KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
XXXX XXXXXXXXXX
A TULSÓ PARTON
(OVER THE RIVER)
FORDÍTOTTA
XXXXXX XXXXXX
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5406-34-8 (online)
MEK-12570
ELSŐ KÖTET
1. FEJEZET.
Xxxxx Xxxxxxxx (Xxxxxxxx), aki tizenkét hónappal ezelőtt lett Xxx Xxxxxx Xxxxxx gyarmati tisztviselő felesége, most egy keletről érkező óceánjáró fedélzetén állott a Themzén és várta, hogy a hajó kikössön. Délelőtt tíz óra volt, enyhe októberi nap, Xxxxx mégis vastag tvidkabátot viselt most, mert az úton nagy volt a forróság. Halványnak látszott, sőt kissé nagyon is sápadtnak, de világosbarna szeme kíváncsian fordult a szárazföld felé és könnyedén rúzsozott ajka kissé kinyílt, úgyhogy arcának kifejezése most is olyan élénk volt, mint mindig. Egyedül állt a fedélzeten, míg egyszerre csak megszólalt mögötte egy hang:
- Ó, hát itt van!
Hirtelen egy fiatalember termett mellette, aki egy csónak mögül lépett elő. Xxxxx, anélkül, hogy feléje fordult volna, így szólt:
- Tökéletesen szép nap. Gyönyörű lehet most otthon.
- Azt hittem, legalább egy estét Londonban tölt, együtt vacsorázhatunk és utána elmehetünk a színházba. Nem tenné meg?
- Kedves fiatalember, engem várnak.
- Szörnyű, hogy a dolgok véget érnek.
- Gyakran sokkal szörnyűbb, hogy a dolgok elkezdődnek. A fiatalember hosszan ránézett, aztán hirtelen megszólalt:
- Xxxxx, természetesen tudja, hogy szeretem magát? Clare bólintott.
- Igen.
- És maga nem szeret engem?
- Teljesen elfogulatlanul.
- Szeretném... szeretném, ha egyszer egy pillanatra tüzet fogna.
- Én tisztességes férjes asszony vagyok, Xxxx.
- És visszatér Angliába, mert...
- Mert a ceyloni éghajlat nem tett nekem jót. A fiatalember belerúgott a hajó rácsába.
- Éppen most, amikor már minden kezdett tökéletesen rendbejönni. Eddig nem szóltam egy szót sem, de tudom, hogy maga... hogy Corven...
Xxxxx felvonta szemöldökét és a fiatalember elhallgatott. Mindketten a partot nézték, mely pillanatról pillanatra közeledett.
Két fiatal lény, aki közel három hetet töltött együtt egy hajón, távolról sem ismeri egymást olyan jól, mint ahogy hiszi. Állandó tétlenségben élnek ezalatt, mintha minden mozgás meg- állott volna, csak a gépek forognak, csak a víz hullámai paskolják a hajó oldalát és a nap járja
pályáját az égen. Naphosszat egymás mellett ülnek nyugszékeikben, és ez az intim együttlét egészen különös ízt kap, valami bódult melegséget. Tudják, hogy beszélnek róluk, de nem törődnek vele. Végeredményben nem szállhatnak le a hajóról, itt pedig nincs más dolguk. Táncolnak egymással, és a hajó imbolygása, bármilyen enyhe is, mégis fokozza testi közel- ségüket. A tizedik naptól kezdve közös életük már rendes kerékvágásba zökken, tartósabbnak látszik, mint a házasélet, leszámítva azt, hogy az éjszakákat külön töltik. Aztán hirtelen véget ér az utazás és az ő kapcsolatuk is megszakad. Az az érzés támad, legalább is az egyik részről, de esetleg mindkét részről is, hogy elmulasztották alaposabban kiismerni egymást. Xxxxxx hajszolt lázas izgalom fogja el őket, de ez nem éppen kellemetlen, mert legalább véget ér az állandó feszültség állapota. Most azután szembe kell nézniök a tengerről visszatérő száraz- földi lények igazi problémájával.
Xxxxx törte meg a csöndet.
- Még nem is mondta meg nekem, miért hívják Xxxxxxx, hiszen Xxxxx a neve.
- Éppen azért. Szeretném, ha most egy kissé komolyabban beszélhetnénk, Clare. Már nincs sok időnk, mindjárt kiköt ez az átkozott hajó. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ezentúl nem láthatom magát mindennap.
Xxxxx gyorsan ránézett, aztán ismét a part felé fordult. «Milyen tiszta», ezt gondolta. A fiatal- embernek valóban tiszta, ovális, barna arca volt, kifejezése határozott, amellett jókedélyű. Sötétszürke szemét összehúzta, ha erősen elgondolkozott. Haja sötétes volt. Sovány és moz- gékony volt ez a fiatalember.
Megragadta Xxxxx kabátjának egyik gombját.
- Maga egy szóval sem említette, hogy érzi magát odakinn, de én tudom, hogy nem boldog.
- Nem szeretem azokat az embereket, akik a magánéletükről beszélnek.
- Nézze, - mondta és névjegyet adott a kezébe - ebben a klubban mindig megtalálhat. Xxxxx elolvasta a névjegyet.
XXXXX XXXXXXX XXXXX
Coffee House
St. James Street
- Nem gondolja, hogy a Coffee House már meglehetősen régimódi klub?
- Igen, de azt hiszem, hogy még mindig ez az «igazi». Apám rögtön beiratott, amint megszü- lettem.
- Van egy nagybátyám, aki ebbe a klubba jár... Xxx Xxxxxxxx Xxxx. Magas, mozgékony, sovány ember. Könnyen felismerheti teknőckeretű monoklijáról.
- Majd megkeresem.
- Mihez fog Angliában?
- Munkát keresek. Ez ma olyan feladat, melynek megoldásához egy ember nem is elég.
- Miféle munkát?
- Mindenre vállalkozom, kivéve a tanítóskodást és bizományi eladásokat.
- Hát lehet manapság másféle megélhetésre is számítani?
- Nem. Nagyon rosszak a kilátásaim. Legszívesebben valami földbirtokügynökségbe kap- csolódnék be, vagy esetleg lovakkal foglalkoznék.
- A földbirtokok és a lovak kihalóban vannak.
- Jól ismerek egy-két turfembert. Azt hiszem azonban, hogy mint sofőr fogom végezni. Hol száll meg?
- A családomnál. Legalább is most kezdetben. Ha egy hét mulva még mindig látni akar, Condaford Grange-ben, Oxfordshire-ben megtalálhat.
- Miért is találkoztam magával? - mondta a fiatalember hirtelen elkomolyodva.
- Köszönöm.
- Ne értsen félre. Istenem, már horgonyt vetünk. Itt a hajóhíd. Ó, Xxxxx!
- Uram?
- Hát a maga számára semmit sem jelentett az egész? Xxxxx mereven ránézett, mielőtt felelt volna.
- De igen. Csak azt nem tudom, hogy továbbra is jelent-e valamit. Ha nem, mindenesetre köszönöm, hogy átsegített három kellemetlen héten.
A fiatalember csendesen állt mellette, olyan csendesen, ahogy csak azok tudnak maradni, akiknek érzései vergődve keresik a kifejezést...
Minden emberi vállalkozás kezdete és befejezése rendetlen: egy ház építése, egy regény meg- írása, egy híd lebontása, főképpen pedig egy utazás befejezése. Xxxxx a szokásos kapkodásban került le a hajóhídról a partra. Nővére karjaiban kötött ki. A fiatal Croom még mindig mellette volt.
- Dinny! Milyen édes vagy, hogy kijöttél ebbe a zűrzavarba! Nővérem, Xxxxx Xxxxxxxx - Xxxx Xxxxx. Én most már rendben vagyok, Xxxx. Xxxxxx és lásson a maga dolgai után.
- Fleur autójával vagyok - mondta Xxxxx. - Hol a poggyászod?
- Feladtam Condafordba.
- Akkor indulhatunk.
A fiatalember az autóig kísérte őket. «Isten vele» mondta olyan tettetett fölénnyel, amely senkit sem tévesztett meg. Az autó elhagyta a dokkot.
A nővérek egymás mellett ültek és hosszú, szeretetteljes, fürkésző pillantással nézték egy- mást. Egymásba kulcsolt kezük a kocsitakarón hevert.
- No, kicsikém, - mondta végül Xxxxx - örülök, hogy látlak. Jól olvastam a sorok között?
- Igen. Nem megyek többé vissza hozzá.
- Nem? Soha?
- Nem. Soha.
- Szegény drágám.
- Nem akarok most részletesen beszélni. Nem lehetett tovább bírni. - Clare elhallgatott, majd hirtelen hátravetette fejét:
- Nem lehetett!
- Beleegyezett, hogy hazautazzál?
Xxxxx a fejét rázta.
- Megszöktem. Nem volt otthon. Rádiogrammot küldtem, majd Suezból írtam neki. Megint hallgattak. Xxxxx megszorította húga kezét, azután így szólt:
- Mindig féltem, hogy ez lesz a vége.
- A legszörnyűbb az, hogy nincs egy fillérem sem. Lehetne valamit kalapokkal elkezdeni?
- «Valódi angol kalapok»! Ki tudja?
- Vagy talán kutyákat tenyészthetnék. Bulldogokat. Mi a véleményed?
- Most nem tudom. Majd érdeklődöm.
- Mi újság Condafordban?
- Megvagyunk valahogy. Xxxx megint kiutazott Xxxxxxxxx, a bébi azonban nálunk van, már egyéves. Xxxxxxxx Xxxxxx Xxxxxxxx. Azt hiszem, Xxxxxxxx fogjuk hívni. Nagyon édes.
- Én szerencsére legalább ezt a bonyodalmat elkerültem. Bizonyos dolgoknak megvan a maga előnye.
Arca most olyan kemény lett, mint ércprofil egy érmen.
- Kaptál tőle valami hírt azóta?
- Nem, de majd kapok, ha észreveszi, hogy komolyan gondoltam a dolgot.
- Valami nő bukkant fel? Clare vállatvont.
Xxxxx ismét megszorította a kezét.
- Nem akarom elzengeni a panaszaimat, Dinny.
- Valószínűleg ő is hazajön, nem?
- Nem tudom. Ha megjön, nem akarom látni.
- De, drágám, reménytelenül nehéz helyzetbe kerülsz.
- Ó, ne törődj velem. És veled mi van? - Bíráló szemmel nézte végig nővérét. - Botticellisebb vagy, mint valaha.
- Megtanultam takarékoskodni. Ezenkívül méhészettel foglalkozom.
- Kifizetődik?
- Most még nem. De egy tonna mézért hetven fontot lehet kapni.
- Mennyi mézet gyüjtöttél össze az idén?
- Körülbelül két mázsát.
- Megvannak még a lovak?
- Igen, a lovakat eddig sikerült megmentenünk. Kidolgoztam egy tervet: sütődét akarok beren- dezni a condafordi kastélyban. Gazdaságunkban kétszer annyi búza terem, mint amennyit eltudunk adni. Azt akarom, hogy mi őröljük meg, mi süssünk belőle és mi lássuk el az egész környéket. A régi malmot néhány fontért újból üzembe lehetne helyezni, és a sütőde számára is van üres épület. Háromszáz font kellene, hogy elkezdhessük. Már nagyjából el is hatá- roztuk, hogy annyi fát vágatunk ki, amennyiből ezt elő lehet teremteni.
- A helybeli iparosok dühöngeni fognak.
- Igen.
- Mit gondolsz, valóban kifizetődik?
- Acre-nként egy tonna búzát számítva, lásd Xxxxxxxx. Harminc acre búzaföldünk van. Ehhez kell még ugyanennyi kanadai búza, hogy a kenyér jó könnyű legyen. Ilyen alapon több mint 850 fontot lehetne keresni. Ebből lemegy, mondjuk, 500 a malom és a sütőde üzemköltsé- geire. Ilyen módon naponta körülbelül 160 kétfontos kenyeret süthetnénk és évente 56,000 kenyeret adhatnánk el. Nyolcvan állandó háztartásra volna szükségünk. Ezt megtaláljuk magában a faluban is, azt hiszem. A legjobb és legfínomabb kenyeret sütnénk.
- Háromszázötven font haszon egy évben? - mondta Xxxxx. - Nagyon kétséges.
- Én is azt hiszem - mondta Xxxxx. - A tapasztalat még nem taníthatott meg arra, hogy minden haszonszámításnak csak a felét kell komolyan venni, mert ilyen irányú tapasztalataim még nincsenek, de nagy a gyanúm, hogy így van. De feleannyi haszon is kisegítene bennünket pillanatnyilag és lassanként azután kiterjeszthetnénk az üzemet. Idővel egész szépen megszed- hetjük magunkat.
- Szép terv, - mondta Xxxxx - de kérdés, hogy támogat-e benneteket a falu.
- Amennyire tapogatódzásaim alapján megállapíthattam, igen.
- Kellene valaki, aki az üzemet vezesse.
- Hm, igen. Olyan emberre volna szükség, aki minden munkára vállalkozik. Mindenesetre jövője volna, ha az üzlet beválik.
- Xxxx xxxxxxxxxxx... - mondta Xxxxx és összehúzta szemöldökét.
- Ki volt az a fiatalember? - kérdezte hirtelen Dinny.
- Xxxx Xxxxx? Egy teaültetvényen dolgozott, de most megszűnt az üzem. Nővére az arcába nézett.
- Kedves?
- Igen, nagyon helyes. Apropos, munkát keres.
- És rajta kívül még hárommillió ember.
- Köztük én is.
- Nem valami vidám Angliába érkeztél haza, drágám.
- Mint hallottam, letértünk az aranyalapról, vagy miről, mialatt a Vöröstengeren hajóztam. Mi az az aranyalap?
- Olyasmi, amire az ember szeretne visszatérni, ha lekerült róla és amiről szeretne lekerülni, ha rajta van.
- Értem.
- Úgy látszik, az a baj, hogy kivitelünk, külkereskedelmi jövedelmeink és külföldi beruházá- saink kamatai nem fedezik többé behozatalunkat, úgyhogy tulajdonképpen jövedelmünkön felül költekezünk. Xxxxxxx azt mondja, hogy ez előrelátható volt, mi azonban azt hittük, hogy minden rendbejön máról-holnapra. Nem jött rendbe. Így azután megalakult a nemzeti kor- mány és jöttek a választások.
- Tehet valamit a kormány, ha hatalmon marad?
- Xxxxxxx azt mondja, hogy igen, de ő sem reménykedik túlzottan. Xxxxxxxx bácsi szerint a kormány véget vethet a pániknak, megakadályozhatja, hogy a pénz kifolyjon az országból, többé-kevésbbé szilárdan tarthatja a fontot és véget vethet a spekulációnak. De a gazdasági élet alapos és végleges újjáépítése, szerinte, húsz évig tartana. Ezalatt pedig valamennyien nagyon el fogunk szegényedni. Sajnos, mondja Xxxxxxxx xxxxx, egyetlen kormány sem be- szélhet rá bennünket, hogy jobban szeressük a munkát, mint a játékot, a pénzgyüjtést, mint a szörnyű adókat, a jelent mint a jövőt. Azt is mondja, hogy tévedünk, ha azt hisszük, hogy az emberek megint úgy fognak dolgozni a haza megmentésén, mint a háború alatt. Mert akkor egységes nemzet szállt szembe a külső ellenséggel, most pedig kettészakadt nemzet küzd a belső ellenséggel és mind a két csoportnak egészen más a véleménye a megmentés módjáról.
- Nem gondolja, hogy talán a szocialisták tudnának segíteni?
- Nem. Azt mondja, a szocialisták elfelejtik, hogy senki sem fog nekik élelmiszert adni, ha nem tudnak maguk termelni vagy nem tudnak fizetni érte. Szerinte a kommunizmusnak, vagy a szabadkereskedelmen alapuló szocializmusnak csak olyan országban van lehetősége, mely el tudja magát látni élelmiszerrel. Mint láthatod, elég jól megtanultam a leckét. Egyébként valamennyien igen sokszor használják a «nemezis» szót.
- Jaj! Hova megyünk most, Dinny?
- Azt gondoltam, hogy szívesen villásreggeliznél Fleurnél. Utána a három óra ötvenötössel kimehetnénk Condafordba.
Elhallgattak. Mindegyikük a másikra gondolt nagyon komolyan és egyikük sem volt boldog. Xxxxx észrevette nővérén azt a fínom változást, ami mindig bekövetkezik, ha az ember lelké- ben megpattantak a rúgók és mesterségesen kell őket helyrehozni. Xxxxx pedig ezt gondolta:
«Szegény gyermek! Mindketten háborúban voltunk és megsebesültünk. Mihez kezd? Hogy segíthetnék neki?»
2. FEJEZET.
- Nagyszerű reggeli! - mondta Xxxxx és kikanalazta a cukrot a kávéscsésze fenekéről. - Az első étkezés a szárazföldön mindig elragadó. Ha az ember hajóra száll és elolvassa az első menű- kártyát, azt gondolja: «Jóságos Ég, milyen nagyszerű ételek tömege!» Aztán az lesz a dolog- nak a vége, hogy az embernek csaknem egyedüli tápláléka a hideg sonka. Ismeritek ezt a csalódást?
- De mennyire! - mondta Xxxxx. - A curry azonban nagyon jó szokott lenni a hajón.
- De nem akkor, ha az ember hazautazik. Soha életemben nem akarok több curryt látni. Hogy halad a kerekasztal-konferencia?
- Lassan-lassan. Ceylonban érdeklődnek iránta?
- Nem nagyon. És Xxxxxxx?
- Mindkettőnket érdekel.
Xxxxx hirtelen boldogan felvonta a szemöldökét.
- De hiszen nem is tudhattok róla semmit. Én jártam Indiában és egy időben sok hindu diákkal jöttem össze.
- Ó igen, a diákok! Ez éppen a baj. A diákok olyan haladók lettek és a nép olyan vissza- maradt.
- Fleur, ha azt akarod, hogy Xxxxx megnézze Xxxxx és Xxxxx, mielőtt elindulunk, jó volna felmennünk - mondta Xxxxx.
Mikor befejezték látogatásukat a gyermekszobákban, a testvérek elbúcsúztak és ismét autóba ültek.
- Nagyon tetszik nekem Fleurben, hogy mindig pontosan tudja, mit akar - mondta Xxxxx.
- És rendszerint meg is kapja, amit akar. De azért fordultak elő nála is kivételek. Mindig kételkedtem benne, hogy valóban Xxxxxxxx akarta-e?
- Valami rosszul sikerült szerelmi ügyre gondolsz? Dinny bólintott. Xxxxx xxxxxxxx az ablakon.
- Pedig ez nem nagyon jellemző rá. Nővére nem felelt.
- A vonatokban - mondta Xxxxx, amikor az üres harmadik osztályú kocsiban leültek - mosta- nában nagyon sok az üres hely.
- Dinny, nagyon félek a találkozástól anyával és apával. Szörnyű nagy galibát csináltam. Most már hozzá kellene látnom valamihez.
- Természetesen. Úgysem éreznéd magadat sokáig jól Condafordban.
- Nem ezért. De be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok teljesen hülye. Kíváncsi vagyok, értenék-e egy szálloda vezetéséhez. Az angol szállodák még ma is meglehetősen elmaradot- tak.
- Jó ötlet. Nehéz munka, de sok emberrel ismerkedhetnél meg.
- Gúnyolódsz?
- Nem drágám, a józanság beszél belőlem. Sohasem volt kedved a magányba temetkezni.
- Hogy lehetne ilyen munkát szerezni?
- Segítségedre leszek. Ez a mostani idő a legalkalmasabb ilyesmire, mert senki sem utazhat külföldre. Sajnos, azonban azt hiszem, hogy előbb meg kell tanulnod a szállodavezetés technikai részét. Rangod mindenesetre segítségedre lehet ebben a munkában.
- Nem akarom az ő nevét viselni. Egyszerűen mint «Mrs. Clare» szerepelnék.
- Értem. Xxxxx, nem volna jó, ha elmondanál nekem egyet-mást? Xxxxx egy ideig némán ült, aztán hirtelen megszólalt:
- Szadista.
Dinny húgának kipirult arcára pillantott.
- Sohsem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent - mondta Xxxxx.
- Mindig izgalmakat keres és annál nagyobb az izgalma, mennél jobban kínozza azt, akitől az izgalmat kapja. A feleség a legalkalmasabb erre a célra.
- Ó, drágám!
- Sok minden történt, lovaglóostorom már csak betetőzte a dolgot.
- Csak nem...! - kiáltotta fel Xxxxx xxxxxxxxxx.
- De igen.
Xxxxx melléje ült és átfonta karjával.
- De Clare, akkor okvetlenül szabaddá kell magad tenned.
- Hogyan? Mit ér az én szavam az övével szemben? Különben is ilyen állati dolgokat hozzak nyilvánosságra? Te vagy az egyetlen a világon, akivel erről beszélni tudok.
Dinny felállt és leeresztette a kocsi ablakát. Arca most már olyan piros volt, mint a húgáé. Clare tompa hangon folytatta.
- Otthagytam az első alkalommal, amikor tehettem. Az ilyesmi nem való a nyilvánosság elé. Xxxxx, a normális szenvedély ellanyhul egy idő mulva és az ottani klíma nagyon forró.
- Szent Isten! - mondta Xxxxx és ismét szembeült húgával.
- Az én hibám. Mindig tudtam, hogy jégre megyek táncolni. Felbuktam, ennyi az egész.
- De, xxxxxx, huszonnégy éves korodban nem maradhatsz meg végkép férjetlen asszonynak.
- Nem látom be, hogy miért ne? A mariage manqué nagyon megnyugtatóan hat az idegekre. Egyetlen gondom, hogy valami munkát találjak. Nem akarok apán élősködni. Meg tudja úszni a válságot, Dinny?
- Nem egészen. Eddig valahogyan a felszínen maradtunk, ez a legújabb adóemelés azonban a víz alá nyom bennünket. A legnagyobb gondunk: hogy kerüljük el a személyzet leépítését. Mindenki egyformán rosszul áll. Mindig úgy érzem, hogy mi és a falu egyek vagyunk. Együtt kell úsznunk, vagy együtt merülünk el. Valahogyan meg kell úsznunk. Ezért gondoltam a sütődére.
- Ha nem találok más munkát, akkor talán én vállalkozhatnék a szállításra. Ugy-e, még meg- van a régi kocsink?
- Drágám, olyan módon segíthetsz nekünk, ahogy akarsz. Egyelőre azonban meg kell indítani az üzemet. Erre csak karácsony után kerülhet a sor. Közben itt van még a választás.
- Ki a jelölt?
- Dornfordnak hívják, új ember, nagyon rendes.
- Szüksége van kortesekre?
- Meglehetősen.
- Rendben van. Kezdetnek ez is jó lesz. Ér valamit a nemzeti kormány?
- Arról beszélnek, hogy «befejezik a munkát», egyelőre azonban nem árulják el, hogyan.
- Azt hiszem, rögtön veszekedni kezdenek, amint valami konstruktív terv kerül eléjük. De én ehhez nem értek. Ahhoz viszont értek, hogy bejárjam a kerületet és azt mondjam: «Szavazza- tok Xxxxxxxxxx». Xxxx xxx Xx néni?
- Holnap lejön hozzánk. Váratlanul levelet írt és közölte, hogy nem látta még a gyereket. Azt írja, romantikus hangulatba esett... a katolikus pap egykori szobájában akar lakni és reméli, hogy «senki sem fog vele foglalkozni». Még mindig a régi.
- Sokszor gondoltam rá - mondta Xxxxx. - Rendkívül megnyugtató jelenség.
Aztán sokáig hallgattak. Xxxxx Xxxxx-re gondolt, Xxxxx pedig saját magára. Aztán megúnta ezt és nővérére nézett. Vajjon kiheverte-e már Dinny a Wilfrid Desert-ügyet, melyről Xxxxxx olyan aggódva írt, amíg tartott, és olyan megkönnyebbüléssel, amikor véget ért. Xxxxxx annak idején azt írta, hogy Xxxxx mindenkit megkért: soha többé ne említsék ezt az ügyet. De ennek már egy éve. Meg lehetne most kockáztatni? Vagy összegombolyodna, mint egy sündisznó?
«Szegény Dinny, gondolta, én huszonnégy éves vagyok... tehát ő huszonhét». Mozdulatlanul ült és nővére arcélét tanulmányozta. Bájos arc, különösen bájossá teszi enyhén pisze orra, mely valami kalandvágyó kifejezést ad arcának. Szeme mindig nagyon szép volt: szép búza- virágszínű. Meglepően sötét gesztenyebarna pilla szegélyezi. De arca mintha keskenyebb volna, mint azelőtt és elvesztette azt a kifejezését, amit Xxxxxxxx bácsi bugyborékoló élet- kedvnek szokott nevezni. «Ha férfi volnék, beleszeretnék - gondolta Xxxxx - nagyon jó. De most meglehetősen szomorú az arca, kivéve, amikor beszél». Xxxxx félig lehúnyta szemét, szempilláján keresztül fürkészte nővére arcát. Nem! Nem lehet tőle megkérdezni. Zárkó- zottság ült ezen az arcon. Sokat kellett szenvednie, míg eljutott ehhez a zárkózottsághoz. Bűn volna most megbolygatni.
- Akarod a régi szobádat, drágám? - kérdezte Dinny. - Sajnos, nagyon elszaporodtak a galam- bok, kicsit sokat turbékolnak az ablak alatt.
- Ez nem zavar.
- Hogy csináljuk a reggelivel? A szobádban akarod?
- Drágám, ne törődj velem. Ha törődtök velem, szörnyen fogom magamat érezni. Istenem, megint Angliában vagyok, micsoda gyönyörű nap! Milyen angyali a fű, a szilfák és ez a nagy kékség!
- Még egyet, Clare. Akarod, hogy én mondjam el anyának és apának, vagy inkább ne szóljak egy szót sem?
Xxxxx összeszorította az ajkát.
- Azt hiszem, közölni kell velük, hogy nem megyek vissza.
- Igen. És némileg meg is kell indokolni.
- Mondd, hogy nem tudtunk összeférni. Dinny bólintott.
- Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy te vagy a hibás. A többieknek majd azt mondjuk, hogy egészségi okokból jöttél haza.
- És Em néninek? - mondta Xxxxx.
- Ezt majd elintézem. Ő különben is most a gyerekkel fog foglalkozni. No, mindjárt itt vagyunk.
Feltűnt a condafordi templom és a jobbára szalmatetejű házak kis csoportja, mely a meg- lehetősen szétszórt falu központja volt. Már feltűntek a birtok gazdasági épületei is, de a kastély még nem látszott, mert alacsonyan feküdt, az ősök ízlése szerint és a fák eltakarták.
Xxxxx a vonat ablakához nyomta orrát.
- Az emberben megmozdul valami hazatéréskor. Még mindig úgy szereted az otthonunkat, Dinny?
- Még jobban.
- Furcsa. Én is szeretem, de nem tudok benne élni.
- Tipikus angol vonás, - így jött létre Amerika és a dominiumok. Fogd a neszeszeredet, én viszem a bőröndöt.
Xxxxx és kellemes utat tettek meg az ösvényen. A sárgult levelek aranyló foltokkal hintették tele a szilfák koronáját a napfényben. Mikor a házhoz érkeztek, a sötét kapualjból szokásuk szerint előrohantak a kutyák.
- Ez új - mondta Xxxxx és egy fekete spanielre mutatott, mely a harisnyáját szagolgatta.
- Igen. Foch. Scaramouch-sal megkötötték a Kellogg-paktumot és természetesen nem tartják be. Valóságos Mandzsuriát csinálnak itt.
Dinny benyitott a szalonba.
- Itt van, anyuka.
Xxxxx anyja felé közeledett, aki mosolyogva, sápadtan és félénken állott. Xxxxx-nek most először szorult össze a torka. Így kell visszajönnie és megzavarni a békéjüket!
- No, anyuskám, drágám, - mondta - megkerült a rossz pénz. Nem változtál semmit, hála Istennek.
Lady Xxxxxxxx kibontakozott a meleg ölelésből, azután félénken nézett lányára.
- Apa a dolgozószobájában van - mondta.
- Kihívom - mondta Xxxxx.
Csupaszfalú szobájában, mely még megőrizte szigorú katonai jellegét, a tábornok egy szer- kezettel bíbelődött, melyet arra eszelt ki, hogy gyorsabban húzhassa fel lovaglócsizmáját és nadrágját.
- Nos? - kérdezte.
- Clare jól van, apuskám, de szakítottak. Attól félek, végkép.
- Xxxxx xxxxx - mondta a tábornok összeráncolt homlokkal. Xxxxx megfogta apja kabátjának hajtókáját.
- Nem az ő hibája. De nem akarom faggatni. Vegyük úgy, mintha látogatóba jött volna és igyekezzünk itt tartózkodását mennél kellemesebbé tenni.
- Mit csinált az a fickó?
- Úgy viselkedett, amilyen a természete. Tudtam, hogy van benne valami kegyetlen vonás.
- Hogy érted ezt, Dinny? Honnan tudtad?
- Volt valami a mosolyában... A szája körül. A tábornok mély nyugtalansággal felsóhajtott.
- Gyerünk, - mondta - majd később elmondod nekem.
Xxxxx-rel kissé erőltetett kedélyesen és közvetlenül beszélt és nem kérdezett tőle másra, mint a Vörös-tengerre és a ceyloni tájakra; ő maga Ceylonból nem ismert egyebet, mint a partvidék fűszeres illatát és a colombói Fahéjkertet, ahol egyszer rövid sétát tett. Xxxxx, aki még mindig az anyjával való találkozás hatása alatt állt, hálás volt apjának tartózkodásáért. Hamarosan felszökött a szobájába, ahol már kicsomagolták bőröndjeit. Sokáig állt az ablak mellett, hall- gatta a legyezőfarkú galambok búgását és szárnyaik szapora suhogását, amint a levegőbe szökkentek a tiszafaszegélyezte kertben. A nap már egész alacsonyan volt, de még átsütött egy szilfa koronáján. Szélcsend volt; Xxxxx idegei mohón itták be ennek a galambjárta helynek a csendjét és nyugalmát, melynek annyira más illata volt, mint Ceylonnak. Hazai levegő, cso- dálatosan egészséges, friss falusi levegő! Égő levelek gyenge illata száll. Ablakából kanyargó kék füstgomolyt látott: a kertészek kis tüzet raktak levelekből a gyümölcsös kertben. Azután gyors mozdulattal cigarettára gyujtott. Egész egyénisége benne volt ebben az egyszerű moz- dulatban. Sohasem tudott teljesen nyugodtan maradni. Mindig az élet erősebb lüktetését kereste. A ház ferde kőtetejének ereszén galamb ült, kissé felfújta magát és szelíd kis fekete
szemével figyelte Clare-t. Gyönyörű fehér galamb volt, büszke lehetett a testére. Éppúgy, mint a kis kerek eperfa, mely karikákban hullatta levelét. Aranylóan csillogtak a lehullott levelek a fűben. A nap utolsó sugara ragyogott az ágakon maradt sárgászöld leveleken; olyan volt a fa, mintha elvarázsolták volna. Tizenhét hónappal ezelőtt állott utoljára ennél az ablak- nál és nézett erre a fára, a mezőkre és az emelkedő dombokra. Tizenhét hónapig élt idegen egek alatt, idegen fák, idegen illatok, idegen hangok és idegen vizek között. Mindez új volt, izgató, nyugtalanító, kinemelégítő. Semmi nyugalom! Főképpen nem abban a tágas verandájú fehér házban, ahol Kandyban lakott. Eleinte örült annak a háznak, aztán töprengett, hogy valóban örül-e neki, azután biztosan tudta, hogy nem örül neki, végül pedig már gyűlölte. Most mindennek vége van: ismét hazajött. Leverte cigarettájáról a hamut, nyujtózkodott. A galamb surrogva felrebbent.
3. FEJEZET.
Xxxxx Xx néni «után nézett». Ez nem volt csekély feladat. Mással az ember kérdés és felelet alapon megbeszéli a dolgokat és minden rendben van. Xxxx Xxxxxxx azonban a szavak nem követték egymást ilyen következetesen. Em néni verbénazacskót szagolgatott, mialatt Dinny kicsomagolta holmiját.
- Isteni szag, Dinny. Clare meglehetősen sápadt. Talán gyereket vár?
- Nem, drágám.
- Kár. Amikor Ceylonban jártam, mindenki gyereket várt. Milyen édesek voltak az elefánt- bébik! Emlékszem erre a szobára, mindig azt játszottuk, hogy élelmiszert csempészünk be egy kosárban a háztetőről a katolikus papnak. Apád ment mindig a háztetőre és én voltam mindig a pap. De sohasem tett a kosárba jó ennivalót. Wilmet néni egy fa tetején ült és figyelmeztető jelt adott, ha a protestánsok közeledtek. Xxxxxxxx azt mondja, hogy annak idején, Xxxxxxxx xxxxxxxx korában a protestánsok valóságos ördögök voltak. A katolikusok is. És a mohamedá- nok is.
Dinny halkan nevetett és egy fűzővel eltakarta az arcát.
- Hova tegyem ezeket a fehérneműeket?
- Mindenesetre oda, ahol megtalálom őket. Ne hajlongj annyit. Igen, valóságos ördögök voltak. Rettenetesen bántak az állatokkal. Hogy tetszett Clare-nek Ceylon?
Dinny kiegyenesedett. Keze tele volt fehérneművel.
- Nem nagyon.
- Miért nem? Talán májbántalmai voltak?
- Néni, igérd meg, hogy senkinek nem szólsz semmit, Xxxxxxxx xxxxxx és Xxxxxxxxx kívül. Szakítottak.
Xxxx Xxxx a verbéna-zacskóba temette orrát.
- Ó! - mondta. - Nem sok jót néztem ki annak az embernek az anyjából. Xxxxxx abban a közmondásban, hogy nem messze esik az alma a fájától?
- Nem nagyon.
- Mindig túlsoknak tartottam a tizenhét év korkülönbséget. Xxxxxxxx azt mondja, hogy ha a férje szóba kerül, az emberek felkiáltanak: «Ó, Xxxxx Xxxxxx!», azután elhallgatnak. Mi történt tulajdonképpen?
Dinny egy fiók fölé hajolt és berakodott.
- Nem ismerem a részleteket, de úgy látszik, ez az ember egészen állatias. Xxxx Xxxx a fiókba dobta zacskóját.
- Szegény, drága Xxxxx - mondta.
- Tehát, néni, ne felejtsd el, egészségi okokból jött haza.
Lady Xxxx virágok közé dugta az orrát, melyek egy vázában álltak.
- Xxxxxxx és Xxxxxxx úgy hívják ezt a virágot «istenfüve». Nincs semmi szaga. Milyen beteg- séget találjunk ki Clare-nek? Idegesség?
- Éghajlat, néni.
- Az indiai angolok legtöbbnyire kibírják ezt az éghajlatot, Dinny.
- Tudom, de egyelőre ez is jó lesz. Aztán majd csak történik valami. Kérlek, Fleur előtt se említsd.
- Fleur úgyis rájön, akár megmondom neki, akár nem. Ilyen a természete. Xxx Xxxxx-nek valakije?
- Ó, dehogy.
Dinny felemelt egy bolhaszínű kendőt és hirtelen eszébe jutott annak a fiatalembernek az arc- kifejezése, aki Xxxxx-től elbúcsúzott.
- A hajón sem volt? - mormolta a néni gyanakodva. Dinny más tárgyra tért.
- Xxxxxxxx xxxxx sokat politizál mostanában?
- Igen, nagyon unalmas. A dolgok nagyon unalmasak, ha az ember sokat beszél róluk. A ti jelölteteknek is olyan biztosak az esélyei, mint Xxxxxxxxxx?
- Új ember, be fog jutni.
- Nős?
- Nem.
Xxxx Xxxx kissé félrehajtotta a fejét és félig lehúnyt szemmel vizsgálta unokahúga arcát. Dinny kivette az utolsó tárgyat is a bőröndből.
- Ez nem angol gyártmány, néni.
- Jó a tüdőnek. Delia csomagolta be nekem. Évek óta szedem. Beszéltél már magánügyekről is a jelölttel?
- Igen.
- Hány éves?
- Azt hiszem, még messze van a negyventől.
- Egyébként mivel foglalkozik?
- Ügyvéd, királyi tanácsos.
- Hogy hívják?
- Dornford.
- Még lánykoromból emlékszem Dornfordokra. Várj csak, hol is? Igen. Algecirasban. Az illető ezredes volt és Gibraltárban szolgált.
- Az talán az apja lehetett.
- Ebben az esetben nincs pénze.
- Csak annyi, amennyit az irodájával keres.
- De az ügyvédek nem sokat keresnek - negyven éven alul.
- Azt hiszem, hogy szépen keres.
- Energikus?
- Nagyon.
- Szőke?
- Nem. Sötétes. Az idén megnyerte az ügyvédek akadályversenyét. Xxxxx, drágám, akarod, hogy most fűtsünk be vagy várjunk, amíg átöltözöl?
- Várjunk. Szeretném látni a gyereket.
- Rendben van, azt hiszem, most jöhetett haza a sétájáról. Ha lemész a lépcsőn, egyenesen bejutsz a fürdőszobába. Én a gyerekszobában várok rád.
Még most is az a gótikus ablakú, alacsony helyiség volt a gyermekszoba, melyben annak idején Xxxxx és még régebben Em néni szerezte első benyomásait arról a bonyolult rejt- vényről, melyet életnek neveznek. Ebben a szobában kezdett most tipegni a bébi. Még nem lehetett megállapítani, hogy Xxxxxxxx vagy Tasburgh lesz-e belőle, mire megnő. A nőrsz, a nagynéni és a dédnagynéni áhítatos háromszöget alkottak körülötte és kézről-kézre adták.
- Most nem beszél - mondta Xxxxx.
- Csak reggelenként szokott, kisasszony.
- Puff, most ledobjuk - mondta xxxx Xxxx.
- Ne sírj, drágám.
- Sohse sír, kisasszony.
- Látszik, hogy Xxxx gyereke. Xxxxx és én sokat bőgtünk egészen hétéves korunkig.
- Én tizenöt éves koromig sírtam - mondta xxxx Xxxx - és negyvenöt éves koromban újra- kezdtem.
- Maga is sírt, dada?
- A mi családunk túlnagy volt, xxxxxx. Nem volt elég helyünk.
- Nannynak angyali mamája volt és öt nagyszerű nővére.
A nőrsz pirospozsgás arca még jobban kipirult. Lehajtotta fejét és olyan félénken mosolygott, mint egy kislány.
- Vigyázzatok, hogy ne kapjon ólábakat - mondta xxxx Xxxx. - Most már eleget járattuk.
A nőrsz magához vonta a folyton tovaigyekvő csecsemőt és betette bölcsőjébe. A gyermek összeráncolt homlokkal, ünnepélyesen nézett Xxxxxxx.
- Anyuka imádja, - mondta Xxxxx - azt hiszi, Xxxxxxxxx fog hasonlítani.
Xxxx Xxxx olyan hangot hallatott, mely állítólag nagyon érdekli a kis gyerekeket.
- Mikor jön haza Xxxx?
- Csak ha Xxxxxx megint hosszabb szabadságot kap. Lady Mont hosszan pillantott az unokahugára.
- Az esperes azt mondja, hogy Xxxxxxx még egy évet kell kínai állomáshelyén szolgálnia.
Xxxxx zörögve felhúzta a gyermek ágyának rácsát és úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. Azóta a tavalyi nyári este óta, amikor Xxxxxxx menekülése után hazajött, egyet- lenegyszer sem tett célzást érzéseire és nem is tűrte, hogy célozzanak rájuk. Senki sem tudta, hogy szíve kiheverte-e már az esetet: ő maga sem tudta. Úgy érezte, mintha nem is volna szíve. Xxxxx sokáig, olyan határozottan küzdött a fájdalom ellen, hogy szíve végül is egészen eltűnt legbensőbb lényének homályában és alig hallatta dobogását.
- Néni, mit szeretnél most tenni? A gyereknek aludnia kell.
- Vezess le a kertbe.
Lementek és kiléptek a terraszra.
- Ó, - mondta Xxxxx elképedve - Xxxxxx leverte a leveleket a kis eperfáról. Pedig milyen szépek voltak, amint fázósan remegtek a fán és karikákban hullottak le a fűre. Igazán, a kerté- szeknek nincs semmi szépérzékük.
- Nem szeretnek söpörni. Hol van az a cédrusfa, melyet ötéves koromban ültettem el?
Megtalálták a fát egy vén fal szögletében. Terebélyes, hatvan év körüli ifjú fa volt, lapos koronájára aranyló fényt vetett a hanyatló nap.
- Szeretném, ha ez alatt a fa alatt temetnének el, Dinny. De azt hiszem, nem teszik meg. Biztos valami dohos helyre raknak.
- Én azt szeretném, ha elégetnének és hamvaimat szétszórnák. Nézz csak oda... szántanak. Szeretem, amint a lovak lassan mennek előre és mögöttük háttérnek a fák húzódnak hosszú sorban.
- És a bégető tehenek! - mondta xxxx Xxxx teljesen váratlanul. Távolból, kelet felől juhnyáj halk kolompolása hallatszott.
- Hallod, néni?
Xxxx Xxxx belekarolt unokahúgába.
- Gyakran gondoltam már arra, hogy szeretnék kecske lenni.
- Angliában nem érdemes, itt póznához kötik a kecskét és csak szűk kis körben engedik legelni.
- Nagyon szeretnék mászkálni, kolomppal a nyakamban. Bakkecske szeretnék lenni, mert azt nem fejik.
- Gyere, néni, nézd meg az új virágágyunkat. Most persze nincs benne más mint dália, godetia, krizantém, őszirózsa, görvélyfű, százszorszép.
- Xxxxx, - mondta xxxx Xxxx a dáliák fölé hajolva - mi lesz Clare-rel? Azt mondják, hogy mostanában könnyen lehet válni.
- Csak addig, amíg az ember meg nem próbálja.
- De hiszen van hűtlen elhagyás, meg miegymás.
- De ahhoz az kell, hogy az embert el is hagyják.
- Azt mondod, hogy a férje okot adott rá, hogy xxxxxxxx?
- Az nem egészen ugyanaz.
- A jogászok olyan rettenetesen komolyan veszik a törvényeket. Emlékszel arra a hosszúorrú bíróra, aki Xxxxxx xxxxxxxxx ügyével foglalkozott?
- Igen, de az a végén egészen emberien viselkedett.
- Hogyan?
- Azt mondta a belügyminiszternek, hogy Xxxxxx igazat vallott.
- Szörnyű ügy volt, - mormolta lady Mont - de most már szívesen emlékezem rá vissza.
- Jól végződött - mondta Xxxxx gyorsan.
Xxxx Xxxx megállt és szomorúan nézett húgára. Dinny a virágokra meredt, aztán hirtelen megszólalt.
- Em néni, Xxxxx ügyének is jól kell végződnie. Mindent meg kell tennünk.
4. FEJEZET.
A korteskedés, mely talán még különösebb művelet, mint a neve, teljes gőzzel folyt Conda- fordban. A falu minden lakosának elmagyarázták, milyen fontos, hogy Xxxxxxxxxx szavazzon, azután pedig elmagyarázták neki, hogy milyen fontos, hogy Xxxxxxxxxx szavazzon. Nyilváno- san és hangosan oktatták őket autós hölgyek és autó nélküli hölgyek, otthonuk magányában pedig a hangszórókból harsogó hangon beszéltek a lelkükre. Újságok és röpiratok biztosítot- ták őket arról, hogy egyedül ők menthetik meg a hazát. Felszólították őket, hogy szavazzanak le minél hamarabb és éppen csak hogy arra nem kérték őket, hogy ne szavazzanak többször. Meglehetősen súlyos dilemma elé kerültek szegények: azt látták, hogy akárkire szavaznak, mindenképpen megmentik a hazát. Ezt olyan emberek magyarázták el nekik, akik mindent tudtak, kivéve azt, hogy miképpen lehetne a hazát megmenteni. Mert ezt azután nem tudták sem a jelöltek, sem a korteshölgyek, sem a rejtelmes, személytelen hangok, sem a még sze- mélytelenebb nyomtatványok. Xxx sem kísérelték, hogy ezt kifejtsék. Jól is tették. Először is, mert valóban senki sem tudta, másodszor pedig minek részletekbe bocsátkozni, mikor az általánosságok is megteszik a hatásukat. Még arra sem kell figyelmeztetni az embereket, hogy az általánosságok részletekből épülnek fel, és abba a politikai igazságba sem kell beavatni őket, hogy más az ígéret és más a megvalósulás. Xxxx, sokkal jobb bizonytalan állításokat tenni, szidni az ellenfelet és a választókat a világ legokosabb és legjózanabb embereinek nevezni.
Dinny nem agitált. Azt mondta, nem ért ehhez és valószínű, hogy titokban átlátott a szitán. Xxxxx is némi gúnnyal szemlélte ezt a műveletet, de mindenáron dolgozni akart és ezért nem vonta ki magát a korteskedésből. Munkáját nagyon megkönnyítette az a mód, ahogy az embe- rek a választást felfogták. Ezek az emberek már nagyon sok kortesbeszédet hallottak és na- gyon sokat hallanak majd még ezután is. Elég ártatlan szórakozásnak tartották, fülük hozzá- szokott, mint azoknak a szúnyogoknak a zümmögéséhez, melyek nem szúrnak. Szavazatukat egészen más meggondolások alapján fogják leadni: azért, mert már apjuk is erre vagy arra szavazott, mert foglalkozásuk, földbirtokosuk, egyházuk vagy szakszervezetük így kívánja;
mert valami változást szeretnének, ha nem is remélik, hogy bekövetkezik. Sokan viszont egy- szerűen józan meggondolás alapján adták le szavazatukat.
Xxxxx, aki irtózott a kérdezgetésektől, nagyon keveset kertelt és lehetőleg azzal kezdte, hogy egészségük, vagy gyermekeik egészsége iránt érdeklődött. A beszélgetést pedig úgy végezte, hogy megkérdezte őket: mikor jöjjenek értük, hogy szavazni vigyék őket. A kívánt időpontot bejegyezte noteszába és nem lett sokkal okosabb. Mint a Charwell-család tagja, nem számított idegennek, természetesnek találták jelenlétét. Bár nem ismerték olyan sokan személyesen mint Dinnyt, mégis úgy tekintették, mint valami állandó, örök intézmény tagját. Condafordot még mindig csaknem elképzelhetetlennek tartották a Charwellek nélkül.
A választás előtti szombaton délután négy óra tájban hajtott haza a kastély felé. Hirtelen kétüléses kis autó került melléje és valaki nevén szólította. Megfordult és a fiatal Xxxx Xxxxxxx pillantotta meg.
- Hát maga hogy kerül ide, Xxxx?
- Nem bírtam tovább, hogy ne lássam magát.
- De kedvesem, rendkívül kényes dolog, hogy ide lejött hozzám.
- Igen, de most legalább látom magát.
- Remélem, nem akart otthonomban felkeresni?
- Ha máskép nem láthattam volna, megtettem volna ezt is. Milyen szép maga, Clare.
- Hm, lehet, hogy ez igaz, de nem ok arra, hogy bonyodalmakat okozzon nekem itthon.
- Ó, azt a világért sem akarnám. De feltétlenül látnom kell magát időnként, különben meg- bolondulok.
A fiatalember arca olyan komoly és hangja olyan felindult volt, hogy Xxxxx most először érzett valami rezdülést szívében, ebben az elcsépelt, régimódi szervben.
- Ez nagy baj, - mondta Xxxxx - mert én most talpra akarok állni és nincs szükségem kompli- kációkra.
- Engedje, hogy csak egyszer megcsókolhassam. Akkor boldogan megyek haza. Clare-ben még erősebben megmozdult valami. Odatartotta az arcát.
- Csak gyorsan - mondta.
A fiatalember Xxxxx arcához szorította ajkát, de mikor a száját kereste, Xxxxx visszahúzódott.
- Nem, Xxxx, most mennie kell. Ha találkozni akar velem, akkor csak a városban találkoz- hatunk. De mi értelme az egésznek? Csak boldogtalanná tehet mindkettőnket.
- Hálásan köszönöm a többesszámot.
Clare barna szeme mosolygott. Olyan színe volt a szemének, mint egy pohár malagabornak, amit a fény felé tartanak.
- Talált már munkát? - kérdezte.
- Nem akad semmi.
- Talán majd ha lezajlottak a választások. Én valami kalapszalonba szeretnék bekapcsolódni.
- Maga!
- Meg kell kísérelnem valamit. Szüleim meglehetősen szűkös viszonyok közé jutottak, mint mostanában mindenki. De igazán, Xxxx, megígérte, hogy most elmegy.
- Ígérje meg, hogy ha Londonba megy, az első nap értesít.
Xxxxx bólintott és megindította az autót. Amint kocsija símán előregördült, mégegyszer a fiatalember felé fordult és rámosolygott.
A fiatalember mozdulatlanul állt, fejéhez emelt kézzel, amíg Xxxxx autója eltűnt egy forduló- nál.
Clare otthon a garázsba vitte az autót. «Szegény fiú», gondolta, és határozottan jól érezte magát. Mert egy csinos fiatal nő, akárhogy ítéli is meg helyzetét a törvény és az erkölcs, min- dig boldogan lélekzik fel, ha megcsapja a rajongás tömjénillata. Még ha szigorúan erkölcsös is, akkor is tudja, mi illeti meg és erről nem szívesen mond le. Xxxxx ennek az érzésnek a hatása alatt, ezen az estén szebb volt és boldogabb, mint máskor. De aztán eljött a hold- világos, kísérteties éjszaka. Majdnem holdtölte volt már: Xxxxx ablaka előtt lebegett a hold és nem hagyta aludni. Xxxxx felkelt és széthúzta a függönyt. Bundájába burkolódzva állt az ablakban. Úgy látszik, fagyott, alacsony köd borult a mezőkre, olyan volt, mint a gyapjú. A magas szilfák felborzolt koronái lebegve vitorláztak a fehér gőztenger fölött. Olyan ismeretlen volt most ez a táj, mintha a hold egy letört darabja lenne. Xxxxx megborzongott. Szép ez a táj? Egy bizonyos: hideg és félelmes, fagyosan csillog. Eszébe jutottak az éjszakák a Vörös- tengeren, amikor ledobta magáról a paplant és még a holdsugár is forró volt. A hajón általá- ban «beszéltek» róla és Xxxxxxx - ezt sokszor észrevette és nem törődött vele. Mit bánta? Hiszen a fiú egész idő alatt még csak meg sem csókolta. Még akkor este sem, amikor bejött hozzá a szalonjába, amikor fényképeket néztek és beszélgettek. Helyes, szerény fiú, igazi úriember. És ha most szerelmes - erről Xxxxx nem tehet. Igazán nem akarta magába bolondíta- ni. Akármit csinálunk, mindig valami váratlan történik, az élet mindig megtréfálja az embert. A dolgok csak önmaguktól jöhetnek rendbe. Xxxxxxxx, elhatározni, úgynevezett «életprog- rammot» kidolgozni: ez nem ér semmit. Megpróbálta annak idején Xxxxxxxx. Megborzongott, felnevetett, aztán valami dühös ridegséget érzett. Nem, nem! Ha Xxxx azt hiszi, hogy a karjá- ba fog omlani, nagyon téved. Érzéki szerelem! Ezt már alaposan megismerte. Nem, köszöni szépen! Ő most már olyan hideg, mint odakint a hold. Ezekről a dolgokról még anyjával sem tudna beszélni, akármit gondolnak is róla a szülei.
Dinny, úgy látszik, elmondott nekik egyet-mást, mert igazán nagyon szépen viselkednek. De még Dinny sem tudja, hogy tulajdonképpen mi történt. Soha senki sem fogja tudni. Csak volna pénze: akkor nem törődne az egésszel. «Kettétört élet», miegymás: ez mind régimódi frázis. Az életet mindig kellemessé lehet tenni, csak érteni kell a módját. Nem, nem fogja a fejét lógatni és szomorkodni. Eszeágában sincs. De valahogy pénzt kell keresnie.
Bunda volt rajta, mégis didergett. Úgy érezte, mintha a hideg holdsugár a csontjáig hatolna. Ezek a régi házak - nincs bennük központi fűtés, mert nagyon sokba kerülne. Amint véget értek a választások, felmegy Londonba és utánanéz valaminek. Talán Fleur tud valamit. Ha kalapokkal semmit sem lehet kezdeni, talán elmegy egy politikus mellé titkárnőnek. Tud gép- írást, jól beszél franciául, írása olvasható. Autót vezet, bárki rábízhatja magát és ért a lovak- hoz. Jól ismeri a vidéki úriházak életét, stílusát, szokásait. Bizonyára sok képviselőnek van szüksége ilyen titkárnőre, aki megtanítja, hogyan öltözködjék, hogyan tagadjon meg kéréseket sértés nélkül, és aki megfejti számára a keresztrejtvényeket. Kitűnően értett a kutyákhoz, elég jól a virágokhoz, különösen a csokrok készítéséhez és a vázák ízléses elrendezéséhez. És ha a politikához is konyítani kell: ebbe hamarosan beletanul. A xxxxx és csalóka hold fényében Xxxxx nem is értette, hogy tudnák őt a politikusok nélkülözni. Fizetéséből és évi kétszáz font életjáradékából szépen meg fog élni. A hold most egy szilfa lombjai mögé került. Már nem volt olyan megsemmisítően rideg, mint az előbb: inkább olyan volt, mint valami ragyogó intrikus. A vastag, mozdulatlan ágak között úgy hunyorított feléje, mint egy cinkostárs. Xxxxx összehúzta magát, néhány tánclépést tett, hogy lába megmelegedjen, aztán visszabújt ágyába.
A fiatal Xxxxx kölcsönkért kétüléses kocsijával csekély hatvan mérföldes sebességgel robogott vissza Londonba. Enyhe delíriumba hozta az első csók, Xxxxx hideg és mégis izzó arca. Úgy érezte, hatalmas lépéssel jutott előre. Ez a fiatalember nem volt romlott, nem tekin- tette előnyösnek, hogy Xxxxx férjnél van. De nem nagyon mélyedt bele abba a kérdésbe, hogy hasonlóan érezne-e Xxxxx iránt, ha még lány lenne. Van valami különösen, fínoman ingerlő abban a nőben, aki már megismerte a testi szerelmet. Különösen hat a férfi érzékeire, ha ezt egy nőről tudja. Ez a kérdés azonban inkább a szakavatott pszichológust érdekli, mint a be- csületes fiatalembert, aki életében most először szerelmes igazán. Azt akarta, hogy Xxxxx az övé legyen, ha lehet, mint felesége, ha nem, akkor máskép. Croom három évig volt Ceylon- ban. Keményen dolgozott, alig találkozott fehér nőkkel és akikkel összeakadt, nem érdekelték. Eddig csak a pólót szerette szenvedélyesen. Xxxxx-rel akkor találkozott, amikor állásával együtt a pólózás lehetőségét is elvesztette. Xxxxx tátongó űrt töltött be a lelkében. Mint Xxxxx- nek, neki is sürgős szüksége lett volna pénzre, sőt neki talán még inkább.
Vagy kétszáz font megtakarított pénze volt, ha ezt elköltötte, «teljesen kész» lesz, ha csak nem talál közben valami munkát. Visszavitte a kis kocsit barátja garázsába. Gondolkozott, hol vacsorázhatna meg a legolcsóbban. Elhatározta, hogy felmegy klubjába. Úgyszólván a klub- ban élt, Ryder Street-i szobájában csak aludt és reggelizett: teát és lágytojást. Egyszerű föld- szinti szoba volt, nem volt benne más, csak egy ágy meg egy ruhaszekrény. A szemközti épület magas hátsó falára nézett. Ugyanilyen szobában lakott fele ilyen drágán az apja, amikor a kilencvenes években feljött Londonba.
A Coffee House-klub szombat esténként néptelen volt, csak néhány «vén csataló» járt fel ilyenkor, akik mindig a St. James Streeten szoktak weekendezni. A fiatal Croom három- fogásos menűt rendelt és mindent megevett az utolsó cseppig. Barna sört ivott, aztán lement pipázni a dohányzóba. Éppen egy karosszékbe akart ülni, amikor észrevette, hogy a tűzhely előtt mozgékony, barna szemöldökű, kis fehérbajúszú, magas, szikár ember áll és teknőc- keretes monokliján keresztül nézi őt. Croom szerelmes volt és örült, hogy valami kapcsolatot találhat szerelméhez. Megszólította az idegen urat.
- Bocsánat uram, ön xxx Xxxxxxxx Xxxx?
- Egész életemben annak tartottam magamat. A fiatal Xxxxx elmosolyodott.
- Megismerkedtem az unokahúgával, lady Xxxxxxxxx. Együtt jöttünk haza Ceylonból. Emlí- tette, hogy ön ennek a klubnak a tagja. Croom vagyok.
- Á! - mondta xxx Xxxxxxxx és kiejtette szeméből monokliját. - Ha jól emlékszem, ismertem az apját. A háború előtt sokat járt fel.
- Igen. Engem beiratott, amint megszülettem. Azt hiszem, én vagyok a klub legfiatalabb tagja. Xxx Xxxxxxxx bólintott.
- Szóval, együtt volt az unokahúgommal. Xxxx xxx Xxxxx?
- Jól, köszönöm.
- Üljünk le és beszélgessünk Ceylonról. Szivart?
- Köszönöm uram, pipázom.
- Akkor talán kávét. Pincér, két kávét. Feleségem lent van Condafordban, Xxxxx szüleinél. Nagyon csinos fiatal nő az unokahúgom.
A fiatal Croom xxx Xxxxxxxx sötét kígyószemét figyelte és megbánta hirtelen elhatározását. Elvörösödött, de bátran kivágta:
- Igen, egészen elragadó.
- Ismeri Corvent?
- Nem - felelte szűkszavúan.
- Okos ember. Szívesen élt Ceylonban?
- Igen, de Ceylon nem ragaszkodott hozzám.
- Nem megy vissza?
- Attól félek, hogy nem.
- Nagyon rég nem jártam arra. India meglehetősen a háttérbe szorította Ceylont. Volt Indiában?
- Nem, uram.
- Nehéz megállapítani, hogy a hindu nép valóban fel akar-e borítani mindent. A lakosság hetven százaléka paraszt. A parasztok stabilitást akarnak és nyugodt életet. Emlékszem, a háború előtt Egyiptomban meglehetősen erős nacionalista agitáció folyt, de a fellahok mind Kitchener- hez ragaszkodtak és a szilárd angol uralomhoz. De mi elvettük tőlük Xxxxxxxxxx és a háború miatt nem tudtuk számukra megőrizni a rendezett viszonyokat. Erre azután elpártoltak. Mivel foglalkozott Ceylonban?
- Egy teaültetvény vezetője voltam. Most takarékossági rendszabályokat vezettek be, egyesí- tettek három ültetvényt és nem volt rám többé szükség. Mit gondol uram, számíthatunk még fellendülésre? Én nem értek a közgazdasághoz.
- Senki sem ért hozzá. Számos oka van a mai helyzetnek, de az emberek mindig csak egy okra akarják visszavezetni. Vegyük csak Anglia esetét: az orosz üzlet megszűnt, az európai orszá- gok meglehetős gazdasági függetlenséghez jutottak, az Indiával és Kínával való kereskedelmi kapcsolat meglehetősen összezsugorodott, az angolok életszínvonala a háború után erősen emelkedett, az állami kiadások kétszáz egynéhány millióról nyolcszáz egynéhány millióra emelkedtek, ami azt jelenti, hogy évenként hatszázmillióval kevesebb összeget lehet munkás- kezek foglalkoztatására fordítani. Vannak, akik azt mondják, hogy a válság oka a túltermelés: ez ránk nem vonatkozik. Régóta nem termeltünk olyan keveset, mint most. Vannak egyéb okok is: a dömping, a rettenetes szervezetlenség és a kedvezőtlen piaci viszonyok csekély mezőgazdasági termelésünk számára. Azután van egy megrögzött szokásunk; azt hisszük, hogy máról-holnapra minden rendbejöhet, úgy viselkedünk, mint az elkényeztetett gyerekek. Mindezek a különleges tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy Angliában bekövetkezzen a válság. Különleges angol jelenségek ezek, kivéve a túlmagas életszínvonalat és az elkényez- tetett gyermek módjára való gondolkodást, mert ez Amerikában is megvan.
- És milyen okai voltak még a válságnak Amerikában?
- Az amerikaiak valóban túltermeltek és túlspekuláltak. Olyan magas színvonalon éltek, hogy lekötötték egész jövőjüket részletfizetéses rendszer és más hasonlók útján. A mellett ülnek az aranyon, de az aranyat csak nem lehet kikölteni. Ezenfelül pedig nem akarják belátni, hogy azt a pénzt, amit Xxxxxxxxx kölcsönadtak, tulajdonképpen a háború útján szerezték. Ha bele- egyeznek az általános adósságtörlésbe, ezzel hozzájárulnak az általános gazdasági feléledés- hez, a magukéhoz is.
- De hozzájárulnak-e valaha?
- Sohasem lehet megjósolni, hogy az amerikaiak mit fognak tenni. Sokkal kevésbbé merevek, mint az óvilági emberek. Néha nagy dolgokra képesek, még saját érdekükben is. Állás nélkül van?
- A legnagyobb mértékben.
- Mit csinált eddig?
- Wellingtonban és Cambridge-ben tanultam két évig, azután jött ez a teaügy, melyen kapva- kaptam annak idején.
- Hány éves?
- Huszonhat.
- Xxx xxxxxx terve?
A fiatal Croom előrehajolt.
- Higyje el uram, szívesen vállalnék mindent. Meglehetősen jól értek a lovakhoz. Arra gon- doltam, hogy talán tréningnél tudnám hasznossá tenni magamat, vagy valami méntelepen. Esetleg lovagolni taníthatnék.
- Jó ötlet. Furcsa dolog ez a lovakkal: időnként kimennek a divatból és mégis mindig vissza- térnek. Majd beszélek unokafivéremmel, Xxxx Xxxxxxxxxx, aki telivéreket tenyészt. Az a vesszőparipája, hogy arab vért vezessen be ismét az angol telivérek családjába. Éppen most hozat néhány arab kancát. Valószínűleg szüksége lesz valakire.
A fiatal Xxxxx elpirult és mosolygott.
- Rettentően kedves volna öntől, uram. Gyönyörű lenne. Nekem is voltak arab poloponny- jaim.
- Igazán, - mormolta xxx Xxxxxxxx elgondolkozva - senkit sem tudok annyira sajnálni, mint egy embert, aki komolyan dolgozni akar és nem tud. De előbb meg kell várnunk a választás végét. Xxxx ha a szocialisták nem buknak meg, akkor a lótenyésztők kénytelenek lesznek húskonzervvé feldolgozni a lovaikat. Képzelje csak el: egy derbynyertes anyját kenyérre kenve, vajjal, teához elfogyasztani. Ez volna aztán a csemege.
Felállt.
- No Isten vele. Szivarom még eltart hazáig.
A fiatal Xxxxx is felállt helyéről és állva maradt, amíg a szikár, mozgékony alak eltűnt.
«Rettentő rendes öreg fiú», gondolta, aztán megint belevetette magát karosszékébe és a reménykedésbe. Pipája füstjének karikáiban Clare arcának vonásai tűntek fel.
5. FEJEZET.
Azon a hideg és ködös estén, melyről az összes újságok megállapították, hogy «történelmi jelentőségű», a Charwellek condafordi szalonjukban ülték körül a hordozható rádiót, Fleur ajándékát. Várták, hogy az isteni hang szólal-e meg az Édenkert fölött, vagy pedig a végzet órája kondul meg. Mind az ötnek az volt a szent meggyőződése, hogy Nagybritannia jövője forog kockán. Arról is meg voltak győződve, hogy ez a meggyőződésük teljesen független osztályhelyzetüktől vagy pártállásuktól. Csak a hazaszeretet vezette őket, mely független volt minden anyagi érdektől - legalább is ezt hitték. És ha tévedtek, ebben a tévedésükben számos más angol osztozott. Csak Dinny agyán villant át egy pillanatra a gondolat: «Tudja-e egyál- talán valaki, hogy mivel lehetne megmenteni a hazát.» Maga sem értette, milyen kiszámítha- tatlanul sodorja és formálja a nemzetek életét a történelem áramlása. Az újságok és a politiku- sok megtették a magukét, és Xxxxx szemében is fontos fordulópontnak tüntették fel ezt a
pillanatot. Tengerzöld ruhájában ült «Fleur ajándéka» mellett, hogy pontosan tíz órakor be- kapcsolja és szabályozza a hang erősségét. Em néni új francia gobelinen dolgozott, enyhe sasorrának vonalát kissé aláhúzta teknőckeretű pápaszeme. A tábornok idegesen lapozgatta a Times-t és időnként elővette óráját. Lady Xxxxxxxx mozdulatlanul, kissé előrehajolva ült, mint egy kisgyerek a vasárnapi iskolában, aki még csak most kezdi sejteni, hogy unatkozni fog. Xxxxx a díványon feküdt, Foch hevert a lábánál. - Itt az ideje Xxxxx, - mondta a tábornok - kapcsold be azt a dolgot.
Xxxxx babrálni kezdett az egyik csavarral és «abból a dologból» hangos zene harsant fel.
- «Itt is, ott is, százfelé, Zene szól mindenfelé» - dúdolta Dinny. A zene elhallgatott és megszólalt egy hang:
- Az első választási eredmény: Hornsey... konzervatív, változás nélkül.
- Hm - mondta a tábornok és újra megszólalt a zene. Em néni a rádió felé nézett.
- Csitítsd el Dinny, - mondta - rettenetesen berreg.
- Mindig így xxxxxx, néni.
- Blore nagyon ügyesen manipulál a mi rádiónkkal egy penny segítségével. Xxx xxx Xxxxxxx, a Wight-szigeten?
- Middlesexben, drágám.
- Persze. Összetévesztettem Southseavel. No megint beszél.
- További eredmények... Konzervatív jelölt győz. Munkáspárt veszít... Nincs változás... Konzervatív jelölt győz, munkáspárt veszít...
- Ha! - mondta a tábornok, aztán újra megszólalt a zene.
- Milyen szép nagy többség - mondta xxxx Xxxx. - Igazán megnyugtató.
Xxxxx felkelt a díványról és egy zsámolyra kuporodott, anyja térdére támaszkodva. A tábornok letette a Times-t. A «hang» ismét megszólalt:
...a nemzeti liberális jelölt győz, munkáspárt veszít... konzervatív jelölt győz... konzervatív jelölt győz, a munkáspárt veszít.
Újra és újra felcsendült a zene, aztán ismét elhallgatott és megint a hang szólalt meg.
Clare arca percről-percre kipirult. Lady Charwell sápadt, szelíd arcára boldog mosoly ült ki. A tábornok időnként megszólalt:
- Ejha, ez már aztán igen!
Dinny ezt gondolta: «Szegény munkáspárt».
Éden kertje fölött újra meg újra megszólalt az isteni hang.
- Óriási, - mondta xxxx Xxxx - kezdek álmos lenni.
- Feküdj le, néni. Majd bedobunk egy cédulát az ajtóhasadékon, ha fölmegyek.
Xxxx Xxxxxxxx is felemelkedett. Amikor mind a ketten eltávoztak, Xxxxx visszament a dívány- ra és úgy látszott, hogy elalszik. A tábornok mozdulatlanul ült, valósággal hipnotizálta a győzelem varázsa. Dinny keresztberakott lábakkal, lehúnyt szemmel gondolkozott: «Jelent ez valamit? És ha igen, mit érdekel engem? Hol járhat most ő? Talán ugyanezt hallgatja most ő is? Hol, merre?» Nem olyan sokszor, mint azelőtt, de még mindig elég gyakran támadt fel
benne a vágyódás Xxxxxxx után. Wilfrid tizenhat hónappal ezelőtt hagyta el és azóta nem hallott felőle. Xxxxxx meghalt volna. Egyszer, egyetlen egyszer törte meg elhatározását, hogy soha többé nem beszél erről a katasztrófáról, és Xxxxxxxxxx érdeklődött. Kiadója, Xxxxxxx Xxxxx, levelet kapott tőle Bangkokból, azt írta, hogy jól van, megint dolgozik. De ennek már kilenc hónapja. A fátyol, mely kissé fellebbent, ismét lehullt. Szívfájdalom? Hm, Dinny már hozzászokott.
- Apuskám, már két óra. Most már nem várhatunk változást. Clare elaludt.
- Nem - mondta Xxxxx.
- Már aludnod kellene. Kiengedem Xxxxx esti sétájára, aztán valamennyien felmegyünk. A tábornok felállt.
- Nem kívánhatunk többet, mint amit elértünk. Azt hiszem, lefekhetünk.
Xxxxx kinyitotta az erkélyajtót. Foch láthatóan lelkes hangulatban rohant ki. Hideg volt, köd nehezedett a földre. Dinny újra becsukta az ajtót. Ha nem csukná be, Foch elhanyagolná a kötelező szertartást és még lelkesebb hangulatban visszarohanna. Xxxxxx Xxxxx megcsókolta apját és Xxxxx-t, leoltott és a hallban várt. A kandallóban már csaknem kihúnyt a parázs. A kőtűzhelyhez támasztotta lábát és gondolkozott. Xxxxx azt mondja, hogy valamelyik új kép- viselő mellé szegődne titkárnőnek. A jelentések alapján, úgy látszik, hogy sok új ember fog bekerülni. Talán legjobb volna a kerület képviselőjéhez fordulni. Egyszer vendégük volt vacsorán és mellette ült. Kedves ember, művelt, nem elfogult. Határozottan rokonszenvezett a munkáspárttal, csak az volt a véleménye, hogy ez a párt még nem tudja, mit kell tennie. Párt- állása körülbelül az volt, amit egy színdarabban egy részeg fiatalember így jellemzett: «Tory- szocialista». Nagyon nyíltan, őszintén és kedvesen beszélt Xxxxxxxx. Csinos ember, hullámos sötét haja van, barna arcbőre, kis feketés bajusza és meglehetősen magas, lágy hangja. Derék, energikus, nyilt tekintetű ember. Valószínűleg van már titkárja. Mindenesetre azonban meg lehet tőle kérdezni, föltéve, hogy Xxxxx szándéka komoly. Dinny keresztülment a hallon, a kertbe vezető ajtóhoz. Xxxx valószínűleg a verandán egy pad alatt gubbaszt és várja, hogy be- engedje. Rögtön elő is ugrott, nagy farkcsóválással és a kutyák közös víztartálya felé igyeke- zett. Hideg, csendes éjszaka. Semmi nesz az úton, még a baglyok is hallgatnak, fagy neheze- dik a kertre és a rétre, és a távolban a holdfényben látszik a domboldal vonala. Ez itt Anglia: ezüstös fényben csillog, nem érdekli a sorsa és nem hisz az isteni hangnak. Változatlanul szép, úgy mint régen, annak ellenére, hogy letért az aranyalapról. Dinny hosszan nézett ki a mámortalan éjszakába. Emberek, politika: milyen keveset számítanak, milyen hamar elmúl- nak, mint egy-egy elpárolgó harmatcsepp Isten végtelen kristály-játékszerén. Milyen furcsa ellentét: a szív szenvedélyes intenzitása és a tér és idő kifürkészhetetlen fagyos hidegsége. Össze lehet ezt hangolni? Megborzongott és becsukta az ajtót.
Másnap reggelinél így szól Xxxxx-hez.
- Jó lesz, ha addig ütjük a vasat, amíg meleg, keressük fel Xxxxxxxx urat.
- Miért?
- Hátha szüksége van titkárnőre. Bejutott.
- Igazán, bejutott?
- De még mennyire - Dinny felolvasta a számokat. A régi, félelmes liberális ellenzék helyett most alig ötezer munkáspárti szavazat állt szemben a kormány jelöltjével.
- Ezen a választáson a «nemzeti» jelszó győzött - mondta Xxxxx. - Amerre agitálni mentem, mindenütt liberálisok voltak az emberek. De elég volt ezt a szót mondanom: «nemzeti» és valamennyien kötélnek álltak.
Dinny és Xxxxx megtudták, hogy az új képviselő egész délelőtt a főhadiszállásán található. Tizenegy óra tájban elindultak. A főhadiszálláson olyan nagy volt a sürgés-forgás, hogy nem volt kedvük bemenni.
- Nem szeretek kérni - mondta Xxxxx. Dinny szintén nem szeretett kérni.
- Várj, én bemegyek és gratulálok neki, - mondta - talán valahogy szóba tudom hozni a dolgot. Hiszen már ismer téged.
- Hogyne, elég jól ismer.
Xxxxxxx Xxxxxxxx, királyi tanácsos, az új képviselő, szobájában ült. A belépőnek az volt a benyomása, mintha csupa nyitott ajtó volna ebben a szobában. Listákat olvasott, melyeket főkortese tett eléje az asztalra. Dinny az egyik ajtóban megállt. A képviselő lovaglócsizmáját látta az asztal alatt, az asztalon pedig keménykalapját, kesztyűjét és lovaglókorbácsát. Most, hogy már itt állt, csaknem mellette, úgy érezte, hogy nem zavarhatja ebben a pillanatban. Éppen ki akart surranni, mikor a képviselő felpillantott.
- Bocsásson meg egy pillanatra, Minns. Xxxxxxxx kisasszony?! A képviselő xxxxxxxxxx és láthatóan örült.
- Miben lehetnék a szolgálatára? Dinny kezet nyujtott.
- Rettenetesen örülök, hogy megválasztották. Azért jöttünk a húgommal, hogy gratuláljunk.
A képviselő megszorította Xxxxx kezét. «Most igazán nem lehet szívességet kérni tőle» gondolta Xxxxx, és közben ezt mondta:
- Igazán gyönyörű, még sohasem volt itt ekkora többség.
- És soha többé nem is lesz. Ez az én szerencsém. Hol van a húga?
- A kocsiban.
- Szeretném megköszönni a munkáját.
- Ó! - mondta Xxxxx - nagyon élvezte a korteskedést. Érezte: most vagy soha.
- Meglehetősen rossz helyzetben van most, - tette hozzá - nagyon szeretne valami munkához fogni. Xxxxxxxx úr, ne haragudjon... igazán olyan kínos... nem tudná őt titkárnőnek alkalmaz- ni? Na, csakhogy végre kinyögtem. Meglehetősen jól ismeri a választókerületet, gépel, tud franciául, egy kicsit németül, ha erre is szükség van.
Dinny gyorsan elhadarta kérését, aztán bocsánatkérően nézett Dornfordra. De a képviselő szolgálatkész arckifejezése nem változott.
- Menjünk le és beszéljünk vele - mondta Xxxxxxxx.
«Szent Isten, csak nem szeretett bele», gondolta Xxxxx és oldalról rápillantott. A képviselő még mindig mosolygott, de arcának most nagyon megfontolt kifejezése volt. Xxxxx a kocsi mellett állott. «Bárcsak én is olyan nyugodt volnék, mint Xxxxx» gondolta Dinny. Csendben figyelte a fejleményeket. Elkápráztatta ez a győzelmi mámor, az emberek sürgés-forgása, ennek a két embernek gyors és határozott párbeszéde, az egész ragyogó, verőfényes reggel. Xxxxxxxx ismét feléje fordult:
- Nagyon hálásan köszönöm, Xxxxxxxx kisasszony. Nagyszerű lesz. Úgyis szükségem volt valakire és húga rendkívül szerény.
- Én pedig azt hittem, sohasem fogja megbocsátani, hogy éppen ebben a pillanatban zavartam kérésemmel.
- Xxxxxxxx, bármit kérjen tőlem, mindig boldogan állok rendelkezésére. Most vissza kell mennem, de remélem, hogy hamarosan találkozunk.
Visszament a házba. Dinny utána nézett. «Jószabású lovaglónadrágja van». Azután beült a kocsiba.
- Dinny, - mondta nevetve Clare - ez az ember szerelmes beléd.
- Mi?
- Kétszáz fontot kértem és rögtön kétszázötvenet ajánlott fel. Hogy tudtad ezt elérni egyetlen vacsora alatt?
- Dehogy. Attól félek, hogy beléd szerelmes.
- Nem, nem drágám, nekem van szemem, tudom, hogy rólad van itt szó. Mint ahogy te is rögtön tudtad, hogy Xxxx Xxxxx szerelmes belém.
- Azt könnyen észrevettem.
- Én pedig ezt vettem észre könnyen.
- Ez képtelenség - mondta Xxxxx. - Mikor kezded meg a munkát?
- Ma visszamegy Londonba. A Templeben lakik, Harcourt Building. Én is felmegyek ma délután és holnap megkezdem a munkát.
- Hol fogsz lakni?
- Azt hiszem, kibérlek egy bútorozatlan szobát, vagy egy kis műtermet és majd apránként berendezem.
- Nagyon helyes. Em néni is visszamegy ma délután. Amíg lakást találsz, valószínűleg nála lakhatsz.
- Igen, - mondta Xxxxx xxxxxxxxxxxxx - talán.
Már majdnem hazaérkeztek, akkor Xxxxx megkérdezte:
- És mi van Ceylonnal, Clare? Gondolkoztál a dolgon?
- Mire jó a gondolkozás? Valamire majd csak elhatározza magát, de hogy mire, azt nem tudom és nem is érdekel.
- Nem kaptál tőle levelet?
- Nem.
- Drágám, xxxx xxxxxx. Xxxxx vállat vont.
- Igen, óvatos leszek.
- Kap szabadságot, ha akar?
- Azt hiszem.
- Ugy-e értesíteni fogsz, ha valami történik?
Xxxxx elfordult a kerék mellől és megcsókolta nővére arcát.
6. FEJEZET.
Három nappal azután, hogy a Coffee House-klubban találkoztak, a fiatal Croom levelet kapott xxx Xxxxxxxx Xxxxxxx. A levélben arról értesítette, hogy unokafivére, Muskham csak tavaszra várja az arab kancákat. Mindenesetre addig is előjegyzi Croom urat és igyekszik vele minél hamarabb találkozni. Érdeklődik, beszéli-e Croom valamelyik arab nyelvjárást.
«Nem», gondolta Croom «de ismerem Stapyltont».
Stapylton, a lándzsás-tiszt, iskolatársa volt Wellingtonban és most hazajött Indiából szabad- ságra. Kitűnő pólójátékos, bizonyára ismeri a távol kelet ló-zsargonját. Őt azonban még ráér felkeresni, mert nemrég egy akadályversenyző ló belovaglásánál eltörte a combcsontját. Sokkal sürgősebb, hogy azonnal valami munkát találjon. A fiatal Xxxxx folytatta kutatásait. Mindenütt ezzel fogadták: «Várjon, majd ha lezajlottak a választások». A választások utáni reggelen tehát az eddiginél nagyobb várakozásokkal indult el Ryder Street-i lakásáról. Este aztán annál csalódottabban tért vissza a Coffee House-klubba. «Jobban tettem volna, ha kimegyek Newmarketba és megnézem a cambridgeshire-i futtatást.»
A klub portása levelet adott át. Szíve hevesen verni kezdett. Behúzódott az egyik zugba és elolvasta a levelet:
«Kedves Xxxx!
Titkárnői állást kaptam új képviselőnknél, Xxxxxxx Xxxxxxxx kir. tanácsosnál. Így tehát feljöttem Londonba. Amíg nem lesz saját hajlékom, nagynénémnél, lady Montnál vagyok található, a Mount Streeten. Remélem magának is hasonló szerencséje volt. Ígéretem szerint értesítem feljövetelemről, de nagyon kérem, hogy inkább az eszére, mint a szívére xxxxxxxxxx és ne sértse meg senkinek a büszkeségét és előítéleteit.
Utitársa és jóakarója
Xxxxx Xxxxxx».
«Drága», gondolta Croom, «milyen szerencse». Mégegyszer elolvasta a levelet, azután ciga- rettatárcája alá csusztatta bal mellényzsebébe és bement a dohányzóba. Elővett egy levélpapírt, melyet a klub halhatatlan címere díszített, és őszintén kiöntötte szívét.
«Drága Xxxxx!
Levelének iszonyúan megörültem. Nagyszerű, hogy itt lesz Londonban. Nagybátyja nagyon kedves volt hozzám, meg kell látogatnom, hogy köszönetet mondjak neki. Ezért számítson rám holnap hat óra tájban. Egész időmet álláskereséssel töltöm, és most már kezdem látni, mit érezhetnek a szegény ördögök, akiket napról-napra mindenünnen elutasítanak. Ha majd teljesen üres lesz a zsebem - és ez már nincs messze - akkor még rosszabb lesz. Nekem még munkanélküli segély sem jár, sajnos. Remélem, hogy az a nagyfejű, akihez leszerződött, rendes ember. Nekem mindig az volt az érzésem a kép- viselőkről, hogy nagyon nehéz emberek lehetnek. Valahogy nem is tudom elképzelni magát törvényjavaslatok, kérvények, levelek, kocsmai engedélyiratok és hasonlók között. Mindenesetre nagyszerűnek tartom, hogy mindenáron független akar lenni. Mit szól az óriási többséghez! Ha ilyen többség mellett sem tudják eligazítani a dolgokat, akkor semmit sem tudnak. Mint elképzelheti, nem tudok nem lenni szerelmesnek ma- gába, egész nap és egész éjjel csak maga után vágyódom. De azért igyekszem tőlem tel- hetőleg jól viselkedni, mert igazán nem szeretnék magának semmilyen vonatkozásban kellemetlenséget okozni. Mindig magára gondolok, még akkor is, ha valamilyen hal- szemű pénzeszsák márványarcát figyelem, hogy meglágyítja-e szánalmas elbeszélésem.
Mindebből megállapítható, hogy rettenetesen szeretem magát. Holnap, csütörtökön, hat óra tájban.
Jóéjszakát drágám, egyetlenem.
Tony».
Utánanézett xxx Xxxxxxxx Mount Street-i címének, azután megcímezte a borítékot, szenvedé- lyesen megnyalta és maga adta fel. Xxxxxxxx úgy érezte, hogy semmi kedve sincs visszatérni a Coffee House-ba. Ez a hely most nem felelt meg lelkiállapotának. A klubok rettenetesen férfiasak, a nőkkel kapcsolatban rémes ebédutáni hangulat uralkodik bennük: félig megvető, félig kéjenchangulat. A klubok kényelmes, füstös lyukak, területenkívüliséget biztosítanak a nőkkel és a letartóztatási parancsokkal szemben. Aki átlépi a klub küszöbét, rögtön karos- székből nézi a világot. A Coffee House, amely alighanem a legrégibb londoni klub, tele van olyan szabályos klubalakokkal, amilyeneket klubon kivül el sem lehet képzelni. «Nem, - gondolta - bekapok valahol egy sültet, aztán megnézem azt a darabot a Xxxxx Xxxx-ben».
Meglehetősen hátul kapott helyet, a felső páholysorokban, de jó szeme volt és kitűnően látott. Az előadás lekötötte minden figyelmét. Xxxxx sokáig volt távol Angliától, hogy némi szentimentalizmus fejlődött ki benne. Az előadás színesen, látványosan mutatta be Anglia utolsó harminc esztendejének történetét. Ez a látvány sokkal jobban meghatotta, mint ahogy bárkinek bevallotta volna. A búr háború, a királyné halála, a «Titanic» elsüllyedése, a világ- háború, a fegyverszünet, jókívánságok 1931-re! Csodálatos, nagyon izgalmas volt, mondta volna, ha valaki a véleményét kérdezi. De mialatt a nézőtéren ült, érzése több volt, mint egy- szerű «izgalom»: a szerelmes szívfájdalma, aki a boldogságot keresi; a hasztalan, csalódás, amit az érez, aki szeretné megvetni a lábát, de a sors folyton ide-oda sodorja. Amikor elhagyta a színházat, még fülébe csengtek az utolsó szavak: «Nagyság, méltóság, béke». Megható és átkozottul irónikus! Cigarettára gyujtott. Száraz idő volt, lassan haladt az esti utca forgatagá- ban, fülében az utcai énekesek mélabús vonítása csengett. Fényreklámok és szemét! Egyesek gördülő autóikban siklanak haza, mások hajléktalanul bolyonganak az éjszakában! Nagyság, méltóság és béke!
«Feltétlenül innom kell valamit», gondolta. A klubot most megint elviselhetőnek, sőt valóság- gal kívánatosnak tartotta. Arrafelé indult. «Isten hozzád Piccadilly, Isten hozzád Leicester Square!» Remek volt az a jelenet, amint a Tommyk kígyózó vonalban, fütyülve masiroznak a félhomályban, mialatt a rivalda előtt, erős fényben három festett lány harsogja: «Sajnálunk benneteket, de el kell mennetek!» A színpad fölötti oldalpáholyokból lenéztek az emberek és tapsoltak. Milyen jól rendezték meg az egészet! A lányok festett arcán a vidámság kifejezése egyre kényszeredettebb, egyre szívettépőbb lett! El kell vinnie Clare-t is ehhez a darabhoz. Vajjon meghatná-e őt? Ezt bizony nem tudta biztosan. Általában mit tudunk egy másik emberről, még arról a nőről is, akit szeretünk? A cigaretta már az ajkát égette, kiköpte a csutkát. Eszébejutott egy másik jelenet: nászutas pár áthajol a «Titanic» korlátján, még min- den előttük van - és semmi sincs előttük, csak a hideg, mély tenger. Mit tudott ez a két ember? Csak azt, hogy kívánták egymást. Az élet átkozottul furcsa, ha jól meggondoljuk. Azzal az érzéssel ment fel a Coffee House lépcsőjén, mintha hosszú éveket élt volna át, amióta leg- utóbb lement rajtuk...
Másnap délután pontosan hat órakor becsengetett a Mount Street-i házba. Komornyik nyitott ajtót, kissé felhúzott szemöldökkel.
- Xxx Xxxxxxxx Xxxx xxxxxx van?
- Nincs, uram. Lady Mont van itthon.
- Sajnos, nem ismerem lady Montot. Nem beszélhetnék egy pillanatra lady Xxxxxxxxx?
A komornyik még jobban felvonta egyik szemöldökét. «Hm» gondolta magában.
- Kit szabad bejelentenem? Croom névjegyet nyujtott át.
- Xxxxx Xxxxxxx Xxxxx - olvasta énekelve a komornyik.
- Mondja csak, hogy Xxxx Xxxxx keresi.
- Parancsára. Szíveskedjék egy pillanatig várni. Ó, már itt is van lady Xxxxxx. A lépcsőről megszólalt egy hang:
- Xxxx! Micsoda pontosság! Xxxxxx fel, bemutatom a nagynénémnek. Kihajolt a lépcsőkorlát fölött. A komornyik eltűnt.
- Tegye le a kalapját. Hogy tud kabát nélkül járni? Én állandóan didergek. A fiatal Croom közelebb ment, közvetlen közelből nézett fel rá.
- Drága! - mormolta.
Xxxxx ajkára tette az ujját, aztán lenyujtotta, úgyhogy Xxxx éppen elérhette az ujja hegyével.
- Jöjjön.
Amikor Xxxxx felért, Xxxxx kinyitotta az egyik ajtót.
- Bemutatom az útitársamat, Em néni. Xxxxxxxx xxxxxx keresi. Croom úr, lady Mont.
A fiatal Croom női alakot pillantott meg, mely kissé imbolyogva közeledett hozzá. Egy hang megszólalt:
- Persze! Útitárs! Jónapot!
A fiatal Xxxxx megállapította, hogy rögtön «beskatulyázták» valahová. Xxxxx xxxxxx xxxxx- xxxx xxxxxxxxx nézett rá. Csak maradnának együtt öt percig, lecsókolná ezt a mosolyt az arcáról!...
- Meséljen valamit Ceylonról, Craven úr.
- Croom, xxxx, Xxxx Xxxxx. De nevezze egyszerűen csak Xxxxxxx. Tulajdonképpen nem ez a neve, de mindenki így hívja.
- Xxxx! Hősi név. Nem is tudom miért.
- Ez a Xxxx egészen normális ember.
- Ceylon... Már ott is ismerte Clare-t... Xxxx úr?
- Nem, a hajón ismerkedtünk meg.
- Ó, a hajón. Xxxxxxxx-xxxx együtt sokszor aludtunk a fedélzeten. Ez még azokban a bizonyos
«pajzán kilencvenes években történt». Ebben az időben sok ladik volt még a folyón.
- Még ma is sok van, Em néni.
A fiatal Croom hirtelen látta magát, amint Xxxxx-rel egy csónakban ül, egy csendes öbölben. Aztán összeszedte magát.
- Tegnap este láttam a «Cavalcade»-ot. Nagyszerű.
- Ah! - mondta Xx xxxx. - Erről jut eszembe! - Kiment a szobából. Croom felugrott.
- Xxxx! Viselkedjék rendesen.
- De hiszen ezért ment ki.
- Em néni végtelenül kedves, de én nem akarok visszaélni a kedvességével.
- Xx Xxxxx, maga nem tudja...
- De igen. Üljön le. Croom engedelmeskedett.
- Most pedig figyeljen ide. Nekem már annyi fiziológiai tapasztalatban volt részem, hogy elég egy egész életre. Ha mi ketten barátok lehetünk, akkor ez csak plátói alapon lehetséges.
- Szent Isten! - mondta a fiatal Croom.
- Csakis... különben soha nem találkozunk.
Croom most mozdulatlanul ült és rászegezte tekintetét. Xxxxx azt gondolta: «Mért gyötörjem? Olyan kedves fiú. Nem volna szabad találkoznunk többé».
- Figyeljen ide - mondta xxxxxxxx. - Ugy-e maga szeretne a segítségemre lenni. Rengeteg idő van még. Talán majd egyszer...
Croom mindkét kezével megragadta a szék karfáját. Fájdalmas volt a tekintete.
- Nagyon helyes, - mondta lassan - mindenbe belenyugszom, csakhogy láthassam magát. Várok addig, amíg ez többet jelent magának, mint egyszerűen csak fiziológiát.
Xxxxx csendesen szemlélte lassan himbálódzó lábán a szarvasbőr cipőorrot. Aztán hirtelen felkapta fejét és szembenézett a merengő fiatalemberrel.
- Ha nem volnék férjes asszony, - mondta - maga egész jókedvűen várna rám, minden fájdalom nélkül. Képzelje, hogy még nem vagyok férjnél.
- Sajnos, ezt nem tudom. Azt hiszem, senki sem tudná megtenni.
- Értem. Nem vagyok többé virág, gyümölcs vagyok. Már megérintett a fiziológia.
- Ne beszéljen így Xxxxx. Mindent megteszek, amit akar. És bocsásson meg nekem, ha nem vagyok mindig jókedvű.
Xxxxx ránézett félig hunyt pillája alól.
- Jó.
Hallgattak. Xxxxx érezte, hogy Croom mereven nézi, pillantása végigsiklik rövidre nyírt hajától szarvasbőr cipőjéig. Nem hiába élt együtt Xxxxx Xxxxxxxxx, tudatosan érezte testének minden egyes porcikáját. Nem tehetett róla, hogy teste szép és ingerlő. Nem akarta a fiút kínozni, mégsem találta a dolgot kellemetlennek. Furcsa: sajnálja, hogy fájdalmat okoz és mégis örül neki, a mellett pedig szkeptikus és keserű. Ha most odaadná magát neki, kívánná-e még Croom néhány hónap mulva is?
- Találtam magamnak lakást - szólalt meg hirtelen. - Furcsa kis odu, azelőtt régiségkereskedés volt benne, elhagyott kis mellékutcában van.
- Kedves lehet, - mondta Xxxxx lelkesen - mikor költözik be?
- Jövő héten.
- Segíthetek?
- Tud falat festeni?
- De mennyire! Ceylonban kétszer-háromszor is átfestettem a bungalowom falait.
- Csak esténként dolgozhatunk, mert nappal el vagyok foglalva.
- Milyen a főnöke? Rendes?
- Nagyon. Szerelmes a nővérembe. Legalább is azt hiszem.
- Ó! - mondta kissé kételkedve Croom.
Xxxxx xxxxxxxxxx. Valószínűleg azt gondolja: «Hogy lehet valaki másba szerelmes, ha min- dennap téged lát».
- Mikor jöhetek legközelebb?
- Holnapután este, ha akar. Melton Mews 2., a Malmesbury Square közelében. Reggel meg- veszem az anyagot, fent kezdjük el. Mondjuk fél hétkor...
- Nagyszerű.
- De Tony... Xxxxx rendetlenkedés! «Az élet nehéz, az élet komoly». Croom szomorúan mosolygott és szívére tette kezét.
- Most pedig menjen el. Lekísérem, megnézem megjött-e a nagybátyám. Croom felállt.
- Mi lesz Ceylonnal? - kérdezte hirtelen. - Sok kellemetlensége van? Xxxxx vállat vont.
- Eddig még semmi sem történt.
- De ez nem maradhat így. Gondolkozott a dolgokon?
- A gondolkozás nem sokat segít rajtam. Valószínű, hogy a férjem semmit sem fog tenni.
- Nem tudom elviselni, hogy maga... - nem fejezte be a mondatot.
- Jőjjön - mondta Xxxxx, és előre ment a lépcsőn.
- Nem is akarok most a nagybátyjával beszélni - mondta a fiatal Xxxxx. - Tehát holnap háromnegyed hétkor.
Kezet csókolt Clare-nek, azután az ajtó felé indult. Itt mégegyszer megfordult. Xxxxx kissé félrehajtott fejjel, mosolyogva nézett rá. Zavartan lépett ki a kapun.
Kétségkívül részvétet érdemel az a fiatalember, aki hirtelen Cytherea galambjai között ébred, aki először érzi azt a titokzatos, magnetikus vonzerőt, ami egy úgynevezett «szalmaözvegy- ből» kiárad, de erkölcsi meggondolások és konvenciók nem engedik szerelmese közelébe. Nem maga okozta a sorsát. Orvul támadt rá ez a sors és könyörtelenül megfosztotta az élet minden más örömétől. Valami megszállottság, valami extázisos fájdalom szorít ilyenkor háttérbe minden szabályos érzést. Az ilyen elvek, mint «Ne paráználkodj», «Ne kivánd fele- barátod feleségét», «Boldogok a tisztaszívűek», meglepően akadémikus hangzásúak. Az iskolában egész idő alatt egy szabály csengett a fülébe, mint az iskolai harangszó: «Tartsd be a játékszabályokat». Most rájött, hogy ez a tanítás mennyire bizonytalan. Mik a szabályok tulajdonképpen? Itt van egy szép, fiatal nő, aki elmenekült tizenhét évvel idősebb férjétől, mert az állatian bánt vele. Ezt ugyan nem mondta el, de biztosan így van. És itt van ő, Croom, szenvedélyesen szereti ezt a nőt, az asszony is kedveli őt, ha nem is egészen úgy, de mégis tőle telhetőleg. És mi az eredmény: néha együtt teázhatnak. Szentségtörő pocsékolás ez.
Gondolataiba merülve, nem is vette észre, hogy egy középtermetű, mozgékony férfi haladt el mellette. Szemének macskaszerű kifejezése volt, ajka keskeny, barna arcát sok apró ránc szántotta végig. Croom után nézett és ajkának alig észrevehető rándulását mosolynak is lehetett volna nevezni.
7. FEJEZET.
Amikor a fiatal Croom eltávozott, Xxxxx egy percre megállt a hallban, és arra a napra gondolt, amikor ő ment ki ezen az ajtón barna kosztümjében, kis barna kalapban, sorfalat álló emberek között. «Sok szerencsét», mondták az emberek, «Isten veled drágám». «Üdvözlöm Párizst». Tizennyolc hónapja már, mennyi minden történt azóta. Ajka megrándult. Bement nagybátyja dolgozószobájába.
- Ó, Xxxxxxxx xxxxx, hát itthon vagy! Xxxx Xxxxx keresett.
- Az a kedves, munkanélküli fiatalember?
- Igen. Köszönetet akart neked mondani.
- Sajnos, erre nincs semmi alapja.
Xxx Xxxxxxxx gyorspillantású szeme, mely a szalonkáéra vagy a fajdkakaséra emlékeztetett, kétkedően figyelte csinos unokahúgát. Xxxxx nem volt annyira a kedvence, mint Xxxxx, de kétségtelenül vonzónak találta. Nagyon hamar omlott össze a házassága, Em elmondta neki és közölte vele azt is, hogy nem szabad róla beszélni. Hm, ez a Xxxxx Xxxxxx! Ha szóba került, az emberek vállat vontak és furcsán célozgattak. Nagyon szomorú!
- De hisz ez végeredményben nem tartozik rám - állapította meg magában xxx Xxxxxxxx. Fojtott hang szólalt meg az ajtó felől.
- Xxx Xxxxxx Xxxxxx van itt, xxx Xxxxxxxx.
Xxx Xxxxxxxx önkéntelen mozdulattal ajkához emelte ujját. A komornyik fojtott hangon folytatta:
- Bevezettem a kis szobába és azt mondtam: megnézem, itthon van-e xxxx Xxxxxx.
Xxx Xxxxxxxx észrevette, hogy Xxxxx kezei görcsösen szorongatják a széket, mely mögött áll.
- Itthon vagy, Clare?
Xxxxx nem felelt, arca sápadt volt és kemény, mint egy kőszobor arca.
- Várjon egy pillanatig, Blore. Csengetek magának. A komornyik visszavonult.
- Nos, drágám?
- Úgy látszik, a legközelebbi hajóval utánam jött. Xxxxx, nem akarom őt látni.
- Ha azt mondjuk, hogy nem vagy itthon, legközelebb újra eljön. Xxxxx felvetette a fejét.
- Rendben van. Fogadom.
Xxx Xxxxxxxx kissé megborzongott.
- Szívesen fogadnám helyetted, ha megmondanád, mit mondjak neki.
- Nem, köszönöm, Xxxxxxxx xxxxx, miért végeznéd el helyettem te a piszkos munkát?
«Hála Istennek» - gondolta xxx Xxxxxxxx.
- Mindenesetre kéznél leszek, ha valami kell. Sok szerencsét, drágám.
Kiment. Xxxxx a kandallóhoz lépett: azt akarta, hogy keze ügyében legyen a csengő. Jól ismer- te ezt az érzést: olyankor érezte, amikor lovaglásnál valami félelmes ugráshoz készülődött nyergében. «Nem fog hozzám nyúlni, arról gondoskodom» - gondolta. Aztán Blore hangját hallotta:
- Xxx Xxxxxx Xxxxxx, mylady.
Furcsa! Bejelenti a férjet a feleségének. Hiába, a személyzet mindent tud.
Xxxxx nem pillantott fel, mégis pontosan tudta, hol állott meg a férje. Arca kipirosodott a szégyentől és a dühtől. Ez az ember valamikor szuggesztív hatással volt rá, játékszernek használta minden elképzelhető célra, odáig ment, hogy...!
Xxxxxxxx megszólalt a férfi éles parancsoló hangja.
- Nagyon elhirtelenkedted a dolgot, drágám.
Kifogástalanul elegáns, mint mindig, macskaszerű mosoly bujkál keskeny ajka körül, pillantása merész és kihívó.
- Mit akarsz?
- Csak téged.
- Nem kaphatsz meg.
- Képtelenség!
Villámgyors mozdulatot tett és karjába szorította Xxxxx-t. Xxxxx hátravetette fejét és ujját a csengőre tette.
- Engedj el, vagy csengetek - mondta, és másik kezét védően arca elé tette. - Állj oda szembe, akkor beszélek veled, különben el kell menned.
- Rendben van. Nevetséges!
- Azt hiszed, hogy csak tréfából hagytalak ott?
- Azt hiszem, kicsit ideges voltál és ezen nem is csodálkoztam. Sajnálom a történteket.
- Kár arról beszélni, ami történt. Ismerlek és nem megyek vissza hozzád.
- Drágám, bocsánatot kérek tőled és szavamat adom, hogy olyasmi soha többé nem fordul elő.
- Igazán kedves tőled.
- Kísérlet volt az egész. Sok nő imádja, ha nem is mindjárt kezdetben.
- Vadállat vagy!
- És az erdő szépét vettem feleségül. Igazán, Clare, ne bolondozz. Ne tégy bennünket nevet- ségessé. Xxxxx meg a feltételeidet.
- És bízzam, hogy majd betartod őket! Különben is, nem így képzeltem az életemet. Még csak huszonnégy éves vagyok.
A mosoly eltűnt a férfi ajkáról.
- Értem. Láttam, hogy az előbb egy fiatalember jött ki a házból. Neve? Foglalkozása?
- Xxxx Xxxxx. És aztán?
A férfi az ablakhoz lépett, egy pillanatig kinézett rajta, aztán visszafordult.
- Szerencsétlenségedre a feleségem vagy.
- Nekem is ez a véleményem.
- Clare, egész komolyan, gyere vissza hozzám.
- Egész komolyan, nem jövök.
- Hivatali állásom van, nem tréfálhatok vele. Nézz meg. - Közelebb lépett. - Sok mindent mondhatsz rólam, de el kell ismerned, hogy nem vagyok sem szélhámos, sem régimódi. Nem akarok társadalmi állásomról szavalni vagy a házasság szentségéről, vagy más efféléről. Az államnál azonban még mindig sokat adnak az ilyesmire és nem engedhetem meg, hogy az én hibámból válj el tőlem.
- Erre számítottam.
- Hát akkor?
- Nem tudok semmit, csak azt tudom, hogy nem megyek vissza.
- Csak azért, mert...
- És sok más egyébért.
A férfi arcán ismét megjelent a macskaszerű mosoly, mely elpalástolta Xxxxx elől a gondo- latait.
- Azt akarod, hogy én indítsak ellened válópert?
- Erre nincs okod.
- Természetes, hogy ezt mondod.
- Így is van.
- Figyelj ide, Clare. Ez az egész ügy abszurdum és nem méltó a te eszedhez és értelmedhez. Nem maradhatsz egész életedre szalmaözvegy. Xxxxxxx nem esett nehezedre az élet.
- Vannak dolgok, melyeket velem szemben nem lehet elkövetni. Te elkövetted őket.
- Mondtam már, hogy soha többé nem fordul elő.
- Én pedig mondtam már, hogy nem tudok benned bízni.
- Ne csépeljünk üres szalmát. A családoddal akarod eltartatni magadat?
- Nem, állásom van.
- Ó! Hol?
- Titkárnője vagyok az új képviselőnknek.
- Hamarosan halálosan meg fogod únni.
- Nem hiszem.
A férfi most megint mosolytalanul nézett rá. Xxxxx egy pillanatig olvasni tudott a gondola- taiban: arcára most az a kifejezés ült ki, mely a nemi izgalmat szokta megelőzni. A férfi hirtelen megszólalt.
- Nem tűröm, hogy más férfié légy.
Xxxxx megkönnyebbült: most legalább egy pillanatra belelátott gondolatai mélyébe. Nem felelt.
- Hallottad, amit mondtam?
- Igen.
- Komolyan gondolom.
- Észrevettem.
- Megátalkodott kis ördög vagy.
- Bár az lettem volna már előbb is.
Xxxxxx fel és alá járt a szobában, aztán hirtelen megállt Xxxxx előtt.
- Nézz rám. Nem megyek vissza nélküled. A Bristolban lakom. Drágám, legyen eszed, keress fel a szállodában. Újra kezdjük az életet. Nagyon jó leszek hozzád.
Xxxxx elvesztette önuralmát.
- De az Isten szerelmére, értsd meg, - kiáltott fel - kiöltél belőlem mindent, amit irántad éreztem!
A férfi szeme kitágult, aztán egészen összehúzódott. Ajka vonallá keskenyedett. Arckifejezése olyan volt most, mint egy lóidomítóé.
- Vedd tudomásul, - mondta nagyon halkan - hogy vagy visszajössz hozzám, vagy válópert indítok ellened. Nem fogom tűrni, hogy itt éld a világodat.
- Nyilván minden igazságszerető férj helyeslésével fogsz találkozni. A férfi ajkán ismét megjelent a mosoly.
- Ezért pedig - mondta - meg fogsz csókolni.
Még mielőtt Xxxxx megakadályozhatta volna, ajkára szorította a száját. Xxxxx kitépte magát a karjaiból és megnyomta a csengőt. A férfi gyorsan az ajtóhoz ment.
- Au revoir - mondta és xxxxxx.
Xxxxx letörölte ajkát. Teljesen zavart volt és halálosan fáradt és nem tudta megmondani, melyikük győzött.
Xxxxxx temette homlokát, így állt a tűzhely mellett, amikor xxx Xxxxxxxx belépett. A nagy- bácsi tapintatosan hallgatott.
- Rettenetesen sajnálom, bácsi - mondta. - A jövő héten már a magam portáján leszek.
- Gyujts rá, drágám.
Xxxxx cigarettára gyujtott, mélyen beszívta a megnyugtató füstöt. Nagybátyja leült, kissé két- kedően felvonta szemöldökét.
- A szokásos eredménnyel végződött a konferencia? Clare bólintott.
- Szóval elnapolás. Az emberek soha sincsenek megelégedve azzal, amit nem kívánnak, akármilyen ügyesen is akarják nekik beadni. Folytatása következik?
- Részemről nem.
- Kár, hogy egy konferenciához mindig két fél kell.
- Xxxxxxxx xxxxx, - mondta hirtelen Xxxxx - milyen a mostani válási törvény?
A baronet, aki az előbb keresztbe rakta hosszú, vékony lábait, most egymás mellé tette őket a földre.
- Eddig még nem akadt vele dolgom. Azt hiszem, hogy most már nem olyan ósdi, mint azelőtt, de mindenesetre utánanézek a Whitakerben.
Odament a könyvespolchoz a vöröshátú kötetért.
- 258. oldal... Itt van.
Xxxxx xxxxxxxx xxxxxxx, nagybátyja szomorúan nézte. Xxxxx végül felpillantott.
- Tehát, ha azt akarom, hogy válópert indítson ellenem, házasságtörést kell elkövetnem.
- Így mondják elegánsan. A legjobb körökben azonban rendszerint a férfi végzi el a piszkos munkát.
- Igen, de ő nem akarja. Azt akarja, hogy visszamenjek hozzá. Különben is, tekintettel kell lennie állására.
- No persze, - mondta elgondolkozva xxx Xxxxxxxx - nagyon kell vigyázni a karrierre ebben az országban.
Clare becsukta a Whitakert.
- Ha nem lennék tekintettel a családomra, - mondta - akkor már holnap okot adnék neki a válásra és egyszer és mindenkorra elintézném.
- Nem gondolod, hogy jobb volna mégegyszer megpróbálkozni a házassággal? Xxxxx a fejét rázta.
- Képtelen volnék rá.
- Ha így állunk, - mondta xxx Xxxxxxxx - akkor nem lehet semmit sem tenni. Mit szól Dinny?
- Még nem beszéltem vele a dologról. Nem is tudja, hogy Xxxxx itt van.
- Tehát senki sincs, aki tanácsot adhatna neked.
- Nincs. Dinny mindenesetre tudja, hogy miért jöttem el, egyebet nem tud.
- Nem hinném, hogy Xxxxx Xxxxxx rendkívül türelmes ember volna. Clare nevetett.
- Egyikünk sem hosszantűrő.
- Tudod, hol lakik?
- Igen, a Bristolban.
- Mindenesetre jó lesz szemmel tartani - mondta lassan xxx Xxxxxxxx. Xxxxx megborzongott.
- Olyan megalázó ez. Xxxxxxxx is, Xxxxxxxx xxxxx, én nem akarok ártani a karrierjének. Nagyon tehetséges ember.
Xxx Xxxxxxxx vállat vont.
- Számomra és családod számára feleannyit sem ér az ő karrierje, mint a te jó hírneved. Mióta lehet itt?
- Azt hiszem, nem régen érkezhetett.
- Akarod, hogy beszéljek vele és rávegyem a békés megegyezésre?
Clare hallgatott. Xxx Xxxxxxxx ránézett és azt gondolta «Vonzó jelenség, de nagyon akaratos természet. Sok temperamentum és semmi türelem». Xxxxx végül megszólalt.
- Az én hibám volt az egész. Senki sem akarta, hogy hozzámenjek. Nem akarok neked alkal- matlanságot okozni. Különben sem lehetne rábeszélni.
- Sohasem lehet tudni, - mormolta xxx Xxxxxxxx - ha véletlenül alkalom adódik rá, szóljak neki?
- Igazán édes volna tőled, de...
- Rendben van. Addig azonban... nem tudom, okos dolog-e állásnélküli fiatalemberekkel... Clare nevetett.
- Ó, őt az ujjam köré tudom csavarni. Igazán, nagyon szépen köszönöm, Xxxxxxxx xxxxx. Nagy segítségemre vagy. Szörnyű bolondság volt tőlem, hogy hozzámentem, de tudod, Xxxxx- xxx van valami szuggesztív erő. Különben is mindig szerettem a kockázatot. Nem vagyok az anyám lánya: ő fél tőle. Xxxxx pedig csak elvi alapon vállalja. - Felsóhajtott. - De most már nem untatlak tovább.
Xxxxxx hintett feléje és kiment.
Xxx Xxxxxxxx tünődve ült karosszékében. «Ártsam bele magamat? Csúnya ügy és még csú- nyábbá fajulhat! Mégsem lehet így hagyni, az ő korában. Beszélnem kell Dinnyvel».
8. FEJEZET.
Condafordban már elült a választások izgalma. A lehiggadt hangulatot a tábornoknak ez a ki- jelentése jellemezte a legjobban:
- No, azok a fickók megkapták a magukét.
- Apuskám, nem reszketsz arra a gondolatra, hogy mit kapnak majd a mi fickóink, ha nem sikerül most rendet csinálniok?
A tábornok mosolygott.
- Mára ez is elég volt, Dinny. Xxxxx már elhelyezkedett Londonban?
- Beköltözött a lakásába. Munkája főképpen abból áll, hogy köszönőleveleket ír azoknak az embereknek, akik az utcán elvégezték a piszkos munkát.
- Az autósoknak? Hogy tetszik neki Xxxxxxxx?
- Azt mondja, hogy végtelenül figyelmes.
- Jó katona volt az apja. Egy darabig az ő brigádjában voltam a búr háborúban. Figyelmesen nézett lánya arcába.
- Mi hír Corvenről?
- Megérkezett.
- Ó! Szeretném, ha nem hagynátok engem sötétben. A szülőknek manapság az ajtó előtt kell állniok és csak úgy értesülnek valamiről, ha belesnek a kulcslyukon.
Dinny belekarolt.
- Kímélni kell a szülők érzékenységét. Nagyon érzékeny palánták vagytok ti, apuskám, nem igaz?
- Anyád és én nagyon sötéten látjuk a helyzetet. Nagyon szeretnénk, ha valahogy helyre lehetne kalapálni ezt a dolgot.
- De semmiesetre sem Xxxxx boldogságának rovására, úgy-e?
- Nem, - mondta bizonytalanul a tábornok - nem, de ezek a házassági ügyek olyan bonyo- lultak. Miben áll a boldogsága, miben fogja megtalálni? Nem tudja, de te sem tudod, én sem tudom. Az emberek ilyenkor rendszerint csöbörből vödörbe jutnak.
- És ezért ne is próbáljanak kiszabadulni a csöbörből? Ezt a politikát követte mostanáig a munkáspárt is.
- Beszélnem kellene azzal az emberrel, - mondta a tábornok, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a hasonlatot - de nem tudok semmiről és nem akarok baklövést elkövetni. Mit tanácsolsz, Dinny?
- Jobb nem felébreszteni az alvó oroszlánt.
- Gondolod, hogy felébred magától is?
- Igen.
- Szomorú, - mormolta a tábornok - Xxxxx olyan fiatal.
Dinnynek is ez volt az állandó gondolata. Az első meglepett pillanatban azt mondta húgának:
«Szabaddá kell tenned magadat». Azóta is ez volt a véleménye. De hogy tegye magát szabaddá? Xxxxx műveltségéből hiányzott a válási törvény ismerete. Tudta, hogy az ilyesmi nem egészen ritka dolog és mint általában egész nemzedékének, semmi különösebb kifogása nem volt a válás intézménye ellen. Szülei valószínűleg kétségbeejtőnek találnák, különösen, ha Xxxxx hibájából bontanák fel a házasságot - ezt a bélyeget minden áron el kell kerülni. A Wilfriddel való gyötrelmes eset óta Dinny alig járt Londonban. Minden utca és főképpen minden park őt juttatta az eszébe és kétségbeesését. Most azonban Clare-t mégsem lehet magára hagyni oda- fenn. Ki tudja, milyen válságos helyzetbe kerülhet.
- Azt hiszem, apuskám, fel kell mennem Londonba és utána kell néznem a dolgoknak.
- Nagyon kérlek, tedd meg. És ha a dolgokat még valahogy helyre lehet hozni, akkor mindent el kell követni.
Dinny a fejét rázta.
- Azt hiszem, ez lehetetlen. És azt hiszem, te sem akarnád, ha Xxxxx veled is közölte volna, amit nekem mondott.
A tábornok elképedten nézett rá.
- No látod! Nem mondtok nekem semmit.
- Igen, drágám, de ha ő maga nem meséli el, én nem tehetem.
- Hát akkor menj fel minél előbb.
A Melton Mewsből, ahol valamikor istállók voltak, már régen elszállt a lovak illata. Ehelyett átható benzinszag töltötte meg. A mellékutca téglaépületeiben autók lakoztak. Dinny késő délután fordult be az utcába. Jobbról-balról garázsajtók tárultak feléje, többé-kevésbbé frissen festve. Néhány macska surrant el mellette és az egyik ajtónyílásban feltűnt egy karburátor fölé hajló, munkaruhás sofőr hátulsó fele. Egyébként az utca meglehetősen kihalt volt és az egy- kori istállóknak már az emléke sem élt benne.
A 2. számú ház kapuját xxxxxxxxxx festette előbbi tulajdonosnője, akit a válság, több más luxuscikk-kereskedővel együtt, kiszorított a piacról. Xxxxx megrántotta a faragott csengő- fogantyút és halk csilingelést hallott, mintha valami eltévedt bárány kolompja szólna. Azután csend lett, majd hirtelen fénypont gyulladt ki előtte és újra elsötétült. Azután kinyílt az ajtó. Xxxxx állott előtte, jade-zöld munkaruhában.
- Gyere be, drágám. Gyere be az oroszlánbarlangba.
Dinny csaknem üres kis helyiségbe lépett. A falakon zöld, japán selyemtapéta hirdette a régiségkereskedés emlékét, a padlót gyékény borította. A szoba végéből keskeny csigalépcső vezetett fel és a mennyezet közepén függő zöld papírernyős villanykörte tompa fénnyel vilá- gította meg a szobát. A központi fűtés rézradiátora nem árasztott meleget.
- Itt nem sokat láthatsz, - mondta Xxxxx - xxxxx fel.
Dinny felment a kanyargó csigalépcsőn és belépett a szalonba, mely még kisebb volt, mint az előbbi szoba. Két lefüggönyözött ablaka az utcára nyílott. A szoba berendezése egy párnákkal borított kerevetből, egy régi kis íróasztalból, három székből állott. A falakon hat japán szín- nyomat volt, ezeket Xxxxx, úgy látszik, éppen az imént akasztotta fel. A gyékényes padlót régi perzsaszőnyeg borította. Xxxx ezenkívül a szobában egy csaknem üres könyvespolc, rajta néhány családi fénykép. A falakat halványszürkére festették. Gázfűtőtest melegítette a szobát.
- Fleur adta a japán képeket és a szőnyeget, Em néni kerítette elő valahonnan az íróasztalt. A többi holmit átvettem az előbbi lakótól.
- Hol alszol?
- A kereveten. Egész kényelmes. Van egy kis fürdőszobám is, autogejzerrel és ruhaszek- rénnyel.
- Anya azt izeni: mondd meg nekem, mire van szükséged.
- Jó hasznát venném régi petróleumkályhánknak, néhány paplannak, egy-két késnek, villának, kanálnak, kis teakészletnek, ha ugyan akad. És néhány fölösleges könyvnek.
- Helyes - mondta Xxxxx. - Xxxxx, drágám, hogy vagy?
- Nagyon jól, de lelkileg meglehetősen nyugtalanul. Hiszen tudod, hogy Xxxxx megérkezett.
- Tudja a címedet?
- Eddig nem. Csak te tudsz róla, továbbá Xxxxx, Em néni... meg aztán Xxxx Xxxxx. Hivata- losan a Mount Streeten lakom. De ha nagyon kíváncsi rá, hamarosan kinyomozhatja ezt a lakást.
- Találkoztál vele?
- Igen és megmondtam neki, hogy nem megyek vissza. Nem is megyek, Dinny. Ez meg- másíthatatlan. Akarsz teát? Megfőzhetem egy barna edényben.
- Nem, köszönöm, a vonaton teáztam.
Dinny az egyik régi széken ült sötétzöld ruhában, mely kitűnően illett bükkfalevélszínű hajá- hoz.
- Milyen helyes vagy, amint ott ülsz - mondta Xxxxx és a díványra kuporodott. - Rágyujtasz?
Dinnynek is tetszett a húga. Bájos jelenség; nem is tudna más lenni, mint bájos. Vonzóvá teszi rövid, sötétbarna haja, eleven, sötét szeme, elefántcsontszínű arca és mérsékelten rúzsozott szája, mely most a cigarettát tartotta. Igazán «kívánatos». Ezt a jelzőt Dinny e pillanatban
kissé furcsának találta. Xxxxx mindig eleven és vonzó jelenség volt, de a házasság kétségkívül kifínomította, érettebbé, mélyebbé és ellenállhatatlanná tette ezt a vonzó hatást.
- Xxxx Xxxxxxx említetted az előbb? - kérdezte hirtelen.
- Segített kifesteni a falakat. Tulajdonképpen ő végezte az egész munkát, én csak a fürdő- szobát festettem ki. Ő dolgozott jobban.
Dinny látható érdeklődéssel szemlélte a falakat.
- Nagyon csinos. Apa és anya nyugtalanok, drágám.
- Képzelem.
- Nem találod természetesnek?
Xxxxx összevonta szemöldökét. Dinnynek hirtelen eszébe jutott, milyen hevesen vitatkoztak egyszer arról, hogy kitépesse-e a szemöldökét vagy nem. Hála Istennek, Xxxxx nem tépette ki.
- Nem tehetek róla, Dinny. Nem tudom, mi a terve Xxxxxxxx.
- Azt hiszem, nem maradhat sokáig Angliában, ha nem akarja elveszteni állását.
- Valószínűleg. Én nem teszek semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell.
- Milyen gyorsan lehet elválni? Úgy értem az ő hibájából?
Xxxxx megrázta fejét. Egyik sötétbarna fürtje homlokába hullott. Dinnynek most eszébe jutott Xxxxx mint gyermek.
- Ízléstelenség volna megfigyeltetni. Arra sem vagyok hajlandó, hogy a tárgyalóteremben el- meséljem, hogyan bántalmazott. Különben is csak az én vallomásom áll szemben az övével. A férfiak helyzete meglehetősen előnyös.
Dinny felállt a székről és Xxxxx mellé ült a kerevetre.
- Xxx xxxxxx ölni - mondta. Clare nevetett.
- Nem is olyan rossz ember, mindenféle tekintetben. Csak éppen nem tudok visszamenni hozzá. Ha az emberrel egyszer így bántak, nem tudja mégegyszer elviselni.
Dinny hallgatott, lehúnyt szemmel.
- Mondd meg nekem, - mondta végül - hogy állsz Xxxx Xxxxxxxx?
- Próbaidőre szerződtettem. Amíg jól viseli magát, szívesen találkozom vele.
- Ha kiderülne, hogy idejár, - mondta Xxxxx lassan - akkor rögtön megvolna a kívánt válóok, ugy-e?
Clare megint nevetett.
- Mindenesetre elég ok volna a nagyvilági emberek szemében. Az esküdtek pedig nem tudnak ellenállni, ha valaki nagyvilági embereknek nevezi őket.
- De viszont Xxxxx, ha az esküdtek szemével nézzük a dolgokat, akkor jobb, ha mindjárt el is temetkezem. Pedig nekem határozottan nagy kedvem van élni. Ezért megyek előre a magam útján. Xxxx különben tudja, hogy hosszú időre beteltem a fiziológiával.
- Szerelmes beléd?
A barna és a kék szempár találkozott.
- Igen.
- Te is szerelmes vagy bele?
- Meglehetősen kedvelem. Ennél többet nem érzek iránta e pillanatban.
- Nem gondolod, hogy legalább addig, amíg Xxxxx itt van...
- Amig Jerry itt van, helyzetem biztosabb, mint a távollétében. Ha nem térek hozzá vissza, valószínűleg figyeltetni fog. Xxxx azt meg kell hagyni: beváltja az ígéreteit.
- Kissé problematikus erény. Gyere velem, vacsorázzunk valahol együtt. Clare kinyujtózott.
- Nem lehet, drágám. Xxxxxxx vacsorázom egy kis piszkos vendéglőben, amely nagyon meg- felel szerény anyagi eszközeinknek. Egész mulatságos így élni, majdnem semmiből.
Dinny felállt és a japán nyomatokat igazgatta a falon. Xxxxx mindig ilyen könnyen vette a dol- gokat. Játssza most vele szemben a nagyképű idősebb nővért, az erkölcscsőszöt? Lehetetlen!
- Jók ezek a képek, drágám. Fleurnek sok szép holmija van.
- Nem haragszol, ha átöltözöm? - mondta Xxxxx és eltűnt a fürdőszobában. Dinny magára ma- radt húga problémájával. Érezte, hogy tehetetlen. Mindenkinek ez az érzése ilyen helyzetben, kivéve az olyan embereket, akik azt hiszik, hogy mindig mindent jobban tudnak. Kedvetlenül lépett az ablakhoz és félrehúzta a függönyt. Odakint titokzatos félhomály. Egy autó jött ki a szomszédos garázsból és a soffőrt várta.
«Ilyen utcában akartak régiségekkel kereskedni!?» Xxxxxxxx egy férfi fordult be a sarkon. Egészen közel jött, megállt, a házszámokat nézegette. Végigment a túlsó oldalon, aztán visszajött és megállt a 2. számú ház előtt. Felöltő volt rajta, Xxxxxxxx feltűnt eleganciája, biztonsága és ereje.
«Jóságos Ég!» - gondolta - Xxxxx! Gyorsan összehúzta a függönyt és a fürdőszobához szaladt. Amikor benyitott, felhallatszott a kolomp szomorú csengése, amit még a régiségkereskedő szerelt fel a kapu fölé.
Xxxxx kombinéban állott és az egyetlen villanykörte fényénél ajkát vizsgálgatta egy kézi- tükörben. Amikor Xxxxx belépett, egészen megtelt a négy láb hosszú és két láb széles szoba.
- Clare - mondta - itt van!
Clare megfordult. Xxxxx karjának fénye, selyem fehérneműjének csillogása, sötét szemének riadt pillantása úgy tűnt Dinny előtt, mint valami látomás.
- Xxxxx?
Dinny bólintott.
- Nem akarom látni. - Karórájára nézett. - Hétre dolgom van. Az ördögbe is!
Xxxxx, aki egyáltalában nem ragaszkodott ahhoz, hogy húga elmenjen erre az elhamarkodott találkára, maga is meglepődött, amikor ezt mondta:
- Menjek le? Bizonyára látta a fényt.
- Magaddal vihetnéd, Dinny?
- Megpróbálom.
- Próbáld meg drágám. Nagyon kedves volna tőled. Kíváncsi vagyok, hogy nyomozta ki a lakásomat. Az ördögbe! Kezdődik a hajsza.
Dinny visszament a szalonba, felgyujtott és lement a csigalépcsőn. A kolomp megint meg- kondult fölötte. Keresztülment a kis, üres előszobán, az ajtó felé és azt gondolta: «az ajtó befelé nyílik, be kell húznom magam mögött.» Szíve erősen vert, de mély lélekzetet vett, gyorsan kinyitotta az ajtót, kilépett és becsapta maga mögött az ajtót. Csaknem beleütközött sógorába, és remekül sikerült rögtönzéssel hátraugrott.
- Ki az? - kiáltotta.
A férfi megemelte kalapját. Egymásra néztek.
- Dinny! Clare odahaza van?
- Igen, de nem fogadhat senkit.
- Azt akarod mondani, hogy nem fogad engem?
- Hát, ha így fogalmazod meg, igen.
A férfi kihívó pillantással, merően nézte Dinnyt.
- Jó, majd eljövök máskor. Merre mész?
- A Mount Streetre.
- Veled megyek, ha megengeded.
- Tessék.
Egymás mellett mentek. «Vigyázz» mondta magának Xxxxx. Most, hogy a férfi itt volt mellette, már nem egészen úgy érzett iránta, mint a távollétében. Igazuk van az embereknek, Xxxxx Xxxxxxxxx van valami vonzó.
- Clare biztosan alaposan bemártott engem.
- Kérlek, erről most ne vitatkozzunk. Mindenben osztom az ő érzéseit.
- Természetesen. Hűséged már közmondásossá vált. De ne felejtsd el Dinny, hogy milyen ingerlő jelenség Clare.
A férfi nyilt szemmel mosolygott rá. Eszébe jutott a látomás: az a nyak, a vonalak, a csillogás, a sötét haj, azok a szemek! Sex appeal... rettenetes szó...
- Nem is tudod, milyen gyötrelmes érzés ez - mondta Xxxxx Xxxxxx. - Különben is, én mindig szerettem a kísérleteket.
Dinny hirtelen megállt.
- Ne felejtsd el, hogy a húgomról van szó.
- Biztos vagy benne? Nagyon nehéz elhinni, hogy testvérek vagytok, ha az ember össze- hasonlít benneteket.
Dinny szótlanul ment mellette.
- Figyelj ide, Xxxxx, - szólalt meg ismét a behízelgő hang - elismerem, hogy érzéki ember vagyok, de mit jelent ez? A nemi élet szükségképpen elfajulásokkal jár. Ha valaki azt mondja, hogy nem így van, ne higyj neki. Az ilyesmi azonban muló dolog és különben sem számít sokat. Ha Xxxxx visszajön hozzám, két év mulva már nem is emlékszik semmire. Szereti az ottani életet és én nem vagyok nagyon szigorú ember. A házasságban lehetőleg szabadjára kell engedni mindenkit.
- Úgy érted, hogy addigra már majd valaki mással fogsz kísérletezni? A férfi vállat vont és mosolyogva nézett rá.
- Kissé zavarba ejt ez a társalgás, nem? Értsd meg, hogy én tulajdonképpen két ember vagyok. Az egyik embernek, annak, aki igazán számít, dolgoznia kell és dolgozni is akar. Xxxxx kitarthat mellette, mert ez az ember olyan életet tud számára biztosítani, melyben nem fog berozsdásodni. Érdekes ügyek és emberek forgatagába kerülhet, mozgalmas élete lesz, szereti az ilyesmit. Bizonyos hatalma is lesz és ettől sem idegenkedik. A másik ember pedig... Szereti az élvezetet, meg is szerzi magának, de a legrosszabbon már túl vagyunk, már ami Xxxxx-t illeti. Illetve túl leszünk rajta, ha ismét összekerültünk. Mint látod, becsületes vagyok, vagy ha úgy tetszik, szemérmetlen.
- Csak azt nem látom, - mondta Xxxxx xxxxxxxx - hol itt a szerelem?
- Talán nincs is. A házasság a közös érdekek és a vágyak kombinációja. Az előbbiek az idők folyamán fokozódnak, az utóbbiak elernyednek. Azt hiszem: neki éppen erre van szüksége.
- Nem beszélhetek Clare nevében, de nekem nem ez a véleményem.
- Te még nem próbáltad ki, drágám.
- Nem - mondta Xxxxx - és remélem, hogy ilyen alapon soha nem is fogom kipróbálni. Utál- nám az üzletnek és a kéjnek ezt a keverékét.
A férfi nevetett.
- Szeretem, hogy ilyen szókimondó vagy. De igazán, Xxxxx, igyekezz rábeszélni Clare-t. Nagy hibát követett el.
Dinnyt hirtelen düh fogta el.
- Azt hiszem, - mondta összeszorított foggal - hogy te követted el a nagy hibát. Ha az ember bizonyos lovakkal egy bizonyos módon bánik, akkor nem lehet velük többé jóban.
A férfi nem felelt.
- A ti családotokban nem szeretik a válást - mondta később és Xxxxxxx nézett. - Megmondtam Xxxxx-nek, hogy nem engedhetem, hogy az én hibámból mondják ki a válást. Sajnálom, de ehhez ragaszkodom. Ha nem jön vissza hozzám, akkor sem engedem szabadjára.
- Azt akarod mondani, - mondta Xxxxx még mindig összeszorított foggal - hogyha visszatér hozzád, akkor szabadjára engeded?
- Valahogy így gondoltam.
- Értem. Hát akkor elbúcsúzom.
- Ahogy tetszik. Valószínűleg cinikusnak tartasz. Valószínűleg igazad is van. Mindent meg fogok tenni, hogy Xxxxx-t visszaszerezzem. Ha nem jön: vigyázzon magára!
Megálltak egy lámpa alatt. Dinny nagy elhatározással a férfi szemébe nézett. A férfi keskeny ajkának xxxxxxxxxx, rendíthetetlen nyugodt tekintetével olyan félelmes, szemérmetlen, szug- gesztíven kérlelhetetlen volt, mint egy macska.
- Tökéletesen értem, - mondta Xxxxx nyugodtan - jó estét.
- Xx xxxxx, Xxxxx. Ne haragudj, de legjobb, ha tudjuk, hányadán vagyunk. Nem is adsz kezet? Dinny maga is meglepődött, hogy kezet nyujtott a férfinek. Aztán befordult a Mount Streetre.
9. FEJEZET.
A családi összetartás szenvedélyes érzése töltötte el, amikor átlépte nagynénje házának küszö- bét. De azért most már meg tudta érteni, mért ment Xxxxx feleségül Xxxxx Xxxxxxxxx. Valami mágneses lenyügöző erő van ebben az emberben, valami szemérmetlen bátorság, aminek szuggesztív hatása van. Hihetetlen hatalma lehet a bennszülöttek fölött. Kíméletlenül és mégis símán kényszeríteni rájuk akaratát. És milyen varázserővel befolyásolhatja munkatársait! Nagyon nehéz lehet testileg ellenállni neki mindaddig, amíg nem alázta vérig az ember büsz- keségét.
Fájdalmas gondolatainak nagynénje hangja vetett végét.
- No itt van, Xxxxxx.
A lépcsőfeljáratról Xxxxxx xxxxx kecskeszakállas arca nézett feléje, Em néni válla fölött.
- Megérkezett a poggyászod, drágám. Hol voltál?
- Xxxxx-xxx, néni.
- Dinny, - mondta Xxxxxx - majdnem egy éve már, hogy nem láttalak.
- Hát akkor gyorsan csókoljuk meg egymást. Bloomsburyban rendben van minden? Vagy a válság már a régi csontoknak is megártott?
- A csontok in esse jól vannak, in posse azonban meglehetősen kilátástalan a helyzetük. Nincs pénz újabb expedíciókra. A homo sapiens eredetét sűrűbb homály fedi, mint valaha.
- Dinny, nem kell átöltöznöd. Xxxxxx itt marad vacsorára. Xxxxxxxx xxxxxxxx fog fellélek- zeni. Beszélgethettek, amíg én megoldom az övemet. Te össze akarod húzni a tiedet, Xxxxx?
- Nem, köszönöm, néni.
- Akkor menjetek be.
Dinny bement a szalonba és leült nagybátyja mellé. Xxxxxx xxxxx, komoly, keskeny, szakállas, ráncos arcával, mely még novemberben is napbarnított volt, keresztbevetett hosszú lábával, őszintén érdeklődő pillantásával a lehető legalkalmasabbnak látszott arra, hogy kiöntse előtte a szívét.
- Hallottál Xxxxx esetéről, bácsi?
- Csak a puszta tényeket. A részleteket nem ismerem.
- Nem is szépek. Volt már szadista ismerősöd?
- Egyszer... Margate-ban. Az iskolában. Akkor persze még nem tudtam, hogy szadista, de azóta rájöttem. Azt akarod mondani, hogy Xxxxxx is az?
- Xxxxx xxxxxx. Most idáig jöttem vele. Nagyon furcsa ember.
- Elmebeteg? - kérdezte Xxxxxx xxxxxxxxxxxx.
- Józanabb, mint te vagy én, drágám. Egyszerűen csak a célja felé tör és nem kímél senkit. És ha nem tudja elérni a célját, akkor harap. Xxxxx, elválhatna tőle Xxxxx a nélkül, hogy a nyil- vánosság előtt meg kellene vitatniok házaséletük intimitásait?
- Csak abban az esetben, ha határozott bizonyítékot szerez hűtlenségéről.
- És annak itt kell történnie?
- Odakint nagyon költséges volna és a mellett az eredmény is bizonytalan.
- Xxxxx nem akarja figyeltetni.
- Mindenesetre piszkos dolog az ilyesmi - mondta Xxxxxx.
- Tudom, Xxxxxx xxxxx, de mi egyebet lehetne tenni?
- Semmit.
- Clare egyelőre nem akar egyebet, mint hogy hagyják egymást kölcsönösen békében. Ő
azonban azt mondja, hogy ha Xxxxx nem tér hozzá vissza, akkor «vigyázzon magára».
- Szerepel még valaki ebben az ügyben?
- Egy fiatalember szerelmes belé, de Xxxxx azt mondja, hogy e tekintetben nincs semmi baj.
- Hm. «Az ifjúság viharos», mint Xxxxxxxxxxx mondta. Rokonszenves az a fiatalember?
- Én csak egyszer láttam néhány percre. Meglehetősen rokonszenvesnek látszik. Ez esetleg többet árt, mint használ.
- Tökéletesen megbízom Xxxxx-xxx.
- Te mindenesetre jobban ismered őt, mint én, drágám, de mindenesetre attól tartok, hogy esetleg elveszti a türelmét. Meddig maradhat Corven Angliában?
- Clare azt hiszi, hogy legfeljebb egy hónapig. Már egy hete itt van.
- Találkoztak?
- Egyszer. Ma megint kereste, de magammal vittem. Tudom, hogy Xxxxx irtózik a találkozás- tól.
- A dolgok mai állása szerint Xxxxxxxxx joga van találkoznia vele.
- Tudom - mondta Xxxxx.
- Talán a képviselőtök tudna valami megoldást. Ügyvéd.
- Nem szeretném beavatni ilyen magánügyekbe. Különben is az emberek nem szeretik, hogy ha családi háborúságokba vonják be őket.
- Nős ember?
- Nem.
Xxxxx észrevette, hogy nagybátyja nagyon erősen nézi. Eszébe jutottak Clare nevető szavai.
«Dinny, ez az ember szerelmes beléd».
- Holnap este itt lesz, - mondta Xxxxxx - úgy tudom, Em meghívta vacsorára. Clare-t is, azt hiszem. Dinny, egész őszintén, nem látok semmi megoldást. Talán Xxxxx meggondolja magát és visszamegy hozzá vagy Xxxxxx gondolja meg magát és minden további nélkül útjára en- gedi.
Dinny a fejét rázta.
- Egyiküket sem faragták ilyen fából. Most megyek és megmosakszom, Xxxxxx xxxxx.
Xxxxxx azon a vitathatatlan igazságon töprengett, hogy mindenkinek megvan a maga gondja. Neki e pillanatban az okozott gondot, hogy mostohagyermekei, Xxxxxx és Xxxxxx Xxxxx kanya- rót kaptak és ő ezért kitaszított pária lett a saját házában, mert feleségét elzárkózásra kény- szerítette a ragályos betegség szentsége. Xxxxx nem érdekelte különösebben. Mindig az volt róla az érzése, hogy vakmerő fiatal nő, aki nekivág mindennek és így természetes, hogy néha megüti a bokáját. Dinnyt háromszor annyira szerette, mint Clare-t. Ha azonban Xxxxx bajai Xxxxxxxx is bánatot okoztak, akkor már ő is fontosnak találta őket. Úgy látszik, Dinnynek az
a sorsa, hogy mások keresztjét viselje: Xxxxxxxx, az övét, Xxxxxxx Desertét és most pedig Clare-ét.
- Ugy-e, ez nem igazságos dolog, Xxxxx? - fordult nővére papagájához.
A papagály, mely jól ismerte őt, kijött nyitott kalitkájából, vállára telepedett és megcsípte a fülét.
- Úgy-e te sem helyesled?
A zöld madár halk hangot hallatott és Xxxxxx vállára telepedett. Xxxxxx megvakarta a madár fejét.
- Ki simogatja meg Xxxxx fejét? Szegény Dinny. Xxxxxxxx a nővére szólalt meg a háta mögött.
- Nem szabad engedni, hogy megint Xxxxx szenvedjen a dolog miatt.
- Em, - mondta Xxxxxx - a mi időnkben melyikünk törődött annyit a hozzátartozóival, mint ő?
- Nagy családokban ilyesmire nincs szükség. Egyszer közel jártam az ilyesmihez, amikor Xxxxxx házassági ügyével bajlódtam. Most bíró lett belőle. Szomorú. Láttad már Xxxxxxxxxx?
- Még nem.
- Olyan az arca, mint egy kép. Azt mondják, megnyerte az oxfordi akadályversenyt. Számít ez valamit?
- Az ilyesminek nagy vonzóereje van.
- Nagyon jó alakja van, - mondta lady Mont - Condafordban szemügyre vettem.
- Ejnye, ejnye!
- Természetesen csak Dinny érdekében. Xxxxx, mit kezdhet az ember egy kertésszel, aki ragaszkodik ahhoz, hogy végighengerelje a kőterraszt?
- Megmondja neki, hogy ne tegye.
- Valahányszor lemegyek Lippinghallba, mindig ezt csinálja. Hol itt, hol ott tűnik fel a hengerével. Ó, megszólalt a gong. Itt van már Dinny. Menjünk be.
Xxx Xxxxxxxx a tálalószekrény mellett állott és töredezett dugót igyekezett kihúzni egy palack- ból.
- Lafitte 1865. Ki tudja, jó lesz-e még? Nagyon óvatosan töltsön belőle, Blore. Mit gondolsz, Xxxxxx, melegítsük fel egy kissé?
- Ha ilyen régi a bor, akkor azt hiszem, nem kell.
- Azt hiszem, igazad van.
Kezdetben csend volt az ebédlőasztal körül. Xxxxxx Xxxxxxx gondolt, Xxxxx Xxxxx-re, xxx Xxxxxxxx pedig a borra.
- Francia művészet! - jegyezte meg lady Mont.
- Ó, - mondta xxx Xxxxxxxx - erről eszembe jut, Em, hogy az öreg Forsyte régi képei közül néhányat kölcsön adnak egy kiállításra. Xxxxxx meg is érdemel, hiszen meghalt azért, hogy megmenthesse őket.
Dinny felpillantott.
- Fleur apja? Helyes ember volt, Xxxxxxxx bácsi?
- Helyes? - ismételte xxx Xxxxxxxx. - Ez nem jó kifejezés. Egyenes ember volt és óvatos, igen, talán túlságosan is óvatos a mai időkhöz képpest. Amikor tűz támadt náluk... emlékszel.. egy kép a fejére zuhant. Szegény, öreg fiú! Jól értett a francia művészethez. Örült volna annak a kiállításnak, amire most készülnek.
- De azért olyan kép nem kerül kiállításra, ami Xxxxxxxxxx «Venus születésé»-hez - lenne fogható - mondta Xxxxxx.
Dinny örömmel pillantott rá.
- Ez gyönyörű volt - mondta.
Xxx Xxxxxxxx felvonta a szemöldökét.
- Gyakran gondoltam már arra: mi az oka annak, hogy egy nép megszűnik költői lenni. Emlé- kezzetek a régi olaszokra és nézzétek meg őket most!
- Nem gondolod Xxxxxxxx bácsi, hogy a költészet forrongás? Én azt hiszem, hogy költészet annyi, mint fiatalság vagy legalábbis lelkesedés.
- Az olaszok sohasem voltak fiatalok és most is éppen elég lelkesek. Láttad volna őket május- ban, amikor lent jártam Olaszországban, milyen lelkesen foglalkoztak az útleveleinkkel.
- Megható volt! - helyeselte lady Mont.
- Csak a kifejezésmód változik - mondta Xxxxxx. - A tizennegyedik században az olaszok tőr- rel és versben fejezték ki magukat, a tizenötödik és tizenhatodik században méreggel, szob- rászattal és festészettel, a tizenhetedikben zenével, a tizennyolcadikban intrikával, a tizen- kilencedikben lázadással, a huszadik században pedig rádióval és rendeletekkel élik ki költői- ségüket.
- Nagyon idegesítő volt - mormolta xxxx Xxxx - az a sok rendelet, amit nem tudtam elolvasni.
- Szerencséd volt, drágám, én el tudtam őket olvasni.
- Egy nagy tulajdonságuk mindenesetre van az olaszoknak, - folytatta Xxxxxx - hogy minden évszázadban kitermelnek néhány igazán nagy embert valamilyen téren. Mi okozza ezt, Xxxxxxxx, az éghajlat, a vér, a környezet?
Xxx Xxxxxxxx vállat vont.
- Hogy ízlik ez a vörösbor? Xxxxxxx csak meg, Dinny. Hatvan évvel ezelőtt ez a két fiatal hölgy még nem ülhetett volna ennél az asztalnál, Xxxxxx és én pedig hosszan érzelegtünk volna e bor fölött. Egészen tökéletes ital.
Xxxxxx xxxxx egy kortyot, aztán bólintott.
- Tökéletes.
- Nos, Dinny?
- Persze, hogy tökéletes, kedvesem, de kár rám pazarolni.
- Az öreg Xxxxxxx tudta volna csak igazán élvezni. Nagyszerű sherryje volt. Érzed az aromáját, Em?
Xxxx Xxxx, aki az asztalra könyökölve tartotta kezében a poharát, fínoman mozgatta orr- lyukait.
- Ugyan, - mormolta - a virágnak sokkal jobb szaga van. E megnyilatkozás után mély, általános csend következett.
Dinny merte először felemelni pillantását.
- Xxxx xxx Xxxxxxx és Xxxxxxx, néni?
- Éppen most panaszkodtam Xxxxxxxxx, Xxxxxxx mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy végig- hengerelje a kőterraszt, Xxxxxxxxxx pedig meghalt a felesége... szegény teremtés. Azóta mintha kicserélték volna Xxxxxxxx. Folyton fütyül. Gyüjteni kellene a dalait.
- Régi angol népdalok?
- Nem, egészen modernek... Úgy, látszik megbolondult.
- Régi angol dolgokról jut eszembe, - mondotta xxx Xxxxxxxx - xxxxxxxx a «Kérdezd meg a mamát», Dinny?
- Nem. Ki írta.
- Surtees. El kellene olvasnod. Nem nagyon tanulságos, de kitűnő ellenszer.
- Mi ellen, bácsi?
- A modernség ellen.
Xxxx Xxxx visszatette az asztalra üres poharát.
- Nagyon okosan teszik, hogy ezen a kiállításon csak 1900-ig mutatják be a képeket. Emlék- xxxx Xxxxxxxx... arra a sok cikk-cakkos képre, amit Párisban láttunk, csupa sárga meg világos- kék... csavarok, foltok, fordítva festett arcok. Dinny, azt hiszem legjobb volna, ha felmen- nénk.
Alighogy felmentek, Blore üzenetet hozott:
- Dinny kisasszony fáradjon le a dolgozószobába.
- Biztosan Xxxxx Xxxxxxxxx akarnak beszélni - mormolta lady Em. - Ne kérd nagybátyádat bemutatkozásra. Azt hiszi, hogy segíteni tud a dolgokon, pedig nem tud.
- Nos, Dinny! - mondta xxx Xxxxxxxx. - Nagyon szeretek Xxxxxxxxx beszélgetni, jóindulatú fiú és egyéni gondolatai vannak. Megígértem Xxxxx-nek, hogy felkeresem Corvent, de nincs értel- me, hogy felkeressem, amíg nem tudom, mit mondjak neki. Sőt, attól félek, még akkor sem volna sok értelme, ha tudnám. Mit gondolsz?
Dinny a szék szélén ült és térdére támasztotta könyökét. Xxx Xxxxxxxx rosszat sejtett ebből az ülésből.
- Azok után, amit nekem ma mondott, azt hiszem, hogy Xxxxxx elhatározása szilárd. Vagy visszamegy hozzá Xxxxx, vagy pedig az ő hibájából akarja kimondatni a válást.
- Hogy fogadják otthon az ügyet?
- Nagyon rosszul. Xxxxx, hogy egy fiatalember is legyeskedik körülötte?
- Tudom.
- Nincs egy fillérje sem. Dinny mosolygott.
- Ezt már megszoktuk.
- Tudom, de nagyon rossz egy fillér nélkül állni, amikor kínos helyzetben vagyunk. Corven kártérítést is követelhet. Igen bosszúálló fickónak látszik.
- Erre is képesnek tartod? Az ilyesmit mostanában meglehetősen ízléstelennek tartják.
- Ha az ember egyszer már megbolondult, akkor nem sokat törődik az ízléssel. Mit gondolsz, rá lehetne beszélni Xxxxx-t, hogy távolítsa el a fiatal Xxxxxxx a közeléből?
- Attól félek, hogy Xxxxx nem enged beleszólni abba, hogy kivel találkozzék. Xxxxxxxx is azt mondja, hogy a szakításnak egyesegyedül Xxxxx az oka.
- Én - mondta xxx Xxxxxxxx és lassan kifújta a szájából a füstöt - a mellett volnék, hogy figyeltessük Corvent, amíg Londonban tartózkodik és gyüjtsünk ellene olyan anyagot, amivel kivédhetjük a támadását. Azt hiszem azonban, hogy Xxxxx-nek nem tetszik ez a terv.
- Kímélni akarja Xxxxxx karrierjét, nem akarja tönkretenni. Különben is az ilyesmi olyan piszkos dolog.
Xxx Xxxxxxxx vállat vont.
- Mit akarsz? A törvény törvény. Corven a Burton-klub tagja. Akarod, hogy meglessem a klubban és megpróbáljam rábeszélni, hogy hagyja békében Xxxxx-t és tegyen próbát, hátha a hosszú távollét majd meglágyítja a szívét?
Dinny a homlokát ráncolta.
- Meg lehet próbálni, de nem bízom a sikerben.
- Mi a te álláspontod?
- Mindig, mindenben támogatni akarom Clare-t. Xxx Xxxxxxxx bólintott. Számított erre a válaszra.
10. FEJEZET.
Eustace Xxxxxxxxxxx nem csekély mértékben volt meg az a tulajdonság, amely ősidők óta oly nagy segítségére volt az angol közéleti férfiaknak, amely sok ügyvédet juttatott be a parla- mentbe, sok pap számára tette elviselhetővé a püspöki méltóságot, sok pénzembert nevelt nagyra, sok politikust óvott meg attól, hogy a holnapra gondoljon és sok bírót kímélt meg a lelkiismeret-furdalásoktól. Röviden: kitűnő gyomra volt. Xxxxxxx és akármennyit ehetett és ihatott, a nélkül, hogy utána megérezné. Fáradhatatlanul, keményen dolgozott, még a sportban is. Megvolt benne az az energiatöbblet, amely az akadályversenyek megnyerőit olyan előnyö- sen megkülönbözteti a vesztesektől. Most politikai pályára lépett, pedig tíz év óta, amióta ügyvéd lett, ugrásszerűen emelkedett a praxisa. És mégsem lehetett «törtetőnek» nevezni, a legrosszabb akarattal sem. Fínomvonású kreol arca, mogyoróbarna szeme, kellemes mosolya tapintatos és fínom érzéseket árult el. Vékony kis sötétbarna bajúszt viselt és sötétes, kissé göndör haját még nem ritkította meg az állandó parókaviselet. Oxfordi tanulmányai után sok vacsorát evett végig és egy ismert polgári ügyvéd irodájában dolgozott. A shropshire-i ezred tartalékosa volt, amikor a háború kitört. Átkerült a lovassághoz, nemsokára pedig a lövész- árokba, ahonnét több szerencsével tért vissza, mint általában az emberek. A háború után gyors ügyvédi karriert futott be. Ügyfelei nagyon szerették. Sohasem gyűlt meg a baja a bírákkal és még keresztkérdéseinek áldozatai sem haragudtak rá, mert látszott rajta, hogy szinte sajnálja áldozatait. Katholikus volt, inkább csak nevelése alapján, mint meggyőződésből. Szexuális dolgokban rendkívül fínom volt, és ha valamilyen férfibanketten vett részt, jelenléte ha nem is hallgattatta el, de mindenesetre mérsékletre késztette a szabadszájúakat.
A Harcourt Buildingben lakott, kényelmes lakásban, ahol nyugodtan élhetett és dolgozhatott. Minden nap korán reggel, akár szép idő volt, akár esett, lovagolni ment a Row-ra, miután
előzőleg már két órahosszat foglalkozott aktáival. Tíz óráig megreggelizett, megfürdött, el- olvasta a reggeli lapokat és készen állott, hogy elinduljon a bíróság felé. Négy óráig tárgyalt a bíróságon, azután félhatig megint dolgozott. Estéi eddig szabadok voltak, ezentúl azonban a parlamentben fogja eltölteni őket. Lefekvés előtt rendszerint még egy órahosszat foglalkozott valamely fontosabb perének aktáival. Ilyen körülmények között, amióta képviselő lett, hat óra helyett rendszerint csak öt, sőt gyakran csak négy órát aludt.
Clare-rel könnyen megegyeztek. Háromnegyed tízkor jött be, felnyitotta a postát, majd negyed- tizenegytől féltizenegyig feljegyezte utasításait. Azután ottmaradt az irodában, elvégezte a szük- séges munkát, majd este hatkor ismét bejött, hogy elintézze a fennmaradt vagy az újonnan felmerülő anyagot.
A legutóbb említett vacsora utáni napon, este negyedkilenc órakor Xxxxxxxx belépett a mount- streeti szalonba, ahol a háziak örömmel fogadták és bemutatták Xxxxxxxxx, akit ismét meg- hívtak vacsorára. Amíg a vacsorára vártak, megvitatták a font helyzetét és egyéb komor dolgokat. Aztán xxxx Xxxx beszólt:
- A leves az asztalon van. Hova tette Xxxxx-x, Xxxxxxxx úr?
Xxxxxxxx, aki eddig alig vette le a szemét Dinnyről, most kissé meglepetten pillantott a házi- asszonyra.
- Félhétkor ment el az irodámból és azt mondta, hogy ma még találkozunk.
- Akkor menjünk le - mondta xxxx Xxxx.
A most következő óra a jólnevelt embereknek ama kellemetlen óra közé tartozott, amikor négy embert erősen aggaszt egy olyan probléma, melyet nem akarnak az ötödikkel közölni, az ötödik pedig érzi aggodalmaikat.
Kevesen ültek az asztalnál, úgyhogy mindenki mindent hallhatott, amit a többiek mondtak. Xxxxxxx Xxxxxxxx nem tudott bizalmasan beszélgetni egyik asztalszomszédjával sem és ösz- tönszerűen érezte, hogy nem árthatja bele magát olyan dologba, amibe előzőleg bizalmasan be nem avatták. Ezért igyekezett a semleges témáknál maradni. A miniszterelnökről beszéltek, egy mérgezési eset ismeretlen tetteseiről, az alsóház szellőztetési viszonyairól, arról a bonyo- lult problémáról, hogy hova tegye az ember a kalapját a parlamentben, és más hasonló közér- dekű dolgokról. Xxxx azonban a vacsora véget ért, kínosan érezte, hogy a többiek kétségbe- esetten meg akarnak vitatni valamit, amit neki nem szabad hallania. Ezért azt állította, hogy hivatalos ügyben telefonálnia kell valahova és kivezettette magát Blore-ral a szobából.
Amint az ajtón kilépett, Xxxxx megszólalt:
- Úgy látszik valami baj érte Xxxxxx, néni. Talán legjobb volna, ha felkeresném.
- Most már várd meg, amíg asztalt bontunk, Dinny. Egy pár percen nem múlik.
- Nem volna jó - vetette közbe Xxxxxx - Xxxxxxxxxxx közölni az ügyeket? Hiszen Clare mindennap jár hozzá.
- Elmondhatom neki - mondta xxx Xxxxxxxx.
- Nem, - mondta xxxx Xxxx - Dinny mondja el neki. Várd meg Dinny. Mi felmegyünk.
Xxxxxxxx interurbán vonalon felhívta egy ismerősét, akiről tudta, hogy nem lesz otthon. Amikor visszatért az ebédlőbe, egyedül találta Dinnyt. A lány szivarral kínálta meg.
- Bocsásson meg Xxxxxxxx úr, - mondta - a húgomról van szó. Xxxxx, xxxxxxxx rá. Paran- csoljon kávét. Blore, hozasson nekem egy taxit.
Megitták a kávét. A tűzhely mellett álltak. Dinny a tüzet nézte és gyorsan beszélt.
- Tudja, Xxxxx szakított a férjével, aki most utánajött és vissza akarja vinni. Nem akar vissza- menni hozzá. Meglehetősen súlyos megpróbáltatásokkal jár ez.
Dornford résztvevően mormogott.
- Örülök, hogy megmondta. Az egész vacsora alatt éreztem, hogy valami baj van.
- Most sajnos, el kell mennem, utána kell néznem, hogy mi történt vele.
- Nem kísérhetném el?
- Ó, köszönöm... de...
- Igazán boldogan tenném.
Xxxxx xxxxxxx nézett rá. Nagy segítségére lett volna ebben a nehéz helyzetben, de mégsem akarta.
- Nem, köszönöm, nem tudom, hogy a húgom mit szólna hozzá.
- Értem. Kérem, értesítsen bármikor, ha a segítségére lehetek.
- Itt a taxi, kisasszony.
- Egyszer majd felvilágosítást kérek öntől a válási ügyekkel kapcsolatban - mondta Xxxxx.
A taxiban arra gondolt, mi lesz, ha nem tud bejutni a házba. És mi lesz, ha bejut és Corvent ott találja. Az utca sarkánál megállította a kocsit.
- Kérem, várjon itt, egy perc mulva megmondom, hogy kell-e még. Sötét és kihalt volt a kis mellékutca.
«Mint az élet» - mondta Xxxxx és megrántotta a díszesen ötvözött csengőt. Reménytelenül kongott a csengő, azután nem következett semmi. Xxxxx újra és újra megrántotta, aztán hátralépett és felnézett. A függönyök össze voltak húzva... eszébe jutott, hogy milyen nehezek ezek a függönyök. Nem tudta megállapítani, hogy ég-e mögöttük a lámpa vagy nem. Még- egyszer csengetett, azután a kopogtatót is használatba vette. Visszatartott lélekzettel figyelt. Semmi nesz! Végül aztán elképedten és nyugtalanul ment vissza a taxihoz. Xxxxx azt mondta, hogy Corven a Bristolban lakik. Odahajtatott. Sok magyarázata lehet Xxxxx távolmaradásának. De miért nem értesítette őket? Utóvégre van telefon a városban! Féltíz. Lehet, hogy közben telefonált.
A kocsi megállt a szálloda előtt.
- Várjon kérem.
Belépett a fínoman aranyozott falú hallba és egy pillanatig zavartan megállt. Ez a környezet igazán nem alkalmas intím ügyek elintézésére.
- Parancsol, nagyságos asszony? - mondta egy liftboy.
- Kérem, nézze meg, itthon van-e xxxxxxx, xxx Xxxxxx Xxxxxx.
Mit mond neki, ha itthon van? Tükörbe pillantott és szinte elcsodálkozott, hogy egyenesen áll estélyi köpenyében. Valahogy úgy érezte, mintha kígyózva imbolyogna jobbra-balra. A találkozás elmaradt. Xxxxxx nem volt a szobájában, sem a szálloda nyilvános helyiségeiben. Dinny ismét visszament a kocsihoz.
- Menjünk a Mount Streetre.
Xxxxxxxx és Xxxxxx már nem volt ott. Xxxxxxxx xxxxx és Em néni pikéteztek.
- Nos, Dinny?
- Nem tudtam bejutni hozzá. Xxxxxx pedig nem volt otthon.
- Felkerested Corvent?
- Ez volt az egyetlen, amit tehettem. Xxx Xxxxxxxx fel és alá járt.
- Telefonálok a Burton-klubba. Dinny leült a nagynénje mellé.
- Érzem, hogy valami baj érhette, néni. Xxxxx sohasem követ el udvariatlanságot.
- Elrabolták, vagy bezárták - mondta xxxx Xxxx. - Fiatalkoromban történt egy ilyen eset. Xxxxxxxx vagy Xxxxxx, hogy is hívták. Nagy szenzáció volt. Személyes szabadság megsér- tése vagy valami hasonló... De most már a férjeknek ehhez nincs joguk. Xxx, Xxxxxxxx?
- Azt mondják a klubban, hogy öt órakor elment és azóta nem ment vissza. Várnunk kell reggelig. Lehet, hogy Xxxxx megfeledkezett a meghívásról. Xxxx azt hitte, hogy egy másik estére szól.
- De hiszen mondta Xxxxxxxxxxx, hogy még találkoznak.
- Majd találkoznak holnap reggel. Ne aggódj, Dinny.
Dinny felment a szobájába, de nem vetkőzött le. Azon gondolkozott, hogy kimerített-e min- den lehetőséget. A novemberi éjszaka derűs, világos és meglepően meleg volt. Clare utcája mindössze néhányszáz méternyire van innen. Legjobb volna kisurranni a házból és mégegy- szer megpróbálni.
Gyorsan levetette estélyi ruháját, utcai ruhát vett fel, bundába bújt és lelopódzott a lépcsőn. A hall sötét volt. Óvatosan elhúzta a reteszeket, kiosont és gyorsan elindult. Amikor a mellék- utcába ért, éppen két autót helyeztek el éjszakára a garázsban. A kettes számú ház felső ablakai világosak voltak. Xxxxxx voltak és a függönyöket is félrehúzták. Becsengetett.
Egy perc mulva Clare háziruhában nyitott ajtót.
- Te voltál itt az előbb, Dinny?
- Igen.
- Sajnálom, hogy nem engedhettelek fel. Gyere fel. Előrement a csigalépcsőn, Xxxxx követte.
Odafönt meleg volt és világos, nyitva állt az apró fürdőszobába vezető ajtó, rendetlenség volt a kereveten. Xxxxx xxxxxx xxxxxx, boldogtalan gúnnyal nézett nővérére.
- Igen, Xxxxx itt volt, most ment el, alig tíz perce. Dinny hátán végigfutott a hideg.
- Utóvégre elég messziről jött - mondta Xxxxx. - Milyen jó vagy, hogy aggódsz értem.
- Ó drágám!
- Kint várt az ajtó előtt, mikor hazajöttem az irodából. Elkövettem azt a hülyeséget, hogy be- engedtem. Azután... de hiszen ez nem számít! Gondom lesz rá, hogy többé ne forduljon elő.
- Akarod, hogy nálad lakjam?
- Ó nem. De igyál egy kis teát. Éppen most főztem. Azt akarom, hogy senki se tudjon erről.
- Természetesen. Azt fogom mondani, hogy nagyon fájt a fejed és nem tudtál telefonálni menni.
Teát ittak.
- Ez ugy-e nem változtat a szándékaidon?
- Ó dehogy!
- Dornford ott volt ma este. Jobbnak láttuk, hogy elmondjuk neki, milyen bajban vagy. Clare bólintott.
- Te biztosan alapjában véve nagyon mulatságosnak találod ezt.
- Tragikusnak találom.
Xxxxx vállat vont, aztán felállt és átölelte nővérét. A csöndes ölelés után Xxxxx ismét kiment az utcára, mely már egészen sötét és kihalt volt. A sarkon, ott, ahol az utca térbe torkolt, csak- nem beleütközött egy fiatalemberbe.
- Croom úr, ha nem csalódom.
- Cherrell kisasszony? Lady Corventől jön?
- Igen.
- Nincs semmi baja?
Xxxx xxxxxxxxxxx, hangja aggódó volt. Dinny mély lélekzetet vett, mielőtt válaszolt volna.
- Nem, dehogy. Miért?
- Tegnap este elmondta, hogy az az ember megérkezett. Ez rettentően aggaszt.
Dinny agyán hirtelen átvillant a gondolat: «Ha most találkozott volna azzal az emberrel.»
- Kísérjen el a Mount Streetre - mondta nyugodtan.
- Nem titkolom maga előtt, - mondta Xxxxx - halálosan szerelmes vagyok belé. Nem lehet máskép. Xxxxxxxx kisasszony, azt hiszem, nem helyes, ha Xxxxx egyedül lakik azon a helyen. Xxxxxxxx, hogy a férje tegnap este kereste fel, amikor maga is ott volt.
- Igen, és én magammal vittem, úgy ahogy most magát. Az a véleményem, hogy húgomat magára kellene hagyni.
Úgy látszott, mintha Croom erőt gyüjtene.
- Volt már maga szerelmes?
- Igen.
- Hát akkor tudja. (Igen, tudja!)
- Borzalmas gyötrelmet jelent a számomra, hogy nem lehetek vele és nem győződhetem meg személyesen, hogy nincs semmi baja. Ő nagyon könnyen veszi a dolgot, de én nem.
Könnyen veszi! Dinnynek Xxxxx arca jutott eszébe, ahogy az előbb ránézett. Nem felelt.
- Az emberek, - mondta a fiatal Xxxxx, és kissé eltért a tárgytól - az emberek mondhatják és gondolhatják, amit akarnak, de nem tudják, hogy én mit érzek. Igazán nem akarom zavarni őt, igazán nem. De nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy veszélyben van amiatt az ember miatt.
Dinny nyugalmat színlelt.
- Nem hiszem, hogy Xxxxx veszélyben van, - mondta - legfeljebb akkor kerülhet veszélybe, ha kiderülne, hogy ön...
Croom nyíltan szembenézett vele.
- Örülök, hogy maga mellette van. Az Isten szerelmére, vigyázzon rá, Xxxxxxxx kisasszony! A Mount Street sarkára értek. Dinny kezetnyujtott.
- Legyen egészen nyugodt, akármit csinál Xxxxx, én mindig mellette leszek. Jóéjszakát. Legyen vidámabb.
Croom görcsösen megszorította kezét, aztán eliramodott, mintha az ördög kergetné. Dinny bement a házba és halkan bereteszelte az ajtót.
Borotvaélen táncolnak valamennyien. Alig tudta a lábát emelni, amint felment a lépcsőn. Kimerülten rogyott ágyára.
11. FEJEZET.
Amikor xxx Xxxxxxxx Xxxx másnap a Burton-klubba érkezett, úgy érezte magát, mint általá- ban azok, akik mások ügyeibe készülnek beleavatkozni: kínosan fontosnak érezte a szerepét, ugyanakkor szeretett volna nagyon messze lenni. Fogalma sem volt, hogy mi az ördögöt mond Xxxxxxxxx, és hogy miért beszél vele egyáltalában. Az ő véleménye szerint még mindig az volna a legjobb megoldás, ha Xxxxx még egy kísérletet tenne a házassággal. A portás közöl- te vele, hogy xxx Xxxxxx fent van. Óvatosan bedugta a fejét három szobába, és végül felfedezte az áldozatot, amint háttal ült egy apró írószoba sarkában. Xxx Xxxxxxxx leült egy másik asztal- hoz, az ajtó közelében, elhatározta, hogy meglepetést színlel, ha Corven feláll és az ajtó felé közeledik. Hosszú idő telt el és az a fickó még mindig nem mozdult. Xxx Xxxxxxxx felfedezte az «Angol Államférfiak Útmutató»-jának egy példányát és szórakozottan nézegette az angol behozatalról szóló adatokat. A burgonyáról a következő adatokat találta: fogyasztás hatvan- hatmillió ötszázezer tonna, termelés: nyolcmillió nyolcszázhetvennégyezer tonna! Xxxxxx a napokban azt írta, hogy évenként negyven millió font értékű szalonnát hozunk be az országba. Elővett egy ív papirost és ezt írta rá: «Vámvédelemre és behozatali tilalomra van szükség azokkal az árukkal szemben, melyeket idehaza is termelhetünk. Évi behozatalunk: sertés: negyvenmillió font, baromfi: tizenkétmillió font, burgonya... Isten tudja, mennyi! Pedig mindezt a szalonnát, tojást és a burgonya felét idehaza lehetne termelni. Ötéves terv kellene! A behozatali tilalom segítségével évenként egyötöddel csökkentjük a szalonna- és tojás- behozatalt és egytizeddel a burgonyabehozatalt. Ennek megfelelően fokról-fokra növeljük a hazai termelést. Öt év mulva egész szalonna- és tojásszükségletünket és burgonyaszükség- letünk felét hazulról fedezhetjük. Ilyen módon nyolcvanmilliót törölhetünk importszámlánkról és kereskedelmi mérlegünk egyensúlya helyreállna».
Újabb ív papírt vett elő és ezt írta rá: The Times. Levél a szerkesztőhöz. Uram,
Igen egyszerű szanálási tervre szeretném felhívni mindazoknak a figyelmét, akik sze- retik az egyenes megoldásokat. Három élelmicikk behozatalára évenként körülbelül... fontot költünk, holott ezeket a cikkeket idehaza is termelhetnénk, a nélkül, hogy az árak
e miatt lényegesen emelkednének. Az áremelkedés elkerülése céljából elég, ha elretten- tő példakép mindjárt kezdetben felakasztunk egy árdrágítót. A szóbanforgó cikkek: sertés, szárnyas és burgonya. Nincs is szükség külön vámokra, mindössze...
E pillanatban azonban észrevette, hogy Xxxxxx távozni készül a szobából.
- Halló!
Corven megfordult és feléje közeledett. Xxx Xxxxxxxx felállt és remélte, hogy éppoly kevéssé árulja el zavarát, mint távoli rokona.
- Sajnálom, hogy nem találkoztam önnel, mikor legutóbb keresett. Sokáig tart még a szabad- sága?
- Még egy hétig maradok. Aztán valószínűleg át kell repülnöm a Földközi-tengeren.
- Ebben a hónapban nem kellemes a repülés. Mi a véleménye passzív külkereskedelmi mérlegünkről?
Xxxxx Xxxxxx vállat vont.
- Legalább van valami, amivel egy darabig foglalkoznak. Sohasem látnak tovább az orruknál.
- Tiens, une montagne! Emlékszik Caran d’Aches-nak arra a karikatúrájára, amely Xxxxxxx ábrázolja, amint Ladysmith előtt áll? Xxxxxx, nem emlékezhet rá. Harminckét évvel ezelőtt jelent meg. De egy nemzet jelleme ennyi idő alatt nem nagyon változik. Mi újság Ceylonban? Remélem, nem szerelmesek Indiába?
- Belénk sem valami nagyon, de azért valahogy csak megvagyunk.
- Úgy látszik, az ottani éghajlat nem felel meg Xxxxx-nek.
Corven arcának óvatos kifejezése és alig észrevehető mosolya nem változott.
- A meleg időszakot nem nagyon bírta, de az most már elmúlt.
- Visszaviszi?
- Igen.
- Nem tudom, okosan teszi-e.
- Sokkal kevésbbé okosan tenném, ha itthagynám. Az ember vagy házas, vagy nem.
Xxx Xxxxxxxx Xxxxxx tekintetét figyelte. «Nem mehetek tovább», gondolta. «Reménytelen eset. Különben is úgy látszik, igaza van. De azért biztosra veszem, hogy...»
- Bocsásson meg, - mondta Xxxxxx - fel kell adnom ezeket a leveleket. Megfordult, egyenes tartással, biztos léptekkel távozott.
«Hm, - gondolta xxx Xxxxxxxx - nem számolhatok be valami nagy sikerről». Aztán ismét leült és tovább írta levelét a Times szerkesztőjének.
- Pontos adatokat kell szereznem, - gondolta - majd Xxxxxxxxxx kérek felvilágosítást.
Gondolatai ismét Corvenre terelődtek. Az ilyen ügyekben nem lehet megmondani, hogy tulajdonképpen ki a hibás. És ha egyszer valami nem sikerült, azt sem a jámbor törekvés, sem a fölényes bölcseség nem hozhatja helyre. Bírónak kellett volna lennem, - gondolta - akkor kifejezhetném véleményemet. Xxxx bíró az ítélet indokolásában a többek közt a következőket mondta: «Óva intem az ország polgárságát a házasság intézményétől. Ezt a köteléket, mely igen jól bevált Xxxxxxxx királyné idejében, ma már csak abban az esetben volna szabad
vállalni, ha megnyugtató bizonyíték van arra nézve, hogy egyik félnek sincs semmiféle néven nevezendő egyénisége»... Azt hiszem legjobb lesz, ha hazamegyek Emhez.
Fölösleges módon leitatta a levelet, amely már tökéletesen száraz volt, zsebretette és kiment a sötétedő, nyugodt Xxxx Xxxxxx. A St. Xxxxx Xxxxxxxx megállt és megnézte borszállítójának kirakatát. Azon gondolkozott, honnan teremthetné elő azt a pénzt, amiből az új tízszázalékos adót kell fizetnie.
- Jó estét, Xxx Xxxxxxxx! - szólította xxx xxxxxx. A Croom nevű fiatalember volt. Együtt mentek át a kocsiúton.
- Már régebben meg akartam köszönni önnek, hogy beszélt Xxxxxxx úrral. Ma nála voltam.
- Milyennek találta?
- Ó, nagyon szeretetreméltó. Mindenesetre én is azt hiszem, hogy valósággal vesszőparipája már az az ötlet, hogy arab vért vigyen be versenylovainak családjába.
- Ezt éreztette vele?
- Nem éppen - mondta xxxxxxxxxx Croom.
- Az arab ló azonban sokkal kisebb, mint a mienk.
- Hiába, azért van benne valami. Xxxxxxx csak abban nincs igaza, hogy túlgyors eredményeket vár. Ez is olyan, mint a politika: az emberek nem szívesen várnak. Ha valami nem válik be öt év alatt, akkor már azt hiszik, hogy nem jó. Megígérte Xxxx, hogy alkalmazni fogja?
- Próbaidőre felvesz. Egy hétre le kell mennem hozzá, hogy lássa, értek-e a lovakhoz. Az arab kancák azonban nem Xxxxxxxxx fognak kerülni. Már talált számukra helyet Oxford közelében, Bablock Hythe mellett. Ha sikerrel kiálltam a vizsgát, odakerülök. De erre csak a tavasszal kerülhet sor.
- Xxxx a formák embere - mondta Xxx Xxxxxxxx, amint a Coffee House-klubba beléptek.
- A legkisebb formaságra is nagyon kell majd ügyelnie. A fiatal Croom mosolygott.
- Azt elhiszem. Tökéletes rend van a ménesében. Szerencsére valóban nagyon szeretem a lovakat. Ezért nem is éreztem magam bizonytalannak Muskham úrral szemben. Milyen nagy- szerű, újra dolgozhatom!
Xxx Xxxxxxxx xxxxxxxxxx, mindig szerette a lelkes embereket.
- Xxx xxxxxxx ismerkednie a fiammal, - mondta - ő is nagyon lelkes ember, pedig már har- minckét éves lesz. Azt hiszem, az ő választókerületébe fog kerülni... nem, éppen a szomszéd- ságába. Azt hiszem, az Dornford kerülete. Erről jut eszembe: tudja, hogy a húgom Xxxxxxxx titkárnője?
A fiatal Croom bólintott.
- Nem tudom, - mondta Xxx Xxxxxxxx - megmarad-e állásában, most, hogy Xxxxxx itt van. Feszülten figyelte a fiatalember arcát.
Croom arca alig észrevehetően elkomorult.
- Ez nem változtat a helyzeten. Nem fog visszamenni Ceylonba.
Komor határozottsággal hangzott ez a mondat. «Itt szoktam magamat mindig megmérni», jutott Xxx Xxxxxxxx eszébe. Croom velement a mérleghez és látszott rajta, hogy nem is tudja, hol jár. Arca erősen kipirult.
- Mért olyan biztos ön ebben? - kérdezte Xxx Xxxxxxxx és felnézett rá a történelmi neveze- tességű karosszékből. Croom még jobban elvörösödött.
- Az ember nem azért megy el, hogy visszamenjen.
- De az is lehet, hogy igen. Ha az élet versenyló volna, alaposan meglepné trénereit váratlan ugrásaival.
- De nekem határozott értesülésem van róla, hogy Xxxx Xxxxxx nem megy vissza, uram.
Xxx Xxxxxxxx észrevette, hogy olyan ponthoz érkezett, amikor az érzelem a diszkréció fölé kerekedik. Tehát ez a fiatalember valóban szerelmes Xxxxx-be! Beszélje le? Vagy jobb, ha úgy tesz, mintha nem venné észre?
- Hetven kiló vagyok - mondta. - Ön hízásra vagy fogyásra hajlamos?
- Hatvannyolc körül vagyok állandóan.
Xxx Xxxxxxxx szemügyre vette a fiatalember karcsú alakját.
- Meglehetősen jó formában van. Furcsa, hogy a pocak milyen nyomasztó hatással van az emberre. Magának azonban ettől nem kell tartania ötven éves kora előtt.
- Azt hiszem uram, önnek sem volt soha panaszkodni valója e tekintetben.
- Nem nagyon. De sok embert láttam, akiknek nagyon elkeserítette az életét. Most azonban sietnem kell. A viszontlátásra.
- Viszontlátásra, uram. Igazán nagyon hálás vagyok önnek.
- Szóra sem érdemes. Xxxx unokafivérem sohasem fogad, kövesse a tanácsomat és maga se fogadjon soha.
- Természetesen - mondta lelkesen Croom.
Xxxxx szorítottak, aztán Xxx Xxxxxxxx tovább folytatta útját a St. James Streeten.
Tetszik nekem ez a fiatalember, gondolta, nem is tudom miért, hiszen úgy látszik, hogy még sok kényelmetlenséget fog okozni. Azt kellett volna neki mondanom: «ne kívánd a te fele- barátod feleségét». De hiába, az ember már olyan, hogy nem mondja ki azt, amit kellene. Nagyon érdekesek a fiatalok, általában azt mondják róluk, hogy nem tisztelik az öregeket; de én nem találom. Szerintem éppen olyan jómodorúak, mint magam voltam az ő korukban és könnyebben lehet velük beszélgetni. Természetesen sohasem lehet tudni, hogy mit gondolnak, de így talán jobb is. Általában azt szokták mondani, hogy az öregek már csak arra jók, hogy a koporsó számára mértéket vegyenek róluk - gondolta Xxx Xxxxxxxx és összerezzent a Piccadillyn, a járda szélén. «Tempora mutantur et nos mutamur in illis». Igaz ez? Nem változunk erősebben, mint ahogy a latin szavak kiejtése változott fiatalkorom óta. A fiatalság mindig fiatalság marad, az öregség mindig öregség, a fiatalok és az öregek mindig egyformán bizalmatlanok voltak egymás iránt és mindig más utakat követtek. Az öregek, különös módon, mindig úgy szeretnének érezni, gondolkozni, mint a fiatalok. Pedig valamennyien sejtik, hogy úgysem tudják beleélni magukat a fiatalság gondolataiba és érzéseibe. Lelkük mélyén ösztö- nösen érzik, hogyha újra kezdhetnék az életüket, nem volna kedvük újra kezdeni. Szerencse! Az élet az évek múlásával lassan kényelmes letargiába olvad át. Életünk minden szakaszában pontosan annyi az életösztönünk, amennyire még szükségünk van a hátralévő időre. Egy jottányival sem több. Ez a Xxxxxx, aki a kihúnyó szikrát mégegyszer lobogó lánggá élesztette, Xxxxxx hangjai mellett vonult be a halhatatlanságba. Bolondság, még hozzá nagyon is német bolondság. Ha módomban állna, vajjon mégegyszer vállalnám-e azt a sok sóhajtást, zokogást, múló örömet és hosszú éhezést, ami erre a fiatalemberre vár? Bizony nem! Aki öreg, legyen
öreg, amint az meg vagyon írva. Mi az, ez a rendőr sohasem akarja leinteni ezt az átkozott autóáradatot!
Nem, nem, az életben nincs komoly változás. Az emberek ma ugyanolyan lendülettel vezetik autójukat, mint annakidején a régi omnibuszkocsisok és bérkocsisok a maguk zakatolva gördülő járműveit. A fiatal férfiakat és nőket ősidők óta ugyanaz a törvényes vagy törvény- telen vágy hajtja egymás felé. Legfeljebb a kövezet változott és a társalgási nyelv, mellyel ezeket az ifjú vágyaikat kifejezik. De Istenemre mondom, a közlekedési szabályok, az össze- ütközések, a kisiklások, a csodálatos megmenekülések, a diadalok, a gyötrelmek, a jobbra- és rosszabbra fordulások ugyanazok, mint régen. A rendőrség kiadhat rendeleteket, a papok írhatnak cikkeket a lapokba, a bírák kifejthetik nézeteiket, ahogy jólesik nekik; az emberi természet mégis azt az utat követi, amit akkor követett, mikor kinőtt a bölcseség-fogam.
A rendőr intett, Xxx Xxxxxxxx átment az úttesten és a Berkeley Square felé haladt. Itt igazán alapos változások történtek. Az előkelők palotái gyorsan eltünedeztek. London újjáépül, dara- bonként, minden határozott cél nélkül, csaknem szégyenkezve, igazi angol módon. Xxxxxx már a dinasztikus kor és minden, ami hozzá tartozott, a feudalizmus és az egyház. Ma már a háborúkat is a népekért vívják és a piacokért. Nincsenek többé dinasztikus vagy vallási jellegű háborúk. Mindenesetre ez is valami. «Napról napra jobban hasonlítunk a rovarokra», gondolta Xxx Xxxxxxxx. Milyen érdekes! A vallás körülbelül meghalt, mert az emberek már nem hisz- nek a túlvilági életben. De érezni lehet, hogy valami más foglalja el nemsokára a helyét: a közösség szolgálata, a szociális érzés, a hangyák vallása, a méhek vallása. A kommunizmus hozta létre és beleveri az emberek fejébe. Jellemző! Oroszországban mindig belevertek vala- mit valakinek a fejébe. Ez mindenesetre a leggyorsabb módszer, de kérdés, hogy a legbizto- sabb-e? Nem! A legjobb mégis a szabad akaraton alapuló rendszer. Ez, ha egyszer meghono- sodott, tartós marad, csak átkozott lassan honosodik meg és átkozottul fonák az egész helyzet. Eddig a közösség szolgálatának elve úgyszólván csak az arisztokrata családok sajátossága volt, mert ezek a fejükbe vették, hogy valami hasznosat kell alkotniok, hogy ezzel fizessenek kiváltságos helyzetükért. De most, ha ezek kihaltak, kiben fog tovább élni a közösség szolgá- latának elve? Hogyan teszi majd magáévá a «nép»? No, mindenesetre megmarad a szolgálat- kész autóbuszkalauz; a kereskedősegéd, aki végtelen fáradsággal igyekszik, hogy megfelelő színű harisnyát válasszon ki a vevő számára; a háziasszony, aki néha utánanéz a szomszédja gyerekének is, vagy gyüjtést indít árvák és hontalanok számára; az autóvezető, aki megáll és igyekszik segíteni, ha egy másik autósnak baja van a motorjával; a postás, aki olyan hálás egy kis borravalóért. Általában mindenki hajlandó felebarátját kihúzni a csávából, ha már egyszer belátta, hogy az illető valóban csávába került. A legmegfelelőbb jelszó ez: «Friss levegő és gyakorlat fejleszti a jó tulajdonságokat». Ezt kellene az autóbuszok újságplakátjaira kiírni, a helyett, hogy «Az esperes szenzációs bűnügye» vagy «Nagyarányú lóverseny szélhámosságot lepleztek le». Erről jut eszembe, gondolta Xxx Xxxxxxxx, meg kell kérdeznem Dinnyt, biztos-e, hogy nincs semmi Xxxxx és a fiatalember között.
E megállapodás után megállt kapuja előtt és bedugta a kulcsot a zárba.
12. FEJEZET.
Xxx Xxxxxx Xxxxxx erősen bízott sikerében, pedig meglehetősen nehéz feladatra vállalkozik az a férj, aki vissza akarja szerezni feleségét, különösen ha csak egy hét áll rendelkezésére ennek a vágyának teljesítésére. Annak az estének a tapasztalatai óvatossá tették Clare-t. Másnap szombat volt. Délben, amikor elhagyta főnöke irodáját, vonatra ült és Condafordba ment. Itt óvatosságból nem mondta meg, hogy elrejtőzni jött. Vasárnap reggel sokáig maradt ágyban és
a tárt ablakon át nézte a kopár szilfák fölé boruló égboltozatot. A nap rásütött, az idő enyhe volt, a levegőt betöltötték az élet váratlanul visszatérő hangjai: csicseregtek a madarak, tehén bőgött, időnként egy-egy holló károgott, a legyezőfarkú galambok szakadatlanul búgtak. Xxxxx-xxx kevés költői hajlandóság volt, de most, amint kényelmesen elnyúlva feküdt ágyá- ban, egy pillanatra megfogta őt is a földi élet szimfóniájának hangulata. Lágy aranyszínű, lebegő égbolt, girbe-görbe csupasz ágak csipkéje, néhány árva levél, egy fa ágán himbálózó varjú, fakózöld dombok, távoli fák rajvonala, sok hang, tiszta, illattalan levegő érintése az arcán, az élőlények derűs nyugalma, tökéletes szabadsága és mégis gondosan elrendezett összhangja: mindez egy percre elvonta figyelmét magánügyeitől és a világegyetem felé irányította pillantását.
Aztán ez a látomás is elmúlt és Xxxxx-nek megint a csütörtök este jutott eszébe, Xxxx Xxxxx és a piszkos kis fiú a sohói vendéglő előtt, aki olyan elragadóan kedves hangon könyörgött adományért. Ha Xxxx látta volna őt másnap este! Milyen kevés az összefüggés a tettek és az érzések között, milyen kevéssé ismerik egymást azok is, akik a legközelebb állnak egymás- hoz. Halkan és kiábrándultan felnevetett. A nemismerés néha áldás!
Most megszólalt a falu templomának harangja. Csodálatos, szülei még most is minden vasár- nap elmennek a templomba, úgy látszik, a dolgok jobbrafordulását remélik ettől. Vagy azért mennek templomba, mert ha ők nem mennének, a faluból senki sem menne és a templom elnéptelenedne, vagy legalább is háttérbe szorulna a kápolna mögött? Milyen jó itt a régi szobában, szabadon, melegen, tétlenül, míg lábunknál a kutya gubbaszt! Holnaptól kezdve jövő szombatig megint hajszolt vad leszek, - gondolta Xxxxx - mint valami üldözött nőstény- rókának, úgy kell kihasználnom a menekülés minden lehetőségét. Xxxxx kissé felhúzta ajkát, kimutatta fogát, mint a róka, mikor megpillantja a kopókat. Xxxxx azt mondta: mindenképpen hazautazik, vagy velem, vagy egyedül. Xxxxxxx van, nélkülem fog menni. A biztonság érzé- séből hirtelen zökkent ki négy óra tájban, amikor éppen hosszú sétáról tért vissza a kutyákkal. Kocsi állt a kapu előtt. Az előcsarnokban anyja fogadta.
- Jerry itt van és apáddal beszél.
- Ó!
- Gyere fel a szobámba, drágám.
Ebben az elsőemeleti szobában, mely hálószobájából nyílott, Xxxx Xxxxxxxx egyénisége sokkal szabadabban bontakozott ki, mint a régi zegzugos, patinás ház többi részében, mely annyira tele volt relikviákkal és multtal. Ennek a verbénaszagú, világoskék tapétájú szobának valami különleges hervadtan elegáns hangulata volt. Ezt a szobát megtervezték: a ház többi része úgyszólván magától nőtt; itt-ott akadtak ugyan benne kis modern oázisok, de nagy része ősi vadon volt, melyet az Idő elszórt romjai borítottak.
Xxxxx gépiesen játszott egy porcellán szobrocskával a fával fűtött kandalló előtt. Nem számí- tott erre a látogatásra. Most aztán felsorakoztak ellene egyesült erővel: a vallás, a konvenció, a jólét. Egyetlen védekezése van, de ezt irtózik nyilvánosságra hozni. Várta, amíg anyja meg- szólal.
- Látod, drágám, - mondta anyja - nem mondtál el nekünk semmit.
Xxxx is mondhatta volna el annak az asszonynak, aki így néz rá és így beszél. Elpirult, aztán elsápadt.
- Csak annyit mondhatok, hogy valóságos állat van ebben az emberben. Tudom, hogy ez nem látszik, de hidd el anyám, így van.
Lady Xxxxxxxx is elpirult. Ez már nem illett hozzá, túl volt az ötvenen.
- Apád és én tőlünk telhetően segítségedre leszünk. De rendkívül fontos, drágám, hogy okosan határozz.
- És miután én már egyszer rosszul határoztam, azt hiszitek, hogy második elhatározásom is rossz lesz. Anyám, hinned kell nekem. Nem beszélhetek erről a dologról és nem mehetek hozzá vissza.
Lady Xxxxxxxx leült. Hosszú ránc jelent meg merengő szemei között. Aztán lányára nézett és habozva megszólalt:
- Biztos drágám, hogy nem az az állat lakozik benne, mely csaknem kivétel nélkül minden férfiben megvan?
Clare nevetett.
- Ó nem! Nem ijedek meg olyan könnyen! Xxxx Xxxxxxxx felsóhajtott.
- Ne búsulj anyukám! Rendbejön minden, csak ezen essünk túl. Manapság már semmi sem számít komolyan.
- Azt mondják. De azért mégis megőriztük azt a rossz szokásunkat, hogy komolyan vesszük az ilyesmit.
Ez már közeljárt az iróniához!
- Csak az számít, - vetette közbe gyorsan Xxxxx - hogy az ember megőrizze emberi méltóságát. Mellette nem tudnám.
- Hát akkor ne beszéljünk róla többet. Apád bizonyára beszélni akar veled. Jó volna, ha le- vetnéd a köpenyedet.
Xxxxx megcsókolta anyját és kiment. Alulról nem hallatszott semmi hang. Felment a szobájá- ba. Úgy érezte, hogy akaratereje megacélozódott. Elmúltak már azok az idők, amikor a férjek korlátlanul rendelkeztek asszonyaik fölött. Akármit süssön ki Xxxxx és az apja, ő nem tágít. Amikor felüzentek érte, kemény elhatározással, éles harci kedvvel ment a találkozóra.
A két férfi a tábornok irodaszerű dolgozószobájában állt. Xxxxx az első pillanatban érezte, hogy megegyeztek. Fejbólintással üdvözölte férjét, aztán apjához ment.
- Nos?
Corven szólt először.
- Önre bízom uram.
A tábornok barázdás arca komoly és ingerült volt. Xxxxxxxx összeszedte magát.
- A következőkben állapodtunk meg Xxxxx: Xxxxx xxxxxxxx, hogy sok tekintetben neked van igazad, de szavát adta, hogy soha többé nem fog megbántani. Igyekezz őt megérteni. Xxxxx azt mondja, hogy ez sokkal inkább a te érdeked, mint az övé. Lehet, hogy az emberek ma már nem úgy gondolkoznak a házasságról, mint azelőtt, de végeredményben mégis mind a ketten megesküdtetek... de ettől eltekintve is...
- Igen - mondta Xxxxx.
A tábornok megpödörte kis bajuszát. Másik kezét mélyen zsebébe sülyesztette.
- Nézd, mit képzelsz, mi lesz veletek? Nem válhattok el... Gondolj a hírnevedre és az ő állására... Különben is, tizennyolc hónap után! Mit akarsz tenni? Külön élni? Ez nem volna méltányos egyiketek számára sem.
- Mindenesetre méltányosabb volna, mint együtt élni. A tábornok gyors pillantást vetett lánya elszánt arcára.
- Most így beszélsz. De mi ketten tapasztaltabbak vagyunk, mint te.
- Vártam már ezt a megállapítást. Szóval azt akarod, hogy visszamenjek hozzá? A tábornok rendkívül boldogtalan arcot vágott.
- Tudod drágám, hogy én csak a te javadat akarom.
- És Jerry meggyőzött téged arról, hogy ez a javamat szolgálná. Vedd tudomásul, hogy ebbe tönkremennék. Nem megyek vissza, e mellett kitartok.
A tábornok ránézett, aztán vejére nézett, vállat vont és tömködni kezdte a pipáját. Jerry Corven pillantása az apáról a lányára siklott, aztán összehúzta szemét és mereven nézte Clare-t. Sokáig néztek farkasszemet.
- Rendben van, - mondta végül - akkor majd máskép intézkedem. Isten önnel uram, Isten veled, Clare.
Sarkon fordult és kiment. Hosszú csend következett. Autója végigzörgött az úton, aztán ez a hang is elhalt. A tábornok komoran pipázott és nem nézett Clare-re. Clare az ablakhoz lépett. Kint már sötétedett. Most, hogy túl volt a krízisen, valahogy elernyedt.
- Az Istenért, - mondta hirtelen az apa - csak érteném ezt az ügyet! Clare nem mozdult az ablak mellől.
- Elmondta neked, hogy megvert a lovagló ostorommal?
- Mi? - mondta a tábornok.
- Igen.
- Téged?
- Igen. Tulajdonképpen nemcsak ezért hagytam el, de ez aztán betetőzött mindent. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked apám.
- Szent Isten!
Clare előtt egy pillanatra felragyogott a világ. Tények! A férfiaknak tények kellenek.
- Gazember, - mondta a tábornok - gazember! Azt mondta, hogy legutóbb veled töltötte az estét. Igaz?
Clare arcát elborította a vérhullám.
- Igen. Erőszakkal bejött.
- Gazember! - mondta mégegyszer a tábornok.
Amikor Clare magára maradt, fanyarul állapította meg, hogy ez a kis ténybeli adat a lovagló- ostorról milyen hirtelen megváltoztatta apja érzését. Apja most már a maga személyes sérel- mének tekinti az ügyet, önön húsa és vére elleni merényletnek. Clare érezte, hogy apját telje- sen hidegen hagyta volna, ha az eset másvalakinek a lányával történik meg. Sőt, most eszébe jutott, hogy apja nagyon helyeselte, mikor a fivére annakidején megkorbácsolta az öszvér- hajcsárt, amiből azután olyan nagy baj zúdult rájuk. Milyen kevéssé tárgyilagosak, milyen elragadóan elfogultak az emberek! Érzéseiket és nézeteiket csakis előítéleteik irányítják. No, nem baj! Clare örült, hogy túl van a legrosszabbon, örült, hogy családja már mellette áll. Most már biztosan tudta, hogy nem kell többé négyszemközt találkoznia Jerryvel. Eszébe jutott
férje utolsó, hosszú pillantása. Jerry elegánsan tud veszteni, mert sohasem tartja befejezettnek a játszmát. Egészen beleveti magát az életbe, nem az életnek egyes részeibe, hanem a teljessé- gébe. Keményen megüli az életet, megsarkantyúzza, akadályokon ugrik át, keresztül törtet mindenen és ha közben horzsolások érik, nyugodtan veszi tudomásul. «Annakidején lenyü- gözött engem, keresztülvágtatott rajtam. A varázslat elszállt». Talán igaz se volt. Mit csinál most majd Jerry? Egy bizonyos: valahogy majd csak kárpótolja magát a veszteségéért.
13. FEJEZET.
Ha az ember végigtekint a Temple síma zöld pázsitján, szép fáin, a kőküszöbökkel diszített bírósági épületeken és a golyvás-galambokon; valami ujjongó, boldog érzés fogja el. Aztán a szemlélőnek eszébe jut a rózsaszín zsinórral átkötözött, megszámlálhatatlanul sok aktacsomó, a hivatalnokok végeláthatatlan serege, akik a kis előszobákban rágják a tollat és várják az ügyvédeket, a borjúbőrbe kötött könyvek, melyek megszámlálhatatlanul sok per ítéletét indo- kolják olyan szőrszálhasogatóan, hogy a könnyebb élményeket kedvelő szemlélő felsóhajt, ha megpillantja őket és vágyakozva gondol a Café Royalra. A Temple csarnokaiban az emberi szellem in excelsis lebeg, mialatt a test karosszékben ül; ennek az épületnek a kapujában le kell vetni az emberi lelket és kint kell hagyni, mint a cipőt, ha egy mecsetbe lépünk. Még a nagy ünnepi estélyekre sem engedik be az emberi lelket, mert a jogászi lélek nem engedhet meg magának «kilengéseket» és már a meghívón is óva int mindenkit a záradék: «Kitün- tetések viselendők». Azokon a kivételesen ritka őszi reggeleken, amikor süt a nap, a Temple lakója, akinek ablaka kelet felé néz, valószínűleg olyasvalamit érez hirtelen a rekeszizma tájé- kán, mintha felért volna valami szép domb tetejére, mintha egy Brahms-szimfóniát hallgatna, vagy mintha megpillantaná a tavasz első liliomait. Ilyenkor azután gyorsan figyelmezteti magát, hogy hol van tulajdonképpen, és gyorsan a Collister contra Daverday-ügy aktái fölé hajol.
És mégis, Eustace Dornford, aki már közel járt élete delelőjéhez, akár sütött a nap, akár nem, mindig úgy érezte magát, mintha gyönyörű, meleg tavaszi napon alacsony fal tövében ülne, és az élet, mint valami Botticelli-szerű nőalak közeledne feléje, narancsfák és tavaszi virágok között. Másszóval és tömörebben: szerelmes volt Dinnybe. Minden reggel, amikor Clare meg- jelent nála, elfogta a vágy, hogy ne politikai témákat diktáljon neki, hanem nővéréről kezdjen vele beszélni. De azért volt benne kellő önuralom és némi humorérzék, tiszteletben tartotta a hivatásával járó gátlásokat és mindössze azt kérdezte Clare-től: hajlandó volna-e nővérével együtt vele vacsorázni, «Szombat este, itt vagy a Café Royalban».
- Itt érdekesebb volna.
- Nem hívna meg egy fiatalembert, negyediknek?
- Talán inkább ön hívjon valakit, Dornford úr.
- Nincs önnek valami különleges kívánsága?
- Hát akkor talán elhívnám a fiatal Tony Croomot, akivel együtt utaztam a hajón. Nagyon kedves fiú.
- Rendben van. Tehát szombaton. Ugy-e, nem felejti el megmondani a nővérének?
Clare nem mondta meg, hogy a nővére valószínűleg az ajtó előtt várja őt, pedig Dinny csak- ugyan ott volt. Mostanában minden este félhétkor eljött Clare-ért és hazakísérte lakására. Még mindig tartani kellett bizonyos veszélyektől és a két nővér erről nem feledkezett meg.
Amikor Dinny a meghívásról értesült, így szólt:
- Aznap, amikor késő este eljöttem tőled, Tony Croommal találkoztam az utcán és elkísért a Mount Streetre.
- Mondtad neki, hogy Jerry nálam járt?
- Dehogy.
- Így is eleget szenved. Igazán nagyon helyes fiú.
- Észrevettem. Szeretném, ha nem tartózkodna Londonban.
- No nem marad itt sokáig. Muskham úr arab kancáit kell gondozásba vennie Bablock Hythe- ben.
- De hiszen Jack Muskham Roystonban lakik.
- A kancák azonban külön laknak, mérsékeltebb égöv alatt. Dinny igyekezett elhessegetni magától a szomorú emlékeket.
- Mit gondolsz drágám, menjünk földalattin vagy vágtassunk el taxival?
- Levegőt akarok színi. Hajlandó vagy gyalog jönni?
- Persze. Végigmegyünk a Themzeparton és a parkokon.
Gyorsan mentek, mert hideg volt. A városnak ez a tágas, beépítetlen része sötét szépségben pompázott a lámpák és csillagok fényében. Még az épületek is impozánsakká váltak, amikor jól ismert nappali formáik a homályba vesztek.
- London nagyon szép este - mormolta Dinny.
- Igen. Olyan az egész, mint mikor az ember valami szépséges nővel fekszik le és kocsmai pincérlánnyal ébred. Mire való ez az egész város? Összehordott energiatömeg, olyan, mint valami hangyaboly.
- «Rém fárasztó», mint Em néni mondaná.
- Mondd, Dinny, igazán, mire való mindez?
- Olyan az egész város, mint valami gyár, amely tökéletes árukat szeretne gyártani, de minden egyes sikerült példányra egy millió hibás jut.
- Hát érdemes?
- Mért ne?
- Egyáltalában: miben lehet még hinni?
- A jellemben.
- Hogy érted ezt?
- A jellem fejleszti bennünk a tökéletesség utáni vágyat. Kihozza belőlünk azt, ami a legérté- kesebb bennünk.
- Hm! - mondta Clare. - És ki határozza meg, hogy mi a legértékesebb bennünk?
- Nyertél, drágám.
- Én mindenesetre túl fiatal vagyok az ilyesmihez. Dinny belekarolt a húgába.
- Te sokkal öregebb vagy, mint én, Clare.
- Nem. Lehet, hogy többet tapasztaltam, mint te, de még nem sikerült magamba merülnöm és megismernem önmagamat. Az az érzésem, hogy Jerry a lakásom körül ólálkodik.
- Akkor gyere a Mount Streetre és utána moziba megyünk. A hallban Bloore levelet adott át Dinnynek.
- Sir Gerald Corven volt itt, kisasszony és ezt hagyta itt. Dinny felbontotta a levelet.
Kedves Dinny!
Már holnap elutazom Angliából, nem várok szombatig. Ha Clare megmásítja elhatáro- zását, örömmel magammal viszem. Ha nem, ne számítson türelmemre. Az ő lakásán is hagytam ilyen értelmű levelet, miután azonban nem tudom, hol van, neked is írok, mert azt akarom, hogy mindenképpen megtudja. Holnap, csütörtökön délután háromig várok rá vagy üzenetére a Bristolban. Azután «à la guerre, comme à la guerre».
Nagyon sajnálom, hogy ennyi bonyodalommal jár a dolog, és minden jót kívánok neked. Legszivélyesebb üdvözlettel
Gerald Corven.
Dinny az ajkába harapott. Clare elolvasta a levelet.
- Nem megyek, csináljon amit akar.
Dinny szobájában rendbehozták magukat. Lady Mont belépett.
- No végre, - mondta - legalább elmondhatom a mondókámat. Nagybátyátok megint beszélt Jerry Corvennel. Mi a szándékod, Clare?
Clare hirtelen elfordult a tükör mellől. A lámpa éles fénnyel világította meg az arcát és ajkát, melynek kendőzését még nem fejezte be.
- Sohasem megyek vissza hozzá, Em néni.
- Leülhetek az ágyad szélére, Dinny? A «soha» nagy idő. Aztán meg itt van az a... izé... az a Craven úr. Bizom erkölcseidben Clare, de túl csinos vagy.
Clare leszedte a rúzst.
- Köszönöm Em néni, de én már határoztam és tudom, mit csinálok.
- Mindenesetre megnyugtató. Ha én mondok ilyesmit, abból mindig valami gaffe jön ki.
- Clare állja a szavát, néni. Lady Mont felsóhajtott.
- Én is szavamat adtam egyszer apámnak, hogy egy éven belül nem megyek férjhez. És hét hónap mulva feleségül mentem a nagybátyádhoz. Valaki mindig közbejön.
Clare a nyakába hulló kis fürtökhöz emelte a kezét.
- Megígérem, hogy egy évig «nem rúgok ki a hámból». Addigra biztos leszek a szándékaim- ban vagy talán nincsenek is többé szándékaim.
Lady Mont lesimította a dunyhát.
- Tedd szívedre a kezedet.
- Talán inkább ne! - mondta Dinny. Clare szívére tette a kezét.
- Szívre tett kézzel fogadom. Lady Mont felállt.
- Talán jobb volna, ha Clare ma éjszakára itt maradna. - Nem gondolod, Dinny?
- Igen.
- Akkor intézkedem.
- Nagyszerűen áll neked a tengerzöld ruha, Dinny. A te színed. Lawrence azt mondja, hogy nekem nincs ilyen különleges színem.
- Fekete fehérrel nagyon jól áll neked, drágám.
- A szarka és a portlandi herceg színei. Amióta Michael Winchesterbe ment, nem voltam az ascoti versenyeken. Takarékoskodni kell. Hilary és May idejön vacsorára. Utcai ruhában jönnek.
- Ó! - mondta hirtelen Clare - Hilary bácsi ismeri az ügyemet?
- Nagyon megértő ember - mormolta lady Mont. - Engem viszont, nem tehetek róla, nagyon bánt a dolog.
Clare felállt.
- Hidd el, Em néni, Jerry nem az az ember, aki sokáig szenved ilyesmi miatt.
- Álljatok csak egymás mellé... Gondoltam... Dinny egy ujjnyival nagyobb.
- Százhatvanhét vagyok, cipő nélkül, - mondta Clare.
- Nagyon szép. Ha rendbehoztátok magatokat, gyertek le. Lady Mont az ajtó felé imbolygott.
- Salamon pecsétje... figyelmeztetnem kell Boswellt... - mondotta és aztán kiment. Dinny megint a tűzbe bámult.
Clare hirtelen megszólalt mögötte.
- Énekelni szeretnék, Dinny. Mától kezdve egyévi vakáció! Örülök, hogy Em néni megígér- tette velem. Ugye bolondos a néni?
- Egyáltalában nem. Családunk legbölcsebb tagja. Aki komolyan veszi az életet, nem jut semmire. Ő pedig nem veszi komolyan. Ha akarná, sem tudná komolyan venni.
- De nincsenek is komoly gondjai.
- Mindössze egy férje, három gyereke, több unokája, két háztartása, három kutyája, néhány gyöngeelméjű kertésze, kevés pénze és két szenvedélye: mindenáron meg akar házasítani mindenkit és imádja a francia gobelint. Ezenkívül pedig mindent elkövet, hogy ne hízzon el.
- Nagyon édes a néni. Mi a véleményed ezekről a nyakfürtökről, Dinny. Rettentő sok baj van velük. Vágassam megint rövidre a hajamat?
- Egyelőre csak növeszd. Nem tudjuk, mi jön legközelebb divatba. Lehet, hogy megint, a fürtök.
- Mondd, a nők azért törődnek a külsejükkel, hogy tessenek a férfiaknak?
- Semmiesetre sem.
- Hát akkor azért, hogy bosszantsák és izgassák egymást?
- Azt hiszem, csak divatból. Divat dolgában olyanok, mint valami nyáj.
- És erkölcs dolgában?
- Hát van erkölcsünk? A férfiak csinálták. Nekünk, természetünktől fogva csak érzéseink vannak.
- Belőlem még ez is hiányzik most.
- Biztos?
- Semmiesetre sem veszélyes.
Felvette ruháját, aztán Dinny foglalta el helyét a tükör előtt...
A nyomornegyed lelkésze nem azért megy el hazulról vacsorázni, hogy érdekes megfigye- léseket tegyen az emberi természetről. Azért vacsorázik, hogy egyék. Hilary Charwell napjá- nak nagy részét, még az étkezésekre szánt időt is azzal töltötte, hogy meghallgassa híveinek panaszait, akik egyszerűen azért nem gondolnak a holnapra, mert ma sincs betevő falatjuk. Hilary most látható örömmel fogyasztotta a jó ételeket, amiket eléje raktak. Ha tudott is róla, hogy a fiatal nő, akit Jerry Corvennel összeesketett, eltépte kötelékeit, úgy tett, mintha nem tudná. Clare mellett ült, de egyetlenegyszer sem tett célzást házaséletére. Elfogulatlanul beszélgetett a választásokról, a francia művészeti kiállításról, a whipsnade-i állatkert új farka- sairól és azokról az újfajta iskolaépületekről, amelyeknek tetejét jó időben fel lehet emelni. Hosszúkás, barázdás, céltudatos és okosan jóságos arcán időnként mosoly jelent meg: ilyen- kor olyan volt a kifejezése, mintha valami megállapítást tenne, de nem árulta el, hogy mit állapít meg. Időnként egy-egy jelentős pillantást vetett Dinnyre, mint aki azt mondja:
«vacsora után négyszemközt beszélgetünk».
A beszélgetésre azonban nem került sor, mert Hilaryt telefonhoz hívták. Egy hívének halálos ágyához kellett sietnie, még a borát sem tudta kiinni. Felesége vele ment.
A két nővér, sir Lawrence és lady Em leültek bridgezni. Tízkor lefeküdtek.
- Ma van a fegyverszünet évfordulója - mondta Clare a hálószobában. - Tudtad?
- Igen.
- Tizenegy órakor autóbuszban ültem éppen. Két-három ember olyan furcsán nézett maga elé. Tőlem nem kívánhatnak ellágyulást, hiszen még csak tízéves voltam, amikor véget ért a háború.
- Emlékszem a fegyverszünetre, - mondta Dinny - mert anya nagyon sokat sírt aznap. Hilary bácsi nálunk volt Condafordban. Ebből a mondatból merítette prédikációja tárgyát: «Azok is szolgálnak, akik csak állnak és várnak».
- Ki szolgál ellenérték nélkül?
- Nagyon sok ember kemény munkát végez egész életen át, rendkívül csekély ellenszolgál- tatásért.
- Ez igaz.
- Miért teszik?
- Dinny, néha az az érzésem, hogy végül még vallásos leszel. Ha csak addig nem mész férjhez.
- «Vonulj kolostorba, Ofélia».
- Egész komolyan, drágám, szeretném, ha egy kicsit jobban hasonlítanál Éva anyánkra. Véleményem szerint anyának kellene lenned.
- Szívesen, de előbb az orvosok találjanak ki valamit, ami a szokásos előzmények nélkül is lehetővé teszi.
- Elpocsékolod az életedet drágám. Csak a kisujjadat kellene mozdítanod és Dornford térdrehullna előtted. Nem tetszik neked?
- Rég nem ismertem ilyen kedves embert.
- «...mondá hűvösen a szűz és az ajtó felé fordult». Csókolj meg.
- Drágám, - mondta Dinny - remélem, minden rendbejön. Nem imádkozom érted, hiába nézel vallásosnak, de majd azt fogom álmodni, hogy révbe érsz.
14. FEJEZET.
A fiatal Croom másodszor is megnézte «Anglia multját» a Drury Lane színházban. Három kísérője most látta először a darabot. Előzőleg Dornfordnál vacsoráztak. Különös véletlen folytán, melyben azonban a jegyek vásárlójának is volt némi szerepe, ketten-ketten ültek: Croom Clare mellett a tizedik sor közepén, Dornford és Dinny pedig a harmadik sor végén a pótszékeken.
- Adnék egy pennyt, ha kitalálhatnám a gondolatait, Cherrel kisasszony.
- Arra gondoltam, hogy az angol arc mennyire megváltozott 1900 óta.
- A hajviselet változása okozza. Azok az arcok, melyeket száz, százötven évvel ezelőtti képe- ken látunk, sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint a harminc év előttiek.
- Igen, a lelógó bajusz, meg a konty elrejti az arc kifejezését. De volt-e egyáltalában kifejezés bennük?
- Azt gondolja, hogy a Viktória-korbeliek jelleme nem volt olyan határozottan kialakult, mint a miénk?
- Sőt, lehet, hogy határozottabb volt, de mindenesetre elnyomták. A ruházatukkal is. Mindig több anyagot raktak magukra, mint amennyire szükség volt. Frakk, magas gallér, nyakkendő, turnür, gombos magas cipő.
- A lábszár látása idegesítette őket, a nyaké nem.
- Már ami a nők nyakát illeti. De nézze meg bútoraikat: csupa rojt, bojt, díványhuzat, kandelá- ber, óriási szekrények. Valóságos bujócskát játszottak a lelkükkel, higyje el Dornford úr.
- De néha váratlanul felbukkant a lelkük, mint a kis Edward herceg, aki levetkőzött anyja ebédlőasztala alatt Windsorban és aztán előugrott.
- Azóta sem tudok ilyen tökéletesen sikerült cselekedetéről.
- Tudja Isten. Uralkodása a restauráció korára emlékeztetett, szelídebb kiadásban. De már érezni lehetett a vihar előszelét.
- Elutazott, Clare?
- Igen, elutazott. Nézze Dornfordot. Teljesen belebolondult Dinnybe. Bárcsak Dinnynek is tetszene egy kicsit.
- Miért gondolja, hogy nem?
- Kedvesem, Dinny nagyon súlyos dolgokon ment keresztül és még most sem lábalt ki belőlük egészen.
- Ideális sógornő volna.
- Szeretné?
- Istenem, még kérdezi?
- Mi a véleménye Dornfordról?
- Igen rendes ember és a mellett nem unalmas.
- Ha orvos volna, remekül tudna bánni a betegekkel. Katolikus.
- Ez nem rontotta esélyeit a választáson?
- Talán ártott volna neki, de ellenfele viszont ateista volt, úgyhogy kiegyenlítették egymást.
- Szörnyű humbug a politika.
- De meglehetősen mulatságos.
- Érdekes, Dornford megnyerte az ügyvédek akadályversenyét... Bátor fiú lehet.
- Nagyon. Mindennek nekivág a maga nyugodt módján. Nagyon szeretem.
- Ó!
- Igazán nem akartam felizgatni magát, Tony.
- Megint olyan az egész, mint mikor a hajón voltunk, egymás mellett ültünk és semmi több... Jöjjön ki egy cigarettára.
- Már jön vissza a közönség. Készüljön, el kell magyaráznia a következő felvonás erkölcsi tanulságát. Eddig nem tudtam felfedezni.
- Csak várjon...
Dinny mélyet lélekzett.
- Szörnyű. Jól emlékszem a «Titanic» esetére. Szörnyű, mennyi minden megy veszendőbe a világon.
- Igaz.
- Veszendőbe megy az élet, a szerelem.
- Tapasztalatból beszél?
- Igen.
- Nem szívesen beszél erről?
- Nem.
- Remélem, a húgát nem éri hasonló sors. Csupa élet!
- Igen, de most nagyon benne van a kutyaszorítóban.
- Majd kiszabadul belőle.
- Szörnyű volna, ha elrontanák az életét. Nincs valami jogi kibúvó, Dornford úr? Hogy lehetne a nyilvánosság kizárásával megúszni a dolgot?
- Ha a férj okot adna a válásra, akkor símán menne a dolog.
- Ezt nem fogja megtenni. Bosszúálló ember.
- Értem. Akkor sajnos, nem marad más hátra, mint várni. Az ilyen dolgok gyakran maguktól is megoldódnak. Mi katolikusok általában nem kedveljük a válást. De ha maga úgy találja, hogy ez az eset indokolt...
- Clare még csak huszonnégy éves. Nem töltheti el magányosan hátralévő éveit.
- Magának talán ez a szándéka?
- Nekem! Én egész más lapra tartozom.
- Igen, maguk egészen különböző természetűek, de ha maga elpocsékolná az életét, az még sokkal rosszabb volna. Mert sokkal rosszabb, ha télen mulasztunk el egy-két verőfényes napot, mint nyáron.
- Felmegy a függöny.
- Furcsa! - mormolta Clare. - Nem is tarthatott volna sokáig a szerelmük. Úgy ették egymást, mint a cukrot.
- Istenem, ha mi ketten ott a hajón...
- Maga még nagyon fiatal, Tony.
- Két évvel idősebb vagyok, mint maga.
- És tíz évvel fiatalabb.
- Maga nem hisz a tartós szerelemben, Clare?
- A tartós szenvedélyben semmiesetre. «Utánam az özönvíz». Azok ketten a Titanic-on túlhamar kapták meg az özönvizet. És milyen hideg lehetett! Brrr!
- Felhúzhatom a vállára a köpenyét?
- Nekem nem tetszik túlságosan ez a darab. Nagyon belemarkol az emberbe és én most nem szeretem az ilyesmit.
- Nekem is jobban tetszett, amikor először láttam.
- Köszönöm.
- Valahogy nagyon közel áll az emberhez és mégsem egészen közel. A háborús rész a legjobb.
- Nem tudom... Elveszi az ember életkedvét.
- Ez a «szatira».
- A darab egyik része kicsúfolja a másikat. Nyugtalanító. Én magam is ilyen vagyok.
- Kár, hogy nem mentünk moziba, akkor legalább foghattam volna a kezét.
- Dornford úgy néz Dinnyre, mintha álmai madonnáját szeretné valósággá tenni.
- Határozottan.
- Nagyon csinos ember. Kíváncsi vagyok, mi az ő véleménye a háborús jelenetről. Figyelem, megint felmegy a függöny.
Dinny lehúnyta a szemét. A könnyek égették az arcát.
- Ilyet nem tett volna a valóságban az a nő! - mondta rekedten. - Nem lobogtatta volna a zászlót, éljenezve. Semmiesetre sem. Talán elvegyült volna a tömegben, de ezt nem!
- Színpadi hatásvadászat. Kár. De nagyon jó volt a felvonás. Igazán jó. Szegény elhagyott lányok... Egyre szomorúbban énekelnek, és közben az a füttyszó: a «Tipperary». Szörnyű lehetett a háború.
- Volt benne valami lelkesítő is.
- És tartós volt ez az érzés?
- Bizonyos vonatkozásban. Szörnyűnek találja ezt?
- Nem tudok ítéletet mondani mások érzéseiről. A fivérem is valami ilyesmit mondott.
- Nem éppen harcias érzés volt... Én nem vagyok harcias ember. Talán frázisnak hangzik, de igaz, hogy mégis ez volt a legnagyobb élmény az életemben.
- Még mindig így érzi?
- Legalábbis eddig így éreztem. De... Most itt az alkalom, hogy megmondjak magának valamit: szerelmes vagyok magába Dinny. Nem ismerem magát, maga sem ismer engem. De ez nem számít. Rögtön beleszerettem magába, amint megismertem és azóta egyre erősödött ez az érzésem. Ne mondjon semmit, csak néha-néha gondolkozzon rajta.
Clare vállat vont.
- Valóban így viselkedtek az emberek a fegyverszünetkor? Mondja, Tony, igazán?
- Tessék?
- Valóban így viselkedtek?
- Nem tudom.
- Hát maga hol volt akkor?
- Wellingtonban voltam elsőéves. Apám elesett a háborúban.
- Ó! Éppúgy eleshetett volna az én apám is, meg a fivérem. De még akkor is! Dinny azt mondja: anyám sírvafakadt, amikor megjött a fegyverszünet híre.
- Azt hiszem, az én anyám is.
- A legjobban tetszett nekem az a jelenet a fiú és a lány között. De az egész dolog túlságosan az érzelmekre megy. Kísérjen ki, rá akarok gyujtani. Különben inkább nem. Az ember mindig ismerősökbe botlik.
- Az ördögbe is!
- Utolsó kilengésem volt, hogy ide eljöttem magával. Ünnepélyesen megígértem, hogy egy évig nem adok okot panaszra. No azért ne essen kétségbe. Eleget találkozhat azért velem.
- «Nagyság, méltóság, béke» - mormolta Dinny és felállt - Mindenesetre a méltóság a leg- nagyobb dolog.
- És a legnehezebben elérhető.
- Az a lány, aki a mulatóhelyen énekelt! És az a sok csillogás az égen! Nagyon szépen köszönöm Dornford úr... nem felejtem el egyhamar ezt a darabot.
- Azt sem, amit magának mondtam?
- Igazán nagyon kedves volt. De az aloe csak egyszer egy évszázadban virágzik.
- Várhatok. Nagyon szép este volt.
- Hát azok ketten hova lettek?
- Majd megtaláljuk őket az előcsarnokban.
- Azt hiszi, hogy Angliának eddig sikerült valaha is elérnie a nagyságot, méltóságot és békét?
- Nem.
- Mindenesetre «volt egyszer egy domb, ahol nem voltak kőfalak». Köszönöm. Már három éve viselem ezt a köpenyt.
- Mégis nagyon bájos.
- Azt hiszem, a legtöbb ember most valamilyen mulatóhelyre megy.
- Legfeljebb öt százalékuk.
- Szeretnék ma éjszaka egy kis hazai levegőt szagolni és hosszan felnézni a csillagokra. Clare elfordította a fejét.
- Nem, Tony.
- Hát akkor?
Hiszen most egész este velem volt.
- Bárcsak hazavihetném magammal.
- Ez lehetetlen drágám. Fogja meg szépen a kisujjamat és szedje össze magát.
- Clare!
- Nézze! Már itt vannak! Most tűnjön el. Igya le magát szépen a klubban és álmodjon lovakról. No itt van. Ez csak elég volt? Jó éjszakát, Tony.
- Istenem! Jó éjszakát.
15. FEJEZET.
Az időt gyakran hasonlították már folyamhoz. De ezen a szürke, egyenletes áramlású folya- mon sohasem lehet átkelni, olyan széles, mint maga a világ, nincs gázló vagy híd, ami átve- zetne rajta. Bár a filozófusok azt állítják, hogy nemcsak előre, hanem visszafelé is tud folyni, a naptár mégis csak a szabályos folyását követi.
November után ezek szerint december következett, decembert viszont nem követte ismét november. Néhány hideg naptól eltekintve, az idő enyhe maradt. A munkanélküliség csök- kent, a kereskedelmi mérleg passzívája viszont emelkedett. Egy lépés előre, két lépés vissza. A lapok a pohár vízben dúló vad viharokat visszhangozták. Az emberek sok jövedelmi adót fizettek és még többet nem fizettek. «Miért szakadt vége a prosperitásnak», ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit. A font hol emelkedett, hol esett. Röviden: az idő folyt tovább, a lét rejtélyét azonban nem sikerült megfejteni.
Condafordban elejtették a sütőde tervét. Elhatározták, hogy minden hozzáférhető fillért sertés- és baromfitenyésztésbe és burgonyatermelésbe fektetnek. Sir Lawrence és Michael lázasan
dolgoztak tervükön és ez a láz átragadt Dinnyre is. Apjával együtt naphosszat tervezgettek és arra számítottak, hogy a mozgalom meghozza az örök jólétet. Eustace Dornford is csatlako- zott az ötlethez. Különböző számadatokkal bizonyították, hogy évi százmillió fonttal lehetne csökkenteni Nagybritannia importszámláját, ha fokozatosan betiltanák e három élelmicikk behozatalát a nélkül, hogy az életszínvonal árát emelnék. Nem kell az egészhez más, mint egy kis organizáció, egészen lényegtelen változás az angolok alaptermészetében és az eddiginél valamivel több korpa. A tábornok addig is kisebb kölcsönöket vett fel életbiztosítására és ebből fizette különböző adóit. Az új képviselő, aki meglátogatta választókerületét, a kará- csonyt Condafordban töltötte. Csaknem egész idő alatt a sertésekről beszélt, mert ösztönösen érezte, hogy e pillanatban ezeken keresztül közelítheti meg a legjobban Dinnyt. Clare is otthon töltötte a karácsonyt. Senki sem beszélt arról, hogy titkárnői teendői után mivel tölti szabadidejét. Jerry Corventől nem jött levél, de az újságból megtudták, hogy már visszaérke- zett Ceylonba. Karácsony és újév között megtelt a ház minden lakható része: ott volt Hilary, a felesége, lánya, Monica, Adrian és Diana, Sheilával és Ronalddal, akik már felgyógyultak a kanyaróból - évek óta nem volt a házban ilyen nagy családi gyülekezet. Szilveszter napján még sir Lionel és Lady Alison is lejöttek ebédre. Valamennyien úgy érezték, hogy 1932 sors- döntő év lesz, tekintettel a konzervatívok túlnyomó többségére. Dinny valósággal leszaladgál- ta a lábát. Nem mutatta ugyan, de mégis érezni lehetett, hogy most már kevésbbé foglal- koztatja a mult. Ő volt az egész társaság lelke és nem lehetett észrevenni, hogy saját lelke is van. Dornford töprengve nézett rá. Azt kutatta: mi lehet e fáradhatatlan és derűs önmegtaga- dás mögött. Odáig merészkedett, hogy megkérdezte Adriatól, aki úgy látszik, Dinny kedvenc rokona.
- Unokahúga nélkül minden megállna ebben a házban, Cherrell úr.
- Bizony. Dinny csodálatos jelenség.
- Úgy látszik, nem törődik sajátmagával. Adrian érdeklődő oldalpillantást vetett rá.
Rokonszenvesnek találta halványbarna, meglehetősen sovány arcát, dióbarna szemét, sötét haját. Meglehetősen fínomérzésű embernek látszott ahhoz képest, hogy ügyvéd és politikus. Adrian azonban, valahányszor Dinny ügye került szóba, olyan óvatos lett, mint valami juhász- kutya. Ezért meglehetősen kitérően válaszolt.
- Bizonyára nem törődik magával többet, mint amennyi szükséges. Talán annyit sem.
- Néha az az érzésem róla, mintha nagyon súlyos dolgokon ment volna keresztül.
- Huszonhét éves - mondta vállatvonva Adrian.
- Megkérhetném arra: mondja el, mi történt vele? Nem kíváncsiságból érdeklődöm. Én... szerelmes vagyok belé és szörnyű volna, ha tájékozatlanságomban durván megsérteném érzé- kenységét.
Adrian hosszan és hangosan szippantott a pipájából.
- Hát, ha igazán komolyan gondolja ezt...
- Halálos komolyan.
- Akkor talán csakugyan meg lehet kímélni őt néhány fájdalmas pillanattól. Két évvel ezelőtt rettenetesen szerelmes volt valakibe, de a dolognak tragikus vége lett.
- Halál?
- Nem. Nem mondhatom el önnek részletesen az egész ügyet, mindössze annyit közölhetek, hogy a férfi előzőleg olyasmit tett, amivel bizonyos vonatkozásban kiközösítette magát a társaságból. Legalább is ő azt hitte. Ezért felbontotta eljegyzésüket, mert nem akarta Dinnyt is
belevinni ebbe a helyzetbe és elvándorolt a távol keletre. A szakítás végleges. Dinny azóta nem is beszélt róla, de attól félek, hogy sohasem fogja elfelejteni.
- Értem. Nagyon szépen köszönöm. Nagy szolgálatot tett nekem.
- Sajnálom, ha esetleg fájdalmat okoztam önnek, - mormolta Adrian - de azt hiszem, jobb nyitott szemmel járni.
- Sokkal jobb.
Adrian megint a pipáját szívta és néhányszor lopva pillantott csendes szomszédjára. Dornford kissé elfordította arcát. Nem látszott éppen letörtnek vagy szomorúnak, de látni lehetett, hogy mély gondjai vannak, mintha a jövője fölött töprengene. «Ez az ember - gondolta Adrian - áll még a legközelebb ahhoz a fajtához, amelyhez szívesen adnám Dinnyt: fínomérzésű, nyugodt és energikus. Sajnos, azonban az életben nem megy minden símán.»
- Egészen más, mint a húga - szólalt meg végül Adrian. Dornford elmosolyodott.
- Hagyomány és modernizmus.
- De azért Clare nagyon helyes teremtés.
- Igen, és sok jó tulajdonsága van.
- Mind a kettőben van gerinc. Hogy válik be Clare?
- Nagyon jól. Gyors a felfogóképessége, jó emlékezőtehetsége van és sok savoir faire van benne.
- Kár, hogy ilyen súlyos helyzetbe került.
- Nem tudom, ki idézte elő és nem látom, hogy lehetne rajta segíteni.
- Nem ismerem Corvent.
- Nagyon kedves ember, hacsak úgy futólag ismerjük. De azért van az arckifejezésében valami kegyetlen vonás.
- Dinny azt mondja, hogy bosszúálló.
- Feltételezem róla - bólintott Adrian. - Nagyon veszélyes tulajdonság válóper esetén. De remélem, hogy erre nem kerül a sor... Az ilyen piszkos ügy rendszerint az ártatlan embert sározza be. Családunkban, emlékezetem szerint, még nem fordult elő válás.
- Az enyémben sem, de mi katolikusok vagyunk.
- Törvényszéki tapasztalatai alapján mi a véleménye? Romlik Angliában az erkölcs?
- Ellenkezőleg. Lényegesen javulóban van.
- De az erkölcsi formák mindenesetre lazultak, nem?
- Az emberek csak őszintébbek, mint azelőtt. Ez még nem jelent rosszat.
- Maguk ügyvédek és bírák mindenesetre rendkívül erkölcsös emberek - mondta Adrian.
- Hát ezt honnan veszi?
- Az újságokból. Dornford nevetett.
- No, - mondta Adrian és felállt - játszunk egy parti billiárdot.
Az újév utáni hétfőn a társaság szétoszlott. Dinny délután lefeküdt ágyába és elaludt. A szürke fény is kialudt, sötétség töltötte be szobáját. Azt álmodta, hogy folyó partján áll. Wilfrid a kezét fogja, a túlsó partra mutat és azt mondja: «Még egy folyó, még csak ezen a folyón kell átkelnünk.» Kéz a kézben mentek le a vízhez. Bent a vízben minden egyszerre sötét lett. Dinny elveszítette Wilfrid kezét és rémülten kiáltott fel. Lába nem találta többé a talajt, vergődött, kezét nyujtogatta minden irányba. Wilfrid hangja egyre messzebbről hallatszott:
«Még egy folyó... az utolsó.» Hangja elhalt, már nem volt több, mint egy sóhajtás. Dinny meggyötörten ébredt fel. Az ablakon át a sötét eget látta s a szilfa ágait, amint a csillagokba nyúltak. Semmi hang, semmi illat, semmi fény. Mozdulatlanul feküdt, mélyen lélekzett, hogy leküzdje szorongását. Régóta nem érezte Wilfridet olyan közel magához, régóta nem érezte már ilyen élesen fájdalmát és kifosztottságát.
Felkelt, hidegvízzel megmosta arcát, aztán megállt az ablak mellett, a csillagokat nézte és a sötétséget. A kínzó álom emléke olyan erős volt még, hogy megborzongott. «Még egy folyó.» Kopogtak az ajtón.
- Ki az?
- Baj van az öreg Purdynéval, kisasszony. Azt mondják, a végét járja. Az orvos nála van, de...
- Betty! Anya tud róla?
- Igen, kisasszony. Át is megy hozzá.
- Nem. Majd én megyek. Szóljon neki Annie, hogy ne menjen.
- Igenis, kisasszony. Rohama van. Az ápolónő átküldött, azt mondta, nem lehet rajta segíteni. Gyujtsak fel, kisasszony?
- Igen.
Hála Istennek, csakhogy már bevezették a házba a villanyvilágítást.
- Készítsen elő egy kis üveg konyakot és tegye ki az előcsarnokba a hócipőmet. Két perc mulva lent vagyok.
- Igenis, kisasszony.
Gyorsan magára kapta kötött kabátját, sapkáját, vakondbundáját, leszaladt a lépcsőn, egy pillanatra megállt anyja ajtaja előtt és beszólt, hogy elmegy. Az előcsarnokban felvette hó- cipőjét, átvette az üveget és kiment a házból. Koromsötét volt, de az évszakhoz képest nem volt hideg. Meg-megcsúszott a síkos úton, nem vitt magával lámpát és ezért a félmérföldes út negyedóra hosszat tartott. Az orvos autója ott állt a kis parasztház előtt, lámpái égtek. Dinny benyitott és belépett a földszinti szobába. Tűz lobogott, magányos gyertya égett. A szoba, melyet népes család szokott megtölteni, most üres volt, csak a sármánymadár maradt ott nagy kalitkájában. Dinny kinyitotta a belső lépcsőhöz vezető kis ajtót és felment. Fent óvatosan be- lökte a vékony felső ajtót, azután körülnézett. Szemben az ajtóval az ablakpárkányon lámpa égett, fény és árny váltakozott az alacsony mennyezetű szobában. A kettős ágy lábánál az orvos és a falu ápolónője beszélgetett halkan. Az ablak mellett a sarokban egy széken gubbasztott a férj. A kis öreg ember térdére támasztotta kezét, ráncos piros arca reszketett és időnként megvonaglott. Az öreg parasztasszony összegörnyedve feküdt az ágyon, arca olyan volt, mint a viasz. Dinny úgy találta, mintha máris kisimultak volna a ráncai. Nehezen, hörög- ve lélekzett. Félighúnyt szeme már nem látott.
A doktor odament Dinnyhez.
- Altatót adtam neki, - mondta - azt hiszem, nem tér többé eszméletre. Jobb is így a szegény öregnek. Ha magához térne, az ápolónő bead neki még egyet. Nem tehetünk mást, igyekszünk megkönnyíteni számára a véget.
- Itt maradok - mondta Dinny. Az orvos megfogta a kezét.
- Ne vegye annyira a szívére kedvesem. Megváltás a számára.
- Szegény öreg Benjy - suttogta Dinny.
Az orvos megszorította a kezét és lement a lépcsőn. Dinny belépett a szobába. Fojtott volt a levegő, nyitva hagyta az ajtót.
- Én itt maradok, nővér, ha esetleg le akar menni valamiért.
Az ápolónő bólintott. Sötétkék ruha, fejkötő volt rajta, homlokát kissé összeráncolta, arca egyébként nem árult el semmi emberi érzést. Egymás mellett álltak, nézték az asszony viaszra vált arcát.
- Páratlan teremtés volt - mondta hirtelen az ápolónő. - Most lemegyek, beszerzek néhány dolgot, egy félóra alatt itt vagyok. Üljön le, Cherrell kisasszony, mert elfárad.
Az ápolónő elment. Dinny odament az öreg férfihez, aki a sarokban ült.
- Benjy.
Az öreg ember megrázta aszott fejét, kezét végighúzta a térdén. Dinny valami megnyugtatót akart mondani, de nem tudott. Megérintette az öreg ember vállát, aztán visszament az ágyhoz, leült egy kemény faszékre. Némán figyelte az öreg Betty arcát. A beteg halk, hörgő hangokat hallatott. Dinny úgy érezte, mintha valami rég letűnt kor szelleme halna meg most előtte. Hiszen igaz, élnek még a faluban olyan idős emberek, mint az öreg Betty, de ezek egészen mások. Mennyi egyszerű, józan ész volt ebben az öreg asszonyban, mennyi pedáns rend- szeretet, milyen lelkesen olvasta a bibliát, hogy ragaszkodott az urakhoz, milyen büszke volt nyolcvanhárom évére, fogaira, melyeket még mindig nem vesztett el és jó hírnevére. És milyen okosan kezelte öreg férjét, úgy bánt vele, mint valami nehezen nevelhető gyerekkel. Szegény öreg Benjy meg sem közelíti az asszonyt. Mi lesz most majd vele, ha magára marad? Talán valamelyik unokája magához veszi. Hét gyereket nevelt fel ez az öreg házaspár, abban az időben, amikor egy shilling - szerencsére - még annyit ért, mint ma három. A falu tele van különböző leszármazottaikkal. Vajjon szívesen fogadják-e majd a kis öreg Benjyt, aki egy kicsit házsártos és még mindig szereti az italt. Hogy fog beleilleni modern otthonukba? Talán csak akad számára valahol egy zug. Itt nem maradhat egyedül. A kettejük öregségi nyugdíjá- ból még csak megélhettek valahogy, de a feléből ő egyedül nem fog megélni.
«Bárcsak volna pénzem. Az öreg Benjynek biztosan nem kell a madár. Magammal viszem, kiengedem a kalitkából, a régi melegházban fogom tartani, amíg megtanulja a szárnyait hasz- nálni, aztán elengedem.»
Az öreg ember a torkát köszörülte a homályos szögletben. Dinny összerezzent és előrehajolt. Az előbb nagyon elmerült gondolataiban és észre sem vette, hogy a beteg lélekzetvétele már egészen elgyengült. Az öregasszony sápadt ajkai majdnem becsukódtak, ráncos szemhéjja majdnem teljesen ráborult élettelen szemére. Nem hallatszott többé semmi hang az ágy felől. Dinny néhány percig előrehajolva nézett és hallgatódzott, azután odalépett az ágyhoz és fölé- be hajolt. Meghalt? Mintegy válaszképpen megrezzent az asszony szemhéja és a mosolynak valami egészen halvány árnya jelent meg az ajkán. Aztán hirtelen egészen élettelen lett az arca, mintha elfújtak volna egy gyertyalángot. Dinny visszafojtotta a lélekzetét. Ez volt az első halál, aminek tanúja volt. Nem tudta levenni pillantását a vén, viaszkos arcról, mely most
mintha megkönnyebbült volna. Az a csendes emberi méltóság balzsamozta most be az öreg asszony arcát, mely az élet és a halál határát jelzi. Dinny ujja hegyével végigsimította a halott szemhéját. Halál! Ez a halál csendes és aránylag kevéssé gyötrelmes volt, de mégis...! Az örök fájdalomcsillapító, mindnyájunk sorsa. Ötven éven át aludt minden éjszaka ebben az ágyban az alacsony, ferde mennyezet alatt. Most meghalt az a kicsi és mégis nagy öreg- asszony. Előkelő születés, rang, vagyon és hatalom - mindez nem adatott meg neki. A techni- kával, a tudománnyal és a divattal nem ismerkedett meg. Gyerekeket hozott a világra, nevelte, táplálta, mosdatta őket, sokat varrt, sokat főzött, sokat söpört, keveset evett, soha életében nem mulatott, sok fájdalom érte, nem ismerte a bőség gondtalan fellélekzését - de gerince kemény maradt, járása egyenes, pillantása nyugodt, modora szelíd. «Nagy öregasszony» volt - kit illetne ez a cím, ha nem őt.
Dinnyt lelke mélyéig áthatotta ez az érzés. Lehajtott fejjel állt az ágy mellett. Az öreg Benjy megint megköszörülte torkát a homályos zugban. Dinny összerezzent és odalépett hozzá.
- Menjen, nézze meg Benjy, elaludt.
Megfogta a karját, hogy talpra segítse a gémberedett lábú öreget. Benjy akkor is csak a válláig ért, ha egész hosszában kiegyenesedett. Kiszáradt, összezsugorodott kis öreg volt. Dinny keresztülvezette a szobán. Együtt hajoltak a halott homloka és arca fölé, melyet már végig- simított különös szépségével a halál. A kis öreg férj felfújta arcát, mely egészen piros lett, ingerült, sipító hangon szólalt meg:
- Nem is alszik! Meghalt! Sohse beszélhet többet. Nézze. Ez már nem az én anyjukom. Hol az ápolónő? Nem lett volna szabad itthagynia...
- Csitt, Benjy.
- De mikor mondom, hogy meghalt! Hát most mit csináljak?
Összezsugorodott alma-arcát Dinny felé fordította. Valami mély, áporodott szag áradt felőle, a fájdalom, a pipák és a régi krumpli szaga.
- Nem akarok itt maradni. Nem akarok itt maradni vele, ahogy így fekszik. Nem való az.
- Nem, menjen csak le, gyujtson a pipájára, és ha jön az ápolónő, mondja meg neki.
- Mondjam meg neki? Majd én megmondom neki... Nem lett volna szabad itthagynia. Jaj Istenem, jaj Istenem, jaj Istenem!
Dinny a kis öreg vállára tette a kezét, a lépcsőhöz vezette és hosszan utána nézett, amint botorkálva, tapogatózva, duzzogva lement a lépcsőn. Aztán Dinny visszament az ágyhoz. A halott kisimult arcában volt valami félelmesen vonzó. A halál óta percről percre fokozódott ennek az arcnak a büszke harmóniája. Csaknem diadalmas volt, most, amint maga elé meredt, mintha élvezte volna a csendes és derűs nyugalmat, a fájdalmas öregség után. Most mutat- kozott meg igazán ennek a nőnek a jelleme, most, ebben a rövid átmeneti időben, az élet gyötrelmei és a halál bomlása között. «Arany volt a lelke», ezt a mondatot kellene a szerény sírkőre vésni, melyet majd felállítanak a temetőben. Hol járhat most a lelke, van-e egyáltalá- ban valahol, nem fontos. Megtette a kötelességét - ez a fontos. Betty!
Amikor az ápolónő megérkezett, Dinny még mindig az ágy mellett állt és a halottat nézte.
16. FEJEZET.
Férje távozása óta Clare rendszeresen találkozott a fiatal Croommal, de mindig megtartotta a három lépés távolságot. A fiatalember szerelmi bánatában elvesztette kedélyességét, különben sem lett volna okos dolog nyiltan mutatkozni a társaságában és ezért Clare nem mutatta be a barátainak. Olcsó vendéglőkben találkoztak, moziba mentek, vagy egyszerűen csak sétáltak. Clare nem hívta meg többé magához, ő maga sem kérte erre. Egyáltalában, példásan viselke- dett, de néha hirtelen kínos és fájdalmas hallgatásba burkolódzott és úgy nézett Clare-re, hogy az asszonynak viszketett a keze, hogy megrázza. Egyébként több látogatást tett Jack Muskham méntelepén és órákat töltött olyan könyvek olvasásával, melyek azt a problémát igyekeztek megoldani, hogy az Eclipse nevű versenyló Lister Turktól örökölte-e jó tulajdon- ságait vagy inkább Darley Arabiantól, és hogy jobb-e Blacklockot St. Simonnal Speculumra keresztezni vagy Speculummal St. Simonra.
Amikor Clare Condafordból visszatért Londonba, Croom öt napon át nem adott magáról életjelt és ezért Clare sokat gondolt rá. Levelet írt neki a Coffee House-ba.
«Kedves Tony!
Mi van magával és merre van? Én már visszajöttem. Boldog új évet. Szíves üdvözlettel
Clare.»
Három napig nem kapott választ. Először bosszankodott, aztán aggódott, végül egy kicsit megijedt. Végre megjött a válasz, a bablockhythei fogadóból.
«Drága Clare!
Fellélegeztem, amikor megkaptam levelét, mert elhatároztam, hogy addig nem írok, amíg nem hallok magáról. A világért sem szeretném magára erőszakolni unalmas társa- ságomat és néha bizony kételyeim vannak, hogy nem untatom-e. Ahhoz képest, hogy nem láthatom magát, elég jól vagyok, ellenőrzöm a boxok építését, melyek az arab kancák számára épülnek. Kitűnőek lesznek (már tudniillik a boxok). Az állatok való- színűleg nehezen fogják majd megszokni az éghajlatot, pedig azt mondják, hogy itt enyhe az idő és a legelő kitűnőnek látszik. Nagyon szép ez a táj, különösen a folyó. A fogadó szerencsére olcsó és sokáig kibírom tojáson és szalonnán. Muskham gavallé- rosan viselkedett és már újévtől kezdve adja a fizetésemet. Ezért arra gondoltam, hogy maradék hatvanegynéhány fontomért megveszem Stapylton régi, kétüléses autóját. Nemrég utazott vissza Angliába. Ha egyszer lekerülök ide, okvetlenül szükségem lesz autóra, mert különben sohasem láthatnám magát, a nélkül pedig nem érdemes élni. Remélem, nagyszerűen érezte magát Condafordban. Már tizenhat napja nem láttam magát, ezt nem lehet sokáig kibírni. Szombat délután felmegyek. Hol találkozhatnánk? Örök hűséggel
Tony».
Clare szobájában a díványon fekve olvasta a levelet. Amikor elkezdte, szigorú arcot vágott, amikor befejezte, kissé mosolygott.
Szegény, drága Tony. Gyorsan elővett egy sürgönyblankettát és ezt írta rá:
«Teára várom a Melton Mewsben. C.» Irodába menet feladta.
Két fiatal ember találkozása akkor válik igazán fontossá, ha egy harmadik személynek nagyon fontos, hogy ne találkozhassanak. Mialatt Tony Croom Clare lakása felé közeledett, minden gondolatát Clare foglalta le. Nem vette észre azt az alacsony embert, aki csontkeretes szem-
üveget, fekete magas cipőt és borvörös nyakkendőt viselt és olyan volt, mint valami tudomá- nyos társaság titkára. Ez az ember feltűnés nélkül és diszkréten utazott vele Bablock Hytheből a Paddington pályaudvarra, onnét a Coffee House-klubba, a Coffee House-klubból pedig a Melton Mews sarkára. Itt utána nézett, megfigyelte, hogy a kettes számú házba megy, beírt valamit a noteszába, azután elővette az esti lapot és nyugodtan várta, mikor jön ki a házból. Megbízható, lelkiismeretes ember volt, nem olvasta az újságot, csak maga előtt tartotta és pillantását állandóan a pávazöld kapura szegezte. Készen állt arra, hogy bármely pillanatban összecsukja magát, mint valami esernyőt és eltűnjön a mellékutcában. Várt, várt, ez volt a foglalkozása. Közben, mint minden más polgár, a következőkre gondolt: a drágaságra, arra hogy jó volna meginni egy csésze teát, a kislányára, a kislánya bélyeggyüjteményére, végül pedig arra, hogy ezentúl neki is jövedelemadót kell fizetnie. Gondolatai ezenkívül felidézték annak a fiatal nőnek gömbölyű formáit, akitől a trafikban cigarettáját szokta venni. Cheyne volt a neve, és abból élt, hogy kitünően meg tudta jegyezni az arcokat, kimeríthetetlen volt a türelme, mindent gondosan feljegyzett a noteszába, mindig diszkréten a háttérben tudott maradni, és szerencsére erősen emlékeztetett a tudományos társaságok titkáraira. A Polteed- ügynökség alkalmazásában állott. Ez az ügynökség abból élt, hogy mindig többet tudott egyes emberekről, mint amennyi az illetők számára előnyös volt. Cheyne aznap kapta megbizatását, amikor Clare visszatért Londonba. Már öt napja «dolgozott», de erről senki sem tudott rajta és főnökein kívül. Könyveiből arról értesült, hogy a brit szigetek egyik lakójának főfoglalkozása, hogy más emberek után kémkedjenek és ezért cseppet sem restellte mesterségét, melyet már tizenhét év óta űzött a legnagyobb lelkiismeretességgel. Büszke volt munkájára, tehetséges
«kopónak» tartotta magát. Sajnos, állandóan fokozódó hörghurutja volt, amit annak köszönhe- tett, hogy sokat kellett huzatban álldogálnia, de azért mégsem tudta elképzelni, hogy más- képpen is tölthetné idejét és más, intelligensebb módon kereshetné kenyerét. Az ifjú Croom címéről egyszerűen úgy értesült, hogy Clare háta mögé állott, amikor az feladta sürgönyét. Mivel azonban a sürgöny szövegét nem tudta elolvasni, azonnal Bablock Hythebe utazott. Ettől kezdve expedíciója semmi nehézségbe sem ütközött. Időnként megváltoztatta meg- figyelő helyét az utca végén, majd amikor már besötétedett, be is ment az utcába. Félhatkor kinyílt a pávazöld kapu és a fiatal pár kilépett. Elindultak. Cheyne úr is elindult mögöttük. Gyorsan mentek és Cheyne úr kitűnően begyakorolt ritmusérzékével, pontosan lépést tartott velük. Hamarosan észrevette, hogy megint odamennek, ahova már kétszer követte lady Corvent: a Templebe, a törvényszék épületébe. Ez megnyugtatóan hatott rá: a tea lehetősége egészen közel volt. Rendkívül ügyesen lépdelt és mindig olyan emberek mögé került, akik eléggé kövérek voltak ahhoz, hogy eltakarják. Megfigyelte őket, látta, hogy befordulnak a Middle Temple Lane-re és a Harcourt Buildingsnél elválnak. Lady Corven bement az épület- be, a fiatalember pedig lassan fel és alá sétált az épület kapuja és a Temple rakpartja között. Cheyne úr utána nézett, gyors léptekkel rohant a strandra, berontott egy A. B. C. étterembe:
«Kérek egy csésze teát kaláccsal, de gyorsan» felkiáltással. Míg a teára várt, hosszasan jegyezgetett noteszába. Megfújta a forró teát, kiitta, megette a kalács felét, kezébe rejtette a másik felét, fizetett és ismét kiment a Strand-ra. Éppen befejezte a kalácsot, amikor ismét a Lane-re ért. A fiatalember még mindig lassan fel és alá sétált. Megvárta, amíg a fiatalember hátat fordított neki, aztán, mint valami elkésett ügyvédjelölt, elrohant a Harcourt Building mellett, be az Inner Templebe. Itt a kapu alatt a neveket tanulmányozta, amíg Clare ki nem jött. A fiatal pár a Strand felé ment, Cheyne úr utánuk. Jegyet váltottak egy moziba: Cheyne úr is jegyet váltott mögéjük. Megszokta, hogy azok az emberek, akiket követ, nagyon óvakod- nak, és ezért a fiatal pár ártatlan gyanútlansága kissé fölényes, de nem megvető részvétet keltett benne. «Olyanok, mint Jancsi és Juliska» állapította meg. Nem tudta megállapítani, hogy lábuk összeér-e a sötétben és ezért mögéjük került, hogy legalább a kezük helyzetét megvizsgálja. Ezt kielégítőnek találta. Leült az egyik székre a kijárat közelében. Most két óra hosszat biztos lehetett a dolgában. Pipázott, élvezte a jó meleget és a filmet. Afrikai expedí-
ciós film volt, a két főszereplő állandóan a legnagyobb veszélyben forgott, nem is szólva a filmoperatőrről, akinek helyzete még sokkal veszélyesebb lehetett. Időnként erőteljes ameri- kai hangon mondták egymásnak «Na most vigyázz öregem!» Cheyne úr nagy érdeklődéssel figyelt, de közbe egy pillanatra sem feledkezett meg a fiatal párról. Amikor ismét kigyulladtak a lámpák, láthatta profiljukat. Hja, valamikor mindnyájan fiatalok voltunk, állapította meg, és gondolatai az eddiginél intenzivebben tértek vissza arra a bizonyos fiatal trafikos hölgyre. A fiatalok helyzete e pillanatban olyan megbízhatónak látszott, hogy megragadta az alkalmat és egy percre kiment a folyosóra. Ki tudja, mikor lesz erre megint alkalma. Véleménye szerint a detektivtörténeteknek az a legfőbb hibájuk, hogy a szerzők úgy állítják be a «kopókat», mintha természetfölötti lények volnának, akik napokig ügyelnek valakit, a nélkül, hogy le- vennék róla a szemüket. Az életben ez máskép van.
Amikor visszament a nézőtérre, csaknem közvetlenül a fiatal pár mögé ült le, éppen amikor megint sötét lett. Egyik kedvenc sztárjának filmje következett. Remélte, hogy a művésznőt a legelőnyösebb helyzetekben élvezheti majd, kellemes sóhajtással hátradőlt és erőscukrot vett a szájába. Rég nem töltött el ilyen kellemes estét munka közben. Mert bizony ez a munka sem fenékig tejfel, különösen ilyenkor télen, mikor az ember olyan könnyen meghűlhet.
Sajnos, azonban tízperc mulva - a sztárnak ezalatt alig volt arra ideje, hogy felvegye estélyi ruháját - a fiatal pár felállott.
- Nem bírom ennek a nőnek a hangját - mondta lady Corven.
- Szörnyű - válaszolta a fiatalember.
Cheyne úr sértődötten és csalódottan megvárta, amíg a fiatalok kimentek a nézőtérről, azután utánuk ment. A Strandon megálltak, vitatkoztak, újra elindultak, átmentek a túlsó oldalra és bementek egy vendéglőbe. Cheyne úr még egy újságot vett a vendéglő bejáratánál, utánuk nézett, megfigyelte, hogy felmennek a lépcsőn. Különszoba! Óvatosan maga is felment. Nem, csak a karzat. Ott ülnek, belül a negyedik asztalnál, az oszlopok szépen eltakarják őket.
Cheyne úr lement a toalettre, keretes pápaszem helyett csiptetőt tett az orrára, vörös nyak- kendője helyett meglehetősen feltűnő fekete-fehér csokrot kötött fel. Ez kitűnően bevált módszere volt. Előbb rikító színű nyakkendő, utána valami fínomabb, más színárnyalatba. A feltűnő nyakkendőnek megvan az az előnye, hogy eltereli az emberek figyelmét a viselője arcáról. Csak úgy emlékeznek rá vissza: az az ember, aki azt a szörnyű nyakkendőt viselte és ha a nyakkendő eltűnt, nem ismerik meg többé. Ismét felment a karzatra, helyet foglalt egy asztalnál, ahonnét jól láthatta őket, majd vegyes sültet rendelt sörrel. Legalább két órát fognak itt eltölteni, gondolta és ezért intelligens arcot vágott, cigarettát kezdett sodorni és tüzet kért a pincértől. Miután ilymódon bebizonyította, hogy a maga egyéni módján szereti élvezni az életet, ráérő úriemberek módjára végigolvasta az újságot, azután szemügyre vette a falfest- ményeket. Színes képek voltak, tájképek kék éggel. Tenger, pálmafák, villák, szuggesztív, hatásos módon sejttették az élet örömeit. Cheyne úr még sohasem jutott tovább Boulognenál és semmi kilátása sem volt, hogy valaha is tovább jusson. Ötszáz font, szép hölgy, lakosztály a napos oldalon, kártyaasztalok: valahogy így képzelte a mennyországot. Sajnos, azonban mindez elérhetetlen. Nem szokott panaszkodni, de ha olyan csábító képeket látott, mint amilyenek ezek itt, önkénytelenül is elérzékenyült. A sors iróniájának tartotta, hogy azok az emberek, akiket a válóperekkel kapcsolatban megfigyel, oly sokszor mennek át a paradicsom- ba, ott maradnak, amíg ügyük jogerősen elintéződik, azután ismét megházasodnak, vissza- térnek a földre. Cheyne úr Finchleyben lakott, a napot legfeljebb két hétben egyszer látta, átlag-jövedelme nem volt több évi ötszáz fontnál. Ilyen körülmények között érthető, hogy költői vénája nem volt éppen fejlett. Abban talált némi vigaszt, hogy képzelete játékosan foglalkozott azoknak az életével, akiket megfigyelt. Ez a fiatal pár (mind a kettő nagyon jó- képű) bizonyára taxin megy haza. Neki órákig kell majd várnia a ház előtt, amíg a fiatalember
eltávozik. A pincér letette eléje a vegyes sültet. Cheyne úr a közvetlen jövőjére gondolt és megpaprikázta a húst. De talán elég is lesz ez a megfigyelés, talán még egy-két nap, azután megállapítja, amit akart és könnyen jut hozzá a pénzhez. Lassan, élvezettel forgatott a szájá- ban minden kis falatot, szakértői mozdulattal fújta le a habot a söréről és közben a fiatalokat figyelte, akik egymásfelé hajoltak az asztal fölött. Nem tudta megállapítani, hogy mit esznek. Kár, mert ételeikből talán lelkiállapotukra is következtethetett volna. Táplálkozás és szerelem! A sült után sajtot és kávét rendelt, és mindent felírt a költségszámlájára.
Mindent megevett az utolsó falatig, mindent elolvasott az újságban, fantáziáját kimerítette a falfestményekkel kapcsolatosan, megállapította a vendégekről, hogy kik lehetnek, kifizette számláját, elszívott három cigarettát. Az üldözöttek ekkor asztalt bontottak. Mire a lépcsőre értek, ő már felöltözve várt az ajtó előtt. Három taxi volt a közelben. Cheyne úr a szemközti színház plakátjait figyelte, észrevette, hogy a portás odainti az egyik taxit. Kiment az úttest közepére és beült a másikba.
- Várja meg, amíg az a másik autó elindul és kövesse, - mondta a soffőrnek - ha megáll, álljon meg, de ne nagyon közel.
Beült a kocsiba, megnézte óráját és bejegyzett valamit a noteszába. A multkor sokáig követett tévedésből egy idegen taxit és ez sok pénzébe került. Ezért most szemmel tartotta a másik taxi rendszámát, be is írta füzetébe. A színházak még nem értek véget, az utcán most nem volt nagy forgalom, a kocsik könnyen haladtak előre. A másik taxi a Mews sarkán állt meg. Cheyne az ablakon kopogott a soffőrnek, aztán hátradőlt az ülésen. Kinézett az ablakon, látta, amint kiszállnák a kocsiból és a fiatalember fizet. Végigsétáltak a Mewsen. Cheyne is fizetett és lesétált a sarkig. A pár a zöld kapuhoz ért, itt megálltak, beszélgettek. Lady Corven bedugta a kulcsát a zárba, kinyitotta az ajtót, a fiatalember körülnézett, aztán bement vele. Cheyne úr érzései e pillanatban éppoly vegyesek voltak, mint a sült, amit a vendéglőben elfogyasztott. Természetesen ezt várta, ezt remélte. De mégis: megint órákig ácsorogni a hidegben, ki tudja meddig! Feltűrte gallérját és megfelelő kaput keresett magának, ahova beállhatott. Rette- netesen sajnálta, hogy nem törhet rájuk egy félórai várakozás után. A bíróság mostanában azonban nagyon óvatosan kezeli az ilyen bizonyítékokat. Úgy érezte magát, mint a vérbeli vadász, aki látja, hogy a róka bebújt a lyukba, de nincs a közelben ásó, amivel kikotorhatná. Pár percig az egyik lámpa alatt állt és elolvasta eddigi feljegyzéseit, majd még valamit beírt a noteszba. Aztán kiválasztott egy kapumélyedést és beállt. Félóra mulva megkezdődik az autók áradása a színházakból, akkor azután résen kell lennie, hogy feltűnést ne keltsen. Az emeleti ablakban most kigyulladt a fény, de ez természetesen még nem bizonyíték. Kár! Tizenkét shilling a menettérti jegy, két shilling hat penny volt a vendéglő, hét shilling hat penny a taxi költség, három shilling hat penny a mozi, hat shilling a vacsora, a teát nem számítja fel... az harminckilenc shilling hat penny, mondjuk két font. Cheyne úr megcsóválta fejét, erős cukrot vett a szájába és egyik lábáról a másikra nehezedett. Fájni kezdett a tyúkszeme. Kellemes dolgok jutottak az eszébe: Broadstairs, kislánya fekete haja, osztrigás pástétom, a filmsztár fűzőben, a hálósapkája, egy pohár forró whisky citrommal. De hiába! Itt kell állni és várni, fáj a tyúkszeme, és a mellett nem bizonyos, hogy döntő bizonyítékot tud szerezni. A törvény- széken már megszokták, hogy manapság fiatal párok egy csésze teára mennek fel a szobába és azért rendkívül gyanúsan fogadják a közvetett bizonyítékokat. Megint az órára nézett. Fél- órája áll itt. Megjelent az első autó. Most el kell hagynia az utcát. Visszavonult az utca túlsó végére. Aztán egyszerre, még mielőtt megfordulhatott volna, kijött a házból a fiatalember, zsebretett kézzel, görnyedt vállal és elsietett. Cheyne úr megkönnyebbülten fellélekzett. «C. úr este 11 óra 40 perckor távozott» írta a noteszába és az autóbuszállomás felé sietett, hogy hazamenjen Finchleybe.
17. FEJEZET.
Dinny nem volt szakértő a képzőművészet terén, de Wilfriddel annakidején nagyon alaposan áttanulmányozta a londoni képtárak anyagát. Rendkívül élvezte az 1930-as olasz képzőmű- vészeti kiállítást is. Ezért nagyon szívesen fogadta Adrian bátyja meghívását, hogy kísérje el az 1932-es francia kiállításra. Sietve villásreggeliztek valahol a Piccadillyn, majd január 22-én délben egy órakor beléptek a képtár területére és megálltak a primitívek előtt. Azért jöttek ilyenkor, mert igyekeztek elkerülni a legnagyobb tolongást, de sajnos, nagyon sokan követték a példájukat és ezért csak lassan tudtak előrehaladni a termekben. Csak egy óra mulva jutottak el a Watteau-kig.
- «Gilles» - mondta Adrian és «pihenj»-állásba helyezkedett. - Azt hiszem Dinny, ez a legjobb kép. Furcsa, ha egy genre-képfestő, aki a dekoratív irányzatot követi, egyszer olyan tárgyra vagy típusra bukkan, amely igazán megkapja őt, akkor egészen mély élményt kelt a nézőben is. Nézd ennek a Pierrot-nak az arcát: milyen borongó; végzetsujtotta, zárkózott kifejezés! Típusa a tömeg szórakoztatójának, akinek azért titokban magánélete is van.
Dinny hallgatott.
- Nos, fiatal hölgy, mi a véleményed?
- Nem tudom, hogy valóban ilyen tudatos-e a művészet. Nem gondolod, hogy egyszerűen csak fehér ruhát akart festeni s a többit a modell végezte el helyette. Nagyon csodálatos az arckifejezése, de lehet, hogy a modell csakugyan így nézett. Az emberek szoktak néha így nézni.
Adrian a szeme sarkából Dinny arcára pillantott. Igen, az emberek szoktak így nézni. Ha vala- ki egyszer lefestené Dinnyt, amint nyugodtan néz maga elé és nem is tudja, milyen az arc- kifejezése, mikor úgy elengedi magát... Milyen megrendítően hatna ez az arckép és minden, ami mögötte rejlik? A művészet sohasem egészen maradéktalan. Ha csak a lényeget adja, csak a lepárolt eszenciát, akkor nem hat reálisan. Ha pedig csak a durva felületet adja, amely csupa nyers ellentmondás, akkor nem is érdemes ránézni. Különböző helyzetek, pillanatig tartó arc- kifejezések, ügyes fényhatások, mindez nagyon «reális» akar lenni és mégsem mond semmit.
- Az igazi nagy könyv és az igazi nagy kép rendkívül ritka, - mondta hirtelen - mert a művészek rendszerint nem a lényegesre világítanak rá, vagy ha igen, akkor eltúlozzák.
- Nem tudom, hogy ez mennyiben vonatkozik erre a képre, Adrian bácsi. Ez nem arckép, egyszerűen fehér ruha egy drámai pillanatban.
- Lehet! De azért, ha lefestenélek, Dinny, olyannak amilyen vagy, az emberek azt mondanák, hogy a kép nem valószerű.
- És ez nagy szerencse volna!
- A legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy milyen vagy valójában.
- Ne haragudj, hogy szemtelen vagyok, Adrian bácsi. Te el tudsz képzelni? Adrian kecskeszakálla megrezzent.
- Legalábbis azt hiszem.
- Nézd csak, ott van Boucher Pompadour-ja. Két percig nézték ezt a festményt.
- No, - mondta Adrian - ahhoz képest, hogy ez a festő mennyivel szívesebben látta volna modelljét meztelenül, nagyon tehetségesen festette a nő ruháját, nem?
- Mindig összetévesztem Maintenon asszonyt és Pompadourt.
- Maintenon asszony kék harisnyát viselt és XIV. Lajos fölött uralkodott.
- Persze. Hagyjuk most ezeket és menjünk egyenesen a Manet-hez.
- Miért?
- Azt hiszem, nem bírom itt ki soká.
Adrian körülnézett és hirtelen megértette Dinnyt. A «Gilles» előtt Clare állt egy ismeretlen fiatalemberrel. Belekarolt Dinnybe és átmentek a harmadik terembe.
- Nagyon diszkrét vagy - mormolta Adrian - a «Szappanbuborékot fújó fiú» előtt. - Ki ez a fiatalember? Fűben lappangó kígyó, bimbóban meghúzódó féreg, vagy...
- Nagyon helyes fiú.
- Hogy hívják?
- Tony Croom.
- Úgy, a fiatal útitárs? Clare gyakran találkozik vele?
- Nem kérdeztem meg tőle, Adrian bácsi. Megígérte, hogy egy évig kifogástalanul fog visel- kedni.
Adrian felvonta szemöldökét.
- Em néninek ígérte meg - tette hozzá Dinny.
- És egy év mulva?
- Nem tudom. Ő sem tudja. Ugy-e kitűnőek ezek a Manet-képek? Lassan átmentek ezen a termen is és végül az utolsó terembe jutottak.
- Furcsa elgondolni, hogy 1910-ben Gauguin jelentette számomra a legszélsőbb excentricitást
- mormolta Adrian. - Ez is mutatja, hogy fejlődnek a dolgok. Annakidején, emlékszem, először a British Museumban néztem meg a kínai képeket, azután átmentem a postimpresszio- nista kiállításra. Cézanne, Matisse, Gauguin, Van Gogh, - akkor legszélsőbb modernek - most már ősrégiek. Gauguin kétségkívül kitűnő kolorista. De mégis jobban szeretem a kínaiakat. Attól félek, hogy rettenetesen régimódi vagyok, Dinny.
- Nagyon sok jó van közöttük, de azért nem tudnám napról napra magam körül látni őket.
- A franciáknak megvan a maguk állandó gyakorlata. Sehol sem mutathatók ki olyan tökélete- sen a különböző művészi átmenetek, mint náluk. A primitívek után jött Clouet, Clouet után Poussin és Claude, utánuk Watteau és iskolája, utánuk Boucher és Greuze, azután Ingres és Delacroix, majd a barbizoniak, azután az impresszionisták, a postimpresszionisták. Mindig akadt egy-egy nagy egyéniség, - Chardin, Lepicié, Fragonard, Manet, Degas, Monet, Cézanne
- aki elszakadt a társaitól és utat tört az újabb irány felé.
- De olyan erős elszakadás, mint a legutóbbi, azt hiszem, eddig nem fordult elő.
- Az emberek életfelfogásában sem állott be azelőtt olyan hatalmas szakadás, mint a mostani. És sohasem tudták a művészek olyan kevéssé, hogy mi a rendeltetésük, mint napjainkban.
- Végeredményben mi a rendeltetésük, Adrian bácsi?
- Örömet okozni vagy megmutatni az igazságot. Esetleg mind a kettőt.
- Én nem tudnám élvezni azt, amit ők élveznek. Ami pedig az igazságot illeti: mi az igazság?
Adrian bizonytalanul legyintett.
- Dinny, halálosan elfáradtam. Menjünk.
Dinny észrevette húgát és a fiatal Croomot, amint a boltív alatt elhaladtak. Nem tudta bizto- san, hogy Clare észrevette-e őt. A fiatal Croom a világon semmit sem vett észre Claren kívül. Dinny Adrian mögött ment és most ő csodálta nagybátyja diszkrécióját. Egyikük sem árulta el nyugtalanságát. Utóvégre manapság igazán mindenkinek joga van azzal sétálni, akivel akar.
Gyalog mentek a Burlington-Arcade-ig. Itt Adrian hirtelen, ijedten állapította meg, hogy Dinny milyen sápadt.
- Mi bajod, Dinny? Olyan sápadt vagy, mint valami kísértet.
- Ha nem haragszol Adrian bácsi, meginnék egy csésze kávét.
- Van egy kis hely a Bond Streeten. - Adrian rémülten látta, hogy húga mosolygó ajka milyen vértelen. Megragadta a karját és addig nem engedte el, amíg el nem helyezkedtek egy kis sarokasztalnál.
- Két nagyon erős kávét - mondta Adrian. Nem szólította fel Dinnyt bizalmas vallomásokra; ösztönösen tapintatos volt ilyen tekintetekben, éppen ez volt az oka annak, hogy nők és gyermekek könnyen a bizalmukba fogadták.
- Nagyon fárasztó a képtár-látogatás. Drágám, sajnos, Em példáját kell követnem és azzal gyanusítlak, hogy nem eszel eleget. Az a pár falat, amit délben bekaptunk, igazán nem számít.
De Dinny ajka már megint kipirosodott.
- Nagyon szívós vagyok én, Adrian bácsi. Enni viszont nem szeretek.
- Egy kis kirándulást kellene tenned Franciaországba. A francia ételek erősebben hatnak az érzékekre, mint a francia festészet a szellemre.
- Ez a véleményed a kiállításról?
- Ha összehasonlítom az olasz kiállítással, feltétlenül. Mindent olyan szépen kiagyalnak. Úgy készítik festményeiket, mint az órás az óraművet. Tökéletesen tudatosak, rendkívül alaposan dolgoznak. Talán nem is lehetne többet kívánni - és mégis, azt hiszem alapjában költőietlen az egész. Erről jut eszembe, Dinny, remélem, hogy Clare elkerülheti majd a válóperes bíróságot, mert ez aztán a lehető legköltőietlenebb hely.
Dinny a fejét rázta.
- Szeretném, ha már túl lenne rajta. Sőt, azt hiszem, rosszul tette, hogy ígéretet tett. Jerryvel kapcsolatban nem fogja megmásítani elhatározását. Olyan sorsra jut, mint a madár, amelynek lenyesték a szárnyát. Különben is, manapság már nem szokták megszólni az embereket.
Adrian nyugtalan mozdulatot tett.
- Nyugtalanít az a gondolat, hogy azoknak a vastagbőrű, kemény fickóknak a kezébe kerüljön valaki, aki vér a véremből. Ha legalább olyan fajta emberek volnának, mint Dornford. De nem mind olyanok. Találkoztál újabban Dornforddal?
- Egy este nálunk volt, amikor beszámolóbeszédet tartott.
Adrian megfigyelte, hogy unokahúga «szemrebbenés» nélkül beszél.
Nemsokára felkerekedtek. Dinny megnyugtatta nagybátyját, hogy «már egészen rendbejött».
Adrian nem egészen helyesen állapította meg Dinnyről, hogy olyan mint egy kísértet. Inkább olyan volt, mint aki kísértetet lát. Amikor átmentek az Arcade-on és a Cork Street közelébe
értek, a fájdalmas emlékezés úgy csapott le rá, mint valami magányos fekete holló, arcába vert szárnyával, aztán továbbrepült. Dinny, most hogy egyedül maradt, visszasétált arra felé. Összeszedte erejét, bement a házba, felment a lépcsőn, becsengetett Wilfrid lakásába. A lép- csőház ablakpárkányához támaszkodva, összekulcsolt kézzel várt. «Kár, hogy nem hoztam el a muffomat», gondolta. Fázott a keze. A régi képeken a nők ilyenkor leeresztett fátyollal, muffba rejtett kézzel várnak az ajtó előtt. De «a régi nóta elszállt» és neki nincs muffja. Már indulni akart lefelé, amikor az ajtó kinyílt. Stack! Papucsban! Jól ismert, sötét, fürkésző pillantása a papucsára esett és láthatóan zavarba jött.
- Bocsásson meg, kisasszony, éppen most akartam cipőt húzni.
Dinny kezet nyujtott. Az inas úgy fogta meg a kezét, mint régen, olyan arccal, mintha gyón- tatni akarná.
- Erre jártam, gondoltam, megnézem, hogy van.
- Köszönöm kisasszony, nagyon jól. Remélem, a kisasszony is jól van és a kutya is.
- Egészen jól vagyunk mind a ketten. Foch szereti a vidéki életet.
- Desert úr is mindig mondta, hogy biztosan vidéki kutya lehetett.
- Hallott felőle valami újabb hirt?
- Újabbnak nem nevezhető, kisasszony. Bankjától értesültem, hogy még mindig Sziámban van. Bangkoki fiókjához küldik a leveleket. Őlordsága itt volt legutóbb és tőle hallottam, hogy Desert úr most valamilyen folyón utazik fölfelé.
- Folyón!
- A nevét elfelejtettem... valami «Yi» van benne és valami «sang». Azt hiszem, nagy lehet a forróság arrafelé. Ha szabad megjegyeznem, kisasszony, nincs valami jó színben. Pedig vidéken él. Én karácsonyra hazamentem Barnstaple-be és nagyon jól összeszedtem magamat.
Dinny megint kezet nyujtott.
- Nagyon örülök, hogy láttam magát, Stack.
- Jöjjön beljebb, kisasszony. Meg akarom mutatni a szobát. Úgy hagytam, ahogy akkor volt. Dinny belépett a nappali szoba ajtaján.
- Egészen olyan, Stack. Mintha még most is itt lakna.
- Magam is azt gondolom sokszor.
- Lehet, hogy itt is van - mondta Dinny. - Azt mondják, minden embernek van egy asztrál- teste. Köszönöm.
Megérintette a szolga karját és lement a lépcsőn. Arcán remegés futott végig. Sietett. A folyó! Az álom! «Még egy folyó». A Mount Streeten valaki megszólította: «Dinny!» Megfordult. Fleur volt.
- Hova sietsz, drágám? Irtózatosan rég nem láttalak. Most jövök a francia kiállításról. Isteniek a képek. Clare-t láttam egy fiatalemberrel. Ki az?
- Volt útitársa... Tony Croom.
- Talán több is lesz nemsokára?
Dinny vállat vont. Ránézett az elegáns nőre. «Kár, hogy Fleur mindig ilyen szókimondó».
- Van pénze?
- Nincs. Állást kapott, de nagyon kis fizetéssel. Muskham arab kancáival foglalkozik.
- Ó, ez legfeljebb háromszáz font évente, legjobb esetben ötszáz font. Ebből nem lehet meg- élni. Igazán, azt hiszem, Clare nagy hibát követett el. Jerry Corven elmegy a végsőkig.
- Mindenesetre tovább, mint Clare - mondotta Dinny.
- Végkép szakítottak?
Dinny bólintott. Majdnem elviselhetetlennek találta most Fleurt.
- Clare nem olyan, mint te. Ő már az új rendhez, illetve rendetlenséghez tartozik. Ezért tartom hibának, amit csinál. Sokkal jobb volna, ha megmaradna Jerry mellett, legalább névleg. Szörnyű volna, ha szegénységbe jutna.
- Clare nem törődik a pénzzel - mondta Dinny hidegen.
- Szamárság. Az ember csak akkor teheti azt, amit akar, ha pénze van. Ezzel pedig Clare bizo- nyára törődik.
Dinny belátta, hogy igaza van.
- Nem volna semmi értelme, hogy ezt elmagyarázzuk neki - mondta még hidegebben.
- Drágám, nincs semmi magyarázni való. Jerry bizonyára megbántotta őt... természetes, hogy megbántotta. Ez végeredményben még nem ok. Csodálatos volt az a Renoir... A férfi és nő a páholyban. Mindketten szabadon éltek... együtt. Mért ne tehetné Clare is?
- Te megtennéd?
Fleur válla megrándult a tökéletesen simuló ruha alatt.
- Ha Michael nem volna olyan drága. Különben is itt vannak a gyerekek. Válla megint megrándult egy kissé. Dinny felengedett.
- Fleur, te csak beszélsz. Nem követed azokat az elveket, melyeket hirdetsz.
- Kedvesem, az én esetem egészen kivételes.
- Mindenkié egészen kivételes.
- No, ebben úgysem tudunk megegyezni. Michael azt mondja, hogy új képviselőtök: Dornford nagyon a szíve szerint való. Együtt dolgoznak a sertés-, baromfi- és burgonyatermelő programmon. Nagy dolog ez és végre ez egyszer kivételesen jól fogták meg.
- Igen, mi is sertést akarunk tenyészteni Condafordban. Lawrence bácsi is megcsinálja Lippinghallban?
- Nem. Ő vetette fel az ötletet és azt hiszi, hogy ezzel megtette kötelességét. De Michael majd jobban munkába veszi őt, ha lesz egy kis ideje. Em angyalian mulatságosan fogja fel a dolgot. Hogy tetszik neked Dornford?
Dinnytől már másodszor kérdezték ezt a nap folyamán. Fleur szemébe nézett.
- Az az érzésem, hogy egészen mintaszerű ember. Fleur hirtelen megfogta a karját.
- Szeretném, ha hozzámennél Dinny. Az ember nem szívesen megy ugyan «mintaemberek- hez» feleségül, de remélem, hogy majd csak akad benne is egy kis hiba.
Ezúttal kivételesen Dinny vont vállat. Mereven nézett maga elé.
18. FEJEZET.
Február harmadikán olyan enyhe, tavaszias volt az idő, hogy a vér hevesebben lüktetett az erekben és kalandra csábított.
Ezért Tony Croom kora reggel sürgönyt küldött Londonba és délben elhagyta Bablock Hythet, öreg, de újonnan megszerzett kétüléses kocsiján. Ez az autó nem volt éppen álomszerű, de könnyen elérte az ötvenmérföldes sebességet. Átrobogott a legközelebbi hídon, Abingdonba ment, onnan Bensonon át Henleybe. Itt megállt, bekapott egy szendvicset, megtöltötte a mótort, aztán mégegyszer átrobogott a hídon, egy pillantást vetett a folyóra, mely a nap- fényben lágyan és meztelenül csillogott a kopár fák között. Ettől kezdve menetrendszerű pontossággal haladt, úgy osztotta be idejét, hogy kétórára a Melton Mewsbe érjen.
Clare még nem volt kész, épp az előbb érkezett haza. Ezért Tony leült az alsó szobában, melyben most már több bútor volt: három szék, egy furcsa formájú kis asztal, amit Clare nagyon olcsón szerzett, tekintettel arra, hogy a régiségek ára is esett. Az asztalon ametiszt- színű metszett palack állott, melyben gin volt. Tony Croom félórahosszat várt, aztán Clare végre lejött a csigalépcsőn, sötétbarna tvid ruhában, kalapban. Karján borjúbőr bundáját vitte.
- Jónapot, kedvesem. Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Hova megyünk?
- Arra gondoltam, hogy talán szívesen lejönne Bablock Hythebe. Hazamenet érintjük Oxfordot, megnézzük egy kicsit az egyetemi épületeket és tizenegy óra előtt már itthon is lehetünk. Jó?
- Nagyszerű. Hol fog aludni?
- Én? Hát majd megint hazadöcögök. Egyórára haza is érek.
- Szegény Tony. Nehéz napja lesz.
- Ugyan. Alig kétszázötven mérföld. Nem lesz szüksége a bundájára, a kocsi sajnos csukott.
Kikanyarodtak az utca nyugati végén. Majdnem elütöttek egy motorbiciklistát. Azután a Park felé mentek tovább.
- Jól megy ez a kocsi, Tony.
- Igen, öreg holmi, de nagyon könnyű. Csak attól félek, hogy minden pillanatban darabokra törik. Stapylton alaposan elnyűtte. Különben is, nem szeretem a világosszínű kocsikat.
Clare mosolyogva dőlt hátra, jól érezte magát.
Ez volt első, hosszabb kirándulásuk. Keveset beszéltek. Mindketten fiatalok voltak, szerették a sebességet és Croom olyan gyorsan száguldott, ahogy csak a forgalom engedte. Nem egész két óra alatt elérték az utolsó hidat.
- Itt van egy kis kocsma, ahova be szoktam nézni, - mondta Tony Croom - igyunk egy kis teát?
- Nem ajánlatos, kedvesem. Gyorsan megnézem az istállókat, a lovakat, aztán keresünk valami olyan helyet, ahol senki sem ismer bennünket.
- Egy pillanatra szeretném megmutatni magának a Themzét.
A nyárfák és fűzfák között megcsillant a folyó világos csíkja az alkonyodó nap arany fényé- ben. Kiszálltak, nézték a vizet. A mogyoróbokrok már rügyeztek.
Clare letört egy ágat.
- Csalóka ez a tavasz. Sok víznek kell még lefolyni a Themzén, amíg igazán eljön a tavasz.
Hirtelen hideg légáramlat jött a Themze felől. A túlsó parton köd ereszkedett a rétekre.
- Csak kompon mehetünk itt át, Tony?
- Igen. A túlsó oldalon egy rövidebb út van Oxford felé, körülbelül öt mérföld. Néhányszor végigsétáltam rajta. Nagyon szép.
- Akkor lesz itt igazán szép, ha virágban állnak a fák meg a rétek. Gyerünk. Mutassa meg, merre vannak az istállóudvarok, aztán menjünk tovább Oxfordba.
Visszaültek a kocsiba.
- Nem akarja megnézni az udvarokat? Clare a fejét rázta.
- Megvárom, amíg megérkeznek az arab kancák. Vannak fínom árnyalatok. Más az, ha azért jövök le, hogy csak az istállóudvart lássam, és más az, ha az arab lovakat akarom megnézni. Valóban Nedzsd-ből jönnek?
- Muskham esküszik rá. Én majd csak akkor hiszem el, ha látom arab kísérőiket.
- Milyen színűek?
- Két pej, egy sötétbarna.
A három elkerített istállóudvar enyhén lejtősödő dombon volt a folyó fölött. Hosszú erdőség húzódott fölöttük.
- Kitűnő száraz hely, egész nap odasüt a nap. A boxok ott a sarkon vannak, az erdő mögött. Még sok munka van hátra, bevezetjük a fűtést is.
- Nagy csend van itt.
- Ezen az úton alig látni autót, legfeljebb néha-néha egy-egy motorkerékpárt. Ott jön egy. A motorkerékpár feléjük zakatolt, megállt, megfordult és zakatolva indul vissza.
- Szörnyü lármás jószág - mormolta a fiatal Croom. - Az arab lovak mindenesetre megszokják a lármát, mire ideérnek.
- Szegények, milyen szokatlan lesz nekik ez a környezet.
- Mind a három aranyból lesz: Aranyhomok, Aranyhuri, Aranykanca.
- Nem is tudtam, hogy Jack Muskham költő.
- Csak ha lovakról van szó.
- Csodálatos ez a csend, Tony.
- Öt óra múlt. A munkások már abbahagyták a munkát a házikókon.
- Hány szoba lesz benne?
- Négy. Hálószoba, nappali szoba, konyha, fürdőszoba. Később még hozzá lehet építeni. Erősen ránézett Clare-re. De az asszony elfordította arcát.
- No, - mondta Tony hirtelen - szálljunk fel. Jó volna, ha még világosban érnénk Oxfordba.
Alkonytájban egy város sem kelt valami jó benyomást. Oxford ebben az átmeneti pillanatban, mintha így szólt volna látogatóihoz: «Végem van, villákat, autókat, modernséget kényszerítet- tek rám. Nincs többé segítség».
Tony és Clare éhesek voltak, és azonkívül Cambridgehez fűzték őket szoros kapcsolatok. Ezért nem telt sok örömük a városban mindaddig, amíg le nem ültek a Mitre-ben, egy asztal- hoz, szardellás szendvics, lágytojás, pirított kenyér, sütemény, kalács, dzsem és egy nagy csésze tea mellé. Minden egyes falat fokozta Oxford romantikáját. Egyedül ültek az ódon kocsmában, a kandallóban lobogott a tűz, vörös függönyök borították az ablakokat, kelleme- sen meglepte őket a hely otthonos hangulata. Ilyen körülmények között érthető, hogy «csodá- latosnak» találták a helyiséget. Bőrköpenyes motorbiciklista nézett be hozzájuk egy pillanatra, aztán elment. Három fiatal diák fecsegett az ajtó előtt, asztalt rendeltek vacsorára, aztán továbbmentek. Néha-néha bejött egy pincérnő, újabb pirított kenyeret hozott, vagy valamelyik asztalon tett-vett. Élvezték az egyedüllétet. Hét óra után kerekedtek fel.
- Most nézzük meg a várost, - mondta Clare - van még időnk.
Most egész Oxford vacsorázott, az utcák csaknem kihaltak voltak. Céltalanul barangoltak a városban, szűk utcákon mentek végig és hirtelen előttük álltak az egyetemi épületek és hosszú vén falak. Itt most már nyoma sem volt a modernségnek. Annyira rájuknehezedett a mult, hogy összeszorult a torkuk. Feketés tornyok, halvány fényben csillogó kőhomlokzatok, kanyargó mély, homályos kapubejáratok, melyeken keresztül hírtelen tágas, négyszögletes udvarra esik a pillantás. Toronyórák kongatták az időt. Úgy érezték, hogy e sötét, öreg, kihalt városban titokban mégis modern élet rejtőzik és világosság. Alig szóltak egymáshoz. Nem ismerték ki magukat, eltévedtek. A fiatal Croom belékarolt Clare-be és átvette léptei ütemét. Egyikük sem hajlott romantikus hangulatokra, de most mégis mind a ketten úgy érezték, mintha a történelem útvesztőjében barangolnának.
- Sajnálom, - mondta Clare - hogy nem itt vagy Cambridge-ben nevelkedtem.
- Cambridge-ben az ember sohasem talál ilyen meghitt hangulatokra. Oxford, ha besötétedett, olyan mint a megelevenedett középkor. Ott az egyetemi épületek mind egy vonalban sora- koznak, az udvarok sokkal szebbek, mind itt, de az igazi régi atmoszférát mégis csak itt lehet megtalálni.
- Azt hiszem, nagyon szívesen éltem volna a régi korokban. Paripán ülni, buggyos ujjú ruhában. Istenien állt volna magának, Tony, egy buggyos ujjú zeke és zöldtollas sapka.
- Jó nekem a jelen is. Még sohasem voltunk együtt egyfolytában ilyen hosszú ideig.
- Ne érzékenykedjen el. Azért jöttünk, hogy megnézzük Oxfordot. Merre menjünk most?
- Nekem mindegy - felelte szórakozottan.
- Haragszik? Micsoda nagy épület! Menjünk be!
- Most jönnek ki a diákok az étteremből. Jobb, ha az utcán maradunk.
Végigmentek a Cornmarketen a Broad-ig, egy darabig a szobrok előtt álldogáltak, aztán befordultak egy bájos térre. A tér közepén kerek épület állott, végében templom, oldalt pedig egyetemi kollégiumok.
- Úgy látszik, ez a város szíve - mondta Clare. - Határozottan sok szépet látni Oxfordban. Akármit csinálnak is a külvárosokban, ezt itt nem ronthatják el.
Váratlanul és meglepően felélénkült a város: fiatalemberek siettek végig az utcákon, rövid talárjukat a karjukon vitték, vállukra dobták vagy a nyakuk köré csavarták. Croom megszólí- totta az egyiket és megkérdezte, hol vannak.
- Az ott a Radcliffe. Ez itt a Brasenose, ott van a High.
- És a Mitre?
- Jobbra.
- Köszönöm.
- Kérem.
A diák fedetlen fejével bólintott Clare felé és továbbsietett.
- Nos Tony?
- Menjünk be valahova és igyunk cocktailt.
Egy bőrkabátos, bőrsapkás motorbiciklista, aki gépe mellett állott, hosszan nézett utánuk, amint bementek a szállodába.
Néhány cocktail és sütemény után ismét kiléptek az utcára. Mint a fiatal Croom megálla- pította, remekül érezték magukat.
- Korán van még. Végigmegyünk a Magdalen hídon, aztán Bensonon, Dorchesteren és Henleyn át haza.
- Álljunk meg a hídon, Tony. Látni akarom a névrokonomat.
A híd lámpái fényköröket vetítettek a tintaszínű Cherwell-folyóra. Tömören, masszívan állt a Magdalen-híd, távolabb a Christchurch-mezőn néhány lámpa égett. Komor, szürke házfalak és kapunyilások között mentek végig a széles, gyéren világított utcán. A kis folyó titokzatosan folyt a lábuk alatt.
- Ugy-e, röviden csak Char-nak nevezik ezt a folyót?
- Nyáron csónakom lesz, Clare. Feljebb a folyó még jobb, mint itt.
- Megtanít evezni?
- Persze.
- Mindjárt tíz. Igazán nagyon szép volt, Tony. Tony hosszan ránézett, aztán elindította a mótort.
- Ez mindig így lesz? Mindig, mindjárt tovább kell menni? Sohasem tudnak megpihenni?
- Álmos már, Clare?
- Nem nagyon. Nagyon erős volt a cocktail. Ha fáradt, vezetek maga helyett.
- Ó, dehogy vagyok fáradt. De most már arra kell gondolnom, hogy minden mérföld, amit megteszünk, közelebb visz az elváláshoz.
Sötétben minden út hosszabbnak tűnik, mint nappal és egész más a hangulata is. Száz dolog is feltűnik, amit nappal nem veszünk észre: sövények, szénaboglyák, fák, házak, fordulók. Még a falvak is mások, mint nappal. Dorchesterben megálltak, mert nem tudták, hogy jó irányban mennek-e. Motorbiciklista zakatolt el mellettük. Croom rákiáltott:
- Henley?
- Egyenesen.
Később megint faluba értek.
- Ez valószínűleg Nettlebed. Most már csak Henley következik. Harmincöt mérföld. Éjfélre ott vagyunk.
- Szegény drágám. Magának még vissza is kell mennie.
- Úgy repülök majd, mint a szélvész. Jó ez a nagy sebesség, az ember legalább felejt. Clare megérintette a karját. Aztán sokáig hallgattak.
Éppen egy erdőbe értek, amikor Croom hirtelen lassított.
- Kialudtak a lámpáink. Motorbiciklista siklott el mellettük.
- Kialudtak a lámpái, uram. Croom megállította az autót.
- No szép. Úgy látszik, kiégett.
Clare nevetett. Croom kiszállt a kocsiból, körüljárta, megvizsgálta.
- Ismerem ezt az erdőt, - mondta - még jó ötmérföldnyire vagyunk Henleytől. Valahogy tovább kell mennünk, talán szerencsénk lesz.
- Szálljak ki és menjek előre?
- Nem, koromsötét van. Még elgázolhatnám.
Vagy száz métert mentek, aztán ismét megállította a kocsit.
- Lekerültünk az útról. Még sohasem vezettem ilyen sötétben. Clare megint nevetett.
- Végre egy kis kaland, kedvesem.
- Nincs zseblámpám. Egy-két mérföld hosszú ez az erdő, ha jól emlékszem.
- Tegyünk még egy kísérletet.
Autó vágtatott el mellettük, a soffőr rájuk kiáltott.
- Kövesse ennek a lámpáit, Tony - mondta Clare.
De még mielőtt elindulhattak volna, az autó eltűnt egy fordulónál, mintha a föld nyelte volna el. Lépésben haladtak tovább.
- Az ördögbe is! - kiáltotta Croom - megint lekerültünk az útról.
- Akkor menjünk egészen félre az útból és gondolkozzunk. Henley előtt nincs már semmi emberlakta hely?
- Semmi. Különben is a battériát nem lehet mindenütt megtölteni. Azt hiszem az egyik fémszál is tönkrement.
- Akkor talán hagyjuk itt az autót és sétáljunk haza. Nem történik semmi baj, itt az erdőben.
- És aztán? - mormolta Croom. - Reggelre otthon kell lennem. Tudja mit? Elkísérem magát a szállodába, kölcsönkérek egy lámpát és visszajövök a kocsihoz. A lámpa segítségével talán sikerül révbe jutnom, vagy legrosszabb esetben reggelig itt maradok a kocsi mellett, aztán el- megyek magáért, a hídnál találkozunk.
- Tíz mérföldet akar gyalogolni? Hát akkor legegyszerűbb, ha mind a ketten itt maradunk és megvárjuk a napfölkeltét. Sokat gondoltam már arra, milyen jó lehet autóban tölteni egy éjszakát.
A fiatal Croom habozott. Egész éjszaka - kettesben.
- Megbízik bennem?
- Ne legyen ilyen régimódi, Tony. Nem tehetünk okosabbat és a mellett mulatságos is. Még mindig jobb, mintha belénk rohanna egy autó, vagy ha előállítanának bennünket, mert nem égnek a lámpáink.
- Éppen akkor nincs holdvilág, amikor az embernek szüksége volna rá - mormolta Croom. - Komolyan itt akar maradni?
Clare megfogta a karját.
- Vigye a kocsit beljebb a fák közé. Nagyon lassan. Vigyázzon, állj! Hirtelen zökkent a kocsi.
- Egy fa van előttünk, a hátunk mögött az út. Kimegyek az útra és megnézem, lehet-e minket látni.
Croom azalatt elrendezte Clare számára a párnákat és a takarót. «Nem hiszem, hogy igazán szeret, mert akkor nem tudná ilyen hűvösen kezelni a dolgot.» Megborzongott arra a gondo- latra, hogy hosszú, sötét éjszakát fognak együtt eltölteni. Tudta, hogy végig fogja kínlódni ezt az éjszakát.
- Rendben vagyunk, - mondta Clare - az útról nem látni a kocsit. Óvatosságból nézze meg maga is. Addig én beszállok.
Croom lassan botorkált a sötétben. Úgy tudta meg, hogy kiért az útra, hogy a lába alatt más talajt érzett. Itt már nem volt olyan nagyon sötét, de azért nem látta a csillagokat. Vissza- nézett, de a kocsit nem lehetett látni. Pár pillanatig várt, aztán tapogatózva megindult vissza- felé. Olyan sötét volt, hogy fütyülnie kellett, aztán megvárta a válaszfüttyöt. Koromsötétség! Beszállt a kocsiba.
- Hagyjuk nyitva az ablakot?
- Félig nyitva. Nagyon kényelmes itt, Tony.
- Hála Istennek. Nem haragszik, ha rágyujtok a pipámra?
- Dehogy. Adjon egy cigarettát. Majdnem tökéletes ez a megoldás.
- Majdnem - mondta halkan.
- Szeretném Em néni arcát látni, ha ezt megpillantaná. Nem fázik?
- Bőrköpeny van rajtam. És maga?
- Gyönyörű!
Hallgattak, aztán Clare megszólalt.
- Tony, ugy-e nem haragszik rám? Ígéretet tettem.
- Rendben van - mondta Croom.
- A pipája tüze éppen az orrahegyére világít.
Croom viszont Clare cigarettája fényénél az asszony fogát látta, mosolygó ajkát és arcát, egészen a szeméig.
- Vegye le a kalapját, Clare. És ha le akarja hajtani a fejét, vállam rendelkezésére áll.
- Ne hagyjon hortyogni.
- Maga hortyog?
- Mindenki hortyog néha. Ez most éppen alkalmas helyzet.
Egy kicsit még beszélgettek. Minden olyan valószínűtlennek tűnt, csak egy volt biztos, hogy itt ülnek, egymás mellett, a sötétben. Croom időnként felfigyelt, autó robogott el az úton. Más nesz nem hallatszott az éjszakában. Olyan sötét volt, hogy még a baglyok is aludtak. Pipája kialudt, eltette. Clare hátradőlt mellette. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy karjuk összeért. Croom visszafojtotta lélekzetét. Elaludt? Ó! Neki álmatlan éjszakája lesz, Clare halk parfőmje gyötri az érzékeit, karjának melege perzseli. Már csak ezért is kár volna elaludni. Clare most álmosan megszólalt.
- Ha igazán nincs kifogása ellene, Tony, akkor a vállára hajtom a fejemet.
- Kifogásom?
Clare feje odasimult Croom sáljához. A halk parfőmszag, mely napfényben fürdő fenyőerdő emlékét idézte, most fokozódott. Igaz ez? kérdezte Tony Croom, csakugyan a vállamra hajtja a fejét és itt marad hat-hét óra hosszat? Megborzongott. Csak így, ilyen mozdulatlanul, mintha ez volna a legtermészetesebb. Nyoma sincs benne a szenvedélynek és nyugtalanságnak. Mintha a testvére mellett ülne. Croom a reveláció erejével érezte, hogy ez az éjszaka a vizsga, amelyet ki kell állnia. Ha nem állja meg a helyét: Clare visszahúzódik és örökre eltávolodik tőle. Clare már alszik. Igen. Ezt nem lehet utánozni. Ezt a szabályos időközökben ismétlődő apró hangot, mely olyan mint egy egészen apró csirke hangja - angyali kis hang, egy kicsit komikus és mégis végtelenül drága! Tony Croom úgy érezte, hogy mindent megér ez az éj- szaka itt mellette. Olyan mozdulatlanul ült, mint egy egér, ha ugyan az egerek mozdulatlanok tudnak lenni. Clare feje egyre bizalmasabban nehezedett a vállára, amint mélyült az álma. És egyre mélyült Croom érzése is, amint itt ült és hallgatott, valami egészen mély vágyat érzett, hogy védelmezze és szolgálja. Nincs most más társa, csak a nagy, hideg, sötét, csendes éjszaka, autó se jön már - eleven ez az éjszaka, él, mint valami óriási, sötét, mindent betöltő, lihegő élőlény. Az éjszaka ébren van. Most érezte ezt először életében. Az éjszaka épp olyan éber, mint a nappal. Sötét és mozdulatlan, de azért bizonyára mindenről tud: nem szól, nem moccan, csak figyel és lélekzik. Csillagfénynél, holdvilágnál vagy akár így is, teljes sötétben, nagyszerű virrasztótárs.
Karja elzsibbadt, és Clare, mintha álmában észrevette volna, levette válláról a fejét, de nem ébredt fel. Croomnak még volt annyi ideje, hogy megdörzsölje a vállát, aztán Clare feje ismét ránehezedett a vállára. Óvatosan föléje hajolt, amíg ajka Clare haját érintette és újra hallotta a szelid, halk kiscsirkeszerű ritmikus hangot. Aztán megszűnt ez a hang és a mély álom mély lélekzetvétele váltotta fel. Tony Croom is elálmosodott: elaludt.
19. FEJEZET.
Croom zsibbadt tagokkal ébredt és nem tudta, hol van. Egy hang megszólalt:
- Már világosodik Tony, de még nem látok annyira, hogy felolvashatnám a reggeli imát. Tony felült.
- Szent Isten, elaludtam?
- Igen, szegény drágám. Nagyszerű éjszakám volt, csak a lábam fáj egy kicsit. Hány óra? Croom rápillantott világító órájára.
- Majdnem fél hét. Egészen elzsibbadtak a tagjaim.
- Szálljunk le és nyujtózzunk ki.
- Túl vagyunk ezen is - mondta Croom és úgy érezte, mintha nagy messzeségből hallaná a maga hangját.
- Olyan rémes volt?
Croom mindkét kezével megfogta a fejét és nem felelt. Az a gondolat, hogy ezentúl megint minden éjjel távol kell lennie Clare-től, úgy hatott rá, mint valami pörölycsapás.
Clare kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Egy kicsit mozognom kell. Sétálhatnánk egy kicsit, hogy felmelegedjünk. Nyolc óráig úgy- sem kapunk sehol reggelit.
Croom begyujtotta a motort, hogy felmelegítse a kocsit. Az erdőbe lassan fény szivárgott: most már ki lehetett venni a bükkfát, mely mellett az éjszakát töltötték. Croom is kiszállt és az út felé ment. Ködösen, szürkés-feketén, komoran, rejtelmesen húzódott el az erdő, a félhomá- lyos út két oldalán. Semmi szél, semmi nesz. Így érezhette magát Ádám, amikor a paradicsom- kert lezárt kapuja elé lopakodott, csak éppen Tony Croom nem adott rá okot, hogy kiűzzék a paradicsomból. Ádám! Furcsa, kedves, fehér, szakállas alak. A bűnbeesés előtt az ember olyan lehetett, mint valami természetimádó szektárius lelkész, kedvenc kígyójával, nemes faj- almájával, odaadó, nyíratlan hajú titkárnőjével, aki olyan lehetett, mint lady Godiva. Tony ereiben ismét keringeni kezdett a vér. Visszament a kocsihoz.
Clare térdelve hozta rendbe a haját zsebfésűje és tükre segítségével.
- Hogy érzi magát, Tony?
- Meglehetős pocsékul. Legjobb lesz, ha most tovább megyünk és megreggelizünk Maiden- headnél vagy Sloughnál.
- Mért nem otthon? Nyolcra hazaérhetünk. Nagyon jó kávét főzök.
- Nagyszerű - mondta Croom. - Ötvennel megyünk egész úton. Gyors száguldásuk alatt alig beszéltek. Nagyon éhesek voltak.
- Amíg elkészítem a reggelit, Tony, azalatt maga megborotválkozhat és megfürödhet. Így legalább időt nyer és jobban érzi magát, mialatt hazamegy. Én majd később fürdök.
- Azt hiszem, - mondta Croom a Marble Archnál - legjobb lesz, ha most leállítom a kocsit. Maga menjen haza egyedül. Nagyon feltűnő, ha ilyenkor együtt érkezünk. A soffőrök bizonyára már dolgoznak. Tíz perc mulva jövök én is.
Amikor nyolc órakor Croom megérkezett, Clare már kék pongyolában fogadta. Az alsó szoba kis asztalán készen állt a reggeli. Kávéillat töltötte be a szobát.
- Már készül a fürdője. Borotvát is találtam.
- Drága - mondta Croom. - Tíz perc alatt megvagyok.
Tizenkét perc alatt el is készült. Leült az asztalhoz Clare-rel szemben. Lágytojást ettek, pirított kenyeret, condafordi birsalma-dzsemmel és kitűnő kávéval. Ez volt a legboldogabb reggeli Tony Croom egész életében, egészen úgy hatott, mintha férj és feleség lettek volna.
- Nem fáradt, drágám?
- Cseppet sem. Tökéletesen felfrissültem. De azért máskor ne tegyünk ilyet - túlságosan kockázatos.
- Nem szándékosan tettük.
- Nem. És maga valóságos angyal volt. De azért mégsem egészen ezt ígértem meg Em néninek. A tisztának nem minden tiszta.
- Nem, vinné el az ördög. Istenem! Most majd megint nem látom magát. Hogy fogom kibírni! Clare kinyujtotta kezét az asztal fölött és megszorította Croom kezét.
- Most legjobb lesz, ha szépen odébb áll. Majd kinézek, megnézem, tiszta-e a levegő.
Aztán Croom kezet csókolt, visszaült kocsijába és tizenegy órakor már a szerelő munkáját ellenőrizte egy bablockhythe-i boxban...
Clare nagyon forró fürdőt készített magának. Autógejzerrel készítette a fürdőt, nem tartott nagyon sokáig, de alaposan átjárta egész testét a melegvíz. Úgy érezte magát, mint amikor kislány korában olyat tett, ami nem tetszett volna a nevelőjének, de szerencsére senki sem vette észre. Szegény, drága Tony! Kár, hogy a férfiak olyan türelmetlenek. Két dolgot nem szeretnek: tartózkodóan udvarolni és bevásárolni járni. Egyszerűen berontanak a boltba: van ez meg ez? és aztán megint kiszaladnak. Nem szeretnek ruhát próbálni, nem szeretik, ha babrálnak rajtuk, ha a nyakukat kell csavargatniuk, hogy hátulról is láthassák magukat. Irtóz- nak attól, hogy pontosan kiválogassák, mi áll nekik a legjobban. Tony olyan, mint egy gyerek. Clare úgy érezte, hogy sokkal idősebb, sokkal tapasztaltabb. Házassága előtt Clare-ért nagyon sokan rajongtak ugyan, de azért nem igen volt alkalma olyasfajta emberekkel összejönni, akiket nem érdekel más, csak London és a saját személyük, akiknek semmi sem szent, akik mindent kigúnyolnak, és csak egyet szeretnek: a változatosságot és annyi pénzt, hogy mindig nagylábon élhessenek. Vidéki kastélyukban természetesen gyakran találkozott ilyen emberek- kel, de az ilyen légkör elől rögtön a sporthoz menekült. A szabad levegőt szerette, de nem annyira a robusztus, mint inkább a fürge és mozgékony típushoz tartozott. Sportrajongása egészen ösztönös volt. Ceylonban is megőrizte ezt a hajlamát, minden idejét nyeregben vagy tenniszpályán töltötte. Sok regényt olvasott és ezeknek hatása alatt maga is azt vallotta, hogy az ember éljen szabadon, szakítson gátlásaival. De most nyugtalanul hevert a fürdőkádban. Úgy érezte, nem volt szép tőle, hogy Tonyt ennyire meggyötörte az éjszaka. És mennél köze- lebb engedi magához, mialatt a szerelemtől eltiltja, annál jobban kínozza. Törülközés közben csupa jószándék volt. Nagy sietséggel sikerült tíz órára a Templebe érkeznie. Nyugodtan maradhatott volna még egy óráig a fürdőkádban, mert Dornford egy fontos perrel volt elfog- lalva. Egészen kevés munka várta, hamar elvégezte, aztán tétlenül nézett ki az ablakon a Temple pázsitjára. Szép idő volt, a köd eloszlott, a ragyogó téli nap az arcát érte. Ceylonra gondolt, ahol a napsugár sohasem tud ilyen hűvös és megnyugtató lenni. Jerry! Vajjon hogy van? (Milyen rettenetes frázis!) Mire készül ellene? Úgy érezte, hiába határozza el, hogy nem kínozza tovább Tonyt, távol tartja magát tőle, kíméli az érzékeit. - Tony nélkül olyan unalmas és magányos volna az élet. Már egészen megszokta. Lehet, hogy rossz szokás, de a rossz szo- kásokról olyan fájdalmas lemondani.
«Könnyűsúlyú egyéniség vagyok» - gondolta, Tony is az, de azért őrá mindig lehet számítani.
A Temple pázsitja most hirtelen olyan volt, mint a tenger, az ablakpárkány mint a hajó korlát- ja. Tony és ő a korlátra könyökölnek, figyelik a repülőhalakat, amint ki-kiugranak a habokból és a zöldeskék víztükör fölött lebegnek. Hőség, izzó színek! Légies, ragyogó szépség! Elszo- morodott.
- Lovagolnom kellene, jó alaposan - gondolta. - Majd holnap lemegyek Condafordba, szom- baton egész nap kint maradok a szabadban. Dinnyt is magammal viszem, neki is többet kellene lovagolnia.
A jelölt belépett.
- Dornford úr a törvényszékről ma egyenesen a Házba megy - mondta.
- Úgy! Mondja, George, maga sohasem rosszkedvű?
Clare mindig mulatságosnak találta a jelölt rózsás kerek arcát és úgy érezte, hogy nagy pofa- szakáll illene hozzá.
- Nagyon hiányzik itt nekem a kutyám, - mondta lágy hangján a jelölt - ha velem van az öreg Toby, akkor sohasem búsulok.
- Milyen fajta?
- Bull-terrier. De nem hozhatom ide, nagyon hiányozna Caldernének, különben is, hátha meg találna harapni egy ügyvédet!
- Angyali volna! George halkan nevetett.
- Itt a Templeben nem ajánlatos az emelkedett hangulat.
- Nagyon szeretnék kutyát, George, de nincs aki foglalkozzék vele, ha nem vagyok otthon.
- Azt hiszem, Dornford úr már nem lakik itt sokáig.
- Miért?
- Házat keres. Az az érzésem, hogy meg akar nősülni.
- Ó! És kit venne el?
George hunyorított az egyik szemével.
- Azt hiszi, hogy a nővéremet?
- Hát...
- No igen. De honnan tudja ezt?
George most a másik szemével hunyorított.
- Megsúgta egy kis madár, lady Corven.
- Mindenesetre rosszabbul is választhatna. Én különben nem vagyok nagy híve a házasságnak.
- Mi jogászok mindig csak a házasságnak a rossz oldalát látjuk. Dornford úr azonban, azt hiszem, boldoggá tudna tenni egy asszonyt.
- Én is azt hiszem, George.
- Nagyon nyugodt ember, a mellett csupa energia. És nagyon tapintatos. Az ügyfelek is szeretik, a bírák is.
- A feleségei is szeretni fogják.
- Csak éppen katolikus.
- Mindenkinek van valamilyen vallása.
- Calderné és én anglikánusok vagyunk, mióta az öregem meghalt. Apám a Plymouthi Testvériség tagja volt és nagyon ragaszkodott hozzá. Általában, ha az ember más véleményen volt mint ő, képes volt nekiugrani. Hányszor fenyegetett, hogy tűzzel-vassal kiirt. De persze, mindig csak az én javamat akarta. Derék, vallásos öreg fiú volt. Nem tűrte, hogy mások ne legyenek ilyenek. Igazi, jó sommerseti vér folyt az ereiben, erről sohasem feledkezett meg, pedig Peckhamban élt.
- Kérem, George, ha Dornford úrnak még szüksége van rám, telefonáljon nekem öt órakor. Otthon leszek abban az időben.
Clare gyalog ment. Ma még tavasziasabb volt az idő, mint tegnap. Végigment a rakparton, aztán a St. James Park mellett. A vízparti virágágyakban új nárciszok nyujtogatták szigonyai- kat, bimbók fakadtak a faágakon. A szelíd napsugár Clare hátát melengette. Nem tarthat így sokáig! Biztos, hogy egy időre visszajön még a tél. Gyorsan elfutott, a nagy harciszekér- szobor alatt, melynek nem túlságosan élethű lovai bosszantották és a mellett mulattatták. Pillantást sem vetett a tüzérségi emlékműre és befordult a Hyde-parkba. Most már egészen felmelegedett, gyorsan ment végig a Row-on. Mindig szenvedélyes lovas volt és ezért valósá- gos nyugtalanság fogta el, ha azt látta, hogy valaki jó lovon ül. Furcsa állatok a lovak, az egyik pillanatban tüzesek és elevenek, a következő percben pedig mélabúsak és olyanok, mintha töprengenének.
Két-három ismerős úr köszönt neki. Egy magas férfi, aki jóképű kancán lovagolt és az előbb elment mellette, most visszafordult, és odaléptetett hozzá.
- Ön az? Lawrence mondta, hogy itt van. Emlékszik rám? Jack Muskham.
«Magas ember, jól üli meg a lovat» gondolta Clare, és közben ezt mondta:
- Természetesen.
Hirtelen nagyon óvatos lett.
- Egy ismerőse fogja gondozni az arab lovaimat.
- Ó igen. Tony Croom.
- Nagyon derék fiú, de nem tudom, hogy elég jól érti-e a dolgát. Mindenesetre nagyon lelkes. Hogy van a nővére?
- Köszönöm, nagyon jól.
- Rá kellene beszélnie a lósportra, lady Corven.
- Dinnyt nem nagyon érdeklik a lovak.
- Én fel tudnám kelteni irántuk az érdeklődését. Emlékszem... - nem fejezte be a mondatot, komor arcot vágott. Nagyon nyugodtnak látszott, Clare mégis úgy érezte, hogy barna, barázdás arca nagyon energikus és szája körül valami gúnyos vonás lappang. Mit szólna, ha megtudná, hogy Clare Tonyval töltötte az éjszakát autóban.
- Mikor érkeznek az arab lovak, Muskham úr?
- Most Egyiptomban vannak. Áprilisban hozzuk át őket. Lehet, hogy magam megyek értük. Valószínűleg magammal viszem a fiatal Croomot.
- Szeretném megnézni őket, - mondta Clare - Ceylonban volt egy arab lovam.
- Le kell jönnie hozzánk.
- Valahol Oxford közelében van, nem?
- Hat mérföldnyire Oxfordtól. Nagyon szép vidék. Nem feledkezem meg magáról. A viszont- látásra.
Megemelte kalapját, könnyedén megsarkantyúzta a kancát és eltrappolt.
«Ó, milyen ártatlan vagyok, gondolta Clare, remélem nem túloztam. Nem szeretném, ha ezzel az emberrel egyszer meggyűlne a bajom. Ahhoz a fajtához tartozik, amelyik rettenetesen tudja, mit akar. Szép csizmája van. Nem érdeklődött Jerry iránt».
Kissé ideges volt, letért a Row-ról és a Serpentine-tó felé ment.
A napfényben csillogó vízen nem voltak csónakok. Csak néhány kacsa úszkált a túlsó parton. Mi közöm hozzá, mit gondolnak az emberek, gondolta. Mint «Miller of Dee». Miller valóban nem szeretett senkit? Vagy egyszerűen csak filozófus volt? Clare leült egy padra a napon és hirtelen nagyon elálmosodott. Végre is egy autó nem a legtökéletesebb hálóhely. Keresztbe- fonta a karját a mellén és lehúnyta a szemét. Egy pillanat alatt elaludt.
Sokan mentek el mellette a ragyogó víz partján és meglepetten állapították meg, hogy elegáns nő alszik a padon ebédidőben. Két kisfiú, játékrepülőgépekkel a kezében, hirtelen megállt előtte. Érdeklődéssel figyelték tejfehér arcára simuló sötét szempilláját, félig nyitott ajkának alig észrevehető megrezzenéseit. Mivel francia nevelőnőjük volt, «jólnevelt» kisfiúk voltak és ezért nem akarták tűkkel megszurkálni vagy hangos üvöltéssel felriasztani. Mindenesetre na- gyon furcsának találták, mert úgy látszott, mintha nem volna keze, keresztbevetett lába eltűnt a szék alatt, és amint így ült, úgy tűnt, mintha természetellenesen hosszú combjai volnának. Feltétlenül nagyon érdekesnek találták. Mikor elmentek, az egyik még hátrafordult és vissza- nézett.
Ezen a csalóka tavaszi napon Clare egy óra hosszat aludt, ahogy csak az tud aludni, aki autóban töltötte az éjszakát.
MÁSODIK KÖTET
20. FEJEZET.
A legközelebbi három hét alatt Clare mindössze négyszer találkozott Croommal. Egy este éppen csomagolt, hogy Condafordba utazzon, amikor a kolomp szava leszólította a csigalép- csőn. Az ajtó előtt alacsony ember állt, csontkeretes szemüveget viselt. Olyan tudósformájú ember volt. Kalapot emelt.
- Lady Corven?
- Igen.
- Bocsánat, ezt hoztam.
Hosszú aktát vett elő kék felöltőjéből és a kezébe adta. Clare elolvasta.
TÖRVÉNYSZÉK.
Válóperek ügyosztálya.
1932. február 26. napján.
Sir Gerald Corven keresete ügyében.
Hirtelen gyöngeség fogta el, úgy hogy alig állt a lábán. A csontkeretes üveg mögé rejtett szempárra nézett.
- Ó! - mondta.
Az alacsony ember kissé biccentett a fejével. Az volt az érzése, hogy ez az ember sajnálja és ezért becsapta az ajtót az orra előtt. Felment a csigalépcsőn, leült a díványra, cigarettára gyujtott. Aztán kiterítette az aktát az ölében. Az első gondolata ez volt: «Szörnyű, hiszen nem csináltam semmit!» A második gondolata: «Azt hiszem, mégis el kell olvasnom ezt a gyalázatos írást».
Csak ennyit olvasott: «Gerald Corvennek, a Fürdőrend lovagjának alázatos kérése». Akkor rögtön eszébe jutott a harmadik gondolat: «De hisz éppen ezt akartam, most legalább szabad leszek». Most már nyugodtabban olvasta tovább az írást, amíg ezekhez a szavakhoz ért:
«Alulírott a nevezett James Bernard Croomtól az említett házasságtörésért kártérítés címén kétezer fontot követel».
Tony! Kétezer shillingje sincs talán! Állat! Bosszúvágyó állat! Pénzügyi térre tereli a dolgot. Clare-nek ez nemcsak az érzéseit sértette, hanem valóságos páni hangulatba hozta. Nem engedheti, hogy Tony miatta tönkremenjen. Beszélni kell vele. Neki is?... Természetes, hogy neki is kikézbesítették. Végigolvasta a keresetet, mélyet szippantott a cigarettájából és felállt. A telefonhoz ment és interurbán hívást jelentett be, megadta a fogadó számát.
- Beszélhetek Croom úrral?... Londonba ment?... Kocsival?... Mikor?...
- Egy órával ezelőtt!
Ez azt jelenti, hogy idejön.
Kissé lecsillapult. Gyorsan számolni kezdett. Most már nem éri el a condafordi vonatot. Még egy interurbán.
- Dinny? Itt Clare. Ma este már nem tudok lejönni. Holnap reggel... Nem... Jól vagyok. Kicsit ideges vagyok, ennyi az egész. Viszontlátásra.
Kicsit ideges! Leült és mégegyszer végigolvasta a «gyalázatos írást». Úgy látszik, mindent tudnak, kivéve az igazat. Hihetetlen! Sem ő, sem Tony nem vették észre egy pillanatig sem, hogy figyelik őket. «Úgy látszik, hogy ez a csontkeretű szemüveges ember ismer engem, én azonban sohasem láttam». Bement a fürdőszobába, hideg vízzel mosta az arcát. «Miller of Dee!» Kényes helyzet, annyi bizonyos!
«Biztosan nem evett semmit reggel óta», jutott most eszébe.
Odalent megterítette az asztalt, feltálalta mindenét, amije volt, kávét főzött, aztán leült, cigarettára gyujtott és várt. Eszébe jutott Condaford, felmerült előtte ismerőseinek arca. Em néni arca, Jack Muskhamé... És mindenekfölött a férje arca, halvány, kemény, macskaszerű mosolyával. Most még ezt is le kell nyelnie? Nem is szólva a kártérítésről, engedje, hogy harc nélkül győzzön? Most már megbánta, hogy nem fogadta meg apja és sir Lawrence tanácsát, és nem figyeltette detektívvel. Most már késő. Jerry bizonyára vigyáz magára, míg az ügy véget ér.
Töprengésébe merülve ült a villanytűzhely mellett, amikor hirtelen autó állt meg az ajtó előtt és megszólalt a csengő.
Croom sápadt volt, úgy látszik átfázott. Zavartan állt, mint aki nem tudja, szívesen fogadják-e. Clare megragadta mind a két kezét.
- Igazán, Tony, nagyon örülök.
- Ó drágám!
- Alaposan megfázhatott. Konyakot? Croom ivott.
- Most ne beszéljünk arról, hogy mit kellett volna tennünk, - mondta Clare - hanem csak arról, hogy mit teszünk.
Croom felnyögött.
- Úgy látszik, egészen zöldfülűeknek néztek bennünket. Nem is sejtettem...
- Én sem. De hát mi van abban, amit tettünk? Az ártatlanságot csak nem bünteti a törvény. Tony Croom leült, tenyerébe temette homlokát.
- Isten tudja, végeredményben éppen ezt akartam: hogy megszabaduljon tőle. De mégsem lett volna szabad kitennem magát ilyen kockázatnak. Egészen más volna a helyzet, ha maga is úgy érezne irántam, mint én maga iránt.
Clare mosolyogva nézett rá.
- Ugyan Tony, ne legyen olyan gyerek. Nincsen értelme, hogy most az érzéseinkről beszél- gessünk. És micsoda ostobaság, hogy «a maga hibája!» Az az igazság, hogy ártatlanok vagyunk. Mi a teendőnk?
- Természetesen megteszek mindent, amit maga akar.
- Az az érzésem, - mondta Clare - hogy kénytelen leszek azt megtenni, mit a családom akar.
- Istenem, - mondta Croom és felállt - szörnyű! Ha védekezünk és megnyerjük a pert, akkor maga még mindig nem szabadulhat tőle.