ÉLET ÉS ÁBRÁND

ÉLET ÉS XXXXXX

NOVELLÁK IRTA

XXXXXX XXXXXX

PESTEN

XXXXX XXXXXXX BIZOMÁNYA 1852.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018 Készült Balassagyarmat Város Önkormányzatának támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-963-417-357-1 (online)

MEK-18728

TARTALOM ELSŐ KÖTET.

XXX XXXXXX XXXXXXXX.

EGYSZERÜ TÖRTÉNET. AZ ŐRÜLT NŐ SZIKLÁJA. EGY FÜRDŐI ÉVSZAK. HINDU ROMÁNCZ.

MÁSODIK KÖTET.

HÁROM ÉJ. VILÁG FOLYÁSA.

A MÚLT SZÁZADBÓL. A HOLLÓ-KIRÁLY. AZ ÉJI DAL.

BESZÉLY A VASUTON. AZ ÁLGYÖNGYÖK.

ELSŐ KÖTET.

XXX XXXXXX XXXXXXXX.

I.

Xxxx és halál kettős néma csende honolt az egyszerü falusi temető sirhalmai felett, szokott látogatója, a sirkerti bús szellő is, nyugodni térve, megszünt rezegtetni a gyér ákáczok sárgás zöld lombjait.

A föld fáradt mivelői viskóikban mélyen alvának, s lassanként az udvar figyelő őrebének távol vonitása is elhangzott. Az idő éjfél körül lehete.

A temető mellett elvonuló uton, hol a bemenetet korhadt fa-rácsozat jelelé, nehéz döczögésü szekér állott meg, - a teher, melyet hozott, nagy lehete, mert a vontató három izmos német lóról szakadt a veriték.

Négy férfi, külsejük szerint a nehéz munkabiró osztályhoz tartozó, szállott le a terjedelmes szekérről; egy közülök szénát dobott a tikkadt lovak elébe, aztán segélni sietett a többieket, kik a szekér terhének leemelésében minden erejüket megfesziték.

Ezalatt a sirkert kapuján egy magas alak lépett ki s az imént érkezettekhez közeledék. Ezek várhatták őt, mert megjelenése által legkisebbé sem valának meglepetve.

- Soká késtetek! - mondá ez lassudan, de szemrehányólag.

- Ön az, uram? - felelé a jöttek egyike - mi sem haladhatánk ugy, mint ohajtók: az átkozott rögös utakon minduntalan tengelytöréstől kellett tartanunk, aztán meg a lovak sem győzték a nagy - -

- Fogjunk a munkához! - szólt közbe az elébbi - az éj rövid, sietni kell, hogy a nap reánk ne viradjon. - E rendelkező hang elárulá, hogy itt ő parancsol, azok engedelmeskednek.

A szekér nehéz tartalma lehető csend és ovatossággal a temetőbe vitetvén, egy sir mellé tétetett le, mely a többiek közől annyiban volt kiváló, hogy fejfa helyett sülyedező kőkereszt jelelé, s hantja farácscsal volt keritve. De ezen omladó hant nem volt, mint a többi, viruló zöld pázsittal fedve: száraz kórószálak ingottak kopár területén, az idő lekoptatá a sirkő ál már- ványzatát, s betűit olvashatlanná tevé. Gazdag ember sirja lehetett, kit a dús örökség feled- tetett utódaival; a szegény örökségül szeretetet hagyott maga után, s ez örök nyugágyát virányban tartá.

A rendelkező hang parancsára a sirkő és kerités lerombolva lőn. Nem nagy munkába került, mert ha embereink késnek, az első vihar rohama ledönti vala mindkettőt. - Aztán ásószereket vettek elő, s a sir tövében a régi kereszt helyén felhányták a rég bolygatott földet.

De mi járatban vannak ők, a czinterem szokatlan éji látogatói? Talán halottrablók, s a tiz év előtt ide letett dúsnak sötét lakában ékszert, aranyat keresni jöttek? Nem, mert az üreg s pora háboritlan maradt, s csak a sir külsején történt a három óra alatt sietve végzett munka által változás. - A kopott sirkő helyett négy szögletes talapzaton szobor emelkedik, a gyászoló fájdalom sirató jelképeül; a carrarai márványból készült szoborra, mely az éj röpkedő homályából kifehérlik, kétfelől szomoru czypresz hajtja ágait; a beomlott hant feltöltve, fris gyeplemezekkel boritva, s fekete vasrácsozattal van körülkeritve.

A munka végeztével tömött erszénynyel távozott a négy férfi a megkönnyült szekéren. Az idegen magas alak pedig, a talapzatra könyökölve, arczát kezeivel elfedé, és sokáig, igen sokáig egy második szoborként mozdulatlan állott, s midőn végre kezét szemeiről levevé,

ezekben egypár megtört xxxx xxxxxxxxxx. - Nehezen, mint ki kedvesétől szakad el, vált meg a sirtól, s a völgybe lesietve, itt egy reá váró hintóba ült, mely vele sebesen tova robogott.

A keleti egen ekkor hajnal hasadott. Az első kétes szürkület után piros fényben usztak a fátyolszerü vékony fellegek, s a távol hegy megül felbukó első lángsugár gyönyörüen világitá meg a vidék környezetét.

Egyike volt ez felföld regényes szép tájainak. Erdős hegyeknek mintegy kebleül simult le a völgy virányszönyege, felső részén népes falu házai közül emelkedett ki a templom veres tetejü tornya, s közel egymáshoz két kastély, - alsó része egy kanyarulattal nyiltabb térre vezetett, hol az apróbb dombokon tul a láthatárt kék hegyzománcz szegélyezé. A határ földén minden ipar- és szorgalomra mutatott. Kalászba vergődő vetések hullámzottak a hegyoldala- kon, a szőllővesszők csak most kezdének zöldülni, s világos szinük árnyéklatot adott az orom sötét bükk-erdejének. A hegyláncz, kopár csucsban kiszögellve, egy fordulatban éjszak felé tovább vonult, - e kopár csucson a hajdankor maradványaul várrom düledezett, - s bozóttal benőtt oldalának lapályos alján feküdt a holtak hazája, mely alatt az ut egyenesen a falu széles utczájára vitt be. Az érkező csaknem azon perczben láthatá meg az egész rejtek ligetet, midőn annak már majd közepén volt.

E tájképre most a mindinkább emelkedő nap vörös tányéra ömleszt élénkitő sugárzatot, a légben emelkedő pacsirta-nép fütyörészi hangos reggeli dalát, s a falu felserkent lakosai fel- szerelten munkára sietnek.

A hintó már akkor eltünt az utkanyarulaton, midőn a munkások egy csapata nem csekély döbbenéssel pillantá meg a czinterem fehér magas sirkövét, melynek a mult nap estején még hire sem levén, az éjen át, ugy szólván, a földből nőtt ki. - Betértek, s a temető harmatos gyepén bámulva állották körül a sirszobrot, ügyetlen véleményekkel fejtegetve, találgatva keletkezését. A bámulókhoz mindig többen csatlakozának, s mivel a kő talapzatára aranyzott betük is voltak vésve, xxxxx ők, olvasni nem tudván, értelmezni nem birtak: egypár a faluba visszaszaladt, a csodát irástudóknak jelenteni.

Rövid óranegyed mulva borzas ispán érkezett a helyszinére álmos öreg iskolamester kisére- tében.

- Hiszen itt még tennap az öreg báró xxxxx volt! - kezdé álmélkodva a pórok tekintélye, az ispán.

- Az ám, az öreg báróé! - felelé több hang - Isten nyugosztalja őt. -

- Persze, hogy az öreg báróé, - morgá, szemeit dörgölve az iskolamester, s orrára pápaszemet illeszte - hiszen én kisértem ki ide, én énekeltem el neki az utolsót, - vég akaratja volt, hogy ide temessék; az áldott ur szerette népét, s holta után is inkább közte akart maradni, mint a kripta penészes falai közt! -

- De hát miként jött ide ez a historia? - kérdé inquisitori hangon a borzas ispán.

Ez ollyan kérdés volt, mire senki sem tudott felelni. Többen a betük magyarázatát kérték.

Praeceptor ur még egyet igazitott pápaszemén, aztán a közkivánság tolmácsaként, fenhangon e három szót olvasá, mely a szobor talapzatára ekként volt vésve:

A LEGJOBB ATYA EMLÉKÉNEK.

A logicai következtetés - e három szó hallása után, igen különböző volt. A parasztok nem kétkedtek, hogy az uj emléket az ifju örökös kegyelete állittatá, bár nem tudták elképzelni, miként volt az illy rögtön eszközölhető; az ispán, ki a későket ur dolgára sürgeté, utánuk

xxxxxxxx illyesmit gondola: De nem hiszem én, hogy ő méltóságának az örökös dáridó közt ideje, kedve és pénze legyen ilyent kigondolni...

Az iskolamester pedig, a faluba visszatérve, ezt dörmögé: Hm, furcsa biz a, hogy az ifju báró tiz esztendő után emlékezik meg atyjáról, ki őt nem szerette, s kihez ő akkor szinte épen nem ragaszkodott, - furcsa biz az, hm, hm...

II.

Ha a falusi két kastély birtokosaival találkozni ohajtunk, a fővárost s ennek fényesebb termeit kell felkeresnünk.

Báró Xxxxx Xxxxx, egy, éveire még kiskoru, de testben lélekben már éveit tulélt ifju, s el- beczézett gyermeke anyjának, ezt, mint mondják, kis ujjára tekerhette. Minden kénye kedve szerint történt. A jószágigazgatásban ő parancsolt, roppant örömére az ispánnak, kit a tatárfai birtokban az elkergetett becsületes öreg tiszttartó helyébe kevesebb fizetéssel helyettesitett, de ki kárpótlásul a jövedelem egy harmadát rendesen és ügyesen saját zsebébe téveszté, másik kétharmadát pedig az ifju bárónak adta át, kinek ismét épenséggel nem volt egyéb dolga, mint ezt elkölteni, s ha nem volt elég - mint soha sem is volt -, Khón uram váltóját elfogadni.

Özvegy báró Xxxxxxx külön lakott kedves fiától, s a másik kastély tulajdonosának, mig élt, Xxxxxx Xxxxxxxxx, leányát nevelé. Xxxxxx Xxxxxx, a bárónő testvére, elhalván, a jószág kezelését megyeileg rendelt gondnok, Xxx nevelését nénje vette át. Xxx tizenhat éves koráig kolostorban élt, honnan két év előtt lépvén ki, történetünk idejében a főváros egyik ünnepel- tebb szépeként emlittetett.

De térjünk vissza Bódoghoz, s kövessük kevés figyelemmel egy napi életét.

E nap délelőtti tizenegy órakor kezdődik, mert ő méltósága csak imént ébredvén fel, még párnái között nyujtózik. E körülménynek ismét épen olly sok, mint természetes okai vannak. Ugyanis korán kelve mit csináljon az egész isten-adta nap, mikor semmi foglalkozása nincs? Aztán meg a mult éjjel igen későn, vagy jobban mondva, ma reggel igen korán jött haza a kártyaasztaltól, hol utolsó aranyát szerencsésen elveszté. Ily helyzetben az ember még tizen- egy órakor sem örömest ébred fel.

Az inas rá adta háló köntösét, aztán reggelit és egy levelet hozott. A reggeli izetlen, a levél tartalma ez volt:

Báró ur! Reám erőszakolt pénzét sajátomnak nem tekinthetem, s visszaküldésével az igazságnak tartozom. Óvja magát a játéktól, s még inkább a hamis játékosoktól, s tekintse ez összeget ugy, mint melyet ezeknek körmei közül ön részére megmentett

C l e m e n c y .

A levélből három ezeres bankjegy hullott ki, Bódog sápadt arczait pedig rögtön sötét pir futá el.

Hogy meglepetését, mely e sorok olvasását követé, érthessük: szükség egy pharao-asztali történetecskét röviden előadnunk.

A báró szenvedélyes kártyás, s hamis játékosoknak volt imádott pénzforrása. Ezek egyelőre nyerni engedék őt, hogy kedvet kapjon, s a szerencse fel- és lehullámzása annál termé- szetesebb legyen; de a vesztes fél utoljára mindig csak Xxxxx volt. Igy történt ez a mult éjen is. A báró banqueot adott; először nyert, aztán mindinkább vesztett, - a játék folyamát egy idegen

magas barna férfi szótlanul nézte. Ismertem okos embereket, kik a kártya-malheurt bizonyos egyén jelenlétének tulajdoniták, ki nekik illyenkor szenvedhetlenné vált. Ilyen volt az idegen arcza Tatárnak.

- Mit bámészkodik ön, mint egy daru? - szóla egy nagyobb veszteség után kitörve - talán bizony a banqueot akarja megtartani? tevé hozzá gunyosan.

- Banque! - mondá az eddig szótlan magas barna idegen, s duzzadt tárczát tett nyugodtan az asztalra.

Tatár ollyan sápadt lőn, mint az ananászfagylalt, melyet épen akkor tettek elébe; de - vissza- lépni nem lehetett. A játékosok, egymásra nézve, ajkaikba haraptak.

A kártyalapok fordultak; az idegen, kinek nyugodt arczán legkisebb változás sem mutatkozott, besöpré a megnyert banqueot s eltávozék.

A báró, maradékpénzével, aztán kölcsönvettel, végre hitelben, indulatosan tovább játszott, és sokat veszte.

S most ezen idegen visszaküldi a nyert pénzt! Becsület érzete sértve volt: szerette volna a bankjegyeket szeme közé vágni, de minthogy jelen nem volt, s szállását nem tudá, erre az első találkozást tartá fel magának.

Az inas a tatárfai ispánt jelenté be.

- Na s hoz-e pénzt, Folinyák? - kérdé rögtön a belépőtől.

- Dehogy hozok, méltóságos ur, dehogy - -

- Ezer ördög! - xxxxx xxxxx a haragos báró - nem megirtam-e, hogy pénz nélkül ne merjen szemem elébe jönni?

- Nem lehet! a gabonának nincs ára, világos veszteség - - -

- El kell adni fele áron; néhány hold erdőt ki kell vágatni, - nekem mindegy, de hét nap alatt öt ezer pengő asztalomon legyen, vagy ön pokolba mehet - -

Az ispán vállat vonitott, s gondolá, hogy a gabonát fele áron biztos rabatte-ra maga is meg- tartja. -

Aztán gazdasági ügyekről is beszéltek, s végre az ispán a siremléket hozta elő. A báró meg- ütközve hallá, s mit sem tudott róla.

- El nem hallgatom, - folytatá az ispán - hogy mintegy három héttel ezelőtt egy idegen - ki a fogadóban volt szállva - a kastély belsejét akarta megtekinteni: de biz én nem teljesitém ohajtását. -

Ez nem volt igaz, mert azon idegen nehány aranyért minden szoba kulcsát átvette az ispántól.

- S xxxxx xxxxxxx volt az idegennek? - kérdé a báró.

- Termete magas, arcza halvány-barna, haja, szakálla, bajsza korom-fekete; sötét szemeinek komoly nézése inkább parancsol, mint kér, de hangja nyájas, bár mosolyogni nem láttam őt - -

- Mi koru lehet?

- Körülbelül huszonhat éves; magas homlokán régi seb fehérült forradása látszik; egyébiránt kitünőleg szép férfi. -

- E leirás után - gondolá magában Tatár - lehetlen Clemencyt nem gyanitnom, - ki ő? mit akarhat ez az ember, hogy mindig és mindenütt találkoznom kell vele?

Az ispán pénzt igérve elment, s a kilincset Xxxx Xxxxxxx adta át, ki hajlongva lépett be, s egy ezer pengős váltót bátorkodván ő méltóságának kifizetés végett átnyujtani, igen sajnálta, hogy a határidőt tovább nem hosszabithatja.

A báró e pillanatban egy fillérnek sem volt ura, a zsidó pedig perczről perczre szemtelenebbé vált annyira, hogy a végsőig ingerelt dandy a váltót széttépte s helyette a Xxxxxxxx által visszaküldött bankjegyek egyikét lökte Khón elébe, s egy uttal ajtót mutatott neki. -

- Az ispán rövid időn pénzt hoz, - igy vélekedett - akkor majd kipótolom, - különben pedig, hiszen ugy is sajátom! - volt nem épen büszke tartalék-eszméje.

Öltözködés közben, a tennap megrendelt ékszerárus nehány karperecz s nyaklánczot bontott ki tokjaiból. A báró egy gyönyörü opálu ékszert választa, s nyolczszáz pengőt fizetett ki érte, s inasának meghagyta, hogy azt a levélkével együtt, mit rögtön fogalmaza, a magyar király czimü fogadó 3 és 4. számu szobájában adja át.

E szálláson akkor vendégszerepekre érkezett német szinésznő lakott, ki igen kis lábakkal s nagy kék szemekkel birt.

Az idő e közben négy órához közel volt, s a báró - anyjánál ebédlendő - az érte jött hintóba vetette magát.

III.

A szinház fuladásig telve, s igy - mint azt a tapasztalt fővárosi lakos igen jól következteti - a szinpadon nem classicus dráma, hanem opera adatott. A baloldali páholyok egyikében magas barna ifju ült egyedül, s meglehetősen háttérbe vonultan, mintha vizsgálódó kandi szemek elől kivánna rejtekezni. S ezt nem ok nélkül látszék is tenni, mert a földszinről s páholyokból nem egy szemcső volt feléje irányozva. Ez ifju ugyanaz, kiről, a tatárfai ispán leirása szerint, már némi fogalmunk van, a rajz kiegészitéseül még azt adván hozzá, hogy egyenként szép voná- sainak remek öszhangzása az arcznak komoly méltóságu kifejezést adott, melyről a bámuló szeme némi tartózkodással volt kénytelen elszakadni, ha az idegennek nyugodt, de lángsugáru nézése történetesen feléje fordult. Ki őt az utczán, szinházban, vagy bárhol látta, büszkeségig hideg valójával senkire nem ügyelni: érdekelve kérdezé kilétét.

- Egy gazdag amerikai, mint mondják - volt rendesen a válasz - neve: Xxx Xxxxxx Xxxxxxxx. -

E név alatt volt ő télkezdet óta a fővárosban s azon körökben ismeretes, hol egy külföldön utazott gróf által bemutatva, szerfölött érdekes jelenetnek tartaték. És méltán. Azon könnyü- ség, melylyel magát minden nyelven, mindenek csodájára még a magyarban is kifejezé, nem közönséges szellemi müveltségnek volt hirdetője, s párosult azon szilárd és mégis lágyan folyó előadással, mit oly örömest hallgatunk sokáig. Ilyenkor a komoly arcz mondhatlan szelid kifejezést nyert, az arcz, ajkak és szemek mosolyában egészen elveszett a hideg büsz- keség, melylyel őt némelyek vádolák, s ki elébb a magas homlokon ülő méltóságtól szinte tartózkodott, az most bájszerü hatás által volt megnyerve, megragadtatva. Öltözéke egyszerü és keresetlen, - legtisztább fehér és bágyadt fekete szinek fedék magas, kitünőleg erős és idomos termetét.

Xxxxxxxx azonban némi gyanusitó álhirek következtében, miket róla irigy csacska szájak kezdtek elszórni a szőnyegeken, ezektől s általában minden társaságtól tökéletesen visszavo- nult. Gyakran hetekig nem volt látható, s hihetőleg távol a fővárostól. Ez, a közkiváncsiságot megfeszitve, még érdekesebbé tette őt.

S most szinházi páholyban látjuk a szellemdús, gazdag és szép amerikait. Látszólag a szinpadra ügyel; de figyelmesebben követve szemének tekintéseit, észrevehetjük, hogy ezek gyakran és hosszan függnek egy jobb oldali páholyon, hol két hölgy mögött látogató dandyk udvarolnak. Clemency olly helyzetet vőn, hogy e páholyba látva, onnan ne látathassék.

A két hölgy özvegy báró Xxxxxxx, és rokon-huga Xxxxxx Xxx, ki néhány héti gyengélkedés után, orvosi engedelemmel ma jő először szinházba. Bájos kis arcza halványfehér, kék sze- mének kissé bágyadt tekintete öszhangzik ajkai reszketeg mosolyával, szoborszerü alakja olly szeraphi könnyü, minőt a személyesitett szellő ideáljaként xxxxxx vásznára a festő.

Második felvonás alatt a két hölgy magára maradt. A nyári hőség a zsufolt házban perczről perczre kiállhatlanabb, s Ida arcza mindinkább sápadtabb lőn. A szegény leányka sebesen lüktető szivére szoritá kis kezét s egyszerre gyenge sikoltással székébe hátra hanyatlott. E sikoltás olly lehelletszerü gyenge volt, hogy csak ketten vevék észre: a mellette ülő s ijedező néne, és - az őrködő Clemency. Xxxxx percz mulva benyitá ez a páholy ajtaját, s a hozott pohár hideg viz s a folyosó hüsebb lége eszméletre hozák az elájultat. A leányka olly gyenge volt, hogy menni alig birt, pedig a szinházat rögtön oda kelle hagyniok. Clemency rövid mentegetőzés után - mert a bárónénál bemutatva nem, s egészen ismeretlen volt - a hintóig le- kisérendő, karjára füzte Idát, s inkább vitte, mint vezette a pehelykönnyü alakot. A báróné másik karján fogta hugát, s az egész jelenethez ijedt és kedvetlen boszus képet csinált.

Igy találkozának a lépcsőn báró Xxxxxxxx, kinek Xxx rosszulléte általi meglepetését az is növelé, hogy Xxxxxxxxx anyja körében találta. Valamit morgott a szemtelen tolakodásról.

Xxxxxx xxxxx a sértő szavakat, de itt idő nem volt a visszatorlásra. Kedves terhét az ujan jöttnek átadva, szerényen mondá:

- Felváltatván a báró által, felesleges vagyok; még egyszer - bocsánat merészségemért. -

A báróné fagyosan intett fejével a távozónak s szóval sem köszönte meg a segélyt. Felérve, mindhárman hintóba ültek, melyet az előre sietett Clemency előrendelt.

A hő nyári napot csillagfényes hüs éj követé. Xxxxxxx kioszkjának belseje és környezete telve volt fagylaltozókkal, - többnyire szinházból jöttekkel. Egy asztalt fiatal dandy-csapat ült körül, közöttük volt Xxxxx Xxxxx is.

- Istenemre, Xxxxx! - mondá az egyik, németül rikácsolva - cousine-ed s illetőleg arádnak uszdába járni és lovagolni kellene, hogy hozzád erősödjék. -

- Szegény olly gyenge, mint a jó szándék! - jegyzé meg elmésen egy másik.

- Téged pedig máskor ne foglaljon el olly igen a kis szinésznő, - szólt a harmadik - lásd, Xxx Xxxxxx Xxxxxxxx frisebb volt és - -

- Elég szemtelen, illy módon törekedni a lesett ismeretséghez - egészité ki Tatár - s szerezni ujat azok helyett, honnan kikopott. - Bár itt volna a tolakodó commis-voyageur, hogy meg- mondhatnám ipar-lovagságának, hagyjon fel illy ajánlkozásokkal, különben velem gyül meg baja. -

Egy szögletből, hol eddig észrevétlen ült, Xxxxxx Xxxxxxxx magas alakja emelkedett föl s fagyasztó nyugalommal lépett sértője elébe.

IV.

A kioszki jelenet százféle változatban, s ugyanannyi commentárral kisérve, lőn következő napokban közbeszéd tárgya.

Három nappal utána a báróné termeiben kis társaság gyült össze, bizalmasabb ismerőkbül és bucsuzókból álló, mert a báróné, gyámleányával, kinek az orvos egészségi tekintetből lég- változtatást javallt, tatárfai jószágára, s innen fürdőbe volt utazandó. Pár öregebb matrónán kivül, kik a fecsegést rendkivül szerették, leginkább férfiak valának jelen, közöttük néhány, ki a báró és Xxxxxxxx közötti surlódásnak tanuja volt.

- Biztositom nagyságtokat - mondá ugyanazon rikácsoló hang, melyet már a kioszk alatt hallánk - biztositom nagyságtokat, hogy Xxxxxxx, midőn ez a dolgot komolyabban vevé, megkövette az amerikai, vagy talán jobban mondva, sehonnai. -

- Annyi igaz, - vevé át a szót egy más hogy a kard és pisztoly igen rosz szagu lehet Xxxxxxxx uram előtt, mert emlitésére oly poltron lett, mint egy házi nyul. -

- Azaz - emele mentő szavat egy, ki a többi között higgadtabbnak látszék - ő egyenesen kijelenté ugyan, hogy vivni nem fog, de vonakodásának okát is adta, s miután ezen okot Xxxxx elfogadá, én hajlandó vagyok Clemencyt mindennek inkább, mint gyávának tartani. -

- Valóban, én nem tudom, mit higyjek az egészről, - szólt a báróné - Felixet azon est óta alig láttam; - ma is olly soká késik; - adá hozzá körültekintve - akkor is kikerülte kérdéseimet, s az egész ügyről nem örömest beszélt. -

Ezután mindenki el akará mondani a történteket, állitván, hogy legjobb forrásból tudja, s lőn általános hangzavar. Csak Xxx xxxxxxxxxx, s a thea-asztal körül keresve foglalatosságot, a beszéd folyamára ügyelni sem látszott. Ő Clemencyt egy piqueniqueben látta először, másod- szor a szinházi folyóson, midőn ájulásából feleszmélve, karjai közt találta magát. A piqueniqueben, füzértáncz alkalmával választania kellett rokona Bódog és Clemency közt, kit a nézők sorából egy tánczoló hölgy hozott a körbe. Ő az amerikait választá, s bál végével nénjétől élénk szemrehányásokat szenvedett, hogy egy idegent, egy kalandort, kinek hire igen ingatag lábon áll stb stb. tánczra mintegy felszólitott, ennek tulajdonitván most már azon körülményt is, hogy ez a páholyba felmerészkedett. - A báróné tulajdonképen gyámleányát nejül saját fiának, s gazdag örökségét xxxxx megrongált financziák sulyegyenezésére szánva - a leánykát minden idegen elem befolyásától gondosan óvta, féltette. Xxxxx Xxxxxx e perczig Xxxxxxxx közömbös volt, s talán csak annyiból érdekes, a menyiben mindenkinek, ki őt egyszer látta, az volt, s mint nőnek már csak azért is érdekesebb, mert olly tisztának, nemes- nek látszó, sok felől rosz hirekkel támadtatott meg. Gyengéd jó lelke olly örömest szerette volna hinni az ellenkezőt, bár most, a hallottak után, tőle visszairtózni volt kénytelen. Annyi bizonyos, hogy a szinházi és kioszki est óta képzete gyakrabban foglalkozott a kétes hirü, de mindinkább érdekes idegennel, s ha itélnie kelle, önmagában inkább menté, mint vádolá őt.

- Kérem, én jelen valék - rikácsolt ki az általános hangzavarból a német dandy szava - én jelen valék, s igy szemmel látott tanu vagyok. Xxxxx Xxxxxxxxx egy szögletben meglátva, szemtelen tolakodónak nevezte, mire ez a bárót kitételeiben mérsékletre kissé keményen inté. Xxxxx indulatba jövén, az amerikainak - bár ez inkább az ő szerepe lett volna - elégtétül kardot vagy pisztolyt ajánlott, minek emlitésére a gyáva nyiltan kimondá, hogy vivni semmi esetre sem fog, s nehány szót sugott a báró xxxxxx, mit mi nem hallhatánk. Xxxxxxxxxx azonban, hogy e nehány szóval találkozót kért, mert - mint véletlen megtudtuk - tennapelőtt egy óránál tovább voltak tête-à-tête - -

- S ez alkalommal xxx Xxxxxx őt bizonnyal megkövette, s könyörgött a párbaj elengedéseért.

- Vagy talán vallomást tett le nála, elmondva életpályáját, melyet hihetőleg marqueur- minőségben kezdett valamely franczia fürdőhelyen, aztán mint soi-disant marquis vagy vicomte folytatott Párisban, s midőn a Boulevardokon már minden naplopó mint kalandort ismeré, s a Caffé françaisből néhányszor kilökték: ide jött, hol még nem ismerik, s magát sir

Xxxxxx Xxxxxxxx gazdag amerikainak adja ki. Ily emberrel aztán egy báró Xxxxx csak nem vivhat? -

- Uraim, - szóla az elébbi mentő hang - ne feledjük, hogy ezek csak gyanusitások, s legalább addig ne itéljünk, mig róla s az egész ügyről bizonyosat nem tudunk.

- Nem elég bizonyos-e, hogy a párbajtól visszalépett? Életét féltette a gyáva, s ez már magában elég, őt a gyalázat szennyével bélyegezni.

- De im épen itt jő, ki a dologról legjobb felvilágositást adhat. - E felvilágositás a belépő xxxx Xxxxxxxx rögtön minden oldalrul igénybe vétetett.

- Igaz - Leónak igaza van, - mondá ez habozva, s e habozást szerénységének tulajdoniták - Clemency engem megkövetett -

- Pedig meg sem sértett! - nevete közbe Leo.

- S igy - egy szóval - az egész kellemetlen ügynek vége szakadt, - fejezé be az, kinek lelke e szavaknál, e hazudságnál elpirult. S arcza? oh ezzel a bon-ton szabályai rég elfeledteték a pirulást.

Xxxxx a beszédnek más fordulatot törekedett adni, s a társaság szokottnál korábban - mert a báróné másnap reggel volt indulandó - oszlott el.

De a báróné az éjt nem használta nyugalomra, mert kedves fiával még igen fontos dolgokról beszélgetett egy szobába zárkózottan.

Xxx pedig szentélyében csendes álomra szenderült, s ha álmában Clemency férfias szép alakja jelent meg neki szelid arczával, melynek nyugodt vonásairól a büntudatnak legkisebb árnyék- latát sem lehete leolvasni, - nem csoda: mert hiszen vele foglalatoskodó eszmék ringatták őt a szender karjaiba.

V.

Galatheán harmadszor csengettek; az anya még egy üdvözletet inte parton álló fiának; Ida - nénje iránti kegyeletből - szinte lobogtatá kis kendőjét a rokon felé, kit, mint illyent, eltüre, de hozzá, mint leendő férjéhez, épen nem vonzódott. - A kapitány beszédcsövén át rendelkezett s a gőzös a pesti partról elszakadt.

Gyönyörü nyári reggel volt. A fölkelt nap Buda ős várára lövellé fénysugárait, miket a Duna sima tükre hosszu lángoló dárdaként ragyoga vissza; s az utasnak ezen káprázó szeme örömest nyugodott meg a pesti oldal pompás ház-során, vagy tul ezen lesimulva, az alföldre domboruló láthatár nagy kék egén, vagy a budai hegyek s a gőzös mellett eluszó szigetek sötétzöld lombkoronáin. A fedezet-sátor ernyejét, mely alatt a reggelizéshez történtek elő- készületek, hüs szellő lebegteté, zenekiséreteül a gép és kerekek egyhangu zugásának.

A bájos kilátás és regg daczára, Xxx a cabinebe ohajta vonulni, s e végett sürgetőleg kérte nénjét, ki - aristocraticus nézetei szerint a nép közé vegyülni nem akarván - e kérésnek örömest engedett.

De mi okozhatá azt, hogy a leányka, ki máskülönben ujjongott örömében, ha a zárt salonokból a természet szabad zöld ölébe néha kiléphete, most a szük cabinebe mintegy rejtekezni megy? A talány megfejtése következő. - Ida, a hajóra lépvén, első, mit megpillantott, egy uti bőrönd vala, mit egy matróz épen akkor vitt a pogyászok közé, s rajta jegyül tulajdonosának neve: Xxxxxxxx.

- Ő tehát itt van a hajón! - volt az első eszme, mit sebes összefüggésben azonnal több követett.

- Megtudta talán, hogy utazunk, füzé tovább gondolatit - s most kisér, üldöz, erővel ismeret- ségünkbe akar tolakodni? tehát csak oly - - -. A jó sziv önmaga előtt elhallgatá a keményebb kifejezést.

- Vagy talán - okoskodék tovább - a fővárosi közvélemény elől távozik, mely őt azon est óta sértve sujtja? s idegen helyre viszi szégyenét? kár, valóban kár, - volt futólagos és önkény- telen feltoluló sóhaja - hogy e szép, e nemes külső ajánló szavát a jellem meghazudtolja! -

Bár mi oknak tulajdonitá is Xxx Xxxxxxxx jelenlétét, ez utóbbi részére egy sem lehet kedvező, de mindegyik elég a leánykát arra birni, hogy előle rejtekezve, minden áron kerülje a talál- kozást. A cabine egy szögletébe huzódva, könyvet vőn kezébe, de mig szemei az olvasatlan sorok betüin tévedezének, xxxxx nem tudott megválni főeszméjétől, s ez egy összefolyó körben szüntelen Xxxxxxxx körül forgott. - Rajongó képzelménye majd egy ismert nevü müvész vagy költőnek festé őt, ki álnév alatt utazik, majd nagylelkü világpolgár és emberbarátnak, kiről a rágalom nyilai lepattogván, előtte, a tiszta cherub előtt, sértői térdre omolnak. S ekkor ő feléje jő, szerelmét, kezét felajánlani, s a boldogság - - - a boldogság eszméjénél egéből esett le a tulcsapongó képzeterő, s ujolag felmerült elébe az aljas kalandor, a tolakodó szemtelen, kit utálnia, kitől bujnia kell, - ki a fővárosban reádobott sarat s gyalázó czimeket békén türte, s megbecstelenittetését halál-félelmének áldozatul hozá. De a valónak e háttéri képletei lassan elmosódván, ismét uj és uj ábrándrajzok szövődtek - - s ezek között telt el egypár óra.

Hirtelen zaj, szakadozott segélykiáltások, s futosás a fedélzeten, riasztá fel ábrándozónkat. Nénje kiséretében kissé rémülten lépett ki a cabineből, - már ekkor az utasok egész sze- mélyzete a hajó egy oldalára tolulva, hátra hagyott hullámokba meredett, melyekből két fő fel és alá bukdácsola, az egyiknek tulajdonosa bal karján kis gyermeket tartva, a jobbal habokat háritott maga elől, s uszni törekedett a csolnak felé, mely a gőzöstől eloldatva, menteni sietett. Töredezett előadásból s egy nő kétségbeesett jajveszékeléséből érté meg a báróné s gyám- leánya, hogy egy élénk vidor kis fiu eleinte a fedezeten, aztán a karzat melletti padokon szaladgáló, sulyegyent vesztve, vizbe esett, - s ezóta rég elmerült vala, ha következő perczben hősi elszántsággal rögtön egy idegen utána nem ugrik, és saját élete koczkáztatásával az érkező segélyig fel nem tartja. - Ezalatt mentő és mentett felvétettek a xxxxxxxxx, s midőn az ebben voltak a hajóra felléptek, Xxx a mentő idegenben, kinek fekete hajáról, szakálláról s ruhájáról csorgott a viz - Clemencyt ismeré meg. Xxxxx a hirtelen hülés által szokottnál halványabb, de különben olly nyugodt és csendes volt, mint a folyam redőtlen tüköre. Xxxxxxx visszavonulni a bámulók szemei elől, de elkésett, mert az anya éledező gyermekétől a mentőhöz rohant s leborulva, ennek térdeit átkulcsolá.

- Uram! - rebegé - van-e mód és hatalom, tettét meghálálni? Nevét kérem, nevét! E nevet én mindennapi miatyánkomba foglalom, s ha saját vigyázatlanságom bünét gyónom meg Istenemnek, engesztelésül mindig ön nevét, ön nemes szivét emlitendem! -

Az anya rémülése, öröme és hálája határtalan volt.

A hajón mindenki ez episódról beszélt. Erről szólt a báróné is leányának (Idát mindig leányá- nak nevezte), midőn a cabine-ben régi helyüket elfoglalák, s kész volt az egész eseményt kiszámolt bravournak mondani, melylyel magát az idegen hajlandóságukba belopja. Követte ezt egy serege azon fekete szineknek, melyek a hozzá hasonló kalandorokat legalább negyedrész ördöggé festik.

Mennyire hatottak a néne leczkéi Idx xelkére, mennyire nem? ezt egyelőre maga sem tudta meghatározni; annyi bizonyos, hogy most már meggyőződéssé ért benne ama hit, miként Clxxxxxx xem gyáva, s ha a báróval párbajra kelni vonakodott, ezt nem a haláltóli félelmében

tevé. A jó gyermek öntudatlan örült, hogy lelkében a vádokok gyérülnek, s a mentegető rész, hol most már szép tett érdeme is ragyogott, erősödik.

A legközelebbi kikötői állomásnál a bárónéra hintó várakozott, s midőn, ennek hágcsóján fellejtve, Idx xég egyszer a tovább induló gőzösre visszanézett, - a parti hidról Clemency magas termetét látta lehaladni.

- Ő nem hagyja el az országot, s e vidéken marad; - villant fel rögtön szőke kis fejében - talán még találkozunk valahol! -

Doxxxx xzivvel vonult a hintó rugalmas párnái közé, s titkát világért sem árulta volna el nénjének.

VI.

Ha lesznek-e legmélyebb rejteked titkos redői felleplezve, hogy benned mindenki, mint egy nyilt könyvben olvashasson, - ha lesznek-e megfoghatlan sugalmaid s mozdulataid megfejtve, legbensőbb lényed hűn ismerve, világod kitanulva, te, Isten legszövevényesb alkotmánya, emberi sziv?

Néha barátod, gyakran ellenséged: az észnek körét s müködéseit inkább ismerjük. De hiszen ennek megvan saját rendszere, s ebből önként folyó logicája, combinátióji, melyek az örök igazság szabályai szerint világkezdet óta egyek s ugyanazok, - mig te, sziv, minden egyéni- ségben másként mutatkozol, s érzelmeid, mint zugó tengeren hullámra hullám, rendszer nélkül, s ösztönszerüleg egymásra torulnak, hogy gyakran az ohajtott part szélén habtajtékká zuzódva, szétoszoljanak? ki fogja meghatározni, melyik szülte a másikát, melyik volt az első és utolsó, hova vegyült az, melly a szikla éléhez csapódott?

S ki fogja ismét meghatározni azt, midőn a tenger háborgatlan tükre, az illetlen sziv, még egészen sima, mi rázza fel ebben az első szent szenvedélyt, s mi e legtisztább, legszebb poézis, a szerelem?

Szellő-e, mely először enyelgve játszik, aztán viharrá vál, s rombolva dúl? Ha igen: honnan keletkezett? Aztán a fergeteg nyomtalan enyészik el a hullámok végtelenén, s ha lecsillapult, a meder tükre ismét redőtlen lesz; - szenvedélyvihar után a szívben barázdák maradnak.

Vixxx-x a szerelem, tavasz jöttén bimbóba hajtani kénytelen? Igen, de a fa virágát a szél ha levette, csak uj tavasz adhat neki mást, - a sziv többször is tud szeretni, pedig csak egy tavasza van.

Rokonszenv találkozása-e, melly a szellem titkos érintkezésén öntudatlan olvad egybe? Ha ezt akarjuk hinni, ismét megfoghatlanná vál, miként loboghat fel (s erre számtalan példa van) szüz érzelem romlott szivért, mely, az ész meggyőződése szerint, a szent lángra érdemetlen, - s megfoghatlanná vál a reménytelen, a nem viszonzott érzelem.

Ismertem egy hölgyet, legjobb nő és anxx, s müveltebb lelkeknek volt különben egyike, - ki azt vitatá ellenemben, hogy a nő csak akkor kezdhet szeretni, ha a viszonszerelemről már előbb meggyőződnie alkalma volt. Ha ez való, akkor a nő szerelme nem volna egyéb a fel- ingerlett hiuság viszhangjánál, s elvesztené a valódi érzemény ama szent typuszát, mely - mint a szellő vagy virág - önkénytelen tör elő. Én felhagytam a vitatkozással, s gondolám: e nőt körülményei vagy büszkesége soha nem engedték, igazán és mélyen szeretni.

A női szivben kétféle büszkeséget különböztetek meg. Az egyik az emelkedett női öntudat nemes büszkesége, mely minden aljastól, minden erkölcsileg ruttól visszairtózik, - a másik hiuság, imádókat látni lábainál, s gyülölni azt, ki lángra nem gerjed. Az első ritkábban, de

hőbben, a másik könnyen és gyakrabban fog szeretni; de a férfi szerelme - ha nem érzéki- ségen alapul, s e szent nevezetre érdemes - elforduland az ily Doxxx Xxxxxxxxx.

Ida mindenért, mi szép s jó volt, hőn tudott lángolni, - s lelkének végetlenül gyengéd érzé- kenysége által sajátja lőn azon magasabb felfogás, melly a szépet s jót százszoros fokozattal dicsőbbnek élvezi, mint a köznapi lélek; őt egy remek festvény, zenemü, költemény, vagy egy szép nemes tett hallása elragadta, - tiszta ég, csendes alkony, a feltünő első csillag, egy uj tavaszvirág, olly vidorrá tudta tenni, hogy feltapsolt örömében, - ellenben, szintoly mértékben borzadott mindentől, mi rút, - egy durvább szó hallásán összeremegett, egy hamis fogás a zenében fájva sérté, vihar közelgtén kedélye elborult, nyomor vagy fájdalom látásán szemébe könyek tolultak. E szerfeletti érzékenység, melly minden legkisebb érintésre öröm- vagy bánathangot adott, már gyermekkorában sajátja volt, s éveivel mindinkább fejlődött, átsimul- ván lassanként már azon térre is, hol az ész mélyebben gondolkodik s fejteget. Ezen érzé- kenység adá meg neki az öntudat ama nemes büszkeségét, mely minden aljastól visszairtózik, bár a még mindig gyermekies ártatlan léleknek e szóról csak annyi fogalma volt, mennyit a társalgási körökben vagy nénjétől hallott kárhoztatásokból, vagy legfölebb néhány átolvasott s alig értett regényben vázolt bünös jellem körvonalaiból magának kivonhata.

S most e nemes büszkeség, e gyülölete a rutnak, összeütközött szivében az ott megfejthetet- lenül gerjedő vonzalommal. Utálnia kellett azt, kit - mint titkosan sejté - oly igen tudna szeretni. Ez összeütközés fájt neki, s fájérzete talán még inkább növelé a serkenő hajlamot, mert mentségekre adott okot, s ez ismét alkalmat, gondolatában mennél gyakrabban a ki- menteni ohajtott tárgygyal - Clemencyvel foglalkozni.

Mint emlitők, Idx x világ által báró Xxxxx Xxxxx xrájaként, vagy legalább leendő nejeként tekintetett. E körülmény azokat, kik netalán kezére vágytak, a közeledéstől visszatartóztatá, annál inkább, miután Bódog egy alkalmat sem mulaszta el, dicsekedve elhazudni, mily tulzott féltékenységgel szerettetik kis rokona által. Pedig a lányka bár mit inkább, mint szerelmet tudott iránta érezni, s eddig legfölebb eltürte őt, mert a gyermekévei óta annyiszor hallott eszméhez - ez ember nejévé lenni - lassanként hozzá kelle szoknia. Szive azonban - üres volt.

A női sziv - mondja egy iró valahol - üresen születik, s csak midőn szeretni kezd, telik el áradó szenvedéllyel, csak szerelmével kezdődik élete. Ida szivének élete is csak most kezdődék, - de mily veszélyes, mily fájdalmas volt ez élet! melyet már pólyájában két gyilkos rém fojtogata: az életadó lény érdemetlen volta, s tovább a háttérben - az őt Bódoghoz csatoló viszonynak kötelességérzete.

S most bocsánatot kell kérnünk az olvasótól e kis eltérésért, mit mégis, e kedves hölgy érzetvilágábani tájékozásul szükségesnek véltünk, szükségesnek már csak azért is, mert egyedül ez - a sziv gerjedő vonzalmának s az ész által javallott utálatnak összeütközése - teendi megfoghatóvá a következő czikk eseményét, mely a leányka életének gyászos fordulatpontjává lőn.

VII.

A tatárfai kastély egy nyitott ablaka mellett, honnan a vadregényes táj hegyeire s völgyeire nyilt gyönyörü szemle, ült egy szép esten Ida, s mig a szellő, elhozva a közel erdők lomb- jainak suttogását, szőke fürteivel játszott: merengő szemei kinyilott kőrózsa hófehér kelyhén függöttek.

Az egyszerü virág, dús zöld levelekkel s patyolatkeblü bimbókkal környezve, egyedüli tartal- ma volt a drága virágedénynek, hol a szokatlan vendég magát szinte félénken húzta meg, mi- ként a puszták fia fényes palotában. S mégis az igénytelen kőrózsa jelenleg talán kedvesebb,

de mindenesetre érdekesebb volt a merengő lányka előtt, mint az üvegház valamennyi cameliája s rhododhendronja; mert nemcsak szemei tekintetét, hanem kételyeken tévelygő gondolkozását, s olykor szive sebesebb dobogását is vevé igénybe.

E kőrózsa történetével tartozunk olvasóinknak.

A megérkezett báróné tiszteletére vendégek gyültek össze Tatárfán, s a leélvezett nap szép alkonyán inditvány tétetett, séta gyanánt a szomszéd s könnyü felmenetü várromot megláto- gatni, hova a kastély-kert parkjából vezetett fel ösvény. Az inditvány elfogadva lőn, s a társa- ság még elég korán érkezett, a vérvörös nap elmerültét a romok közül szemlélni. Különféle tárgyakról változatosan folyt a beszéd: némelyek a vár hajdankori történeteiről regéltek, mások a szép alkonyt, vidéket és birtokot csodálták. - Ida a szokatlan s kissé fáradalmas utat megpihenni egy kődarabra ült, mit vihar-önkény a falmaradványokból rombolhata le; s mig a többiek lassan tovább haladának, ő egy barátnéjával, kit még gyermekkorából s a zárdai növeldéből ismert, meghittebb beszélgetést folytata. A boldogságról szólották.

- Utoljára is, kedves Emmi, - mondá egyszer beszédközben - az elérhetlen után sovárgó sziv önmagának átka, s tulfeszitett vágyainak hiuságával önmagát bünteti meg. De ki sugallja e tulfeszitett vágyakat? s miért, hogy a kinálkozó élv ingerét veszti? Lásd, megvallom, egy idő óta én is e hibában sínlem, s gyakran nem ismerek magamra. Például, nézd ama fehér virágot odafenn, - ha mellettem nyilnék, talán illetetlen hagynám, de mivel csak szél vagy madár szárnyain érhetni el, inkább szeretném keblemre vagy hajamba tüzni, mint legdrágább ékszeremet. -

Hajdan torony lehete, mert legmagasabb romszála volt a várnak, hol a mutatott kőrózsát az esti szél lengeté. Feltünő volt ez a fekete szirten, mely, mint egy kiégett óriási fáklya, egyene- sen nyult fel a düledékek közül.

Emmi feleletét a mondottakra csörrenés szakasztá félbe, s a két lányka összeremegett. A csörrenés tőlük alig néhány lépésnyi távolságban a romok közt történt, de minthogy utána minden ismét csendes lőn, okát madár vagy denevér röptének, vagy kőgördülésnek tulajdo- niták, bár Ida ugyanazon pillanatban egy hosszu árnyéknak sebes elvonulását vélte az átelleni rom falán látni. - A kis ijedés azonban őket a társasághoz - melytől kissé elmaradtak - csatla- kozni inté.

Ezen egész esemény bizonnyal feledésbe megy, ha másnap reggelén, midőn Ida az illatos hajnali léget vendégül bebocsátani siete, ablak küllapjához tüzött kőrózsaágat nem talál. A virág olly hasonló volt a romcsucson látotthoz, hogy lehetlen volt arra nem eszmélnie s ez ismét az ijedést okozó csörrenésre emlékezteté őt.

- Tehát mégis lépés zaja volt e rövid nesz, - gondolá - valaki hallá párbeszédünket! De ki lehetett ez? s miként juthatott fel a csucsra? hiszen életét kelle e kis virág birtokáért veszé- lyezni! -

Képzetében önkénytelenül egy ismert halvány arcz rajzolá magát.

Ebéd után a vendégek eloszlának - s ott ült most a merengő lányka, virágedényben őrzött hófehér rózsája előtt, szabad röptükre hagyva rajongó képzeményeit. Eszméi közt fő és tul- nyomó volt a kétely, ha e kőrózsaág ugyanaz-e, melyet még tennap romtetőn lengete a szél? Nyugtalansága perczről perczre nőtt, - bizonyosságot kelle minden áron szereznie, s ezt csak annak tudása nyujthata, ha régi helyén áll-e még a romvirág?

Elhatározá magát, erről meggyőződni; rögtön felkelt, s könnyü kalapot véve, a kert parkjába siete. Midőn a várba kanyaruló ösvényre ért, szorongó kebellel nézett vissza az elmaradó kastélyra. Ily titkon, ily magányosan lenni az elhagyott helyen! Perczig visszatérésre gondola, de győzött a tudás vágya, s tovább haladott. Utjában a szellő kis fehér papir-lapokat kergetett,

melyeknek aranyos szegélye a bucsuzó nap sugaraiban felcsillámlott. Egyet felvőn, s rajta egy átfutó tekintettel a romok rajzát ismeré meg. Felvevé a második harmadik, negyedik lapot is, ezek betűkkel valának beirva. De itt nem volt idő olvasni; kis kosarába rejté a találmányt, s ismét fölebb haladott...

Végre a romok közt, s egy szögleten befordulva, a magas toronyfal előtt állott. A nagy sietésben lélekzete maradozott, s kezeit elszorult keblére füzve, fáradtan egy falhoz támasz- kodék, aztán szemeit lassan s mintegy félve a rom-csucsra emelé. Ez tennapi ékétől, a fehér kőrózsától, megfosztva, kopáran s feketén meredt az égnek.

Az ohajtott meggyőződés tehát megnyerve lőn: a rom rózsája keblén nyilik jelenleg, mert - s ezt mondani feledtük - elindulásakor a legszebb bimbót oda tüzte. - De ki vihette véghez a merényt? - erről szobájában akart gondolkozni, hová igen sebesen - hogy hiánya feltünő ne legyen - akart lesietni. Hirtelen visszafordult, és - alig néhány lépésnyire Oliver Clemency magas alakját látta maga előtt állani.

Mint midőn iszonyu álomkép látásán a lábak földbe gyökereznek, rettent meg a szoborrá meredő lányka; egy sikoltás, egy hang nem hagyta el halott-halvány ajkait, tagjai a rémülés lázával remegtek, s szemei - mint menekvőé az őt megrohanni készülő tigrisen - Clemency tekintetén függöttek.

A romok között halotti csend volt, - a szerte fekvő kövek és kórószálak szinte figyelni látszottak a jelenetre.

Clemency egy lépéssel közeledék, s a legszelidebb lágy hangon mondá:

- Szünjék félelme s remegése, - nincs oka remegni annak jelenlététől, ki önt bármi vésztől kész volna megóvni. -

- Istenemre! - folytatá - nem kerestem, nem reménylém e találkozást; a véletlen, talán a végzet intése adá nekem e szerencsét, - én csak a romokat, mikhez engem sok kedves emlék köt, kerestem, s az angyalarczot találtam fel, mely ezen emlékeimmel annyira összeolvadott. -

- Ida! - szólt tovább kis vártatva Clemency, s ismét egy lépéssel közeledék - nem vonul fel ön előtt régi álomként egy emlék, hogy engem e romok közt már valaha látott? minden - de minden elveszett arczomról, mi önt vonásaira emlékeztetné? -

Ida hallgatott, mint a sir, de szemeit már nem Clemencyre, hanem a földre szegezé. Alig hallá a beszélő szavait, elméjében nénje intései s a képek forogtak, miket ez neki nőrabló s csábitó kalandorokról olly remekül feste. E képeket még élénkebbre szinezé a magány s a minden élettől elszigetelt várrom pusztasága.

- Nem Clemency Oliverre akarom én önt emlékeztetni, - szövé tovább beszédét az amerikai - ez ön előtt épen oly ismeretlen, mint igénynyel nem bir szólani kegyedhez, - engem erre régibb jogok, a gyermekkor viszhangjai hatalmaznak fel. Igen, Ida! ön meg fogja ismerni, meg kell ismernie azt, kinek homlokán az égő sebet e kéz - - -

Ida mint kigyócsipéstől rántá vissza kezét, melyet Oliver érinteni akara, s összeszedve minden erejét, a beszélő szavába vágott:

- Én nem ismerem, nem akarom ismerni önt, s csak annyit tudok, hogy gyülölöm - igen, gyülölöm és megvetem önt! Hagyjon engem békével, s egy lépéssel se kövessen! - tevé hozzá parancsoló hangon, s aztán a tért félig megkerülve és folyton visszanézve, elsietett. Midőn az ösvényre kiért, léptei futássá váltak.

Clemency álló helyében maradt, s mig láthatá, véghetlenül fájdalmas tekintettel kisérte a távozót.

- Ő gyülöl, ő megvet engem! - mondá a keserv lassu hangján - s te sziv! még boldogság után vágyol? -

Ott állt még sokáig. Az éj sötét leple a romok között s a hasadó hajnal a sirkert uj emlékszobránál térdelve találta őt.

VIII.

Ida szétszórt fürtökkel s csaknem eszméleten kivül, senkitől nem látatva ért szobájába, hol ijedés és sebes futás által végkép kimeritett ereje összeroskadott. Két kezét remegő sápadt arczára szoritá, mintha a könyeket akarná elfojtani, melyek most rejtekeikből erőszakosan előtörének. Szive körül mondhatlan sulyt, fájva-szoritó nyomást érezett. Clemency állott mindig előtte nemes halvány arczának ama fájdalomteljes kifejezésével, mely vonásain fel- borongott, midőn azt mondá neki - neki, kit lelke mélyében szeretett, hogy gyülöli, hogy megveti őt! Miért tevé ezt? mi készteté e sujtó, e leverő szavakra? Szabadulásvágy? De hiszen

- s erről most már meggyőződve volt - az idegen neki ártani nem akart, s őt inkább bármi vésztől megóvni kész vala. Érzé, hogy méltatlanul, kegyetlenül bánt vele, s ezzel minden lehető közeledést örökre elzárt. A bánat éles fulánkja könyalakban furódott elő veresre sirt szemeiből.

E könytengerben találta nénje, ki őt már ekkor az egész cselédszemélyzettel a roppant kert valamennyi zugában keresteté. A lányka okokat költött elmaradása s ijedésének, - mindent megvallott volna inkább, mint a valót. Mondá, hogy egy kigyótól, mely a kertliget tövér füvéből ütötte fel sziszegő fejét, rettent meg, s e kigyó általi üldöztetését vélve, futott lélek- zetvesztve szobájába. A báróné, ki a gyenge lányka szerfeletti érzékenységét ismeré, elhivé a költött ürügyet, s azzal törekvék őt megnyugtatni, hogy a vidéken nincsenek üldöző mérges kigyók.

Következő nap Ida oly gyenge volt, hogy csaknem feküdnie kelletett. E körülmény sietteté a bárónét, használatba venni az orvos által javallott közel fekvő fürdőt. Egy szép nap délutánján hintóba ültek, s este a kényelmesen elrendezett fürdőhelyi lakban szállottak ki.

Csak itt, midőn egyszer kerti kosárkája véletlenül kezébe akadt, emlékezett a leányka a romok között talált s ide rejtett papirlapokra. Mohó érdekkel szedé elő, s magára maradva, az első lapról következőket olvasá:

„- - - - ezernyi mérföld távolságról üzött ide a mondhatlan vágy, még egyszer látni a csendes kis falut, a ligetet, a várromot, hol gyermekéveimnek annyi sok szép napja nőtt egy boldog időszakká. S itt állok most ismét annyi év után! Lábaim körül, az illatos demutka között ugyanazon tarka zöld gyikok szaladgálnak, miket oly fáradhatlan kedvteléssel lesett egykor a gyermek, - fölöttem a derült kék egen ugyanazon ismerős könnyü felhők uszkálnak, melyekkel a serdülő fiu látni-vágya versenyt repülni ohajtott,

- s a falakon itt-ott még vésőm nyomait s a nyilvesszőmnek rajzolt czélkör vonalait vélem megismerni.”

„Fehér lapon fekszik előttem a rom, a vidék rajza. Ez minden, mit innen magammal viszek, s egy marok föld a térről, mely hazám, bölcsőm volt. Minden? oh nem! szivem- ben egy kép, a platánok és czédrusok honában, az Ohio partjain is élni fog. S én ott viszont élni fogok azon idő emlékének, mely még most jelen, - most pedig oh hadd emlékezzem vissza még egyszer azon keserves napra, melyben utolszor láttam atyámat,

- s őt.”

„Mintha tennap lett volna, van mögöttem a hideg őszi nap, melynek borongó estéjén atyámat a temető sirjába letették. Ez volt boldog időm utolsója. Oly árva lettem egy- szerre! Senkim sem maradt, csak egy mostohám, s ennek fija, kik engem gyülölni vetélkedtek. - Atyám sirjáról, hol sirásban kifáradtam, késő este tértem haza; mostohám zordan követelte kimaradásom okát, s midőn én, zokogás miatt szóhoz nem jutva, keser- vemet ölébe akarám rejteni, erőszakosan lökött el magától. Széken keresztül bukva, homlokomon egy szekrény éle hosszu sebet vágott. Felvánszorogva, kezemet a vérző sebre szoritám, s végsőig ostorozott fájdalommal rohantam ki a szobából. E perczben csak egy gondolat, egy szilárd feltét élt lelkemben: szülő házam küszöbét soha többé át nem lépni.”

„Csak Idát akartam még egyszer látni, a kedves gyermeket, rokonom, játszótársamat. Nyolcz évű volt ő akkor, én tizenöt, - kornak nagy különbség, de nem a rokon érzelem- nek, s mi végtelenül szerettük egymást. A szomszéd kastélynak tarték, s Idát egy szoba asztalánál magányosan, kártyaházak között találtam. Sirva fakadt a szőke angyal, midőn kétségbeesésemet s homlokom sebét meglátá. Ez utóbbit kis kendőjével köté be, az elsőt vigasztaló szavakkal s arczaim czirógatásával igyekezett enyhiteni. Én hosszan s fájdal- masan forrasztám ajkam ajkaihoz, s aztán kiszaladtam - ki az udvarból, ki az országutra, a szabadba, a sötét éjbe. Fáradtan rogytam össze, - eszméletem elhagyott. Sokáig fek- hetém igy, mert mire az ut tövises árkában felébredék, reggel volt. Az uton négy fogatu hintó, mellettem szelid arczu öreg ur állott. Kérdé: miként jöttem ide? én elmondám.”

„Én John Oliver Ratwell vagyok,- mondá törött németséggel, mi alatt hintójába emele - s kettős ajánlatot teszek, válassz, kedves gyermekem! Vagy visszaviszlek mostohádhoz, vagy - ha akarod - magammal, s igérem neked kipótolni” - - -

Itt az első lap tartalma hirtelen megszakadt.

- Könyörület szent Istene! - rebegé fuldokolva Ida, ki azt az első sortól folyton nevekedő feszültséggel olvasá - tehát ő, tehát Tatár Gyula volt az, kit én meg nem ismerve, magamtól eltasziték; kinek azt mondám, hogy gyülölöm, hogy megvetem őt!? -

Reszketve az imént olvasottak folytatását keresé, de hasztalan: az egybefüggetlen lapok közül nyilvánosan több hiányzott; - olvasá tehát, a mint kezébe akadtak.

Második lap:

„ legferdébb fogalom, hogy a gazdagság ad boldogságot. Ez talán csak a nyomo-

ruság képzetchimerája, melly a perczben, midőn eléretik, mosódik semmivé. - Második atyám után roppant vagyont örököltem. A láthatár földeimen domborult le, gyarmataim termékét gyárak késziték áruczikkekké, s ezeket ismét három tengeri vitorlás gályám hordá szét kereskedelembe. Mexicói, new-yorki s londoni tőzséreim bár mely perczben milliókat fizethettek le; palotám az Ohio regényes partján, száz mérföldnyi körben legfényesebb volt. S boldog voltam-e én e palotában, e milliók által? Soha! Ez idegen, forró éghajlat nem volt hazám, itt csak testem, lelkem mindig a szép távolhonban lakott. Mi jól esett erről órákon át Péterrel beszélnem! Az ide kivándorolt ügyes kézmüvest könyvvivőmmé képeztem, s ő nekem nemzeti hangokon regélt a szép magyar hazáról, népéről, az ősz Dunáról, a hármas bércz völgyeiről Csepp viz volt ez a saharai vándor

égő szomjának, s én inni, én élvezni akartam, hosszan, teljesen, haldokló lelkem sovár vágyával! Elgyengült s beteges jótevőmtől, atyámtól nem távozhatám, de elhunytával mi sem állhatott többé ellent e vágy kielégitésének, s én repülve utaztam Ohiotól Dunáig. Földre borultam hazám határán, s gyermekként sirtam, midőn a gőzössel meg-

érkezve, a két főváros világló ablaksorait megpillantám, - tiz év óta ez volt legszebb perczem.”

„Késő volt már, midőn a hôtelben megszálltam, - de nem nyughatám a szobában. Kimentem, s egész éjjel az utczákon barangolva, a reggel egy templom előtt viradt rám. Beléptem a templomba, s egy oszlop mellett hosszan imádkozám e haza boldogságaért.”

„Midőn feltekinték, előttem a székből két hölgy kelt fel, s ájtatos keresztvetés után le- bocsátott fátyollal haladott el mellettem. Arczukat csak egy pillanatra láthatám, de e pillanat elég volt arra, hogy régi emlékek villámként czikázzanak át agyamon. Igen, az idősebb mostohám; ő keveset változott, - s oldalán a gyengéden nyiló rózsabimbó, a könnyü sylph-alak, e szőke fürtü szende angyalarcz - - érzém, hogy nem lehet más, mint

- - - -”

A következő szó s a lap többi tartalma, nedv, hihetőleg éji harmat által eltörölve, olvashatlan volt.

A harmadik lap eleje hasonlóan összefolyva, csak közepe táján kezdett érthető lenni.

„- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - mire ő durván felpattanva, párbajt ajánlott. Én halkan sugám fülébe: hogy sem testvérgyilkossá lenni, sem neki erre alkalmat adni nem akarok. Összerezzent, s szinlett hidegvérrel találkozást kért. Másnap zárt szobában, négy szem közt mindent felfedék neki. Összetett kezekkel, rimánkodva kért a gyáva, ne lépnék fel a világ előtt testvéreként; gyarmataimra, gazdagságomra hivatkozott, s elmondá, hogy az atyánk után örökölt vagyon felét elharácsolván, a másik jogszerüen engem illető félnek követelése őt koldussá teendné. Saját és Ida boldogságára kért, ki jegyese, ki őt végtelenül viszonszereti, s kivel leendő összekelését e körülmény könnyen megsza- kaszthatná. Felesleges volt előttem térden csusznia, - hiszen ily anyát és testvért, kiknél szeretetet nem, s csak nagyobb gyülöletet találhaték, elismerni én nem ohajték, vagyo- nukra pedig nem szorultam. Aztán Ida boldogsága! ez egyedül elég ok volna a mennyei üdvről lemondanom. De boldog lesz-e ő ezen emberrel, ki szerelmére érdemetlen, kinek keblében egy jobb érzés nem lakik, ki e szent érzelmet ledér szinésznő ölében megszentségtelenitve, napjait tespedő mitsem tevésben, éjeit vad kéjek, orgiák, kártya- asztal és pezsgőmámor között tölti? Szerethet-e ily sivár kéjenczet a szeraphi lélek? - A sziv utai s vonzalmai csodálatosak: gyakran a legkirivóbb ellentétek egyesülnek. - Ida talán nem ismeri, vagy ha igen, szánja és mégis szereti, s szerelmével megjavitja - - s ők boldogok lesznek.”

„Ezeket futólag gondolám át, s biztositám testvéremet, hogy - mint eddig valék - ismeretlen maradok, s rövid időn a fővárost örökre ”

Itt a harmadik lap is elfogyott, a negyedik - mint emlitők - a tatárfai vidék s várrom rajzát tartalmazá.

Mit a szegény leányka e lapok olvasása után érzett, azt vázolni roppant feladat s végre is hiu munka lenne. Arczai a kínos feszültség által csattanásig kipirultak, keble a váltakozó indula- tok árjában szenvedélyesen hullámzott fel s alá. Miként is ne? Hiszen e szüz kebel rejtekében a Clemency iránt megfoghatlanul gerjedett vonzalom Tatár Gyula iránt rövid percz alatt leghőbb szerelemmé fejlődött, a szikra lángokba csapott ki, a hajlam-csepp szenvedély- tengerré áradott, s az elfoglalt sziv minden zugába tulözönlött.

S ő a szeretett ifjut elüzé, eltaszitá magától! - Egy remény, egy vágy csillámlott fel elborult jövőjében: Gyulával mielébb találkozni, s a történteket - mindent kiegyenliteni.

A néne lépett be ekkor. Szemei, a kezében tartott divatlapon csüggve, nem vevék észre a leányka változását, ki a lapokat, legdrágább kincsét, hirtelen elrejtve, remegő kezeibe egy porczellán-virágpoharat vőn.

- Kedves ujságot hozok; - mondá a belépő - halld, kedves Idám, mit ir a Honderű. -

„Az érdekes amerikai - Sir Oliver Clemency - Arabia és Aegyptus sivatagjain utazást teendő, a mai gőzössel elhagyta fővárosunkat.”

A báróné feltekintett a csörömpölésre, mely felolvasott szavait rögtön követé, s ugyanazon széken, mely előtt egy elejtett virágpohár cserepekben hullott szét, - zárt szemekkel, keblére hajtott fővel, elhajló liliomszálként látta fekünni gyámleányát. -

IX.

Egy évnél nehány hónappal több merült le a fönebbi események után. -

Gyönyörü tiszta őszi nap, minő éghajlatunk s az állandóbb évszak sajátja, mosolygott a hervadó természetre; a hűs léget ragyogó napsugár melengeté, s rezgve játszott a fák sárga- piros hullatag leveleivel. A sötétkék ég alatt vándormadarak utaztak melegebb hazába, - szinte hallani lehetett szárnyaik suhogását, oly néma és háboritlan volt a csend künn a szabadban, hol egy távol malom egyhangu moraján kivül csak nehány ut-széli pipiske adott életjelt. - A főváros felé vezető országuton sebesen haladó hintó közeledett, - a hintóból naptól-barna arcz nézett előre Budapest felcsillámló tornyaira.

Benn a városban az elővett melegebb öltönyök letétettek a szép őszi délután, s mindenfelé nyitott ablakok valának láthatók. Az utczákon sétálók serege özönlött.

A feldunasoron egy palota első emeletének nehány ablakán lebocsátott zöld selyem függö- nyök zárták ki a nyájas napsugarakat. A lebocsátott függönyü szoba nyugágyán beteg leányka feküdt, oly könnyüden s mozdulatlanul, mintha csak festve lett volna oda. S valóban - hófehér arcza, kék szemeinek merev tekintete s egész átszellemült lénye első pillanatra szinte kétely- ben hagyá a szemet, nem Rubens valamely remekfestvénye van-e előtte? - Alig vőn lélekze- tet, gyakrabban köhécselt, s midőn szóla, halvány ajkának keskeny körvonalai alig mozogtak.

- Miért van a beteg lakából a nap kitiltva? - mondá igen-igen lassan - talán hogy előre szokjék a sir homályához? - Nyissátok meg, kérlek, az ablakot - -

- Kedves Ida, feleded, hogy az orvos megtiltá - -?

- Orvosi tilalom! - lőn a gyenge mosolylyal kisért válasz - használhat vagy árthat-e még az nekem? S ki tudja, látom-e holnap az Isten dicső napját? Ő felleg fölött, én szemfödél alatt lehetek. Nyissátok meg, kérlek, az ablakot - -

Az utóbbi időkben annyira szokott dolog volt Idának engedelmeskedni, hogy e parancs is teljesitve lőn. A budai hegyek közé merülő nap belövellé piros sugárait, s a sorvadó leányka hosszan, szinte könnyebben lélekzett.

Az ablakhoz kivánkozék. Nénje s egy komorna vezeték oda a bágyadtat, ki az alól elsiető Dunára s a budai szép vidékre merengve elkinézett.

- Az álomsejtések és előérzetek csalnak, - mondá tünődő sohajtással - meg kell halnom, a nélkül, hogy még egyszer láthatva őt, bocsánatát kérhetném! -

Nem sirt - hiszen könyei elfogytak, - de a néma fájdalmas tekintet, melylyel a kezében tartott száraz kőrózsát hosszasan szemlélé, beszélőbb volt egy könytengernél. - E rózsa viruló korá- ban Clemency kezében is volt, - e száraz fehér rózsa oly igen hasonlitott a sir felé közelgő beteghez!

S most vessünk rövid pillantást a lefolyt évre. - Ida a fürdőből betegebben tért vissza, - eddig a gyenge idegzetnek a bántatlan ép lélek kölcsönze erőt, - a várromi esemény s napló elolva- sása után azonban e jó, e szép lélek, vesztett üdv s lemondó szerelem éles szirtein megtörve, tevékenységét s erejét láthatólag veszté. A beeső arcz rózsái lehullottak, gyér mosolyán keserv rajzolá magát; szava halk, egyhangu lőn, miként az őszi széltől rengetett hulló lomb panaszos suhogása.

Az orvosok aggodalmukat jelenték ki a bárónénak, sorvadástól féltve a szerfelett fogyó leánykát. A báróné nem hitt vagy nem akart hinni az orvosi aggálynak, s párszor emlitést tőn gyámleányának Bódoggali összekeléséről. Egy ily alkalommal a leánykának sokáig elfojtott sérve kitört, - titka elárulva, s a meglepetést szinlő asszony - ki azonban fia által Clemency kilétéről már rég értesitve volt - tökéletesen lefegyverezve lőn. Nem is emlité többé a betegnek kedves fiját, kivált mióta ez egy, a szinésznő végetti párbajban nyert veszélyes seb miatt szobáját sem hagyhatá el.

Ahhoz, mit az olvasó a Clemency által elvesztett napló-lapokból gyanit, bővebb commentárt irni feleslegesnek hisszük, az levén még csupán emlitendő, hogy a báróné mostoha fiának rögtöni eltünéseért akkoriban gyanuba is vétetett, - mi sem bizonyulván ki azonban ellene, évek multán az egész feledésbe ment. - Hogy történetünk kezdetén a tatárfai temetőben szereplő idegen Clemency Oliver, azaz: Tatár Gyula - s hogy ennek Idával a gőzösön és romok közötti találkozása - hova elvesztett lapjait keresni jött - egészen véletlen volt, az olvasó régen kitalálta, valamint azt is, ki hozta le s tüzte a rom kőrózsáját Ida ablakához.

Szinte ezekből lesz megfejthető, miért festé aljas kalandornak a báróné azt, kit szeretettel kellett volna keblére ölelni, s miért óvta és féltette annyira a találkozástól gyámleányát. Ő eszélyes számitásu müvet akart alkotni, s mily eredménye lőn e remekmünek? beszélyünk további folyamából kitünend.

Ily különböző érzelmek s kedélyállapotok között folytak le, egy, Marienbadban töltött nyár után, napok és hetek. - Az ősz beköszönte; Ida minden nappal erőtlenebb lett, mindennap egy levél hullott le hervadó élet-fájáról. A sorvadás vágtatva haladott elő.

A szegény leányka ezt jól tudta, s ha olykor száraz fehér kőrózsáját hajába tüzte, a sir meny- asszonyának nevezé magát. Elfogyó lelke csak egy vágyat érze: Clemencyt még egyszer láthatni. E vágygyal ő annyit foglalkozott, hogy annak teljesülése benne végre sejtéssé, előérzetté vált.

Igy volt az akkor is, midőn a szép őszi esten a nyilt ablakhoz s onnan ismét vissza nyugágyára vezetteték. Szemei folyvást az ajtón függöttek, mintha igért látogatót várna.

- Érzem, itt a végső idő, megtenni végrendeletemet, - mondá igen csendesen, s szavait az el- elfogyó lélekzet miatt gyakran megszakasztani volt kénytelen - rövid lesz az, de igérje meg, édes anyám, teljesitését!

A néne megfogá a kinyujtott vékony kezet.

- E hervadt száraz rózsát velem temessék el: jelképem az, - magasban nyilt ki, de romokon, mint reményeim, - alant porhadjon el. -

Megcsókolá az emlékvirágot, s keblére helyezé. -

- Nehány lap van birtokomban, mi nem sajátom. E néhány lapot én boritékba rejtém e czim- mel: „Clemency Olivernek.” - Ha eljő - s ő bizonynyal eljövend még e vidékre, - adassék át neki e levél felbontatlanul; - hiszen a világ mi érdekest sem találna benne, kivéve talán e nehány szavat, mit egy lap szélére én irtam, s mit a haldokló megvallhat: „Lenn a sirban is fog szeretni Ida.”

E perczben az ajtó nyilt - s uti köntösben Clemency Oliver lépett be.

A haldokló leányka tulvilági üdv örömhangján sikoltott fel, - de öröme halála is lőn.

- Clemency! - Gyula! - volt minden, mit mondhata, s lélektelen hanyatlott hátra. Utolsó percze legalább boldog volt.

Szemei a hőn szeretett ifju látásával záródtak be, kezei az előtte térdelőnek kezeiben hidegültek el, az ajkaira tapadó forró csókot az elreppenő lélek még talán érezé...

X.

Kevés mondani valónk marad.

Clemency a fővárost Ida temetése napján ismét elhagyta, s magával egy gondosan őrzött hosszas vasszekrényt vitt. Ennek tartalmát csak két ember tudta: egy balzsamozó orvos, kinek titoktársa roppant dijért lőn kikötve, s báró Tatár özvegye. Ez utóbbinak Oliver e g y j ó h i r ü b é c s i k e r e s k e d ő h á z h o z s z á z e z e r e z ü s t f o r i n t r ó l s z ó l ó u t a l v á n y t a d o t t á t .

Pár év mult azóta.

Egy ismerőm, ki nyugoti Európát s Amerikát bejárva, nem régen tért vissza, épen oly fáradhatlan utazásai elbeszélésében, mint én ezek hallgatásában.

Többi közt beszéli, hogy az uj világrészben magyarral is találkozott. A tartományi elnök, kihez ajánló levele volt, utasitá őt hozzá, bár előre figyelmezteté, hogy igen nehéz feladat Sir Oliver Clemencyhez közeledni, miután, visszavonulva minden emberi társaságtól, magányban él, s csak ritkán vált szót valakivel. Két év előtt utazásból térve meg, valamennyi négerjét szabadsággal ajándékozá meg, terjedelmes gyarmatait becsületes települők között osztá szét, s közczélokra milliókat adott, magának csak annyit tartván meg, mennyit a kényelmet nélkülöző szükség igényel.

Ismerőm felkereste az Ohio-parti különczöt, s egy sötét hives parkban találta őt, nagyszerü mauzoleum előtt, melyet földbe ágazó szentfák s dús lombozatu czypresszek környezének.

Gondolatokba mélyedten, a jövő lépteit észre sem vevé; kimért hidegséggel fogadá az érkezőt, s mindvégig feszes, tartózkodó maradt. Mi sem látszott őt érdekelni; szomoru, de nyugodt arcza, mint egy élő szoboré, az egész párbeszédi félóra alatt legkisebb változást sem tanusitott.

Elbeszélőm a mauzoleum homlokzatán e három betüt látta: I d a .

EGYSZERÜ TÖRTÉNET.

Egy történetet mondok el azon események sorából, melyek mig újak, fővárosi közönséget mulattatnak, hogy aztán örökre feledtessenek, egy történetet, melynek végjelenete, az ikerváros ajkán forgott; s bár sokan beszélték, részleteiben csak kevesen ismerék. Beszélyem egyszerű, mert a szinhely nem termek szőnyege; igénytelen, mert hőse nem divatarszlán vagy korhely genie, hanem egy granátos, kiről átalában mi azt hisszük, hogy nem ismer nagyobb élvet, mintha fekete kenyere mellé hús tápot s ital bort nyer, nem nagyobb fájdalmat, mintha kurta vasra záratik, vagy vesszőt kell futnia. Pedig a szivnek, ha romlatlan, pórkebelben is vannak magasb igényei, miket ha a sors megtör, a rideg élet becsét veszti. De szóljon történetem.

I.

1840 telén országszerte ujonczállitás volt, s a kötéllel hurczolás helyett, szelidebb törvény értelmében sorshuzás határozott. Hány anya remegett ekkor fiáért, hány leány testvére vagy kedveseért!

Vadkerten a sorshuzásnak én is tanuja valék. A megyei küldöttség a helység házában ült össze, hova az egész népség, mindenki saját érdeklettjeért remegve, sereglett. A küldöttség előtti asztalon mély edény állott, mely a húzandó számokat foglalá magában. Vadkertre öt katona volt kivetve, s igy kik az 1. 2. 3. 4. 5. számokat húzták, rövid időn egyenruhába huzattak. Az összeirottak neveik egyenként felolvastatván, ezek az edényhez léptek, s ha remegő kezük nem a veszélyes számok egyikét voná elő, örülve, ujongva robogtak el.

Barna Peti legszebb suhancz volt a faluban, egészséges piros arcza, bogár szeme, holló haja első pillanatra kitünt a többi közűl. Barna Peti legboldogabb fiú volt a faluban, mert öreg anyja, mint szeme fényét óvta őt minden rosztól, s mert alig nehány hete hogy kendőt váltott a szomszéd Piros Mariskával, kinél magához illőbb párt nem is választhatott.

Barna Peti szinte az összeirottak között volt.

- Soh’ se féljen édes szülém, lesz eszem, hogy azt a numerust ne húzzam - mondá Peti anyjának a falu házához menet, vigasztalni ohajtva az aggódót.

- De hát ha mégis édes fiam - zokogott ez hangosan, mit csinálnék én nélküled?

- És én! susogá Mariska, könnyeit tarka kendőjébe törölgetve.

- Éd’s anyámnak még itt maradna János bátyám, aztán meg lelkem Mariskám, ha már épen meg kéne lenni, hiszen nyolcz év nem a világ.

- De hogy nem a világ, de hogy nem a világ - gondolá a leány, meghalnék én addig! Igy értek a helység házához, hova őt öreg anyja s jegyese szorult szívvel bekisérték.

Bátor léptekkel, mosolygó arczczal közeledett ő az asztalhoz - e gyönyörü athletai termet mindnyájunk figyelmét magára vonta. Határozottsággal nyúlt a tálba, s a huzott számot átadá a küldöttségi elnöknek.

Ez felbontá a jegyet s fenszóval hangzék: - egy!

E perczben egyszerre két sikoltás volt hallható, mit rögtön keserves nősirás és jajveszéklés követett. Az ifju arcza halálsápadt lőn, mellére csüggesztett fővel ment ki az udvarra, hol két nő, egy öreg s egy ifju borult nyakába.

II.

Három évvel később, hideg ködös őszi estén, Budán egy nagyobbszerü ház kapuja előtt, őrként, megtermett izmos granátos sétált alá s fel. A villogó szempár, tojásdad piros arcz, s a feszes egyenruha által kitüntetett szabatos karcsu termet, nem egy mellette elmenő szemét vonta magára, s nem egy kiaszott világfi mérte őt végig irigy tekintettel.

E katona őr Barna Peti volt, de nem a vidor kedélyü suhancz többé; - féreg rágódott belsején, melly napjait éjeit háborgatá.

Elmondom röviden a három év alatt történteket.

Mariskának szive majd megszakadt midőn Petijétől válnia kellett s fájdalmát csak az a remény enyhité, hogy egykor még is neje leend a visszatértnek. Ez volt Peti vigasza is, ez volt kizáró eszméje vágya álma, ez könnyité neki a terhes szolgálatot. Egy budai laktanyába rendeltetett, s képzelhető mily édes volt meglepetése, midőn egy napon, két évi távollét után, Mariska fölkereste őt. Az öröm első kitörései között alig birta elmondani a gyönyörü lány, hogy a földes uraság, ki a telet városban tölti, magával hozta őt, hogy itt a kisasszonynak szobaleánya leend, s ezentúl gyakrabban látandja jegyesét.

Peti a véletlennek eleinte gyermekként örült, de öröme később mindinkább csökkent, midőn a leányt fokonként minden tekintetben változni látta. Először is a szalagos hosszu hajfonadék kontytekerccsé alakult, a csizmát czipő, s a parasztos mellény ruhát hosszu szabású öltöny váltá fel, sőt kezein olykor pár kimustrált keztyü is volt látható. Arczain az egészséges pirt gyöngédebb szinezet árnyékolá, s egész alakja bizonyitá, hogy tükrével nem ritkán foglalko- zik. Szép volt Mariska igy is, de Petinek csak jobban tetszett a hajdani piros csizmáju piros arczu pór leány, mint a fésüs haju hosszu rokolyás kisasszony, mint őt gyakran szemre- hányólag nevezé. A lány először mentegetődzve, elnyájaskodva, később félvállról majd boszusan fogadta e szemrehányásokat, s durva katonának nevezte a szegény fiut, kire az ily megtámadás annál érzékenyebben hatott, minthogy e külső s belső változásnak valódi okát sejteni is kezdé.

A földes urnak - kinél Mariska szolgált - fia azon arszlánoknak volt egyike, kiknek jelszavuk: minden áron élvezni a jelent. A gömbölyü szép szobalány Móricz urfinak igen szemébe tünt, s őt megkeriteni első pillanatra eltökéllé. Mi volt neki erény, becsület, ártatlanság, a lány jövője? ilyesekre Móricz urfi csak kaczagott. Ajándékok, hizelgések, szépmondások lassan- ként elferditék a szegény leány lelkét, s hiuvá tevék önmaga s mindinkább hidegebbé jegyese iránt. Hiszen őt ékes gazdag urak nevezték szépnek kedvesnek - hiszen ő talán többre is érdemes mint egy pór nejévé lenni. Ily eszmék időről időre elfagyaszták a kebel tisztább érzeményeit - s Barna Peti sajgó fájdalommal érzé, hogy mellőztetik, hogy lenézetik.

Eljött azonban az idő, midőn az elcsábitott elszédült leány föleszmélt mámorából. De ez ébredés keserves volt. Az urfi szülői észrevették a viszonyt fiuk s a szobaleány közt, - az elsőt lágyan megfeddék rangja feledéseért, az utóbbit a háztól elutasiták szemtelenségeért. Mariska ekkor nem tudott hova lenni; szülőihez falujába közbotrányul vissza nem térhetett, Móricz urfi mit sem akart tudni róla, jegyesét már hetek óta nem látta. Elhagyott állapotában az öntudat kigyói fölmelegedtek keblében, s kétségbeesve nézett a jövő elébe. Elhatározá végre a feledett jegyest fölkeresni, s ez könyezve ölelé keblére a megtért szerencsétlent, s minthogy jelenleg szolgálata őt tova szólitá, estére rendelt neki találkozót a budai város majorban.

És ez volt azon est, melyen Barna Peti őrként járt fel s alá a néptelen utczán. Az őrhelyre számitásán kivül s véletlenül rendeltetett, pedig ő a találkozót minden áron meg akarta tartani. Bevárta az esthomályt s ekkor feledve minden fegyelmet, lesietett a kitüzött helyre.

A kisirt szemü halvány leányt már ott találta. Mariska mindent kivallott, s e vallomáson a durva katona szive megtörött. Az elébb oly szép szinekkel ragyogó életboldogság össze- omlott, s romjain egy végindulat keletkezett, mely szánalom és keserű megtorlásnak volt vegyülete.

A zokogó leány csak bocsánatért és halálért esdekelt, s a fiu adott neki bocsánatot egy hosszu forró csókban, s adott halált, fegyvere szuronyát mélyen keblébe meritve...

Egy ideig merően nézve a vonagló tetemet, még egyszer átölelte azt, megcsókolta a kékülő ajkakat - aztán félőrülten, föveg nélkül, ijesztő vad kifejezéssel rohant fel a budai várba, a fő őrhelyre.

- Gyilkos vagyok, lihegé ideérve, nézzétek mily véres ruhám, fegyveremről hibázik a szurony, kedvesem szivében van az, künn a város majorban meglelitek, - öljetek meg engem is minél elébb! -

Szavait nem kelle ismételnie, mert azonnal elfogva s külön szobába zárva lőn, melléje őrül két bajtárs adatott.

Az első lelki lázroham multával helyzetére s jövőjére eszmélt, s átlátta, a katonai fegy szerint mi vár reá: bizonyos és gyalázatos halál. Rögtön határozott, s mielőtt akadályozhaták, az egyik őr kezéből kiragadta a fegyvert - -

Következő perczben megszünt szenvedni.

III.

Mariskát és Barna Petit egy nap temették - az utóbbit mint öngyilkost a sirkert árkába. Festetlen deszkából össze forbátolt koporsójának egyetlen kisérője - én valék. Ismertem a szerencsétlent s nem itéltem meg őt, hanem egy könyet törültem le szemeimből.

Midőn elfogódott szivvel a városba visszatértem, hintó robogott el mellettem, melyből víg nevetés hangzott ki. Föltekinték - - Móricz urfi kocsizott ki két társával a zöldbe mulatni...

AZ ŐRÜLT NŐ SZIKLÁJA.

I.

Allion.

Az erdélyi havasok egy lánczolata a Dunáig lenyulva, Orsovánál végződik óriási fokba, s természetes határvonalt képez Bánát és Oláhország között.

A vidék itt minden lépéssel vadregényesebbé válik, s a hegyláncz, mely a távol perspectiv- jéből nézve nagyszerüségében varázs szinezetü, véghetlen komor alakot ölt, ha a hegyek beljébe tévedt vándor magát a kopár sziklafalak között, a temetői csendben, a siri magányban, oly egyedül, oly elhagyottan érezi.

E magány érzete a kedélyre mondhatlan nyomasztólag hat. Minden perczben százszoros fokazatban nő a szomju epedés emberi társaság, szócsere vagy legalább hang után, de haszta- lan, mert a csempészeken kivül, kik csak éjjente járnak erre s kikkel a találkozás élet- veszéllyel van kapcsolatban, éveken át alig fordul itt meg egy-egy természetbuvár, festész vagy költő, ki szakmányához képest, gyüjteményébe ritkaságot, vásznára tájképet, vagy fájdalmának dalt keres.

S ha egy ilyen hosszu órákon át nem hallott egyéb neszt, mint saját lépteit az aszott kórók közt, nem látott semmit mi életjelre mutatna, szorongó keble kétkedni kezd, ha e néma ren- getegben nem lett-e szinte néma, s ezt megkisérteni önmagához szól, vagy hangos kiáltásba tör ki, hogy legalább saját szavát hallja.

És e kiáltás nem eredménytelen, mert fölveri a bérczek viszhangját, mely tiz oldalról válaszol, és fölveri a királysast, mely rejtek odujából felröppenve, percz alatt kiterjesztett szárnyakkal függ a magas légben.

De a viszhang elhallgat, a sas elvesz a magasban - - s ismét magad vagy, ismét nincs közel hozzád élet...

És mégysz tovább és tovább, s mig lelked a teremtés nagyszerü müveit magába szálló áhitattal bámulja, titkos vágyad a czivilizatio áldásai után sovárg.

Egy görbület, s uj panorámai kép bontakozik szemeid előtt. Lábaidnál száz ölnyi széditő mélység tátong; gránit medrében haragosan zug a sötétzöld patak, mely a havas sziklái közől leszakadva árnyas völgyön kigyózik át, s a mélységhez érve zuhataggá törik. A csermely nedve tápot ád a völgy tenyészetének, martjain vadon terem a melissa, tövéren bokrosul a fű, túl rajta kissé világosabb szinezetben terül el a nap hevében száradó legelő, melyet öt hat kecske szorgalmasan borotvál. A szakállas állatok őrzője, egy tizennégy évü oláh fiu ijedten kapja le ajkairól furulyáját, midőn alakodat fölmerülni látja, s bámész tekintettel néz eléd...

Szived az élő lények láttára feldobog, közeledel az elsütött szép arczu oláh fiuhoz, szivesen szólitod őt meg, de ő csak bámul, nem felel, nem ért, meg van lepetve, ily öltözékü emberrel ő még soha sem találkozott.

Jelekkel akarnál érthető lenni, de hasztalan, e szegény fiu oláhul is alig tud, csak kecskéivel szokott beszélni, ő a hegyek közt nőtt fel, egész életében talán husz embert sem látott...

Pénzdarabbal kinálod, s ő még jobban rád bámul, nem tudja mi az? a pénz becsét nem ismeri; kecskéi füvel és sóval élnek, ő hónapokon át nem eszik málénál egyebet...

S szomorodott szivvel, hogy emberi lény a baromisághoz ily közeli állapotban maradhat, mégysz ismét tovább, midőn lépteidet egy hang leköti, s ösztönszerüleg megállani, vissza- fordulni kényszerit.

Az oláh fiu ajkaihoz illesztett furulyával ül a szikla oldalban, az egyszerü müszerből eléfolyó dallam oly andalitó, oly kesergő, oly be nem tanult s eredeti: hogy feltartott lélekzettel hallga- tod szomoru ömledéseit, s elfogódtan kérded önmagadtól: ki tanithatá erre a vadon gyerme- két, vagy mily érzelmek tolmácsa lehet e csapongó dal? s e dal lelkedbe vésődik, s évek multán megemlékezel távolban elhaló panaszáról.

A völgy aljáról illatos levelü ős diófa erdők között haladsz ismét fölfelé, melyekben itt ott cser nagyságu török mogyoró terjeszti szét lombos ágait, vagy karcsu fenyves nyulik az ég felé, a mint ösvényed déli vagy éjszaki oldalon vezet. Mennél fölebb érsz, annál ritkábban látsz mogyoró és orgona fát, s annál sürübben fenyvest, mely tenyészésének földet nem is igényelve, mohos sziklából nő ki. Végre a fenyves is elfogy, ismét minden kopár körülötted, élettelen bérczfalak, hangtalan nesztelen magány... szemed véletlenül fölleli a légben kis fekete pontként függő királysast...

Fönn vagy a tetőn, ittas szemekkel hosszan tekintesz körül, feleded hogy a fárasztó mászásban eltikkadál, feleded hogy a völgy esti szürkülete visszatérni int, nem birsz elszakadni a látványtól, mely ezeregyéji változatos pompában rajzolja magát köröskörül.

A naptányér Bánát kalásztengerébe sülyed s aranyköddel festi meg az Erdélybe nyuló Retyezát és Gugu, Muraru és Sarcho örökhavú oromgerinczeit, keletre Oláhország belsejébe s hegy tömkelegébe nyilik a látkör, délnek a szük partok s fekete sziklafalak közé szorult Duna rohan őrült hahotával s vad örvényekben kanyarog le Izlaszt és Kázánt elhagyva a vaskapu felé; hullámait merész gőzös hasitja, utját maga után hosszu gomolygó füstszalaggal jelölve. Tul a Dunán Szerbia térei, hegyei s várromjai sötétlenek, közöttük a földön pásztortüzek, az égen csillagok gyulnak ki...

A teremtés első éjén nem lehetett ünnepibb a csend; a sas odújába tért, szellő nem mozzan - - de halk! mi volt e távolból tompán s vontatva előhangzó kiáltás? s most ismét és ismét, tovább és tovább? határőrök kiáltják s adják tovább az egyhangu őrszót, bár tudják hogy éjük nyugodt lesz, mert délkeletről a telihold sárga bus arcza emelkedik, s rezgő sugaraival behinti a szendergő földet; ilyenkor a csempész is lakába vonul, s nem adja fejét merényletre, hanem bevárja a csillagtalan, felhős ködös éjjeket, melyeknek leple alatt bizton halad a csak általa ismert hegyi ösvényeken, az alig lépésnyi széles gyalogutakon, meredek mélységek fölött - s jaj annak, ki ekkor utjába jő!

II.

A csempész tanyája.

Mehádia és Orsova között buja növényzetű völgykebel simul délkeletnek e hegyek közé melyeknek nyugoti része még Bánáthoz, keleti oldala azonban már Oláhországhoz tartozik. A határszél a hegygerinczeken vonul Erdély felé, s ezeknek lapján itt ott idomtalan hosszu épületek láthatók: oláh üzérek sóraktárai, honnan, a roppant mennyiségben tartott töröksónak átcsempészése megkönyittetik.

A kincstári fensőbbség minden lehetőt elkövetett ugyan e nagyban üzött csempészet meggátlá- sára, de nagyobb részt sikertelenül; a csempészek merészsége, elszántsága, cselei, a tömérdek irányban elágazó veszélyes hegyi ösvények, és sötét éjjek hiuvá tőnek minden intézkedést. Ha találkozásra s tetten kapatásra került a dolog, egy csempész életeért tiz határőr vagy vadász

lakolt; s ha néha egy-egy elfogatott is, ez legfölebb egyszerű napszámos pór volt, ki magas bérért vállalkozott a merényre, a tiltott üzlet vezetőjét azonban nem ismeré.

Ily vezető főnök csak kettő volt a vidéken, ki az oláh szállitókkal ezerekben köté a szerződést, s négyszeres áron adva el az átcsempészett sót, dohányt, czukrot, s egyéb tiltott árukat, módjá- ban volt drága bérrel fizetni a válalkozókat, kik aztán százanként, háton és öszvéreken hozták le s adták tovább a jószágot.

Sikerült végre 1847-ben egy ily főcsempész nyomába jutni, kinek azonban, midőn a rend- őrség házára ütött, csak hült helyét találta. A mehádiai fürdőhez közel, nyomoru oláh faluban lakott, hol tehetlen öreg embernek tartaték, ki leány unokájával magányba vonultan éli napjait. Őt Arnoldu név alatt ismerék, leányát Marinak hivták.

A mondott év october hava derekán kandalló tűznél látunk ülni három, egymástól egészen különböző egyéniséget. A száraz fenyő forgácsokból rakott pattogó tüzrakás vörnyeges világa egy aszott ránczos arczra esik, melynek apró szürke szemei a máglyára merednek. E szakál és bajusztalan arcz tulajdonosa jóval tul lehet a hatvanon, mint ezt görbült termetéről, s a rég borotvált sovány pofán átezüstellő szőrtarlóról következtethetni. Vékony vércse orra ajaktalan szájra hajlik, mely beszédre nyiláskor néhány rozsdaett zöldes fogat láttat. Ez arczot egy pénzimádó ravasz zsugori mintájául, ki aranyért mindent merni, mindent feláldozni kész, használhatná a festész. Fejét fekete báránybőr kucsma fedi, derekán szürke szőrgubából készült ujjas öltönyt szorit össze egy széles bőrtüsző, melyhez hosszu késen kivül egy pár kétcsövü pisztoly van dugva. Többi öltözékét hosszu bivalbőr csizmák egészitik ki. Ily alakban mutatjuk be olvasóinknak Arnoldut, a csempész főnököt. Csontos barna kezeit a tüzrakás lángjain melengeti, s kezdett beszélgetést folytat a tőle jobbra űlőkkel, annélkül azonban hogy komor redőkbe szedett homlokát feléjök forditaná.

- Mondom leány, szólt rekedtes hangon, hogy, habár csak rövid perczre is, visszatérni akarni, merő eszeveszettség. Házunkat ezóta lefoglalták, mindenestől mi benne van; örülj, hogy öregapád nem volt közöttük.

- Anyám, leányod, arczképe tehát nekem örökre elveszett? kérdé a leány, s mandola vágásu nagy fekete szemeit a szólóra emelé.

- Kár érte, kár, folytatá ez, szép aranyos rámába volt foglalva az igaz; a festéssel együtt husz aranyat fizettem érte ugyan annyi év előtt Bukarestben. Akkor épen oly idős volt anyád mint most te, tizennyolcz éves; épen oly sötét vad szemei voltak mint neked; épen oly büszke orra és ajka mint neked; épen oly sarkig omló holló haja mint neked, épen oly lélekbe szóló mély hangja mint neked. Ha tűkörbe nézesz, akárcsak őt látnád. Sokat örököltél tőle külsőleg, s ezzel elégedjél is meg. Javaslom, ne kövesd példáját, és sorsát.

- Ettől, saját szép lelkén kivül, megóvandom őt én is! szólt közbe a harmadik, ki eddig szótlan ült, s kezét a gyönyörü lány vállára tevé. Alig huszonnégy évü deli ifju volt ez. Öltözéke az öregétől csak annyiban különbözött, hogy báránybőr kucsma helyett zöld vadászkalapot viselt, melyhez császármadár tarka pettyes tolla volt tűzve.

- Ismét a régi nóta, György - morgott az öreg, ismét a régi nóta. Pedig tudod határozatom: Mária soha sem lesz csempész neje.

- Arnold! pattant fel az elébbi, s ülőhelyéből fölemelkedve magas ifjui termetet láttatott, - Arnold, ne feledd, hogy unokád szerelméért, s annak reményében csatlakoztam vétkes üzletedhez, hogy kezét nem fogod tőlem megtagadhatni. Szószegő akarsz lenni?

- Én csak reményt adtam, igéretet soha. Fiamat határőr golyója végezte ki, apád egy sötét éjjel a mélységbe zuhant, nekem számtalan év óta alig volt nyugodt perczem. Ily férj oldalánál boldog lehet egy nő? vagy én azért tettem életemet százszor koczkára, hogy leányom leányát szerencsétlennek, kora özvegynek lássam?

- Hagyjuk abba a veszélyes mesterséget, annyi év alatt eleget gyüjthetél, mi nyugalmas boldog életet biztositson...

- Vagyonomra,véres verejtékemre szomjazol? vigyorgott a vén ember, s azt akarnád a gazdag leány kezével? - De elég erről. Mária holnap Pestre utazand nénjéhez. Évekig nem fogod látni őt. Három év mulva visszahozom, akkor majd határozzunk. Nekünk is egy időre távoznunk kell, a szagláló kutyák nyomunkban vannak; csak még ez éj legyen kedvező, aztán tisztában vagyunk.

- Ne menj, oh ne menj ez éjjel, nagyatyám! szólalt fel csengő alt hangján Mária; magad mondád, hogy a vigyázat s igy a veszély is nagyobb mint valaha, miért ebbe rohanni? Aztán halld mint üvölt a szél, s veri a hullámot a szikla parthoz!

- Nem értesz ahhoz, gyermek! lőn a korholó válasz, 1200 ezüst forintom, mit már kifizettem, van veszendőben, ha meg nem jelenek, négy ezeret nyerek, ha a merény sikerül. Aztán, mi a vihart illeti, hadd orditson, annál sötétebb az éj. Jer György jer, éjfél közel van, végeznünk kell - -

- És Mária?

- Itt tökéletes biztosságban marad, s bevárja visszajöttünket. Mielőtt virrad, itt vagyunk. Ugy-e nem félsz gyermekem?

- Volt elég alkalmam megszokni a magányt. -

- Hiszen te jó és okos leány vagy, Mária. A nyilás kövét visszagörditjük helyére, s egy éji pille sem szállhat be hozzád, e rejtek barlangba. - -

- És ha mindketten odaveszünk, mi nem lehetlen? suttogá az öreghez hajolva az, kit ez Györgynek nevezett.

- Igaz, akkor ő zárva maradna, de - de ez nem fog történni. Azonban siessünk György siessünk, embereink ezóta várnak; - sürgeté az ifjut Arnoldu, ki hajlott kora daczára, élénk mozdulataival az aszottnak látszó test tömérdek életerejére gyanittatott.

Az ifju csempész a leánynak sebten s észrevétlenül e szavakat sugá: Mari, légy nyugodt, anyád arczképét bár mi áldozattal is előteremtem! Isten veled, Mária Isten veled, tevé hozzá fenhangon, s kezét megszoritva, követte az őt karjánál vonó öreget.

Mária egyedül maradt. Előtte a tüzrakás lohadó üszkei, körüle mohos bérczfalak éj homálya, fejében ezer rajzó gondolat. Tudta, hogy a barlang a kivülről felgörditett kővel reá van zárva, s hogy ha a távozottak vissza nem térhetnének, itt el kell vesznie: de ez nem aggasztá őt, nagyobb veszélyeknek volt ő már kitéve rövid életében.

A magány gondolkodni tanit, a gondolkodás érleli a lelket, s igy történt, hogy Mária, ki anyját soha nem ismeré, s kalandos nagyatyja által igen gyakran, napokig hagyaték magára, igen korán kifejlett, s már 13 éves korában, midőn egy pesti növeldébe került, csaknem a felnőtt hajadonok közé volt sorozható. A növeldei két év kiköszörülé fogékony tehetségeit, s nagy- atyja egy minden jóra szépre kiképzett nőt hozott vissza a fővárosból a nyomoru oláhfalu elhagyott házikójába.

Egy hiányzott Mária lelkületében: a kedély, a nőiség. Mosoly igen ritkán volt látható gyönyörü vágásu ajkain; s ha szólt, sötét szemei komoly tüzben villantak föl. Oláh typuszú barnás arczát szabályos szépnek lehetett volna mondani, ha a fekete, sűrű, s orra fölött gyenge árnyéklatban összenövő szemöldök ennek némi férfias kifejezést nem adnak.

Ő szerette, a gyermekkori barátság és megszokás ragaszkodásával szerette Györgyöt, a szom- széd népes mezőváros jegyzőjének fiát, de a reménytelenség lemondásával, mert jól tudta, hagy a zsugori dus öreg más kilátásokat csatol gyüjtött kincséhez. S ezt tudta György is, s hogy megnyerje a nagy apa hajlamát, segédül, czinkosul csatlakozott hozzá, mily eredmény- nyel azonban, fönebbi beszélgetésükből láttuk. De György nem veszté reményét, s az időtől várt mindent. Az öreg már soká nem élhet, legroszabb esetben a leány, ki más férjet el nem fogadand, ennek halála után, de még is nője lesz.

A dolgok ily állásában véletlen változást okozott ama körülmény, hogy a vén csempész jókor megérezve a reá esett gyanu szagát, házát, sőt a vidéket is odahagyni volt kénytelen. A török- földre tervezett átmenni, de unokáját magával vinni nem akarván, őt egy pesti nőrokonhoz, kiben bizhatni vélt, szándékozott egy időre küldeni.

Mária tehát, e nőrokonhoz utazása előéjjén a barlangi tanyában egyedül maradva, ama hatá- rozatlan röpkedő eszmékkel foglalkozott, melyekben mindenki, de kivált női lélek örömest elmereng, midőn élte folyamában változásnak néz eléje. Tagadhatlan, hogy a fővárosi élet, mit a növeldéből félig ismere, néha néha csábszinekkel lengett előtte, de más részt a György- tőli megválás sokkal fájdalmasb dobogásba hozta szivét, hogy sem a teremtett képzetvilágnak soká örülhetett volna.

Igy ült ő sok, sok ideig nagyatyja rejtektanyájában, melyet barlangnak nevezénk, s mely gyanithatólag nem volt egyéb, mint a hajdani római uralom idejében a hegyoldal köves rétegébe óriási munkával furt földalatti titkos ut, vagy raktár.

Létezését csak Arnold és György tudták, bejárásul sziklalap nyilt fel a jártas kéz emelésére, elején szük volt és alacsony, beljebb tágabb és magasabb lőn a bérczfal, aztán ismét keske- nyedett, s itt mintha ismét a természet dolgozott volna, számtalan irányba ágazott el; de kijutni ez omlatag szük folyosókon nem lehete, legalább Arnold, hosszu és szorgos kutatások után sem talált a fő bejáráson kivül egyéb nyilásra. Ez vad csalitokkal volt oly sűrűn benőve, hogy csak ügygyel bajjal lehete rajtuk keresztül hozzá jutni. Szemközt vele félkörben más szikla kanyarult, melyet az alatta elzugó Duna hullámai csapkodtak.

Kényelemre a barlang belsejében nem volt számitva; ellenkezőleg minden oda mutatott, hogy csak szükség idejében vagy menedékül használtatik. - Fenyüből jól rosszul össze forbátolt idomtalan asztal, s kopott szőrpárna volt minden butorzata. Kandallóul roppant kődarab szolgált, melyen a száraz fenyüforgács pattogó szikrákkal s oly kevés füsttel égett, hogy ez a magas boltozatban könnyen elenyészett. Körüle néhány lapos kő hevert, pótolva a szék hiányát.

Ezek egyikéről riadt fel gondolatiból Mária, a távolból tompán előható puskalövést vélve hallani. Feszült figyelemmel hallgatódzott nehány perczig, a lövést egy más, egy harmadik, negyedik, aztán egybe vegyült ropogás követte. Föltartá lélekzetét, s várt ismét hosszu perczekig - minden ismét csöndes lőn.

- Találkoztak a vadászokkal! szólt ekkor, aggodalmát félhangu szavakkal fejezve ki, - ha elestek! ha elfogattak! mi vár reájok? gyalázat, börtön, tán több, s mi vár reám? - - éhenhalás.

- -

Visszaült a kőre, néhány fenyő hasábot vetett a lohadó tűzre, s szép fejét térdén nyugvó karába hajtá. Ez arcz, összeszoritott ajkaival, egybevont szemöldeivel, e perczben elszánt kifejezést vőn fel.

Végetlen hosszunak tetsző félóra mult el ismét, uj s az előbbitől egészen különböző zaj kelet- kezett, mely a barlang megől, vagy a szétágazó sikátorok valamelyikéből hallatszott köze- ledni. Először nagy vizcseppek lassu esésének, majd kőhullásnak tulajdonitá azt Mária, de később, midőn az időnként meg meg szünő szaggató nesz mindig közelebb hangzott, lehetlen volt meg nem ismerni hogy azt - léptek okozzák.

Hirtelen, egy szögletbe támasztott félig leégett fáklyát gyujtott meg, s vele azon irányba sietett, honnan a lépteket hallá. Mielőtt azonban a kitüzött helyre érhetett volna, egy ágazatból sugár alak lépett elő, s megdöbbenve állt meg a fáklyát tartó hölgy látására, ki szinte rémülten visszalépett. Igy álltak néhány másod perczig, egymástól hat lépésnyi távolságban, némán, szótlanul.

Melyik volt a kettő közül jobban meglepetve?

A leány-e, midőn a barlang háttéréből, honnan nagyatyja szerint a külvilágba nincs nyilás, egy ifjat lát előtántorogni inkább mint jőni, fedetlen fővel, szétdult remegő vonásokkal, szaggatott ruházatban, s jobb kezét bal karjára szoritva, mig ujjai közől vér csörgedezik a leszoritott uj sebből?

Vagy az ifju, ki pokoli sötétből botorkálva elő, egyszerre hölgyet lát maga előtt, kinek nyakig fekete ruhában rejlő termetét, s szoborszép arczát, a fáklyának reá visszaeső fénye e különös helyzetben tulvilágivá emeli?

Az álomszerü igézet fagyasztó rövid szünete után, mindketten csaknem egyszerre kérdék:

- Merre jött, mint juthatott ön ide?

- Hol vagyok? álom-e ez mind?

Mária volt első, ki nyugodtságát hamarább visszanyerte, s kérdéseit ismétlé.

- Ki ön? szándék vagy véletlen hozta önt e helyre?

- Az utóbbi, szép hölgy vagy földalatti szellem! mert nem tudom melyiknek nevezzem önt, - a legszándéktalanabb véletlen. Kalandvágyból a csempész-vadászokhoz csatlakoztam, s egy óra előtt találkozván a keresett kalanddal, a csempészek tulnyomósága s helyismerete által üldözőkből üldözöttekké váltunk, balkaromat golyó érte, s a mint - -

- Ön vérzik... szakitá félbe a szólót Mária, és sebe kötetlen...

- Csekélység, mondá ez, a golyó ugy látszik nem ért csontot.

- De a vérzést el kell állitnia, különben veszélyessé válhatik, legalább e kendővel jó lesz lekötni. - S a határozott lelkü lány az idegennek, ki háladó tekintettel nyujtá oda karját, sebét kendőjével gyorsan és ügyesen leszoritá. Gyengédebb nő talán sáppadozott volna a vér és seb láttára; ő - rögtön segitett.

- S most folytassa ön.

- Utat tévesztve, sziklákon bokrokon keresztül rohantam dühödt üldözőim elől, midőn egy- szerre a föld elfogyott lábaim alól, s én egy mély verembe, melynek tetejét sok évi haraszt födé, zuhantam hanyat homlok. Az esés közben maradt el fegyverem, kalapom. Feljöhetésre gondolni sem lehete; igen mélyen, s rézsut csusztam a nyaktörő meredeken. A sötétben tapo- gatózva ösztönszerüleg mentem a talált nyilásokon, mig végre hosszu gyönge világ halvány viszfényét véltem látni messze előttem; ez irányban haladtam, s oda érve tapasztalám, hogy e

viszfény alig arasznyi hézagon tör át, s hogy itt további utam el van zárva. De a világosság kétségbeesett helyzetemben életremény sugára volt, s én minden erőmet megfeszitém, hogy a hézag alatti követ helyéből kimozdithassam, - sikerült, s a hézag akkora lett, hogy ügygyel bajjal átbujhattam rajta; tovább haladva a világosság fokonként élénkebb lőn, ez volt vezér- csillagom, s im - itt vagyok.

- S tudja-e vagy legalább képzeli-e ön, hol van?

- Ha nem hallanám önt magyarul szólni, hajlandó volnék hinni, hogy a földteke gyomrán át más világrészbe csusztam.

- Ön ugyanazon csempész rejteklakában van, ki elől menekülni akart. Szerencsétlen! ön elveszett!

- Hogyan? hát nincs innen szabadulás?

- Nincs! az egyetlen bejárás kivülről reánk van zárva; s midőn kinyiland, üldözői fognak rajta bejőni, kiknek egyikétől nem várhat irgalmat. Arra pedig a merre jött, nem fog vissza találni, ide jövet a tűzrakás világa szolgált iránypontul, visszafelé minden sötét. Eltévedne, éhenhalna az ágozatok tömkelegében... s mégis e kettő közől kell választania...

- S teljességgel nem volna egy harmadik mód? rebegé a halálsápadt jövevény, s bágyadtan a sziklaoldalhoz támaszkodott.

- Harmadik mód? ismétlé gondolkodva kis szünet után a hozzá intézett kérdést Mária, talán leend, bizonyosat legjobb akarat mellett sem igérhetek. Mindenesetre esküdjék meg ön, hogy azokról, miket itt látott, s látni fog, soha senkinek egy szó emlitést nem teend.

Az ismeretlen ünnepélyesen esküvék.

- S most hamar, vissza a nyilásba, a bejárás felől zajt hallok, ők jönnek. Ha élete kedves, egy hang, egy moczczanás ne árulja el ott létét.

Az ifjunak alig maradt annyi ideje, hogy a barlang egy ágába vonulhasson, midőn Arnold és György Mária előtt állottak. Ennek arcza oly nyugodt volt, mintha a férfiak távolléte alatt helyéből sem mozdult volna.

A két férfi, kivált Arnold, kedvetlen boszus képet vágott.

- Jól sejtéd leány, szólt ez, hogy szerencsétlen lesz az éj. Az egész áru feneketlen mélysé- gekben hever, s mellette legjobb emberünk. Átkozott kopók! - Azonban nincs veszteni való percz, künn jóformán szürkül a keleti ég, készüljetek, készülj Mari, rögtön indulunk. Az öszvérek az utnál várnak a málhával. Menjetek előre, néhány percz mulva követlek.

György és Mária szó nélkül mentek ki a barlangból.

- Az öreg, szólt György kiérve, aranyát számolja, kincsében gyönyörködik. Azért küldött előre, hogy ne lássuk, hova rejti nehéz vas szekrényét.

- György! mondá halk hangon a leány, - György kérésem van hozzád.

- Mari, kedves Mari! parancsolj életemmel, üdvömmel! felelé ez, s hő mozdulattal ragadá meg a bájos hölgy oda engedett kezét.

- György! folytatá ez, nagyatyámon kivül a barlangban más élő lény is lehell.

- Más élő lény? ki az? férfi? kérdé mohón az ifju csempész gyanuban felvillanó szemekkel.

- Idegen; nevét sem tudom. Különben egyike azoknak, kik ez éjen titeket megtámadtak, de rögtön szétüzettek. Futás közben a barlang egy ágába hullott, s a kandalló világától vezérelve csodásan jött elő. Ez ember, ha nagyatyám reá zárja a bejárás lapját, nyomorun fogna ott veszni.

- Ő nyomorun fog ott veszni! viszhangozá sötéten György.

- Ő nem fog, neki nem szabad ott veszni, felelé szokott határozottságával Mária, - ez ember istenére, üdvére, becsületére esküvék, hogy el nem árul. György! ez embert meg kell mente- ned.

- Nagyatyád nem fogna irgalmazni életének - -

- Épen azért, tudta nélkül kell cselekedned. György! szerelmünkre kérlek, tedd meg ezt. Lehet-e szerelmünk reményeinek szentebb, biztositóbb áldása, mint egy emberélet megmen- tése?

- Mária - szólt kis vártatva a szerelmes ifju - az idegen kevesebb mint egy óra mulva szabad leend!

- Köszönöm György! suttogá Mária. Nagyatyja ekkor gyors léptekkel közeledett feléjök.

III.

Egy estély és egy reggel a fővárosban.

Az 1848-dik évi farsang országszerte, de főkép Budapesten rendkivül víg és élénk volt. A főváros ifjai és hölgyei fáraszthatlanok valának; mintha sejtették, mintha érezték volna, hogy ezután szomoru napok jőnek, és sok sok ideig nem lesz ok és alkalom vigadni.

Egy bál a másikat nyomba követte: nyilvánosak, zártkörüek, társaságiak, tánczestélyek, s egyik fölülmulta a másikat kitartásban, lelkesedésben; változatkedvelő egy éjen öt hat külön- böző szinezetüben vehetett részt.

Egy februári csillagos hideg éjen a leopoldvárosi utczákon szakadatlanul robogtak föl s alá a bérkocsik és uri batárok, melyekből, midőn egy uj izlésben épült palotaszerü ház kaputor- nácza alatt megállottak, ékes báli nép szállott ki és sietett föl a posztóval bevont lépcsőzeten. Az érkező hintókat bámész csoport ácsorogta körül, nőve és apadva az egymást felváltó jövők és menők által.

Éjfél tájban megszünt a hintórobogás, a bámész tömeg haza oszlott, s csupán egy sötét alak, az átelleni ház falához dőlve, nézte a világitott ablaksort, melynek fehér muslin függönyein, ellebbenő árnyak rajzolák magukat, s honnan coquette franczia négyes, szilaj csárdás, vagy lelkes mazur zenehangjai harsogtak le az utczai csendbe.

Ez alakban, mind a mellett, hogy álla a vállra keritett bő köpeny redőibe, homloka pedig széles karamu zöld kalapba sülyed, melyhez császármadár tarka pettyes tolla van tüzve, lehetlen meg nem ismernünk Györgyöt, midőn ez a fényben uszó termek ablaksorán hosszan eltekint. Ily sajátságos vad tüzű szemekkel elég egyszer találkoznunk, hogy a bennök égő lángtekintetet többé el ne feledjük.

Pár óra előtt érkezett meg Mehádia tájáról, hol kevés nappal ezelőtt ama királyi tiszt, ki az Arnoldu házában lefoglalt vagyont zár alatt magánál tartá, megraboltatott. A merénylő azonban nem vitt magával egyebet, mint egy aranyzott rámába foglalt női arczképet, s egy papagájt, mely tisztán és érthetőn ugyan, de a folytonos ismétlés által a tiszt véghetlen unalmára e szavakat csacsogta szüntelen: Mari, kedves Mari szeretlek.

E papagáj jelenleg György balvállán ült, s az aranyos rámáju miniature György oldalzsebében rejlett. E kettő volt Mária legkedvesebb jószága, e kettőt hozá el neki életveszélylyel a szerető ifju. Megérkezése után rögtön és pihenés nélkül Mária nagynénje laka után tudakozódott, s egy vendéglői szolga által vezetteté magát oda. Négy hosszu hó óta e viszontlátási percz volt egyetlen vágya, reménye, epedése; s most, midőn ettől csak nehány lépés választá el, határo- zatlanúl, s erőszakosan dobogó szivvel állt meg a boldogságát rejtőház előtt, óráig nézett föl ablakaira, s találgatá, az elsuhanó árnyak közől melyik lehet kedveseé?

Végre fölegyenesedett dőlő helyzetéből, megindult, s eleinte lassu de aztán sebes és határozott léptekkel ment be a bálos ház kapuján s föl a posztós lépcsőzeten.

Mária e perczben nyujtá piczi kénszin keztyübe szorult kezét ifju tánczosának, ki őt a kezdődő quadrille tánczsorába vezeté. Ez ifjut ő nem Pesten látá először. Csakhogy most a szaggatott ruha helyett választékos öltözék simult deli termetére, kuszált haj helyett fényes fürtök gyürüdztek homlokára, vonásai nem voltak remegők és szétdultak hanem vidámak és ragyogók, talán azt tanusitva, hogy könnyebben viseli a sebet szivén mint karján, melyet az ejtett, ki ez utóbbit az első találkozáskor beköté.

Mária hóvállait sem födé nyakig érő magas fekete ruha, mint akkoron, keblének finom erű márványzata büszkén dagadott elő a karcsu derékra lehellett szellő künnyüségü kelme alól. Szép fejére szinte nehezedni látszott a dus, mesterséges hajfonadék, melynek holló fekete- ségéből vakítólag ragyogott ki egyetlen fehér camelia, tiszta és illetlen, mint a ma esett hó.

Szebb, összeillőbb párt nem lehetett képzelni, a mint hogy a szőnyegtapodók napi chrónikája

őket a táncz-colonneokon kivül is már annak tartá.

Kázmér, a divatvilág első rendü lovagja, a közösen bámult, irigyelt, hóditó de hódithatlan Kázmér két hó óta határozottan és nyiltan udvarolt a társas körök ujan fölmerült, s csakhamar legkitünőbbé vált csillagának.

És Mária, a magány egyszerü gyermeke? ó higyétek el, négy örömhó az eszméletre időt nem engedő élvek sodró örvényében, egy fényleni és mulatni vágyó nagynéne frivol körében, a legangyalibb kedélyen is sokat, igen sokat bir változtatni.

Szegény, elfeledett szegény György!

A colonne rendben állt, s a vezértánczos Kázmér épen a kezdésre volt jelt adandó, midőn az előcsarnokban támadt zaj minden figyelmet magára vont. Egy ismeretlen furódott át az inasok tömegén, s jobbra balra löké az őt feltartani akarókat.

A tánczterem küszöbén megállott, s mig bal kezében széles karamu zöld kalapot tarta, jobbja feszitett tenyerét szemei fölé emelé, mintha ezektől a szokatlan fényt akarná elháritani, s tekintetével valakit keresne. Sáros csizmái felríttak a tükörsima parquetteről, szabástalan öltözéke mellett az utolsó inas is divatfi volt.

A zene az előcsarnoki zajkor elhallgatott mindenki bámulva nézett a betolakodóra, nehány másodperczig minden ajk néma volt.

A sirbolti csend e pillanatában, György válláról felröppent a hamuszin tollazatu veres farku papagáj, s rövid ideig iránytalanul csattogtatva szárnyait, Kázmér tánczosnője vállán vőn helyet, tisztán és érthetőleg mondván e szavakat: Mari, kedves Mari szeretlek!

Az együgyü állat nem tudta, hogy a mezlen vállaknak fájnak éles körmei, s hogy társaság előtt nem illik titkot kifecsegni. Ő egyszerüségében, és semmi tekintettel arra, hogy most a dagadó tagokat nem födi magas ruha, foglalta el szokott törvényes helyét, s mondá el a szavakat, mikre évek előtt György annyi gonddal tanitá, s miket urnője ezelőtt oly örömest hallott.

Kázmér szép tánczosnője azonban rövid sikoltást hallatott, aztán összeszoritá ajkait, melyek- ből s talán minden eréből a vér arczába szökkent.

Már ekkor György előtte állott.

- Mária, édes jó Máriám, végre itt, melletted vagyok! szólt lélekből jövő s lélekbe ható hangrezgéssel, s megfogá a leány jobb kezét. A balt még mindig Kázmér tartá.

A szegény fiu ugy látszék nem sokkal többet értett az illem szabályaihoz mint madara, s nem tudta, hogy szavai nem salonbeszéd.

Mária szintvesztett ajkai remegtek, mintha szólásra akarnának és nem birnának nyilni, de Kázmér megelőzte őt. Válaszának fele nehány inashoz más fele az idegenhez szólt, kit a társaság rettent kiváncsisággal bámult.

- Vezessétek ki e szerencsétlent, mondá Kázmér méltóságot játszó összevont szemhéjakkal: mert nem tudom őrült-e ön, vagy csak szemtelen?

György egy vad pillantást vetett az inasokra, s ezek nem mertek hozzá közeledni. Még az előcsarnokból ismerték keze sulyát.

Aztán Kázmérhoz fordult.

- S ön, ön képes hozzám igy szólani? egészen elfeledte ön ez arczot? kérdé, s merő átható sugárral nézett ellenfele szemeibe.

- Sőt igen jól emlékezem a csempész, a tolvaj arczára, ki épen jókor jött, hogy a hatóság - -

- Az isten szent szerelméért, Kázmér, ön téved - kiáltott közbe Mária, - György barátom, rokonom, tejtestvérem - - és, ezt lassu hangon tevé hozzá, ön élete megmentője!

E jelenet borzasztó szép volt a maga nemében. György a sérelem és lealáztatás szégyenpirjá- tól lángoló nemes arczéllel ugy állt ott mint egy égő ház, melyet saját gazdája fejére gyujtott a gonosztevő, kitől ő csak jót, hálát várhatott, s ki most gunykaczajjal néz a romboló elembe. E gonosztevőhez volt hasonló Kázmér, - alacsonysága önérzetében arczai halálsárgává sáppadá- nak. S az, kinek egyedül volt hatalmában a lángokat oltani, csak félerélylyel lépett föl - és ez fájt Györgynek leginkább.

- Szólni akarok, szólnom kell veled György - suttogá sebesen Mária, kövesd ez inast szobámba, mihelyest szabadulhatok, én is oda jövök. -

György, a Mária által utasitott inassal szótlanul hagyá el a termet.

A jelenlevőknek, kik az előbb történteket nem tudták, természetesen megfoghatlan volt a jelenet. Néhányan részvevőleg tekintettek a távozó cherubszép ifju után, mások nevetgéltek, és suttogtak, s kik Kázmér és Mária irigyei valának, epigrammokat szórtak az utóbbinak családfájára. A feszültség és zavar általános lőn, de legnagyobb a házi asszonyé, ki véghetle- nül restelé, hogy az ő estélyében történt az eset, mi pár hétig tárgya leend a divatcsacska- ságnak.

Azonban a terem ajtószárnyai feltárultak, s a társaság asztalhoz hivaték. Soha tán, mióta tánczestélyek tartatnak e földön, nem jött ily hivás alkalmasb időben.

György női szoba balzacján ült, s mozdulatlan szempárral, minő az arczképé, mely minde- nüvé követ, nézett az előtte égő lámpa holdas világába. Várt, de ideje nem volt hosszu, - esze megállt, elfelejtett gondolkodni, ereiben lázasan keringett a vér.

Csak egy rövid óranegyed, s mily egészen más volt még neki a világ!

A szőnyegajtó nesztelen nyilt, s Mária lépett be. György fölkelt helyéből. Négy hó óta először voltak egyedül.

A következett percznyi hallgatást György törte meg először.

- Mária! szólt, s fájdalmas hosszu tekintete a leányra sulyosult, - Mária, szép, elragadó szép vagy igy is e tündéri mezben, majdnem szebb, mint honn az egyszerü kartonban s alacson szobákban...

- Te nem szoktál nekem hizelgő szépségeket mondani György, s most - -

- Igazad van; azok ott benn ehhez jobban értenek. - Mária, tudod ki azon ember, ki veled tánczolt, ki oly hő oly értő bensőséggel tekintett szemeidbe, s ki aztán engem halálig sértett, s szolgák által kidobatni rendelt?

- Ugyanaz, kit te az elutazásom előtti éjen az allioni barlangból kibocsátál; - válaszolá eről- tetett hangszilárdsággal a kérdezett.

- Kinek én életét mentém meg, folytatá amaz, mert mondád: hogy szerelmünk reményeinek nem lehet szentebb, biztositóbb áldása mint ez élet megmentése. - Mária, te ezen embert szereted!? tevé hozzá remegő mély hangon.

Nincs élesebb sólyomszem, mint a féltékeny szeretőé, egy rövid pillantással belát ez a sziv legtitkosb redőibe. György e szavaiba még vegyült némi kétkedés, s éveket adott volna életéből egy tagadó betüért.

De Mária a szőnyeg himzett virágaira meredt és - hallgatott.

- Leány, te ezen embert szereted! ismétlé, az egy század kinjait magában foglaló pillanat után György. S ez ismételt szavak már nem a gyanu kétkedésével, de a szemrehányás mennydörgő szózatával voltak elmondva.

- Igen, én szeretem őt, mondá a hölgy, s lelki határozottsága, mely őt egy időre elhagyni látszék, mindinkább visszatért; én az emésztő szenvedély azon őrültségével szeretem őt, mely a mennyei üdvet szemének egy pillantásaért, kezének egyetlen szoritásáért oda vetni kész. Tudom, hogy Kázmért szeretnem merő eszeveszettség, sejtésem mondja, hogy szenvedélyem boldogtalanság örvénye felé ragad, érzem, hogy ez által a legnemesebb legföláldozóbb sziv ellen halálosan vétkezem, és mégis György, mégis csak őrültségem perczeiben érzem magam boldognak, megbüvölten rohanok vesztembe, s irányodban nem tehetek egyebet, mint térdre hullva kérni tőled halált vagy bocsánatot!

E végszavakat már térdein mondá, s megragadva mindkét kezével az ifju jéghideg kezét, azt hosszasan égő homlokára szoritá. György mellére csüggesztett fővel állt előtte, szép vonásait a keserüség eltorzitá, büszke termete megroskadt a bu sulya alatt, arczáról eltünt az ifjukor virága, mint a lomb a fáról, melyet villám repeszte meg.

A két alak e helyzetben rembrandti ecsetre volt méltó.

- Parancsold szivednek, folytatá a hölgy, hogy e percztől kezdve s örökre feledjen el egy méltatlant szerelmére, s a sikerről itélj, parancsolhatok-e én az enyémnek? Sebesen mint a nyilvesző furódott ebbe a gyilkos indulat, addig élek, mig benn van a nyil, ha kivonom, vérem utána foly. Ajkaim sovár szomjuak a boldogság kelyhe után, én kiüriteni vágyom azt, habár boldogság helyett mérget rejt is.

György elvoná a forró homlokról kezét. Könnyektől volt az nedves, talán az első könnyektől, mik Mária szemeiből gyermeksége óta folyának. S e nő szégyenlé hogy sirni kénytelen, mert kezeibe rejté arczulatát.

- Légy tehát boldog Mari, ha birsz, s én ne álljak utadban; viszonzá a megadás siri hangján a tört kedély; légy boldog, mint én nem leszek az. - - Légy boldog, ismétlé még egyszer, ugy talán legalább nyugodtan halok meg. S ezzel a szőnyegajtón át sebesen és észrevétlen távo- zott.

Midőn a leány lelki ámultságából eszmélve föltekintett, fehér báli öltözékü hölgyet látott maga előtt térdelni, kinek keble indulatosan hullámzott a csipke szegélyzet alól, fekete hajza- tában fehér camelia ragyogott, s két arczán lefolyó köny hagyott barázdát. Felijedt saját alakjától, mely az átelleni magas tükörben rajzolá magát.

György a táncztermet elkerülve lesietett a lépcsőzeten, az inasnép félig elfojtott gunykacza- jától kisérve. De ő nem hallá ezt. A tárt kapu előtt egyetlen batard állongott, bakján prémes bundáju kocsis gunyasztott.

- Ki embere vagy? szólitá meg György.

- Uram Szent-Jóbi Kázmér; felelé ez röviden s végig mérve a kérdőt.

- Nem vihetnél el jó ember a vadászkürtig és vissza?

- Nem ám, volt a dünyögő válasz, itt kell várnom uramra éjfél óta, mert ő akkor jő és megy mikor eszébe jut. Aztán nem kimél ő se lovat se embert.

- Biztositlak, hogy urad nem távozik a rövid óranegyed alatt, mig távol leszünk. Légy okos, és tanulj érdemelni valamit.

A kocsis szeretett érdemelni mellékes utakon, s eltéve a kapott és megbámult aranyat, lovai közé vágott. A vadászkürt előtt megállva, György kiszállt, fölrohant a fogadó második eme- letébe, s nehány percz mulva, hosszas szekrénynyel kezében ismét az alacsony broughamban termett, mely az előbb tett uton a Leopoldvárosba visszadörmögött.

- Nesze egy második arany, szólt az ifju, midőn a világitott ablaksor alá értek; de én, mig urad lejő, a batardban maradok.

- Nem bánom; egyezett az ajánlatba a kocsis; annélkül is enyém a kocsi és ló, Szent-Jóbi ur csak ugy béreli; a világnak azonban ezt nem szabad tudni, pedig már három havi bérrel adós. - Ezzel ismét a bakra ült s álmosan tovább bólintott.

Fönn vigan folyt a bál. - A háziasszony a történt botrányt elsimitni s feledtetni igyekezve mindent elkövetett a lelkesedés fönntartására. Az asztalnál bőven ömlött a pezsgő, az ifjuság ivott, nevetett, s még zajosabb lőn, a harsogó zene a hölgyvilágra szokott hatással volt, s egy mulattató hosszu cotillon közbeszőttével sikerült hajnali szürkületig huzni a vigalmat. A távozók utolsója Kázmér volt.

Midőn fáradtan a brougham beljébe dobta magát, szorosan mellette a dagadó párnákon egy testet érzett. A hintó a kövezeten tova robogott.

- Ki merészkedik itt - - pattant fel rögtön, de nem folytathatá, mert karját vas marok által érezé összesajtoltatni.

- Csendesen uram, szólt a hang mellette, kis számadása van önnel annak, kit ön meggyalázott, miután nyomoruvá tőn - -

- Jó, jó, de bocsássa el legalább karomat - igy - s e számadást itt és most akarja ön elvégezni?

- Nem itt, de parancsolja ön kocsisának, hogy a városból ki, valamely népetlen, magányos helyre hajtson.

- S mi czélja van ott önnek velem?

- Ezer ördög! nevetett föl keserüen György, s kérdezheti ezt tőlem az, ki először kedvesemet csábitja el, aztán nyilvánosan, száz ember előtt tolvajnak nevez.

- Vivni akar tehát. Én e báléj után álmatlan és fáradt vagyok...

- S azt hiszi ön, hogy én talán boldog álmadozások közt töltém az éjt?

- Aztán minden készület minden tanu nélkül; ki áll jót, hogy ön orul nem gyilkol le?

- Ily ürügyeket a kibuvásra csak egy gyáva kereshet.

Kázmér nem volt gyáva. Korán szülőtlen maradva, nem volt ki kalandvágyó hajlamát mérsé- kelje, mit ő nem ritkán vakmerőségig csigázott. Két évi europai utazás után a főváros élv- hullámzatában forgácsolá el könyelmüen egy meglehetős dus vagyon végromjait, de jelleme, a sybaritai kéjvadászatok közt is megtartá az álbecsület önérzetének ama bátorságát, mi a salonok szótárában l o v a g i a s s á g czime alatt keresendő.

A gunyoshideg szavakra minden válaszul kocsisára kiáltott, hogy a legrövidebb uton a városligetbe hajtson.

- Ápropos, remélem, ön hoz fegyvert? kérdé, midőn a még néptelen király-utczába fordultak.

- Két török csövü pisztoly van e tokban; lőn a válasz.

Ezután egy szót sem cseréltek, mig a kocsi a Hermina kápolna táján meg nem állapodott. Kázmér ezt a vadgesztenye sorba küldé vissza.

- Várnunk kell mig egészen megvirrad, kezdé ekkor, mert hiszen most tiz lépésre is alig látunk.

- Minek ott tiz lépés, hol élethalál forog kérdésben, felelt György sötéten, - három is elég. E két pisztoly egyikében biztos óngolyó van, a másik csupán gyutacscsal van ellátva. Ön a kihivott fél; öné a választás s az első lövés. Ha jól választ, ezek az életben utolsó szavaim; ha roszul, kocsisa itéletnapig várhat a fasorban. Ön vagy én.

- Igen, de ez kevéssel jobb a gyilkosságnál!? jegyzé meg Kázmér, s tánczéjben átizzadt teste a reggeli fagyban kissé reszketett.

- A gyáva remeg... mondá czélzólag a kérlelhetlen.

Kázmér a tárt szekrényből minden további gondolkodás nélkül fölkapta a gyönyörü mivü fegyverek egyikét. György nyugodtan vevé föl a másikat, három lépést tőn s szemközt állt meg ellenfelével.

- Készen vagyok, lőhet! szólt egyhangu baritonjával.

- Vessz el tehát, ha magad kerested a halált; felelé ez indulatosan, röviden czélzott, megvoná a sárkányt - s pisztolyáról a gyutacs csekély pattanással lepörgött.

- Ugy látszik, a sors nem ugy akarta, hogy én legyek az elveszendő fél; mondá ekkor halkan a havasok ifja. Lávanyugalmu arcza legkissebb szinváltozáson sem ment át, s szemét sem hunyoritá, midőn a fegyver torkába nézett. Készen van ön meghalni?

- Kimélje fejemet a szétzuzástól, s keresse inkább szivemet: hebegé a divatfi összeharapott ajkai közől, s kékedő arczával elfordult. - Istenveled Mária! tevé hozzá alig hallhatólag.

György lebocsátá a fölemelve tartott pisztolyt.

- Szereti ön Máriát? kérdé érzelemtől áthatott hangon.

- Képét ön golyója sem lesz képes szivemből kiüzni.

- S hiszi-e, hogy boldoggá tudná és akarná őt tenni?

- Egyedül ön lesz az oka, hogy ezt nem fogom tehetni.

- Esküdjék meg, hogy Máriának, mint nejének, nem lesz egy boldogtalan percze ön mellett, s én megkegyelmezek életének.

Kázmér kétkedőleg tekintett föl Györgyre. - Végezzen ön egymásután, szólt kis vártatva, s ne gunyolja végperczeimet.

- Én nem ölöm meg önt, egyetlen hajszála sem görbülend meg ez alkalommal, ha kivánatomra esküszik.

A reményt adó komoly szavakra, a sir küszöbén álló ifjat óriási karokkal ragadta meg az élet- vágy. Féltérdre bocsátkozék, s eldobva a golyótlan pisztolyt, kezét esküre emelé, s esküvék, hogy Máriát nőül kérve, ez életen át nem adand neki atom-csekély okot pillanatnyi elégü- letlenségre, s hogy oly boldoggá teendi, minőnek isten legkedvesb lényét alkothatá.

- Ember! mondá az eskü után György, s elébbi nyugodt hangja fokonként szenvedélyesb dörgésüvé vált; a percz, melyben az esküt feleded, életednek lesz utolsója. Kétszer találkoz- tunk ez életben, imádkozzál, hogy ne találkozzunk harmadszor. Kétszer volt kezemben sorsod; először kibocsátálak a sziklasirból, mert Mária kért, s mit tagadhattam én meg neki? megkegyelmeztem most, mert megigértem Máriának, hogy nem állok boldogsága utjába. Menj sorsod elé, de menj bárhova, követni foglak hivebben mint árnyékod és titkosabban; követni foglak téged és e nőt, kit én jobban ismerek mint önmagamat, kinek lelkéből, szeméből, szavából, lehelletéből tudom olvasni legtitkosb gondolatát. Ha boldoggá teended, nem találkozunk többé; de ha e második esküdet is megszeged, s Mária boldogsága egéről egyetlen legkisebb csillag is leszalad, akkor ismét meglátsz, és akkor ember - - a k k o r j a j n e k e d é s n e k e m !

IV.

Arany-mania.

Nagyboldogasszony ünnepe volt 1849-ben; felhőtlen forró augusztusi nap.

Arnoldu hüvös rejtekbarlangjában ült a kandalló kő előtt, melyen, a régi tüzrakás kihamvadt üszkei közt, egy olajos mécs terjeszte annyi világot, mennyi épen elég volt, hogy az öreg a halmazokba rakott bankjegyek, arany és ezüstpénzek értékét megkülönböztesse. A mellette lévő tárt vas szekrényből nemes ércz halvány szine csillámlott fel.

Az öreg oly szerető, gyönyörtelt tekintettel merengett kincsén, minővel gyöngéd ifju anya csügghet édes első szülöttén. Beszélt hozzájok, fenn szóval számolta, egyenként nézdelé, s olykor olykor, mielőtt a szekrénybe tenné, ajaktalan szájához vivé a sulyos tallért, vagy ujdonatuj magyar aranyat. Minden mozdulatából kitetszett, hogy hosszu éveken át fokonkint nőtt pénzimádó szenvedélye határozott maniába ment át.

- Titeket kell még sárgákká változtatnom czifra papirosaim; mormogá, két köteg magyar bankjegyet téve oldalzsebébe; aztán meglehetősen rendbe jövünk. Rosz, rosz időket élünk! sohajtá, a szegény embernek egyre kell vigyázni, hogy tönkre ne jusson. Az utolsó szállit- mányért Debreczenbe már nem akartak érczczel fizetni, e miatt van még most is nyakamon ez a négy ezer forintnyi rongy; de hiszen tul adok rajta. Bizományosomnak a szállitott lisztért és marhákért ezentúl semmi áron sem szabad a hadseregtől papirt elfogadni, ma kell hoznia öt ezeret huszasokban, öt ezer és tizennyolcz az huszonhárom; ennyi lesz hát az ezüst. Sok helyet foglal és nehéz mozditani; ti sokkal jobb fiuk vagytok, ti szelid nyájas kedves áldott aranykák, könnyen megfértek, mint a jó testvérek. Lássuk csak. Aranyokban - - - ki jön itt? A

zsugori összerántá vékony lábszárait, s reszkető csont kezeivel elfödni iparkodott az arany halmazt, meghallván a döngést, mely a barlang bejárása felől hangzott elé. A döngést, kurta időszakonként, egy második és harmadik követte.

- Ő érkezett meg; folytatá nagyot lélekzve; már tegnap itt kellett volna lennie. - Aztán a szekrényt, miután a kiteregetett pénzdarabokat mókus gyorsasággal bele kaparta, nagy erő megfeszitéssel felkarolá, s elczipelve, a mészkövü fal egy üregébe helyezé, erre pedig más kődarabot illesztett, mely a szekrényt eltemetve, oly pontosan lapult az üregbe, mint a ketté vágott alma, másik feléhez.

E műtét után lábujhegyen lopódzott a bejáráshoz, s guggoló helyzetben figyelt. Kivülről a hármas döngetés ismételve lőn, György ismert hangjától követve:

- Bocsáss be öreg, én vagyok - György!

Arnold csak maga tudta a titkot, mint kell a bejárás szikla lapját belülről kinyitni, s ezt most ovatosan gyakorlatba vevé. György magas termetének meghajolni kellett, hogy a nyiláson bebujhasson.

- Itt vagy valahára, kezdé az öreg, miután a nyilást ismét elzárá, na s honnan jösz, mi sikerrel, mért késtél? - pokoli hőség, mi?

Az érkezett megtörlé sűrű izzadás által megült arczát, s megszokva lassanként a sötétséget, melyben eleinte csak egy pár szürke apró szem villogását, s távolról a sáppadt mécsvilágot látta, Arnolddal szemközt egy kövön foglalt helyet, s botját földre szögezve lehajtott fővel s szótlanul támaszkodott reá.

- Na s fiu beszélj, sodrá mohón az elébbi, ezüsttel fizetett-e a tábornok, vagy aranynyal? György, mintha a kérdést nem is hallaná, nem felelt.

- Tudod-e, hol van a M u n t e a f e m e i n e b u n i ? szólalt meg végre kérdőleg tompa mély hangja.

Arnold összevoná gyér szemöldeit, s aszott arcza ezer redőkbe folyt össze.

- Hogy ne tudnám, lőn válasza, husz év előtt egyetlen leányom onnan ugrott le a Duna örvényébe. Azóta nevezik az ő r ü l t n ő s z i k l á j á n a k *. De mit akarsz ezzel?

- S mért tevé ezt egyetlen leányod?

- Mert tiz mértföldnyire legszebb gyermek volt Mehádián, s mert egy szép ur csábszavainak hitelt adott, mig én dolgaim után láttam; a szép ur neje azonban egy hat éves fiuval épen akkor érkezett meg a fürdőbe, midőn az én lányom engem egy unokával ajándékozott meg; én megtartám az ajándékot, őt azonban elüztem házamból; elment, aztán megőrült gyalázatában, aztán ide s tova bolyongva egy sziklacsucsra járt estenként énekelni, mig végre onnan is leugrott. - De szólj a dologhoz, kifizettek-e? hol a pénz?

- Még egyet. Mi volt a csábitó neve?

- Mit tudom én? régen történt ez már, elfeledtem. A szomorú asszony, felesége, kis Kazimirjének hivta a hat éves fiut; őt pedig most már emlékszem, Szent-Jóbinak - -

- Hatalmas isten! kiáltott fel György, engedhetéd-e ezt? ők egy atyának gyermekei, szörnyü, szörnyü! Te vén bünös; s ekkor megragadva Arnold sovány vállait, fölrántá őt ültéből és hatalmasan rázni kezdé; te vén bünös, ezért te felelsz a mindenható itélőszéke előtt; tilos

* Oláh nyelven: Muntea femei nebuni.

üzleted s aranyaid zsugorgatása közt elhanyagolád leányodat, s ennek leányát, s egyedüli oka vagy mindkettő gyalázatának és nyomoru halálának!

- Jaj nekem, széthullanak vén csontjaim, jajveszékelt a főcsempész, bocsáss el György, vagy meg akarsz tán ölni nehány forintomért?

Az ifju egy szögletbe lökte el magától az öreget.

- Tudod-e honnan jövök? dörgé aztán hozzá keményen.

- Remélem, a magyar táborból, hol a szállitmányt - -

- Se aranynyal, sem ezüsttel, se bankjegygyel, hanem ezen nyugtatványnyal fizették ki, melylyel bátran pipára gyujthatsz. Egyébiránt magyar tábor nincs többé, a Temesvár alattit szétverték, Görgey letette a fegyvert.

- Jaj, hogy a föld sülyedjen el alattad te gaz, csaló, tolvaj, ki a kész pénzt eldugod, s engem e nyugtatványnyal akarsz rászedni, káromlá Györgyöt az öreg, oda vagyok, tönkre tettél, öt ezer forintomat elrablád. - -

- Csak örjöngj, örjöngj, folytatá fogait csikorgatva emez, s őrülj meg egészen, ha a többit is meghallod. Én most az őrült nő sziklájáról jövök, hol -

- Tán pénzemet ástad el?

- Hol unokád, kit te, mint anyját, gondtalanságod által a gyalázat, és kétségbeesés tépő körmei közé vetettél, aztán, épen ugy mint anyját, magadtól eltaszitál, az elkeseredés életátkozó perczében ugyan azon halált választá, melyre anyját, és őt is szivtelenséged kényszerité. Könytelen száraz szemekkel mondá el nekem történetét; elmondá, hogy a végzet által már előre elkárhoztatott lénynek életet adni nem akar; aztán felszökellt a Duna-part sziklái közé, s mielőtt utolérhettem volna őt, a Muntea femei nebuniról, az alatta kanyargó örvénybe rohant vad sikoltással.

György azt hivé, hogy szavai mennykő csapásként fognak a nagy-apára hatni. De ez tökéle- tesen érzéketlen maradt, minden gondolatát csak vesztett pénze, s aranyai látszának elfoglalni. Alig hallá a mondottakat, nem ügyelt a fiu beszédére, midőn ez részletesen elmondá, hogy a pesti frivol nagynéne a gondjára bizott leánynyal kapott összeget estélyekben fecsérlé el, alkalmat nyujtott Máriának egy jellemtelen könnyelmünek áldozatul esni, ki őt a világ előtt nyilvánosan nőül jegyezte el, s ez által rábirta, hogy őt a tábori életbe kövesse, s miután a mély szenvedélyü leány zabolázhatlan véralkatával visszaélt, s a virágról az első himport leszedte, rútúl cserben hagyta, s átadá gyalázatának, mely elől a szerencsétlen, hullámsirba menekült.

- Tudom, tudom, morgá a szivtelen, nekem is elpanaszlá a szép történetet. Eleget óvtam őt, ne lépjen anyja nyomdokiba; nem tehetek róla, ha még is ugy tőn. - Csak a szállitmány ára volna meg.

- S hiszed, hogy ez óvással eleget tevél apai kötelességednek? mondá véghetlen gyülölettel az ifju. - Ember ember! mindez nem történik, ha két év előtt nem ellenzed összekelésünket; most boldogok volnánk mindhárman, s te ha lelked hitvány érczen kivül más egyébnek örülni tudna, unokád gyermekét ringathatnád térdeden. De erre nem vagy érdemes. Keserün fogsz lakolni vétkes szükkeblüségedért, nyomorun, elhagyottan fogsz elveszni, nem lesz ki szemei- det bezárja, rothadó tetemed hollók emésztendik föl, s korhadó födetlen csontjaidat pásztor gyermekek fogják szétrugdosni!

- Talán te akarsz meggyilkolni? nem volna hasznod belőle, mert kivülem senki sem tudja hol van aranyos szekrényem, he he he! Megölhetsz, de azt nem találod meg; rikácsolá elégülten a pénzimádó.

E szavakra György agyában egy eszme villant föl, melynek segélyével bosszuvágyát az öregen kielégithetni remélé.

- Csalódol vén zsugori, kezdé, ha azt hiszed, hogy kincses ládád holléte egyedül a te titkod. Él egy ember, ki a rejtek helyet épen oly jól ismeri mint ön magad. -

- Az lehetetlen György, ugy-e csak tréfálsz, csak ijesztesz rosz fiu? nem láthatta azt senki, ugy-e nem?

- Emlékezel, két éve lesz, ama viharos octoberi éjre, midőn Máriát a barlangba egyedül hagyva, csempészetre mentünk? Azon éjen egy idegen volt a rejtekben, ki jól látta, honnan vetted elő, s hova tetted vissza a ládát. - S ekkor György elbeszélé a jelenetet, melynek mi fönebb tanui valánk; s elmondá, hogy az idegent ő bocsátá ki a föld alól. Arnold minden szóra jobban és jobban elképedt, s ez ember, ki leánya és unokája gyászos sorsán hideg és részvétlen maradt, összeremegett, hallván, hogy pénztitka veszélyezve van.

- Édes jó Györgyöm, ki ezen idegen, él-e még, hol van? kérdé lázasan vonagló szájszélekkel.

- Ez idegent én három nap előtt mint őrnagyot láttam a magyar táborban, ez idegen ezóta közel ide Mehádián van, neve pedig: Szent Jóbi Kazimir, Mária csábitója. -

- Te György! suttogá a vén bünös, ezen embert meg kell ölnünk!

- Hasonló véleményben vagyok magam is, volt György válasza; s indokom is ugyanaz a tieddel, az t. i. hogy tudja kincsed rejtekét. Ha ezt nem tudta nem látta volna a nyomoru, talán nem hazud szerelmet Máriának. Később aztán, midőn már a szegény leánynak visszalépésre nem volt ut, kényszeriteni akará, hogy vezesse őt e barlangba, melyre magától rátalálni többé nem tudott.

- Nem tudja tehát a bejárást? kérdé mohón a fukar, örömben felvillanó vércse szemeivel.

- Nem, mert bekötött szemekkel vezettem ki onnan, s igy elveszté a tájékozást. A vidék szorgos kutatása, vagy áruló kalauz által azonban nem lehetlen azt feltalálnia, minek föl- fedezését Mária makacsul s azon okból tagadá meg, mert önzetlen mély szerelme féltékeny gyanura ébredt, ha hasonlóval viszonoztatik-e szenvedélye, vagy csak hazudott hajlammal, mit szeretőjében a nagy atyja kincse utáni áhitozás gerjesztett? Ez utóbbi gyanu napról napra erősebb meggyőződéssé ért benne; s hogy jól sejtett, bizonyitá a következés, mely szerint a jellemtelen nyomoru sikertelen fenyegetődzések után a feltételéhez hű leányt magától ellöké, s egy pesti gazdag polgár leányát volt julius elején oltárhoz vezetendő, ha a muszka betörés az összekelést nem gátolta volna. Ekkor ő táborba ment, a szerencsétlen megtagadott pedig szivtelen nagyapjához tért vissza; a többit tudod.

- Valóban sajnálni kezdem árva fejét, hű gyermek volt, nem akarta szegény nagyapját elárulni. De György, édes fiam, tudod mit? nem volna jobb hagyni a történteket a mint vannak, s még ma, rögtön, átmenni a Törökföldre - -

- Tapodtat sem, vágott ez indulatosan szavába, tapodtat sem, mig a bünösök nem lakoltak. Ha te, megtestesült pénzlidércz, nem birsz aranyod megmentésénél egyébre gondolni, birok én. Életem czélja, s boszuvágyam egygyé forrt. Egyébiránt, ha menni akarsz, nem tartóztatlak, de nem is segitlek. -

- Igen, de nálad nélkül édes fiam nem akarok menni, nem mehetek. Karjaim hamar lankadnak, nem birják a kormányrudat mint hajdan, s kiben bizhatom másban mint benned? Tudod, hogy megosztom veled a mim van; vagy - nem - nem osztom, de majd halálom után mindenem tied lesz.

György jól tudta, hogy az öreg nem mehet nélküle, s hogy gyanakodó természete másban nem bizandik. Ez könnyüvé tevé neki az alkut.

- Várj tehát addig, szólt, mig Mária halála szekrényed felfedezőjén megboszulva leend. Reményem van őt kevés nap alatt hatalmamba keriteni...

- De aztán azonnal fölszedkezünk? nyugtalankodék az aggályos vén.

- Megállj, még egyéb föltételeim is vannak. Te föltétlenül beegyezel boszúm tervébe, mit alkalomszerüleg intézendek; nem kétkedel, nem gyanakodol, sőt segédkezeket nyujtasz a kivitelben, mi szinte érdekedben áll - ezeket igérd meg nekem. -

- Jó, jó, igérem, de nem csalsz-e meg?

- Ezer ördög már is gyanuval jösz? menj hát egyedül, de tüstént, mert még ez éjjel oda veszhet kincsed.

- Csak kérdeztem, édes fiam, kérdezni szabad. De mondd, mi van hát szándékodban?

- Ugyan azon helyen, ugyan azon hullámokba temetni a csábitót, melyekbe ez áldozatát taszitá, s melyek fölött most csak az embereknél hivebb madár szállong, keresve urnőjét, s szomorun csacsogva betanult szavait. - Ez végczélom, s ezt, Isten engem ugy segéljen! végre is hajtandom, ha a két földsark bármelyikéről is kellend előkeriteni emberemet!

E szavakat hideg nyugodtan mondá, de nézése vészt jósló vad tüzben ragyogott föl.

V.

Muntea femei nebuni.

Négy nappal később a mehádiai fürdőkbe sajátságos külsejü vendégek gyülekeztek. Komoly arczok, a reménytelenség és lemondás bánatos kifejezésével. Öltözetük viseltes honvéd-zeke vagy időrongált huszár-dolmány, oldalukon tompa szomoruan zörgő kard. A nehány rendes fürdővendég, ki még itt mulatott, kiváncsi szemekkel kisérte őket, midőn néha a sétányon mutatkoztak; különben szótlanok valának és zárkózottak, mint a szerencsétlenek szoktak lenni.

Alig kell mondanunk, hogy ezek a feloszlott forradalmi sereg végromjai, ama tisztek volta- nak, kik a világosi fegyver letételhez meg nem jelenve, a vesztett hazát inkább idegen földdel akarták fölcserélni. Naponként, óránként jöttek és mentek, a távozók ismeretlen és bizony- talan sors elé, az érkezők csekély pihenésre a lezugott harczvihar fáradalmai után. Augustus 20-kán végre csak itt ott volt egy-egy késedelmes látható.

A nyári délután tikkasztó hősége elől hűs fürdő szobába vonult két férfiut látunk, fontos tanácskozásba merülten.

Az ifjabb, ki aranyos galléru zekéjéről itélve, törzstiszt lehete a feloszlott seregben, az igénytelen szoba rozzant ágyán hanyag fekvésben terül el, s hosszu csibukból időnként illatos füstöt lök a légbe. Gondosan ápolt haja, szakálla, s kezei finomsága elárulják, hogy a tábori élet nélkülözései közt sem feledkezett meg némi kényelmekről, mik régi megszokás által második természetévé váltanak. S még is, e kéjenczet gyanittató arcznak vannak oly vonásai, melyek, ha az ajk beszédre nyilik, vagy a szem felpillant, természetes és vele született bátorságra mutatnak. Szent Jóbi Kázmér arról volt ismeretes, hogy bár fodrozott fényes hajjal, tiszta uj glacée kesztyüben, s egy bábu csinosságával, de egyszersmind oly elszánt vitézséggel is vezette mindig rohamba csapatát, mint ritka más.

A másik férfiuban, keleti arczéle és jelmezéről az első pillanat megismerteti a forró török égalj szülöttét. Rézbarna ovál arczáról tömött bajusz és sötétkékbe játszó fekete szakáll foly hosszan alá, elfödve ajkait s az arcz alsó részét. Homlokába mélyen sülyed a széles redőkbe

szedett fehér turbán, csaknem a szemöldökig, melyek szivárványa alatt éles tekintetü, s olykor vad tüzben fellobbanó szempár ragyog, s meghazudtolni látszik élénkségével évei számát, mit arczbőre ránczairól s a szakálba sűrűn vegyülő ősz szálakról, ötvenen tulra lehet következ- tetni. Bő ujju kaftánja eltakarja a kopott szőnyegen keresztbe maga alá rakott lábait, melye- ken, a magyar tiszthez csak oldalt fordulva ül, mig körüle, a csibukjából felszálló füst kékes fellege gomolyog. Mellette a földön széles nyilt szekrényben czifra török pipák, la takia és teherán csomagok, s illat pastillák vannak elrendezve.

- Bizonyosként mondhatod tehát Ali, hogy a vén csempész nem él többé? folytata egy párbeszédet a magyar tiszt.

- Oly bizonyosként, minthogy én élek s e perczben önnel beszélek, Effendim; válaszolt a török kereskedő vékonyas metsző hangon, mi e népfaj egyéneinél meglepőleg nem gyér. Saját szemeimmel láttam függni őt egy patakba hajló fűzfa ágán, hova őt kémi és szállitói kettős szerepéért akasztották. A tábor tovább vonulván őt ott hagyta; mikor rátaláltam, volt még benne kis élet, mit én arra akartam használni, hogy pénze rejtekét kitudjam, de előbb meg- gebbedt, mintsem kivehettem volna tőle valamit.

- Jó s igy hiszed, hogy tőle nem lehet többé tartani - -

- Legkisebbet sem, ha csak lelke lidércz képében vissza nem jár kincsére. Engem csupán az nyugtalanit, hogy van még egy, ki a rejteket tudja, egy ifju, ki fia, öcscse, vagy valami rokona lehetett -

- Erre nézve ismét én nyugtathatlak meg. Ezt Rumán Györgynek hivták, még Buda ostroma- kor esett el, magam olvastam nevét a halottak jegyzékében.

Ki e szavaknál a török arczát figyelemmel vizsgálta volna, észrevehetendé, hogy a feszűlt éles tekintet, melylyel lopva bár a szólónak ajkain függött, rögtön az elégültség derült kifejezésébe ment át.

- Sikerült, mormogá végig simitott szakálla közé, ő halottnak hisz.

- Mit beszélsz Ali?

- Csak azt gondolám, hogy most már a szekrény pénzestől annyi mint a mienk. Ön tudja, hova van letéve, én a barlang bejárását ismerem; egymás nélkül mihez sem kezdhetnénk, igy azonban egymás titkát kiegészitve, ugy hiszem, testvérileg megosztozhatunk. De a többi közt, ugy emlékszem, mintha a vén fukarnak egy leánya is lett volna.

- Unokája volt a leány, javitá ki a másik, de ez már eddig valahol a fekete tengerben uszkál, miután valami szerelmi historia miatt néhány nap előtt Dunába ugrott a bohó. - Épen tegnap hallám. Annál jobb, legalább ez sincs utunkban.

Ali egy villámrövid tigris pillantást lövelt beszélgető társára, ki azonban ezt nem láthatá, mert hanyatt fekvő helyzetében épen a füstgomoly nézésével volt elfoglalva, mit ép tüdőből a gerendázat felé fuvallt.

- Igy tehát nincs mi tartóztasson; nem indulnánk Effendi? szólt, kis vártatva.

- Mielőtt ezt tennők, még egyet. Ne haragudjál Ali, te igen becsületes ember lehetsz, de én még alig ismerlek. Mi biztositékot nyujtasz nekem, hogy ha a szekrényt feltaláltuk, nem fogsz oly módokhoz nyulni, mik téged annak kizárólagos birtokosává tegyenek?

- Volt ön valaha Ruméliában? kérdé ez a válasz helyett.

- Még soha, de sok kilátásom van oda jutni...

- Kérdezzen akkor ott bárkit, volt-e emberemlékezet óta arra példa, hogy török mahomedán lopott, rabolt, vagy orgyilkolt volna? Ha történt ilyesmi, keresztény kezei voltak szennyesek vagy véresek, töröké soha. Én török vagyok, kinek minden fegyvere nehány csirimbáros megy szár, ön keresztény, s jól el van látva karddal tőrrel, pisztolyokkal, s még is ön fél, ön gyanusit. Egyébiránt nem én tevém az inditványt, miattam az el is maradhat - - mondá a sérv komoly hanglejtésével, fölkelt, s áruit összeszedve menni készült.

- Előre kértelek Ali, hogy ne haragudjál, tartóztatá őt a törzstiszt, felesleges ovakodás volt ez csak, egyéb semmi. Ha akarod mehetünk, csupán utlevelem és málháimat kell még szorgal- maznom.

- Legjobb utlevél az arany, jegyzé meg Ali, s ha ezt megleljük, kipótolja ezredrésze is a málhákat, minek czipelése csak gátolna haladásunkban. Hozza ön a legszükségesebbet, s ne veszitsünk időt.

S a két férfi a szobát, aztán a herkules-fürdőket elhagyva, gyalog ösvényeken utnak indult. Mily különböző czél lelkesité mindkettőt!

Az északi égen, mintha leszakadni akarnának, sötét nehéz felhők függöttek, s a havasok óriási üregei olykor távol s mindinkább közelebb hallatszó dörgést viszhangoztak. Utasaink a főutról eltérve, elhagyott szük gyalog utakon, meredek bérczek közt haladtak. Ali tökéletes helyismerettel birt, s keveset beszélve, gyorsan és mindenütt előre ment. Szerinte ez ösvények másfél órai utat lesznek megkimélendők.

- Látja ön ott balra ama meszes rétegü hegygerinczet? szólt vissza sem tekintve, s hosszu hallgatás után; a tartós villám néha egészen megvilágítja, az ott Allion. E hegy tulsó oldalán történt az eset, miről már tevék rövid emlitést. Ködös novemberi éj volt, s e köd sűrűsége volt szerencsénk, különben semmi hatalom Allahon kivül nem ment meg e csempész vadászok körmeitől. Ötven lépésnyire sem voltak a helytől, hova Arnolddal megvonultam. Nem akart tanyájába vezetni, hol az éjt biztosságban tölthessem, de én fenyegettem, hogy ha ezt meg nem teszi, egy kiáltással elárulom. Ez kényszeritőleg hatott reá, s igy jutottam aztán barlang- jába, honnan másnap bekötött szemekkel vezetett ki.

- Mint jegyezhetted meg tehát hollétét? kérdé mohón Kázmér, mert hiszen, mint már el- mondám kalandomat, én is ugy jöttem ki onnan.

- Kifogtam a vén rókán, felelt Ali, mert mig ő szemeim köté be, én észrevétlenül lábamon ejtettem késemmel csekély sebet, s az elhullott vércseppek lettek a vezérfonal visszafelé. De sikertelen, mert aztán a barlangot mindig zárva leltem, csak utoljára, nem rég, midőn ott voltam, találtam az ajtóul szolgáló sziklalapot kidöntve.

- A mennykőbe! ha már más megelőzött volna!

- Nem hinném, a kettős rejteket kivüle senki nem ismerte. De siessünk Effendi, ám a zápor már is utólért.

- Messze vagyunk még?

- E bérczkanyarulaton tul, rövid félóra alatt helyen vagyunk.

Ekkor már jó két órát haladhatott az utaspár, s oly sebesen, a mint csak ezt az utakra bekuszó csalitok engedheték. Azonban beesteledett, perczről perczre sötétebb lőn, s az ösvény csava- rodásait már csupán az omló zápor közt megdördülő villámok fényénél lehete látni.

Facsarásig átázottan végre megérkeztek az igéret földére, hol a barlang torkolatát vadul össze- kuszált tüskék, bokrok fedik el. Az eső ekkorra elállt, s az éjjeli ég barna felhőit haragos szél üzte és zilálta szét; a félhold sarlója néha néha kibukkant közűlök.

- Mi zugó moraj az ott a távolban? kérdé figyelve Kázmér.

- A hullámoké, mik a szélvésztől korbácsolva a Duna sziklapartjához csapódnak; felelt a török.

- Ilyen éj volt az is, mondá az előbbi, melyen először voltam e barlangban.

- Az első hasonló az utólsóhoz... gondolá a másik; és beléptek. Sok időbe került, mig a magukkal hozott, de megázott fáklyát meggyujthaták.

- Én a kivánt helyre elhoztam önt Effendi, szólt ekkor, a kivitel második része az ön feladata.

Kázmér tájékozni igyekezett magát. - Itt állt a leány, mormogá, amonnan jöttem én, s midőn a csempészek megérkeztek, oda rejtőzém. Az öreg ama nyilásba tipegett, ha nem csalódom - - mondá fennhangon, s egyenesen a szekrényt rejtő szikla felé ment. Óra negyedig tartó tapogatódzás és motozás után már csak nem lemondani készült a sikerről midőn egy inkább véletlen mozdulat által az üreg föllapját leemelé, s a fáklya vörnyeges világa egy vas szekrény rozsdás födelére esett.

- Megvan! megvan! riadott örömében. - Csitt! mi volt ez? - állt el lélekzete, mert e pillanatban közelről származott rövid neszt vélt hallani.

- Semmi! nyugtatá meg a török; mi volna? szélzugás, viszhang, vagy tán egy kövecs vált el rétegétől s hullott alá. Azonban megnézhetem. S ezzel a görbület felé ment, honnan a nesz hangzott, s szétnézve ismét visszatért.

- Mint mondám semmi, folytatá, csak az orkán üvölt irtóztatón. Ily időben tapodtat sem mehetünk, a hullám első perczben felforgatná csolnakunkat. Azonkivül pihenésre is van szük- ségünk. Jól ismerem én e szelek járását, pár óra mulva ugy megjuhászodik a vihar, mint a begyes kaczér leány. -

Kázmérnak nem volt a pihenés ellenére, s miután a nehéz szekrényt ügygyel bajjal kiemelték üregéből, s lakatjait még nagyobb munkával leverték, kéjtelten a merény arany gyümölcse mellé telepedtek.

- Gyujtson rá Effendim e csomagból; kezdé itt Ali a hozott csibukokat tömve, valóságos legjobb Bazardtsiki, jót állok érte!

- Az az minő a te legjobb hamisitott Bazardtsikid szokott lenni, nevetett Kázmér, de nem bánom, most a rosz is jó! s a domboru felleges borostyánkő csiribárt ajkaihoz vivé.

- Allahra mondom tiszta az, mint a Korán a hazudságtól. Ilyennel csak régi vevőimnek s azoknak szoktam szolgálni, kiket különösen szeretek. - Ali e szavaknál jelentékenyen pillantott az ifjura.

- Igen lekötelezesz füstben nyilatkozó hajlamoddal jó Ali, ugy látszik azonban, hogy a javát még is magadnak tartod. A te csibukodnak angyalibb illatja van mint az enyémnek.

- Ezt a pastille teszi, a dohány ugyanaz.

- S miféle pastillek ezek?

- Miknél illatosbakat Abdul Medschid ő szultáni felsége sem élvez serailljában. Ha tetszik tegyen egy párt az égő csibukra, annélkül is megilleti önt a testvéri osztozás.

Kázmér elfogadá az ajánlatot, s müértői élvvel szörpölé az édes zamatu bodor füst-karikákat, közbe-közbe méltányló dicséreteket szórva.

- A többi közt Ali, mint van az, kérdé, hogy te oly jól, majdnem hibátlanul beszéled a magyar nyelvet?

- Csoda-e ez? volt a válasz; nem 24 év óta járok-e Balkántól Budapestig s ezen is tul egész Bécsig?

- E szerint Bécset is boldogitád dugáruiddal?

- Oh arról számtalan nagy ur tudna beszélni. E fölött az egész magyar testőrségi személy- zetnek én voltam rendes szállitója. Minden alkalommal más és más csinnel szedtem rá a vámosokat, volt is tömérdek érdekes kalandom.

- Beszélj közőlök nehányat Ali, oly jól érzem most magamat, meglehetősen fekszem itt, s kedvem volna hallgatni.

- Szivesen Effendi; felelt ez, s elkezdve kalandos történetkéit, melyekben nem ritkán női erény- nek is jutott szerep, ezeket oly élczesen és mulattatón tudta előadni, hogy szinte vetélkedés támadt, ki ernyedetlenebb; ő e az elbeszélésben, vagy Kázmér a hallgatásban? Ez a beszélőt csak néha szakitá félbe egy-egy kaczajjal vagy megjegyzéssel; aztán fokonként szótlanabb és hallgatagabb lőn, bágyadt szemeire a szemhéjak kezdtek lenehezedni, ujjai a csibukszárát el- el bocsáták, s feje mellére bólintott.

- Most jő azonban legszebb legérdekesb történetem - de ön álmos Szent Jóbi ur!

- A fáradság és álom erőt akar rajtam venni, oly jól esnék kissé aludni, - de daczolok vele, beszélj - én hallgatlak.

- Volt nekem Pesten egy gavallér ismerőm, könnyelmü jellemtelen ember, ki egy kedves leányt elcsábitott s aztán gazul oda hagyott.

- Te Ali, e történet eddig - nem - valami - különös - ásitá Kázmér.

- Két körülmény teszi különössé, először, hogy a csábitó ünnepélyes esküt tőn előttem, e nőt oly boldogságban részesíteni, minőre isten legkedvesb lényét alkothatá; másodszor, s mit én is nem rég, de elég későn tudtam meg, hogy e nő atyja s az ifju atyja ugyanazon egy ember volt.

- Ki volt e leány, s ki az ifju? kérdé Kázmér annyi élénkséggel, mennyit elnyomó álomvágya engedhetett.

- A megcsalt nő arczképe itt van, nézze ön, e képről tán majd ráismer csábitójára! - mondá természetes dörgő hangján az ál Ali, s az emlitett miniaturet a megrettent elé nyujtá.

- Arnold Mária! halt el a két szó ennek ajkain. Vég erőmegfeszitéssel törekedett feltápászkod- ni, de tehetlenül hanyatlott vissza. A mákonyos pastille felszivása megtette czélzott hatását.

- Nem Mária, folytatá amaz, csak anyja szerencsétlen anyja, kit ön atyja rontott meg; leánya épen ugy követte nyomdokit, mint ön követte atyjáét.

- De - ki - ön tehát? Ali, vagy - György árnya? hebegé ez, s szemhéjjai ellenállhatlanul bezá- ródtak.

- Az utóbbi testestől lelkestől! esküdet megszegéd nyomoru, harmadszor vagy kezeim között, s most számodra az örök irgalmu Istennél sincs kegyelem!

Szent-Jóbi Kázmér, halálos itéletére még egyszer fel birt pillantani, s e pillantás Györgyöt mutatta neki, ki turbánját, álszakállát és bajszát eldobva, boszuló angyal rémes szépségében állott előtte.

- Még egyszer fel fogsz ébredni, dörgé György az elalvóhoz, hogy aztán az örök kárhozatra szállj!

De ez már nem hallá a végszavakat; mély mákony álomban elterülve, élettelen hulla gyanánt fekvék ott.

- Előbujhatsz már rejtekedből boldog nagyapa; kiáltott az ifju, jer, jer kedves vődben gyö- nyörködni. Mocczanásod kevés hiján elárult neki.

A barlang azon tájáról, honnan elébb a nesz hallatszott, Arnold görnyedt alakja toporkált elé. - Az átkozott! sipegé, mily pontosan tudta, hol vannak aranykáim! - Aztán rövid tőrt huzva ki, az alvóra hajolt.

- Megőrültél vén szörnyeteg? orditá György, s feltartá az öreg jobbját, melylyel az a tőrt az alvóba akarta döfni. Boszum még nincs befejezve, ez továbbra is kiterjed. Jer segélj inkább e nyomorut a csolnakba kiczipelni.

- S aztán mit teszünk, átmegyünk-e igéretedhez képest a Törökföldre?

- Aztán a szekrényt visszük a csolnakba, s mint kivánod átmegyünk, de előbb a Duna köze- pébe s fenekére dobjuk ez árulót!

- Igen jó lesz édes kedves Györgyöm, csak menj édes fiam, vidd el magad a testet, lásd én öreg ember vagyok, nem birok ily sulylyal, majd én addig itt kincsünket őrizem.

Az agg maniacust nem lehetett rábirni, hogy szekrényétől távozzék. György tehát maga karolá föl az alvót, s izmos vállára vetve vitte ki a barlangból. Félóra mulva vissza jött, s most, midőn az aranyra került a sor, az öreg hiven megosztozott a teherviselésben. Két rudacskára helyezték a szekrényt, s igy vitték le, György elől menvén, a Dunáig, melynek hullámai a le- csendesült szél után fényes tűkörré simultak. Hajnallani kezdett.

A folyam keskeny medre e tájon barna sziklapartok között szorong, melyekről az első belépés több ölnyi mélységbe visz. E parti sziklák egyikén levert czövekhez volt kötve a csolnak, melyben Kázmér mákony álmot aludva feküdt, s melybe a két csempész a megmentett szekrényt volt leviendő. Ez szerencsésen be is helyeztetett a ladik kellő közepére. György a kormányrudhoz ült, s parancsolólag szólt Arnoldhoz: - old el a kötelet czövektől, aztán jer be, s fogd az evedzőt. -

Arnold ugy tőn mint mondaték neki, de a pillanatban, midőn a csolnak kötelét a czövektől eloldá, György egy hatalmas csáklya taszitással ellöké a csolnakot a parttól, melyen az el- képedt pénzimádó szoborrá meredt.

- György, édes fiam, ne tréfálj igy aggott korommal, jer vissza, végy be a csolnakba, hiszen annélkül is mindenemet megosztom veled! kiáltozá, szörnyen reszketve.

Az ifju nem hallgatott a rimánkodóra, s midőn már pár ölnyire volt a viz tükörén, hideg gunyorral igy kiálta vissza: - Bucsuzz el kincsedtől vén bünös, elviszem azt leányodnak, és unokádnak, őket illeté, s ha majd ott lesz mellettük a viz mérhetlen fenekén, talán jobban fogod szeretni őket s gyakrabban emlékszendel reájok.

- Rabló! tolvaj! segitség segitség! sirt, jajgatott eszeveszetten a zsugori; százhuszezer forintomat viszi, lopja csupa jó aranyban és ezüstben, segitség! segitség! s szaladni kezdett a csolnak után a part görbületein, melyeken hol eltünt, hol ismét kibukkant.

György ezalatt letörlé arczáról a redős rézbarna szint, azután finom erős aczél lánczot vőn elő, melynek egy végével Kázmér két kezét füzé szorosan össze, másikát pedig a vas szekrényhez csatolá. -

- Már közel másfél órája alszik, mondá magához, fel kell ébrednie, közel vagyunk a czélhoz. S akkor egy üvegcse dugaszát kihuzva, az erős szesz kipárolgását zsákmánya orrához tartá.

Mámoros részegként, s fokonként jött ez az éberlétbe. Kezét akará emelni de nem teheté, bámultan nézett körül, s akadozó nyelvvel rebegé:

- Ó ez irtóztató álom volt! őt láttam holtaiból feltámadni s boszulva megjelenni - de hol vagyok? ki az ott? hah! csakugyan nem álmodám, te vagy az György?!

- Szent-Jóbi Kázmér, emlékszel-e még a téli reggelre, midőn mondám: imádkozzál, hogy ne találkozzunk harmadszor, mert akkor jaj neked s nekem? - Most harmadszor találkoztunk...

- Mi szándékod van ember? kérdé ez őrjöngő ijedséggel.

- Kérdheted? a tulpartra vinni mindkettőnket, ha ha!

- Minő tulpartra?

- Honnan még nem jött vissza senki. Kázmér! tegnap este mondád, hogy Mária valami szerel- mi história miatt a Dunába ugrott. Hogy érdekesb legyen, elhoztalak megmutatni a helyet, honnan ő e bohó tettet elköveté.

Szent-Jóbi hallgatott, eszmélete visszatért, átlátta, hogy nincs menekülés.

- Nézd csak ama fekete sziklacsucsot, mely élével oly vakmerőn nyulik be a Dunába, mintha mondani akarná: jertek hullámok, söpörjetek el ha birtok! - Havasokból eredt szilaj patak szakad mellette zuhogva az anyamederbe, s száz rétben kanyargó örvénynyé kigyózza ennek habjait. - E csucs a Muntea femei nebuni, az őrült nő sziklája. S tudod, miről nevezetes?

- Látom, hogy nem tudod, mert hallgatsz. E szikla három esetről emlékezetes. Az első az: hogy valami husz év előtt onnan ugrott le egy nő, egy őrült nő, kit édes atyád Szent-Jóbi Marczel tett azzá, s az örvény által benyelve tünt el. A második, hogy e történet után husz évvel ez őrült nő elcsábitott leánya, kit Szent-Jóbi Marczel fia, Kázmér csábitott el, rohant le onnan, s az örvény által benyelve tünt el. A harmadik végre az: hogy 1849. évi augusztus hó 21-nek reggelén, e pillanattól számitva legfölebb öt percz alatt, ugyanazon örvény egy csolnakot fog benyelni, melyen történetesen Máriának hű és hűtlen két kedvese akar a lopott kincscsel tulpartra menni.

- Ily dicstelen halállal kell-e hát elvesznem? nyögé fel Kázmér; mért nem inkább a csatatéren?

- Jó katona voltál Szent-Jóbi, azért nem öltelek meg elébb, mert kellettél a rohamokba. - Ne erőlködjél, e szekrényt nem birod lerázni, ha annyira vágytál utána, menjen veled a sirba.

- Szörnyü ember, szólj kérlelhetlen vagy?

- Az, lőn a hideg felelet, s ha nem is volnék az, többé nincs meg szabad akaratom. Az örvény vonzereje már megragadott, benn vagyunk a tág karikában, mely mindig szükebb gyűrűvé szorul. - - S ezzel kormány rudját a habok közé lökte.

- Pénzemet aranyaimat, száz husz ezer forintomat! még megmenekülhetnél, igyekezz György! hangzott felülről egy rekedt kiáltás. Arnoldé volt, ki a Muntea femei nebuni csucsáról az alatta körben forgó csolnakra orditozott.

- Látod ama vén embert ott a csucson, honnan leánya és ennek leánya halált keresve rohant le, kiket ő átkozott arany maniájában elhanyagolt, s hozzád hasonló ördögöknek vetett áldozatul? Nem tudom, ki bünhödése nagyobb, tied-e vagy az övé?

A csolnak eleinte tág körben és lassan, aztán mindig szükebb gyürűzetben és gyorsabban ke- ringett, mig végre az örvény kellő közepébe sodortan, forgott mint a megpörgetett pénzdarab.

- Imádkozzál, ha tudsz és akarsz, Kázmér, itt a végpercz, melyben j a j n e k e d é s n e k e m ! szólt halotti nyugalommal György.

- Old legalább a lánczot le kezeimről, kért ez, talán még kiuszhatom!

- Ha! félsz tehát a haláltól, s szeretnél élni? Meghalsz gyáva, meghalsz, az imádott arany sulya vonand le a Duna fenékre! s ekkor, mig arcza ördögi elégtételben sugárzott fel, egy csapot ránta ki a csolnak fenékzetéből. A támadt hézagon át vastag viz sugár lövellt fel.

Az öreg, térdelő helyzetben, imára füzött ujjait tördelve, lélektépő néma kinok közt nézte a sziklatetőről, mint tánczol, s fokonként mint sülyed a csolnak. Az embereket nem látta benne, csak aranyát.

Midőn ez végkép elsülyedt, ő is kimerülten arczára összerogyott.

Pár percz mulva a szeszélyes kigyózatu örvény ismét a régi gyürükben kanyargott, mintha nem is ő nyelte volna imént gyomrába a két emberéletet.

Minden csendes volt körülötte, csupán egy hamuszin tollazatu, veres farku papagáj csattogtatá szárnyait a viz tűkör fölött, el-el mondogatva betanult szavait: Mari, kedves Mari, szeretlek!

EGY FÜRDŐI ÉVSZAK.

A fürdői társaság oly vig volt, minő csak lehetett.

Lehetett pedig nagy mértékben, miután körülbelől kilencz-tized része nem annyira köszvé- nyes lábbal vagy rosz májjal, mint erős föltéttel jött, jól mulatni, sétálni, tánczolni, zenézni, ismerkedni, házasodni, férjhez menni, s több efféle.

S igy történt aztán, hogy gyakran, ki ép testtel jött, beteg szivet vitt haza; czélját azonban elérte, mert jól mulatott, sétált, tánczolt, ismerkedett, a többi pedig pótlólag következhetik.

Hol van e fürdő? mi a neve? kérdik hirtelen többen mindkét nembeli tisztelt olvasóim közűl.

Szomorú szivvel kell bocsánatot kérnem, de fontos egyéni okaim vannak e kérdésekre hall- gatva felelni. Jelesül, ha e fürdő nevét elárulom, sokan, kikről alább beszélendek, szinte el lennének árulva, s tömérdek bú és baj gyülne szegény fejemre.

Brrr! szinte képzelem, mint ásná ki bal szememet ama nagyságos és vastagságos mama, kinek négy eladó leányán kivül semmi egyéb betegsége nem volt, vagy mint zúzná össze csontjai- mat ama nyugalmazott torzonborz kapitány, ki a szép özvegytől kosarat kapott, vagy mint nevezne hirhordó pletykának a szép özvegy, ki egy nőtelennek hitt férjtől oly szivesen kezdte elfogadni a hódolást, vagy mint szidna házi boldogsága megrontójának e nőtelennek hitt férj, ha neje általam tudná meg, hogy ő a szép özvegynek hódolt, vagy végre a sok lehető eset közűl, mint hivna ki párbajra ama költő, ki a fővárosból, hol senki rá sem nézett, oly édes reménynyel jött e fürdőhelyre, hogy itt országos érdemeit jobban fogják méltányolni, ünnepelni, s talán még meg is fáklyászenézni, s szinte előre látta magát, mint fog érdekesen, senkivel nem társalogva, méla búsan sétálni föl s alá, s mint fogják kiváncsian kérdeni: ki lehet azon érdekes ifju? mire a suttogó s hirtelen elterjedő válasz az leend: ez X iró, ki ilyen és olyan remek dolgozatokkal dúsitotta iralmunkat stb. stb., - kit azonban itt sem vett fel senki, s e miatti titkos boszujából pár hét mulva a fürdőt elhagyván, iszonyatos strófákba öntötte ki világfájdalmát.

Megvallom, ez utolsó esettől, t. i. e félreismert lángészszeli párbajtól leginkább borzadok, mindamellett, hogy e fegyvertelen időkben párbajunk legfölebb egy pár fricskára történhetnék százötven lépésről.

Okaimat ugy hiszem belátják tisztelt olvasóim, s nem fogják kivánni, hogy e fürdő nevének kiirása által éltemet veszélyeztessem.

A kérdésre: hol fekszik? szinte csak tágan felelhetek, t. i. felső Magyarországban.

Ezzel azonban több van mondva, mint első pillanatra hinnők. Ugyanis, e geographiai kijelö- lésből kitünik először az, hogy dús erdejü hegyek által koszoruzott völgyben van e fürdő szin- helye, hova a nyár hevét enyhiteni a szomszéd fenyvesekből enyhe szellők járnak, hogy a lég tiszta, a közel bérczekrőli kilátások gyönyörüek, a viz és bor egyaránt savanyu, keverve azonban a csunya nem által igen jó italnak találtatik; kitünik másodszor az, hogy e fürdő nem Karlsbad vagy Füred, hol mindenkinek az a fő gondja, hogy a másiknál feszesebben viselje magát, többször öltözködjék, és senkivel ismerkedni ne akarjon, hanem egy kies fekvésü völgykatlan, melynek sétányán az ott mulató csupa ismerős barátságos arczokkal, s épen nem a váczi utczával találkozik, kik mindnyájan egy társaságot képezve, szinte családi életet élnek.

Reggeli fürdés után poharas vándorlások a savanyu forrás buzogó vizéhez, találkozások a sétányon, tervezések a nap teendőiről, reggelizés a fasorok alatti padkörnyezett asztalokon, aztán a leszálló hőség elől mindenki haza tér, ez zongorához ül, az regényt vesz elő, ez láto- gatást fogad, amaz pihenni dől, ezek jó korán whist vagy sakk parthiet kezdenek, s igy foly az

idő délig, midőn a közös asztalhoz az egész vendégsereg összegyül s élénk társalgás közt ebédel; délután kis pihenés után, az idő drága lévén megkezdetik a táncz s foly késő éjig, vagy ha táncz nincs, van karavános kirándulás a vidékbe, a gloriettehez, a viszhanghoz, s e séták gyakran a bálnál is érdekesbek, mert a hölgyeket a meredek bérczekre karon fogva kell vezetni s a társaság inkább megszakadoz; ha séta nincs, van vándor szinészek előadása, stb.

Szóval, mint fönebb mondám, a társaság oly vig volt, minő csak lehetett, még pedig akár szép volt az idő, akár esett az eső, mi e völgykatlanban igen gyakran megesett.

Sőt voltak, kik az esős időt a derültnél sokkal többre becsülték; az öreg urak és asszonyságok azért, mert hegyvölgyet bemászni, mint ők a sétákat boszusan nevezék, nem lévén alkalom, mindenki a whist-asztalhoz szorult, mig ellenben szép időben a partieból többnyire hiányzott valaki; az ifjak pedig azért, mert a mamákat és papákat és tanteokat a kártya elfoglalván, inkább magukra maradtak - - szóval nekik is megvoltak a maguk okaik.

Azok közt, kik az esőt jobb szerették a napsugárnál, első és fő fő volt a fürdő-orvos, doctor A. egy tetőtől talpig becsületes okos ember, kit mindenki igen szeretett, s kit nem dicsérhetek meg jobban, mint ha azt mondom: hogy összesen két gyengesége volt, s mindkettő oly meg- bocsátható! Az első volt a whist (s ezért szerette ugy a borus eget); a második azon meggyő- ződés, hogy e fürdőhelyen soha, mióta a világ áll, cholera nem volt, nem lesz, s nem lehet. Ki a whistben mint partnerje bakot lőtt, azt kiszidta emberségesen, pörölt, zsémbeskedett vele, de a játék végén ismét kibékült; azonban ha valaki kételkedni mert, vagy nem látta mint ő, a lehetséget abban, hogy e fürdőben a cholera ki ne üthessen, arra komolyan megharagudott, az nem volt többé embere.

Rendes whist-társa én voltam, a harmadik egy fiatal vig lengyel, a negyedik egy vastag tábla- biró, ki a cholerától mód nélkül félt, s miután az a környékben mutatkozni kezdett, előle ide menekült.

A lengyel egyuttal szenvedélyes és jó sakkozó is volt, s doctorunk nem egyszer boszankodott reá, midőn a sakktáblától a whisthez alig tudta elvonni. Sakk-partnere egy bányász tiszt, a legphlegmaticusabb, leghidegebb, legangolabb vérü ember, kit életemben ismertem. Egyszer fájó fogat huzatott, az ügyetlen borbély a fájóval egy egészen épet is kirántott, s midőn a patiensnek kezébe adta, ez egész egykedvüleg mondá: ni ni hiszen ez kettő! más izben, midőn rá kiáltottak, hogy a ház gyúlt ki feje fölött, meg sem moczczanva szólt: majd eloltják!

Ez volt a lengyel sakktársa, képes szemet sem hunyoritani, ha a másik félnapig sem tesz egy húzást. Mindkettő a fensőbbséget magának követelte, s egyik sem akarta a másikat mesteré- nek elismerni, annál inkább, mert a nyert és vesztett játékok számára nézve mindig egy arány- ban maradtak. A fürdői közönség egy része nagy érdekkel kisérte játékukat, midőn a nyilt pavillonban összeültek, s ez vetélkedésüket még inkább ingerelte. Csak a doctor fészkelődött boszus nyugtalansággal, ha néha egy partie három négy óráig is eltartott; s a whistből a negyedik hiányzott.

Egy nap azonban végkép le kellett mondania a hat rubberről, mert én is a szomszéd faluba, ott lakó ismerőm látogatására rándultam. Késő estve érkeztem csak vissza, s midőn másnap reggelén a forráshoz indultam, nagy meglepetésemre a sétány közepén egy póznára szegezett táblát látok, melyre nagy betűkkel ez volt irva:

„Ama rosz akarattal terjesztett hirt, hogy Z. fürdőben a cholera kiütött, alávaló koholmánynak nyilvánitom, minthogy itt cholera még soha sem volt, most sincs, s nem is lesz soha.” Aláirva:

„A fürdőorvos.”

Nem tudva, mit jelentsen e különös hirdetés, mentem tovább, s az első, kivel találkoztam, lengyel barátom volt. Első pillanatra feltünő volt arczán a szokatlan kedvetlenség, annál in- kább, mert könnyelmüségig vidor jellemével a levertség vagy bánat férkezhetlennek látszott.

- Jó hogy jön, szólt jó reggellel köszöntve, épen tanácsát akarom kérni.

- Szivesen, ha adhatok. Na s mi történt?

- Látta már ön a póznát a hirdetéssel?

- Láttam, de még nem tudom, mi adott reá okot.

- Ah uram! az egy egész történet.

- Szomoru-e vagy vig?

- Másoknak vig, de nekem szomoru. Hallja csak ön, hát az a halvérü bányász -

- Cholerába esett tán?

- Dehogy esett, dehogy esett, sőt velem sakkozott tegnap a pavillonban, s az egész fürdői közönség feszülten nézte játékunkat. Az első partiet elvesztem, következék a második; kép- zelheti ön, hogy becsületem függött e partie megnyerésétől. Daczára ennek, én nem tudom mi lelt, vagy hová tevém eszemet, szememet - -

- Egy kérdést - ki ült ön mellett vagy ellenében?

- Ugy tetszik a szép özvegy -

- Aha! na s tovább.

- Bár mi vagy ki volt az ok, elég az hozzá, hogy négy huzás után azon veszem észre magam, miszerint még egy pár huzással menthetlenül s gyalázatosan m a t t á kell lennem, ha a bányász vigyáztalanságom által nyert előnyét észre veszi. Nem maradt egyéb hátra, mint figyelmét valamiképen a sakktól elvonni, s e czélból hirtelen némi szörnyü hirt kellett kohol- nom. A manó azt a kérdést adja nyelvemre, vajjon hallotta-e már, hogy a fürdőben a cholera kiütött?

- Még nem, s igaz volna ez? kérdé oly hidegen, mintha arról lett volna szó, hogy Otahajtiban földrengés volt. A körülállók kissé megdöbbentek, whist-társunk, a piros arczu táblabiró elsáppadt.

- Való igaz, eddig öten betegedtek meg.

- Lehetlen! csodálkozott, de azért szemeit a sakk figurákról le sem emelé.

- Sőt az öt közűl egy már megis halt! folytatám.

- Jézus Mária! kiálta az elképedt táblabiró, ugy rögtön indulok!

- Kitől hallotta ön e hirt? kérdé komolyan reám pillantva a bányász.

- Kitől? hát magától doctor Á...tól! felelém hirtelen, távolról sem gyanitva a lehető következ- ményeket. A doctor nem volt jelen.

- Akkor igaznak kell lennie; jegyzé meg egykedvün a bányász, tovább huzott, s én csakugyan m a t t á lettem.

Szégyentől lángoló arczokkal kezdtem s merültem a harmadik partieba, midőn figyelmünk egy már messziről előható zajra fordul.

A doctor jött, sebesen mint a széltől kergetett felleg, szemei villámokat szórtak, s e kérdést menydörgi hozzám:

- Ön mondá, hogy a cholera a fürdőben kitört? Nem tagadhatám, mert a jelenlevők mind hallották.

- S reám hivatkozott ön?

- Igen; felelém, s most szégyenkezve az ellenfélnek vetett cselt kellett volna kivallanom, de erre már nem volt idő, mert a különben bárányszelid doctor dühe most az egyszer nem ismert határokat, s engem mindenféle hazug, rágalmazó, hirkoholó s több efféle czimekkel ugy lepiszkolt, hogy e fürdő minden vizével sem moshatom le. Aztán rögtön távozott, e hirdetést a póznára, s a póznát ide tüzte. A mi több, némelyek a fürdőt azonnal el akarták hagyni s pakkolni kezdtek, sőt a táblabiró valósággal el is utazott tegnap este. Most már ön tud mindent, mit csinálna helyzetemben?

- A doctort minden áron megengesztelném, s e végből rögtön a táblabiró után mennék, s elmondva neki mindent, ha csak lehet, visszahoznám. Mert ha ő elmegy, a mellett, hogy a hirt tovább terjeszti, egyszersmind whist-partienk is fölbomlik, s ekkor ön a doctorral soha ez életben ki nem békül. - S csakugyan elutazott már?

- El, de csak a szomszéd faluig ment, málháit most viszik utána, s ezeket ott várja be. Még utolérhetném - -

- Siessen tehát ön - -

A könnyelmü, de jószivü lengyel elrohant, s alig negyed óra mulva a fogadós szekerén láttam

őt, mint sietett a megrémült táblabiró visszafoglalására.

E közben a forráshoz értem, melyet ekkor már az ivók ostromoltak. A közbeszéd s derültség tárgya a lengyel szomoru esete volt.

A nagyságos mama ugy itatta négy lányával az áldott vizet, mintha annak férjhez adó ereje is volna, s aztán minden pohár után végig vonult velük a fasorokon mint a fiastyúk az égi csillagzatok közt. Rendes kisérőjök a nyugalmazott kapitány volt, ki miután a szép özvegynél fiascot csinált, ide szegődött, s a nőket a franczia háboruban viselt dolgaival mulattatá; mind- amellett ha évekről volt szó, negyvennél egy nappal sem akart idősebb lenni. Világos volt, hogy házasodni akar, csak azt nem tudta még, a négy hajadon közűl vegyen-e el egyet, vagy épen magát a mamát?

De ideje már a szép özvegyről is szólani, ki e fürdői évszak alatt mindenesetre a legérde- kesebb, legünnepeltebb nő volt. De mint is ne lett volna az? gyásza még alig telt ki férjeért, ki mint huszár tiszt a forradalmi utolsó harczok egyikében esett el, vagy legalább több mint valószinü volt hogy elesett, mert bár meghalva senki sem látta, de neve az elhullottak névsorában volt, s azóta senki sem hallott róla.

A szegény nőke eleinte sokat sirt férjeért, kit csak nehány hó óta nevezett annak, de miután oly sokat mondták neki, hogy a sirással szép szemeit elrontja, ő hallgatott a jó tanácsra, s minthogy történetesen igen fehér és ép fogai is voltak, s tükre naponként és óránként meg- győzé őt arról, hogy a mosolygás ezekhez igen jól áll, ezeknél fogva ő bizony inkább mosoly- gott mint sirt, miből azonban még nem következtethető az, hogy vigasztalódott veszteségén, hanem hogy elég erős lelkü könyeit, búját vásárra nem hordani. Oh én tudom, ő lelkében vigasztalhatlan volt, s a keserv bizonynyal megöli, ha szórakozást keresni nem ügyekszik. Ezért jött ő a fürdőbe is, s hogy férje emlékéhez és árnyához hű maradt, fényesen bebizo- nyitotta akkor, midőn a nőszvágyó nyugalmazott kapitányt határozottan visszautasitotta.

Igaz ugyan, hogy a kapitánynál szerencsésebb sikerrel látszott a szép özvegy körül forgolódni

D. ur, egy antinouszi külsejü, könnyü elmés társalgásu fiatal ember, ki, mint szokták mondani, itt a tónust adta, s a társaság fő mulattatója volt. Azonban e siker csak látszat vala, mert tudva

van, hogy a rosz világ mindjárt hódolásnak nevezi, ha valaki valakinével kissé gyakrabban társalog; pedig D. ur a szép özvegygyel bizonyosan mindig ennek férjéről, az elesett hősről beszélt, s hogy e thema őt igen érdeklé, mindenki természetesnek találandja. Én legalább a fürdői évszak elején igy vélekedtem, s hogy csalódtam-e? később mondom el.

Ez a D. ördöngös vig és ügyes fiu volt. Soha ki nem fogyott a beszédből, mindig tudott valami szépet és érdekeset mondani, mindig valami uj és mulatságos kimenetelü inditványnyal jött; a legjobb tánczos volt, zongorához kellemes tenorral énekelt, izletesen öltözködött, szóval a mamák épen nem rosz szemmel nézték, ha leányaikkal enyelgett. Ő azonban ugy látszék, a szomoru özvegy vigasztalását tüzte ki keresztényi föladatául. Különben nem e vidékbeli volt, mert közelebbről senki sem ismerte, de hogy gazdag lehete, az minden szavából, mozdulatá- ból, környezetéből kitetszék.

Árnyéka, azaz mindenütt követője és mindenben majmolója Cz. pesti dandy volt, ki a leg- nagyobb sárban is fénymázas topánt hordott, pipaszár lábszáraira iszonyu szük nadrágot huzott, felöltönyénél hosszabb farku frakkot viselt, vatermörderjeivel két fülét majd lereszelte, egyik szemébe négyszögü üveget nyomott, haját ugy összevissza borzolta, hogy valami csókamadár saját édes fészkének nézte volna, ha egy magas kürtü kalapot nem üt félre rajta, s becses személyét ellenállhatlan szépnek hitte. Szokása volt különben soha saját eszével nem gondolkodni; hanem mások bölcs belátása után indulni; ez öltözékét is egy geniális ifju báróé után csináltatta, csakhogy mig ezt a világ azon megszokta, reá ujjal mutatának, ő azonban meg volt győződve, hogy ez csak azért történik, mert mód nélkül tetszik.

Itt is mindenben D. urat a tónadót utánzá, épen ugy erölködött tánczolni, udvarolni, sziva- rozni, ásitani, társalogni, elménczkedni mint ő, s kinjában néha oly bolondokat mondott, hogy az egész világ nevetett rajta, ő pedig sugárzó arczczal tekintett körül élvezni élcze hatását. Egyszer esős időben D. kinek minden jól állt köpenye veres bélését forditá kifelé, öt percz mulva a dandy is ily costumeben robogott ki szobájából; másszor meg D. számitott tréfából a fagylaltat kenyérre kente, s a dandy rögtön hasonlóan cselekedve erősen vitatá, hogy Pesten ez a legujabb fagylaltevési modor.

Egyébiránt több szeretetre méltó tulajdonságai közűl még kiemelendő az: hogy semmikép sem volt szerencséje az igazmondáshoz, különösen nyilvánosan azt szerette elmondogatni, hogy neki az ország valamennyi mágnása te tu brúderje, titokban pedig, de mindenkinek külön: hogy Pesten nincs szép nő ki bájainak ne lett volna rabja.

Későn szokván kelni, ma is az utolsó volt, ki a forráshoz érkezett.

- Jó veggelt! jó veggelt! kiáltott mindenfelé jöttében, - ah! mily gyönyövü vitka szép veggel! -

(Meg kell jegyeznem, hogy dandynk az r betünek halálos ellensége volt, s alsó ajkát kissé bekapva azt mindig v-nek szokta ejteni.)

- S szép nagyságtok máv ily kován a fovvásnál? e szavakat egy tisztes asszonysághoz intézé, kinek szép ifju leánya volt oldalán, hozzájok csatlakozék, s a kis lánynak rögtön egy sereg sületlen bókot és szépséget mondott. S a kis lány? ugy látszék szivesen fogadta ezen izetlen- ségeket, de előleges védelmére mondhatom, hogy csak: ugy látszék, mert valójában kökény szemei egy barna fiut kerestek loppal, szivecskéje igazi birtokosát, de kivel kissé meghason- lott, s ki most boszuból nyakrafőre szintén másnak tette a szépet. Igy boszantották és kese- ritették egymást; a dandy pedig egy perczig sem kételkedett, hogy a kökényszemü lányka majd meghal érette szerelmében.

Mulatságos volt egy elfogulatlannak, minő én valék, a rejtett viszonyok e szövődését figye- lemmel kisérni.

Oldalvást, magányos padon a költöncz ült, s mig a térdére helyezett papirszeletre holmit firkál- gatott, szemeit minduntalan lopva körüljártatá a sétálókon, nézni, vajjon érdeket gerjeszte-e? s látják-e őt, mint működik halhatlan szelleme a haza javára? Egyébiránt az igazat megvallva, ő csakugyan érdeket is gerjeszte önmaga iránt, nem talán akként, mint azt ő ohajtá, hanem az elterjedt hir szerint mint olyan, kinek nincs egészen rendén első emelete. S ezt nem is volt oly igen nehéz elhinni róla.

A bányásztiszt, hatrőfös kendővel nyaka körül, elmerülten sétálgatott fel s alá, folyvást a földre nézve, mintha minden kavics egy-egy sakkfigura volna.

Végre a doctor is megjelent; méltó haragja az éjen át már meglehetősen elpárologván, jó arcza ismét visszanyeré szokott derültségét.

S igy az ijedtében elutazott táblabirón s az utána rugtatott lengyelen kivül, e fürdői évszak azon vendégei közűl, kiket olvasóimnak bemutatni akartam, egy sem hiányzik.

Minden napnak meglévén a maga kis ujsága, a mai, a lengyel esetén kivül az is volt, hogy a fürdőbe egy szemfényvesztő, valami Bosco-féle fiók-bűvész érkezett, ki estére a teremben tar- tand előadást. A dandy már tegnap este megismerkedett vele, s előre beszélé, mily bámulatos mesterséget fog a maestro mutatni, mint p. o. az egeret csirkévé változtatja, az elszakitott kártyát összeforrasztja, krajczárból aranyat csinál, a gyürűt mozsárban összetöri, s aztán mint egészet adja vissza, s e mellett a gyürű birtokosának legnagyobb titkát fülébe sugja, sat.

Ez utolsó mesterség legérdekesebbnek találtatott, kivált a szép nem által, s valóban a bűvész- nek nagy publikumot is szerzett, mint majd erre későbben visszatérni lesz szerencsém.

E közben a reggelizés is megtörtént, s az illetők már-már szét és haza akartak oszlani, midőn a dandy egy inditványnyal lépett fel. Elmondá t. i. hogy ő a bérczek közt egy uj viszhangot fedezett fel, mely nyolcz szótagot tisztán mond vissza, s miután az nincs távol, a reggel pedig oly gyönyörü, ha ugy tetszenék, a társaság egy kirándulást tehetne oda.

Az inditvány a dandy véghetlen örömére elfogadtatott; minthogy azonban a hölgyek hosszabb sétára elkészülve nem voltak, előbb még mindenki haza szaladt, egy napernyőt, vagy kalapot, vagy écharpeot, vagy legyezőt hozni, s mig a társaság ismét összeszedkezett, majdnem egy óra telt bele.

Megindultunk. A dandy mint vezető legelől ment, s miután karját a kökényszemü lányka elfogadni kissé vonakodott, azt udvariasan a mamának ajánlá fel; aztán jött a négy lányos mama a kapitány kisérettel, ki köszvényes lábaira gondolva savanyú képet csinált az expeditióhoz; aztán egy csomó nő és férfi élénk beszélgetés közt; aztán jöttem én a doctorral, s utánunk, jó darabkákra elmaradozva, a szép özvegy D. ur karján, ki őt ékesszólása egész hevével látszott boldog emlékü férje fölött vigasztalni. - A bányász tisztet az egész nem érdeklé s hon maradt.

Félórai menés után a susogó fenyves erdőben a dandy megállott, mondá, hogy a kellő ponton vagyunk s egy sziklafalra mutatott, mely mintegy hatvan lépésnyire a fák közűl kimeredve, a hangot volt visszaverendő.

- Mint mondám, kezdé s mindnyájan hallgattuk, e sziklafal nyolcz szótagot viszhangoz; akár- mit, p. o. „felszaladt a nyul a fáva!” ez is épen nyolcz szótag. Tehát csendet és figyelmet kévek!

Ezzel felállott egy magasabb kőre, üvegét még jobban szemébe nyomta, kalapját levette a csóka fészekről, fejét lehetőleg kidugta a vatermörderek közűl, s torkát kellőleg megráspo- lyozván, fenhangon kiáltá, hogy:

Felszaladt a nyúl a fáva!

a hamis viszhang azonban igy felelt:

Fel ám az apád nyakára!

s mindjárt rá egy pörge kalapos, s pitykékkel megrakott kék spenczlis fiu, kiben szintén egy fürdői vendéget ismertünk meg, lépett ki a sziklafal mögűl, ezen, eléggé hallható szavakkal: ugy kell, mért váratod oly soká az embert!

A meglepetés első percze után hangos nevetés következék, a felsült dandy pedig irult pirult, nem tudta mit szóljon, végre zavarodottan szintén nevetni kezdett, s oly pofát igyekezett vágni, mintha ennek igy és nem másként kellett volna történni.

Mert tudnivaló, hogy e viszhanglelés eredeti eszméje D. uré vala, ki azt a dandyvel közölvén, ennek a tréfa igen megtetszett, s kivitelét magának elkérte. D. ezt örömest átengedé, remélve alkalmasint, hogy az igy lefoglalt közfigyelem mellett annál több alkalma lesz a szép özvegyet vigasztalni. A dandy ekkor összebeszélt ama pörge kalapos kék spenczlis fiuval, ki mint két lábú viszhang volt szereplendő, jól betanulták, mint fogja ez a kijelölt nyolcz szó- tagot visszakiáltani; aztán a viszhang már jókor reggel elbujt, de mig a kalapok, napernyők stb. összeszedettek, elunta a várakozást, unalmában cadencziát csinált az előre betanult sorra, s a sziklafal mögűl nem látva, hogy nők is vannak a társaságban, azt kissé boszusan vissza is kiáltá.

A szegény dandynek volt a csintalan viszhang miatt mit hallgatni, mindenki vele kötődött s igy indultunk haza felé. D. ur következetes maradt magához, s előbbi párjával karján, kis távolságra ő volt a sereghajtó.

Már jövet feltünt nekem egy idegen alak, ki a fák közűl majd kibukva, majd ismét elveszve, mindenütt velünk jött, s most ismét oldalvást kémlő szemekkel figyelt a társaságra.

- Ki lehet az a magas ember ott, kinek szakálla, haja, kalapja mind egyforma vörös? kérdém a doctort.

- Ah! az alkalmasint a monsieur l’escamoteur, ki ma este producálni fogja magát.

- Talán a felfedni igért titokból iparkodik valamit előre ellesni.

- Meglehet, s különösen az utánunk andalgó szerelmes pár látszik fürkészete tárgya lenni, mert leginkább velük tart lépést, s néha-néha oly éles pillantásokat vet reájok, mintha a mellény- és ruhán át egyenesen a szivekbe és vesékbe akarna tekinteni.

Azonban a nap sugarai nagyon is élénken kezdének melegitni, s megérkezvén igen jól esett a nyári hőség elől hűs szobákba vonulhatni.

A dél ismét összegyüjté a fáradt éhes kedélyeket, s az ebéd szokott vidám zaj közt folyt le. Épen fölkelénk, midőn egy roppant dördület az azt nyomban követő fergetegnek lőn elő- játéka. Pár percz mulva az ég mintegy fekete posztóval lett bevonva, miből vakitó villámok czikáztak elő, s a körül fekvő hegységben ugy recsegett ropogott minden, mintha a világnak akarna vége lenni. A zápor minden egyes dörgés után, mintha dézsából öntenék, omlott.

A félénkebb nők szögletbe vonultak, s szemeiket hunyták be, a férfiak az ebédhez összerakott asztalokat szedték szét, s kártyaasztalokká alakiták, - óranegyed mulva a villanyterhes felhők elvonultak, az ég a fekete köpeny helyett szürkét öltött, miből a szél sűrü szorgalmas esőt facsart ki. Szó sem lehetett az elmenetelről, s miután e nap történetesen nem levén táncznap, a czigánybanda nem volt jelen: a terembe szorult társaság ugy mulatott a mint tudott, t. i. ki nem kártyázott, az beszélgetett.

Ez utóbbiak közé tartoztam én is, a doktort igyekezvén megnyugtatni, kinek ma, minden eső daczára, sem volt whist-partieja. Beszédbe akartam őt vonni, mert a közlékeny jólelkü doctor örömest beszélt, ha erre tér nyittaték neki, s életéből vett anecdotákkal gyakran sokunkat jól elmulattatott.

A lég a vihar által kissé meghüsülvén, a kandalló-tüz nem volt épen alkalmatlan, néhányan e körül telepedtünk le, s a pattogó fenyőtüz, és a doctor kedélyes előadása mindinkább több melegedő hallgatót vont körünkbe. Ezek közt legfigyelmetlenebb D. volt s a vigasztalhatlan özvegy, kik összehajtott fővel mindig egymással suttogtak.

Több asztal körül erősen atouztak, de nekem csak az volt érdekes, hol a kökényszemü lányka, papájával, mamájával s a dandyvel ült össze tarokkozni. Szegény gyermek arczáról szinte olvasható volt az unalom, s az, hogy akárhová inkább örömestebb nézne mint kártyájába. De aztán hibát hibára is ejtett, s a papa nem győzte őt eléggé szidni vigyáztalanságáért. Hogy is ne ejtett volna hibát, mikor az a deli barna fiu, kivel pár hét előtt valami csekélységen meghasonlott, oly szomoruan ült épen átellenében, s ha néha kéksugaru szeme reá tévedt, ez is épen akkor kapta le róla epedő tekintetét!

A kapitány a fiastyúkkal czvikkezett, s keverés és osztás közben folyvást harczairól beszélt; most épen Waterloo előtt volt, s azt magyarázá, hol táborozott Wellington, honnan jöttek a poroszok, hol állt a franczia sereg.

A bányásztiszt az egész időn át egy ablak mellett nézte, hogy esik oda künn.

Mi tehát a kandalló körül csevegtünk; a doctor hajlandónak látszék megbocsátani s elfeledni a lengyel hazudságát, ha ez, mint igérém, a megfutamlott táblabirót visszahozza.

- Megfoghatlan félelem! szólt, s általa e bajt legkönnyebben magára vonhatja, mert tapasz- talásom mondja, hogy kik legjobban féltek a cholerától, legelsők estek bele. Az ellenkezőnek pedig élő példái mi vagyunk orvosok, kik legtöbbet forgunk a betegek ágyai mellett, s legrit- kábban kapjuk el. Mivé lettem volna, ha félek, ezelőtt husz esztendővel, Bécsben, az országos járvány idejekor! - pedig ugy szólván ez volt szerencsém megalapitója!

- Hogy hogy? kérdeztük egy hanggal.

- Sajátszerü menete volt az a dolgoknak, felelt ő mosolyogva, melyhez hasonló nem minden- nap fordul elő. A szerencse, legalább egyszer, mindenkinek mutatkozik az életben, csak meg- fogni kell tudni a könnyen elsikamlót.

Mindnyájan kértük, mesélne nekünk erről, s ő nem sokáig kérette magát, hanem igy kezdte beszédét:

(Mielőtt a doctor meséje elmondásába kezdenék, meg kell jegyeznem, hogy a bányásztisztnek Allegro nevü barátságos pudlija a teremben fel s alá szaladgál, a kökényszemü lányka gyakran magához hivja, fejét veregetve kissé lehajol, s lopva a bús barna fiura pillant át; az- után touslestrois-t mond skiz nélkül, a papa pedig szörnyen haragszik.)

A d o c t o r b e s z é l y e .

A czél, melynek eléréseért annyi éven át küzdöttem, elérve volt, s én a szó legszorosabb értelmében nem tudtam, mihez kezdjek ujdonat uj orvosi oklevelemmel.

Ez szekrényembe jól eltéve, nevem ajtóm külszárnyára nagy rézbetükkel kiszögezve volt; magam pedig minden perczben készen, lélekszakadtan rohanni első betegemhez, kihez hivni fognak.

Az ebédi félórát kivéve reggeltől estig honn ülék, s az esti sétára is aggódva mentem ki, nehogy épen távollétemben kerestessem. Kár volt azonban aggódnom, mert a hazatéret min- dig szorgalmatosan kikérdezett házmester felelete megnyugtatólag hangzott. Tudományomat és készségemet senki sem látszott igénybe venni akarni.

Minden este azon reménynyel feküdtem le, hogy majd az éjen át felvernek, reggel azonban véghetlen nyugalmas s legkevesbbé sem háborgatott álom után keltem fel, s gyakran emlékezém, hogy álmomban csodás szerkezetü orvosi rendelvényeket irtam.

Pedig bizony már igen kivánatos volt, hogy e rendelvényirás ne csak álomkép legyen; többi közt: a szigorlatok s diploma költségei erszényemet kétségbeejtő apályba helyezék, Bécsben pedig drága az élet.

E fölött egy elfojtott szenvedély is kezdett életjelenségeket adni, s egy emlékemből kény- szerűleg száműzött kép látogatta meg tétlen magányomat.

E szenvedély, ifju korunk közös üdve és kinja, a szerelem; a kép pedig egy szőke lányka képe volt, melyet emlékemből száműznöm azért kelle, mert a szegény orvostanulónak a gazdag polgárleány irányában kedvező kilátásai alig vagy épen nem lehettek.

A szigorlatok idejében kevesebbet értem rá a sziv ügyeire gondolni, most azonban ujult erővel s elzavarhatlanul fészkelte magát képzetembe a szelid nyájas arcz, mely ábrándos szemeivel, ártatlan mosolyával annyira lelkembe olvasztá magát. Szüntelen előttem lebegett az, szüntelen a szinházra gondolék, hol először s gyakrabban láttam őt; a nehány estélyre, hol véletlenül találkozván megismerkedtem, tánczoltam, mulattam vele, s hol merészlett kézszoritásomat is gyöngén viszonoztatni véltem.

Szóval, fülig szerelmes voltam, s bár erről neki vallomást még nem tevék, de bizonyos symptomák után viszonhajlamáról elbizottság nélkül meggyőződve leheték.

Tehát szerelmes is voltam, és kenyerem se volt; két baj, miből egy is untig elég arra, hogy az ember tulságig nyugodt ne legyen.

Ha sétálni mentem, lépteim akaratlanul ablakai alá vittek, s ha véletlenül felpillantva ott megláthatám, könnyebb szivvel tértem ötödik emeleti szobámba. Legalább tudtam, hogy még nem ment férjhez.

Egy este épen ily sétából érkeztem fáradtan haza, s a házmestert szokás szerint kikérdezve, nem keresett-e valaki? ez meglepetésemre igennel felelt. Nem beteghez hivtak ugyan, de levelet hoztak, s azt honn nem létemben a házmesternél hagyták.

E levél egy széles hosszu hivatalos levél volt, oly tekintélyes nagy pecséttel lepecsételve, hogy csak akkor mertem felbontani, midőn a czim ismételt elolvasása után láttam, hogy csak- ugyan nekem szól.

Tartalma körülbelől ez lehetett: A fenyegetve közelgő cholera-betegség elleni óvó-intézke- dések megtétele végett, az orvosi kar ajánlatára ön a Mariahilf nevü külvárosba osztály- orvosul oly utasitással neveztetik ki: hogy ez állomását rögtön elfoglalván, mindenek előtt fő- feladatául tekintse e külvárosban egy, vagy ha kell, több oly épületet kijelölni, mely kórházzá legkönnyebben s legczélszerűbben alakitható át. Részletesb utasitást a közigazgatás egészségi osztályánál veend, hol magát haladéktalan jelentse. A járvány egész ideje alatt öt ezüst forint napi dijjal fog elláttatni; aláirva: Bécs birodalmi székváros tanácsa.

Öt pengő forint napi dij, és orvosi állomás Mariahilfben, épen azon városrészben, hol szőke szépem atyja lakik lányostul, boltostul, gyárostul! Rohantam az egészségi osztály bureaujába, az utasitást könyv nélkül megtanultam, s következő nap már e külvárosi uj szállásomon, imádottam lakával egy utczában, etablirozva voltam. -

Társul, polgári biztosi minőségben, egy igen müvelt ifju ember adatott mellém, kivel egyetér- tőleg valék eljárandó. Kettőnktől függött tehát, melyik épületet jelöljük ki kórháznak, s hogy ezt tehessük, előbb az egész városrészt bejárnunk, s annak minden házát megszemlélnünk kellett.

(Bocsánatot kell kérnem a félbeszakasztásért, de lehetlen volt nem látnom a tarok asztali jelenetet. A kökényszemü lányka már nagyon megunta a kártyát, a pudlit simogatja; Allegro! Allegro! kedves kutya! s átpillant a barna fiúra.

P a p a . Ugyan Pauline ne játszál mindig avval a kutyával, hanem adj bele!

P a u l i n e felrezzenve: Igen is Papa! - bele ád, s a huszonegyest a coeur királylyal akarja ütni. P a p a haragosan: Mit csinálsz már megint? ha nem tudsz vigyázni, inkább ne játszunk.

P a u l i n e . Bocsánat, skiznek nézem mindig a coeur királyt.

D a n d y czélzással, de önmagát értve: Ha ha! nem csoda, nagyon elfoglalja nagysádat a coeuv kivály!

Pauline elpirul, s a barna fiura pillant sebesen; papa pedig, ki nem tudom mi okból, egy idő óta igen nyugtalanul fészkelődik székén, a játék végeztével fölkel, az ajtóig megy nézni: esik-e még? s minthogy az eső ugy ömlik, hogy kimenni lehetetlen, összevont szemölddel helyére ismét visszatér.)

Az első nap, folytatá a doctor, háznézések közt mult el, tulajdonosaik szörnyü aggodalmas arczczal mutogatták a szobákat, s különféle okokkal ügyekeztek meggyőzni arról, hogy házuk mindennek alkalmas inkább mint cholera-kórháznak. Természetesen, mert a ház nem megveendő, de csupán a járvány megszüntéig kibérlendő volt.

Késő este lerogyásig fáradtan tértünk haza, pedig a megvizsgálandó házak hatod részében sem voltunk még. - A házmester szobánkba jő fel, s a polgári biztosnak és nekem külön külön tiz darab levelet ad át, melyek, mint mondá, este felé hozattak hozzá.

Csodálkozva e hirtelen szaporodó levelezésen bontjuk fel azokat, de még jobban csodálko- zunk, midőn mindenikben egy pár, ily rövid tartalommal kisért bankjegyre akadunk: Meg vagyunk ugyan győződve, hogy házunkat cholera kórházzá átváltoztatni alkalmasnak nem fogják találhatni: mindamellett bátorkodunk e csekélységgel alkalmatlankodni s kérjük stb. stb. E csekélység legalább ötven s legfelebb két száz pengő forint volt nekem, s ugyanannyi a biztosnak. Az összeg külön külön ezer öt száz forintot tett.

Egymásra néztünk s jó izűt nevettünk a házbirtokosoknak kórháztóli félelmén, de végre is abban egyeztünk meg, hogy ez ajándék el nem fogadható, s azért ismét szépen bepecsételtük, s a házmesternek az illetőkhözi széthordás végett átadtuk.

Következő nap estéjén ért még csak tetőpontra a tréfa. A házi urak, kiknek ajándékait reggel visszaküldtük, alkalmasint azt hivén, hogy mi keveseljük azt, megkettőzék a mennyiséget, s egy uj levélben igen szépen bocsánatot kértek a tévedésért, melynél fogva tegnap a szándék- lott száz forint helyett csak ötven, a két száz helyett csak száz s igy tovább tétetett levelükbe. E mellett uj iratokkal ismét két ezer pengő forint érkezett.

Most már csakugyan nem tudtuk, mit teendők legyünk, s legjobbnak tartók a dolgot az egészségi osztály főnökének, kitől függénk, feljelenteni.

- Kérték önök e pénzt? volt a főnök kérdése.

- Soha, szóval sem, sőt tiltakozánk ellene; válaszolánk őszintén.

- Ugy hát tartsák meg s ne panaszkodjanak; - lőn a határozat.

S igy történt, hogy midőn egy hét mulva a ház-vizsgálatot bevégeztük, én, kinek sovány tárczájában azelőtt alig egy pár forint tengett lengett, 10,000 azaz szóval: tiz ezer pengő forintnak voltam törvényes ura.

Csupán két házi urnak küldtük vissza határozottan több izben a nevezetes mennyiségű aján- dékot; az egyik vendéglős volt, kinek tágas ebédlő és táncztermei, szobái s egész nagy háza általunk, de még csak titokban, kórházzá jelöltetett ki; a másik szőke szépem atyja, ki terjedel- mes és jövedelmes gyárát remegve féltette, s kinél a lánya elnyerhetésére nyilt kedvező alkalmat felhasználni akartam.

Nem nyujtom hosszura elbeszélésemet, elég az hozzá, hogy miután a gyárnok kettőzött hármazott ajándékait visszautasitám, ő pedig személyesen fölkeresve összetett kezekkel ri- mánkodott, hogy kérjek bármit, csak gyárából kórházat ne csináljak: én egész gyöngédséggel lánya kezét kértem, s egyszersmind ujan szerzett 10,000 f. tőkémet kereskedésébe felaján- lottam. Ő habozott, leányához utasitott, együtt mentünk hozzá. Mari elpirult, igent sohajtott, az öreg összetevé kezeinket, s az egy hét előtt remélleni sem mert Mari jegyesem, s a járvány szüntével azonnal nőm lett.

(E pillanatban Pauline kártyát kever, de más felé nézvén, az egész játékot az asztal alá ejti; a dandy fölszedni egész készséggel lehajol, szedegetés közben a barátságos Allegro végig nyal- ja arczát, a dandy ezért kissé főbe koppantja őt, szegény érzékeny Allegro keservesen ordit, a bányásztiszt morog, hogy ne bántsák kutyáját s magához hivja; a papa haragszik leánya ügyetlenségén, s ismét, már talán negyedszer, szorongatott arczczal fölkel megnézni, esik-e még? s minthogy az eső kissé szünni kezd, kisiet, s nehány percz mulva vidámabb képpel jő vissza. Pauline kever, oszt; Allegro ismét mellette van, a lányka sajnálja a megütött pudlit, megsimogatja, s Allegro szegény Allegrócskának nevezi, de ezalatt a barna fiura tekint át.)

Hogy történetem egész legyen, végzé beszélőnk, még két eseményt kell ez időkből megemli- tenem.

A vendéglős, termeinek kórházzá leendő idomitása kimondatván, sirt, jajgatott, panaszával Ferencz császár elé ment, előadván, hogy keresete nem csak jelenre de jövőre nézve is örökre megszünt, mert oly vendéglőnek, mely azelőtt cholera-kórház volt, küszöbét senki többé átlépni nem fogja, s igy ő végképen tönkre van silányitva.

- Tudja mit ön? szólt neki a császár; ha a járvány szüntével a kórházból ismét vendéglő lesz, hirdessen ön megnyitásául egy nagyszerü reuniót, - első vendége én leszek, s hova Ferencz császár elmegy, oda az ő jó bécsi népe is utána jő. -

A vendéglős megvakarta fültövét, de kissé vigasztalódva ment el.

A másik esemény az volt: hogy egy délután az e külvárosban lévő herczegi képcsarnok müvészeti kincseit megszemlélni mentem biztos társammal. Kellemesen tölténk néhány órát; a felügyelő oly szives és előzékeny volt irántunk, mintha dus angol lordok volnánk, kiknek bőkezüségétől nem csekély douceurt remél. - Kisült azonban, hogy ő játsza a bőkezüt, mert másnap korán reggel bekopogtatva ötven aranykát tesz le asztalomra, s mindenre kér, hogy a képcsarnok épületébe ne rakjunk majd betegeket. Hasztalan biztositám őt, hogy már van kórház kijelölve, s igy nincs mitől tartaniok, hogy az aranyokat elfogadnom lehetetlen sat. neki ugymond kötelessége e csekélységet itt hagyni, vissza nem viheti, már számadásba jött, - s ezzel elszaladt. Én még ágyban voltam, s nem szaladhattam utána. -

Ezután forró sulyos napok következtek; a járvány iszonyuan pusztitott, s csak bátorságomnak köszönhetem, hogy engem is el nem vitt. Ipam pár év mulva meghalt, s minthogy a városi lég nőmre nem jó hatással van, ide költözénk a világ legtisztább légű völgyébe, hol cholera még soha nem volt, s nem is lesz soha. -

A doctor, kedvencz thémájával végezvén jó izűn elmondott beszélyét, fölkeltünk a kandalló lohadó üszkei elől; az eső egészen elállt, s a nyugotról előtekintő napsugár élénk szinezetű szivárványban tükröződött, mely mintha virágos kosárnak volna fogantyuja, ragyogott fölöttünk, a harmatos virággal megrakott kosarat a fürdői völgy képezvén.

Egy más valaki roppant diadalkapunak mondá a völgynyilást beövedző szivárványt, s valóban e diadalkapu alatt épen egy szekér hajtatott be, a kocsison kivül két utassal közeledve felénk, kikben, mind a mellett hogy a kiöntött ürgénél lucskosabbak voltak, a lengyelt s az általa visszafoglalt táblabirót nem volt nehéz megismernünk.

Harsány éljenekkel fogadtuk őket, s a doctor is egészen kiengesztelődve nyujtott kezet az érkezőknek, de ismét majd megboszankodott, midőn a táblabiró, átázástóli félelmében, cholera elleni praeservativumot kért tőle, s lefeküdni sietett.

A lengyelnek is megbocsátva lőn, s e fölött a zápor a póznára tüzött hirdetés betüit is lemosta.

Este ismét a bűvész előadásán találkozánk, s mindnyájunk közt hihetőleg a kökényszemü lányka jelent meg legdobogóbb szivvel, vajjon az a Bosco eltalálja-e annak rejtett titkát? D. ur a szép özvegygyel a székek első során foglalt helyet, következtek a többiek, csupán a költő ült háttal az előadó felé, mintegy mutatva, hogy őt az illy haszontalanságok nem érdeklik.

A középen sorba rakott székek előtt volt a bűvésznek leteritett asztala, melyen két faggyu gyertya gőzölgött. Más szemfényvesztő tulságos világitást, vakitó fényt alkalmaz bűvészete segédéül, ez a vak sötétséget tartá tanácsosabbnak.

Nem soká váratá közönségét s bejött ugyanazon veres haju és szakállu ember, kit délelőtt az özvegy után leskelődni láttunk. Roppant seprő szemőldei voltak, s orrán jókora darab angol tapasz feketéllett. S hangja, ez volt még csak a különös torokhang! mintha nem is ő, de a háta mögűl beszélne valaki. Beszéde csodás keveréke volt legalább ötféle nyelvnek, oly sebesen hadarva, hogy bár alig értők, igen mulatságos volt hallgatni.

Kezdte mesterségeit, például a köles-kását dióvá, a diót galambbá, a galambot ismét almává változtatá, miből midőn ketté vágná, arany hullott ki, aztán kártyákkal changirozott, aztán ismét mást próbált, miket itt elmondanom czéltalan, elég lévén megjegyezni azt, hogy mutatványait, minden dicséret nélkül szólva, igen ügyetlenül adá. Na de nem is igen figyeltek oda neki, a társalgás egyre folyt, s kivált D. és a szép özvegy közt legélénkebben.

Következék a gyürü-játék s titoksugás. Ez igérni látszék valamit.

- S’ il vous plait, meine Herren und Damen adjanak djürűket, besonders annelli nuzziali, hogy is mondi - - jeddjürűt, ebből legjobban meglehet indovinare a titok!

Nevetve huzták le többen gyürüiket, s a bűvész legelőször is a szép özvegytől vette el a jóslat- kelléket.

- Jegygyürüm, sugá szomszédjának, de mögötte ülvén, én is hallhatám, - ha el találna tévedni, sem oly nagy baj! tevé hozzá jelentékenyen mosolyogva.

A vice-bosco azonban mozsárba veté a gyürüt, aztán nagy erővel tört benne valamit, mi persze nem a gyürü volt, a port a mozsárból egy üres iskátulába önté, az iskátula tetejét rá illeszté, holmi hókusz-pókuszt morgott föléje, aztán felnyitá, egész gyürüt vett ki belőle, s vele birtokosnőjéhez lépett.

- Már most megsug a secreto, s aztán Madame je vous restituerai l’ annello.

A nő kiváncsian nyujtá kissé előre a titok meghallása végett fejecskéjét, a bűvész lehajlott hozzá, megfogá egy kezét, s mialatt erre a gyürüt visszahelyezé, fülébe nehány szót sugott.

A feszült csendbe a szép özvegynek elfojtani akart s mégis kitörő sikoltása hangzott, hirtelen roszul lett, s halálsápadt arczáról látszék, hogy ájulás környékezi, ujjáról az egyszerre tággá változott jegygyürü legördült, de birt mégis annyi lélek jelenléttel, hogy, midőn a felvevő neki visszanyujtá, azt hirtelen keblébe rejtse.

Nyilván való volt, hogy az ördöngös bűvész valami lélekbevágó titkát sughatta meg neki.

Az ünnepelt nő változása az előadásnak véget vetett, különben sem volt kedve, a kökény- szemü lánykán kivül talán senkinek ily veszedelmes hatásu titkot hallani; s e fölött, mire az első megütközésnek valamennyire vége lőn, a bűvésznek többé sem hire sem hamva nem volt.

Na hiszen gyönyörü tárgya lett ez esemény más és következő napokon a közbeszédnek, suttogásnak, különféle magyarázatoknak, következtetéseknek és gyanitásoknak; mert hogy a bűvészi historián kivül több is rejlik a dologban, azt mindenki sejté.

A többi commentátió közől én csak a nyugalmazott kapitányét adom, ugy mint ő azt a nagyságos mamának, s a nagyságos mama négy lányának kárörvendve adta elő.

1-ör. Okoskodék a kapitány, az állitólagos özvegy férjének halála még nem t é n y l e g e s , mert az, hogy neve az elesettek sorában van, még nem egész bizonyiték.

2-or. Ha él, két fontos oka van nyiltan fel nem lépni: először, mert sulyosan compromittált egyéniség, másodszor, mert neje, ki őt egészen elfeledni látszék, nem nagy vonzerővel bir reá.

3-or. Hogy e tegnapi bűvész tulajdonkép nem bűvész, ugy meglátszik rajta, mint rajtam, hogy nem vagyok rebellis.

4-er. A visszaadott gyürű hirtelen tág lesz, világos, hogy nem a nőé, s ő mégis elrejti, a fülébe sugott néhány szóra sikolt és rosszul lesz. -

„Ezekből összevéve én nem vonhatok ki egyebet, minthogy az álbűvész, ki rögtön, senki sem tudja merre, eltünt, senki más, mint - a halottnak vélt férj, ki magát e kis tréfával, a jegy- gyürűk kicserélésével akarta megboszulni. Punctum.”

Én, a kapitány e hübnerének, mint a kapott kosár miatt kissé részrehajlónak, nem adok egészen hitelt, habár megvallom, jókora szöget ütött fejembe azon körülmény, hogy midőn a bűvész a szép özvegyhez lehajlott, fején a veres haj és szakál nem látszott bőrből nőttnek, sőt ha nem csalódom, paróka s álszakál volt az, mely alól koromfekete fürtök s barkó tünedezett ki, meg aztán villogó bogárszemei is voltak annak a bűvésznek, mik fölött a seprő vad- szemöld nem lehet természetes. Hangja sem volt olyan, mintha mindig azon beszélne, hátha mégis - - na de jobb lesz hallgatni.

A szép özvegy - mert én már csak annak nevezem - néhány napig nem hagyta el szobáját, - gyöngélkedése miatt-e, vagy mert a szóbeszéd első rohamának csillapultát akarta bevárni? maig sem tudom bizonyosan. Pedig e rejteközés által a kapitány még jobban megerősödött hiedelmében.

Látogatásokat sem igen fogadott el, csupán D. ur bocsáttatott naponként egy párszor szine elé, kinek most a vigasztaló szerepre csakugyan valódi alkalma nyilt. Azonban egy furcsa történet váratlanul e látogatásoknak is véget vetett.

Egy nap déltájban D. szállásán szivaroztunk hárman, ugymint: a minket dicső havannáhval regalirozó házi ur, a lengyel, és én. Egyszerre, legjobb beszélgetés közben, gyors kopogás után nyilik az ajtó, s ezen egy fátyolos kalapu hölgy lejt vagy inkább tipeg be, uti öltözetben, homlokegyenest D. ur felé tart, drága karpereczekkel megrakott sovány karjaival ennek nya- kába csimpeszkedik, össze vissza csókolja, s e félig édes félig szemrehányó szavakat sipegi:

- Adolfom, kedves édes kis Adolfom! végre ismét láthatlak; szólj gonosz, mért hagytad el oly hirtelen Füredet, s mért nem irtad meg: hova mégysz? alig birtam nyomodba akadni, de megbocsátok, csak hogy ismét karjaimba zárhatlak! -

Adolf azonban oly mereven állt mint egy határkő, s oly szinváltozáson ment át, mint a kit gutaütés kerülget, szóval egy cseppet sem látszott elragadtatva lenni fölleletésén. Szót sem birt ejteni, de ha birt volna is, föllelője nem engedendé ahhoz jutni.

- Ah de mily jó szinben vagy, folytatá, mint felépültél, megerősödtél, hire sincs már a görnyedtségnek, s ugy-e fájdalmaid is megszűntek? Áldott legyen e fürdő varázsereje! - Ah de nagy a hőség, hadd bontakozzam ki ez uti ruhából!

Adolf a légvonalról meghülésről hebegett valamit, de a hölgy ettől nem félt, s először is fátyolos kalapját tevé le.

Boldog Isten! mit láttunk! egy nőt, ki talán szép lehetett, mikor a quodlibetek divatba kezdet- tek jönni s a francziák Győrt elfoglalták, most azonban Grandville modorában personificált aszalt szilvához módnélkül hasonlitott. Nem használt az arczán pazarul igénybe vett hajpor, és pirositó, a berakott fogsor és felkötött álhaj: átlátszott biz ezeken, hogy mi alattuk rejlik, az nem e század szülötte.

Adolf lehető gyöngédséggel a mellék kis szobába tolá vendégét, s aztán zavarodott ónszin arczczal hozzánk tekinte ki.

Nekünk már a kalap kezünkben volt.

- Nem akarjuk - kezdém - a meglepetés első édes perczeit jelenlétünkkel háborgatni.

- Oh oh - - mentegetődzék a házi ur.

- Talán édes mamája? kérdé sugva a lengyel s kétkedőleg, mintha az alternativa a „nagy mama” volna.

- Igen is - az ám - felelé savanyu mosolylyal szegény Adolf, mi pedig mentünk, abban egyezvén meg véleményünk, hogy az az „édes kedves kis Adolfom” - az az ölelés és csók- zápor épen nem m a m a i n a k látszék.

A közös ebédre nem jelent meg D. hanem az étkeket szállására vitette; este felé azonban kihozta a sétányra vendégét, vagy tán inkább ez hozta ki őt, mert nem a legjobb kedv honolt vonásain, talán a foga fájt, vagy más baja lehetett, s oly keserves arczot csinált, mintha vágó hidra vinnék.

Már ekkor az egész világ suttogott, nevetett és tudta, hogy e rococo asszonyság - kedves élete párja. A cselédség utján sült ki az egész. Adolfné szobaleányt hozott magával, ki a kökényszemü leányka hamis szobacziczusával ismerős lévén, elmondta neki, hogy urnője dúsgazdag asszony, tőkéken kivül öt háza van Pesten, félév előtt lett D. ur neje, ki azelőtt igen szegény legény volt, s a szó legkétemeletesebb értelmében megházasodott; de kinek szép termete mintegy hat hét előtt hirtelen meggörnyedt, keresztcsontjában nyilaló fájdalmak támadtak, s midőn fürdő tanácsoltaték neki, nejét mindenféle okokkal otthon maradásra birta, s egyedül utazott Füredre, onnan pedig, anélkül hogy imádott nőcskéjét tudósitaná, tovább s jelesül ide, hol végre sok fürkészés után nyomába jöttek, s oly kedves lepényt készitettek neki. (Lepény: megröviditése e hosszu szónak: meglepetés.)

A kökényszemü lányka szoba-cziczusa mindezeket hiven elmondá a nyugalmazott kapitány csinos legényének, a legény urának, a kapitány melegiben egész triumphussal a nagyságos mamának, és a nagyságos mama négy lányának, s öt percz mulva az egész fürdői közönség tudta, nevetett és suttogott.

Másnap a forrásnál az volt az ujság, hogy Adolf és Adolfné csendes házi boldogságukba visszavonulandók, kora hajnalban elutaztak.

A fürdői élet élénksége ez által igen csökkent. Hiányzott az összetartó kapocskő, a vidám mulatság-rendező; a még inkább szomoru özvegy, nem lévén ki vigasztalja, mélabús lőn, s gyéren mutatkozott, a dandynak nem volt kit utánozni, a kapitánynak kire boszankodni stb. csupán a doctor whistpartieje volt állandóbb és erősebb.

A kökényszemü lányka szülői, a dandy és én egy házban laktunk, s igy folytonos tanúja valék annak, hogy a dandy a kis Pauline mellől elmozdithatlan, s mindenüvé mint árnyéka követi; hogy ez, a szerelmes barna fiut keserűséggel tölti el, s a kibékülésre egyik sem akarván meg- tenni az első lépést, egymással még mindig daczolnak. Sajnáltam a szegény fiút, midőn gyak- ran holdvilágos estéken fejcsüggesztve láttam a ház ablakai előtt elandalogni, és sajnáltam a kis leányt is, hogy e dacz miatt annyi kellemes órától fosztatik meg, s a dandy izetlenségeinek lesz hallgató áldozata.

Tudtam ugyan, hogy a béke nemtőjének nem mindig legkellemesebb szerep jut, mindamellett már már a „miként”ről gondolkodám, midőn a dandy gyávasága és önhittsége a békités nehéz hivatalától felmentett.

A völgy keleti oldalát a közel bérczekből lesiető csermely hasitotta át, mely rendszerint jelentéktelen csekély, s kavicsos ágya könnyen átléphető, most azonban, a gyakoribb esőzések után rohanó patakká dagadt, s a szirteken néhol kis zuhatagokat képezve, erdőben felszedett faleveleket és galyakat sodrott zugó árjával.

Egy estén társaságunk nagyobb része a patak partján állott, szokott csoportozatokban, ugy mint a kapitány öt hölgye mellett, a szent alliance béketractátusának pontjait számolva elő ujjain; aztán a doctor, nehány nőt és urat mulattatva; tovább a kis Pauline, jobbján a papa szivarozott, balján a dandy hajlongott; közel hozzájok a lengyellel én; kissé távolabb, tekinte- tével a kökényszemü lánykán függve a barna fiu, s igy jöttek a többiek.

Pauline virágokat tépett, s bár mennyire óvta is papája, sokszor igen a part széléhez köze- ledett. Neki ugyan nem történt baja, de könnyű kis battiste kendőjét, épen midőn egy virágért hajolna, kezéből elkapja a szellő, s a patak tükrére teszi le, mely azt sebesen viszi magával lefelé.

A repülő kendőt gyönge sikoltás kiséri, s a sötét kökényszemek oly kérdőleg és kérőleg fordulnak a dandyre, mintha mondanák: nem mented meg szép himezett kendőmet?

A dandynek azonban ez eszébe sem jut, s nevetve mondja, hogy az uszó mindjávt elmevül és beful.

De a kendő nem merül el és nem ful be, mert egy merész barna fiu már a habok közt van, a fehér folt után gázol, a viz derékon felül ér, a mentő elszántan megy, elbukik, s a kis lány most már csakugyan nagyot sikolt.

Semmi baj! a bátor vitéz ismét előtünt, tovább törtet, eléri a kendőt, ez már kezében, s ő pár percz mulva ismét a parton van, hol fekete fürteit, melyekből omlik a viz, megrázva, a meg- mentett tárgyat, egy deli meghajtással, birtokosnőjének adja át.

Ennek arczai a helyzet feszültsége miatt kigyultak, átveszi a kendőt, s nekem ugy tetszék, mintha az átnyujtó kéz az átvevővel a vizes szövet alatt pillanatra találkoznék, s mintha e susogott szavakat hallanám:

- Köszönöm - Gyula!

A társaság dicséretekkel halmozza el Gyula lovagias merényét, sőt maga a phlegmatikus bányásztiszt is hozzá jő, s biztositja: hogy e tett felér egy megnyert sakk partieval. Gyula sugárzó tekintettel bontakozik ki az őt környezők közűl, s öltönyt változtatni elsiet.

A dandy most eszmél fel, hogy kötelességét más teljesité, s egész hazáig azzal menti magát: hogy ujdonatuj fénymázos topánja ma van először lábán, s e fölött uszni sem tud, pedig a patak mély is lehet. Pauline rá sem hallgat s más egyébről látszik gondolkozni.

Ez volt az urfi gyávasága - következik önhittsége.

Éjjel pokoli zaj ébreszt fel álmunkból, mely épen fölöttem, mintha a ház akarna rám szakadni, egyre növekvő erővel zörög, tombol és dörömböl. Rögtön gyertyát gyújtok, az óra éjfélt mutat, s ha csak kissé babonás hitü vagyok, azt kell hinnem, hogy legalább is egy ezred lidércz tart bált a padláson; igy azonban csak azt tudni lettem kiváncsi, ki okoz magának és másoknak ily kedélyes mulatságot?

Háló köntöst öltve kimegyek, az egész ház talpon volt már; nehányan felmegyünk a padlás lépcsőzetén, honnan a zaj származott, s hol csakugyan valaki belülről, a kivülről bezárt padlásajtón erősen dörömbölt.

- Ki az? kérdé egy férficseléd.

- Én vagyok, az istenve kévem, bocsásanak ki máv egyszev - hallatszék belülről a dandy rikácsoló hangja.

Az ajtó felnyittaték; s a dandy szörnyü poros és összefent ruhában kijő.

- Hogy jutott ön a padlásra s mit keresett ott? kérdém tőle csodálkozva.

- Hát - én - én - a csillagokat néztem - gagyogá - szenvedélyes astvonomus vagyok - s valaki vám závta az ajtót.

Hogy ki volt ez a valaki? azt a dandy igen jól tudta, s bármennyire szerette is volna titkolni, másnap köztudomásra jött. A kapitány csinos legénye be volt avatva a dologba, ez elmondta urának, ura a nagyságos mamának sat.

Elmondom, miután már nem titok, minő csillagokat vizsgált az uj Herschel.

A kökényszemü kis lány szobacziczusa a leghamisabb és leggömbölyübb szobacziczus volt az egész világon s a mellette fekvő tartományokban. Piros mint az alma, tiszta mint a mosott pohár, ügyes és gyors, mint a megpörgetett orsó, s e mellett kis ujában több ész és vicz volt, mint az egész urfiban, ki pedig ellenállhatlan személyéről azt hitte, hogy Mariska egészen bele bolondult, miután ez nehányszor csintalanul szeme közé nevetett, nem ugyan, mintha szeretetre méltónak, de inkább mintha nagy mértékben nevetségesnek találná. Természetesen ezt nem mondta meg, s a dandy hajlandó volt inkább az elsőről győződni meg.

Keresztényi sziv volt annyi a dandyben, hogy a szegény leányt lángjaitól felemésztetni s szenvedni ne hagyja. Sok szép édeset mondott, hizelgett neki, s végre titkos találkozót kért tőle. Mariskában első perczre majd felforrott a vér, de aztán egyet gondolt, s a légyott helyéül a ház padlását, megjelenés idejéül az esti tiz órát tüzte ki. „Megállj - gondolá magában - hadd lássa meg kisasszonyom, minő hitvány bábu forog körüle!”

A dandy már féltizkor fenn volt uj glacé keztyüben, s nyugtalanul haját és vatermörderjeit igazgatta, jobb kezével megveregette saját bal vállát, mondván: még is csak ügyes és szeven- csés ficzkó vagy te Oszkáv! Azonban elmulik félóra - senki sem jő; eltelik még egy végtelen hosszu fél óra, minden elcsendesedik, még sincs senki - de im! Oszkár feszülten figyel, lépteket hall, közelednek, e könnyü lépéseket csak Mariska lábai lejthetik, feljő, már az ajtó- nál van, ah! - -

A padlásajtó betétetik, a zárt kétszer fordulni hallja. Maviskám! hol vagy? rebegi a sötétben, de válaszul nevetést hall kivülről, s a lépcsőn lesiető léptek neszét. Az ajtóig tapogatódzik - ez rá van zárva.

- Bolonddá tavtott, ez világos! de hiszen csak lesz esze, s legalább kibocsát! gondolja s mert fáradtnak érzi magát, valami ülő helyre akar szert tenni. Visszabotorkál a sötétben, mely oly sűrü, hogy a kanál is megállna benne, tapogatódzik, s egy átnyuló gerendához ér. Leül, de ugyanazon pillanatban fájdalmas orditással ugrik fel és hátra kap - mert egy a padláson eltenni szokott kender héhelybe ereszkedett.

A kiáltásra a háttérben valami mozgást hall, arra néz, s két forgó tüzgolyót pillant meg. A dandy, nem rettenthetlen lovag, őszintén félni kezd az egerésző fekete macskának a jó ég tudja minek tartott szemeitől. Merőn rá bámul, alig mer lélekzetet venni, a czicza szintén fél a szokatlan vendégtől, s igy néznek jó óranegyedig farkasszemet. Végre ez utóbbinak több bátorsága van, s egy miukolással tovább sompolyog.

Oszkár nagyot lélekzik s könnyebben lehel, de Mariskának még mindig nincs esze s nem jő kinyitni. Oly fáradt, hogy alig áll, meg aztán ott is fáj neki a hol megszurta a héhely, nincs más mód, végig fekszik a tapasztott földön, békén türi a sors csapásait, s szemeire álom kezd jönni. De nem sokára éber lesz, s érzi, mintha mozogna valami nadrágzsebében. Bele nyul, ujjai között hideg testet érez viczkándozni, rémülten kirántja s földhöz vágja a szegény egeret, mely talán épen azon örvendezett, hogy az üldöző ellenség elől biztos menedékre talált.

A dandy módnélkül irtózik az egerektől, fekve nem maradhat, feláll s még folyvást reméli, hogy lesz esze Mariskának. Minden síri csendes körülötte, bátor szive dobogását is hallja, vár, a közel falu toronyórája tizenkettőt üt.

Már kérem, az nem tréfaság, az éjfél és kisértetek rémes órájában egy sötét padláson egyedül lenni! Félre is tett a mi dandynk minden egyéb tekintetet, az ajtóhoz kuporodott, s azt öklével lábával vitézül el kezdte ütni, verni, rugni, annyira, hogy ha még pár perczig nem jövünk, talán be is töri.

E kellemetlen epizód egyébaránt alkalmat nyujtott neki, genialitásának ujabb fényes bizony- ságát adni, vagy nem csak a legtalálékonyabb ész vághatta ki magát, midőn éjjel padláson fedeztetik fel, oly érvényes okkal, hogy astronomiai szenvedélyét gyakorolni ment oda?

Kérdezték is aztán másnap tőle a forrásnál a sétányon, az ebédnél, a tánczteremben és mindenütt, hogy

Nem fedezett-e fel uj üstököst? El volt-e látva jó telescóppal?

A Venust leste-e vagy a Medvét? Merre áll most a gönczölszekér rudja?

Mulatságos tan-e az astronomia? s még számtalan ily evődő kérdést, mi utóljára a legnyu- godtabb vérü embert is kihozta volna a constructióból, s min ő ugy vélt legjobban segithetni, ha felszedve a sátorfát, a sok boszantás elől megszökik.

S ezt meg is tette, mindnyájunk, de különösen a kökényszemü lányka s a bus barna fiu örömé- re, kiket még az nap igen egymásba merülő tekintetek s meghitt beszélgetés közt láttam együtt sétálni.

Nem sokára ezután, ügyeim a városba visszaszólitottak, s a whist-partieját féltő doctor minden tartóztatása ellenére is, el kellett hagynom a fürdőt.

E napokban véletlenül lengyel barátommal találkozván, az „angol királyné”hoz, hol meg- szállott, mentem vele ebédelni.

Az ebédterembe lépve, első kit megpillanték, Oszkár a dandy volt, magasabb vatermörderek- kel mint valaha; s ugy nézett felém, mintha ismerne is, nem is. Nem csodáltam volna ha meg nem ismer, mert egyik szemébe a négyszögű üveget nyomván, csak a másikkal láthatott, végre mégis rám ismer, hogy csakugyan én vagyok én; leteszi a kést villát, kezet nyujt, maga mellé erőltet mindkettőnket, s ajánlja a soupe santéet, a chevalier von poulardot, a trüffle- pastetent, a fogast á la financiére, s a jó ég tudja még mit.

Ebédközben, a mult évi fürdői évszakra fordult a beszéd. Kérdem tőle, mikor látta a kökényszemű kis angyalt?

- Ah! a szegény gyevmek! sohajta sajnálkozva a dandy.

- Talán csak nem halt meg?

- Még nem, de tavtok tőle, hogy nem sokáva - -

- Mi baja lehet? hisz oly jó szinben volt mindig.

- Képzelje ön, súgá hozzám hajolva Oszkár, a kis bohó udvavlásomat komolyan vette, s most nem biv elfelejteni; szülői is máv tudatták ezt velem, de én még nem akavom lekötni szabadságomat, - tőle szinte kaptam a mult héten egy panaszos kétségbeesett levelet; mindjávt megmutatom - - ah! - nincs nálam, fvakkom zsebében mavadt. -

- Mindegy, elhiszem, felelék, - ez mégis kegyetlenség öntől, őt szerelmében igy hervadni hagyni.

- Sajnálom a kis bohót, de hiába, csak nem vehetem el mind, a kinek szépet teszek. - Pinczév egy palaczk vénusi bort!

E pillanatban nyilt az ebédlő ajtaja, s ezen egy gyönyörü ifju pár lépett be. Fürdői ismerősünk mindkettő: Gyula, az akkor bús, de most igen derült arczu barna fiu, s karján Pauline, a kökényszemü kis angyal, s most a legbájolóbb ifju menyecske.

Megismertük s viszonköszöntők egymást, egy üres asztalnál foglaltak helyet, hova frigyük fölötti örömömet nyilvánitani, perczre követtem őket.

- Ah! mosolygott az asszonyka, hiszen már fél év óta - -

- Vagyunk a legboldogabb férj és nő! végzé be Gyula.

Még nehány szót váltva, midőn ismét visszamentem asztalomhoz, a dandynek már itt hűlt helyét találtam.

- Elment mint a forgó szél, szólt lengyel barátom, kalapját is majd itt hagyta, s azt sem várta meg, hogy a pinczér tiz pengős bankjegyéből visszaadjon, vajjon mi lelhette?

HINDU ROMÁNCZ.

Mr. John kis rövid ember, mindössze négy láb öt vonal, s aligha nő már nagyobbra, miután jóval túl jár az ötvenen.

Mindig gondosan kefélt magas kalapot s felálló kemény inggallérokat hord, mik fölött naponkint simára borotvált arcza ugy virít, mint egy fehér tányérra tett piros alma. E pír azomban sem az ifjuság sem a grog érdeme (Mr. John igen mértékletes ember): huszonhét évig volt ő tengerész, s ez által nyerte arcza ama barnavörös színt, mit hazájában weather- beaten, vihar vertnek neveznek.

Mióta szárazföldi lakos nem viseli többé a matróz jelmezt, de emlékeit híven megőrzi. Ruhájának minden gombján látható a horgony, melltűje horgony alakú, pecsét gyürűjébe horgony van vésve. Felöltönyét télen nyáron soha sem gombolja össze, hanem két kezét két oldalzsebébe dugva, kissé lőcs szerű lábait oly hanyagul rakja egymás elébe, mint ki inkább van a mászáshoz mint a gyalogláshoz szokva.

Ki őt igy látja az utczán haladni, első pillanatra megismeri benne az angolt.

S ő az is, a szónak leghidegvérűbb értelmében. Mi másokat megnevettet, az reá nincs hatással, de néha csekélységek fölött gyermekies kedéllyel elnevet; türelmét soha nem veszti; honáról, mit már tíz év óta nem látott, mindig nyugodt büszke önérzettel szóll; különczségei, melyek ott talán természetesek, senkit nem sértenek, különben ő maga igen könnyen, kis figyelem hiány által is sérthető, mert habár semmit sem is arrogál magának, de minden inkább akar lenni mint tolakodó.

Egy nagy emlékű gróf hozta őt magával külföldről, s először a hajógyárban, aztán az uradal- mával határos Fertőn alkalmazta, mint az ottani vitorlás csolnakjai felügyelőjét; idők változ- tával itt felesleggé válva, Pesten települt meg, s éveken át megzsugorgatott kisded tőkéjéből él, tisztán és rendesebben, mint sok más tízszer annyiból.

Igaz, neki nem is sok kell; a tengeren tanúlt nélkülözés szokásává lőn. Szobája, mit csak nagy hidegekben fűt, egy négy emeletes ház negyedik emeletében van, hol csupán azért lakik mert ötödik emelet nincs: öltönyei emlékezhetlen időkig tartanak s mindig csinosak; más ember kalapja három havi hordás után viseltebb mint az övé ugyan annyi évi után; élelmezésében, mint már említém, igen mértékletes, csak egy gyengéje van, s ez is inkább a megszokásé mint az ő sajátja - a dohányzás. Kora reggeltől (mindig négy órakor kel) késő estig füstöl, s ha dohánya nem volna, tán a lőport is megszívná.

Sőt megvagyok győződve hogy az év végével Mr. Johnnak még marad is mit tőkéjéhez tegyen, mert ennek kamatjain kivűl még más segédforrásokkal is bír. Azokhoz, kik az angol nyelvhez már kissé sejtenek, s készségét igénybe akarják venni, szokott ő eljárni beszéd gyakorlat végett csekély havi díjjért, s e minőségben nem csak ajánlható sőt megbecsülhetlen; az illető kénytelen tőle megtanúlni a nyelvet, miután John ur temérdek utazása daczára sem tud anyanyelvénél egyebet, s ezt még épen ugy beszéli, mint gyermekkorában London utczáin tanúlta.

E mellett társalgása nem kis mértékben mulatságos is. Huszonhét évi tengerészsége alatt az öt világrészt beutazván, sok olyan maradt emlékében, mit ő igen naiv egyszerűséggel tud elmon- dani. China, Japán, India, Aegyptus, Malta, Gibraltar, a jó remény foka, Mexico, Otahajti sat. mind jó ismerőse, s ő mindegyikről tud érdekes dolgokat beszélni, minőket ut leirásokban hasztalan keresnénk.

A következő eseményt is tőle hallottam, s miután a forrást meg kelle neveznem, jónak láttam életirásából is közölni némi adatokat, meg lévén győződve arról, hogy azok közt kiknek nevét csak hizelgő biographia menté meg a halhatlanság számára, lehetett sok hiresebb nagyobb ember az én Johnomnál, de jóság és becsület dolgában egy sem múlta őt felűl, s ez már maga elég a mai világban, hogy elmondassék róla: ki volt, mi volt, minő volt?

Harminczhat év előtt, beszélte egy estén tea és szivarfüst közt kis angolom, - legifjabb skipper voltam a gyönyörű Armida fregáton, mely a liverpooli kikötőből büszke lejtéssel indúlva ki, s három hónapi nem legsimább utat hagyva maga után, kissé roncsolt állapotban, de azért nem kevésbé büszkén érkezett a Bombay révbe.

Ez volt első utam keletre, s hazudnám azt mondva: hogy nem szivemből örűltem szárazföldre tehetni lábamat. Képzelheti ön, hogy ez nem lehet az ember előtt közömbös ha három egész hónapig lakott ülve a legmagasabb árbocz kosarában.

Húsz évű voltam akkor, de midshipmanom, kit Tierney Alfrednak hivtak még fél évvel volt ifjabb nálam. Londoni gazdag kereskedő fija lévén, a gondos szülék által oly hathatósan ajánltatott a kapitány pártfogásába, hogy ez a szigorú hajói fegy daczára is talált módokat őt némi kedvezésekben részesíteni. Mind e mellett a hosszú és viharos út kellemetlenségei igen megviselték szegény Alfrédet; még a hajón veszélyes lázba esett, s Bombayba érkezvén, az orvos okvetlen élet szükségnek látta, hogy az ifju az itteni tikkasztó légkört elhagyva, nehány hetet az őserdők árnyas hüves közelében töltsön. Ez annál inkább kivihetővé lőn, minthogy részint Armida tatarozása, részint a rakodás legalább két hónapi időzést igényelvén, ez idő eltelte előtt a visszaindulásról szó sem lehete.

A távozhatási engedelmet a kapitány rögtön aláirta, sőt kivánságára azt is megengedte: hogy mint kísérője vele mehessek. Igy történt, hogy megérkezésünk után három nappal Bombayt ismét elhagytuk, s a magunkal vihető kényelemczikkekkel ellátva útban valánk egy tizenöt mérföldnyire fekvő hindu falu felé, hol akkor angol őrcsapat tanyázott.

A hindu falu neve Serinagapatnam - vagy ilyesmi volt (e név kimondásánál John jó izűt nevetett, alkalmasint azon, miként is létezhet ily nyelvtörő hat szótag hosszú név) kies völgyben feküdt, buja növényzetű erdők és ligetek közt, hol a fris ruganyos légen és a rég élvezett tiszta forrás vizen kivűl jó társaságra is találtunk a katonai őrcsapat nehány tisztjében kik egytől egyig vig ficzkók voltak, s az angol életmodorról a bánaán fák rejtélyes árnyában sem tettek le. Ezekkel barátságot kötni első gondja volt masteremnek.

E tényezők összege oly csodás hatást gyakorolt Alfréd egészségére, hogy ez láthatólag javúlt s kevesebb mint tíz nap alatt tökéletesen helyre állt. Arcza, melynek tej és vér bőrzetén az első selyemszálak épen akkor göndörültek, teljesebb és csattanóbb lett mint azelőtt, nagy kék sze- meibe a régi tűz, mozdulataiba az élénk könnyüdedség bája ismét visszatért, öröm volt a deli ifjura nézni, s nem egyszer mondám neki, hazajövet mily öröme lesz majd benne édes mamá- jának.

S itt meg kell említenem, hogy az ifju midshipman sem ezen édes mama akaratával sem saját jó kedvéből, hanem atyai szigorú rendelkezés következtében jött ily messze földre, ki jónak látta a könnyelmű fiút London ezernemű csábjaitól eltávolitani s új pályát nyitni az e csábokba már már elmerülőnek. A szerető anya végsőig ellentállott ugyan e tervnek, de midőn Alfréd egy ballet tánczosnővel megszökve Gretna Greennél éretett utól, az ellenzék vesztes lőn s engednie kellett az atyai vas akaratnak.

Meg kell vallani, hogy Alfrédénél könyelműbb szellem alig lakott még emberi testben. A kinálkozó élv után mohón nem nyúlni, vagy a következő perczre gondolni, nem volt képes. Ha mint szomjas, tigris torkában látott volna tölt serleget, minden habozás nélkűl utánna nyúl. Egy képtelenséget ismert csak: a nélkülözés eszméjét. A tengeri élet jó leczke és orvosság az ily kéjvadászoknak, s meg vagyok győződve (mondá komolyan John) hogy ez által ő is eszére tér, ha - mielőtt teheti - ki nem fogyott volna az időből.

Pár hét múlva az élet meglehetős egyhangú és unalmas kezdett lenni masteremnek s nekem is, a tiszteknek már régen az volt, s keményen szidták ez átkozott számkivetési helyet, minek az állomást nevezni méltóztattak. Vadászat, kártya, punch: ezen örökös három tárgy közt volt minden nap felosztva. Annál nagyobb örömmel lőn tehát fogadva az egy szép esten jelentkező bayadere csapat, melynek Biddája vagy is vezérnője egész udvariassággal kért engedelmet arra, hogy társasága előttük tánczolhasson.

Míg a bayaderek, vagy mint ott nevezik daatscherik, vallásuk szabálya szerint a közeli patakba fürödni mentek: a tiszt urak összegyűlekeztek a födött terembe, hol a tánczmutatvány tartandó volt, s hova a vidékbeliek közűl is sokan csoportosúltak. Alfred illatos houká-ját szívta, én punch készitéssel foglalkozám.

Rövid időn megzendűlt a matatan rezgő hangja, s szellő könnyüden lejtett elő a hat daatscheri, hat tövér bájos hindu nő, a legcsábitóbb jelmezben. Fejük tetején vörös selyem szalaggal lekötött arany lemezt viseltek, mely alól dúsan hullt alá az éjfekete fényes haj fürtözete; hosszú fülönfüggőik szinte csörögtek, karjaikat és czombjaikat arany és ezüst karikák körzék, csikos selyem ruhájuk csillagos öv által szorúlt csípőjükre - s mind ez oly sajátságos oly elragadó bájjal bírt, hogy kevésbé gyulékony kedélybe is szikrát vetett volna mint Tierney Alfrédéba, kiről már elébb megjegyzém, hogy a tánczosnékhoz külömben is erős hajlamot érze. Csupa szem lett az én ifjam, mintha láng tekintetével mind a hatot egyszerre akarná elnyelni; houkája kialudt, puncha elhűlt, s ő észre sem vette.

Hát még midőn a táncz végeztével a bayaderek legszebbike egy Cerritóhoz méltó szökéssel egy lábán mélyen előre hajolva más lábát magasan a légbe nyújtva, Alfred előtt megállt, s az övéhez tűzött virágot bűvös mosoly és pillantás között neki felajánlá! ez több volt, mint a mennyit a midshipman megbirhata, felugrott megölelni a daatscherit, de ez már akkor nehány lépésnyire tőle számtalanszor pördűlt meg lábújhegyén a légben.

A táncz közkivánatra ismételteték, - Alfred mohó szemekkel s elszakaszthatlanúl függött azon, ki néki imént a virágot ajánlá, s ki szerelmes tekintetét nem kevésbé lángolóval viszo- nozta.

E nő kétségkivűl legszebb s legifjabb volt társnéi közt. Régen történt, de mintha most is magam előtt látnám a magas erős s mindemellett eszme könnyü alakot, a kifejlett gömbölyű idomokat, a mozdulatok ingerlő hajlékonyságát, a mandola vágású szemek drágakőszerű fényét, az ajkak mosoly görbülete közűl előragyogó fogsort - szóval az egész tüneményt, mely természetes s be nem tanúlt bájaival mindnyájunkat elragadott ugyan, de különösen két egyént bűvölt el kecsei varázs vesszejével.

Az egyik ifju masterem, a másik egy helybeli öreg hindu volt, ki azomban vetélytársánál sokkal több jártassággal bírt mint kell és lehet vágyainak sikert szerezni, s midőn amaz még az önfeledtség ámulatával csodálta a lengő sylphet, ez már a Biddával alkuban állott a szép daatscheri vételára iránt, s csupán ez ár roppant magassága ellen szörnyűködött.

Ondag Maaradhja a legdúsabb s legocsmányabb hindu volt a vidéken, s míg ez utóbbi tulaj- donsága miatt nem talált nőt, ki véle jószántából sorsát megossza, az elsőbb képessé tette őt ilyest bármi áron megvásárolni. Már több ily daatscherit vett meg nejévé, kik részint meg- szöktek tőle, részint korán elhaltak - az irtózattól.

Megkisértem leírni külsejét. Füleinek körzete levágva, haja leborotválva ugy hogy csak egy összekötött csomó állott fel magasan a hosszúkás fő tetejéről, himlőhelyes arczának minden egyes gödre más színnel kifestve, szemöldtelen szemei rézsútt nyulva le a tömpe orrig, melynek czimpájából gyöngyök függtek a tágra hasadt száj duzzadt ajkaira, tán hogy elfödjék a betel rágástól kiveszett fogak fekete gyökereit. Kék öltönyét, miből tatovírozott karjai s térd alatti lábszárai csontszerűen nyúltak ki, abroncs alakú réz vagy arany öv szoritá derekához, lábaira hímes bocskor volt fűzve.

Ilyen volt körűlbelől a hindu, ki most a szép Vazilája birtokáért fukaran alkudott, mindaddig, míg a figyelmessé lett vetélytárs közbe jötte által erszényét megoldani hajlandóbb lőn.

Vaziláját a táncz s Alfreddeli kaczérkodás nem foglalta el annyira, hogy a Bidda s Maaradhja közt történőket észre ne vegye, s a pillanatban midőn ezt tevé, lelkébe félelem és irtózat szállott. Arczán, ajkain, szemeiben a mosoly egyszerre keserves panasszá vált, s ha percz előtt a kéjvidámságnak volt igéző jelképe, most mint a fájdalom gyászló szobra állott meg Alfred előtt, s egy kezét hevesen szivére szoritva, mással az alkuvókra mutatva, hindu szavakat rebegett, miknek hanglejtéséből a forró kérelem érthető volt.

Az ifju ösztönszerűleg kelt fel s ment a mutatott helyre, hol a körülállóktól megértve, miről van a szó, a hindu által ajánlott összeget rögtön megkettőzé. Ez ismét többet igért, s egy percz alatt dühös árverés keletkezék a két vágytárs közt, melytől Alfredet elvonni merő lehetlenség vala. Kész lett volna örökségét, atyja egész vagyonát oda vetni a lány birtokáért.

Szerencsétlenségére azomban pénzének nagyobb része egy bombayi kereskedőhez intézett utalványokból állott, s itt, hol azonnal kellett határozni, Maaradhja jobban győzte pengő ércczel, és a nyakáról függő szív alakú nagy arany medaillon leoldásával bevégezte az ár- verést.

Vazilája az ocsmány hindu tulajdona lőn, s a Bidda által kézenfogva hozzá vezetteték. A megrettent bayadere szemrehányó tekintettel nézett hol a Biddára, hol új urára, aztán panasza kiáltásokba tört ki, mik hihetőleg szitkok lehettek mindkettő ellen. Az én midshipmanom dühe nem ismert határokat; Vaziláját megragadva nem akará elbocsátani s a hindut meg- öléssel fenyegette. A tisztek, ne hogy az eset komolyabb összeütközésre adjon alkalmat a könnyen ingerelhető népfaj s a katonaság között, erővel vonszolták el őt a szín helyéről, s az olcsóbb áron birható daatscherikkel igyekeztek őt vigasztalni. De ő hallani sem akart másról, neki csak Vazilája kellett, pedig ezt a hindu már győztesen vezette lakába, a tömeg vad ujjongatásai s a matatannak távolban elhaló zenéje közt.

A tisztek alig birtak vele; a csúf állatot - igy nevezé Maaradhját - folyvást meglőni és össze- apritani készűlt, s a lánytól kapott virágot szenvedélyesen csókolá és szoritá szivéhez. E virág még inkább növelé őrjöngését; este kelyhét bezáró harangvirág volt ez, s keleti nyelven ez értelemmel birt: Szívem megnyílt látásodra, miként e virág megnyílik napsugáron.

Szeretni, szerettetni, s a valót álomként elenyészni látni: ezt a korlátlan indulat elviselhet- lennek hitte.

Társai nem tehettek vele jobbat, mint bőven rhumozott punchal ugy leitatni, hogy csak más- nap délfelé ébredezett nehéz álmából. A tennapra eszmélve, ismét a régi lőn. Kettős csövű fegyverét felkapva, vissza tarthatlanúl elrohant s egyenesen a hindu háza felé tartott. Szeren- csére ez már nem volt hon; vallás vagy szokás parancsa szerint házassága első hetét eltölteni szentnek tartott pagodába vonúlt.

E hét lefolyta alatt Mr. Tierney heveskedése kissé csillapúlt, csak a vén csúf állatot káromolta szüntelen, eleinte mérgesen, később tréfásan, élczeket szórva reá, s a jövőben bízva.

A nyolczadik éjjen, jól emlékszem tikkasztó hőségű napot követő kellemes éj volt, fenn az égen csillagok gyémántjai tündököltek, lenn völgy és erdő frissitő lanyha illatot lehelt - masterem egy terepélyes kókusz fa alá hozatta palankinját, s houkáját kiszíva épen elaludni készűlt, midőn az ismert matatannak távolból előható s mindinkább közeledő csengése egy- szerre minden álmot kivert szemeiből. A hangok irányába nézve láthattuk, hogy a sötétben gyorsan mozgó fáklyák lobognak, s nem sokára ezek vörnyeges fényénél kivehettük a tánczoló daatscherik körvonalait is. Megállottak a tájon hol Maaradhja Ondag háza állott, s felhagyva a tánczal sajátságos melodiáju dalt énekeltek, aztán ismét oly szélsebes karikában forogtak, hogy a magasra feltartott szövétnekek világa egy összefolyó kört képeze.

Ez igy ment jó félóráig, aztán a szövétnekek egyszerre kioltattak, a matatan elnémúlt, a bayaderek elvonúltak, s minden ismét sötét és csendes lőn.

- Ha! az átkozott vén orangoutang! kiáltott ki a palankinból fogcsikorgatva masterem, jól sejtve, hogy e zene dal és táncz kiséret közt a hindu hozta vissza lakába új nejét.

- Jer John, üssünk rajtuk! szóllt ki hozzám.

- Nem lehet Sir! feleltem röviden.

- Miért ne lehetne te törpe vakand, te - riadott indulatosan.

- Három okból: mert vagy ő lő meg hamarább minket mint mi őt, vagy ha mi vagyunk gyorsabbak, akkor a népfaj boszúja ver agyon, vagy - s ez a legjobb eset - ha csak vak lármát ütünk, őrnagy úr mint már ígérte, rögtön elzárat, s holnap reggel irgalom nélkűl és rövid úton visszaküld Bombayba. És igy világos, hogy ily módon czélt nem érhetünk.

Minden válaszúl a szidó és gyalázó czímek egész zápora özönlött le reám; aztán fekhelyére vágta magát s elhallgatott.

Másnap hajnalban a fejem fölötti kókuszfán csicsergő és csattogó madárdalra korán fel- ébredtem - a palankín bevont függönyei mögött még minden csendes volt.

- Alszik, jól teszi; gondolám, s a tájba el kinézve arról töprenkedtem, hogy ha bár Anglia levegője kissé ködösebb is mint Hindosztáné, még is csak szebb és vigabb ott az élet.

Óra múlva halkal szétvonva a függönyöket bepillanték a palankinba - ez üres volt mint a megbolygatott fészek.

- Itt nem jól megy a dolog, Mr. Tierney a menyecske után ólálkodik! volt első eszmém, s már épen keresésére indulék, midőn az erdő bokrai közűl kibontakozva ő maga előmbe jő; fegyvere vállán lógott, hevűlt arczáról csorgott az izzadás, ruhái az éji harmattól lucskosak.

- Értesz e a szabómesterséghez John? kérdé.

- Miért ne Sir, ha kell -

- Ugy hát csak hamar vess foltot e lyukra itt; mondá s öltönyét levetve, nekem nyújtá.

- Mi történt Mr. Tierney? kérdém most én, mert az öltöny szárnyán lévő lyuk minősége perczig sem hagyott kétkedni, hogy azt golyó okozta.

- Csitt! inte ő, csekélység, semmi: messziről lőttünk egymásra, de egyikünk sem talált; csak ruhámat sebzé meg, s ez nem baj. Csitt! ismétlé, hogy meg ne tudják!

E leczke, ugy látszék, valamennyire lehűté az ifju hevét, mindenesetre ovatosabbá tette őt. Legalább egy hétig nem is említé kaland vágyát, s már már hittük, hogy végkép feledi, midőn egy esten hazatérve egész reménytelenűl azt rendeli, hogy málhánkat összerakolva, holnaptól kezdve minden pillanatban kész legyek a visszaindulásra, különösen pedig még egy lovat szerezzek, miután egy harmadik személy is utazand velünk.

- Talán csak nem a daatscheri? szólltam én röviden böffentve ki a merész kérdést.

- Millió ördög, mi közöd hozzá? s ha az volna is - -

- Akkor csak azt volnék kiváncsi tudni Sir, mit lesz ön vele teendő.

- Ostoba kérdés! hát - átviszem őt Európába, hogy ott túl azoknak is legyen fogalmuk Isten legbájosabb teremtményéről.

- Mr. Tierney ön feledi hogy a hajó szabályai rabnőt venni s ilyet hajóra hozni tiltanak.

- Az nem a te dolgod, aztán mit bánom én a távolibb jövőt, megmentem őt a szörnyetegtől s ez elég.

- S igen nemes szándék is öntől, csak a kivitel hiányzik, s bal következései lehetnek. Vagy hiszi ön, hogy e szörnyeteg majd ölébe teszi két kezét, megnyugszik sorsában s nem üldö- zend?

- Nem, mert aludni fog mélyen és sokáig. Vazilája él hal értem s kész velem szökni; súgá örömragyogó arczal, - első alkalommal álomport adand be férjének s mire ez felébred, mi rég Bombayban vagyunk. Aztán kereshet már.

- S mint beszélt ön össze a nővel, ha egy betűt sem tud hindu nyelven kiejteni?

- Együgyü te, kell is arra szó hogy két szerető megértse egymást. Jelek által. Külömben ne okoskodjál, hanem tégy mint parancsoltam.

Ezzel a párbeszédet ő is én is befejezettnek tartottuk, én ugy tettem mint parancsolta s nem okoskodtam tovább, csak a fejemet csóváltam rakolás közben, aztán lovat szerezni indúltam, mi e vad országban nem csekély feladat, s csak is ugy volt végrehajtható, hogy egy tiszt groomjának rosz gebéjét őrűlt áron vettem meg.

Következő reggelen tehát tetőtől talpig készen voltunk a szökésre, csupán Vazilája jeladását vártuk, midőn e helyett három tiszt lépett be hozzánk, aggodalmas arczal kérdezve, hallottuk-e az újságot?

Mi természetesen egy szót sem tudtunk.

- A hindu, ki pár hét előtt a szép daatscherit megvette, ma reggel halva találtatott; - mondák egyszerre mind hárman. Orvosunk Mr. Squibble, folytatá egyik, megvizsgálta a halottat s a mérgezés félreismerhetlen nyomait ismerte meg rajta, de nem szóllt az össze gyülekezett rokonoknak, nehogy gyanúsításokra és boszúra nyisson tért.

Alfred arczáról minden pír elenyészett, s fehérsége viasz szerű lőn.

- Megölte őt a nyomorú! szóllt megborzadva.

- Nejét érted? mi is igy vélekedünk. Ez, mint hallom, a hulla mellett űl hang és köny nélkűl, s talán hogy minden gyanút eltávolitson magától, késznek nyilatkozott e veszett ország szoká- saihoz képest megégetni magát, a szent braminek és sachemek nagy örömére.

- Lehetlen! lehetlen! rázta fejét gépileg az érdekelt.

- Mi azt jövénk tanácsolni, vevé át a szót egy másik - hogy a menyiben a bayadere iránti ön- fejűséged köztudomásra jött, talán jó volna ma nem mutatkoznod a vadak előtt - -

- Ugy van, ugy van; erősité a más kettő, s miután e pontban megállapodánk, eltávoztak.

A hosszu nap a kétség gyötrődései közt folyt le. A fő kérdés, mi fölött nem birtunk tisztába jönni, az volt: vallyon Vazilája szántszándékkal ölte e meg a szerencsétlent, vagy csak az álompornak lett általa nem czélzott hatása? a jelbeszédben Vazilája alvót mímezett, de hogy örök vagy csak ideiglenes álmot értett-e? ez volt a mit nem tudtunk. Én határozottan az elsőt

állítám, masterem, már csak azért is hogy lelkiismeretéről a részesség legkissebb súlyát is lerázza, az utóbbit vitatá, fő okúl hozván fel azt: hogy a vétkes megégési áldozattal akar szándéktalan bűneért vezekleni.

Ily töprenkedések közt múlt el a csiga baladású nap, melyre alig szállott le az éj, midőn ajtónkon halk kopogás lőn hallható. Alfred egy szökéssel ott termett, kinyitá, és - Vaziláját látta meg, ki elébe omolva, térdét átkarolá, s jel mozdulatainak kérő hevességével a távozást a szökést látszék sürgetni.

E pillanatban az ifju lelkében meggyőződéssé érett az, hogy a megégés igérete nem egyéb palástnál biztosabb szökhetésre: s e meggyőződés nem volt a nő részére kedvező. Mert habár végletekig könnyelmű is volt az ifju s a vágyott tárgy birhatásaért minden földi jót odavetni képes, de egy orgyilkolt férj tetemén át még sem tudott vagy akart volna e birhatáshoz jutni. Szemeiben Vazilájáról minden báj, inger, varázs lehullott, csak a férj gyilkost látta benne, ki majd egykor véle is igy foghatna bánni. Aztán a fölkeltett gyanú a szökés által megerősítve, eltitkolhatlan ténnyé válna, s őt is a czinkosság szinébe keverhetné - - -

Mindez e rövid másodpercz alatt átgondolva lőn, s Alfred, ki tennap még ezerszer koczkázta volna életét a hölgyért, most lábát az ölelő karok közűl kifejtve, durva hidegen lökte el őt magától.

A daatscheri felállott, hosszan nézett zsarnokára, s ábrándos nagy szemeiben, melyek még talán soha nem valának nedvesek, egy pár könnyön át a boldogtalanság kétségbeesése vihar- zott.

Még egyszer rohant szerelmeséhez, s nékünk érthetlen hindu mondatokkal kért, könyörgött, esdeklett, s még egyszer haragos komolyan visszautasítva lőn.

- Tembrane Meharsa! (az Isten nagy) mondá ekkor, s kezeit feje tetején összekulcsolva, arczán a megadás kifejezésével, elment.

Ez éjen nem jött álom szemeinkre. Éjfél tájban többek által énekelt szomorú menetű dal, melybe néha néha sajátságos üvöltések vegyültek, hangzott a távolból. Maaradhját temették.

Képzelheti ön, mind ez mily leverő hatást gyakorolt Alfred kedélyére, melyet, a könnyelműek jelleméhez képest, bú és kéj egyiránt bírt túlfeszíteni. Indulatosan járt fel s alá a szobában, káromkodott, dühöngött, s talán sírt volna is ha nem szégyenli magát előttem. Az éj és sötét- ség azomban nem barátja az embernek s mire ez oszlani kezdett, az ő ingerűltsége is alább hagyott első hevéből. Kissé pihenni és aludni dőlt le ágyára.

Reggel indúlni akart s e czélból a tisztekhez készűlt bucsúzni, de ezek korábban keltek fel s zajos beszéd közt toppantak be hozzánk, nyomban követve egy hindu küldöttség által, melynek szószóllója a többiek köréből kilépve, patheticus mondókát tartott.

E mondókát, miből csizmánk épen annyit értett mint magunk, egy tolmácsuk magyarázta meg törött angolban: meghívás volt ez a nap lementekor leendő önkénytes auto-daféra, midőn majd a férje halálát túlélni nem akaró gyászos özvegy Visnu dicsőitésére elégeti halandó testét. Ismételt felhivásukra meg kelle igérni a megjelenést.

A küldöttség távoztával Mr. Tierney elutazási szándéka mellett maradt. A helyzetében termé- szetes borzadáson kivűl talán titkos sejtelem szava is súgta néki: hogy ne legyen e jelenet tanúja. A tisztek azomban mindennemű rábeszélő okokkal igyekeztek maradásra birni őt; jelesűl, hogy csak jelenléte által tisztázhatja ki magát a gyanúból, mit róla Maaradhja halálára nézve suttognak; hogy e külömben szokatlan meghivás is leginkább e gyanúsítás miatt történt, s hogy végre távozása által férfihez nem illő kis lelküséget, mi halál látásától asszonyi gyöngeséggel fordúl el, tanúsitana.

Ez okok közűl leginkább az utolsó győzött. A gyávaságnak legcsekélyebb árnyát sem akarván viselni, talán ha bizonyosan tudja is előre a történendőket, marad, és megy sorsa elébe. Később a jelenet külünszerűsége, miről a beszéd szakadatlan folyt, annyira felgerjeszté kiván- csiságát, hogy minden egyebet feledve, várva várta a kitűzött óra érkeztét.

A hő sugárú nap felhőtlen tiszta égről vérvörösen merűlt a távoli tengerbe. Az áldozatra ki- jelelt erdő szélhez gyülekezett nép félkört képezve állta körűl a máglyát; e félkört hátfal gyanánt az erdő zárta el, honnan a brámínok éneke hallatszék. A nézők tömege előtt az angol katonaság volt elhelyezve, a szín elején pedig, a máglyától alig húsz lépésnyire, masterem s a tisztek állongtak.

A hindu égalj alatt a nap és éj igen rögtön váltja fel egymást. Alig tűn le a nap a láthatárról, a sötétkék égen már rezg az esti csillag. Midőn ez feljött, az erdőből hallatszó ének mindinkább közeledék, s nem sokára látható lőn a dal-kar. Tizenkét brámin volt ez földig érő fehér talárban, (a fehér ott a gyász színe) mindegyik vékony égő szövétnekkel kezében, középen Vazilája, lesütött fővel s keblén keresztbe font karokkal. A fejdísz, az arany és ezüst karikák, a csillagos öv, minden ékszer hiányzott róla: ezek helyett fehér virágú jázmin lomb koszorú simúlt halantékira, összetartva itt a körűl leomló s arczát is elfedő dús hajzatot. Derekáról rövid fátyolszerű kelme folyt le, melynek átlátszó szövetébe lótusz-virágok voltak tűzve.

Ha nem tudtam volna, hogy ő az: nem ismerendettem meg benne a nehány hét előtti ingerlő, elragadó daatscherit. Magas izmos alakja a fő és derék meghajtása által görbedten alacso- nyabbnak látszék, s e szemcsalódást még inkább növelé az, hogy az egykori hajlékony termet kecses mozdulatok helyett síri merevséggel haladt előre a kisértetes hindu papok közt.

A szinhelyre érve, ezeknek éneke perczre elnémúlt, de midőn a száraz mangó és pálma ágakból rakott máglya a tizenkét szövétnek által minden oldalról meggyújtva fellobogott, ismét új s fokonkint zajosabb dalba törtek ki, szinte azon vad felkiáltások és üvöltésekkel, miket az elébbi éjen, Maaradhja temetésekor hallottunk.

A kinsuka és puspakaranda gyökérrel behintett máglyáról kékes füst csavargott fel a légbe, s mennél jobban terjedt a sustorgó tűz, a környező bráminok éneke annál üvöltőbbé vált, s Vazilája is, ki eleinte csendes léptekkel járta meg a bel kört, annál gyorsabban futott a máglya felcsapkodó lángnyelve körűl. Futás közben arczáról szétvált a leomló haj, s a tűz rezgő fénye rémesen világitá meg e sötét kifejezésű sárga arczot.

Végre, midőn a lángok tetőpontjukat elérve, a rakás egy izzó halommá lőn, a bráminok irtóza- tos orditással adtak jelt az áldozatnak a máglya parázs torkába rohanni: ez azomban a körből kirontva, nehány merész bayadéri szökéssel Alfred előtt termett s karjait ölelésre tárta szét.

Szegény masterem, e nem várt jelenés által megzavarodva, vagy talán azt menedék keresés- nek tartva, kényszerűleg átölelte őt: de ugyanazon pillanatban Vazilája, erős idegű karjaival szorosan magához szorítva a meglepettet, könnyű játékszer gyanánt kapta fel, s mielőtt véd- hette magát vagy szót szóllhatott volna, ragadta vissza a kis pokolba. Következő perczben még látni lehetett őket a lángok közepette; a daatscheri az égés fájdalmai daczára sem bocsátá ki vaskarjaiból áldozatát. Fél óra múlva nem lehetett szét ismerni hamvukat a mangó és pálma fa hamvaitól.

- S nem történt megmentésére kisérlet? kérdem elbeszélőmet.

- Sőt igen Sir, felelt ez, csak hogy sokkal könnyebb e megmentés lehetőségét most harminczhat év után elképzelni, mint akkor a percz meglepő hatása alatt eszközleni. Többen rohantunk a máglya széléig, ki még egy lépéssel tovább megy, többé ugyan nem jött volna vissza, s az angol ember nem őrűlt hindunő, hogy elevenen süttesse meg magát. Én megelég- lettem azzal, hogy kezeimről a bőrt, s arczomról szemöldeimet tövig lepörzsöltem.

- Szegény John, mondám fél enyelgve, képzelem mily szépen nézhetett ön ki szemöldek nélkül!

- Oh a szemöld vesztés még legkissebb rosz volt részemről a dologban.

- Na s mi történt még?

- Csupán az, hogy hajó kapitányom Mr. Bawson irgalmatlan kemény ember volt, ki ha meg- haragudott, haragját valakire ki kellett öntenie. Már pedig reám, midőn Bombayba visszatérve az eseményt részint szóval részint az angol őrnagy levelével jelentém, ugy megharagudott, mintha mindennek én lettem volna oka, s ennek következtében eleinte az árboczhoz akart köttetni, aztán meggondolta magát, s a hajó legmélyére egy sötét lyukba záratott, honnan, tíz hétig kétszersültön és vízen élve, csak akkor szabadultam, midőn a büszke Armida harsogó hurrahok közt érkezett a liverpooli kikötőbe.

MÁSODIK KÖTET.

HÁROM ÉJ.

I.

- Kivánok-e tőled egyebet szerelemnél? Élvezz, tombolj, pazérolj, mint senki más, s Ramma- cini Giuditta kincstára nem fog megnyögni vágyaid betöltésében: akard, s rabnőként kisé- rendlek az északi jégsark hideg honába, parancsolj, s teljék bár tulvilági üdvömbe, teljesülve lesz; - mindent, mindent elkövetek, feláldozok, elszenvedek, csak szeress.

- Giuditta! mi adhat okot kétkedni szerelmemben?

- Oh hideg magyar! ezek-e nálad a szerelem szavai? szemeidben, ha rám tekintesz, alvó tüz bágyadt világa hamvad, pedig láttam, oh, jól láttam, egykor heves sugarai is voltak e szem- párnak, melyért a Rammacini herczegek vére egy ismeretlen magyarnak nyujtá kezét. - Arczodon unatkozás és élvelégeltség festi magát; pedig épen ez arczok mosolygó csábja hozta ki a forró égalj szülöttét idegen hazába; - tompán vonagló szavaidban nincs többé semmi erő, semmi bensőség, semmi szivből származó; pedig épen e hangnak egykori dalszerü csengése s költői tüze volt az, mi a herczegnőt elhatározá, hogy velenczei palotáját elhagyva, életét szegény festővel ossza meg!

Az ifju ajkaiba harapott, arczát vér futotta el, s vonásain sértett önérzet dühe vonult át. De hirtelen összeszedé magát, s lehető nyugodtsággal felelt a nő szemrehányásira.

- Giuditta, ne légy méltatlan az iránt, ki érted épen olly hévvel lángol most, mint midőn a velenczei képcsarnokban először bámulá isteni alakod kontár másolatát -

- Gusztáv, Gusztáv! oh ha igazak volnának szavaid! - kiáltá a Rammacinik ivadéka, s égalja egész szenvedélyességével karolva át a szép ifju nyakát, ajkait lángoló csókokkal halmozá; majd, mint egy eszmétől megkapatva, visszataszitá magától a gyönyörü főt, s a gyanú élével folytatá: - de nem; szavaid minden betüje árulás! Te megszüntél engem szeretni s oly hideg vagy mellettem, mint az Appeninek jégcsúcsa Italia nevető virányai felett!

Rövid csend lőn. A nő hirtelen elhallgatott, mint ki szemrehányásra kedves ellenmondást ohajt. - Gusztáv bensejében mondhatlan érzelem küzdött, s lezárá a szót ajkairól. - Ő nejét, Giudittát, nem szereté. Gusztáv mást szeretett, Giudittát utálta.

- Lásd, Giuditta - mondá végre erőtetett nyájassággal - nekem nincs hizelgő szóárom, mely indulatom hév ragaszkodását fesse: de kivánd bár életemet - - -

- Igen, vága közbe az olasz nő - életedet vagy szerelmedet! kettő közűl egynek enyémnek kell lenni! De szerelmed forró legyen, forró és osztatlan! Hallád, lelkem ifja? osztatlan, mint a sziv, mely ketté vágva megszün dobogni. Szavaid nekem kevesek: esküdet akarom. Nézd e tőrt, a Rammacini család ezen ereklyéjét: vasán Cornaro és Borgia vér rozsdállik - feszület- alaku markolatánál több Rammacini haldoklott. Esküdjél e feszületre, hogy szerelmed életed vég perczéig osztatlanul enyém leend.

- Esküszöm! monda Gusztáv, kis vártatva, halavány arczokkal. - Giuditta éles figyelmét nem kerülé el a sápadó reszketegség, mely férje arczain az eskü kimondásakor elterült. Ez gyanuját még inkább növelé, s kedélye ingerültségét tetőpontig fokozá.

- Én is esküszöm, hogy a mely perczben esküd megszegve: ugyanabban az itélet e tőr által a hittörő felett kimondva s végrehajtva lesz! Emlékezzél meg, Gusztáv, hogy szavam, föltétem, igéretem, esküm, ivéből kiröppent nyilként, soha visszahuzva, soha megmásolva nem lőn!

Sebes léptekkel hagyá oda a nő e fenyegető eskü után a termet, s a dús szőnyegzeten hagyá ifját, ki gondolatokba mélyedten s egybe font karokkal meredett utánna.

- Hahaha! tört ki keserü kaczajba hallgatása, miért igényli e nő szerelmemet? Azért e, hogy felrántva a nemtudás vágytalan rögeiről, a fény és pompa hideg lég körében szenvedni meg- tanitott? azért-e, hogy a kéj mámorában letombolt néhány hétért életem egész boldogságát vessem oda? Volnék bár most is a szegény festész, egyedül, elhagyatva, de reményekkel a jövő, s ihletéssel a szent müvészet iránt! Ezeket, mint fa virágát szélroham, leszedte szétszórta rólam a világ vásári zaja, népe; s vagyok most nyomorú rab-ember, lekötve egy féltő hölgy szeszélyeinek a milliókért, miket lábaimmal tudnék tapodni; esküszegő, hazug a nőnél, kit bünömként utálok, ámitó iparlovag az angyalleánynál, kit lelkem mélyéből imádok!...

- Emelka és ő! - monda ismét, a néma eszmélet rövid szünete után - erény és bün, menny és pokol! A hyéna gyanut forral; még ily ingerültnek nem láttam őt, folytatá, mialatt egy udvarra nyiló ablakon kitekintett - hálószobájában még világ van, várjunk mig elalszik, aztán elég- tételt édes elégtételt a keserüen hosszu nap gyötrelmeiért!

Félóra telhetett el várakozásban. - Gusztáv ezalatt köpenyt keritve vállaira, a tervezett kaland- ra fölkészüle, s a perczben, midőn az udvari szoba ablakai elsötétültek, kilépett a házból.

Éjfélt kongottak a város tornyainak minden órái, s a néptelen utczákon Gusztáv egyedül haladott, csak néha találkozva egy-egy haza sietővel. Mintegy ötven lépésnyi távolságban, mindenütt árnyékot keresve, egy más, bő köpenybe burkolt alak követé őt, kit azonban kalan- dorunk nem látszott észrevenni: mert vissza sem tekintve hagyá el a belvárost, s a vonalhoz közel egy falusi alaku emeletes háznál megállva, kapuját felzárá s ezen gyorsan besurrant.

E ház előtt állapodott meg a másik alak is. Szétvetett köpenye alól szenvedélytől lihegve emelkedő nőkebel hullámzék, s a gyönge lámpafény egy arczot világita meg, mely a kora ifjuság rózsaévein tul, élte delében sem szünt meg szép lenni. Könnyü fekete bársonybarret födé a dushajzatu főt, a vadul szikrázó szemek az emelet világitott ablakain függének.

Giuditta volt.

- Nem csalódám tehát, monda düh- és bosszuságtól fuldokolva, ő mást szeret, s még egy órája sincs, hogy nekem hűséget esküvék. Ő megszegte esküjét: én megtartom enyémet!

Gyönyörü nyári éj volt. Csillagmillió ragyogott az ég nagy sátorán, a természet nyugodt és csöndes, mintegy ellentéte a szenvedélyességében viharzó nőkebelnek.

Az átelleni ház falához támaszkodék Giuditta s merően bámula az ablakra, melynek fejér függönyein a benn mozgó alakok el-elvonuló árnyaik láthatók valának. A férfiun kivül, kit ő igen jól ismert, nőárny is vala kivehető, az elébbinek majd nyakában csüggő, majd ez által karjai közé szoritott.

- Hah, mint élveznek, kéjelegnek! - töredezék elő dühösen összevont szájszélei közül - s ezt nekem látnom, ezt nekem tűrnöm kell! A nyomoru, háladatlan, kit azért emelék föl a porból, hogy másnál pazérolja szerelmét.

Arczát kezeibe rejté s indulatosan zokogott.

- S mi adhat nekem e kinért kárpótlást, mi egyéb, mint... igen legyen a percz, melyben a kapun kilép, éltének utolsója. De nem nem, ez kevés, ez rövid elégtét volna annyi gyötrésért. - Oh, Giuditta Rammacini forrón tudott szeretni: de boszuja is rettenetes leend!

Kevés percz mulva az ablak sötét, s a külvárosi utcza üres és puszta lőn.

II.

- Szüntesd aggályaidat, jó anyám, szüntesd az alaptalan gyanut, mely nem hagyja gondatlan napodat, nem éjedet, s hidd el, isten után ő az, kiben bizni lehet. Nem volt-e mindeddig szavának pontos ura? Két év előtt Olaszhonba utazik, s hüséget esküszik a szegény leánynak. Művészete s a szerencse kincsekkel halmozza el. Hasonló esetben más élvez, felejt, fenn- héjaz: ő visszatér, s régi hévvel öleli az igénytelen leányt, kit rövid időn nejének nevezend.

- Adja az ég, ne csalódjál, leányom.

- Miért e kétkedés? Ha el akara hagyni, nem tehette volna-e azt, mielőtt nyomoru padlás- szobánkból e fényes lakba hozott s midőn minden büne csak feledés, csak az leendett, hogy a fü közé rejtőző ibolyát eltiporta. Ha nem feledett, mint árulna el! Anyám jó anyám, te a napban keressz foltokat, te a legnemesb sziv ellen vétkezel - -

- Emelkám, a szerelem első álma nem lát, nem hall, nem eszmél. Én jól látom az arczain elömlő zavart, midőn összekelésteket érintem; s miért is halasztja ő ezt? miért rebeg érthetlen, kényszeritett mentségeket? Oh mily sokszor ohajtom vissza magam régi padlás-szobánkba, s inkább szeretném kézi munkámmal keresni a nap csekély szükségeit, mint e pazar fényű, de félek, drágán megfizetendő lakban vesztegleni! -

- Lásd, anyám, e szavak fájnak nekem, e szemrehányás engem is sért. Neki vannak okai még most legyőzhetlen okai, miket mi fel nem foghatunk. De én isten igéjeként hiszek minden szavának, nem sokára elenyésznek az akadályok; addig is légy nyugodt, saját boldogságodért, légy nyugodt és elégedett jó anyám!

Az anya s leánya összeborultak, s hosszu, szokatlan ölelkezésben vőnek bucsut a rövid éjre. - Nem előérzet ihletése volt-e az, mi e két nőnek megsugá, hogy most látja egymást utólszor?

Emelka fölvevé a szép mivü ezüst gyertyatartók egyikét, elhagyá anyja szobáját s nehány percz mulva szeszélyes izlésü lakának egy pamlagára dőlve némán maga elé merengett. Némán: ha e szó csupán az ajk szavainak hiányát jelenti; s ha az édes ábrándokba olvadó nagy kék szemek beszélő tekintete, e hő reményben mosolygó ajkak nedves bibora és vágyemelt kebel hulláma nyiltan nem mondanák: hogy ő Gusztávját várja.

S ki e Gusztáv, e várt e szeretett e boldog Gusztáv?

Pár év előtt szegény festész, kinek nem volt egyebe ecseténél, mit hajlam, ihletés, szenvedély adott kezébe; s ki az előtte tárva lévő szép nagy világból nem mondhatott sajátjának mást, mint egy gyermekangyal első tiszta vonzalmát...

Most - dús olasz herczegnő férje, rabja, - ki hideg halvány érczen forró szerelmet akart vásárolni; - vértanuja saját érzelmeinek, mik a vesztett üdv felé fájva ragadják; - a müvészet, hajlam, szenvedély bolygó számüzöttje...

Akkor - a munka, nélkülözés, szenvedés sötét napjait szépnek álmodott jövő reménysugára derité, - s ő az ecsettel kezében, s a lánnyal kebelén vidáman élt, kedélye könnyü, lelke ifju volt; istenei: müvészet és szerelem.

Most - a birt, a pazérolható arany békóként nehezült életére; fényében az eladott boldogság kisértő rémei tükröződtek; lelkéből az ihletést tovaszállani, kezéből az ecsetet kihullani érezé;

- meghasonlott önszivével, az emberekkel, a világgal - -

Minden percze, mit nejével kellett töltenie, pokoli század; ennek minden pillanata lelkében megforgatott gyilok, minden szava kérdése kínpad volt, melyre az életuntság által megfojtott kedély feszitteték, - a nap minden órájában ezerszer átkozta meg a perczet, melyben Giuditta csábitó meghivását elfogadta, aztán sirt, s a halál legkönnyebb neméről gondolkodott.

A müvészetben akart ujra menedéket találni. Ez megtagadta hütlen fiját.

A Palazzo Pitti remekei, a Tiziánok és Correggiók, a Tintorettók és Paolo Veronésék gunyos nevetéssel látszottak elfordulni tőle.

Kirohant a képcsarnokok termeiből - s hon vásznát tépte széjjel.

Visszavágyott honába; azt hivé hogy ott hagyott boldogságát ismét föllelendi, hogy a hazai lég meggyógyitja szenvedéseit.

Giuditta követte őt, mint repülő felhőt a sötét árny, mint bünöst az öntudat sulya. - A tövér olasznő, tul a koron mely bájaival vonz hódolókat, a deli magyar ifjúban remélt korlátlan szenvedélyének állandó zsákmányt, kit neki hálaérzet biztositson a kincsért, melyen őt a nyomorral határos helyzetből megváltva, kényelemárba merité. -

Mint ez nem ritkán az eset, az élet delét meghaladott hölgy, egy féktelen élet orgiái, s rövid időszakonként cserélt imádók megfizetett tömjénei után, az első szerelemnek nem tisztasá- gával ugyan, de visszatérő őrültségével függött az ifjun, s midőn a kábult élvbe fulás néhány hava után sejteni kezdé, hogy ez nem elég drágán hiszi hazudott lángját megfizetettnek, hogy e vett férj unja önmagát, nejét, a világot: keserüség, harag, gyülölet ömlött szét ereibe...

E gyülölet ugyan egy szelidebb pillantás, egy simább szó által rögtön engesztelve lőn, de a fásult kedély gyönge volt soká vinni az álszerepet, s hamar engede a nő othellónak átmenetet féltésre, dühre, őrjöngésre.

Igy kinozta felváltva szerelmével s gyülölségével szerencsétlen áldozatát. Ebben naponként nőtt az idegenülés, az utálat.

Pestre érkeztek.

Gusztáv, fekete eszméi által szerte zilált hangulatának egy kétségbeesett órájában, félig öntudatlanul tévedt a házhoz, hol pár év előtt Emelka lakott.

A viszontalálkozás első perczében feledve lőnek két hosszu év gyötrelmei; s e feledés sokkal édesebb volt, sem hogy ismétléséhez briaraeusi karokkal ne ragadta volna őt ez uj élet forrása.

A hamvadó léttüz uj lángra gyult ki, minden szava, tekintete, mozdulata visszakezdé nyerni ruganyosságát. Giuditta eleinte mohón örült e változásnak, de csak hamar meggyőződve, hogy nem ő a titkosan müködő kéz: sejteni, puhatolni kezdett, s gyanujának alapot lelve, boszuvágyát a legiszonyubb megtorlási dühvé fokozta a kinos ingerültség.

Az első szerelem azomban nem kétkedett, nem sejtett, nem eszmélt, csupán egytől félt: hogy a visszatért Gusztáv, ennek hő szerelme, e pazar fény és kényelem, a pásztor órák kéjdus mennye, hogy ez mind csak álom, nem tarthat soká, szertefoszlik - kinyitá szemeit, s látta maga körül a valót, kedvese hiányzott még, s az ismét behunyt szemek sötétében előtte lebegvén képe, tovább szövé ábrándjait.

Kis vártatva, lopódzó léptek neszét vélte hallani.

- Ah Gusztáv! illy korán nem vártam őt; - susogá kigyuladt arczokkal, s felugorva pamlagáról az ajtó felé sietett.

Burkolt alak lépett be ezen, s kétszer forditva meg a kulcsot závárjában, lehuzá azt, és zsebébe tevé.

A leány ajkai közül félelmes sikoltás hangzott; mert ez alacsony termet, e szakáltalan arcz, e szikrázó mély szemek nem Gusztávéi valának.

Siri csend következék.

Emelka egy szekrényhez tántorogva, rémülten reszketett: mig Giuditta szoborként mereven, sas tekintettel mérte végig vágytársnéját.

- Ez tehát ama érzelgő Madonna fők örökös eredetije? sziszegé, s keble indulattól hullámzott; a minta jól van választva, mert a lányka szép, az irigység sem tagadhatja meg tőle; e galamb- szelid arcz-él, e rózsa-arczok, ez égszin szemek, meg kell vallani, sok hóditó erővel birnak. Kár értök, - tevé hozzá erősebb hangnyomatékkal, - kár értök, hogy oly hamar s örökre el kell hunyniok.

- Ki vagy, szörnyü! rebegé alig lélekzve Emelka, mit kivánsz tőlem? -

- Szivedet, - viszonzá Giuditta összeszoritott fogai közül, mialatt tőrmarkolatot szoritó jobb karja a köpeny alul kifejlék, - a szivet, mit cserében kaptál, s mely jogszerü birtokom. -

- Nem értelek, szólj világosan, mit vétettem, ellened?

- Mit vétettél kérded? te szeretted őt! Gyilkoltad volna ki a fél világot, tapodtál volna lábbal mindent, mi szent isten és emberek előtt, előttem büntelen leendél; - de te szeretted őt, s ezért halnod kell! -

- Kit? oh, én csak őt szeretem, s te nem ismered, nem ismerheted, te csalódol...

- Nem csalódom, mert karjaid közt láttam, ismerem mert férjem, s a vallomásban, hogy szereted, halálos itéleted hangzott.

Giuditta magasba emelé tőrét, s egy lépéssel közeledék áldozatához.

Ez féltérdre bukott, s egybekulcsolt kezeit rimánkodva emelé hóhérja felé.

- Ne, oh, ne ölj meg! tagolá lázas vonaglás közt, - ismétlem, te csalódol, az én Gusztávom még nőtlen, ő nem a te férjed.

- Ő ugyanazon hittörő, ki tegnap ez időben buja kebleden édelgett, s jelenleg mákony- álmában talán épen rólad álmodik. De nincs időm szót fecsérelni; - halnod kell!

- Nem, nem lehet! - sipegé a leány, hunyt szemekkel s erőszakosan reszketve. -

Majd hirtelen felállni törekvék, halotthalvány arczát perczre reménypir futá el. Kebléből selyem-szalagról függő kisded arczképet ránta elő, s azt az olasznő elé tartva mondá:

- Nézd e képet, csalódásod oszolni fog, ez az én Gusztávom!

Giuditta a képre tekintett, bal kezével dühösen ragadá meg azt; jobbjában a tőr felvillant, s markolatig merült a pihegő galamb kebelbe.

III.

- Fejem oly nehéz, oly kábult, mintha év óta lakott sirból kelnék fel, - nap van-e? éj van-e? mért oly sötét e szoba, vagy talán csakugyan sirba tettek, elevenen temettek el? oly rég időnek látszik - bár csak homályos emlék gyanánt - midőn utoljára valék ébren, sokat sokat kellett aludnom. Hadd csengetem be a komornokot - - mi ez? hova tünt a csengetyü zsinór? elvágták vagy csak a sötétben nem lelem? Girolamo, hé Girolamo! te olasz gazember, jer be, hozz gyertyát vagy nyiss ablakot. Girolamo!

A szokatlan nyikorgásu ajtó nyilt, s ezen finom kövér kéz, fényes kristály gömbű érczlámpát magasba tartva s utánna rögtön e kéz tulajdonosa: hizásra hajló barna hölgy jelent meg.

- Giuditta! kiálta fel Gusztáv, mi okozza - minek köszönjem e meglepő e váratlan látogatást?

- Szerető házastársak között nincs váratlan meglepő látogatás, s mi egymást hőn szerető házastársak vagyunk nemde Gusztáv?

- Oh igen - határtalanul - nyögé ez ágyában felülve, de fejtsd meg a rejtélyt, hol vagyok? e szőnyeg, e Madonna kép, e butorzat s környezet, mind szobámé, s még is az én hálószobám téresebb, amott az ablak hiányzik -

- Ugy tetszik látogatásomon kivül neked a helyzet is meglepő; - felelt kitérőleg a nő, s a bronz lámpát az asztalra téve, férje lábainál egy karszékbe ereszkedett.

- Ismételve kérdem, mi rejtély ez? elég ébren vagyok már tisztán eszmélni s meggyőződni hogy nem vagyok hon - - s ez itt - mi tompa moraj ez itt alattunk s körülünk, mint a hánykodó hullámoké, minő üvöltés?

- A szél borzasztóan üvölt oda künn, s tajtékká korbácsolja a hullámokat, mik alattunk el- rohannak.

- Alattunk? hol vagyunk hát - hova jutottam - -?

- Emlékezel a malomra, mely a szigetek fölött a Duna közepén magánosan áll, s melyről egy sétakocsizásunk alkalmával oly ábrándozva mondád: mily édes volna rengő ölében, a világ vásári zajától messze, alul viz, felül ég, a szivben égő szerelem - e szerelemnek boldogan élni? Az eszme tied, a kivitel enyém. E malom huszszoros áráért sajátom lőn, - s mint látod mindenről gondoskodám, mi kényelmedhez szükséges.

- Átkozott szeszély; gondolá, arcza boszus kifejezését elfödni törekedve a festő.

- Na s használd az alkalmat lelkem ifja, folytatá a nő, - a világ vásári zaja ide el nem hat, felül ég, alul viz, szivünkben égő szerelem - vagy talán a tiedből kialudt az, Gusztáv? s éles átszegző tekintetet lövelve férjére, mellette a nyugágyon foglalt helyet.

- Ah Giuditta! hiszen - én szeretlek, dadogá ez erőltetett fennhangon, s titkon utánna gondolá: mint a pokolra kárhozott szeretheti az örök kinszenvedést.

De azért, szavait igazolni karját az olasz hölgy tövér nyaka körül foná, s kényszerű hizelgéssel simult mellé. Egyszerre, mintegy villanytól érintett, riadt fel laza hangulatából.

- Minő szalag ez Giuditta, - hol szerzéd, mi függ rajta? vedd elő, látnom kell minden áron - - sodrá sebesen, erősen tartva a szalagot, melly neje vállairól keble rejtekébe folyt le.

Ez, nyugodtan vevé ki a szalagon függő miniaturet, s a lámpa fénye elé tartá.

- Nincs féltésre okod, szólt hidegen, saját arczképed, minőt többet festél - -

- S mint jutott birtokodba? kérdé a csattanásig kigyult arczu ifju.

- Különös kérdés! ha az eredeti enyém, nincs-e jogom a másolathoz? - Te ingerültnek látszol Gusztáv - térjünk át más tárgyra - nesze olvasd, itt a napi lap mai száma -

- Nem érdekel -

- Talán még is, - sajátszerü öngyilkolási esetről beszél, mely tennap éjjel a Ferencz külváros egy félrefekvő utczájában követtetett el -

- Ki által? kérdé csak nem kiáltva s hirtelen a beszélőhez fordulva Gusztáv.

- Ugy látszik a dolog érdekelni kezd. Az öngyilkos korán sem valami spleenes életunt angol, hiszen ez ujság sem volna, hanem egy ifju szép leány, ki szivében tőrrel, halva találtatott reggel szobájában -

- Neve? - - nevét nevét!

- De te oly indulatba jősz Gusztáv, mintha saját testvéredről volna szó. - Nevét a napilap nem s csak ennek kezdő betüit emliti, ezek R. E.

- Szentséges Isten! ez lehetlen - -

- Lám lám, mi nagy hatással van e kis tragoediai végjelenet a festő képzelmére, mely már is kiszinezve látja azt, s látja az elomló szőke fürtöket, a megtört sugáru ég szemeket, a félig nyitva maradt ajkakat, a végsőt pihegő liliomkeblet, melyben oly vadregényesen áll a véres tőr - -

- Asszony te őrjöngesz, vagy ha valót beszélsz, iszonyut sejtek -

- Fehér kebel, piros vér; oh ez oly szép lehet, folytatá a nő, mintha a félbeszakasztást nem is hallaná - nem ohajtanád látni festőm e szinvegyületet? lásd e Madonnán megkisérthetnők azt, én majd sziven szurom, s te fesd oda pótlólag a kicsorduló vért -

E szavait mondva fölkelt, s az átellenben függő Madonna képet tőrével a malomszoba fa falához szögezé.

- Giuditta! szörnyeteg! te vagy a gyilkos, te ölted meg őt -

- Igen! én vagyok a gyilkos, én öltem meg őt, ágyasodat, ki tőled a hálát, tőlem szerelmedet rablá el, - én meritém a tőrt szivébe, én hallám remegő kérelmét az életért, sikoltását, vég nyögését - én téptem le kebléről képmásodat, mint tépem azt most le az enyémről, s zúzom itt porrá lábaimmal; s igy teendek tenéleteddel is alávaló hittörő gaz te, kit férjemnek neveztelek!

Giuditta szemkarikái szikráztak, s minden vonása a boszu édes dühében vonaglott. A sérv és szenvedély e kitörésben lelte fel az égő szomjal vágyott elégtételt.

Gusztáv egy szélütöttnek mozdulatlanságával meredt a dühöngőre. Esze megállt, szivverése megszünt - nehány pokoli kinu pillanatra.

A tigris tovább ordita:

- Szerelmedet vagy éltedet, mondám s esküvém, és én nem leszek hozzád hasonló hitlen esküszegő. Szerelmed másnak adtad - élted nekem maradt, s én elveszem osztályrészemet. - Itt fogsz veszni, nyomorun, kinosan, menthetlenül, - el fogsz égni, hogy csontjaidból por se maradjon; élve lépendsz az örök kárhozatba!

Gusztáv zsibbadott lelkébe fokonként uj erély kezdett ömleni - neje utolsó szavainál hirtelen ugrással felszökött, hogy megragadja az az őt bőszülten fenyegető torz-alakot.

De ez vadállati ovatossággal fordult el s ki az ajtón, mely a következő másodperczben kivülről zárva lőn.

Az ajtón kis ablak volt hagyva, ezen tekinte most át foglyára a vad furia fő, s lihegve kiáltá be:

- Nincs, nincs számodra menekvés, e szoba sirod, melyből csak akkor szabadulsz, midőn hamvaidat kapja fel és szórja szét a tomboló szél - - nem hallod mint zúg, mint üvölt? Nem hallod mint recseg e faház száraz fenyője, melyet huszonnégy szurokkoszorú egyszerre gyujta fel? Nem látod még a terjedő vörnyeges világot? Nem érzed még a fütés melegét, mi nehány percz mulva hőséggé aztán égető lángnyelvé változand, hogy téged lelkem ifja körül nyaljon, megsüssön, felemésszen? - Ez a hütlen eskütörő sorsa - ez Rammacini Giuditta boszúja!

Mondá, s a malom talapzatához, hol a csolnakban meghitt szolgája Girolamonak kellett a gyujtás mütéte után várnia, sietett: - de itt, sem csolnak sem Girolamo nem volt látható.

A megdöbbenés első fagyasztó percze után körültekinte, s a hánykodó hullámok közt nehány ölnyire csolnakot pillanta meg, melyben, midőn az égő malom lángsugára reá veté világos- ságát, viharral küzdő alakot, szolgáját vélte kivehetni.

- Girolamo! sikoltá eszeveszetten, - Girolamo, jer vissza, ments meg Girolamo!

- Adio Eccelenza! töredezék elő a szél által el el kapott gunyhang - jó mulatást, mit üzen Velenczébe?

- Légy átkozott! orditá ez vissza, s összerogyott.

Az égő malom gyönyörüen világolt a koromfekete éjbe; a fővárosi lakosok közül sokan a hidra jöttek ki megbámulni a távolból előtündöklő óriási fénybogarat, de minthogy a szélvész borzasztóan dulakodott, hamar megunták a nézést, s falak közé tértek.

Egy évvel később Párisban a rendőrség egy olasz marchését, ki a hôtel des Princesben lakott, s pazérul költött, vett őrizet alá, s ki ellen a vizsgálatoknak mindjárt kezdetén kiderült, hogy az év előtt hirtelen és nyom nélkül eltünt Rammacini herczegnőnek volt megbizott komornoka.

Az ügyes rendőrtisztnek sikerült a vétkessel mindent megvallatni.

VILÁG FOLYÁSA.

Dús angolkert virágházában, caméliák és heliotrópok, oleanderek és azaleák között, ül bizal- masan csevegve két ifju hölgy.

Barátság, minő csak növeldében tizennégy évü lánykák közt köthető, fűzi össze boldog kebleiket, mikben, e barátságon kivül, az első szent érzelem előálmai varázs sejtésekként röpkednek.

Két év óta, hogy a növeldéből kiléptek, ma látják egymást először - csoda-e ha annyi mondani valójuk van?

Künn a késő ősznek egy gyönyörü napja alkonyodik piros esti fényben; az elhaló természet vég fellobogással bucsuzik életétől, hogy eltemetkezzék a közelgő tél hósirjába; hangos szél kergeti a hullatag sárga lombokat, mik panaszosan csörögnek fel a kerti utakon.

Van a természet e haldoklásában némi leverő, némi szomoritó, mely a lelket búskomolyan lepi meg, s az emléket visszaragadja a multra, melynek virágai szinte ugy lehervadának, mint a fák levelei, miket az őszi fuvalom oly kiméletlenül sodor alá az árván maradó ágakról.

A virágházi párbeszéd folyamát azonban ily eszmék nem busiták, hiszen a hölgykéknek multjok még alig volt, ők csak a jövőre, a szép jövőre eszméltenek, mert lelkeikben tavaszt hordtanak, kedélytavaszt, melynek nyilásakor a szerelem mindenható napja az ifju sziv világába egy tündérországot varázsol.

Ifjuság és szerelem! ti adjátok a szem sugarába, az ajk mosolyába, az arcz kifejezésébe ama bájt, mely maga széppé tesz; ama ömleteg ragyogást, melyet Ticzián szinvegyülete, Rafael élethüsége csak megközeliteni bir, de visszaadni nem. -

S a két barátnő ifju volt és szeretett, - szinte látható volt e kiválólag gyönyörü két fő körül a szüz szerelem glória-fénye. Összehajolva súgták egymásnak a bizalom közlékeny szavait, mik a távollét két évéről, s ennek legérdekesb szakairól beszéltek.

Érdekes ellentét voltak igy egymás mellett, mert bár mindkettő bájdus, e két arcz-él kifejezésében véghetlen a különbség.

Irma arcza egyike azoknak, melyek az embert az első pillanatra meglepik, megragadják. E villogó szempár édes tekintete, annélkül hogy kaczér volna, szivbe hatni kénytelen; e rövid római orr, e nedves ajk, melynek csattanó bíborán hódítóan leng az örökös mosoly, e gömbölyü áll, s minden vonás egyenként s együtt remek; a gyümölcsfrissü pir, mint a pillangó szárnyainak himpora, vagy a hajnalban feselt virág kelyhének harmata, játszva rezg e barnás szinezetü arczbőrön, s épen e barnás szinezet az, mi nélkül e tojásdad andaluziai arcz talán vesztene teljéből, kelleméből.

Berta halvány fehér arcz-havába alig vegyül a pir gyöngéd árnyéklata; magas homloka alatt, vékony félhold szemöldek ivében lakik a pár éjfekete szem, melynek átható nézése mélabúsan foly elő a hosszu pillák selyme közül. És e szemhéjjak többnyire lesütvék, de ha egy tárgyra lassudan emelkednek, titkos varázsuk annál igézőbb, és ez ajkakon mosoly ritkán látható, de ha megjelen rajtuk, a vonások szabályos szépségét megdöbbentővé fokozza.

S ilyen a két nő; hasadó hajnal amaz, midőn harmat-csillogás közül vidáman felmosolyog; forró déli nap ez, mely a földre néma méltósággal tekint le. Azt csak szeretni tudnád, imádva, bájszerüleg, mondhatlanul, - ehhez elfogódott tisztelettel közelednél, s e tiszteletben öntudat- lan nyujtanád fel szivedet.

- Édes Irma te boldog vagy, szeretsz és szerettetel, mondá hosszabb párbeszéd folytatásaként Berta, ki egy virág-állvány melletti kereveten, ölében tartá az alacsonyabb zsámolyon ülő Irma szép fejét - de bizalmad fél csak, mert mindeddig elhallgatád nevét -

- Ez maradjon most még titok, nevete Irma, a holnapi tánczestélyben itt leend, s ez kis szeszély tőlem, hogy előbb ismerd őt magát mint nevét, - de különben is ne feledd, hogy még te vagy adósom azon egész történettel, melynek eddig csak végeredményét hagyád sejtenem, az elvesztett szivről - -

- Oh nem, ezt korán sem! vága közbe Berta, s fehér arczait gyönge pir futá el; én csak annyit akartam mondani, hogy ő legkiválóbb a férfiak közül, kiket eddig ismertem.

- S hogy ezen ő, kötődék Irma, kinek csak emlitésén is elpirulunk, s kinek nevét oly gondosan titkoljuk, közelebbről érdekli szivünket. De felmentelek a további vallatástól, s bizalmas őszinteségedre hagyok mindent.

S ezzel zsámolyszékén oly helyzetbe tevé magát, mint ki erősen eltökélve van, figyelmes hallgató lenni.

- Legyen - mondá lágy mosollyal Berta, s rövid szünet után, mely alatt emlékei a multra látszának visszaszállani, igy kezdé elbeszélését:

- Emlékezel, hiszen párszor meglátogattál ama góth sztylü nyári lakban, mely a budai város- liget közelében nyáron át nagynéném által rendesen béreltetik. Ismersz engem is, ki a város zaját örömest kerülöm, s a szabad természetben künn legjobban érzem magam, s igy kép- zelhetd, mit egyébként leveleimből is tudsz, mily boldogul folytak itt, a zárdábani elválásunk után, egyhangu csendes napjaim. Pest utczáit ritkán, de annál többet láttuk zugliget viruló berkeit. - Egy forró juliusi nap délutánján, a Carthauzit olvasám a városliget felé nyiló park árnyában, midőn az égen hirtelen vihar tornyosult, s a rekkent léget dühös szél kezdé átzavar- ni. Szobámba vonulva innen hallgatám a záporömlést, mely czikázó villámok s recsegő dörgések közt szakadott le a sötét felhőtömegből. E zivatar emlékezetessé lőn Budán, mert több embernek, kit a hegyek közti útmélyedésekben lepett meg, éltébe került. Este felé szünt a zápor, a fellegek oszlottak, midőn két szőlőmivelő ájult ifjat hozott lakunkba. Mély út iszapá- ba keverten, eszmélet nélkül találták őt. Nagynéném rögtön orvosért küldött, s mire ez meg- érkezék, ájulásából az ifju lázőrjöngésre ébredett. Az orvos ideglázt jósla, s ez bekövetkezék. Rövid leszek, s csak azt mondom el, hogy kilencz életveszélyes nap után a beteg visszanyeré eszméletét, s tisztán beszélhete. Elmondá, hogy táblai jegyző, idegen emberektől bérel lakást Pesten, szülői távol laknak, s a nagy városban nincs senkije, ki sorsában közelebbről venne részt. Nagynéném nem akarta elbocsátani a lábbadozót, kinek a gondos figyelmes ápolás még annyira szükséges, s igy ő még hat egész hetet töltött körünkben.

- Oh ezek szép napok voltak! folytatá ismét rövidke csend után s az emlékezés által kigyult arczokkal a kedves elbeszélő. Vesztett erejét visszanyerni kezdve, reggelenként a város- majorba sétáltunk ki, az augustusi szép délutánokon zugligetbe, Ferenczhalmára, vagy a szép juhásznőhez kocsizánk, napközben fenszóval olvasók fel Abafit, Vörösmarty és Garay szebb helyeit; estenként az első csillag feljöttét lestük meg. - Társalgása gyöngéd volt, hizelgés - vidám és érdekes, kaczér szépmondás nélkül, - nyilt és elfogulatlan, annélkül hogy önbizott hiuvá fajulna; szóval - én őt mondhatlanul nemesebbnek, kiválóbbnak, fennköltebbnek ismerém, mint bárkit, kivel a zárdábóli kiléptem óta találkozám.

- Nem kétkedem, jegyzé meg Irma, hogy ő is épen igy vélekedett és érzett irántad. S nem mondta ő ezt meg néked egy szép órában? kérdé mosolyogva.

- Nem, soha, lőn a susogó válasz; szerelemről soha nem volt szó közöttünk.

Majd, mintha a legkisebb részlet elhallgatóját is barátnője irányában árulásnak tartaná, csak- nem remegve folytatá:

- Egyszer - talán mégis - czélzott hajlamára. - Regényhősnékről volt szó. Madeline Lester, Emily Bruce, Matild, Czelesta jellemeiről beszéltünk. Ő mindezek fölébe Csáky Gizellát emelé, a kedves gyermekhölgyet, ki titkos érzelemvilágát keble szentélyébe rejtve, oly hiven oly hőn oly lemondólag tud szeretni. Föllelkesülten s nemes hévvel mondá, hogy előtte Gizella a női szépség jóság szerelem eszményképe. E beszélgetés után pár héttel, a Hajnalosra vezető ama mellék uton sétáltunk fel, melyen őt a felhőszakadás meglepé. Megmutatta a helyet, hol a zuhatag árja elsodrá. Erről, betegségére fordult a szó. Elmondá, mily határozatlan álom és sejtés-képek lebegtek előtte az eszmélet-visszanyerés utáni első napokban. A multat egészen elfeledte, nem gondolt arra hol van, jövője csak a legközelebbi perczig terjedt. Később rég feledett s elmosódott képek gyermekkorából látogaták meg, - aztán ifjusága első olvasmányaira emlékezék. Az első nap, midőn fölkelhete, a kertudvarra nyiló ablakhoz jött - szét kitekinteni. Egy kerti padon, terepély hársfa alatt, engem látott, s a rögzeszme foglalá el a rajongó képzelődését: hogy én nem lehetek más mint - Csáky Gizella.

- Alig hagyta el ajkait e név, midőn hirtelen elhallgató ijedése sejteté, hogy önkénytelenül többet árult el, mint ohajta. Nem mertem reá nézni, de szinte láttam, szinte éreztem hogy hőn pirulnak arczai. A beszéd megszakadt, s hosszasb csend után közömbös tárgyakra vőn irányt, mely aztán nagynéném s társalgónője hozzánk csatlakozása által közös érdeküvé vált.

- Kevés nappal ezután átköltözék pesti szállására, azonban naponként ellátogatott. Egy estén arczain szokatlan borúval jött - másnap reggelén el kelle utaznia. Nem tudom észrevette-e, de én érzém elsápadásom, s azt sem tudom mint történt, hogy szokásom ellenére a csarnok-lép- csőkig kisértem ki távozásakor. Elfogódástól némán nyujtá kezét bucsúra - megtagadhatám-e tőle enyémet? Kezem nehány másodperczig maradt az övében, s azt hiszem, rövid szoritását is érzé. Rebegett nehány szót mit alig érték, aztán elment, s szegény szivem csak akkor tudta meg, milly - végtelenül szereti őt!

S itt hirtelen elhallgatott Berta. Feltárva lelke legtitkosb rejtjeit, nem maradt neki több mit mondjon. De beszélőbb volt minden szónál a fekete szemekben nedvesülő könypár.

A csend ünnepélyességébe Irma gyöngédsége is hallgató részvéttel s együttérezéssel olvadott át. Tán egyikük sem tudta, hogy ajkaik hosszu csókba tapadtak össze.

- Itt vannak hát szökevényeink? hangzék a felrezzenők megül Irma atyjának kedélyes szava.

- Mi összeesküvést forraltok leánykák? kérdé enyelgve Berta nagynénje, ki szinte a szöke- vényeket meglepő társaságban volt.

- Virágokat választunk a holnapi tánczestélyre hajékül - viszonzá sebesen s régi vidorságát visszanyerve Irma - mit mond izlésemhez nénikém? engem e piros camélia fog disziteni.

- Oly szép mint a ki viselendi - felelé a kérdezett nagynéne; s te Berta?

- Én e zöld myrtusz-ágat választom; mondá ez, illetve a hozzá hajló ágat.

- Mindig oly egyszerü, oly szerény! susogá Irma, tudod hogy épen ez által nyered meg min- denki szivét? -

S a társaságba vegyülten elhagyák édes titkaik tanuhelyét, a virágházat.

Perczenként közelgett várva várt órája a tánczestélynek, melyet Réthalmi ur, leánya s ennek vendég barátnője Redényi Berta kedvéért, rendeze. A vidék hivatalos volt a báléjbe; minden perczben uj és uj vendég érkezék, a kastélyban sürgött forgott a cselédség, az ifjuság báli öltözékével volt elfoglalva.

Mielőtt a tánczterem ajtai megnyilnának, vegyünk időt a régibb multakba visszatekinteni.

Redényi Berta anyjára nem emlékezék, s tizenkét évü korában veszté el atyját, kihez a mély érzelmü gyermek mondhatlan hévvel ragaszkodott. Fájdalma fokozásához járult még az is, hogy - hon többé nem maradhatván - a szülői házat, melynek minden zugához őt egy egy gyermekkori emlék csatolá, elhagyni, s az ismert kedves vidéket, kertet, arczokat, egészen idegen körrel, az atya szerető ápolását pedig egy rokon apácza fejedelemnő hideg gond- viselésével fölcserélni lőn kénytelen.

Hideg januári napon lépett a zárda komor falai közé. Künn nagy pikkelyekben szállongott a hó, s az utczák iparüző zaja tompa morajként hatott fel a magas ablakú terembe, mely ezentul sok sok időre leendett lakhelye.

A hozzá távoli rokon fejedelemnő, némi kegyes oktatások és hideg tanácsok után a közös tanterembe vezeté őt, s bemutatván és átadván a tanitó nőknek az uj növendéket, eltávozék.

A körülbelől negyven növendék leányka kandi tekintettel vizsgálta a könyező uj vendéget, s ez a tömeg halk suttogása közül elfojtott nevetést czélzott gunyként vélt előhangzani. Arczát kendőjébe rejté ekkor s keservesen zokogott.

A tanórák végeztével a leánysereg távozék, s Berta egyedül vélve magát, levevé a kendőt kisirt szemeiről. Lepetve döbbent meg azomban, midőn pár lépésnyire hozzá hasonló koru lánykát látott, ki szánó tekintettel függött vonásain.

A lányka hirtelen közeledék hozzá, s megfogá kezét.

- Vigasztalódjék Berta, szólt, az idő a megszokás enyhitendi keservét, s talán barátságom is - tevé hozzá félénken susogva.

Van a nem szinlett részvétnek egy csalhatlan kifejezése, mely első pillanatra megnyer; köze- litése, mely a tolakodás bélyegét nélkülözi; tekintete, mely midőn megért, egyszersmind meg- értetik; szava, mely szivbe hat, mert szivből származott.

A két lányka, összeborulva, könyek közt szentelék fel barátságuk első pillanatát.

Irma és Berta egymáshozi gyermeteg ragaszkodása rövid időn közmondássá vált a zárdában. Üres idejüket együtt tölték, egyenlő öltönyöket viseltek, s minden legcsekélyebb örömük, érdekük közös volt. A szünnapokat rendesen Irma szülőinél Réthalmon tölték, vidoran ezer játék és mulatás közt; de lefolytával sem búsultak, mert hiszen a zárdában ismét együtt maradának.

Négy nevelési év után azomban válni kellett, s Bertának ez volt atyja halála után legkeserve- sebb napja. A bucsu sürü könyek és sürü levelezés igérete közt megtörtént; - Irma szülőihez Réthalomra, Berta atyai nagynénjéhez, Pestre költözött; s itt ismét visszaesett eredeti borongó kedélyzetébe, mit a pajzánságig vidor Irma azelőtt néha még is felderite.

A budai nyári lakban ezután történteket saját ajkairól hallottuk a virágházban, hol a két barát- nő hosszabb távollét után, érzelemvilágát - név elhallgatással bár, egymásnak kölcsönösen kitárta.

Irma szinte szeretett, de nem epedve, nem érzelgően, hanem jelleme szerint vidáman, boldogan, féltés nélkül. A választott: Szendrey Béla megyei ifju aljegyző volt, kivel a tréfás szülők még gyermekkorukban eljegyzék. A tréfából azomban való lőn, mert a frigytől eleinte

határozottan vonakodó ifjut mindenféle atyai rokoni és nagynénei rábeszélések végre oda birták, hogy azon távolabb megyei birtoknak, mely Réthalommal volt határos, kezelését átvegye, s ugyanott aljegyzői hivatalt viseljen.

Ez megtörténvén, lehetlen volt a szomszéd réthalmi kastélyba el nem látogatnia, hol nyilt kedélyü szives gazdát, s gyönyörü vidám lányt talált, ki - bár rég látott arczára alig emlékezék

- neki gyermekkorából oly kedves volt; e gyermekkori emlékek felujultak, oly jól esett azokat ujra lerajzolni, kiszinezni; a kellemes társaságban órái gyorsan multak, mig ellenben puszta birtoki magánya mindinkább kiállhatlanná kezde válni; - s igy az eleinte gyér látogatások a következett őszön át mindig sürübbek, s az ifjak másodszor is, de most már komolyan, jegyesek lőnek.

S ily helyzete volt a dolgoknak, midőn Berta nagynénjével Réthalomra jött látogatóba - s midőn a kedvükért rendezett tánczestély végre csakugyan megkezdődött.

Dús csillárfény, gyönyörű hölgy-koszorú, legjobb társaság, megelőző szives házi ur, fesztelen társalgás, vidám erős zene: volt az ékes és jó izlésű tánczterem foglalatja. Pezsgett a jó kedv, a lelkesedés nőtt, a párok repűltek.

A szeretetre méltó házi kisasszony barátnéjával az érkezőket ismerteté meg, s a camélia és myrthusz-ág mindig együtt volt látható, kivéve, midőn az első tova repült a sebes keringőben, mit Berta, gyöngébb egészsége miatt nem tánczolhata. A fordulat végeztével azonban pihegő kebellel ismét a myrtusz-ághoz űlt, s mig kereső tekintete lelki nyugtalanságát árulá el, panaszkodó hangon suttogá:

- Mondd Bertám édesem! nem szörnyű szószegés ez? ő még sincs itt, pedig az első franczia négyesem az övé.

- Még eljöhet, a négyes még nem kezdődött; csillapulj kedves nyugtalanom!

- Igaz, nyugtalan vagyok, s ezt talán mindenkinek inkább panaszolhatom, mint épen Bertám- nak, kinek szinte nélkülöznie kell budai ifját.

E pillanatban nyilt az ajtó, s ezen elegans öltözékű sugár termet, mely szőke fürtű ifju főt horda, lépett be.

- Ez ő! súgá a belépőre tekintve s megdobbant szivvel Irma, - de az Istenért, Berta mi lelt? egyszerre oly halálsápadt levél?!

- Semmi, rebegé ez, s keze görcsösen szoritá Irmáét; talán a hőség - légvonal - gyönge egész- ségem -

Ezalatt Szendrey Béla, az első tisztelgések után, látható zavart hozva arczain, közeledett a hölgypárhoz.

- Engedje hinnem, hogy nem vágya szárnyain érkezik ily későn; kezdé élénken Irma; Szendrey - Redényi Berta kedves barátnőm - volt a rövid bemutatás.

Szendrey ujra meghajtá magát; szeretett volna szólni, mosolyogni, felelni, de hangtalan ajkai csak remegni tudtak, s arczán a zavar hideg verítékké fagyott.

Berta is hallgatott mint a sír; lesütött szemeit nem merte fölemelni, s elszorúlt kebléből nem birt egy szó, egy hang előtöredezni.

A kinos feszültség e lélekemésztő másodpercze után jótevőleg zendűlt meg a quadrille meg- hivó hangja. Irmát jegyese, Bertát egy más ifju fűzé karjára.

A történet néha csekélységekben is kegyetlen játékot űz; most is úgy akará hogy átellenesek legyenek, s ezáltal tánczközben egymás elébe lejtsenek, egymás kezét érintsék. Gépileg járta le a szegény lányka a françaiset, végeztével azomban életereje kimerítve lőn, s félájultan rogyott egy székbe.

Nagynénje s Irma kivezeték az aléltat. Magához térve, csak magány- és nyugalomért esdett, s midőn környezői megnyugtatva eltávozának, magára zárta az ajtót. Erőszakosan törtek elő ekkor elfojtott könyűi, s vánkosába rejtve arczát, keserves zokogás között tölté az éjt magá- nyos szobájában, hova a mulatók zaja s a zene vidám hangjai keserű ellentétűl hatottak.

Másnapon megjelent a reggelinél s a mint létéről kérdezősködőket tökéletes jobbultáról biztosítá.

Elhitték neki - hiszen a hallgató nagynénén kivül senki sem tudta baját; Irma a boldog nem sejté, Szendrey nem volt jelen.

Mi férfiak a szépnemet gyöngébb nemnek nevezzük. Erős az ha a kín lelkét megedzé; erősebb a férfi szilárdságnál, midőn életkérdések fölött kell határozni.

Im e félig gyermeteg nő, ki tennap szerelme tiszta egében még oly angyalboldog volt, s ki egy szivrepesztő pillanatban elveszte mindent - nézzétek, csodáljátok őt! Halvány arczai betanúlt nyugalmat hazudnak, mig a kebelben kínos lelki harcz viharzik; ajkain mosoly tévedez, miről a fájó lélek mit sem tud; szemei oly nyájasan oly édesen tudnak tekinteni, mintha nem is ők sirták volna egész éjen át ama keserű könyeket, mik közt az elzúzott kedély jövőjével meg- küzdött, megalkudott, kibékélt.

Kilopta magát az estély utóhangjait emlegető társaságból, s zajgó szivével a kertbe sietett. Szomorúan bújkált sűrű ködleple fölött az őszi nap, s a fel-felrezzenő szél a fákat utolsó lombjaiktól fosztá meg. Némán odameredve, sebes léptekkel járt a fasorok kavicsos útján a boldogtalan nő; multja és jelene egy gyötrelmes érzületbe folyt össze, melyről lelke hite mondá, hogy nem muló, hogy örökös; a multban ott látá a budai lak árnyas fái közt a lábbadozó ifjut, ki mellette ülve oly szerető áhitattal emelte reá fel halvány arczait; a jelenben

- - s ez nem volt többé ábrándkép, mert midőn egy lépés neszére föltekinte - ott látá maga előtt az elébbi kép élő eredetijét, sápadtabb dúltabb vonásokkal, mint a hosszú kór új élet- erőért küzdő szakában.

Szive e látásra oly erőszakosan dobogott fel, mintha verésével az árva keblet akarná szét- feszíteni, - hirtelen visszafordulni ohajta, de mielőtt ezt teheté, lábai előtt térdelt az ifju.

- Mindenre mi szent kérem önt - kezdé ez sebesen - ne vesse meg a föld legszerencsétlenebb emberét, s hallgassa ki védelmét, nehány rövid perczen át.

- Védelmét? viszonzá ez rögtön összeszedve magát s bámulandó nyugalommal, - tettem-e önnek szemrehányásokat, vádat, hogy védelmet emlit?

- Óh hát nem a legbűntetőbb vád-e nekem minden tekintete; a hang, melylyel elébbi hideg szavait mondá; maga a mozdulat, melylyel most könyörtelenül itt s kétségbeesésemnek hagyna, ha épen e kétségbeesés nem kényszerítene őrűlt esengéssel ragadnom meg eltaszitó kezeit? nem égő vád-e multam, melyből az eljátszott üdv réme visszajár kisérteni; nem vád-e jelenem, mely azt mondja, hogy nem vagyok méltó e kézre hullatni könyeimet, csókjaimat?

- Szendrey ur! szólt mosolyogni erőlködve Berta, mialatt kezét az ifjuéból kifejté, - miért folytatni a csalódást, melynek ködfátyol képei csak az ábrándvilágban, s egy kissé hiú szív mulékony álmaiban léteznek? Éljen a valónak s ne feledje, hogy jegyese a szeretetére

legméltóbb lény, s hogy nekem semmivel de semmivel sem tartozik, kivéve talán egy kis elis- meréssel azon őszinte részvétért, melylyel egykor - - a b e t e g sorsában osztozám! Még egyszer - éljen a valónak, s legyen boldog! -

S ezzel, mielőtt az ifju felelhetne, megfordúlt, s gyors haladással hagyva maga után a tért, egy fasor-kanyarulatban eltűnt.

- Miért folytatni a csalódást, a kissé hiú szív mulékony álmait? - ismétlé az elsiető szavait merev gondolkozás közt a magára maradott, - ő tehát engem nem s z e r e t e t t ? s én elég önbizott valék mind a részvétet, melylyel ő csak a b e t e g sorsában osztozott, mind saját hálámat e részvétért, túlbecsülni s mindkettőt szerelemmé eszményesitni? - Óh én balga én! Végzé önmaga fölött fanyarúan nevetve, mig arczait ama pír festé meg, melyet a hibás lépéssel lealázott férfiúi büszkeség gyújt ki.

Hitte-e benső meggyőződéssel e balgaságát s azt hogy Bertának irántai hajlama részvét és barátságnál semmivel sem több? erre „igen”nel határozottan felelni nem mernénk, annyit azomban bizton állithatunk, hogy az emberi szív gyarlóságainak egyike örömest elfogadni a kinálkozó ürügyet és mentséget, melylyel hibája fölött önmagát megnyugtassa; s behúnyni a szemeket, ha a világosság ezeknek nem kedvező.

Sok okunk van hinni, hogy Irma jegyese s későbben férje - is igy tőn.

A budai krisztinavárosi sirkertben azomban halomka domborúl, melynek ifju lakosát tavaszi esten hozták ki ide egy, a városmajor közelében álló nyári lakból.

Mikor én láttam e sírhantot, még egészen friss volt az, a fedő gyeplemezek még alig értek rá kihajtani a halott-tanyán, még a márványemlék sem készülhete el melléje, s csak egy kis fakereszten állt a név, az elhunyt neve: Redényi Berta.

Meghalt, megsiratták, eltemették, elfeledték.

A sors könyvébe úgy volt írva: hogy mások legyenek boldogok helyette.

Egyébaránt sokszor megtörténik ilyesmi, s az emberek azt szokták róla mondani, hogy ez már a világ folyása.

Igaz; hiszen én is felirtam a fakeresztre, - s még tán most is ott van, ha az eső le nem mosta - Heine versét:

Es ist eine alte Geschichte Doch bleibt sie immer neu, Und wem sie just passieret Dem bricht das Herz entzwei.

A MÚLT SZÁZADBÓL.

Krisztus urunk születése után ezerhétszáznyolczadik esztendőben, első József király uralko- dása alatt, L. városban, melynek egyéb szabadalmain felül pallosjoga is volt, tiz év óta P... Tamás ült a birói széken. Róla soha senki sem beszélt, mert jót legszemtelenebb hizelgője sem mondhatott, valót pedig, vagyis roszat szólani mindenki tartózkodott, rettegvén Tamás birói haragjától, mely, többi szenvedélyével együtt, határokat nem ismert. Negyven évü akkor, kitünő éles észszel, a tudományokban jártassággal, s tíz év alatt roppanttá halmozott vagyonnal birt, mely tulajdonoknak a nagy tömeg ez időkben kényszerűleg hódolt, s csak az illető rosz akaratától függött, e szellemi s anyagi felsőbbséget jogellenesen és zsarnokilag gyakorolni. Tamásban nagy mértékben megvolt e rosz akarat. Elsőbb visszaélései ellen tétettek ugyan legfelsőbb helyen panaszok, de a Rákóczy zavarok lecsillapitásával akkoriban igen elfoglalt kormány azokat bővebb vizsgálat alá venni nem érvén, egyéb eredményük nem lőn, mint hogy a feladók merészségét a sértett biró kegyetlenül megtorolta. Ilyes események a lakosokat további feladásoktól elriasztották, s igy a nép és tanács jobb része tűrt és hallgatott, egy része pedig, a folyammal úszva, a hatalmas biró kedvében járni igyekezett.

Egyetlenegy volt a tanácsban, ki a kiáltó igaztalanságok ellen szót emelni, ki a biróval néha ellenkezni mert, - Z... Lajos, a városi főjegyző. Ennyit róla mondanunk elég annak indokolására, hogy őt Tamás halálosan gyülölte. Sokkal ravaszabb és eszélyesebb volt azonban, hogy sem e gyülölséget addig, míg erre biztos alkalom mutatkoznék, éreztesse, vagy csak el is árulja ama férfiu irányában, kit az egész város tisztelt, becsült, szeretett. De vesztét önmagában elhatározá.

Egyébiránt - az igazat megvallva - e két férfiu között kölcsönös volt a gyülölet, s eredetét régibb időkből vette. A főjegyző, helybeli szegény kézmüves fia, saját szorgalma, kitűrése és tehetségei által jutott jelen álláspontjára, de az anyagi szükség tömérdek szenvedésein megtörött lelke, különben is visszavonuló kedélyét még zárkozotabbá tette. Igy - kebelében két évig lángolt az első szerelem a nélkül, hogy e titkos lángokról bárkinek legkisebb sejtése volna. Szerelme tárgya a város leggazdagabb polgárai egyikének leánya, - vetélytársa Tamás a biró volt. Az apa, buzgó catholikus s a túlzásig vallásos ember, ismervén Tamás gazságait, borzadott őt vejének elfogadni, s tőle lányát különféle okoknál fogva megtagadta. Ennek az lőn következménye, hogy a polgár a tanács előtt folyó tetemes pörét elveszté, egy pár vállalatban megbukott, s két év alatt vagyona tönkre ment. Ekkor jelenté magát Z... s a szép Benedictát nőül nyeré.

Z... kételyes lelkén azonban féreg rágódott, ama soha senkivel nem sejtett aggály: hogy Benedicta - ha szülői nem ellenzik - talán inkább választja a tekintélyes dús birót, s hogy hozzá, ugy szólván, csak szükség kényszeríté.

Pedig ha lelkébe tekinthetett volna e nőnek! Vallásos buzgalom szentesíté ebben a szenve- délyt, s férje iránti forró hű szerelme a mély tisztelet ama szilárd talapzatán égett, hol e lángok csak az élettel alusznak el.

S ők mégsem voltak boldogok. Talán ha e nőben kevesebb ama hódoló tisztelet, melyet a férj hidegségre magyarázott, s ebben viszont több a közelítő bizalom, a rokonérzelmek legbol- dogítóbb öszhangzásban lelik fel egymást. De igy némi, a feszültséggel határos távolságban állottak egymástól, mely kizárta mind azon játszi apró gyengédségeket, miket a szerelmes nő szivében titkon áhitott, de a komoly méltóságu férjnél keresni nem merészelt.

Tamás gyülölete tehát a vetélytárs czélt érésén gyökerezett, ki viszont, a féltés némi árnyék- latát lelkétől elvitázni nem bírva, egy okkal többet érzett a rosz embert viszongyülölni. -

Történt, hogy tolvajlásokról hires vándor czigánycsoport közül néhányat a városi hatóság elfogatott. - A biró, ki átalában a vádlottakat nemcsak a tanács előtt, de saját szobájában négy szem közt is ki szokta hallgatni, a czigányokat is részelteté e kegyében. Mi, mi nem volt e zárt vallatás tárgya? Elég az, hogy következéseül a czigányok nemcsak vétkeseknek nem találtat- tak, sőt kérelmükre megengedtetett, a város végén néhány düledező lakatlan házat elfoglalni. Voltak, kik a kóbor csapat által lefizettetett összegről s holmi megvesztegetésről suttogtak.

Annyi bizonyos, hogy egy vén czigánynő, a jóslatai és büvészetéről csakhamar elhiresült Borinka, ez időtől fogva gyakrabban fordult meg Tamás házánál, sőt szobáiban is. Az akkori babonás világ azonban e felett cseppet sem ütközött meg, s igen természetesnek találta, ha valaki szerencsét mondat magának, vagy tenyerét jóslatra nyujtja.

De az is bizonyos, hogy Borinka - mint ezt később maga is kivallá - nem jóslati szolgálatokat tőn Tamásnak.

Egy estén következő titkos párbeszéd volt közöttük:

- Sikerült, nagyságos biró uram! - szólt a szobába lopodzó jósnő, miután óvatosan körültekin- tett.

- Mi sikerült vén boszorkány? -

- Biró uram leglángolóbb ohajtása - lőn a suttogó válasz - mert a menyecskét akként és addig ölelheti, a miként és meddig csak meg nem unja.

- Ördögöt és erőszak nélkül? mert tudod, hogy szemet szúrni nem akarok.

- Épen oly kevés erőszakba fog kerülni, mint hő viszonzásra találni, - elmondom az egészet. - A menyecske oly babonás, hogy a mit én mondok, azt szentül hiszi. Három ízben vetettem már neki szerencsét, s ma tenyeréből kivánta kijósoltatni, ha szereti-e őt férje? Én használtam az alkalmat, s mondám: hogy bizony nem igen, sőt iránta napról napra hidegül. Sírva fakadt, s remegve kérdé, nem lehetne-e segiteni rajta? De hogy nem - felelék én, - tudok én erre csal- hatlan módot. Utolsó rongyát is ideadta volna a titokért, de én megelégedtem nehány garassal, s egy fejkötővel; négy nap mulva elviszem neki az italt, melyet ha férje távollétében megiszik a nemzetes asszony, férje egész holtig csupa szerelem lesz iránta!

- S mit használ ez nekem, te égetni való?

- Lassan lassan, nagyságos uram! elég idő lesz még tüzbe jönni; értsen meg jól! E hatást csak a menyecskének kell hinni, hogy bevegye az italt, melytől azonban ő lesz szerelmes, s nem férje, - mert ezen ital után ereiben vér helyett tüz fog folyni.

- Értem, értem - a dolog igy könnyü, de veszedelmes. - Te azonban a zagyvalékot, mondá kis gondolkozás után, mindenesetre főzd össze, s holnap jőjj határozatomért.

- A mint tetszik - jegyzé meg a czigánynő - de most legalkalmasabb idő van. Az orgonafákon csak ugy hemzsegnek a bogárkák, fris fűveim is vannak. -

A biró, midőn magára maradt, kezeit örvendetesen dörzsölé, sötét arczán pedig pokoli öröm vereslett.

Néhány nappal e párbeszéd után Lajos főjegyző uton volt. A tanács, azaz: a biró hivatalosan egy szerződéskötéssel bízta őt meg, s a városi község, melylyel e szerződés kötendő vala, egy napi távolságra feküdt. Az ottani foglalkozás egy napot, az oda és visszautazás kettőt okvetlen igényelvén, e három napi távollét Tamás rejtett czéljainak épen megfelelt.

Lajos sohasem vált meg ily nehezen nejétől. Bucsuzáskor mondhatlan sejtés sulyosodott lelkére, s e felett Benedicta nyugtalan tekintetéből s szokatlan aggályos viseletéből előre nem látható vészt jósolt magának. Szótlan komorsággal ült szekerére, s utjában kedélyén oly tikka- dó elszorultság borongott, mint a nyári légben közelgő vihar előtt. - Képzelhető tehát öröme, midőn féluton az érdekelt város küldötteivel találkozék, kik szinte e szerződés végett L...re utaztak, s kik örömest beegyezének útjokat folytatni. Velük e szerint Lajos is visszatért.

Holdvilágos éjen érkezének meg. Nejét meglepni ohajtva, a főuton leszállt szekeréről, s gyalog ment házához. Szive feldobogott, midőn már távolról egy ablakot láta az éjből kivilág- lani, ez ablak hálószobájaé volt, ez ablak megett Benedicta virasztott. De mi okból maradha- tott fel oly későig?

Haza érve - itt minden csendes volt. Az öreg cseléd ijedten sikoltott fel, midőn urát a pitvarba lépni látta. Lajos alig ügyelt e sikoltásra, de miután a rémült cseléd a szobaajtó elébe állt, s az érkezőt bebocsátni nem akarva, halálos szorongás közt érthetlen szavakat rebegett: Lajos keblében sötét szörnyü gyanú riadt fel. - Ellökve a cselédet, zárt ajtóra lelt. Mi volt e törékeny akadály a bőszült gyanú óriási erejének? Első emelésére sarkaiból hullott az ki - s a férj neje szobájába lépett. Ott benn a világ kialudt, semmi nesz nem hallatszék, csak - egy nehéz nyögés. A holdvilág besütött a nyitva hagyott, kertre nyiló ajtón.

Lajos odatekintett, egy árnyat látott a hold fényén elsuhanni. Utána rohant - az árny hirtelen eltünt, s egy kulcs fordulása hallatszott azon kis ajtó zárjában, melly a kertből az utra vitt.

Háborgó érzésviharral felzaklatott keblében tért vissza a bün szinhelyére Lajos. A látvány, mely itt szemei elé nyilt, irtózatos vala: Benedicta a kereveten feküdt, a hold fehér arczára világolt, jobb keze görcsösen tartá egy tőr markolatát, melynek hegye szivében fészkelt.

- Irgalmas ég! Benedicta! - orditá a szerencsétlen, s a kerevet előtt két térdre rogyott.

- Lelkem - ártatlan - töredeze elő a haldokló elfagyó ajkai közül - de - vérem vétkezett, igy élnem tovább nem lehete -

Talán még többet is szól, ha a kétségbeesés eszméletlenségétől megkapatott férj a gyilkos tőrt a sebből ki nem rántja. Ez által a vér rögtön elömlött, s Lajos csepegő tőrrel kezében nejének lelketlen teste felett állott.

E perczben emberek tódultak a szobába, s a vélt nőgyilkost megragadták. Ennél az ész meg- állott, érzékei elzsibbadtak, - lelketlen eszköz, darab fa volt, melylyel akármit lehete csinálni,

- megkötözék, ő nem szólt, nem védte magát, s midőn egy börtön sötét fenekén hevert, alig tudta mi történik vele?

Z... Lajos, neje meggyilkolásával vádoltatva, főben járó bünperbe fogatott.

Ki ezen eseményeket akkor följegyezte, több érdekes adatot közöl e per folyamáról; én azonban ez adatoknak csupán olyan kivonatára szoritkozom, mely e történet kiegészitéséhez okvetlen szükséges.

A perbefogott tagadta a vádat, s egyelőre makacsul kivánta a biró esküjét, hogy a tényben s előzményeiben semmikép részt nem vőn. Tamás a feszületre tett kézzel esküt mondván, gyanútól tiszta lett, s elnöke volt később a törvényszéknek, mely a város jegyzőjét halálra itélte. Ez nem védte magát, a szin s két tanu lépett fel ellene, egy vén czigányasszony Borinka, ki őt a tény előtt kevéssel az utczán kezében tőrrel haladni látta, s a nőcseléd, ki a gyilkolásnak állitólag szemtanúja volt. - Később kisült, hogy e két némber hamis tanú, s bérelt

czinkosa volt a birónak, ki gaztette elfedését s boszúját egybekötve, őket részint fenyegetés- sel, részint pénzzel e tanúskodásra birta.

Az eredeti jegyzetek irója jó tapintattal, és sok emberismerettel adja okát annak, miért védte magát oly hanyagul a vádlott s türte közönbösen az igazságtalan itélet kimondását? Ő hal- dokló neje végszavait sohasem idézte a törvényszék előtt, ezek emlékét bemocskolandották, s a bünös nyomára még sem vezettek volna, igy pedig neje a világ előtt tiszta s büntelen maradt. Aztán az élet elvesztette előtte becsét: ha halálra nem itéltetik, talán öngyilkos lesz, - egyetlen vágya lőn meghalni, s mit gondolt avval ő, hogy az igy vagy ugy történjék? A tiszta öntudatnak ily vértanúi lemondása legalább nem példanélküli.

A hóhérpallost felsőbb itélet örökös fogságra változtatván, az ügy királyi kegyelem alá volt terjesztve, midőn az, négy évvel e szomorú nap után, egészen más, bár nem kevésbbé borzasztó fordulatot vőn.

1712-ben a dögmirigy vészes csapása látogatta meg az országot. - A következményeiben iszonyú mirigy szerfelett ragadós volt, s huszonnégy óra alatt elkerülhetlenűl bekövetkező kínos halált okozott.

Kedvezett neki a rendkivüli nyári hőség is, milyenre emberélet óta nem emlékezének. A madarak szárnyleeresztve hallgattak, a virágok lehajtották kelyheiket a rekkenő melegben, a vidékek felett halotti gyászcsend terült el. Az emberek rakásra haltak - nem volt ritkaság oly falu, hol négy-öt lakos maradt életben.

Tapasztalás szerint a kór mindenütt a börtönök romlott légében ütött ki először. Eleinte ott veszni hagyták a nyomorultakat, később, midőn a jog, rokonság s minden társadalmi viszony kötelékeivel felbomlott a rend s a közintézetek léte is: - a börtönök, e kész koporsók, ajtai megnyiltak, s a szerencsétlenek legalább ama jótéteményben részesültek, hogy isten szabad ege alatt halhattak meg.

Igy szabadult ki négy évi tömlöczéből Z... Lajos is; s első menete a temető felé volt, neje sírját meglátogatni. E négy év szenvedése az élet delén álló szép férfiút irtózatos alakká torzította. Soványnyá aszott magas termetén összegubbaszkodott a nyak, alig birván a főt, melynek hosszúra nőtt szakálla s hajai félig elfödék a sárgazöld arczot, s a beesett gödrökből előmere- dező vad szemeket.

Midőn a szabad légre kilépve, körültekintett, eszméi négy évvel visszaszárnyaltak, s ő egy rémes gondolatban átérezve a négy év alatt reá mért kínokat - összeborzadott. Aztán mond- hatlan pokoli boszúvágy gyúlt fel fásult keblében, s bár egész bizonyossággal nem tudta ezt ki ellen irányozni, de sejtése mondá, hogy Tamás volt boldogságának ördöge.

A temető felé irányzá ingatag lépteit - talán neje sírján, szellem-árnyától remélé a bizonyost megtudhatni?

A város néptelen végén, ronda ház előtt, nyöszörgő czigányasszonyba botlott. Ez a dög- mirigyben vonaglott, s végóráján reá ismert a város egykori jegyzőjére, ki mellette szótlanul elhaladt.

- Megállj, uram! - kiálta utána - a mindenhatóra kérlek! hallgass meg engem, hogy egy bűnnel kevesebbet vigyek magammal a másvilágra!

Lajos visszafordult, merően a betegre bámult, s emlékeit összeszedni törekvék.

- Én Borinka vagyok - fuldokolt ez - talán első oka nőd halálának! -

Z. mintegy átvillanyozva, s minden egyebet feledve, megragadá a haldokló karját, s azt indu- latosan rázva, dörgé:

- Szólj, szerencsétlen! addig nem halsz meg, addig nem szabad meghalnod, míg mindent, az utolsó hangig el nem beszélsz!

Miként készité a pokoli italt, miként hiteté el a babonás, de ártatlan nőt, miként tulajdonitá el a cseléd segélyével a szoba- és kertajtó kulcsát, melyen aztán Tamás belopódzott; miként élt ez vissza a magával tehetetlen asszony tulingerült állapotával - Borinka mindent, mindent kivallott.

De Lajos végszavaira már nem is hallgatott, mert a biró neve emlitésénél agyában a boszú terve megfogamzék.

- Előre, ördög martaléka! - ordítá - jer velem, ha általad történt a bün, általad történjék a büntetés is, s ha iszonyú volt az, iszonyú lesz ez is! -

A beteg felállani sem volt képes. Z. eszeveszetten zsákként vállára vetette őt, s feszített erővel haladt a városba vissza.

Hasonló esetekben, midőn a közbátorság s rend bármiképen felbomlik, a nép rejtett gyülölete rendszerint kitör; s a tömegben határokat nem ismerő fanaticus dühhé válik. Igy volt ez most is. A biró háza elibe népcsoport gyülekezett, s vadlármával követelte, jönne le közibe, a város előljárójaként lehetőleg rendet és segélyt hozni.

Tudnivaló pedig, hogy talán egész országban senki sem féltette úgy drága életét, mint épen Tamás úr, s ezért a pestis kezdete óta kapuját zárva tartván, senkit maga elébe nem bocsátott, senkivel érintkezésbe nem jött, hanem szobájában rejtekezve, ellenszerekkel bástyázta magát körül, minden perczben tükörbe nézett, és saját üterét tapogatta, - mig a nép künn tőle vagy segélyt várt, vagy a kétségbeesés napjaiban, sokáig forrongó boszúját rajta hüteni akarta.

E népcsoportot találta Z... a biró háza előtti téren, hol tőle s mirigylepett terhétől mindenki borzadva vonult vissza. Ő a pihenés néhány percze alatt fenhangon mondá el a czigánynő vallomását, s aztán felhivá a népet, hogy egyesült erővel törje be a zárt kaput, a megtorolás többi részét pedig engedje át neki.

A tömegnek csak ily biztatás kellett még, s a kapu recsegve dőlt be, - a nép fel nem tartható árként ömölt be rajta, s rövid időn bezúzva lőn ajtaja azon szobának is, melybe a biró zárkozott. Ez a szoba túlsó végén, a zúzott ajtóval átellenben, a küszöbön állókra pisztolyt szegzett.

E feszült helyzet rövid perczig tarthatott igy, midőn a folyosó elején réműlt kiáltások hang- zottak. Lajos jött a vég-vonaglásokban levő jósnővel vállán, kinek haldokló feje a vivő mellére hanyatlott. Útjából mindenki lehető távolságra tért ki.

- Ne közelits! - kiálta rémülten a biró, meglátva őt - lépést se közelits, mert meghalsz! -

- Ha! ha! ha! - kaczagott fel négy év óta először Lajos - az bizonyos, pár órával elébb vagy később! De te is meghalsz, s most csak az a kérdés, melyikünk elébb? -

Tamás elsüté a pisztolyt - a golyó a haldokló czigányasszony fejét zúzta szét.

Z. letevé a tetemet, s felgyürve öltönye ujjait, először az ablakfüggönyökről nehány hosszú rojtos zsinórt tépett le, aztán ezekkel a reszkető elé lépett.

Rövid tusa keletkezék. Tamásban a félelem minden erőt megzsibbasztott, s védtelenné tevé őt a boszúló végereje ellen. A csontkarok egyetlen rántására földön hevert. Lajos martaléka mellére térdelt, s vad gyönyörködéssel nézett zöldülő arczára.

- Te az ártatlant - szólt kegyetlen nyugalommal - négy évig készítetted a halálra, én neked, a bünösnek, néhány órát adok. Melyikünk irgalmasabb? Ha nem tudnád büntetésed okát, meg- kérdezhetd a pokolban elkárhozott czinkosod lelkétől, kinek testével együtt fogsz elrohadni! -