DR. STEINER GÁBOR
PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR DOKTORI ISKOLA
XX. XXXXXXX XXXXX
AZ ÚN. „KOMMUNISTA BŰNCSELEKMÉNYEK” MIATT INDULT BÜNTETŐELJÁRÁSOK, ILLETVE EGYÉB JOGI FELELŐSSÉGRE VONÁSI KÍSÉRLETEK ÉS AZ AZOKKAL KAPCSOLATOS ELJÁRÁSI PROBLÉMÁK, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ ÚN. BISZKU-ÜGYRE
DOKTORI ÉRTEKEZÉS (PHD DISSZERTÁCIÓ)
TÉMAVEZETŐK:
PROF. DR. HABIL. XXXXXX XXXX, EGYETEMI TANÁR
PROF. DR. HABIL. XXX XXXXXX XXXXXX, EGYETEMI TANÁR
PÉCS 2021
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS, CÉLKITŰZÉSEK 6. oldal
I. fejezet:
A 2015-ÖS „BISZKU PER” 39. oldal
I.) Az ügyészi vád alapja 63. oldal
II.) A Nyugati téri események 87. oldal
III.) A salgótarjáni események 108. oldal
IV.) Az ítélt dolog 148. oldal
V.) Az MSZMP 1956. végi üléseinek jegyzőkönyve 157. oldal
VI.) Az egyetlen érdemi terhelő bizonyíték: 173. oldal Xxxxxxxxxxx Xxxx tanúvallomása
VII.) A megállapított bűncselekmények és jogi minősítésük 176. oldal
II. fejezet:
A BISZKU-PER ELŐZMÉNYEI ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN: 195. oldal A „BŰNÖS SZERVEZET” ÉS AZ „IDEOLÓGIAI TŰZPARANCS” DOKTRÍNÁJA
I.) Az 1920-as „Népbiztosok pere” 197. oldal
II.) Az 1997-es „Politbüroprozess” 222. oldal
III. fejezet:
ELSZÁMOLTATÁSI TERVEK A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN: 248. oldal
AZ IGAZSÁGTÉTEL VAGY A MEGBÉKÉLÉS DILEMMÁJA
I.) Törvény tervezetek 252. oldal
II.) Bizottság javaslatok 258. oldal
III.) Képviselői indítványok 260. oldal
IV.) Elévülési törvény 262. oldal
V.) „Lex Biszku” 267. oldal
IV. fejezet:
AZ ELMARADT FELELŐSSÉGRE VONÁS 272. oldal
ELMULASZTOTT LEHETŐSÉGEI
I.) Xxxxxx Xxxx felelőssége a Xxxx Xxxx és társai ellen lefolytatott 273. oldal 1958-as koncepciós perért
II.) Xxxxxx Xxxx felelőssége a Xxxx Xxxx-kormány tagjainak 299. oldal romániai jogellenes fogva tartásáért
V. fejezet:
A FELELŐSSÉGRE VONÁS MÁSIK LEHETSÉGES ÚTJA: 308. oldal
A VÁDALKU A HÁBORÚS BŰNCSELEKMÉNYEK ESETÉN
I.) A vádalku mint a háborús bűnösök felelősségre vonásának 308. oldal lehetséges útja
II.) Az angolszász típusú vádalku alapfogalmai 311. oldal
III.) A vádalku történelmi gyökerei, hatályos szabályozása és 316. oldal tényleges gyakorlata az Amerikai Egyesült Államokban
IV.) A kontinentális típusú vádalku 339. oldal
V.) A vádalku a nemzetközi büntetőjogban 348. oldal
VI.) A vádalku szerepe a volt pártvezetők kapcsán 353. oldal
VI. fejezet:
AZ ELÉVÜLÉS KÉRDÉSE MINT A FELELŐSSÉGRE VONÁS 361. oldal
ESETLEGES AKADÁLYA
I.) Az elévülés fogalma és hatályos magyar szabályozása 361. oldal
II.) A nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmények 366. oldal
III.) Az elévülés nyugvása kérdésének a megítélése az utódállamokban 371. oldal
KÖVETKEZTETÉSEK 377. oldal
IRODALOMJEGYZÉK 384. oldal
BEVEZETÉS, CÉLKITŰZÉSEK
A rendszerváltozást követően – sőt, már azt megelőzően is – jogos igényként merült fel a társadalom jelentős részében, hogy az azt megelőző kommunista diktatúra fő felelőseit az általuk elkövetett bűntettekért – szimbolikusan, vagy ténylegesen is – megbüntessék.
Ez a fajta „megbüntetés” egy demokratikus társadalomban kétféle módon történhet meg: vagy politikai döntés eredményeként, vagy bíróság előtti felelősségre vonás formájában. A magyar döntéshozókra az 1990-es évektől kezdődően az volt jellemző, hogy nemigen tudtak a kérdéssel megbirkózni. Hol olyan jogszabályokat hoztak, amelyek nem állták ki az alkotmányosság próbáját, hol pedig az igazságszolgáltatás bevonásával szerették volna a kérdést nyugvópontra juttatni, ezzel némileg eltolva maguktól a felelősséget is. Mindez joggal eredményezte a különféle összeesküvés-elméleteknek a felbukkanását, gondolva itt elsősorban az ún. „Rózsadombi paktumra”, amelyek a volt pártvezetés felelősségre vonásának a tudatos megakasztásában vélték megtalálni mindennek az okát.
Azok, akik a felelősségre vonást szorgalmazták, Xxxx Xxxxxxx szavaira hivatkoztak:
„Az nem lehet, hogy súlyos bűnök büntetlenül maradjanak” („Crimen grave non potest non esse punible”). Számos, már a benyújtásakor is prognosztizálható módon hamvába holt országgyűlési kezdeményezés, törvényjavaslat született, amelyet az első szabadon választott kormány idején hol az ellenzék utasított, hol az Alkotmánybíróság kaszált el, majd utána a politika igen hosszú ideig, több mint kettő évtizedig levett a napirendjéről.
Ezen elvesztegetett időszak alatt a feltételezett egykori elkövetők felelősségre vonását egyszerűen áttolták a bíróságokra, ami a 90-es évekbeli sortűzperekben jelenítődött meg (lásd a salgótarjáni, egri, kecskeméti, tiszakécskei, berzencei, mosonmagyaróvári, valamint a Nyugati téri, Xxxxxxx xxxx és tatai „sortűzpereket”). Ezen büntetőeljárásoknak az volt a közös jellemzője, amelyet xx. Xxxxxxx Xxxxx, a „salgótarjáni sortűzper” bírója
fogalmazott meg az ítélete írásbeli indokolásában, hogy: „Az 1956-os vérontásokért és megtorlásokért kétségkívül felelős, életben lévő politikai és katonai vezetők ellen soha senki sem kezdeményezett törvényes felelősségre vonást, és erre még a jelen ügy kapcsán sem került sor. Ehelyett egyszerű közembereket ültettek a vádlottak padjára, noha ezek többsége ellen sem volt hitelt érdemlő bizonyíték. Továbbá azzal is tisztában kell lenni, hogy közel négy évtizeddel az 1956-os forradalom után, és az után, hogy mind az elmúlt, mind a jelenlegi politikai rendszer hosszú időn át minden törvényes felelősségre vonást lehetetlenné tett, megakadályozott, megnehezített, illetve időt húzva, elhalasztott, a büntetésnek ma már csak szimbolikus jelentősége lehet.”.
Xx. Xxxxxxx Xxxxx szavait utólag az eltelt idő teljes mértékben visszaigazolta. 1990-től kezdve egészen a mai napig egyetlen volt vezető kommunista politikust sem ítéltek el, és csupán egyetlen egyet ültettek a vádlottak padjára – Xxxxxx Xxxxxxx a személyében –, aki még a Fővárosi Törvényszék első fokú ítéletének jogerőre emelkedése előtt meghalt.
A Xxxxxx Xxxx elleni büntetőeljárást volt alkalmam nekem is igen közelről szemlélni, hiszen a legutolsó döntést – részben marasztaló, jelentősebb részében felmentő ítéletet – jómagam hoztam. Xxxxxx Xxxx ellen – aki 1956 után a szűkebb pártvezetés tagja volt – abban az eljárásban azért emelt az ügyészség vádat, mivel a vád álláspontja szerint 1956. decemberében a párt által irányított ún. Katonai Tanács által kiadott utasítások hatására következett be két helyszínen is sortűz, először Budapesten, a Nyugati téren, majd pedig két nappal később Salgótarjánban. Minderről azonban az bizonyosodott be, hogy míg a Nyugati téren – a meghallgatott szakértők, tanúk, az okirati bizonyítékok és az egy évtizeddel korábban az alapügyben hozott és így ítélt dolognak számító jogerős ítélet szerint – nem is történt egyáltalán a vád szerinti, polgári lakosságra leadott sortűz, addig a Salgótarjánban történtekre a Katonai Tanács utasítása – bármit is tartalmazott – nem volt semmiféle kihatással, az ugyanis kizárólag a budapesti parancsnokoknak szólt, a Katonai Tanácsnak pedig nem is volt befolyása a salgótarjáni karhatalom irányítására, sőt, Salgótarjánba minden bizonnyal még egyáltalán maguk az utasításai sem jutottak el.
A Xxxxxx Xxxxxxx szembeni vádemelés azonban nem egy légből kapott ötleten alapult. Mind a magyar, mind pedig a német jogtörténetben volt legalább egy olyan büntetőper, aminek ugyanez a logikai következtetés volt az alapja: az egykori kommunista vezetők döntéseiket delegálják másokra, akik a bűncselekményeket utána a nevükben követik el.
1920-ban zajlott le Magyarországon a Tanácsköztársaság utáni ún. „Népbiztosper”, 1997-ben pedig Németországban a korábbi NDK vezetők elleni ún. „Politbüroprozess”. Az e két per hatására a jogtudatba bekerült kifejezések elhangzottak a Biszku-perben is, így különösen a „Népbiztosperben” előkerült – ott még „bűnszövetkezetnek” nevezett, évtizedekkel később a Hágai Nemzetközi Törvényszék gyakorlatában kikristályosodott
– úgynevezett „közös bűnöző vállalkozás” (joint criminal enterprise) nevű jogi doktrína, vagy az először a „Politbüroprozessben” használt „ideológiai tűzparancs” (ideologischer Schießbefehl) kifejezés is, melyeknek a közös jellemzője a testületi felelősség elve volt, függetlenül attól, hogy a központi akarat megnyilvánulási formája „az ellenforradalmi mozgalmak vérbefojtása”, „a forradalmi törvényszékek felállítása” vagy az államhatáron keresztül menekülni kívánó polgárokkal szemben való tűzmegnyitás lehetővé tétele volt.
Látható tehát, hogy Xxxxxx Xxxxxxx a megvádolása azon az alapon, hogy a pártállam egyik vezetője volt, jogelméleti szempontból egyáltalán nem egy elhibázott döntés volt, hiszen erre korábbról – hasonló cselekedetek kapcsán – legalább két példa is adott volt. A kérdés mindösszesen annyi volt, hogy megtalálja-e azt az adott elkövetési magatartást a vádhatóság, amelynek kapcsán érdemes lehet vádat is emelnie vele szemben. Mivel ez annak idején nem sikerült, a jelen dolgozat arra vállalkozik, hogy miután bemutatta az előzményeket, a hazai és részben a külföldi próbálkozásokat és megvalósult gyakorlatot, kísérletet tesz arra is, hogy megvizsgálja, vajon milyen cselekedetekkel összefüggésben kerülhetett volna sor a rendszerváltást követő két és fél évtizedben az 1956-os MSZMP pártvezetés tagjaival (így például Xxxxxx Xxxxxxx szemben) a megalapozott vádemelésre.
A dolgozat ennek megfelelően a következő főbb részekből tevődik össze:
1.) A 2015-ös „BISZKU PER”.
A dolgozat egyik alapját a 2015-ben a Fővárosi Törvényszék előtt Xxxxxx Xxxx ellen lefolytatott büntetőeljárás képezte, amelynek ítéletét – melyet magam írtam – a dolgozat megírásához sok tekintetben alapul használtam. S noha úgy érzem, hogy saját magamtól nem is tudhatnék „plagizálni”, ám ettől függetlenül is az ítélet hátterét – felül emelkedve a bírói döntés szárazságán – megpróbáltam a jelen dolgozatban tudományos igénnyel is megvizsgálni, és azokat a forrásokat, amik rendelkezésre álltak, ily módon rendszerezni.
2.) A Biszku-per előzményei itthon és külföldön: A „bűnös szervezet” és az
„ideológiai tűzparancs” doktrínája. Az 1920-as „NÉPBIZTOSOK PERE”, illetve az 1997-es német „POLITBÜROPROZESS”.
A Biszku-pernek a vád oldala felől megközelített előzményét – megítélésem szerint – egy jóval korábbi magyar, illetve egy nem is olyan régi német büntetőeljárás képezte, melyekben olyan kifejezések hangoztak el („bűnös szervezet”, „ideológiai tűzparancs”), amelyek a Biszku-perben is visszatértek. Erre való figyelemmel ezt a két korábbi ítéletet indokoltnak tartottam részletesebben is elemezni, hiszen a nem túl sok hasonló tárgyú büntetőügy közül ez a kettő volt az, amely például szolgálhatott a későbbi gyakorlatnak.
3.) Elszámoltatási tervek a rendszerváltozás után: Az „igazságtétel” vagy a
„megbékélés” dilemmája. Az 1991-es ún. „elévülési törvény”-től a „Lex Biszku”-ig.
A következő részben azon, a rendszerváltást követően Magyarországon kezdeményezett jogszabály-alkotási kísérleteket fogom bemutatni, amik az adott témával kapcsolatosak.
4.) Az elmaradt felelősségre vonás elmulasztott lehetőségei. Xxxxxx Xxxx felelőssége két vád tárgyává nem tett – esetlegesen bizonyítható – konkrét bűncselekményben.
A két érintett fejezetben azokat az eljárásindítási lehetőségeket vizsgáltam meg, amelyet a rendszerváltást követően itthon megpróbáltak sikertelenül, vagy – sajnálatos módon – meg sem próbáltak kezdeményezni, bár azok akár még eredményre is vezethettek volna.
5.) A felelősségre vonás másik lehetséges útja: A vádalku a háborús bűncselekmények esetén.
A vádalkuval kapcsolatos külön elméleti fejezetben – miután korábban megvizsgáltuk azon lehetőségeket, hogy hagyományos büntetőeljárások lefolytatása útján hogyan lehetett volna talán az igazságtételt eredményesen elvégezni – bemutatom a vádalkut mint a háborús bűnösök felelősségre vonásának lehetséges útját, amit az elméleti bevezető után azon két ország példájával is igazolni kívánok, ahol erre sort is kerítettek.
6.) Az elévülés kérdése mint a felelősségre vonás lehetséges akadálya.
Az elévüléssel kapcsolatos elméleti fejezetben pedig az elévülés fogalmának és hatályos magyar szabályozásának az ismertetése mellett be fogom mutatni a nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekményeket és az elévülés nyugvása kérdésének az eltérő megítélését az egyes kommunista utódállamokban, annak megállapítása végett, hogy az elévülés jelenthetett volna-e tényleges akadályt a büntetőjogi felelősségre vonások terén. A dolgozat szerkezeti felosztása azon a tematikai megközelítésén alapul, hogy a Biszku- perből mint gondolatindító alapból el kívánok jutni a per konkrét hazai és nemzetközi előzményein keresztül azon lehetőségek bemutatásáig, hogy milyen módon történhetett volna meg eredményesen Magyarországon és a volt utódállamokban az elszámoltatás és igazságtétel, majd pedig hogy annak milyen (akár vélt) eljárási akadályai lehettek volna.
Az elmaradt felelősségre vonás(ok) kapcsán indokolt kitérni e helyütt külön arra is, hogy van-e szükség – van-e a társadalomnak igénye – egyáltalán az utólagos igazságszolgáltatásra, igazságtételre, vagy ahogy az a német jogirodalomban elterjedt,
„múlt feldolgozásra” (Vergangenheits-bewältigung, Vergangenheits-aufarbeitung), vagy pedig (a békés rendszerváltozás ellentételezéseként vagy a társadalmi béke megőrzése érdekében) jobb nem bolygatni a múltat, hiszen azon változtatni már úgysem lehetséges.
A nemzetközi jogirodalomban mindkét álláspont mellett számos jogtudós és filozófus kifejtette az érveit és ellenérveit arra nézve, hogy az utólagos igazságszolgáltatás milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, hogyan segíti a társadalom szembenézését vagy éppen hátráltatja a megbékélést, amelyek közül a legfontosabbakat érdemes röviden bemutatni. Arra nézve, hogy nincs értelme az utólagos igazságtételnek, sőt, az akár egyenesen kontraproduktív – de legalábbis céltalan – lenne, a következő főbb indokokat hozták fel:
Időrendben érdemes először Xxxxxx Xxxxxx álláspontjára utalni, aki az utólagos felelősségre vonást az emberi elvárásokkal ellentétesnek és így értelmetlennek találta.1 Nagy hatású érvelése szerint az emberek a természetükből adódóan nem képesek megbocsátani azt, amit nem lehet megbüntetni, azonban nem tudják megbüntetni azt, ami megbocsáthatatlannak számít („It is therefore quite significant, a structural element in the realm of human affairs, that men are unable to forgive what they cannot punish and that they are unable to punish what has turned out to be unforgivable.”).2 Épp ezért sem megbüntetni, sem megbocsátani nem tudjuk ezeket a sérelmeket („All we know is that we can neither punish nor forgive such offenses.”),3 így nem lehetséges a Xxxx által gyökeres gonosznak („radical evil”) hívott személynek s cselekedetnek a megbüntetése.
Hasonlóan értelmetlennek ítélte meg – csak más oldalról megközelítve – az utólagos igazságtételt Xxx Xxxxxx, aki abból indult ki, hogy az – mivel mindenkit úgysem lehetne felelősségre vonni és a fő felelősök megúsznák – ugyanúgy igazságtalansághoz vezetne.4 Ezt ő az egyik erről megjelent írásában „the problem of the big fish versus small fish”- nek, azaz a kis hal és a nagy hal problémájának nevezte el,5 amellyel kapcsolatban végül arra az álláspontra jutott, hogy vagy mindenkit meg kell büntetni, vagy pedig hogy ha erre nincs teljes körűen lehetőség, akkor viszont senkit sem („In this article I will lay the groundwork for the opposite conclusion, namely that one should target everybody or nobody”).6 Ezzel összefüggésben kifejtette azt az igazán egyedi álláspontját, hogy mivel arra úgysincsen lehetőség, hogy mindenkit utolérjenek és megbüntessenek, ezért inkább senkit sem kell megbüntetni és senkit sem kell kártalanítani sem („And because it is impossible to reach everybody, nobody should be punished and nobody compensated”).7
Volt továbbá olyan álláspont is, a német szélsőbaloldalon politizáló Xxxxxxx Xxxxxxxx részéről, hogy azzal, hogy ha a kommunista rendszer bűneit a nemzetiszocialista rendszerrel egy kalap alá vennék és ugyanúgy büntetnék, azzal az utóbbit relativizálnák.8 Az igazságtétel ellen ugyancsak felszólaló német Xxxxxx Xxxxxx pedig arra hivatkozott, hogy az utólagos igazságtétel a győztesek igazságtalan „bosszú-igazságszolgáltatása” lenne,9 amit az ezt vallók a „Siegejustiz”, illetve „Rachejustiz” kifejezésekkel illettek.10
Mindezekkel szemben ugyanakkor sokkal szélesebb volt azoknak a tábora, akik azt hangsúlyozták, hogy szükséges az utólagos igazságtétel a szocialista utódállamokban, mivel az a múlttal való szembenézés és a társadalmi megbékélés legfontosabb eszköze. Ezzel összefüggésben a jogirodalom a következő főbb érveket dolgozta ki igazolásként:
Elsőként érdemes az újraegyesítés után a berlini ügyészségnek az NDK kormányának bűnözését és az igazságszolgáltatási jogsértéseit vizsgáló részlegét vezető főügyész, Xxxxxxxx Xxxxxxxxx kijelentését idézni, aki a náci bűnösök jelentős részének háború utáni futni hagyásával összevetve 1991-ben kihangsúlyozta azt, hogy nem bukhat meg ismételten a német igazságszolgáltatás („Die Justiz darf nicht noch einmal versagen.”).11 Ezzel összefüggésben a német bírói újságban megjelent vele készült interjúban a német jogszolgáltatás korábbi jogellenes és önkényes jogalkalmazással kapcsolatos kudarcai alapján külön ki is emelte, hogy „Wir wollen alles tun, damit nicht wieder eine Situation wie nach 1945 eintritt, die ja bekanntlich so war, daß kein Angehöriger in der Justiz wegen eines Unrechtsurteils strafrechtlich zur Verantwortung gezogen worden ist.”.12
Xxxx Xxxxx az utólagos igazságtételt – melyre ő az angol nyelvterületen elterjedt átmeneti igazságszolgáltatás („transitional justice”) kifejezést használja – a valódi demokrácia és a jogállam (azaz a jog uralma) létrejöttének az első tesztjének tekinti,13 amely mintegy átvezet a diktatúrából a demokráciába („In countries undergoing the radical shift from repression to democracy, this question of transitional justice presents, in a very conspicuous manner, the first test for the estabilishment of real democracy and the rule of law, the very principles which will hopefully distinguish the new regime from.”).14
Kérdésként merül fel természetesen az, hogy a múltban elkövetett jogsértések utólag orvosolhatóak-e és jelentenek-e gyógyírt a múltban szerzett sebekre. Xxxx ha pedig erre a válasz igen, akkor további kérdésként adódik, hogy hogyan lehetséges ezt a célt elérni.
Xxxxx Xxxxx amerikai politológus tipizálása szerint a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltásokat követő átmeneti igazságszolgáltatás (transitional justice), azaz hogy a korábbi rendszerben szerepet vállalt volt vezetők milyen módon vállalhatnak szerepet a frissen kiépült demokráciákban, négy fő típus szerint zajlott le az egyes államokban:15
a.) A kirekesztő rendszer (exclusive system).
Azon személyek, akik közreműködtek a korábbi rezsim működtetésében, nem tarthatják meg a pozícióikat az új kormány alatt („A system under which a person associated with the previous regime is not allowed to hold certain posts in the new administration”).
b.) A megbékélési rendszer (reconciliatory system).
A bűnösöknek be kell ismerniük bűneiket és bizonyítaniuk kell, hogy méltóak lehetnek egy új esély kapására („A system under which the wrongdoer has to demonstrate that he or she is worthy of receiving a fresh start through his or her confession of wrongdoing”).
c.) A befogadó rendszer (inclusive system).
A tisztviselő megtarthatja felelős beosztását a múltja ellenére is („The official is allowed to hold a position of trust in spite of his or her past”).
d.) A folytonosság rendszere (systems of continuance).
Az emberek megtarthatják a befolyásos pozícióikat az új kormány alatt is („People in position of influence are allowed to continue in their posts under the new government”).
1995., 21. oldal
A magyar rendszerváltozás vezetői pozíciókra gyakorolt hatása a fenti kategóriák közül a c.) pontba, a befogadó rendszer alá volt besorolható, szemben a volt Csehszlovákiára jellemző kirekesztő, vagy a Lengyelországban érvényesült megbékélési rendszerváltásra.
A fentiekkel szemben Németországban egy, a büntetőjog eszközeire alapozó modell érvényesült („Kein Land hat für die Bewältigung seiner kommunistischen Vergangenheit so auf das Strafrecht gesetzt wie Deutschland”),16 ahol az egyesülést követő időszakban egy e téren a múltból már szomorú tapasztalatokkal rendelkező és működő demokrácia (NSZK) ítélkezet nagy szigorral egy addigra már megszűnt állam (NDK) tette(se)i felett.
Ezzel összefüggésben merült fel a jogelméletben a következő dilemma, éspedig az, hogy ha már szükséges az igazságtétel, akkor arra – a politikusok elvárásának megfelelően – valóban a büntetőjognak az eszközeivel, az igazságszolgáltatás útján kell-e reagálni.
Erre a kérdésre is érkeztek nemleges és igenlő válaszok is. Az első kategóriába – tehát akik a büntetőjogi válaszokat nem mindenható megoldásként kezelték – tartozik bele általános jelleggel például az amerikai realizmus ismert képviselője, Xxxxxx Xxxxx, aki „a felnőtt ember apapótlékának” („father-law substitute”) állította be a bíróságokat, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a társadalom tőlük várja valamennyi krízisének és válságának az – egy szimbolikus döntéssel való – végérvényes lezárását és megoldását, azonban a bírói döntés maga is bizonytalan.17 Ugyanez a Xxxxxx Xxxxx vallotta azt is, hogy mivel a bíró maga is emberből van és az idők során a szubjektuma neki is változik, ki lehet jelenteni, hogy ugyanabban az ügyben pontosan ugyanaz a bíró 10 év elteltével igen könnyen elképzelhető, hogy – akkor már – akár teljesen másfajta döntést is hozna, hiszen a bírói ítélet kialakulásának a mechanizmusa – legalábbis az amerikai realizmus képviselőjének a véleménye szerint – egyáltalán nem a logika formális szabályait követi
16 Xxxxxxxx Xxxxxxx: Rechtsstaat und revolutionäre Gerechtigkeit. Neue Justiz, 1994., 433. oldal
17 Xxxxxx Xxxxx: Law and the modern mind. London, Transactions Publishers, 1930.
(sajátos megközelítésével a bírói döntésről: „Law is what the judge had for breakfast”, amellyel a bíró ítéletének különféle tényezők általi befolyásoltságára kívánt rámutatni),18 és munkásságában a bírói döntések túlmisztifikált problémamegoldó képességét vitatta.
Ezzel szemben nagy számban voltak olyan jogelméleti személyiségek, filozófusok, akik egyértelműen a bírói döntés, az elítélés katarzisától várták az utólagos igazságtételt. Közéjük tartozott Xxxxxx X. Shklar19, Xxxxx Xxxxxxx-Goti20 és Xxxxxx Xxxxxxxx Nino21, akik mindhárman következetesen a bíróság előtti büntetőeljárások lefolytatásától várták a megsérült igazság helyreállítását és a bírósági tárgyalás nyilvánossága folytán a múlttal való szembenézés elkerülhetetlensége által a társadalmi igazságérzetnek a kielégülését.22
Közölük talán Xxxxx Xxxxxxx-Goti fogalmazta meg legszemléletesebben azt, hogy álláspontja szerint miért van szükség az elszámoltatás érdekében mindenképp a perekre. Érvelésében a bírósági tárgyalásoknak mind a sérelmet elszenvedettekre (sértettekre), mind pedig a cselekményekért felelősökre (elkövetőkre) gyakorolt hatásokat értékeli, melynek alapján megállapítja, hogy a sértettek számára azért fontos a bírósági tárgyalás, mert a bűnösök megbüntetése és a rájuk kiszabott büntetések által tudják visszakapni az önbecsülésüket és azt a meggyőződésüket, hogy ők maguk nem volt bűnösök semmiben, a sérelmeket mind jogellenesen szenvedték el („Only public admission by governmental institutions that we were wronged will legitimize us in our own eyes, and punishment of the violators of our rights is the clearest and strongest statement to that effect.”).23 Másik oldalról, az elkövetőknek a szempontjából vizsgálva a büntetőeljárások szükségességét, arra az álláspontra jutott, hogy ez egy fontos üzenetet kell, hogy közvetítsen a számukra:
18 Xxxxxx Xxxxx: Are judges human? University of Pennsylvania Law Review, 1931.
19 Xxxxxx X. Shklar: Legalism: Law, morals and political trials. Harvard University Press, 1964.
21 Xxxxxx Xxxxxxxx Xxxx: Radical evil on trial. Yale University Press, 1996.
azt, hogy világossá válik mindenki előtt, hogy súlyos bűncselekményeket követtek el („The message to the wrong-doer is: This is how wrong what you did was.”).24 Ugyanakkor az utólagos megbüntetés, illetve megtorlás jelentőségét abban látja – még ha egyes véres-kezű vezetők annak nem is tulajdonítanak jelentőséget –, hogy nyomást gyakoroljanak a társadalomra, az egyének eszközként való használata ellen („The value of retribution is just that, by disregarding the effects of punishment, it places constraints on society against using individuals as tools for promoting other people's interests”.).25
Xxxx Xxxxx az e témakörben írt tanulmányában számba veszi a fent felsorolt szerzők (Xxxxxx X. Xxxxxx, Xxxxx Xxxxxxx-Xxxx, Xxxxxx Xxxxxxxx Xxxx) álláspontját e körben, hogy milyen konkrét előnyökkel járhatnak a társadalom számára a bűnös rendszerek elkövetőinek felelősségre vonása végett indult bírósági tárgyalások a nyilvánosságukkal:
• rávilágítanak az addig elhallgatott atrocitások méreteire és természetére,
• nyilvánosan elismerik a bűntetteket és nyilvánosan leleplezik az elkövetőket,
• előmozdítják a jog uralmát, a törvénytelenségekre is a tisztességes eljárás révén,
• csökkentik a magánbosszú iránti vágyat, megelőzik a vérfürdőt,
• lehetővé teszik az áldozatoknak az önbecsülésük visszanyerését,
• serkentik a kollektív lelkiismeret felkeltését és az önvizsgálat folyamatát.26
A lehetséges bírósági eljárásokkal kapcsolatban ugyanakkor több anyagi és eljárásjogi probléma jelentkezett. Először is a társadalom tagjai sérelmére a karhatalmi szervek által elkövetett cselekmények alapjául szolgáló rendelkezéseket megalkotó ún.
„íróasztal elkövetőknek” (németül „Schreibtischtäter”) a felelősségre vonhatósága, másrészt a visszaható hatály tilalmának áttörése, harmadrészt pedig az elévülés kérdése.
Az ún. íróasztal elkövetők („Schreibtischtäter”) cselekményeinek a büntethetősége:
Német nyelvterületeken elterjedt a „Schreibtischtäter” kifejezésnek a használata azokra a vezetőkre, akik közvetlenül (azaz személyesen) nem vettek részt a bűncselekmények fizikai elkövetésében, azonban azt a háttérből előmozdították vagy éppen ők idézték elő. A legismertebb – bár izraeli bíróság által felelősségre vont – német „Schreibtischtäter” Xxxxx Xxxxxxxx volt a második világháborúban elkövetett népirtással összefüggésben, azonban a probléma és a kifejezés az NDK vezetőknek a nyugati határon történt halállal végződő lőfegyverhasználatokban való közvetett felelőssége kapcsán is értelmet nyert.27
Maga a kifejezés az értelmező szótár szerint olyan személyt jelöl, aki felelős pozícióból egy bűncselekményt előkészít vagy arra ösztönöz, és utána azt másokkal hajtatja végre („männliche Person, die von verantwortlicher Position aus ein Verbrechen vorbereitet oder veranlasst und von anderen ausführen lässt”).28 Ezt a magyar büntetőjog – a német is hasonlóképpen – a közvetett tettesség („mittelbare Täterschaft”) fogalmával fejezi ki, ami ezt jelöli, amikor xxxxxx másik személyt használ fel – maga helyett – az elkövetésre.
Ezzel összefüggésben mindenképpen utalni kell Xxxxxxx Xxxxx szemléletes példájára, mely szerint egy cselekmény, amely mindössze egy dokumentum aláírásában vagy egy telefonban közölt felhívásban nyilvánul meg, pontosan ugyanúgy emberölés tud lenni („Auch eine Handlung, die nur in der Unterzeichnung eines Dokuments oder einem telefonischen Anruf besteht, Mord sein kann”).29 További kérdés az, hogy mi van azon esetekben – és ez a dolgozat témája is –, amikor ilyen aláírt okirat sem áll rendelkezésre, ami a diktatórikus rendszerek bukása után a felelősség-elhárítás egyik fő segítsége lehet.
28 Xxxxxxxx Xxxxxxx: Das große Wörterbuch der deutschen Sprache. Duden, 1999.
29 Xxxxxxx Xxxxx: Betrachtungen zum Eichamnn-Prozeß. In.: MschrKrim 1962., 80. oldal
Kai Ambos álláspontja szerint a felelősség mértéke mindig annál jobban emelkedik, minél inkább távolodunk attól az egyéntől, aki a gyilkos fegyvert elsütötte, és minél inkább közeledünk a magasabb parancsnoki szintekig, felbujtókig a törvényhozók közül („Das Verantwortlichkeitsausmaß wächst vielmehr, je mehr man sich von demjenigen entfernt, der die Mordwaffe mit seinen Händen in Betrieb setzt und zu den höheren Befehlsstufen gelangt, den Anstiftern in der Nomenklatura unseres Gesetzgebers.”).30
A valódi felelősök, a nagy halak felelősségre vonását azonban sokáig hátráltatta a német jog alapvető szabálya, az ún. felelősségi elv („Verantwortungsprinzip”), amely szerint minden személy alapvetően csak a saját cselekedeteiért felelős és csakis azért vonható felelősségre („Jeder grundsätzlich nur für sein eigenes Verhalten verantwortlich ist.”).31 Ebből következően a közvetlen tettes nem tudott egy eszköz lenni egy másik személy kezében, ezért utóbbit felbujtóként vagy bűnrészesként lehetett csak felelősségre vonni („Der verantwortliche Täter könne niemals ein Werkzeug in der Hand eines anderen sein, er sei deshalb als Anstrifter oder Gehilfe zu belangen.”).32 A felelősségi elvből következően csak akkor jöhetett számba valaki eszközként egy másik ember kezében, amennyiben az illető az általa megvalósított cselekményért szubjektíve nem volt felelős („Nach dem Verantwortungsprinzip kann nur als Werkzeug in Betracht kommen, wer objektiv tatbastendsmäßig Unrecht verwiklicht, aber aus subjektiven Gesichtspunkten nicht dafür verantwortlich ist.”),33 tehát a közvetett tettesség lehetősége a német jogban csak igen szűk körre korlátozódott. Xxxxxx a ´60-as évekig jelentős akadályt képezett, amikor is két jogtudós, Xxxxx Xxxxx (1963), majd Xxxxxxxxx-Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx (1965) egy új fogalmat alkotott meg a közvetett tettesre: a szervezet általi tetturalom elméletet.
236. oldal
32 Xxxx Xxxx: Grundfälle zur mittelbaren Täterschaft. JuS 2008., 401. oldal
A magyar nyelvre nehezen, leginkább szervezet általi tetturalom elméletként fordítható
„mittelbare Täterschaft kraft Organisationsherrschaft” alapjai 1963-ban kerületek lefektetésre Xxxxx Xxxxx által, akit Xxxxxxxx pere vezetett rá a fogalom megalkotására. Xxxxx megállapítása szerint a bűnös rezsimek – mint amilyen a náci Németország volt – szembehelyezkednek az alkalmazandó törvényekkel és úgy működnek, mint egy maffia („Entscheidend ist, daß es sich um eine Organisatzion handelt, die sich gegen das geltende Recht setzt, ein sogenannter Staat im Staat, wie zum Beispiel eine Maffia.”).34 Roxin következtetése szerint egy ilyen szervezet olyan életet alakít ki, amelyik független a tagok változó számától. Úgy működik, mintha automatikusan, a végrehajtó személy egyénisége nélkül működne („Eine solche Organisation nämlich entfaltet ein Leben, das vom wechselnden Bestande ihrer Mitglieder unabhängig ist. Sie finktioniert, ohne dass es auf die individuelle Person des Ausführenden ankommt, gleichsam automatisch.”).35 Ennek segítségével pedig a joggal szemben működő rendszer a szervezeti felépítésén keresztül olyan keretfeltételeket teremt, melyeket a bűncselekmény mögött álló személy kihasznál a bűncselekmény elkövetésére („Durch die Organisationsstrukturen eines Unrechtssystems entstünden bestimmte Rahmenbedingungen, die der Hintermann zur Tatbegehung ausnutzte.”), ezért azt mint tettest felelősségre kell vonni. Szemléletesen ezt egy olyan példával fejezi ki, hogy amennyiben a háttérben álló vezető úgy dönt, hogy egy halálos parancsot kiad, akkor teljesen bizonyos lehet abban, hogy az utasítását tejesíteni fogják, még úgy is, hogy neki ehhez magát a végrehajtó személyt nem is szükséges ismernie („Wenn bei derartigen Gegebenheiten – bildlich gesprochen – der an einer Schaltstelle des Organisationsgefüdes sitzende Xxxxxxxxxx auf den Knopf drückt und eine Tötungsaufforderung ausspricht, so kann er sich darauf verlassen, daß dem Folge geleistet wird, ohne daß er den Ausführenden auch nur zu kennen braucht.”).36
34 Xxxxx Xxxxx: Täterschaft und Tatherrschaft. Hamburger Rechtsstudien, De Gruyter GmbH, 1963.,
206. oldal
35 Xxxxx Xxxxx: Täterschaft und Tatherrschaft. Hamburger Rechtsstudien, De Gruyter GmbH, 1963.,
245. oldal
36 Xxxxx Xxxxx: Täterschaft und Tatherrschaft. Hamburger Rechtsstudien, De Gruyter GmbH, 1963.,
245. oldal
A „mittelbare Täterschaft kraft Organisationsherrschaft” jogelméleti megalapozásához egy másik jogtudós, Xxxxxxxxx-Xxxxxxxxx Xxxxxxxxx is hozzájárult, aki az elhíresült Dohna-esetről szóló értekezésében kifejtette, hogy az ilyen esetekben a mögöttes személy általi kihasználás akkor következik be, amikor a szándékolt cselekmény végrehajtása kizárólag egy olyan feltételtől függ, amelyet a mögöttes személy alakít ki („Eine solche Ausnutzung liegt dann vor, wenn die Ausführung der Absicht nur noch von einer Bedingung abhängt, die der Hintermann herbeiführt.”).37 Ezzel összefüggésben Xxxxxxxxx a végrehajtó és a mögötte álló személy kapcsolatát előbbinek az utóbbi cselekvési akaratának való teljes alárendelődésben látja („die Unterordnung unter fremden Tatentschluss”),38 mely alapján ő is a háttéremberek tettesi felelősségét állapítja meg, és azok közvetett tettesként való felelősségre vonását tartja szükségesnek.
Ez a fajta felfogás alapozta meg utóbb Xxxx Xxxxx és a társai felelősségre vonásának lehetőségét, akiket éppen a Xxxxx és Xxxxxxxxx által kidolgozott elmélet révén ítéltek el az NDK nevében eljáró végrehajtó személyek (határőr) által elkövetett cselekményekért, figyelemmel arra, hogy a közvetett tettesi minőségüket megalapozta az a körülmény, hogy a végrehajtó személyt a háttérből mintegy eszközként, mint egy marionettbábút („wie eine Marionette”)39 irányították, melyet az általuk megalkotott jogsértő jogszabályok, illetőleg az általuk kialakított és vezetett szervezeti struktúra tett lehetővé. E jogértelmezéssel így áttörték a német jogban addig alapvetően alkalmazott felelősségi elvi szabályokat, ami lehetőséget adott arra, hogy közvetett tettesként olyan személyeket is felelősségre vonjanak, akik fizikailag nem vettek részt bűncselekmény elkövetésében, azonban az azok alapjául szolgáló (azokra lehetőséget adó) jogszabályokat megalkották.
A visszaható hatály tilalmának az áttörése:
A visszaható hatály tilalmának azért volt a felelősségre vonások szempontjából – mint lehetséges akadálynak – jelentősége, ugyanis a sortűzperekben, ahol a lövéseket leadó és a menekülőket megsebesítő vagy megölő egyes határőröket állították bíróság elé, szinte mind azzal védekeztek, hogy ők csak az akkor hatályos jogszabályokat tartották be, azoknak megfelelően cselekedtek, és cselekményük az elkövetés idején az NDK-ban nem számított bűncselekménynek, hanem éppen ellenkezőleg, az államhatár-törvény (Gesetz über die Staatsgrenze der DDR) rendelkezései alapján pont kötelességük volt.40
A védekezés annyiból jogos volt, hogy az államhatár-törvény a tiltott határátlépésnél valóban lehetővé tette – és az egyes konkrét parancsnoki utasítások alapján kötelezővé – ilyen esetekre a fegyverhasználatot. A törvény 27. §-a rendelkezett a fegyverhasználatról (Anwendung von Schußwaffen), és ennek során az emberi élet megóvásával kapcsolatban a (4) bekezdése is csupán csak annyit tartalmazott, hogy lehetőség szerint meg kell kímélni a fegyverhasználat során az azzal érintett személyek életét („Bei der Anwendung der Schßwaffe ist das Leben von Personen nach Möglichkeit zu schonen.”).
Ennek az ellentmondásnak az áttöréséhez – a második világháború után – ismételten csak a Radbruchi-formula („Radbruchsche Formel”) nyújtott segítséget. Xxxxxx Xxxxxxxx 1946-ban a Süddeutsche Juristen-Zeitungban megjelent publikációjában kifejtette, hogy az elviselhetetlenül igazságtalan törvénynek az igazság előtt mindig meg kell hátrálnia („Der Konflikt zwischen der Gerechtigkeit und der Rechtssicherheit dürfte dahin zu lösen sein, daß das positive, durch Satzung und Macht gesicherte Recht auch dann den Vorrang hat, wenn es inhaltlich ungerecht und unzweckmäßig ist, es sei dann, daß der Widerspruch des positiven Gesetzes zur Gerechtigkeit ein so uneträgliches Maß erreicht, daß das Gesetz als unrichtiges Recht der Gerechtigkeit zu weichen hat.”).41
40 Lásd a témáról részletesen: Xxxxx Xxxxxx: A német múltrendezés egyes büntetőjogi aspektusai. Acta
Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica. Szeged, 2004., 153-154. oldal
41 Xxxxxx Xxxxxxxx: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. Süddeutsche Juristen-Zeitung,
Ugyanez a fajta megközelítés jelent meg az NDK vezetői és képviselői elleni eljárások során is, hiszen – ugyan más mértékben és összefüggésekben, de – az NDK törvényei is elviselhetetlenül igazságtalanok voltak, hasonlóképpen a náci korszakban alkotottakhoz. Xxx ezért alapelvvé vált az NDK jogsértései elbírálásánál az, hogy ami az elkövetéskor a jogállami normák szerint bűncselekmény volt, azt utólag meg kell büntetni, még úgy is, hogy ha az az elkövetéskor az akkori viszonyok között nem számított büntetendőnek.
Ezzel összefüggésben fejtette ki egyik dolgozatában Xxxxx Xxxxxx hivatkozva42 – a sortűzperekben a visszaható hatály tilalmával érvelő vádlottak védekezésével szemben – Xxxxx Xxxxxx, hogy a visszaható hatály tilalma nem lehet kibúvó a határőrök számára azzal a hivatkozással, hogy ők bíztak az akkor fennálló államrendben annak a fennállása alatt. Amennyiben ugyanis a törvények, illetőleg utasítások nyilvánvalóan tűrhetetlenek, a parancsokat kiadók és a parancsokat végrehajtók nem hivatkozhatnak arra, hogy ők csupán betartották a jogi normákat. Ennek az az indoka, hogy senki sem bízhat abban, hogy a jövőbeni kormányzati formák továbbra is el fogják fogadni és nem fogják büntetni ezt az elviselhetetlen, emberi jogokat sértő gyakorlatot. Az elkövetők tehát nem hivatkozhatnak arra, hogy ami korábban, az elkövetéskor jogszerű volt, az nem válhat később sem jogszerűtlenné („Das Rückwirkung schüztz in diesen Fallen nicht das Vertrauen der DDR-Grenzposten in den Fortbestand ihrer Staatsform. Wenn Gesetze oder Befehle offensichtlich unertäglich sind, können sich Befehlsgeber und Befehlsausüber nicht darauf berufen, dass sie an die Normen gehalten haben. Die Gründe hierfür liegen darin, dass niemand darauf vertrauen kann, dass zukünftige Staatsformen diese unertägliche menschenrechtwidrige Praxis auch in Zukunft akzeptieren und nicht bestrafen würden. Die Angeklagten können sich daher nicht auf den Satz berufen, dass heute nicht Unrecht sein kann, was früher Recht war.”).43
Jg. 1., Nr. 5., August 1946. 105-107. oldal
Az elévülés kérdése:
A lehetséges felelősségre vonás harmadik nagy kérdése az elévülés problematikája volt. A megoldás nehézségét az adta, hogy a kelet-európai rendszerváltások időszakában már nagyrészt elévültek vagy elévülés-közelében jártak azok a bűncselekmények, amelyeknek az elkövetőit a frissen alakult demokráciákban felelősségre kívánták vonni.
Mindez az érintett országok közül Magyarországon jelentett leginkább problémát és eljárási nehézséget – erről még lesz szó a későbbiekben részletesen –, különösen arra tekintettel, hogy az '50-es években hatályban volt magyar törvények még nem ismerték az el nem évülő bűncselekmények kategóriáját, mindemellett nem érdemes elhallgatni azt sem, hogy – a magyar jogrendszer számára az elmúlt évszázadban igen gyakran követendő például szolgáló – Németországban az elévülés kérdését lényegében a lehető legegyszerűbb és legkézenfekvőbb módon – mely mint megoldási mód Magyarországon is felmerült, viszont végül az Alkotmánybíróság ellenállásán bukott meg – oldották meg.
Xxxx Xxxxxx megfogalmazása szerint a probléma gyökere abban volt keresendő, hogy sok bűncselekményt régen követtek el, melynek következtében az elévülés veszélye fenyegetett. Ennek megoldása a német jogban az lett, hogy az elévülést úgy tekintették, hogy az a nem üldözés ideje alatt nyugodott, majd pedig újraindult („Als problematisch erwies sich, dass einige der Straftaten bereits von langer Zeit begangen worden waren und damit zu verjähren drohten. Daher wurde von der bundesdeutschen Rechtsprechung angenommen, dass die Verjährigung während der Zeit der politisch bedingten Nichtverfolgung der politischen Systemkriminalität geruht habe; eine Annahme, die 1993 durch ein besonderes Verjährungsgesetz bestätigt wurde. Ferner wurden die Verjährigungsfristen durch zwei weitere Verjährigungsgesetze verlängert.”).44
Ezt a felfogást a német tartományok igazságügy-miniszterei is átvették, akik az 1991. novemberében Berlinben tartott konferenciájukon azt a közös nyilatkozatot fogadták el, hogy a bűnüldöző hatóságok irányában a jövőben azt az álláspontot fogják képviselni, miszerint azoknak a bűncselekményeknek az esetében, amelyeket az NDK-rezsim hatalombirtokosainak az utasításával vagy jóváhagyásával követtek el és amelyeket jogellenesen, a jogállami kritériumok figyelmen kívül hagyásával akkor nem üldöztek, az elévülés nem következett be („Die Justizminister und -senatoren haben sich mit den Problemen der Verfolgungsverjährigung von Unrechtssaaten des ehemaliges SED- Regimes befaßt. Sie werden gegenüber den Strafverfolgungsbehörden die Auffassung vertreten, daß bei Straftaten, die Auf Veranlassung oder mit Billigung der ehemaligen Machthaber der DDR verübt und unter Mißachtung rechtsstaatlicher Maßstäbe nicht verfolgt wurden, keine Verjährigung eingetreten ist.”), és az az egyesüléssel újraindult.45
A nemzetiszocialista bűnökkel kapcsolatban kidolgozott Radbruchi-formulára való visszautalás kifejeződött a német tartományi miniszterek azon közösen kifejtett jogértelmezésének a megfogalmazásában is, hogy azok a fajta kritériumok, amelyeket korábban a nemzetiszocialista bűncselekmények elévülése tekintetében kifejlesztettek, az NSZEP-rezsim egyes cselekedeteinek a büntetőjogi megítélésnél is megfelelően alkalmazhatóak („Die Kriterien, die durch BverfG und BGH zur Verjährigung von nationalsozialistischen Gewalttaten entwickelt wurden, können für die strafrechtliche Beurteilung von SED-Unrechtsstaaten entsprechend herangezogen werden.”).46
Ennek megfelelően az 1993. március 26. napján elfogadott törvény az NSZEP (Német Szocialista Egységárt) rezsimje által elkövetett jogtalanságok elévülésének nyugvásáról
(Gesetz über das Ruhen der Verjährigung bei SED-Unrechtsstaaten, röviden: Verjährigungsgesetz) akként rendelkezett, hogy az elévülési idő számításánál azon cselekmények üldözése kapcsán, amelyeket a jogellenesen működő NSZEP rezsim uralma alatt követtek el, azonban azokat az NDK állami- és pártvezetése kifejezett vagy hallgatólagos akaratának megfelelően politikai vagy jogállami indokokkal össze nem egyeztethető más indokokból nem üldöztek, figyelmen kívül kell hagyni az 1949. október 11. és 1990. október 2. napja közti időt, mivel ezen időszak alatt az elévülés nyugodott („Bei der Berechnung der Verjährigungsfrist für die Verfolgung von Taten, die während der Herrschaft des SED-Unrechtsregimes begangen wurden, aber entsprechend dem ausdrüklichen oder mutmaßlichen Willen der Staats- und Parteiführung der ehemaliges Deutschen Demokratischen Republik aus politischen oder sonst mit wesentlichen Grundgesätzen eine freiheitlichen rechtsstaatlichen Ordnung unvereinbaren Gründen nicht geahndet worden sind, bleibt die Zeit vom 11. Oktober 1949 bis 2. Oktober 1990 außer Ansatz. In dieser Zeit hat die Verjährigung geruht.”).47
Míg a német elévülési törvény nem került a német Alkotmánybíróság elé, illetve felsőbb bírósági döntések is rendre helybenhagyták az az alapján meghozott konkrét ítéleteket (sőt, az Xxxx Xxxxx és társai ellen lefolytatott „Politbüroprozess” kapcsán az Európai Emberi Jogi Bíróság sem észlelt benne e körben kivetnivalót), addig Magyarországon az Alkotmánybíróság a rendszerváltást követően a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában megállapította az Országgyűlés kormánypárti többsége által – a némethez egyébként igencsak hasonló tartalommal – elfogadott, „Az 1944. december 21-e és 1990. május 2- a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvény alkotmányellenességét. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a törvény szövegezésének a határozatlansága és bizonytalansága sérti a jogbiztonság követelményét, illetve hogy a törvény sérti emellett az alkotmányos büntetőjognak azt a követelményét is (visszaható hatály tilalma), hogy a bűncselekmény büntethetőségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is –
az elkövetéskor hatályos büntető törvényt kell alkalmazni, kivéve azt az esetet, amikor az elévülés időszakában az elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba. Az így végül hatályba nem lépett magyar törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének kérdésében az Alkotmánybíróság akképpen foglalt állást, hogy a már elévült bűncselekményeknek az újbóli büntethetővé tétele, a még el nem évült bűncselekmények törvényi elévülési idejének a meghosszabbítása, avagy elévülésüknek a törvénnyel való félbeszakítása, és ugyanígy a nyugvási vagy félbeszakítási okoknak a visszaható hatályú törvénnyel való megállapítása mind-mind egyaránt alkotmányellenes. Xxxxxxxx az Alkotmánybíróság azt is, hogy az elévülés szempontjából nem lehet alkotmányosan különbséget tenni aszerint, hogy az állam milyen – politikai vagy pedig egyéb – okból nem érvényesítette korábban a büntető igényét. Ebből kifolyólag határozatlansága miatt a jogbiztonságot sérti s ezért alkotmányellenes annak az elévülési okká nyilvánítása, hogy „az állam politikai okból nem érvényesítette büntető igényét”.
Szemben a magyar Alkotmánybíróság határozatával, a törvényjavaslat egyik benyújtója idézi cikkében Xxxx-Xxxxxxxx Xxxxxxxx álláspontját, aki a magyar elévülési törvény kapcsán – összevetve azt az elévülés nyugvását magáévá tevő német szabályozással – azon nézetének adott hangot, hogy „ha ezeket a tételeket Magyarországra alkalmazzák, akkor egyáltalán nem visszaható hatályú, az érintettek helyzetét hátrányosan érintő elévülési előírásokról van szó, hanem egy olyan határozmányról, amely már az elévülés ideje alatt érvényes volt. Még akkor is, ha ez az előírás a magyar jogban formálisan nem volt meg, akkor is azt kell mondani, hogy az elévülési jog értelméből szükségszerűen levezetendő, mert az elévülés nem kezdődhet vagy folytatódhat, ha a jogi helyzet egy bűncselekmény üldözését lehetetlenné teszi. A kormány ilyen módon bármilyen bűncselekményt elkövethetne ilyen anélkül, hogy később büntetőjogi felelősségre vonástól félnie kellene. Az elévülést tehát a nyugvásról kialakított általános jogi elgondolás által korlátozzák az igazságosság kényszerítő alapelvei alapján.”.48
Érdemes ugyanakkor röviden az elévülés kérdésköre kapcsán a Cseh Köztársaság Alkotmánybíróságának az 1993. december 21-i – a magyar Alkotmánybíróság fent részletesen bemutatott álláspontjával gyökeresen ellentétes – határozatából is idézni, amelyben elutasították a kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállásról szóló 198/1992. sz. törvény hatályon kívül helyezésére irányuló javaslatot.
A cseh Alkotmánybíróság az elévülés természete kapcsán a határozatában leszögezte, hogy a hatályon kívül helyezésre irányuló javaslatot előterjesztő „képviselőcsoport azon érvelése, hogy a szóban forgó időszakban a kormányzati, politikai és általában az állam által végrehajtott bűnözés körében is folytak az elévülési idők, nem hitelt érdemlő. Egy erőszakon alapuló politikai hatalom alapjában óvakodik attól, hogy önmaga szabaduljon meg saját erőszakos cselekményeinek végrehajtóitól. Ehelyett az állam inkább ezek büntetlenségének, gyakorlatilag büntetőjogi mentességüknek biztosítójává vált.”.49
Emellett a cseh Alkotmánybíróság érvelése kitért arra is, hogy „A büntetőjogi eljárásban ismert elévülés fogalmának feltétlenül összetevője az, hogy az állam részéről megnyilvánuljon az arra irányuló szándék, akarat és készség, hogy a bűntettet üldözze. E feltételezés nélkül nem teljesülhet sem az elévülés fogalmának tartalma, sem maga a jogintézmény értelme. Az elévülés értelme kizárólag két alapvető tényező hosszú távú kölcsönös működéséből adódhat: az állam arra irányuló akaratából és törekvéséből, hogy az elkövetőt megbüntesse, valamint az elkövető tartós kockázatából, hogy megbüntetik. Amennyiben az állam bizonyos bűncselekményeket és meghatározott elkövetőket nem kíván üldözni, úgy az elévülés látszólagossá és feleslegessé válik. Ilyen esetekben valójában az elévülési idő nem folyik, az elévülés pedig önmagában fiktívvé lesz. Az írott jog nem ismeri alkalmazási lehetőségeit. Ahhoz, hogy a bűntett elévülése bekövetkezzék, előbb le kell zajlania az elévülési folyamatnak, azaz annak az időnek,
amelynek folyamán az állam a bűnüldözésre törekszik. Az elévülés kizárólag akkor teljesedhet be, ha az állam folyamatos törekvése a bűntett üldözésére az elévülési határidő végéig hiábavaló marad. Ez a feltétel az 1948. és 1989. évek között időszakban a politikailag oltalmazott bűncselekmények esetében nem teljesülhetett. A tömeges, állam által oltalmazott törvénytelenségek állapota nem egyedi tévedések, túlkapások, hanyagságok vagy hibák eredménye volt, amik valamilyen esélyt még hagytak volna esetleges büntetőeljárásnak, hanem a politikai és állami hatalom apparátusának mint egésznek a céltudatos kollektív magatartásából származott, mely a büntetőeljárást eleve kizárta. Az elkövetők védelme ezáltal annyira sokoldalúvá vált, mint amennyire sokoldalú maga a hatalmi rendszer volt.”.50
Mindezek alapján – sokak véleménye szerint – míg a magyar Alkotmánybíróság a
„jogbiztonság”, addig a cseh Alkotmánybíróság az „igazságosság” oldalára állt akkor, amikor a saját országuk törvényhozása által meghozott elévülési törvényeket alkotmányellenessé nyilvánította, avagy éppen az erre irányuló javaslatokat elutasította.
Álláspontom szerint azonban a kérdés nem ilyen egyszerű, hanem sokkal inkább az abba való belegondolásba, illetőleg belegondolás hiányára vezethető vissza, amely a cseh Alkotmánybíróság érvelésében is előjött, miszerint bár ténykérdés az, hogy az elévülés folyamatának és bekövetkezésének az állam és a jogalkalmazás részéről való elismerése a jogbiztonság egyik alapelve, azonban az elkövetőknek az ebből fakadó jogbiztonsága a sértettek – s ezáltal közvetve az egész társadalom – jogbizonytalanságának az okozója.
Vagy másképpen kifejezve, a jogbiztonság elvét követő magyar Alkotmánybíróság az elkövetőknek a mindenkori, míg – leegyszerűsítve – az emellett az igazságosság elvét követő cseh Alkotmánybíróság – az elkövetés és a rendszerváltozás között eltelt időben ettől megfosztott – sértettek valóságos jogbiztonsághoz fűződő jogát kívánta szavatolni.
Itthon a Biszku-perben az elévülés kérdése kapcsán – a némethez és a csehhez hasonló jogszabályi háttér híján – az alábbi, eltérő jogi érvelés alapozta meg az elévülés hiányát:
A büntetőeljárás során végül emberölésekkel és testi sértésekkel kapcsolatban megvalósított bűnpártolásnak értékelt bűncselekmény jogi értékelésének a feltételeit a nemzetközi jog, mégpedig „A Polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt (IV.) Egyezmény” jelölte ki, amelynek a kihirdetése az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel itthon is megtörtént. Ennek a 2. cikke háború, vagy minden más nemzetközi fegyveres összeütközés, illetve megszállás esetére rendeli az Egyezmény alkalmazását, míg a 146. cikke kötelezővé teszi az ennek során elkövetett, a 147. cikkben háborús bűntettként felsorolt „súlyos jogsértések” – közöttük több más jogsértés mellett például a védett személyek sérelmére véghezvitt szándékos emberölések, illetőleg testi sértések, kínzások, jogellenes fogvatartás – elkövetőinek a
„büntető megtorlással sújtását”. A 2. cikk értelmében az Egyezmény alkalmazást nyer a két vagy több szerződő fél között bekövetkező megüzent háború, vagy minden más fegyveres összeütközés esetén, még ha hadiállapot fennforgását közülük valamelyik nem is ismeri el. Az Egyezmény alkalmazandó valamely szerződő fél területe egészének vagy egy részének bármely megszállása esetén is, még akkor is, ha ez a megszállás nem ütközik semmiféle katonai ellenállásba. A 4. cikk rögzíti, hogy az Egyezmény védelmében részesülnek azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamely olyan szerződő fél vagy megszálló hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai. A 6. cikk szerint az Egyezményt a 2. cikkben említett minden összeütközés vagy megszállás esetében annak kezdetétől fogva alkalmazni kell. Az összeütköző felek területén az Egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésével ér véget. A megszállott területen az Egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésétől számított egy év eltelte után ér véget. A Hágában 1907. október 18-án létrejött és az 1913. évi XLIII. törvénycikk l. § 4. pontjával kihirdetett, „A szárazföldi háború
törvényeiről és szokásairól szóló egyezmény” mellékletét képező szabályzat III. részének 42. cikke akként rendelkezik, hogy megszállottnak kell tekinteni azt a területet, amely tényleg az ellenség hadseregének hatalmába került. A megszállás csupán azokra a területekre terjed ki, ahol ez a hatalom fennáll és gyakorolható. A IV. Genfi Egyezmény
146. cikkéből következően, a magas szerződő felek kötelezettséget vállalnak, hogy minden szükséges törvényhozási intézkedést megtesznek abból a célból, hogy megfelelő büntető megtorlással sújtsák azokat a személyeket, akik az Egyezmény egyik vagy másik rendelkezését a következő cikkben meghatározott módon súlyosan megsértették, vagy annak megsértésére utasítást adtak. Mindegyik szerződő fél köteles felkutatni azokat a személyeket, akiket e súlyos jogsértések egyikének vagy másikának elkövetésével, vagy azok elkövetésére utasítás adásával gyanúsítanak, és tartozik e személyeket tekintet nélkül állampolgárságukra, saját bíróságai elé állítani. A 147. cikkből kitűnően pedig, az előző cikkben említett ún. „súlyos jogsértésnek” az alábbi tényállások egyikét vagy másikát kimerítő cselekmények tekintendők, ha azokat az Egyezmény által védett személyek vagy dolgok ellen követik el: a szándékos emberölés, a kínzás vagy embertelen bánásmód, ideértve a biológiai kísérleteket, nagy fájdalom szándékos előidézése vagy a testi épség, illetve egészség súlyos megsértése, a védett személy jogellenes elhurcolása vagy áthelyezése, illetve a jogellenes fogva tartása, a védett személynek az ellenséges Hatalom fegyveres erőiben való szolgálatra kényszerítése, illetve a védett személynek a jelen Egyezmény rendelkezéseinek megfelelő tisztességes és szabályos eljáráshoz való jogától való megfosztása, túszok szedése, vagyontárgyaknak a katonai szükség által nem indokolt, nagymérvű, jogellenes és önkényes megsemmisítése, illetve eltulajdonítása.
Az adott ügyre vonatkoztatva – ahogyan ezt annak mind a két alapügyében a Legfelsőbb Bíróság által hozott jogerős határozatok is rögzítették – 1956. november 4-én hajnalban a Szovjetunió hadseregének páncélos hadosztályai általános támadást indítottak mind Budapesten, mind vidéken, hogy érvényt szerezzenek a szovjet kormány és pártvezetés azon politikai döntésének, amely a Xxxx Xxxx miniszterelnök által vezetett törvényes
magyar kormány hatalomból történő elmozdítására és a magyar forradalom leverésére irányult. E támadás egyes magyar katonai egységek és főként a nemzetőrséggé szervezett felkelők részéről fegyveres ellenállásba ütközött. A szovjet csapatok katonai győzelmének eredményeként a harci cselekmények 1956. november 15-ig országszerte megszűntek, ezen időpontot követően tehát a katonai hadműveletek befejeződtek. Az ellenállás letörése után azonban a szovjet csapatok a városokból nem távoztak el, hanem megszálló erőként ott állomásoztak, rendészeti és közigazgatási funkciókat is ellátva. A szovjet katonák, a karhatalmistákkal kiegészülve a települések közterületein tartózkodtak, járőrözésekben vettek részt. Mindebből viszont az következik, hogy 1956. november 4-én a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között, a szovjet támadás folytán, hadüzenet nélkül a IV. Genfi Egyezmény 2. cikkében írt nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki. Erre pedig a 6. cikk értelmében az Egyezményt az összeütközés kezdetétől fogva alkalmazni kell. Mint hogy a katonai műveletek általános befejezését (1956. november hó 15-ét) követően – az elsőfokú ítéletben érintett városok, így – Salgótarján városa és Martonvásár is megszállt terület maradt, és az volt 1956. december 8-án és 1957. március 9-én, de még azt követően is (a katonai műveletek befejezésének időpontját követő egy évnek az elteltéig, tehát egészen 1957. november
14. napjáig), az Egyezmény alkalmazásának hatálya – a 6. cikkben említett egy éves időtartamra figyelemmel – változatlanul fennállt. Ez a helyzet egyben azt is jelenti, hogy e települések polgári lakossága a szovjet hadsereg, mint megszálló hatalom hatalmában volt, következésképpen az Egyezmény védelme alá került. E védettség természetesen mindaddig, amíg a megszállás ténylegesen fennállt, a szovjet erőkkel együttműködő, azokkal közös akciókat végrehajtó karhatalmistákkal szemben is érvényesült. E helyütt indokolt kiérni arra is, hogy a szovjet katonai alakulatok 1956. november 4-ét megelőző, előbb a békeszerződésen, majd a Varsói Szerződésen alapuló folyamatos magyarországi jelenléte a nemzetközi jog szerint nem minősül megszállásnak.
Az 1956. december 8-i salgótarjáni tüntetés során a békésen tiltakozó polgári lakosságra leadott sortűzzel megvalósított tömeges, szándékos emberölés, továbbá a martonvásári
békés lakossággal szembeni tömeges atrocitás, embertelen bánásmód és súlyos testi bántalmazás (sértés) tehát a IV. Genfi Egyezmény 147. cikkében foglalt és háborús bűntettet képező ún. „súlyos jogsértésnek” volt tekintendő. E bűncselekmény elkövetője állampolgárságra tekintet nélkül bárki, akár katona, akár polgári személy is lehet. Salgótarján kapcsán három karhatalmista került később a rendszerváltás után elítélésre, míg Martonvásár esetében kettő konkrét személy felelőssége merült fel (már akkor is), az Egyezmény 147. cikke szerinti „súlyos jogsértések” elkövetéséért tehát közvetlenül ők a felelősek.
További alkalmazandó jogszabály volt az ügyben még az 1971. évi 1. törvényerejű rendelettel 1971. február 2. napján kihirdetett, „A háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése által New Yorkban az 1968. évi november hó 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény kihirdetéséről” is. Ennek I. Cikkének a.) pontja kimondja, hogy függetlenül elkövetésük időpontjától nem évülhetnek el a következő bűncselekmények: A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróságnak az 1945. évi augusztus hó 8. napján kelt Alapokmányában meghatározott és az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésének az 1946. évi február hó 13. napján kelt 3/I/ számú és az 1946. évi december hó 11. napján kelt 95/I/ számú határozataival megerősített háborús bűntettek, különösen azok, amelyeket a háború áldozatainak védelméről szóló, az 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt genfi egyezmények „súlyos jogsértések”-ként sorolnak fel. A II. Cikk továbbá kimondja, hogy ha az I. Cikkben említett bűntettek valamelyikét elkövették, ennek az Egyezménynek a rendelkezéseit kell alkalmazni az állami hatóságoknak azokra a képviselőire és azokra a magánszemélyekre, akik – tekintet nélkül a bűntett befejezettségére – ebben tettesként vagy részesként részt vettek, vagy akik másokat e bűntettek valamelyikének elkövetésére közvetlenül rábírtak, vagy akik ezek elkövetésére szövetkeztek, valamint (és itt a jelen ügyben ez bírt jelentőséggel) az állami hatóságoknak azokra a képviselőire, akik e bűntettek elkövetését eltűrték.
Mindezek alapján az állami hatóságok azon képviselőinek sem évült el a büntethetősége, akik a IV. Genfi Egyezmény 147. cikkében meghatározott ún. „súlyos jogsértések” elkövetését – Salgótarján kapcsán az emberöléseket, Martonvásár kapcsán a testi sértéseket (és ugyanígy: a kínzásokat, az embertelen bánásmódot, a jogellenes fogvatartásokat) – eltűrték. És ilyen volt – az elsőfokú ítélet indokolása szerint – például Xxxxxx Xxxx, 1957. február 28. és 1961. szeptember 13. napja között hivatalban volt magyar belügyminiszter is, aki azokkal összefüggésben összesen 5 rendbeli bűnpártolás bűntettével megvalósított háborús bűntettért volt felelős (3 rendbeli a három salgótarjáni karhatalmista, illetőleg 2 rendbeli a két martonvásári fő felelős után), mivel a védett személyek elleni bűncselekményeket elkövető 5 személy bűnös tevékenységét eltűrte.
Felelősségre vonási kísérletek a volt kommunista pártvezetők ellen:
Röviden ki kell térni arra, hogy a Biszku-pernek volt-e előzménye Magyarországon és Európában, illetve hogy miért ezen a módon alakult a jelen dolgozat tartalmi felépítése.
Először is rögzíteni kell, hogy a dolgozat témája a volt kommunista pártvezetők elleni büntetőeljárások, amelynek nem képezik részét a második világháborút követő háborús bűnösök felelősségre vonása (így a „merítési lehetőség” már eleve sokkal szűkebb volt).
Az olyan fajta büntetőeljárások pedig, amelyekben a volt kommunista pártvezetők álltak bíróság elé, olyan cselekményekért, amelyeket a párt nevében/érdekében követtek el mások, méghozzá olyan személyek, akiket ők nem ismertek és akikkel ők semmilyen kapcsolatban nem is álltak, Európában a rendszerváltást követően – szinte egyedüliként, de közölük mindenképp a legjelentősebb – Németországban az ún. „Politbüroprozess” volt, míg Magyarországon tartalmi előzményként a Tanácsköztársaság bukását követő
„Népbiztosok pere” jöhetett számításba. Így a dolgozat a Biszku-per mellett ezen két perre koncentrál, mivel azok szolgáltak Európában és itthon is annak az előzményeként.
Amikor az ügyészség vádat emelt Xxxxxx Xxxxxxx szemben 2013. október 16. napján, illetőleg amikor az ügyészi vádbeszédek elhangoztak, előbb a hatályon kívül helyezés előtti, 2014-ben folyatott első eljárásban, majd pedig 2015-ben a megismételt eljárásban, azokban két, más büntetőügyből ismerős kifejezés hangzott el az ügyészi vádbeszédben.
2014. május 13-án, a korábbi – az első – elsőfokú eljárásban az ügyész a vádbeszédében a következőket fejtette ki: „Az ismertetett tényekből egyértelműen következik, hogy bár közvetlenül az adott helyszínen nem bizonyítható, hogy tűzparancsot adtak ki a karhatalom tagjainak a tömegbe lövésre, de ennek nincs is jelentősége. Ezt a szervezetet azzal a céllal hozta létre és azzal a feladattal bízta meg a hatalmat birtokló párt vezetése, így Xxxxxx Xxxx vádlott is, hogy lőjenek akár fegyvertelen személyekre is. Ezt akár
„ideológiai tűzparancsnak” is nevezhetnénk, mely alatt azt értem, hogy a hatalmi rendszerben a hatalom csúcsán álló vezetők, köztük a vádlott egy olyan szervezetet hoztak létre, olyan feladatokat tűztek ki számukra és olyan eszközöket adtak a kezükbe, mellyel azt az érzést keltették a karhatalom tagjaiban, hogy akár fegyvertelen civilekre is tüzet nyithatnak jogszerűen.”51
2015. december 4. napján, a Biszku-per megismételt tárgyalásán az ügyészi vádbeszéd során az ott elhangzottak szerint a forradalom leverését követően működő karhatalom
„egy fegyveres bűnbanda volt”,52 és „az a cél, amiért ezt a fegyveres bűnös szervezetet létrehozták, az nem más, mint határ nélküli erőszak, ha kell tömeggyilkosság, ha úgy alakul, fegyvertelen emberek, nők és gyerekek válogatás nélküli lelövése, meggyilkolása”.53 A vádbeszédben elhangzott továbbá még az is, hogy a nemzetközi jog az ilyen fajta szervezetek „bűnöző tevékenységéért való felelősséget az egyén közvetlen nemzetközi jogon alapuló felelősségének tekintik”.54 A vádhatóság álláspontja ekként
51 41.B.2158/2013/26. számú tárgyalási jegyzőkönyv 27. oldal
52 25.B.766/2015/113. számú tárgyalási jegyzőkönyv 7. oldal
53 25.B.766/2015/113. számú tárgyalási jegyzőkönyv 6. oldal
54 25.B.766/2015/113. számú tárgyalási jegyzőkönyv 11. oldal
ezen ügy kapcsán az volt, hogy „a Xxxxxx Xxxx vádlott és társai által létrehozott illegitim fegyveres szervezet, a karhatalom bűnszervezetnek, bűnös szervezetnek minősül”.55 Ennek megfelelően „A bűnöző szervezet tagjaként elkövetett bűncselekmények esetében a szervezet tagjainak bűnösségi foka egyenlő, tekintet nélkül arra, hogy milyen szerepet töltöttek be a bűncselekmény elkövetésében.”.56
A fenti kifejezések egyike sem volt ismeretlen az ún. „kommunista bűncselekmények” miatt indult korábbi büntetőeljárások gyakorlatában. Közölük a központi hatalom mint egyfajta „bűnös szervezetként” való megjelölése elsőként az Tanácsköztársaság korábbi népbiztosai ellen Magyarországon indult 1920. évi „Népbiztosok perében”, míg az ún. „ideológiai tűzparancs” (ideologischer Schießbefehl) a Németországban az egykori NDK állami- és pártvezetők ellen 1997-ben lefolytatott ún. „Politbüroprozess” során került alkalmazásra a vádhatóság – és ott vele egyezően a bíróságok – részéről is.
Közölük a Népbiztosperben született ítélet – függetlenül annak politikai megítélésétől – egy olyan, a korát jóval megelőző jogi kategóriát alkalmazott (hasonló megfontolásra épült egyébként száz évvel később a Biszku-pernek is a vádirata), amely a nemzetközi jogban is csupán „a volt Jugoszlávia területén 1991-től kezdve elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszék” (rövidebben: Hágai Nemzetközi Törvényszék, angol rövidítéssel: ICTY) jogi gyakorlatában kristályosodott ki, éspedig az úgynevezett
„közös bűnöző vállalkozás” (joint criminal enterprise) nevű doktrína megalkotása révén. A „közös bűnöző vállalkozás” jogi kategóriája azon alapszik, hogy az adott szervezet minden egyes tagját külön-külön is (ugyanúgy) felelősnek tartja a csoport tagjai által vagy a csoport neve alatt elkövetett bűncselekményekért, a közös tervben vagy célban.57
55 25.B.766/2015/113. számú tárgyalási jegyzőkönyv 11. oldal
56 25.B.766/2015/113. számú tárgyalási jegyzőkönyv 11. oldal
Kétségtelen tény ugyanakkor az is, hogy a Hágai Nemzetközi Törvényszék a „közös bűnöző vállalkozásban” való részvétel megállapításának alapjául minden esetben azt tekintette, hogy az adott személy a konkrét cselekedete vagy befolyásoló helyzete révén ténylegesen is hozzájárult-e a „közös bűnözői vállalkozás” céljainak megvalósulásához, amelyhez önmagában egyetlen esetben sem volt elegendő az, hogy az adott szervezetben valaki pusztán csak tag volt, vagy a szervezet céljairól pusztán csak tudomást szerzett.58 Mindezek alapján az 1920-as „Népbiztosperben” született ítélet abban azért jelentősen eltért a későbbi nemzetközi normáktól, hogy a bűncselekmények megállapításához már a Tanácsköztársaság vezető szerveiben betöltött puszta tagságot is elegendőnek találta,59 míg az eredmény és e tagság közti kapcsolat fennálltát igazából egy vélelemre alapította.
A dolgozat a következőkben a fenti büntetőügyeknek az anyagát kívánja feldolgozni, tekintettel arra, hogy a Xxxxxx Xxxx elleni büntetőeljárás ügyészi alapját nyilvánvalóan az azokban született – bár más jellegű bizonyítékokkal alátámasztott – ítéletek képezték. E konkrét két ügy akár talán még kiragadhatónak is mondható lehetne a jogtörténetből, hiszen több országban számos büntetőeljárás folyt egykori kommunista vezetők ellen, azonban egyértelműen kijelenthető, hogy a Biszku-ügy tárgyának megfeleltethető eljárás ez a kettő volt – a legnagyobb horderejű és a legmagasabb szintű vezetőket perbefogó –, ahol valamiféle központi döntés s a bekövetkezett események közé vontak összefüggést.
Röviden azonban ki kell térni egy olyan kérdésre is, amely nem a dolgozat tárgyával, hanem a dolgozatíró személyével kapcsolatos. Éspedig arra, hogy lehetséges-e írni elfogultságtól mentesen egy olyan témában, amelynek az egyik elemének alapjául szolgáló ítéletet a dolgozat megírója bíróként hozta, nem áll-e ez ellentétben a tudományosság követelményével, illetve nem vonja-e kétségbe a dolgozat objektivitását.
A válasz a fenti kérdésre – álláspontom szerint – egyértelműen igen, ugyanis a jelen dolgozat tárgya egyáltalán nem a Biszku-per – melyben egyébként az ítéletet meghozó bíró is éppen ugyanúgy elfogultság-mentesen járt el, mint ahogyan ezt a tudományosság igénye is egy dolgozattól megköveteli –, hanem az, hogy van-e (illetve pontosabban már csak lett volna-e) lehetőség a volt pártállami politikai vezetők büntetőjogi értelemben vett felelősségre vonására olyan cselekedetek miatt, melyeket nem közvetlenül fizikailag ők követtek el, hanem olyan személyek, akik az ő (a párt) nevében önállóan intézkedtek (amelynek pedig nem tárgya, legfeljebb csak az egyik alapja lehet a Biszku-per a kettő másik kapcsolódó büntetőeljárás, a „Népbiztosok pere” és a „Politbüroprozess” mellett).
Másrészt pedig a dolgozat célja sem kapcsolódik a 2015. évben lefolytatott Biszku- perhez, hiszen annak célja nem a nevezett büntetőeljárás tudományos igényű elemzése, hanem attól valami egészen más, az, ami a tudományos igényű „novumot” jelenti benne. Éspedig az, hogy melyek voltak az elmaradt felelősségre vonás elmulasztott lehetőségei, amit a jelen dolgozat IV. fejezete tartalmaz, azaz hogy milyen konkrét cselekmények miatt lehetett volna – büntetőjogilag megalapozottan – a rendszerváltást követően büntetőeljárást indítani az akkor még életben lévő volt pártállami vezetőkkel szemben, különös tekintettel egyúttal a visszaható hatály tilalmára, illetve az elévülés kérdésére is. A jelen dolgozat írója úgy érzi, hogy meglelte – bár csak utólag, a részesek halála után, így munkája legfeljebb csak a tudományosság, nem pedig a társadalom igazságtétellel kapcsolatos igényeit fogja kielégíteni – ezt a lehetőséget, amely a Xxxx Xxxx és társai ellen lefolytatott 1958-as koncepciós perben, illetőleg a Xxxx Xxxx-kormány tagjainak romániai jogellenes fogva tartásáért való büntetőjogi felelősségben került megtalálásra. Ezekről szól a jelen dolgozat, melynek az értékét éppen az adja, hogy bemutatja azokat a – valódi felelősségre vonás esélyét magában hordozni volna tudott – lehetőségeket, amelyeket a jogszolgáltatás a rendszerváltozást követően elmulasztott, azonban nagyobb odafigyeléssel talán már akkor szemet szúrhatott volna, hogy a lehetőség azokban rejlik.
A 2015-ös „BISZKU PER”
A Budapesti Nyomozó Ügyészség a 2013. október 16. napján kelt, Nyom. 375/2012. számú vádiratával 2013. október 16. emelt vádat Xxxxxx Xxxxxxx – mint az egykori pártvezetés utolsó még élő tagjával – szemben aljas indokból és célból, több emberen elkövetett emberölés bűntette és más bűncselekmények miatt a Fővárosi Törvényszéken. Mivel a korábban hozott elsőfokú ítéletet a Fővárosi Ítélőtábla 2015. június 1. napján hatályon kívül helyezte,60 a törvényszék – nem titkoltan általam vezetett – 25.B. tanácsa az ügyet 2015. október 2. napján kezdte el tárgyalni, amelynek során további hét tárgyalási napot tartva, 2015. december 17. napján hozta meg az – elsőfokú – ítéletét.61
Az ügyészség észlelte azt a valóban fennálló hiátust, hogy az 1990-es rendszerváltás után – még jócskán az elévülési időn belül – jogilag senki sem lett felelősségre vonva az egykori pártvezetés tagjai közül, azokért a bűncselekménynek is minősíthető tettekért, amelyeket különösen az 1956-os forradalom leverését követően megvalósítottak(hattak).
A törvényszék végül a bizonyítás eredményeként gyökeresen eltérő tényállást állapított meg a vád tárgyává tett legsúlyosabb vádpontban, ahhoz képest, mint ami az ügyész vádiratában eredetileg szerepelt, és a tekintetben végül felmentő rendelkezéseket hozott. Az alábbiakban érdemes a vádirat és az ítélet vonatkozó részeit szó szerint beidézni, kiemelve a bíróság ítélete szövegéből – a jelen dolgozatban vastag betűtípussal szedve – a vádirattól eltérően megállapított részeket.
A következőkben elsőként a vádirat szövege olvasható:
I. vádpont:
„1956. november elején – pontosan meg nem határozható időpontban, de még november 7. napját megelőzően – Xxxxx Xxxxx az Ideiglenes Intéző Bizottság nevében megbízta Xxxxx Xxxxx vezérőrnagyot, hogy alakítsa meg a Néphadseregi Katonatanácsot, azzal a céllal, hogy a néphadsereg tisztikarából, alakulataiból a fentiek szerint karhatalmi egységeket szervezzen. A Katonai Tanács tagjai voltak Uszta Xxxxx elnökön kívül: Xxxxxx Xxxxx vezérőrnagy, Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy, Xxxx Xxx vezérőrnagy, Xxxxx Xxxxxx ezredes, Xxxxxxx Xxxxxx vezérőrnagy, valamint később Xxxxx Xxxxxx alezredes, Xxxxx Xxxxx ezredes és Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy.
Az 1956. november 7-i kormányülésen döntés született a karhatalom létrehozásáról, az ehhez kapcsolódó határozathozatallal és a szervezéssel xx. Xxxxxxx Xxxxxxxx bízták meg. 1956. november 8-án az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány közös határozatban intézkedett a karhatalom felállításáról és megszervezéséről, erről azonban jogszabályt sohasem bocsátottak ki, a határozatok a hivatalos lapban sem jelentek meg.
Xxxxxx Xxxx vádlott részvételével 1956. november 21. napján összegyűlt az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága, ahol első napirendi pontként – xx. Xxxxxxx Xxxxxx jelentése alapján – a karhatalom megszervezése szerepelt.
Xxxxxx Xxxx vádlott társaival ezen az ülésen többek között az alábbi határozatokat hozta:
„A hadseregbe az Intéző Bizottság összekötőjeként a pártmunkások bevonására és a mozgósítására, a politikai munka segítésére Xxxxxx Xxxxxx elvtársat delegáljuk.”
62 Budapesti Nyomozó Ügyészség Nyom. 375/2012. számú vádirata, 3-7. oldal
„Egyes gócokat erőteljesebben kell karhatalommal védeni. Itt a szervezést gyorsítani kell: Miskolc, Pécs, Salgótarján.”
Az MSZMP Ideiglenes Központi Vezetősége – melynek az Ideiglenes Intéző Bizottsági tagság révén a vádlott is tagja volt – 1956. december 2. napján és december 3. napján ülést tartott.
Xxxxxx Xxxx vádlott 1956. december 3. napján a következőkről rendelkezett az ülésen:
„(…) Néhány szót a munkástanácsokról: A vitában szó esett arról, hogy a munkástanácsok létezése és jelenlegi munkája azt bizonyítja, hogy kettős hatalom van. Hozzáteszem, hogy a munkástanácsok egy részének kezében fegyver is van és ezzel is erősítik hatalmi pozíciójukat és alátámasztják azt. A fegyvereket ezektől el kell venni, mert ellenünk használják fel. A legfontosabb gyárakból jöttek olyan jelzések, hogy nemcsak egyszerűen politikai munkát végeznek és akadályozzák a pártnak a szervezését és kirakják az embereket a gyárakból, hanem a gazdasági pozíciók megszervezése (megszerzése) irányában is dolgoznak. Vannak olyan jelzések, hogy a munkástanácsok elnökei kinevezik a gyárigazgatót. A mai napon kiadtak egy olyan röpiratot, hogy 4-én, a szovjet hadsereg megindulásának egyhónapos fordulóját néma tüntetéssel ünnepeljék meg és a nők néma tüntetéssel vonuljanak ki az utcára és 11 és 12 óra között koszorúzzák meg a Hősök emlékművét. Más akciójukból is világos, hogy kettős játékot folytatnak. Karhatalmi szerveinknek, mindennek tudatában, sokkal erélyesebben kell dolgoznia, mint eddig. Az utóbbi 3-4 napban növekedett az ellenforradalmi nyomás az üzemekben és ez elsősorban a munkástanácsokon keresztül történt. Mi a budapesti munkástanácson, valamint a legfontosabb üzemek munkástanácsain keresztül megmondottuk, hogy kik azok, akiket ellenforradalmároknak lehet nevezni közülük, kik azok, akik a Horthy-rendszer emberei voltak. De azok látják, hogy velük szemben semmiféle erélyes intézkedés nincs, ezért még határozottabban dolgoznak, hogy
megakadályozzák a pártszervezetek szervezését és kitegyék azokat a dolgozókat, akik a leghűségesebb embereink voltak a pártban. Csepelen a Csőgyárban, az Acélművekben volt ilyen jelenség, de volt a XIII., XI. kerületben és máshol is. Egyetértek azzal, hogy a munkástanácsokkal szemben olyan politikát kell vinni, hogy a tulajdonképpeni feladatokra kell irányítani a figyelmüket, de ezt karhatalmi, rendőrségi fellépés nélkül nem lehet sikeresen megoldani, mert az utóbbi napok azt mutatják, hogy mert ilyen fellépés nem volt, az ellenforradalmi nyomás rajtuk keresztül erősödött. Ez teljesen összefügg a pártszervező munkával, mert ez az elmúlt néhány napban Budapesten megtorpant. A pártszervező munka érdekében is, azon kívül a munkástanácsok alapvető feladata érdekében is szükséges az, hogy a munkástanácsok nyilvánvaló fasiszta elemeivel szemben fellépjünk. Én ilyen neveket adtam az elvtársaknak. Ilyen fellépés nélkül a pártszervező munkát mi vinni nem tudjuk.”
A Xxxxxx Xxxx vádlott és társai által meghatározottak végrehajtására 1956. december 4. napján összeült az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága által irányított karhatalom vezetősége, a Katonai Tanács. Ezen a tanácskozáson részt vett Uszta Xxxxx vezérőrnagy, Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy, Xxxxxxx Xxxxxx vezérőrnagy, Xxxx Xxx vezérőrnagy, Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy, Xxxxx Xxxxxx ezredes, Xxxxx Xxxxxx alezredes, Xxxxx Xxxxx ezredes, míg Xxxxxx Xxxx vádlottat és az Ideiglenes Intéző Bizottságot Xxxxxx Xxxxxx képviselte.
A Katonai Tanács ülésén Uszta Xxxxx vezérőrnagy elnökölt és a Xxxxxx Xxxx vádlott és társai által alkotott legszűkebb pártvezetés utasítására az alábbiakról döntött:
a./ A készültséget életbe léptetni.
b./ Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század, és szakaszparancsnokokkal.
c./ Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben.
d./ Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.63
63 Aláhúzva ugyanígy a d./ pont teljes szövege a vádiratban, annak az 5. oldalán.
Az ülésen ily módon Xxxxxx Xxxx vádlott és társai (pártvezetés) utasításait a karhatalmi egységek parancsnokainak továbbították, akik jelentették, hogy a gyors és kegyetlen leszámolásra vonatkozó parancsokat megértették.
Xxxxxx Xxxx vádlott és társai a karhatalmat kifejezetten azzal a céllal hozták létre, hogy a forradalom és szabadságharc leverése után részben rendfenntartó, részben a megtorlásban közreműködő és a polgári lakosság ellen fellépő fegyveres csoport legyen. A jogszabályi keretek nélkül létrehozott karhatalom a forradalmi munkás-paraszt kormány hatalmának jogellenes eszközökkel történő erőszakos megtartását és megerősítését szolgálta, és eszköze lett a gyors és kegyetlen leszámolásnak.
A Xxxxx Xxxxx vezette párt- és államvezetés – közöttük a vádlott – ugyanis 1956. december elejére a leírtak szerint elhatározta, ha kell fegyveres erővel, a karhatalommal lép fel és számol le kíméletlenül a polgári lakosság demonstrációjával szemben.
Minderre azért volt szükség, mert a Xxxxx Xxxxx vezette kormány támogatottsága minimális volt. Magyarországon kettős hatalom alakult ki melynek során az 1949. évi
XX. törvény 56. §-a alapján legálisan szerveződő munkástanácsok szerepe – tekintettel arra, hogy a forradalom fegyveres leverését követően más ellenállási formák nem léteztek – döntővé vált. Mivel a tömegmozgalmak és a munkástanácsok újabb felkelés kirobbanásával fenyegettek, amely a Xxxxx Xxxxx vezette kormány uralmát alapvetően veszélyeztette, ezen mozgalmak elfojtását a karhatalom feladatává tették.
Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága – melynek Xxxxxx Xxxx vádlott döntési joggal rendelkező tagja volt – közvetlenül irányította a karhatalom operatív vezető testületét, a Katonai Tanácsot, részére feladatokat határozott meg és célokat tűzött ki, melyet a karhatalmi erők végrehajtottak.
A vádlott e minőségben kifejtett tevékenységével, társaival, a tényleges hatalmat birtokló MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának további tagjaival együtt a Xxxxx Xxxxx
vezette, törvényellenesen hatalomra került magyar forradalmi munkás-paraszt kormány hatalmának megerősítését, megtartását, továbbá az esetleges újbóli forradalmi események megakadályozását, valamint a hatalmunk elleni fellépést szorgalmazó személyek megfélemlítését és az ilyen események megtorlását a hatalmuk fenntartása érdekében cselekedték, így a karhatalmi erők, mint végrehajtók által elkövetett háborús bűntettnek minősülő bűncselekmények elkövetésére szövetkeztek.
A Katonai Tanács 1956. december 4. napján meghozott döntéseit követően a karhatalmi alakulatok polgári lakosságra leadott sortűzzel elkövetett szándékos emberöléseket követtek el az ország területén:
Xxxxxx Xxxx vádlott és társai 1956. december 5. napján mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága a feladat meghatározás részeként ismét ülést tartottak, melyen 5. számon az alábbi határozatot hozták: „Fasisztaellenes tömegdemonstrációt szervezünk. A szervezésért és a politikai irányításért felelősek: Xxxxxx és Biszku elvtársak.” Ezt követően 1956. december 6. napján Budapesten a Nyugati Pályaudvari ún. „vörös- zászlós” tüntetésen a karhatalom az ellentüntetőkkel történt összetűzés során fegyvert használt, melynek következtében Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxxxx, született Xxxxxx Xxxxx életét vesztette.
1956. december 8. napján Salgótarjánban a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság épülete előtt összegyűlt tömegre szintén tüzet nyitottak a helyszínen lévő magyar karhatalmista és szovjet katonai erők, melynek következtében a helyszínen 27 fő vesztette életét. Kórházba – a halottakkal együtt – összesen 135 személyt szállítottak be. A beszállított sérültek közül 9 fő műtét előtt, illetve műtét alatt, míg a műtétek után még 10 fő halt meg. Összesen az alábbi 46 ember vesztette életét /zárójelben a születési év/:
Xx. Xxxxxx Xxxxxx (1914), Xxxx Xxxxxx (1925), Xxxxx Xxxxxx (1946), Xxxxxxxxxx Xxxxx (1906), Xxxxx Xxxxx (1932), Xxxxx Xxxx (1897), Xxxxx Xxxxx (1933), Telek
Xxxxxxxx (1934), Xxxxxx Xxxxxx (1938), Xxxxxxx Xxxxx (1928), Xxxxx Xxxxx (1934),
Xxxxx Xxxxxx (1941), Xxxxxxx Xxxxx (1929), Xxxxxx Xxxxx (1935), Xxxxxx Xxxxxx (1932),
Xxxxxx Xxxxx (1939), Xxxx Xxxxxx (1936), Xxxxx Xxxxx (1931), Xxxx Xxxxxx (1936),
Xxxxxx Xxxxx (1939), Xxxxx Xxxxx (1935), Xxxx Xxxxxx (1906), Xxxxx Xxxxxxxx (1918),
Xxxxx Xxxxx (1933), Xxxx Xxxxxx (1938), Xxxxxx Xxxxx (1938), Xxxxxx Xxxxxxxx (1911),
Xxxxxx Xxxxxx (1937), Xxxx Xxxxxx (1908), Xxxxxx Xxxxxx (1929), Xxxx Xxxxxx (1934),
Xxxxxx Xxxxxx (1925) Xxxxxxx Xxxxxx (1911), Xxxxx Xxxxx (1933), Xxxx Xxxxxx (1936), Xxxxxxxx Xxxxxx (1934), Xxxxxxx Xxx (1926), Xxxxxx Xxxxxx (1938), Xxxxx Xxxxxxxx (1930), Xxxxxxx Xxxxxx (1926), Xxxxxx Xxxxxx (1936), Xxxxxx Xxxx (1930), Xxxxxx Xxx
(1913), Xxxxxx Xxxxxx (1939), Xxxx Xxxxx (1939), Xxxxxx Xxxxxxxx (1930).
Xxxxxx Xxxx vádlott később mint belügyminiszter a felelősségre vonás iránt azért nem intézkedett, mert a polgári lakosságra leadott sortüzekkel elkövetett emberölésekre a szűkebb pártvezetés más tagjaival együtt a leírtak szerint Ő adott utasítást, melyek alapjául szolgáltak a karhatalmisták tevékenységének.
1957. március 9-én a székesfehérvári karhatalomtól Xxxxxx Xxxxxx őrmester vezetésével kb. 15 fő érkezett Martonvásárra azzal a céllal, hogy – a közbiztonsági őrizetről szóló 1956. évi 31. törvényerejű rendelet alapján – a 10 napos őrizetre javasolt személyeket összeszedjék és egyes ellenforradalmár-gyanús személyeknél házkutatást tartsanak. A karhatalom beosztottjai fegyvereket és ellenséges röpcédulákat kerestek. Ennek alapján a karhatalom házkutatást tartott Xxxx Xxxxxx, Xxxxxxxxx Xxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxx martonvásári lakosoknál. E személyek közül Xxxxxxxxx Xxxx a mezőgazdasági tudományok kandidátusaként, egyben tudományos osztályvezetőként, Kis Árpád tudományos munkatársként, míg Xxxxxx Xxxxx tudományos segédmunkatársként dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetében.
A házkutatások megtartása után Xxxxxxxxx Xxxxx, Kis Árpádot és Xxxxxx Xxxxxx letartóztatták és a rendőrőrsre kísérték, ahol a karhatalmisták a helyi rendőrőrs tagjaival és az őrparancsnokkal, Xxxxx Xxxxxx r. törzsőrmesterrel együtt nevezett személyeket súlyosan bántalmazták, három órán keresztül ütötték. Először mindhárom sértettet a falhoz állították és gumibottal közepes-nagy erővel testszerte ütötték, majd a sértetteket hasra fektették és kézzel, lábbal testszerte bántalmazták. A brutális támadás végezetéül pedig mindhármukat felállították, körbeállták majd gumibottal a fejüket verték, míg össze nem estek. Az eszméletüket vesztett sértettek bántalmazását a földön tovább folytatták. A sértettektől az orvosi ellátást megtagadták. A bántalmazás következtében Kis Árpád 8 napon túl – több hét alatt – gyógyuló súlyos sérülést szenvedett.
Xxxxxx Xxxx vádlottnak a bűncselekményről 1957. április 9-én a BM. ORFK. Elnöki Osztály Fegyelmi Alosztály 8-5-328/4-1957. számú hivatalos jelentését bemutatták, azonban eljárást – a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény 87. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezéssel ellentétben – nem kezdeményezett, az ügy iratait irattározni rendelte figyelemmel arra, hogy a bűncselekmény elkövetésére az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően mintegy négy hónappal került sor, így a bűncselekmény elkövetésére a kíméletlen Btk. 269/ leszámolás keretében az ő és társai utasítására került sor. A Magyar Tudományos Akadémia nevezett, és az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben részt vett kutatóinak bántalmazása a Xxxxx Xxxxx vezette törvényellenesen hatalomra került magyar forradalmi munkás-paraszt kormány hatalmának megerősítését szolgálta, illetve az esetleges további forradalmi cselekmények megelőzése, valamint az abban résztvevők, illetve az illegitim hatalom elleni fellépést támogató személyek megfélemlítése révén a hatalom fenntartására irányult.”
Ekként zárult tehát az ügyészség vádirata. A dolgozat további részében a bíróság elsőfokú ítéletében megállapított történeti tényállásnak a vonatkozó – az ügyészi vádtól alapjaiban eltérően megállapított – része, s annak az indokolása fog bemutatásra kerülni.
Az alábbiak azok a – büntetőjog eszközeivel alátámasztható történeti – tények, amelyek a bizonyítási eljárás eredményeként az ítéletben kétséget kizáróan megállapítást nyertek.
A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE:
„1956. november elején – pontosan meg nem határozható időpontban, de még november 7. napját megelőzően – Xxxxx Xxxxx az Ideiglenes Intéző Bizottság nevében megbízta Xxxxx Xxxxx vezérőrnagyot, hogy alakítsa meg a Magyar Néphadsereg Katonai Tanácsát, azzal a céllal, hogy a néphadsereg tisztikarából, alakulataiból a fentiek szerint karhatalmi egységeket szervezzen. A Katonai Tanács tagjai voltak Uszta Xxxxx elnökön kívül: Xxxxxx Xxxxx vezérőrnagy, Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy, Xxxx Xxx vezérőrnagy, Xxxxx Xxxxxx ezredes, Xxxxxxx Xxxxxx vezérőrnagy, valamint később Xxxxx Xxxxxx alezredes, Xxxxx Xxxxx ezredes és Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy.
Az 1956. november 7-i kormányülésen döntés született a karhatalom létrehozásáról, az ehhez kapcsolódó határozathozatallal és a szervezéssel xx. Xxxxxxx Xxxxxxxx bízták meg. 1956. november 8-án az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány közös határozatban intézkedett a karhatalom felállításáról és megszervezéséről, erről azonban jogszabályt sohasem bocsátottak ki, a határozatok a hivatalos lapban sem jelentek meg.
Xxxxxx Xxxx vádlott részvételével 1956. november 21. napján összegyűlt az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága, ahol első napirendi pontként – xx. Xxxxxxx Xxxxxx jelentése alapján – a karhatalom megszervezése szerepelt.
Xxxxxx Xxxx vádlott társaival ezen az ülésen többek között az alábbi határozatokat hozta:
64 Fővárosi Törvényszék 25.B.766/2015/117. számú ítélete, 14-19. oldal
„A hadseregbe az Intéző Bizottság összekötőjeként a pártmunkások bevonására és a mozgósítására, a politikai munka segítésére Xxxxxx Xxxxxx elvtársat delegáljuk.”
„Egyes gócokat erőteljesebben kell karhatalommal védeni. Itt a szervezést gyorsítani kell: Miskolc, Pécs, Salgótarján.”
Az MSZMP Ideiglenes Központi Vezetősége – melynek az Ideiglenes Intéző Bizottsági tagság révén a vádlott is tagja volt – 1956. december 2. napján és december 3. napján ülést tartott.
Xxxxxx Xxxx vádlott 1956. december 3. napján a következőkről rendelkezett az ülésen:
„(…) Néhány szót a munkástanácsokról: A vitában szó esett arról, hogy a munkástanácsok létezése és jelenlegi munkája azt bizonyítja, hogy kettős hatalom van. Hozzáteszem, hogy a munkástanácsok egy részének kezében fegyver is van és ezzel is erősítik hatalmi pozíciójukat és alátámasztják azt. A fegyvereket ezektől el kell venni, mert ellenünk használják fel. A legfontosabb gyárakból jöttek olyan jelzések, hogy nemcsak egyszerűen politikai munkát végeznek és akadályozzák a pártnak a szervezését és kirakják az embereket a gyárakból, hanem a gazdasági pozíciók megszervezése (megszerzése) irányában is dolgoznak. Vannak olyan jelzések, hogy a munkástanácsok elnökei kinevezik a gyárigazgatót. A mai napon kiadtak egy olyan röpiratot, hogy 4-én, a szovjet hadsereg megindulásának egyhónapos fordulóját néma tüntetéssel ünnepeljék meg és a nők néma tüntetéssel vonuljanak ki az utcára és 11 és 12 óra között koszorúzzák meg a Hősök emlékművét. Más akciójukból is világos, hogy kettős játékot folytatnak. Karhatalmi szerveinknek, mindennek tudatában, sokkal erélyesebben kell dolgoznia, mint eddig. Az utóbbi 3-4 napban növekedett az ellenforradalmi nyomás az üzemekben és ez elsősorban a munkástanácsokon keresztül történt. Mi a budapesti munkástanácson, valamint a legfontosabb üzemek munkástanácsain keresztül
megmondottuk, hogy kik azok, akiket ellenforradalmároknak lehet nevezni közülük, kik azok, akik a Horthy-rendszer emberei voltak. De azok látják, hogy velük szemben semmiféle erélyes intézkedés nincs, ezért még határozottabban dolgoznak, hogy megakadályozzák a pártszervezetek szervezését és kitegyék azokat a dolgozókat, akik a leghűségesebb embereink voltak a pártban. Csepelen a Csőgyárban, az Acélművekben volt ilyen jelenség, de volt a XIII., XI. kerületben és máshol is. Egyetértek azzal, hogy a munkástanácsokkal szemben olyan politikát kell vinni, hogy a tulajdonképpeni feladatokra kell irányítani a figyelmüket, de ezt karhatalmi, rendőrségi fellépés nélkül nem lehet sikeresen megoldani, mert az utóbbi napok azt mutatják, hogy mert ilyen fellépés nem volt, az ellenforradalmi nyomás rajtuk keresztül erősödött. Ez teljesen összefügg a pártszervező munkával, mert ez az elmúlt néhány napban Budapesten megtorpant. A pártszervező munka érdekében is, azon kívül a munkástanácsok alapvető feladata érdekében is szükséges az, hogy a munkástanácsok nyilvánvaló fasiszta elemeivel szemben fellépjünk. Én ilyen neveket adtam az elvtársaknak. Ilyen fellépés nélkül a pártszervező munkát mi vinni nem tudjuk.”
A Xxxxxx Xxxx vádlott és társai által meghatározottak végrehajtására 1956. december 4. napján összeült az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága által irányított karhatalom vezetősége, a Katonai Tanács. Ezen a tanácskozáson részt vett Uszta Xxxxx vezérőrnagy, Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy, Xxxxxxx Xxxxxx vezérőrnagy, Xxxx Xxx vezérőrnagy, Xxxxxx Xxxx vezérőrnagy, Xxxxx Xxxxxx ezredes, Xxxxx Xxxxxx alezredes, Xxxxx Xxxxx ezredes, míg Xxxxxx Xxxx vádlottat és az Ideiglenes Intéző Bizottságot Xxxxxx Xxxxxx képviselte.
A Katonai Tanács ülésén Uszta Xxxxx vezérőrnagy elnökölt és a Xxxxxx Xxxx vádlott és társai által alkotott legszűkebb pártvezetés utasítására – többek között65 – az alábbiakról döntött:
a./ A készültséget életbe léptetni.
b./ Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század, és szakaszparancsnokokkal.
c./ Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben.
d./ Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.
A Katonai Tanács tagjai azonban ekkor nem a forradalommal szimpatizáló, követeléseinek békés úton érvényt szerezni akaró tömegek provokálására készültek fel, hanem egy esetlegesen kirobbanó újabb fegyveres támadás megelőzésével, elhárításával kapcsolatos teendőket beszélték meg.
Ezen az ülésen „tömeggyilkosságok” végrehajtásáról, az erre történő felkészülésről, ezen belül a Nyugati pályaudvar és környékének karhatalmi biztosítása átszervezéséről – például a Csémi alezredes értékelése szerint megbízhatatlan 8. század leváltásáról, ott megfelelő nagyságú karhatalmi erő
„elrejtéséről”, csapda létesítéséről –, az odacsalt fegyvertelen tömeg szétlövéséről szó sem volt.
A hozzászólások és a javaslatok többsége nem lépett túl a Xxxxx Xxxxx által meghatározott, Uszta Xxxxx által idézett – „most elsősorban nem a fegyvereké, hanem az agitációé a szó. Hangoskodásra nagyobb hanggal kell válaszolni” – kereteken.
Hozzászólásában, az alkalmazandó módszerekre vonatkozó javaslataiban Xxxxx Xxxxxx alezredes is a hangsúlyt a tömegek figyelmeztetésére, az összetűzések megakadályozására és a fegyverhasználat megelőzésére helyezte. Az ülésen az ő általa javasolt „csinnadratta” tartalma – rádió közlemény készítése, rendelet az utcai csoportosulások beszüntetésére – is elsősorban a figyelmeztetést, a visszatartást szolgálta.
A Katonai Tanács tagjainak többsége a fegyverhasználatot ekkor „a lövöldözők”, a fegyveres csoportok ellen látta megengedhetőnek.66
Az ülésen ily módon Xxxxxx Xxxx vádlott és társai (pártvezetés) utasításait a jelen lévő, egyébként kizárólag Budapestért felelős ezredparancsnokoknak továbbították, akik az ülés végén jelentették, hogy „a feladatokat megértették”.67
A pártvezetés és a Katonai Tanács a fegyvertelen polgári lakossággal szemben megtorló jellegű fegyverhasználatra vagy esetleg sortűz leadására utasítást, illetőleg tűzparancsot nem adott ki.
Xxxxxx Xxxx vádlott és társai a karhatalmat kifejezetten azzal a céllal hozták létre, hogy a forradalom és szabadságharc leverése után részben rendfenntartó, részben az ellenforradalmárnak tartott személyekkel, illetőleg fegyveresekkel szemben fellépő fegyveres csoport legyen.
A jogszabályi keretek nélkül létrehozott karhatalom a forradalmi munkás-paraszt kormány hatalmának jogellenes eszközökkel történő erőszakos megtartását és megerősítését szolgálta, és bizonyos helyszíneken eszköze lett a fentiekkel szembeni gyors és kegyetlen leszámolásnak.
A Xxxxx Xxxxx vezette párt- és államvezetés – közöttük a vádlott – ugyanis 1956. december elejére a leírtak szerint elhatározta, ha kell fegyveres erővel, a karhatalommal lép fel és számol le kíméletlenül az ellenforradalmárnak tartott személyekkel, illetőleg fegyveresekkel szemben.
380. oldal).
Minderre azért volt szükség, mert a Xxxxx Xxxxx vezette kormány támogatottsága minimális volt. Magyarországon kettős hatalom alakult ki, melynek során az 1949. évi
XX. törvény 56. §-a alapján legálisan szerveződő munkástanácsok szerepe – tekintettel arra, hogy a forradalom fegyveres leverését követően más ellenállási formák nem léteztek – döntővé vált. Mivel a tömegmozgalmak és a munkástanácsok újabb felkelés kirobbanásával fenyegettek, amely a Xxxxx Xxxxx vezette kormány uralmát alapvetően veszélyeztette, ezen mozgalmak elfojtását a karhatalom feladatává tették.
Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága – melynek Xxxxxx Xxxx vádlott döntési joggal rendelkező tagja volt – közvetlenül irányította a karhatalom operatív vezető testületét, a Katonai Tanácsot, részére feladatokat határozott meg és célokat tűzött ki, melyet a karhatalmi erők végrehajtottak.
A vádlott e minőségben kifejtett tevékenységével, társaival, a tényleges hatalmat birtokló MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának további tagjaival együtt a Xxxxx Xxxxx vezette, törvényellenesen hatalomra került magyar forradalmi munkás-paraszt kormány hatalmának megerősítését, megtartását, továbbá az esetleges újbóli forradalmi események megakadályozását próbálta elérni.
A Katonai Tanács 1956. december 4. napján meghozott döntéseit követően – ám azzal nem okozati összefüggésben – az alábbi két (vád tárgyává tett) esemény történt az ország területén:68
I/A. vádpont:
Xxxxxx Xxxx vádlott és társai 1956. december 5. napján mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága a feladat meghatározás részeként ismét ülést tartottak, melyen 5. számon az alábbi határozatot hozták: „Fasisztaellenes tömegdemonstrációt szervezünk.
A szervezésért és a politikai irányításért felelősek: Xxxxxx és Biszku elvtársak.” Ezt követően 1956. december 6. napján Budapesten a Nyugati Pályaudvari ún. „vörös- zászlós” tüntetésen a karhatalom a kormány mellett tüntetőkkel, illetve vele szemben is erőszakosan fellépő ellentüntetőkkel történt összetűzés során fegyvert használt, amelynek következtében, de valójában elvétés folytán, az összetűzésben részt nem vevő Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxxxxx (született Xxxxxx Xxxxx) életét vesztette. A karhatalom ennek során – szemben a vád állításával – a polgári lakosságra sortüzet nem adott le, a vádban megjelölt három sértett halála nem szándékos emberölés eredményeként következett be.
I/B. vádpont:
1956. december 8. napján Salgótarjánban a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság épülete előtt összegyűlt tömegre a város szovjet katonai parancsnoka, Salupin alezredes oroszul kiadott tűzparancsára sortüzet adtak le a helyszínen lévő szovjet katonai, majd magyar karhatalmi erők, amelynek során a magyar karhatalmisták a szovjetek tüzelése után, külön tűzparancs nélkül, tűzpánik következtében kezdtek el lőni a tömegre. A sortűz egy idő után megtorló jellegűvé vált, amelynek során már a menekülőket is lőtték. A sortűz következtében a helyszínen 27 fő vesztette életét. Kórházba – a halottakkal együtt – összesen 135 személyt szállítottak be. A beszállított sérültek közül 9 fő műtét előtt, illetve műtét alatt, míg a műtétek után még 10 fő halt meg. Összesen az alábbi 46 ember vesztette életét /zárójelben a születési év/:
Xx. Xxxxxx Xxxxxx (1914), Xxxx Xxxxxx (1925), Xxxxx Xxxxxx (1946), Xxxxxxxxxx Xxxxx (1906), Xxxxx Xxxxx (1932), Xxxxx Xxxx (1897), Xxxxx Xxxxx (1933), Telek
Xxxxxxxx (1934), Xxxxxx Xxxxxx (1938), Xxxxxxx Xxxxx (1928), Xxxxx Xxxxx (1934),
Xxxxx Xxxxxx (1941), Xxxxxxx Xxxxx (1929), Xxxxxx Xxxxx (1935), Xxxxxx Xxxxxx (1932),
Xxxxxx Xxxxx (1939), Xxxx Xxxxxx (1936), Xxxxx Xxxxx (1931), Xxxx Xxxxxx (1936),
Xxxxxx Xxxxx (1939), Xxxxx Xxxxx (1935), Xxxx Xxxxxx (1906), Xxxxx Xxxxxxxx (1918),
Xxxxx Xxxxx (1933), Xxxx Xxxxxx (1938), Xxxxxx Xxxxx (1938), Xxxxxx Xxxxxxxx (1911),
Xxxxxx Xxxxxx (1937), Xxxx Xxxxxx (1908), Xxxxxx Xxxxxx (1929), Xxxx Xxxxxx (1934),
Xxxxxx Xxxxxx (1925) Xxxxxxx Xxxxxx (1911), Xxxxx Xxxxx (1933), Xxxx Xxxxxx (1936), Xxxxxxxx Xxxxxx (1934), Xxxxxxx Xxx (1926), Xxxxxx Xxxxxx (1938), Xxxxx Xxxxxxxx (1930), Xxxxxxx Xxxxxx (1926), Xxxxxx Xxxxxx (1936), Xxxxxx Xxxx (1930), Xxxxxx Xxx
(1913), Xxxxxx Xxxxxx (1939), Xxxx Xxxxx (1939), Xxxxxx Xxxxxxxx (1930).
Xxxxxx Xxxx vádlott később már mint belügyminiszter a salgótarjáni sortűz miatti felelősségre vonások iránt nem intézkedett, noha a három hónappal az utáni belügyminiszteri kinevezését követően erre hatásköre és kötelezettsége is lett volna. Így az elkövetésben részt vevő legalább három magyar karhatalmista, név szerint Xxxxx Xxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxxxxx Xxxxxx büntetőjogi felelősségre vonását (egészen a rendszerváltás idejéig) szándékosan meghiúsította.
I/C. vádpont:
1957. március 9. napján a székesfehérvári karhatalomtól Xxxxxx Xxxxxx x. xxxxxxxx vezetésével kb. 15 fő érkezett Martonvásárra, azzal a céllal, hogy a 10 napos
„közbiztonsági őrizetre” javasolt személyeket összeszedjék, és egyes „ellenforradalmár- gyanús” személyeknél házkutatást tartsanak. A karhatalom beosztottjai fegyvereket és ellenséges röpcédulákat kerestek. Ennek alapján a karhatalom házkutatást tartott Xxxx Xxxxxx, Xxxxxxxxx Xxxx, Xxxxxx Xxxxx, Xxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxxx, Xxxxxxx Xxxxxx, Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxxxxx martonvásári lakosoknál. E személyek közül Xxxxxxxxx Xxxx a mezőgazdasági tudományok kandidátusaként és tudományos osztályvezetőként, Kis Árpád tudományos munkatársként, míg Xxxxxx Xxxxx tudományos segédmunkatársként dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetében.
A házkutatások megtartása után Xxxxxxxxx Xxxxx, Kis Árpádot és Xxxxxx Xxxxxx letartóztatták, majd a rendőrőrsre kísérték, ahol a karhatalmisták a helyi rendőrőrs tagjaival és az őrparancsnokkal, Xxxxx Xxxxxx r. törzsőrmesterrel együtt nevezett személyeket jogszerűtlenül, súlyosan bántalmazták. Először mindhárom sértettet a falhoz állították és gumibottal legalább közepes erővel testszerte ütötték, majd a sértetteket hasra fektették és úgy folytatták tovább a bántalmazásukat. A brutális támadás végezetéül pedig mindhármukat felállították, körbeállták, majd gumibottal a fejüket verték, amíg össze nem estek. Az eszméletüket vesztett sértettek bántalmazását a földön tovább folytatták. A sértettektől az orvosi ellátást megtagadták, így mindegyikük sérülései gyógytartama nem ismert. A bántalmazás következtében azonban Kis Árpád nyolc napon túl gyógyuló súlyos sérülést szenvedett.
Xxxxxx Xxxx vádlott az elkövetett bűncselekményekről legkésőbb 1957. április 9-én a BM ORFK Elnöki Osztály Fegyelmi Alosztály 8-5-328/4-1957. számú hivatalos jelentéséből tudomást szerzett, sőt, a jelentésből számára az is kiderült, hogy a martonvásári eseményekért két fő tehető felelőssé, így Xxxxxx Xxxxxx r.őrm., a karhatalmi egység parancsnoka, valamint Xxxxx Xxxxxx x.xxxx., a helyi rendőrőrs parancsnoka, akikkel szemben odáig csupán formális, fegyelmi felelősségre vonásra – egyikük elbocsájtására, a másikuk áthelyezésére – került sor. Xxxxxx Xxxx vádlott azonban – ekkor már egy hónapja hivatalban lévő belügyminiszterként – nem intézkedett a jelentésben megnevezett két személy büntetőjogi felelősségre vonása iránt, hanem az érintett jelentést helyette – mint további eljárást nem igénylőt – irattározni rendelte.
Arra, hogy a Martonvásáron történt konkrét bántalmazások a vádlott akaratának és utasításának, illetve szándékának megfelelően történtek volna, kétséget kizáróan következtetni nem lehet, azonban ő hivatalos személyként utólag meghiúsította az érdemi büntetőjogi felelősségre vonásokat.”
Összegzés, a büntetőeljárás problematikája:
A törvényszék ítéletének a – megállapított történeti tényállást követő – indokolásában részletesen bemutatta azokat a bizonyítékokat, amelyek végül a vádlott felmentésére vezettek – eltekintve a megállapított maradék-bűncselekményektől, a több rendbeli bűnpártolástól, amelyeket viszont bizonyítottnak talált – a legsúlyosabb vádpontban. Kiemelendő belőle az, hogy e körben a beszerzett bizonyítékok teljesen zárt logikai láncolatot alkottak, az alapügyi ítéletek, az alapügyekben kihallgatott tanúk vallomásai és az ott kirendelt szakértő megállapításai, ugyanígy a jelen büntetőeljárásban kirendelt szakértők nyilatkozata és kihallgatott tanúk vallomása mind-mind egybehangzóan abba az irányba mutattak, hogy ezen vádpontnak a megállapításra nincsen mód. Legalábbis jogállamban, ahol a bíróságnak nemcsak a vádlottra nézve terhelő, hanem a mentő körülményeket is kötelessége figyelembe venni és értékelése alá vonni. Az alábbiakban ezen – az ítéletben szöveghűen hivatkozott – bizonyítékok bemutatására fog sor kerülni.
Természetesen jelen dolgozat nem feledkezhetett el a terhelő adatok bemutatásáról sem, a bíróság az ítéletében erre is sort kerített, ám elvi szinten itt is ki kell emelni: valakinek a bűnössége attól még nem állapítható meg, hogy terhelő bizonyítékok is vannak ellene, hiszen azoknak olyan zárt logikai láncot kell alkotniuk, amelyek kétséget kizáróan igazolják, hogy a terhelt valóban elkövette a terhére rótt bűncselekményt, és ezen cél igazolása érdekében nem lehet úgy tenni, hogy mindeközben teljesen figyelmen kívül hagyjuk a bűnösség ellen szóló, nagy számú bizonyítékokat (szakértői vélemények, vallomások), de még a bűnösség megállapítását a jelen ügyben eleve kizáró, a váddal tejességgel ellentétes következtetések levonására alapot adó, jogerős alapügyi ítéleteket is.
A jogerős alapügyi ítéletekről – amelyek nagyban, mondhatni szinte eleve elrendelt módon meghatározták a Xxxxxx Xxxx elleni büntetőeljárás sorsát is – külön is kell szólni.
Közvetlenül a rendszerváltást követően, a Xxxxxx Xxxx elleni büntetőeljárás egyik alapügyének számító ún. „salgótarjáni sortűzperben” a Fővárosi Bíróság 16.B.768/1994/88. számon ítéletet hozott, amely a Legfelsőbb Bíróság Bf.IV.1847/1996/10. számú ítéletével 1997. január 16. napján emelkedett jogerőre, megállapítva három, a bűncselekményben részt vett karhatalmista felelősségét.69 Az ún.
„nyugati téri sortűzperben” a Fővárosi Bíróság 13.B.323/2000/43. számon ugyancsak ítéletet hozott, amely a Legfelsőbb Bíróság Bf.I.1456/2002/6. számú ítéletével 2003. február 20. napján emelkedett jogerőre, a jelen ügy alapcselekményével vádolt Xxxxx Xxxx nevű karhatalmista elleni büntetőeljárás megszüntetésével.70 Az ezen alapügyekben meghozott jogerős ügydöntő határozatok kötötték a jelen ügyben eljáró bírói tanácsot is.
Salgótarjáni sortűz:
Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a salgótarjáni sortűz kapcsán, Xxxxxx Xxxx felelősségének elbírálásánál az alapkérdés nem az volt, hogy mit mondott az akkori testületi ülésein a pártvezetés, hanem az, hogy a sortűz valóban és igazolhatóan az ő utasításukra következett-e be, hiszen a bizonyítás a bűnösség megállapításához jogállamban ennek a megállapítását követeli meg. Emellett azonban a törvényszéknek azt is vizsgálnia kellett, hogy Salgótarjánban a sortűz a pártvezetés vagy a Katonai Tanács utasítása nélkül – akár volt, akár nem ilyen – is ugyanúgy bekövetkezett volna-e. És mivel erre a válasz – az alapügyi ítélet, a vallomások, illetve a szakértői vélemények alapján – egyértelműen igen, lévén, hogy a tűzparancsot a város felett kizárólagosan rendelkező szovjet katonai parancsnok adta ki, így kétséget kizáróan a magyar pártvezetés tagjainak az okozati szerepére sem lehet következtetést levonni, legalábbis egy büntetőeljárás keretében, mely a bűnösségnek a kétséget kizáró bizonyítását igényli.
Nyugati téri sortűz:
A nyugati téri „sortűz” kapcsán pedig nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a korábbi alapítélet ott egyáltalán nem állapított meg magyar karhatalmisták által leadott sortüzet, sőt a büntetőeljárás befejezési módja is épp hogy annak az ellenkezőjére utalt. Emellett az állítólagos sortűz megtörténtét egyértelműen megcáfolta a jelen ügynek a szakértője, valamint az összes kihallgatott tanú vallomása is, amivel szemben az ügyészség egy olyan bizonyítékot sem hozott fel, ami a vádat alátámaszthatta volna. Ugyanakkor az alapügyi ítélet azt is kimondta – ami az ügyészség figyelmét a vádemeléskor hasonlóan érthetetlen okból, ugyancsak elkerülte –, hogy a jelen vádban sértettként megjelölt három fő halálát még csak nem is magyar karhatalmisták, hanem – ami az okozati összefüggést önmagában is kizárta – szovjet páncélozott járműveknek a lövése okozta.71
Látni kell, az ügyészség a bizonyítás során kizárólag azon tény igazolására szorítkozott, hogy a párt egyes szervei milyen tartalmú határozatokat hoztak, illetőleg hogy mik hangzottak el azoknak az egyes ülésein, azonban nem próbálták meg azt bizonyítani, hogy ezek a bizonyos határozatok, kijelentések eljutottak-e magukhoz a két vádbeli helyszínen fegyvert használó karhatalmistákhoz, azaz hogy a feltételezett (vagy akár megállapítható) elkövetői szándék, illetve a két helyszínen történt konkrét cselekvőség közötti okozati összefüggés – azaz a szakadatlan okozatossági lánc – valóban fennállt-e.
A jelen ügyben ugyanis a bizonyításnak nem arra kellett kiterjednie, hogy a Katonai Tanács, illetőleg az MSZMP szerveinek az ülésein mik hangzottak el, a résztvevők milyen határozatokat fogadtak el, hanem arra, hogy a két vádbeli helyszínen – és itt most a legsúlyosabb, végül felmentéssel zárult vádpontról van szó – a karhatalmisták ennek a hatására cselekedtek-e, vagy a fegyverhasználatnak (mint a Nyugati téren), illetve a sortűznek (mint Salgótarjánban) egyéb, attól eltérő, más természetű okai voltak.
71 Lásd az erre vonatkozó részletes elemzést az ítélet 88. oldalán
Kétségtelen tény, hogy a Katonai Tanács és az MSZMP szerveinek az ülésein olyan kijelentések is elhangzottak, amelyek akár a vád alátámasztására is szolgálhattak volna, azonban a bíróságnak jelen ügyben a vádlott bűnösségének a vizsgálatakor elsősorban nem azt kellett megállapítania, hogy ezek a kijelentések vagy határozatok elhangzottak- e, hanem a konkrét okozati összefüggés fennállását, így tehát azt, hogy a karhatalmisták azok következtében vagy tőlük függetlenül cselekedtek-e a vád tárgyává tett két esetben.
A bíróság a bizonyítás eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a központi nyilatkozatok (azaz a vélt felbujtók rábíró magatartása) és a karhatalmisták lövései (azaz a tettesek cselekménye) között nem állt fenn – a bűnösség megállapításához szükséges – szakadatlan okozatossági láncolat, lévén, hogy mindösszesen csak feltételezések alapján nem lehet okozati összefüggést alappal megállapítani. Tényből tényre lehetséges ugyan megalapozottan következtetni, ám akkor nem, hogy ha van olyan tény, ami a bizonyítani kívántakkal szemben – mint Biszku ügyében – azoknak az ellenkezőjét valószínűsítette.
Az ítélet végkövetkeztetése szerint Xxxxxx Xxxx büntetőügyében a vádhatóság ott követte el a vádirat szerkesztésekor talán a legjellemzőbb hibát, hogy nem vett figyelembe bizonyos tényeket, éspedig, hogy a vád tárgyává tett két cselekmény kapcsán évekkel, sőt évtizedekkel korábban született már két alapítélet (noha hivatkozott rájuk), amelyekben: a Nyugati téri események (fegyverhasználat) kapcsán a jogerős ítéletben, illetőleg az az alapjául szolgáló szakértői véleményben egyszer már megállapítást nyert, hogy a magyar karhatalmisták a Nyugati téren 1956. december 6. napján egyáltalán nem is adtak le sortüzet, míg a salgótarjáni sortűz kapcsán – ahol viszont valóban volt sortűz
– a jogerős alapítélet azt tartalmazta, hogy a magyar karhatalmisták külön magyar tűzparancs nélkül, a szovjet városparancsnok orosz nyelvű tűzparancsa után adtak csak le lövéseket a békésen tüntető polgári lakosságra, melyeknek eredője – a már az ügyben is eljárt hadtörténész szakértő szerint – a szervezetlenség folytán kialakult tűzpánik volt.
Mindebből logikusan következik: hogy ha a Nyugati téren nem volt sortűz, akkor annak a leadására sem kerülhetett sor a vádlott felbujtása alapján (tettesi cselekmény híján nincs felbujtói magatartás). Azt a tényt, hogy a Nyugati téren nem volt a vád szerinti sortűz, az az ügyben született jogerős alapítéleten felül az annak alapjául szolgáló szakértői vélemény megállapításai, a jelen ügyben is kirendelt szakértők véleménye, valamint az ezzel összefüggésben kihallgatott összes tanú vallomása mind egyezően támasztotta alá, amellyel szemben a vádiratban írt hivatkozáson felül („A Katonai Tanács 1956. december 4. napján meghozott döntéseit követően a karhatalmi alakulatok polgári lakosságra leadott sortüzekkel elkövetett szándékos emberöléseket követtek el az ország területén”) a vádhatóság egyetlen egy cáfoló bizonyítékot sem tudott felhozni, de még csak nem is utalt arra, hogy ilyenről legalább bármiféle hivatalos ismerete lenne, holott a vád bizonyítása egyébként meg az ő feladata lett volna.
A Salgótarjáni eset kapcsán pedig miként is beszélhetnénk a magyar pártvezetés felbujtásáról, hogy ha – csak az alapítéletben leírt tényállásból kiindulva – a magyar karhatalmisták külön magyar tűzparancs nélkül, kizárólag a szovjet katonai parancsnok tűzparancsának az elhangzását követően kezdtek el csak lőni? Tehát nem a vád szerinti felbujtó, azaz a vádlott, illetőleg a szűkebb pártvezetés utasításai hatására, hanem más, külföldi katonai vezető által kiadott tűzparancs, illetve az annak hatására kialakuló tűzpánik folytán. Mindemellett kiemelendő az a tény is, hogy a salgótarjáni karhatalom egyszerű bányászokból állt, akik ennek folytán vélhetően még csak azt sem ismerték, hogy egyáltalán létezik MSZMP vagy Katonai Tanács, így esetükben valamilyen központi hatalom szándékának vagy akaratának megfelelő cselekvésről, vagy akár ezen szándéknak a felismerésére való képességről csak igen nagyfokú túlzással beszélhetünk.
A bíróság az ítéletben fontosnak tartotta leszögezni: az ügyészség a vádemeléskor nem vette figyelembe azt a tényt, hogy két olyan cselekményt – illetőleg azok kapcsán Xxxxxx Xxxx xsetleges felbujtói szerepét – tette a vád tárgyává, amelyek vonatkozásában a rendszerváltást követően a Legfelsőbb Bíróságon már jogerős alapítéletek születtek.
Ezekben kimondták, hogy a Nyugati téri események során a karhatalom nem adott le sortüzet (legalábbis ennek az ellenkezőjét nem állapították meg és ott megszüntető határozat született), illetőleg hogy Salgótarjánban a magyar karhatalmisták konkrét magyar tűzparancs nélkül, kizárólag a helyi szovjet katonai parancsnok oroszul kiadott tűzparancsa után lőttek. Mindezt a Xxxxxx Xxxx xxyében meghallgatott szakértők is egyértelműen megerősítették. A jogerős döntések mindenkire, így a vádhatóság számára is irányadóak, azok tartalmát pedig az ez ügyben lefolytatott bizonyítás sem cáfolta meg.
Mindezen alapítéleti megállapítások ellenére a bíróság lefolytatta a bizonyítási eljárást, három történész szakértőt rendelt ki (egy jogtörténészt, egy hadtörténészt és egy levéltáros-történészt), akiket részletesen meg is hallgatott a tárgyaláson, emellett pedig kihallgatta azon még életben lévő tanúkat (az elhunytak vallomását pedig felolvasás útján tette a bizonyítás anyagává), akik ismerettel bírtak és a két korábbi alapügyben annak idején nyilatkoztak arról, hogy az MSZMP vezetősége adott-e ki vagy sem megtorló jellegű fegyverhasználatra utasítást a karhatalmi egységeknek a fegyvertelen tüntetőkkel és a nem ellenségesen fellépő, békésen tüntető polgári lakossággal szemben.
Az e körben nyilatkozni tudó tanúk már az alapeljárásokban is – majd kivétel nélkül – azt állították, hogy a hatalom nem adott ki központi tűzparancsot a két vádbeli esetben, és ugyanezt egyértelműen megerősítették a jelen ügyben kirendelt történész szakértők is. A Fővárosi Ítélőtábla, amikor hatályon kívül helyezte a korábbi elsőfokú ítéletet, előírta a megismételt eljárásban eljáró tanács számára, hogy értékelje ezen tanúk vallomását is, aminek a bíróság a döntéshozatal során eleget is tett. A bíróságnak ugyanis – és ez jogállami alapelv, ami minden vádlottat megillet – nem csak a vádlottra nézve terhelő, hanem a mentő bizonyítékokat is vizsgálnia kell, és nem teheti meg, hogy azokat valaminek az igazolása céljából figyelmen kívül hagyja, még akkor sem, ha a vádlottat adott esetben Xxxxxx Xxxxxxx hívják, akit a közvélemény jelentős része – egyébként a konkrét vád ismerete nélkül – az egész büntetőügy alatt már eleve bűnösnek könyvelt el.
Az eredmény ennek hatására sem változott meg, sőt még újfent megerősítést is nyert, ami korábban a két alapítéletben rögzítésre került, és így lehetetlenné is tette a vádlott esetleges felbujtói szerepének a megállapítását. Olyan cselekményekhez kapcsolt ugyanis a vádhatóság felbujtói cselekvőséget, ahol nem is volt a vádirat szerinti tettesi alapcselekmény, azaz sortűz (a Nyugati téren), illetve kiadott magyar tűzparancs nélkül, szovjet vezénylésre, kialakult tűzpánik következtében kezdődött el a lövések leadása (Salgótarján), tehát ahol a vádlott és társai felbujtói szerepe – még ha részükről ilyen fel is merült volna – nem is érvényesülhetett (amennyiben figyelembe vesszük a két korábbi alapítélet történeti tényállását mint ún. „ítélt dolgot”, illetve a szakértők megállapításait és a kihallgatott tanúk vallomásait, amelyeknek a figyelmen kívül hagyása jogállamban
– bármiféle nem jogi értelemben vett igazságszolgáltatás érdekében – nem lehetséges).72
A következőkben az ítélet alapján a dolgozat bemutatja azokat a konkrét bizonyítékokat, amelyek a lefolytatott bizonyítás alapján a vádlott felmentéséhez vezettek a vád tárgyává tett legsúlyosabb bűncselekmény esetében, egyúttal részletesen elemezni is fogja azokat, majd természetesen kitér azon bizonyítékokra is, amelyekre az ügyész a vádat alapozta, ám előbbieknek okán végül elvetette a bíróság. A dolgozat szerkezete a továbbiakban aszerint fog alakulni, ahogyan az ítélet is felépült. Először foglalkozni fog az ügyészi vád alapjával, utána a nyugati téri eseményekkel, majd a salgótarjáni eseményekkel, végül pedig a martonvásári kutatók bántalmazásával fog zárulni. Részletesen idézni fogja az ítéletben rögzítetteket, illetve szöveghűen be fogja mutatni azon tanúk vallomását, szakértők nyilatkozatát, illetőleg okiratok tartalmát, melyeket a bíróság figyelembe vett, és amelyek mind-mind tételesen megcáfolták az ügyészi vád azokkal ellentétes irányú tényállításait. Ennek során részletesen be fogja mutatni a dolgozat azokat a jogerős ügydöntő alapítéleteket is, amelyek a nyugati téri és a salgótarjáni események tetteseinek az ügyében korábban születtek, elemezni fogja ezeknek azon részeit, amelyek az esetlegesen szóba jöhető felbujtók kilétét taglalják, illetve ennek megállapíthatóságát a pártvezetés – s konkrétan Xxxxxx Xxxx – vonatkozásában kizárják.
72 Lásd az erre vonatkozó részletes elemzést az ítélet 20-22. oldalán
I.) AZ ÜGYÉSZI VÁD ALAPJA
Az ügyészség a karhatalom vádbeli cselekvőségének az alapjává a Katonai Tanács73 1956. december 4-én meghozott döntéseit hozta, és egy erre felfűzött logikai láncra vezette vissza az az után történteket. A bíróság felülvizsgálta a vád alapjává tett Katonai Tanács ülésén elhangzottak és a bekövetkezett események (Nyugati tér és Salgótarján) közötti logikai – s legfőképp okozati – összefüggést, melynek során az alábbiakra jutott:
1.) A vádlottnak volt-e közvetlen utasítása a polgári lakosságra megtorló sortüzek leadására? (személyi felelősség)
A bíróság az ítéletnek a 23. oldalán hivatkozta meg azokat a szakértői megállapításokat, amelyek szerint erre a kérdésre egyértelműen nemleges válasz adható csupán.74 És ugyan az ügyészség egyértelműen leszögezte, hogy nem is ezzel vádolja Xxxxxx Xxxxx (mármint hogy saját maga utasította volna a karhatalmat megtorló sortüzekre), azonban a vádiratban mégis hivatkoztak egy olyan felszólalására, amely az MSZMP KV 1956. december 3-i ülésén elhangzott (vádirat 4-5. oldal). Kijelenthető, hogy ez a felszólalás összefüggésbe nem hozható az ügyész által a vádlotthoz fűzött felbujtói magatartáshoz, hiszen benne egyértelműen nem a tüntető polgári lakossággal szemben megtorlásokról, hanem a munkástanácsokkal szembeni erélyesebb fellépés – általa megfogalmazott – igényéről volt csupán szó.
73 Az ötfős Katonai Tanács 1956. november 5. napján alakult meg Uszta Gyxxx xezérőrnagy vezetésével.
– nem ismert a szakértő előtt, ami szó szerint tartalmazna olyan, a szűkebb pártvezetéssel együtt Biszkutól származó utasítást, ami alapjául szolgált volna a karhatalmisták vádiratban jelzett tevékenységéhez.”
Ezen ellentmondás és a szakértők egyértelműen nemleges közlése ellenére a dolgozat mégis röviden utalni kíván Xxxxxx Xxxx xzon, pártüléseken elhangzott felszólalásaira, amelyekre a vádbeli eseményeket megelőzően került sor (mert ha felbujtás történt, akkor annak értelemszerűen a tettesi alapcselekmények előtt kellett megtörténnie), hivatkozva a büntetőügy nyomozati iratainak a konkrét oldalszámaira is a beazonosíthatóság végett.
MSZMP IIB75, 1956.11.11.
A pártvezetés ezen ülésén Xxxxxx Xxxx xsaknem három leírt oldalon keresztül szólalt fel (nyomozati iratok 779-783. oldal), amelynek során a forradalom okairól és a helyzet konszolidálásáról értekezett. Azok az ekkor tett kijelentései, amik egyáltalán valamiféle kapcsolatba hozhatók a vád tárgyával, legfeljebb arra terjedtek ki, hogy a szovjetek segítsége nélkül képtelenek lettek volna úrrá lenni a helyzeten (779. oldal 2. bek.)76, beszélt még a pártszervezésről és a párt nem csak formális irányító szerepének szükségéről (781. oldal 3. bek.), majd legvégül egy új – nem a saját „kommunista elvtársaink ellen harcoló” – politikai rendőrség felállítására tett javaslatot (783. oldal)77.
MSZMP IB78, 1956.11.21.
75 Ideiglenes Intéző Bizottság
Ez alkalommal Xxxxxx Xxxx x leírtak szerint csupán néhány mondatban szólalt fel (nyomozati iratok 811-813. oldal), a felszólalásának itt sem volt érdemben köze a jelen vád tárgyához, abban a rendőrség vezetésével és összetételével kapcsolatban fogalmaz meg – egyébként a társaihoz hasonlóan – kritikákat79. Az ülésen ezen túl foglalkozott még a pártszervezés kérdéseivel, illetőleg a munkástanácsok szabotálásával (nyomozati iratok 817-819. oldal)80, s beszélt néhány, őt felkereső párttag javaslatáról is (823. oldal).
MSZMP KV81, 1956.12.03.
Ezen az ülésen hangzottak el Xxxxxx Xxxxxxx azok a mondatai (nyomozati iratok 909- 913. oldal), amit az ügyész is szó szerint beidézett magába a vádiratba. Itt Xxxxxx Xxxx xz események ellenforradalmi jellegéről értekezett82, majd a munkástanácsok „fasiszta elemeivel” szembeni erélyesebb „karhatalmi, rendőrségi fellépés” szükségességéről, ennek érdekében pedig a pártszervezés felgyorsításáról fejtette ki álláspontját83.
Megtorló jellegű sortűzről, avagy a polgári lakosság megfélemlítéséről azonban Xxxxxx Xxxx xelszólalásában szó sem volt. Ezzel összefüggésben érdemes elgondolkozni azon, hogy az ügyészség ezt a pár mondatot miért tartotta indokoltnak beidézni a vádiratba, lévén, hogy az abban foglaltak azt semmivel sem támasztották alá, mint ahogyan kijelenthető az is, hogy ez Xxxxxx Xxxx xgyetlen másik felszólalásáról sem mondható el.
2.) A pártvezetés felhatalmazása alapján a Katonai Tanácsnak volt-e ilyen tartalmú utasítása? (testületi felelősség)
Az ügyészség a vád alapjává a Katonai Tanácsnak az 1956. december 4-i ülésén elhangzottakat tette, álláspontja szerint egyértelműen az ott elfogadott döntések voltak az azt követő két szándékos emberölés eredői.84 Erre figyelemmel a bíróság vizsgálta ezen álláspont valóságtartalmát, hogy elfogadható-e, vagy sem, illetve hogy pontosan kikre is vonatkozott a nevezetes „gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük” kitétel.
irányában is dolgoznak. Vannak olyan jelzések, hogy a munkástanácsok elnökei kinevezik a gyárigazgatót. A mai napon kiadtak egy olyan röpiratot, hogy 4-én, a szovjet hadsereg megindulásának egy hónapos fordulóját néma tüntetéssel ünnepeljék meg és a nők néma tüntetéssel vonuljanak ki az utcára és 11 és 12 óra között koszorúzzák meg a Hősök-emlékművét. Más akciójukból is világos, hogy kettős játékot folytatnak. Karhatalmi szerveinknek, mindennek tudatában, sokkal erélyesebben kell dolgoznia, mint eddig. Az utóbbi 3-4 napban növekedett az ellenforradalmi nyomás az üzemekben és ez elsősorban a munkástanácsokon keresztül történt. Mi a budapesti munkástanácson, valamint a legfontosabb üzemek munkástanácsain keresztül megmondottuk, hogy kik azok, akiket ellenforradalmároknak lehet nevezni közülük, kik azok, akik a Horthy-rendszer emberei voltak. De azok látják, hogy velük szemben semmiféle erélyes intézkedés nincs, ezért még határozottabban dolgoznak, hogy megakadályozzák a pártszervezetek szervezését és kitegyék azokat a dolgozókat, akik a leghűségesebb embereink voltak a pártban. Csepelen a Csőgyárban, az Acélművekben volt ilyen jelenség, de volt a XIII., XI. kerületben és máshol is. Egyetértek azzal, hogy a munkástanácsokkal szemben olyan politikát kell vinni, hogy a tulajdonképpeni feladatokra kell irányítani a figyelmüket, de ezt karhatalmi, rendőrségi fellépés nélkül nem lehet sikeresen megoldani, mert az utóbbi napok azt mutatják, hogy mert ilyen fellépés nem volt, az ellenforradalmi nyomás rajtuk keresztül erősödött. Ez teljesen összefügg a pártszervező munkában, mert ez az elmúlt néhány napban Budapesten megtorpant. /Németi elvtárs: Vidéken nem./ A pártszervező munka érdekében is, azon kívül a munkástanácsok alapvető feladata érdekében is szükséges az, hogy a munkástanácsok nyilvánvaló fasiszta elemeivel szemben fellépjünk. Én ilyen neveket adtam az elvtársaknak. Ilyen fellépés nélkül a pártszervező munkát mi vinni nem tudjuk.”
84 Vádirat 6. oldal 2. bekezdés: „A Katonai Tanács 1956. december 4. napján meghozott döntéseit
követően a karhatalmi alakulatok polgári lakosságra leadott sortűzzel elkövetett szándékos emberöléseket követtek el az ország területén.”
Az ügyészség ezen feltevésének az igazolására ismertetett – a vádiratnak az 5. oldalán – a Katonai Tanács ülésének a tizennégy oldalas jegyzőkönyvéből mindössze négy sort, amelyben Usxxx Xyxxx xezérőrnagy különféle feladatokat fogalmazott meg az ezredparancsnokok részére.85 Hozzá kell tenni, hogy ezek a sorok a jegyzőkönyv szövegéből kiragadott részek, ezért vizsgálni kellett azt is, hogy azok mire vonatkoztak: arra-e, amit az ügyész velük bizonyítani szándékozott, vagy esetleg valami egészen másra. Ugyanis ez a jegyzőkönyv nem kizárólag abból a négy rövid sorból állt, mint amit az ügyész a vádiratban kiemelt (saját szempontjából érthető módon törekedve arra, hogy a vádat alátámasztó adatok derüljenek ki belőle). Lényegében egy egész ülés foglalkozott ezzel, aminek a végén hangzottak el a felhívott kijelentések, ennél fogva azokat a szövegkörnyezetükből kiragadva akaratlanul sem a valós képet kaphatjuk meg.
Kétségtelenül tény, hogy a Katonai Tanácsnak a fenti ülésén elhangzottak olyan jellegű kijelentések, amelyek – csak önmagukban értelmezve azokat – akár a vád állításait még alátámasztani is tudnák, ám a bíróság meglátása a konkrét ügyben az volt, hogy egy történelmi dokumentumot nem lehet csupán grammatikai eszközökkel elemezni, hanem annak megfelelő értelmezéséhez a történelmi összefüggéseket is látni kell, amihez történész szakértő igénybevétele – és az általa adott tartalom-hű értelmezés – szükséges.
A bíróság ennek megfelelően is járt el, és nyilatkoztatta az általa kirendelt szakértőket ezzel kapcsolatban, akik közül az e témában a leginkább kompetens hadtörténész- szakértő, xx. Xxxxxxx Xxxxxx xz alábbi ténymegállapításokat tette (lásd a tőle idézett mondatok szó szerinti részletes felsorolását a bíróság ítéletének a 23-25. oldalain, kiemelve most belőlük a legfontosabb részleteket):
a./ A készültséget életbe léptetni.
b./ Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század, és szakaszparancsnokokkal.
c./ Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben.
d./ Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.”
• „A Katonai Tanács tagjai – az 1956. december 4-i ülésének jegyzőkönyve szerint
– nem a forradalommal szimpatizáló, követeléseinek békés úton érvényt szerezni akaró tömegek provokálására készültek fel, hanem egy esetlegesen kirobbanó újabb fegyveres támadás megelőzésével, elhárításával kapcsolatos teendőket beszélték meg.”86
• „Ezen az ülésen „tömeggyilkosságok” végrehajtásáról, az erre történő felkészülésről, ezen belül a Nyugati pályaudvar és környékének karhatalmi biztosítása átszervezéséről – például a Csémi alezredes értékelése szerint megbízhatatlan 8. század leváltásáról, ott megfelelő nagyságú karhatalmi erő
„elrejtéséről”, csapda létesítéséről –, az odacsalt fegyvertelen tömeg szétlövéséről szó sem volt.”87
• „A töredékes jegyzőkönyvben olvasható hozzászólások és a javaslatok többsége nem lépett túl a Xxxxx Xxxxx xxtal meghatározott, Uszta Gyxxx xxtal idézett –
„most elsősorban nem a fegyvereké, hanem az agitációé a szó. Hangoskodásra nagyobb hanggal kell válaszolni” – kereteken.”88
• „Hozzászólásában, az alkalmazandó módszerekre vonatkozó javaslataiban Xxxxx Xxxxxx xlezredes is a hangsúlyt a tömegek figyelmeztetésére, az összetűzések megakadályozására és a fegyverhasználat megelőzésére helyezte. Az általa javasolt „csinnadratta” tartalma – rádió közlemény készítése, rendelet az utcai csoportosulások beszüntetésére – véleményem szerint elsősorban a figyelmeztetést, a visszatartást szolgálta.”89
86 Történész szakértői vélemény 378. oldal
87 Történész szakértői vélemény 380. oldal
88 Történész szakértői vélemény 380. oldal
89 Történész szakértői vélemény 380. oldal
• „A Katonai Tanács tagjainak többsége a fegyverhasználatot ekkor „a lövöldözők”, a fegyveres csoportok ellen látta megengedhetőnek.”90
• „A Katonai Tanácsnak nincs ráhatása, tehát, mint jeleztem, értelmezhetetlen kérdés az, hogy eljutott-e bármiféle parancs Salgótarjánba. Nem volt ilyenre szükség. Többször is idézte elnök úr a véleményemből, hogy szabad kezet kaptak ezek az alegységek, tehát az adott történelmi szituációban azt keresni, hogy született-e egy központi politikai döntés, és ezt lefordították-e katonai nyelvre, és ha a katonai vagy karhatalmi hierarchián keresztül lejut-e Salgótarjánba, erre semmi szüksége nem volt a hatalomnak. Itt egyszerűen szabad kezet kaptak az ott lévők.”91
• „Én a kérdést a szakvéleményemben is úgy tenném fel, hogy törekedett-e a hatalom arra, hogy korlátozza ezeket az általa létrehozott, jól-rosszul felszerelt, többnyire kiképzetlen – főleg ha nem honvéd karhatalomról beszélek – alegységeket, tett-e kísérletet arra, hogy kontrollálja, irányítsa, és adott esetben a tűzparancs jogát magához vonja. Nem tett ilyen kísérletet, tehát szabad kezet adott, és az ott lévő parancsnok szabadon dönthetett a fegyverhasználat kérdésében.”92
• „Én úgy gondolom, hogy a vádiratban leírtakat a szakvéleményemben az én kutatási eredményeim alapján megkérdőjelezem részben, részben a leírtakkal lehetőséget teremtek ennek módosítására. Nem volt, nem volt [a Katonai Tanács ülésén elhangzottaknak hatása az az utáni történésekre], tehát a vádirat ezen megállapítása vitatható a történész szemszögéből.”93
90 Történész szakértői vélemény 380. oldal
91 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 12. oldal
92 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 12-13. oldal
93 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 13. oldal
A kirendelt hadtörténész szakértő fent idézett álláspontja szerint tehát a Katonai Tanács 1956. december 4. napi ülésén elhangzottak még csak nem is arra irányultak, mint amit az ügyészség a vádiratban megfogalmazott, sőt, nem csak hogy megfogalmazott, hanem az egész vád alapjává is tett (azaz nem a polgári lakossággal szembeni megtorlások alkalmazása, hanem kizárólag a fegyveres csoportokkal szembeni fellépés volt a tárgy), és még az így elhangzottak – akármik is voltak – sem jutottak el feltétlenül az adott helyszínekre, így pedig – szemben a vádirat ezen alaptézisével – ráhatásuk sem lehetett a bekövetkezett vádbeli eseményekre (a nyugati téri, majd pedig a salgótarjáni sortűzre).
E kérdéssel egyébként a bíróság is részletesen foglalkozott a tárgyaláson, mármint, hogy a Katonai Tanács ülésén elhangzottakról – és itt teljesen eltekintve azok tartalmától – megállapítható-e, hogy eljutottak-e mondjuk Salgótarjánba, amire a hadtörténész szakértő akként válaszolt, hogy „nagy valószínűséggel nem jutottak el” (52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 13. oldal), míg a jogtörténész szakértő ezzel kapcsolatban a saját kompetenciájának a hiányát emelte ki (52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 16. oldal). Erre figyelemmel a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén elhangzottaknak olyan fajta konkrét cselekvést kiváltó szerepet – mint amit az ügyészség annak kapcsán feltételezett – tulajdonítani nem lehetett, azt a vádon kívül semmi nem is igazolta vissza.
Sőt, ki lehet mondani azt is, hogy a hadtörténész szakértő a pártvezetés felelősségét nem is a karhatalomnak a vád szerinti cselekvésekre, azaz a polgári lakosságra való sortüzek leadására történő utasításában látta, hanem pont, hogy ellenkezőleg, annak a meg nem akadályozásában (52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 12-13. oldal), ami viszont így éppen ellentétes azzal a hatással, mint amit az ügyészség a Katonai Tanács üléséhez fűzött. Ezzel kapcsolatban a hadtörténész szakértő konkrétan ki is fejtette a tárgyaláson, hogy szerinte a karhatalom részére történő „szabad kéz adása” és „a fegyverhasználat jogának a nem korlátozása” az a dolog, amiben a valóságban a pártvezetés felelősségét megállapíthatónak találja, ami – tehát a meg nem akadályozás – azonban így gyökeresen ellentétes a vád saját koncepciójával, azaz a sortüzek leadására való felbujtás állításával.
Itt indokolt kihangsúlyozni azt a tényt, hogy nyilvánvalóan létezik egy adott történelmi szituációban a bekövetkezett eseményekért fennálló ún. történelmi felelősség, azonban az nem lehet feltétlenül azonos minden esetben a konkrét büntetőjogi felelősséggel, amely két kategóriát nem méltányos felcserélni.
Ennek ellenére is ki kell térni azonban arra, hogy mi is hangzott el pontosan a Katonai Tanács említett ülésén. Az ülés jegyzőkönyve szerint (nyomozati iratok 625-638. oldal) több felszólaló is kitért arra, hogy „az ellenforradalom még nincs megsemmisítve” (Xxxxx Xxxxxx: 631. oldal94, Xxxx Xxx: 632. oldal95), s majd mindannyian „határozottabb fellépést” sürgettek (Xxxxx Xxxxxx: 631. oldal96, Xxxxxx Xxxxxx: 631. oldal97, Xxxx Xxx: 632. oldal98, Xxxxx Xxxxxx: 633. oldal99, Xxxxxxx Xxxxxx: 633. oldal100, Usxxx Xxxxx: 637. oldal101). Ki kell emelni ugyanakkor, hogy egyetlen felszólaló sem tett említést olyanról, hogy a fegyvertelen vagy a békésen tüntető polgári lakossággal szemben alkalmazzanak erőszakot, az idézett kijelentések egyöntetűen a kommunista terminológia szerinti
„ellenforradalmi erők” ellen irányultak. Ennek során jó néhány olyan felszólaló is akadt, aki egészen drasztikus kifejezéseket használt, így Xxxxx Xxxxxx, aki Lexxxxx xivatkozva a fehér-terror ellen háromszoros vörös-terror alkalmazását tartotta megfontolásra alkalmasnak (633. oldal)102, vagy pedig Xxxxxxx Xxxxxx, aki azon kérdést vetette fel,
94 „Sokkal határozottabban kell fellépni, mert az ellenforradalom nincs megsemmisítve.”
99 „Határozott intézkedéseket kell foganatosítani és megfelelően fel kell készülni 6-ára.” 100 „Nagyobb csoportokat kell kiküldeni, akik képesek felszámolni az ellenforradalmárokat.” 101 „Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben.”
hogy az ezredek hajlandóak lesznek-e tüzelni a tömegre, különösen ha fegyvert látnak (633. oldal)103, míg Usxxx Xyxxx xkkor azt fejtette ki, hogy kímélet nélkül likvidálni kell a lövöldözőket (635. oldal)104. Mindemellett számos olyan egyéb hozzászólás akadt, ami épp ellenkezőleg, a békésebb megoldás irányába kívánta terelni a dolgot, például Xxxxxx Xxxxxx, aki próbálta itt ketté választani az „ellenforradalmárokat” és a fegyvertelen népet (632. oldal)105, Xxxxx Xxxxxx, aki a tüzelést a fegyveres harc idejére írta elő (633. oldal)106, Xxxxxx Xxxx, aki tömeggel szemben tömeg állítására rakta a hangsúlyt (634. oldal)107, vagy Usxxx Xxxxx, aki – a fent idézett drasztikusabb kijelentése mellett – külön kiemelte például azt, hogy nem célszerű asszonyokra lőni, a csoportosulásokat szétzavarni kell108, illetve hogy most elsősorban nem a fegyvereké, hanem az agitációé a szó (635. oldal).109
Mindezekből látható, hogy a Katonai Tanács ülésén elhangzottaknak koránt sem olyan egyértelmű az értelmezése, mint amilyen négy soros részletet az ügyészség a vádiratban kiemelt, hiszen az ülésen – azzal szemben – több ellentétes irányú hozzászólás is akadt, amire a szakértő fel is hívta a figyelmet, amely véleményét a dolgozat a fentiekben már pontosan idézte. Figyelemmel pedig arra a tényre, hogy ezen történelmi dokumentum szövegének az elemzése, illetve az ott a vitához hozzászólók szavai jelentésének az értelmezése nem jog-, hanem szakkérdés, a bíróság is elfogadta a hadtörténész szakértő álláspontját, és annak megfelelően értékelte azokat és rögzítette a történeti tényállásban.
vörös-terrort kell alkalmazni.”
104 „Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy kímélet nélkül likvidálni kell a lövöldözőket.”
E körben külön ki kell emelni azt, aminek az ügyészség a vádiratban külön jelentőséget tulajdonított, hogy mit is jelent a Katonai Tanács aznapi üléséről felvett jegyzőkönyvnek az utolsó oldalán az a mondat, hogy „az ezredparancsnokok jelentik, hogy a feladatokat megértették”. Ezt a mondatot a vádirat 5. oldala kissé pontatlanul – azonban tartalmában lényegesen eltérően – idézte, ahol is azt tartalmazta, hogy a karhatalmi egységek parancsnokai azt jelentették, hogy „a gyors és kegyetlen leszámolásra vonatkozó parancsokat megértették”. A bíróság megkérdezte a tárgyaláson a hadtörténész szakértőt, hogy mi is volt pontosan az, amire a parancsnokok az ülés végén azt közölték, hogy
„megértették”, mely kérdésre ő azt válaszolta, hogy „alapvetően egy december 6-ára, vagy későbbi időpontra időzített fegyveres felkelés elhárítására vonatkozott az intézkedéseknek egy bizonyos része” (52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 14. oldal), tehát nem a polgári lakosságra leadandó sortüzekről volt itt szó, avagy a lakossággal szembeni megtorlásról, éles ellentétben azzal, mint amit a vádirat e körben tartalmazott.
Ez volt legalábbis a szakértő álláspontja, amit a bíróság is elfogadott, hiszen a szakértő rendelkezett azokkal a többlet-információkkal és szakmai tudással, amely az ezen ülésen elhangzott kijelentések valósághű értelmezéséhez szükséges. Ki kell hangsúlyozni, hogy a Katonai Tanács üléséről készült jegyzőkönyv értelmezése nem lehetett azonos azzal, mint ha a bíróságnak egy általános büntetőügyben például szerződési nyilatkozatokat kellett volna értelmeznie, hiszen a hozzászólások teljesen más értelmet nyernek akkor, hogy ha egy olyan valaki olvassa, aki az adott kornak az elismert történész szakértője, mint ha a bíróság, aki – az elemzéshez szükséges kellő történelmi ismeretek hiányában, egyébként hasonlóan az ügyészséghez – legfeljebb csak a szavak általános jelentéséből tudott volna itt kiindulni.
Ennek alapján mindenképpen szükséges az ülésnek a jegyzőkönyvéből annak a néhány konkrét mondatnak a kiemelése, amelyet az ügyészség – jelentőségét hangsúlyozandó – a vádiratban még külön aláhúzással is kiemelt, ami Xxxxx Xxxxx szájából az ülés végén
kvázi feladat-kijelölésként hangzott el: „gyorsan és kíméletlenül le kell számolni velük” (nyomozati iratok 638. oldal). Ugyanis korántsem volt mindegy a per szempontjából, hogy Usztától ez a kijelentés kikkel összefüggésben hangzott el: a polgári lakosság (ahogyan azt a vád tartalmazta), vagy pedig a fegyveres csoportok, az ún. „lövöldözők” (amiről Xxxxxxx Xxxxxx szakértő írt a szakvéleményében) vonatkozásában. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jellegű kérdésben nem a vádat szerkesztő ügyészségnek, hanem a téma és kor kutatásával foglalkozó történész szakértőnek volt illetékessége véleményt adni, azonban megerősítendő az állítását, érdemes az ülés jegyzőkönyvében itt három oldalt vissza lapozni. Ugyanis a nyomozati iratok 635. oldalán az ülésen Uszta Xxxxx szintén
„kímélet nélküli likvidálásról” beszélt, ám ott már ki is derült az, hogy ennek kapcsán ő kikre gondolt, hiszen konkrétan el is mondta, lásd a teljes idézetet: „egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy kímélet nélkül likvidálni kell a lövöldözőket”. Így tehát még Uszta Gyulának a vád által hivatkozott kijelentése is minden bizonnyal nem a polgári lakosságra, hanem – valóban ahogy Xxxxxxx Xxxxxx szakértő is írta – a „lövöldözőkre”, tehát a központi hatalommal szemben fellépő fegyveres felkelő csoportokra vonatkozott, amely azért – nem tagadható – igen jelentős különbség, legalábbis a vád szempontjából, amely a polgári lakosságra leadott, álláspontja szerinti megtorló sortüzeket kívánta volna igazolni a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülése jegyzőkönyvének tartalmával.
3.) A hatalom vagy a Katonai Tanács adott-e ki egyáltalán bármi-fajta központi tűzparancsot (központi utasításra lőttek-e)?
A bíróság az ítélet 25-32. oldalai között vette számba azokat a szakértői nyilatkozatokat, amelyeket ezen kérdéskör vizsgálata során értékelt. Összességében kijelenthető, hogy a szakértő álláspontja szerint a hatalom – alapvetően cáfolva a vád erre irányuló állítását – a két vádbeli cselekmény előtt egyáltalán nem adott ki semmiféle központi tűzparancsot. Amennyiben pedig a hatalom nem tett ilyet, akkor nehezen tartható fenn az a nézet, hogy a vád tárgyává tett lövések az ő utasítása alapján dördültek volna el. E körben a hadtörténész szakértő az alábbiakat fejtette ki írásban, majd utóbb a tárgyaláson szóban:
• A fegyveres alegységek parancsnokai a tűzmegnyitás kérdésében az általános szabályoknak megfelelően szabadon döntöttek.110
• Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az adott helyszínen lévő legmagasabb rendfokozatú vagy beosztású parancsnok a helyzetet értékelve a fegyverhasználatról saját hatáskörben minden korlátozástól mentesen dönthetett.111
– a Moszkva által meghatározott és kontrolált – tevékenysége következtében kialakult körülmények azok, amelyek – a helyi történések hatását sem figyelmen kívül hagyva – egyes esetekben biztosították, illetve minden konkrét parancs – a „megszakítás nélkül utasításlánc” – nélkül is lehetővé tették a karhatalom – hatalom által elvárt, kiváltani szándékozott – fellépését, tevékenységét. Álláspontom szerint – és talán általánosságban is elfogadható, hogy – a vezető, a vezetés, legyen az törvényes, vagy – mint esetünkben – törvényetlen, szolgáljon nemzeti- vagy/és idegenhatalom által meghatározott célokat – kizárólag a történeti felelősség szempontjait figyelembe véve – nemcsak azért felelős, amit megtett, hanem azért is, amit megtenni elmulasztott. A november 4-én hatalomra segített – vagy legalábbis moszkvai elképzelés szerint a szovjet vezetés számára elérni szándékozott egypártrendszerű diktatúra helyreállítására alkalmasnak vélt – csoportosulás – amint ez 1956. október 23-án is történt – úgy látott hozzá a saját céljait közvetlenül szolgáló fegyveres erő – ez esetben karhatalom – megszervezéséhez, hogy szükséges és elvárható alapossággal és részletességgel elmulasztotta meghatározni többek között az alárendeltségi viszonyokat, a parancskiadási rendet és esetünkben a legfontosabbat: a tűzparancs kiadásának rendjét. A hatalmi csoportosulás nem utolsó sorban elmulasztotta rögzíteni a szerveződő és akcióba lépő fegyveres erő működését meghatározó szabályokat. A karhatalmi utasítás január végére, február elejére készült el, de vannak alegységek ahová a szabályzat május közepéig sem jutott el. Történt ez a november 4-ét megelőző időszakhoz hasonlóan. 1956. október 23-án az elsőként Debrecenben történt fegyverhasználatról az információs csatornákon, illetve a fegyveres erők és testületek ügyeleti szervein keresztül a politikai vezetők értesültek. A magyar politikai vezetés ettől a halálos áldozatokkal is járó erőszakos cselekménytől – mint az december 6-án is történt – semmilyen formában nem határolta el magát, a fegyverhasználat – szabályzatokban rögzített – lehetőségét és kötelezettségét a Debrecenben történteket követően az erőszakszervezetek felé kiadott intézkedéseik során nem módosították. Ennek következtében a tüntetők ellen Budapesten a Rádiónál, illetve később más helyeken bevetett fegyveres alegységek parancsnokai a tűzmegnyitás kérdésében az általános szabályoknak megfelelően szabadon dönthettek.”
hogy az adott helyszínen lévő legmagasabb rendfokozatú vagy beosztású parancsnok a helyzetet értékelve a fegyverhasználatról saját hatáskörben minden korlátozástól menetesen dönthetett. Különösen fontos kérdés – mulasztás – ez abban az esetben, ha az így létrejövő fegyveres erő személyi állományának egy jelentős része – Salgótarjánban a karhatalmisták túlnyomó többsége – katonai vagy/és rendőri alapképzettséggel, de ami ennél is fontosabb a karhatalmi alkalmazás, ennek fontos részterületeként a fegyverhasználat szabályainak ismeretével sem rendelkezett. Xxxxx Xxxxx az önmagának feltett kérdésre – A „karhatalmisták […] nincsenek kiképezve?” – adott válasza – „Majd a hatodik bevetésnél tudni fogják, hogy mi a feladatuk. Ezek tulajdonképpen a legmegbízhatóbbak…”
• A hatalom később sem törekedett a karhatalmi egységek, alegységek parancsnokai jogainak a korlátozására.112
• A hatalom nem vonta kizárólagos hatáskörébe a fegyverhasználat, ezen belül a tűzmegnyitás elrendelésének jogát.113
• A karhatalmi parancsnokok a maximális döntési szabadsággal rendelkeztek, így a hatalom által biztosított „törvényes” jogaik és kötelezettségek szerint, a fegyverek használatáról „minden befolyástól mentesen” szabadon döntöttek.114
• A karhatalmi csoportok parancsnokai és a körülmények folytán önállóan tevékenykedő tagjai a saját helyzetmegítélésük alapján alkalmaztak olyan rendszabályokat, amelyeket a közbiztonság szempontjából szükségesnek találtak.115
– is bizonyítja, hogy a hatalom nem tartotta elsődleges szempontnak az általa – szovjet közreműködéssel – szervezett fegyveres erő minden részletében kontrollált működése feltételeinek a megteremtését.”
114 Történész szakértői vélemény 366. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx: „A jelen ügy tárgyát is képező tapasztalatokból is „építkező” szabályzat tartalma is bizonyítja: a karhatalmi alkalmazásra szervezett és bevetésre kirendelt bármilyen szintű erők – lehet ez járőrpár, nagyobb létszámú járőr, szervezettszerű, vagy spontán összeállított raj, szakasz század, stb. – kinevezett vagy az adott alkalmazás kertében ideiglenesen megbízott vezetői, parancsnokai a maximális döntési szabadsággal rendelkeztek, így a hatalom által biztosított „törvényes” jogaik és kötelezettségeik szerint, a fegyverek használatáról „minden befolyástól mentesen” szabadon döntöttek.”
– határozataiban megfogalmazott – későbbiekben más összefüggésben részletesebben is értékelt –
• A karhatalom parancsnokai rendelkeztek „az alkalmazásra vonatkozó intézkedés kizárólagos hatáskörével”.116
• A karhatalmi parancsnokok az intézkedéseiket önállóan hozhatták meg.117
• Az XXXXX XXX és az IKB, vagy a kormány nem adott nyilvánosan és nyíltan tűzparancsot, bár megtehették volna.118
• A Katonai Tanács sem látta szükségét annak, hogy a karhatalmistákat és azok parancsnokait a fegyverhasználatban – például a tűzparancs kiadásának magához vonásával – korlátozza.119
„történeti tényállásokkal”, az is megállapítható, hogy a december 6-i fegyverhasználat és a december 8-i sortűz bekövetkezésének módja megfeleltethető a szabályzatban leírtaknak.. Az új/régi vezetés által elképzelt „állami és társadalmi rend és közbiztonság fenntartására, vagy helyreállítására” szervezett karhatalmi egységek, esetünkben alegységek csoportok parancsnokai és a körülmények folytán önállóan ténykedő tagjai a saját helyzetmegítélésük alapján alkalmaztak olyan rendszabályokat, amelyeket a közbiztonság szempontjából szükségesnek találtak.”
116 Történész szakértői vélemény 367. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx: „A karhatalom parancsnokai rendelkeztek „az alkalmazásra vonatkozó intézkedés kizárólagos hatáskörével”.”
„nyílt ellenforradalmi mozgalom elfojtására” irányult, ezért a parancsnok az intézkedéseit önállóan hozhatta meg.”
„törvényes rendet” –, amely „rend” létjogosultságának vitatása, megkérdőjelezése, szervezett formában – forradalmi bizottságok, munkástanácsok, társadalmi szervezetek, pártok és civil
• Ebben az időszakban a központtól várt és kért döntés helyett gyakran az volt a válasz: „Hallgassa a rádiót, abból mindent megtud” […] „cselekedjék a helyzettől függően és belátása szerint”, de a Rádióban elhangzott közlemények, utasítások, parancsok gyakran tovább nehezítették a parancsnokok helyzetét.120
• A karhatalmi erők egy része a hatalom értékelésének megfelelően értelmezte a konkrét és általános üzeneteket.121
• A vizsgált időszakban ugyan volt törekvés a központi irányítás erősítésére, azonban ezek nem érték el a kívánt eredményt, a megszakítás nélküli parancsnoki lánc még nem alakult ki.122
kezdeményezések keretében – vagy egyénileg, kisebb nagyobb csoportokban történt elutasítása esetén a hatalom értékelése szerint is elismert többség az országot megszálló szovjet csapatok és a Xxxxxxx Xxxxxx által uralt fegyveres erők – elsősorban a karhatalom – megtorló intézkedéseivel, adott esetben fegyverhasználataival számolhatott. A Katonai Tanács a szervezettség és felkészültség tekintetében magasabb szinten lévő honvéd karhatalom esetében sem látta szükségét annak, hogy a karhatalmistákat és az alegységek, egységek parancsnokait a fegyverhasználatban – például a tűzparancs kiadásának magához vonásával – korlátozza. A vezetés november közepéig, végéig nagyrészt tájékozatlan volt a kialakult helyzetről és annak változásairól is kevés információkkal rendelkezett. Bár voltak elképzelései a társadalom megtörésére hozott különböző intézkedéseinek várható hatásairól, de az adott viszonyok között nem rendelkezett a tűzparancs kiadásához vagy megtiltásához – még ilyen viszonyok közepette szükséges – ismeretekkel.”
120 Történész szakértői vélemény 369. oldal: xx. Xxxxxxx Xxxxxx: „A tejhatalommal felruházott kormánymegbízottak, az Országos Rendőr-főkapitányság és a Honvédelmi Minisztérium állományából kiküldött személyek voltak felelősek a hatalmi központ által meghatározott intézkedések végrehajtásáért. Ebben az időszakban a központtól várt és kért döntés helyett gyakran az volt a válasz: „Hallgassa a rádiót, abból mindent megtud” [...] „cselekedjék a helyzettől függően és belátása szerint”, de a Rádióban elhangzott közlemények, utasítások, parancsok gyakran tovább nehezítették a parancsnokok helyzetét.”
• A hatalmi csoportosulás – bár megtehette volna – a fegyverhasználatra vonatkozó jogokat nem vonta magához, így az adott helyszínen lévő legmagasabb beosztású vezető, parancsnok szabadon dönthetett például a tűz megnyitásáról.123
• A hatalom nem vonta magához a tűz megnyitás jogát, és a Katonai Tanácsnak sem volt szüksége, hogy magához vonja a tűzparancs kiadásának a jogát, hiszen az általános szabályok szerint működött tovább a hadsereg.124 (A szolgálati szabályzat és az őrszolgálati szabályzat írta elő az általános tűzparancsot még 1949-ben, ugyanez volt hatályban ekkor, 1956. végén is változatlan formában.)125
• A helyi vezetők konkrét tűzparancsot a hatalmi központtól még külön kérésükre sem kaptak, az ott lévő parancsnoknak kellett a legjobb tudása és belátása szerint meghoznia a döntést.126
biztosításával –, de ezek a vizsgált időszak a hatalmi csoportosulás tagjainak értékelése szerint sem érték el a kívánt eredményt, ezek között például a megszakítás nélküli parancsnoki lánc kialakítását. Természetesen ez jellemzően területi a párt vagy/és tanácsi vezetők, szervek alárendeltségében felállt és többé-kevésbé kontrollált karhatalmi csoportokra igaz, de a szervezettség – más, a főszövegben jelzett okok következtében – a katonai és a rendőri karhatalom esetében biztosította minden esetben a legfelső szint szándékait kifejező parancsok, utasítások maradéktalan végrehajtását.”
• Olyan elvárást, hogy lőjenek a békés tömegre, nem fogalmaz(hat)ott meg a pártvezetés, ilyennel ugyanis támogatókra nem találtak volna.127
• Abban a korszakban utasítási lánc nem létezett, az ítélőtábla hatályon kívül helyező végzésében vizsgálandóként megjelölt utasítási lánc a jelen ügyben nem rekonstruálható.128
Ezek voltak tehát azok a megállapítások, melyet a szakértők e kérdéskör kapcsán tettek.
Mindezek alapján a polgári lakosságra való sortüzek leadására irányuló utasítás – hiába tartalmazta a vádirat – a hatalom részéről nem volt tetten érhető. A szakértő a hatalom felelősségét abban jelölte meg, hogy a hatalom „nemcsak azért felelős, amit megtett,
128 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 45. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx: „A szakértői véleményemben
hosszasan fejtegetem, hogy ennek a normális körülmények között logikusan, ugye itt az Ítélőtábla határozványában is az van, hogy az utasítási lánc rekonstruálható-e. Nincs szükség a hatalomnak utasítási láncra ahhoz, hogy a fegyveres szervezetek az elvárásainak megfelelően működjenek, és ilyen törekvése – mint mondom, az ’56-os tapasztalatokból kiindulva – nem volt ’56-ot követően sem. Az adott helyszínen lévő parancsnoknak kellett a hatalom szándékainak védelmében eljárni, minden befolyástól mentesen kellett a döntéseket meghoznia, és a felelősséggel természetesen ő tartozott. Tehát abban a korszakban – ma logikus, a BV-nél megnézik, hogy ki adhat utasítást mire –, abban a korszakban ilyen láncolat nem létezett. A hatalomnak azt kellett megmondani, mi számít ellenséges cselekedetnek, a végponton meg tudniuk kellett, hogy ha úgy gondolják, hogy ez az ellenséges cselekedet, akkor bármit adott esetben megtehetnek az ellenséggel szemben.”
hanem azért is, amit megtenni elmulasztott”. Ezzel kapcsolatban ugyanis kijelentette,
„ha valamit megtenni elmulasztunk, létrehozunk egy szervezetet, nem szabályozzuk a működését, nem döntünk arról, hogy ki és milyen formában használhatja a fegyvert, az katonaként, történészként én úgy gondolom, hogy felveti a felelősség kérdését is”, illetőleg „én a kérdést a szakvéleményemben is úgy tenném fel, hogy törekedett-e a hatalom arra, hogy korlátozza ezeket az általa létrehozott, jól-rosszul felszerelt, többnyire kiképzetlen – főleg ha nem honvéd karhatalomról beszélek – alegységeket, tett-e kísérletet arra, hogy kontrollálja, irányítsa, és adott esetben a tűzparancs jogát magához vonja. Nem tett ilyen kísérletet, tehát szabad kezet adott, és az ott lévő parancsnok szabadon dönthetett a fegyverhasználat kérdésében”.129 Mindezen mulasztás
– nem tevés – álláspontom szerint természetesen valóban felveti a történelmi felelősség kérdését, azonban nem tekinthető a vádiratban szerepeltetett, büntetőjogi értelemben vett – azaz a közvetlen elkövető, a tettes saját konkrét cselekvését kiváltó – felbujtásnak.
A szakértő kitért arra is, hogy a karhatalmat nem kellett külön utasítani, hiszen tudták, mi a dolguk (olyan elvárást, hogy lőjenek a békés tömegre, „ilyet nem fogalmazhatott meg a pártvezetés. [...] Egy bányász karhatalmistának azt lehetett mondani, hogy ott jön az ellenség, azt kell megsemmisíteni, hiszen láttuk jól, hogy mennyire nem érdekelte a karhatalmistát, hogy miért vállalta a szolgálatot, fogalma sem volt, hogy mi a célja ennek”)130. Amennyiben tehát ez így is van, büntetőjogilag ez a kategória nem ragadható meg, főleg egy szándékos emberölésre történt felbujtás esetén, ahol a tettes magatartását közvetlenül a konkrét felbujtói cselekvőségnek kellene kiváltania, és nem attól függővé tenni, hogy hogyan is értelmezi a karhatalom a közvetlen helyi vezetőinek az utasításait, akik egyébként a szakértő szerint szabadon dönthettek a fegyverhasználat kérdésében.131
129 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 19-20. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 130 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 39. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
4.) Ekképpen nyilatkoztak a kihallgatott akkori állami (politikai, katonai, rendőri) vezetők is.
A bíróság az ítélete 32. oldalán vette számba azokat a nyilatkozatokat, amelyeket a két alapügyben kihallgatott és a kérdésről nyilatkozni tudó tanúk tettek azzal kapcsolatban, hogy volt-e tudomásuk olyanról, hogy a pártvezetés megtorló jellegű sortűz leadására adott volna utasítás a karhatalomnak. A feltett kérdésre valamennyi választ adó személy
– szám szerint öt ilyet sikerült a két alapügyben, illetve a Xxxxxx Xxxx ellen lefolytatott büntetőügyben kihallgatni – nemlegesen felelt, akik közül xxxxxx egykori pártvezetők, míg ketten helyi katonai és rendőri parancsnokok voltak (utóbbiak közül xx. Xxxxx Xxxxxx 1956-ban a Székesfehérvári VI. Lövészhadtest parancsnoka, míg Xxxx Xxxxxx várpalotai rendőrkapitány volt – akit a Biszku-ügyben is sikerült ismételten kihallgatni).
Közölük nyilván Czinege Lajos132, Földes László133, s Biszku Béla134 esetében okszerűen merülhet fel az a kritika, hogy ellentétes tartalmú nyilatkozat esetén saját magukra nézve is terhelő vallomást te(he)ttek volna, ám vallomásaikat még ennek ellenére sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen azok törvényes figyelmeztetések elhangzását követően, szabályszerű tanúkihallgatások során keletkeztek, illetőleg olyan időszakban, az 1990-es évek legelején, amikor még fel sem merült az ő bármilyen terhelti pozícióba helyezésük.
Ugyanakkor azonban dr. Mikes József135 és Bőhm József136 esetében korántsem merülhet fel az akkori hatalom irányába történő elfogultság látszata (sem), tekintettel arra, hogy vallomásaik szerint a forradalom mellett való kiállásuk miatt utána „nem jó kommunistaként”, illetőleg „hitvány árulóként” kezelték és súlyosan meghurcolták őket (xx. Xxxxx Xxxxxxxx a korábbi parancsnoki beosztásából leváltották, Xxxx Xxxxxxxx pedig ezen felül még internálták is). Ennek ellenére mind a ketten akként nyilatkoztak, hogy ilyen irányú utasítást ők nem kaptak, és ezen állításaik mellett mindvégig ki is tartottak.
Nyilvánvaló a következtetés, hogy ha a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülése után ilyen utasítás kiadásra került volna – miként azt a vád feltételezte –, akkor az őhozzájuk is pont ugyanúgy el kellett volna, hogy xxxxxx, és mivel ők ilyen fajta törvénytelenséget nem tettek, okuk sem lett volna azt letagadni. Hiszen ha ilyen jellegű központi utasítás elhangzott és az egyes helyszínekre továbbadásra került (volna), akkor logikai úton nem indokolható meg az, hogy a vád szerinti két helyszínre, a Nyugati térre és Salgótarjánba eljutott, azonban azokkal egyidejűleg és pontosan ugyanolyan módon, Székesfehérvárra (xx. Xxxxx Xxxxxx állomáshelyére), meg Várpalotára (Xxxx Xxxxxx állomáshelyére) mégsem jutott el. E tanúk vallomása tehát egyértelműen cáfolta a központi tűzparancsot.
136 89. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 51. oldal, Xxxx Xxxxxx:
„A tanács elnöke: Olyan utasítást kapott-e ön akkor rendőrkapitányként, hogy a tömegre lőni kell, tűzparancsot?
A tanács elnöke kérdésére Xxxx Xxxxxx tanú: Nem kaptam. Nekem nagyon fontos volt, hogy Várpalotán a közbiztonság megfelelő legyen, és olyan volt a rendőri munka, hogy a forradalom leverése után pár hét múlva engem Várpalota díszpolgárává választottak.
A tanács elnöke: Az MSZMP vezetői a pártól küldtek-e önnek olyan utasítást, hogy lőni kell a tömegre?
A tanács elnöke kérdésére Xxxx Xxxxxx tanú: Nem adtak ilyen utasítást.
A tanács elnöke: Bármilyen tűzparancsot adtak-e önnek, hogy ha a tömeg felvonul, tüntet, akkor lőni kell közéjük?
A tanács elnöke kérdésére Xxxx Xxxxxx tanú: Nem adtak ilyen parancsot, de én meg sem tettem volna, mert mindennél fontosabb volt Várpalota népe. Nekem a lelkiismeretem tiszta, megbízható volt a közbiztonság a forradalom ideje alatt is.”
Ki kell térni egyúttal arra – ami az igazmondásukat erősíti –, hogy mindkét fent említett személlyel szemben utóbb a pártvezetés azért járt el, mert akkortájt nem léptek fel kellő erélyességgel az „ellenforradalmárokkal” szemben. Xx. Xxxxx Xxxxxxxxx azt mondták, hogy azt kellett volna tennie, mint azoknak, akik „jól odavágtak”, Xxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxx pedig példaként a saját esetükre hivatkoztak, hogy ők bizony lövettek, Xxxx Xxxxxxxxx pedig azt mondta Xxxxxxxxxx Xxxxxx, hogy neki is ugyanúgy lövetnie kellett volna, mint ahogyan ő tette azt Salgótarjánban (amely kijelentéseikről egyébként a szakértők megállapították, hogy csupán valós alap nélküli „dicsekvések”, csak nagyot mondtak, mivel az akkori elvárás szerint utólag fényezni próbálták a saját szerepüket).137
Ezek a kijelentések és utalások azonban már jóval a vádbeli cselekményeket követően hangzottak el, amikor az egyes parancsnokoknak abban állt az érdekük, hogy igazolják azt a pártvezetés előtt, hogy ők – sok esetben szemben a valósággal, amire elég csak Xxxx és Xxxxxxxxxx példáját felhozni – végig milyen rendíthetetlen és megingathatatlan elszántsággal álltak ki a Xxxxx-kormány mellett,138 amely időbeli eltérést Xxxx Xxxxxx is megerősítette a Xxxxxx Xxxx elleni büntetőeljárásban történt kihallgatásakor. Elmondta ugyanis, hogy az ő esetében ez a fajta elvárás Xxxxxxxxxx Xxxxxx szájából csupán utólag fogalmazódott meg,139 mert mikor maguk a történések voltak, akkor olyan utasítás, hogy lőjenek a felvonuló tömegre, az események idején egyáltalán nem hangzott el feléjük.140 Az tehát tény, hogy amikor már megszilárdult a hatalom, elkezdtek fellépni azok ellen, akiket „gyávasággal” vádoltak, ez azonban nem egyezik meg a büntetőjogi felbujtással,
amelynek nem utólagosnak, hanem előzetesnek és szándékkiváltó jellegűnek kell lennie.
5.) Nem a Katonai Tanács ülésétől kezdődtek el a sortüzek, indikátori szerepe abban nem volt.
Az ügyészség a vádiratában a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülését egyfajta kezdőpontként jelölte meg, amely kiváltó oka és eredője volt az azt követő sortüzeknek. A vádat pedig ezzel összefüggésben arra alapozta, hogy a Xxxxx Xxxxx által vezetett MSZMP – a vezetőségében Xxxxxx Xxxxxxx – döntött e szerven keresztül a sortüzek elrendeléséről, amelyek ez után a vádiratban leírt két alkalommal el is dördültek. Összefoglalóan tehát a vádbeli sortüzek vonatkozásában indikátori szerepet tulajdonított a Katonai Tanács aznapi ülésének, és a történéseket is a vádiratban úgy állította be, hogy csak ezt követően került sor a sortüzekre. Igazolandó ezen álláspontjukat, a vádiratban ezt szó szerint akként szerepeltették, hogy: „A Katonai Tanács 1956. december 4. napján meghozott döntéseit követően a karhatalmi alakulatok polgári lakosságra leadott sortűzzel elkövetett szándékos emberöléseket követtek el az ország területén”.141
Ezen gondolatmenet azonban alapjaiban tévesnek bizonyult. Erre nézve érdemes idézni a Xxxxxx Xxxx elleni büntetőügy egyik szakértőjének, a hadtörténész xx. Xxxxxxx Xxxxxxxxx a „Sortüzek – 1956” című tanulmányából, amely szerint (is) „a forradalom időszakában, majd azt követően végrehajtott megtorló intézkedések az 1956. október 23-át megelőző időszakban alkalmazott erőszak egyenes folytatását képezik”.142
Tanulmányában xx. Xxxxxxx Xxxxxx felsorolta mindazon sortüzeket, amelyek nem hogy a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülését, hanem egyáltalán a Xxxxx-kormány, vagy akár még az MSZMP megalakulását is megelőzték, érzékletesen szemléltetve azt, hogy az eldördült sortüzek magából az egypártrendszerű diktatúra lényegéből következtek.143
141 Budapesti Nyomozó Ügyészség Nyom. 375/2012. számú vádirata, 6. oldal 2. bekezdés
142 xx. Xxxxxxx Xxxxxx: Sortüzek – 1956, xxx.xxxxxxx.xx
143 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 17. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx: „Az általános tűzparancs
Ami e vonatkozásban, az 1956. decemberi két sortűz esetében azért bírt kiemelkedő relevanciával, mivel cáfolta a vádirat azon alaptézisét, hogy a sortüzeket az MSZMP vezetése rendelte el a Katonai Tanácson keresztül 1956. december 4-én, lévén, hogy azok már jóval korábban, a forradalom kezdetével szinte automatikusan megkezdődtek.
Így tehát csak például 1956. október 24. és 29-e között a kormányerők közül a Magyar Néphadsereg alakulatai 50 településen 71 esetben kerültek a lakossággal összetűzésbe, illetőleg ezen időszak alatt 45 esetben került sor a tüntető tömeggel szemben fegyverhasználatra.144 Mindebből is világosan látható, hogy a sortüzek, illetve az egyes fegyverhasználatok nem 1956. december 4. napján, a Katonai Tanács ülését követően, tehát konkrétan Xxxxxx Xxxx és társai, azaz az új pártvezetés közrehatása folytán keletkeztek, hanem annál már jóval korábban elkezdődtek és különböző okok miatt ugyan, de lényegében a forradalom kitörésétől kezdődően folyamatosan jelen voltak. Időben jóval az előtt elkezdődtek tehát, hogy a Xxxxx Xxxxx által irányított új pártvezetés
– benne Xxxxxx Xxxxxxx – egyáltalán csak színre lépett volna (1956. november 7. napja), így tehát nem lehet az ő esetleges későbbi döntésükhöz se kötni azoknak a keletkezését.
Mindezt a szakértő megerősítette a tárgyaláson is, amikor is elmondta, hogy általános tűzparancs volt kiadva az egész ország területén már 1949. évtől – a Szolgálati, illetve az Őrszolgálati Szabályzat elfogadásától – kezdődően a Magyar Néphadseregben, ami az egypártrendszerű diktatúra természetéből adódóan teremtette meg a lövések leadására a lehetőséget.145 Arra a központi felhatalmazás tehát – szemben a vádirat alapvetésével – nem a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén lett kiadva, hanem magából a rendszer lényegéből következett, és így évekkel megelőzte a Xxxxx-féle hatalmi tömörülés uralomra jutását. Ekként pedig a november elején megalakuló új pártvezetés sem tehető jogi értelemben felelősség azért, hiszen nem az ő felbujtásukra történtek az események, azok ugyanis már két héttel az előtt elkezdődtek, hogy ők egyáltalán csak megalakultak.
tulajdonképpen az egypártrendszerű diktatúrával, és a szabályzatok elfogadásával [függött össze].”
144 Lásd erről részletesen xx. Xxxxxxx Xxxxxx hivatkozott tanulmányát 145 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 16-17. oldal
A következőkben a dolgozat azon vád tárgyává tett – ám végül bizonyítást nem nyert – vádpontokat fogja részletesen elemezni és a hozzá kapcsolódó, az ítélet meghozatalánál számításba vett bizonyítékokat pontokba szedetten felsorolni, amelyek vonatkozásában az ügyészség a magyar pártvezetés tagjainak felbujtói szerepét megállapíthatónak vélte.
Kimondható, hogy a bírósági eljárás során szóltak a pártvezetés – és ezáltal a terhelt – szerepe ellen is terhelő bizonyítékok, ezeket a bíróság igyekezett is számba venni. Azonban ezen terhelő adatokkal szemben nem lehetett szemet hunyni azon mentő jellegű – és e dolgozatban ugyancsak bemutatásra kerülő – bizonyítékok fölött, amelyek lehetetlenné tették a bizonyítékok olyan formában – és úgy kizárólag egyoldalúan – történő mérlegelését, hogy azok a megvádolt Xxxxxx Xxxx elítéléséhez vezethettek volna a legsúlyosabb cselekményben. Minderre figyelemmel hozta meg a bíróság a felmentő rendelkezését a vád szerint felbujtóként, aljas indokból és célból, több ember sérelmére elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntett tekintetében, azzal, hogy maradékcselekményként (jóval szűkebb) bűnpártolást részben mégis megállapított.
II.) A NYUGATI TÉRI ESEMÉNYEK
A bíróság által megállapított történeti tényállás szerint146 Xxxxxx Xxxx vádlott és társai 1956. december 5. napján mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága a feladat meghatározás részeként ismét ülést tartottak, melyen 5. számon az alábbi határozatot hozták: „Fasisztaellenes tömegdemonstrációt szervezünk. A szervezésért és a politikai irányításért felelősek: Xxxxxx és Biszku elvtársak.”147 Ezt követően 1956. december 6. napján Budapesten a Nyugati Pályaudvari ún. „vörös-zászlós” tüntetésen148 a karhatalom
146 Fővárosi Törvényszék 25.B.766/2015/117. számú ítélete 17-18. oldal, I/A. vádpont
a kormány mellett tüntetőkkel, illetve vele szemben is erőszakosan fellépő ellentüntetőkkel történt összetűzés során fegyvert használt, amelynek következtében, de valójában elvétés folytán, az összetűzésben részt nem vevő Xxxxxxx Xxxxx, Xxxxx Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxxxxx (született Xxxxxx Xxxxx) életét vesztette. A karhatalom ennek során
– szemben a vád állításával – a polgári lakosságra sortüzet nem adott le, a vádban megjelölt három sértett halála nem szándékos emberölés eredményeként következett be.
1.) A Katonai Tanács ülésének nem volt, és nem is lehetett tárgya a vörös-zászlós tüntetés.
Az ügyészi vádban leírtakkal ellentétben, amely a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülését, illetve az ott elhangzottakat mintegy kvázi generátorként idézi az azt követő cselekmények előzményeként, a tárgyaláson meghallgatott szakértő világosan kimondta, hogy ezek között semmiféle okozatossági összefüggés nem állt fenn.
Az ítélet 34-35. oldalain ismertette a bíróság a szakértőnek azon megállapításait, amely szerint a Katonai Tanácsnak „ezen az ülésén a vörös zászlós tüntetés rendezéséről szó sem esett, szó sem eshetett, mivel a tüntetés megrendezésével kapcsolatos […] politikai döntés az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottság december 5-i ülésén született meg”.149 Kifejtette továbbá azt is, hogy a „december 4-én ülésező Katonai Tanács nem készíthet előre forgatókönyvet egy olyan eseménysorozatra, amiről december 5-én dönt a politikai vezetés”,150 azaz a Katonai Tanács ülésén annak résztvevői még csak nem is tudtak arról, hogy a pártvezetés majd a következő napon egy kormány melletti tüntetés megrendezése felől fog dönteni, így arra az ülésen – a puszta logika szerint sem – nem készülhettek fel.
tartottak a Népköztársaság útján (a mai Andrássy út) és a Nagykörúton. Megjelentek ellentüntetők is, akikkel a kivezényelt karhatalom tűzharcba keveredett előbb a November 7. térnél (Oktogon), majd az 1. Honvéd Karhatalmi Xxxxx xxxxxxxxxxxx a kormányellenes tüntetőket a Nyugati pályaudvarnál.
149 Történész szakértői vélemény 378-379. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 150 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 16. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
De ezen túlmenően kimondta a szakértő azt is, hogy a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén egyáltalán „nem a forradalommal szimpatizáló, követeléseinek békés úton érvényt szerezni akaró tömegek provokálására készültek fel, hanem egy esetlegesen kirobbanó újabb fegyveres támadás megelőzésével, elhárításával kapcsolatos teendőket beszélték meg”,151 amely álláspont hitelessége egyébként egészen pontosan nyomon követhető az ülésről készült jegyzőkönyv szövegében, ahol is már eleve azzal nyitottak a felszólalók (Xxxxx Xxxxxx a jegyzőkönyv 7. oldalán), hogy „röpcédulák sokasága és hírek vannak arra vonatkozóan, hogy 6-án az oroszokra lőni kell”, avagy (Xxxxxx Xxxxxx a jegyzőkönyv 8. oldalán) hogy „az ellenforradalmárok tevékenykednek, Népszabadság újságokat meggyújtják, tüntetéseket szerveznek és végrehajtanak, 6-ára fegyveres harcra szólítanak fel”. Mindezek alapján azon túl, hogy a Katonai Tanács 4-i ülésén nem volt (nem is lehetett) ismert, hogy két nap múlva egy kormány melletti tüntetés lesz tartva, az még csak nem is arra irányult (teljesen másról szólt), ami ott akkor az ülésen elhangzott.
Röviden összefoglalva tehát, a Katonai Tanács ülésének a tematikája nem az ún. vörös- zászlós tüntetésnek a megszervezése, vagy az arra adandó reakció volt, ott még az adott nappal összefüggésben is teljesen más témák hangzottak el, annak időpontjában pedig az ülés résztvevői nem is tud(hat)tak arról, hogy a pártvezetés a következő napon majd ilyen tüntetést kezd el szervezni maga mellett, két nappal későbbre. Ahogyan a szakértő ezt megfogalmazta: „Alapvetően egy december 6-ára, vagy későbbi időpontra időzített fegyveres felkelés elhárítására vonatkozott az intézkedések egy bizonyos része. Tehát kifejezetten nem a Nyugati Pályaudvar környékén, nem a vörös-zászlós tüntetéssel összefüggésben beszélték meg, vitatták meg a lehetséges feladatokat, mérték fel a helyzetüket és hoztak döntéseket”, a szavaival élve: „Miért beszéltek volna meg egy olyan problémát, amiről még nem is tudtak? Sőt, véleményem szerint a politikai vezetés sem tudta, hogy 5-én úgy fog dönteni, hogy 6-án egy vörös-zászlós tüntetést fog szervezni”.152 Mindez pedig cáfolta az események közti, vádban írt okozati összefüggést.
151 Történész szakértői vélemény 378. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
152 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 14. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
2.) A Nyugati téren az ellentüntetők támadólag léptek fel a karhatalommal szemben.
Az ítélet 36. oldalán szerepelnek azok, a szakértők nyilatkozatán alapuló források, amelyek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a Nyugati téren a kormány ellen tüntetők koránt sem csupán békés ellentüntetők voltak, hanem támadólag léptek fel mind a vörös-zászlós tüntetők, mind pedig az őket védő karhatalmistákkal szemben. Ezt a szakértőnek a – mind az egy évtizeddel az előtti alapügyben, mind a Biszku-ügyben adott – szakvéleményein túl az iratok 4147-4149. oldalán lévő rendőri jelentés tartalma, mint ahogy az ottani súlyos karhatalmista sérültek ténye is egyértelműen alátámasztja.153
Ezzel kapcsolatban megállapította a hadtörténész szakértő azt is, hogy „a karhatalmi szervek és a rendőrség tagjaira közvetlenül veszélyt jelentő, fegyverrel, robbanószerrel rendelkező, vagy késsel támadni készülő, vagy támadó” személyekről a források majd mindegyikében szó van.154 Kifejtette továbbá, hogy „az egymástól független források az ellentüntetés békés jellegét megkérdőjelező nagyfokú aktivitásról, esetenként a tüntetők karhatalmisták elleni erőszakos fellépéséről, illetve konkrét, vagy feltételezett fegyverhasználatról, vagy ennek kísérletéről tesznek említést”. A szakvéleményben leírtak szerint – szemben tehát a váddal – „több forrás az ellentüntetők és a karhatalmi erők között kialakult tűzharcról, tehát nem egyoldalú fegyverhasználatról számol be”.155
A szakértő egyébként az évekkel korábbi alapügyben készített156 szakvéleményében részletesen felsorolta azokat az írásos forrásokat is hat oldalon keresztül (lásd: alapügyi szakvélemény 13-18. oldal), melyek az ő fenti állításait egyértelműen alátámasztották.157
154 Történész szakértői vélemény 381. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
155 Történész szakértői vélemény 381-382. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
156 A Fővárosi Bíróság előtt Xxxxx Xxxx ellen 13.B.323/2000. számon indult büntetőügyben
Mindezek alapján a szakértő arra a megállapításra jutott, hogy „a vörös zászlós tüntetőkkel, illetve az azokat biztosító, védő karhatalmi erőkkel szemben fellépő ellentüntetők kisebb nagyobb csoportjainak, vagy ezen szervezetlen csoportok néhány tagjának erőszakos fellépése, fegyver, vagy (és) robbanószer (kézigránát) használata, vagy annak állítólagos kísérlete miatt megkérdőjelezhető az az állítás, mely szerint 1956. december 6-án a Nyugati pályaudvarnál a karhatalom erői előre eltervezett módon, védtelen, szándékaiban és eszközeiben egyaránt békés tömeg ellen, egyoldalúan, a megtorlás szándékával nyitottak tüzet”.158 A szakértő az alapügyben elkészített szakvéleményében – a fentiekben már jelzettek szerint – oldalakon keresztül sorolta fel azokat a forrásokat, amelyekből az ellentüntetők – legalábbis egy részének – az erőszakos fellépésre lehet következtetéseket levonni.
3.) A pártvezetés szándéka a tüntetéssel nem a polgári lakosság elleni megtorlásra irányult, hanem személy-biztosítás céljából lett a karhatalom odarendelve.
A bíróság az ítélet 36-39. oldalain sorolta fel részletesen azokat a forrásokat, amelyek alapján a fenti következtetés általa levonásra került. Nyilvánvaló, hogy ennek az alapját is a szakértői vélemények adták, amelyek nyomán kétséget kizáró módon megállapítható volt egyrészt az is, hogy mi nem volt (negatív megközelítés), másrészt pedig az, hogy pontosan mi is volt (pozitív megközelítés) a hatalom célja a tüntetés megszervezésével.
honvédtisztet előbb fel akarták akasztani, majd az egyiket agyonlőtték, a másikat hasba lőtték”;
„Csémi visszaemlékezésében elmondta, hogy 1956. december 6-án az első munkástüntetésen […] a Népköztársaság útján felvonulókra a November 7. téren, a Lenin körúton haladókra pedig a Szófia utcáról tüzet nyitottak az ellenforradalmárok”; „A Daily Worker budapesti tudósítója jelenti: Láttam felfegyverzett fasiszta csoportokat, amint tüzeltek a Kádár-kormány mellett tüntető munkásokra. A Xxxx Xxxxxx téren egy ház IV. emeleti ablakából egy csoport könnyű gépfegyverekkel lövöldözött”;
„Egy magyar százados egységével felszólította a tömeget, hogy hagyják abba, erre néhány lövés hangzott el a tömegből”; „A nagy tumultusban szintén az Ilkovics-büfé előtt, két ellenforradalmár földre tepert egy rendőrt és késsel akartál leszúrni”, „E fegyveres provokátorok arra készültek, hogy a pályaudvar tetejéről kézigránátot dobnak a téren harcoló karhatalmisták közé”; „Szentgyörgyi fegyverét – egy dobtáras géppisztolyt – az ismeretlenek elvették. A várakozó tömegből egyre több olyan hangot lehetett hallani, amely követelte a karhatalmista felakasztását”.
158 Történész szakértői vélemény 382. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
Lássuk először, hogy eszerint mi nem volt a hatalom célja a vörös-zászlós tüntetéssel, illetőleg a karhatalom ottani bevetésével. A szakértői vélemény alapján „egyértelműen megállapítható, hogy a Nyugati pályaudvarnál 1956. december 6-án bekövetkezett események nem a politikai és katonai vezetés – értsd Katonai Tanács – által előre tervezett módon, egy előre elkészített – a védtelen lakosság tömegeinek szándékos meggyilkolására készült – forgatókönyvnek megfelelően történtek”.159 Minden körülményt – így különösen a vörös-zászlós tüntetők és az őket védő karhatalmisták elleni támadásokat – összevetve ugyanis „megkérdőjelezhető az az állítás, mely szerint 1956. december 6-án a Nyugati pályaudvarnál a karhatalom erői előre eltervelt módon, védtelen, szándékaiban és eszközeiben egyaránt békés tömeg ellen egyoldalúan, a megtorlás szándékával nyitottak tüzet”,160 mely álláspontjának okait a szakvéleményben részletesen is elemezte (de ugyanerre jutott a Xxxxx Xxxx büntetőügyében másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság is, aki egyértelműen elvetette a megtorló sortűz lehetőségét).161
És hogy valójában mi volt a hatalom célja a vörös-zászlós tüntetésen a karhatalom igénybevételével, arra is választ adott a szakértő. Eszerint az odarendelésére „a személy biztosítás céljából” került sor, hiszen a kormány melletti felvonulás a forradalom leverést követő, akkori kiélezett helyzetben „nem volt minden kockázattól mentes, így eldöntötték, hogy a karhatalom valamilyen szinten biztosítja” a vörös zászlós tüntetést. Kiemelte e körben a szakértő – cáfolatként – azt is, hogy „a december 5-i elhatározással ellentétben semmiféle olyan rendszabályt nem foganatosítanak, amely arra utalna, hogy készülnek december 6-án a Nyugati pályaudvar környékén erőszak alkalmazására, hozzáteszem sortűz lövésére”, tehát egyáltalán nem készültek ott erőszak alkalmazására (nemhogy megtorló sortűz leadására), a karhatalommal azt csakis biztosítani kívánták.162
159 Történész szakértői vélemény 381. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 160 Történész szakértői vélemény 382. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
161 Lásd a hivatkozott ítélet indokolásának részletes elemzését a későbbiekben 162 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 17. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
Xxxxxx a szakértő ugyanakkor arra is, hogy álláspontja szerint akkor mi vezethetett végül a bekövetkezett eseményekhez (akár a vádban írt halálesetekhez). Véleménye szerint tehát „az események alakulásában – a lakosság egy részének, az ellentüntetőknek az aktivitása, szándékai és cselekedetei mellett – a karhatalmi erők felkészületlensége, tevékenységük tervszerűtlensége, ezen erők szervezetlensége, egyes tagjainak – pld. Xxxxxxxxxxxx Xxxxxx főhadnagy – rossz helyzetmegítélése, felelőtlensége játszotta a főszerepet”,163 tehát koránt sem az a fajta megtorlásra (és akár emberölésekre, a polgári lakosságra az elrettentő sortűz leadására) irányuló szándék, mint amire való felbujtással az ügyész a perben Xxxxxx Xxxxx vádolta. A szakértő kiemelte, hogy semmilyen ilyen fajta, megtorlásra irányuló forgatókönyv nem létezett, továbbá előadta azt is, hogy egyetlen ott lévő karhatalmistától sem lehetett elvárható az, hogy az őt ért támadásokra ne reagáljon, mivel neki az élete, a testi épsége múlt azon, hogyan reagál a helyzetre.164
4.) A Nyugati téren nem beszélhetünk sortűzről, megtorló jellegű sortűzről pedig végképp nem.
Az ítéletnek a 39-43. oldalai között olvashatók az e pontban rögzített megállapítást alátámasztó források. A szakértő a tárgyaláson egyértelműen kijelentette – cáfolva egyúttal a vád erre alapozó állítását –, hogy „én nem sorolom a sortűz kategóriájába azt, ami a Marx téren történt december 6-án. Véleményem szerint ott fegyverhasználatra került sor”.165 A szakértő ennek megfelelően végig, az egész meghallgatása során, következetesen kizárólag az összetűzés és a fegyverhasználat kifejezéseket használta,
163 Történész szakértői vélemény 381. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
165 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 23. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
melynek során még az alapügyben hozott ítéletet is felemlegetve hivatkozott arra, hogy
„ahol kétség merül föl a tekintetben – és az alapügyben az ítélet ezt tükrözi –, hogy a tömeg védett lett volna, abban az esetben, mint ahogy az az ítéletben is használható, fegyverhasználatról van szó”,166 ennek megfelelően ugyanakkor „a sortűz kifejezést egyszer használják az ítéletben, amikor azt írja, az ún. sortűz ügyben”.167 Kifejtette ezzel szemben viszont azt is, hogy „itt, a Nyugati téren viszont a tömeg aktivitásától függően és a karhatalmista helyzetétől függően alakult ki ez a fajta összetűzés, amelynek vannak halálos áldozatai”.168 Magyarázatként előadta a szakértő, hogy „itt egyfajta aktivitásra adott válaszként kerül sor a fegyverhasználatra, amely vétlen személyeket is eltalál, hiszen az egyik áldozat utazna Vecsésre, és a sínek közé leadott lövéstől szenved halálos sérülést a vonat hátulján, és hal meg elvérzésben”.169
Felsorolta a szakértő azokat a körülményeket is, amelyekre ezeket az állításait alapozta. Így elmondta, hogy „a karhatalom is másképpen viselkedett, mert ahogy ezt látjuk, tehát a következményeket megvizsgálva, hol találtak, legalábbis a mentők a halottakat, kik haltak meg, tehát ezek elhelyezkedéséből levonható az a következtetés, hogy megtorló célból összefogott tűzerővel vagy erővel ott a karhatalom nem adott le lövéseket”.170 Mert ugyanis „ha ad le lövéseket, akkor ugyanúgy, mint Salgótarjánban, viszonylag jól körülhatárolható helyen, de lettek volna áldozatok ennél sokkal nagyobb számban. Tehát ahogy ez fel is lett olvasva, törekedtek az ott lévő katonák arra, hogy lehetőség szerint vétlen személyek életét megkíméljék, még akkor is, hogy ha ez adott esetben, ugye a vonat végét említve és a halottakat, nem sikerült teljesen”.171 Kiemelte ennek kapcsán azt is, hogy „tehát ismerve a fegyverek tűzerejét, tűzgyorsaságát és ezt összevetve a sérülésekkel, én el tudom azt fogadni, amire a dokumentumok nagy részében utalás van, hogy a fegyvert használók többsége nem célzott lövéseket adott le a tömegbe, nem
166 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 20. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 167 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 21. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 168 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 23. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 169 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 22. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 170 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 23. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 171 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 23. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxxxxxx
sortüzet adott le, hanem próbálták fegyverhasználattal valahogy kiüríteni a teret, mert véleményem szerint sokkal több halott lett volna, és sebesült, ha ott akárcsak 15 karhatalmista célzottan elkezdi lőni a tömeget”.172
Az eseményeket elemezve hivatkozott arra is, hogy „tehát a térre érkező karhatalmisták, akik részt vettek a feloszlatásban, és ugye, szórványosan lövéseket adtak le, hiszen ennek köszönhető, hogy nagyon különböző helyen vannak a halottak. Ha ez egy akár 5- 10 fő részéről egy összefogott tűzcsapás lett volna, de akár 5 fő részéről, akkor a halottakat egy kupacban találjuk meg”.173 Nyilatkozataival tehát a szakértő egyértelműen megdöntötte a vádirat azon állítását, amely szerint a Nyugati téren történt karhatalmi fellépés az az egyike lett volna a polgári lakosságra leadott megtorló jellegű sortüzeknek. Sőt, nemhogy a megtorló jellegű sortűz, hanem egyáltalán bármiféle sortűz megtörténtét is vitatta, figyelemmel arra, hogy abban az esetben, ha sortűz történt volna, legalább egy helyszínen tömeges áldozatokról szólnának a források, nem pedig eltérő helyszíneken, és az összetűzésben részt nem vevő, összesen csak három sértett haláláról.
5.) A karhatalom törekedett betartani a fegyverhasználat általános szabályait.
Az ítélet 43-44. oldalain idézett hivatkozások szerint a szakértő azt a következtetést vonta le, hogy a karhatalmisták „a Nyugati, Marx tér környéki összetűzések, akció során törekedtek betartani ezeket a korábban megismert szabályokat”, „volt is erre törekvés a honvéd karhatalom részéről”, és „alapvetően a katonáktól elvárható módon, elsősorban erőszakra adott válaszként használják a fegyverüket”.174 És a fentebb már idézettek szerint, külön kiemelendő, hogy „törekedtek az ott lévő katonák arra, hogy lehetőség szerint vétlen személyek életét megkíméljék, még akkor is, hogy ha ez adott esetben, ugye a vonat végét említve és a halottakat, nem sikerült teljesen”.175
172 Alapügyi 37-I. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 10. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 173 106. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 14. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
174 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 18. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 175 52. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 23. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
6.) A karhatalom emellett törekedett is lehetőség szerint megóvni a tüntetők testi épségét.
A szakértő megállapítása szerint (lásd az ítélet 44-45. oldalain) „a szakértői vizsgálathoz összegyűjtött könyvészeti, levéltári és vizsgálati iratok többsége alapján megállapítható, hogy a Nyugati pályaudvarnál lévő és oda több hullámban kirendelt karhatalmi és rendőri erők tevékenységük szervezetlensége ellenére is törekedtek a tüntetők testi épségének lehetőségek szerinti megóvására”.176 A téren a karhatalmisták megpróbálták
„elsősorban azokat semlegesíteni, azokat hatástalanítani, akik erőszakot alkalmaznak, vagy ilyen veszélyt jelentenek a karhatalom számára”. Indokolásként hozta fel erre egyrészt, hogy „Szentgyörgyi főhadnagy fegyvert azzal szemben próbál alkalmazni, aki közvetlenül támadja őt”. Utalt a szándék hiányára és a véletlen szerepére is azzal, hogy
„a pályaudvaron ugye lőnek a sínek közé, ennek sajnos halálos áldozata van a Vecsésre induló vonatnak a végén”.177 Továbbá Xxxxx Xxxx példáján keresztül levezette, különbséget téve az ölésre és a tömegoszlatásra irányuló szándék között, hogy „a porzó sortűz például egy olyan törekvés, hogy nem személyekre leadott közvetlen lövéssel sebesítenek meg embereket, hanem törekednek lehetőség szerint feloszlatni a tömeget, nem célzott lövésekkel, hanem ami miatt a Xxxxx Xxxxx elítélték, porzó sortűz leadásával”.178
Kiemelte a szakértő e körben szintúgy azt is, hogy „ha a Nyugati pályaudvar ügyét megnézzük, akkor ha ez egy célzott sortűz lett volna, akkor az egyik halott nem a vecsési vonaton van, a másik halott nem a Nyugati téren van, és a szakvéleményben leírom, hogy a halottak szétszórtan helyezkednek el, ami nem azt bizonyítja, hogy a karhatalom egy összefogott, megtorló sortűzzel lőtt agyon, lőtte tulajdonképpen a tömeget. Szórványos fegyverhasználatról írok, és sajnos a fegyverhasználatnak vannak
176 Történész szakértői vélemény 380. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
177 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 20. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 178 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 21. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxx
akkor is halálos áldozatai, lehetnek, ha nem akarják azok, akik a fegyvert használják”.179 Mindezen állítások tehát egyértelműen cáfolták a vád alapját, elfogadásuk esetén pedig fel sem merülhetett annak lehetősége, hogy ott a karhatalom a békés polgári lakosságra, megtorló jellegű sortüzet adott volna le a Nyugati téren.
7.) A karhatalom nem ölési szándékkal, de még csak nem is a sértettekre célzottan adta le a lövéseit.
Az ítélet 46. oldalán rögzítette a bíróság a szakértő ezzel kapcsolatos megállapításait, amelyeket már a korábbi alapügyben is előterjesztett, utalva benne arra a fontos tényre, hogy „a fegyvert használók többsége nem célzott lövéseket adott le a tömegbe, nem sortüzet adott le, hanem próbálták fegyverhasználattal valahogy kiüríteni a teret”,180 sőt ezen túlmenően még „arra is van adat, hogy elhangzott, hogy figyelmeztető lövésre kaptak a karhatalmisták parancsot”,181 tehát a szándékuk – szemben így a váddal – nem a polgári lakosság elleni erőszakos fellépésre vagy bármiféle eltervezett megtorlásra irányult. Xxxxx igazolta ezt a megállapítást azon tény is, hogy „a szervezetlenség hatalmas volt, spontán módon többnyire ki-ki saját elhatározása szerint cselekedett, döntötte el, hogy mit kell tennie”182, ami szintén ellentmondott a vád tervszerű karhatalmi fellépésre építő koncepciójának. Továbbá nem volt figyelmen kívül hagyható az a tény sem, hogy az ellentüntetők a szakértő által részletesen felsorolt módokon (bekiabálás, köpködés, kővel dobálás, verés, illetve különösen fegyverhasználat) támadták a vörös-zászlós tüntetőket, és ezt próbálták a karhatalmi erők ugyancsak fegyverrel elhárítani,183 tehát szó sem volt itt – a szakértők tárgybani vizsgálata alapján – a polgári lakosság elleni tervszerű fellépésről.
179 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 21. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
180 Alapügyi 37-I. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 10. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 181 Alapügyi 37-I. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 9. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 182 Alapügyi 37-I. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 9. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 183 Alapügyi 37-I. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 5. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxxxx
8.) A karhatalom nem akarta megölni a sértetteket, a szándékuk nem erre irányult.
Az ítélet 47. oldalán gyűjtötte össze a bíróság a fenti megállapítást alátámasztó szakértői állításokat. Elég azonban csupán az alapügyben hozott korábbi ítéletre utalni, amelyben a Legfelsőbb Bíróság expressis verbis kimondta, hogy „a lőfegyver használatának módjából tehát nem az ölési szándékra, hanem éppen ellenkezőleg, az emberélet megóvásának szándékára lehet következtetni” a karhatalom esetén (legalábbis a közölük megvádolt Xxxxx Xxxx kapcsán), és ott „a vádlott senki életét nem kívánta kioltani, jóllehet erre a megfelelő eszköz rendelkezésére állt, és a tőle 150-200 méterre levő tömeget tekintve a mód is meg lett volna bizonyosan”.184 A szakértő ezen továbbmenve, kimondta a karhatalom esetnél jelen volt tagjairól azt is, hogy „nem meg akarnak ölni embereket – bár nem védem én őket utólag –, hanem fegyvert használnak, és sajnálatos módon ezek a kilőtt lövedékek különböző mozgási energiával valahol becsapódnak, és ezeket a szegény asszonyokat érték ezek a lövések”. Majd ezek után éppen itt mondta ki a szakértő a lényeget – legalábbis ami a jelen ügy eldöntésének mikéntje szempontjából, a karhatalom szándékát illetően relevanciával bír, a három sértett viszonylatában –, éspedig hogy „nem akarta őket senki megölni”. Részletesen bemutatta a halálukat okozó lövésekről azt a szakértő, hogy „nem célzott lövések voltak, hanem vagy gellert kaptak, vagy valakinek a feje fölé lőtték, és a leszálló pályán találkozott az illető személlyel, vagy valakit el akartak találni, de nem találták el, és a mellette elmenő golyó olyan embereket sértett meg, akik tevőlegesen nem alkalmaztak erőszakot, nem jelentettek veszélyt az adott karhatalmistára”. Ennek okaként pedig közölte a szakértő, hogy ezen elvétések vélhetően azért történtek, mert „nagyon nehéz ezekkel a fegyverekkel lőni”.185
9.) A sértettek vétlen áldozatai lettek a karhatalom alapvetően szabályszerű fegyverhasználatának.
184 Legfelsőbb Bíróság Bf.I.1.456/2002/6. számú ítélete, 6. oldal
185 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 32. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx
Az ítélet 48-49. oldalain hivatkozott források közül már az alapügyben, Xxxxx Xxxx vonatkozásában is megállapította a Legfelsőbb Bíróság, hogy a lövései nem emberélet kioltására irányultak, azonban „a lövedékek gurulata közvetlen veszélyhelyzetet eredményezett és csak a véletlennek köszönhető, hogy végül is senki nem szenvedett sérülést”.186 És ez a véletlen volt az, ami itt, az ez ügyben sértettként szereplő személyek halálához vezetett el. A szakértő megállapítása szerint ugyanis „ők áldozatai lettek annak a fegyverhasználatnak, ami bekövetkezett. Tehát a pályaudvaron belül sajnálatos módon a sínek közé lőtt lövés gellert kapott”.187 Kiemelte, hogy „a fegyverhasználatnak időnként akkor is van sajnálatos módon áldozata, anélkül is van áldozata, hogy ezt előre elhatározott módon tenné valaki, hogy megölök valakit. Ez '56-ban nagyon gyakran előfordult”.188 Így tehát nem a vádban írt cselekvőség – célzott sortűz – folytán, hanem
„feltehetően a karhatalom figyelmeztető lövéseinek lettek az áldozatai” a sértettek.189
Mindezek alapján mi volt megállapítható? A sértettek nem a vádban írt, a karhatalom által a polgári lakossággal szemben megtorló jelleggel alkalmazott sortűznek, de még csak nem is szándékos emberölésnek lettek áldozatai, hanem – bármiféle ölési szándék nélkül – pusztán csak elvétés folytán találták el őket a lövések. Az elvétést eredményező fegyverhasználat nem feléjük irányult, hanem a karhatalom, valamint az ellene, illetőleg a vörös-zászlós tüntetőkkel szemben erőszakosan fellépő ellentüntetők összetűzése során, véletlenül oltotta ki az életüket. A karhatalmisták a lövéseiket egyáltalán nem rájuk irányították, hanem a tömeg feloszlatása végett, figyelmeztető lövéseket adtak le, azonban sajnálatos módon ezek a – például sínek közé lőtt – lövések gellert kaptak és találták el így az ott vonatra várakozókat. Abból kiindulva, hogy a halott sértetteket nem egy tömegben, hanem különböző helyszíneken találták meg, illetőleg nem került sor tömeges áldozatra, kizárható még az is, hogy ott egyáltalán sortűz lett volna. A sértettek nem vettek részt a fegyveres összetűzésben, feltehetően az induló vonatokra várakoztak,
186 Legfelsőbb Bíróság Bf.I.1.456/2002/6. számú ítélete, 7. oldal
187 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 31. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 188 86. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 31. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxx 189 92. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv 20. oldal, xx. Xxxxxxx Xxxxxxxx