JULES VERNE

XXXXX XXXXX

A PRÉMVADÁSZOK

FORDÍTOTTA XXXXXX XXXXXX

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

I. ESTÉLY AZ ÖSSZEKÖTŐ-ERŐDBEN

II. A HUDSON-ÖBÖL PRÉMTÁRSASÁG

III. EGY MEGFAGYOTT TUDÓS FELENGED

IV. EGY KERESKEDELMI ÜGYNÖKSÉG

V. AZ ÖSSZEKÖTŐ-ERŐDTŐL A VÁLLALKOZÁS-ERŐDIG

VI. VAPITI-PÁRBAJ

VII. A SARKKÖR

VIII. A NAGYMEDVE-TÓ

IX. VIHAR A TAVON

X. VISSZA AZ ÉLETBE

XI. A TENGERPART MENTÉN

XII. AZ ÉJFÉLI NAP

XIII. A REMÉNYSÉG-ERŐD

XIV. NÉHÁNY KIRÁNDULÁS

XV. TIZENÖT MÉRFÖLDNYIRE A BATHURST-FOKTÓL

XVI. KÉT PUSKALÖVÉS

XVII. KÖZELEDIK A TÉL

XVIII. A SARKI ÉJSZAKA

XIX. A SZOMSZÉDOK LÁTOGATÁSA

XX. AHOL MEGFAGY A HIGANY

XXI. A NAGY JEGESMEDVÉK

XXII. MÉG ÖT HÓNAP

XXIII. AZ 1860. JÚLIUS 18-I NAPFOGYATKOZÁS

MÁSODIK RÉSZ

I. AZ ÚSZÓ ERŐD

II. HOL VAGYUNK?

III. A SZIGET ÚTJA

IV. ÉJI TÁBOROZÁS

V. JÚLIUS 25-TŐL AUGUSZTUS 30-IG

VI. TÍZ NAPIG VIHARBAN

VII. FÉNY ÉS KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBAN

VIII. XXXXXXX XXXXXXX ASSZONY KIRÁNDUL

IX. KALUMAH KALANDJAI

X. A KAMCSATKAI TENGERÁRAMLAT

XI. XXXXXX XXXXXX KÖZÖL VALAMIT

XII. PRÓBA - SZERENCSE!

XIII. ÚT A BEFAGYOTT TENGEREN

XIV. A TÉLI HÓNAPOK

XV. MÉG EGY UTOLSÓ FELDERÍTŐ ÚT

XVI. A JÉGZAJLÁS

XVII. A HEGYOMLÁS

XVIII. MINDENKI A MENTŐMUNKÁRA!

XIX. A BERING-TENGER

XX. A NYÍLT TENGEREN!

XXI. AHOL SZIGETECSKE LESZ A SZIGETBŐL

XXII. A KÖVETKEZŐ NÉGY NAP

XXIII. A JÉGTÁBLÁN

XXIV. ZÁRÓSZÓ

ELSŐ RÉSZ

I. ESTÉLY AZ ÖSSZEKÖTŐ-ERŐDBEN

Ezen az estén, 1859. március 17-én Xxxxxxxx kapitány ünnepséget rendezett az Összekötő- erődben.

De nehogy az „ünnepség” szó miatt valaki holmi pompás mulatságra, udvari bálra, előre beharangozott „estély”-re vagy nagy zenekarral kísért ünnepélyre gondoljon. A Xxxxxxxx kapitány rendezte fogadás sokkal egyszerűbb volt, azonban a kapitány nem kímélt sem költséget, sem fáradságot, hogy ez az estély a lehető legfényesebben sikerüljön. Joliffe káplár felügyelete alatt átrendezték a földszinti nagyszalont. Még itt-ott kilátszottak a csak úgy nagyjából négyélűre faragott fatörzsekből készült, vízszintesen rakott falak, de a terem négy sarkában kitűzött négy angol lobogó, valamint az erődítmény arzenáljából kölcsönzött teljes lovagi fegyverzet nemiként eltakarta a puszta falakat. Ámbár a mennyezet hosszú, durva, megfeketedett gerendái nyúltak el a durván összeeszkábált támasztópillérek alatt, viszont két bádogernyővel ellátott lámpa szinte csillár módjára himbálózott láncain, és kellő világosságot vetett a ködös levegőjű teremre. Mert bizony az ablakok meglehetősen szűkek voltak, némelyik inkább lőréshez hasonlított; a vastag jégvirágpáncéllal borított üvegtáblák minden kíváncsi pillantásnak útját állták, de három-négy, ízlésesen elhelyezett piros szövetcsík a vendégek elismerésére tarthatott számot. Ami a padlót illeti, hát az bizony csak egymás mellé rakott nehéz, vastag deszkákból állt, amelyet Xxxxxxx káplár erre az alkalomra takarosan lesöpört. Sehol fotel, se dívány, se szék, se modern bútorzat semmilyen kelléke sem zavarta itt a közlekedést. Csak néhány, a vastag közfalakhoz erősített fapad, nehézkes, csak úgy néhány szekercecsapással durván barkácsolt fakockák s két vaskos lábú asztal; ennyiből állt a szalon bútorzata, de a szemközti fal - amelyen keskeny, egyszárnyú ajtó vezetett a szomszédos szobába - festői, gazdag díszítéssel volt ékes. A gerendákról pompás rendben dús prémek függtek, amelyekhez hasonló gyűjteménnyel aligha találkozhatott bárki is a Regent Street és a Nyevszkij proszpekt legfényesebb kirakataiban. Azt lehetett volna mondani, hogy a sarkvidék egész állatvilágát a legszebb bőrök egy-egy példánya képviseli ebben a dekorációban. A meghívottak tekintetét megragadta egy-egy pompás szőrme, farkas-, szürke- és jegesmedve-, vidra-, rozsomák-, nerc-, hód-, pézsmapatkány-, hermelin- és ezüstrókairha. A prémkiállítás fölött jelmondat állt színes kartonból művészien kivágott betűkből, a híres Hudson-öböl Társaság jelmondata:

PROPELLE CUTEM1

- Xxxxxxxx, Joliffe káplár - dicsérte alantasát a kapitány -, maga felülmúlta önmagát!

- Én is azt hiszem, kapitány úr - felelte a káplár. - Magam is úgy vélem. De adjuk meg min- denkinek a magáét. Az ön dicséretének egy része a feleségemet illeti, aki mindebben segítségemre volt.

- Xxxxx asszony a felesége, xxxxxx.

- Páratlan asszony, kapitány úr.

A szalon közepén óriási kályha emelkedett, fele tégla, fele majolika; a vastag, bádog kályhacső a mennyezeten haladt végig, s odakünn csak úgy okádta a fekete füstfellegeket. A jó huzatú kályha a belelapátolt széntömegek hatására hol dorombolt, hol meg harsogva üvöltött; fűtője - egy erre a szolgálatra külön kirendelt katona - szüntelenül tömte. Olykor egy-egy

1 Fejlesszük a bőripart

szélroham valósággal kámzsát húzott odakünn a kéményre. Ilyenkor csípős füsttel telt meg a szalon. Lángnyelvek nyaldosták a kályha falát, homályos felhő fátyolozta a lámpavilágot, s pácolta fekete füsttel a mennyezet gerendáit, de az ilyen csekély kellemetlenséggel nemigen törődtek az Összekötő-erőd vendégei. A kályha ontotta a melegét, és ez minden pénzt megért, mert rettenetes hideg volt odakünn, s ráadásul még északi szél is fújt, ami megkettőzte a hideget.

A házba behallatszott az odakünn dühöngő vihar harsonája. A hulló hó már csaknem jéggé fagyva, sisteregve verte a jégvirágos ablaktáblákat. Az ajtók és ablakok hasadékain befütyülő szél élesen süvítő hangja már-már meghaladta a hallhatóság határát. Majd hirtelen halálos csend. Xxxxxx csak lélegzetet venne a természet, hogy új erővel küldje harcba az elemek rettentő rohamát. Xxxxxxx úgy érezték, hogy minden eresztékében recseg-ropog a ház, nyögnek a gerendák. Ha lett volna idegen az erődítmény vendégei közt, akinek szokatlan az elemek ily szörnyű erejű tobzódása, rémülten kérdezte volna, vajon nem viszi-e el menten a vihar ezt az egész gerenda-deszka tákolmányt. Xxxxxxxx kapitány vendégei oda se hederítettek a viharra, sőt, ha odakünn tartózkodnak, még akkor sem rémüldöztek volna tőle jobban, mint azok a „sátánfattya” viharmadarak, amelyek éppen a vihar bömbölése közepette szeretnek játszadozni.

De azért mégiscsak kell némi különbséget tenni a meghívottak között. Az összejövetelen megjelent mintegy száz személy soraiban mindkét nem képviselve volt. De közülük csak kettő

- két nő - nem tartozott ahhoz a személyzethez, amely hozzászokott az Összekötő-erődhöz. Ez a személyzet Xxxxxxxx kapitányból, Xxxxxx Xxxxxx hadnagyból, Xxxx őrmesterből, Xxxxxxx káplárból és vagy hatvan katonából és a Társaság alkalmazottjaiból állt. Némelyikük nős volt, többi között Xxxxxxx káplár is, akinek tűzrőlpattant, kanadai származású felesége volt, egy bizonyos Xxx Xxx nevű skót, aki ugyancsak skót nőt vett feleségül, és Xxxx Xxx, aki nemrég a környékbeli indián lányok közül választott feleséget. Mindnyájan tisztek, alkalmazottak vagy katonák, ezen az estén rangkülönbség nélkül Xxxxxxxx kapitány vendégei voltak. Meg kell jegyeznünk, hogy az estély részvevői nem egyedül a Társaság személyzetéből kerültek ki. A szomszédos erődítmények - márpedig ezeken az isten háta mögötti vidékeken a százmérföldes távolság még szomszédosnak számít - szintén elfogadták Xxxxxxxx kapitány meghívását. Szép számú vendég - alkalmazottak, ügynökök - a Gondviselésből vagy az Elszántságból, amely erődök a Rabszolga-tó körzetéhez tartoznak, sőt még a délebbre fekvő Chipewan- és Liard- erődökből is. Ritka volt errefelé az ilyen szórakozás, váratlan mulatság, kapva kaptak az ilyen alkalmakon ezek a visszavonult, számkivetett emberek, akik valósággal elvesztek a sarkvidék magánosságában.

Végül pedig néhány indián törzsfőnök sem utasította vissza a szíves meghívást. Ezek az indiánok állandó összeköttetésben állottak a kereskedelmi ügynökségekkel. Csereáruk fejében jórészt ők szállították azokat a szőrméket, amelyekkel a Társaság kereskedett. Főképpen chippeway indiánok voltak, erőteljes, pompás termetű emberek, állatbőr zubbonyt és mutatós prémköpenyt viseltek. Félig vörös, félig fekete ábrázatuk az európai mesejátékok hagyo- mányos ördögálarcára emlékeztetett. Fejükön szétterülve, mint a szenyórák legyezője, sastoll- bokréta ékeskedett, és ez a tolldísz fekete üstökük minden mozdulatára meg-meglebbent. Ezek a törzsfőnökök, szám szerint tizenketten, nem hozták magukkal a feleségüket, ezeket a szerencsétlen „squaw”2-okat, akik még valóságos rabszolgasorban éltek.

2 Észak-amerikai indián asszony

Ezekből a személyekből állt hát ennek az estélynek közönsége, amelyet a kapitány az Összekötő-erődben vendégül látott. Zenekar híján tánc nem volt, de a büfé bőven felért az európai bálok zenészeivel. Az asztalon óriási puding3 tornyosult, Xxxxxxx-né asszony keze munkája; ez a puding hatalmas, lisztből, pézsmaantilophúsból és rénszarvaszsírból „épített” műremek volt; talán hiányolni lehetett volna benne a tojást, tejet, citromot, amiket a konyhaművészet előír, de óriási arányaival kárpótolt mindezek hiányáért. Joliffe-né asszony egyre csak szabdalta belőle a szeleteket, de a hatalmas tömeg csak nem fogyatkozott. Az asztalon valóságos szendvicstornyok pompáztak; ezekben a szendvicsekben a matróz-kétszer- sült helyettesítette a finom angol vajas kenyeret; két matróz-kétszersült közé - amelyek, bár kőkemények, de meg se kottyantak a chippeway legények fogazatának - Joliffe-né asszony, igen találékonyan, vékonyra vágott „cornedbeef”4-szeleteket rakott; ez a sózott marhahúsféle- ség helyettesítette a yorki sonkát és a jó öreg Európa büféiben felszolgált kocsonyás töltött húst. Ami pedig a frissítőket illeti, kis ónpoharakban járt körül a whisky és a gin, hogy ne is említsük az estély fénypontjának számító, gigantikus tömegű puncsot, amelyről még sokat beszélnek majd wigwamjaikban5 az indiánok.

No de kapott is ám bókokat a Xxxxxxx házaspár az estély folyamán! Látni kellett volna, hogyan sürögtek-forogtak, kedveskedtek! Xxxxxx száz kezük lenne! Mily szeretetre méltóan ügyeltek a frissítők felszolgálásánál! Szinte kitalálták s megelőzték minden egyes vendég kívánságát. Még el sem hangzott az óhaj, s már teljesült is! A szendvicseket az elfogyhatatlan óriáspuding követte! A pudingot meg a gin- vagy whisky-poharazás!

- Köszönöm, nem kérek, Joliffe-né asszony.

- Maga túl kedves hozzám, káplár. Engedje meg, hogy lélegzethez jussak.

- Joliffe-né asszony, biztosíthatom önt, hogy már igazán semmi sem fér belém!

- Joliffe káplár, maga azt csinál énbelőlem, amit akar...

- No nem. Most aztán már egy falatot sem, kedves nagysád! Lehetetlen!

Csaknem mindig ilyen s ehhez hasonló válaszokat kapott a kínálgató, boldog házaspár. De a káplár és felesége annyira kardoskodott, hogy végül még a legmakacsabbak is engedtek kínálásuknak. És így szüntelenül folyt az eszem-iszom! Társalgás közben egyre emelke- dettebb lett a hangulat. A katonáknak, alkalmazottaknak virágos jókedvük kerekedett. Itt vadászatról folyt a szó, amott a kereskedelem volt a beszéd tárgya. Mennyi-mennyi tervet szőttek a következő évadra! A sarkvidék egész állatvilága sem elégítette volna ki ezeket a vállalkozó szellemű vadászokat! Már most csak úgy dőltek fegyverük tüzében a medvék, a rókák meg a pézsmaantilopok! Csapdáikban meg a hódok, pézsmapockok, hermelinek, nyusztok, nercek ezrei vergődtek! A nemesprémek csak úgy tornyosultak a Társaság raktá- raiban, amely az idén minden várakozást felülmúló nyereségre tesz szert! És miközben a bőségesen töltögetett italok felajzották ezeknek az európaiaknak képzeletét, a komoly, hallgatag indiánok, akik túl büszkék ahhoz, hogy bármit is megcsodáljanak, túl óvatosak ahhoz, hogy ígérgessenek, eleresztették a fülük mögött a sok kérkedő fecsegést, s jócskán vedelték Xxxxxxxx kapitány „tüzes vizét”.

3 Gyümölccsel, szeszes itallal ízesített, gőzön főtt tészta

4 Darált marhahús

5 Wigwam = indián sátor

Maga a kapitány igen jól érezte magát ebben a ricsajban, boldog volt, hogy örömet szerezhet ezeknek a szegény embereknek, akik úgyszólván kívül rekedtek a lakható világon; vidáman sétálgatott vendégei körében, és egyre csak ezt ismételgette minden olyan kérdezősködésre, amely az estélyre vonatkozott:

- Kérdezzék meg Joliffe-ot! Forduljanak Joliffe-hoz!

És a vendégek Xxxxxxx-hoz fordultak, akinek mindőjükhöz volt egy-egy szolgálatkész, barátságos szava.

Az Összekötő-erőd védői közül, akiket szolgálatuk idekötött, néhányat közelebbről kell leírnunk. Ezek válnak majd játékszereivé azoknak a szörnyű körülményeknek, amelyeket előre semminő emberi éleslátás nem sejthetett. A többi közt helyénvaló hát megemlíteni Xxxxxx Xxxxxx hadnagyot, Xxxx őrmestert, a Xxxxxxx házaspárt, valamint két idegen hölgyet, akiket a kapitány az estélyen vendégül látott.

Ez a Xxxxxx Xxxxxx hadnagy negyvenéves volt. Kis sovány emberke, nem volt valami nagy izomereje, viszont erkölcsi ereje segítségével minden megpróbáltatás és váratlan esemény közepette megállta a helyét. Hobson „a Társaság gyermeke” volt. Xxxx, Xxxxxx őrnagy, dublini ír állampolgár, aki már jó néhány éve meghalt, hosszú ideig élt feleségével az Assini- boine-erődben. Ott született Xxxxxx Xxxxxx. Ott, a Sziklás-hegység lábánál élte gyermekkorát, s ott telt el szabad ifjúsága. Apja, Xxxxxx őrnagy szigorúan nevelte, úgyhogy, ami a hidegvért és bátorságot illeti, már serdülő legényke korában „férfinak” számított. Xxxxxx Xxxxxx nem volt vadász, hanem katona, okos, bátor katonatiszt. A Társaság Unió-beli versenytársa ellen Oregonban vívott harcaiban buzgalmával és vakmerőségével tüntette ki magát, s gyorsan elérte a hadnagyi rangot. Érdemei illő elismeréséül egy Északra induló expedíció parancsno- kává nevezték ki. Ennek az expedíciónak az volt a célja, hogy kikutassa a Nagymedve-tó északi vidékét, s hogy az amerikai szárazföld legszélső határán erődöt létesítsen. Xxxxxx Xxxxxx hadnagynak április első napjaiban kellett útnak indulnia.

Ha azt mondjuk, hogy a hadnagy a tökéletes tiszt típusát képviselte, akkor bízvást elmond- hatjuk, hogy az ötvenéves Xxxx őrmester akinek durva szálú szakálla mintha kókuszdiórostból lenne - az igazi katonatípus, akinél természet dolga a bátorság, vérmérséklet dolga az engedelmesség, csakis az előírást ismeri, sosem vitatkozik a parancs fölött, bármily furcsa legyen is az, nem okoskodik, ha szolgálati ügyről van szó; valóságos egyenruhás gép, de tökéletes gép: nem kopik el, mindig működik, soha el nem fáradó masina. Talán kissé keményen bánt az embereivel Long őrmester, viszont önmagát sem kímélte. A legcsekélyebb fegyelemsértést sem tűrte el, a legkisebb hibáért is irgalmatlanul bedutyizta a katonát, de ő maga sosem volt bekóterezve. Mindazonáltal meg kell mondanunk, hogy ha parancsot adott, erre mindannyiszor a katonai rangja kötelezte, s egészében véve semmi öröme sem telt a parancsolgatásban. Egy szó, mint száz: ez az ember engedelmeskedésre született, és saját énjének ez a megsemmisítése passzív természetéből adódott. Az ilyen emberekből állnak a félelmetes hadseregek. Egyetlen fej parancsol, és a szolgálatban ők a karok, amelyek engedel- meskednek. Vagy talán nem ez az erő igazi megszervezése? A mitológiai mese kétféle típust talált ki: a százkarú Xxxxxxxxx és a százfejű Hydrát. Nos, ha ezt a két szörnyeteget egymásnak eresztjük, melyik lesz közülük a győztes? Briareus.

Jól ismerték errefelé Joliffe káplárt. Jóllehet szeretett hetvenkedni egy kicsit, de még ez a kérkedése sem volt bántó. Ha néha szemtelen is volt, mint a piaci légy, mégis szívesen hallgatták. Inkább amolyan udvarmesterféle volt ő itt, mintsem katona. És ő is így érezte. Így hát szívesen adományozta önmagának ezt a címet: „mindenes káplár”; ám a sok mindenféle feladata között százszor is elveszett volna, ha a kis felesége nem vezeti biztos kézzel. Ebből

következik, hogy Xxxxxxx káplár engedelmeskedett a feleségének, bár ezt nem ismerte be, kétségkívül azt mondta önmagának, amit a bölcs Xxxxxx: „Nem valami nagy dolog az asszonyi tanács, de bolond az, aki nem fogadja meg.”

Az estély vendégei közt, mint már említettük, két negyvenesforma asszony képviselte az idegen elemet. A két asszony egyike a hírneves utazónők első sorába tartozott; a Pfeifferek, Tinnék, Hommaire-ek, Helek méltó versenytársa volt, nevét, a Xxxxxxx Xxxxxxx nevet gyakran s tiszteletteljesen emlegették a Királyi Földrajzi Társaság ülésein. Xxxxxxx Xxxxxxx - aki a Bramaputra mentén egészen a tibeti hegységekig hatolt, és átutazván Új-Hollandia egy ismeretlen vidékén, a Hattyúk öblétől a Carpentaria-tengeröbölig - a nagy utazók erényeivel dicsekedhetett. Magas termetű nő volt, tizenöt esztendeje özvegy, szüntelenül idegen országokon át hurcolta az utazószenvedélye. Arca, amelyet itt-ott már őszülő hajfürtjei vettek körül, nagy energiáról tanúskodott. Xxxxx rövidlátó szeme ezüstkeretű lornyon6 mögül tekintett a világba, s ez a lornyon a hosszú, egyenes orron ült, melynek táguló orrlyukai úgy szimatoltak, „mintha az egész mindenséget be akarnák lélegezni”. Meg kell vallani, hogy a járása kissé férfias volt, s hogy az egész nőről nem annyira a női báj, mint inkább az erkölcsi erő sugárzott. A yorki grófságban született, volt némi vagyona, amelynek jó részét kalandos expedícióra költötte. És ha éppen most az Összekötő-erődben tartózkodott, ez azt jelentette, hogy valami újabb kutatás vezette erre a távoli helyre. Miután elérte az egyenlítői övezetet, el akart jutni a sarkvidék végső határáig. Jelenléte az erődben eseményszámba ment. A Társaság igazgatója Xxxxxxxx kapitányhoz szóló ajánlólevéllel látta el. Az igazgató - legalábbis az ajánlólevél hangjából következtethetően - meg akarta könnyíteni a híres utazónő azon tervének megvalósítását, hogy eljusson a Jeges-tenger partjára. Merész vállalkozás! a Xxxxxx- xx, Mackenzie-k, Raë-k, Xxxxxxxxxx útját kellett követni. Mennyi küszködés, micsoda meg- próbáltatások, mennyi veszedelem a sarkvidéki időjárás rettentő elemeivel vívandó harcban! De hogyan is merészkedhetett idáig egy nő, ide, ahol annyi kutató pusztult el, vagy fordult vissza? De ez az idegen asszony, aki most itt bezárkózott az Összekötő-erődbe, egyáltalán nem számított nőnek: ő Xxxxxxx Xxxxxxx volt, a Királyi Társaság kitüntetettje.

A híres utazónő társaságában volt Xxxxx nevű szolgálója, akit azonban inkább tartott hűséges, bátor barátnőjének, mintsem szolgálójának. Csakis őérte élt Xxxxx, ez az ősi skót családból származó nő, akit akár egy „Caleb” is restelkedés nélkül vehetett volna feleségül. Xxxxx kissé idősebb volt úrnőjénél - mintegy öt esztendővel. Magas termetű, erőteljes felépítésű nő volt. Paulinával tegeződtek. Xxxxxxx idősebb nővérének tekintette őt; Xxxxx meg leányaként bánt Xxxxxxxxxx. Egyszóval: egy test, egy lélek voltak.

Éppen Xxxxxxx Xxxxxxx asszony tiszteletére hívta meg ma estére alkalmazottait és a chippeway törzs indiánjait Xxxxxxxx kapitány. Az utazónő csatlakozni szándékozott Xxxxxx Xxxxxx hadnagy Északra induló kutatóosztagához. Vagyis éppen Xxxxxxx Xxxxxxx tiszteletére zengett hurrá-kiáltásoktól a kereskedelmi ügynökség nagyszalonja.

Ha pedig egy tonna szenet falt fel a kályha ezen az emlékezetes estén, annak oka az volt, hogy odakünn mínusz huszonnégy fokot mutatott a Fahrenheit-hőmérő7 (32°-ot a fagypont alatt), valamint az, hogy az Összekötő-erőd az északi szélesség 61° 41’-e alatt fekszik, kevesebb mint négyfoknyi távolságra a sarkkörtől.

6 Fogantyús szemüveg

7 A jelenleg leginkább használatos Celsius-féle hőmérő nullpontja (vagyis a fagypont) a Xxxxxx Xxxxxxxxxx német fizikusról (1686-1736) elnevezett hőmérőn 32 foknak felel meg, a forrpont pedig 212 foknak

II. A HUDSON-ÖBÖL PRÉMTÁRSASÁG

- Kapitány úr...

- Tessék, Barnettné asszony.

- Mi az ön véleménye hadnagyáról, Xxxxxx Xxxxxxxxx?

- Az a véleményem, hogy ez olyan tiszt, aki sokra viszi.

- Mit ért ön azon, hogy „sokra viszi”? Talán azt akarja ezzel mondani, hogy átlép a nyolcva- nadik szélességi körön?

Xxxxxxxx kapitány nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék Xxxxxxx Xxxxxxx asszony kérdé- sén. A kályha mellé húzódva beszélgettek, míg a vendégek a büfé és az italokkal telt asztalok közt jöttek-mentek.

- Asszonyom - felelte a kapitány -, amit egy férfi véghez tud vinni, azt Xxxxxx Xxxxxx megcsinálja. A Társaság azzal bízta meg, hogy kikutassa északi birtokait, valamint azzal, hogy az amerikai szárazföld határaihoz lehető legközelebb kereskedelmi ügynökséget létesít- sen; és ő ezt a feladatot el is fogja végezni.

- Ezzel nagy felelősség xxxxx Xxxxxx hadnagyra - jelentette ki az utazónő.

- Úgy van, asszonyom. Xx Xxxxxx hadnagy még sosem hátrált meg a feladat előtt, bármily nehéz lett is az.

- Xxxxxx xxxxx, kapitány - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, majd megnézzük munkában ezt az ön hadnagyát. De hát milyen érdek ösztönzi a Társaságot arra, hogy a Jeges-tenger partján erődöt építtessen?

- Nagyon is érdekében áll ez a Társaságnak, asszonyom - válaszolta a kapitány -, és azt is hozzátehetem, hogy ez kettős érdeke. Valószínű, hogy Oroszország nemsokára átengedi amerikai országrészeit az Egyesült Államoknak.8 Ha ez megtörtént, nagyon megnehezítené a Társaság kereskedelmét a Csendes-óceánon, hacsak a Mac Clure felfedezte északi átjáró nem válnék használható útvonallá. Ezt majd megmutatják az új próbálkozások, mivel az admira- litás hajót küld ki, azzal a megbízatással, hogy az amerikai partok mentén jusson el a Bering- szorostól a Koronázási öbölig, vagyis addig a keleti határig, amelyen belül az új erőd létesítendő. Ha a vállalkozás sikerül, akkor ez a pont fontos kereskedelmi ügynökséggé válik, amely az egész északi prémkereskedelem központja lenne. És amíg a prémek szállítása az indián területeken keresztül sok időt vesz igénybe, és óriási költségekkel jár, a gőzhajók néhány nap alatt eljutnak az új erődtől a Csendes-óceánig.

- Hát ez valóban jelentős eredmény lenne - jegyezte meg Xxxxxxx Xxxxxxx, ha ugyan az északi átjáró használhatónak bizonyul. De ha jól emlékszem, ön valami kettős érdekről beszélt, ugye?

- A másik érdekre is mindjárt rátérek, asszonyom - folytatta a kapitány -, arra, amely úgyszólván létkérdése a Társaságnak, annak a Társaságnak, amelynek eredetére önt néhány szóval most emlékeztetni bátorkodom. Akkor aztán majd megérti, hogy miért fenyegeti veszedelem már magánál a termékei forrásánál ezt az egykor oly virágzó Társaságot.

8 Xxxxxxxx kapitánynak ez a jóslata azóta már beteljesedett

Xxxxxxxx kapitány néhány szóval elmondta ennek a híres Társaságnak a történetét.

- Az ember már ősidők óta az állat bőrét, gereznáját használja ruházatul. A prémáru-keres- kedelem tehát a legrégibb időkig vezethető vissza, sőt a luxus már odáig fejlődött, hogy fényűzés elleni törvényeket kellett hozni, hogy határt lehessen szabni ennek a divatnak, amely főként a szőrmékre vetette magát. Már a XII. század közepén eltiltották az evet és a szürkemókus prémjének viselését.

1553-ban Oroszország több telepet létesített északi fekvésű sztyeppjein, és az angol Társa- ságok csakhamar követték példáját. Akkoriban a szamojédek közvetítésével bonyolították le a nyuszt-, coboly-, hermelin-, hódprém- stb. kereskedelmet. De Xxxxxxxx királynő uralma idején, a királynő kívánságára különösen korlátozódott a fényűző szőrmék viselése, s így a kereskedelemnek ez az ága néhány évre megbénult.

1670. május 2-án a Hudson-öböl Szőrmeáru Társaság előjogot nyert. Ennek a Társaságnak bizonyos számú részvényese a főnemességhez tartozott, mint pl. a yorki herceg, Albermale hercege, Shaftesbury grófja stb. A Társaság alaptőkéje akkoriban mindössze nyolcezer- négyszázhúsz font sterlingre rúgott. Versenytársai különféle Társaságok voltak, amelyeknek Kanadában letelepedett francia ügynökei kalandos, de pompásan jövedelmező kirándulásokra ruccantak ki. Ezek a rettenthetetlen vadászok - akik „kanadai utazók” néven voltak ismeretesek - olyan vetélytársaknak bizonyultak, akik komolyan veszélyeztették az „újszülött” Társaság létét.

De Kanada meghódítása változtatott ezen a kétes helyzeten. Quebec elfoglalása után három esztendővel, 1766-ban ismét fellendült a prémkereskedelem. Az angol kereskedelmi ügynök- ségek megbarátkoztak az effajta kereskedelem nehézségeivel; ismerték a vidék lakosságának szokásait, az indiánok életmódját, meg azt is, hogy miként csereberélnek, de a Társaság mindennek ellenére még nem volt képes nyereségre szert tenni. Ráadásul 1784-ben a montreali kereskedők összefogtak a prémáruk értékesítésére, és megalapították azt a hatalmas északnyugati Társaságot, amely csakhamar összpontosított minden ilyfajta műveletet. 1798- ban az új Társaság szállítmányainak értéke elérte a százhúszezer font sterlingnyi óriási összeget, és a Hudson-öböl Társaság ismét létében volt fenyegetve.

Itt meg kell jegyezni, hogy ez az északnyugati Társaság, ha érdekei úgy kívánták, semmilyen erkölcstelenségtől nem riadt vissza. Kizsákmányolta a saját alkalmazottait, s az indiánok nyomorúságát kihasználva, gonoszul bánt velük, előbb leitatta, majd kifosztotta őket, rá sem hederítve a törvényre, amely tiltja, hogy a bennszülöttek lakta területeken szeszes italt árusítsanak; az északnyugati Társaság ügynökei óriási pénzeket vágtak zsebre, annak ellenére, hogy versenytársaikként ott voltak az amerikai és orosz Társaságok, többek között az 1800- ban egymillió dollár alaptőkével alapított Amerikai Prémkereskedelmi Társaság, amely a Sziklás-hegység nyugati részén működött.

De mindezen Társaságok közül a Hudson-öböl Társaságot fenyegette a legnagyobb vesze- delem, amikor 1821-ben hosszadalmas viták után magába olvasztotta régi vetélytársát, az északnyugati Társaságot, és felvette a Hudson-öböl Prémkereskedelmi Társaság összesített nevet.

Ma már ennek a jelentős Társaságnak nincs más vetélytársa, csak a Saint Louis-i Amerikai Prémkereskedelmi Társaság. A Hudson-öböl Társaság telepei hárommillió-hétszázezer négyzetmérföldnyi területen vannak szétszórva. Fő kereskedelmi ügynökségei a James-öböl- nél, a Sever-folyó torkolatánál, a déli vidéken és Kanada északi határa felé az Athapeskow- tavaknál, Winnipegben, Supérieur-, Methye- és Buffalóban, a Colombia-, Mackenzie-, Saskatchewan-, Assinipoil- stb. folyók mentén fekszenek. A York-erőd, amely a Hudson-

öbölbe torkolló Nelson-folyó mellett emelkedik, a Társaság főhadiszállása, és itt van a prémek központi raktára. 1842-ben, évi kétszázezer franknyi bérösszeg fejében a Társaság az észak- amerikai orosz telepeket is bérbe vette. Így hát saját számlájára aknázza ki a Mississippi és a Csendes-óceán közti végtelen területeket. Minden irányban szerteküldte rettenthetetlen utazóit, 1770-ben Hearnet a Jeges-tenger felé, a Coppermine-folyó felfedezésére, 1819-től 1822-ig Franklint, ötezer-ötszázötven mérföldnyire az amerikai partok mentén; Mackenzie-t, aki - miután felfedezte a később róla elnevezett folyót - az 52° 24’ északi szélességnél elérte a Csendes-óceán partját. A Társaság 1833-34 folyamán az alább felsorolt bőröket és prémeket küldte Európába; ez a mennyiség pontos képet ad kereskedelmi forgalmáról:

Hód	1074
Xxxxxxxxxx és fiatal hódbőrök	92288
Pézsmapatkány	694092
Borz	1069
Medve	7451
Hermelin	491
Róka	9937
Hiúz	14255
Nyuszt	64490
Görény	25100
Vidra	22303
Mosómedve	713
Hattyú	7918
Farkas	8484
Rozsomák	1571

Ekkora termelés hát igen jelentős nyereséget biztosított volna a Hudson-öböl Társaságnak, de

- s ez sajnálatos körülmény - a fenti számok mintegy húsz esztendő óta egyre csökkennek.

Xxxxxxxx kapitány most azt magyarázta Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak, hogy mi volt az oka ennek a hanyatlásnak.

- Azt lehet állítani, asszonyom - mondta -, hogy a Társaság helyzete virágzó volt az 1837-es évig. Ebben az évben a bőrkivitel még kétmillió-háromszázötvennyolcezer darabra rúgott. De azóta egyre csak csökkent, és most már alig teszi ki a felét ennek a számnak.

- És mivel magyarázza ön a bőrkivitel ilyen jelentős csökkenését? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- A vadállomány kipusztulásával, melyet a vadászok bűnös nemtörődömsége, hanyagsága okozott. Szüntelen űzték s halomra öldösték a vadat. S ennél a mészárlásnál nem tettek különbséget. A kölykeket éppoly kevéssé kímélték, mint a vemhes anyaállatokat. Ez az oka, hogy annyira megritkultak a prémes állatok. A vidra csaknem teljesen eltűnt, és már csak az Északi-Csendes-óceán szigetein fordul elő. A hód kis csapatokban a távolabbi folyók partjaira menekült. És ugyanígy áll a dolog a többi nemesprém-állattal is, amelyeknek menekülniük kellett a területet elözönlő vadászok elől. A csapdák, amelyek mindegyikében volt egykor zsákmány, most üresen látják csapóvasukat. A bőrök ára emelkedik, és éppen most, amikor legkeresettebb a prémáru. A vadászok is unják már, s most már csak a vakmerők, a fáradhatatlanok hatolnak el az amerikai szárazföld határáig.

- Most már értem - mondta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -; ezért érdeke hát a Társaságnak, hogy a Jeges-tenger partján létesítsen kereskedelmi ügynökséget: merthogy az állatok a sarkkörön túlra menekültek.

- Igen, asszonyom - helyeselt a kapitány. - Egyébként is szükség lenne arra, hogy a Társaság elhatározza, északabbra helyezi a működése központját, mivel két esztendővel ezelőtt, az angol parlament határozata következtében lényegesen kisebbek lettek a területei.

- És mivel lehetett megokolni ezt a területcsökkentést? - érdeklődött az utazónő.

- Ennek igen fontos gazdasági oka volt, asszonyom, amely élénk megütközést keltett Nagy- Britannia államférfiai körében. Tény az, hogy a Társaság küldetése nem volt civilizálónak nevezhető. Éppen ellenkezőleg. Saját érdekében parlagon kellett hagynia ezt az óriási birtokát. Irgalmatlanul megakadályozott minden földművelési kísérletet, nehogy ezáltal a prémes állatok odábbálljanak. Tehát maga a Társaság monopóliuma ellensége minden, a mezőgazda- ságot illető vállalkozási szellemnek. És még hozzájárul ehhez, hogy a Társaság ügyviteli tanácsa kérlelhetetlenül visszautasít minden olyan kérdést, amely idegen az ő ügykörétől. Ez az önkényes és néhol erkölcstelen igazgatás hívta ki maga ellen a parlament fent említett intézkedését, és 1857-ben a gyarmatügyi államtitkár által kinevezett bizottság úgy döntött, hogy Kanadához kell csatolni minden, megművelésre alkalmasnak látszó területet, mint például a Vörös-folyó menti földeket, a saskatchewani körzeteket, és csupán azokat a terüle- teket hagyni meg a Társaságnak, amelyeken a civilizációnak nincs semmi jövője. A következő évben a Társaság elvesztette a Sziklás-hegység nyugati lejtőjét, amely közvetlenül a Gyarmatügyi Hivatal hatáskörébe tartozott, és így ez a terület kiesett a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek jogügyi hatásköréből. Íme, ez az oka annak, asszonyom, hogy a Társaság, mielőtt még lemondott volna a prémkereskedelemről, megkísérli kiaknázni ezeket az alig ismert északi területeket, és keresi annak lehetőségét, hogy az északnyugati átjárón létesítsen kapcsolatot a Csendes-óceánnal.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony így most már látta a híres Társaság további terveit. Személyesen akart részt venni a Jeges-tenger partján építendő új erőd létesítésében. Xxxxxxxx kapitány magyarázata után tisztán látta a helyzetet, de - talán mert szeretett beszélni - a kapitány újabb részletekbe bocsátkozott volna, ha közbe nem jön valami, ami elnémította. Xxxxxxx káplár épp most hirdette ki hangos szóval, hogy felesége segítségével nekilát a puncskészítésnek. Ezt az újságot a vendégsereg nagy örömmel üdvözölte. Néhány hurrá is elhangzott. A puncsostál - ámbár inkább medencének lehetett volna nevezni - színültig megtelt a becses itallal. Nem kevesebb, mint tízpintnyi borpárlat volt benne. A hatalmas tál fenekén - Joliffe asszony adagolásában - valóságos kockacukor-dombocska emelkedett. Az ital felszínén kissé már fonnyadt citromhéjak úszkáltak. Most már csak meg kellett gyújtani ezt a szesztavacskát, és a káplár, kezében égő kanóccal várta kapitánya parancsát, mintha csak arról lett volna szó, hogy valami aknát kell felrobbantani.

- Xxxxx, Xxxxxxx! - adta meg a xxxx Xxxxxxxx kapitány.

A láng hozzáért a szeszes italhoz, és a puncs, valamennyi vendég örömrivalgása közepette pillanat alatt lángra lobbant. Tíz perc múlva már csaknem mindenki telt pohárral járkált, és egyre több mohó kéz nyúlt az ital után, mint kezek az értékpapírok felé, tőzsdei „hausse”9 idején.

- Háromszoros hurrá Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak! Éljen a kapitány!

9 Tőzsdei értékpapírok áremelkedése, ellentéte a baisse, amikor az értékpapírok ára esik

Abban a pillanatban, amikor a hurrá-kiáltások felhangzottak, kívülről kiabálás hallatszott. A vendégek nyomban elhallgattak.

- Long őrmester - szólt a kapitány -, nézzen csak utána, mi az odakünn.

És az őrmester feljebbvalója parancsára otthagyta telt poharát, és elhagyta a szalont.

III. EGY MEGFAGYOTT TUDÓS FELENGED

Long őrmester odaért ahhoz a szűk folyosóhoz, amelyből az erőd külső kapuja nyílott, és egyre hangosabb kiabálást hallott. Valaki keményen dörömbölt az erődárokra nyíló folyosónak az udvarra vezető bejáratán, amelyet fából ácsolt magas fal vett körül. Az őrmester kitárta a kaput. A hófúvás elfedte a bejáratot. Az őrmester - a viharos széltől elvakítva - térdig süppedt a hótömegbe, az irtózatos hideg a csontja velejéig hatott, míg meggörnyedve áthaladt az udvaron, és az erődárok folyosója felé tartott.

- Ki az ördög vetődhet erre - ilyen pocsék időben! - mormogta magában Xxxx őrmester, miközben módszeresen, hogy úgy mondjuk: „előírásosan” emelte le a kapu súlyos kereszt- rúdját. - Csak az eszkimók mernek kimozdulni ilyen kutya hidegben!

- De hát nyissák már ki! Kinyitni! - kiáltotta valaki odakünn.

- Xxxxx xxxxxx - válaszolta Xxxx őrmester, s valóban már nyitotta is, mégpedig előírásosan, a

„tizenkét ütemben”.

Végre visszakattantak a kapu belső reteszei, és az őrmestert félig a hóba döntötte egy szélsebesen berontó szán, amelyet hat kutya húzott. A szán hajszál híján elgázolta a derék Long őrmestert, de máris feltápászkodott, egy mukkot se szólt, bereteszelte az erődárok-kaput, és rendes katonalépésben, vagyis percenkint hetvenötöt lépdelve, elindult a főépület felé.

Ekkor már a komisz időjárással dacolva, ott állt Xxxxxxxx kapitány. Xxxxxx Xxxxxx hadnagy és Xxxxxxx káplár is, s azt a hóval borított szánt bámulták, amely most megállott előttük.

Egy prémekbe bugyolált, szőrmecsuklyás férfi kászálódott le a szánról.

- Összekötő-erőd? - kérdezte.

- Ez az - felelte a Kapitány.

- Xxxxxxxx kapitány?

- Én vagyok. S ön kicsoda?

- A Társaság futára vagyok.

- Egyedül jött?

- Nem! Utast hoztam!

- Utast? Hát az mit csinál itt?

- Majd a holdat nézi.

Erre a válaszra Xxxxxxxx kapitány azt kérdezte önmagától, vajon nem valami félnótás emberrel van-e itt dolga, mert - ugyebár - ilyen körülmények közt bízvást azt hihette. De még ideje sem volt arra, hogy véleményt alkosson, mert a futár most egy élettelen tömeget cibált le a szánról, valami hóval borított zsákfélét, és készült bevinni a házba, mikor a kapitány odafordult hozzá:

- Mi van ebben a zsákban?

- Az utasom - felelte a futár.

- És kicsoda a maga utasa?

- Xxxxxx Xxxxx, csillagász.

- De hisz ez megfagyott!

- Majd felenged.

Xxxxxx Xxxxxxx az őrmester, a káplár és a futár segítségével, becipelte az erőd főépületébe. Ott egy első emeleti szobában helyezték el, amelynek hőmérséklete, egy vörösre fűtött vaskályha jóvoltából, tűrhető volt. Az ágyra fektették, és a kapitány megfogta a kezét.

Ez a kéz valósággal meg volt fagyva. Xxxxxx Xxxxxxxx leszedték a takarókat meg a prémbundákat, amelyekbe úgy bele volt bugyolálva, és zsinegekkel átkötve, mint egy csomag; és mindezen pakolás alatt egy ötvenesforma férfit fedeztek fel. Köpcös, alacsony, őszbe vegyült hajú, gondozatlan szakállú férfit; a szeme hunyva, szája csücsörítve, mintha gumiarábikummal ragasztották volna össze az ajkait. A férfi már nem lélegzett, vagy legalábbis olyan gyengén, hogy a lehelete még egy tükröt sem homályosított volna el. Joliffe levetkőztette, gyorsan ide-oda forgatta, s közben szólongatta:

- Ugyan, ugyan, uram! Hát csakugyan nem akar magához térni?

Ez az ily különös körülmények közt érkezett ember már hullának látszott. Ahhoz, hogy az elvesztett hő visszatérjen belé, Xxxxxxx káplár már csak egyetlen eszközt látott hatékonynak, s ez a hősies eszköz az volt, hogy a pácienst az égő puncsba kell alámeríteni.

De Xxxxxx Xxxxx szerencséjére Xxxxxx Xxxxxx hadnagynak jobb ötlete támadt.

- Havat! - rendelkezett a hadnagy. - Long őrmester! Hozzon be néhány maroknyi havat!...

Hát ebben az anyagban aztán igazán nem volt hiány az erőd udvarán. Xxxxxxx az őrmester hóért ment ki, Xxxxxxx teljesen levetkőztette a csillagászt. A szerencsétlen ember teste tele volt fehéres foltokkal, ami arra vallott, hogy a fagy erősen átjárta az izomzatot. A vérkeringést halaszthatatlanul meg kellett indítani a dermedt testrészekben. Xxxxxx Xxxxxx remélte, hogy a hóval való erőteljes dörzsöléssel eléri ezt az eredményt. Tudjuk, hogy általában ez az orvossága a vérkeringés megindításának a sarkvidéken, ahol a borzalmas hideg éppúgy fagyasztja el a vér folyását, mint a folyókét.

Xxxx őrmester visszaérkezett, és ő meg Joliffe nekiláttak, és úgy ledörzsölték az újonnan érkezettet, hogy ilyenben bizonyára soha életében nem volt még része. Ez a munka egyáltalán nem volt valami szelíd kenegetés, gyöngéd melengetés, hanem erőteljes masszázs, teljes erő- vel, amely inkább hasonlított valami lóvakaróval végzett munkára, mint holmi simogatásra.

És ezen művelet közben a beszédes káplár folyton kérdezgette az utast, holott az mindebből egy szót se hallhatott:

- Ugyan, ugyan, uram! De hogy is juthatott eszébe, hogy ily dermedtre hagyja fagyni magát? Nocsak! Ne legyen már olyan makacs!

Könnyen meglehet, hogy Xxxxxx Xxxxx csak makacskodott, mert fél óra is eltelt, és még mindig nem volt hajlandó valami jelét adni az életnek. A masszőrök már-már feladták a reményt, hogy életre kelthetik, és már éppen abba akarták hagyni fárasztó munkájukat, amikor végre a szegény ember néhány halk sóhajt hallatott.

- Él! Magához tér! - lelkendezett Xxxxxx Xxxxxx.

Miután így most már sikerült melegre dörgölniük a külső testrészeket, a belső részekről sem volt szabad megfeledkezni. Nosza, futva hozott Joliffe káplár néhány pohár forró puncsot. Az utas most már igazán sokkal jobban érezte magát, megkönnyebbült, arcára visszatért az élet színe, szemébe a kifejezés, ajkára a szó, és a kapitány most már végre remélhette, hogy megtudja, miért érkezett ide Xxxxxx Xxxxx, ilyen szánalmas állapotban.

Xxxxxx Xxxxx, nyakig a takarókban félig felült, könyökére támaszkodott, és - még egy kicsit gyenge hangon - megkérdezte:

- Ez az Összekötő-erőd?

- Az - felelte a kapitány. - Ön megérkezett.

- És Xxxxxxxx kapitány?

- Az én vagyok. És hozzáteszem, hogy isten hozta, uram De megkérdezhetem, miért jött az Összekötő-erődbe?

- A holdat látni! - kottyantotta közbe a futár, aki nyilván ragaszkodott ehhez a válaszhoz, mert már másodszor mondta.

Egyébként úgy látszott, hogy Xxxxxx Xxxxx beéri ezzel a felelettel, mert mintegy megerősítve, még rá is bólintott. Majd megkérdezte:

- Xxx Xxxxxx hadnagy?

- Az meg én vagyok - szolt a hadnagy.

- Hát ön még nem indult el?

- Még nem, uram.

- Nos hát akkor, uram - folytatta Xxxxxx Xxxxx -, nem marad más hátra számomra, mint köszönetet mondani önöknek, és aludni egyet, holnap reggelig!

A kapitány tehát társaival együtt visszavonult, s magára hagyta ezt a furcsa alakot, hadd pihenje ki magát nyugodtan. Fél órával később az estély befejeződött, és a vendégek szét- széledtek, mindenki a lakására, ki az erőd lakószobáiba, ki meg abba a néhány lakóhelyiségbe, amelyek az erőd övezetén túl épültek.

Másnapra már Xxxxxx Xxxxx csaknem teljesen lábra kapott. Erőteljes szervezete megbir- kózott a fagyhalállal. Más, ennyire összefagyott ember elpusztult volna, de őt más fából faragták!

De most lássuk, ki is hát ez a csillagász? Honnan került ide? Miért utazza be a Társaság területeit ilyen veszettül tomboló télidőben? És mit jelent a futárnak az a felelete, hogy a holdat akarja látni? De hát hiszen mindenütt ott van neki a hold! És éppen ide, a sarkvidékre kellett eljönnie ezért?

Ezeket a kérdéseket tette fel önmagának Xxxxxxxx kapitány. De másnap reggel, miután egy óra hosszat beszélgetett új vendégével, már mindent tudott.

Xxxxxx Xxxxx az Airy által oly nagyszerűen vezetett greenwichi csillagvizsgálóhoz beosztott csillagász volt. Xxxxxx inkább okos, bölcs szellemnek volt nevezhető, mintsem elméleti tudósnak, s nagy szolgálatokat tett az uranográfia10 tudományának. A magánéletben semmit sem számított, a csillagászati kérdéseken kívül úgyszólván nem is létezett; mondhatni: nem a földön élt, hanem az égben; La Fontaine egyik mesealakjának utódja volt ő, annak a tudósnak, aki a kútba eresztette le magát. Lehetetlenség volt vele bármi más tárgyról beszélgetést kezdeni, mint a csillagokról és csillagképekről. Legjobban érezte volna magát, ha egy távcsőben éli le életét. De mikor csillagot vizsgált, hát akkor aztán olyan csillagvizsgáló nem volt több az egész világon! Mily fáradhatatlan türelemmel végezte megfigyeléseit! Képes volt

10 Leíró csillagászat

arra, hogy hónapokon át figyeljen egy-egy kozmikus jelenséget. Egyébként volt egy speciali- tása is: a meteorok és a hullócsillagok; a meteorológia ezen terén végzett felfedezései méltóak arra, hogy megemlékezzünk róluk. Így hát, valahányszor csak aprólékos megfigyelésekről, bonyolult mérésekről vagy pontos meghatározásokról volt szó, mindig Xxxxxx Xxxxxxxx folyamodtak, mert neki „rendkívül éles szeme” volt. Mert nem mindenkinek adatott ám meg a megfigyelés tudománya. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy éppen ezt a greenwichi csillagászt választották ki arra, hogy különleges körülmények között végezzen megfigye- léseket, amelyek rendkívülien érdekelték a holdtan tudományát.

Köztudomású dolog, hogy teljes napfogyatkozás alkalmával fénykoszorú veszi körül a holdat. De honnan származik ez a fénykoszorú? Valóságos tárgynak tekinthető ez? Nem a napsugarak a hold közelében végbemenő fénytörésének hatása ez inkább? Olyan kérdés ez, amelyre az eddig végzett tanulmányok segítségével máig sem sikerült válaszolni.

1706 óta a csillagászok tudományosan leírták ezt a fénykarikát, Louville és Xxxxxx az 1715. évi teljes napfogyatkozáskor, Maraldi 1724-ben, Xxxxxxx xx Xxxxx 1778-ban, Xxxxxxxx és Xxxxxx 1806-ban pontosan megfigyelték ezt a fénykoszorút, anélkül azonban, hogy egymásnak ellentmondó elméleteikből bármi véglegesre lehetett volna következtetni. Az 1842. évi teljes napfogyatkozás alkalmával minden nemzet tudósa: Airy, Arago, Peytal, Laugier, Mauvais, Otto, Struve, Petit, Baily stb. végeztek kutatásokat annak a kérdésnek végleges megoldása érdekében, hogy honnan származik ez a jelenség; de bármily buzgók voltak is ezek a meg- figyelések, „az a véleménykülönbség - mondotta Arago -, amellyel gyakorlott csillagászok, egy és ugyanazon napfogyatkozás alkalmával más-más helyen végzett megfigyelései között találkozunk, olyan homályba burkolta ezt a kérdést, hogy most már lehetetlen biztos követ- keztetésre jutni e jelenség okát illetően”. Ezen korszak óta már teljes napfogyatkozásokat is tanulmányoztak, de ezek a megfigyelések sem vezettek végső eredményre.

Mindamellett ez a kérdés rendkívül érdekelte a holdtani tanulmányokat. Mindenáron meg kellett hát oldani. Nos, új alkalom jelentkezett az addig oly sokat vitatott fénykör tanulmányozására 1880. július 18-án teljes napfogyatkozásnak kellett bekövetkeznie Amerika legészakibb részén, Spanyolországban, Észak-Afrikában stb. A különböző országok csilla- gászai között megegyezés jött létre, hogy megfigyeléseiket egyidejűleg végzik azon zónák különböző pontjain, ahol ez a napfogyatkozás teljes lesz. Xxxxxx Xxxxxxx bízták meg azzal, hogy Amerika északi részén megfigyelje a fent említett napfogyatkozást. A csillagász tehát csaknem ugyanolyan körülmények közé került, mint azok az angol kollégái, akik az 1851. évi napfogyatkozás alkalmával Svédországba és Norvégiába utaztak.

Elgondolhatjuk, mily buzgón ragadta meg Xxxxxx Xxxxx ezt az alkalmat, amelyet a fénykör tanulmányozására nyújtottak neki. A lehetőséghez képest ugyancsak tisztába kellett jönnie azoknak a vörhenyes kidudorodásoknak természetével, amelyek a Föld bolygója kerületének különböző pontjain mutatkoztak. Ha a greenwichi csillagásznak kétségbevonhatatlanul sikerülne megoldani ezt a gordiuszi csomót, akkor egész Európa tudósainak dicséretét érdemelné ki.

Xxxxxx Xxxxx tehát megtette előkészületeit az utazásra. Nyomatékos ajánlóleveleket kapott a Hudson-öböl Társaság főügynökeihez. Pontosan tudta, hogy az expedíciónak a szárazföld északi határáig kell eljutnia ahhoz, hogy ott új kereskedelmi ügynökséget létesítsen. Ez olyan alkalom volt, amelyet ki kellett használni. Xxxxxx Xxxxx elindult, átkelt az Atlanti-óceánon, partra szállt New Yorkban, onnan, a tavakon keresztül eljutott a Vörös-folyó menti telepig, aztán, erődről erődre, a Társaság egy futárjának gyors szánján, a tél és a hideg ellenére, dacolva mindazon veszedelemmel, amely sarkvidéki útján fenyegeti az utast, március 17-én, az általunk már ismert körülmények között, megérkezett az Összekötő-erődbe.

Ezeket a magyarázatokat adta a csillagász a kapitánynak. A kapitány mindenben rendelke- zésére állt Xxxxxx Xxxxxxxx.

- De Black úr - kérdezte tőle a kapitány -, miért volt önnek olyan sürgős, hogy ideérkezzék, ha ez a teljes napfogyatkozás 1860-ban, vagyis csak a jövő évben megy végbe?

- Kapitány - válaszolt a csillagász -, tudomásomra jutott, hogy a Társaság expedíciót küld az amerikai partokra, a hetvenedik szélességi körön túlra, márpedig én nem szeretném elsza- lasztani Xxxxxx hadnagy indulását.

- Black úr - felelte a kapitány -, ha a hadnagy már elindult volna, kötelességemnek tartottam volna, hogy én magam kísérjem el önt a Jeges-tenger partjáig.

Majd ismételten biztosította a csillagászt, hogy mindenben számíthat rá, és hogy tekintse magát az Összekötő-erőd szívesen látott vendégének.

IV. EGY KERESKEDELMI ÜGYNÖKSÉG

A Rabszolga-tó egyike a legnagyobb tavaknak a hatvanegyedik szélességi fokon túl fekvő területeken. Kétszázötven mérföld hosszú és ötven mérföld széles, s fekvése pontosan a 61° 25’ északi szélesség és a 114° nyugati hosszúság. Környékén az egész terület enyhe lankákban ereszkedik alá, egy közös központ felé, ez az a terjedelmes talajbemélyedés, amelyet a tó foglal el.

A tó fekvése, azon vadászterületek kellős közepén, amelyeken csak úgy nyüzsögtek a prémes vadak, már az első időkben magára vonta a Társaság figyelmét. Számos folyó torkollott ide, vagy eredt itt, Mackenzie, a Foin-folyó, az Athapeskow-tavak stb. Több fontos erőd épült ezeknél a folyóknál: északon a Gondviselés-erőd, délen az Elszántság. Ami az Összekötő- erődöt illeti, ez a tó északkeleti végét foglalta el, és csak háromszáz mérföldnyire feküdt Chesterfield bejáratától, ettől a hosszú és szűk torkolatöböltől, amelyet maguk a Hudson-öböl folyói alkotnak.

A Rabszolga-tó úgyszólván tele van hintve apró, száz-kétszáz láb magas szigetekkel, amelyeken legtöbb helyütt gránit- és gneiszsziklák emelkednek. A tó északi partján hatalmas erdőségek terülnek el, határolván a szárazföld e rideg és fagyos részét, amelyet joggal neveztek el Átokföldjének. Viszont a tó déli része, amelynek főként mészkő a talaja, sík vidék, domb sincs rajta, de még csak egyetlen „szemölcse” sincs a talajnak. Itt húzódik az a határ, amelyet csaknem sohasem lépnek át Amerikának a sarkvidék menti nagy kérődző állatai, a bölények, amelyeknek húsa szinte egyedüli tápláléka a kanadai vadászoknak és bennszülötteknek.

Az északi part fái pompás erdőket alkotnak. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ilyen távoli zónában ily szép növényzettel találkozhatunk. Valójában a Rabszolga-tó egyáltalán nem fekszik északabbra, mint Norvégiának vagy Svédországnak azok a részei, ahol Stockholm vagy Krisztiánia épült. Csakhogy meg kell jegyeznünk, hogy azok az izotermikus vonalak, amelyek a középhőmérsékletet jelzik, nem esnek egybe a Föld szélességi köreivel, és hogy - egyazon északi szélesség mellett - Amerika hasonlíthatatlanul hidegebb, mint Európa. Áprilisban még hó borítja New York utcáit, mindamellett, hogy New York csaknem ugyan- azon szélességi fok alatt fekszik, mint az Azori-szigetek. Vagyis egy szárazföld természeti törvényei, az óceánokhoz viszonyított helyzete, sőt maga a talaj alakulása is jelentősen befolyásolják időjárását.

Az Összekötő-erődöt a nyári évszak idején csupa zöld színpompa veszi körül; örül a szem, ha ezt látja, a zord tél után. Volt itt fa bőven, ebben a sűrű, főként nyárfából, fenyőből és nyírfából álló erdőben. A tó szigetein pompás fűzfák nőttek. Bőviben volt a vad a sarjerdőkben, és még a kedvezőtlen évadban sem hagyta el. Délebbre az erőd vadászai sikeresen űzték a bölényt, a jávorszarvast és egy kanadai sündisznófajtát, amelynek kitűnő a húsa. Ami pedig a Rabszolga-tavat illeti, az tele volt hallal. A pisztráng rendkívül nagyra nőtt meg itt, úgyhogy egy-egy példány súlya gyakran a hatvan fontot11 is meghaladta. A csuka, a ragadozó menyhal, az a fajta lepényhal, amelyet „kék hal”-nak neveznek az angolok, a

„tittumeg” légiói, a természettudósok fehér marénája bőviben volt a tóban. Így hát az Össze- kötő-erőd lakóinak élelmezése könnyűszerrel volt megoldható, a természet gondoskodott

11 Angol súlymérték; 1 font kb. 0,5 kg

szükségleteikről, és - azzal a feltétellel, hogy télen úgy öltözködnek, mint a róka, a hód, a medve és a többi prémes állat - dacolhattak az időjárás szigorával.

A tulajdonképpeni erőd egy emeletes faházból állt, amely a parancsnok és tisztjei lakásául szolgált. A ház körül, sorban, a katonák szállásai, valamint a Társaság raktárhelyiségei és azok az irodák kaptak helyet, amelyekben a cserekereskedelmet bonyolították le. Az erőd épületeit még egy kis kápolna - amelyhez csak a pap hiányzott - meg egy lőporraktár egészítette ki. Az egészet húsz láb magas, iszapba ágyazott cölöpsorkerítés vette körül, amelyet a négy kis hegyes tetőzetű, az épület négy szögletén elhelyezett bástya védett. Az erőd így hát védve volt a rajtaütéstől. Erre az elővigyázatra szükség volt akkortájt, mert az indiánok ahelyett, hogy a Társaság kezére dolgoztak volna, területük függetlenségéért harcoltak; de a rivális Társaságok ügynökei és katonái ellen is szükség volt erre az óvatosságra; ezek hajdan versengtek a prémes állatokban oly gazdag ország birtoklásáért és javainak kihasználásáért.

A Hudson-öböl Társaság tehát egész „birodalma” területén mintegy ezer embert számlált. Abszolút uralmat gyakorolt alkalmazottai és katonái fölött, joga életre-halálra szólt. Az egyes kereskedelmi ügynökségek főnökei tetszésük szerint fizették a béreket, és állapították meg az ellátás és a szőrmék értékét. Ennek a minden ellenőrzést nélkülöző rendszernek jóvoltából nem volt ritka eset, hogy háromszáz százaléknál is nagyobb hasznot húzott.

Egyébként láthatjuk az alábbi táblázatból - amelyet a „Xxxxxx Xxxx kapitány utazása” című műből vettünk át -, hogy hajdanában milyen feltételekkel bonyolították le a csereüzleteket az indiánokkal, akik most a Társaság igazi és legkiválóbb vadászai lettek. Abban az időszakban a hódbőr volt a fizetési egység, az szolgált az adásvétel alapjául.

Az indián így fizetett:

Egy fegyver 10 hódbőr

Fél font puskapor 1 hódbőr

Négy font ólomgolyó 1 hódbőr

Egy fejsze 1 hódbőr

Hat kés 1 hódbőr

Egy fontnyi üvegáru 1 hódbőr

Egy paszomántos öltöny 6 hódbőr

Egy dísztelen öltöny 5 hódbőr

Egy díszített női ruha 6 hódbőr

Egy font dohány 1 hódbőr

Egy puskaportartó doboz 1 hódbőr

Egy fésű és egy tükör 2 hódbőr

De néhány éve a hódbőr olyan ritka lett, hogy a pénzegységet meg kellett változtatni. Most már a bölénybőr szolgál a vásár alapjául. Ha egy indián jelentkezik az erődben, az ügynökök annyi - fából készült - jegyet adnak neki, ahány bőrt beszolgáltatott, és az indián ugyanott gyári árura cserélheti ezeket a jegyeket. Ez a rendszer biztosítja, hogy a Társaság - amely egyébként önkényesen állapítja meg a tárgyaknak árait, amelyeket árusít, valamint azokét, amelyeket vásárol - olyan tetemes nyereségre tehessen szert, melyet el sem szalaszthat.

Ezek voltak a bevett szokások a különböző kereskedelmi ügynökségeknél, így tehát az Összekötő-erődben is. Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak módjában állt tanulmányozni ezeket, míg az erődben tartózkodott, s itt-tartózkodása április 16-ig húzódott el. Az utazónő és Xxxxxx hadnagy gyakran tartottak megbeszéléseket, nagyszerű terveket szőttek, és elhatározták, hogy semmiféle akadálytól nem riadnak vissza. Ami Xxxxxx Xxxxxxx illeti, ő nem társalgott

senkivel, csak akkor, ha az ő speciális kiküldetéséről volt szó. Őt csakis a hold fénykoszorúja és vörhenyes kidudorodásai lelkesítették. Nyilvánvaló volt, hogy egész életét e probléma megoldásának szentelte, és Xxxxxx Xxxxx jóvoltából már az utazónőt is érdekelni kezdték ezek a tudományos megfigyelések. Ó, hát meddig is kell még várni itt mindkettőjüknek arra, hogy a sarkkörön túl legyenek? És mily távolinak is látszik az az 1860. július 18-i dátum, különösen ennek a türelmetlen greenwichi csillagásznak!

Az utazási előkészületeket csak március közepén kezdhették, s egy teljes hónap kell hozzá, hogy befejezzék. Mert bizony nem olyan egyszerű megszervezni egy ilyen, a sarkvidéken át vezető expedíciót. Mindent magukkal kell cipelni, élelmiszert, ruházatot, szerszámokat, házi eszközöket, fegyvert, lőszert.

A csapat, amelynek Xxxxxx Xxxxxx volt a parancsnoka, egy tisztből, két altisztből és tíz közlegényből állt; ez utóbbiak közül három nős volt, s feleségét is magával vitte. Íme, azok- nak listája, akiket Xxxxxxxx kapitány a legerélyesebb és legelszántabb férfiak közül kiszemelt:

1. Xxxxxx Xxxxxx hadnagy

2. Long őrmester

3. Joliffe káplár

4. Xxxxxxxx, közlegény

5. Belcher, közlegény

6. Raë, közlegény

7. Marbre, közlegény

8. Xxxxx, közlegény

9. Pond, közlegény

10. Mac Nap, közlegény

11. Xxxxxx, közlegény

12. Hope, közlegény

13. Kellet, közlegény

Idegenek az erődben:

Xxxxxxx Xxxxxxx Xxxxx Xxxxxx Black

Tehát összesen tizenkilenc személyről volt szó, akiket ezen az elhagyott, alig ismert területen több száz mérföldre kell szállítani.

De ennek a tervnek a megvalósítására a Társaság ügynökei az Összekötő-erődben összegyűjtötték mindazt az anyagot, mi az expedícióhoz szükséges volt. Tizenkét szán állt rendelkezésre, a hozzá való kutyafogatokkal. Ezek nagyon kezdetleges járművek voltak, könnyű, de erős deszkából összeeszkábált szánok, a deszkákat keresztben fekvő kötelékek erősítették egymáshoz. Egy fadarabokból ív alakúra formált toldalék, amely elöl úgy hajlott fel, mint egy korcsolya, tette lehetővé, hogy a szán hasítsa a havat, s ne süllyedjen mélyre benne. Hat, párosával egy-egy szán elé fogott kutya volt ennek a járműnek a motorja, mégpedig okos és gyors motor, amelynek segítségével, a hosszúra eresztett gyeplőszáron óránként tizenöt mérföld sebességet is elérhettek.

Ruhatáruk vastag szőrmével bélelt rénszarvasbőrből készült öltözetekből állt. Valamennyien gyapjú alsóruhát viseltek, hogy így védekezhessenek a hirtelen időváltozások ellen, amelyek gyakoriak ezen a földrajzi szélességen. Minden utas, akár tiszt, akár közlegény, akár nő, akár férfi, egyaránt azt az ínfonallal varrt fókabőr cipőt viselte, amelyet oly páratlan ügyességgel fabrikálnak a bennszülöttek. Ezek a cipők tökéletesen vízhatlanok, és rugalmas talpuk jól

idomul a járáshoz. A cipők talpára fenyőfából készült, három-négy láb hosszú, teniszütőhöz hasonló keretet lehetett erősíteni; ezzel a holmival felszerelve a cipő még a leglágyabb porhó felületén is elbírta az ember súlyát, így lehetővé tette, hogy az utas nagy sebességgel halad- hasson, ahhoz hasonló módon, ahogyan a korcsolyázó siklik a jég felületén. Szőrmekucsma és dámvadbőr öv egészítette ki ezt a furcsa öltözéket.

Fegyverként Xxxxxx hadnagy a Társaságtól kapott szolgálati puskát hozta magával, s hozzá való lőszert bőségesen, valamint pisztolyokat és néhány szolgálati kardot. Szerszám dolgában így álltak: fejszék, fűrészek, ácsszekerce és egyéb, az ácsmunkához szükséges szerszámok; ami pedig a házi eszközöket illeti, mindenük volt, amire csak szükségük lehetett egy kereskedelmi ügynökség létesítéséhez ilyen körülmények között; a többi között egy kályha, egy öntöttvas tűzhely, két légszivattyú és a ventillációra szánt, hozzá való tartály, egy ún.

„halkett-boat”, vagyis olyan gumicsónak, amelyet egykettőre fel lehet fújni, ha szükség van rá.

Ami az élelmezést illeti, ehhez az osztag vadászaira lehetett számítani. A közlegények egynémelyike ügyesen űzte a vadat, márpedig rénszarvasban nincs hiány a sarkvidéken. Egész indián és eszkimó törzsek, akiknek nincs kenyerük, sem más táplálékuk, kizárólag vadhúson élnek, amely bőséges és egyben ízletes táplálékul szolgál. Mivel azonban elkerülhetetlen kése- delmekkel és mindenféle nehézséggel is számolni kellett, bizonyos mennyiségű élelmiszert mégiscsak magukkal kellett vinniük. Ezek a következők voltak: bölény-, iramszarvas- és dámvadhús, amit a tó déli partján hosszas hajtóvadászatokkal szereztek, „corned-beef, ami bármeddig eláll, és az az indiánok készítette konzerv, amelyben a szétzúzott és finom porrá őrölt hús csekély térfogata mellett, minden tápláló elemét megtartja. Ez a húsnemű így szétmorzsolva semmi főzést sem igényel, s így változatlan állapotban tápláló eledel.

Természetesen italfélét is hozott magával Xxxxxx hadnagy, több hordócska konyakot és whiskyt; egyébként azonban elhatározta, hogy a lehetőséghez képest takarékoskodik majd ezekkel a szeszes italokkal, amelyek a nagy hidegben károsak az ember egészségére. A Társaság - egy hordozható kis gyógyszertáron kívül - jelentős mennyiségű „lime juice”-t is bocsátott rendelkezésre; ez a citromból és más természetes termékekből készült ital nélkülözhetetlen a sarkvidékeken oly szörnyű skorbutikus megbetegedések leküzdésénél, s szükség esetén megelőzésüknél is. Egyébként minden egyes embert gondosan válogattak ki, egy sem volt sem túl kövér, sem túl sovány. Évek óta hozzászoktak az itteni időjárás viszon- tagságaihoz, így könnyebben viselhetik majd el a Sarki-tenger felé vezető expedíció fára- dalmait. S ezenfelül jóakaratú, rettenthetetlenül bátor emberek voltak, akik mindezt önként vállalták. Kétszeres fizetés járt nekik arra az időre, amelyet az amerikai szárazföld határán töltenek, abban az esetben, ha a hetvenedik szélességi fok fölött sikerül telepet létesíteniük.

Kényelmesebb szán készült Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak és az ő hűséges Madge-ének. A bátor asszony nem akarta, hogy másként bánjanak vele, mint útitársaival, de engednie kellett a kapitány kérésének, aki ezzel egyébként csak a Társaság érzelmeit tolmácsolta. Így hát Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak bele kellett ebbe egyeznie.

Ami pedig Xxxxxx Xxxxx csillagászt illeti, ugyanaz a szán viszi majd céljáig, őt és csekély tudós-málháját, amely az Összekötő-erődig hozta. A csillagász műszerei - egyébként nem valami sok -, egy távcső, a holdtani megfigyeléseihez, egy szextáns,12 amellyel a földrajzi szélességet állapíthatja meg, egy kronométer,13 a földrajzi hosszúság megállapításához,

12 Főként a tengerészetnél, de a csillagászatban is használt, földrajzi helymeghatározásra szolgáló készülék: távcsővel egyesített szögmérő

13 Finom szerkezetű, pontos óra

néhány térkép, pár könyv - mindez szépen, arányosan el volt osztva a szánon, és Xxxxxx Xxxxx biztosan számított arra, hogy útközben nem hagyják xxxxxxx a kutyái.

Xxxxxxxxxxxx, hogy a kutyafogatok számára szánt eleségről sem feledkeztek meg. Összesen hetvenkét kutyájuk volt, valóságos falka, amelyet útközben táplálni kellett, és az osztag vadászainak külön feladata volt, hogy gondoskodniuk kellett a kutyák eleségéről. Ezeket az okos, erőteljes állatokat a chippeway indiánoktól vásárolták, akik kitűnően értenek ahhoz, hogy a kutyákat erre a nehéz mesterségre idomítsák.

A kis csapatot gyorsan és ügyesen szervezték meg. Xxxxxx Xxxxxx hadnagy olyan buzgósággal vett részt ebben, hogy minden dicséretet megérdemel. Xxxxxx volt a küldetésére, lelkesítette a munkája, így hát semmi olyan hanyagságot nem akart elkövetni, ami a sikert kockára tehette volna. Joliffe káplárnak is mindkét keze tele volt munkával, sürgött-forgott anélkül, hogy

„megemelte volna magát”, de a felesége jelenléte hasznára volt, de még csak azután lesz igazán hasznára az expedíciónak! Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nagyon összebarátkozott vele. Xxxxxxx-né okos, eleven, szőke kanadai nő volt, szelíd, nagy, kék szemekkel.

Magától értetődik, hogy Xxxxxxxx kapitány semmiről sem feledkezett meg, ami vállalkozása sikeréhez kellett. Azok az utasítások, amelyeket a Társaság felső ügyvivőitől kapott, mutatták, mekkora fontosságot tulajdonítanak az expedíció sikerének és annak, hogy a hetvenedik földrajzi szélességen túl új kereskedelmi ügynökséget létesítsenek. Bátran lehet hát állítani, hogy mindazt, amit emberileg lehetséges megcselekedni a cél érdekében, ezt itt megtették. De vajon nem állít-e majd a természet áthághatatlan akadályokat e bátor hadnagy elébe? Hát ez az, amit senki sem láthat előre!...

V. AZ ÖSSZEKÖTŐ-ERŐDTŐL A VÁLLALKOZÁS-ERŐDIG

Beköszöntöttek az első szép napok. A dombok zöldje kezdett előbukkanni a részben már eltakarodott hólepel alól. Néhány madár, a hattyú, a siketfajd, a kopaszsas és más vándormadarak, dél felől jövet húztak át a vidék felett. A nyárfa, a nyír- és a fűzfa ágvégein kifakadtak a rügyek. A hóolvadás alkotta óriási mocsarakat nagyon kedvelték a vörös fejű vadkacsák, amelyeknek oly sokféle fajtája él Észak-Amerikában. A lumma, a vészmadár és a dunnaréce észak felé húzott, hidegebb vidékre. A cickány, ez a parányi, egérféle állatka, amely csak akkora, mint egy nagyobb mogyoró, kimerészkedett a lyukból, s hegyes farkincájával szeszélyes kacskaringókat írt a talajra. Szinte részegítő volt a levegő, csak úgy itta minden élőlény a tavasz életet adó, áldott napsugarait. Felébredt hosszú szundításából a természet a végtelen téli éjszaka után, és nagyot nyújtózva elmosolyodott. Ennek a megújhodásnak hatása talán a földgolyó egyetlen pontján sem érezhető annyira, mint a sarkvidéken.

Mindamellett: az olvadás még nem volt teljes. A Fahrenheit-hőmérő 41 fokot mutatott (5° Celsiust zéró alatt), de a hideg éjszakákon kemény maradt a sarkvidék fagyott hófelülete; egyébként ez a körülmény kedvezett a szánok könnyű siklásának, amit Xxxxxx Xxxxxx még a teljes olvadás előtt ki akart használni.

A tavon még nem engedett fel a jég. Az erőd vadászai egy hónap óta szerencsés kirán- dulásokat tettek, befutva azt a jégborította, hosszú síkságot, amelyet már látogatni kezdtek a vadak. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem győzött csodálkozni azon az elképesztő ügyességen, amellyel ezek a férfiak „lábrakettjüket” használták. Ezekkel a „hócipőkkel” felfegyverkezve, sebességük elérte a vágtató ló gyorsaságát. Az utazónő Xxxxxxxx kapitány tanácsa szerint gyakorolta ennek a szerszámnak használatát, és rövid idő múlva már meglehetős ügyességgel siklott a havon.

Néhány nap óta tömegesen érkeztek az erődbe az indiánok, hogy gyári árukra cseréljék be téli vadászzsákmányukat. A vadászszezon nem volt valami szerencsés. A vidék nem bővelkedett prémes vadban, nyuszt és nyérc még elég szép számban akadt, de a hód-, vidra-, hiúz-, her- melin- és rókabőr elég ritka volt. A Társaság tehát okosan tette, mikor északabbra igyekezett, hogy azokat az új vadászterületeket aknázza ki, amelyek eddig még megmenekedtek az emberi kapzsiságtól.

Április 16-án reggel Xxxxxx Xxxxxx hadnagy és osztaga kész volt az indulásra. Az útirányt már jó előre felvázolhatták a vidéknek ezen a már ismert részén, amely a sarkkörön túl, a Rabszolga-tó és a Nagymedve-tó között terül el. Xxxxxx Xxxxxxxxx a tó legészakibb részén épült Bizakodás-erődöt kellett elérnie. Az az állomás, amely alkalmas arra, hogy élelemmel lássa el osztagát, az innen kétszáz mérföldnyire északnyugatra, a kis Snure-tó partján épült Vállalkozás-erőd volt. Xxxxxx Xxxxxx úgy számított, hogy ha napi tizenöt mérföldet tesz meg, május első napjaiban ott állhat meg az erőd előtt.

Ettől a ponttól kezdve a legrövidebb úton kell eljutnia az amerikai tengerpartig, s azután a Bathurst-fok felé indulni tovább. Megállapodtak abban, hogy Xxxxxxxx kapitány egy éven belül élelmiszer-küldeményt indít a Bathurst-fokra, és hogy majd a hadnagy néhány emberével lemarad, elébe megy a konvojnak, s elvezeti addig a helyig, ahol az új erőd épül. Ily módon a kereskedelmi ügynökség jövője biztosítva lesz minden esetleges kellemetlenségtől, s a hadnagy és társai, ezek az önkéntes száműzöttek még némiképp érintkezésben maradnak társaikkal.

Április 16-ának reggelén az erődárok előtt befogott szánok már csak az utasokat várták. Xxxxxxxx kapitány egybegyűjtötte az osztag legénységét, s néhány rokonszenves szót intézett hozzájuk. Mindenekfölött állhatatos egységre intette őket azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel majd dacolniuk kell. A fölötteseiknek kijáró engedelmesség elengedhetetlen feltétele vállalkozásuk sikerének, amely önmegtagadást és hűséget követel. Lelkes hurrá- kiáltások fogadták a kapitány rövid beszédét. Most aztán gyorsan elbúcsúzkodtak, és mindenki felült arra a szánra, amelyet jó előre kijelöltek számára. Xxxxxx Xxxxxx és Xxxx őrmester haladtak az élen. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxx szánja követte őket. Madge ügyesen bánt a hosszú, végén kemény ínból készült eszkimó ostorral; Xxxxxx Xxxxx s egy közlegény, a kanadai Xxxxxxxx alkották a karaván harmadik sorát, a többi szán nyomukban siklott, rajtuk a közlegények és az asszonynép. Xxxxxxx káplár és felesége voltak a sereghajtók. Xxxxxx Xxxxxx parancsa úgy szólt, hogy minden szánhajtó a lehetőséghez képest tartsa meg ezt a számára előírt helyet, valamint az egymás közötti távolságot, úgyhogy semmiféle torló- dás ne keletkezzék. Mert ha ezek a teljes sebességgel rohanó szánok összeütköznek, abból igen kellemetlen balesetek származhatnának.

Az Összekötő-erődöt elhagyva, Xxxxxx Xxxxxx egyenest nekivágott az északnyugat felé vezető útnak. Előbb azon a nagy folyón kellett áthaladnia, amely a Rabszolga-tavat a Wolmsley-tóval kötötte össze. De ez a folyó még be volt fagyva, és így nem is lehetett megkülönböztetni a végtelen, fehér síkságtól. Egyforma fehér hólepel borította az egész tájat, és a gyorsan száguldó kutyák röpítette szánok csak úgy suhantak a keményre fagyott havon.

Szép idő volt, de még nagyon hideg. A nap alig emelkedett a láthatár fölé, s messze elnyúló, görbe sávot rajzolt az égre. A hófelületről visszaverődő tündöklő sugarai inkább csak világítottak, mintsem melegítettek. Szerencsére a legcsekélyebb légfuvallat sem zavarta a légkört, és a szélmentesség elviselhetőbbé tette a hideget. De a szánok gyors futásától keletke- zett szellő, bármily csekély is volt, mégis hasogatta Xxxxxx hadnagy útitársai közül azoknak az arcbőrét, akik nem voltak hozzáedződve a sarkvidéki időjárás cudar keménységéhez.

- Egészen jól megy - szólt oda Xxxxxx Xxxxxx az őrmesternek, aki olyan mozdulatlanul ült mellette, mintha fegyveres őrséget állna -; az utazás jól kezdődik. Az ég derűs, az időjárás kedvező, fogataink úgy suhannak, mint az expresszvonat, és ha ez a jó idő tovább tart, átkelésünk baj nélkül megy végbe. Mit gondol erről, Xxxx őrmester?

- Azt, amit ön, Xxxxxx hadnagy - felelte az őrmester, aki nem is volt képes másként gondolkozni, mint a parancsnoka.

- Maga is úgy el van szánva arra, őrmester - folytatta Xxxxxx Xxxxxx -, hogy felderítő utunkon olyan messzire nyomulunk előre északra, amennyire csak lehet?

- Ön csak parancsoljon, hadnagy úr, és én engedelmeskedem.

- Tudom, őrmester - felelt Xxxxxx Xxxxxx -, jól tudom, hogy csak ki kell adnom a parancsot, és máris teljesítve van. Bárcsak az embereink is úgy megértenék küldetésünk fontosságát, mint maga, és szívvel-lélekkel hűségesen szolgálnák a Társaság érdekeit! Mert én biztos vagyok benne, hogy még ha lehetetlenséget parancsolnék is magának, Long őrmester...

- Nincs lehetetlen parancs, hadnagy úr.

- Micsoda? Hátha például én azt parancsolnám magának, hogy menjen az Északi-sarkra!

- Akkor elmennék, hadnagy úr.

- És ha azt, hogy vissza is jöjjön onnan?!... - tette hozzá mosolyogva Xxxxxx.

Xxxxxxx Xxxxxx hadnagy ezt a beszélgetést folytatta őrmesterével, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is váltott néhány szót Madge-dzsel, amikor egy talajemelkedés kissé késleltette a szán útját. A két bátor nő, nyakig a vidrakucsmában, s valósággal beleásva a jegesmedve bundába, szétte- kintett a természet e mostoha táján, ahol a jégborította dombok árnyai rajzolódtak a láthatárra. Az osztag már maga mögött hagyta a Rabszolga-tó északi partját kissé változatosabbá tevő dombokat, amelyeket néhány nyomorult fa csontváza koronázott. Xxxxxxx a szem csak ellátott, teljes egyformaságban nyúlt el a végtelen hósivatag. Csak néhány madár hozott röptével és pittyentgetésével némi változatosságot a magánosságba. A madarak között észak felé vándorló hattyúcsapat hófehérsége összefolyt a fehér hómező színével. Jóformán csak akkor pillantották meg őket, mikor szárnyra kapva a szürkés levegőben repültek. Mikor leereszkedtek a talajra, annyira egybeolvadtak vele, hogy még a legélesebb szem sem volt képes észrevenni őket.

- Milyen csodálatos táj! - mondta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - Milyen különbség a sarkvidék és a mi Ausztráliánk zöldellő virányai között! Emlékszel, kedves Madge-em, mennyire eltikkasztott bennünket a hőség a Carpentaria-öbölben? Az ég irgalmatlanul felhőtlen volt, sehol egy leheletnyi pára. Emlékszel?

- Lányom - felelt Madge -, nekem nem adatott meg az emlékezés adománya, mint neked. Te megőrződ benyomásaidat, én meg elfeledem élményeimet.

- Ugyan, Madge! - kiáltott fel Xxxxxxx Xxxxxxx asszony - hát talán csak nem felejted el azt az indiai és ausztráliai tropikus hőséget! Hát semmi sem maradt emlékezetedben a szenvedéseinkből, mikor csöpp vizünk sem volt már a sivatagban, mikor csontig átégettek bennünket a nap forró sugarai, mikor még az éjszaka sem hozott enyhülést a szenvedéseinkre?

- Nem, Xxxxxxx - felelt Madge szorosabbra vonva maga körül a szőrmebundát -, nem, én már minderre nem emlékszem! De hogyan is emlékezhetném minderre a szenvedésre, amelyről te beszélsz, arra a pokoli hőségre, a szomjúság kínjaira, most, amikor minden oldalról jég vesz körül bennünket, és mikor csupán a kezemet kell kinyújtanom ebből a szánból, hogy egy csomó havat markolhassak fel. Te hőségről beszélsz, itt, ahol még a medvebőrök alatt is csaknem megfagyunk! Te a nap égető sugaraira emlékszel vissza, amikor itt ez az áprilisi meleg még ezt a kis zúzmarát sem képes felolvasztani az ajkunk alatt! Nem, lányom, ne áltass engem azzal, hogy valahol most nagy a meleg; s ne ismételgesd nekem azt, hogy valaha is panaszkodtam a pokoli hőségre, úgysem hiszem el neked!

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

- De hát akkor te jócskán fázhatsz, kedves Madge-em.

- Hát persze hogy fázom, leányom, de azért nem mondhatnám, hogy ez az időjárás nincs kedvemre. Sőt, ellenkezőleg, azt mondják, hogy nagyon egészséges klíma ez, s biztos vagyok benne, hogy remekül érzem majd magam Amerikának ebben a zugában! Igazán szép vidék ez!

- Úgy van, Xxxxx, tündéri táj ez, és mi még eddig nem is láttuk azokat a csodákat, amelyeket magába zár! De hadd jussunk csak el utunkon a Sarki-tengerig, köszöntsön csak ránk ott a tél, óriási jéghegyeivel, vastag hóbundájával, a tomboló sarki viharokkal, az északi fényekkel, ragyogó csillagképeivel, hathónapos, hosszú éjszakáival, akkor majd megérted, mennyire új mindig és mindenütt mindaz, amit a Teremtő alkotott.

Így beszélt Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, akit elragadott a képzelete. Ebben a kietlen klímájú, messzi tájban ő csak a természet legszebb tüneményeinek teljét akarta látni. Az utazó-ösztönei még a józan észt is legyőzték benne. Ezekből a sarki tájakból ő csak a skandináv mondák megrendítő költészetét érezte ki, amelyeket még bárdok énekeltek az ossziáni időkben. De a

tárgyilagosabb Madge nem rejtette el önmaga előtt a sarkvidéki expedíció veszedelmeit, sem azokat a szenvedéseket, amelyekkel az áttelelés jár, alig harminc fokkal a Sarktól.

Mert valóban, már nála erősebbek is kidőltek a fáradtságtól, a nélkülözésektől, a testi és szellemi kínoktól, ez alatt a szörnyű hideg éghajlat alatt. Xxxxxx Xxxxxx kiküldetése kétségkívül nem kényszeríti őt arra, hogy a földgolyó legmagasabb északi szélességéig hatoljon. Nem kétséges az sem, hogy nem kell elérnie az Északi-sarkot, nem kell a Parryk, a Rossok, a Mac Clure-ok, a Kane-ek, a Mortonok nyomain haladnia. De ha az ember túlhaladt a sarkkörön, akkor a megpróbáltatások már mindenütt csaknem ugyanazok, és nem növek- szenek az északi szélesség emelkedésének arányában. Xxxxxx Xxxxxx nem gondolt arra, hogy a hetvenedik földrajzi szélességi fokon túlra jusson el: no jó. De ne feledjük el, hogy Xxxxxxxx és szerencsétlen társai még a hatvannyolcadik északi szélességi fokot sem haladták túl, s mégis elpusztultak, mert a hideg és az éhség végzett velük!

A Xxxxxxx káplár és felesége szánján egészen másról beszélgettek. Lehet, hogy a káplár a búcsúzkodásnál a kelleténél kissé jobban felöntött a garatra, mert - ami pedig nála rendkívüli eset volt - szembeszállt kis feleségével. Úgy bizony! Ellentmondott neki, ami valóban csak a legritkább körülmények között fordult elő.

- Nem, Joliffe asszony - mondta a káplár -, nem! Ön csak ne féljen semmitől. Szánt hajtani semmivel sem nehezebb, mint egy pónifogatot, és az ördög vigyen el engem, ha még egy kutyafogatot se tudok elhajtani!

- Én nem is a te ügyességedben kételkedem - felelt Joliffe-né. - Csupán arra kérlek, hogy ne ilyen heves mozdulatokkal csináld. Xxxx, máris a csapat élén haladsz, és már szinte hallom, mint kiabál rád Xxxxxx hadnagy, hogy menj vissza a helyedre, a sor végére.

- Xxxx xxxx xxxxxxxxx, Joliffe-né asszony. Xxxx csak hagyja őt kiabálni!

És most a káplár hosszú ostorával újból odacsíptetett a kutyái közé; az állatok neki- rugaszkodtak, s még sebesebben röpítették a szánt.

- Vigyázz, Joliffe - szólt rá az asszony. - Ne ilyen veszett gyorsan! Hát nem látod, hogy lejtőn haladunk?

- Még hogy lejtő! - felelt a káplár. - Hát kegyed már ezt is lejtőnek nevezi, Xxxxxxx-né asszony? De hiszen éppen ellenkezőleg: dombnak felfelé megyünk!

- Megint csak azt mondom neked, hogy lefelé!

- Én meg hányszor mondjam, hogy felfelé! Nézze csak, hogy húznak a kutyák!

De bármily csökönyös volt is a káplár, az volt az igazság, hogy a kutyák egyáltalán nem húztak. Épp ellenkezőleg: erősen lejtősödött az út. A szán szédületes sebességgel suhant lefelé, és már jóval előtte járt az osztagnak. Joliffe káplárt és feleségét erősen rázta a szán. A havas lejtő egyenetlensége miatt egymást érték a zökkenők. A házaspár hol jobbra, hol balra zuhant, egymáshoz csapódtak a szörnyű rázkódtatás közepette. De a káplár nem értett a szóból; már nemcsak a felesége tanácsaira, xx Xxxxxx hadnagy kiáltásaira sem hallgatott. A hadnagy tisztában volt az őrült száguldás okozta veszéllyel, maga is hajszolni kezdte a fogatát, hogy utolérje a meggondolatlan káplárt, és az egész osztag követte sebesen suhanó szánját.

De a káplár csak tovább hajszolta a kutyáit! Valósággal megrészegítette fogata sebessége! Handabandázott, ordítozott, s úgy csápolta ostorával az állatait, hogy egy bajnok zsoké se biztathatta volna jobban a lovát.

- Pompás szerszám egy ilyen ostor! - ordította - de az eszkimók bánnak aztán még csak csuda ügyesen vele!

- De te nem vagy eszkimó - sikította Xxxxxxx-né, és hasztalan igyekezett lefogni a káplár karját.

- Azt beszélik - folytatta Xxxxxxx -, és el is hiszem, hogy ezek az eszkimók oda tudnak csapni ostorukkal, ahova csak akarnak. Ezzel a kemény ín csapóval még a kutya füléből is le tudnak csippenteni egy darabkát, ha úgy látják jónak. Hát ezt megpróbálom...

- Ne próbáld, Joliffe! Ne próbáld! - sikított a rémület legmagasabb fokán az asszonyka.

- Maga csak ne rémüldözzön, Xxxxxxx-né asszony, oda se neki! Értek én ehhez! Nézze csak ott jobbra, azt az ötödik kutyát! Az kirúg a hámból! Na majd én mindjárt móresre tanítom!...

De - nyilván, mert a káplár még nem volt eléggé „eszkimó”, nem szokta még meg a hosszú szíjostor kezelését, amely négylábnyira nyúlt a fogat elejétől - az ostor sziszegve süvített a feje körül, és a rosszul irányzott suhintás folytán a nyaka köré tekerődzött Xxxxxxx mesternek, úgyhogy a szőrmekucsmája messzire röpült. Kétség sem fér hozzá, hogy e nélkül a vastag föveg nélkül a káplár a saját fülét szakította volna le.

Ebben a pillanatban a kutyák oldalra ugrottak, a szán felfordult, és a házaspár a hóba zuhant. Szerencsére mély hóba estek, és semmi bajuk sem történt. De micsoda szégyen! - gondolta a káplár. És hogyan nézett rá az asszonykája! Hát még ahogyan Xxxxxx hadnagy „lekapta”!

A szánt talpra állították, de úgy határoztak, hogy a jármű gyeplője - éppúgy, mint a házasságuké - Joliffe-éknél ezentúl teljes joggal az asszony kezében lesz. - A megszégyenült káplárnak le kellett mondania a gyeplőtartásról, és az osztag rövid időre abbamaradt útja csakhamar folytatódott.

A következő két hét alatt semmi zavaró körülmény nem volt. Az időjárás továbbra is kedvező, a hőmérséklet elviselhető, és május elsején az osztag megérkezett a Vállalkozás-erődhöz.

VI. VAPITI-PÁRBAJ

Az expedíció kétszáz mérföldnyi utat tett meg, mióta elindult az Összekötő-erődből. Az utasok kihasználták a hosszú nappalokat, éjjel-nappal haladtak a szánok, a kutyafogatok szél- sebesen vágtattak a hómezőn; már valamennyien holtfáradtak voltak, mikor végre megérkeztek a Snure-tó partjára, amelynek mentén a Vállalkozás-erőd emelkedett.

Ez az erőd, amelyet csak néhány évvel ezelőtt létesített a Hudson-öböl Társaság, valójában csak egy kevésbé fontos élelmezési telep volt. Főként azon osztagok állomásául létesítették, amelyek az északnyugatra közel háromszáz mérföldnyire fekvő Nagymedve-tó felől érkező prémszállítmányokat kísérték. Az erőd védőrsége tucatnyi közlegényből állt. Az egész erőd nem volt más, mint egy faház, amelyet cölöpkerítés vett körül. De bármily kevés kényelmet nyújtott is ez a lakhely, Xxxxxx hadnagy társai örömmel húzták meg magukat benne, és két napig pihenték itt útjuk első fáradalmait. A sarkvidéki tavasz itt már kezdte éreztetni hatását. Itt-ott már olvadni kezdett a hó, és az éjszakák már nem voltak elég hidegek ahhoz, hogy újból megfagyjon. Némi vékonyka moharéteg és sovány pázsitfű zöldellt itt-ott, és csaknem színtelen virágocskák kukkantottak ki nedves kis pártájukkal a kavicsok közül. A hosszú téli éjszaka után ébredező természetnek e megnyilatkozásait, ha a hó csillogásától kissé fájó szemmel is, de örömmel szemlélték az utasok, akiket elbűvölt a sarki növényzet e ritka példányainak megjelenése.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx hadnagy arra használták pihenőjüket, hogy szétnézzenek a tavacska partján. Mindketten értői és lelkes csodálói voltak a természetnek. Együtt mászkáltak hát a jégomladékok és a napsugarak hatására nekieredt kis vízesések között. A Snure-tó még be volt fagyva. Még csak egyetlen hasadék sem mutatta jégpáncélján, hogy közel a zajlás ideje. Néhány omladozó jéghegy meredt a befagyott tavon; festői látványt nyújtottak, különösen, amikor a megcsillanó napfény színjátszóvá varázsolta a jéggerinceket. Xxxxxx valami hatalmas kéz szertezúzta volna a szivárványt, és annak darabjai omlanának keresztül-kasul egymáson.

- Hát ez igazán gyönyörű látvány, hadnagy úr - mondta ismételten Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - Ezek a prizmahatások a végtelenségig változatosak, aszerint, hogy honnan nézzük. Nem tűnik önnek mindez úgy, mintha valami óriási kaleidoszkóp nyílása fölé hajolnánk? De ugyebár az is lehet, hogy ön már betelt ezzel a látvánnyal, amely ennyire új nekem?

- Nem, asszonyom - felelt a hadnagy. - Ámbár én ezen a kontinensen születtem, itt telt el gyermekkorom és egész ifjúságom, mégsem tudok soha betelni e tündérszép látvány szemlé- lésével. De ha ön ennyire lelkesedik érte, már akkor is, amikor a nap sugarait veti erre a tájra, vagyis, amikor a napsütés hatására megváltozik a vidék, akkor mit szól majd hozzá, ha a zord téli hidegek beálltakor csodálhatja a tájat? Mert bevallom önnek, asszonyom, hogy a nap melege, mely oly becses a mérsékelt égöv tájain, elcsúfítja ezt az én sarkvidékemet!

- Igaza van, hadnagy úr - felelte a hadnagy megfigyelésére mosolyogva Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - De én mégis úgy vélem, hogy a nap kitűnő útitárs, s hogy még a sarkvidéken sem kell panaszkodni a meleg miatt, amit ad.

- Ó, asszonyom - válaszolt Xxxxxx Xxxxxx -, én azok közé tartozom, akik Oroszországba télen látogatnak el szívesen, a Szaharába meg nyáron. Mert akkor jellegzetességükben láthatjuk ezeket az országokat. Nem! A nap a magas zónák és a meleg éghajlatú országok csillagzata. A Sarktól harmincfoknyira valóban semmi keresnivalója! Ennek a vidéknek ege tiszta és hideg

téli ég, csupa csillag, melyen olykor a sarki fény libben fel. Az éj hona ez, asszonyom, s nem a nappalé, és ez a hosszú sarki éjszaka elragadó csodákat tartogat még az ön számára.

- Hadnagy úr - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, járt ön Európa és Amerika mérsékelt éghajlati vidékein?

- Jártam, asszonyom, és érdemük szerint csodáltam meg azokat a tájakat. De mindig új, sóvárgó szenvedéllyel s lelkesedéssel térek vissza szülőföldemre. A hideg éghajlat fia vagyok, s így semmi érdemem abban, hogy dacolok vele. Xxxxxx nem fog a hideg, és hónapokig tudok élni egy jégkunyhóban, akár az eszkimók.

- Hadnagy úr - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, ön úgy tud beszélni a hidegről, erről a félelmetes ellenségről, hogy felmelegszik tőle az ember szíve! Remélem, hogy majd önhöz méltónak mutatkozhatom, és bármeddig is dacol ön a sarki hideggel, én is ott leszek, és együtt állunk elébe.

- Derék dolog, asszonyom, nagyon helyes; bárcsak minden társam, aki ide követett, ezek a katonák és nők is ilyen eltökéltnek mutatkoznának, mint ön! Akkor, isten segítségével messze jutnánk!

- De nem panaszkodhat, hogy nem kezdődött elég jól az utazásunk - jegyezte meg Xxxxxxx asszony. - Mostanáig egyetlen baleset sem fordult elő, és az idő is kedvez a szánútnak. A hőmérséklet is elviselhető. Minden sikerül nekünk.

- Kétségkívül, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, de éppen ez a nap, amelyet ön annyira csodál, ez növeli majd a fáradságunkat, és gördít akadályokat utunkba.

- Mit akar ezzel mondani, hadnagy úr?

- Csak azt, hogy a nap melege nemsokára megváltoztatja a vidék külsejét s természetét; a felengedő jég felületén már nem siklik majd olyan gyorsan a szán, göröngyössé és keménnyé válik a talaj, úgyhogy ziháló kutyáink nem repülnek már nyílsebesen velünk, a folyók és a tavak megint nyílt vizek lesznek, és meg kell majd kerülnünk őket, vagy gázlót keresni az átláboláshoz. Mindezek a napsütésnek tulajdonítható változások, asszonyom, késleltetnek majd bennünket, fáradsággal és veszedelmekkel járnak, amelyek közül még a legkevesebb az, hogy az olvadozó hó enged a lábunk alatt, meg az, hogy a jéghegyek csúcsáról lavina zúdul reánk! Így bizony, asszonyom, ennyi bajt hoz ránk a nap, amely egyre magasabbra emelkedik a láthatáron! Jól emlékezzék erre, asszonyom! A világegyetem keletkezésének elmélete, a kozmogónia szerint négy őselem közül csak egy hasznos és elengedhetetlenül szükséges itt számunkra, s ez a levegő. De a többi három, a föld, a tűz és a víz, felőlünk akár ne is léteznének! Ezek egyenest ellenkeznek a sarkvidék természetével!

A hadnagy kétségkívül túlzott. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony könnyűszerrel megcáfolhatta volna ezt az érvelést, de tetszéssel hallgatta Xxxxxx Xxxxxx nagy hévvel előadott fejtegetéseit. A hadnagy szenvedélyesen szerette ezt a tájat, amely felé most őt utazói életpályájának véletlene vezette, s ez a tény szavatolta, hogy nem hátrál meg semmiféle akadály elől.

Xxxxxx Xxxxxxxxx mindamellett igaza volt, amikor a napot hibáztatta az eljövendő bajokért. Ez már három nap múlva, május 4-én bebizonyosodott, mikor az osztag folytatta útját. A hőmérő higanyszála még a leghidegebb éjszakákon is állandóan a harminckét fok felett maradt.14 A végtelen hópusztaságon megindult a teljes olvadás. A fehér hószőnyeg vízzé változott. Az ősidők e sziklatalajának egyenetlenségei folyvást rázkódtatták a szánokat,

14 Ez a Fahrenheit-hőmérő szerinti szám. 0 Celsius-foknak felel meg

zökkenőkkel volt tele az út, s ezt nemcsak a szánok szenvedték meg, hanem az utasok is. A kutyák már olyan küszködve húzták, hogy inkább cammogtak, mintsem ügettek, úgyhogy most már akár a meggondolatlan Joliffe káplárra is veszély nélkül lehetett volna rábízni a gyeplőt. Sem a kiabálásával, sem az ostorával mívelt handabandázással nem sikerült volna nagyobb gyorsaságra nógatni a kimerült állatokat.

Így aztán időnként sor került arra, hogy az utasok, a fáradt kutyák terhének könnyítése végett gyalog folytatták az utat. Az előbbrejutásnak ez a módja egyébként tetszett az osztag vadászainak; bár alig észrevehetően, mégis közeledtek Angol-Amerika vadban bővebb területei felé. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és hű Madge-e látható érdeklődéssel kísérte ezeket a vadászatokat. Xxxxxx Xxxxx viszont, éppen ellenkezőleg, úgy tett, mintha őt egyáltalán nem érdekelné a vadászsport. Ő nem azért jött erre a messzi vidékre, hogy nyércre vagy hermelinre vadásszon, hanem kizárólag csak azért, hogy a holdat vizsgálja, ha majd a holdkorong eltakarja a napkorongot. Így aztán, mihelyt az éj bolygója megjelent a láthatár fölött, a mi csillagászunk csaknem felfalta a szemével. A hadnagy nem is állhatta meg, hogy egyszer oda ne szóljon neki:

- Hé, Black úr! Ugye, igen kellemetlen volna önnek - bár tudom, hogy ez lehetetlen dolog -, ha a hold 1860. július 18-án nem jönne el a randevúra!

- Hadnagy úr - felelte méltóságteljesen a csillagász -, ha a hold ezt az illetlenséget merészelné elkövetni, akkor én pert indítanék ellene!

Az osztag két fő vadásza Xxxxxx és Xxxxxx volt, mindketten jelesre vizsgáztak már a mesterségből. Páratlan ügyességre tettek szert a vadászatban, olyannyira, hogy éles szem és biztos kéz dolgában még a legügyesebb indiánok sem vetekedhettek velük. Csapdamesterek voltak, egyben vadászok is; ismertek minden olyan készüléket vagy szerszámot, amelynek segítségével meg lehet kaparintani a nyusztot, vidrát, farkast, rókát, medvét és a többit. Értették a dolog minden csínját-bínját. Xxxxxx és Xxxxxx ügyes és jóeszű emberek voltak, és Xxxxxxxx kapitány okosan tette, hogy beosztotta őket Xxxxxx hadnagy csapatába.

Ám a kis csapat egész eddigi útja folyamán sem Marbre, sem Xxxxxx nem ért rá arra, hogy lerakja a csapdákat. Csak legfeljebb egy-két órára távozhattak el az osztagtól, és így be kellett érniük azzal a vaddal, ami lőtávolban mutatkozott. Mégis sikerült leteríteniük egyet Amerika állatvilágának nagy kérődzőiből, amelyek ilyen magas szélességi fokon csak nagy ritkán kerülnek puskavégre.

Egy nap, május 15-ének reggelén a két vadász, Xxxxxx hadnagy és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony az útiránytól néhány mérfölddel keletre haladtak. Xxxxxx és Xxxxxx engedélyt kaptak a had- nagyuktól, hogy követhessék azokat a nyomokat, amelyeket az imént fedeztek fel; de nemcsak hogy megengedte ezt nekik Xxxxxx Xxxxxx, hanem - Xxxxxxx Xxxxxxx asszony társaságában - még maga is követni akarta őket.

Ezek a nyomok nyilvánvalóan nemrég erre vonult, mintegy féltucatnyi hatalmas dámvadtól származtak. Tévedésről szó sem lehetett. Xxxxxx és Xxxxxx határozottan állította ezt, s ha kell, még azt is meg tudták volna mondani, hogy ezek a kérődzők a dámvadak melyik alfajához tartoznak.

- Úgy látom, ön meglepőnek találja, hogy errefelé ezekkel az állatokkal találkozunk, hadnagy úr? - fordult Xxxxxxxxx Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Valóban, asszonyom - felelte Xxxxxx Xxxxxx -, az ötvenhetedik szélességi fokon túl vajmi ritkán találkozni ezzel a fajtával. Ha vadászni akarna rájuk, akkor ez csakis a Rabszolga-tó déli részén lehetséges, ott, ahol - a fűzzel és nyírfával vegyest az a vadrózsabokor is megél, amely kedvenc csemegéje a dámvadnak.

- Akkor tehát azt kell feltételeznünk, hogy ezek a kérődzők éppúgy, mint a vadászok hajszolta prémes állatok, most már a nyugalmasabb tájak felé menekülnek.

- Nem is látom más magyarázatát jelenlétüknek a hatvanötödik szélességi kör magasságában - felelt a hadnagy -, xxxxxx nem tételezzük fel, hogy a mi két emberünk tévedett a nyomok minéműségét és eredetét illetően.

- Nem, hadnagy úr! Azt nem! - tiltakozott Sabine. - Marbre meg jómagam nem tévedhetünk ebben. Ezeket a nyomokat itt a talajon azok a dámvadak hagyták, amelyeket mi, vadászok vörös dámvadnak nevezünk, a bennszülöttek meg „vapiti”-nek hívják őket.

- Ez így van - erősítgette Marbre is. - Az ilyen öreg trapperek,15 mint mi, nem esnek egy- könnyen tévedésbe. Egyébként hallja azokat a különös füttyentéseket, hadnagy úr?

Xxxxxx Xxxxxx és társai most éppen egy kis domb alá érkeztek; a domboldalon már alig volt hó, könnyen fel lehetett rá mászni. Sietve kapaszkodtak felfelé, miközben most már valamivel élesebben hangzottak azok a füttyentések, amelyekre az imént Marbre felhívta a figyelmüket. Ezekhez a füttyentgetésekhez olykor a szamárordításra emlékeztető hangok vegyültek, s ez is bizonyította, hogy a két vadász nem tévedett.

Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, Xxxxxx és Xxxxxx, feljutva a dombtetőre, végig- hordozták tekintetüket a kelet felé elterülő síkságon. Az egyenetlen talaj még néhol fehér volt, de a hómező vakító fehérségét néhol már valami kis növényzet halvány zöldje szakította meg. Itt-ott néhány nyomorúságos cserje tengődött. A láthatáron nagy jéghegyek rajzolódtak ki világosan az égbolt szürkeségéből.

- A vapitik! A vapitik! - kiáltotta egyszerre Xxxxxx és Marbre, és kelet felé mutattak, ahol, mintegy negyed mérföldnyire, könnyen felismerhetően látszott egy összebújt állatcsoport.

- De hát mit csinálnak ott azok az állatok? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Xxxxxxxxxx, asszonyom - felelte Xxxxxx Xxxxxx. - Hiába, ez az ő szép szokásuk, ha a sarki nap kissé felbirizgálja a vérüket! Íme, még egy sajnálatos hatása annak a ragyogó égitestnek!

Onnan, ahol álltak, Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és a két katona jól láthatták a vapitik csoportját. Pompás példányai voltak a dámvadak családjának, amelyet sok mindenféle néven neveznek: kerek agancsú szarvas, amerikai szarvas, szürke iramszarvas és vörös iram- szarvas. Finom végtagú, kecses állatok. Barna bundájukat vöröses foltok tarkítják, s ezek a meleg évszakban még jobban kivörösödnek. Hatalmasan fejlett, fehér agancsukról Hobsonék felismerhették, hogy ezek hímek, mivel a nőstényekről teljesen hiányzik a fejdísz.

A vapitik egykor Észak-Amerika egész területén el voltak terjedve, és az Egyesült Államok sokat kaparintott meg belőlük. De szükség volt a termőtalajra, mindenütt megkezdődött az erdőirtás, az úttörők fejszecsapásai alatt dőltek a fák, s a vapitinek békésebb kanadai tájakra kellett menekülnie. De nemsokára itt sem hagyták már békén, s így különösen a Hudson-öböl partjait kereste fel. Mindent egybevetve: biztos, hogy a vapiti inkább a hideg égöv lakója, de - miként ezt a hadnagy megjegyezte - rendszerint nem tartózkodik az ötvenhetedik szélességi körön túl fekvő területeken. Tehát ezek sem kerültek volna fel ennyire északra, ha nem

15 A csapdával vadászót hívják Kanadában és Észak-Amerikában trappernak. Trap = csapda

kénytelenek menekülni a chippeway indiánok elől, akik irtóhadjáratot indítottak ellenük; mindig akad biztos búvóhely a hósivatagon, itt hát rátaláltak.

Ezalatt elkeseredetten folyt tovább a vapitik párbaja. Az állatok észre sem vették a vadászo- kat, s valószínűleg akkor se hagyták volna abba a dulakodást, ha a puskások beleavatkoznak. Xxxxxx és Xxxxxx tisztában voltak azzal, milyen elvakult verekedőkkel van itt dolguk, így hát bátran megközelíthették az állatokat, és tetszésük szerint lőhettek.

Ezt a tanácsot Xxxxxx hadnagy adta nekik.

- Bocsánat, hadnagy úr - felelt Marbre. - Takarékoskodjunk a lőporral és a golyóval. Ezek az állatok öldöklősdit játszanak, hát még mindig idejében érkezünk ahhoz, hogy a legyőzötteket elvihessük.

- Van a vapitinek kereskedelmi értéke? - érdeklődött Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Van - válaszolta Xxxxxx Xxxxxx -, és a vapitibőr, bár nem olyan vastag, mint a tulajdonképpeni iramszarvasé, igen értékes irhának számít. Ezt a bőrt magának az állatnak zsírjával és agyvelejével addig dörzsölik, míg rendkívül hajlékony nem lesz, és egyaránt viseli el a szárazságot meg a nedvességet. Így hát az indiánok keresve keresik az alkalmat, hogy vapitibőrökre tehessenek szert.

- De a húsuk nem valami kitűnő eledel, ugye?

- Nem valami jó - felelt a hadnagy -, az igazat megvallva, nagyon is közepes minőségű. A vapitihús rágós, és nincs is valami jó íze; a faggyúja azonnal megkeményszik, mihelyt levesszük a tűzről, s a fogához tapad az embernek. A húsát hát nem sokra becsülik, s biztos, hogy nem is vetekedhet a többi dámvadéval. Mindamellett, jobb híján, a hét szűk esztendő napjaiban mégiscsak megeszik, mert hiszen a tápereje annyi, mint bármely más húsféleségnek.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx néhány perce folytatta már ezt a beszélgetést, amikor a vapitik harcmodora hirtelen megváltozott. Talán már lehiggadt a dühe ezeknek a kérődzőknek? Vagy észrevették a vadászokat, és közeli veszélyt szimatoltak? Bármint volt is, abban a pillanatban két hatalmas termetű vapiti kivételével az egész csapat felkerekedett, és csodálatos gyorsasággal eliramodott kelet felé. Az állatok egy szemvillanás alatt eltűntek, s még a leggyorsabb futású ló sem érte volna utol őket.

De két remek, szemet gyönyörködtető állat ott maradt a csatamezőn, fejüket leszegve, agancsukat összeakasztva, hátsó lábukkal keményen nekifeszülve, öklelték egymást. Mint két birkózó, akik nem adják fel a fogást, míg el nem kaphatják a másikat; nem tágítottak, első lábukkal vadul a földet túrva forogtak, mintha egymáshoz lettek volna szögezve.

- Micsoda ádáz küzdelem! - kiáltotta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Valóban - felelt a hadnagy. - A vapitik bosszúálló bestiák, s ezeknek itt nyilván valami régi elszámolásuk van egymással!

- De nem ez lenne talán az alkalmas pillanat a megközelítésükre, most, amikor a düh ennyire elvakítja őket? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Ráérünk, asszonyom - felelt Xxxxxx -, ezek a dámvadak már nem menekülhetnek előlünk! Ott leszünk, tőlük háromlépésnyire, a puska célban, az ujj a ravaszon, nehogy elinaljanak!

- Igazán?

- Valóban így van - mondta Xxxxxx Xxxxxx is, miközben, a vadász megjegyzése után figyelmesebben szemlélte a két küzdő állatot -, s akár a mi fegyverünktől, akár a farkasok fogai között, de ez a két vapiti előbb-utóbb itt múlik ki, ahol most áll.

- Nem értem, miért mondja ön ezt, hadnagy úr - szólt Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Nos hát közeledjék csak egy kicsit, asszonyom - válaszolta a hadnagy. - Egyáltalán nem kell attól tartania, hogy elriasztja az állatokat. A dolog úgy áll, ahogyan a mi vadászunk mondta: ezek már nem menekülhetnek.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony Xxxxxx-xxx, Marbre-val és a hadnaggyal lement a dombról. Alig néhány perc kellett hozzá, hogy odaérjenek a küzdelem színhelyére. A vapitik meg se moccantak. Egymásnak feszített fejjel úgy álltak ott, mint két faltörő kos, de úgy látszott, mintha elválaszthatatlanul egymáshoz volnának kötve.

És valóban, a harc hevében a két vapiti agancsa annyira egymásba gabalyodott, hogy csak úgy tudtak volna elválni egymástól, ha pompás fejdíszük odatörik. Sokszor előfordul ez, és ezeken a vadászterületeken nem ritka eset, hogy a vadász ilyen, egymásba akaszkodott letört agancsokat talál a földön. Az ilyen szerencsétlenül járt állatok éhen pusztulnak, vagy ragadozó állatok könnyű prédáivá válnak.

Két golyó kiáltott „állj!”-t a vapitik párbajának. Xxxxxx és Xxxxxx ott nyomban megnyúzta őket; a bőrök kicserzését későbbre hagyták, s a nagy rakás véres húst otthagyták, farkasok, medvék eledeléül.

VII. A SARKKÖR

Az expedíció folytatta útját északnyugat felé, de az egyenetlen talajon a kutyákat végképp kimerítette a szánhúzás. Ezek a derék állatok, amelyeket hajtóik az utazás kezdetén alig bírtak visszatartani, most már jóformán csak vánszorogtak. A túlerőltetett kutyáktól nem lehetett már napi nyolc-tíz mérföldnél többet várni. Xxxxxx Xxxxxx mégis úgy siettette osztagát, ahogy csak lehetett. Xxxxxxx, mert el akarta érni a Nagymedve-tó végét, s mielőbb meg akart érkezni a Bizakodás-erődhöz. Arra számított ugyanis, hogy ott majd néhány olyan értesüléshez jut, amelyek elősegíthetik az expedícióját. Vajon a tó északi partját látogató indiánok bejárták-e már a tengerpart közelében fekvő tájakat? Vajon be van-e még fagyva a Jeges-tenger ebben az évszakban? Súlyos kérdések voltak ezek, s a választól függött az új kereskedelmi ügynökség sorsa.

A vidéket, amelyen a kis csapat most átutazott, nagyszámú szeszélyesen kanyargó folyócska szelte át, legtöbb közülük a két nagy folyó mellékfolyója, amelyek délről északra haladva a Jeges-tengerbe ömlenek, mégpedig nyugatra a Mackenzie-folyam s keletre a Coppermine- folyó. E két fő vízhálózat között számos tó, lagúna és tavacska terül el. Ezek most már nem voltak befagyva, s így a szánfogatok nem merészkedhettek átkelni rajtuk. Ezeket sorra meg kellett kerülni, ami lényegesen meghosszabbította az utat. Hát bizony, Xxxxxx hadnagynak igaza volt. A tél az igazi évszaka ezeknek a sarki tájaknak, mert télen könnyebben járhatók. Ezt Xxxxxxx asszonynak is el kellett ismernie, s nem is egyszer...

Ez a vidék, Átokföldjének egy része, egyébként teljesen elhagyott pusztaság volt, mint az amerikai szárazföld északi részének csaknem valamennyi területe. Kiszámították, hogy itt tíz négyzetmérföldre átlagosan csak egy lakos esik. Ezek a lakosok - a már nagyon megritkult bennszülött lakosságot leszámítva - néhány ezer kereskedelmi ügynök vagy katona, különféle prémkereskedelmi társaságokhoz tartoznak. A népesség általában a déli részeken és a kereskedelmi ügynökségek környékén tömörül. Így az osztag útközben sehol sem bukkant emberi lábnyomokra. A lágy talajon talált nyomok mind kérődző állatoktól és rágcsálóktól származtak. Néhány medve is mutatkozott a láthatáron. Ezek a sarkvidéki fajtához tartozó medvék rettenetes állatok. A ragadozók ritkasága mégis meglepte Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt. Az utazónő, visszaemlékezve az itt áttelelők elbeszéléseire, úgy vélte, hogy a sarkvidéki tájakon gyakoriak ezek a félelmetes vadállatok, hiszen a Baffin-öböl hajótörötteit vagy bálnavadászait, valamint Grönland és a Spitzbergák lakóit is szinte naponta támadják meg, itt meg alig mutatkozik közülük egy-egy a láthatáron.

- No, várja meg csak a telet, asszonyom! - mondta neki Xxxxxx hadnagy -, várjon csak, majd ha beáll a hideg, az éhség szülőanyja, akkor majd aztán bőségesen kedve telhet bennük!

Fáradságos, hosszú utazás után a kis csapat május 23-án végre mégiscsak megérkezett a sarkkör határára. Köztudomású, hogy ez a délkör, amely 23° 27’ 57’’-re van az Északi-sarktól, az a matematikai vonal, amelynél megállanak a napsugarak, ha az ellenkező félgömbön írja le ívét ez a ragyogó égitest. Ettől a ponttól kezdve az expedíció most már valóban a sarkvidék térségeire lépett.

Ezt az északi szélességet gondosan állapították meg azoknak a rendkívül pontos műszereknek a segítségével, amelyeket Xxxxxx Xxxxx, a csillagász és Xxxxxx Xxxxxx egyaránt kitűnően kezeltek. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is jelen volt ennél a műveletnél, és szívbéli nagy megelé- gedéssel vette tudomásul, hogy végre át fogja lépni a sarkkört. Hiába, ez már az utazó hiúsága, amit valóban nem lehet rossz néven venni.

- Előző utazásainál ön már áthaladt a két trópuson - mondta neki a hadnagy -, s íme, ma itt áll a sarki övezet határán. Nem sok kutató dicsekedhetik azzal, hogy ellentétes égövek tájaira merészkedett! Némely utazónak, hogy úgy mondjam, specialitása a forró égövek vidéke; főként Afrika és Ausztrália a kutatási területük. Mint például Xxxxx, Xxxxxx, Xxxxxxxxxxx, Xxxxx, Xxxxxxx, Xxxxxx. Mások pedig, éppen ellenkezőleg, a még alig ismert sarki tájakért lelkesednek, mint Xxxxxxxxx, Xxxxxxxx, Penny, Xxxx, Xxxxx, Xxx, akiknek mi most a nyomait követjük. Így hát illik gratulálni Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak, a nagy kozmopolita16 utazónak.

- Mindent látni kell, vagy legalábbis meg kell kísérelnünk, hogy mindent lássunk, hadnagy úr - válaszolta az utazónő. - Azt hiszem, hogy a nehézségek és veszedelmek csaknem mindenütt ugyanazok, bármely égöv alatt találkozzunk is velük. Itt, ezeken a sarki téreken nem kell félnünk a forró égövek vidékeinek lázbetegségeitől, az egészségre oly káros, rettentő forró- ságtól és a néger törzsek kegyetlenségétől, de a hideg semmivel sem kevésbé félelmetes ellenség. Vadállatokkal minden földrajzi szélesség alatt találkozhatunk, s én valahogy úgy képzelem, hogy a jegesmedve semmiként sem fogadja barátságosabban az utast, mint Tibet tigrise vagy Afrika oroszlánja. Tehát a sarkkörön túl ugyanazok a veszedelmek, ugyanazon akadályok várnak ránk, mint a két trópuson. Mindenhol vannak olyan vidékek, amelyek még jóidéig ellenállnak a legvakmerőbb kutatók próbálkozásainak.

- Eziránt semmi kétség, asszonyom - helyeselt Xxxxxx Xxxxxx -, de megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az északsarki tájak ellenállása hosszabb ideig tart. A tropikus vidékeken főként a bennszülöttek jelentik a legáthághatatlanabb akadályt; jómagam is tudom, hány utazó lett áldozata azoknak a barbár afrikaiaknak, akiknek számát egy szép napon szükségszerűen csökkenti majd a civilizáció hadjárata. De, ezzel ellentétben, az Északi- vagy Déli-sarkvi- déken egyáltalán nem a lakosok azok, akik útját állják a kutatónak, hanem maga a természet, a megmászhatatlan jégtorlasz, a hideg, az irgalmatlan hideg, amely megbénítja az emberi erőt!

- Ön tehát úgy véli, hadnagy úr, hogy a forró égöveket Afrika és Ausztrália legtitkosabb területeinek mélyéig fel kellett volna már kutatni, mielőtt még az örök jég hazáját teljesen bejárták volna?

- Xxxxxx, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, és ez a véleményem tényeken alapul. A sarkvidékek legvakmerőbb felfedezői, Xxxxx, Penny, Xxxxxxxx, Xxx Xxxxx, Xxxx, Xxxxxx nem jutottak túl a nyolcvanharmadik szélességi körön, vagyis több mint hétfoknyira maradtak el a Sarktól. Ezzel szemben Ausztráliát a rettenthetetlen Xxxxxx délről északi irányban többször is átkutatta, míg Afrikát - amely pedig oly félelmetes annak, aki szembeszáll vele - Xxxxxxxxxxx teljesen beutazta, a Loanga-öböltől egészen a Zambezi torkolatáig. Vagyis joggal hihetjük, hogy az Egyenlítő vidékét könnyebb földrajzilag felkutatni, mint a sarkvidékeket.

- Hiszi ön, hadnagy úr - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, hogy az ember valaha is eljut egészen a Sarkig?

- Ehhez kétség sem fér, asszonyom - felelte határozottan Xxxxxx Xxxxxx -; igenis eljut. Vagy az ember, vagy - az asszony - tette hozzá mosolyogva. - Azt hiszem azonban, hogy azokat az eszközöket, amelyeket eddig alkalmaztak a hajósok e pont elérésére, ahol a földgolyó valamennyi délköre találkozik, feltétlenül módosítani kell. Beszélnek arról a nyílt tengerről, amelyet némely megfigyelő állítólag megpillantott. De ezt a jégmentes tengert - ha ugyan létezik - bajosan lehet elérni; és senki sem biztosíthat bennünket arról megfelelő bizo- nyítékokra támaszkodva, hogy ez a tenger egészen a Sarkig terjed. Az a véleményem, hogy ez a „nyílt tenger” inkább nehézséget okoz majd a felfedezőknek, és nem könnyebbséget. Én

16 Világpolgár

sokkal jobban szeretném, ha az egész út folyamán mindenütt szilárd szikla- vagy jégtalajra számíthatnék. Akkor aztán, egymást követő expedíciók segítségével élelmiszer- és szén- raktárakat létesíttetnék, egyre közelebb a Sarkhoz, s ily módon, hosszú idő alatt s nagy pénz- áldozatokkal, talán sok emberéletet is feláldozva e nagy tudományos probléma megoldására, azt hiszem, elérném a földgömbnek ezt a hozzáférhetetlen pontját.

- Osztom a véleményét, hadnagy úr - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, s ha ön valaha is megkockáztatná ezt a nagy kalandot, én félelem nélkül osztanék meg önnel veszélyt és fáradságot, hogy az Északi-sarkon kitűzhessük az Egyesült Királyság lobogóját! De most egyáltalán nem ez a célunk.

- Most nem, asszonyom - folytatta Xxxxxx Xxxxxx. - Mindamellett, ha a Társaság már megvalósította terveit, ha már felépült az amerikai szárazföld legszélső határán az új erődítmény, lehet, hogy ez lesz majd természetes kiindulópontja minden olyan expedíciónak, amely észak felé vezet. Egyébként, ha a prémes állatok az állandó üldöztetés elől az Északi- sarkra menekülnek, akkor hát nem marad más hátra számunkra, mint az, hogy egészen odáig kövessük őket.

- Hacsak ez a költséges szőrmedivat nem ér véget - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Ó, asszonyom - kiáltotta a hadnagy -, mindig akad majd csinos asszony, akinek éppen cobolykarmantyúra vagy nercbundára fáj a foga, márpedig - ugye - ennek az óhajnak eleget kell tenni?

- Én is ettől tartok - felelte mosolyogva az utazónő -, s tényleg valószínű, hogy a Sark első felfedezője bizonyára nem érte volna el ezt a pontot, ha nem egy nyuszt vagy egy ezüstróka nyomát követi!

- Ez az én meggyőződésem is, asszonyom - folytatta Xxxxxx Xxxxxx. - Hiába, már ilyen az emberi természet, és a nyereségvágy mindig is jobban csábította az embert, mint a tudományos érdeklődés.

- Micsoda? Hát éppen ön beszél így, ön, hadnagy úr?!

- De hát vajon nem a Hudson-öböl Társaság egyik szerény alkalmazottja vagyok-e én, asszonyom? És vajon nem tőkéjét és ügynökei életét kockáztatja-e a Társaság, csakis abban a reményben, hogy nyereségeit növelje?

- Hadnagy úr - válaszolta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, azt hiszem, eléggé ismerem önt ahhoz, hogy állíthassam: szükség esetén ön szívvel-lélekkel a tudományt szolgálja. Ha, pusztán a földrajztudomány érdekében, egészen a Sarkig kellene hatolnia, biztos vagyok benne, hogy habozás nélkül megtenné. De - tette hozzá mosolyogva - ez már olyan nagy kérdés, amelynek megoldása még messze van. Ami pedig bennünket illet, hát mi egyelőre csak a sarkkörig jutottunk el, s remélem, hogy minden nagyobb baj nélkül áthaladunk rajta.

- Hát azt nem tudom, asszonyom - felelt Xxxxxx Xxxxxx, miközben most figyelmesen széttekintve vizsgálta a légkört. - Néhány nap óta fenyegetőre fordult az időjárás. Nézze csak ezt a mindenütt egyformán szürke eget. A nagy köd nemsokára hóvá áll össze, s xxxxxx a szél nem indul meg, jókora vihar szakadhat a nyakunkba. Igazán szeretném már magam ott látni a Nagymedve-tónál!

- Akkor hát, hadnagy úr - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, és felállt -, ne vesztegessük az időt, adjon jelt az indulásra.

Hát a hadnagyot nem is igen kellett biztatni. Ha kellett, egyedül vagy a hozzá hasonló cél- tudatos férfiakkal együtt mindig csak előre akart haladni, s nem veszíteni sem egy napot, sem egy éjszakát. De nem kívánhatta meg mindenkitől azt, amit önmagától. Mindig kénytelen volt számot vetni a többiek fáradtságával, ha már a magáéval nem is számolt. Így hát ezen a napon, elővigyázatosságból néhány óra pihenést engedélyezett kis csapatának, és délután három órakor folytatták a megszakított utat.

Xxxxxx Xxxxxx egyáltalán nem csalatkozott abban az előérzetében, hogy nemsokára megváltozik az időjárás. S ez a változás valóban nem váratott magára. Még aznap délután sűrű köd szállt le, s baljós látvány volt, amint sárgás színre váltott. A hadnagy eléggé nyugtalan volt, bár sikerült elrejtenie aggodalmát, s miközben szánját keservesen vonszolták a holtfáradt kutyák, arról beszélgetett Long őrmesterrel, hogy aggasztják a közelgő vihar tünetei.

A vidék, amelyen most az osztag haladt, sajnos nemigen volt jó szánútnak nevezhető. A nagyon is egyenlőtlen, helyenként szakadékos talaj hol hatalmas gránittömbökkel volt teletűzdelve, hol meg óriási, az olvadással dacoló jéghegyek torlaszolták el az utat, késleltették s tették igen kínossá a fogatok haladását.

A szerencsétlen kutyák feladták a küzdelmet, és most már a hajtók ostorcsapásai is hatástalanok voltak.

Így hát a hadnagy és emberei gyakran kénytelenek voltak leszállni a szánról, hogy könnyítsenek a végképp kimerült kutyákon, s hátulról tolták a szánokat, de egyben tartaniuk is kellett, mert a hepehupás talajon könnyen felborulhattak. Ebben a nehéz munkában nagyon elfáradtak, de valamennyien szó nélkül tűrték. Csak Xxxxxx Xxxxx, az egyébként rögesz- méjébe teljesen elmerült csillagász nem szállt le sohasem a szánjáról, mert testi terjedelme nemigen engedte meg neki ezt a kínos tornamutatványt.

Mióta túlhaladtak a sarkkörön, a talajviszonyok teljesen megváltoztak. Nyilvánvaló volt, hogy valami geológiai megrázkódtatás szórta tele a talajt óriási sziklatömbökkel. Mindazonáltal, ezen a talajon bőségesebb volt a növényzet. Itt már nemcsak cserjék és bokrok, hanem fák is csoportosultak a domboldalakon, ott, ahol valami meredek part védelmébe húzódhattak a gonosz északi szelek elől. Ezek változatlanul ugyanazon fajta fenyők, füzek, nyírfák voltak, amelyeknek jelenléte ezen a hideg földön bizonyos vegetatív erőről tanúskodott. Xxxxxx Xxxxxx remélte, hogy a sarki növényzetnek e képviselői majd akkor is mutatkoznak, amikor a Jeges-tenger partjára érkezik. Mert ezek itt fák voltak, márpedig fából készül majd az új erőd, és fával fűtenek annak lakói is. Valamennyien így gondolkodtak, miközben azt a különbséget figyelték, amely ezen az aránylag kevésbé termékeny vidék, valamint a Rabszolga-tó és a Vállalkozás-erőd között elterülő végtelen hómezők között mutatkozott.

Az éj folyamán a sárgás köd sűrűbbé vált. Xxxx támadt, csakhamar nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, s néhány perc alatt vastag pehelypaplan fedte a földet. Egy óra sem telt belé, s a hóréteg már elérte az egylábnyi magasságot, de mivel már nem fagyott meg, híg latyak lett belőle, s a szánok csak a kutyák végső erőfeszítésével haladhattak. A szánok felhajlított orra mélyen belesüppedt ebbe a lágy tömegbe, s minduntalan megállásra kényszerültek.

Este nyolc óra tájt szörnyű erejű szél kerekedett. Hol maga előtt söpörte a havat, hol meg felkapta a levegőbe, ahol sűrű, vad forgatagban kavargott. A hóvihar ellen küzdő s a légkör őrjöngésétől szinte megvakított kutyák most már csak vánszorogtak, s alig haladtak valamit. Az osztag tehát egy, a magas jéghegyek közé ékelődött szűk szorost követett, amelyen rettentő erővel süvített keresztül a vihar. Az orkán jégszikladarabokat tördelt le a jéghegyekről, ezek úgy eltorlaszolták az utat, hogy csak a legnagyobb veszélyek árán lehetett itt áthaladni. Kisebb

xxxxxxx szakadtak le a jéghegyek oldaláról, amelyek közül még a legkisebb is utasaival együtt szertezúzta volna a szánokat. Ilyen körülmények között nem lehetett folytatni az utat. Most már Xxxxxx Xxxxxx sem makacskodott tovább. Miután Xxxx őrmester véleményét is meghallgatta, „állj!”-t vezényelt. De most aztán arról volt szó, hogy menedéket kell találniuk a tomboló hóvihar ellen. Ez nem okozhatott gondot a sarki expedíciókhoz szokott embereknek. Xxxxxx Xxxxxx és társai tisztában voltak azzal, hogyan kell viselkedniük ilyen helyzetben. Nem ez volt az első eset, amikor a Társaság erődeitől néhány száz mérföldnyire lepte meg őket a hóvihar anélkül, hogy akár csak egy eszkimó kunyhó vagy indián kalyiba lett volna a közelükben, ahol meghúzódhattak volna.

- A jéghegyekhez! Gyerünk a jéghegyekhez! - kiáltott Xxxxxx Xxxxxx.

Xxxxxxxxxxxx megértették, mit akar ezzel a hadnagy. Arról volt szó, hogy „snow-house”- okat, vagyis hóházakat, helyesebben: odúkat vájjanak a jéghegyek oldalába, amelyekben valamennyien bevárhatják a vihar elvonulását. Nosza, nekiláttak hát a munkának a balták meg a vadászkések, s egykettőre megdolgozták a jéghegyek omlatag oldalát. Háromnegyed óra múltán vagy egy tucatnyi ilyen, szűk nyílású barlangocskát vájtak a vastag jégtömegbe, melyek mindegyike két-három személynek nyújthatott menedéket. Ami pedig a kutyákat illeti, hát azokat kifogták a szánokból, és egyszerűen sorsukra hagyták őket. Bíztak az okos állatok ösztönében; majd csak befészkelik magukat a hó alá, s így ők is menedékre találnak.

Tíz órára az expedíció valamennyi tagja a „snow-house”-ok menedékében lapult. Ketten- hárman egy-egy csoportban, ki-ki azzal, aki rokonszenves volt neki. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, Xxxxx és Xxxxxx hadnagy együtt voltak egy odúban. Xxxxxx Xxxxx Xxxx őrmesterrel szorongott a jégkunyhójukban. A többiek is hasonlóképpen. Valóban jó meleg volt ezeken a kis menedékhelyeken, ha nem is lehetett szó valami nagy kényelemről. Tudnivaló, hogy az indiánoknak vagy az eszkimóknak még a legzordabb időben sem jut más búvóhely. Xxxxxx Xxxxxx és társai hát teljes biztonságban várhatták itt be a vihar végét, csupán arról kellett gondoskodniuk, hogy a hófúvás be ne temesse a kunyhók bejáratát. Így hát elővigyáza- tosságból félóránként elsöpörték a havat a nyílások elől. Míg ez az ítéletidő tartott, a hadnagy és katonái alig tehették ki a lábukat búvóhelyükről. Szerencsére valamennyien elég eleséggel voltak ellátva, márpedig könnyen el lehetett viselni ezt a hódéletet, ha se fázni, se éhezni nem kellett.

Negyvennyolc óra hosszat egyre dühödtebben tombolt a hóvihar. A szél vadul bömbölt a hegyszorosban, s tördelte a jéghegyek csúcsát. A visszhang sokszorozta recsegés-ropogás adta tudtul az odabenn meghúzódóknak, hogy mennyivel gyakrabban zúdulnak most alá a lavinák. Xxxxxx Xxxxxx valóban joggal aggódhatott, hogyan folytathatja majd útját e jéghegyeken át, az áthághatatlanul égnek meredő akadályok tömegében. A szüntelen csattanások zaja odakünn most már olyan bődülések hangjaival vegyült, amelyek eredetével a hadnagy nagyon is tisztában volt, s nem is igyekezett titkolni a bátor Xxxxxxx Xxxxxxx asszony előtt, hogy bizonyára medvék kószálnak a szorosban. De ezek a félelmetes állatok szerencsére annyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy nem fedezték fel az utazók búvóhelyét. Sem a kutyák, sem a vastag hóréteg alá temetett szánok nem vonták magukra figyelmüket, s békésen odább cammogtak.

Az utolsó, a 25-éről 26-ára virradó éjszaka még borzalmasabb volt. Az orkán őrjöngése már oly szörnyűvé vált, hogy attól lehetett tartani, egyszerűen felfordítja a jéghegyeket. S valóban, érezni lehetett, mint rázkódnak meg alapjukban ezek a gigantikus tömegek. Szörnyű halál várt volna a szerencsétlenekre, ha a hegyomlás alá kerülnek. A jégtömbök fülrepesztő durrogással omladoztak, s olykor már annyira ingadoztak, hogy néhol széles repedések támadtak, s nem lehetett tudni, meddig áll még a lábán a jéghegy. De mégse történt hegyomlás. Az egész

együttes tömeg ellenállt, és az éjszaka vége felé - miként ez gyakran előfordul a sarkvidéken - a hirtelen beállott, meglehetősen kemény hideg következtében alábbhagyott a hóvihar dühe, s mire a nap első sugarát vetette a tájra, a légkör is megnyugodott.

VIII. A NAGYMEDVE-TÓ

Ez szerencsés körülmény volt. Ezek a kemény, de nem tartós hidegek, amelyek rendszerint május bizonyos napjain állnak be, még a mérsékelt égöv délkörei táján is elegendők ahhoz, hogy keményre fagyasszák a vastag hóréteget. A talaj ismét kedvezett az utazásnak. Xxxxxx Xxxxxx szánja útnak indult, és az osztag „kutyahalálában” eredt utána.

Ekkor némiként változtattak az útirányon. Ahelyett, hogy egyenest északnak tartottak volna, az expedíció - ezzel, hogy úgy mondjuk, a sarkkör görbületét követve - nyugat felé haladt. A hadnagy a Nagymedve-tó végső pontján épült Bizakodás-erődöt akarta elérni. Ez a néhány napig tartó hideg idő kedvezett a terveinek; jó gyorsan haladtak, semmiféle akadály nem állta útjukat, és a kis csapat május 30-án megérkezett a kereskedelmi ügynökséghez.

A Mackenzie-folyó partján épült Bizakodás-erőd meg a Jóreménység-erőd voltak abban az időszakban a Hudson-öböl Társaság birtokában levő legészakabbra előretolt telepek. A Bizakodás-erőd, amely a Nagymedve-tó északi végén épült, s rendkívül fontos pontnak számított, közvetlenül a télen befagyott, nyáron nyílt vizű tavon át könnyen került összeköttetésbe a tó déli végén épült Franklin-erőddel. Nem is szólva e magas északi szélességek vadászaival, az indiánokkal naponta folytatott cserekereskedelemről, ezek a kereskedelmi ügynökségek és különösen a Bizakodás-erőd, a Nagymedve-tó partjait és vizeit aknázták ki. Ez a tó valóságos földközi tenger, amely hosszában és szélességében több földrajzi foknyi területen fekszik. A rajza nagyon szabálytalan, középső részét két éles hegyfok szorítja össze, xxxxxxx pedig egy szétnyíló háromszög alakját veszi fel. Az egész formája csaknem olyan rajzot adna, mint egy nagy kérődző állat kiterített bőre, amelynek a feje hiányzik.

A „jobb láb” végén épült a Bizakodás-erőd, csaknem kétszáz mérföldnyire a Koronázási- tengeröböltől; ez egyike azoknak a torkolatöblöknek, amelyek oly szeszélyesen csipkézik Amerika északi partjait. Az erőd tehát valamivel a sarkkör fölött épült, de még csaknem háromfoknyi távolságra attól a hetvenedik szélességi foktól, amelyen túl a Hudson-öböl Társaság fontosnak tartotta egy új telep létesítését.

A Bizakodás-erőd egészében véve ugyanolyan volt, ahogyan a többi, déli kereskedelmi ügynökség épült. Egy tiszti házból, közlegény-szállásokból s prémraktárakból állt. Valamennyi fából épült, s mindet cölöpkerítés vette körül. A kapitány, az erőd parancsnoka most távol volt. Egy keletnek tartó indián és katonacsapatot kísért el, amely vadban dúsabb vidékek felkutatására merészkedett. Az elmúlt vadászévad nem volt jónak mondható. A szőrmének nem volt ára. Mégis, mintegy kárpótlásul, a közeli tó jóvoltából szép számmal akadt vidrabőr; ám ezt a prémállományt egyenest a délen fekvő kereskedelmi ügynökségek felé irányították, úgyhogy a Bizakodás-erőd raktárai jelenleg üresek voltak.

A kapitány távollétében egy őrmester üdvözölte az erőd vendégeként Xxxxxx Xxxxxxx. Ez a Xxxxxx nevű altiszt véletlenül éppen Xxxx őrmester sógora volt. Az altiszt mindenben rendelkezésére állt a hadnagynak, aki - tekintve, hogy néhány napi pihenőt akart engedni a társainak - úgy határozott, hogy két-három napig a Bizakodás-erőd vendégei maradnak. Mivel a kis helyőrség távol volt, szállásban nem volt hiány. Emberek és kutyák egykettőre kényel- mesen elhelyezkedtek. A főépület legszebb szobája természetesen Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak jutott, aki nagyon meg volt elégedve Xxxxxx őrmester figyelmességével.

Xxxxxx Xxxxxx első gondja az volt, hogy megkérdezze Feltont, nem vadászik-e most valami északi indián csoport a Nagymedve-tó partján.

- De igen, hadnagy úr - felelt az őrmester. - Nemrég jelentették nekünk, hogy a „nyúl” indiánok egy csapata táborozik a tó másik északi végén.

- Az erődtől hány mérföldnyire? - érdeklődött Xxxxxx Xxxxxx.

- Mintegy harminc mérföldnyire - felelt Felton őrmester. - Óhajtana hadnagy úr összeköttetésbe lépni ezekkel az indiánokkal?

- Igen, szeretnék - mondta Xxxxxx Xxxxxx. - Hasznos felvilágosításokat adhatnak nekem a Jeges-tengerrel határos és a Bathurst-foknál végződő területre vonatkozóan. Ha a hely alkal- mas rá, úgy számítom, hogy ott építjük majd fel az új kereskedelmi ügynökséget.

- Nos akkor, hadnagy úr - válaszolta Felton -, mi sem könnyebb, mint felkeresni a nyúl indiánok táborát.

- A tó partján haladva?

- Nem, magán a tavon. Most nincs befagyva, és a szél is kedvező. Rendelkezésére bocsátunk önnek egy bárkát meg egy matrózt, aki majd kezeli, és ön néhány óra alatt eléri az indiánok táborát.

- Rendben van, őrmester - mondta Xxxxxx Xxxxxx. - Elfogadom a javaslatát, és akkor hát holnap reggel, ha lesz oly szíves...

- Amikorra csak tetszik, hadnagy úr - felelt szolgálatkészen Xxxxxx őrmester.

Az indulást másnap reggelre tervezték. Mikor Xxxxxxx Xxxxxxx asszony ezt megtudta, engedélyt kért Xxxxxx Xxxxxxxxx, hogy elkísérhesse. Xxxxxxxxx se kell, hogy a hadnagy szívesen adott erre neki engedélyt.

De most aztán arról volt szó, hogy vajon mivel töltsék ezt a napot. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, Xxxxxx Xxxxxx, két-három közlegény, Madge, Xxx Xxxxx és Xxxxxxx Xxxxxx vezetésével felkerekedtek, s kirándultak a szomszédos tópartra. A tópart már zöld pompában állt. A hótól megszabadult lankákat itt-ott gyantás illatú fák - a skót fenyő egy fajtája - koszorúzták. Ezek a fák negyven láb magasra is megnőttek, és a hosszú téli hónapokon teljesen ellátták tüzelővel az erőd lakóit. A hatalmas törzseken a hajlékony ágak igen jellegzetes halványszürke színárnyalatban pompáztak. Mivel azonban sűrű tömegben húzódtak egészen a tópartig, az egyformán egyenes s csaknem egyenlő magas facsoportok nemigen tették változatossá a vidéket. E facsoportok közt egy fehéres fűféleség borította a talajt, és a kakukkfű édes illatával töltötte be a levegőt. Xxxxxx őrmester megmagyarázta a vendégeinek, hogy ennek a finom illatú fűnek „tömjénfű” a neve, amely név egyébként találó is, mert ha égő parázsra vetik, a fűnek tömjénillata van.

A sétáló vendégek már elhagyták az erőd területét, és néhány száz lépésnyire egy kis termé- szetes kikötőhöz érkeztek, amely - hatalmas gránitsziklák közé ékelődve - védve volt a nyílt víz hullámverésétől. Itt horgonyzott a Bizakodás-erőd „flottillája”, amely egyetlen halászbárkából állt; ez ugyanaz a bárka volt, amelyikkel Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony majd holnap reggel meglátogatják az indiánok táborát. Az, aki ezen a helyen állt, a tónak jókora részét beláthatta, az erdős lankákat, a hegyfokok s öblöcskék szaggatta, szeszélyesen kanyargó partokat, a tó könnyű szellőtől borzolt vizét, s a mindezek fölött emelkedő jéghegyek élesen kirajzolódó, mozgó árnyait. Dél felé tekintve valóságos tenger láthatárán pihent meg a szem, ég és víz körívének élesen határolt rajzán, amelyet most a napsugarak tündöklése olvasztott egybe.

Ez a tágas térség, amelyen a Nagymedve-tó terült el, a kaviccsal és gránittömbökkel teleszórt partok, a fűszőnyeggel borított lejtők, a dombok és az azokat koronázó fák mindenütt a növényi és állati élet képét mutatták. Különféle fajtájú vadkacsák sürögtek hangos hápogással a tó vizén; dunnarécék, „füttyös”-kacsák, a sarki „bohócok”, a „vénasszonyok”, vagyis ezek a szüntelenül fecsegő madarak, amelyeknek sosem áll be a csőrük. Néhány vészmadár és lumma kapott most szárnyra, s menekült minden irányba. A fák lombjai alatt a rétisasok kevélykedtek; ezeknek a két láb magas, sólyomféle madaraknak hamvasszürke a hasuk, lábuk és csőrük kék, szemük narancssárga. Ágvillák közé rakják tengeri füvekből készült óriási fészküket. A vadász Xxxxxx-nak sikerült leterítenie egy ilyen óriási saspárt, kiterjesztett szárnyuk csaknem hat láb széles volt - remek példányai ennek a kizárólag hallal táplálkozó vándormadárnak, amelyet a tél egészen a Mexikói-öböl partjaiig kerget, s amely nyáron Észak-Amerika legmagasabban fekvő szélességi fokáig is eljut.

De legjobban a vidravadászat érdekelte a sétáló vendégeket. A vidrabőr több száz rubelt ért.

Ennek az értékes kétéltűnek bőre egykor Kínában igen keresett szőrmeáru volt. De ha a vidrabőr ára csökkent is a Mennyei Birodalom piacain, az orosz prémvásárokon még ma is nagy becsben tartják. Az oroszoknál mindig biztos, hogy túl lehet adni rajta, mégpedig jó borsos áron. Így hát az orosz prémkereskedők, akik Új-Cornwalltől egészen a Jeges-tengerig az egész határszéli területet kiaknázzák, szüntelenül hajszolják a tengeri vidrát, amely egyre inkább pusztulóban van. Ez az oka aztán annak, hogy ezek az állatok folyton menekülnek a vadászok elől, akik egészen Kamcsatka partjaiig és a Bering-szigetcsoport valamennyi szigetén üldözik őket.

- De azért az amerikai vidra sem megvetendő zsákmány - jegyezte meg vendégeinek tartott magyarázata végén Xxxxxx őrmester -, és azoknak, amik erre járnak, a Nagymedve-tó táján, darabja kétszázötven-háromszáz xxxxxxx is megér.

Valóban remek példányok voltak azok a vidrák, amelyek itt éltek a tó vizében. Az egyik ilyen emlős, amelyet egy ügyes lövéssel maga az őrmester terített le, csaknem annyit ért, mint a kamcsatkai tengeri vidra. Az orrától a farka végéig két és fél láb hosszú állat lábujjait úszóhártya köti össze, lábszárai rövidek, bundája barnás, a hátán sötétebb, a hasán világosabb színű, szőrzete selymes, hosszú és ragyogó.

- Hát ez szép lövés volt, őrmester! - szólt elismerően Xxxxxx hadnagy, miközben Xxxxxxx Xxxxxxx asszonnyal is megcsodáltatta a leterített állat pompás bundáját.

- Valóban, hadnagy úr - felelt Xxxxxx őrmester -, ha mindennap akadna egy-egy ilyen vidrabőr, nem lenne panaszra okunk! De mennyi időt kell elvesztegetni, amíg sikerül meglesni ezt a villámgyorsan úszó és víz alá bukó állatot! A vidra csak éjjel jár zsákmánya után, és csak igen ritka esetben merészkedik ki nappal a búvóhelyéről, amely rendszerint valamely fatörzs alatt vagy sziklaüregben van, tehát még a gyakorlott vadász is csak igen nehezen kaphatja puska- végre.

- És egyre kevesebb a vidra? - érdeklődött Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Bizony, asszonyom - felelt az őrmester -, márpedig ha ez az állatfajta kipusztul, a Társaság jövedelme jócskán megcsappan. Minden vadász főleg vidrára megy, különösen az amerikaiak; ez a konkurrencia tönkretesz bennünket. Útközben nem találkozott hadnagy úr az amerikai Társaságok egyetlen ügynökével sem?

- Eggyel sem - válaszolta Xxxxxx Xxxxxx. - Hát azok ezeket a magas szélességi fok alatt fekvő területeket is látogatják?

- Meghiszem azt, hadnagy úr! - mondta az őrmester - és ha ezeknek a kellemetlen alakoknak jöttét jelzik, bizony résen kell lennünk...

- Vagyis hogy ezek az ügynökök útonállók? - csodálkozott Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Hát azt éppen nem - válaszolt az őrmester -, de mindenesetre félelmetes vetélytársak; márpedig ha ritka a vad, akkor a vadászok egymásra fogják a puskát érte. Sőt még azt is merem állítani, hogy ha a Társaság kísérletét siker koronázza, és valóban felépíti az erődöt, a szárazföld legszélső határán, akkor az önök példáját hamarosan követik majd az amerikaiak, hogy az ég szakadjon rájuk!

- Ugyan! - felelt a hadnagy. - A vadászterületek tágasak, mindenkinek van helye a nap alatt. Ami pedig bennünket illet, hát legelőször is fogjunk neki! Előre, amíg csak szilárd talaj van a lábunk alatt, és Isten óvjon bennünket!

Háromórás séta után a vendégek visszatértek a Bizakodás-erődbe. Halból és friss vadpecsenyéből álló, kitűnő ebéd várta őket a nagyteremben; nekiláttak alaposan, s az őrmester nem vallott szégyent az ebédjével. Néhány órát beszélgettek a társalgóban, így végződött a nap, és éjszaka nem kellett ringatni az erőd vendégeit...

Másnap, május 31-én Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx már hajnali öt órakor talpon voltak. A hadnagy ezt az egész napot az indián tábor meglátogatásának akarta szentelni, hogy esetleg hasznos értesüléseket szerezzen. Azt ajánlotta Xxxxxx Xxxxxxxx, hogy szegődjék hozzá kirándulásán. De a csillagász inkább otthon maradt. Valamiféle csillagászati megfigye- léseket szándékozott végezni, és pontosan meg akarta állapítani a Bizakodás-erőd földrajzi hosszúságát és szélességét. Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak és Xxxxxx Xxxxxxxxx tehát egyedül kellett átkelniük a tavon, azzal a Xxxxxx nevű vén matrózzal, aki már hosszú évek óta a Társaság szolgálatában állt.

A két útitársat Xxxxxx őrmester kísérte el a régi kikötőhöz, ahol az öreg Xxxxxx már várta őket a bárkájában. Ez csak amolyan kis híd nélküli halászbárka volt, hajótöve tizenhat láb hosszú, egyárbocos kis vitorlás, amellyel egy ember könnyűszerrel boldogult. Az idő szép volt. Északkeletről kellemes szellő fújdogált, ez is kedvezett az átkelésnek. Xxxxxx őrmester elbúcsúzott vendégeitől, s bocsánatot kért, hogy nem kísérheti el őket, de a kapitány távolléte idején nem hagyhatja el a kereskedelmi ügynökséget. A horgonyt felszedték, a bárka jobbszelesen xxxxxxxxxx elhagyta a kikötőcskét, és sebesen siklott a tó tiszta tükrén.

Hát ez az út valóban csak séta volt, kellemes kis sétahajózás. A meglehetősen szótlan természetű vén matróz hallgatagon ült hátul, kezében a kormányrúddal. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx az oldalsó padkán foglalt helyet, s nézegették a szemük elé táruló vidéket. A bárka mintegy három mérföldnyire, egyenes vonalban haladt a Nagymedve-tó északi partja mentén. Könnyen meg lehetett tehát figyelni az enyhén nyugat felé ereszkedő erdős lankákat. Erről az oldalról a tó északi részét képező vidék teljesen sík volt, és jó messzire terjedt a láthatár. Ez az egész partrészlet ellentéte volt annak a hegyesszög formájú területnek, amelynek végén a zöld fenyők szegélyezte Bizakodás-erőd emelkedett. Innen még látszott az erődnek az őrtorony csúcsán lobogó zászlaja. Dél és nyugat felől ferdén érték a tavat a nap sugarai, és a víztükör meg-megcsillant, de nem ez a ragyogás volt vakító, hanem az úszó jéghegyek, amelyek merő ezüsttömbökként tündököltek, úgyhogy a szem nem állta ezt a ragyogást. A jéghegyláncoknak, amelyeket a jég forrasztott egybe, most már nyomuk sem volt. Ezek a magános, úszó jéghegyek, amelyekkel alig bírt a ragyogó égitest, mintha csak tiltakozó felvonulást rendeztek volna a sarki nap ellen, amely mindennap hosszabb ívet írt le az égen, s amelynek némi fénye volt már, de meleget még nem adott.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx, mint mindig, most is kicserélték a különös természet keltette gondolataikat. Megőrizték e lelküket gazdagító emlékeket, miközben a bárka, alig borzolván a tó békességes tükrét, sebesen siklott előre.

A bárka reggel hatkor indult, és kilencre már jócskán megközelítették a tó északi partját, ahová igyekeztek. Az indiánok a Nagymedve-tó északnyugati szögletében ütötték fel táboru- kat. Még tíz óra sem volt, amikor az öreg Xxxxxx elérte ezt a helyet, és kikötött a rendkívül meredek parton, egy közepes magasságú sziklafal lábánál.

A hadnagy és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nyomban partra szálltak. Két-három indián futva jött elébük, köztük maga a tollakkal felcicomázott törzsfőnökük is, aki meglehetősen érthető angolsággal szólította meg őket.

Ezek a nyúl indiánok, éppen úgy, mint a rézbőrű indiánok és a hódindiánok meg a többi, valamennyien a chippeway fajhoz tartoztak, tehát - ami szokásaikat és ruházatukat illeti - alig különböznek többi fajrokonuktól. Élénk összeköttetésben állnak a kereskedelmi ügynök- ségekkel, s ez a kereskedelem, hogy úgy mondjuk, „angolosította” őket, már amennyire egy vadember angolossá válhat. Az erődbe hordták a vadászzsákmányaikat, és ott, az erődben cserélték be azokra a közszükségleti cikkekre, amelyeket néhány év óta már nem ők maguk készítettek. Azt lehet mondani, hogy a Társaság zsoldjában álltak. A Társaságból éltek, s nincs mit csodálkozni azon, hogy már minden eredetiségüket elvesztették. Ha olyan bennszülött fajtára akarunk akadni, amelyen még nem hagyott nyomot az európaiakkal folytatott érintkezés, akkor a magasabb északi szélesség vidékére kell felhatolnunk, egészen az örök jég hazájáig, amelynek az eszkimók az állandó lakói.

Mert az eszkimó - éppúgy mint a grönlandi - a sarkvidék igazi gyermeke.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx elmentek a nyúl indiánoknak a parttól fél mérföldre fekvő táborába. Itt vagy harminc bennszülöttre találtak, férfiak, nők, gyermekek voltak a tábor lakói, halászatból, vadászatból éltek, a tó környéke volt a területük. Ezek az indiánok épp a minap érkeztek ide, az amerikai szárazföld északi részén fekvő területekről, és némi felvilágosítást adtak Xxxxxx Xxxxxxxxx - igaz, hogy meglehetősen bizonytalanul - arról, hogy milyen állapotban vannak a partok a hetvenedik szélességi fok környékén. A hadnagy mindamellett némi megelégedéssel vette tudomásul, hogy a Jeges-tenger partjain néhány év óta semmilyen európai vagy amerikai osztag nem volt látható, valamint, hogy ez a tenger ebben az évszakban nincs befagyva. Magát a Bathurst-fokot, amely felé a hadnagy indulni szándékozott, nem ismerték az indiánok. A törzsfőnökük egyébként megemlítette, hogy a Nagymedve-tó és a Bathurst-fok között fekvő terület nehéz terep, bajos áthaladni rajta, mert a talaj meglehetősen egyenetlen, s nyílt vizű folyók szelik át. Azt ajánlotta a hadnagynak, hogy ereszkedjék le a Coppermine-folyón, a tó északkeleti részén, úgyhogy a legrövidebb úton érje el a partot. Ha aztán elérkezett a Jeges-tengerhez, akkor már könnyebben lehet követni a partjait, és Xxxxxx Xxxxxx, tetszése szerint, azon a ponton állhat majd meg, amely megfelel neki.

Xxxxxx Xxxxxx megköszönte az indián főnök felvilágosításait, és - miután némi kis ajándékot adott neki - búcsút vett tőle. Majd Xxxxxxx Xxxxxxx asszony kíséretében még szétnézett a tábor környékén, és csak délután három órakor érkeztek vissza a bárkájukhoz.

IX. VIHAR A TAVON

Az öreg matróz kissé türelmetlenül várta utasai visszaérkezését. Erre oka is volt, mert vagy egy órája megváltozott az idő. Az ég arculata, amely ily hirtelen megváltozott, joggal nyugta- laníthatta a vén matrózt, aki megszokta, hogy a szelek és a fellegek járásából következtessen. Vastag ködfelhő mögé bújt a nap, s csak sárgás tányérnak látszott az égen, nem fénylett, se nem sugárzott. A szellő elállt, de déli irányban mégis megmozdult a tó vize. A légkör állapotában gyorsan beálló változások az északi vidékek sajátosságai.

- Xxxxxxx, hadnagy uram! Indulás! - kiáltotta az öreg Xxxxxx, miközben nyugtalanul nézte a szinte a fejére csüngő ködfelleget.

- Indulás! Tovább egy percig se maradhatunk. Veszedelem lóg a fejünk fölött.

- Csakugyan, az ég már nem olyan, mint volt - felelt Xxxxxx Xxxxxx. - Észre se vettük a változást.

- Talán vihartól tart? - fordult Xxxxxxxxx az utazónő.

- Xxxx, asszonyom - felelt a vén matróz -, márpedig a Nagymedve-tavon rettenetesek a viharok. Az orkán úgy tombol itt, akár az Atlanti-óceánon. Ez a hirtelen támadt köd semmi jót nem jósol. De még lehetséges, hogy a vihar csak úgy három-négy óra múlva tör ki, és mi addigra már a Bizakodás-erődben leszünk. De épp ezért, induljunk máris, mert bárkánk nem lesz biztonságban itt, a sziklák között.

Xxxxxx hadnagy nem bocsátkozhatott vitába Xxxxxxxxx, aki jobban értett ezekhez a dolgok- hoz, mint ő. A vén matróz a gyakorlat embere volt, s régóta hozzászokott már a tavi hajózás- hoz. Így hát az ő tapasztalataira nyugodtan rábízhatták magukat. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx beszállt a bárkába.

Xxxxxx azonban, mielőtt felszedte volna a horgonyt, és vízre taszította volna a bárkát - mintha csak valamiféle előérzete támadt volna -, ezt mormogta:

- Talán mégiscsak jobb lenne várni!

Xxxxxx Xxxxxx fülét nem kerülték el ezek a szavak, s ránézett a vén matrózra, aki közben már odaült a kormány mellé. Ha egyedül lett volna, habozás nélkül elindul. De Xxxxxxx Xxxxxxx asszony jelenléte nagyobb elővigyázatosságra intette. Az utazónő megértette útitársa habozását.

- Ne törődjék velem, hadnagy úr - mondta -, s tegyen úgy, mintha én itt se lennék; ha ez a derék tengerész úgy véli, hogy induljunk, hát akkor gyerünk, de máris.

- Isten nevében, gyerünk! - felelte Xxxxxx, és felszedte a horgonyt. - Vissza az erődhöz, mégpedig minél hamarabb!

A bárka elindult. Egy óra alatt rövid utat tett meg. Az összevissza fújdogáló szél alig kapott bele az árbocon csapkodó vitorlába. A köd egyre sűrűbbé vált. A bárkát már meg- meglendítette egy-egy nagyobb hullám, mert a tengernek is beillő nagy tó a légkör változásán már jó előre „érezte” a közeledő világfelfordulást. A két utas csendben ült helyén, míg a vén tengerész véreres szemét erőltetve próbált áthatolni tekintetével a sűrű ködrétegen. Egyébként is felkészült minden lehetőségre, s kezében a vitorlakivonó-kötéllel várta a szelet, menekülésre készen, ha a vihar túl hirtelen támadna rájuk.

Mindazonáltal mindeddig még nem kezdtek harcba az elemek, és minden a legjobban ment volna, ha a bárka halad valamit. De olyan bizonytalan vagy gyenge volt a szél, hogy egyórai hajózás után mindössze két mérföldnyi távolságra voltak az indiánok táborától. Ráadásul még néhány gonosz szélroham is szembekapta és visszavetette őket a nyílt vízre, és ebben a ködös időben már alig lehetett kivenni a partot. Hát ez igen kellemetlen körülmény volt, mert ha állandóan északnak kezd fújni a szél, a sodródásra igen érzékeny, könnyű bárkát nem lehet a part közelében tartani, s így könnyen megtörténhet, hogy a szél messzire kisodorja a tóra.

- Xxxx xxxxxxxx xxxxxxx - mondta Xxxxxxxxx a hadnagy.

- Alig, hadnagy úr - válaszolta a tengerész. - A szél nem tart ki, és ha kitart, akkor attól kell tartani, hogy a rossz oldalról kap el bennünket. Akkor aztán - tette hozzá, s dél felé nyújtotta ki a kezét - könnyen meglehet, hogy előbb látjuk meg a Xxxxxxxx-, mint a Bizakodás-erődöt!

- Nos hát akkor legfeljebb annyi az egész, hogy még jobban sikerült a hajókirándulásunk - felelte tréfálkozva Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - Ez a Nagymedve-tó gyönyörű, és igazán megérdemli, hogy északról délre végigjárjuk! S remélni merem, Xxxxxx, hogy arról a Franklin-erődről van visszatérés!

- Hogyne lenne, asszonyom, már úgy értem, hogyha elérhetjük... - mondta az öreg Norman. - Igen ám, csakhogy a két hétig tartó viharok sem ritkák ezen a tavon, ha meg egészen a déli partokig sodor bennünket a balszerencsénk, akkor nem ígérem meg Xxxxxx Xxxxxx hadnagy úrnak, hogy egy hónapon belül viszontlátja a Bizakodás-erődöt.

- Akkor hát vigyázzunk - felelt a hadnagy -, mert hiszen ekkora késés miatt az egész tervünk dugába dőlne. Így hát csak óvatosan csináljuk, barátom, és ha kell, akkor inkább minél előbb vigyen vissza bennünket az északi partra. Úgy vélem, hogy Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem riad vissza egy húsz-huszonöt mérföldes gyalogtúrától.

- Ha akarnék, akkor se tudnék most már visszajutni az északi partra, hadnagy úr - válaszolta Norman. - Győződjék meg róla ön is: a szél egyre inkább erről az oldalról fúj. Mindössze azt kísérelhetem meg, hogy északkeletnek fordítsam a teknő orrát, és - hacsak nem erősödik a szél

- remélem, akkor jól haladunk.

De úgy fél öt óra tájt már biztos volt, hogy itt a vihar. Xxxx a magasban élesen sivított a szél, eddig még nem ereszkedett le a tó felszínére, de már ez sem késhetett soká. A ködben kóválygó rémült madarak vijjogása hallatszott. Egyszerre csak kettészakadt a sűrű köd, és láthatóvá váltak az alacsonyan szálló, szaggatott fellegek, amelyeket valóságos gőzszürke rongyokként űzött délnek a szél. Az, amitől az öreg annyira félt, bekövetkezett. Északi szél fújt, és nyilvánvaló volt, hogy néhány perc múlva orkánná erősödve csap le a tóra.

- Vigyázat! - kiáltotta Xxxxxx, megfeszítve a vitorlakivonó kötelet, úgyhogy a kormányrúd segítségével egyenest szélnek fordította a bárkát.

Itt volt a szélvihar! A bárka előbb oldalára dőlt, majd felegyenesedett, s felrohant egy hullám csúcsára. Ettől kezdve akkorára nőttek a hullámok, mint a viharos tengeren. De mivel aránylag sekély volt a víz, a hullámok teljes súlyukkal a tó medrének talajához ütődtek, s onnan mintegy visszaverődve, csodálatos magasságra emelkedtek.

- Segítsenek! Nem bírom! - kiáltotta az öreg matróz, s megkísérelte gyorsan bevonni a vitorlát.

Xxxxxx Xxxxxx, sőt még maga Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is segítségére sietett Xxxxxxxxx, de sikertelenül, mert nemigen értettek hozzá, miként kell kezelni egy vitorlás bárkát. Xxxxxx nem engedhette el a kormányrudat, mivel pedig a vitorlarúd-tartókötél az árboc csúcsán

összegabalyodott, a vitorlát nem lehetett bevonni. Az a veszély fenyegetett, hogy a bárka bármely pillanatban felfordulhat; máris hatalmas hullámok csapkodták az oldalát. Az ég csupa felleg, és egyre jobban beborult. Hideg eső záporozott, hóval elegyest, az orkán kétszeres erővel dühöngött, tépve a hullámok taraját.

- Vágja el! Hát vágja már el! - ordított az öreg matróz, túlharsogva a vihar üvöltését.

Xxxxxx Xxxxxx, miközben a szél elvitte a kucsmáját, félig vakon a záporesőben kezébe kapta Xxxxxx kését, és úgy metszette el a megfeszült vitorlarúd-tartókötelet, hogy az megpendült, mint a hárfa húrja; de a nedves kötél nem szaladt a csiga vájatában, és a vitorlarúd vége egybefeszülve maradt az árboccal.

Xxxxxx most már menekülni szeretett volna, menekülni dél felé, mivel sehogyan sem bírt szembefordulni a széllel; ámbár a menekülés módja rendkívül veszélyes volt a hullámok közepette, amelyeknek sebessége nagyobb volt, mint a bárkáé; nincs más hátra, menekülni még akkor is, ha ezzel az a kockázat jár, hogy ellenállhatatlanul sodródnak egészen a Nagymedve-tó déli partjáig!

Xxxxxx Xxxxxx és bátor útitársnője tisztában volt azzal, mekkora veszély fenyegeti őket. Ez a törékeny kis bárka már nem sokáig állhat ellen a hullámok vad csapásainak. Vagy szét- zúzódik, vagy felborul. Azoknak élete, akiket ez a deszkatákolmány hordoz, Isten kezében van.

Mindennek ellenére sem a hadnagy, sem Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem esett kétségbe. Padjukba kapaszkodva ültek, tetőtől talpig a hullámok jeges zuhanya alatt. Verte őket a havas eső, de tekintetük rettegés nélkül próbált áthatolni a vastag ködfalon. Már nem volt föld sehol. A bárkától egy kötélhossznyira17 a tó vize egybeolvadt a sötét fellegekkel. Aztán szemük az öreg Xxxxxxx kereste, aki összeszorított fogakkal, kemény kézzel ragadta meg a kormányrudat, és megkísérelte szélirányban tartani a bárkát.

De az orkán tombolása most már olyan eszeveszetté vált, hogy a hullámok kénye-kedvére bízott bárka nem haladhatott tovább ilyen veszélyes módon. Az elölről rázuhanó hullámok elkerülhetetlenül széjjelzúzták volna. Elülső deszkái már kezdtek szétválni, valahányszor teljes súlyával egy-egy hullámvölgybe zuhant, azt lehetett volna hinni, hogy sose jön fel többé.

- Menekülni kell! Mégiscsak menekülni - mormogta az öreg matróz.

És nagyot taszítva a kormányrúdon, s megeresztve a vitorlakivonó-kötelet, délnek fordította a bárka orrát. A szakadásig feszült vitorla nyomban szédületes sebességgel ragadta magával a bárkát. Ám az óriási hullámok gyorsabbak voltak, még sebesebben rohantak, s így, hátszéllel száguldva, nagy veszélyt jelentett ez a menekülés. Most már a hajócska útjába vetették magukat a súlyos víztömegek, s ezeket ki sem lehetett kerülni. A bárka megtelt vízzel, ha nem merítgetik szüntelen, már elsüllyedtek volna. Minél szélesebb részére kerültek a tónak, s ezáltal egyre távolabb a parttól, annál vadabbul verték őket a hullámok. Sehol menedék, sem fák, dombok védőfala, szabadon garázdálkodhatott az orkán. Ha nagy néha kiderült egy-egy pillanatra, vagy még inkább akkor, ha pillanatra rés szakadt a sűrű ködfalon, óriási jég- hegyeket pillantottak meg, amelyeket bójákként hajtottak a hullámok, s ezek is a tó déli része felé úsztak.

17 Tengerész-hosszmérték; 1 kötélhossz = 185,2 méter

Fél hatra járt az idő. Sem Xxxxxx, sem Xxxxxx Xxxxxx nem volt képes felbecsülni, mekkora utat is tettek meg hát az indulás óta, de még csak azt sem, hogy milyen irányban haladnak. Már nem voltak urai többé a bárkájuknak, s a vihar kénye-kedvének voltak kiszolgáltatva.

Ebben a pillanatban, mintegy százlábnyira a bárka mögött egy szörnyű hullám fehér tarajkoronája emelkedett hihetetlen magasságba. Előtte a tó felületének egyenetlensége örvényszerű mélységet szakított fel. A közbeeső apró hullámok eltűntek, széttiporta őket a szél. Ebben az örvénylő mélységben fekete volt a víz színe. A bárka ennek a folyvást forgó vízmeredélynek legfenekére került, és már jött is az óriási hullám, magasan minden többi vele együtt csapkodó társa fölött, közeledett a bárka felé, s azzal fenyegette, hogy menten szétlapítja. Xxxxxx megfordult, és látta a közeledtét. Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is rémülettől tágra meredt szemmel várták, mikor zúdul rájuk menthetetlenül!

A hullám szörnyűséges robajjal zúdult le. Egyenest a bárkára, melynek tatja teljesen víz alá került. Rettenetes rázkódást éreztek. Kiáltás hagyta el a hadnagy és társai ajkát, mikor ez a vízhegy rájuk omlott, s eltemette őket. Azt kellett hinniük, hogy ebben a pillanatban elsüllyedt a bárka.

A háromnegyed részéig vízzel telt bárka mégis felemelkedett, de az öreg matróz már nem volt rajta!

Xxxxxx Xxxxxx kétségbeesett kiáltást hallatott. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony visszafordult feléje.

- Xxxxxxxxx vége! - mutatott hátra: a vén matróz helye üres volt.

- A szerencsétlen! - sóhajtott az utazónő.

Xxxxxx Xxxxxxxxx együtt felállt, kockáztatva, hogy kiesnek a hullámok hátán táncoló bárkából. De nem láttak semmit. Még csak egyetlen segélykiáltást sem hallottak.

És test se bukott fel a fehéren tajtékzó habok fölött. Az öreg tengerész a hullámok közt lelte halálát.

Xxxxxxx Xxxxxxx és Xxxxxx Xxxxxx visszarogytak a padjukra. Most már egyedül maradtak a bárkán, hát önmaguknak kell gondoskodni az életük megmentéséről. De sem a hadnagy, sem társnője nem értettek a vitorlás bárka kezeléséhez. Ilyen körülmények között ugyan még a legtapasztaltabb tengerész is aligha lett volna képes azt helyes irányban tartani! A bárka a hullámok játékszerévé vált. A még mindig dagadó vitorlája tovaragadta. Vajon sikerül-e Xxxxxx Xxxxxxxxx megfékeznie ezt a veszett futást?

A szerencsétlenek szörnyű helyzetben voltak, őrjöngő viharban, ezen a törékeny bárkán, amelyet még csak irányítani sem tudtak!

- Elvesztünk - mondta a hadnagy.

- Nem, hadnagy úr - felelt a bátor Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. Előbb segítsünk magunkon! Akkor majd isten is megsegít!

Xxxxxx Xxxxxx most hát megértette, hogy ki ez a bátor asszony, akinek sorsában ő most osztozik.

A legsürgősebb teendőjük az volt, hogy kimerjék a bárkából a betódult vizet, amely megnehezítette. Ha még egy hullám becsap, pillanat alatt megtelt volna, s azon nyomban el is süllyed. Egyébként ez azért is fontos volt, mert a betódult víztől megszabadult bárka könnyebben fut fel a hullámokra, tehát kevesebb a kockázat, hogy egy hullám agyonnyomja.

Így hát Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony szaporán merte kifelé a vizet, amely ide-oda löttyent a bárkában, s így pusztán mozgékonyságával is felborulással fenyegette. Hát ez bi- zony nem volt könnyű munka, mert minduntalan be-becsapott egy-egy hullámtaraj, szüntelenül kézben kellett lennie a vízhányó lapátnak. Főként az utazónő küszködött ezzel a munkával. A hadnagy xxxxxxx a kormányrudat fogta, s nagy üggyel-bajjal szélirányban tartotta a bárkát.

Ráadásul, hogy még nagyobb legyen a veszély, az éjszaka vagy legalábbis a sötétség - mert az éjszaka ezen a földrajzi szélességen s ebben az évszakban alig néhány óráig tart - fokozódott. Az alacsonyan vonuló, köddel elegyes fellegek olyan sűrű ködfalat alkottak, hogy a csekély világosság alig bírt rajta áthatolni.

Két bárkahosszúságra se láttak, s a bárkájuk darabokra tört volna, ha valamelyik arra tévedt jéghegybe ütközik. Márpedig ezek az úszó jéghegyek váratlanul bukkanhattak fel, és ekkora sebességnél nem volt semmi lehetőségük elkerülésükre.

- Ön már nem ura a kormányrúdjának, Xxxxxx úr? - kérdezte a vihar pillanatnyi csendesülésekor Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Nem, asszonyom, és önnek minden eshetőségre készen kell lennie - válaszolta a hadnagy.

- Készen is vagyok - felelte egyszerűen a bátor asszony.

Ebben a pillanatban vászonszakadás siketítő zaja hallatszott. A szél kettérepesztette és letépte a vitorlát, amely úgy szállt tovább, mint valami fehér pára. A sebes futásban levő bárka siklott még pár pillanatig, aztán megállt, és a hullámok úgy hajigálták, mint egy hajóroncsot. Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony elveszettnek hitték magukat! Szörnyű rázkódtatást szen- vedtek, lerepültek a padjukról, meg is sebesültek, csupa horzsolás volt a testük. A bárkán még csak egy zsebkendőnyi vászondarab sem akadt, amit szélnek lehetett volna feszíteni. A ködös homályban, a rájuk zuhogó havas eső záporozásában alig láthatták egymást a szerencsétlenek, szavukat is elnyomta a vihar üvöltése, s már azt várták, hogy a következő pillanatban végük van; s ez így ment talán egy óra hosszat, így gunnyasztottak ott, Istennek ajánlva lelküket, mert más már nem segíthetett rajtuk.

Meddig tévelyegtek még így, az őrjöngő hullámok hátán? Ezt sem Xxxxxx hadnagy, sem Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem tudta volna megmondani. Ekkor erős összeütközés ropogása hallatszott.

A bárka egy óriási jéghegybe ütközött. Úszó jégtömb volt, az oldala meredek és csúszós, úgyhogy sehogyan sem tudott belekapaszkodni a kéz. Az összeütközést sehogyan sem voltak képesek megakadályozni, az ütés ereje felszakította a bárka orrát, s a víz zuhatagként tódult be a résen.

- Süllyedünk! Elsüllyedünk! - kiáltotta Xxxxxx Xxxxxx.

A bárka valóban süllyedni kezdett, a betóduló víz már a padok magasságáig ért.

- Asszonyom! Itt vagyok, asszonyom!... A közelében maradok!... - kiáltott a hadnagy.

- Nem, hadnagy úr! Egymagában megmenekülhet... De ketten együtt elveszünk! Hagyjon sorsomra engem!... Velem ne törődjék!...

- Soha! - kiáltotta Xxxxxx hadnagy.

De alighogy kimondta ezt a szót, a bárkát még egy hatalmas hullámcsapás érte, s nyomban elsüllyedt.

Mindketten eltűntek a bárka süllyedése okozta kavargó örvényben. Néhány pillanat múlva felvetette őket a víz. Xxxxxx Xxxxxx egyik karjával erőteljes csapásokkal úszott, s a másikkal társnőjét tartotta a víz színén. De nyilvánvaló volt, hogy a dühöngő hullámok ellen vívott szörnyű küzdelme nem tarthat soká, s hogy mindjárt vége neki is - meg annak is, akit meg akart menteni.

Ebben a pillanatban különös hangok ütötték meg a fülét. Nem lehetett valami rémült madár vijjogása, hanem emberi hangok, emberi kiáltások. Xxxxxx Xxxxxx ereje végső megfeszí- tésével kiemelkedett a hullámok közül, és gyorsan körülnézett.

A sűrű ködben semmit sem látott. És mégis egyre hallotta a kiáltásokat, amelyek mintha most közelednének. Kik lehetnek azok a vakmerők, akik segítségükre jönnek? De bárkik legyenek is, már későn érkeznek. A hadnagy belegabalyodott a ruháiba, már úgy érezte, hogy a szeren- csétlen nő magával húzza a mélybe. Az asszony feje most már minduntalan a víz alá bukott.

Ekkor, a veszedelemben levő ember végső ösztönével Xxxxxx Xxxxxx egy nagyot kiáltott, s eltűnt egy házmagasságú hullám alatt.

De Xxxxxx Xxxxxx nem tévedett. Xxxxx, a tavon bolyongó férfi észrevette a veszélyben levő bárkát, és a fuldoklók segítségére sietett. Ezek az emberek - az egyedüliek, akik némi eséllyel szállhattak szembe az eszeveszett elemekkel - az egyetlen olyan vízi járművön közeledtek, amely ellenállhat ennek a viharnak.

Három eszkimó volt, mindegyik erősen hozzászíjazva a kajakjához.

Az eszkimó kajak hosszú, vadbőrből készült csónak, amelynek két vége felfelé hajlik, rendkívül könnyű ácsozatú, s borjúfóka inából készült fonallal varrott fókabőrrel van borítva. A kajakra, egész hosszában, felül is bőrt feszítenek, kivéve a közepét, az ülés helyét. Ide ül be az eszkimó. Vízhatlan ruháját körös-körül beledugdossa az ülésnyílás hátsó részébe, tehát úgyszólván egy testet képez a járművével, amelybe így egyetlen csöpp víz sem hatolhat be. Ezt a könnyű, fürge kajakot könnyedén kapja hátára a hullám, sohasem süllyedhet el, és ha fel is fordul, csak egy-két evezőcsapás, és máris talpon van; ellenállhat, és valóban meg is állja a helyét ott, ahol a naszádok menthetetlenül szétzúzódnak.

A három eszkimó éppen idejében érkezett a hajótörés színhelyére; az a végső segélyordítás vezette őket, amelyet a hadnagy hallatott. Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, bár már félig megfulladtak, érezték, hogy erős kezek ragadják meg őket, s húzzák ki a mélységből. De ebben a sötétségben még csak az arcát se láthatták megmentőiknek.

Az egyik eszkimó megragadta a hadnagyot, és keresztbe fektette a kajakján. A másik ugyanilyen módon helyezte el Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt a saját csónakján, és a három kajak, melyeket hat láb18 hosszú evezőikkel ügyesen kezeltek az eszkimók, gyorsan haladt a tajtékzó hullámokon. Fél óra múlva a hajótörötteket letették a homokos parton, három mérföldnyire a Gondviselés-erőd alatt.

Csak az öreg matróz nem tért vissza!

18 Hosszmérték, 1 láb = kb. 30 cm

X. VISSZA AZ ÉLETBE

Este tíz óra felé Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxxx Xxxxxx kopogtatott az erődárok folyosójának ajtaján. Nagy volt a viszontlátás öröme, mert már elveszettnek hitték őket. De az öröm szomorúsággá változott, mikor megtudták, hogy az öreg Xxxxxx odaveszett. A derék vén matróz közszeretetnek örvendett, s emlékét igaz bánattal, kegyelettel őrizték. Ami a bátor, hű eszkimókat illeti, hát azok közömbösen vontak vállat a hadnagy és útitársnője áradozó köszönetére, mégcsak nem is akartak betérni az erődbe. Amit tettek, azt ők egészen természetesnek tartották. Nem ez volt az első mentőakciójuk; mindjárt folytatták is kalandos útjukat a tavon; éjjel-nappal ott siklott a kajakjuk, a vidrát hajszolták, és vízimadarakra vadásztak.

A Xxxxxx Xxxxxxxx visszaérkezését követő éjszakát, június elsejét és a másodikára virradó éjt teljesen a pihenésnek szentelték. A kis csapat igen jól érezte itt magát, de a hadnagy meg- másíthatatlan elhatározása az volt, hogy másodikán reggel, ha az időjárás megengedi, elindulnak. Szerencsére a vihar elült.

Xxxxxx őrmester a kereskedelmi ügynökség minden tartalékját az osztag rendelkezésére bocsátotta. Néhány kutyafogatot kicseréltek, úgyhogy az indulás pillanatában Xxxxxx Xxxxxx szép rendben felsorakozva találta szánjait az erőd kerítésének kapujában.

A búcsúzkodás megtörtént. Mindenki megköszönte Xxxxxx őrmesternek, hogy ilyen körül- mények között előzékeny vendégszeretetet tanúsított irántuk. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony az elsők között volt, akik hálájukat fejezték ki az őrmesternek. Az őrmester keményen kezet szorított sógorával, s ezzel véget is ért a búcsúzkodás ceremóniája.

Kettesével szálltak fel a szánokra, s most Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és a hadnagy egyazon járműre szálltak fel. Utánuk Madge és Long őrmester szánja következett.

Xxxxxx Xxxxxx az indián törzsfőnök tanácsára úgy határozott, hogy a legrövidebb úton éri el az amerikai partot, vagyis egyenest levágva az utat halad a Bizakodás-erőd és a part között. Miután megnézte a térképeit, amelyek csak megközelítően ábrázolták a területet, úgy vélte helyesnek, ha a Coppermine-folyó völgyében ereszkedik le; ez az elég jelentékeny folyó a Koronázási-tengeröbölbe ömlik.

A Bizakodás-erőd és a folyó torkolata közt legfeljebb másfél foknyi a távolság, vagyis nyolcvanöt-kilencven mérföld. Az a mély bevágás, amelyet a tengeröböl alkot, északon a Krusenstern-fokban végződik, ettől a foktól kezdve aztán a part egyenesen halad nyugat felé, egészen addig, ahol, az északi szélesség hetvenedik foka fölött, a Bathurst-fokig emelkedik.

Xxxxxx Xxxxxx tehát megváltoztatta az addig követett útirányát, és kelet felé tartott, oly módon, hogy így néhány óra múlva egyenes vonalban érhesse el a folyót.

Másnap, június 3-án délután el is érték. A Coppermine, ez a kristálytiszta, sebes vizű folyó most már jégmentes volt; bő vize széles völgyön futott át, melyet számos apró, szeszélyesen kanyargó, de könnyen gázolható folyócska öntözött. Ezen a sík területen hát elég gyorsan haladhattak a szánok. Miközben szánjuk tovasiklott velük, Xxxxxx Xxxxxx elbeszélte útitársnőjének az ország történetét, amelyen most áthaladnak. Igazi közvetlenség, helyzetük és életkoruk engedélyezte bensőséges barátság szövődött Xxxxxx hadnagy és útitársnője között. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony szívesen tanult, és - mivel ösztönös érdeklődést tanúsított a felfedezések iránt - szerette hallgatni a felfedezők történetét.

Xxxxxx Xxxxxx „könyv nélkül” tudott mindent az ő Észak-Amerikájáról, s így tökéletesen kielégítette útitársnője kíváncsiságát.

- Mintegy kilencven esztendővel ezelőtt - kezdte - ez az egész terület, amelyet a Coppermine- folyó szel keresztül, ismeretlen volt, és a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek köszönhető, hogy felfedezték. Igen ám, asszonyom, csakhogy - amint ez a tudomány terén csaknem mindig történni szokott -, míg egy dolgot keresünk, egy másikat fedezünk fel. Kolumbusz Ázsiát kereste, és Amerikát találta meg.

- Akkor hát a Hudson-öböl Társaság ügynökei mit kerestek? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - Talán azt a híres északnyugati átjárót?

- Nem, asszonyom, xxxxxxxx - felelt a fiatal hadnagy. - Egy évszázaddal ezelőtt a Társaságnak egyáltalán semmi érdeke sem volt abban, hogy ezt az új közlekedési utat használja, amely inkább volt jövedelmező a versenytársainak, mintsem önmagának. Sőt vannak, akik azt állítják, hogy 1741-ben egy bizonyos Xxxxxxxxxx Xxxxxxxxx ellen, akit azzal bízott meg az angol kormány, hogy ezt a vidéket felkutassa, nyilvánosan azt a vádat emelték, hogy a Társaságtól ötezer font sterlinget kapott, csupán azért, hogy jelentse ki, miszerint a két óceán között tengeri úton nincs összeköttetés, és ilyen nem is létezhet.

- Hát ez bizony nem válik valami nagy dicsőségére ennek a híres Társaságnak! - jegyezte meg Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Én ezen a ponton nem is védelmezem a Társaságot - felelt Xxxxxx Xxxxxx. - Sőt még azt is hozzáteszem, hogy szigorúan el is ítélte a Társaságnak ezeket a manővereit a parlament, amikor 1745-ben húszezer font sterling jutalmat ígért bárkinek, aki a kérdéses átjárót felfedezi. És még ugyanabban az esztendőben történt, hogy két rettenthetetlen utazó, Xxxxxxx Xxxx és Xxxxxxx Xxxxx - abban a reményben, hogy felfedezik az annyira óhajtott átjárót - egészen a Repulse-öbölig hatoltak fel. De vállalkozásuk nem sikerült, és másfél esztendeig tartó távollét után kénytelenek voltak visszatérni Angliába.

- De nem akadtak más hajóskapitányok, akik az ő nyomdokukban csakhamar nekivágtak volna az útnak? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Nem, asszonyom, és a kitűzött hatalmas jutalomösszeg ellenére sem akadt további harminc esztendeig senki, aki az amerikai szárazföld - vagyis inkább Angol-Amerika, mert most már így illik nevezni - ezen részének földrajzi felkutatását megkísérelte volna. Csak 1769-ben történt, hogy a Társaság egyik ügynöke megkísérelte folytatni Xxxx és Xxxxx kutatómunkáját.

- Tehát a Társaság mégiscsak megváltoztatta szűk látókörű és önző nézeteit, Xxxxxx úr?

- Nem, asszonyom, eddig még nem. Xxxxxx Xxxxxx - mert ez volt a neve annak az ügynöknek

- kiküldetésének csupán az volt a célja, hogy fedezze fel annak a rézbányának pontos helyét, amelyet a bennszülött felderítők jeleztek. 1769. november 6-án indult útnak ez az ügynök, a Churchill-folyó mellett fekvő Prince de Galles-erődből, a Hudson-öböl keleti partjáról. Xxxxxx Xxxxxx merészen hatolt előre, északnyugatnak; de olyan rettentő hidegre fordult az idő, hogy elfogyott az élelmiszere és vissza kellett fordulnia, s visszatért a Prince de Galles- erődbe. Szerencsére nem olyan ember volt, aki egyhamar elveszti a bátorságát. A következő év február 23-án ismét nekivágott; ezúttal néhány indiánt is vitt magával. Ez a második expedíció rendkívül fáradságos volt. Sok helyütt nem akadtak se vadra, se halra, amire pedig Xxxxxx Xxxxxx számított. Sőt egyszer még az is megesett velük, hogy egy hétig semmi egyéb ennivalójuk nem volt, mint vadon termett gyümölcsök, ócska bőrdarabok és holmi égetett csontok. Tehát a rettenthetetlen utazó kénytelen-kelletlen visszatért a kereskedelmi ügynök- ségre anélkül, hogy bármi eredményt elért volna. De ez a balsiker sem riasztotta vissza.

Harmadszor is útnak indult, 1770. december 7-én, és tizenkilenc havi küzdelem után 1772. július 13-án felfedezte a Coppermine-folyót, amelynek egészen a torkolatáig ereszkedett le, és azt állította, hogy ott nyílt tengert látott. Akkor történt először, hogy valaki elérte Amerika északi partját.

- De hát azt az északnyugati átjárót, vagyis az Atlanti- és Csendes-óceán közti közvetlen közlekedési utat egyáltalán nem fedezték fel? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Nem, asszonyom - felelt a hadnagy -, pedig hány meg hány kalandot kereső tengerész kutatta azóta is! 1773-ban Xxxxxx, 1776-tól 1779-ig Xxxxx Xxxx és Clerke, 1815-től 1818-ig Kotzebue, Xxxx, Xxxxx, Xxxxxxxx s még oly sokan mások szentelték magukat ennek a nehéz feladatnak, de hasztalan, s napjaink felfedezőire, név szerint a vakmerő Xxx Xxxxx-re kellett várnunk, hogy végre ráakadjunk arra az egyetlen férfiúra, aki valóban a Jeges-tengeren átkelve jutott el egyik óceánból a másikba.

- Hát ez aztán valóban olyan földrajzi tény, Xxxxxx úr - válaszolta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, amelyre mi, angolok büszkék lehetünk! De mondja csak, a Hudson-öböl Társaság, miután végre nagylelkűbb nézeteket kezdett vallani, Xxxxxx Xxxxxx óta senki mást sem bátorított újabb utazásra?

- De igen, asszonyom, és a Társaságnak köszönhető, hogy Xxxxxxxx végrehajthatta pontosan a Hearne-folyó és a Turnagain-fok közötti, 1819-től 1822-ig tartó utazását. Ez az expedíció is igen sok viszontagságon ment keresztül. Többször is megtörtént, hogy a kutatóút részvevőinek semmi élelmük sem volt. Két kanadait meggyilkoltak a társaik, s aztán felfalták őket... Xxxxx kínszenvedés ellenére Xxxxxxxx kapitány mégiscsak bejárt ötezer-ötszázötven mérföldnyi területet ezen a tájon, ezen az addig ismeretlen észak-amerikai partvidéken.

- Ez a Xxxxxxxx ritka energiájú férfi volt! - jegyezte meg Xxxxxxx Xxxxxxx asszony - bátorságát be is bizonyította, mert szenvedései ellenére újból felkerekedett, s elindult az Északi-sark meghódítására.

- Így volt, asszonyom - válaszolta Xxxxxx Xxxxxx -, és a vakmerő kutató a saját felfedezései színhelyén lelte szörnyű halálát. De most már bebizonyosodott, hogy nem pusztult vele minden társa. Bizonyára sokan kóborolnak még e szerencsétlenek közül az örök jég magá- nyában! Ó, igazán elszorul a szívem, ha ezekre a borzalmas sorsú elhagyottakra gondolok! Egy napon majd, Xxxxxxx asszony - tette hozzá különös meghatottsággal, de egyben az önbizalom hangján -, egy szép napon én majd alaposan felkutatom ezt az ismeretlen földet, ahol ez a gyászos katasztrófa történt, és...

- ...és azon a napon - vágott közbe Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, és megszorította a hadnagy kezét

-, azon a szép napon én társa leszek önnek azon a kutatóútján! Igen! Ez nekem is eszembe jutott, többször is, éppúgy, mint önnek, hadnagy úr, és az én szívem is éppúgy lázadozik, mint az öné, arra a gondolatra, hogy a mi honfitársaink, angolok, talán segítségre várnak ott...

- A segítség sajnos e szerencsétlenek legtöbbjénél túl későn érkezne, de biztosíthatom, asszonyom, hogy némelyiknél még idejében.

- Bárcsak az Isten meghallgatná önt, hadnagy úr - felelt Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - És még azt is megjegyzem, hogy a Társaság ügynökei, akik a tengerpart közelében élnek, véleményem szerint bárkinél kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy megkíséreljék teljesíteni az emberiségnek ezt a kötelességét.

- Osztom a véleményét, asszonyom - felelte a hadnagy -, mert hiszen ezek az ügynökök ráadásul még hozzá is vannak edzve a sarkvidék viszontagságaihoz. Egyébként ezt több alkalommal be is bizonyították. Vagy talán nem ők segédkeztek-e Back kapitánynak 1834. évi

utazása során, amely utazásnak a Xxxxxx xxxxxxx földje felfedezését köszönhetjük? S pontosan ezen a földön történt Xxxxxxxx katasztrófája. Vagy talán nem a mieink közül való volt a bátor Xxxxx és Xxxxxxx, akiket éppen a Jeges-tenger partjainak felkutatásával bízott meg 1838-ban a Hudson-öböl kormányzója? Ezen a kutatóúton pillantották meg először a Viktória királynő földjét. Remélem tehát, hogy a jövő a mi Társaságunk számára tartogatja a sarkvidék végleges meghódításának feladatát. Ezek a kereskedelmi ügynökségek lassacskán észak felé hatolnak - mert hiszen a prémes állatok errefelé kénytelenek menekülni -, és egy szép napon magán az Északi-sarkon emelkedik majd egy erőd, ezen a matematikai ponton, ahol a földgömb valamennyi délköre kereszteződik!

E beszélgetés folyamán és még számos ezt követő diskurzusuk alkalmával Xxxxxx Xxxxxx elbeszélte a Társaság szolgálatába lépése óta történt kalandjait, a rivális ügynökségeken dolgozó versenytársai ellen vívott küzdelmeit, valamint azokat a kísérleteit, amelyek az északi és nyugati ismeretlen területek felkutatására irányultak. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony viszont a saját, a tropikus vidékeken át vezető bolyongásainak történetét beszélte el. Elmondta mindazt, amit eddig végzett, és azt is, amit még csak ezután akar véghezvinni. Xxxxxxxx volt ez a hadnagy és útitársnője közötti kölcsönös beszámoló, s megszépítette az utazás hosszú óráit.

Ezalatt csak úgy száguldtak a szánokkal a kutyák, észak felé. A Jeges-tenger közelében a Coppermine-folyó völgye lényegesen kiszélesedett. A dombok oldalt lankásabbá és egyre alacsonyabbá váltak. Gyantás illatú facsoportok törték meg itt-ott e furcsa táj egyhangúságát. Néhány jéghegy, amely a folyó sodrában úszott, még ellenállt a napsugaraknak, de számuk napról napra csökkent, úgyhogy nemcsak csónakon, de akár dereglyén is könnyűszerrel le lehetett volna ereszkedni a folyón, amelyen semmiféle természeti akadály, semmilyen kiálló szikla nem állta el az utat. A Coppermine-folyó medre mély és széles volt. Kristálytiszta, olvadó hólé táplálta vize eléggé gyors folyású volt anélkül, hogy bárhol is örvénylő forgata- gokat képezett volna. Előbb nagyon is kanyargós felső folyása most már lassacskán egyenessé vált, aztán több mérföldnyi távolságon át futott ebben az egyenes vonalban. Finom, kemény homok alkotta széles, lapos partjait, néhol száraz, csenevész fű borította, amelyen elég jól siklottak a szánok, s fejlődhettek fel a hosszú sorban egymást követő fogatok. Emelkedők sehol, így aztán a kutyák könnyen húztak az egyenletes talajon.

Az osztag tehát nagy sebességgel haladt. Éjjel-nappal úton voltak - ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést olyan vidéken, amely fölött a pályáján csaknem vízszintes ívet leíró nap csak alig tűnt el. Ezen az északi szélességen két órát sem tartott az éjszaka, s ebben az évszakban a hajnal azonnal követte itt az alkonyt. Egyébként szép idő volt. Az ég meglehetősen tiszta, ámbár a láthatár kissé ködbe veszett; s az osztag pompás körülmények között folytatta útját.

Két napig nehézségek nélkül haladtak a Coppermine-folyó partján. A folyó környékét nemigen látogatták a prémes állatok, de a madarak csak úgy nyüzsögtek a parton. Ezrével lehetett volna számlálni őket. A hadnagyot aggasztotta is a nyuszt, hód, hermelin és róka csaknem teljes hiánya. Azon töprengett, vajon a ragadozók és rágcsálók népe nem hagyta-e el ezt a vidéket éppúgy, mint a délen könyörtelenül hajszolt társaik. Ez valószínű volt, mert gyakran találkoztak táborozás maradványaival, kialudt tábortüzekkel, amelyek arról tanús- kodtak, hogy a minap vagy régebben bennszülött vagy más vadászok jártak erre. Xxxxxx Xxxxxx már látta, hogy északabbra kell vonulnia, ha ki akarja aknázni a vadászterületet, és azt is, hogy ha eléri a Coppermine-folyó torkolatát, akkor útjának csupán egy részét tette meg. Így tehát sietett, hogy végre elérhesse a partnak azt a pontját, amelyet Xxxxxx Xxxxxx megpillantott volt, s minden lehetőt elkövetett, hogy sürgesse osztaga haladását.

Egyébként valamennyien osztották Xxxxxx Xxxxxx türelmetlenségét. Mindenki sietett, ahogyan csak bírt, hogy minél hamarabb elérjék a Jeges-tenger partját. Valami megnevezhetetlen vonzóerő vitte előre ezeket a merész úttörőket. Az ismeretlen varázsának délibábja játszott a szemük előtt. Talán ezen az annyira vágyott parton kezdődnek majd az expedíció igazi fáradalmai? Annyi baj legyen. Mindahányan mielőbb szembe akartak szállni vele, neki, egyenest a célnak! Ez az út, amelyen most haladtak, olyan vidéken vezetett keresztül, amely közvetlenül nem érdekelhette őket, de a Jeges-tenger partján aztán igazán megkezdődik a valódi kutatóút. És most már mindnyájan szerették volna magukat ott látni azon a tájon, amely néhány száz mérföldnyire nyugatra metszi a hetvenedik földrajzi szélességi kört.

Végre, június 5-én, négy nappal azután, hogy a Bizakodás-erődöt elhagyták. Xxxxxx Xxxxxx már látta, hogy a Coppermine-folyó mindjobban szélesedik. A nyugati part kissé görbe vonal- ban folytatódott, s egyenest északnak tartott. Kelet felé, épp ellenkezőleg, a part kör alakban terjedt egészen a láthatár legszélső pereméig. Xxxxxx Xxxxxx nyomban megállította szánját, s társaihoz fordulva a végtelen tengerre mutatott.

XI. A TENGERPART MENTÉN

Az a széles torkolatöböl, amelyhez az osztag hatheti utazás után megérkezett, trapezoid alakú bemélyedést képezett, amely éles szögben hasította be az amerikai szárazföld partját. A trapéz nyugati szöglete nyílt a Coppermine-folyó torkolatára. Keleti sarka, ellenkezőleg, hosszú, keskeny utat képezett, amely a Bathurst-bejáró nevet kapta. Ezen az oldalon szeszélyesen tagolt, öblöcskékkel s kis természetes kikötőkkel csipkézett volt a part, teletűzdelve éles hegyfokokkal és meredek szirtekkel, szinte elveszett a szorosok, mederszűkületek és átjárók e zavaros tömkelegében, ami olyan furcsa képet ad a sarkvidék térképének. A másik oldalon, a torkolatöböltől balra, egyenest a Coppermine-folyó torkolatától kezdve északnak emelkedett a part, és a Krusenstern-fokban végződött.

Ez a torkolatöböl a Koronázási-tengeröböl nevet viselte, s tele volt hintve a Duke of York szigetcsoport szigeteivel és szigetecskéivel.

Miután ezt Xxxx őrmesterrel megbeszélte, Xxxxxx Xxxxxx elhatározta, hogy ezen a helyen egynapi pihenőt engedélyez társainak.

Most már megkezdődött a tulajdonképpeni kutatóút, amely majd lehetővé teszi Xxxxxx hadnagynak, hogy ráakadjon a kereskedelmi ügynökség létesítésére alkalmas területre. A Társaság azt ajánlotta ügynökének, hogy ha csak lehet, a hetvenedik szélességi kör fölött, a Jeges-tenger partján tartózkodjék. Márpedig, ha eleget akart tenni ennek az utasításnak, akkor csak nyugat felé kereshetett olyan pontot, amely ilyen magas földrajzi szélességi fokon fekszik, és az amerikai szárazföldhöz tartozik. Mert kelet felé mindezek az annyira megosztott területek az Északi-sarkvidék részeit képezik - talán csak a Boothia-föld kivételével -, amelyet egyenest metsz a hetvenedik szélességi kör, de amelynek földrajzi alakzata nagyon bizony- talan.

Xxxxxx Xxxxxx meghatározta a földrajzi hosszúságot és szélességet, majd a térképen megálla- pította helyzetét, s látta, hogy még több mint száz mérföldnyire van a hetvenedik szélességi fok alatt. De a Krusenstern-fokon túl az északkelet felé folytatódó part csaknem a százhar- mincadik szélességi körnél hirtelen szögben túlhaladta a hetvenedik délkört, mégpedig pontosan annál a Bathurst-foknál, amelyet Xxxxxxxx kapitány találkozóhelyként jelölt ki. Tehát ez volt az a pont, amelyet el kellett érnie, és itt emelkedik majd az új erőd, ha ugyan a hely megfelelő adottságokkal rendelkezik a kereskedelmi ügynökség létesítéséhez.

- Látja, Xxxx őrmester - mondta a hadnagy, miközben térképét kiteregette az altiszt előtt -, itt megvannak azok a feltételek, amelyeket előírt számunkra a Társaság. Ezen a helyen az év legnagyobb részében nem fagy be a tenger, tehát ez lehetővé teszi, hogy a Bering-szoros felől érkező hajók egészen az erődig juthassanak el, élelmezhessék az erődöt, és elszállíthassák termékeit.

- Nem is számítva azt - tette hozzá az őrmester -, hogy mivel itt már túl vagyunk a hetvenedik földrajzi szélességi fokon, az embereinknek dupla fizetés jár!

- Természetesen - felelte a hadnagy -, s azt hiszem, ezt zokszó nélkül el is fogadják.

- Nos hát, akkor nem marad más hátra számunkra, hadnagy úr, mint az, hogy elinduljunk a Bathurst-fok felé - mondta egyszerűen az őrmester.

Mivel azonban a hadnagy egynapi pihenőt engedélyezett, csak másnap, vagyis június 6-án indulhattak útnak.

Az utazás e második szakaszánál várható volt, hogy különbözik majd útjuk első részétől, s nagyon is különbözött. Azokat a rendelkezéseket, amelyek mostanáig szabályozták a szánok haladását, most már nem tartották be. Minden fogat tetszése szerint haladt. Egynapos szakaszokban utaztak, megálltak a part minden kanyarulatánál, s leggyakrabban gyalog kellett menetelniük. Xxxxxx hadnagy csak azt az egy tanácsot adta útitársainak - azt ajánlotta nekik, hogy három mérföldnyinél messzebbre ne távolodjanak el a parttól, s hogy naponta kétszer, délben és este egyesüljön az egész osztag. Mikor leszállt az éj, tábort ütöttek. Ebben az évszakban állandóan szép idő járta, és a hőmérséklet elég magas volt, átlagosan 59 Fahrenheit-fok (15° Celsius, zéró alatt). Kétszer-háromszor futó hóvihar kerekedett, de nem sokáig tartott, és nem befolyásolta lényegesen a hőmérsékletet.

Az amerikai partnak ezt az egész szakaszát, amely a Krusenstern-fok és a Parry-fok között terül el, s több mint kétszázötven mérföldnyi térségen fekszik, most hát június 6-tól június 20- ig a lehető legnagyobb gondossággal kutatták fel. Ha ennek a tájnak földrajzi felderítése nem is hagyott semmi kívánnivalót maga után, ha Xxxxxx Xxxxxx - akinek feladata teljesítésénél szerencsére Xxxxxx Xxxxx, a csillagász is segítségére volt - még néhány vízrajzi adatbeli tévedést is helyesbíthetett, a környékbeli területeket is éppoly gondosan figyelték meg abból a speciális szempontból, amely közvetlenül érdekelte a Hudson-öböl Társaságot.

Valóban vadbőség van-e vajon ezeken a területeken? Lehet-e biztosan számítani a hús-vadra, éppúgy mint a prémes állatokra? Magának a vidéknek élelemforrásai elegendők-e arra, hogy legalább a nyári évad folyamán élelemmel láthassák el a kereskedelmi ügynökség lakóit? Bizony, súlyos kérdések voltak ezek, amelyeket Xxxxxx hadnagy most itt felvetett, s amelyek joggal aggaszthatták. Xxx, a hadnagy megfigyelésének eredménye:

Maga a tulajdonképpeni vad - az, amelyet Xxxxxxx káplár, a többi között, kifejezetten előnyben részesített - nemigen nyüzsgött ezen a vidéken. A vadkacsafélék népes családjához tartozó szárnyasokban kétségtelenül nem volt hiány, de a rágcsálók népét csak gyengécskén képviselte néhány sarki nyúl; ezeket az óvatos állatokat egyébként igen nehezen lehetett megközelíteni. Ellenben medve szép számmal akadt az amerikai szárazföldnek ezen a részén. Xxxxxx és Xxx Xxx gyakran bukkant e ragadozók friss nyomaira. Néhány medvét láttak is, de nem lehetett becserkészni őket, mindig tisztes távolban maradtak a vadászoktól. Hobsonék mindenesetre biztosak voltak abban, hogy a szigorú téli évszakban ezek a magasabb északi szélességről lehúzódó, kiéhezett állatok majd buzgón látogatják a Jeges-tenger partjait.

- Igen ám - jegyezte meg Xxxxxxx káplár, akit az élelmezési kérdés szüntelenül aggasztott -, ha a mackó már benn van az éléskamrában, akkor nem megvetendő vadpecsenye, ha szükség van rá. De ha még nincs benne, akkor nagyon is fura jószág, csudára vigyázni kell vele, mert őkelme mindenesetre csak azt a sorsot szánja a vadásznak, amit az őneki!

Hát ennél bölcsebbet már nem is lehetett volna mondani. A medvehúsra, mint „vastartalékra” nem számíthatott biztosan az erőd élelmezési hivatala. Szerencsére csapatosan kószáltak ezen a vidéken a medvénél hasznavehetőbb állatok, amelyeknek ízletes húsa egyes eszkimó és indián törzsek fő táplálékát képezi. Ezek pedig a rénszarvasok, és Xxxxxxx káplár szívbéli nagy megelégedéssel állapította meg, hogy ezek a kérődzők bőven vannak errefelé, a partvidéken. A természet valóban mindent meg is tett, hogy idevonzza őket, két kézzel szórta itt számukra azt a fajta zuzmót, amely a rénszarvas legkedveltebb csemegéje; ügyesen ki tudja kaparni a hó alól. Az egész tél folyamán ez úgyszólván az egyedüli tápláléka.

Ez a körülmény Xxxxxx Xxxxxxxxx is éppúgy megelégedésére szolgált, mint a káplárnak; lépten-nyomon nyomokat fedezett fel. Könnyen fel lehetett ismerni őket, mivelhogy a rénszarvas patája - ahelyett, hogy belső oldalán lapos volna - domború, így a tevééhez hasonló

nyomot hagy. Ezek az állatok nyájakba verődnek össze, s teljesen vad állapotban kóborolnak Amerika némely részén; egy-egy rénszarvasnyáj olykor több ezer főt is számlál. Ha élve sikerül elfogni, a rénszarvas könnyen megszelídíthető, s jó szolgálatokat tesz a kereskedelmi ügynökségeknek, akár azzal, hogy kitűnő, nagyobb tápértékű tejet ad, mint a tehén, akár pedig mint a szán elé fogott igavonó állat. De halála után is éppoly hasznos a rénszarvas, mert jó vastag bőre alkalmas bőrruhák készítésére; szőréből meg kitűnő fonál készül, húsa ízletes, egyszóval nincs értékesebb állat ezeken az északi szélességeken, mint a rénszarvas.

Xxxxx tehát a hadnagy kétségen kívül megállapította azt a tényt, hogy bőven van errefelé rénszarvas, ez felbátorította annak a tervének megvalósításánál, hogy e terület egy pontján létesíti majd az erődöt.

De a prémes állatokat illetően is bízvást meg lehettek elégedve. A kis vízfolyásoknál számos hód- és pézsmapocok-kunyhó emelkedett. De a borz, hiúz, hermelin, rozsomák, nyuszt, nyérc is gyakori vendég volt ezen a csendes tájon, amelyet addig még nem vertek fel a vadászok puskalövései. És semmi nyom sem vallott arra, hogy ember járt volna erre, így hát az állatok tudták, hogy itt biztos menedékre találnak. A remek kék- és ezüstrókák nyomaira is ráakadtak; ez az állatfajta egyre ritkább lesz, s a bőre már-már annyit ér, mint a súlya aranyban. Xxxxxx- nek és Mac Nap-nek e felfedező út folyamán többször is alkalma nyílt elejteni egy-egy ilyen értékes állatot. De a hadnagy - igen okosan - határozottan megtiltotta, hogy akár csak puskát is emeljenek ezekre az állatokra. Nem akarta elriasztani a sarki rókákat a téli évad beállta előtt, amikor sokkal sűrűbb, dúsabb, szebb a bundájuk. De egyébként sem volt semmi értelme, hogy útközben túlterheljék a szánjaikat. Xxxxxx és Xxx Xxx megértették ezt a helyénvaló okos- kodást, de azért továbbra is éppúgy viszketett a tenyerük, valahányszor egy-egy nyuszt, coboly vagy az a becses bundájú rókakoma került lőtávolba... De mindhiába, nem volt mit tenni Xxxxxx Xxxxxx parancsai ellen, márpedig a hadnagy nem engedte meg, hogy azokat bárki is áthágja.

Útjuk e második szakaszán tehát vadászaink nem is süthették el a fegyverüket másra, mint néhány jegesmedvére, amelyek olykor oldalvást fel-felbukkantak az osztag haladása irányában. De ezeket a ragadozókat most egyáltalán nem az éhség űzte errefelé, nyomban elinaltak, s nem kellett attól tartani, hogy komoly összetűzésre kerül sor velük. Azonban, ha a vidék négylábú népének nem is kellett tartani az osztagtól, nem így állt a dolog a szárnyasok nagy családjánál: nekik kellett fizetni a véradót az egész itteni állatvilágért. Fehér fejű sasok kerültek terítékre, ezek az óriási, fültépően vijjogó madarak, halászsólymok, amelyek rend- szerint elhalt fák odvában fészkelnek, s nyáron egészen a sarki földrajzi szélességekig szárnyalnak, meg vakító fehér sarki ludak, örvös vadludak, étkezési szempontból a leg- ízletesebb példányai a libaféléknek, hamvasszürke varjak, ezek a rendkívül csúnya, mókás kedvű szajkóféle madarak, dunnaludak, sarki récék és a szárnyas népségnek még sok más fajtája, amelyeknek fülsiketítő rikácsolását csak úgy visszhangozták a sarkvidék sziklafalai. Milliószámra élnek e magas északi szélesség tájain ezek a madarak, és a Jeges-tenger partjain a számuk valóban minden képzeletet felülmúl.

Érthető tehát, hogy a vadászok, akiknek szigorúan tilos volt négylábúakra puskát fogni, szenvedélyesen kárpótolták magukat a szárnyas vadak űzésével. Az első két hétben több száz madarat lőttek, amelyek főként az ehető húsúak közé tartoztak, és amelyeket - mint a mindennapos corned-beef és kétszersült igen becses kiegészítését - sokra értékeltek.

Így hát állatokban nem volt hiány ezen a vidéken. A Társaság nehézség nélkül megtölthette raktárait, és az erőd legénységének sem marad majd üresen az éléskamrája. De az, hogy ennek a két feltételnek itt eleget lehet tenni, még nem biztosíthatta a kereskedelmi ügynökség

jövőjét. Mert nem lehet letelepedni az ilyen magas földrajzi szélességen fekvő területen, ha nincs elég bőven tüzelő, hogy meg lehessen birkózni a sarkvidéki tél szigorával.

Az már aztán nagy szerencsének számított, hogy a partvidéket erdők borították, legtöbb volt bennük a fenyő. E gyantás illatú fenyőfacsoportok néhol olyan terjedelmesek voltak, hogy már akár erdőnek is lehetett nevezni őket. Néhol szétszórt csoportokban füzeket, nyárfákat, törpe- nyírfákat és számos szamócabokrot is észrevett Xxxxxx Xxxxxx. Ebben a meleg évszakban minden fa kizöldült, s ez kissé meglepő látványt nyújtott ezen a keserves, sivár, puszta sarkvidéken. A dombok alján a talajt csenevész fű bontotta, amelyet mohón legeltek a rénszarvasok; ezzel táplálkoznak majd télidőben is. Mindebből láthatjuk, hogy a hadnagy csak gratulálhatott önmagának azért, hogy az amerikai szárazföld északnyugati részén keresett új színhelyet a szőrmekitermelésnek.

De azt is meg kell mondani, hogy ha állatokban nem is volt hiány ezen a tájon, viszont embernek még csak nyomát se lehetett látni. Eszkimókkal sem találkoztak, törzseik szívesebben közelítik meg a Hudson-öböl környékét, sem pedig indiánokkal, akik rendszerint nem merészkednek a sarkkörön túlra. A vadászokat ilyen messze távolban valóban utolérheti az állandó rossz idő, egyszerre csak ismét beköszönt a tél, és akkor aztán el vannak vágva a világtól.

Képzelhetjük, hogy Xxxxxx hadnagynak esze ágában sem volt panaszkodni amiatt, hogy itt nélkülöznie kell embertársait. Xxxx hiszen csak vetélytársakra talált volna bennük. S olyan vidéket keresett, amelyet még nem foglalt el senki, pusztaságot, amelyen a prémes állatok méltán remélhették, hogy itt menedéket találnak; s ebben a tárgyban nagyon is ésszerű beszélgetést folytatott Xxxxxxx Xxxxxxx asszonnyal, aki élénk érdeklődéssel figyelte, vajon sikerül-e a Társaság vállalkozása. Mert az utazónő egy pillanatra sem feledte, hogy ő itt a Hudson-öböl Társaság vendége, s így természetesen azt kívánta, hogy sikerüljenek a hadnagy tervei.

Elképzelhetjük hát, mekkora volt Xxxxxx Xxxxxx csalódása, amikor június 20-án délelőtt szemben találta magát egy tábor maradványaival, amelyet valószínűleg csak nemrég hagytak el.

Ez a hely egy szűk kis öböl végén volt. Darnley-öbölnek nevezték, és nyugat felé a Parry-fok a végső pontja. Itt egy kis domb alján - nyilván a tábor körülkerítésére szánt - cölöpök hevertek, és kihűlt hamurakás borította a kialudt tűzhelyeket.

Az egész osztag egybegyűlt e táborhely körül. Valamennyien érthetőnek találták, hogy ez a felfedezés sehogyan sem tetszik Xxxxxx hadnagynak.

És a hadnagy meg is mondta:

- Hát ez bizony kellemetlen körülmény, s biztosítom önöket, hogy százszor szívesebben találkoztam volna itt egy jegesmedvecsaláddal!

- De hiszen ezek az emberek - bárkik legyenek is, akik itt táboroztak - kétségkívül már messze vannak - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, és valószínű, hogy azóta már vissza is érkeztek a délen fekvő vadászterületeikre.

- Ez attól függ, asszonyom... - felelt a hadnagy. - Ha azok, akiknek itt a nyomait látjuk, eszkimók, akkor bizonyára inkább még északabbra folytatták útjukat. Ha ellenben indiánok, akkor talán éppen abban járnak, hogy kiaknázzák itt ezt az új vadászterületet, mint ahogyan azt mi magunk is csináljuk; hát ismétlem: ez igenis, nagyon kellemetlen körülmény számunkra.

- De hát nem lehet felismerni valahogyan, hogy melyik fajhoz tartoznak az itt járt utasok? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - Nem lehet tudni, hogy ezek északi eszkimók-e vagy déli indiánok? Én úgy vélem, hogy ez a két, olyannyira különböző szokású s eredetű néptörzs nem táborozhat egyazon módon.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak igaza volt, s lehet, hogy a táborozás maradványainak behatóbb megvizsgálása után megoldhatják ezt a fontos kérdést.

Xxxxxx Xxxxxx és néhány társa tehát hozzálátott ehhez a vizsgálathoz, s aprólékosan keresgélni kezdtek, hátha találnak némi nyomot, valami itt felejtett tárgyat, sőt talán lábnyomot is, ami útbaigazítást adhatna nekik. De sem a talaj, sem pedig a kihűlt hamurakás nem szolgált megfelelő útmutatással. A néhány szétszórt állati csont sem mondott többet. Ez annyira bosszantotta a hadnagyot, hogy már éppen abba akarta hagyni ezt a céltalan vizsgá- lódást, amikor a mintegy tőlük százlépésnyire balra keresgélő Xxxxxxx-né hangos kiáltása hívta.

Xxxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, az őrmester, a káplár és még néhányan mások nyomban a kanadai menyecske felé igyekeztek. Xxxxxxx-né mozdulatlanul állt ott, s figyelmesen vizsgálta a talajt.

És mikor a többiek odaértek hozzá, odakiáltott a hadnagynak:

- Ön nyomok után kutatott? Tessék! Itt vannak!

Xxxxxxx-né a jó néhány, az agyagos talajban egészen világosan látszó lábnyomra mutatott.

Ez hát jellegzetes nyom, amely útbaigazítást nyújthatott, mert az indián lábnyoma meg az eszkimó lábformája teljesen különbözik egymástól, éppúgy mint a lábbelijük.

De Xxxxxx Xxxxxxx mindenekelőtt ezeknek a lábnyomoknak furcsa elhelyeződése hökkentette meg. Ezek a nyomok valóban emberi láb lenyomatai, sőt cipős lábé, de - és éppen ez a különös - úgy látszott, mintha csak a talp nyomódott volna le. A saroknak nem volt nyoma. Ezenkívül ezek a nyomok furcsamód sokszorozódtak, közeledtek egymáshoz, kereszteződtek, de bármifélék voltak is, igen szűk körben topogtak.

Xxxxxx Xxxxxx felhívta társai figyelmét erre a furcsaságra.

- Ezek nem olyasvalakinek a lábnyomai, aki jár - mondta.

- Sem olyannak, aki ugrik, mivel a sarok nyoma hiányzik - tette hozzá Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Nem - lódította Xxxxxxx-né -, ez valaki olyannak a lépése, aki - táncol!

Xxxxxxx-nének minden bizonnyal igaza volt. Mikor alaposabban megvizsgálták a lábnyomokat, most már kétségtelen volt, hogy ezek olyan ember lábától származhattak, aki itt valamiféle koreográfiái19 gyakorlatokat végzett, de - egyáltalán nem valami nehézkes, kimért topogót, hanem inkább valami könnyed, tetszetős, virgonc táncot lejtett. Ennek a megfigyelésnek helyessége vitathatatlan volt. De vajon ki lehetett az, aki elég vidám természetű ahhoz, hogy ilyen ötlete támadjon, ilyen hetyke táncot járjon az amerikai szárazföldnek ezen a határmezsgyéjén, néhány foknyira a sarkkör alatt?

- Hát annyi szent, hogy nem eszkimó - jelentette ki a hadnagy.

19 Koreográfia = a táncművészet tana

- Nem is indián! - kiáltotta Joliffe káplár.

- Nem! Hanem francia! - szólalt meg nagy lelkinyugalommal Long őrmester.

És most már mindőjüknek az volt a véleménye, hogy valóban csak egy francia képes táncra perdülni a földgömbnek ezen a pontján!

XII. AZ ÉJFÉLI NAP

Vajon nem volt-e kissé kockázatos Long őrmesternek ez az állítása? Nyilvánvaló tény, hogy itt táncolt valaki, de bármily könnyed volt is ez a tánc, lehet-e ebből arra következtetni, hogy csakis egy francia járhatta?

Xxxxxx Xxxxxx hadnagy mindazonáltal osztotta őrmestere véleményét, amelyet egyébként senki sem talált túlságosan meggyőzőnek. És valamennyien biztosra vették, hogy ezen a helyen valami utazócsapat tartózkodott, amelynek legalább egy tagja Vestris20 honfitársa volt.

Érthető ugyebár, hogy ez a felfedezés nem elégítette ki a hadnagyot. Xxxxxx Xxxxxxxxx attól kellett tartania, hogy versenytársai megelőzték Angol-Amerika északnyugati területén, és bármily szigorúan titokban tartotta is tervét a Társaság, az kétségkívül kiszivárgott, s eljutott Kanada és az Egyesült Államok kereskedelmi központjaiba.

Így tehát, mikor folytatta rövid időre félbehagyott útját, a hadnagy rendkívül gondterheltnek látszott; de útjának ezen a pontján még csak nem is gondolhatott arra, hogy vissza lehetne fordulnia.

Ez az incidens természetesen arra késztette Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt, hogy megkérdezze a hadnagyot:

- Tehát még franciákkal is találkozhatunk a sarkvidék környékén, hadnagy úr?

- Igen, asszonyom - felelte Xxxxxx Xxxxxx -, vagy ha nem franciákkal, hát akkor kanadaiakkal, ami csaknem egyremegy; a kanadaiak Kanada egykori uraitól származnak, még azokból az időkből, amikor Kanada Franciaországhoz tartozott. És, az igazat megvallva, ez a népség a mi legfélelmetesebb vetélytársunk.

- Én pedig azt hittem - folytatta az utazónő -, hogy mióta magába olvasztotta az egykori északnyugati Társaságot, a Hudson-öböl Társaságnak nincs versenytársa az amerikai szárazföldön.

- Asszonyom - válaszolta Xxxxxx Xxxxxx -, ha a mi Társaságunkon kívül nincs is most már olyan, jelentékeny Társaság, amely prémkereskedelemmel foglalkoznék, de vannak még telje- sen független magántársaságok. Ezek általában amerikaiak, amelyek - nagyon okosan - meg- tartották szolgálatukban a francia kereskedelmi ügynököket vagy ezen ügynökök leszárma- zottjait.

- Vagyis ezeket az ügynököket nagy becsben tartották? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Minden bizonnyal, asszonyom; mégpedig joggal. Az alatt a kilencvennégy esztendő alatt, amíg Kanada francia fennhatóság alatt állott, a francia kereskedelmi ügynökök állandóan különbeknek mutatkoztak, mint a mieink. Hiába, ami igaz, az igaz, még ha vetélytársakról van is szó.

- Különösen akkor, ha vetélytársakról van szó! - tette hozzá Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Igen..., különösen akkor... Akkortájt a francia vadászok, fő telephelyükről, Montrealból indulva, merészebben vágtak neki az észak felé vezető útnak, mint bárki más. Hosszú évekig éltek együtt az indián törzsekkel. Némelyikük indián leányt vett feleségül. „Erdőjárók”-nak vagy „kanadai utazók”-nak nevezték őket, s unokatestvéreknek vagy valósággal édestestvé-

20 Vestris - olasz származású táncművészcsalád

reknek tekintették egymást. Vakmerő, ügyes emberek voltak, kisujjukban volt a folyam- hajózás tudománya, derék, semmivel sem törődő emberek, fajuk különös hajlékonyságával és alkalmazkodóképességével, mindig vidámak, s bármily körülmények közé kerültek, egyre csak daloltak, és máris táncra perdültek!

- És ön úgy véli, hogy ez az utazócsoport, amelynek nyomait imént ismertük fel, csak azért hatolt fel ilyen messzire, hogy prémes állatokra vadásszék?

- Mást nem is lehet feltételezni, asszonyom - felelte a hadnagy -, és az is biztos, hogy ezek az emberek itt új vadászterületeket keresnek. De mivel semmiként sem áll módunkban útjukat állni, hát legalább igyekezzünk mihamarabb célhoz érni, s akkor aztán majd minden versenytársunkkal felvehetjük a harcot!

Xxxxxx hadnagy számolt azzal, hogy valószínűleg lesznek majd itt versenytársak, akikkel egyébként nem is szállhat szembe, és siettette osztaga haladását, hogy minél hamarabb fenn lehessenek a hetvenedik délkörnél. De az is lehet - a hadnagy legalábbis reménykedett ebben -

, hogy vetélytársai nem követik egészen odáig.

A következő napokon a kis csapat mintegy húsz mérfölddel délnek ereszkedett, azért, hogy így könnyebben kerülhessék meg a Xxxxxxxx-öblöt. Még mindig szép, zöldellő, tavaszias képet nyújtott a táj. Azok a négylábúak és madarak, amelyeket eddig már megfigyeltek, most is nagy számban voltak láthatók, és valószínűnek látszott, hogy az amerikai szárazföldnek ezen az egész, legvégső északnyugati csücskén ilyen népes az állatvilág.

A partokat verdeső tenger végtelenül terült el szemük előtt. Egyébként még a legújabb térképeken sem volt földnek nyoma Amerika északi partjain. Szabad volt a tér, és csupán a jégmezők akadályozhatták a Bering-szoros hajósait abban a szándékukban, hogy egészen az Északi-sarkig hatoljanak fel.

Július 4-én egy másik, a partba igen mélyen benyomult öblöt, a Washburn-öblöt kerülték meg utasaink, s elérték végső pontját egy addig alig ismert tónak, amely kis területen, alig két négyzetmérföldön feküdt. Ez valóban csak amolyan édesvizű lagúna volt inkább, parti tavacska, jóformán tónak se volt nevezhető.

A szánok baj nélkül, könnyen siklottak. A vidék olyannak mutatkozott, hogy nagyon is megkísérthette egy új kereskedelmi ügynökség alapítóját, s valószínűnek látszott, hogy ha itt, a Bathurst-fok legvégén emelnék az erődöt, mögötte a tavacska, előtte a Bering-szoros nagy tengeri útja, vagyis a most szabad tenger, amely a meleg évad négy-öt hónapja alatt be se fagy, akkor ez az erőd, termékei kivitele és élelmezése tekintetében igen kedvező helyzetben lenne.

Másnap, július 5-én délután három óra felé az osztag végre ott állott a Bathurst-fok legvégén. Hátra volt még az a feladat, hogy megállapítsák a pontos földrajzi helyzetet, amelyet a hetve- nedik délkörön felülinek jelöltek a térképek. De e partok vízrajzi helyzetének felvételével nemigen lehetett büszkélkedni, mert ezt a munkát nem végezték a megfelelő pontossággal. Xxxxxx Xxxxxx elhatározta, hogy egyelőre ezen a helyen áll meg.

- Hát ki akadályozhatna meg bennünket abban, hogy akár végképp itt maradjunk? - kérdezte Xxxxxxx káplár. - Mert azt meg kell adni, hadnagy úr, hogy ez aztán elragadó hely!

- Maga még sokkal elragadóbbnak találná, káplár, ha itt dupla fizetést húzna! - jegyezte meg a hadnagy.

- Hát ehhez kétség se fér - vallotta be Joliffe káplár -, merthogy... ugye... be kell tartanunk a Társaság előírásait...

- Holnapig kibírja türelemmel, ugye - folytatta Xxxxxx Xxxxxx. - Ha a Bathurst-fok valóban a földrajzi északi szélesség hetvenedik fokán túl fekszik - amint feltételezem -, nos hát akkor itt ütjük fel a sátrunkat!

Ez a hely valóban alkalmas volt kereskedelmi ügynökség létesítésére. A lagúna erdő borította dombokkal szegélyezett partjai bőven szolgáltatták a fenyőt, nyírfát meg a többi, az építkezéshez és az új erőd fűtéséhez szükséges faanyagot. A hadnagy néhány társával kiment egészen a hegyfok legvégső pontjáig, s látta, hogy a part nyugat felé hosszan elnyúló ívben kanyarodik. Néhány mérföldnyire azon túl elég magas sziklák zárták el a láthatárt. Ami pedig a lagúna vizét illeti, hát azt megízlelték, s édesvíznek találták, nem pedig olyan sós- savanykásnak, mint ahogyan gondolták, mint amilyen a tenger közelségében levő, kevert vizű tavak vize lenni szokott. Így aztán a település mindenesetre el lesz látva ivóvízzel, még akkor is, ha ez a víz ihatatlan lenne, mert egy friss, kristálytiszta vizű folyócska folydogált ott a Jeges-tenger felé, és a Bathurst-foktól délkeletre, néhány száz lépésnyire volt a szűk torkolata. Ezt a torkolatot nem sziklafal, hanem valami furcsa, homokos földhányás vette körül, védelmezően, így természetes kikötőt képezett, amelyben két-három hajó is elfért volna, teljesen védve a nyílt tenger szeleitől. A torkolat fekvését előnyösen lehetett hasznosítani: a Bering-szoros felől érkező hajók itt horgonyozhattak le. Xxxxxx Xxxxxx, útitársnője iránti udvariasságból Xxxxxxx-folyónak nevezte el a folyócskát, a kis természetes kikötőnek pedig a Barnett-kikötő nevet adta, aminek Xxxxxxx Xxxxxxx asszony láthatóan nagyon örült.

Ha az erődöt kissé a Bathurst-fok képezte pont mögött építik fel, akkor a főépületek éppúgy, mint a raktárak, tökéletesen védve lennének a jéghideg széljárástól. A magas hegyfok fekvése is hozzájárult ahhoz, hogy az építendő erőd védve legyen a szörnyű hófúvásoktól, amelyek néhány óra alatt egész településeket temethetnek a magas lavinahegy alá. A hegyfok lába és a lagúna partja közötti térség eléggé tágas volt ahhoz, hogy a kereskedelmi ügynökség üzemel- tetéséhez szükséges épületek elférjenek rajta. Az épületeket még cölöpkerítéssel is körül lehet venni, amely a sziklafal legalsó pereméhez támaszkodnék, s zárt sáncerődítménnyel koszorúzná magát a hegyfokot. Ezek a munkálatok tisztán a védelmet szolgálnák, de szükség lehet rájuk abban az esetben, ha a versenytársak arra gondolnának, hogy jó volna itt letelepedni. Xxxxxx Xxxxxxxxx - bár még nem is gondolt a kivitelezésre - nagy megelégedésére szolgált ez a megfigyelés, vagyis az, hogy az ilyen fekvésű erőd könnyen védelmezhető.

Gyönyörű idő volt, és elég meleg. Felhő sehol, sem a láthatáron, sem a zeniten. De azért hiába keresték volna ezen a magas északi szélességen a mérsékelt és a tropikus égövek alatti tájak derült égboltozatát. Nyár idején csaknem állandóan elhomályosította a légkört egy-egy könnyű ködfelhő, de a téli évszakban, amikor a jéghegyek „lehorgonyoztak”, mikor az érdesen metsző északi szél vad ostorcsapásai verték a sziklafalakat, mikor négyhónapos sötét éjszaka borult a tájra, vajon, milyen lehet a Bathurst-fok? De erre most Xxxxxx Xxxxxx egyetlen útitársa se gondolt, mert pompás idő járta, zöldbe borult az egész vidék, jó meleg volt, s tündöklött a tenger.

A szánok meg voltak rakodva mindennel, ami csak kellett ahhoz, hogy, egyenest a lagúna partján, ideiglenes éjszakai tábort üssenek. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, a hadnagy, maga Xxxxxx Xxxxx és Long őrmester bejárták a környéket, hogy megtudják, miféle segélyforrásokra számíthatnak. Úgy látszott, hogy ez a terület minden tekintetben megfelelő, és Xxxxxx Xxxxxx valósággal sürgetni szerette volna az időt, hogy bár már reggel lenne, és meghatározhatnák pontos földrajzi helyzetüket; akkor aztán megtudnák, vajon megfelel-e az a Hudson-öböl Társaság szabta feltételeknek.

- Nos, hadnagy - mondta neki a csillagász, mikor rövid felfedező sétájukat befejezték -, itt van előttünk ez a valóban elragadó vidék, s jómagam sosem hittem volna, hogy a sarkkörön túl ilyen föld található.

- De hiszen éppen ez a legszebb zuga ennek a világnak, Black úr! - kiáltotta lelkesen Xxxxxx Xxxxxx - s én már alig várom, hogy meghatározhassuk a földrajzi szélességet és hosszúságot.

- Főként az északi szélességet! - folytatta a csillagász, akinek most is csak folyton az ő jövendő napfogyatkozása járt az eszében - s azt hiszem, hogy az én jóravaló útitársaim is éppoly türelmetlenül várnak erre, mint ön, Xxxxxx úr. Dupla fizetés, ha ön a hetvenedik délkörön túl telepszik le!

- De önnek magának, Black úr, nem áll érdekében - tisztán tudományos szempontból nem érdeke -, hogy túlhaladjon ezen a délkörön? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Kétségtelenül, asszonyom, mindenként az az érdekem, hogy túlhaladjam, azonban ne sokkal

- felelte a csillagász. - Az abszolút pontos efemerida-számítások21 szerint azt a napfogyat- kozást, amelynek megfigyelésével engem megbíztak, csakis az a megfigyelő láthatja majd teljesnek, aki a hetvenedik délkörön túl tartózkodik. Így tehát én éppoly türelmetlenül várom, hogy meghatározzuk a Bathurst-fok földrajzi helyzetét, mint a mi hadnagyunk!

- De ha jól emlékszem, Black úr - vetette ellene az utazónő -, az a napfogyatkozás csak július

18-án következik majd be. Vagy talán nem jól tudom?

- De igen, asszonyom, 1860. július 18-án.

- Csakhogy most még csak 1859. július 5-ét írjuk! Az a tünemény tehát még egy kerek évig várat magára!

- Ebben tökéletesen egyetértünk, asszonyom - válaszolta a csillagász. - De ha én csak jövő évben indulnék el, akkor - beláthatja, asszonyom -, azt kockáztatnám, hogy későn érkezem!

- Ebben igaza van, Black úr - szólt közbe Xxxxxx Xxxxxx -, hát helyesen cselekedett, hogy egy évvel előbb indult el. Így aztán biztos lehet benne, hogy nem szalasztja el azt az ön napfogyat- kozását. Ámbár, az igazat megvallva, a mi utazásunk az Összekötő-erődtől a Bathurst-fokig igen kedvező, mondhatnám, kivételesen kedvező körülmények között zajlott le. Utunk nem volt túlságosan fáradságos, így tehát nem sokat késtünk. Xxxx, őszintén szólva, nem számí- tottam arra, hogy augusztus közepe előtt elérjük a partnak ezt a szakaszát, és ha a napfogyat- kozásnak 1859. július 18-án kellett bekövetkeznie, vagyis még ebben az évben, akkor ön könnyen elmulaszthatta volna. Egyébként még azt sem tudjuk, vajon valóban a hetvenedik szélességi kör fölött vagyunk-e.

- Egyáltalán nem bánom, hogy megtettem ezt az utat az ön társaságában, kedves hadnagyom - felelte Xxxxxx Xxxxx -, s türelmesen várok jövő évig az én napfogyatkozásomra. A szőke Xxxxxx00 elég előkelő hölgy ahhoz, hogy várasson magára!

Másnap, július 6-án, néhány perccel déli tizenkét óra előtt Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxx megtette a szükséges előkészületeket ahhoz, hogy a legszigorúbb pontossággal határozzák meg a Bathurst-fokot, vagyis annak a keleti hosszúság és északi szélesség szerinti földrajzi helyzetét. Ezen a napon eléggé tisztán ragyogott a nap, úgyhogy pontosan meg lehetett hatá- rozni a körvonalait. Ezenkívül, ebben az évszakban legmagasabb pontjára emelkedett a látha-

21 Efemeridák - napi tabellák a bolygók állásáról

22 Phoebe - a Saturnus tíz holdja közül a kilencedik. Xxxxx itt a holdat érti alatta

tár fölött, ennek következtében kulminációja a délkörön való haladása folyamán megkönnyí- tette a két megfigyelő munkáját.

A hadnagy és a csillagász már előző este és a délelőtt folyamán különböző magasságokat vettek, és óraszögszámítás segítségével a legnagyobb pontossággal állapították meg a hely földrajzi keleti hosszúságát. De az északi szélesség meghatározása volt az a körülmény, amely főként aggasztotta Xxxxxx Xxxxxxx. Mert valóban nem volt fontos számukra a Bathurst-fok délköre, ha a Bathurst-fok nem a hetvenedik szélességi körön túl fekszik.

Délre járt az idő. Az osztag valamennyi tagja ott tolongott a sextánsaikkal felszerelt megfi- gyelők körül. Könnyen érthető, hogy az emberek türelmetlenül várták a megfigyelés ered- ményét. Mert hiszen itt most arról volt szó, hogy megtudják, útjuk végcéljához érkeztek-e, vagy pedig folytatni kell utazásukat, hogy más pontot keressenek a parton, olyan területen, amely megfelel a Társaság szabta feltételeknek.

Csakhogy ez az utóbb említett lehetőség valószínűleg nem vezetett volna érdemleges eredményre. Ugyanis a térképek szerint - amelyek bizony nagyon is tökéletlenül ábrázolták az amerikai partok e szakaszát - a part, a Bathurst-foktól kezdve nyugatnak kanyarodott, a hetvenedik szélességi kör alá ereszkedett, s azt csak annak az Orosz-Amerikának területén haladta túl, ahol az angoloknak egyelőre még semmi joguk letelepedni. Nem ok nélkül indult Xxxxxx Xxxxxx - miután nagyon gondosan tanulmányozta az északsarki tájak térképeit - a Bathurst-fok irányába. Mert ez a hegyfok valóban határozott pontként emelkedik a hetvenedik szélességi kör fölött, a századik és százötvenedik délkör között, és nincs olyan, a tulajdon- képpeni szárazföldhöz, vagyis Angol-Amerikához tartozó hegyfok, amely ezen a szélességi körön túl feküdnék. Most tehát az volt hátra, hogy meghatározzák, vajon tényleg ezt a földrajzi helyzetet foglalja-e el a Bathurst-fok, amelyet a legmodernebb térképek megjelölnek.

Mindent egybevetve, ez volt tehát az a fontos kérdés, amelyet Xxxxxx Xxxxxxxx és Xxxxxx Xxxxxxxxx pontos megfigyelések útján kellett megoldaniuk.

A nap most éppen közeledett pályája legmagasabb pontjához. A két megfigyelő tehát az emelkedő égitestre szögezte sextánsa távcsövét. A készüléken elhelyezett lehajlított tükrök segítségével úgy látták, hogy a napnak vissza kell kerülnie magára a láthatárra, és abban a pillanatban, amikor majd úgy látszik, hogy a napkorong alsó széle érinti a láthatárt, akkor pontosan ez lesz az a pillanat, amikor a napi pályája ívének legmagasabb pontját foglalja el, ennek következtében tehát ez az a pontos pillanat, amikor áthalad a délkörön, vagyis akkor van dél ezen a helyen.

Mindnyájan mély csendben nézték a műveletet.

- Dél! - kiáltott fel nemsokára Xxxxxx Xxxxxx.

- Dél! - felelte szinte vele egyszerre Xxxxxx Xxxxx.

Nyomban leeresztették távcsöveiket. A hadnagy és a csillagász a fokokra beosztott mérő- eszköz kerületén leolvasták a szögek értékét, s azonnal hozzáláttak megfigyeléseik számszerű feljegyzéséhez.

Néhány perc múlva Xxxxxx hadnagy felállt, és odafordult társaihoz:

- Barátaim - szólt hozzájuk -, mától, vagyis július 6-tól kezdve a Hudson-öböl Társaság, amelynek szava most az én szavam, duplájára emeli az önök számára megállapított fizetést!

- Háromszoros hurrá a Társaságnak! - kiáltották egy emberként Xxxxxx hadnagy méltó társai.

A Bathurst-fok és környékének területe valóban, minden kétséget kizáróan a hetvenedik földrajzi szélességi körön túl feküdt.

Egyébként, íme, a csaknem földrajzi másodperc pontosságáig kiszámított koordinátái23, amelyeknek később oly nagy fontosságuk lesz az új erőd jövőjét illetően:

keleti hosszúság: 127° 36’ 12” a greenwichi délkörtől nyugatra;

északi szélesség: 70° 44’ 37”.

És ezek a merész úttörők, akik most ily messze táboroztak a lakott világtól, s több mint nyolcszáz mérföldnyire az Összekötő-erődtől, még aznap este látták, miként suhan a nyugati láthatár szélén a ragyogó égitest anélkül, hogy a láthatár még csak bele is csípne lángoló korongjába.

Most először ragyogott fel szemük előtt az éjféli nap.

23 A pontok helyzetét meghatározó számok

XIII. A REMÉNYSÉG-ERŐD

Xxxxxx hadnagy megmásíthatatlan elhatározása volt, hogy ez az a hely, ahol az új erőd felépül. Semmilyen más terület nem lett volna erre alkalmasabb, mint ez, a Bathurst-fok háta mögött fekvő, természet alkotta sík térség, a lagúna keleti partján. Xxxxxx Xxxxxx tehát elhatá- rozta, hogy azonnal hozzálátnak a főépület felépítéséhez. Egyelőre mindenki úgy rendez- kedjék be, ahogy neki tetszik; a szánokat olyan ötletesen helyezték el, hogy azok alkották az ideiglenes táborhelyet.

Egyébként a hadnagy úgy számított, hogy - hála emberei ügyességének - a főépület egy hónapon belül elkészül. A háznak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy ideiglenesen elhelyez- kedhessék benne az a tizenkilenc személy, akikből az osztag állt. Majd később, a nagy hide- gek beállta előtt, ha lesz idejük még hozzá, felépítik a közlegényeknek szánt melléképületeket, valamint azokat a raktárakat, amelyekben majd a szőrméket és a bőröket helyezik el. De Xxxxxx Xxxxxx nem remélte, hogy ezekkel a munkálatokkal szeptember vége előtt elkészül- hetnek. Márpedig szeptember után már hosszúak az éjszakák, az idő is kedvezőtlen, beáll a téli évszak, és az első fagyok miatt minden munkát abba kell hagyni.

Abból a tíz közlegényből, akiket Xxxxxxxx kapitány választott ki, kettőnek, Xxxxxx-nek és Xxxxxx-nek inkább a vadászat volt a mestersége. A többi nyolc legény azonban éppoly ügye- sen kezelte a fejszét, mint a puskát. Valamennyien ezermesterek voltak, mint a tengerészek, mindenhez konyítottak. De itt most inkább mint munkásokra volt szükség rájuk, semmint katonákra, mert arról volt szó, hogy egy erődítményt kell építeniük, amelyet egyelőre még senkinek sem volt szándékában megtámadni. Xxxxxxxx, Xxxxxxx, Xxx, Xxxxx, Xxxx, Xxxx és Xxxxxx képezték az ügyes, buzgó ácsok csoportját, amelynek irányításához Xxx Xxx, a stirlingi skót kitűnően értett, mert ő nemcsak hogy a házépítés, de a hajóácsolás mesterségében is otthon volt. Szerszám volt bőviben: balta, keresztfejsze, rókafűrész, ácsbárd, gyalu, kézi- fűrész, ácsfúró, kalapács, olló stb. Az emberek egyike, Xxx, akinek a kovácsmesterség volt a szakmája, egy kis hordozható kovácsműhely segítségével ki tudta kalapálni az ácsozathoz szükséges csapszegeket, gerendacsapokat, csavarokat és anyacsavarokat. Kőműves nem akadt a munkások között, de nem is volt rá szükség, mivel az északon fekvő kereskedelmi ügynökségeknek valamennyi háza fából épült. Szerencséjükre fában nem volt hiány a Bathurst-fok környékén, de Xxxxxx Xxxxxx már észrevette a talajnak azt a sajátosságát, hogy ezen a területen sehol sem találkoztak sziklával, de még csak egyetlen kődarabra vagy akár csak kavicsra sem akadtak. Csak föld és homok mindenütt - és semmi egyéb. A part terítve volt a kétteknős kagylók hullámverés tördelte, megszámlálhatatlan tömegével és tengeri növényekkel vagy növényállatokkal, főként tengeri sünökkel és tengeri csillagokkal.

De - miként erre Xxxxxxx Xxxxxxx asszony figyelmét is felhívta a hadnagy - a hegyfok környékén sehol sem akadt egyetlen kő-, egyetlen kovadarab, de még csak gránittörmelék sem. Maga a hegyfok is csak omlatag földtömegekből képződött, amelynek molekuláit némi kis növényzet tartotta össze.

Aznap délután Xxxxxx Xxxxxx és Xxx Xxx mester, az ács kiválasztották a Bathurst-fok lábánál elterülő fennsíkon azt a helyet, amelyet majd a főépület foglal el. Innen letekintve a szem beláthatja a lagúnát és nyugat felé a tíz-tizenkét mérföldnyi távolságra fekvő területet. Jobbra legalább négy mérföldnyire elég magas sziklafalak emelkedtek, ezek egy része a távolság ködében veszett el. Ellenben balra óriási síkságok, terjedelmes sztyeppék terültek el, amelye- ket tél idején bizonyára lehetetlen megkülönböztetni a lagúnák és az óceán jégmezőitől.

Miután ezt a helyet kiválasztották, Xxxxxx Xxxxxx és Xxx Xxx mester kötéllel vonta meg a ház kerületét. Ez a körülhatárolt terület téglalap alakú volt, a hosszabb oldala hatvan, a rövidebb harminc láb hosszú. A ház homlokzatát tehát hatvan láb hosszúra kell építeni, s négy nyílást hagyni rajta: egy a kapu és három ablak a hegyfok oldala felé, azon a részen, amely majd belső udvarként szolgál; négy ablak nyílik majd a lagúnára. A kaput, ahelyett, hogy a hátsó homlokzat közepén nyílna, a bal oldali szögleten helyezik el, hogy így tegyék tágasabbá a ház lakrészét. Ily módon aztán a külső, hideg levegő nem áramlik majd be olyan könnyen egészen az utolsó szobákig, amelyeket hátul, az épület másik végén helyeznek el.

Az első helyiség lesz az előszoba; ezt kettős ajtó védi a hóviharoktól, a másik helyiség kizárólag a konyha céljaira épül, hogy a sütés-főzés gőze ne tódulhasson be a tulajdonképpeni lakószobákba; a harmadik helyiség tágas terem lesz, amelyben a mindennapos közös étke- zések folynak le; a negyedik helyiség több olyan kis fülkére lesz osztva, mint a hajókabinok. Ez volt az az egyszerű terv, amelyet a hadnagy és ácsmestere kifundált.

A közlegényeknek ideiglenesen a nagytermet kell majd elfoglalniuk, amelynek végén táboriágyféle fekhelyeket állítanak be. A hadnagy, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, Xxxxxx Xxxxx, Xxxxx, Xxxxxxx-né, Xxx Xxxxx és Xxx-né a negyedik helyiség kabinjaiban helyezkednek majd el. Hogy a helyzetnek megfelelő kifejezéssel éljünk, utasaink azt mondhatták, hogy „jóformán úgy leszünk itt, mint a szardíniák a dobozban”; de a dolgok ilyetén állása nem tart sokáig, s mihelyt a közlegények szállását is felépítik, a főépület kizárólag az expedíció vezetője, őrmestere, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és az őt soha el nem xxxxx Xxxxx-e, valamint a csillagász Xxxxxx Xxxxx számára lesz fenntartva. Akkor aztán majd talán három szobára lehet beosztani a negyedik helyiséget, és le lehet majd rombolni az ideiglenes kabinokat, mert az a szabály, amelyet az áttelelőknek sosem szabad elfeledniük, ez: „Üzenj hadat a szögleteknek!” Mert a sarkok, a szögletek valóban mind csupa „jégszekrény”; a közfalak akadályozzák, hogy a szellőztetés kellőképpen működjék, a csakhamar hóvá változó nedvesség lakhatatlanná, egész- ségtelenné teszi a szobákat, és betegségekbe dönti a helyiségek lakóit. Így hát a legtöbb sark- vidéki hajósnak, valahányszor a jégmezők közepette szándékszik áttelelni, a hajó belsejében egyetlen terem áll rendelkezésére; ebben a teremben aztán együtt lakik a hajó egész legény- sége, tisztek és matrózok egyaránt. De Xxxxxx Xxxxxx - különböző, könnyen érthető okokból - nem tehette ezt.

Amint ebből az előzetes leírásból - egy még nem is létező lakhely tervéből - látjuk, az erőd fő lakóépülete csak egy földszintes házból állt, amely fölé nagyon meredeken lejtő, terjedelmes tetőzetet kell majd emelni, hogy megkönnyítsék a víz lefolyását. Ami pedig a havat illeti, hát az csak hadd maradjon a tetőn, ha jó vastag rétegben borítja, ennek két előnye is van: légmen- tesen zárja a tetőzetet, és állandóan egyenletes hőmérsékletet biztosít. A hó, természeténél fogva nagyon rossz hővezető, igaz, hogy nem engedi be a meleget, de - ami sokkal fontosabb a sarkvidéki telek idején - ki sem ereszti.

A tetőn két kéményt kell húznia az ácsnak, az egyik a konyha kéménye lesz, a másik pedig a nagyterem kályhájának füstjét vezeti el; ez a kályha fűti majd egyúttal a negyedik helyiség kabinjait is. Ennek az egész barkácsolásnak az eredménye persze nem lesz építészeti műremek, de minden feltétele meglesz annak, hogy a ház kitűnően lakható legyen. És lehet-e ennél többet kívánni? Egyébként, ebben a komor szürkületben, a hóviharok közepette, félig eltemetve a jégmező hófúvásai alatt, tetőtől talpig hófehérben, elmosódott körvonalaival, kéményeinek szürke füstjével, melyet ég felé kanyarít a szél, a telelő utasoknak ez a háza furcsa, sötét, siralmas, de festőművész ecsetjére méltó képet fog nyújtani.

Az új ház terve elkészült. Most már csak a kivitelezése volt hátra. Ez Xxx Xxx mester és emberei feladata volt. Míg azonban az ácsok munkálkodnak, a csapat vadászai, akikre a napi élelem megszerzése vár, ugyancsak nem ülhetnek tétlenül. Mindenkinek meglesz itt a maga dolga.

Xxx Xxx mester legelőbb is kiválasztotta az építkezéshez szükséges fákat. A domboldalakon bőven akadt az a fenyőfajta, amely nagyon hasonlít a skót fenyőhöz. Közepes nagyságú fák voltak, és nagyon megfeleltek a tervezett ház felépítéséhez. Ezekben a csak úgy nagyjából összeácsolt házakban a falak, a padlózat, plafon, válaszfalak, közfalak, szarufák, tetőgerinc, fedélszék-oszlopok, zsindelyek, egyszóval minden csak deszkából és kisebb-nagyobb geren- dákból áll.

Így tehát érthető, hogy az ilyenfajta építkezésnél csak nagyon is elemi munkára van szükség, és így Xxx Xxx hamarosan összecsaphatta az egészet - ami azonban semmiként sem jelenti azt, hogy a ház nem áll majd szilárdan a lábán.

Xxx Xxx mester szép, egyenes szál fákat választott ki, s a talajtól egylábnyi magasságban vágta ki a törzsüket. Ezekből a fenyőszálakból vagy százat legallyaztak, de se nem hántolták le, se nem faragták meg négyszögűre; így húsz láb hosszú, nyers gerenda lett belőlük. A balta meg a keresztfejsze csak a gerendák két végét dolgozta meg, hogy aztán megfaragják rajtuk a csapokat és csaplyukakat, amelyek által egymáshoz erősítik őket. Ezzel a művelettel néhány nap alatt elkészültek, aztán szállították a kutyaszánokon az egész faanyagot arra a fennsíkra, ahol majd a főépületnek kell állnia.

Ezt a fennsíkot előzetesen gondosan elegyengették. A földből és finom homokból álló talajt hatalmas cölöpcsapásokkal ledöngölték. A talajon nőtt csenevész füvet és hitvány cserjét a helyszínen elégették, és az ily módon nyert hamu vastag, minden nedvességgel dacoló, vízhatlan réteget képezett a talaj felületén. Xxx Xxx így tiszta és száraz helyhez jutott, amelyen biztonsággal állíthatta fel első kereszteződéseit.

Miután ezzel az első munkával elkészültek, a ház minden szögletén és a közfalaknál függőlegesen emelkedtek a mestergerendák, amelyeknek az egész épület vázát tartaniuk kell. Ezeknek a gerendáknak végét előbb tűzön megedzették, aztán néhány lábnyi mélységben beásták a talajba. Ezeket a gerendákat vízszintes felületükön kissé kivájták, ebben a vájatban helyezkednek majd el a tulajdonképpeni falat alkotó keresztgerendák, amelyek között előzőleg kihagyják az ajtók és az ablakok helyét. Ezek a gerendák felső részükön keresztfákkal voltak összeerősítve, amelyek, a csapszájakba jól beleillesztve, szilárddá tették az egész épületet. Ezek a keresztfák a két homlokzat párkányzatát képezték, és ezeknek végén nyugodott a tető magas fedélszerkezete, amelynek alsó vége úgy hajlott rá a falra, mint a svájci faházak tetőzete. A párkányzat négyszögén a plafon gerendái feküdtek, és a hamuréteget deszka- padlózat borította.

Magától értetődik, hogy a gerendák, a külső falak gerendái éppúgy, mint a válaszfalakéi, csak úgy egymás mellé voltak rakva. Néhol, hogy biztosabban tartson a kötés, Xxx, a kovács, menetet vágott beléjük, és hosszú, hatalmas pörölycsapásokkal bevert csapszegekkel erősítette őket egymáshoz. De az egymás mellé rakott gerendázat így még nem volt elég tökéletes, a hézagokat légmentesen be kellett tömni. Mac Nap sikerrel alkalmazta azt a „kalafálás”-nak nevezett duggatási módot, amelynek segítségével teljesen vízhatlanná teszik a hajófeneket, de amelyből egy egyszeri besulykolás még nem tart légmentesen. Ennél a kalafálásnál tömítőanyagként egy bizonyos fajta száraz mohát használtak, amellyel a hegyfok keleti lankái bőségesen voltak borítva. Ezt a mohát tömködővas segítségével, fakalapácsütésekkel vere- gették bele a gerendák közti résekbe, és az ácsmester minden egyes ilyen hézagba forrón

öntött bele több réteg kátrányt, amely anyagot a fenyőfa bőségesen szolgáltatja. Az így felépített falak és a padló tökéletesen vízhatlanná váltak, és vastagságuk minden hóviharral és téli hideggel dacolhatott.

A kapu és a két homlokzaton levő ablakok csak úgy nagyjából készültek, de azért erősek voltak. A kis méretű ablaktáblák nem üvegből voltak, hanem abból a szaruszerű, sárgás, alig átlátszó anyagból, amelyet a halenyv szolgáltat, de be kellett érni vele. A meleg évszakban majd nyitva kell tartani az ablakokat, hogy jól kiszellőztethessék a házat. A szigorú téli évad alatt - mivel a sarki éjszaka sötét egétől semmi világosság sem várható - légmentesen be kell majd zárni az ablakokat, olyan, erősen megvasalt, vastag spalettákkal is, amelyek a hóviharok minden erejének képesek ellenállni.

A ház belsejében elég gyorsan berendezkedtek. Az első, előszobaként szolgáló helyiség hátulsó részén kettős ajtót helyeztek el, amely úgy a kimenők, mint a bejövök számára lehetővé tette, hogy a külső és belső hőmérséklet közötti hőfokon tartózkodhassanak. Ily módon az éles hideget és jeges nyirkosságot hozó szél nem juthat el közvetlenül a lakószobákig. Egyébként azokat a légszivattyúkat, amelyeket az Összekötő-erődből hoztak magukkal, oly módon állították be, hogy - abban az esetben, ha a nagy hidegek miatt nem lehet majd ajtót-ablakot nyitni - mégis ki tudják cserélni a levegőt. Ezen szivattyúk egyikének a benső levegőt kell kiszorítania akkor, amikor már túlságosan telítve van az egészségre ártalmas termékekkel, míg a másik minden kényelmetlenség nélkül bepumpálja egy tartályba a kinti tiszta levegőt. A hadnagy a legnagyobb gondossággal járt el e készülékek beállításánál, mert ezek adandó alkalommal majd jó szolgálatokat tehetnek.

A konyha fő berendezési tárgya a hatalmas öntöttvas tűzhely volt, amelyet - darabokra szétszedve - az Összekötő-erődből hoztak magukkal. A kovácsnak csupán össze kellett szerelnie, és ez nem volt nehéz munka, s nem is tartott sokáig. Ám a füst elvezetésére szolgáló kályhacsövek elhelyezése - a konyhatűzhelynél és a nagyterem kályhájánál - már több időt és találékonyságot követelt. Itt nem lehetett bádogcsöveket használni, mert ezek nem állhattak volna sokáig ellent a napéjegyenlőség vidékén dúló szélrohamoknak, így tehát ellenállóbb anyagból készült csöveket kellett alkalmazni. Több sikertelen kísérlet után Xxxxxx Xxxxxx úgy határozott, nem fát használ erre, hanem valami más anyagot. Ha kő állott volna rendelkezé- sére, hamar le lehetett volna győzni ezt a nehézséget. De azt mondják, valami megmagyaráz- hatatlan furcsasága ez a Bathurst-foknak, hogy egyáltalán nincs kő a környékén. Viszont arról is híres, hogy a kagylóféleség milliószámra gyűl fel itt a homokparton.

- Nos hát akkor majd kagylókból csináljuk a kéményeinket! - mondotta a hadnagy Xxx Xxx mesternek.

- Kagylókból! - kiáltott fel az ácsmester.

- Úgy van, Xxx Xxx - felelte Xxxxxx Xxxxxx -, de porrá tört, égetett, mésszé alakított kagylók- ból. Ebből a mészből aztán valami lemezfélét fabrikálunk, a lemezeket pedig majd úgy helyezzük el, mint a közönséges téglákat.

- Gyerünk kagylókért máris! - lelkesedett a tervért az ácsmester. Xxxxxx hadnagy ötlete jó volt, és mindjárt meg is valósították. A partot megszámlálhatatlan mésztartalmú kagyló borította, e kagylók szolgáltatták a harmadkori talajok alsó rétegeiben a mészkő anyagát. Mac Nap ácsmester néhány tonnányit szedetett össze ebből a kagylóból, és egy kohófélét építettek, hogy égetés által válasszák külön a karbonátot, amely része a kagylók anyagának. Ily módon tiszta, kőműves munkára kitűnő mészhez jutottak.

Ez a művelet vagy egy fél napig tartott. Túlzás lenne azt állítani, hogy az a mész, amelyet Xxxxxx Xxxxxx és Xxx Xxx ezzel a kezdetleges eljárással előállított, szép, kövér, minden idegen anyagtól mentes, vízben kitűnően oldódó mész lett volna, s hogy a vízben úgy növe- kedett a térfogata, mint a kiváló minőségű meszeké, s víz hozzáadásával jól kötő habarcsot lehetett volna csinálni belőle. De ez a mész mégis eléggé sikerült ahhoz, hogy téglává alakítva kitűnően megfeleljen a ház kéményeinek felrakására. Néhány nap múlva két kúp alakú cső emelkedett a tetőgerinc fölött; vastagságuk biztosítéka volt annak, hogy minden szélrohamnak szilárdan ellenállnak.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony gratulált a hadnagynak és Xxx Xxx ácsmesternek, hogy ilyen remekül és ily rövid idő alatt végezték el ezt a nehéz munkát.

- Feltéve, ha az ön kéményei nem füstölnek! - tette hozzá nevetve.

- De füstölnek, asszonyom - felelte nagy bölcsen Xxxxxx Xxxxxx. - Ne is merjen kételkedni benne, hogy füstölnek. Minden kémény füstöl!

Egy hónap alatt elkészültek a nagy munkával. Úgy gondolták, hogy augusztus 6-án megtarthatják a házavató ünnepséget. De mialatt Xxx Xxx mester és emberei szüntelenül dolgoztak - míg Xxxxxxx-né asszony a sütés-főzés munkáját látta el -, Long őrmester, Xxxxxxx káplár meg a két vadász, Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxxx Xxxxxx irányításával alaposan szétnéztek a Bathurst-fok környékén. Nagy megelégedéssel látták, hogy prémes állatokban és madarakban egyaránt bővelkedik a vidék. Vadászatokat még nem rendeztek, inkább csak felderítést végeztek a területen. Mindazonáltal sikerült élve elfogniuk néhány rénszarvaspárt, s elhatá- rozták, hogy megszelídítik őket. Ezek az állatok majd kicsinyeket ellenek, s tejjel látják el az erőd népét. Így tehát a lakóháztól mintegy ötvenlépésnyire hamarosan összeeszkábálták a cölöpkerítésű karámot, amelyben az állatokat elhelyezték. Xxx Xxx ácsmester felesége indián nő volt, s jól értett a rénszarvasok gondozásához, ez hát az ő feladata lett.

Ami pedig Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt illeti, Xxxxx segítségével ő akart foglalkozni a lakó- helyiségek belső berendezésével, és számos olyan apró figyelmesség alakjában érezhették ennek az okos, jóságos asszonynak gondoskodását, amelyekkel Xxxxxx Xxxxxx és társai valószínűleg sosem törődtek volna.

Miután több mérföldnyi körzetben kikutatták a területet, a hadnagy most már tisztában volt azzal, hogy az jókora, mintegy százötven négyzetmérföld terjedelmű félszigetet képez. Egy legfeljebb négy mérföld széles földszoros kötötte össze az amerikai szárazfölddel; ez a földszoros a Washburn-öböl végétől kelet felé terült el, s a szemközti partnak egy hasonló bemélyedéséig húzódott. Ennek a félszigetnek, amelynek a hadnagy a Xxxxxxxx-félsziget nevet adta, élesen meg voltak vonva a határai.

Ezután Xxxxxx Xxxxxx szerette volna tudni, milyen élelemforrásokat nyújt itt a lagúna és a tenger. Hát ezzel aztán igazán meg lehetett elégedve. A lagúnában - amelynek egyébként sekély volt a vize - csak úgy nyüzsögtek a halak, ez bőséges tartalékot biztosított számukra pisztrángból, csukából és egyéb édesvízi halféléből, amit számításba kellett venni. A Paulina- folyócskában a víz ellen könnyen felúszó lazac, mindenféle fickándozó apróhal és viaszlazac tanyázott. Úgy látszott, hogy a tenger a part közelében halban kevésbé gazdag, mint a lagúna. De időnként láthatták, mint húznak arra az orrlyukukból kis szökőkutat lövellő bálnák, fizétercetek, amelyek kétségtelenül a Bering-szoros halászainak szigonyai elől menekültek, s még az sem látszott lehetetlennek, hogy ezeknek a hatalmas tengeri emlősöknek egy példánya megfeneklik a parton. Ez csaknem az egyetlen módja lett volna annak, hogy a Bathurst-fok mentén tanyázó osztag szert tehessen egy ilyen cetre. Ami pedig a nyugat felé elterülő part- szakaszt illeti, azt most számos fókacsapat látogatta, de Xxxxxx Xxxxxx azt ajánlotta társainak,

hogy ne lövöldözzék le feleslegesen ezeket az állatokat. Majd később kiderül, el kell-e ejteni néhányat belőlük.

Augusztus 6-án vette birtokába új hajlékát a Bathurst-foki osztag. Előzőleg - miután ezt nyíltan megvitatták - egyhangú szavazás eredményeként olyan nevet adtak neki, amely jó előjelként hangzott.

Ezt a lakhelyet, vagy jobban mondva erődöt, a Társaságnak az amerikai partokon leg- messzebbre előretolt telepét Reménység-erődnek nevezték el. És ha nem szerepel is a sark- vidéki térképek legújabb kiadásain, ez csak azért van, mert a közeljövőben, a modern térképészet nagy kárára, borzasztó sors vár erre a vidékre.

XIV. NÉHÁNY KIRÁNDULÁS

Az új hajlék berendezésével hamarosan elkészültek. A nagyteremben beállított tábori ágyak nemsokára már csak gazdáikat várják. Mac Nap ácsmester jókora, vaskos lábú, nehéz, tömör asztalt ütött össze; ez aztán nem nyöszörög, bármennyi lesz is a súlya az ételnek, amit majd ráraknak. Az asztal körül nem kevésbé szilárd padokat helyeztek el, de ezek oda voltak erősítve a padlóhoz. Végül néhány karosszék és két hatalmas szekrény egészítette ki a szoba berendezését.

A hátulsó szoba is készen volt. Vastag választófalak osztották hat fülkére, amelyek közül csak kettő kapott világosságot az elülső és hátsó homlokzatra nyíló két utolsó ablakból. Minden fülke bútorzata csupán egy ágyból és egy asztalból állt. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxx a tóra néző kabint foglalta el, Xxxxxx Xxxxxx azt a másik fülkét ajánlotta fel Xxxxxx Xxxxxxxx, amely az udvari homlokzat felől kapott világosságot, és a csillagász máris beköltözött ebbe a helyiségbe. Ami őt magát illeti, a hadnagy előbb megvárta, míg valamennyi embere elhelyezkedik az új épületekben, s beérte azzal a nagyterem szomszédságában levő cellaféle, félhomályos szobácskával, amelyet csak úgy keservesen világított meg a választófalba fúrt aprócska, kerek s így méltán „ökörszem”-nek nevezett ablak. Xxxxxxx-xx, Xxx Xxxxx és Xxx-né

- ki-ki a házastársával - a többi kabint foglalták el. Ez a három derék házaspár jóban-rosszban összetartott, kegyetlenség lett volna tehát szétválasztani őket. Egyébként a kis kolónia nemsokára egy újabb tagot számlál, és Xxx Xxx mester egy szép napon habozás nélkül megkérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt, nem lenne-e hajlandó őket megtisztelni azzal, hogy keresztanyja legyen az év vége felé születendő gyermeküknek. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nagy örömmel vállalta a keresztmamaságot.

A szánokat kiürítették, s az ágyneműt behordták a szobákba. A padlásra - amelyet a bejárati folyosó végén elhelyezett létrán lehetett megközelíteni - rakták fel a szerszámokat, valamint azt az élelmet és lőszert, amelyre egyelőre nem volt szükség. Itt helyezték el, hatalmas szekrényekben a téli ruhafélét, csizmát, kucsmát, bundákat, bőrkabátokat; itt minden holmi védve volt a nedvességtől.

Miután ezeken az első munkálatokon túl voltak, a hadnagyot a ház fűtésének problémája foglalkoztatta; az erdő borította domboldalakon jelentékeny mennyiségű tűzifakészletet hal- moztatott fel, mivel jól tudta, hogy télen néha hetekig teljes lehetetlenség lesz kimerészkedni a szabadba. Sőt még arra is gondolt, hogy most aztán jól jön nekik az a sok fóka a tengerparton, mert bőségesen szolgáltatják majd a fókaolajat, márpedig minden rendelkezésre álló eszközt erélyesen meg kell ragadni, hogy a sarki hideggel megküzdhessenek. Parancsára és irányí- tásával kondenzátorokat állítottak fel a házban avégből, hogy ezek a készülékek fogadják majd be a nedvességet; ezekről a készülékekről aztán majd könnyűszerrel el lehet távolítani a tél folyamán rájuk rakódott jégréteget.

A fűtés kérdése minden bizonnyal elég súlyos probléma volt ahhoz, hogy sokat foglalkoztassa a hadnagyot.

- Asszonyom - mondta néha útitársnőjének -, én a sarkvidék fia vagyok, van némi tapasz- talatom ezekben a dolgokban, s főként számtalan elbeszélést olvastam össze a sarkvidéki áttelelésekről. Sosem lehet eléggé elővigyázatos az ember, ha arról van szó, hogy a sarkvidé- ken akarja tölteni a hideg évadot. Mindenről előre gondoskodni kell, mert egy, egyetlenegy feledékenység is helyrehozhatatlan katasztrófát idézhet elő az áttelelés idején.

- Ezt el is xxxxxx xxxxx, Xxxxxx úr - felelte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, de azt is jól látom, hogy a xxxxxxxx is megvan a maga félelmetes ellenfele. És ez ön! De az élelmezés kérdését nem tartja éppen olyan fontosnak?

- Éppoly fontosnak tartom, asszonyom, s úgy számítom, hogy majd az itt talált élelemforrásokból élünk, mert takarékoskodnunk kell a készleteinkkel. Néhány nap múlva, ha már csaknem teljesen berendezkedtünk, vadászatokat rendezünk élelemszerzési céllal. Ami pedig a prémes állatok kérdését illeti, hát meglátjuk, hogy azt miként oldjuk majd meg úgy, hogy megtölthessük a Társaság raktárait. Egyébként ez nem alkalmas időpont a nyuszt, hermelin, róka és egyéb prémes állatok vadászatára. Még nincs téli bundájuk, és értékük negyedrészét vesztenék, ha most raktároznók el őket. Nem. Szorítkozzunk mi csak egyelőre arra, hogy legelőbb is a Reménység-erőd éléstárát töltsük meg. Most a rénszarvas, iram- szarvas, vapiti, azok a vadak - ha ugyan eljutottak ide -, amelyekre vadászainknak rá kell vetniük magukat. Mert az aztán igaz, hogy húsz személyt és vagy hatvan kutyát élelmezni nem könnyű dolog, s ezzel a kérdéssel foglalkozni megéri a fáradságot!

Ebből is látni, hogy a hadnagy rendszerető ember volt. Módszeresen akart eljárni, s ha társai segítségére lesznek, semmi kétsége sem volt aziránt, hogy sikeresen hajtja majd végre nehéz vállalkozását.

Ebben az évszakban csaknem változatlanul tartott a szép idő. A havazásnak vagy öt hét múlva kellett kezdődnie. Mikor tehát a főépület felépítésével elkészültek, Xxxxxx Xxxxxx parancsára tovább folytatták az ácsmunkát; tágas kutyaólat építettek, ahol a kutyafogatokat helyezték biztonságba. Ez a „dog-house”, vagyis kutyaház közvetlenül a hegyfok lábánál épült, s a ház jobb oldalától mintegy negyvenlépésnyire egyenest a lejtőhöz támaszkodott. A jövőbeni közös lakóhelyiségek, amelyek majd a legénység elhelyezésére szolgálnak, bal kéz felől, szemben lesznek a kutyaóllal, míg a raktárak és a lőporraktár az övezet elülső részét foglalják el.

Xxxxxx Xxxxxx - talán túlzott óvatosságból - úgy határozott, hogy ezt az övezetet még a tél beállta előtt felépítteti. Szilárdan földbe ásott, hegyes végű gerendákból álló kerítés lesz ez, amely nemcsak a vadállatok rohamától védi majd meg a kereskedelmi ügynökséget, de em- berek támadásaitól is, ha esetleg indiánok vagy mások mutatkoznának ellenséges szándékkal az erőd közelében. Xxxx a hadnagy nem feledkezett meg azokról a nyomokról, amelyeket a tengerparton a Reménység-erődtől alig kétszáz mérföldnyire valami csapat hagyott. Xxxxxx hadnagy jól ismerte a nomád vadászok erőszakosságát, s úgy gondolkodott, hogy minden- esetre jobb lesz, ha védve vannak holmi rajtaütésektől. Az övezet vonalát tehát oly módon vonták meg, hogy körülvegye a kereskedelmi ügynökséget, és Xxx Xxx mester még azt a feladatot is magára vállalta, hogy az övezet két elülső sarkán, a lagúna felőli oldalon, két kis fából készült őrtornyot emel, amelyekben kényelmesen elfér az őrség legénysége.

Egy kis szorgalommal - márpedig ezeknél a derék munkásoknál ebben nem volt hiány, mert szakadatlanul dolgoztak - lehetségesnek látszott, hogy még a tél beállta előtt elkészülnek az új építkezésekkel.

Közben Xxxxxx Xxxxxx vadászatokat is rendezett. Azt a vadásztúrát, amelyet a tengerparti fókák ellen tervezett, néhány nappal elhalasztotta, s vadászaival csakis a kérődzőkre készült, melyeknek szárítással tartósított húsa biztosítja majd az erőd lakóinak élelmezését a téli évad idején.

Így tehát augusztus 8-ától kezdve Xxxxxx és Xxxxxx, olykor egyedül, néha meg a hadnaggyal és Xxxx őrmesterrel együtt - akik szintén nem voltak kezdők a vadászat mesterségében - több mérföldnyi körzetben naponta bevadászták a területet. Gyakran a fáradhatatlan Xxxxxxx

Xxxxxxx asszony is velük tartott, kezében vadászfegyverével, amelyet oly ügyesen kezelt, hogy semmivel sem maradt el vadásztársai mögött.

Augusztus folyamán igen eredményesek voltak a vadászkirándulások, s az élelemkészletek szemlátomást növekedtek a padláson. Ismét meg kell jegyeznünk, hogy Xxxxxx-nek és Xxxxxx-nek kisujjában volt mindaz a ravaszság, amelynek segítségével az ezen a vidéken élő állatokkal szemben a vadász boldogulni képes, s vonatkozik ez különösen a rénszarvasra, amely rendkívül gyanakvó természetű állat. Mily végtelen türelemmel közelítették meg őket, széllel szemben, nehogy ezek a csodálatosan finom szaglású állatok szimatot kapjanak. Néha törpenyírfa-cserjék ágai fölött néhány pompás agancsot - előbbi vadászatok trófeáit - len- gettek, ilyként tévesztvén meg a rénszarvasokat - vagy karibukat, hogy eredeti indián nevükön nevezzük őket -, amelyek így szarvasoknak nézték a vadászokat, akik teljesen közelükbe kerültek, és ritkán tévesztettek célt. Az is sokszor előfordult, hogy az a „besúgó” madár, amelyet Xxxxxx és Xxxxxx is jól ismert - egy kis nappali bagolyféle, akkora, mint egy galamb -

, elárulta nekik, merre vonultak vissza a karibuk. A madár gyerekhanghoz hasonló, éles sikongással hívta a vadászokat, s valóban rászolgált a „figyelmeztető” névre, amit az indiánok adtak neki. Így mintegy ötven rénszarvast terítettek le. Hosszú szeletekre szabdalt húsuk igen értékes élelemnek számított, s a bőrük, ha majd kicserzik, cipőkészítésre szolgál.

De nem egyedül a karibuk járultak hozzá az élelemkészlet növeléséhez. Az ezen a területen csodálatosan szaporodó sarki nyulak jórészt felvehették ebben velük a versenyt. A nyulak nem voltak olyan ijedősek, mint európai fajrokonaik, s elég buták ahhoz, hogy halomra lövöldöz- tessék magukat. Xxxxxx, tíz-tizenöt font súlyú, barna szemű tapsifülesek voltak, bundájuk hófehér, mint a hattyútoll. Vadászaink rakásszámra lőtték ezeket a valóban remek húsú állatokat. Százával akasztották füstre a nyulakat, nem is számítva azokat, amelyek Joliffe-né asszony szakavatott keze alatt pompás nyúlpástétommá változtak.

Míg azonban az élelemkészletek ilyen szépen halmozódtak, a napi élelmezést sem lehetett elhanyagolni. Sok ilyen sarki nyúlból készült az ebéd fő fogása, márpedig sem a vadászok, sem Xxx Xxx mester munkásai nem vetették meg a friss, ízletes vadpecsenyét. Xxxxxxx-né asszony „laboratóriumában” ezek a rágcsálók a legváltozatosabb konyhaművészeti kombiná- ciókon mentek át, és az ügyes menyecske - a káplár őszinte elragadtatására - önmagát múlta felül; egyébként senki sem sajnálta tőle azokat a dicshimnuszokat, amelyeket férjeura szüntelenül szeretett volna hallani.

Néhány vízimadár húsa tette kellemesen változatossá a napi étrendet. Nem is szólva a külön- féle fajta vadkacsákról, amelyek csak úgy nyüzsögtek a lagúna partjain. Meg kell említenünk azokat a madarakat is, amelyek szinte ellepték azokat a helyeket, ahol néhány nyomorúságos fűzfa tengődött. Ezek a foglyok fajtájához tartozó szárnyasok voltak, s állattani elnevezésük is van. Így hát, amikor Xxxxxxx Xxxxxxx asszony megkérdezte Xxxxxx-től, hogy mi a neve ezeknek a madaraknak, a vadász így felelt:

- Az indiánok „nyárfa-siketfajd”-nak nevezik őket, asszonyom, de nekünk, európai vadászok- nak csak fajdkakasok maradnak.

Valóban azt lehetett volna mondani, hogy fehér foglyok ezek, feketével pettyezett végű, hosszú farktollakkal. Könnyen elkészíthető, pompás húsú vadmadár a fajdkakas, hamar meg- sül, csak egy rakás eleven parázs kell hozzá. Ezekhez a vadhúsfélékhez a tó és a folyócska még a saját állományával is hozzájárult. Senki sem értett jobban a halászathoz, mint a csen- des, békés Long őrmester. Xxxx úgy horgászott, hogy a csalétekkel ellátott horgát pedzették a halak, akár pedig úgy, hogy csak üres horgok fityegtek a zsinegén, mikor csónakján a vizet szelte; ügyesség és türelem dolgában senki sem versenyezhetett vele - hacsaknem Madge,

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony hű kísérője. Hosszú órákig üldögélt egymás mellett a híres Xxxxx Xxxxxxxxx00 ez a két komoly tanítványa, kezükben a horgászbot, szemük éberen lesi a zsákmányt, meg nem mukkannának a világért sem; nekik köszönhették, hogy „mindig jutott hal a serpenyőbe”, és vagy a lagúna, vagy a folyó mindennap leadta a maga adóját a lazacfélék nemes családjából.

Ezeken a kirándulásokon, amelyek egészen augusztus végéig naponta folytatódtak, a vadászoknak gyakran akadt dolguk veszedelmes vadállatokkal. Xxxxxx Xxxxxx nem minden aggodalom nélkül állapította meg, hogy ezen a területen sok a medve. Valóban ritka nap volt az, amikor egy-két párt ne figyeltek volna meg ezekből a félelmetes ragadozókból. Jó néhány puskalövést adtak le rájuk. Hol annak a barnamedvefajtának egy-egy falkája mutatkozott, amely úgyszólván mindennapos az Átokföldjén, hol meg az óriási termetű jegesmedvék, amelyek szép számmal húzódnak majd le a Bathurst-fok környékére, ha majd az első szigorú hidegek beállnak. A sarkvidéki áttelelők elbeszéléseiben valóban esik szó arról, hogy a sarkkutatók és a bálnavadászok ki vannak téve itt annak, hogy naponta többször is találkoznak ezekkel a vadállatokkal.

Marbre és Xxxxxx több alkalommal vettek észre farkasfalkákat is, amelyek olyan sima vágtá- ban iszkoltak el a vadászok közeledtére, mint az elenyésző hullámok. Különösen akkor hallották e bestiák „csaholását”, amikor egy-egy rénszarvas vagy vapiti nyomába vetették magukat. Ezek hosszú farkú, három láb magas, hatalmas, szürke ordasok voltak, abból a fajtából, amelynek bundája a tél közeledtével kifehéredik. Ezen az állatokkal népes területen könnyen szerezhették meg táplálékukat, s bőven éltek is ezzel a lehetőséggel. Néhol erdős területeken utasaink gyakran találkoztak kétbejáratú üregekkel, amelyekben rókamódra éltek a farkasok. A jóllakottságnak ebben az időszakában messziről elkerülték a vadászokat; ha észre- vették őket, fajtájukhoz jellemző gyávasággal inaltak el. Ám ha éhesek, akkor - különösen, ha falkába verődnek - rettenetes állatokká válnak; és mivel errefelé vannak a föld alatti vackaik, ebből azt lehet következtetni, hogy még télvíz idején sem hagyják el ezt a tájat.

Egy napon egy olyan, meglehetősen csúf állatot hoztak a vadászok a Reménység-erődbe, amilyet sem Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, sem Xxxxxx Xxxxx, a csillagász nem látott soha. Ez az állat a talpon járók fajához tartozott, meglehetősen hasonlított az amerikai rozsomákhoz, zömök törzsű, kurta lábú, görbe karmokkal és szörnyű állkapoccsal felfegyverzett, borzalmas vadállat volt, szeme rémítő, háta hajlékony, mint minden macskafélének.

- Miféle állat ez a rémes bestia? - érdeklődött Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Asszonyom - felelte Xxxxxx, aki mindig dogmatikus volt kissé a válaszában -, egy skót erre azt felelné önnek, hogy ez az állat egy „quickhatch”, egy indián meg azt, hogy ez egy

„okelcoohawgew”, egy kanadai viszont azt, hogy ez egy „carcajou”.

- És ön mit felel? - mosolyodott el Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Mi ezt az állatot rozsomáknak hívjuk - felelte Xxxxxx, akit szemlátomást boldoggá tett válaszának ez a furfangos fordulatossága.

Az állattan tudományában valóban rozsomák az igazi neve ennek a különös négylábúnak, ennek a félelmetes éjszakai csavargónak, amely ott hasal a korhadt fa odújában vagy a sziklaüregekben, nagy pusztítást visz végbe a hódállományban, valamint a pézsmapocok és más rágcsálók közt, a róka meg a farkas első számú ellensége, még attól se riad vissza, hogy elragadja tőlük zsákmányukat; szörnyen csalafinta, acélos izomzatú, rendkívül finom szaglású

24 A horgászatról írt tanulmány szerzője

állat; a legmagasabb északi szélességeken is találkozni vele. Rövid szőrű, télen csaknem teljesen fekete bundáját elég magas áron adja el a Társaság.

Ezeken a kirándulásokon a vidék növényzetét éppoly figyelmesen vették szemügyre, mint az állatvilágát. De a növényzet, szükségszerűen, kevésbé változatos volt, mint az állatvilág, mert hiszen a növénynek nincs meg az a képessége, ami az állatnak, hogy ti. melegebb vidékre húzódjék, ha itt a tél. A luc- és jegenyefenyő fordult elő leggyakrabban a dombokon, a lagúna keleti szegélyén. Xxxxxx Xxxxxx néhány „tacamahac”-ot is észrevett, ez a sudár, magas növésű fa átmenet a nyárfa és a kanadai balzsamfenyő között, levelei rügyfakadás után sárgák, az utóévszakban aztán zöldes színűekké válnak. De ezek a fák itt csak nagy ritkán fordultak elő, éppúgy, mint az a néhány girhes vörösfenyő, amelyeket nem voltak képesek életre kelteni a nap rézsútosan sütő sugarai. Egynémely feketefenyőnek jobban ment sora, különösen az északi szelektől védett hegyszorosokban. Hát ez a fa is nő itt! - állapították meg örömmel utasaink. Rügyeiből ugyanis finom sört lehet főzni, ezt az italt úgy is hívják Észak-Ameri- kában: „fenyősör”. Jócskán megszedték hát a rügyező fákat, s a rügyeket a Reménység-erőd éléskamrájában tárolták.

A többi növényféleség törpenyírfából állt; ezek a két láb magas fácskák a nagyon hideg éghajlatú vidékek jellegzetes növényzetéhez tartoznak. Egy-egy csoport cédrust is láttak; ez kitűnő tűzifát szolgáltat.

Ami azonban azokat a vadon termő növényféléket illeti, amelyek megélnek ezen a fösvény talajon, s amelyek az élelmezés szempontjából számításba jöhetnek, hát bizony ezekre rendkívül ritkán akadtak. Joliffe káplár, akit ez a „pozitív” növénytan nagyon érdekelt, mind- eddig mindössze csak két olyan növénnyel találkozott, amelyek méltók arra, hogy a konyhára kerüljenek. Az egyik - az a hagyma gyökerű növény, amelyet nehéz felismerni, mivel a levelei éppen akkor hullanak le, amikor a virágzási ideje kezdődik - nem más, mint a vad póréhagyma. Ez a tojás nagyságú pórégyökér szolgáltatta utasaink bőséges hagymatermését, s volt eszük hozzá, hogy begyűjtsék, s főzelékül használják.

Egy másik növény, amelyet Amerika északi részén „labradori tea” néven ismernek, bőségesen nőtt a lagúna partjain, a füzesben és a szamócabokrok között; ez volt a sarki nyúl legked- vesebb csemegéje. Ez a tea, ha forró vízzel felöntötték, s néhány csöpp konyakot vagy gint kevertek belé, kitűnő ital volt; ezt a növényt tehát tartalékolták, hogy ily módon takarékos- kodhassanak az Összekötő-erődből magukkal hozott kínai teával.

De hogy az ezen a földrajzi szélességen bekövetkező növényi élelemhiányt pótolhassák, Xxxxxx Xxxxxx bizonyos mennyiségű vetőmaggal is ellátta volt magát, s úgy számított, hogy ha majd itt lesz az ideje, el is veti. Főként sóska- és kalánfűmagot hozott magával, amely növények skorbutellenes sajátossága felbecsülhetetlen ezen a vidéken. Remélhető volt, hogy ha sikerül olyan terepre akadniuk, amely védve volt a minden növényzetet lángként kiégető gonosz szelektől, akkor a jövő évadban ez a vetőmag sikeresen kicsírázik.

Ráadásul még az új erőd gyógyszertárából sem hiányzottak a skorbut elleni szerek. A Társaság néhány láda citrommal és „lime juice”-szal, vagyis citromlékonzervvel látta el őket, ezekkel az értékes anyagokkal, amelyeket egyetlen sarki expedíció sem nélkülözhet. De nagyon fontos volt, hogy ezzel a készlettel is éppúgy takarékoskodjanak, mint sok egyébbel, mert ha tartósan rosszra fordul az idő, minden összeköttetés megszakad a Reménység-erőd és a délebbre fekvő kereskedelmi ügynökségek között.

XV. TIZENÖT MÉRFÖLDNYIRE A BATHURST-FOKTÓL

Beköszöntöttek szeptember első napjai. Három héten belül - még a legkedvezőbb esetben is - itt a zord évad, szükségszerűen abba kell hát hagyni a munkát. Sietniük kellett. Szerencsére az építkezés gyorsan haladt. Xxx Xxx mester emberei csodálatos tevékenységet fejtettek ki. A

„dog-house” felépítéséhez nemsokára már csak az utolsó kalapácsütések hiányoztak. A cölöpkerítés már csaknem teljesen elkészült az erőd kijelölt körzete körül. Most hát a sáncárokra nyíló folyosó felépítését kellett befejezniük; ezen a folyosón a belső udvart lehetett megközelíteni.

Ez a vastag, kihegyezett oszlopokból álló, tizenöt láb magas kerítés elülső részén félhold vagy erődfok alakú volt. De az erődítményrendszer tökéletesítése céljából a Bathurst-fok csúcsát is erőddel kellett koronázni, mert ez uralta a helyzetet. Amint látjuk, Xxxxxx Xxxxxx hadnagy a folytatólagos övezet és egymástól különálló erődök rendszerét tette magáévá. Nagy haladást jelentett ez a Vaubanok és a Cormontaigne-ek25 művészetében. De míg a hegyfok „megkoro- názására” nem kerül sor, a cölöpkerítés is éppen elég munkát adott ahhoz, hogy egyelőre minden más építkezést „félrerúgjanak” vagy - finomabban kifejezve - félretegyenek.

Szeptember 4-én Xxxxxx Xxxxxx hadnagy úgy határozott, hogy ez legyen a tengerparti kétéltűek ellen indítandó vadászat napja. Arról volt szó, valóban itt az ideje, hogy tüzelővel s egyúttal lámpaolajjal is ellássák magukat, mielőtt a rossz idők beköszöntenének.

A fókák mintegy tizenöt mérföldnyi távolságban tanyáztak. Xxxxxx Xxxxxx azt az ajánlatot tette Xxxxxxx Xxxxxxx asszonynak, hogy csatlakozzék a vadászexpedícióhoz. Útitársnője elfogadta az ajánlatát. Nem azért, mintha a tervezett fókamészárlást magában véve valami nagyon vonzó látványosságnak tartotta, de szeretett volna szétnézni a környéken, szemügyre venni a Bathurst-fok vidékét, pontosabban a partnak azt a szakaszát, amelyet magas szikla- falak szegélyeztek. Volt itt elég látnivaló, ami felajzotta a kíváncsiságát.

A hadnagy kíséretéül Xxxx őrmestert, Xxxxxxxx, Xxxx és Kellet közlegényeket jelölte ki.

Reggel nyolc órakor indultak útnak. Két szánba hat-hat kutyát fogtak, ez a két fogat követte a kis csapatot, hogy majd hazaszállíthassák az elejtett kétéltűeket.

Ez a két szán üres lévén, a hadnagy, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és társaik helyet foglaltak rajtuk. Szép idő volt, de a látóhatárt borító ködön alig szűrődtek át a nap sugarai; ebben az évszakban az éjszaka néhány órájára már eltűnt a sárgás napkorong.

A Bathurst-foktól nyugatra eső partszakasz tökéletesen lapos síkság, amely alig néhány méternyire emelkedett a Sarki-tenger színe fölé. A nap helyzete magára vonta itt Xxxxxx hadnagy figyelmét, s azt is mindjárt megmondjuk, miért.

A sarki tengereken meglehetősen erős a dagály, vagy legalábbis erősnek látszik. Számos hajós figyelte meg itt a dagályt, Xxxxx, Xxxxxxxx, a két Ross, Xxx Xxxxx, Mac Clintock látták, amint a tenger a szizigia26 időszakában húsz-huszonöt lábnyival is felülemelkedett a közepes szinten. Ha ez a megfigyelés helyes volt - márpedig semmi okunk kételkedni a megfigyelők szava-

25 Híres francia várépítők

26 Valamely bolygónak a nappal való csillagászati együtt- vagy szembenállása. A dagályt és az apályt a Nap és a Hold vonzása okozza. Ha ez a két égitest egy vonalba kerül, együttes hatásukra a dagály erősebbé válik

hihetőségében -, Xxxxxx hadnagy méltán kérdezhette önmagától, hogyan lehetséges, hogy a hold hatására felduzzadó óceán nem lepi el ezt a tengerszintnél alig valamivel magasabban fekvő partszakaszt, mikor pedig semmi sem áll útjában, sem dűnék, sem a talaj bármilyen kiemelkedése nem akadályozza, hogy a tenger árja mindent elborítson; hogyan lehetséges az, hogy a dagály nem önti el teljesen ezt az egész területet, egészen a láthatár legvégső pontjáig, s nem idézi elő a tó és a Jeges-tenger egybeözönlését? Márpedig nyilvánvaló, hogy ez az egybeözönlés most sem történt meg, és sohasem is fordult elő.

Xxxxxx Xxxxxx nem is állhatta meg, hogy ezt az észrevételét ne közölje társnőjével, akit ez a megjegyzés ilyen feleletre bírt:

- Akkor hát - bármit beszéljenek is róla - nem kétséges, hogy mégsem olyan erős a dagály a sarki Jeges-tengeren.

- De éppen ellenkezőleg, asszonyom - felelte Xxxxxx Xxxxxx. A hajósok valamennyien arról számolnak be, hogy ezen a ponton rendkívül erős a dagály, és semmiként sem tételezhetjük fel, hogy tévesek a megfigyeléseik.

- Akkor hát, hadnagy úr - folytatta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony -, szíveskedjék megmagyarázni nekem, hogy miért nem borítják el az óceán hullámai ezt a vidéket, holott alig tízlábnyira emelkedik a tenger szintje fölé?

Ej, asszonyom - felelt Xxxxxx Xxxxxx -, hát éppen ezen vagyok én is megakadva, merthogy én sem tudom, hogyan magyarázzam ezt a tényt. Egy hónap óta, mióta itt élünk ezen a tenger- parton, több ízben is megállapítottam, hogy közönséges időkben a tengerszint alig egylábnyit emelkedett, s csaknem azt merném állítani, hogy két hét múlva, szeptember 22-én a teljes napéjegyenlőség idején, vagyis pontosan akkor, amikor ez a jelenség maximumát éri el, a Bathurst-fok partján nem lesz másfél lábnyinál magasabb a víz. Egyébként majd meglátjuk.

- De hát magyarázza meg már végre, hadnagy úr. A magyarázatát kérem. Hiszen mindent meg lehet magyarázni ezen a világon.

- Nos hát, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, a két dolog közül az egyik: vagy rosszul figyel- ték ezt meg a hajósok - amit azonban nem tételezhetek fel, mert itt olyan személyiségekről van szó, mint Xxxxxxxx, Xxxxx, Xxxx és a többiek -, vagy pedig egyáltalán nincs dagály az amerikai tengerpartnak ezen a szakaszán, s az is lehetséges, hogy ugyanazon okokból, amelyek némely keskeny tengernél - mint amilyen a többi között a Földközi-tenger is - szinte észrevehetetlenné teszik a dagályt, amely tengerekben a partmenti szárazföldek, valamint a rendkívüli mederszűkületek nem engednek elég utat az Atlanti-óceán vizének.

- Fogadjuk el ezt az utóbbi hipotézist27, hadnagy úr - zárta le a vitát Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Mi mást is tehetnénk - csóválta a fejét a hadnagy -, pedig ez egyáltalán nem elégít ki engem, azt hiszem, olyan furcsa természeti jelenséggel állunk szemben, amit nem tudok megmagya- rázni.

Kilenc órakor a két szán - miután állandóan a lapos és homokos part mentén haladt - odaérkezett ahhoz az öbölhöz, amelyet a fókák rendszerint látogatni szoktak. A fogatokat hátrahagyták, nehogy elriasszák a fókákat, mert éppen az volt a fontos, hogy meglepetésszerű legyen a parti rajtaütés.

De mennyire különbözött ez a terület attól, amely a Bathurst-fokot vette körül!

27 Feltételezés, tudományos megállapítás, amely még nincs bizonyítva

Azon a ponton, ahol a vadászok megállottak, szeszélyes ívelésű, csipkésen szaggatott szegé- lyű, mondhatnók furcsán összevissza dobált volt ez a part, s így nyilvánvaló módon elárulta eruptív eredetét, egészen más képet mutatott, mint azok az üledékalakulatok, amelyek a Bathurst-fok környékét jellemezték. Ezt a területet kétségkívül nem a víz hozta létre, hanem a geológiai korszakok belső tüzei. A kő, amelynek híjával van a Bathurst-fok - mellesleg megjegyezve, olyan sajátosság, amely éppoly megmagyarázhatatlan, mint a dagály elmaradása

-, itt vándorkövek, a talajban mélyen fekvő sziklák alakjában mutatkozik. A feketés homokon, a hólyagszerű lávatömegek közepette mindenütt azok az alumíniumszilikátokhoz tartozó kavicsok hevertek szerteszét, amelyeket földpát néven foglal össze a geológia, és amelyeknek itteni előfordulása vitathatatlanul bizonyítja, hogy ez a vidék nem egyéb, mint kristályosodási terület. Felületén számtalan labradorit, különféle gömbölyű, élénk kék, piros, zöld színeket játszó kavics, s itt-ott habkő és obszidián szikrázott. Hátul magas sziklafalak sorakoztak, kétszáz lábnyi magasságban a tenger színe fölött.

Xxxxxx Xxxxxx elhatározta, hogy egészen a sziklafalak csúcsáig kapaszkodik fel, hogy onnan a vidék egész keleti részét szemügyre vehesse. Erre bőven volt ideje, mert a fókavadászat órája még nem érkezett el. Most még csak néhány, a parton játszadozó fókapárt láttak, s be kellett várniuk, amíg nagyobb számban gyülekeznek össze; ilyenkor kell aztán rajtuk ütni, mikor pihennek ezek a tengeri emlősök, vagy még inkább akkor, amikor a déli nap hatására szunyókálnak egy kicsit. A hadnagy egyébként rájött, hogy ezek nem is borjúfókák, miként ezt az emberei jelentették. Ezek az emlősök szintén az úszólábúak csoportjához tartoztak ugyan, de rozmárok és tengeri tehenek voltak, amelyeket a rozmárok fajához sorol az állattan, s amelyek hosszú, felülről lefelé kiálló agyart képező szemfogukról ismerhetők fel.

A vadászok most hát megkerülték azt a kis öblöt, amelyet ezek az állatok láthatólag kedveltek, s amelynek utasaink a Rozmárok öble nevet adták, és felkapaszkodtak a tengerparti sziklákra. Xxxxxxxx, Xxxx és Xxxxxx egy kis kiszögellésben húzódtak meg, hogy onnan megfigyelhessék a kétéltűeket, míg Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, Xxxxxx Xxxxxx és az őrmester felmásztak a sziklafal csúcsára, úgyhogy onnan, ebből a százötven-kétszáz lábnyi magasság- ból beláthatták az egész környéket. Nem volt szabad szemük elől téveszteni három társukat, akiket a hadnagy azzal bízott meg, hogy jeladással hívják fel a figyelmüket majd arra, hogy már eléggé nagyszámú rozmár gyülekezett össze.

A hadnagy, útitársnője és az őrmester negyedóra alatt fenn voltak a legmagasabb szikla- csúcson. Erről a pontról könnyen szemmel tarthatták az alattuk elterülő vidéket.

Lábuk alatt terült el a végtelen tenger, amelyet északon a láthatár égboltozata zárt le. Föld sehol, se jégmező, se jéghegy, sehol a láthatáron. Az óceán vize sehol nem volt befagyva, ameddig a szem csak ellátott, s így még az is lehetséges volt, hogy ezen szélességi kör alatt a Jeges-tengernek ez a szakasza egészen a Bering-szorosig hajózható. Tehát a nyári évad folyamán a Társaság hajói könnyen kiköthetnek a Bathurst-foknál, odaszállíthatják a keres- kedelmi ügynökség számára szükséges holmit, és ezen a könnyebb úton szállíthatják el az ügynökség termékeit.

Amint nyugat felé fordult, Xxxxxx Xxxxxx egész új vidéket fedezett fel, és akkor egyszerre csak megértette, hogyan kerültek ide ezek a vulkanikus maradványok, amelyek valósággal fel voltak halmozva a tengerparton. Mintegy tíz mérföldnyire csonka kúp alakú tűzhányó hegylánc emelkedett, amelyet nem vehettek észre a Bathurst-fokon, mivel a sziklafalak eltakarták. Elég kuszán sorakoztak az ég alatt, mintha csak egy reszkető kéz rajzolta volna fel körvonalaikat. Xxxxxx Xxxxxx előbb hosszan, figyelmesen vizsgálta a hegysort, aztán - anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna - Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és az őrmester felé fordulva rámutatott; utána az ellenkező irányba tekintett.

Keleten ott húzódott a hosszú partszegély, szabályosan, tagozódás nélkül, egészen a Bathurst- fokig. Ha megfigyelőink jó látcsővel vannak ellátva, megláthatták volna innen a Reménység- erődöt, sőt még azt a kis kék füstfelleget is, amely éppen ebben az órában száll fel Xxxxxxx asszony tűzhelyéről.

Hátulról a terület kétféle, egymástól nagyon is eltérő látványt nyújtott. Keleten és délen több száz négyzetmérföldnyi területen hatalmas síkság vette körül a hegyfokot. Ellenben a szikla- falak hátterében a Rozmárok öblétől egészen a vulkanikus hegyláncig, a mintegy görcsösen összerángatott vidék valóságosan mutatta, hogy létét vulkanikus kitörésnek köszönheti.

A hadnagy megfigyelte a két terület közti éles ellentétet, és be kellett vallania, hogy legalábbis

„furcsának” találja.

- Ön úgy véli, hadnagy úr - kérdezte Long őrmester -, hogy azok a hegyek ott, amelyek az egész nyugati part láthatárát elzárják, vulkánok?

- Ehhez kétség sem fér, őrmester - felelte Xxxxxx Xxxxxx. - Ezek a vulkánok vetették idáig ezeket a habköveket, obszidiánokat, ezt a rengeteg labradoritot, s három mérföldet sem kell gyalogolnunk ahhoz, hogy láván és hamun járhassunk.

- S ön azt hiszi, hadnagy úr, hogy ezek a vulkánok még most is működésben vannak? - kérdezte az őrmester.

- Hát erre bizony nem tudok felelni, őrmester.

- Most egyiknek a csúcsán sem látunk füstöt.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek működésben, Long őrmester. Vagy tán magának mindig a szájában van a pipa?

- Nem mindig, hadnagy úr.

- Nahát akkor, Long, ez pontosan ugyanígy van a vulkánoknál is. Ők se füstölnek folyton- folyvást.

- Értem, hadnagy úr - felelt Long őrmester -, de azt már kevésbé értem, hogyan lehetséges az, hogy a sarkvidéki szárazföldön vulkánok vannak.

- Nem sok van itt belőlük - szólt közbe Xxxxxxx Xxxxxxx asszony.

- Igaz, hogy nem sok, asszonyom - felelte a hadnagy -, de mégiscsak akad néhány: a Xxx Xxxxx-szigeten, az Aleutákon, Kamcsatkában. Orosz-Amerikában, Izlandban; aztán délen a Tűzföldön, a délsarki vidékeken. Ezek a vulkánok nem egyebek, mint kéményei azoknak a hatalmas központi üzemeknek, amelyek földgömbünk vegyi termékeit dolgozzák fel, s én valahogy úgy gondolom, hogy a Teremtő mindenfelé fúrt ilyen kéményeket, ahol szükségesnek látta.

- Kétségtelenül így van, hadnagy úr - felelte az őrmester -, de még hogy a Sarkon, ez alatt a jéghideg éghajlat alatt!...

- Hát mit számít az, őrmester? Mit számít az, hogy a Sarkon vagy az Egyenlítőnél. Sőt jómagam még inkább azt mondanám, hogy ezekből a kohónyílásokból még többnek kellene lenni a sarkvidékek környékén, mint a földgömb bármely más pontján.

- De hát miért? - kérdezte az őrmester, akit láthatóan meglepett ez az állítás.

- Mivel ezeket a szelepeket a belső gáznyomás nyitotta, mégpedig éppen azokon a helyeken, ahol a Föld kérge kevésbé vastag. Ha arra gondolunk, hogy a földgolyó a sarkokon le van lapítva, akkor természetesnek látszik az a gondolat is, hogy... De most veszem észre Kellet jeladását - szakította félbe érvelését a hadnagy. - Óhajt velünk tartani, asszonyom?

- Inkább majd bevárom önöket itt, hadnagy úr - felelte útitársnője. - Bevallom, valóban nem találom vonzónak ezt a rozmármészárlást!

- Helyes, asszonyom - válaszolta Xxxxxx Xxxxxx -, és ha egy óra múlva csatlakozik hozzánk, együtt megyünk vissza az erődbe.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony tehát ott maradt a sziklacsúcson, s a szeme elé táruló változatos panorámában gyönyörködött.

Xxxxxx Xxxxxx és Xxxx őrmester negyedóra múlva odaért a tengerpartra.

Ekkor már számtalan rozmár volt ott együtt. Talán százat is össze lehetett volna számlálni. Az állatok egynémelyike rövid, úszóhártyás lábával kikapaszkodott a homokos partra. De legtöbbje, családok szerint összebújva, aludt. Egy-kettő, a legnagyobbak közül, három méter hosszú, vörhenyes kurta szőrű hímek, úgy vigyázott a falka többi állatára, mint a katonai őrszemek.

A vadászoknak rendkívüli óvatossággal, sziklák és a talaj egyenetlenségei mögött bujkálva kellett megközelíteni a rozmárokat úgy, hogy néhány csoportjukat körülvehessék, s elvágják a tengerhez vezető útját. A szárazföldön ezek az állatok nehézkesen, lomhán, ügyefogyottan mozognak. Esetlenül ugrándoznak, vagy a gerincükkel kúszó mozdulatokat végeznek, így vonszolják előre testüket. Ám a vízben, az ő igazi elemükben ismét virgonc halakká s olyan félelmetes úszókká változnak, hogy gyakran még az őket üldöző bárkákat is felborítással fenyegetik.

De most már az óriási hímek rosszat sejtettek. Megérezték a közeledő veszélyt. Felemelték a fejüket, s minden irányban széttekingettek. De még mielőtt idejük lett volna leadni a vészjelzést, Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxx egyik oldalról iramodott neki, az őrmester, Xxxxxxxx és Xxxx a másik oldalról futott oda, s öt rozmárt terítettek le golyóikkal, majd lándzsáikkal adták meg nekik a kegyelemdöfést, a többi eszeveszetten menekült vissza a tengerbe.

Hát ez bizony könnyű győzelem volt. A leterített öt rozmár hatalmas állat volt. Elefánt- csontszín agyaruk bár kissé szemcsés volt, de azért kitűnő minőségűnek látszott; a hadnagy mégiscsak azt találta rajtuk legbecsesebbnek, hogy a testes, zsíros állatokból rengeteg olajat olvaszthatnak ki. A rozmártetemeket hamarosan felrakták a szánokra, s a kutyák sem panaszkodhattak, hogy nincs mit húzniuk.

Most már egy óra felé járt. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is csatlakozott társaihoz, s a part mentén haladva valamennyien útnak eredtek a Reménység-erőd felé.

Mondanunk sem kell, hogy most gyalog baktattak hazafelé, mert a szánok teherbírását teljesen igénybe vették a rozmárok. Csak mintegy tíz mérföldet kellett gyalogolniuk, de egyenes vonalban. Márpedig az az út a „leghosszabb”, amely sehol sem kanyarodik el, mint ezt az angol közmondás tartja; és ennek a közmondásnak igaza van. Hogy tehát ennek az egyenes útnak hosszú unalmát elűzzék, a vadászok beszélgettek egyről-másról. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony gyakran elegyedett bele a beszélgetésükbe, és sokat tanult e derék emberek szaktudásából. Szóval nem valami gyorsan haladtak. Súlyosan terhelte meg a szánokat a több ezer fontnyi hús- és zsírtömeg, és a szánút sem volt elég síkos. Xxxxxx, felfagyott hórétegen még két óra sem kellett volna ahhoz, hogy megtegyék a Rozmárok öblétől a Reménység- erődig terjedő utat.

Xxxxxx hadnagynak többször is „állj!”-t kellett vezényelnie, hogy néhány percnyi pihenőhöz juttassa a végképp kimerült kutyákat.

Erre jegyezte meg aztán Xxxx őrmester:

- Hát ezek a rozmárok igazán közelebb is tanyázhattak volna már a mi erődünkhöz.

- Ott sehol sem találtak volna megfelelő helyet - felelte fejét rázva a hadnagy.

- Már miért ne találtak volna? - kérdezte Xxxxxxx Xxxxxxx asszony, akit nagyon meglepett ez a válasz.

- Mivel ezek a kétéltűek csakis az enyhén lejtő tengerpartokat látogatják, amelyekre fel tudnak kapaszkodni, mikor kimásznak a tengerből.

- De hiszen a tengerpart a hegyfoknál...

- A tengerpart a hegyfoknál olyan meredek, mint egy bástyafal felelte Xxxxxx Xxxxxx. - Az a part semmiféle lejtőt nem nyújt. Mintha csak függőlegesre szabták volna. Íme, asszonyom, ez még egy megmagyarázhatatlan sajátsága ennek a területnek; és ha a mi halászaink ott a partról akarnák bevetni horgukat, akkor nem kevesebb, mint háromszáz ölnyi zsinórra volna szükségük. Hogy miért ilyen a hegyfok fekvése? Hát azt én nem tudom, de minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: jó néhány évszázaddal ezelőtt szörnyű erejű vulkanikus kitörés szakíthatta ketté itt ezt a tengerpartot, s választhatta el a szárazföld egy részét, amely részt most a Jeges-tenger hullámai borítanak.

XVI. KÉT PUSKALÖVÉS

Eltelt szeptember hónap első fele. Ha a Reménység-erőd magán az Északi-sarkon, vagyis húsz fokkal magasabb északi szélességen lett volna, akkor ennek a hónapnak 21-én már a sarki éjszaka árnyai borultak volna rá. De a hetvenedik szélességi körön még több mint egy hónapig járja körútját a láthatáron a nap. Mindazonáltal a hőmérséklet észrevehetően hidegebbé vált. Éjszakánkint a Fahrenheit-hőmérő higanyszála zéró alatt 31°-ra (-1° Celsius) szállt alá. Itt-ott már finom jéghártya borította a vizet, amit azonban a nap folyamán felolvasztottak még a nap végső sugarai. Záporeső és szélroham közepette hóvihar is kerekedett. Nyilvánvaló volt, hogy közelednek a komisz napok.

De a kereskedelmi ügynökség lakói bátran nézhettek a téli évszak elébe. A már a raktárakban tárolt élelemkészletekkel még a téli időn túl is beérik. Szárított vadhústartalékuk is növekedett. Még több rozmárt is lőttek. Xxx Xxx most már ráért zárt istállót építeni a házi rénszarvasoknak, meg még egy hatalmas csűrt is, a ház mögött, ahol a tüzelőt halmozták fel. Most már aztán jöhet a tél, vagyis az éjszaka, a hó, a jég.

Miután Xxxxxx Xxxxxx gondoskodott az erőd lakóinak szükségleteiről, most már a Társaság érdekeire is gondolt. Elérkezett az az idő, amikor a téli bundájukba öltözött állatok már becses zsákmánynak számítottak. Ez az időszak kedvező volt arra, hogy puskával terítsék le a prémes állatokat, addig is, amíg az egész táj fehér hószőnyeg alá kerül, s fel lehet állítani a csapdákat. Xxxxxx Xxxxxx tehát vadászatokat rendezett. Nem számíthattak azoknak az indián vadászok- nak a közreműködésére, akik rendszeresen látják el prémáruval a kereskedelmi ügynök- ségeket, mert a bennszülöttek vadászterületei délebbre vannak. Xxxxxx hadnagynak, Marbre- nek, Xxxxxx-nek és még vagy két-három társuknak kellett tehát a Társaság számára vadász- niuk, s elgondolhatjuk, hogy éppen elég dolguk volt.

A folyó egyik mellékfolyójánál hódtanyát vettek észre, az erődtől délre mintegy hat mér- földnyire. Xxxxxx Xxxxxx erre a pontra irányította az első vadásztúrát. Valamikor a hódszőr kilójáért négyszáz frankot is fizettek a piacon, akkoriban, amikor a kalapgyártó iparban világszerte nyersanyagnak számított. De ha a hódszőr felhasználása bizonyos mértékben csökkent is, maga a hódbőr még mindig magas árat ért el, mégpedig azért, mert ez az irgalmatlanul hajszolt rágcsáló már kiveszőben van.

A vadászok kimentek a folyóhoz, a jelzett helyre. Itt a hadnagy megcsodáltatta Xxxxxxx Xxxxxxx asszonnyal, mily találékonysággal dolgoznak ezek az állatok, hogy kedvező körülmények között rendezzék be föld alatti városukat. Vagy száz hód lakott itt, mindegyik a párjával foglalt el egy-egy, a folyócska közelében vájt föld alatti üreget. De a hódok népe máris elkezdte a téli szállás építését, s szorgosan munkálkodtak.

Ezen a patakon keresztül - amely eléggé gyors folyású és elég mély volt ahhoz, hogy az alsó vízréteg még a legszigorúbb télidőben se fagyjon be - a hódok egy felfelé ívelő gátat építettek; ez a gát függőlegesen leásott cölöpökből álló, szilárd építmény volt, hajlékony ágak és legallyazott fák fűzték egybe olyképpen, hogy átlósan voltak a cölöpök közé erősítve; az egész építményt az agyagos föld valóságos cementvakolata tartotta össze; ezt a cementet a lábukkal

„gyártották” a hódok, majd bozontos, csaknem ovális alakú, széles, lapos, pikkelyszerű szőrrel fedett farkuk segítségével gombóccá gyúrták az agyagot, és ezzel malterezték végig a gát egész ácsozatát.

- Ennek a gátnak, asszonyom - magyarázta Xxxxxx Xxxxxx -, az a célja, hogy állandó szinten tartsa a folyócskát, és lehetővé tegye a hódnép mérnökeinek, hogy odafönn megépíthessék ezeket a kerek házikókat, amelyeknek csúcsát ön innen láthatja. Szilárd építmények ám ezek a kunyhócskák; fából és agyagból készült falaik két láb vastagságúak, és sehonnan sem lehet bejutni a belsejükbe, csakis egy víz alatti szűk kis ajtón át, ami a kunyhócskák minden lakóját arra készteti, hogy víz alá bukjék, valahányszor csak ki akar menni vagy be akar jönni a

„lakosztályába”. De ez a berendezés egyben a család biztonságát is szolgálja. Ha ön lerom- bolna egy ilyen kis hódkunyhót, láthatná, hogy az két emeletből áll; az első emelet raktár- helyiségül szolgál, itt halmozza fel a hód a télirevalót, mint pl. ágakat, fakérgeket, gyökereket, míg a második emeleten, amelyet nem ér el a víz, lakik a háztulajdonos, az ő kis háznépével.

- De én sehol sem látok egyet sem - mondta Xxxxxxx Xxxxxxx asszony. - Vagy talán már abbahagyták a falujuk építését?

- Nem, asszonyom - felelte Xxxxxx hadnagy -, de most éppen pihennek a munkások, vagy alusznak. Ezek az állatok csakis éjszaka dolgoznak, tehát az üregeikben kell meglepnünk őket.

Valóban, a hódfogás minden nehézség nélkül ment végbe. Vagy százat fogdostak össze egy óra alatt, s köztük vagy húsz, a teljesen fekete bundájúak, igen nagy piaci értéket képviselt. A többinek is selymes, hosszú, fényes prémje volt, de vörhenyes, gesztenyebarna árnyalatú, és ez alatt a fedőszőrzet alatt finom, sűrű, ezüstszürke pihe. A vadászok visszatértek az erődbe, s nagyon meg voltak elégedve vadászatuk eredményével. A hódbőröket beraktározták, és - áruk szerint - „pergamen” vagy „fiatal hód” megjelöléssel vezették be a raktárkönyvbe.

Egész szeptemberben, csaknem október közepéig folytatták a vadászkirándulásokat, és kedvező eredményeket értek el.

Xxxxxx is fogtak, de nem sokat. Főképp a bőrük keresett cikk, mert az igáslovak nyaklószer- számzatánál van rá szükség, de a szőrük is értékes, mert tudjuk, hogy borzszőrből készülnek a legjobb kefék és ecsetek. Ezek a húsevők - voltaképpen kis medvék - a „carcajou”-borzok családjának fajához tartoznak, amelyeknek Észak-Amerika a hazája.

De más rágcsálók is éltek itt, mégpedig ugyanolyan szorgalmas állatok, mint a hód, és prémjük is sokra becsült árucikknek számított a kereskedelmi ügynökségek raktáraiban. Ez az állat a pézsmapocok. A farkát nem számítva, egy lábnál hosszabb; prémje is elég becses. Ezeket a pézsmapockokat is könnyűszerrel fogdosták össze föld alatti üregeikben, mert rengeteg nyüzsgött a vackokban ebből a rendkívül szapora fajta állatból.

A macskaféle állatok közé tartozik a hiúz, erre már puskával kellett menni. Ezek az európai hiúz fajtájához tartozó hajlékony, fürge, világosvörhenyes, feketés foltokkal pettyezett bundájú állatok még a rénszarvassal szemben is félelmetes bestiák, s bátran szállnak szembe támadóikkal. De sem Marbre-nek, sem Xxxxxx-nek nem ez volt első találkozása a hiúzzal, és vagy hatvanat ejtettek el ezekből az állatokból.

Néhány rozsomák is ugyanilyen körülmények között került terítékre; ezeknek is elég szép bundájuk volt.

Hermelin ritkán mutatkozott. Ezek az állatok is a nyusztfélékhez tartoznak, éppúgy, mint a görény; most még nem a szép, hófehér, téli bundájukban jártak, amelyet csak egyetlen fekete pötty díszít, a farkuk legvégén. A hermelin prémje most még felül vörhenyes, alul pedig sárgásszürke volt. Xxxxxx Xxxxxx tehát meghagyta társainak, hogy egyelőre kíméljék ezt az állatot. Be kell várni, amíg „megérnek”, hogy Xxxxxx vadászkifejezésével éljünk, vagyis míg itt a tél, és kifehéredik a hermelin bundája.

Ami a görényt illeti - amelynek vadászata szerfölött kellemetlen a förtelmes bűz miatt, amit ez az állat áraszt -, ennek a gereznájához is elég szép számmal jutottak vadászaink, akár úgy, hogy a kuckójául szolgáló faodúban ütöttek rajta, akár úgy, hogy a puskagolyó végzett vele, amint az ágak között kúszott.

A tulajdonképpeni nyuszt egészen speciális vadászat tárgya volt. Köztudomású, mennyire értékes e ragadozó bőre, bár egy fokkal kevésbé értékes, mint a coboly, amelynek dús prémje télen feketében játszik. A coboly csak Európa és Ázsia északi részén fordul elő, egészen Kamcsatkáig, és a szibériai vadászok űzik legszorgalmasabban. De a Jeges-tenger amerikai partjain más nyusztfajtával is találkozik a vadász, ezeknek bőre is igen nagy értékű, mint pl. a nyérc és a halásznyest, más néven „kanadai nyuszt”.

De ezek a nyusztok és nyércek szeptemberben nem sok prémet szolgáltattak a kereskedelmi ügynökségnek. Igen élénk, rendkívül fürge állatok, testük nyúlánk és hajlékony, s így méltán nevezték el őket „féreg alakúaknak”. És valóban úgy el tudnak nyúlni, mint a féreg, úgyhogy a legszűkebb résen is képesek átbújni. Érthető tehát, hogy olyan könnyedén iszkolnak el a vadászok elől. Így aztán a téli évad idején könnyebben kerülnek kézre a csapdák segítségével. Xxxxxx és Xxxxxx csak a kedvező időt várták, amikor majd vadászokból „csapdásokká” vedlenek, s úgy számítottak, hogy a tavasz beköszöntésekor sem nyércben, sem nyusziban nem lesz hiány a Társaság raktáraiban. A Reménység-erőd prémállományát gazdagító vadászkirándulások zsákmányának felsorolásánál végül nem szabad megfeledkeznünk a kék- és ezüstrókáról; az orosz és angol prémpiacokon ezeket tekintik a legértékesebb prémes állatoknak.

Érték dolgában azonban valamennyi fölött áll a kékróka, amelyet „isatis” néven ismer az állattan. Ennek a kecses állatnak orra fekete, hamvas vagy sötétszőke a szőrzete, vagyis semmiképpen sem kék, amint azt nevéről hinni lehetne. Bundája hosszú szőrű, nagyon dús, bársonyosan lágy, csodálatos szőrme, tehát megvan mindaz az értékes tulajdonsága, amit a szőrme szépségének nevezünk: lágyság, tartósság, hosszú szőrzet, vastagság és szín. A kékróka vitathatatlanul a prémes állatok királya. A bőre is hatszor annyit ér, mint bármely más bőr; az orosz cár kékróka köpenyét, amely teljes egészében az állat nyakbőréből, vagyis a legszebb részéből készült, az 1851. évi londoni kiállításon háromezer-négyszáz font sterlingre becsülték.

Néhány ilyen kékróka megjelent a Bathurst-fok környékén, de a vadászoknak egyet sem sikerült kézre keríteniük a ravasz, fürge, nehezen megközelíthető állatokból. Sikerült azonban leteríteniük vagy egy tucat ezüstrókát; ennek fekete árnyalata, remek prémje fehérrel pettye- getett. Ámbár az ezüstrókaprém nem ér fel a kékrókagereznával, azért ez is értékes szőrme, jókora ára van Anglia és Oroszország prémpiacain.

Az elejtett ezüstrókák egyike pompás példány volt, kissé még a közönséges róka termeténél is nagyobb. Füle, válla, farka füstfekete, de a farka legvége és a szemöldöke fölött fehér volt.

Azok a különös körülmények, amelyek között ezt a rókát elejtették, megérdemlik, hogy részletesebben beszéljünk róluk, mert ezek a körülmények igazolták Xxxxxx hadnagy bizonyos aggodalmát, valamint azt is, hogy igaza volt, amikor úgy vélekedett, hogy nem árt elővigyázatossági intézkedéseket tenni.

Szeptember 24-én délelőtt két szánkó kivitte Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt, a hadnagyot, Xxxx őrmestert, Marbre-t és Xxxxxx-t a Rozmárok öbléhez. Előző este az osztag néhány embere rókanyomokat vett észre a sziklák között, ahol csenevész cserjék tengődtek, és ahol bizonyos jelek kétségtelenül elárulták, hogy róka járt arra. A vadászok követték az állat nyomát, prémje

szép összeggel kecsegtette őket, s a cserkészés valóban eredménnyel járt. Két órával érkezésük után egy elég szép ezüstróka élettelen teteme feküdt a lábuk előtt.

Még két-három másik példányt is megpillantottak. Ekkor a vadászok szétoszlottak. Xxx Xxxxxx és Xxxxxx az egyik róka nyomait követte, a hadnagy, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxx őrmester megkísérelték, hogy elvágják egy másik róka menekülésének útját; a szép állat a sziklák mögött igyekezett elrejtőzni.

A ravasz rókával természetesen ugyancsak csalafinta módon kellett bánni; az állat alig volt látható, becses irhája egyetlen részét sem volt hajlandó kitenni a puskagolyó veszedelmének.

Félóráig folytatták az üldözést anélkül, hogy eredményre vezetett volna. Mindamellett sikerült az állatot három oldalról körülkeríteniük, és a negyedik oldalt a tenger zárta el. Xxxxxxxx hamarosan tisztába jött azzal, milyen hátrányos helyzetbe került, és úgy határozott, hogy egy csodálatos szökkenéssel kísérli meg a menekülést, mert így a vadász csak kapásból lőhet rá.

A róka nekirugaszkodott, s át is jutott egy sziklán; ám Xxxxxx Xxxxxx éppen ott leselkedett, és mikor az állat árnyékként suhant el mellette, golyóval üdvözölte.

Ugyanabban a pillanatban még egy lövés dördült el, és a halálosan talált róka földre rogyott.

- Xxxxx, hurrá! - kiáltotta Xxxxxx Xxxxxx. - Ez az én rókám!

- És az enyém! - egészítette ki egy idegen, és ugyanabban a pillanatban tette rá a lábát a lelőtt állatra, amikor a hadnagy a kezét.

Xxxxxx Xxxxxx meghökkenve húzódott vissza. Azt gondolta, hogy a második golyó az őrmester fegyveréből röpült ki, s most itt egy ismeretlen vadásszal találja magát szemben, akinek még most is füstölög a puskája. A két vetélytárs szembenézett egymással.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és társa éppen most érkezett oda, s nemsokára Xxxxxx és Xxxxxx is ott volt mellettük, míg az idegent vagy tizenkét férfi követte a sziklafal mögül. A férfi udvariasan meghajolt Xxxxxxx Xxxxxxx asszony előtt.

Magas termetű volt, pontosan az a „kanadai utazó”-típus, akit Xxxxxx Xxxxxx különösen félelmetes versenytársnak tartott. Ez a vadász még ugyanazon hagyományos öltözéket viselte, amelyet Xxxxxxxxxx Xxxxxx, az amerikai regényíró oly pontosan írt le: csuklyás köpeny formájában vállra vetett takaró, csíkos gyapoting, bő posztónadrág, bőrkamásni, dámvadbőr mokasszin,28 tarka gyapjúöv, beledugdosva a vadászkés, dohányzacskó, pipa és néhány, a táborozáshoz szükséges szerszám, egyszóval félig civilizált, félig meg vad ember öltözéke. Négy társa is ugyanolyan öltözetet viselt, mint ő, csak nem olyan elegánsát. A többi nyolc, aki a kíséretéhez tartozott, chippeway indián volt.

Xxxxxx Xxxxxx nem tévedett. Egy francia állt előtte, vagy legalábbis a kanadai franciák egy leszármazottja, s az is lehet, hogy az amerikai Társaságok egyik ügynöke, akit azzal bíztak meg, hogy ellenőrizze az új kereskedelmi ügynökség létesítését.

- Ez az én rókám, uram - mondta Xxxxxx hadnagy, néhány pillanatnyi hallgatás után, mialatt keményen egymás szeme közé néztek.

- Az öné, ha ön lőtte le - felelte jó angolsággal, de idegenszerű hangsúllyal az ismeretlen.

- Ön téved, uram - vetette oda elég élesen Xxxxxx Xxxxxx -, ez az állat még abban az esetben is az enyém, ha nem az én golyóm terítette le, hanem az öné!

28 Az észak-amerikai indiánok bőrsaruja

Az idegen megvető mosollyal fogadta ezt a választ, amelyben benne volt az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig a Hudson-öbölhöz tartozó területeken uralkodó Társaság dölyfös elbizakodottsága.

- Vagyis hát, uram - folytatta az idegen, és könnyedén rátámaszkodott a fegyverére -, ön olybá tekinti a Hudson-öböl Társaságot, mint Észak-Amerika ezen egész területének feltétlen urát?

- Ehhez kétség sem fér - felelte Xxxxxx hadnagy -, és ha ön, uram, egy amerikai Társaság embere, amint én ezt feltételezem...

- A Saint Louis-i Prémkereskedelmi Társaságé - mondta a vadász, és meghajolt.

- Azt hiszem - folytatta a hadnagy -, hogy önnek rendkívüli nehézséget okozna, ha azt mondanám, mutassa meg azt az okmányt, amely előjogot biztosít az ön Társaságának e vadászterület bármely részére.

- Okmány! Előjogok! - vetette oda megvetően a kanadai. - Ez csak amolyan, a vén Európából való szóbeszéd, amely rosszul hangzik Amerikában.

- Viszont ön most nem Amerikában van, hanem Anglia földjén - vágta oda neki büszkén Xxxxxx Xxxxxx.

- Hadnagy úr - felelte kissé élénkebb hangon a vadász -, ez nem alkalmas pillanat arra, hogy mi most itt ebben a tárgyban vitatkozzunk. Tudjuk, milyen követelődző Anglia általában és a Hudson-öböl Társaság különösképpen, a vadászterületeket illetően; de azt hiszem, hogy az események előbb-utóbb megváltoztatják majd a dolgok ilyetén állását, és hogy Amerika az amerikaiaké lesz, a Magellán-szorostól egészen az Északi-sarkig.

- Hát én ezt nem hiszem, uram - felelte szárazon Xxxxxx Xxxxxx.

- Bármint legyen is, uram - folytatta a kanadai -, én azt ajánlanám önnek, hogy tegye félre itt ezt a nemzetközi kérdést. Bármilyenek legyenek is a Társaság követelései, nyilvánvaló, hogy a szárazföld legmagasabb északi szélességein fekvő területeken és különösen a tengerparti részeken a terület azé, aki elfoglalja. Ön kereskedelmi ügynökséget létesített a Bathurst-fokon; nos, mi nem vadászunk az ön területén, viszont önöktől is elvárjuk, hogy tiszteletben tartsák a mi területi jogainkat, ha majd a Saint Louis-i Prémkereskedelmi Társaság is létesít erődöt, valahol másutt, Amerika északi határain.

A hadnagy összevonta szemöldökét. Mert Xxxxxx Xxxxxx jól tudta, hogy a közeljövőben a Hudson-öböl Társaság félelmetes vetélytársakra akad itt, egészen a tengerpartig, s hogy nem tartják tiszteletben azt a követelését, mely szerint egész Észak-Amerika az ő vadászterülete, és hogy nemsokára majd a fegyverek szólnak bele a versenytársak vitájába. De azt is megértette, hogy egyáltalán semmi értelme most itt az előjogok fölött vitatkozni, s szívesen vette, hogy a vadász aki egyébként igen udvariasan viselkedett - más térre terelte a vitát.

- Ami pedig ezt az ügyet illeti, amely köztünk nézeteltérésre ad okot - mondta a kanadai utazó

-, hát annak nincs valami nagy fontossága, uram, és én úgy gondolom, hogy vadászemberek módjára vághatjuk ketté ezt a gordiuszi csomót: az ön fegyvere meg az enyém különböző öbnagyságúak, tehát a golyóinkat könnyűszerrel felismerhetjük. Hát akkor legyen azé ez a róka, akinek a golyója valóban megölte!

Az ajánlat igazságos volt. Azt a kérdést, hogy kié legyen a lelőtt állat, így teljes biztonsággal lehetett megoldani. Megvizsgálták hát a róka tetemét. A két vadász két golyója közül egyik az állat lapockáját, a másik a szívét érte. Ezt, a szívlövést okozó golyót a kanadai fegyvere küldte.

- Az állat az öné, uram - mondta Xxxxxx Xxxxxx, nehezen palástolva bosszúságát, hogy a remek gerezna idegen kézre kerül.

A kanadai felvette a földről a rókát, és - mikor már mindnyájan azt hitték, hogy a vállára veti és xxxxxxx - odalépett Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyhoz:

- A hölgyek kedvelik a szép szőrmét - hajolt meg előtte. - Lehet, hogy ha tudnák, minő fáradozások árán s mekkora veszedelmek közepette jutunk hozzá, talán nem is vágyakoznának rá oly mohón. De hiába, ha szeretik, hát akkor ez ellen nincs mit tenni. Engedje meg, asszonyom, hogy találkozásunk emlékére felajánljam önnek ezt a rókát.

Xxxxxxx Xxxxxxx asszony habozott, hogy elfogadja-e, de a kanadai vadász oly kedvesen, jó szívvel nyújtotta feléje a remek ezüstrókát, hogy sértésnek vehette volna, ha visszautasítja.

Xxxxxxx asszony elfogadta a rókát, és megköszönte az idegennek.

Az ismét meghajolt Xxxxxxx Xxxxxxx asszony előtt, majd üdvözölte az angolokat, és társai kíséretében csakhamar eltűnt a tengerparti sziklák között.

A hadnagy és övéi útnak indultak a Reménység-erőd felé. Xxxxxx Xxxxxx elgondolkozott. A rivális Társaság emberei tudják már, hol fekszik az általa alapított új létesítmény. Ebből a találkozásból láthatta, hogy a jövőben csőstől szakad majd nyakába a kellemetlenség.

XVII. KÖZELEDIK A TÉL

Szeptember 27-e volt. Most az őszi napéjegyenlőség szakába lépett a nap, vagyis most a nappal és az éjszaka egyforma hosszú az egész világon, s ettől az időponttól kezdve az éjszakák egyre hosszabbak lesznek a nappaloknál. A sötétségnek és a világosságnak ez a váltakozó visszatérése örömére szolgált az erőd lakóinak. Most, hogy estére besötétedett, jobban aludtak. Xxxx valóban úgy van, hogy a szem felüdül és megpihen a sötétségben, különösen akkor, ha néhány hónapig tartó örökös napsütés fárasztja szüntelenül.

Azt mondják, hogy a napéjegyenlőség idején igen erős a dagály, mivel a nap és a hold együttállása kettős hatást gyakorol a tengerre. Gondosan meg kellett figyelni tehát a Bathurst- fok melletti tengerparton bekövetkező dagályt. Xxxxxx Xxxxxx néhány nappal azelőtt megállapította a megfigyelési pontokat, valami dagálymérőfélét készített, ily módon tette lehetővé a pontos becslést, hogy függőlegesen mérve mi a különbség az alacsony és a magas vízállás között. Most is megállapította, hogy - bárhogyan legyen is ez, s mindazok ellenére, amiket a megfigyelők jelentettek - a Sarki-tengernek ezen a szakaszán a nap és a hold befolyása alig észrevehető. A dagály itt csaknem a semmivel volt egyenlő - s ez ellentmondott a hajósok jelentéseinek.

- Van itt valami, ami nem természetes - morfondírozott a hadnagy.

Valóban nem tudta, mit is gondoljon hát efelől; de akadt egyéb gondja is, éppen elég, így hát nem töprengett tovább azon, miként magyarázza meg önmagának ezt a furcsaságot.

Szeptember 29-én észrevehetően megváltozott a légkör. A Fahrenheit-hőmérő 41°-ot (-5° Cel- siust) mutatott. Az égboltot köd borította, amely csakhamar meghozta az esőt. Beköszöntött a rossz idő.

Joliffe-né asszony, mielőtt még hópaplana alá bújna a föld, a magfélék elvetésével foglala- toskodott. Remélhették, hogy az életerős sóska- és kalánfűmagvak, ha a hótakaró alá kerülnek, ellenállnak ennek a cudar éghajlatnak, s tavaszra kikelnek. Előzőleg a hegyfok sziklafala által védett több hektárnyi földet munkáltak meg erre a célra, és ezt a területet szeptember hónap utolsó napjaiban be is vetették.

Xxxxxx Xxxxxx nem akart addig várni, míg a nagy hidegek beköszöntenek, az osztag minden tagjának fel kellett öltenie téli ruházatát. Nem is késlekedtek hát, s valamennyien kellőképpen felöltözködtek: egész testükre gyapjúholmit húztak, dámvadbőrből készült csuklyás köpeny, fókabőr nadrág, szőrmekucsma és vízhatlan csizma egészítette ki a téli gúnyát. De elmond- hatjuk, hogy a szobákat is alaposan „kikészítették”. A fából épült falakat prémekkel borították be, hogy megakadályozzák a jégrétegek lerakódását a falak felületén, hirtelen hőmérséklet- csökkenés esetén. Raë mester ezekben a napokban állította fel a szobalevegőben levő vízgőz befogadására szánt kondenzátorokat; ezeket aztán majd hetenként kétszer kell kiüríteniük. Ami pedig a kályha fűtését illeti, hát azt aszerint szabályozták, ahogyan a hőmérséklet változott odakünn, ügyelve arra, hogy a Fahrenheit-hőmérők szerinti 50 (+10 Celsius) fokon tartsák a hőmérsékletet. A ház nemsokára amúgy is vastag hóréteg alá kerül, ami majd megakadályozza, hogy a belső melegből bármi is elvesszen. Remélték, hogy ezekkel a módszerekkel sikerül megbirkózniuk a sarkvidéken áttelelők két legfélelmetesebb ellenségével, a hideggel és a nedvességgel.

Október 2-án még lejjebb szállt a hőmérő higanyszála, és az első hó belepte a Bathurst-fok egész környékét. Csendeskén fújt a szél, egyelőre még nem jött a hóvihar, amely szinte mindennapos a sarki tájakon, s amelynek az angolok a „drift” nevet adták. Az egész tájra ráterült az egyforma fehér hószőnyeg, s ebben a fehérségben egybemosódott a hegyfok, az erőd övezete és a tengerpart messze elnyúló szegélye. Csupán a tó vize s a még be nem fagyott tenger hullámai váltak ki szürkés, piszkos-fakó színükkel a nagy fehérségből. Az északi láthatáron azonban már észrevehetők voltak az első jéghegyek, amint felrajzolódtak a ködös égre. Még nem voltak jégmezők, de a természet már halmozta az anyagot, amit a hideg nemsokára egybe fagyaszt, hogy áthatolhatatlan akadályt formáljon.

Egyébként az „újszülött jég” csakhamar bevonta a tenger és a tó felszínét. Elsőnek a lagúna fagyott be. Itt-ott terjedelmes, fehéresszürke foltok keletkeztek, ezek a jelei a közeli fagynak, amelynek a nyugodt légkör is kedvezett. És így is volt; egy éjszakán át 15 Fahrenheit (-9 Celsius) fokot mutatott a hőmérő, és a tó másnap reggelre egyetlen sima jégtükörré vált, olyan jégpályává, amely a Serpentine29 legkényesebb műkorcsolyázójának igényeit is kielégíthette volna. Majd a láthatáron sajátságos színt öltött az égbolt; ezt „blink” néven nevezik a bálnavadászok; a jégmező fényének visszaverődéséből keletkezik. A tenger is csakhamar befagyott egy óriási területen, az egyes jégtáblák egybeverődtek, így lassanként hatalmas jégmező keletkezett, s egybefagyott a parti jéggel. De ez az óceánbeli jégmező más volt, mint a tó sima jégtükre. A hullámverés megtörte az egyenletességét. Itt-ott hullámosan szilárdultak meg a hosszú jégtáblák, a széleik nem illettek teljesen össze, némelyik úszó jégtábla volt, amelyet a hajósok ezen a néven is ismernek: „drift-ice”, és sok helyütt szembetűnő kidudoro- dások, kiszögellések, ezeket a nyomás hozta létre, s „hummock”-nak nevezik a bálna- vadászok.

A Bathurst-foknak és környékének képe néhány nap alatt teljesen megváltozott. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony szüntelen elragadtatásban élt, úgy élvezte ezt a számára teljesen új látványosságot. Bármely szenvedéssel, bármennyi fáradsággal boldogan fizetett volna ezért, mert az igazi sarkkutatónak a lelke is örül a természet csodáinak láttán. Nincs is fenségesebb látvány annál, mint mikor egyszerre csak itt a hó uralma, s a szigorú tél birtokába veszi a sark- vidéket! A láthatár egyetlen pontja, egyetlen tája sem volt felismerhető most mindazokból, amelyeket Xxxxxxx Xxxxxxx asszony eddig látott. A vidék teljesen átalakult. Új táj született, mondhatni a szeme láttára, a lenyűgöző szomorúság jegyében született új föld. A részletek eltűntek, s csak elmosódó vonalait mutatta a tájnak a hó, elveszve a köd homályában. Díszlet volt ez, amelyet meseszerű gyorsasággal egy másik díszlet követett. Sehol a tenger ott, ahol azelőtt a végtelen óceán terült el. Sehol változatos színeket mutató talaj, csak a vakító fehér szőnyeg mindenütt. Sehol az erdők, a sokféle fával, csak fintorgó árnyak szövevénye szana- szét, orcáikon a zúzmara gyémántpora. Sehol a nap ragyogó sugara, csak egy sápadt korong, amely nehezen vonszolja magát a ködfellegen át, s alig néhány óra hosszat láttatja fukaron mért útjának ívét. S végül sehol a tenger láthatára, amely eddig oly élesen rajzolódott az égre, szeszélyesen csipkézett jéghegyek végeláthatatlan láncolata alakítja ki az áthatolhatatlan jégmezőt, amelyet a természet emelt az Északi-sark és vakmerő kutatói közé!

Mennyit beszéltek már erről, mennyi megfigyelésre késztették őket a sarkvidéknek ezek a változásai! Talán csak Xxxxxx Xxxxx volt az egyetlen, akit érzéketlenül hagyott a látvány fenséges szépsége. De mit is lehetett várni egy ilyen bogaras csillagásztól, aki eddig úgyszólván nem is számított a kis kolónia tagjai közé. Ez a magába zárkózott tudós csakis az égi tünemények kutatásának élt, ő csak az égboltozat azúrkék útjait járta, csak azért vált meg

29 Serpentine - tó a londoni Hyde Parkban

egy csillagtól, hogy egy másik csillagra „szálljon”! És tessék: éppen most bújik el előle az égbolt, a csillagképek eltűnnek a szeme elől, áthatolhatatlan ködfátyol terül el közte és a zenit között. A csillagász dühöngött! De Xxxxxx Xxxxxx vigasztalgatta, azt ígérte neki, hogy rövid idő múlva jönnek a szép, xxxxx éjszakák, amelyek igen alkalmasak a csillagászati megfigye- lésekre, a sarki fény, a fényudvarok, a holdudvar és más sarkvidéki tünemények vizsgálására, amelyek méltók arra, hogy kivívják csodálatát!

A hőmérséklet elviselhető volt. A szél nem fújt, márpedig főképpen a szél okozza, hogy csípősebb a hideg fullánkja. Így tehát néhány napig még folytatni lehetett a vadászatot. Új prémek halmozódtak fel a kereskedelmi ügynökség raktáraiban, új élelemkészletek töltötték meg az éléstárat. A fogoly, a hófajd, melegebb tájak felé menekülve nagy számban vonult fölöttük, friss, egészséges hússal látva el őket. A sarki nyúl csak úgy nyüzsgött, már téli bundáját viselte. E rágcsálók nyomát könnyű követni a hóban, nemsokára vagy száz darab növelte az erőd éléskamrájának tartalék készletét. Az énekes hattyúk is szép számban vonultak; ez az egyik legszebb észak-amerikai madárfajta. A vadászok több tucatot lőttek belőlük. A hattyúk gyönyörű, négy-öt láb hosszú, fehér tollazatú madarak, de fejük és nyakuk felső része rézvörös. Vendégszeretőbb tájak felé húztak nagy gyorsasággal, hogy meg- szerezzék a táplálkozásukhoz szükséges vízi növényeket és rovarokat, mert a levegő és a víz az ő igazi elemük. Más hattyúfajta népes csapata is szárnyalt fölöttük, ezeket „trombitás hattyú”-nak nevezik, mivel rikoltásuk a trombitaszóhoz hasonlít. Ezek is olyan fehérek voltak, mint az énekeshattyúk, csaknem akkorák is, de lábuk és csőrük fekete. Sem Marbre-nek, sem pedig Xxxxxx-nek nem sikerült leszedni a levegőből egyet sem, de igen jelentőségteljes

„viszontlátásra!” - kiáltással üdvözölték őket. Ugyanis ezek a madarak valóban visszatérnek

az első tavaszi szelek szárnyán, és éppen a tavaszi időszakban lehet könnyebben puskavégre kapni őket. Bőre, tolla, pelyhe kedvéért különösen kívánatos zsákmánya vadásznak, indiánnak a hattyú, és azokban az években, amikor jól beüt a vadászévad, tízezerszámra szállítják a kereskedelmi ügynökségek az európai piacokra a hattyút; darabját fél guinea-ért30 árusítják.

A vadászkirándulások folyamán - amelyek csupán néhány óráig tartottak, s amelyeket a rossz idő miatt gyakran kellett abbahagyni - sokszor találkoztak farkasfalkákkal. Nem is kellett messzire menniük, mert az éhség sarkantyúzta farkasok már olyan vakmerőek lettek, hogy egészen a kereskedelmi ügynökség közelébe merészkedtek.

A farkasnak nagyon jó a szaglása, nem csoda hát, hogy az erődítmény konyhájának orrcsiklandó illatai odavonzották az ordasokat. Éjszakánként felverték az erőd lakóit baljós üvöltésükkel. Ezek a ragadozók egyenként szinte veszélytelenek, de falkában veszélyesek. Így hát a vadászok csak alaposan felfegyverkezve mertek kimozdulni az erőd övezetéből.

Egyébként a medvék is támadóbb kedvűeknek mutatkoztak. Nem volt olyan nap, hogy néhányat ne láttak volna. Mikor az éj leszállt, egészen az övezet közelébe merészkedtek. Némelyikre rá is lőttek, a sebesült jegesmedve elcammogott, s vérével festette a havat. De október 10-éig egyetlen ilyen meleg és becses jegesmedvebundára sem tettek szert a vadászok. Egyébként Xxxxxx Xxxxxx nem is engedte meg embereinek, hogy megtámadják ezeket a rettenetes bestiákat. Velük szemben a védekezés ígérkezett célravezetőbbnek, de talán már közeledik az az idő, amikor az éhségtől hajtott állatok megkísérlik, hogy támadást intézzenek a Reménység-erőd ellen. Akkor aztán majd védekezniük kell, s egyúttal meg is szerzik a medvebundákat.

30 Guinea - régi angol aranypénz

Néhány napig száraz és hideg maradt az idő. A hó felső rétege jó keményre fagyott, könnyű járás esett rajta. Így hát néhányszor kirándultak a tengerpartra és az erődtől délre eső területekre. Xxxxxx hadnagy szerette volna tudni, vajon a Saint Louis-i Prémtársaság emberei elhagyták-e már a vidéket, vagy talán még a környéken találják nyomaikat, de hiába keresgélték, a környéken sehol sem bukkantak nyomaikra. Valószínűnek látszott, hogy az amerikaiak valamelyik délibb fekvésű településükre mentek vissza, hogy ott töltsék a téli hónapokat.

Ezek a szép napok nem is tartottak soká, november első heteiben hirtelen délire váltott a széljárás, megenyhült az idő, de sűrű pihékben hullott a hó. Csakhamar több lábnyi magas hótakaró fedte a földet. Mindennap el kellett takarítani a hótömegeket a ház elől, s utat vágni benne, hogy eljuthassanak az erődárokig, a rénszarvasok istállójáig és a kutyaólig. Egyre gyérebbek lettek a kirándulások, ismét a „rakett”-eket vagy hócipőket kellett használniuk.

Ha a hóréteget keményre fagyasztotta a hideg, akkor a test súlya alatt nem süpped be, s szilárdan megvetheti rajta lábát az ember. Ilyenkor nincs akadálya a rendes járásnak. De ha a hó puha, a gyalogló egyetlen lépést sem tehet rajta anélkül, hogy térdig bele ne süppedjen. Ilyenkor használják az indiánok a rakettet.

Xxxxxx hadnagy és társai hozzá voltak szokva ezeknek a „snow-shoe”-knak a használatához, és a süppedékeny hóban olyan sebességgel futottak, akár a korcsolyázó a jégen. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is megbarátkozott már a hócipők használatával, és nemsokára akár versenyt is futhatott volna társaival. Hosszú sétákat tettek így a befagyott tavon, éppúgy, mint a tenger- parton. Sőt még a befagyott óceán jégfelületén is több mérföldnyi utakat tettek, mert a jég már több lábnyi vastag volt. De ez már fáradságos kirándulásnak számított az egyenetlen felületű jégmezőn mindenfelé egymásra torlódott jégtáblák, hummockok, amelyeket meg kellett kerülni; távolabb a jéghegyek láncolata, vagy inkább a jégmezők, amelyek áthághatatlan akadályt alkottak, mivel tarajuk ötszáz lábnyi magasságot is elért! Ezek a festőien tornyosult jéghegyek gyönyörű látványt nyújtottak. Azt lehetett volna mondani rájuk, hogy egy város fehér romjai, összeomlott szobraival, oszlopaival, homlokzataival; avagy, hogy vulkanikus tájék, a talaja felforgatott, az egymás hegyén-hátán torlódó jégtáblák hegyláncolatot alakí- tottak, vízválasztó hegygerinceikkel, előhegységeikkel, völgyeikkel, az egész - egy jégből formált Svájc! Némely ittrekedt madár, a lumma, viharmadár, vészmadár éles rikkantgatásával még élénkítette a magányt. Hatalmas jegesmedvék ődöngtek a hummockok között, színük egybeolvadt a jégsziklák vakító fehérségével. Xxxxxxx asszony most igazán nem panaszkod- hatott, hogy hiány van benyomásokban és izgalmakban! Hűséges Madge-e, aki mindenhová elkísérte, mindebben osztozott vele! Mily messze is voltak ők most mindketten India vagy Ausztrália tropikus tájaitól!

Több kirándulást tettek a befagyott óceánon, amelynek jégrétege olyan vastag volt, hogy a beszakadás veszélye nélkül akár egy tüzérezredet vagy bronzszobrokat is elbírt volna. De ezek a kirándulások nemsokára olyan bajossá váltak, hogy feltétlenül be kellett szüntetni. Most már valóban észrevehetően süllyedt a hőmérséklet, és a legkisebb munka, még csak a legcse- kélyebb erőfeszítés is valamennyiüknél olyan kimerültséggel járt, amely teljesen megbénította őket. A szemüket is megtámadta a hó ragyogó fehérsége, lehetetlen volt hosszabb ideig elviselni a tündöklő tükröződést, amely gyakran hóvakságot okoz az eszkimóknál. Végül pedig, egy különös tünemény folytán - amely a fénysugarak visszaverődésének volt köszön- hető - a távolságok, mélységek, vastagságok aránya is megváltozott. Öt-hat lábnyi köz volt két jégtábla között ott, ahol az ő szemük csupán egy-két lábnyi rést látott. Ennek az optikai csalódásnak következtében aztán gyakoriak voltak a fájdalmas sérüléseket okozó bukások.

Október 14-én a Fahrenheit-hőmérő zéró alatti 3 (-16 Celsius) fokot mutatott. Hát ez már aztán komisz, nehezen elviselhető hideg volt, annál inkább, mert ráadásul még erős szél is fújt. Mintha apró tűkkel lenne tele a levegő. Xxxxxxx, aki kimerészkedett, az a komoly veszély várt, hogy „xxxxx bitten” lesz, ami azt jelenti, hogy menten megfagy, hacsak hóval nem dörzsölik a fagyott testrészeket addig, míg a vérkeringés meg nem indul. Az erőd lakói közül többen hirtelenül megdermedtek, köztük Xxxxx, Xxxxxxx, Xxxx; de idejekorán ledörgölték őket hóval, s így megúszták a fagyveszélyt.

Érthető, hogy ilyen körülmények között minden munka lehetetlenné vált. Ebben az időszakban egyébként már rendkívül rövidek voltak a napok. A nap csak néhány órára jelent meg a láthatár fölött. Hosszú szürkület követte. Most már megkezdődött az igazi sarki telelés, vagyis a teljes elzártság időszaka. Már az utolsó sarkvidéki madarak is elmenekültek az elsötétedett partvidékről. Nem maradt, csak néhány foltos sólyom-fogoly, amelyet „telelőnek” neveznek az indiánok, mert a sarki éjszaka kezdetéig maradnak a jégmezők tájain, s most már ezek is indulnak. Hobson sürgette a munkálatok befejezését, a csapdákat és kelepcéket fel kell állítani télire a Bathurst-fok környékén.

Ezek a csapdák nehéz deszkákból álltak, amelyeket egy három darab fából készült 4-formájú alakzat tartott; ez úgy volt elhelyezve, hogy az egyensúly bizonytalan legyen, és a legkisebb érintésre lezuhanjon. E csapda szerkezete ugyanolyan volt - csak nagyobb méretű -, amilyene- ket a madarászok állítanak a mezőn. A vízszintes fadarab végén csaléteknek vadhúsdarabkát helyeztek el, úgyhogy a csapda minden közepes nagyságú állatot, mint pl. a róka vagy a nyuszt, menthetetlenül agyonütött. Ilyenek azok a csapdák, amelyeket tél idején gyakran több mérföldnyi területen állítanak fel azok a híres vadászok, akiknek kalandos életét oly költőien beszélte el Cooper. Vagy harminc ilyen csapdát a Reménység-erőd körül állítottak fel, s ezeket elég gyakori időközönként kellett végigjárniuk. November 12-én a kis kolónia új taggal szaporodott. Xxx Xxx felesége épkézláb fiúcskának adott életet, s az ácsmester rendkívül büszke apának mutatkozott. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony lett keresztanyja a csecsemőnek, akit Xxxxxx Xxxxxxxxxxxx kereszteltek. A keresztelés szertartása bizonyos ünnepélyességgel ment végbe, s ezt a napot ünnepnapnak nyilvánították a kereskedelmi ügynökségen, ennek a kis lénynek tiszteletére, aki a hetvenedik szélességi fokon túl született!

Néhány nappal ezután, november 20-án a nap elrejtőzött a láthatár alatt, és majd csak két hónap múlva jelenik meg. A sarki éjszaka elkezdődött.

XVIII. A SARKI ÉJSZAKA

Ez a hosszú éj tomboló viharral kezdődött. A hideg mintha kissé alábbhagyott volna, de a légkör rendkívül párás volt. Ez a nedvesség minden elővigyázatosság ellenére is behatolt a házba, és mikor reggelenként kiürítették a kondenzátorokat, több fontnyi jeget szedtek ki belőlük.

Odakünn a forgószéllé erősbödött légáramlat most már förgetegként dühöngött, a hó már nem is függőlegesen hullott, hanem csaknem vízszintesen. Xxxxxx Xxxxxx kénytelen volt meg- tiltani, hogy ajtót nyissanak, mert úgy tombolt a szélvihar, hogy pillanatok alatt elözönlötte volna a folyosót. A telelők most már hát foglyok voltak.

Az ablakok redőnyeit légmentesen bezárták. A lámpákat szüntelenül égetni kellett, az éj végtelen hosszú óráin, amelyeket nem lehetett alvásnak szentelni.

De ha sötétség uralkodott is odakünn, a magas északi szélességek fenséges csöndjét a vihar bömbölése váltotta fel. A szél megszorult a ház és a sziklafal között, s üvöltött, szakadatlanul. A ház, amelyet oldalról szorongatott, minden eresztékében mozgott. Ha nem építik ilyen szilárdan, semmiként sem állhatott volna ellent ennek a rohamnak. Szerencsére a falak körül felgyülemlett hótömeg valamennyire fékezte a szélroham erejét. Xxx Xxx csak attól félt, hogy a kémények mésztéglából készült külső csövei nem állnak majd ellen a szélnyomásnak. A kémények mégiscsak ellenálltak a viharnak, de gyakran kellett megtisztogatni a hóval eltömődött kürtőket.

A vihar sivítása közepette olykor olyan különös hangokat hallottak, amelyek eredete felől Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem tudott számot adni önmagának. A tengeren összeomló jéghegyek zaja volt ez. A visszhang sokszorozta ezt a szörnyű recsegést-ropogást, amely úgy hangzott, mint a mennydörgés moraja. Szüntelen sercegés, pattogás kísérte a jégmező egy-egy részének összerogyását, amint a hegyomlás szertezúzta. Hozzá kellett edződnie a léleknek e zord éghajlat vadságához, hogy ne érezze gyászosnak ezt a hangulatot. A hadnagy és társai már régen hozzáedződtek ehhez, Xxxxxxx Xxxxxxx asszony és Xxxxx meg lassacskán hozzászoktak. Egyébként ők is találkoztak már utazásaik során olyan szörnyű erejű, óránként negyven mérfölddel száguldó viharokkal, amelyek egy huszonnégyes ágyút is képesek magukkal ragadni. De itt, a Bathurst-foknál, ehhez a természeti erőhöz még súlyosbító körülmények is járulnak: az éjszaka meg a hó. A szél, ha nem is rombol szét mindent, de mindent eltemet, hóval hord be, s valószínű, hogy fél nappal a vihar kezdete után a ház, a kutyaól, a csűr, az egész övezet mindenütt egyforma vastag hószemfedő alatt lenne eltemetve.

Bebörtönzésük ideje alatt megszervezték az életüket idebenn. Ezek a jóravaló emberek teljes egyetértésben éltek, és ez a szűk térre szorított együttélés nem járt együtt sem kellemetlen- ségekkel, sem veszekedésekkel. Vagy talán nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy ugyanolyan körülmények között éljenek, mint ahogyan a Bizakodás- és az Összekötő-erődben éltek: Xxxxxxx Xxxxxxx asszony nem is csodálkozott, mikor látta, hogy társai milyen könnyen veszik ezt a helyzetet.

Egyrészt a munka, másrészt az olvasás és a társasjátékok minden idejüket lefoglalták. Hogy mi volt a munka? Ruhavarrás, a gúnyák javítgatása, a fegyverek karbantartása, lábbeli- fabrikálás, Xxxxxx hadnagy naplót is vezetett, egészen az utolsó napig; mert a hadnagy az áttelelésük legcsekélyebb eseményeit is pontosan bejegyezte naplójába, mint pl. az időjárást, a hőmérsékletet, a szelek irányát, a meteorok megjelenését, ami oly gyakori tünemény a sarkvidéken stb. De munkát adott a ház karbantartása is, a szobák söprése, a beraktározott

prémek mindennapos megtekintése, hogy vajon nem ártott-e nekik a nedvesség. Meg aztán itt volt még a tűzhelyek és a kályhák „húzásának” ellenőrzése, valamint a minden szögletbe óhatatlanul belopakodó nedvesség molekuláinak szüntelen üldözése. Valamennyien kivették részüket a munkából, annak a „házirendnek” előírásai szerint, amely a nagyteremben ki volt függesztve. Nem mondhatjuk, hogy az erőd lakói agyondolgozták magukat, de nem is ültek tétlenül. Ez idő alatt Xxxxxx Xxxxx összecsavargatta s ismét szétszedte a készülékeit, felülvizsgálta csillagászati számításait; csaknem állandóan be volt zárkózva a kabinjába, ott zsémbelt, szidalmazta a vihart, amely lehetetlenné tette, hogy éjszakai megfigyeléseket végezhessen. Xxx pedig a három férjes asszonyt illeti, hát Xxx Xxxxx a kisdedével volt elfoglalva, aki gyönyörűen fejlődött, míg Xxxxxxx-né - Raë-né segítségével s nyomában a kuktáskodó káplárral - a konyhaművészetben főnökösködött.

A szórakozásokban - amelyek bizonyos meghatározott órákban s vasárnap egész nap tartottak

- valamennyien közösen vettek részt. Mindenekelőtt igen sokat olvastak. A biblia és néhány útleírás volt az erőd kis könyvtárában, de ez a szellemi „étrend” kielégítette ezeket a derék embereket. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony gyakran olvasott fel, s a többiek nagy gyönyörűséggel hallgatták. A bibliai történeteket különös bájjal, meggyőzően olvasta fel, és kedvesen hangzottak szájából az úti elbeszélések is. A képzeletbeli személyek, a legendás hősök sorra életre keltek, s érdekes, meglepetésekkel telt életet éltek! Így aztán általános örömet keltett, valahányszor ez a szeretetre méltó asszony a szokott órában elővette a könyvet, amelyből felolvasni készült. Xxxxxxx asszony egyébként is valósággal a lelke volt ennek a kis világnak, tanult a többiektől, és oktatgatta is őket, véleményt nyilvánított, és tanácsot kért, mindenütt és mindig maga volt a szolgálatkészség. A nő valamennyi báját, kecsességét egyesítette magá- ban, csupa jóság volt, s egy férfi erkölcsi erejével áldott; kettős jó tulajdonság, kétszeres érték ezeknek a kemény katonáknak szemében, akik valósággal belebolondultak, és az életüket is odaadták volna érte. Xxxxxxx Xxxxxxx asszony mindenben részt vett, nem zárkózott be a kabinjába, hanem együtt dolgozott a többiekkel, közbeszólásaival, kérdéseivel valamennyi társát arra késztette, hogy részt vegyen a társalgásban. Nem volt hát munkanélküliség a Reménység-erődben. Dolgozgattak, beszélgettek, és még azt is hozzá kell tenni, hogy jól érezték magukat. Ebből származott aztán a jókedvük, amely xxxxx, jó egészségben tartotta őket, és diadalmaskodott a hosszú „bebörtönözöttség” kellemetlenségein.

Eközben azonban a vihar csak nem akart csendesülni. Már három napja, hogy telelőinket szobafogságra ítélte ez a cudar idő, és a hóvihar még mindig ugyanolyan vadul tombolt. Xxxxxx Xxxxxx türelmetlenkedni kezdett. Most már sürgősen fel kellett frissíteni a lakószobák levegőjét, mert már annyira túl volt telítve szénsavval, hogy a lámpák is éppen csak hogy pislogtak. Most hát sor került a légszivattyúk üzembe helyezésére; de a csövek persze tele voltak tömődve jéggel, és nem működtek, mert hiszen ezek csak arra voltak szánva, hogy akkor használják őket, mikor a házat még nem temette el a hótömeg. Most hát mi a teendő? A hadnagy Xxxx őrmestertől kért tanácsot, s november 23-án úgy határoztak, hogy a folyosó végén egy, az épület hátsó homlokzatára nyíló ablakot kinyitnak, mert arról az oldalról nem fúj olyan veszetten a szél.

De ez nem volt csekély feladat. Az ablakszárnyak ugyan könnyen nyíltak befelé, de a spaletták, amelyeket a rájuk fagyott jégtömbök nyomtak, minden erőfeszítésnek ellenálltak. Kénytelenek voltak tehát azokat sarkaikból kiemelni. Aztán csákánnyal, lapáttal mentek neki a legalább tíz láb magas hórétegnek. Tehát legelőbb is valami árokfélét kellett ásniuk, amelyen át aztán nemsokára kijuthattak a szabadba.

Xxxxxx Xxxxxx, az őrmester és néhány katona, valamint maga Xxxxxxx Xxxxxxx asszony is nyomban kimerészkedtek ezen a futóárkon át, de elég nehezen, mert a szél rettentő dühvel süvített az árokban.

Micsoda látványt nyújtott most a Bathurst-fok és az azt környező síkság! Éppen dél volt, s mégiscsak némi kis szürkületi világosság szűrődött át a déli láthatáron. A hideg nem volt olyan nagy, mint ahogyan gondolni lehetett volna, és a Fahrenheit-hőmérő mindössze zéró alatti 15 (-9 Celsius) fokot mutatott. De a hófúvás még mindig páratlan hevességgel őrjöngött, úgyannyira, hogy a hadnagyot, Xxxxxxx Xxxxxxx asszonyt és társaikat elkerülhetetlenül feldönti a szél, ha derékig nem süppedtek volna bele a hóba; így aztán megvethették a lábukat a rettentő szélnyomás ellenében. Nem tudtak beszélni, de még csak körül sem pillanthattak a záporozó, vakító hózuhatag közepette. Még egy kurta fél óra idekünn, és teljesen elborította volna őket a hó. Minden hófehér volt körülöttük, az övezetet hólepel fedte, a háztető és a falak egyazon szinten, hóba fúlva, úgyhogy ha nem látja a két, kékesen kanyarogva égnek szálló füstoszlopot, egy idegen nem is sejthette volna, hogy ezen a helyen ház áll, amelyben emberek élnek.

Ilyen körülmények között természetesen nagyon rövid volt a „séta”. De Xxxxxxx Xxxxxxx asszony mégiscsak vethetett egy gyors pillantást a vigasztalan tájra. Megpillanthatta a hóför- geteg söpörte sarki láthatárt, a sarkvidéki viharnak fenséges szörnyűségét. Úgy tért tehát vissza a házba, hogy feledhetetlen emlékeket vitt magával.

Néhány perc alatt alaposan kiszellőzött a ház, az egészségtelen kigőzölgéseket a betóduló, tiszta, éltető léghuzat ragadta magával. A hadnagy és társai most már sietve kerestek menedéket a házban. Az ablakot becsukták, de ettől kezdve - már csak a szellőztetés érdekében is - mindennap megszabadították a hótól az ablaknyílást.

Az egész hét így telt el. Szerencsére a rénszarvasok és a kutyák bőségesen el voltak látva eleséggel, és így nem volt szükség arra, hogy utánuk nézzenek. Nyolc teljes napig éltek telelőink ilyen szigorú szobafogságban. Hát ez bizony hosszú idő volt ezeknek a szabad levegőhöz szokott férfiaknak, a katonáknak, vadászoknak. Így aztán nyugodtan bevallhatjuk, hogy most már az olvasás is vesztett varázsából, s hogy a „cribbage”31 is egyhangúnak lát- szott. Xxxxx a reménnyel tértek nyugovóra, hogy mire felébrednek, már a szél végső üvöltését hallják, de hiába. Az ablaktáblákra még mindig rárakódott a hó, a forgószél őrjöngött odakünn, a jéghegyek a mennydörgés robajával omlottak össze, a kürtőkön át a lakószobákba verte vissza a füstöt a szél, s ez szüntelen köhögésre ingerelt; és nemcsak hogy nem szűnt meg a vihar, de nem is volt kilátás arra, hogy elüljön!

Végre, november 28-án a nagyteremben elhelyezett légsúlymérő jelezte, hogy légköri válto- zásra van kilátás. A barométer észrevehetően emelkedett. Ugyanekkor, az odakünn felfüg- gesztett hőmérő higanyszála hirtelen legalább 4 fokkal süllyedt zéró alá (-10 Celsius fokra). És november 29-én a Reménység-erőd lakói a künti csendességből megállapíthatták, hogy a vihar valóban megszűnt.

Hát akkor kifelé mindenki, de máris! Éppen elég ideig voltak bebörtönözve. Az ajtót azonban sehogyan sem lehetett kinyitni, így tehát az ablakon másztak ki, s nekifogtak az utolsó hótömeg eltakarításának. Igen ám, csakhogy most nem arról volt szó, hogy lágy havat kell lapátolni. A szörnyű hideg az egész hótömeget egybefagyasztotta, csákányt kellett ragadni ellene.

31 Kedvelt amerikai társasjáték