A KÉPVISELET ÉS A HARMADIK SZEMÉLY JAVÁRA KÖTÖTT SZERZŐDÉS A KÖZÉPKORBAN
Publicationes Universitatis Miskolcinensis
Sectio Juridica et Politica, Tomus XXX/1. (2012) pp. 43–52.
A KÉPVISELET ÉS A HARMADIK SZEMÉLY JAVÁRA KÖTÖTT SZERZŐDÉS A KÖZÉPKORBAN
XXXXX XXXXX∗
A képviselet és a harmadik személy javára kötött szerződés egyike azoknak a jogintézményeknek, amelyeket a középkori ius commune fejlesztett ki. A képviseletre és a harmadik személy javára kötött szerződésre vonatkozó ókori római jogi szabályok a középkori emberek számára túlságosan szűkreszabottak és idejétmúltak voltak. Ezek az ókori szabályok már nem voltak alkalmasak arra, hogy a középkori társadalom új gazdasági és társadalmi körülményeinek megfeleljenek. E tanulmány arra törekszik, hogy magyar nyelven összefoglaló jelleggel mutassa be ezeknek a jogintézményeknek a XII–XIII. századi fejlődését.
Kulcsszavak: ius commune, glosszátorok, képviselet, harmadik személy javára kötött szerződés.
The agency and the third part beneficiary contract is one of the most relevant legal institutions of medieval ius commune which was transformed and adapted in a very significant way in the medieval ius commune. The ancient Roman law rules regarding agency were very restrictive and old fashioned. These old rules were not fittable to new economic conditions and they obstacled the economic development. This article aims to give a comprehensive survey in Hungarian language in this topic. The author analyzes the agency and the third part beneficiary contract, as well as Roman law and canon law institutions.
Keywords: ius commune, glossators, agency, third part beneficiary contract.
A feudális kori jogtörténet fejlődésének egyik legfontosabb állomása volt Xxxxxxxx fellé- pése, amely a középkori jogtudomány megszületését jelentette.1 A VIII. századtól ugyanis, Jusztiniánusz császár itáliai hódításainak bukása után megszűnt Nyugaton a római jog tu- dományos művelése. „Ha itt (ti. a sötét századokban) tudományról akarunk beszélni, az grammatika, nem jogtudomány. Az európai jogtudomány csak a forradalmian új bolognai iskolával kezdődik. A Digesták tanulmányozásának megindítása immár nem az elemek továbbélése, hanem szellemi hagyaték birtokbavétele volt” – hangsúlyozta Xxxxx Xxxxxx Xxxxx Xxxxxxx kutatásai alapján.2
A képviselet és a harmadik személy javára kötött szerződés középkori jogintézménye szintén jelentős mértékben eltért az ókori római jog hasonló intézményeitől. Ennek okai nem csak az egyházi befolyásban3 vagy az egyház jogpolitikailag érvényre juttatott vagyoni érdekeiben, hanem a megváltozott társadalmi-gazdasági környezetben is kereshetők. Az
∗Xx. XXXXX XXXXX, PhD
egyetemi adjunktus
Xxxxxx Xxxxxx Református Egyetem ÁJK, Jogtörténeti Tanszék 1042 Budapest, Viola u. 2–4.
1 XXXXX Xxxxx: Az európai közös jog születése, Budapest 2011, 23–94 (bővebb bibiliográfiával).
2 XXXXX Xxxxxx: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, Budapest 1972, 18–19.
3 A jusztiniánuszi jog és a keresztény birodalom kapcsolatáról ld. XXXX Xxx: A Bibliára tett eskü a iustinianusi jogban. In: Iustum Aequum Salutare 6 (2010/2), 61–68; UŐ: Xxxxxxxxxxx császár egyházpolitikai rendelkezései. Budapest, 2012.
alábbiakban megpróbáljuk kiemelni az ókori és a középkori jog néhány jellemző különbsé- gét, és igazolni azt, hogy a ius commune nem tekinthető a római jog „továbbélésének”, hanem egy attól különböző jogrendszerről van szó.
1. A képviselet
Képviseletről akkor beszélünk, amikor egy jognyilatkozatot a közvetlenül érdekelt fél helyett valaki más eszközöl.4 A képviselet fogalmát a római jog explicit formában nem dolgozta ki.
Ha a képviselő a saját nevében teszi meg a jognyilatkozatot, köti meg a szerződést, a képviseletet közvetett képviseletnek hívjuk. Ez esetben a jogi hatások előbb a képviselő személyében állnak be, azaz ő szerzi meg a jogokat, ő vállalja a kötelezettségeket, amelyeket egy további aktussal a képviseltre ruház. Ha a képviselő kifejezetten a képviselt nevében teszi meg a jognyilatkozatot, közvetlen képviseletről beszélünk. E nyilatkozat nyomán keletkezett jogok és kötelezettségek azonnal a képviselt személyében állnak be. Ilyen a modern jogok képviselete.5
A közvetlen képviseletnek számos megoldása volt ismeretes a római jogban, elsősorban a praetori jogban, de kivételesen a civiljogban is. Érvényesült a klasszikus jogban a procurator és a tutor általi birtokszerzésnél, amit a posztklasszikus korban általános szabállyá tettek.
Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a közvetlen képviseletet a római jog általában igen mostoha elbírálásban részesítette, mert a rabszolga és családgyermek a civiljog szerint közvetlenül szerzett a családfő részére, és így ezeknek a családfő helyett való eljárása feleslegessé tette a képviselet alkalmazását. A hatalomalatti (családgyermek vagy rabszolga) a civiljog szerint minden jogot a pater familiasnak szerzett, míg a kötelezettségek rendszerint csak őt terhelték. A praetor ezért úgy találta méltányosnak, hogy bizonyos esetekben a családfő, a rabszolgatartó is perelhető legyen a hatalomalattiak szerződéseiből kifolyólag. Így alakultak ki a praetori edictumban az ún. járulékos keresetek (actiones adiecticiae qualitatis).6
4 Xxxxxxx XXXXXXX: Zur Zessionslehre der Glossatoren und Postglossatoren, Zeitschrift für das ge- samte Handels- und Konkursrecht 67 (1910) 79–126; Xxxxxxx XXXXXXX: Die Grundsätze der Stellver- tretung bei den Scholastiken, Zeitschrift für vergleichende Rechtswissenschaft 27 (1912) 289–391; Xxxxx XXXXXXXXX: Stellvertretung und kanonisches Eherecht, Amsterdam 1964; Xxxxxxx XXXXX- XXXX: Zur Behandlung des Satzes alteri stipulari nemo potest durch die Glossatoren. In Festschrift Xxxxxxx, Wetzlar 1951, 259–267; Xxxxxxx XXXXX: Alteri stipulari nemo potest bei Xxxxxxxx und Kanonisten, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Rom. Abt. 73 (1956) 279–306; Xxxx XXXXX XXXXX: Estipulaciones en favor de terceros en los glosadores y en las Partidas, Anuario de Historia del Derecho Español 34 (1964) 235–248; Xxxxxx XXXXXXXX: La pénétration du Droit romain dans le Droit canonique classique de Gratien à Innocent IV. Paris, 1964; Xxxxx XXX: Procurateur. In: Dictionaire de droit canonique, Paris 1965, VII, 324–329; Xxxxxx XXXXXXXX: Nouvelles observations sur le mandat chez les canonistes classiques. In: Mémoires de la Société pour l'histoire du droit et des institutions des anciens pays bourguignons, comtois et romands. Dijon 1970–71, 7–35.; Xxxxxx XXX- XXXXXXX (ed.): Der Begriff der repraesentatio im Mittelalter: Stellvertretung, Symbol, Zeichen, Bild. (Miscellanea medievalia 8), Berlin, 1971; Xxxxxxx XXXXX XXXXXXXX: Sul principio della rappresen- tanza diretta nel Diritto canonico classico. In: Proceedings of the Fourth International Congress of Medieval Canon Law, Città del Vaticano, 1976, 107–131.
5 XXXXX Xxxxxx–XXXXX Xxxxxx: Római jog. Budapest, 1974, 127.
6 BRÓSZ–PÓLAY: i. m. 127.
Az actio quod iussu olyan követelések érvényesítésére volt indítható a családfő ellen az egész tartozás erejéig, amelyek a hatalomalattiak a családfő parancsára kötött szerződéseiből eredtek.
Az actio de peculio keresettel volt perelhető a hatalomalattinak juttatott különvagyon (peculium) erejéig a családfő, akkor is, ha nem tudott a hatalomalatti tevékenységéről.
Az actio de in rem verso útján felelt a hatalomgyakorló a különvagyon értékén felül is azokért a vagyoni előnyökért, amelyek abból eredtek, hogy a hatalomalatti a harmadik személyekkel kötött szerződésből származó hasznokat a hatalomgyakorló vagyonába befektette. E kereset alapján a hatalomgyakorlótól a jogalap nélküli gazdagodás vonható el.7
Actio tributoriát akkor adhatott a praetor, ha a hatalomalatti peculiumával vagy annak egy részével a hatalomgyakorló tudtával (scientia), de egyetértése (voluntas) nélkül folytatott szárazföldi vállalkozást.8
Ha a családfő vagy a rabszolgatartó a családgyermeket vagy rabszolgáját hajóvállalata élére nevezte ki, vagy ipari, ill. kereskedelmi vállalata élére állította üzletvezetőnek, úgy e keresetekkel lehetett őt perelni a hatalomalatti által megbízatása körében vállalt kötelezettségeiért az egész tartozás erejéig (actio institoria). Ha csupán egy meghatározott ügy ellátásával bíztak meg egy szabad állapotú képviselőt, a római jog szintén e keresetet adta meg utiliter kiterjesztve (actio quasi institoria).9
Ezeken kívül is törekedtek a glosszátorok a római jog képviseletre vonatkozó szabályait kiterjesztően értelmezni. A római joggal ellentétben közvetlen képviselőnek tekintették a serdületlenek gyámját (tutor), az őrült gondnokát (curator), a municipium és más jogi személyek képviselőjét (procurator, syndicus).
A közvetlen képviselet egyik legfontosabb esete a glosszátorok által kifejlesztett közjegyzői közvetlen képviselet. A glosszátori jogtudomány szerint a közjegyző (megbízás alapján) bárkinek a képviseletében köthetett szerződést. A római jogban a közjegyzőnek ilyen közvetlen képviseleti joga nem volt. A glosszátorok a közjegyző közvetlen képviseleti jogát a D. 46.6.2 alapján kiterjesztő értelmezéssel alkották meg. A szakasz szerint „Ha a gyámgyermek nincs jelen vagy nem tud beszélni, a rabszolgája kössön szerződést. Ha rabszolgája nincsen, vásároljanak neki, ha pedig nincs honnan vásárolni, vagy nem teljesítették az adásvételt, azt mondjuk, hogy a servus publicusnak kell a praetornál szerződést kötnie.”10
A gyám a római jog szerint nem volt köteles biztosítékot adni abból a célból, hogy a gyámi vagyonkezelés nem fog kárt okozni a gyámoltnak. A praetor azonban ilyen biztosíték stipulálására kényszeríthette a gyámot (cautio rem pupilli salvam fore). Ez a stipulatio a gyám és a gyámolt között jött létre. A D. 46.6.2 előírta, hogy ha a gyámgyermek nincs jelen vagy nem tud beszélni, a rabszolgája kössön szerződést. Erre azért volt szükség, hogy a rabszolga mint hatalomalatti az urának szerezze meg az actio utilist. Ha szolgája nincsen, vásároljanak neki, ha pedig nincs honnan vásárolni, akkor a servus publicusnak kell a praetornál szerződést kötnie – írta elő a római jog. A glosszátorok
7 BRÓSZ–PÓLAY: i. m. 127.
8 Xxxxx xx XXXXXXX (ed.): The Liber pauperum of Vacarius, London 1927, 129.
9 BRÓSZ–PÓLAY: i. m. 127.
10 D. 00.0.0.: Si pupillus absens sit vel fari non possit, servus eius stipulabitur: si servum non habeat, emendus ei servus est: sed si non sit unde ematur aut non sit expedita emptio, profecto dicemus servum publicum apud praetorem stipulari debere.
a közjegyzőt servus publicusnak tekintették, és ezzel az értelmezéssel lehetővé tették, hogy a közjegyző bárkit képviselhessen a jogügyletben.
A római jog szerint az ügyletkötésben különböző személyek vehettek részt.11 A képviselet szempontjából a nuntius12 és a procurator személye jelentős. A nuntius (küldönc) pusztán az üzenetközvetítő szerepét tölti be, Xxx szerint „a levelet helyettesíti” (vicem gerit epistolae). Ha a küldönc azt kérdezi: Eladod annak (ti. a küldőnek) azt a dolgot tízért?, és az eladó azt feleli: Eladom, a szerződés érvényes, és a küldő maga szerzi meg az actiót.13
A nuntius és a procurator sokszor nehezen határolható el egymástól. A procuratornak a megbízása keretein belül van mérlegelési joga, a küldöncnek nincs. Küldönc útján reálszerződést vagy stipulatiót kötni nem lehet, ezért a nuntius szerepe inkább csak a konszenzuálszerződésekre korlátozódik.
A római jogban a közvetlen képviselet csak a nuntius, a járulékos keresetek és a procurator általi birtokszerzés terén nyert elismerést. A procurator azonban (a birtokszerzést kivéve) sohasem volt a római jogban a közvetlen képviselet esete. A procurator (képviselő) a saját nevében tette meg a jognyilatkozatot, kötötte meg a szerződést (közvetett képviselet). A jogi hatások előbb a képviselő személyében állottak be, azaz ő szerezte meg a jogokat, ő vállalta a kötelezettségeket, amelyeket egy további aktussal ruházott a képviseltre.
Az egyik 1140-es években működő glosszátor, Xxxxxxxxx még ezt a hagyományos felfogást képviselte, és a római jog szerint vélekedett. Szerinte a procurator szerződéskötésével sem az eladó, sem a vevő nem válik közvetlenül jogosítottá vagy kötelezetté külön aktus, az engedményezés nélkül.14 Ennek a római joghoz ragaszkodó
11 Xxxxxx XXXXXX: Die Entwicklung der direkten Stellvertretung und des Vertrages zugunsten Dritter. Ein dogmengeschichtlicher Beitrag zur Lehre von der unmittelbaren Drittberechtigung und Drittverpflichtung (Beiträge zur neueren Privatrechtsgeschichte 3). Stuttgart, 1969, 98–149.
12 Xxxxxx Xxxxxxxxx XXXXXX:Dissensiones dominorum sive controversiae veterum iuris romani interpretum qui glossatores vocantur. Lipsiae, 1834, 428–429.: „Item differunt in fine eiusdem legis (C. 4.50.6) (...) ubi dicitur: ,,quod non quaesivisti actionem nec tibi, quia nolueris, nec illi, quia non potueris”, quod verbum intellexit dominus Xxxxxxxx in negotiorum gestore tantum, ut et litera videtur sonare. Quid autem dicebat in procuratore? Nam in illo dicebat, quod, etiamsi dixisset: ,,vendis mihi istam?” quaeretur utilis actio domino, ut arg. D. de act. emt. (19.1) L. Xxxxxxxx (13) § si procurator (25). Sed quidam, inter quos est dominus Xxx, dicunt contrarium. Dicunt enim, quod, sive sit ille procurator sive negotiorum gestor, qui dicit, „vendis illi"? nihil agit, arg. D. de constit. pec. (13,5.) X. xxx, qui (5.) §. Item si mihi et §. Xxxxxxxx (6.) et D. de contrah. emt. (18, 1.) L. fundus (64.). Ergo ad hoc, ut valeat et teneat contractus, necessarium est, ut ita dicat: ,,vendis mihi nomine illius?” Idem est, si tacite in corde retineat. Secus autem est in nuntio, quia dominus voluit contractum in personam nuntii celebrari, sicut et vides in epistola; nam ista paria sunt, ut arg. D. de contrah. emt. (18, 1) L. 2. in fine. Ergo nuntius, quaecumque verba dicat, valet contractus utroque consentiente; non enim nuntius contrahit, sed dominus per eum, ut per epistolam, eiusque rei manifestissima differentia est inter nuntium et procuratorem, quod dominus procuratori in sui persona voluit contractum celebrare, in nuntio contra, ut supra dictum est. Secundum Azonem.”
13 Azo, Summa in C. 4.50., si quis alteri vel sibi, sub alterius nomine emerit, (Venetiis 1596, 581):
„tenet contractus, et domino quaeritur actio per seipsum, non alius quaerit ei, licet alterius ministerium intercedat.”
14 Xxxxxxxx XXXXXXXX: Di una nuova collezione delle dissensiones dominorum, Studi e Documenti di Storia e Diritto 12 (1891) 257.: „[V]Vil[helmus de Xxxxxxxx] dicit, quod ex venditione procuratoris utilis actio ad exemplum institutoriae ex empto et vendito datur domino et contra xxxxxxx, ut D. de actionibus empti et ve. Xxxxxxxx § Si procurator [D. 19.1.13.25]. Aliud autem dicit de procuratore
felfogásnak persze sok hátránya volt. Ha például a procuratornak nem volt elég vagyona, a másik szerződő fél nem tudta behajtani rajta a követelését. Ilyen esetben Xxxxxxxxx is megengedi azt, hogy a képviselt személyt lehessen perelni, de csak szubszidiáriusan.
A járulékos kereseteket a glosszátorok a XII. század második felétől igyekeztek kiterjesztően értelmezni. Különösen az actio institoria adott alkalmat arra, hogy a képviseleti jog általános elismerése irányában fejlesszék a jogrendszert. Eredetileg ezzel a keresettel lehetett perelni az üzletvezetőnek állított gyermeket vagy rabszolgát, a hatalomalatti által megbízatása körében vállalt kötelezettségeiért az egész tartozás erejéig. Ha csupán egy meghatározott ügy ellátásával bíztak meg egy szabad állapotú képviselőt, a római jog szintén e keresetet adta meg utiliter kiterjesztve (actio quasi institoria).
A procurator jogosultságait e kereset kiterjesztő értelmezése útján tágítva jött létre a valóságos közvetlen képviselet. Így érvelt Xxxxxxxxx xx Xxxxxxxx is, aki az actio institoria mintájára magyarázta a procurator és a képviselt jogviszonyát.15 Szerinte ha a procurator az eladót képviseli, akkor a procurator útján kötött adásvételből közvetlenül a megbízó (vagyis az eladó, az eredeti tulajdonos) szerez keresetet (actio utilis), és közvetlenül ellene lehet fellépni. Ha azonban a vásárlónak van képviselője, Xxxxxxxxx xx Xxxxxxxx szerint a vevő nem szerez közvetlenül keresetet, nem válik közvetlenül jogosítottá és kötelezetté, hanem ehhez szükség van arra, hogy a procurator engedményezze rá a keresetet és ezzel együtt a megszerzett jogokat.
Xxxxxxx (más kéziratok szerint mestere, Placentinus) ennél haladóbb véleményt hangoztatott. Véleménye szerint mind az eladó, mind a vevő az adásvételnek a procurator által való megkötésével, közvetlenül válik szerződő féllé.16 Nincs szükség tehát arra, hogy a procurator utólag engedményezze a megszerzett jogokat. Xxxxxxx (más kéziratok szerint mestere, Placentinus) fellépésével tehát az adásvételi szerződések terén a közvetlen képviselet elismerést nyert. Accursius glosszája17 is így foglalt állást. Hogy Pillius vagy Placentinus valóban ezt a véleményt vallották-e, nehéz megállapítani, mert a különböző kéziratok és gyűjtemények eltérő véleményekről tudósítanak, ami nem teszi lehetővé, hogy egyértelműen rekonstruáljuk az egyes glosszátorok valódi álláspontját.
emptoris. Dicit enim, eum domino possessionem acquirere actionem autem minime; nam nec de evictione agit, nisi a procuratore actio cessa fuerit, ut D. de acqui poss. Possessio. § ult. [D. 41.2.49.2]. Placentinus autem dicit idem in utroque per legem praedictam de actionibus empti et vendi. [D. 19.1.13.25]. Al(bericus) tam emptori quam venditori nullam inquid acquiri, nisi in subsidium, procuratore inope facto.”
15 Xxxxx XXXXXXXX (ed.): The Casus Codicis of Xxxxxxxxx xx Xxxxxxxx. Frankfurt am Main, 2005, 316.
16 Xxxxxx Xxxxxxxxx XXXXXX: Dissensiones dominorum, Lipsiae, 1834, 235.: „Xxxxxxxxx xx Xxxxxxxx dicit, quod ex venditione procuratoris utilis actio ad exemplum institoriae ex emto et vendito datur domino et contra xxxxxxx, ut D. de act. emt. et vend. l. Xxxxxxxx § Si procurator (D. 19.1.13.25.).
Aliud autem dicit de procuratore emtoris. Dicit enim, non adquirere; nam nec de evictione agit, nisi a procuratore sibi actio cessa sit, ut D. de adquir. poss. l. possessio § ult. (D. 41.2.49.)
Xxxxxxx autem dicit idem ius in utroque per legem praedictam D. de act. emt. et vend. (19.1.13. 25.).” 17 Gl. ex empto ad D. 19.1.13.25., de actionibus empti et venditi, l. Xxxxxxxx § Si procurator (Lugduni 1627, vol. II., coll. 1797): „Remanet quaestio sabbatina: si dominus mandavit emi, an actio domino datur? Videtur quod sic subvenitur domino, sicut contrahentibus cum institore, ut supra de insti. l. j.”
2. A harmadik személy javára szóló szerződés
A képviselet különbözik a harmadik személy javára kötött szerződéstől, bár nehéz világos elhatárolást tenni, hiszen mindkét szerződés esetében három személy szerepel. A képviseletnél azonban ez csak látszólagos, mert a képviselő és a képviselt a kívülállók szempontjából egynek tekintendő, hiszen a joghatások (jogok és kötelezettségek) közvetlenül a képviselt személyében állnak be. A harmadik személy javára kötött szerződésben a harmadik személy csak jogokat szerez, kötelezettségei nincsenek. A képviseletnél a képviselő az ügyletet a képviselt részére és nevében köti meg, míg a harmadik személy javára kötött szerződésben a saját nevében köt szerződést a kedvezményező, akinek rendelkező joga van, amellyel akár vissza is vonhatja vagy csökkentheti a kedvezményezettnek szóló juttatást, vagy más kedvezményezettet jelölhet. Ilyen rendelkezési joga a képviselőnek nincs.
A római jog nem ismerte el azt, hogy egy szerződésből a szerződésben nem részes harmadik személyek is jogot szerezhetnek, vagy ebből a szerződésből kívülálló személyek számára kötelezettségek származhatnak. Alapelv volt, hogy harmadik személynek senki sem köthet szerződést (alteri stipulari nemo potest), és kívülálló személy által semmit sem szerezhetünk (per extraneam personam nobis adquiri non posse). A harmadik személy javára szóló szerződést csak kötbér (poena) kikötésével lehetett kikényszeríthetővé tenni.
Már a római jogban is voltak kivételek ez alól a szigorú szabály alól (pl. actiones adiecticiae qualitatis). Bulgarus a szigorú értelmezés híve volt, ezeket az eseteket kivételnek tekintette, és hangsúlyozta az alteri stipulari nemo potest szabályának általános érvényét. Xxxxxxxx éppen ennek ellenkezőjét hangsúlyozta, és már a XII. század első felében elismerte, hogy harmadik személy számára is származhat actio utilis egy olyan szerződésből, melyet nem ő kötött meg, ha a harmadik személyt a szerződésben nevesítették.18
Bár Xxxxxxxx véleményét nem fogadta el az opinio communis, de a ius commune rendszerezte, és tovább tágította ezeket a kivételeket. Accursius a Glossa ordinariában 16 ilyen kivételt sorolt fel. A 16 kivétel közül a modern magánjogi dogmatika egyeseket képviseletnek, másokat harmadik személy javára kötött szerződésnek tekint. Az Accursius által felsorolt kivételek közül harmadik személy javára kötött érvényes szerződésnek tekinthetők, vagy – másképpen fogalmazva – harmadik személy is közvetlenül jogosítottá válhatott olyan szerződésből, amelyben nem vett részt,
1. ha valaki úgy stipulál más számára, hogy az neki is érdekében áll (pl. ha az ügykezelést gyámtársának átengedő gyám megígérteti vele, hogy a gyámolt vagyona épségben fog maradni, akkor érvényes a kötelem, mert a stipulálónak érdekében áll a szerződés teljesítése, hiszen ha amaz a vagyont rosszul kezelte, ő lenne kötelezve a gyámolttal szemben),
2. ha valaki azt ígérteti magának, hogy megbízottjának (procurator) adjanak valamit,
3. ha valaki hitelezője részére ígértet meg valamit, amiben maga is érdekelve van,
4. ha praetori stipulatio keretében a szomszéd a procuratornak fenyegető veszély miatt óvadékot ígér (cautio damni infecti), ebből a stipulatióból a procurator megbízója szerez keresetet,
18 SCIALOJA: i. m. 9 (1888) 263.: „Differunt. Dicit Mar[tinus], quod ex alieno pacto utilis actio datur ei, in cuius persona conceptum est, et hoc ex 1. C. ad exhi. 1. penult. [C. 3, 42, 8] et t. de donat. quae sub modo 1. quoc. [C. 8, 54, 3]. Bul[garus] vero, U[go] et Io[annes] dicunt non dari, nisi ubi expressim hoc dicit lex; cum ratio sit iuris ex alieno pacto non dari actionem.”
5. ha bírói stipulatio keretében a peres fél a procuratornak ígér biztosítékot arra, hogy a megítélt összeget megfizeti (iudicatum solvi), ebből a stipulatióból a procurator megbízója szerez keresetet,
6. ha a képviselt személy jelenlétében stipulál a procurator (procurator praesens), ebből a szerződésből a megbízója szerzi meg az actio utilist,
7. ha a záloghitelező kikötéséből a zálogadós jogot szerez (pl. ha megállapodik a záloghitelező és a vevő, hogy a zálogadós visszakapja a zálogtárgyat, amennyiben a zálogadós a dolog vételárát kifizeti a vevőnek, ebből a szerződésből a zálogadós szerzi meg a keresetet, noha az eredeti adásvételi szerződést nem ő kötötte.)
8. ha a nagyapa válás esetére a hozomány visszaadásáról köt szerződést az unoka javára,
9. ha a letéti szerződésben kikötötték, hogy a letéteményes a letétbe helyezett dolgot nem a letevőnek, hanem egy harmadik személynek köteles kiadni,
10. ha a haszonkölcsön szerződésben kikötötték, hogy a kölcsönbevevő a kölcsönbeadott dolgot nem a haszonkölcsöbe adónak, hanem egy harmadik személynek köteles kiadni,
11. ha az ajándékozó kikötötte, hogy egy bizonyos feltétel meghiúsulása után az ajándékot egy harmadik személynek kell visszaadni,
12. ha a szerződő családfő kikötötte, hogy halálát követően a fiának vagy más hatalomalattinak (harmadik személy) kell teljesíteni, akkor is, ha ez a harmadik személy nem az örököse.19
19 Gl. nihil agit in Inst. 3.19.4., de inutilibus stipulationibus, l. si quis (Lugduni, 1627, vol. V/2, coll. 376): „Et est ratio quia invente sunt etc. ut infra, eodem, § Alteri [Inst. 3.19.19] et Digesto de verborum obligationibus, Si ista [lege Stipulatio], § Alteri [D. 45.1.38.17]. Fallit tamen in casibus
XVI. In primis ut si stipulantis intersit, quia sit tutor eius cui stipulatur rem pupilli salvam fore. Secundo, quia procuratori stipulatur domino. Tertio, si stipulatur creditori, ut infra, eodem, § Sed si quis [Inst. 3.19.20] et Digesto, de verborum obligationibus, Stipulatio ista, § Si stipuler [D. 45.1.38.20] et § Si quis insulam [D. 45.1.38.21]. Quarto, fallit in omnibus pretoriis stipulationibus, ut Digesto, de pretoriis stipulationibus, In omnibus [D. 46.5.5], ut est damni infecti, ut Digesto, de damno infecto, Damni, § finali [D. 39.2.18.16]. Item iudicatum solvi et similes, ut Digesto, de procuratoribus, In causa, § finali [D. 3.3.27.1]. Item fallit in procuratore presentis, ut Digesto, de verborum obligationibus, Si procuratori [D. 45.1.79] et Digesto, de procuratoribus, lege Procurator [D. 3.3.68]. Item fallit in actore municipium, ex cuius pacto queritur municipius. Idem in curatore furiosi et consimilium personarum et tutoribus, Digesto, de constituta pecunia, lege Eum qui, § Si actori [D. 13.5.5.9]. Itero fallit in institore, nam sibi actio ex pacto instituti queritur, ut Digesto, de institoria, lege 1 in fi. [D. 14.3.1] et lege [D. 14.3.2]. Itero fallit in iudice vel notario vel simile persona publica, ex quorum pactis in stipulationibus alteri queritur, ut Digesto, rem pupilli salvam fore, lege II et III et prima responsione [D. 46.6.2–4] et in Autentico, de executoribus et qui conveniuntur, § I, collatione VIII [A.7.7.1] et in Autentico, de heredibus ab intestato, § Ex his, collatione IX [A.9.1.5]. Item fallit in creditore ex cuius pacto queritur actio debitori, ut Digesto, de pignoraticia actione, lege Si cum venderet, I responsione [D. 13.7.1 3]. Item fallit si avus paciscatur dotem reddi nepti quam etiam in potestate non habet, ut Digesto, soluto matrimonio, Xxxxx [D. 24.3.45]. Item fallit in procuratorem vendentis, ut Digesto, de actionibus empti venditi, l. Iulianus, § Si procurator [D. 19.1.13.25]. Item fallit in deponente si paciscatur alii rem restitui. Item fallit in comodante faciente simile pactum, ut Digesto, depositi, Publica [D.16.3.26] et Xxxxxx, ad exhibendum, Si res [C. 3.42.8]. Item fallit in donante simile pactum faciente in eventum alicuius conditionis, ut Codice, de donationibus que sub modo, Quomodo [C. 8.53.3]. Item fallit si pater stipuletur filio vel alii posito sub sua potestate post mortem suam, scilicet, patris, nam et filio queritur licet heres non sit, ut Digesto, de verborum obligationibus, Quodcumque, § Si quis ita [D. 45.1.45.2]. Si vero pure et non post mortem ipsi stipulanti queritur, ut Digesto, de verborum obligationibus, lege Dominus servo [D. 45.1.39]. His enim casibus ex pacto vel stipulatione alterius alteri queritur non alias, ut hic et Xxxxxx, per quas personas nobis adquiritur, lege I [C. 4.27.1]. Cum enim sunt speciales
Accursius tehát nem kérdőjelezte meg a római jog szabályát, amely szerint harmadik személy érdekében nem lehet érvényesen szerződni. A glosszátorok érdeme azonban, hogy egyrészt rendszerezték a Corpus iurisban említett kivételeket, másrészt pedig kiterjesztő értelemben magyarázták e kivételeket.
A kiterjesztő értelmezés egyik legfontosabb példája a verba promissiva (obligatoria) és a verba executiva megkülönböztetéséhez fűződik. Ezt a megkülönböztetést a glosszátorok dolgozták ki. A verba promissiva a kötelmet létrehozó ígéretet jelentette, a verba executiva pedig a teljesítés címzettjének megnevezését foglalta magába. A verba promissivának a jelenlévő szerződő fél nevét, a verba executivának pedig a kedvezményezett harmadik személy nevét kellett tartalmaznia.
A verba obligatoria és a verba executiva megkülönböztetése tette lehetővé a glosszátorok számára a képviselet és a harmadik személy javára szóló szerződés elhatárolását. A képviselő ugyanis a képviselt személy nevében jár el, de a jognyilatkozatot hozzá intézik (Promittis mihi recipienti nomine Xxxxx, quod dabis mihi eius nomine decem?). Mind a verba obligatoria, mind a verba executiva címzettje tehát a képviselt nevében eljáró képviselő. A harmadik személy javára szóló szerződésben azonban a verba obligatoria címzettje a kedvezményező, míg a verba executiva címzettje a kedvezményezett. (Promittis mihi quod dabis Titio decem?) A kedvezményezett a szerződésből csak jogot szerez (hiszen ő csak a verba executiva címzettje), míg a képviselő (személyében a képviselt) kötelezettséget is.
A civilista glosszátorok szerint harmadik személy csak akkor szerezhet jogot egy szerződésből, ha a teljesítéshez valamilyen érdeke fűződik, és a stipulatiót úgy fogalmazták meg, hogy a kötelezett közvetlenül a jelenlévő jogosultnak ígérte meg azt, hogy a stipulatio tárgyát képező teljesítést egy harmadik személynek teljesíti.20 Ha a kötelezett a távollévő harmadik személynek ígérte meg ugyanezt, akkor az ilyen stipulatio nem volt kikényszeríthető, mivel a római jog szerint a stipulatio élőszóval, folyamatos kérdés- felelettel volt megköthető, egy távollévő személlyel pedig ilyen jellegű kérdés-felelet nyilvánvalóan nem volt lehetséges.
non sunt trahendi ad consequentiam, ut Digesto, de legibus et senatusconsultis, lege Quod vero [D. 1.3.14]. Sed Xxxxxxxx dicebat hos casus facere regulam et si quis casus esset contra illud speciale est et quod hic regulariter dicitur, et infra, eodem, § alteri [Inst. 3.19.19] et Codice, per quas personas nobis acquiritur, lege I [C. 4.27.1]. Dicebat iure directo non valere, sed utiliter acquiri potest et sic secundum eum semper ex pacto alterius queritur. Quod falsum est, cum parum interesset directo vel utiliter quereretur, ut Digesto, de negotiis gestis, Actio [D. 3.5.46(47)]. Accursius.”
20 Accursius, Gl. ut supra dictum est ad Inst. 3.19.19., de inutilibus stpulationibus l. alteri (Lugduni, 1627, vol. V., coll. 385).: „Hoc tamen fallit in multis casibus, ut ibi diximus. Et nota hic quod tribus modis alteri stipulamur. Nam interdum directam acquirimus actionem, subintellige alteri stipulando, ut filius patri, servus domino et econtra, ut supra eo. § si quis alij et § ei vero qui. Quandoque utilem, ut tutor pupillo, et in similibus ratione officii, ut servus publicus, ut ff. de consti. pecu. l. eum qui § pen. ff. rem pup. sal. fo. l. iiij. Interdum nullam, et tunc necessaria est poena, ut hic dicitur.
Item nota quod hoc ultimo casu verba stipulationis et poenae possunt formari tribus modis. Aut enim sic dico: Promittis mihi quod dabis illi, et eodem modo poenam? Aut sic: Promittis illi, quod dabis ei, et eodem modo poenam? Et his duobus casibus non valet neque fortis, neque poenae promissio. Sed aliud, quando deberet utilis vel directa acquiri, ut in primis duobus casibus.
Aut sic: Promittis mihi quod dabis illi, aut poenam mihi tantum stipulor, quia et tunc habet locum quod hic dicitur.
Aut quarto modo dico: Promittis quod dabis mihi recipienti nomine eius? Quo casu valet utrumque, et ego illi cedam, cuius nomine stipulatus sum.”
A kánonjog Accursiushoz képest jelentősen tágította a harmadik személyek javára szóló szerződések kikényszeríthetőségét. Az egyházjog alapvető elve volt, hogy az adott szó kötelez, és ennek az elvnek még a római jog rendelkezéseivel szemben is érvényt szerzett. Ugyanakkor érezhető a római jog glosszátorainak hatása is, hiszen a római jognak köztudottan jelentős befolyása volt az egyházi jogra.
Az egyházjogban a harmadik személyek javára kötött szerződés a Decretum (C. 1 q. 7 c. 9) kapcsán merült fel. Ebben egy egyházhoz visszatérő skizmatikus püspök Xxxxx Xxxxxxxx arra tesz ígéretet, hogy az egyházszakadásba soha többet nem fog visszatérni. Az esküvel tett ígéretnél azonban az apostolok fejedelme nem volt jelen, így ez az eskü a római jog szerint érvényes kötelmet nem keletkeztetett.
E szakaszt magyarázva fejtették ki a kánonisták álláspontjukat a harmadik személy javára kötött szerződésről. Huguccio pusztán annak a tételnek a leszögezésére szorítkozik, hogy az ilyen kötelem érvényes és kikényszeríthető, ha a harmadik személy megbízottja jelen van.21 A kérdést az Animal est substantia22 és Xxxxxxxx Xxxxxxxxxx is tárgyalta. Xxxxxxxx Xxxxxxxxxx szerint az ilyen kötelem azért érvényes, mert a pápa Xxxxx Xxxxx szolgája, és a római jog szerint a hatalomalatti szolgák uruk számára érvényesen létesíthettek kötelmet. Általában véve pedig kijelenti, hogy érvényes kötelmet keletkeztet az, ha megígérem neked, hogy én Xxxxxxxxx tízet adok, különösen ha ezt esküvel erősítik meg.23
A kánonjog tehát szintén nem ismerte el a távollévőnek tett ígéretet, mivel a kötelem létrejöttéhez a kánonjog szerint a másik fél elfogadó nyilatkozata is szükséges volt.24 Accursius és a kánonjog között az volt az eltérés, hogy Accursius szerint a stipulatio megfelelő fogalmazásán túl szükséges volt az is, hogy a harmadik személynek a
21 Xxxxxxxx, Summa ad C. 1 q. 7 c. 9.: „s.v. per te: quod per alium alii potest fieri promissio, quod uerum est, et si sit mandatarius cui promittitur.” Idézi: Xxx XXXXXXXXX (ed.): Contracts for a third- party beneficiary: a historical and comparative account. Xxxxxxxx Xxxxxxx Publishers, Leiden– Boston, 2008, 24.
22 Summa ‘Animal est substantia’ ad C. 1 q. 7 c. 9.: „Et ita per alium iste potuit obligari. Contra Inst. De inutilibus stipulationibus § Alteri (Inst. 3.19.19). Et hoc est quia nemo potest alteri acquirere, ff. De regulis iuris, Quod tutela (D. 50.17.73). Et hec est ratio, quia nemo potest pro alio consentire. ( )
Vnde per papam hic eius acquiritur obligatio et per iudicem, et bene, et ex lege potius quam ex natura ( ). Si penitus extranea persona, tunc nichil acquirit in contractibus qui retrahuntur uel non, Cod. Ad
exhibendum, Si res (C. 3.42.8). In quantitatibus secus est. Si det pecuniam nomine meo, acquiritur michi directa actio, ff. Si certum petatur, Certi condictio § penult. (D. 12.19.8). Ratio est quia pecunia habet suum esse in genere.” Idézi: HALLEBEEK (ed.): i. m. 24.
23 Xxxxxxxx Xxxxxxxxxx, Gl. et per te ad C. 1 q. 7 c. 9., c. quoties cordes (Lugduni 1584, coll. 601):
„Arg. contra Inst. De inutilibus stipulationibus § si quis alii (Ins.3.19.4), quia ibi dicitur quod alteri stipulari, uel pacisci nemo potest, nisi sit seruus eius ut ibi, uel procurator praesentis ff. de uerbo. obliga. Si procuratori praesentis (D. 45.1.79). Dic ergo hoc fieri, quia papa est seruus beati Xxxxx. Vnde dicit de se in epistolis suis seruus seruorum Dei. Vnde uersus, seruierant tibi Roma prius domini dominorum. Seruorum serui nunc tib sunt domini. Vel hoc fit fauore religionis. Sed credo iure canonico me teneri, si ego promitto tibi me daturum Titio decem, arg. xxii q.v Iuramenti (C. 22 q.5 c.12), maxime si interuenerit sacramentum, arg. ff. de const. pecu. l. i et l. Eum qui (D. 00.0.0.xx.).” 24 Xxxxxxxx xx Xxxxxx, ad proemium, no. 69 (Super librum I–V decretalium commentaria, ed. Venetiis 1579, fol. 4ra): „In extraneo stipulante non querit actio sine cessione nisi in casibus notatis in dicto § Si quis insulam (Ins.3.19.4). De equitate canonica uidetur quod querat ut in c. Quoties cordis i. q. 7 (C. 1 q.7 c.9) et quod ibi not. Quod credo ut agi possit via denunciationis euangelice sed non ordinario iure, ut dicto c. Quamquam in 6 (VI.5.5.2).” Idézi: HALLEBEEK: i. m. 24.
teljesítéshez valamilyen érdeke fűződjék, a kánonjog viszont ezt nem követelte meg.25 A közvetlen érdek hiányában Accursius szerint csak naturális kötelem keletkezett, ezt viszont a kánonjog ki tudta kényszeríteni. Ennek eszköze azonban nem a kereset volt (actio), hanem a denuntiatio evangelica, amelyet ratione peccati lehetett igénybe venni. Ha valaki nem tartja be a szavát, akkor bűnt követ el, ami a denuntiatio evangelica igénybevételét indokolja.
A Liber Sextus ugyan rögzítette az egyházi jogban azt az általánosnak tűnő kijelentést, hogy „amit valaki saját maga megtehet, megteheti más által is” (potest quis per alium, quod potest facere per se ipsum) (VI.5.13.68), és „aki más által jár el, olyan mintha saját maga járna el” (qui facit per alium, est perinde ac si faciat per se ipsum) (VI.5.13.72), de e szabály tárgyi hatálya igencsak vitatott maradt. Ezt nem értelmezhetjük általános szabálynak, amelynek alapján a harmadik személy kereseti jogot szerzett volna az ilyen szerződésekből. A harmadik személy jogának érvényesítését nem a kereset elismerésével, hanem a denuntiatio evangelica segítségével biztosították.
3. Összefoglalás
A fenti áttekintéssel remélhetőleg sikerült bemutatni, hogy a középkori ius commune nagymértékben különbözött az ókori római jogtól. A különböző felépítés, különböző szerkezet a glosszátorok tevékenységének eredménye, akik a középkori jogi reneszánsz, vagyis az európai jogtudomány születésének kulcsszemélyiségei voltak. A glosszátorok által megalkotott ius commune nem pusztán római jog, mert ennél sokkal több, hiszen a ius commune az ókori római jogtól merőben eltérő szabályokat tartalmaz.
25 Panormitanus, Comm. In: X.2.22.14, de fide instrumentorum, c. si cautio, n. 6 (Lugduni 1510, fol. 45va).