat, amely oly gyorsan mozog, hogy emberi szem nem is követheti a

mozgását. Mindig a legveszedelmesebb helyen marja meg az áldozatát és mindig a legkedve- zőbb pillanatban. Tegnap éjjel engem is meg akart marni, de... elhibázott. Ha legközelebb ismét marni fog, esküszöm, hogy akkor se menekül meg... - Félig lehúnyt szempillái alól élesen nézett farkasszemet a rendőrtanácsossal és, lefojtva a hangját, nyomatékkal ismételte: - akkor se menekül meg, ha egyik oldalán ott áll egész Scottland Yard és másik oldalán a hirhedt „Régi Gárda!”

Poiccart hirtelen fölkelt. Éles füle meghallotta, hogy csöngettek az utcai kapun, gyorsan és nesztelenül lesietett hát a lépcsőn.

- Mintha csak ponyvára való rémregényt hallanék! - bosszankodott Xxxxxxx, idegesen vakargatva az állát. - Én csak a könyv borítékját látom, önök pedig már végig olvasták az egészet, A-tól Z-ig... igaz?

Leon némán bólintott.

- Miért nem mondják el hát nekem is?

- Mert féltem az életét - felelte Xxxx xxxxxxxx.

- Mert azt akarom... és ezt akarjuk mind a hárman, hogy a kígyó csak velünk törődjék, csak tőlünk féljen.

E pillanatban Poiccart dugta be fejét az ajtón.

- Szivesen látnák mr Xxxxxx Xxxxxxxxxxx? - kérdezte és hunyorgó szemének villanásai el- árulták, hogy érdemes lesz fogadni a gentlemant.

Néhány másodperc mulva már be is lépett a magas, széles vállú és téglavörös arcú gentleman. Orrcsiptetőt viselt, amely mögött élénken pislogtak derüs, életvidámságtól csillogó szemei. Tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, csak a selyemingére boruló hosszú nyakkendő volt sárga, széles öve pedig skarlát-piros.

Xxxxxx mosollyal állt meg a küszöbön, panamakalapját a hóna alá gyűrve, két keze a nadrág- zsebében.

- Örülök, hogy megismerhetem önöket, öreg fiuk! - köszöntötte mély, szinte dörgő hangon a kis társaságot. - Reménylem, hogy mr Xxxxxxxxx mindent elmondott már rólam... Szegény jó cimborám! Tetőtől talpig becsületes fickó volt; csak egy bogara volt: szerette a titokzatossá- got... A Scotland Yardban azt mondták, hogy itt találom a fődetektivet, Xxxxxxx rendőr- tanácsost...

- Mister - felelte Meadows - az én vagyok.

Washington odanyujtotta hatalmas tenyerét és úgy megszorította Xxxxxxx kezét, hogy becsületére vált volna az óriáskígyónak is.

- Örülök a szerencsének... Én Xxxxxx Xxxxxxxxxx vagyok, a chicagói „Természetrajzi Társaság” elnöke.

- Parancsoljon leülni, mr Washington - mondta Xxxxxxxx és széket tolt alája.

- Csak azt akarom mondani az uraknak, hogy Xxxxxxxxxx meggyilkolták... Kígyó?!... Hallgas- sanak meg, kérem. Én ismerem a kígyókat, velük együtt nőttem fel! A kígyók... az én hóbortom, szenvedélyem! Tisztában vagyok valamennyi fajtájukkal: viperák, áspisok, csörgő- kígyók, mambák, koráll-kígyók, tigrisek, fer de lance... valamennyi épp oly közönséges féreg, mint a legyek, szunyogok, svábbogarak. És kijelenthetem önöknek, öreg fiúk, hogy nincs a föld kerekségén kígyó, amelyik föl tudna mászni a kerítésre és, ha megmarta az áldozatát, el tudna tünni úgy, hogy a figyelő rendőr észre ne vegye!

Diadalmas büszkeséggel nézett végig a négy férfin és fölényes, szinte leckéztető hangon folytatta:

- Szerettem volna idehozni és megmutatni a legveszedelmesebb kígyófajtát, amelyet nemrég kaptam Afrikából. De zsebben hordozni a kígyót, annyi, mintha a milliomos gyémánt- függőket akaszt a fülébe... pusztán csak hivalkodásból, mert megteheti... Xxxxxxxxx azt a derék Xxxxxxxxxx és végtelenül sajnálom, hogy meghalt. De ha bárki azt mondja önöknek, hogy kígyó ölte meg, habozás nélkül verjék be ököllel az orrát és ordítsák a fülébe, hogy hazudik!

- Parancsol kávét? - kérdezte Xxxxxxx és már csöngetett is.

- Minden esetre köszönöm. Sohasem tudtam megszokni azt a lábvizet, amit teának hívnak. Még Angola őserdőiben is...

- Mi dolga volt Angolában? - vágott közbe Xxxx xxxxxxxx.

- Kígyókat gyüjtöttem - volt a válasz. - A chicagói „Természetrajzi Társaság” voltaképpen gazdasági vállalkozás, mely ritka állatokat szállít a múzeumoknak és az állatkerteknek. A

„repülőkígyót” kerestem... noha tudtam, hogy ilyen kígyó nincs, bár a bennszülöttek égre- földre esküdöznek, hogy de bizony van. Szóval ezt nem találtam meg, ellenben találtam egy egészen újfajta, ismeretlen viperát...

Elmondta, hogy ezen a kirándulásán találkozott véletlenül Xxxxxxxxxxxx, nagyon is furcsa körülmények között. Mossamedes határában, amint az őserdő egyik tisztására ért, vagy féltucat félvér portugált talált lobogó tábortűz körül ülve, amint éppen javában pörkölték szegény Barberton talpát.

- Nem tudom, hogy ki volt, mi volt Barberton - folytatta. - Lehet, hogy kincskereső volt... aranyrögöt kutató prospektor... de lehet, hogy gyalog-boltos volt, aki üveggyöngyöket, tükrö- ket, olcsó fejkendőket és más efféle holmit csereberél elefánt-csontért a bennszülöttekkel. Az ilyenek rendesen beházasodnak valami négertörzsbe és teljesen elvesznek a fehér civilizáció szempontjából.

- Nem mondhatna még valamit mr Xxxxxxxxxxxx! - kérdezte Xxxx.

- Sajnos, nem - rázta a fejét Washington: - őt se ismertem jobban, mint például önt... Kiváncsi voltam, hogy miért kínozták... de nem akarta megmondani, hogy hol van...

- Mi... hol van? - csapott le rá Xxxxxxx xxxxxxxx, mire Washington meglepődve felelt:

- Hát az írás, amit ki akartak csikarni tőle. Azt gondoltam, hogy önöknek megmondta. Azt mondta, hogy előbb szegről-végre kinyomoz mindent és akkor kikürtöli. Nekem csak annyit mondott, hogy kis pléhdobozban valami levelet talált...

A négy detektiv csalódottan nézett össze, mialatt Washington tovább beszélt:

- Nem tudok többet, csak azt, hogy levél volt. Hogy ki írta, honnan és miért, vagy hogy mi volt benne: arról soha egy szót se szólt. Eleinte azt gondoltam, hogy valami... izé... szerelmi drámába keveredett... vagy ott hagyta a feleségét és a rokonok bosszút akartak állni rajta. De erről szó se volt. Arra felé különben is sokkal lazábbak az erkölcsök, mint hogy számadásra vonják a férfit, aki ott hagyja a feleségét... Persze, önök most csodálkoznak azon, hogy miért jöttem hát ide Amerikából, ha semmit se tudok? - Fölkapta a forró fekete-kávés csészét és egy hajtásra lenyelte, ami benne volt. - Ez igazán nagyszerű volt! - mondta. - Ez az első, tisztes- séges feketekávé, amióta hazulról elkerültem.

Élénk-színű, széles selyem-zsebkendőjével megtörölte a száját és a dologra tért.

- Azért jöttem ide, uraim, mert szent meggyőződésem, hogy hasznára lehetek mindenkinek, aki kígyóvadászattal foglalkozik ebben a kis faluban.

- Ez a foglalkozás nagyon veszedelmes, igaz? - kérdezte Xxxxxxx xxxxxxxxx.

- Önnek igen - bólintott Washington - de nekem nem. Engem nem bánt a kígyóméreg. Semmi hatása sincs rám.

Fölgyűrte az ingujját és megmutatta a karját, hogy tele van rég beforradt kígyómarásokkal.

- Kígyók - mondta röviden. - Ez itt a pápaszemes kígyó - mutatta büszkén. - Mikor ez a kígyó megmart, a Tanganyika-tó partján, Afrikában, a négerek rögtön megugrottak és megosztoztak minden podgyászomon, mert azt hitték, hogy félórán belül elpusztulok. Pedig kutya-bajom se lett.

- De csak lázas volt és súlyosan megbetegedett? - kérdezte Gonsalez.

- Szó sincs róla - rázta a fejét Washington. - Még annyira se fájt, mintha méh csípett volna meg. Vannak emberek, akik kanállal eszik az arzént, mások pedig elbírnak annyi morfiumot, amennyivel fél-tartomány lakosságát is ki lehetne irtani. Én meg viszont nevetve állok szembe a leggyilkosabb mérges-kígyóval is, mert tudom, hogy nem fog rajtam a marása; hiszen már ötéves koromban is tudtam, hogy nekem nem árt a kígyómarás. Akkor estem át a tűzpróbán.

Közelebb hajolt a három férfihez és derüs, mosolygó arca elkomolyodott.

- Én vagyok az - mondta xxxxxx - akire önöknek szükségük van.

- Valóban azt hiszem, hogy ön az - felelte Xxxxxxx éppen oly komolyan.

- Mert az a titokzatos kígyó még nem hagyja abba a gyilkolást - folytatta Washington. - Meg kell tehát találnom, hogy elbánhassak vele. Továbbá rehabilitálni kívánom a kígyókat is. Xxxx aki azt mondja, hogy a kígyók természettől fogva gonoszak, az nem ismeri őket. A kígyók félénk, csöndes, tisztelet-tudó állatok és sohase kötnek bele senkibe. A kígyó, ha ember közeledik feléje, nyomban kereket old és siet haza. Ha a kígyó-mama sétálgat a családjával, természetesen izgatott és aggódik, hogy rátipornak valamelyik magzatára; de ha időt enge- dünk neki, hogy elvonuljon, azonnal félre áll az útból és menekül az otthonába.

Xxxx xxxxxxxxxxxxx nézett az amerikaira és mélabúsan szólalt meg:

- Minden esetre érdekes, hogy egy hét mulva talán ön lesz közülünk az egyetlen, aki életben marad!

Medows, aki pedig nem szokott megijedni a saját árnyékától, önkéntelenül megrezzent és hideg veriték gyöngyözött a homlokán.

XIII. FEJEZET.

Xxxxxxxxx hazamegy.

Mikor Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx másnap reggel fölébredt, a feje oly nehéz volt, hogy mozdítani is alig bírta. Félig álomban, félig már ébren, rendezni akarta gondolatait, de agyában még mindig egymást kergették a zavaros emlékek és elmosódott viziók. Ahogy tekintete az ablakra esett, nagyon ismerősnek találta az öreg tölgyfát, melynek dús koronája, mint sötét árnyék feküdt rá az ablakra és ekkor, a kíváncsiságtól hajtva, összeszedte minden energiáját. Hirtelen felkönyökölt az ágyban és - álmélkodva látta, hogy tulajdon kicsiny háló-szobájában van.

Xxxxxx volt tehát, a Heavytree-farmon... Itt álmodta volna hát azt a különös, borzalmas álmot?... A tojásfejű öreg embert, a villás-reggelit a Xxxxxxx, a laboratóriumot, a Művész-bált és xxxx Xxxxxxxxx, akivel táncolt... És mi történt aztán? Még csak a keserű orangeadera emlé- kezett - aztán megszünt minden és most megint itthon van. - De hogyan került haza?...

Ismét körülnézett a kis szobában, mintha nem akart volna hinni a szemeinek. Kínozta ez a bizonytalanság, amelyről kezdte hinni, hogy szintén csak lidércnyomásos álom, amikor az ajtó nesztelenül kinyilt és Xxxx néni kandikált be rajta aggodalmas arccal.

- Halló, Alma! - kiáltott föl Xxxxxxxxx rekedten és maga is megrezzent tulajdon fa-hangjától: - Borzasztóan furcsa álmom volt!

Xxxx összeszorította vékony ajkait és nem felelt. Némán tette le a tálcát a reggelivel az ágy mellett álló éjjeli szekrényre.

- Azt hiszem, arról a különös hirdetésről álmodtam, amelyet együtt olvastunk, tudod? - S aztán, hirtelen megrázkódva, elfulladt hangon kérdezte: - De hogyan kerültem haza?

- Autóban hoztak haza - felelte Alma. - Az ápolónő most lent van az ebédlőben és reggelizik. Xxxxxx, derék asszony: ő is gyüjti és könyvbe ragasztja az ujságból kivágott bűneseteket.

- Miféle ápolónő! - álmélkodott Xxxxxxxxx.

- Veled jött az is, amikor ma hajnalban, három órakor meghoztak téged autón... És még két férfi is. Az egyik leszállt a soffőr mellől és kopogott az ajtón. Mondhatom, hogy halálra rémültem, mert már egész délután gyötört az izgalom, mióta megkaptam a sürgönyödet, hogy ne menjek utánad Londonba.

- De hiszen én nem ezt sürgönyöztem! - fakadt ki Mirabelle.

- Mikor kinyitottam az ajtót, - folytatta Alma néni, ügyet se vetve Xxxxxxxxx közbeszólására - az a gentleman, aki kopogott az ajtón, nagyon udvariasan és kedvesen mondta, hogy te hirtelen rosszul lettél Londonban és az ápolónő haza hozott. Erre a két gentleman meg az ápolónő, ölbe fogva téged, fölvittek az emeletre és ágyba fektettek. Az ápolónő meg én aztán levetkőztettünk. Oly mélyen aludtál, hogy hiába költögettelek. És félrebeszéltél álmodban... valami orangeaderól.

- Emlékszem! - kiáltott föl Xxxxxxxxx, elfintorítva az arcát. - Borzasztóan keserű volt és lord Xxxxxxxx odakínálta a magáét. De, hogy aztán... mi történt, igazán nem tudom! Nem emlék- szem semmire.

- Mr Xxxxxxxx fogadta meg az autót és ő szerezte az ápolónőt is - magyarázta Xxxx xxxx.

- Gonsalez! - álmélkodott Xxxxxxxxx. - Talán csak nem az a Gonsalez... a „Négy Igaz Ember” egyike, akikkel oly nagyon szerettem volna találkozni?!

- Egészen bizonyos, hogy ő volt: az igazi Gonsalez - felelte Xxxx néni - és nem is csináltak belőle titkot. Különben beszélhetsz azzal a két gentlemannel, akik haza hoztak... azaz csak az egyikkel, aki pipázgatva sétál a fasorban. A másikat nem látom; lehet, hogy már visszament Londonba.

Xxxxxxxxx kiszállt az ágyból. A lábai összecsuklottak alatta, de azért mégis odatámolygott az ablakhoz és kinézett a virágdíszes, tarka kertbe. Szobájába beáradt a balzsamos, langyos levegő, amit tele tüdővel szítt a még mindig bágyadt leány s aztán sóhajtva fordult hátra Almához.

- Nem tudom, hogyan és miért történt, Xxxx, de esküszöm, hogy örülök, hogy megint itthon vagyok! Oh, az az utálatos Oberzohn!... A Ritz-Carltonban villás-reggeliztünk... de soha, soha többé nem akarom látni azt az éttermet, se a Művész-bál helyét, se Chester Squaret, se egész Londont... csak itthon maradhassak a régi, kedves Heavytree-farmon!

Xxxxxxx Xxxx kezéből a gőzölgő teát, mohón, szinte egy hajtásra itta meg és lihegve adta vissza a csészét, mert kifáradt.

- Nagyszerű volt, Alma! Soha nem esett még ilyen jól a tea, mint most!... De egyre Gonsalez jár az eszemben és szeretném, ha itt lenne.

- Nem értem, hogyan érdekelhet téged ez az ember - zsörtölődött Xxxx - xxx, mit tudom én, hány gyilkosságot követett el?

- Ugyan ne légy ilyen elfogult, Xxxx - xxxxxxxxx a leány. - Az „Igaz Emberek” sohse gyilkoltak, mint ahogy az esküdtszék és a birák se gyilkosok.

A szoba még mindig forgott körülötte s már éppen vissza akart feküdni az ágyba, mikor Xxxx figyelmeztette:

- Egy gentleman vár téged a szalonban. Már jó két órája ül ott egyedül.

- Mondd meg neki, hogy félóra mulva lent leszek - szólt Xxxxxxxxx xxxxxxxx. - De kicsoda ez a gentleman?

- Sohase hallottam eddig a nevét, de meglátszik rajta, hogy tetőtől talpig korrekt gentleman - hangzott a válasz. - Először be se akarták ereszteni.

- Kik nem akarták!

- Hát azok az urak, akik ma éjjel hazahoztak. Xxxxxxxxx meghökkenve bámult Almára.

- Szóval... őrzik a házunkat?

- Legalább is ez a látszata! - fakadt ki Alma, nekikeseredve. - Hogy miért és milyen jogon avatkoznak a dolgainkba, azt se tudom... Végül mégis bebocsátották azt az urat. Mr Xxxxxxx Xxx a neve.

- Sohase hallottam róla - mondta Xxxxxxxxx a homlokát ráncolva. Xxxx az ablakhoz ment és a fasor felé mutatott.

- Ott áll az autója.

Hatalmas Rolls Royce-kocsi volt és szürkéllett a portól. A soffőr éppen beszélgetett valakivel, aki pipázott, amiből Xxxxxxxxx azt következtette, hogy bizonyára ez lesz az ő egyik őrzője.

Xxxxxxx megfürdött és, az ápolónőre támaszkodva, roskadozó lábakkal ment le a földszintre. A hallban még megállította Alma.

- Azt mondja, hogy négy szem közt akar beszélni veled - suttogta, tragikusan hadonászva. - Nem tudom, hogy megengedjem-e, mert úgy érzem, hogy veszedelem lóg a levegőben. Ezek a gyanus fickók, akik a ház körül őgyelegnek, egyáltalában nem tetszenek nekem.

Mirabelle mosolyogva vont vállat és benyitott a szalonba. A férfi, aki merev tartással ült az egyik ablakmélyedésben, fölállt az ajtónyitás hallatára. Magas, de hajlott termete volt, arcát mély ráncok barázdálták. A szemeit nem láthatta Xxxxxxxxx, mert nagy, sötétzöld-üveges pápaszemet viselt s ezek a zöld szemek most a közelgő leány felé fordultak.

- Miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx? - kérdezte halkan, udvarias hangon. Xxxxxxx és minden mozdu- latán meglátszott a jól nevelt gentleman.

Xxxxxxxxxxx a kezét és Xxxxxxxxx gyöngéden megszorította.

- Parancsoljon leülni, kérem - mondta Xxxxxxxxx, látva, hogy a férfi még mindig mozdulat- lanul áll a helyén, amikor ő már régen ült.

- Köszönöm - mondta a férfi és tapogatózva keresett helyet az alacsony chaise-longue-on, térdei közé szorítva az esernyőjét, melyet még ide, a szalonba is behozott magával. - Attól félek, miss Xxxxxxxxx, hogy terhére leszek a látogatásommal - mondta aztán. - Nem hallotta, kérem, véletlenül mr Xxxxxxxxx nevét?

- Xxxxxxxxx? - vonta össze szemöldökeit a leány elgondolkozva. - Úgy rémlik, hogy valóban hallottam már ezt a nevet.

- Tegnap gyilkolták meg a Themze rakodópartján.

Most már minden eszébe jutott Xxxxxxxxxxxx. Iszonyodva kérdezte:

- Akit a kígyó mart halálra?!...

- Az - bólintott a férfi. - Engem lelkem mélyéig megrendített, mert évekig a barátom volt és éppen végzetes halála napján akartam meglátogatni a fogadóban... - Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül kérdezte: - Ugy-e, miss Xxxxxxxxx, az ön apja tudós volt?

- Igen, uram, csillagász volt és szaktekintély a meteor-elméletekben.

- Úgy van, miss. Ezt tudtam róla én is. Nemrég föl is olvastattam a könyvét. Ha jól emlék- szem, Afrikában is töltött pár évet?

- Sőt ott is halt meg - felelte miss Leicester sóhajtva. - Három évig tanulmányozta a csillag- hullást Angolában. Bizonyára ön is tudja, hogy abban az országban ér földet a legtöbb meteor. Apámnak az volt az elmélete, hogy a gigászi vaskő-hegyek vonzzák oda a meteorokat és kis csillag-vizsgálót építtetett az ország belsejében, hogy a hely színén tanulmányozhassa ezt a jelenséget... - Mirabelle ajkai remegtek kissé, amint még hozzátette: - Valami bennszülött- lázadásban ölték meg.

- Nem tudná megmondani, hogy Angolának melyik vidékén állt ez a csillag-vizsgáló?

- Bizony nem tudom - rázta a fejét Xxxxxxxxx. - Sohase voltam Afrikában... de Alma néném talán tudja.

Kiment, hogy megkeresse Xxxxx, aki halkan beszélgetett a pipás emberrel a folyosón. A pipás rögtön elsomfordált, mihelyt Mirabellet megpillantotta.

- Mondd csak, Alma - kérdezte Mirabelle - nem tudnád megmondani, hogy Angolának melyik vidékén kutatott az édesapám?

Fejből Xxxx se tudta ezt, de hamarosan kikereste megbecsülhetetlen jegyzőkönyveiből azt, amelyikben az erre vonatkozó részletek voltak.

- Ebben minden megvan – mondta, letéve a füzetet Xxxxxxxxx elé a hall asztalára.

- Nem olvasnád föl? - kérte Xxxxxxxxx.

És Xxxx fölolvasta a három rövidke hírt, amelyek arról szóltak, hogy Xxxxxxxxx professzor Bishakában telepedett le, a csillaghullás tanulmányozására.

- Valóban ez az: Bishaka - ismételte élénken a férfi, mikor Xxxxxxxxx elmondta neki, amit Xxxxxxx hallott. - És mr Xxxxxxxxx nem látogatta meg önt?

- Engem? - ütődött meg a leány. - Nem... És miért is látogatott volna meg?

A férfi nem felelt és mozdulatlanul ült a helyén, mintha azon tünődnék, hogy mondjon-e még többet is. Aztán habozva kérdezte:

- Mondja, kérem... egészen bizonyos abban, hogy senkitől se kapott valami okmányt... való- színűleg portugál nyelvű, hivatalos írást, amely... amely esetleg Bishakára vonatkozik?

Xxxxxxxxx némán rázta a fejét és a férfi, mintha nem látta volna ezt a mozdulatot, megismételte a kérdést.

- Nem, kérem, szó sincs róla - mondta most a leány. - Nagyon kevés levelet kapunk és lehetetlen, hogy ne emlékezném reá, ha ilyen fontos írás érkezett volna.

A férfi megint tünődött pár percig.

- Szóval nem kapott semmiféle okmányt? - kérdezte aztán. - Se portugál, se angol nyelven?... De az édesapja csak írt leveleket Angolából?

- Óh, hogyne!... De ezekben csak egyetlen egyszer volt szó Bishakáról. Mindössze annyi, hogy érdekes tapasztalatokra jutott a vidéken, amelyeknek esetleg nagy hasznát veheti. De nagyon aggódik ideiglenes kunyhói miatt, melyeket nagy területen szétszórva építtetett, hogy az égboltnak mennél nagyobb részét tarthassa megfigyelés alatt. Mert a kóborló bányabetyá- rok többször feltörték a kunyhóit és elhordtak belőlük mindent, ami elhordható.

- Ah, csakugyan ezt írta? - kiáltott föl a férfi kissé izgatottan. - Hát ez nagyon sok dolgot meg- magyaráz.

Xxxxxxxxx önkénytelenül elnevette magát.

- Nekem ugyan semmit se magyaráz meg, mr Xxx - mondta őszintén. Majd komolyabb hangon folytatta: - Mr Xxxxxxxxx talán Angolából jött?

- Úgy van, miss - felelte mr Xxx, meghalkítva a hangját. - Barberton valóban Angolából jött... Szeretném megmondani önnek - itt habozva szünetet tartott - de őszintén megvallom: félek.

- Xxx xxxxxxxxxx?... Mit és miért! Mr Lee csöndesen csóválta a fejét.

- Oly sok rémes dolog történt legutóbb szegény Xxxxxxxxxxxx és másokkal is, hogy, úgy látszik, veszedelemmel jár, amit tudok. Bár hinni merném, hogy önre nem hoz veszedelmet - tette hozzá gyöngéden - akkor mindent megmondhatnék és nagy aggodalmaktól szabadulnék.

- Lassan, nehézkesen állt föl. - Egyelőre azt hiszem, hogy legokosabb lesz, ha beszélek az ügyvédemmel. Nem volt okos dolog, hogy már eddig is titkolóztam előtte. Pedig ő az egyet- len ember, akire rábízhatom, hogy kutassa föl azt a bizonyos okmányt.

Xxxxxxxxx tanácstalanul nézett különös látogatójára, mert semmit se értett ebből a zavart beszédből.

- S miért ne nézhetne önmaga ez után az okmány után? - kérdezte mosolyogva.

- Sajnos, én nem tehetem - felelte mr Xxx egyszerű, szinte gyermekes naivsággal. - Nem nézhetek utána, mert... vak vagyok.

- Vak?! - riadt meg Xxxxxxxxx rekedten és mr Xxx csöndesen fölnevetett.

- Ugy-e, nem igen látszik meg rajtam, hogy vak vagyok? Keresztül tudok menni akármilyen szobán és nem botlom bele a bútorokba. Csak olvasni nem tudok... nyomtatott könyvet vagy újságot. De nagyszerűen olvasom a Braille-ábécét. Szegény Barberton tanított meg rá. Mert tanító volt a vakok intézetében Brightlingsea mellett - magyarázta. - Nem volt nagyon művelt, de bámulatos gyorsan tudott írni a Braille-módszerrel. Évekig leveleztünk ilyen írással és Xxxxxxxxx majdnem oly gyorsan írt ilyen írással, mint más tollal és tintával...

Xxxxxxxxx szíve hirtelen megtelt mélységes szánalommal: oly kedves, közvetlen volt ez a mr Xxx s egyúttal oly büszke arra, hogy vak létére is megállja a helyét, hogy Xxxxxxxxx őszinte csodálattal nézett rá.

- Szeretnék többet is mondani - szólalt meg ismét mr Xxx, búcsúzásra nyujtva a kezét. - Lehet, hogy holnap hosszú levelet diktálok vagy iratok az ügyvédemmel és ebből mindent meg- tudhat. Egyelőre azonban meg akarok bizonyosodni arról, hogy mi igaz a dologból. Mert nem szeretnék hiú reményeket vagy alaptalan aggodalmakat ébreszteni Önben... Xxxxx, kérem, valami mr Xxxxxxxxx?

- Személyesen nem ismerem - felelte Xxxxxxxxx xxxxxxx. - Mr Xxxxxx Xxxxxxxxx gondolja, úgy-e!

A vak ember szótlanul bólintott.

- Találkozott vele? - kérdezte Xxxxxxxxx élénken. - És mr Xxxxxxxxxxx, a franciával?

- Nem, nem mr Xxxxxxxx-ral. Xxxxxxx hívott föl telefonon kora reggel. Úgy látszik, jól tudta, milyen szoros barátságban voltam szegény Barbertonnal. És azt is tudta, hogy vak vagyok... Nagyon kiváló ember, roppant előzékeny és udvarias. Tőle tudtam meg az ön címét is... Talán, - tette hozzá tünődve - talán jobb lenne, ha előbb vele beszélnék, igaz?

- Bizonyára ez lenne a legjobb! - kiáltott föl Xxxxxxxxx lelkesülten. - Csodálatos emberek ezek. Hiszen már hallott róluk, mr Xxx... A „Négy Igaz Ember”-ről!

- Látom, hogy ön is nagy tisztelőjük - mosolygott mr Xxx. - Óh, hogyne hallottam volna róluk! Ők azok, akik sok évvel ezelőtt arra vállalkoztak, hogy kiegészítik, azaz pótolják az igazságszolgáltatás mulasztásait, mikor a törvény, döntő bizonyítékok hiányában, nem sujthat le a bűnösökre... Érdekes - tette hozzá elrévedezve - hogy nem csatlakoztam hozzájuk...

Lassan indult kifelé a szalonból és Xxxxxxxxx végigkísérte a folyosón, aztán a kerten, de a vak ember nem engedte meg neki, hogy karon fogja. Ösztönös biztonsággal ment a kerti ösvényen, meg-megállva, hogy tele tüdővel szívja a balzsamos virág-illatot. Nagy limousine-kocsija ott várta a kertajtó előtt és mihelyt mr Xxx beleült, a soffőr azonnal indított. Xxxxxxxxx pedig ön- kéntelenül búcsút intett a kezével, megfeledkezve arról, hogy a vak ember nem láthatja ezt...

Igy tünt el mr Xxxxxxx Xxx a fiatal leány szemei elől - és kis híja, hogy az életből is el nem tünt örökre, mert mr Xxxxxxxx elhatározta, hogy a vak Xxxxxxx Xxx napjai meg vannak számlálva. Csak az volt a szerencse, hogy a „Három Igaz Ember” is ugyanígy határozott mr Xxxxxxxx napjai felől, csak még arról nem döntöttek: hogyan tegyék el láb alól. Erre vonatkozólag Xxxx Xxxxxxxxxxx nagyon érdekes és eredeti ötletei voltak.

XIV. FEJEZET.

A gyalog-boltos.

A pipás-ember alig tíz lépésnyire állt Xxxxxxxxxxxx és a leány éppen megfordult, hogy vissza- menjen a házba, mikor eszébe jutott Xxxx néni méltatlankodása, hogy „rendőri felügyelet alatt” vannak.

- Ön egész nap itt fog ácsorogni? - kérdezte hirtelen a pipástól.

- Csak estig, miss. Akkor Gloucesterből kapunk fölváltást. Mi ugyanis Londonból jöttünk és ma éjjel vissza is megyünk oda az ápolónővel, ha ugyan önnek már nincs szüksége rá.

- És ki rendelte ide önöket! - kérdezte Xxxxxxxxx.

- Mr Xxxxxxxx. Ugy gondolta, hogy jó lesz vigyázni a házra.

- Vigyázni?... Mire és miért?

A pipás-ember elvigyorogta magát.

- Én már évek óta ismerem mr Xxxxxxxxx - mondta. - Nyugalmazott rendőr-őrmester vagyok és még jól emlékszem arra az időre, amikor odaadtam volna egy havi fizetésemet, ha nyakon csíphettem volna őt... De, amióta az ő szolgálatában vagyok, sohase kérdeztem tőle, hogy mit miért csinál. Mert mindig nagyon alapos oka van arra, amit csinál.

Xxxxxxxxx mélyen elgondolkozva sétált vissza a házba. Szerencsére Xxxx néni nem volt kiváncsi és nem zaklatta kérdésekkel; nyugodtan leült hát a szalonban, hogy végiggondolja és egybekapcsolja a tegnapi viharos nap eseményeit.

Mivel sohase szokott ábrándozni és már iskolásleány korától fogva mindig és mindenben a logikát kereste, hamarosan rájött, hogy azt a bizonyos csalogató hirdetést egyedül az ő számára tették közzé. Ez volt az első következtetése. Csalétek volt a hirdetés, hogy annak révén Oberzohn hatalmába kerüljön. És most eszébe jutott, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor Xxxxxxxx irodájába belépett, egészen a végzetes orangeade-epizódig, egyetlen egy pillanatra se volt szabad. Xxxxxxx elvitte villás-reggelizni és megint hazavitte az irodába; aztán megjelent Xxxx Xxxxxx és elcipelte a Chester Square-ra, ahol megint nem volt egyedül. Végül pedig elment a Művész-bálba, ahol ismét csak felügyelet alatt volt...

Homályosan visszaemlékezett, hogy a Művész-bál helyiségének kis halljában - ahová lord Xxxxxxxx kivezette - spanyol köpönyegben ácsorgott valaki a hátsó utcára nyíló ajtóküszöbön.

- Xxxxx Xxxxxxxx?... Xxxxxxxxxxxx úgy rémlett, hogy igen. - De miért állt ott őrt Xxxxxxxx és kire vigyázott?... Most már értette: ő forgott veszedelemben, sőt veszedelemben forog még mostan is... Csak az nem fért a fejébe, mert ez valóban rejtélyes is volt, hogy miért törődnek vele, a senkivel, ezek a hatalmas emberek?

Xxxxxxxxx végzetes halála valami titokzatos módon összekapcsolódott Xxxxxxxxx agyában az álláskínáló hirdetéssel és azzal a figyelmes féltékenységgel, amellyel Xxxxxxxx és a társai őrizték őt. - Ki volt xxxx Xxxxxxxx?... Xxxxxxxxx visszaemlékezett a különös lord németes kiejtésére, meg ahogy összeütötte a bokáit és mereven meghajolt... Ez is egyik őrzője volt és egészen bizonyos, hogy ő kevert bódító szert az orangeadeba... Mikor most erre gondolt, hideg borzongás rázta meg Xxxxxxxxxx: - Mi történhetett volna, ha Gonsalez véletlenül nincsen itt? És hol lenne ő most - ha ugyan még élne egyáltalában?!

Az ablakhoz ment és kinézett rajta. S ahogy meglátta a két beszélgető embert a kertajtó előtt, végtelen nyugalom szállt a szívébe és minden aggodalmától megkönnyebbült. Egyuttal izgatta és megdobogtatta szívét a gondolat, hogy annak a titokzatos és hatalmas szervezetnek - a

„Három Igaz Ember”-nek - az oltalmában van. Nincs hát mitől félnie többé!

Bement a boltíves konyhába, melynek asztalán egymás hegyén-hátán hevertek Alma néni nagy könyvei, tele az ujságokból kivágott bűnügyi főtárgyalásokkal és nyomozásokkal. Ezekben a könyvekben olvasta Xxxxxxxxx a „Négy Igaz Ember” történetét, viselt dolgaikat, még pedig szigorú időrendben, egyik esetet a másik után, mert Xxxx néni nagy gonddal ügyelt a „történeti hűségre és az eseményeknek pontos egymásutánjá”-ra. Csak egyetlen egy nagy szenzáció hiányzott a gyüjteményből és Xxxx néni éppen azt magyarázgatta az ápoló- nőnek, hogy miért hagyta ki könyveiből ezt a szenzációt.

- A „kígyó” nincsen a könyvekben - rázta a fejét. - Szándékosan mellőztem ezeket a borzal- mas eseteket, mert borzadok a förtelmes kígyónak még a gondolatától is. Ezért még csak el se olvastam a róla szóló cikkeket.

- Nekem pedig megvan minden egyes sor, amit róla írtak! - jelentette ki lelkesülten az ápolónő. - Az öcsém riportere a „Megaphon”-nak s azt mondja, hogy az utolsó tíz esztendő hírszolgálatának ez a legkiadósabb és legizgatóbb szenzációja.

Xxxxxxxxx azzal vetett véget az érdekes, de hátborzongató visszaemlékezéseknek, hogy a villás-reggeli felől érdeklődött. Most már nem fájt a feje és megjött az étvágya.

A ház fő-ajtaja tárva-nyitva állt s Xxxxxxxxx, ahogy visszament a hallon, hangos szóváltásra lett figyelmes. A kertajtó előtt most hárman álltak: a két őr, aki élénken civakodott egy szurtos gyalog-boltossal. Középkorú férfi volt ez, gondozatlan, őszülő szakállal, szinte bokáig érő, hosszú köpönyegben; nyakában lógott a boltja: a szokásos faládikó, tele olcsó szagos- szappannal, cipőzsinórral, ing-gombokkal, lakkozott övekkel és más egyéb, falun kelendő holmival.

- Mondtam már, hogy álljon odébb - mondta éppen a pipás-ember - mert ide ugyan be nem megy, ha megfeszül is.

- Évek óta járok már ebbe a házba - fortyant föl a gyalog-boltos. - Mit állja hát el az utamat? Rendőr maga, vagy micsoda, hogy így erőszakoskodik?

- Akár rendőr vagyok, akár utcaseprő - felelte a pipás türelmesen - mondtam már hogy semmi keresnivalója nincs a házban. Szedje hát a sátorfáját, míg jó dolga van, hallja!

A gyalog-boltos most megpillantotta Xxxxxxxxxx, aki előre jött a küszöbre. Xxxxxxxxxx emelte meg a kalapját és régi ismerősként üdvözölte a fiatal leányt. Ez azonban idegenkedve nézett rá: életében most látta először. Xxxx néni, aki szintén kijött a házból, ugyancsak nem emlé- kezett rá, hogy valaha is látta volna.

- Ez bizony idegen a vidékünkön - mondta - de Gloucesterben minden nap új meg új arcok bukkannak föl. És mit árul ez az ember?

Lement a kertbe s ahogy közeledett a három férfihoz, a gyalog-boltos arcáról lassanként eltünt a mosolygás.

- Sok szép holmit hoztam, amelyeket szeretnék megmutatni a fiatal xxxxxxx, anyóka - mondta kedélyeskedve.

- Nem „anyóka” vagyok, hanem lady, a ház úrnője - méltatlankodott Xxxx néni, megsértődve.

- És mióta csavarog maga itt a környéken, mert én csak most látom itt először?!

A gyalog-boltos morgott valamit a szakállába és meg se mutatva, hogy mit árul, dohogva indult el a poros országúton, melynek első kanyarulata mögött csakhamar eltünt. Ez az országút derékszögben fordult el a kis farm határánál, amelyen túl többezer holdas birtok volt. A ház mögött sövény-kerítés választotta el a farm kertjét az országúttól.

- Szíves engedelmével, asszonyom - szólt most a pipás ember társa.

Besurrant a kertbe, bezárta maga mögött az ajtót és, megkerülve a házat, a baromfi-udvarba ért. Leguggolt az egyik vastag-törzsű almafa mögé és türelmesen várakozott. Nem sokáig kellett várnia: pár perc mulva megjelent a gyalog-boltos feje a sövény mögött, az országúton. Óvatosan leskelődött s úgy látszik, észrevette az almafa mögött guggoló embert, mert hirtelen ledobta nyakából a boltját és korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt át az országúton, amelyen túl magányos kis félszer állt. Belökte ennek az ajtaját és eltünt a belsejében.

Xxxxxxx a másik őr is odaballagott a pipás emberhez, aki, rövid tanácskozás után, visszament ismét a farm elé, míg társa átment az országúton a rétre és egyenesen a magányos félszer felé tartott. Óvatosan megkerülte a deszka-bódét s mikor látta, hogy a túlsó felén nincsen kijárata, visszament az ajtajához és belökte.

- Gyere ki, cimbora! - kiáltott be harsányan.

De a félszer üres volt. Egyik sarkában nagy halom széna hevert, meg néhány eltört kerekű szekér, amelynek bognárra lett volna szüksége. A másik sarokban létra állt, neki támasztva a padlásra vezető csapó-ajtónak, amely nyitva volt.

Az őr, némi habozás után, óvatosan kezdett fölfelé mászni a létrán. Egyszerre aztán, mikor a feje elérte a csapó-ajtó színvonalát, élesen csattant füleibe a padlás sötétjéből a fenyegetés:

- Föl a kezekkel, vagy lövök!...

S az őr káprázó szemei előtt megcsillant a homlokának szögezett revolver acélcsöve.

- Gyere le, fickó! - dadogta riadtan az őr.

- Föl a kezekkel! - sziszegte hörögve a gyalogboltos - vagy a halál fia vagy!

Az őr érezte, hogy a fenyegetés komoly. Xxxxxxxxxxx hát mindkét kezét s magában átkozta az ostobaságát, hogy egyedül jött ide.

- Most pedig gyere föl! - parancsolta neki a gyalog-boltos.

Mivel fogózkodni nem tudott, az őr csak lassan, ingadozva lépett följebb s mikor féltestével már benne volt a csapó-ajtó nyílásában, ismét rászólt a gyalogboltos:

- Nyujtsd ki a kezeidet!...

Két halk csettenés hallatszott egymásután - s az őrnek a kezei meg voltak bilincselve. A gyalog-boltos most gyorsan, szakavatott kézzel megmotozta az őrt és gúnyos vigyorgással sziszegte:

- Persze, a revolver készenlétben volt, mi? - Zsebre dugta az elvett fegyvert és rárivallt a megbilincselt őrre: - Gyere föl egészen és ülj le!

Pár másodperc alatt guzsba kötötte a megbilincselt őrt és betömte a száját. Aztán négykézláb a padlás deszka-falához mászott és kifelé leskelődött a hasadékokon. De nem a farm felé leske- lődött, hanem az országút másik felén húzódó sövénykerítést nézte... Két ember lappangott a sövény mögött s a gyalog-boltos elégedetten dörmögött. Gyorsan lement a létrán, amelyet elhúzott a csapó-ajtótól és a földre fektetett. Aztán kiment a félszer elé és halkan füttyentett...

A pipás ember ezalatt visszaballagott a kertbe s elmenvén a konyha előtt, megpróbálta, hogy a vastag vasreteszek jól zárják-e a konyha-ajtót... Ebben a pillanatban jött arra Xxxxxxxxx a hall- ból.

- Valami baj van talán? - kérdezte szorongva.

- Nem tudom, miss - felelte az őr és megnézte az ablakokat; valamennyit erős vasrács védte. - Az a gyalog-boltos épp az imént bujt el a túlsó félszerbe; a társam most néz utána, hogy mit csinál ott.

Xxxxxxxxx nyomon követte a pipás embert, aki most kifelé indult. A hallban azonban, mintha mást gondolt volna, hirtelen megállt, benyúlt a hátsó zsebébe s hatalmas browningot húzva elő, odatartotta a megrémült leány elé.

- Tud-e revolverrel bánni, miss? - kérdezte komolyan.

Meglepetésében nem tudott felelni a leány, csak igenlően bólintott és némán figyelte az őrt, aki megigazította a revolver biztosító csapját.

- Szeretném, ha minden oldalról biztosítva lennék - mondta - s azért is adom át ezt a fegyvert.

Szétnézett s megpillantotta a falra akasztott revolvert. Xxxxxxx, gondosan megvizsgálta és elégedetten bólintott.

- Van hozzá töltés is? - kérdezte.

Mirabelle kihúzta a szekrény legfelső fiókját és egész skatulya töltést vett elő.

- Ennek még hasznát vehetjük - mondta az őr.

- De, kérem, mr...

- Digby - bólintott az őr: - ez a nevem.

- Ön bizonyára túloz, mr Xxxxx - aggódott Xxxxxxxxx. - Nem hiszem ugyan, hogy ok nélkül akarna megijeszteni, de... mondja meg, kérem, őszintén: valóban azt hiszi, hogy veszedelem fenyeget bennünket?

- Nem tudom, miss - csóválta a fejét Digby. - De valami furcsa előérzet bánt... már egész délelőtt egyre izgatott. Milyen messzire van ide az első, a legközelebbi ház?

- Nem egészen fél-mérföldnyire.

- Van a házban telefon? Mirabelle bólintott.

- Lehet, hogy képzelődöm - korholta Digby önmagát. - Most kimegyek az országútra és szétnézek a ház körül. Szeretném, ha már visszajött volna a társam - tette hozzá idegesen.

Lassan végigment a kerti ösvényen és rákönyökölt a kerítésre. Pár pillanat mulva hallotta, hogy zakatolva közeleg az országúton valami öreg autó. Köhögött, puffogott, csörömpölt a ki- érdemesült tragacs és nemsokára elő is tünt a kanyarulat mögül. Özönvíz előtti teher-autónak látszott s ahogy közeledett, egyre lassabban, akadozva berregett a motorja s pont a kertajtóval szemben, hirtelen zökkenéssel megállt. A soffőr káromkodva kászolódott le a kerék mellől, fölemelte a benzin-tartó födelét, próbálta megkurblizni a motort, de az autó meg se mozdult. A soffőr most még jobban káromkodott, kinyitotta a szerszám-ládát és addig turkált benne, míg megtalálta, amit keresett. Hosszú feszítő-vasat húzott ki belőle és az autó alá bújva, pár pillanatig kopácsolt, zörgött vele. Aztán kimászott az autó alól, föltápászkodott és - villám- gyorsan megfordulva - irtózatos csapást mért Digby fejére a feszítő-vassal...

Xxxxxxxxx, aki a konyha küszöbén állt, hallotta az ütés tompa koppanását és látta össze- roskadni az élettelen detektívet. Abban a szempillantásban becsapta a konyha ajtaját és rátolta az erős vas-reteszeket. Teljesen nyugodt volt és keze nem remegett, mikor fölvette a revolvert az asztalról.

- Alma! - hívta hangosan a nénjét és az öreg nő lélekszakadva szaladt le a lépcsőkön:

- Az Isten szerelmére!... - sikoltott föl és elállt a szava, mikor megpillantotta a revolvert Xxxxxxxxx kezében.

- Meg fogják támadni a házat - magyarázta Xxxxxxxxx gyorsan. - Nem tudom, hogy kicsodák, csak láttam, hogy éppen most ütötték le az egyik detektívet, aki őrzött bennünket. Vedd föl azt a másik revolvert, Alma.

Xxxx xxxxxxx az arca eltorzult, ami éppúgy jelenthetett félelmet, mint dühöt, vagy mind a kettőt. Xxxxxxxxx később megtudta, hogy voltaképpen elégedettséget jelentett, mert Xxxx néni örült ennek a romantikus, izgalmas kalandnak.

Xxxxxxxxx beszaladt a szalónba és kitárta az ablakot, ahonnan kiláthatott az országútra. A kertajtó nyitva volt és Xxxxxxxxx látta, hogy két ember, aki az autóból bujt elő, az útszéli árok- ba cipeli az eszméletlen detektivet. A banditák mindössze négyen voltak. A soffőr visszaült a volán mellé s a másik három közül az egyik - kétségtelenül a vezérük - lefelé mutogatva magyarázott valamit a soffőrnek, aki nyomban indított... és az imént még zakatoló, kehes autó oly simán és zajtalanul surrant el a fasorban, mint a Hyde-parkban keringő elegáns autók bármelyike.

A három bandita most belépett a kertbe; elül a vezér, néhány lépéssel mögötte a másik kettő. Hanyag kényelemmel indultak a ház felé.

- Állj!

A vezető meglepetve fordult a hang irányába és megtántorodva nézett farkas-szemet a revol- verrel, melyet Xxxxxxxxx szögezett reá az ebédlő ablakából.

- Bocsánatot kérek, miss - kezdte, kissé összeszedve magát.

- Azonnal takarodjék ki a kertből! - kiáltott rá Xxxxxxxxx hidegen.

- Beszélni óhajtanék önnel... roppant fontos...

- Bang!...

Xxxxxxxxx a támadónak feje fölé célzott és belelőtt a mögötte álló öreg jegenyébe. A vezér előrebukva fordult meg és lélekszakadva nyargalt ki a kertből, megbujva a kerítés mögött, ahová két kísérője már előbb menekült. Mirabelle hallotta elfojtott, izgatott hangjukat, amint egymással tanácskoztak. Aztán fölbukkant egy fej a kerítés mögül.

- Nem beszélhetnék önnel öt percig? - kiáltotta hangosan a vezér.

Széles-vállú, naptól égett arcú férfi volt, hosszú, mély sebforradás az arcán s a füleiben - ahogy ezt Xxxxxxxxx szinte öntudatlanul jegyezte meg - karikákat viselt.

- Nagyon fontos hírt óhajtok közölni önnel, miss, - folytatta a férfi és beszéd közben ismét benyitott a kertbe - ne tessék lövöldözni, kérem, hiszen nem rossz szándékkal jövök, sőt ellenkezőleg...

Beszéd közben már egyre és gyorsan közeledett a ház felé.

- Bang, bang!

Xxxxxxxxx hirtelen rántotta el a ravaszt és nem engedte vissza ismét, úgy, hogy gyors egymásutánban két lövés dördült el s a második golyó alig egy ujjnyira röpült el a tolakodó feje mellett. Villámgyorsan ugrott vissza a bandita, két másodperc mulva már kint volt a kertből és Xxxxxxxxx látta bukdácsolni a három bandita fejét a kerítésen túl, amint lóhalálban szaladtak az autó felé.

- Maradj itt, Alma! - mondta Xxxxxxxxx a nénjének.

Xxxx Xxxxxxx összeszorította az ajkait és némán bólintott, a leány pedig fölszaladt szobájába az emeletre. Innen jobban láthatta, hogy mi történik a kerten túl. A banditák éppen akkor értek az autóhoz, egymást lökdösve másztak bele, aztán a soffőr indított s az autó nagy porfelhőben tünt el a Highcombe Road irányában.

Xxxxxxxxx szélsebesen lerohant a szalónba, ahol Xxxx még mindig őrt állt. Onnan a konyhába szaladt, visszatolta a reteszeket és a kerten át kisietett az útra, melynek árkában vérző fejjel hevert az eszméletlen detektív. Szörnyű seb tátongott a fején, de még lélegzett. Xxxxxxxxx megpróbálta fölemelni, de nagyon nehéz volt, nem bírta. Visszaszaladt a házba. A telefon a hallban volt - régi szerkezetű jószág - amelynek fogóját forgatni kellett, hogy a központ jelentkezzék - de Mirabelle egy-két forgatás után tisztába jött azzal, hogy a banditák elvágták a vezetéket.

Xxxx néni még mindig posztján állt a szalónban, ördögi elszántsággal szorongatva a revol- vert.

- Segítened kell - mondta neki Xxxxxxxxx - hogy behozhassuk Digbyt a házba.

- Hát hol van?

- Kint fekszik az árokban.

A két nő kisietett az országútra és félig cipelve, félig vonszolva, nagy erőfeszítéssel végre behúzta a tagbaszakadt detektívet a hallba. Ott lefektették a padlóra, Xxxxxxxxx gyorsan tépést csinált s miután jól kimosta a sebet, az ápolónő, - aki az első revolverdurranásra a pincébe menekült - még mindig remegve, de mégis ügyesen bekötözte a borzalmas sebet. A detektív azonban, bár hörögve lélekzett, még mindig nem tért eszméletre s oly élettelenül hevert, mint a fadarab.

- Be kell küldenünk Xxxxx Xxxxxxxxxxxx a mentőkért - mondta Xxxxxxxxx. - Az ápolónőt nem küldhetjük, mert az utat se tudja.

- Xxxx xxxxxxxxxxx görcsökben fetreng a padláson - felelte Alma néni nyugodtan. - Hanem majd én megyek el... De hol van a detektív társa?

- Nem is szeretek rágondolni, hogy mi történhetett vele - csóválta a fejét Xxxxxxxxx aggódva. - De addig is, míg a mentők érte jönnek, vigyük be ezt a szegény embert a szalónba. Hárman talán csak elbírjuk?

Hárman aztán nagy nehezen, tántorogva és lihegve becipelték az eszméletlen detektívet a szalónba, ahol a chaise-longuera fektették, a nyitott ablak mellé.

- Itt el lehet addig, míg a mentők kijönnek - vélte Xxxxxxxxx... és hirtelen megriadva fordult meg, mert gúnyos kuncogást hallott a háta mögött.

A xxxxxx-xxxxxx volt, aki kezében tartotta a revolvert, melyet ő tett le az imént a hallban.

- Csak önért jöttem, miss - vigyorgott a leányra. - A másik két hölgy mindjárt el is mehet innen. - Odament a konyhából nyíló borpince ajtajához, melyet előzékenyen kinyitott. - Ide tessék... de gyorsan! De ha mukkanni mernek, megisszák a levét, hallják?!

Ezt már fenyegető hangon mondta, de Alma néni rá se hederített. Egyre azt a revolvert nézte, amelyet a sarokasztalon hagyott, mikor Xxxxxxxxx-lel kiment a kertből, hogy becipeljék az eszméletlen detektívet. De a gyalog-boltos odatoppant elébe - mintha megsejtette volna Xxxx néni szándékát - és most már durván förmedt rá:

- Aló mars, ha mondom!

Xxxx néni föl akart hördülni, de fékezte magát és lehorgasztott fejjel ballagott le az ápoló- nővel együtt a lépcsőkön a pincébe, melynek vasajtaját rögtön rázárta a bandita.

- Most pedig - fordult Xxxxxxxxxxxx - xxxxxxx, miss... Gyorsan, vegyen kalapot és előre!

Fölment a leánnyal az emeletre s idegesen topogott a szobában ide-oda, mialatt Mirabelle előkereste a kalapját és a köpenyét. Talán az idegesség vagy a siker izgalma tette, elég az hozzá, hogy a gyalogboltos fecsegni kezdett.

- Mikor az autó elrobogott a cimborákkal, persze, azt hitte, hogy már megnyerte a csatát, mi?

- kérdezte röhögve. - Arra már nem is emlékezett, hogy én is vagyok a világon, igaz? - kidül- lesztette a mellét és szánakozva nézett a fiatal leányra. - És maga lövöldözött a cimborákra?

Xxxxxxxxx feleletre se méltatta a banditát.

- Szerencséje, hogy nem Xxx-vel akadt dolga - locsogott tovább a gyalog-boltos - mert akkor aligha beszélgethetne most velem. Ez a Xxx kemény legény és visszalőtt volna, szívem! Akkor pedig... hej, az áldóját!

Rémülten hördült fel és szinte sóbálvánnyá változva bámult ki az ablakon, mert meglátta Alma nénit, aki hajadonfővel, lélekszakadva rohant az országúton Gloucester felé. Vad káromkodással tört rá Xxxxxxxxxxx a bandita:

- Hogyan mászott ki az a nő a pincéből?... Talán még valaki rejtőzik a házban? - fenyegetőleg szögezte revolverét a leányra és fogcsikorgatva támadt rá: - Beszéljen, ha kedves az élete!

- A borpincéből ajtó nyílik a szénpincébe - felelte Xxxxxxxxx xxxxxxx - onnan pedig két ajtón is ki lehet jutni a baromfi-udvarba. Xxxx Xxxx néni melyiken szabadult ki, azt már igazán nem tudom.

A bandita szilaj dühhel ragadta meg a leány csuklóját és nagyot rántott rajta.

- Gyerünk! - hörögte rekedten és hurcolta, vonszolta maga után a foglyát.

Xxxxxxxxxx ugrált, rohant le a lépcsőkön, végig a hallon, de ahogy kinyitotta a kertre nyíló ajtót, rémülten tántorodott hátra... Az ösvényen, félig mosolyogva, félig fütyörészve, mintha valami jó tréfán járna az esze, gondtalanul közeledett egy gentleman. A gyalog-boltos, mihelyt meglátta az idegent, nyomban eleresztette Xxxxxxxxx csuklóját és villámgyorsan a hátsó zsebéhez kapott.

- Nagyon siet meghalni? - kérdezte Xxxx Xxxxxxxx nyájasan. - Mert, ha nem, akkor tartsa föl a kezeit, de gyorsan!...

És fenyegető csillogással táncolt kezében a gyalogboltos homlokának szögezett revolver.

XV. FEJEZET.

Két sajátos „véletlen”.

A bandita két keze remegve emelkedett föl. Xxxx odasétált hozzá, kivette kezéből a browningot, amelyet aztán zsebre-dugott.

- A cimborái, persze, várják önt? - kérdezte udvariasan. A gyalog-boltos hallgatott.

- Persze, Xxxxxxx is köztük van? - folytatta Gonsalez. - Pedig azt hittem, hogy jó időre ártal- matlanná tettem a fickót.

- A fiúk már elmentek - morogta rekedten a gyalog-boltos. Xxxxxxxx xxxxxxx nézett körül.

- Nem akarnám visszavinni önt a házba, de szabadon se szeretném ereszteni - mondta. - Kár, hogy nem rántotta ki pár másodperccel korábban a revolverét - tette hozzá sajnálkozva. - Akkor egyszerre lőhettünk volna egymásra s az eredmény azonnal megoldott volna sok közvetlen problémát.

Az egyik ilyen problémát félig-meddig megoldotta Xxxx néni, aki magából kikelve, lélekzet- fogytán robogott be a kertbe és Xxxx rögtön visszaadta neki a banditától elvett revolvert.

- Jobb szeretném, ha ön lőné agyon ezt a fickót és nem én - mondta Xxxx komolyan. - Az én lövöldözésem mindig gyanus a rendőrség szemében. Sohase hiszik el egészen, hogy ön- védelemből öltem.

Vékony, de erős zsineget húzott elő a zsebéből és szorosan hátra kötötte a bandita kezeit és békóba kötötte a lábait is. Aztán, mintha csak az ösztöne vezette volna, egyenesen a félszer- hez ment, ahonnan nemsokára a tőrbecsalt és megkötözött detektívvel tért vissza.

- Ami megtörtént, azon már nem segíthetünk - vágta el Leon röviden a detektív mentegetőzé- sét. - Az a kérdés: hol van a többi zsivány?...

A feleletet nyomban megkapta rá. Halk zizegés csapott a fülébe, mintha mérges darázs röppent volna föl mellette s mindjárt rá tompa koppanást hallott: - „Plop!” - amint a golyó az egyik fába csapódott. Xxxx villámgyorsan hasra vágódott és revolverével a fasort szegélyző sövényt tartotta szemmel.

- Szaladjanak be a házba! - parancsolta fojtott hangon. - Gyorsan!...

A detektív lázas sietséggel fogadott szót. Xxxxxx maga előtt tuszkolta a gyalog-boltost s a két nővel együtt pár másodperc mulva eltünt a házban.

Xxxxxxxx most azon igyekezett, hogy megállapítsa, hol rejtőzik és honnan támadhat az ellenség?... Nem messzire megpillantotta a banditák autójának födelét - s ugyanekkor egy gyanus alak kényelmes, szinte kihívó lomhasággal ballagott el a nyitott kertajtó előtt. Xxxxxxxx azonban nem lőtt rá - és ekkor különös dolog történt. A gyanus alak visszafordult és most még lassabban, szinte fölkínálkozva a lövésre, másodszor is elsétált a kertajtó előtt.

A banditák nyilvánvalóan erre a gyanus alakra igyekeztek terelni Gonsalez figyelmét, hogy aztán titkos rejtekhelyükről orozva rajtaüthessenek... Xxxx xxxxxxx nézett szét a környéken és úgy vélte, hogy a túlsó rétet szegélyző sövény mögött valami pataknak vagy ároknak kell lennie és a banditák alighanem ebben a pompás fedezékben bujkálnak.

A gyanus alak most már harmadszor sétált el a kertajtó előtt. Xxxx föltámasztotta könyökét a földön és pontosan beigazította revolverét a kertajtóra. Nem kellett soká várakoznia: a gyanus alak már jött visszafelé...

- Krakk!...

Gonsalez valamivel hátrább célzott és jól számított. A bandita ugyanis, xxxxxxx meglátta a lövés fölvillanó fényét, villámgyorsan hátra ugrott - s a következő pillanatban átlőtt térddel, káromkodva vonaglott a földön.

Xxxx elégedetten mosolygott és most már a másik front felé fordult. A támadás valóban onnan jött, ahonnan sejtette: - az árokpart mögött húzódtak meg a támadók.

Az első golyó közvetlenül mögötte csapott a földbe, nagy porfelhőt verve föl és, vissza- pattanva, belevágódott egy fába. Majdnem egyidejűleg ezzel a lövéssel dördült el Gonsalez revolvere is és kis hijja, hogy meg nem ölte a banditát, aki nem elég gyorsan bukott le az árokpart mögé. Xxxxxxxx most villámgyorsan küldött még három golyót a töltésre, melyek a part peremén porzottak el - s hirtelen talpra ugorva a legközelebbi fa mögé menekült... éppen idejében, hogy lássa a három menekülő banditának bukdácsoló fejét.

Gonsalez nyugodtan várt: most már födött állásban volt. Revolverével a nyitott kertajtót tartotta tűz alatt, de a banditák nem mutatkoztak. Az, amelyiket megsebesített, elvonszolta magát a kertajtó nyílásából és a cinkosai bizonyára érte jöttek és magukkal vitték. Xxxx Xxxx csak azt látta, hogy az autó sebes rohanással indul el, lefelé az országúton - s erről megtudta, hogy a veszedelem már elmult.

A lövöldözés ellenben nagy riadalmat okozott a környéken. Alig pár perccel azután, hogy Xxxx bement a házba, már ott volt a lovas-rendőr, aki lóhalálban nyargalt, hogy még idejében a farmhoz érjen. A szomszédos farmon ugyanis hallották a lövöldözést és rémülten telefo- náltak segítségért a rendőr-állomásra. Jó negyedóráig eltartott, míg a rendőr jegyzőkönyvet vett föl az esetről s ez alatt a szomszédos kisgazdáknak majdnem a fele ott ült már, kezükben revolver, Xxxxxxxxx szalonjában.

A fiatal leány eddig még alig válthatott pár szót a „félelmetes” Xxxxxxx s mihelyt pár pillanatig egyedül voltak, azonnal elmondta neki mr Xxx reggeli látogatását. Látszott, hogy Xxxx tud erről a látogatásról, amelynek híre nem lepte meg s csak akkor árult el némi zavart, mikor Xxxxxxxxx nagyon is élénk kíváncsisággal érdeklődött Xxxx és két társa iránt. Kissé bántotta a túlságos csodálat, amely kiérzett a leány szavaiból, bár érezte, hogy ez a lelkesedés Xxxxxxxxxxxx meggyőződéses igazságérzetében gyökerezik.

- Nem vagyok bizonyos benne - tiltakozott kényszeredett mosolygással - hogy nagyon

„bámulatra méltók” lennénk. Egyelőre csak az bizonyos, hogy mindent föláldoztunk, amiért élni érdemes, csakhogy beválthassuk, amit föltettünk magunkban.

- Xxx xxxxx felesége, mr Xxxxxxxx?

Xxxx meghökkenve bámult a leány tiszta, őszinte szemeibe.

- Feleségem?... Dehogy van, kérem! - felelte nevetve.

- Ugy beszél erről, mintha meg se történhetnék önnel, hogy megnősül!

- Hát bizony a mi mesterségünk olyan, hogy effélére nem igen gondolhatunk - mondta Xxxx. - És... ne sértődjék meg, kérem, de én igazán sohase éreztem a feleség hiányát...

- Nem sértődöm meg, bár ez gorombaság - fejezte be a beszélgetést Xxxxxxxxx fölényesen és Xxxx egész úton hazáig ezen a jó „tréfán” mulatott.

- Azt hiszem, hogy egy hétig nyugodtan magára hagyhatjuk - jelentette otthon, mikor hazaért a Curzon Streetre. - Nem, semmi különös nem történt. Csak Newburyben fölírt a rendőr gyors hajtás miatt. De ezt már megszoktam és Xxxxxxx majd kihúz a csávából... Hát itthon mi történt? Megtudtatok valamit Xxxxxxx Xxxxxx?

- Na, nem sokat - felelte Xxxxxxx. - Egyelőre annyi történt, hogy Xxxxxxx és a túlbuzgó mr Washington meglátogatták... Mr Xxxxxxxxxxx én magam kértem erre - tette hozzá habozva - mert a „kígyó” komoly veszedelmet jelent Xxxxxxx Xxxxxx. Úgy látom, hogy ez az Xxxxxx Xxxxxxxxxx igazán jó segítség lesz. Nem fél semmitől és beleegyezett, hogy Xxxxxxx Xxxxxx költözik és, ha esetleg megmarná a kígyó, minden tudományával igyekszik megmenteni őt.

Éppen a keztyűjét húzta föl, mialatt ezt mondta és Xxxx Xxxxxxxx műértő kritikával nézett végig rajta.

- Talán a királyi udvarba készülsz vagy teára vár valami hercegnő? - kérdezte mosolyogva.

- Szó sincs róla - rázta a fejét Xxxxxxx. - Csak Oberzohn barátunkhoz megyek.

- Elment az eszed? - kiáltott föl Xxxx, összeráncolva a homlokát.

- Elővigyázatból levelet írtam neki - mosolygott Xxxxxxx - s ebben megkértem, hogy tartsa lakat alatt a kígyóit. S mivel szánt szándékkal a gépírásos levélnek másolatát küldtem el neki, az öreg tudja, hogy a levél eredetije megvan s ez bizonyíték lesz ellene, ha bármi baj érne engem nála. Ezért hiszem, hogy a hajam szála se görbül meg az „Oberzohn and Xxxxxx” irodában... Leon, kérlek, ha nem vagy nagyon fáradt, szeretném, ha ide hoznád a Buick-kocsit.

- Xxxxxxxxx xxxxx itt leszek - felelte Xxxx és mindjárt ment is a garázsba.

- Jó volna, ha Xxxxxx testvér is ott lehetne ezen a találkozáson - mondta Xxxx, mikor az autó már rohant a City Road felé.

- Légy nyugodt: Xxxxxx testvér is ott lesz - bólintott Xxxxxxx. - Xxxx is írtam hasonló levelet. Ezért reménylem, hogy nem mozgósítják a „Régi Gárdá”-t se.

- Kettőt semmi esetre se mozgósíthatnak - nevetett Gonsalez. - Az egyiknek golyó van a térdében, a másikat pedig megkötöztem. Xxxxx, a revolverem kissé magasan hord, de már úgy megszoktam ezt a kis hibáját, hogy sohase téveszt célt a golyóm...

Ettől kezdve egészen addig, míg az Oberzohn-cég elé értek, folyton csak a fegyverekről beszélt. Ott aztán, mikor az autó megállt és kisegítette belőle Xxxxxxxxx, tiszteletteljesen megemelte a sapkáját, szépen visszaült a volán mellé, megfordult az autóval, megállt vele az Oberzohn-ház kapujával szemben az utca tulsó felén s egy pillanatra se vette le szemét a kapu- ról meg arról a kis tükörről, amelyben megláthatta, ha hátulról közeledett valaki az autóhoz.

Xxxxxxxxxx nem sokáig kellett várakoznia az előszobában. Az egyik fekete-pápaszemes írnok néma meghajlással invitálta a belső termekbe, amelyeken át dicső főnökének, a „nagy” Oberzohn doktornak színe elé vezette a különös vendéget.

A vén haramia, mint rendesen, most is az íróasztalánál ült. Mögötte állt a mindig elegáns Xxxxx Xxxxxx, nagy sárga virág a gomblyukában, az arcán elégedett mosoly. Oberzohn udvariasan fölkelt, mikor a vendég belépett.

- Ez nagy megtiszteltetés, mr Xxxxxxx - kezdte és mereven előrenyujtotta a kezét.

Xxxxxxx úgy tett, mintha nem vette volna észre az üdvözlésre nyujtott kezet és leült a kényelmes karosszékbe, mikor Xxxxxxxx hellyel kínálta meg.

- Xx xxxxxxx, Xxxxxxx - bólintott feléje Xxxxxx, kivéve szájából a szivart. - Ön is ott volt tegnap a bálban?

- Xxx xxxxxx, de nem mentem be a terembe - felelte Xxxxxxx. - Xx csak jó későn érkezett a bálba, ahogy hallottam, igaz?

- Nagyon szerencsétlen este volt ez! - sopánkodott dr. Xxxxxxxx, mire Xxxxxx jóízűen fölkacagott.

- Ebben a bálban veszett nyoma a laboratóriuma titkárnőjének - magyarázta Xxxxxx - és Xxxxxxxx nem tudja nekem megbocsátani ezt. Aznap lépett be hozzá ez a leány. Csinos kis teremtés volt, annyi szent. Mivel nem akart visszamenni éjszakára a falujába, ahonnan jött, a xxxxx vette gondjaiba és elhozta éjszakára hozzánk, a Chester Square-re. Aztán elmentek a bálba s ott nyoma veszett a leánynak. Azóta se került elő... Ki tudja hová lett!

- Borzasztó eset ez! - kesergett Oberzohn leverten. - Úgy tekintettem a leányt, mintha az én gondjaimra bízták volna. Én vagyok felelős érte. És ön, mr Xxxxxx, akiben föltétlenül meg- bíztam...

- Az ön helyében egy pillanatig sem aggódnám, mr Xxxxxxxx - vágott közbe Xxxxxxx könnyedén. - A fiatal hölgy otthon van, a Heavytree-farmon. Azt hiszem, ez meglepi önt, ha ugyan már nem kapott telefon-értesítést, hogy a „Régi Gárda” csúfosan fölsült azzal a szán- dékával, hogy... izé... hogy visszahozza ide, az ön felügyelete alá azt a fiatal hölgyet. Mert ez volt a céljuk, ugyebár?

- Miféle „Xxxx Xxxxx”, mr Xxxxxxx? - rázta a fejét Xxxxxxxx, mintha csodálkoznék. - Nem értem, hogy miről beszél!

- Na és hogy van az ön... izé... nővére, mr Xxxxxx - fordult most Xxxxxxx a kapitányhoz, ügyet se vetve Oberzohn tiltakozására.

Mr Xxxxxx a vállait vonogatta.

- Természetes, hogy egészen oda van, ami érthető is. Mert Xxxx nagyon gyöngédszívű teremtés.

- Oh, már évek óta ilyen! - legyintett Xxxxxxx sértő szándékkal. – Megengedik, kérem, hogy rágyujtsak?

- Parancsoljon... itt vannak a cigaretták.

Xxxxxxx rászegezte komoly szemeit Oberzohnra, aki pislogva is csak nehezen bírta állni ezt a vesékben vájkáló tekintetet.

- Köszönöm, Herr Xxxxxx, - mondta Xxxxxxx xxxxxx gúnnyal - miután nem tudom, hogy föltalálta-e már az élet-elixirt, amellyel föltámaszthatna, ha elszívtam egyet az ön cigarettái- ból, inkább csak a magaméból gyujtok rá... Különben is ki tudja, hogy nem hal-e meg ön jóval előbb, mint sikerül föltalálnia az élet-elixirt!

Oberzohn sárga arca bíborvörös lett.

- Ugy látszik, mr Xxxxxxx - mondta rekedt suttogással - ön éppen annyit tud rólam, mint jó magam?

- Sőt többet! - felelte Xxxxxxx nyomatékkal. Xxxx amíg ön töri magát, hogy megtalálja az élet- elixirt és megmentse vele az életét, amely igazán megérett már arra, hogy vége szakadjon: s amíg ön nem is sejti, hogy mely napon és órában következhetik el ez a vég... én, lássa, percnyi pontossággal meg tudom ezt önnek mondani.

Jellegzetes mozdulattal húzta végig mutató-ujját a torkán, úgy, hogy Xxxxx Xxxxxx kapitány önkénytelenül megborzongott és, mint a hipnotizált médium, egy pillanatra se bírta elfordítani tekintetét Xxxxxxx xxxxxxxxx.

- Talán megmondhatná ezt a pontos időt nekem is? - dadogta Xxxxxxxx, nagy erőlködéssel gyűrve le kirobbanni készülő, féktelen dühét.

- Azon a napon, amelyen bárminő baleset éri miss Xxxxxxxxx Xxxxxxxxxx - felelte Xxxxxxx xxxxxxxxxxx - meghal ön és mind azok, akik önnel tartanak!

- Nézze csak, Xxxxxxx - vágott közbe Xxxxx Xxxxxx hevesen - alkotmányos országban élünk, ahol törvények uralkodnak...

- A törvény én vagyok! - szakította félbe Xxxxxxx s a két bandita összerezzent a végzetes fenyegetésre. - Az önök esetében én vagyok a közvádló, az esküdtszék és a hóhér. Fiatal vagy öreg: egyre megy. Senkit se fogok kimélni.

- Hát ön talán halhatatlan? - vicsorgott rá Xxxxxx kapitány kihívóan.

- A törvény halhatatlan - felelte rá Xxxxxxx nyugodtan. - És ha az jár az eszükben, hogy jól kieszelt gaz tervvel eltehetnek engem láb alól, mielőtt veszélyt hozhatnék önökre: nyugodtak lehetnek, hogy rögtön követni fognak engem a halálba.

- Talán csak nem azért hivott ide engem, hogy végighallgassam ezt a sok badarságot? - fakadt ki Xxxxxx idegesen.

- Azért jöttem ide, hogy megmondjam önöknek: hagyják békén miss Xxxxxxxxxx. Amit hajszolnak, sohase érhetik el és nincsen senki, akinek módja volna rá, hogy hozzájuttassa önöket. Én is tudom, hogy miről van szó: sokkal több ez, mint amennyiről álmodni is mertek volna vérrel és gyalázattal szennyezett életük során. Jól tudom azt is, hogy ez a játék nem mehet tovább, mert közel van a vég!

Fölkelt, odament az asztalhoz és, egész magasságában kiegyenesedve, lenyügöző fölénnyel nézett le a székén görnyedő Oberzohnra.

- Nem mondhatom meg, hogy a rendőrség minő intézkedéseket fog életbe léptetni az ön kormányozható kígyómarásai ellen, Oberzohn, de a következő ajánlatot teszem önnek... Én és a barátaim kilépünk a játékból és egyedül hagyjuk Xxxxxxxxx, hogy bánjon el önnel egy- maga, ha tud... bár ez aligha jelenti önnek a szabadulást. Mert a rendőrség olyan, mint a jó bulldog: akibe egyszer belekapaszkodott, nem ereszti el többé, amíg csak le nem gyűrte!

- És mi lenne az ára annak az érdekes ajánlatnak, amit az imént szíves volt nekünk tenni? - kérdezte Xxxxxx kapitány nyájasan, szétvetve két lábát, hátul összekulcsolva két kezét, mintha szörnyen mulattatná ez a társalgás.

- Mondtam már: hagyják békén miss Xxxxxxxxxx. Keressenek más utat és eszközöket, hogy megszerezzék azt a pénzt, amelyre oly égető szükségük van.

Newton gúnyosan fölnevetett.

- Kedves uram, most megint ostobaságot mondott. Se Oberzohn, se én nem vagyunk koldusok.

- Önök mind a ketten tönkre mentek - jelentette ki Xxxxxxx nyugodtan. - Olyan helyzetben vannak, mint a játékos, akit sokáig üldöz a kártya és végül rámegy mindene. Az utolsó évek- ben önöknek se sikerült semmi és most már nincsen tartalék-tőkéjük, a kiadásaik pedig óriásiak. Keressenek más utat a boldogulásra, Xxxxxx és mondja meg a... a hugának - Xxxxxxx szünetet tartott és, megállva a küszöbön, szórakozottan simogatta selyem-cilinderét - mondja meg a hugának, hogy szeretném, ha holnap délelőtt tíz órakor meglátogatna a Curzon- Streeten.

- Parancs ez? - kérdezte Xxxxxx maró gúnnyal. Manfred szótlanul bólintott.

- Akkor tudja meg - ordított Xxxxxx dühtől rekedten - tudja meg, hogy nem fogadok el parancsokat se a magam, se a xxxxx számára. Megnőtt a tüdeje, mi?... amióta amnesztiát kapott?!... De vigyázzon magára, Xxxxxxx és ne ingereljen, mert torkára forrasztom a hetven- kedését.

Oberzohn titokban megnyomta Xxxxxx lábát az asztal alatt. Erre kissé lelohadt a kapitány dühe.

- Azt pedig ne várja - morogta kihívóan - hogy Xxxx meglátogatja!

Xxxxxxx élesen rászögezte a szemeit és lassan felelt, jól megnyomva minden szót:

- Önt vagy az államügyész akasztatja föl, vagy Oberzohn gyilkolja meg... Egyik jóslatom föltétlenül beteljesül: csak azt nem tudom, hogy melyik.

Xxx határozottsággal beszélt, hogy Xxxxxx ereiben meghült a vér.

Xxxxxxx kilépett az ajtón és, megállva a gyalogjárón, intett a kis autónak, amely lassan, hangtalanul siklott feléje. A hall félig nyilt ajtajának hátterében megjelent egy árnyék és óvatosan kidugta fejét az ajtó szárnya mögül... Ebben a pillanatban Xxxx ijedten kiáltott föl:

- Xxxxxxx be rögtön!

Xxxxxxx villámgyorsan melléje ugrott s ekkor már előre is szökkent az autó, mint a vérig sarkantyúzott paripa, mert Xxxx az indítás pillanatában rákapcsolt a legnagyobb sebességre, úgy hogy az autónak minden eresztéke belereszketett.

- Mi az ördög?... - kezdte Xxxxxxx, de szavait elnyelte, túldörögte a szörnyű zuhanás zaja.

Az autó hátsó részét letépte a rázuhanó hatalmas vastraverz, a kocsi ablakai ezer darabra zúzva, csörömpölve repültek szét s az egyik szilánk leszakította Xxxx fejéről a soffőrsapkát... És, ahogy Leon föltekintett, látta himbálózni az Oberzohn-cég házának bejárata fölött a darut, melyet abban a pillanatban lendítettek kifelé, amikor Xxxxxxx kilépett a kapun az utcára. A drótkötél, mely a másfél tonnás vastraverzet tartotta, nyilván elszakadt, mert szabadon lógott a levegőben.

A földrengéshez hasonló zuhanás zaja az ablakokhoz csalta a szomszédos házak lakóit, sőt az Oberzohn-ház emeletén is kinyiltak az ablakok és az utca visszhangzott a zürzavaros kiáltozásoktól.

- Csinos kis „véletlen” - csóválta a fejét Xxxxxxx. - Xx nem indítod idejében az autót, az esti lapok már félkolumnában számolhattak volna be a tragédiánkról.

- Valami árnyékot láttam mozogni a hallban - mondta Xxxx és gyorsan a kapuhoz szaladt, amely még most is félig nyitva állt.

De már nem volt ott senki; az ajtó mögött ellenben kis csengő-gombot talált, amelyet nemrég hevenyészhettek oda, mert a vezeték-drót csak lazán szaladt fölfelé a falon és még egészen új volt...

Mikor Xxxx kijött a hallból, már ott volt a sarki rendőr, aki futva érkezett a „véletlen” baleset színhelyére. A szörnyű zuhanás zaja hozta oda.

- Ki kell nyomozni, hogyan történt ez a „véletlen” - szólt Xxxx a rendőrhöz. - Kis hijja, hogy meg nem ölte a gazdámat.

A rendőr megnézte a földön heverő vastraverzet, aztán föltekintett a darura, amely még mindig ott himbálózott a hall bejárata fölött.

- Azt hiszem, hogy kioldódott a hurok, mely a vastraverzet tartotta - mondta, a szabadon lefüggő drótkötélre mutatva.

- Magam is azt hiszem - bólintott Xxxx xxxxxx.

Nem várta meg a rendőr további nyomozásának az eredményét. Megpróbálta a mótort és látta, hogy az autó jár, mert a lezuhanó vastraverz nem tett kárt a kerekekben. Intett Xxxxxxxxxx, aki fölült melléje s aztán hazáig egyikük se szólt egy szót se. Mikor haza értek a Curzon Streetre, Xxxx megszólalt végre:

- Az az árnyék, akit a hall ajtaja mögött láttam, azért volt ott, hogy megnyomja a csengő gombját, pont abban a pillanatban, amikor te a vastraverz alá kerülsz... De még ma este utána nézek bizonyos dolgoknak.

Xxxxxxxx ismerte Xxxxxxxx egyik irnokát, rendes svéd fiatalember volt, aki meglehetősen beszélt angolul is, mint a skandináv ifjak általában. És este kilenc óra után, amikor Xxxx be- tévedt a Dean Street kis svéd vendéglőjébe, ott találta ezt a fiatal barátját, aki úgy ismerte őt, mint mr Xxxxx német mérnököt. A svéd irnok nagyon megörült, hogy van, akinek elmesélheti a délutáni „véletlen” esetet.

- Kioldódott a hurok, melyben a drótkötél tartotta a vastraverzet - magyarázta. - Hajszálon mult, hogy nem lett belőle tragédia, mert éppen a ház előtt állt egy autó, amely alig indult el, mikor a vastraverz lezuhant... Szerencsétlen, baljóslatú ház az - csóválta a fejét aggodalmasan

- és örülök, hogy a hét végén már elmegyek onnan. Sokkal jobb hivatalt találtam...

Xxxx néhány fontos kérdést forgatott a fejében, de türelmesen várt, míg néhány korsó sör beszédesebbé tette a svédet. Tíz óra volt, mikor elváltak és Xxxxxxxx bement a garázsba, ahol egy negyedóráig időzött.

Végre éjféltájban, amikor Xxxxxxx éppen letette a kagylót - a Brightlingseabe küldött detek- tivvel xxxxxxx - Xxxx is hazaérkezett és elégedetten dörzsölte a kezeit. Poiccart már lefeküdt, de Xxxxxxx még nem volt álmos.

- Nos, megmondod-e - kérdezte kiváncsian - miért kellett telefonálnom Oberzohn éjjeli őrének, hogy pontban tizenegy órakor legyen Oberzohn háza előtt, mert a „Herr Doktor” fontos üzenettel akarja küldeni valahová?

- Xxxxxxxxx... hogyne mondanám: - mosolygott Xxxx. - Xxxxx, kérlek, ez az éjjeli őr nagyon derék ember, van felesége és hat gyermeke. Nem szerettem volna hát, hogy valami baj érje. Az épület, a raktár... az más. Egészen külön, elszigetelten áll vagy állt a többi házaktól. Engem tehát csak ez a derék éjjeli őr aggasztott... És láttam is aztán, hogy türelmesen várako- zott Oberzohn háza előtt.

Xxxxxxx nem kérdezősködött tovább. Ellenben másnap korán reggel mindjárt a harmadik lapon kezdte olvasni az ujságot, amely öt hasábon írta le az éjszakai katasztrófát: „Óriási tűz a City Roadon”, mely teljesen elhamvasztotta az „Oberzohn és Smitts” cég raktárait és iroda- helyiségeit... És az volt a nevezetes, hogy Xxxxxxx tudta, hogy ez a cikk benne lesz a reggeli ujságokban.

- Egyik véletlen annyi, mint a másik - mondta Xxxx a filozófus derüs nyugalmával, mikor együtt ültek a reggelinél. - Ez, például, akkor született, mikor megtudtam svéd barátomtól, hogy Xxxxxxxx elmulasztotta megújítani raktárainak tűzbiztosítását...

XVI. FEJEZET.

Mi történt Rath Hallban?

Xxxxxxxx doktor xxxxxx volt a házában, bezárkózva azoknak a szobáknak egyikébe, ahová tilos volt a bemenet a cselédségnek. A szoba tele volt fizikai készülékekkel, vegytani kísérle- tekhez való gépekkel, desztilláló szerkezetekkel s egyebek közt állt benne egy nagy feszült- séggel dolgozó villamos olvasztó-kemence is, amelyben Xxxxxxxx mesterséges gyémántot tudott készíteni. Kis gyémántokat, igaz, amelyek többe kerültek, mint amennyit értek, de Oberzohn szentül meg volt győződve, hogy idővel sikerül majd nagy és értékes gyémántokat is gyártania.

Általában sok olyan dologban hitt, ami határos volt a középkori alchimia tévedéseivel s amit a modern tudomány már régen megcáfolt és elvetett. Így például hitt abban, hogy az elemek

„nemesíthetők” és a bölcsek kövének segítségével aranyat lehet csinálni az ólomból. Lázasan kereste hát a bölcsek kövét, valamint Xxxxxxxxxx élet-elixirjét, amelyben xxxxxxx hittel bízott, hogy századokkal meghosszabbítja az ember életét. Ezt a két csodaszert azonban - véleménye szerint - csak olyan vegyész találhatja föl, aki egyszersmind kiváló bölcsész is. Ezért szentelte minden szabad idejét a metafizikának és az alchimiai kísérleteknek.

Most is ott ült a kis elektromos olvasztó-kemence mellett, amelynek tűzálló agyaggal bélelt belsejében szenet kristályosított gyémánttá, amikor hirtelen megszólalt a telefon. Xxxxxxxx fölvette a kagylót s amíg a beszédet hallgatta, igazi vitustáncot járt sárgás arcának minden idegszála... Xxxxx Xxxxxx értesítette, hogy a raktárakban tűz ütött ki és egész éjjel égtek az épületek.

- És még most is égnek? - kiabált Oberzohn a telefonba. - Hát Londonban nincsenek tűzoltók, se locsoló-kocsik?

- Az a kérdés, biztosítva vannak-e az épületek? - kérdezte Xxxxx idegesen. Xxxxxxxx gondolkodott pár pillanatig s aztán vállat vonva felelt:

- Hát nincsenek. De ez oly semmit mondó dolog azzal az óriási vagyonnal szemben, amelynek megszerzésében fáradozunk, hogy beszélni se érdemes róla.

- Gyujtogatás történt, érti?! - ordított a telefonba Newton mérgesen. - A tűzoltók esküdni mer- nének rá. Azok az átkozott hollók, úgy látszik, kamatostól akarják visszaadni azt a kölcsönt, amit mi adtunk nekik.

- Miféle kölcsönről beszél? - vágott közbe Oberzohn hidegen. - És semmiről se tudok és ön még kevésbbé. Véletlen baleset történt tegnap délután, amit mi sajnálunk legjobban. Az a gentleman pedig, aki... nos, majd meglátom, mit tehetek érte, legyen nyugodt, hogy ellátom a baját.

Gondolkozva tette le a telefonkagylót, aztán fölkelt, kiment a szobából, halk léptekkel végig- sietett a folyosón, amelynek végében sötét lépcsők vezettek le a földszínt alá épített konyhába, amelyet inkább csak lomtárnak használtak, mert a rendes konyha a ház elején volt, közvet- lenül az ebédlő mellett.

Az ajtóhoz érve, Xxxxxxxx megállt egy pillanatra, mert belülről dühös szóváltás hallatszott. A doktor elégedetten bólogatott és nesztelenül kinyitotta az ajtót. Ketten voltak a konyhában, de oly szenvedélyesen veszekedtek, hogy észre se vették a küszöbön álló Oberzohnt. Az asztal túlsó felén állt Gurther, halálra sápadtan a dühtől, úgy hogy a szemei is vérben forogtak; az

innenső oldalon a zömök, széles vállú orosz-lengyel verte a mellét és hörögve káromkodott. Az asztalon és a földön heverő kártyák elárulták a dühös civakodás okát.

- Schweinehund! - sziszegte Gurther fogcsikorgatva. - Láttam, hogy alulról húztad ki a királyt osztás közben... Haramia, orgyilkos rabló!

- Még te mersz beszélni, te német kutya? - üvöltözött az orosz-lengyel. - Zsiványok söpredéke, te!...

Xxxxxxxx észre vette, hogy Xxxxxxx lopva a hátulsó zsebébe nyúl. Jól tudta, hogy mit jelent ez, nyomban rákiáltott tehát:

- Gurther! - mire a bandita villámgyorsan sarkon fordult. - Mars... a szobámba! - parancsolta neki Oberzohn.

Gurther szó nélkül szalutált és szaladt föl a lépcsőkön. Xxxxxxxx egyedül maradt a lihegő orosz-lengyellel, aki dühtől rekedten hörögte:

- Nem lehet kibírni ezzel a Xxxxxxxxxx, Herr Doktor!... Akármilyen fenevaddal inkább össze- záratnám magamat, mint ezzel a disznóval, aki csak akkor normális, ha a sárga földig leitta magát!

- Csönd legyen! - tört rá Oberzohn nyersen és a székre mutatott. - Itt maradsz, amíg csöngetek érted.

Mikor fölment a szobájába, Xxxxxxx már ott állt vigyázz-állásban és várta, hogy mi lesz.

- Nos, Gurther - kezdte Oberzohn és szinte atyai jóindulattal veregette meg a bandita vállát - itt az ideje, hogy végezzünk azzal a Gonsalezzel... Nem tűröm tovább, hogy úgy bujkálj előle, mint a féreg a földben. Ez az állapot tarthatatlan. Ma éjjel odaküldlek, ahol ez a fickó lesz és te sokkal ügyesebb vagy, mint hogy elhibáznád a dolgodat... Xxxxx, hogy megkorbácsolt téged, Gurther. Megkötözött és kegyetlenül megvert. Ne feledd el soha, édes fiam, hogy addig korbácsolt, míg kiserkedt hátadból a vér!... Ma este hát találkozol vele. Rendes, polgári ruhában mégy oda, mintha szerény magántisztviselő volnál. És nem téveszted szem elől, amíg nem végeztél vele... Most szabad kezet adok: bosszult meg magadat!

- Jawohl, Herr Doktor!...

Katonásan köszönt, sarkon fordult és kiment a szobából. Xxxxxxxx megvárta, míg Xxxxxxx fölment az emeletre s mikor már csönd volt a folyosón, csöngetett az orosz-lengyelért. Pfeiffer lesütött szemekkel oldalgott be a szobába. Nyoma sem volt rajta annak a katonás feszességnek, amely Gurther legjellemzőbb sajátossága volt, de azért Oberzohn tudta, hogy kettőjük közül ez az elszántabb, éberebb és ravaszabb.

- Arról értesültem, Pfeiffer - kezdte Oberzohn - hogy megint veszedelemben forogsz. A rendőrség ismét keres téged, hogy kiszolgáltasson Varsónak, ahol néhány kellemetlen eset van a rovásodon. És azt is tudom - itt meghalkította hangját a doktor - hogy egyik közös barátunk nagyon örülne, ha nyakon csípnének téged, igaz?

Xxxxxxxx még egyre földre sütötte a szemeit. Nem válaszolt és egyetlen mozdulattal se árulta el, hogy hallotta és izgatja, amit Xxxxxxxx mondott.

- Gurthernek megbízást adtam holnapra - folytatta Oberzohn elgondolkozva. - De nem tudom, hogy elvégzi-e, vagy inkább mindent besúg a rendőrségnek?... Mondom, munkát bíztam rá holnapra: hadd végezze el ezt, Xxxxxxxx, ha ugyan elvégzi. Minden emberem ott lesz, az egész

„Régi gárda”, Brightlingseaben. Te is ott leszel, Pfeiffer. És jól vigyázz magadra... meg arra, amit mondok: nem akarom, hogy Xxxxxxx visszajöjjön onnan. Torkig vagyok ezzel a fickóval.

Igazad van, hogy nem lehet kibírni vele. És azt is tudom, hogy kokainista. Már pedig a kokainisták előbb-utóbb mind megbolondulnak... Igaz-e, Pfeiffer?

A haramia még mindig nem felelt, egyre csak a földet nézte.

- Hagyd elvégezni a dolgát - ismételte Oberzohn: - addig, amíg el nem végezte, ne is köze- ledjél hozzá. Megértetted?

Most fölvetette a szemeit Pfeiffer és vérfagyasztó vigyorgás terpeszkedett széles arcán. Rekedten szólalt meg:

- Kettőnk közül valamelyik nem jön vissza... Már félni kezdtem ettől a gazembertől. Kétszer is járt már itt érte a rendőrség... Nem is kétszer, hanem háromszor. Amiatt a meggyilkolt asszony miatt. Valóban igaza van, Herr Doktor: ez az ember kész veszedelem a házban. Mindjárt akkor megmondtam azt, amikor legelőször megláttam!

- De azért ügyes - vélte Oberzohn. - Ha kiöltözködik, senkise mondaná, hogy nem született gentleman.

- Hát ez is valami? - méltatlankodott Xxxxxxxx. - Hiszen csepürágó komédiás volt a gazember, akinek az igazi pofáját senkise ismerte, mert mindig hamis bajuszt és ál-szakállt viselt!

- Ha nem tér vissza, nagy tehertől szabadulok meg - dörmögte a doktor, mintha csak magában beszélne. - Mert mégse lehet megkockáztatni, hogy esetleg eláruljon bennünket és, mint korona-tanu, a mi rovásunkra mentse a bőrét azzal, hogy ellenünk tanuskodik.

Xxxxxxxx nem felelt. Megkapta Oberzohntól a parancsot és most már tisztán látott. Semmiféle magyarázatra nem volt már szükség. Csak még annyit kérdezett:

- Mikor megy el hazulról?

- Holnap kora reggel, még virradat előtt. Minden esetre látni fogod, mikor indul.

Még mondott valamit, de már oly halkan, hogy csak Pfeiffer hallhatta. Az az árnyék, aki harisnyában állt a folyosón és fülét a kulcslyukhoz nyomva hallgatózott, csak két szót tudott elkapni... De Gurthernek ez is elég volt; széles vigyorgásra húzta a száját és vészesen villantak föl a szemei. Aztán, mikor hallotta, hogy Xxxxxxxx az ajtó felé tart, nesztelenül surrant föl szobájába az emeletre vezető lépcsőn...

*

A „Rath Hall” kétemeletes villa volt, szép kis park közepén, olyan sűrű-lombos fák között, hogy az országútról látni se lehetett. Mivel a bejáratánál nem volt se kapu, se portás-fülke, Xxxxxxxx talán el is ment volna mellette, ha meg nem látja azt az embert, aki az alacsony, mohlepte kőkerítésen üldögélt és Xxxx láttára rögtön leugrott.

- Mr Xxxxxxx a villában van, sir - köszönt a detektív katonásan. - És már várja önt.

- És merre van az a villa? - kérdezte Xxxx, előre hajolva a volán mellől, hogy jobban lásson.

- Tessék csak erre behajtani, a fasorba - mutatta a detektiv és Xxxx most már látta a kerék- nyomokat a nemrég fölázott, puha földön. Kis autója éppen abban a pillanatban állt meg a villa előtt, amikor mr Xxxxxxx Xxx ebédre kalauzolta két vendégét. Xxxxxxx nagyon meg- örült, mikor meglátta Xxxxx. Bocsánatot kért a házigazdától, hogy néhány szót válthasson Xxxxxxx négy szem közt.

- Megkaptam az üzenetét - mondta, mikor egyedül voltak. - Mindössze csak az történt, hogy az egész cselédség meghívót kapott valami jubiláris ünnepségre... színi előadás, hangverseny és tánc Brightlingseaben. Tudott erről ön is?

- Hogyne - bólintott Xxxx - és reménylem, hogy mr Xxx el is ereszti őket a mulatságra. Xxxxx is jobb szeretném, ha nem volna utunkban a cselédség... Meglehetősen átlátszó terv, nyers és ötlettelen, mint Oberzohnnak egész taktikája. Más nem történt?

- Semmi. Csak még az, hogy néhány furcsa, gyanus alakot láttunk settenkedni a villa körül.

- Megmutatta önnek mr Xxx azokat a leveleket, amelyeket Xxxxxxxxxxxx kapott? A rendőrtanácsos, Xxxx xxxx csodálkozására, igent bólintott.

- Megmutatta a leveleket, amelyekből azonban egy betűt se bírtam elolvasni... mintha kinai nyelven lettek volna írva. Kiemelkedő pontok és vonalak vastag, barna lemez-papíroson. Mr Xxx a pénz-szekrényében tartja őket. Néhányat föl is olvasott belőlük, de bizony nem lettem okosabb velük.

- De azt a legfontosabb levelet - kérdezte Xxxx idegesen - melyet Xxx írt... azt hiszem, tudja, hogy mr Xxx perforált papírosra írta minden levelét?

- Mutatta, hogy milyen ez a papíros - felelte a rendőrtanácsos. - De azt a levelet, amelyre ön gondol, nem is említette. Ugy látszik, előbb tanácskozni akar az ügyvédjével, akit ma estére vár ide. Már itt kellene lennie, mert mr Xxx xxxxxx hívta meg.

Együtt mentek be az ebédlőbe. A vak ember türelmesen várta őket az asztalfőn és Xxxx, miután pár szóval bocsánatot kért, leült a neki föntartott helyre az asztalhoz. Háttal ült a falnak, szembe a három nagy ablak egyikével, melyek a parkra nyíltak. Langyos nyári éjszaka volt és az ablakok mind nyitva. Xxxx intett mr Xxxxxxxxxxxxx, aki szemközt ült vele, hogy üljön kissé oldalt s az amerikai megértette, hogy Xxxx szabad kilátást óhajt a parkra.

- Óhajtják talán, hogy becsukassam az ablakokat? - kérdezte mr Xxx, kissé előre hajolva az asztal fölött. - Én ugyanis kinyittattam, mert nagyon szeretem a friss levegőt. De, ha paran- csolják...

- Óh, nem! - szólt Xxxx xxxxxxx. - Xxxx hadd maradjanak nyitva!

Miután a másik két vendég is helyeselte ezt, az ablakokat nem zárták be s az ebéd szép csönd- ben ment. Mr. Washington egészen otthonos volt már Rath Hallban s úgyszólván ő vitte az egész társalgást. Különben is nagyon jó kedve volt, mert a délután folyamán valami újfajta viperát talált a parkban, amit eddig nem ismert. Körülbelül tíz percig magyarázta is a különb- séget a közönséges angol viperák s a ma délután talált fajta között...

- Persze, megölte ezt a kígyót? - vágott közbe Meadows idegesen.

- Xxxxxxx? - méltatlankodott mr Xxxxxxxxxx. - Ugyan miért öltem volna meg?... Legalább ötven galambot láttam ma reggel röpdösni a kertben, de eszembe se jutott, hogy megöljek közülök csak egyet is!... Nem, uram: se a galambokat, se a kígyókat nem kell megölni. Fogadok, hogy Isten egészen más célra teremtette a kígyókat, mint hogy ok nélkül üldözzük és rögtön megöljük, mihelyt meglátjuk őket. Én még ma délelőtt elküldtem a kígyómat postán az Állatkertbe, ahol londoni kollégám majd gondját viseli addig, míg haza vihetem magam- mal Amerikába.

- Ha Londonban van a féreg, az más! - mondta Xxxxxxx és megkönnyebbülve sóhajtott föl. - Az a fontos, hogy nincs a kabátja zsebében.

- Nem ülne kissé jobbra? - szólt most hirtelen Xxxx, intve mr Xxxxxxxxxxxxx s az amerikai, megértve, hogy Xxxx nyilt kilátást óhajt a parkra, készségesen oldalt húzta a székét.

- Furcsa, hogy mr Poole, az ügyvédem, még mindig nincs itt - tünődött mr Xxx. - Pedig meg- igérte, hogy pontosan hét órára itt lesz. Hány óra van, kérem?

- Félnyolc elmult - felelte Xxxxxxx, megnézve az óráját.

- Nagyon különös... érthetetlen - csóválta a fejét mr Xxx és elkomorodott az arca.

Lábával megnyomta az asztal alá szerelt villamoscsengő gombját, mire azonnal megjelent az inas.

- Telefonáljon, kérem, mr Poole lakására - utasította az inast - és tudja meg, hogy az ügyvéd úr elindult-e már?

Pár perc mulva már jött az inas a felelettel:

- Igen, uram, mr Poole félhatkor indult el autóján, amelyet ő maga vezetett.

- Félhatkor? - ismételve mr Xxx, hátradőlve székében. - Hiszen akkor már régen itt kellene lennie!... Rath Hall mindössze csak ötven kilométernyire van Londontól.

- Lehet, hogy elpukkadt valamelyik kereke - vélte Xxxx, aki egy pillanatra se vette le szemét az ablakról.

- Akkor telefonálhatott volna.

- Tudott-e valaki arról, - kérdezte Leon - értem: valaki a házon kívül, hogy ön várja az ügy- védjét?

A vak ember habozva felelt:

- Ma reggel említettem a postamesternek. Mikor átvettem a postámat, ott találtam egyik leve- lemet, melyet hibás címzés miatt nem tudtak kézbesíteni az ügyvédemnek. A postamester kért, hogy javítsam ki a címzést s akkor mondtam neki, hogy nem szükséges, mert az ügyvé- dem ma este úgyis meglátogat.

- És nem mondott semmi mást, mr Xxx - érdeklődött Xxxx - semmit, amiből következtetni lehetett volna az ügyvéd látogatásának céljára?

- De azt hiszem, igen - sajnálkozott mr Xxx xxxxxxx. - Emlékszem, hogy elmondtam a postamesternek, hogy szegény Xxxxxxxxxxxx óhajtok beszélni az ügyvédemmel... Xxxxxxxxxx ugyanis nagyon jól ismerték és szerették ebben a városban.

- Hát ez nagy szerencsétlenség - csóválta a fejét Xxxx.

Ebben a pillanatban két körülmény is izgatta egyszerre. Az egyik az volt, hogy hol lehet az eltünt ügyvéd? - a másik pedig az, hogy mily pompás födözék az ablakok alatt közvetlenül elhúzódó másfél méteres fal, amely mögött hason csúszva, vagy akár csak guggolva is, egészen az ablakhoz lopózhat a gyilkos és közvetlen közelből bocsáthatja végzetes útjára a kígyót...

- Hány embere van a parkban, Xxxxxxx? - kérdezte hirtelen a rendőrtanácsostól.

- Csak egy, de az se a parkban van, hanem kint az országúton és a bejáratot őrzi. Éjjelre azonban berendelem a parkba, hogy itt cirkáljon. Megjegyzem, hogy van fegyvere is.

Fontoskodva tette ezt a „megjegyzést”, mert valóban nagy dolog is a „fegyveres” angol rendőr, akinek akkora a tekintélye, hogy pusztán csak a gummi-botjával szokott eligazítani minden bajt. Akit az angol rendőr gummi-botja megérint - még a legelszántabb betörő is - nyomban megjuhászodik és beadja a derekát... Xxxx azonban nem volt megelégedve ezzel a védelemmel, mert ismerte Oberzohnt és a „Régi Gárdát”. Mindjárt meg is mondta a vélemé- nyét:

- Vagyis a rendőrnek revolvere van, amellyel bizonyára már xxxxx xxxx is tanult... Ah, bocsá- nat, mintha kocsirobogást hallanék...

Nesztelenül kelt föl, megkerülte mr Xxxx s az ablakhoz sietve, mélyen kihajolt rajta. Az alacsony fal túlsó felén keskeny virágágy volt a fal hosszában, mögötte széles gyep-szalag s azon túl, vele párhuzamosan, a kocsiút, mely jobbra, ahol a bejárattól vezető kocsiútba torkol- lott, nagy rózsáskert mögött tünt el, balra pedig csak a villa homlokzatáig tartott és onnan tovább keskeny gyalogút vezetett végig a villa oldala mellett.

- Nos, jön a kocsi? - kérdezte mr Xxx érdeklődve.

- Bocsánat, úgy látszik, hogy rosszul hallottam - felelte Xxxx.

Benyúlt a zsebébe s egész marék apróságot vett ki, amelyek olyanok voltak, mint a tarka papirosba csavart cukorkák. Xxxx Xxxxxxx látta, hogy Xxxx jobbra-balra szétszórja ezeket a

„cukorkákat” a széles gyepszalagon: de Xxxxxxx rendőr volt és tudott hallgatni. Mikor azonban Xxxx visszajött az asztalhoz, Xxxxxxx fölhúzott szemöldökkel kérdőleg nézett rá... Xxxx xxxx észrevehetően megrázta a fejét és hallgatott; ettől fogva már nem tartotta folyton szemmel az ablakot.

- Miután nem akartam eljárásomat kizárólag mr Poole tanácsától függővé tenni, - szólalt meg most mr Xxx - táviratoztam Lisszabonba dr. Xxxxx Xxxxxxxxxx, aki híres jogtudós és megkér- tem, hogy jöjjön át Angliába. Bizonyos kérdésekben ugyanis nagyobb segítséget reménylek tőle, ámbár azt hiszem...

A belépő inas félbeszakította ezzel a jelentéssel:

- Mrs Poole ebben a pillanatban telefonált, hogy az ügyvéd urat baleset érte. Az autója neki- rohant valami fatörzsnek, amely Lawley határában keresztben feküdt az országúton.

- És súlyosan megsebesült? - kérdezte mr Xxx izgatottan.

- Nem, uram, de azért beszállították a Cottage-szanatóriumba. Mrs Poole azt mondja, hogy nincsen komolyabb baj, csak az autó rongálódott meg.

- Mily szörnyűség, hogy éppen most érte a baleset! - sopánkodott mr Xxx, összecsapva a kezeit.

- Mondjuk inkább, hogy nagy szerencse - szólt közbe Xxxx, szinte örömmel. - Xxxxxx el, kérem: sokkal nagyobb katasztrófától féltettem mr Xxxxxx és...

Kint a parkban, az ablakok alatt éles dörrenés hallatszott, - mintha apró, gyerek-rakéta sült volna el - mire Xxxx rögtön az ablakhoz szaladt és kiugrott rajta. Xxxxx átvetette magát az alacsony falon, leugráskor véletlenül lába alá került a kidobált „cukorkák” egyike, amely szintén éles dörrenéssel pukkant szét a talpa alatt.

Szétnézett, de egy lelket se látott. Gyorsan végigszaladt a gyep-szalagon a villa frontjának hosszában, lövésre készen tartva a revolverét... Sehol senki!... Hatalmas puszpáng-bozót sötétlett előtte s ahogy óvatosan ment feléje, hirtelen eldurrant a háta mögött egy újabb

„cukorka”... Hátra pillantva, észre vette, hogy Xxxxxxx jön utána. Ujját az ajkára téve, hall- gatást intett neki és nagy ugrásokkal kerülte meg a puszpáng-bozótot, melynek túlsó oldalán egy fa mögé bujt. Így most valósággal közre fogták a sűrű bozótot: a villa felől Meadows, a bejárat felől Xxxx és mind a ketten úgy álltak, hogy kölcsönösen láthatták egymást.

Xxxx most fekete bádoghüvelyt vett elő a zsebéből és - szemét egy pillanatra se véve le a puszpángbozótról - ráhúzta revolverére a bádogcsövet. A következő pillanatban Xxxxxxx már hallotta a lövés elfojtott, tompa durranását... A puszpáng-bozótban zizegtek a lombok, néhány szétlőtt ág reccsenése hallatszott - aztán futólépések dobogása. Xxxx most kiugrott a fa mögül és éppen idejében ért a tisztásra, hogy megpillantsa a lélekszakadva menekülő alakot...

- Plop!

A golyó a menekülőtől alig egy arasznyira csapott be egy almafába.

- Hát nem sikerült! - bosszankodott Xxxx, lehúzva revolveréről a hangfogó hüvelyt. - Re- ménylem, hogy a cselédség nem hallotta meg a lövést, vagy hogyha meghallotta is, nem gondolja, hogy lövést hallott. Egyedül csak mr Xxx találhatja ki a valót, mert az ő hallása, miután nem lát, sokkal élesebb és finomabb, mint bármelyikünké.

Mikor visszafelé mentek az ablakhoz, fölvett a gyepről egy kis rakétát, amely még nem sült el és mosolyogva mutatta Meadowsnak:

- Nagyon hasznos kis jószág ez - mondta tréfásan - kivált, ha attól tart az ember, hogy éjszaka, álmában, esetleg elvághatják a nyakát. El kell hinteni néhányat a folyosón, vagy a szobában és... Krakk!... fölébreszti az embert a kellő pillanatban. Két dollárba kerül száza, de már annyiszor megmentette az életemet, hogy a számát se tudom! Volt már olyan esete, kedves Meadows, - kérdezte nyájasan - amikor várta, hogy éjszaka elvágják a torkát?... Én már három ilyen kalandot éltem át és esküszöm, hogy nem vágyom a negyedikre! Egyszer Prágában, egyszer New-Orleansben és egyszer Ortonában.

- És mi történt az orgyilkosokkal? - kérdezte Meadows megborzongva.

- Ezt a kérdést legföljebb a teológusok oldhatnák meg - vélte Xxxx vállat vonva. - Én azt hiszem, hogy a pokolba jutottak, de lehet, hogy elfogult vagyok.

Mr Xxx, botjára és mr Xxxxxxxxxxxx támaszkodva, a hall ajtajában várta Xxxxx és a rendőr- tanácsost, akik tehát nem az ablakon át másztak vissza az ebédlőbe.

- Mi történt a parkban? - kérdezte szorongva mr Xxx. - Nagy baj, hogy nem látok és mindent csak úgy kell kitalálnom. Mintha lövést hallottam volna?...

- Nem is egyet, hanem kettőt - felelte Xxxx jókedvűen. - Pedig szerettem volna, ha nem hallja. Nem tudom, hogy ki volt, akire rálőttem, mr Xxx, de egészen bizonyos, hogy a fickónak semmi keresni valója nem volt a parkban és ezért kergettem el.

- Látta legalább az arcát?

- Sajnos, csak a hátát - csóválta a fejét Xxxx és nem mondta meg, hogy ő a hátukról is éppen úgy megismeri az embereit, mint az arcukról. Most pedig nem is tévedhetett, mert Xxxxxxx sajátosan rángatta a vállait futás közben.

- Nem beszélhetnék önnel pár percig négy szem közt? - fordult most hirtelen a meglepett mr Xxxxxx.

- Hogyne, kérem - felelte a házigazda udvariasan és előre menve, betessékelte Xxxxx a dolgozó-szobájába.

Majdnem negyedóráig tartott ez a „pár perc” és Xxxx, mikor kijött, egyenesen mr Washington- hoz ment és karonfogva kivezette a parkba.

- Ez a mai éjszaka nagyon zürzavaros, sőt veszedelmes lesz - mondta és beszámolt azokról az intézkedésekről, amelyekben az imént állapodott meg mr Xxxxxx. - Igyekeztem rávenni - folytatta - hogy mutassa meg azt a levelet, melyet a pénz-szekrényében őriz, de hajthatatlan volt és megtagadta a kérésemet. Ki tudnám ugyan nyitni a pénz-szekrényét, de a barátomat és házigazdámat csak mégse rabolhatom ki?... Most pedig ügyeljen ide, kérem.

Xxxxxx Xxxxxxxxxx figyelt és közben halkan füttyentett.

- A gazemberek meggátolták, hogy az ügyvéd idejöjjön - folytatta Xxxx. - Most pedig halálosan rettegnek attól, hogy mr Xxx, az ügyvédje hiányában, nekünk fogja elmondani, amire nézve az ügyvédje tanácsát akarta kikérni.

- Meadows most visszamegy Londonba? - kérdezte mr Washington.

- Úgy van - bólintott Gonsalez - autón megy vissza. És azt is tudja talán, hogy az egész cselédség kimenőt kapott ma éjszakára?

- Talán csak a nőcselédek? - hökkent meg mr Washington.

- A nők is, meg a férfiak is - felelte Xxxx nyugodtan. - Nagyszerű hangverseny és pompás táncmulatság lesz ma éjjel Brightlingseaben s bár az előadás első részét elmulasztják, annál jobban élvezik majd a programm többi részét és legkivált a hajnalig tartó táncot... Meg- jegyzem, hogy nem én rendeztem ezt a kis meglepetést, de azért nagyon helyeslem és örülök neki.

- És Meadows pont most akar elmenni, mikor a zürzavar kezdődik? - csodálkozott mr Washington.

Nyilvánvaló volt, hogy Xxxxxxx rendőrtanácsosnak semmi kedve se volt, hogy itt maradjon a fenyegetett házban - sőt látszott, hogy örül, hogy elmehet... Aminek következtében mr Washington szemében nagyon megcsökkent az angol rendőrség értéke és becsülete.

- Miért nem beszéli rá, hogy maradjon itt? - sürgette Xxxxx az amerikai. - Ha ön támadást vár, akkor mégis csak jó lenne, hogy Xxxxxxx...

- Már itt is az autója! - legyintett Leon - és vele megy mr Xxx is...

A hatalmas Rolls-Royce nesztelenül suhant elő a villa mögül és megállt a hall ajtaja előtt. Elsőnek mr Xxx ült bele, aztán Xxxxxxx föltette táskáját a soffőr mellé s miközben beült a kocsiba, mentegetőzve mondta:

- Nem szívesen hagyom itt az urakat, de a hivatalom Londonba hív...

- Mondja meg a soffőrnek, hogy kerülje Xxxxxxx, mint a pestist. A határában nagy fatörzs fekszik keresztben az országúton. Lehet, hogy a helyi hatóság már eltávolította, de én nem hiszek az ilyen gyors intézkedésben.

Megvárta, míg az autó kiért az országútra és fényesen világító reflektorjai eltüntek az első kanyarulat mögött. Akkor visszament a hallba, ahol a komornyik éppen a felső kabátját húzta föl.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta a komornyik, kissé aggódva - nem tudom, jó lesz-e, ha én is elmegyek?... Senkise marad mr Xxx szolgálatára. Én, kérem, igazán szívesen lemondok erről a szórakozásról...

- Mr Xxx úgy határozott, hogy csak menjenek el nyugodtan valamennyien - vágott közbe Leon röviden. - Egyelőre azonban maradjon itt kint a villa előtt és jelentse rögtön, mihelyt az omnibusz befordul a parkba. Én addig a könyvtár-szobában leszek és ott várom önt.

Bement a könyvtárba és ott találta mr Xxxxxxxxxxx. A komornyik hallotta, amint beszélgettek

- bár a szavakat nem értette - és némi lelkifurdalást érzett, hogy egyedül hagyja a házat. Még álmában se jutott volna az eszébe, hogy éjszakai kimenőt kapjon az egész cselédség, mikor vendégek is vannak a házban!

Nemsokára megjött a hatalmas omnibusz, de - a cselédség nagy bosszúságára - nem a hall előtt állt meg, hanem befordult a sarkon és megkerülte a villát és az épület háta mögött várta az utasokat.

- Nem baj - mondta Xxxx a komornyiknak, aki jelentette neki a dolgot - majd én eligazítom és a hall elé rendelem az omnibuszt.

Pár perc mulva csakugyan a hall elé gördült az omnibusz, melyet zsúfolásig megtöltött a Rath Hall cselédsége. Xxxxxxx, nyikorogva indult el a rozoga alkotmány s ahogy elfordult az országúton, Xxxx xxxxxxxxxx mondta:

- Nem nagyon szívesen mennek erre a mulatságra, pedig ha tudnák, hogy mi készül itthon: még ők fizetnének, hogy ott lehessenek, ahová most olyan nem szívesen mennek!

- Mi ketten ellenben egyedül maradtunk itthon - mondta mr Washington elkomorodva, de mindjárt aztán fölvidult. - Nem mondhatom, hogy félek, sőt mintha viszketne a tenyerem, arra a gondolatra, hogy esetleg lövöldözhetünk is. - Mégis szorongva nézett körül a sötét hallban. A hátsó kijáratok legalább jól be vannak zárva? - kérdezte.

- Hogyne! - felelte Xxxx. - Ámbár a veszedelem nem onnan fenyeget... Jőjjön, sétáljunk egyet a parkban. Gyönyörű, enyhe éjszaka van és egyelőre még korán van, nincs mit féljünk semmitől.

Most az egyszer azonban tévedett. Mert alig tettek tiz-tizenöt lépést, Xxxxxx Xxxxxxxxxx hirtelen megtántorodott és le is roskadt volna, ha Leon villámgyorsan oda nem ugrik és föl nem fogja.

- Vezessen be, kérem - nyögte Washington lihegve és egész testével ránehezedett Xxxxxx.

Xxxxxxxx átölelte az amerikait és inkább vitte, mint vezette a hallba, de nem zárta be az ajtót. És, mikor az amerikai, mint a lisztes-zsák belezuhant a karosszékbe. Xxxx gyorsan hasra feküdt és úgy vizsgálta a parkot az ajtó küszöbéről... De sehol semmi nesz - semmi mozgás - semmi nyoma vagy előjele a támadásnak. Csak most csukta be az ajtót és tolta rá a vastag reteszt, aztán kitárta mr Xxx dolgozó-szobájának ajtaját és ölben vitte be az amerikait, mind- járt fölgyujtva a szobában a villanyt is.

- Xxxxxxx xxxxxx... megmart - motyogta mr Washington.

Jobb arca vörös volt és megdagadt. Xxxx rögtön ráismert a sebre: az annyiszor látott kígyó- marás volt... Óvatosan végighúzta ujját a sebhelyen s aztán megnézte az újja hegyét: nedves volt.

- Hozzon whiskyt, de gyorsan! - nyöszörgött mr Xxxxxxxxxx. - Legalább két litert, hallja! Látszott rajta, hogy rettentően szenved és ide-oda forgolódik a chaise-longueon.

- Az áldóját! - hörgött: - ez írtózatos... Nincs kígyó a világon, amelynek a marása ily rettenetes volna!

- Ön él, kedves barátom - vigasztalta Xxxx - és bocsánatot kérek, amiért kételkedtem a szavaiban, mikor azt mondta, hogy a kígyóméreg nem öli meg önt!

Színig töltötte tiszta whiskyvel a nagy vizespoharat és odatartotta az amerikai ajkához.

- Vesszen a szesztilalom! - dörmögte Washington és nem eresztette el a poharat, míg az utolsó cseppet is le nem nyelte. - Mindjárt adhat még egy pohárral - lihegte, nagy lélekzetet véve: - ne féljen, nem rugok be tőle.

Óvatosan tapogatni kezdte arcán a sebet és meglepetve kiáltott föl:

- Nedves!...

- És milyen fájdalmat érez?

- Sehogyse olyat, mintha kígyó mart volna meg - jelentette ki a kígyószakértő határozottan. Az arca már egészen a szeméig földagadt és a bőre sötétkék volt, szinte megfeketedett.

Xxxx a kandallóhoz ment és megnyomta a villamos csengő gombját. Washington csodálkozva nézett rá.

- Ugyan kinek csönget? Hiszen a cselédek mind elmentek!

De már lábak dobogása hallatszott be a folyosóról, aztán kitárult az ajtó és elsőnek Xxxxxx Xxxxxxx jelent meg, mögötte pedig Meadows jött - az amerikainak nagy álmélkodására - még vagy tíz-tizenkét emberrel.

- Uram, ne hagyj el! - dadogta, megdörzsölve a balszemét, hogy nem álmodik-e.

- Az omnibuszban jöttek, hason-fekve, hogy senkise lássa őket - magyarázta Xxxx - és az omnibuszt csakis azzal az ürüggyel lehetett iderendelni, hogy a cselédséget viszi a mulatságra.

- Xxx, persze, nincs itthon? - kérdezte Xxxxxxx.

- Nincs - felelte Xxxx. - Xxxxxxx magával vitte az autóján, amely Londonba ment, ő pedig átszállt az omnibuszba, mely a detektíveket hozta.

Washington kis skatulyát vett elő a zsebéből s valami vörös port csípett föl belőle, melyet óvatosan dörzsölt bele a kígyó-marásba, de közben rémesen nyöszörgött és káromkodott.

- Ha szemüveges kígyó mart meg - csikorgatta a fogait Washington - akkor ezt a dögöt elevenen nyúzták meg, hogy minél gyilkosabb legyen a mérge. Még a csörgőkígyó marása is gyönge bolha-csípés ehhez képest... A mamba semmi! Jól ismerem a mambát, elégszer meg- mart. Az is fáj és ég: de ez még a tüzes vasnál is kegyetlenebb fájdalom.

Xxxxxxx kérdően pillantott Xxxxxx:

- Gurther?... - S amikor Xxxx bólintott, hozzátette: - mindjárt gondoltam, bár nem voltam benne bizonyos, mert Xxxxxxx az utóbbi időben nagyon ideges. Úgy hallottam, hogy kokainista lett... Azt hiszem, ma éjszaka végeznek vele.

Xxxx ott hagyta a társaságot a hallban és fölsietett mr Xxx hálószobájába, mely a villa közepén volt a félemeleten, kis erkéllyel, amelyre könnyen föl lehetett kapaszkodni a földről.

Az erkély szárnyas üvegajtaja nyitva volt és Xxxx hasra fekve kúszott ki az erkélyre, hogy a faragott oszlopok között kikémlelje a parkot... A banditák már nem is bujkáltak. Kint tanyáztak a tisztáson és Xxxx megolvasta a sötétben izzó cigarettákat. Heten voltak - de most megpillantotta a nyolcadikat is, ott, ahol a kocsiútba torkollott a villa mögé vezető gyalog- ösvény.

- Mire várnak? - tünődött magában Xxxx, mert egyik se mozdult.

Izgatta és idegesítette ez a tétlenség. Nyilvánvalóan valami jeladásra vártak. - De mi lehet ez a jeladás és honnan várják?...

Most megdobbant a szíve. Valami árnyék sompolygott a tisztáson át a villa felé... Egy vagy kettő?... A szemei kápráztak. Ha ketten vannak, akkor az egyik Gurther... Ah, igen: most ráismert. Valóban Gurther az. Egy pillanatra eltünt a szeme elől, mert elfödte az erkély oszlopa. Xxxx kissé előbbre kúszott... Gurther összerogyott! Először megtántorodott, aztán térdre roskadt és végül egész hosszában elterült a gyepen...

- Mit jelenthet ez!

Még mindig ezen tünődött, mikor, egészen közel hozzá, mély lélekzetet vett valaki. Xxxx próbálta megállapítani, hogy honnan jött ez a ziháló lélekzet s ekkor, alig két arasznyira az arcától, egy kéz markolta meg az erkély egyik oszlopának az alját... Xxxx hirtelen és neszte- lenül visszakúszott a szobába, ahol a vastag és nehéz erkélyfüggöny mögé rejtőzve várta, hogy mi következik. Közben megkereste a zsinórt, mellyel a függönyt húzzák össze; vékony, de erős selyemzsinór volt és Xxxx gyorsan hurkot kötött belőle.

A titokzatos alak ez alatt lihegve húzta föl magát az erkélyre, átlépett a korlátján és lábujj- hegyen indult befelé, a szobába. Nem sejtett semmit és még csak óvatos se volt - hiszen a szárnyas üvegajtók egész nap tárva-nyitva álltak az erkélyen!... Belépett tehát a szobába s ahogy egy pillanatra megállt hallgatózni, sötét alakja élesen vált el a csillagsugáros félhomály derengésétől.

- Nincs kalapja! - állapította meg Xxxx elégedetten, mert ez megkönnyítette a dolgot.

Amint a bandita még egyet lépett, a hurok villámgyorsan a nyakába hullott és Xxxx oly erővel rántotta össze, hogy a banditának torkába fulladt a kiáltás. Félig eszméletlenül zuhant a vastag szőnyegre, mely elnyelte az esés zaját és ekkor már Xxxx rajta térdelt. A fickó küzködött, vergődött, hogy lerázza magáról támadóját, de Xxxx irtózatos ütést mért a koponyájára, amitől rögtön elájult.

- Gummitalpu vászoncipője van! - mosolygott Xxxx. - Ezért nem hallottam, mikor közeledett.

Xxxxxxx a hurkot a fickó nyakáról s vállára vetve az eszméletlen embert, levitte a hallba és rábízta a detektivekre, hogy vigyázzanak rá, ő maga pedig ismét fölszaladt a hálószobába, hogy szétnézzen: - nem követik-e többen is ennek a vakmerő betörőnek a példáját. De csön- des volt minden és a banditák még mindig egy csoportban ültek a tisztáson, cigarettázva és nyilvánvalóan lesve a jeladást, amely munkára szólítja őket. Úgy látszott, hogy a villából várják ezt a jeladást...

- Mi lehetett ez a jeladás? - tünődött Xxxx.

Lesbe állított egy detektivet a hálószobában s ő maga visszament a hallba, ahol régi ismerősre talált a közben magához tért banditában. Xxx Xxxxxxx, mint a tőrbe esett vadállat, elkesere- dett, sunyi pillantásokkal vizsgálta az őreit és rémülten hördült föl, mikor Xxxx mosolyogva belépett. Leon azonban rá se hederített, hanem egyenesen az amerikaihoz ment, aki csodála- tosképpen kiheverte már a kígyómarást és megint a régi, jó humorú yankee volt. Csak az arca volt még dagadt, de egyébként nem tett benne semmi kárt a szörnyű kígyóméreg, amely pedig száz ember közül kilencvenkilencet okvetlenül a másvilágra vitt volna.

- Mondtam, úgy-e, hogy kígyóméreg-mentes vagyok - dicsekedett büszkén. - Talán ez a fickó akart megtréfálni? - kérdezte, Cuccinire mutatva.

- Nem, nem ez volt - felelte Xxxx s az olaszhoz fordulva megkérdezte: - Hol van Xxxxxxx?

- Keresse meg, ha látni akarja! - vigyorgott Xxxx arcába, kihívó szemtelenséggel a bandita. - Ámbár, ha parancsolja, csak egyet kiáltok és a többivel együtt nyomban itt lesz ő is... Nos, kiálthatok?...

- Cuccini - kezdte nyájas hangon Xxxx és beretvaéles vadászkésének hegyével megkarcolta a bandita torkát. - Ne kiáltson, Xxxxxxx. Mert ha csak megmukkanik is, tönkreteszem ezt a szőnyeget a maga fekete vérével. Pedig valódi, bokharai selyemszőnyeg, amelyhez foghatót nem láttam az utolsó tíz esztendőben... Nos, mi a jel, Xxxxxxx? És mi fog történni, ha megadta ezt a jelet?

- Nézze csak - hetvenkedett Cuccini - engem hiába ijesztget azzal, hogy elvágja a torkomat. Xxxx pedig figyelmeztetem, hogy az angol törvények szigorúan tiltják az önbíráskodást és a kínzást.

- A kínzást is, valóban? - mosolygott Xxxx a kezét dörzsölve, mint a gyerek, akinek hirtelen pompás ötlete támad. - Nos, Xxxxxxx, majd én mindjárt megmutatom önnek, hogy „nekem” nem tiltotta meg a törvény a kínzást... Xxxxxx be a száját valamivel - fordult a detektivekhez.

Az egyik vastag gyapju-sállal kötötte be Xxxxxxx száját, másik kettő pedig úgy gúzsba kötözte a kezét-lábát, hogy moccanni se tudott.

- Most pedig fektessék a chaise-longue-ra - rendelkezett Xxxx. Xxxxxxx hörgött, nyögött és beszélni próbált, de Xxxx rá se hederített.

- Xxxxx xxx xxxxx-gyujtója? - kérdezte. - Ah, igen, ez jó lesz...

Markába öntötte az egész skatulya gyujtót és rámosolygott az egész társaságra.

- Most pedig, uraim, ha szívesek lesznek és egyedül xxxxxxx öt percre ezzel a gentlemannel, kipróbálom rajta azt a nagyszerű vallató módszert, melyet Xxxx Xxxxxxxx Xxxxxxxx, Xxxxxxx úrnak hírhedt honfitársa, pár száz esztendővel ezelőtt páratlan sikerrel használt minden nyo- mozásnál...

Cuccini dühösen rázta a fejét és állati hörgések törtek elő torkából a vastag gyapju-sálon keresztül.

- Úgy látom, hogy a barátunk nagyon intelligens - vélte Xxxxxxxx. - Máris megértett engem és tudja, hogy miről van szó... Vegyék le, kérem, szájáról azt a sált és ültessék föl. Igaza van, hogy kényelmetlen így gúzsba kötve heverészni.

A detektivek levették Xxxxxxx szájáról a gyapju-sált és fölültették a haramiát, aki most szakadozottan, habozva beszélni kezdett...

- Nagyszerű! - dörzsölte a kezeit Xxxx elégedetten, mikor Xxxxxxx elhallgatott. - Most vigyék le a konyhába és adjanak neki valamit inni. Ha mást nem, hát whiskyt minden esetre találnak az ebédlőben, a pohárszéken.

Xxxxxxx megnézte az óráját.

- Na, és most mi lesz? - kérdezte. - Megadod a jelet?

- Minden esetre - felelte Xxxx.

- És aztán?...

- Csak hadd jőjjenek be. Mi majd bezárkózunk a konyhába. Azt hiszem, ez lesz a legokosabb. Hogy zavartalanul dolgozhassanak.

- Értem - bólintott Xxxxxxx xxxxxxxxxx. - Szóval engeded, hogy megfúrják Xxx vas-szekrényét, igaz?

- Eltaláltad - nevetett Xxxx. - Mivel Xxx nem akarja megmutatni az okmányokat és bizonyí- tékokat, amelyeket a szekrényben őriz, ez az egyetlen mód, hogy hozzájuk juthassak. Én magam nem törhetem föl; először, mert mr Xxx a házigazdám és barátom s másodszor, mert nincsenek is megfelelő szerszámaim. Szakértőkre bízom hát a kasszafúrást és, mihelyt el- végezték, rajtuk ütök és elveszem tőlük a zsákmányt.

- De a kígyó?!... - aggodalmaskodott Xxxxxxx. - Erre nem gondoltál? Xxxx xxxxx pattintott az ujjával és könnyedén mondta:

- A kígyó már kiadta a mérgét és nem marhat mégegyszer. Gurther pedig...

- Tudod, hogy tartozik neked!

Xxxx sűrű füstfelhőt fújt ki a cigarettájából s csak akkor felelt, mikor a füst már szertefoszlott a levegőben.

- Gurther meghalt - mondta egyszerűen. - Már tíz perc óta arcra bukva hever a parkban, nem messzire a villa homlokzatától.

XVII. FEJEZET.

Megfejtik a Braille-írást.

Xxxx röviden elmondta a tragikus jelenetet, amelynek szemtanuja volt az erkélyről.

- Kétségtelenül Xxxxxxx volt, aki elbukott - magyarázta. - Nem hiszem, hogy tévedek a sze- mélyben. Csak egy pillanatra tévesztettem szem elől, míg az erkély oszlopa eltakarta. Mikor ismét megláttam, már roskadozott s végül holtan bukott arcra.

Bedobta cigarettáját a kandallóba.

- Azt hiszem, ideje, hogy a játékhoz fogjunk - mondta.

Megvárta, míg Xxxxxxx lemegy a konyhába, akkor visszahúzta a vasreteszt és kitárta a hall ajtaját. Meghúzódva az árnyékban, látta, hogy a banditák észre vették az ajtó kinyitását, mert egyikük egyenesen a villa felé tartott, a gyepen át.

Xxxx elővette villamos zseblámpását és gyors egymásutánban háromszor belevillantotta a sötét éjszakába... Ez volt a jeladás. De, nagy meglepetésére, csak két bandita indult el a villa felé, a már előttük járó harmadik után. Nyilvánvalóan nagyon biztosak voltak a maguk dol- gában s valószínűleg az volt a megállapodás, hogy Xxxxxxx minden akadályt elhárít, mielőtt a jelt megadja.

A villa még a XVII. században épült és az ebédlőben - alighanem a zenészek számára - kis karzatot is emeltek, egészen fönt, a mennyezet alatt. Ez a karzat éppen szemközt volt a dolgozó-szoba ajtajával, úgy, hogy ha ez az ajtó nyitva volt, akkor a karzatról mindent lehetett látni, ami a dolgozó-szobában történt. A karzaton magán vastag, összehúzható függönyök voltak és Xxxx ezek mögé rejtőzött, mihelyt megadta a jelet. Innen látta, hogy két bandita egyenesen a dolgozószobába megy, a harmadik pedig, bizonyára őrt állani, a hall ajtajában maradt.

A két fickó, xxxxxxx a dolgozó-szobába ért, rögtön fölcsavarta a villanyt és munkához látott. A harmadik végigment a hallon, sőt benyitott a folyosóra is és halkan szólítgatta Cuccinit. Mikor semmi választ nem kapott, morogva tért vissza a helyére. Nemsokára még egy haramia jött oda a hall küszöbén őrt álló fickóhoz.

- Hol van Lew? - kérdezte halkan.

- Nem tudom - felelte a másik. - Valahol odabent lesz... Xxxxxxxxx „a büszke hidalgóval” végez. Ez volt a dolga.

Az éjszaka halotti csöndjében minden szót jól lehetett hallani és Xxxx elmosolyodott a rejtekhelyén. Mert tudta, hogy ő az a „büszke hidalgó”, akivel Xxxxxxxxxx végeznie kellett volna. Most kijött az egyik kasszafúró a dolgozó-szobából.

- Hol van Xxxxxxx? - kérdezte ez is.

- Még nem láttam - felelte az őrtálló.

- Menj és keresd meg. Neki itt kell lennie, mikor a szekrényt kinyitom.

Látszott, hogy mindnyájukat izgatja és nyugtalanítja Xxxxxxx rejtélyes távolmaradása, mert az őrtálló rögtön körútra indult a villában s ez alatt a negyedik bandita vigyázott a hall küszöbén. Pár perc mulva ujra visszajött az előbbi kasszafúró és nyugtalankodva érdeklődött, hogy megtalálták-e már Cuccinit?... Még néhány perc telt el s aztán megjelent a kiküldött kém, aki zavartan jelentette:

- Az egész ház üres. Sehol egy lélek sincs. De a konyha be van zárva.

- Be van zárva? - hökkent meg a kasszafúró. - Micsoda „tészta” ez? - Odament az emeletre vezető lépcsőhöz és xxxxx xxxxxxxxxxx elbődült:

- Cuc-ci-ni-i-i!...

De csak a visszhang felelt neki.

- Na hát, ez furcsa! - dörmögött idegesen. Visszajött és bekiáltott a dolgozó-szobába: - Ne vacakolj annyit, Xxxx! Xxxxxx beleavatkozott a dolgunkba és puskaport szimatolok. Siess hát, az áldóját!... Te pedig - fordult a nemrég jött negyedikhez - szaladj a kertbe és mondd meg a fiúknak, hogy legyenek készen a támadásra vagy a menekülésre... Mert igazán nem tudom, hogy mi készül itten!

A negyedik fickó ment is mindjárt a parkba, de néhány perc mulva már lihegve rohant vissza a nyugtalanító hírrel:

- Xxxxxxxx!... - Nem látom őket sehol.

A kasszafúró elkáromkodta magát és most már személyesen rohant ki a kertbe, hogy meg- keresse a cimborákat. De néhány perc mulva ő is lélekszakadva jött vissza és rekedten rivallt rá a pénz-szekrényen dolgozó társára:

- Xxxxxxx, Xxxx... Végezz evvel a munkával, mert baj van!

- S mi lesz Cuccinivel?

- Ez az ő dolga! Mindenki úgy menti a bőrét, ahogy lehet... Nos, készen vagy?

Xxxx xxxxxxx valamit s a következő pillanatban hallani lehetett, amint recsegve-ropogva szakadt ki a pénz-szekrény ajtaja... Ez volt a „lélektani momentum”... Xxxx hirtelen átvetette magát a karzat karfáján és leereszkedett az ebédlőbe. Az ajtóban őrtálló haramia villám- gyorsan megfordult a neszre.

- Föl a kezekkel! - kiáltott nyersen Xxxxxx.

- Ne lőjjön, kérem - mondta Xxxx olyan nyájas hangon, mintha csak tüzet kért volna a fickótól, hogy rágyujthasson. - A rendőrség már körülfogta a villát.

A haramia irtózatos káromkodással rohant ki az ajtón és ekkor dördült el az első lövés, amelyre az országút felől jött a visszhang, éles sortüz formájában. Az autón menekülő banditák lőttek vissza - de csak egyszer, mert örültek, hogy kint vannak a csávából és mindjárt rákapcsoltak a legnagyobb sebességre.

Xxxx most odaugrott a hall ajtajához, hirtelen becsapta és rátolta a reteszt, aztán, éppen abban a pillanatban, mikor a két kasszafúró kijött a dolgozó-szobából, fölcsavarta a villanyt az ebédlőben. Az egyik nagy csomó barna karton-lapot szorongatott a hóna alatt, de nyomban eldobta és ijedten tartotta föl mindakét kezét, mikor Xxxx kezében megvillant a revolver.

A másik azonban keményebb legény volt és szilaj átkozódással ugrott neki Xxxxxxx, aki elzárta előle a menekülés útját. Xxxx hirtelen félre hajolt, úgy, hogy a bandita ökle a vállát érte. Ugyanekkor eldobta a revolverét, villámgyorsan lebukott és, átfogva térden alul támadó- xxxxx két lábát, heves lökéssel hanyatt döntötte a fickót, aki végig esett a földön s úgy bele- vágta a fejét valamibe, hogy eszméletlenül terült el. A másik kasszafúró meg se mert moccanni egész idő alatt... Xxxx lihegve állt talpra, ismét fölkapta a revolverét és várt. Pár pillanat mulva, két megszakítással, négy éles koppanás hallatszott az ajtón. Erre visszahúzta a reteszt és kinyitott. Xxxxxxx lépett be.

- A parkban tanyázó banditákat elriasztotta az a gentleman, aki torka szakadtából üvöltötte

„Cuccini” nevét. Két autó várta őket az országúton; azokon menekültek. Meglátta a földön heverő barna karton-lapokat és elégedetten bólintott.

- Azt hiszem, hogy mindent megkaptál, amit akartál, Xxxx - mondta.

Most berohantak a detektivek is és rögtön guzsba kötötték a két foglyot, mialatt Xxxx Xxxxxxxx és Xxxxxxx xxxxxxxx a parkba, hogy megkeressék Xxxxxxxx.

A bandita még most is úgy feküdt, arcra borulva a füvön, mint amikor Xxxx xxxxxxx látta. Ahogy rávilágítottak a villamos zseblámpással, látták, hogy a füle mögött xxxxx meg a kígyó.

- Ez volna... Gurther? - hökkent meg Xxxx, amint jobban megnézte.

Hátára fordította a halottat és halkan füttyentett meglepetésében... Nem Gurther volt, hanem a Pfeiffer széles, kékre duzzadt arca meredt reá üveges szemeivel.

- Pfeiffer!... Pedig megesküdtem volna, hogy Xxxxxxx volt! Itt valami végzetes tévedés vagy csere történhetett. Lássuk csak... Jó másfél percig tünődött, állát a tenyerébe támasztva. - Azt, hogy Xxxxxxxxxx meg kellett halnia, nagyon is meg tudtam érteni; Xxxxxxxx már unta a fickót, mert csak veszedelmet hozhatott rá, mióta kokainista lett. És Xxxxxxxx, aki sokkal meg- bízhatóbb és okosabb volt nála, gyűlölte Xxxxxxxx. Ezért gondoltam, hogy Xxxxxxxx gyilkolta meg Xxxxxxxx, a vén Oberzohn parancsára.

- Van egy föltevés, amely megmagyarázza a végzetes szerepcserét - szólalt meg Xxxxxxx nyugodtan.

- Nos, ki vele! - biztatta Xxxx élénken.

- Tegyük föl, hogy Xxxxxxx meghallotta, vagy valami más módon megtudta, hogy a gazdája megbízta Xxxxxxxxx az ő meggyilkolásával?

- Ez az! - pattintott Leon az ujjaival. - Pár évvel ezelőtt nekünk is volt valami hasonló esetünk: emlékszel még, Xxxxxx?... Az öreg megparancsolta Xxxxxxxxxxx, hogy tegye el láb alól Gurthert, de Gurther megelőzte a gyilkost... Ügyes fickó!

Xxxx visszamentek a villába, a három fogoly már egymás mellett ült a könyvtár-szobában, természetesen jól megbilincselve és erős őrizet alatt. Xxxxxxx már régi ismerős volt; a másik kettő közül az egyiknek személy-azonosságát Xxxx állapította meg. Xxxxxxx betörő volt, akinek a rovásán néhány gyilkosság is volt és az arcképe hónapokon át egyik dísze volt a lapok „Ki tud róla?” rovatának.

A harmadikat - az igazi kasszafúrót - Maedows rendőrtanácsos üdvözölte, mint régi ismerőst. Xxxx Xxxxxx volt, a kontinens egyik legügyesebb kasszafúrója, akit valamennyi európai nagy város rendőrsége már évek óta körözött. A pórul járt ember, ahogy keseregve megvallotta, egyenesen Milánóból jött haza Angliába, arra a csábító ajánlatra, amit Xxxxxxxxxx kapott... Ezer fontot igértek neki, egyetlen egy „könnyű” kasszafúrásért, amely semmiféle veszedelem- mel nem járt.

- Az ezer font helyett alighanem agyon maratták volna a kígyóval, - jegyezte meg Xxxxxxx - hiszen az öreg Xxxxxxxxxxx már ezer pennyje sincs talán!

Miután a detektivek elszállították a foglyokat, Xxxxxxx, Xxxx és Xxxxxxx összeültek a könyvtárszobában, hogy megvizsgálják a több száz kartonlapot. A vakok írásával - Braille- ábécével - voltak „írva” a lapok: azaz pontok és vonalak váltakoztak rajtuk, kitapintható domborodással. És Xxxxxxx finom ujjai fürgén zongoráztak végig a karton-lapokon.

- Döntsünk el egy fontos kérdést - szólt Xxxxxxx - mielőtt átvizsgáljuk a karton-lapokat. A két betörőt és kasszafúrót föltétlenül bíróság elé állítjuk és el is ítéltetjük. De, ha Cuccinit is esküdtszék elé visszük, akkor ki kell tálalnunk az egész kígyóhistóriát, amely pedig még mindig megoldatlan probléma. Én hát azt ajánlanám, hogy hagyjuk futni Cuccinit... egyelőre. Addig ugyanis, míg elég bizonyítékunk lesz Xxxxxxxx ellen, akivel együtt kötélre kerül majd ez a gazember is.

Xxxxxxx helyeslően bólintott és Xxxxxxx is tetszett Xxxxxxx ötlete.

- Bizonyos - mondta - hogy Xxxxxxxx valami végzetes és kétségbeesett lépésre szánja el magát e mostani kudarc után. És, ha résen leszünk, egyszerre keríthetjük hurokra az egész bandát.

- Ezek a karton-lapok nem mondanak semmit - szólalt meg most Xxxxxxx unottan. - Csupa afrikai mese, amit Xxxxxxxxx angolra fordított és haza küldött a hugának, aki igazgatónője az itteni vakok intézetének.

Még vagy húsz lemezt végigtapogatott s akkor félre lökte valamennyit.

- Ezek közt nincsen az, amit mi keresünk - mondta xxxxxxxx és bement a dolgozó-szobába, a pénzszekrényhez. - Nem is valószínű, hogy az öreg Xxx összekeverte volna fontos levelezését ezekkel a naiv mesékkel.

A vas-szekrény ajtaja tárva-nyitva állt. Néhány iratcsomó és üzleti könyvek voltak még benne. Xxxxxxx egyenkint szedegette ki őket. Az iratok mind magán-jellegű okmányok voltak: folyószámlák, a villa adás-vételi szerződése a telekkönyvi kivonatokkal, kifizetett nyugták, stb.

Ez alatt Xxxx az üzleti könyveket vizsgálta át. Végig lapozta valamennyit, gondosan meg- nézve minden lapot, hogy nincs-e összeragasztva kettő, amikor is a két lap közé el lehetett volna rejteni valami fontos írást... Sehol semmi. Végre elővette az utolsót, amely legalul feküdt, mert ez volt a legnagyobb és a legnehezebb is. Hatalmas főkönyv, melyet Xxxx kicipelt az asztalra és ki akarta nyitni. De sehogyse ment.

- Mi ez?... hogy nem lehet fölnyitni a födelét?

A bőrhátú, vászonba kötött „Főkönyv” külsőleg semmiben sem különbözött a rendes üzleti könyvektől, csakhogy se a felső, se az alsó tábláját nem lehetett fölemelni. És, ahogy Xxxx megrázta, hallani lehetett, hogy zörög benne valami. Most már világos volt, hogy a „könyv” voltaképpen csak mesteri utánzat és igazában hatalmas doboz, amelyben bizonyára fontos okmányok vannak.

Xxxx gondosan vizsgálta a „Főkönyv” táblájának széleit s az egyik saroknál észrevette, hogy a tábla kissé kétfelé vált. Elővette a kését s a vékony pengével próbálta szétfeszíteni a táblát. Rövidesen halk csettenést hallott, mire a felső tábla úgy fölpattant, mint valami doboznak a teteje.

- Na, itt van végre, amit keresünk! - kiáltott föl Xxxxxxxx elégedetten.

A nagy „Főkönyv” tele volt ugyanolyan barna karton-lapokkal, aminőket a pénzszekrényben találtak, - de volt mellettük egy gépírásos, elsárgult okmány is, melynek balsarkában, Portugália ország-címere alatt, ez a nyomtatott cím volt:

GYARMATÜGYI MINISZTÉRIUM ELNÖKI OSZTÁLY

LISSABON.

Az óvatos Barberton legalul tette ezt az okmányt és föléje rakta a Braille-írásos karton- lemezeket, úgy, hogy Xxx, mivel vak volt, nem is tudott arról a miniszteri okmányról - hiszen nem tudta elolvasni!

Xxxx xxxxxxxx megvizsgálta az okmányt, mely 1912 július 21-én kelt és alsó bal sarkában a portugál „Gyarmatügyi Minisztérium” pecsétje volt rajta. Xxxxxxx átfutotta s aztán elége- detten sóhajtott föl:

- Ez az okmány most már végleg elintézi az „Oberzohn & Társai” céget - mondta meg- könnyebbülve. - Egyszerűen megfosztja őket annak a rengeteg kincsnek remélt birtokától, amelynek nagyságát és értékét csak akkor tudhatjuk meg, ha elolvastuk Barbertonnak reá vonatkozó adatait és jelentését.

Cigarettára gyujtott, kényelmesen beleült a nagy karos-székbe és lassan, nyugodtan kezdte angolra fordítani a portugál nyelven irt okmányt, amely így szólt:

„Lustrisimo Senhor,

a mai napon volt szerencsém a Minisztertanácsban a Miniszterelnök úr ő Excellenciája elé terjeszteni az ön 1912 május 15-ikén kelt levelét. Az 1911 januárius 8-ikán kelt ok- mány értelmében, a Biskara-kerület térképén 275. számmal jelzett egész területen kizá- rólagos engedélyt kapott ön, Lustrisimo Senhor, hogy tudományos célokra kisérleteket végezhessen rajta, mivel ő Excellenciája nagyon is szívén viseli a tudomány fejlődését és érdekeit.

Ennek megfelelően a Minisztertanács komoly megfontolás tárgyává tette az ön föntebb említett utolsó levelét, amelyben ön arról panaszkodik, hogy a különböző bánya-kutatók és kalandorok beözönlése gátolja önt tudományos kisérleteinek folytatásában és, hogy ennek a zaklatásnak vége szakadjon, azt óhajtaná, hogy a Portugál kormány adjon önnek bányakutatási és kiaknázási jogot arra az egész területre, mely a Biskara-kerület térképén 275. számmal van megjelölve, mert csak ez vethet gátat a bányakutatók garázdálkodásának.

A mai Minisztertanács határozatából közlöm önnel, Lustrisimo Senhor, hogy Portugália Kormánya megadja önnek a kért kizárólagos bányakutatási és kiaknázási jogot a fönt körülírt egész területen található minden ásványra és bányatermékre, a következő föltételek mellett:

Az engedély időtartama tizenkét év, 1912 junius 14-ik napjától számítva és megújítható minden 12 évben, akár ön, akár az örökösei vagy bárminő jogutódja által, minden egyes alkalommal 1000 milreis lefizetése ellenében. Abban az esetben, ha ön vagy örökösei vagy bárminő más jogutódja elmulasztanák újra kérni az engedélyt a 12-ik év lejárta előtt, akkor a Biskara-kerületben fekvő és 275. számmal jelölt egész terület bányakuta- tási és kiaknázási joga visszaszáll a kormányra, illetőleg Angola gyarmat törvényeinek értelmében szabad verseny útján lesz odaítélendő a kérvényezőknek”...

Xxxx hátradőlt a székében.

- Junius 14-ike? - mondta xxxxxxxxxxx. - Ez már a jövő héten lesz... öt nap mulva! Mintha el- késtünk volna egy kicsit a dologgal, Xxxxxx?

- Barberton azt mondta, hogy még hat hetünk van - felelte Xxxxxxx. - Úgy látszik, hogy a levél keltének napjától számította az engedély határidejét. A levél ugyanis, amint látom, xxxxxx 21-ikén kelt. Bizonyos azonban, hogy Xxxxxxxxx páratlan becsületességű ember volt. Mert szépen megvárhatta volna, míg az engedély-okmány határideje lejár s akkor ő maga kérhetett