GULÁCSY IRÉN

XXXXXXX XXXX

FÖRGETEG

REGÉNY

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET RT. KIADÁSA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: xxxx://xxxxxxxxxxxxxxx.xxx/xxxxxxxx/xx-xx/0.0/xxxx.xx

Elektronikus változat:

Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-963-417-263-5 (online)

MEK-17657

„Non veni solvere legem aut prophetas, non veni solvere...”

(Máté 12.-5.)

Előmondom itt az olvasónak azt az esetet a Mihállyal, amit már amugyis tud.

Xxxxxx csakolyan ember volt mint sokmás, aki a keze után él. Nincs ezeknek külsején semmi megjegyzésre méltó. Szürkék ők, mint a lábakelt rögök, melyekből kigyőzködik a maguk mindennapiját. Xxxxxxxxx csupán annyi köztük, hogy egyik buzáért marasztalja a suhanó fölleget, míg a másik a tengerire kivánná a jó, szárbaszökkentő napot.

Xxxxxxxxx a mások bogárzó kedve, a mások italos szándéka hozta a kenyeret. Bortermelő volt, mint a városi könyvekbe beirni szokás. Nem holmi boltozott pincéjű ugyan, azonban pár holdacska is nagy sor, ha valaki esztendőkön keresztül cselédkedett érte, mig félrerakhatott annyit, hogy a magáénak mondhassa. A tulajdon magáénak! Bármi kicsi, de az övé. Ebből a nagy sárgolyóból az a fordulatnyi.

Ezért meriti kapáláskor még a kelleténél is mélyebben a szerszámot. Mindenféle ujdivatú bogárra azért csap le irtó haraggal. Ezért nem felejti kivetni a baltát az udvar közepére, ha gyanus föllegek sötétlenek az égboltozaton. Mert szépen áll a szőlő - az ő szőlleje - s egy családnyi igéret feszeng a megeredt bogyókban.

Történt azonban, hogy egyszer egész különös, rosszformájú föllegek jöttek a barackfa irányából s hogy ezek elfelejtettek a kivágott baltára tekinteni, miértis nem tudhatták, hogy tilos nekik a maguk pusztitó terhét a Xxxxxx körülgondozott kis birodalmára szórni.

Cudar szél kerekedett, de olyan, hogy leültette a szembepróbálkozót. Legott az ég is felmor- dult. Villámok hasitották meg a föllegek fekete tarisznyáját, s ezekből a repedésekből roppant csörgéssel kezdett hullni a jég.

Jég!

De milyen jég! Bizott akadt közötte eleinte öklöm-nagyságú is. Jó, hogy beiklatott Xxxxxx még idejekorán a tornácra, mert ha fejlágyon éri egy: menten elnyúlik tőle.

Onnan nézte hát aztán az ördögadta táncot.

Minél fehérebb lett a domboldal, annál feketébbre zordult a tekintete.

- Fele termés! - számolgatta.

Pocsékká ment ott azonban a másik fél is. De mikor az istenverés már a tőkéig ledolgozta magát s a szél a lemeztelenedett csonkokat kezdte kiborogatni: Xxxxxx elméjében végleg elsötétült a világitó lámpás. Nagyot mordult, kitoppant az udvarra, markába a baltát, aztán neki a még megmaradt életnek! Ütötte, vágta, ahol csak érte.

- No Uramisten, hadd lám, mire megyünk ketten...!

*

Ime, ez volna röviden a Xxxxxx közismert esete. Hogy most mégis elismétlem, ez azért van, mert rá kivánok világítani arra, ami nem szándékom. Mert valahol, ahol domboldal, tornác és minden elhatárolt, kicsinyes kis dolgok roppant fogalommá tágulnak: én hasonlót látok. A feltorlott istenverés ott sem odaütött, ahol nem fájt! De én nem akarok fejszét emelni a földcsúszásos magyar lankák szeretettel babrált, nehezen kitenyésztett szőlőtőire. Nem kiáltok pereátot a magyar kiváltságos osztályra, melyet társadalmunk legnapsütöttebb magaslatára plántáltunk, - mely alá mély, évszázados gonddal dús életlehetőségeket porlasztottunk, - melyet óva mentettünk minden gyanus, ujdivatú idegen bogár elől.

Nem, nem pusztulást hirdetek a pusztulásban, nem zavart a kúszaságban: csak termővé tenni ujjmutatom a túltápláltságukban elhevert, vagy meddő kóróba szökött erőforrásokat. Kiegyen- liteni és nem rombolni a célom. Hogy hol az Ut s hol a megtalált Xxx: keresse arra hivatottak szeme!

Ha azonban valahol mégis megnyomottabban mordulna a tollam: bocsássa meg az a közép- osztály, mely annyira fáj nekem, melynek eddig nyögnie sem volt szabad, mert vagy felülről hulló jeges eső, vagy alulról felkeseredett baltacsapások beleriasztották a kikívánkozó jajt. Bocsássa és értse meg az a középosztály, melyről soha sincs szó, - mely egyedül emelkedett arra a magaslatra, ahol megszünik az én, mely tűrt és szenvedett lábbal rugdosott ideálokért, mely kíntól elfordult szemmel is rajongva várta a jövőt, ott hol már jelen sem volt, mely a romok kormos omlatagában, zúzott, facsart testét alig vonszolva: máris téglákat gyüjtött. Értse meg az a középosztály, mely élete árán szüli, maga-vérével táplálja igérő jövendővé a básztárd csirát, amit nagyszerű küzdelmében a fajért, a két széthúzó, hatalmas réteg a testébe kínzott.

Neked szánom ezt a könyvet, Magyar Közép osztály. Nagyvárad, 1922.

I.

A fehérre meszelt, nagy, alacsony szobában könnyű pászmákkal imbolygott a füst. Nem haragos, tüzi-eredetű, csak afféle pipából-sarjadzó, gyorsan szertemálló. Körülfolyta az öreg ember szikár testét, amint dacos, vén cövek módjára lehorgonyozta magát az ósdi almárium elé. A hosszú, ezüstbefehérlő hajszálait, sárgásra szivódott bajszát is körülincselkedte, de Xxxxx Xxx most nem ügyelt rá. Pedig máskor órákig elnézte, mint mennek, jönnek a bolondos- formájú füsthabok.

Vastag, dacos szemöldökseprüi felszaladtak a homloka közepéig, ahogy kitekintett a virágcserepekkel megrakott ablakon át a kerti utra.

Öt fiatal legény közeledett a porta felé.

Az öreg kedvetlenül szotyogtatta a pipája szárában le-föl akadékoskodó sancot. Félre is rakta, ugyis alvadozott benne a dohány. Majd megtörni ujra, ha ezt a sort itt az unokákkal tisztábatette.

A csizmák feldöbögtek a garádon, a veréceajtó is megnyikordult, mint egy bajthirdető kiáltás.

Timár elmozdult az almárium mellől, letelepült a nagy diófa asztal elé. Ugy illik, hogy üljön, mikor amazok bejönnek.

- Aggyisten..!

Az öreg csak szemöldökével intett. Aztán odaszólt nekik, félvállon át:

- Mind ittvagytok?

Nem kellett erre válasz, nem is felelt senki. Tudták a legények, hogy nem beszélni hivták

őket. Az öreg rájukfeszitette élesnézésü kék szemeit.

- Xxxxxxxx hazajön - mondta xxxxxx.

Majd, mint egy szétnyilt könyv lapjait, átpillantotta az unokák ábrázatát. Nem mozdulnak-e?

Nem. Álltak a legények, csak a szeplős Xxxxx váltott színt. Hajával egyforma-vörösre futotta el a vér.

Xxx tekintete függvemaradt rajta s ezen a nézésen - mint láthatatlan hídon át - most már szinte kizárólag felé indította a szót:

- Hazagyön, itthon is marad. Xxx határoztam. Az oskolákat mind kijárta, nem hányódhatik tovább gazdátlanul. Benne is csak Timár vér folyik, no!

Nagyobb nyomatékosság kedvéért az asztalra ütött, mintha az anyagba is bele akarná rög- zíteni a maga visszavonhatatlan döntését. Ő a feje-veleje ennek az elszaporodott családnak. Csak nem fog kertelni a saját unokái előtt? Ki portáján laknak? Nem az övén? Ki ad nekik bort, buzát, barmot, ki nyujtja meg egy darabbal a födele oltalmát, mikor megházasodnak? Nem ő? Élhetnek itt holtig jólétben, nála-vele, de szava, az nincs rajta kívül a házban senkinek. A föld az övé.

Fölállt az öreg és mint egy birodalmán átvonuló fejedelem, keresztülment a szobán. Jártában döccent ki belőle a parancs:

- Xxxxxx, még ma lekaszálod a gyeppázsitot. Rossz igy a szemnek, ilyen kúszán.

Egy pillantást vetett ki az ablakon, mintha mégegyszer meg akarna győződni az állitása megokolt voltáról.

Xxxxx visszafordult a csizmája kemény sarkán.

- Boldizsár, a kerti-utat kavicsozd ujból. Messziföldről jön a lány, szégyent ne valljál vele. No! Illés meg Xxxxx a ház homlokát fogják ujrameszelni.

Az ötben tovább hallgatott a megszokott fegyelem. A szólitottak összébblazultak, mint akikről már lemult a dolgok súlya.

Az öreg lassu léptekkel közeledett feléjük.

- Vince, te majd a kocsi-lovakkal gondolj - mondta egyenest rámutatva a szeplős legényre.

Az megrándult és visszaváltotta vörösből fakó szinét. Néhányszor megpördült markában a süveg. Lefelé meredt a padlatra. Hemmegett.

Timár állvamaradt előtte. Mélyen a melléből mordult ki a hang:

- No. Tán szóltál valamit fiam!?

A vöröshaju a csizmája orrát nézte. Hunyorogtak az apró, savós szemei. Huzgálta a vállát, mintha láthatatlan békóból akarna szabadulni.

De aztán csak kibuggyant belőle a kezdet:

- Amondó volnék...

A többit visszanyelte. Mégis nehéz! Nem volt itt szokás visszaadni a szót, amikor a család fejétől indult! Ám ha megkezdte, nem hagyhatja annyiba. Becsület dolga ez!

A legény markában megint forogni kezdett a süveg:

- Nagyapánk más mérővel mér a lánynak, mint nekünk! Xxxxx Xxx rámutató karja megállt a levegőben.

- Nono te..! - kapta föllebb a fejét. De a szeplős már bennevolt.

- Eddig a magunk urai voltunk. Csak nagyapámat, meg magunkat szolgáltuk, - mondta és most már vissza is nézett. Eltáguló szeméből sötéten áradt ki az elszántság. Forró gyülölettel égett a szájára a kérdés:

- Mit szolgáljuk azt a kenyérpusztitót, aki még csak nem is fajtánk! Xxxxx Xxxxx vagyok én! - A mellére ütött. - Nem voltam én még uri dámák cselédje!

Csönd támadt a szobában. A legények megfeszengtek, közelebb mozdultak egymáshoz. Valahol a lelkük különböző forráspontja alatt, mindőjükben ottfészkelődött ugyanez a szó. Négyen most már, négy élő testbe porciózott helyeslése voltak Xxxxx xxxxxxxxx igazának.

Az öreg egyetlen tekintettel végigsöpört rajtuk, de az arca olyan nyugodt maradt, mint akinek fölösleges dühhel toldani meg a maga erejét. Xxxxxx xxxxxxxx a hangja, mint a kövek közt továbbpattogó golyó:

- Nono. Hát iszen senkinek sem kell azt csinálni, amit nem akar. Vagyishogy Xxxxx fiam, könnyen fordithatsz a dolog során. Ha nem hajlik a derekad a szó előtt: szedd a betyár-butort, erigy oda, ahol a tiédet várják! A magad portájára! Estig meggondolhatod. Itt pedig ugy lesz továbbra is minden, ahogy én mondom. Mindenki tudja a parancsot, elmehettek.

Megfordult és mintha máris egyedül lenne, az almáriumhoz lépett. Elővette a pipát, nagy gonddal vizsgálta, tenyerébe verte belőle a megkozmált dohányt. Ujra szitta-fútta. Hol kerekre, hol meg horpadtra vált az arca.

Azok öten összevillantak.

Vincére néztek. Egyszer merte: most már mondja végig! Legyen valaki valahára, aki végig- járja a sorát! Aki hangját adja annak, ami bennük és az apáikban fülledezik, három nemzedé- ken keresztül! Xxxxx meg ez a vén nagyhatalmas, hogy az egy mégis csak egy és hogy a sok máskép vélekedik, mint ő!

Xxxxx érezte a beleszúródó tekinteteket. Égették azok, mint a tüzes nyilak. Tudta hogy mire unszolják szemmel, a beléjökszáradt hallgatásukkal, amazok. Tudta hogy őt nézik sorsuk inditójának, szószólójuknak és hogy az előbbi kezdeményezésével ő bátoritotta amazokat erre.

Megbökkent, fölvetette az állát.

Folytatni kellene, ahol az imént elhagyta! Visszapattogni erre a nagy, dühitő nyugalomra! Megmutatni, hogy nemhiába biztak ezek benne, meri betetézni, amibe beléfogott!

De csak lehorgadt az álla. A pillantását lassan elforditotta a másik négytől.

Xxxx, igy kellene azt valahogy..! De akkor szakad a part. Akkor felborul itt a világ! Xxxx ha ő most csak egyetlen szóval is elinditja az ellenkezés szekerét, ezek itt mind melléakaszkodnak. Egy sem marad hátra. Ugyanaz a vér folyik mindőjükben! És akkor aztán mit nyom a markukba, kenyér helyett? Koldusbotot talán?

Timár oda sem nézett az ácsorgóknak. Azért mégis látta a kidagadt ereket, a forrongó szándékot. Hüvelykujját szálegyenesen tartotta a nyitott pipakupakon, ugy várta a szót. Hogy az nem jött, nagy nesszel csapta le a makkra.

Mint valami ébresztő jeladásra, lazultak föl a feszengők. Egyik a fejével intett:

- Gyerünk!

Nyomottan, vállban előrebukva szorongtak az ajtónak. Onnan visszaköszöntek:

- Istennek ajánlom..!

De az öreg nem hallotta. Már csak a pipáé volt. A becsukott ajtó visszalélegzett, egynyájba verte a külön kipöffögött füstbárányokat.

Timár mozdulatlan arccal nézett az összebodrozott füstbe, aztán lassan megcsóválta a fejét, mintha igy egymagában most már olyan társsal volna, akit feleletre érdemesít, kinek szabad vitáznia vele.

Visszaült az asztalhoz, ujra átgondolni mindent.

Tulajdonképpen rég látta ő már a bekövetkező dolgokat. Tizennégy esztendő óta tudta, hogy jönni fognak. A pártütő unoka csak eleven fejet ragasztott az előre megrajzolt kép fölé. Igaz, ez a kép most mégis sokkal nagyobb nyomatékkal testesült elé, semmint előre gondolta volna.

Ha valóban elmegy Xxxxx, a két legizmosabb kar mulik el a családtól. Nemcsak unokát - véréből sarjadt vért - vészit el benne, de egy roppant termelő erőt, mely áldott győzködést példázott a többiek elé. Xxxxxxxx lépésttartó akarattá izmosult a gyöngébb, nótára frissült a fáradt. És mit nyer helyette az összesség? Egy haszontalan lényt, aki három nyelven tudja ugyan megnevezni a kenyeret, de csak a készet, - aki megfesti az aratást, anélkül, hogy

veleizzadna a verejtékezőkkel, - aki táncol, klavirozik, de aki soha egyetlen magot sem fog életté hajtani.

Kedvetlenül kergette szét tenyerével a játékoskedvü füstbodrokat.

Unoka helyett unoka! Jobb kezem helyett a bal. Akármelyiket veszti, egyaránt fáj az. De fájni fog itt a megmaradt is! Belegyülik majd tizennégy esztendő minden visszafogott viszály- kodása! Xxxx ha ártatlan gyermek létére nem szivelték ezek, igy nagyranőve, kiművelve, meg már éppen nem lesz megállása köztük.

De hát a muszáj nagy úr és neki akkor, mikor a gyermeket kiadta a házból, igazán nem volt sok válogatása. Fő, hogy menjen minél előbb és minél hosszabb időre, mert a sok kölykei jussát féltő asszony közül egy még megétetné. Keveset tudott felőle aztán, hogy elkerült hazulról. Különböző, de mindég előkelő intézetekben tornyozták rá a kulturát, merthogy akárhol hányódjék, azt nem állta volna a Timár-önérzet. Pénzzel ellátta bőven, mintha kárpótolni akarta volna az életéből elsikkadt szeretetért. Csak haza ne jöjjön, csak az együttesbontó viszályt félrehárithassa a családtól, amig lehet.

Saját meghagyására csupán hogylétéről irhatott olykor néhány sort, a falu jegyzőjére cimezve. Egyetlen egyszer látta, tizennégy éve, mikor egy őszi reggelen kiszólitották a portája elé.

Nagy ekhós szekér állt a tornác előtt. Egy lingár idegen dülleszkedett neki. Xxxxxx most is látná a multba visszafordult tekintete! Xxxxxxxxxx levelet nyomott a markába, a lánya irásával. Ő nyomban visszarándult tőle, de az ember két kézzel is tiltakozott, hát mégis fogva- tartotta. Egy percre csodálkozássá gyöngült a tevékenysége; várta, hogy mi lesz mindebből. Az idegen ezalatt az ekhó kötelein babrált. Egyszercsak elszabadult a ponyva, visszalebbent a léckasra és kitárta a szekér belsejét. Mindenféle motyó tetejére ágyazva, egy kis lányka feküdt, aludt ott, mint valami kakasszó után visszafelejtkezett kis tündér.

Neki állvamaradt volt kezében a pipa. De mielőtt a káprázatból józan-magává ocsudhatott volna, az ember a gyerek feje-térde alá nyúlt és azon aludtában lenyalábolta mellé az utra. Azzal süvegelt, fel a szekér tetejére és pillanat alatt már csak a lovainak fölnyargalt pora látszott. Hasztalan héhózott ő, nem fordult vissza, hogy szótérthessen vele.

Ott maradt a levéllel, meg az alvó gyermekkel, akiről azt se tudta: ki fia-borja. Hiszen sejteni sejtette! De fenerossz sejtelem volt az. Nem arra való, hogy minden bizonyiték nélkül hitelt is adjon neki!

Akarta, vagy se, föl kellett bontania a leánya levelét.

Mi ütött ahoz a rosszfajtához..! Aki nem átallott éjszakának évadján elosonni az apai háztól, egy jöttment festővel! Aki szégyenbe piritotta a családot és akit ő, nemes Xxxxx Xxx, azonmód ki is tagadott, örökösen. Hiába volt a legkedvesebb lánya; hiába sirta magát koporsóba az anyja; hiába jött hire, hogy azok ketten meg is esküdtek egymásnak pap előtt: nem ismerte többé a lányt.

Még most, évek multán is elöntötte a keserűség, mely annál nagyobb harag volt, mennél csordulóbb szeretet táplálta rejtett gyökerét.

Az egymástól elfutó betük közt aztán ott állt a magyarázat a gyermek felől. Egy haldokló asszony kiáltotta papirra az anya utolsó félelmét, esküdte, átkozta rá immár teljesen elárvult porontyát az ő erősnek-próbált, gyámolitó kezére. Úgy áldja vagy verje a mindentlátó Isten többi ivadékában és minden céljában, ahogy a senkitlen árvát pártulfogja!

Hasztalan gázolta földbe Xxxxx Xxx a levél szilánkjait, csak megmaradt minden sora a szivébe irva. Ott tüzelt az mindig, mint lappangó parázs a nagy házégés után.

A kimondott szavához ugyan lepányvázta magát, nem nyitott ajtót a megtagadottra, még a hidegágyon sem, de a kis Xxxxxxxxxx gondja volt. Hiányt ne lásson, ur maradjon, mint az apja. Mert hogy Xxxxxxxx nevet visel az unokája, azt csak nem felejtette el az öreg, hiába volt ez a gondolat egy mindig nyitott sebszáj a lelkén.

Most a leány hazajöttével átterjedt róla, ujra kigyulladt ez a seb s mély különbséggé hang- sulyozta magát az egész család lelkén.

Egyszinüre fog-e az heggedni velük? Vagy megmarad kilüktető különéletnek, kielevenült horzsolásnak?

A kérdés előre megválaszoltan bukkant föl benne.

Xxxxxxx, kirázta a pipáját és visszatette az almáriumra. Arcára kiült a változhatatlan dolgok keménysége.

És mégis ugy kellett határoznia, amint határozott! Az ismeretlen unokát nem lökheti oda a nagyvilágnak! Az nem tehet róla, hogy az ő vére után való vér hordta életté. A különbségeket sem ő épitette önmaga és a család közé. Mindeddig nem volt egyéb, mint csöndes betelje- sitése a rajta kivül elhatározott sorsnak.

Fogta a süveget, kiment széjjelnézni.

A kiskertből ütemesen hangzott ki a sarló csesszenése. Xxxxxx jó harmadával a gyeppázsitnak elbánt már. Az egyformára nyirt torzsák keményen ágáltak fölfelé. Az egész porta környéke friss szénaillatban fürdött.

Az öreg megállt egy percre, épp hogy kedvét növelje a dolgozónak. Aztán kifordult az utra.

Boldizsár egy talyiga kaviccsal jött rá szembe. A Xxxxxx sekélyeséből hordta fölfelé. Lapát volt a vállán keresztülvetve.

- Az apraját keresd fiam, csak a legapraját! Még meg is rostálhatod, ha szép munkát akarsz, - mondta az öreg.

Illést meg Xxxxxx is helyén találta. Meszet oltottak a nagyudvar közepén.

- Le ne égessétek! - vetette oda nekik.

De a tekintete már oldalt fordult. Vincét kereste.

Csöndes volt az istálló tájéka, semmi cselekvés sem mozgott ki belőle.

Homloka redőkbe futott. Megcsóválta a fejét. Elhaladtában azért bevetett egy pillantást a nyitott ajtón.

A lovak legyesen csapkodtak, dobogtak, zörögtek a lánccal. Arrább egy sarokban - vörös fejét két öklére polcolva - ott gubbasztott a legény. Tétlenül, a nagydolgu! Némán, a rigófüttyü!

Az öregen átnyilalt egy ütéssel a lelkével rokon fájdalom. Hiszen beszéd és indokolások nélkül annyira megértették egymást, ezek a közös talajból életté-dagadt emberek!

Már szóra tágultak a keményen összefogott ajkai, de mire nyelve hegyéig ért volna a meg- lágyult hang, nyaka egy ellenszegülő döccenéssel visszapattant.

Nem jár utána! Nem lesi a kedvét! Azt nem éri meg! Fölvágta a fejét és fiatal hévvel visszament a házba.

Üresen maradt ebédkor a széke-tányérja Vincének. Délutántájt azonban kocsizörgés hallatszott be az udvar felől.

Az öreg kitekintett.

Xxxxx taszigálta ki a homokfutót a kut mellé, mely előtt két telicsöbör viz várdogált. Xxxxxx meg Ráró fényesre csutakolt szőrrel, kiagyusztált patákkal, szabadjára engedve legénykedtek a megriasztott tyúkok között.

II.

Vince letoppant a földre, pokrócot teritett a meghajtott lovakra. Majd kendőt vett elő, tisztára csapkodta vele a poros csizmáit. Félkézzel bekapart a süvege alá, aztán ráült a kocsi hágcsójára és mogorván bámult maga elé.

Előtte, egy félrerugott kő mögül, százlábu bogarak rajzottak széjjel. Azokat nézte. Utóbb lehajolt, fölvett egy pálcikát és piszkálni kezdte őket.

Az őrházból hasitó tisztasággal csendült ki a hármas harangjelzés. A hang megint csenddé lanyhult, mig a közeledő vonat ismét beletrombitálta a dübörgő kerekek zaját. Néhány pillanat mulva a vonat bepöfékelt.

Xxxxx még erre sem mozdult. Xxxxxx baja van vele, majd megtalálja!

De a magáravett nyugalma belső fészkelődést takart. Xxxxxxxx mellében mintha folytatódott volna a vasbarom morgása.

Lopva kikémlelt a szemöldöke alól.

A vonat ujra megindult. Nehány parasztmenyecske lépdelt el mellette, külön felé irányitott viháncolással.

Megvetőleg sörcintette elébük hozzáférhetetlen voltát. Majd arrébb-rándult a tekintete.

Kint a pályatest mellett, a leforrázott, kisült akácfák közt, egy fiatal urihölgy álldogált gyámoltalanul. Xxxxx alakja lányos kezdődésekkel próbálkozta a jövendő nőt. Feje - mint eleven piedesztálra hangsúlyozott kivirágzása a pompás törzsnek - öntudatlan büszkeséggel trónolt a kissé hosszúra nyúlt nyak fölött.

A legény markában megugrott a vessző.

Nem ismerte, sohasem látta a gyülölt rokont. De ebben a percben kétséget kizárólag tudta, hogy ez az. A vér tájékozódott benne; lehazudhatatlan közössége az egyből-eredt húsnak.

Különben ilyennek is képzelte, előrelapozó, hangtalan fülledezésében. Ilyen úri magas- törékenynek, kicsit sápadt arcúnak, sötét hajjal és olyan szemekkel, melyek titokzatos feketé- jükbe szivják a tekinteteket.

Most már hosszasabban merte mustrálni, mert - ami szintén egyezett a várakozásával - a lány ügyet sem vetett rá. Látható aggodalommal váltig a poggyászát kerülgette, mint valami hirtelen elébetornyozódó, váratlan akadályt. De hogy megfogja valamelyiket, az nyilván eszébe sem jutott.

- Csak lesd, hogy megszakitsam magam érted! - örvendezett magában Xxxxx és nyugodt lassúsággal tömte meg a pipáját.

Idő van mindenre, mig amaz ott ráeszmél, hogy: magad uram, ha szolgád nincs! Minél tehetetlenebbül szorongott a leány, annál jobb kedvre gerjedezett:

- Ne lajhár, ne..! Hát a kezed mire való? Tán parádéból lóg ott a szárán..! Megdörgölte az orrát és maga elé röhögött. El tudta volna nézni ezt a vergődést, estig.

De nem tartott soká a gyönyörüsége. Kisvártatva az őr ballagott elő valahonnan. Létrát hozott, a lámpának támasztotta s feldöcögve rajta, kormos ronggyal törülgetni kezdte az üveget. A leány melléje lépett, néhány szót váltott vele, mire amaz kifordult a létrán, a kocsi felé mutatva. A napszállat elfolyó vére olyanná túlozta, mint egy ölni terpeszkedett hóhért. Mintha

kevesellné a fa alá készitett zsákmányt s a legény felé követelőznék és még rajta is átfutva, távoli sokakat hivna fölemelt ujja. Xxxxx visszafordult s kölcsönzött rémségéből közönséges önmagává zsugorodva, megint leimbolygott a létrán. Megmarkolta a bőröndöket, indultak kifelé.

Vincének mozdulnia kellett. Hirtelen kiujult dühhel ráncigálta le a lovak takaróját, rút szitko- zódásban cibálva le a szenteket a mennyből. Rárót minden ok nélkül úgy orrba-vágta, hogy az ijedten hátrált bele a kisefába.

A kettő ezalatt odaért s a leányból kibátortalankodott egy zavart köszönés. Ő köszönt elsőnek.

Xxxxx morgott valamit, de a süvegét a fején hagyta. Kezdett felkászolódni a bakra. Ujjal sem ért a csomagokhoz, melyeket az őr nagy szuszogások közepett tuszkolt fölfelé.

Xxxxxxxx kétszer is szóra mozdult. De egyetlen pillantás a legény sötét arcába, belefojtotta a hangokat. Elijedt nesztelenséggel kuporodott fel a hátsó ülésre és magára teritette az uti takarót.

Xxxxx hátra sem fordult megnézni, hogy rendben van-e, mehetnek-e már? Xxxxxxxx ő a rugók nyikorgásából, hogy kelletlen utasa elhelyezkedett!

Közévágott a lovaknak, megindultak rohanvást.

Xxxxxxxx rémülten kapaszkodott meg s a szépmetszésü szemeit könnyek futották el. Ez a fogadtatás annyira különbözött attól, amit haza-izguló éjszakákon magának kiszinezett! Az első benyomás megütötte, keservesen megfélemlitette bizakodását. Könnyein át roppant idegenkedéssel találgatta: ki lehet ez a vad-külsejü, visszataszitó idegen!? Abban a világban ahonnan jött, közlékenyek, szolgálatkészek voltak az emberek és a legegyszerübbekben is volt egy árnyalatnyi modor. Soha, egész életén át sem találkozott ilyen szemekkel, melyekben megforgatott kések villognak.

Vajon mért gyülöli ez itt..?

Nagy erőfeszitéssel igyekezett legyűrni a lelkében feltolakodó idegen érzéseket.

Hogy a környező józan dolgok látása visszaadja nyugalmát, megtörülte szemeit és körül- nézett.

A fehérormú hegyek helyett - melyeket úgy megszokott és megszeretett - itt csak a fülke ablakából elunt sikföld terjeszkedett, alatta-futva az üres horizontnak.

A korlátlan távolságok egyszerre végtelen egyedüllét érzetével nehezedtek rá. Xxxxxx a kedves kis svájci nevelőintézet kapujánál magamögött hagyta volna az egész mozgó életet és most rohanna bele ismeretlen, sötét fuvarosával, a mozgástalan semmibe.

Közönyös zsibbadtság szállta meg. Már nem félt. Időbeli érzéke is beleolvadt a körülvevő unalomba.

Csak a faluhoz közeledve élénkült meg ismét. A kezdődő házakból eltakart élet lüktetett ki és a fenyegető ürességen két győző karral ölelkezett át a kis templom keresztje.

Különben meglepte a kezdetleges, apró viskók egyformasága. Ugyanaz a két szűk ablak, az a keskeny, utcára-bizalmatlan, befelé megnyilatkozó épitkezés, mindkét oldalon.

Ki tanitja ezeket az embereket igy épitkezni?

A templomon túl uj cserépfödelű háztömb bukkant föl, szinte akkora kiterjedéssel, mint a fél falu. Valóságos telep. A főépület élesen vált ki az alkonyodó háttérből.

Xxxxxxxxxxx nagyot dobbant a szive: ez az.

Bevallatlan szorongástól könnyebbült meg. Erősen fejlett szép-szeretete örült az uj otthon csinosságának. Tudta ugyan, hogy rokonai egyszerü földmüves parasztok, de a falu egész magyar-értelmü faluvoltával csak azóta jött tisztába, mióta a határt átlépte.

Egy-egy nyomorúságos külsejü viskónál rettegve figyelte: nem lassudik-e mégis a kerekek futása? Nem rántja-e vissza a gyeplüt ez a mogorva dromedár?

A lovak azonban egyenest a főépületnek futottak. Egy merész kanyarodás és már bent is voltak a szélesretárt kapun.

Xxxxxxxx bontakozni kezdett a takaróból. Szíve - mintha a kezdődő uj élet beharangozása lett volna - a fülébe lüktette: „most most!”... Xxxxxx minden attól függött volna, amit ez a perc hoz...

Az udvar üres volt. A tornácon csak egy csepüszin hajú, feszes-kékbe öltözött öreg ember álldogált. Mikor a leány leszállt, mindkét kezét előrenyujtva közeledett felé.

Xxxxxxxxxx megfoghatatlan melegség futott át, mely mintha a másik testből áradott volna belé. Még tétovázott egy pillanatig. Aztán a közeli összetartozásnak egy sugallatszerű érzése meglóditotta, odavetette az ősz férfi karjaiba.

Elfulladt izgalommal lehelte rá a megrengő, erős mellre:

- Nagyapám!

Az öreg mégjobban odafogta magához a könnyü, illatos kis fejet. Xxxxxx ebben a meglelt ölelésben tizennégy elkallódott esztendőt egyszerre ölelt volna rajta. Állandóan mellette élő összes unokáiban sohasem érezte magát ennyire nagyapának, mint most, ebben az idegenné- hárított, eleve megacsarkodott egyben. Aggodalmai hirtelen elolvadtak a testéből eredt test közeli melegétől, melyre megindultan cirógatta rá eddig gazdátlan gyöngédségét:

- Te macska, te... Te kis árvám..! Ej no! Bizony még megfojtod nagyapádat..! Xxxxxx mozdulattal eltólta magától:

- Hadd lám, mivé kupálódtál! Bizony még gránátosnak készül ez a nagylány! Hát a szemed mért nem mosod meg lelkem? Kormos az tán, hogy úgy feketéllik.

Xxxxxxxx visszatalált a saját nevetéséhöz ezekben a simogató szókban, melyek - merő gyöngédségből - egy apró gyermek értelme alá voltak szabva. Fiatal rajongással nézett a szép, tiszta öregre, aki telitett szeretet volt, szeretet, amit kifelejtett a sors az eddigi életéből. Az öreg ember egyszerű volta csak fokozta az érzések közvetlenségét; valami meleg, kemence- sarokban elsuttogott dajkamesévé szinezte az uj képre fölnyilt életet.

Xxxxx Xxx - miután kellőleg kigyönyörködte magát unokájában - visszatérő gyakorlati ösztönnel mindjárt helyére is igyekezett illeszteni az összesség gépezetének ezt az ujonnan begördült kerekét.

Bekiáltott a házba:

- Xxxx xx..! Hé asszonyok! Mozogjon csak elő valamelyikőtök!

Már rég ajtó elé készitett várakozás zördült meg egy kilincsen. Az elnyilt résből kiduzzadt egy fehérkötős, nagyon-gömbölyű kis asszony. Felül lehetett az ötvenen, de nem látszott meg rajta. Szeme - mint két napsütéses tó - fiatal derüvel csillogott és mindég mosolyraálló ajkai közül harminckét ép, erős fog gyöngyözött elő. Ugy jött, mint aki gondolatban, vágyban már régen rohant, minden akadályon keresztül és mint akit most meglepett a dolgok egyszerű volta.

Xxxxxxxx arcán egy szétszórt mosolyban futott át a zavar. Nem tudta: szolgáló-e, vagy házhoztartozó ez a kendős nénike.

Meghajolt, aztán állvamaradtak egymással szembe. Timár az asszony vállára tette a kezét.

- Xxxxxxx xx, - mondta komolyan - jut még eszedbe, mikor a Borcsa húgod árváját a két karodba fektettem..? Elmúlt annak innen-onnan tizennégy esztendeje. De a te elméd nem felejt egykönnyen! Akkor te voltál egymagad jószivvel az árvához. Most itt áll előtted meg- növekedve. Már nem kell féltened, hogy megétetik ezek a fenekedők. De azt is tudod, hogy keveset engedtek a régi gyűlöletből. Gondod legyen rá, rajta tartsd a szemed. Bántódása ne essék. Isten után számolsz róla nékem!

Az utolsó szók kárbavesztek. Nem hallott azokból Xxxxxxx semmit. Érzékeny lelke - mely a legkisebb érintésre túlcsordult - olyan kanyargós zokogásba billent, hogy beillett volna sirató- nak.

Xxxx elé csapta két kövér tenyerét és felsivalkodott:

- Jajjaj, a Borcsa! A Borcsa..! Borcsám, énegyszegény húgom..! Hogy igy elmentél..! Hogy igy itthagytad ezt a senkitlen árvát..! Jajj, hogy olyan keserü kitagadottságban köllött lezárnod a szemed! Verte volna meg a Jézuskrisztus azt a bitangot!

Xxxxx Xxx összerántotta a szemöldökét s egy fürkésző pillantással átfutott Erzsébet arcán.

A lány sápadt volt és mint egy magáravett, fakó álarcból, úsztak elő a szemei. A néhány szóból kiértette, nagyjából-való egésszé rakta saját élettörténetét.

Maga a történet sötét volt ugyan, de már messziesett tőle. Azonban volt, ami fájó horzsolással egész közelről érte eddig kialakult énjét. Az, amit nagyapja a rokonok gyűlöletéről mondott. A lehántolt illuziók itt vérző mezitelenné sajdultak, elnyomva az első perc rajongásának örömét.

- Tehát gyűlölnek - ismételte visszahullottan, mig mellette az öreg hangja mogorván zördült:

- Tartsd a nyelved, asszony! Nem azért hivtalak, hogy itt pucsálódj, mielőtt egy tál vizet is adtál volna ennek a szegénynek, tisztálkodásra!

Ez hatott.

Xxxxxxx gyorsan megtörülte kötője sarkával a szemét és elködlő szomorúsággal ébredezett a jelen pillanatra.

Mentegetőzve szólt:

- Szüzanyamáriám! Milyen is már az ilyen vén bolond! Elfelejti minden dolgát, azt’ csak bőgni tud. Mék már, mék, adok én mindent!

Megdöccent és igyekezetében futni próbált, úgy, hogy túlméretezett hústömegei mind rezgésbe-jöttek.

Azonban a veréce-ajtónál megint megállt és tanácstalanul fordult vissza.

Xxxxxxxx tekintete belekapaszkodott nagyapjáéba. Kérdések értek a szájaszögletéig. De az öregember szemei zárkózottak maradtak, mint két belülről elfüggönyözött ablak.

Megértette, hogy saját tapasztalataira utalják és Xxxxxxx után nézett, aki félszegül integetett felé az ajtóból:

- Gyöjjön már virágom!

Majd, mint egy nehéz nyeléstől megnyujtott nyakkal, tette hozzá: kisasszonykám! Ez esett hát olyan nehezére! A megszólitás!

Xxxxxxxxxxx akaratlan mosolyra húzódott a szája.

- Megyek, - felelte s Xxxxx Xxx megkönnyebbülten látta őket eltünni a házban.

- Hamar meglelik egymást! - gondolta megnyugodva.

Xxxxxxx xxxxxxx tágas, alacsony szobába vezette a lányt. A falak még nedvesen izzadták a friss meszelés szagát. A mennyezet gerendái sárgára voltak surolva. Négy magasratornyozott ágy állt egymásnakvetett háttal, s a tarka-teritővel letakart asztalon, egy kockás bögrében, kerti virágok illatoztak. Az ágyak fölött szenteltviz-tartók, búcsúkon vett, barnanyomású képecs- kék, olvasók lógtak, legcsekélyebb izlés nélkül. Tarka fali naptár, egy képeslapokból és papir- virágokból legyezővé lehetetlenkedett kombináció, meg néhány kezdetleges vásári gyorsfény- kép, egészitette ki a szoba diszitését.

Xxxxxxxx körülcsodálkozott:

- Miféle helyiség ez, nénike? - kérdezte.

Xxxxxxx legott hálásan kapott a megindult szón. Fölengedő fontoskodással huzgálta a szemöldökét.

- Hogy e micsoda? - magyarázkodott. - Hát istenárváinak menedéke. Mi más is vólna! Itt húzódnak meg a párjukvesztett özvegyek, meg akiknek kidült apjuk-anyjuk. Ugy mondom, ahogy van.

- De négyen! - ámuldozott a lány.

Xxxxxxx csak az orrát dörzsölte s olyan garral vágta ki, mint a nyerő kockát:

- Nem négyen, ha heten! Mert ollyik ágyra kettő is esik. Xxxxxx, sok az ágrólszakadt ebben a földi életben..! No de azért megférünk szépen. Hajadon a hajadonnal, özvegy az özvegyi- sorban lévővel.

- És én? - kérdezte szorongva Xxxxxxxx, akinek egy uj ijedelem fogózott meg a hangjában. A nénike szögletesen gesztikulált rá vissza:

- Ó, ammás! - mondta vigasztalólag. - Ilyen finom kis virágszál mellé csak nem fektetek valami vadparasztot! Már hát úgy mondom, ahogy van. Tudom én mi illik, mi se.

A bubos kemence szögletébe mutatott, hol fehér gyolcslepedővel letakart ágy állott.

- Mind magam szűttem a vásznát! Magamfosztotta tollal vetettem meg a feje-alját, kis- asszonykám!

Erzsébetet elfutotta a hála, melynek tudatlan szomorúság képezte a medrét.

- Nem vagyok kisasszony, - mondta, mint egy trónjáról lelépő fejedelem. - Xxxxxxxxx csak a nevemen, hisz én is családtag vagyok.

Még meg is simogatta a jó öreg nő kezét, hogy azon át méginkább önmagára bizonyitsa az együvétartozásukat. Igy eszelte ki ő ezt az intézetben.

Az emlékre fölsóhajtott: az intézetben..!

Már elérhetetlen távolságban érezte a karcsú, kedves épületet, magános kis szobáját, ahol a finom bútordarabok, kevés, de izléses mütárgyak mindegyike ott állt, ahol épp állnia kellett. Azonban, mint egy veszedelemre-lobbanható zsarátot, legott elnyomta a gondolatot. Egész lénye egyetlen nagy igyekezet volt: kedvessé, jóvá, széppé magyarázgatni önmagának

mindent, amit az első percek elébedobtak, hogy a későbbi megszokáson át belesímulhasson az uj környezetbe.

Köszönetet xxxxxxx Xxxxxxxxxx, aki cifra mosdótálban friss kútvizet, háziszappant és durva, szőttes törülközőt tett elé.

Mig mosdott, a jó öreg elérzékenyülve nézte:

- Óh xxxxxx Xxxxxxxxx, aki ezt látod..! Hát nem világra olyan, mint az anyja volt?! Olyan az! A szeme; a takaros kis orra; az a drágalátos szép szája...

Xxxxxxxx megszárogatta az arcát, mely hamvas lett, mint a kora-juniusi gyümölcs. A hason- latosság emlitésére a kérdés - mely nagyapja tekintetéről visszapattant - most megint kikiván- kozott belőle.

Összehajtotta a törülközőt, hogy ne kelljen egyenest az asszony szemébe kérdeznie:

- Xxxxxxx xxxx, bűnös volt az én anyám?

A jó nő összekulcsolta gyomrán kövér kezeit s kimondhatatlan áhitattal nézett föl a mennye- zetre, mintha Isten és a szentek - akiket folyvást idézett - pontosan a mestergerendák közt álltak volna készenlétben.

- Csak tik tudjátok, hogy olyik ember több vétekkel gyön e világra, mint amennyivel ő

elköltözött..!

A lányról leszakadt egy nagy teher. Nekibátorodott a maradéknak:

- Hát az apám..!

Az asszony kizökkent most ellágyult hangulatából. Xxxxxxxxxx három ujjúval, mint aki mindjárt táncba szökken:

- Hejnye, be gyönyörű, ékes szál ember volt az..! És micsoda egy úr! Ha a sátán helyébe ő

kisérti meg dicsőséges Szentmargitot, aligha gondolkozóba nem ejti!

Szokása volt az öregnek, hogy kedves szentjeit - kiknek nevét egész nap szájánhordozta - olykor a legsikamlósabb helyzetekbe állitotta be. De most észrevette magát s nyomban helyreigazítólag tette hozzá:

- Elevenen kéne elszáradnom, ha rosszat mondanék róla. Nem volt annak a tizparancsolattal semmi baja! Csak hát úr volt! Úr! Ez az öreg hiba. Ezért köllött Xxxxxxxxx kitagadottan élni! Jajjaj szentem, nem tudja elhinni az ilyen vadparaszt-féle, hogy jóval is járhat az úr a háza körött!

Xxxxxxxx útját igyekezett vágni az újabb siránkozásnak. Szinte kurtán szólt:

- Akkor mért átkozta meg, mért átkozzák még mindég?

És a hangjában öntudatlan odaállás volt a megacsarkodott kulturlény mellé, aki elődje volt a gyűlölettiporta úton, akit - mint hegybeszökő kikristályosodását az emelkedett értelmiségnek - nem birt megemészteni ez a sokak gyomrából összetevődött, rengeteg gyomor.

Az öreg zavartan nézdegélt oldalt.

- Az ember ugy ugat néha, - mondta mentegetőzve. - Kivált, ha elfogja a bánat. A leány hallgatagon vette tudomásul ezt a visszavonást.

Künn erősen alkonyodott. Xxxxxxx lebocsátotta a zsalugátereket s meggyujtotta a lámpát. Mikor az asztal közepére állította, keresztet vetett és köszönt:

- Jóestét kivánok!

Az udvar egyszerre mintha megelevenedett volna. Nehéz léptek dübörögtek el az ablak alatt. Hangos beszéd, héhózás, majdmeg szerszámok, vaseszközök csörömpölése hallatszott be. Egy szekér veszettül zörögve hajtott át az udvaron. Nyomban utána női kacarászás és gyermeklárma csattant fel.

Az öreg kifelé bökött vastag hüvelykével, melyet előbb megvont az orra alatt.

- Előjöttek, - mondta. - Előjöttek a földekrül. Jó is lesz bémenni most már! Én meg az estéli után xxxxx.

Xxxxxxxx engedelmes gyermekké lett hirtelen támadt szorongásában. Mégis nagy vizsga volt ez, belépni egy csomó vadidegen ember közé, akiknek sem gondolkodását, sem szokásait nem ismerte! Akikről csak annyit tudott, hogy gyűlölik!

Elfogultan lépdelt Xxxxxxx után a hosszú tornácon keresztül az alacsony, nagy szobáig, ahol előző nap Xxxxx Xxx tartott megbeszélést az unokákkal. Mikor kezét a kilincsre tette, egy percre becsukta a szemét, mint a vizbeugró, az elhatározó pillanat előtt. Aztán bennvolt.

A fehérre meszelt falakat széles asztalok futották körül, patkó alakban. Rajtuk tányérok, kanalak, magasratornyozva várták a szétosztó kezet. Középütt, a főhelyen, már ott trónolt Xxxxx Xxx, pápaszemmel a szemén. Ujságot olvasott. Xxxxx kivül még nem volt senki a szobában.

Xxxxxxxx jöttére föltekintett az üveg mögül és nyájasan magához intette. De most másnak látszott. Most a belül lejátszódó érzelmek nem ütköztek ki többé az arcára. Xxxxx pongyo- lájából feszes önuralmába öltözött vissza és az az elömlő nagy nyugalom, mellyel magamellé kinálta a lányt, sokkal többet, sokkal tudatosabb lényt sejtetett benne egy közönséges, vén parasztnál.

Xxxxxxxx olyan tekintettel ült a mutatott helyre, mely nem akarja a sokak szeme elé állitani a csakneki magának fölfedett embert. Az öreg nem szólt, igy hát ő sem beszélt. Csak megbujt a kezére fektetett kéz meleg takarása alatt. Nem kerülte el a figyelmét azonban, hogy ez a kéz minden kidolgozott izmossága mellett is finomvonalú s a körmök tiszták, gondozottak...

Végre nyílott az ajtó. Aztán, mint valami széles szárny, mely belelibbente magát a mozgásba, folyton tárult, csukódott.

Kimosakodott, szépnövésű férfiak - ingujjban, mellényben - aggyonistenkedtek oda Xxxxx Xxxxxx. A fekete paszomány úgy fonódott át némelyiken, mintha keretek közé igyekeznék szoritani a szöveten átjátszó, roppant mell-izmokat. Ötvenéves-formák lehettek az emberek. De később jöttek fiatalabbak is. Az unokák. Asszonyféle egy sem. Xxxxx lábon a helye, mikor a férfi uj erőt eszik magába.

Xxxxxxxx megfeszengett. Nem mintha mást remélt volna - finomabb, öltözöttebb rokonságot - xxxx Xxxxxxx láttára jóelőre elkészülhetett arra, amit a többiektől várhatott. De az első rápil- lantás átütött rajta és ez a tekintet sötét volt, mint egy bevilágittatlan tárna. A többieket néznie sem kellett. Érezte hogy mind igy tekintenek rá, hogy a tömeg a kezdeményező érzelmét veszi föl, sokszorosítja ki magából és hogy a gyűlölet igy megtestesülve: sokkal fullasztóbb, semmint elképzelte... Ha legalább hangokba költözött volna, hogy ő is kifejthette volna magát! Egy kölcsönösen egymás felé egyengetett útban talán összetalálkozhattak volna! De senki sem szól hozzá, a szemek az első pillantás után lesiklottak róla, mintha nem is léteznék.

Ehezfogható félszeg helyzetben sohasem volt. Körötte egy csomó ember, kikhöz a vérség füzi; akiknek ételéből enni, italából inni fog ezentul; és nem látta semmi módját annak, hogy velük magát megismertesse. Pedig bizonnyal van valami formaságuk erre ezeknek is! Csak ő nem tudja.

Valahányszor az ajtó nyilt, összerezzent, mint aki kötelességet mulaszt. De azért ülvemaradt.

Végre kezdték felhordani a vacsorát. A férfiak különváltak. Az idősebbek sorbaültek a főasztal körül, a fiatalabbaknak a patkó két ága jutott.

Xxxxxxxx lesütötte a szemét, hogy elkerülje a barátságtalan pillantásokat. Csak a szomszédját nézte meg egyszer, lopva.

Összevont szemöldök, lefüggő, hosszú bajusz, kissé hajlott orr, előre-hátra őrlő áll...

A tálakban gulyás volt, piros, hosszú lére. Xxxxxxx, mart ez a csodálatos étel, melynek illata csábitott, élvezete büntetett.

A csontokról általában kézzel tépték a húst, Xxxxx Xxx kivételével, aki kést villát használt. A kenyeret késsel vágták. Mindenki sietett s amennyire tehette, rátehénkedett az asztalra. Csak az öreg ült egyenesen, könyökét könnyedén magához-tartva. Öntudatlan magasabbrendűség áradt ki minden mozdulatából, ami jobban táplálta a lányt a torkán leszörnyűködött, égető falatoknál. Szerét ejtette, hogy félretolja a penitenciás tányért és a lehajtott, csemcsegő fejek fölött körültekintett. Szeme egyenesen belefutott egy másik, ráirányzott nézésbe.

Az oldalasztalnál ugyanaz a vad dromedár ült, akit kocsisnak nézett, aki az állomásról behozta.

Egy percre még fölkiáltott benne a meghajszolt lélek: - tehát atyafi! Talán nagyon közeli! Aztán meghajtotta a fejét és tovább hallgatott, megvert, végleges hallgatással.

Az ő számára nem jöhetett több meglepetés. Az első óra eléboritotta minden rosszát.

Lassankint elült a táplálkozás mancsoló zaja. Egy-két száj még hörbölt, majd pipák kerültek elő a csizmaszárból, mellényzsebekből. Az emberek rágyujtottak. Jóllakott beszélgetésben nyúltak el.

- Hogy ereszt a széna? - kérdezte Xxxxx Xxx, Xxxxxxxx szomszédjától.

A lefüggő bajusz árnyéka - mint két kurta kis kígyó - megvonaglott a fehér abroszon. A férfi hümmögött. Nehezen kotorta elő a belerozsdásodott hangokat.

- Csak no! - felelte aztán. - Savanyú lesz idén is. Lucskos a rét. Az. Venni kéne. De hunnat?! Nincs itt semerre. Sehun semmi... Éhenvész majd télen a jószág.

Szemközt egy, rákönyökölt az asztalra, úgy tódította:

- Húzhatunk, vonhatunk mink, akár a barmok. Nem érvényes a munka. Ha eccer kevés a föld ennyi népre... Vagy búza, vagy takarmány! Vagy mink pusztulunk, vagy a jószág. Máskép nem telik.

Xxxxxxxxxx uj figyelemre élesztette a megindult eszmecsere. Az odavetett beszédben annyi nekibúslakodás lappangott, hogy a saját szomorúsága belévonzódott, mint egy mély gyüjtő medencébe. A szavakban már lélek volt és félrehúzott fürkésző ablak a kutató szemnek.

Különben úgy látszott: rége sebe ez a családnak. Xxxxx Xxx maga is elkomorult. Néhány legény odatelepült a másik asztaltól, köztük a vöröshajú. Különös áramfejlesztője lehetett az indulatoknak, mely, mint egy láthatatlan vezetéken át megkeringve, egyszerre fellobbant a többiek arcán is.

- Az a nyulak kergetője! - vicsorogta ki összeszoritott fogai közül. - Az az oka mindennek! A lovag úr! Xxxxxxxxx! Hogy fojtották vólna az első fürdővizébe! Egyasszonyával, egy- kölykével ezer annyi földet bir, mint mi annyian. Nálunk az ember házasodik. Náluk a föld. Mink csak hordjuk ide a sáskasereget, szaporodunk, mint a gomba. De a föld, az marad annyiba. Az nem lesz több, ha kevesebb. Sodorja a viz is. A Xxxxxx ma egész karajt lekapott a partból. Hogy az Isten száritaná ki eccer!

Timár kedvetlenül intett:

- Nem jó beszéd az ilyen, - mondta komoran. - Mindenki tart a maga jussára. Hát te Vince, odaadnád-e szűröd, rádvalódat, ha más lekivánná? Ami a lovagé, az az övé.

Xxxxx sodort egyet a vörös bajuszán.

- ‘szen én se úgy gondolom, hogy: „hocide-viszem”! De látható hogy amint ma van, nem jól vagyon. Mert ahogy szaporodunk, ugy kéne terjeszkednünk is. Hozzáfogni uj tagot a régihöz. Vagy bérletet legalább! Kaszáló! Jó föld. Puha; zsiros; az kéne..!

Mig beszélt, kéjes sóvárgás ömlötte el az arcát, mintha egy csodálatos étel izét forgatná a nyelvén. Ajkai lefelé szorultak. Ujjai egymáshoz dörzsölődtek. Xxxxxx minden érzéke belefolyna ebbe a szörnyű vágyba, mely rajta kinyilatkozott mindnyájuk vágya volt. Az örök ember örök győzködési kedve lobogott savós szemeiből, mint egy roppant követelőzés.

Xxxxx Xxx megfontoltan bólogatott:

- A régi bérlet is lejár. Azt legalább meg kén’ hosszabbitatni.

- Azt meg! - szakadt bele Xxxxxxxx szomszédja. - Azt meg! - ismételte. - Csak vólna kivel! Mert hogy az irodában sincsenek egész belénknyugodva a forgók miatt. Azzal a kevés trágyánkkal, amink van, inkább a magunk földjét javítottuk, mint az övéket, a bérföldet. Az a vizeskapcával főbesujtott tiszttartó ki is mondta a multkor, hogy: „nincs föld, nincs föld a parasztnak, - aztmondja - mert tik csak kiveszitek az erejét! Kiuzsorájjátok, aztán mire visszakerül hozzánk, már nem hijják semminek.”

- Még eléheznek! - tört ki a düh a legényből.

Timár a maga nyugalmával támasztotta alá ezt a legott indulatba lobbanó lelket.

- Nono, - csititgatta. - Lassan a szóval Xxxxx! Maradjunk a békés útnál. Majd én holnap átnézek jegyzőékhez, aztán nyélbeütjük a folyamodványt a bérletről. Vagyishogy...

Itt oldalt rebbent kissé a feje s arcán, mely egész este komor volt, egy futó derü suhant át. Nyomatékkal tette hozzá:

- Vagyishogy jegyzőékhez sem kell ezután járnom! Ha ügyes-bajunk akad, kitellik az ész magunk közül is. Itt ez a lány - Xxxxxxxx - az uj rokon. Majd eligazitjuk ketten. Irástudó ez, a javából!

A leányon meleg vérhullám csapott át. Váratlan belekapcsolódása a beszédbe, készületlenül érte. Csak meghajtotta a fejét s a legközelebb talált szavakkal mondta:

- Igyekezni fogok hogy hasznossá tegyem magam. Az öreg fölállt, jeltadva a szétosztásra.

Mielőtt kiment, Xxxxxxxx szerét ejtette, hogy megcsókolja mind a két kezét. És ujból örült, hogy ezek a kezek keskenyek és gondozottak voltak.

III.

Xxxxxxxx karjára akasztotta szalagos kerti kalapját és odahajtotta a fejét a játékoskedvű szélnek. Erősen alkonyodott. A falu harangja álmodó bongással hintette teli a levegőt. Távol- ról hazatérő, békés tehénkék bekéredző bőgése hallatszott.

A leány a rétnek tartott. Ez az esti séta nemcsak puszta testi szükséglete lett, de leszűrője lelki életének is, mely összehányt volt, mint egy takarittatlan szoba. Az uj élet úgyszólván percenkint ontotta elé ezer szokatlanságát: mindmegannyi visszatetszést, melyből a megfojtott illuziók hangos feloszlási szaggal árulkodtak ki. Néhány napig még roppant erőszakossággal próbált szineket, szépségeket gyógyitani beléjük; ám ez csak végelátszó erőlködése volt az elfekvő akaratnak.

Igyekezete megbukott magasabbrendű műveltségén, melyet a durva szokások, beszédek, állativá leegyszerűsitett életigények úgyszólván percenként megsebeztek. Xxxxx iskola volt ez a nagy közellét arra, hogy a népet megszeresse. A mancsoló, köpködő, káromkodó, keritésen túl semmivel sem törődő, még jókedvükben is dühös emberekben sehol sem látta azt a tuda- tába rögzitett „nemzetfönntartó” elemet, mely nyilt és jószivű egész a bolondságig s melyben úgy hemzsegnek a különféle nagyszerű tulajdonságok, mint esővizben az ázalagok.

Megcsalt hitében kétszeresen vonzódott nagyapjához, kiben jól-tájékozódó ösztöne azonnal megsejtette a magához leghasonlóbbat, a körülményektől elnyomott értelmiség visszasugárzó fényét.

Egyszer annyira bátorkodott, hogy szóvá is tette a dolgot Xxxxx Xxx előtt.

Az öreg váratlan közléssel felelt. Kitűnt, hogy ősei nemes emberek voltak. Afféle nincstelen kurtanemesek persze, akiknek inkább terhet, semmint előnyt jelentett a származásuk. A látszattal csak nehezen tudták leplezni a szűkös valóságot és az iszák egyre lappadt. Az egymástkövető nemzedékek létalapját pedig mind vékonyabbra koptatta ez a sorssal való hetvenkedés. A diéták, a csakazértis-hangos dáridók minden generációnál letéptek egy-egy ujabb tagot az ősi földből, úgy hogy Xxxxx Xxx csupán egy tenyérnyi birtokot örökölt. Mint a sorsabeliek mind, ő is már korán, szinte gyerekfejjel házasodott. Az első, szenvedélyektől, fiatal tűztől lobogó napok egyelőre túlkacagták az elődök fogcsikorgató erőlködésének emlékét. A vén falak átforrósodtak a vér parázsától, a kert fáin csók-gyümölcsöket érleltek a hintáló gallyak. A munka pihent, az eke a földberozsdált, a kaszálón derékig felnőtt a zöldselymes fű. A megmaradt néhány cseléd fogát piszkálta és pipázott. Nem volt aki hajtsa.

Egy esztendő robogott el igy, csiklandós szökeléssel, alig észrevehetőn. A fiatal gazda szeme megfényesedett, az ujasszony telni kezdett. Hol a savanyút szerette, hol az édeset. Majdmeg egyszer, egy késő-téli napon, hirtelen csak omlóbélű duráncai barack után kivánkozott, de olyan nagyon, hogy a két mindégnevető szemét belepte a könny a nagy vágyakozásban.

Xxxxx Xxx megdöbbent, elkomorodott. Járt-kelt a házban, mint valami kárhozott. Az üstökét szorongatta két tehetetlen markában, amiért ezt a kivánságot nem tudta teljesiteni. Nem is értette az ő szerény, igénytelen asszonyát, ezért a lehetetlen, konok zsarolásért. Csak azt tudta, hogy kellene valami, ami nincsen.

Hát még ez is megeshetik...?

A vén fejőasszony belesugott kuncogva a zúgó fülébe. Ettől a szótól aztán megjózanodott a háborgó ember. Megértette, amit eddig nem értett.

Jött a gyermek...!

Aztán jöttek a többiek is, rendre. Némely évben kettenkint. Rövid idő alatt egész nekiszaporodott a kihasználatlan testű, fiatal emberpár. Xxxxx Xxxx gondolkodóvá érlelték az enni-nyitott szájak. Letett az apák uraskodásáról, maga hajolt neki a rögnek.

A szülőfalu szűk határai - egy nagybirtok vasabroncsai közé szoritva - lehetetlenné tették azonban a kivánatos ujabb földszerzést. Csak a környékbeli nép szájából téphette volna ki vele a falat kenyeret. Ez ellen tiltakozott fajszeretete. Viszont a vele folytatott küzdelem során sokkal mélyebben belegyökerezett a föld imádata, hogysem utódait egyébre nevelje, mint amivé őmaga lett. Nyomorék, hibástestű gyermekeknek való a könyv! Egyébre úgy sem jók, mint hogy úr legyen belőlük. Az ő maradékai közt nem akadt ilyen.

Xxxxx Xxx nem hasogatta szét gyermekei közt a birtokot, mikor azok megnőttek. Megmaradt köztük pátriárkának, személybe süritett, összetartó erőnek. Fiai haza-házasodtak s ahogy erre sor került, uj darab tetőt ragasztottak a régi porta mellé. Egy szobát kapott az uj pár. Ha hozománybirtok került, az is a törzsökösbe olvadt. Másképp állt a dolog a férjhezmenő leányokkal. Őket Xxx készpénzzel véglegesen kimóringolta esküvőjük napján, csökkentve ezáltal a fölösleges improduktiv lények számát.

A többiek - előbb fiuk, később unokák - megtalálták igy az élet és tekintély minden föltételét, anélkül azonban, hogy a dolgok belső vitelébe valami szavuk lett volna. De ha evégett esett is néha keserű beszéd egymás között, meddő szó volt az. Változtatni nem állt módjukban. A föld Xxxxx Xxxx volt s ő védte azt a széjjelhullástól, hajthatatlanul.

Xxxxxxxx érdeklődéssel hallgatta ezt a fejtegetést, mely dicsőségére vált nagyapja szociális érzékének. Most már értette, hogy miért szépvonalúak Xxxxx Xxx kezei, miért árul el - főképp véletlen mozdulataiban - bizonyos finomságot, ha mindjárt beszédmodora, a néppel való hosszú érintkezés alatt, teljesen azokéhoz hasonult is.

Azt is belátta, hogy az utódokban, egyszerű paraszt létükre s mindég csak ilyenek közül házasodva, el kellett homályosodnia a vér e differenciálódottságának. A lecsúszásért, melyet fejlődésük eredője mutatott, hallgatagon megbocsátott sok bántalmat.

Utközben mégegyszer visszagondolta a dolgokat és úgy eltünődött rajtuk, hogy lábai szinte maguktól jártak rá a szokott ösvényre. Egy frissen rakott szénaboglya tövében leheveredett, engedve, hogy az élő természet nyers szagai átjárják, hogy az anyag beáramló vérkeringése végre kisodorja belőle az egész nap magábavett nyügös lelkiségét. Már majdnem ott tartott, hogy elszunnyad, mikor közeledő, nehéz léptek cöklettek a bódulatába. Férfiak - sejthetőleg ketten - jöttek a dülő irányából. Beszélgettek.

Az egyik hangban Xxxxxxxx Xxxxxxxx ismert.

Még jobban odalapult a boglya tövéhez, mint egy védőleg feléduzzadó anyai mellhöz.

A jövevények megálltak a boglya túlsó oldalán s igy ő láttatlan maradt. Az ismeretlen második szólt, folytatva egy már előbb megbontott eszmecserét:

- ... nem fogja megadni. Ne is számitsatok rá! Csak a látszatos dolgokra hajlik. Kár a papirosért a folyamodványotokhoz!

- Baj lesz, baj lesz, ha kitér! - felelte Xxxxx xxxxxxx. - Inkább leütöm, hogysem jószágot kelljen a vásárra vinnem! Pedig a takarmány kevés. Ami van, az is savanyú. Vizes a rét. Attul.

- No pedig kitér! Rávigyázzatok! Én ismerem őket. Köztük rágom az életem fonalát. Tik nem. Tik még el vagytok vakulva. Még sötétségben vagytok, nem tudjátok, milyenek az urak! Én tudom. Én tudom csak ezen a világon! Elvétették velem a Xxxxxxxxx szeretőjét - mondta kiáltásba növő hangon, melyben, mint barlang fenekén felbugyogó sötét viz, csillant meg a fölpatakzó lélek.

Xxxxx xxxxxxx hajtotta a magáét:

- Ha kitér, leütöm. Az. Leütöm, ha kitér. Mint egy kutyát, ugy ütöm le!

Mindegyik a maga baját hánytorgatta, de a külső szóra süket füleikbe a vér lüktetése zúgta vissza a mérgezett belső lényeget.

- Hisz ha tudtam volna! - folytatta a félbeszakitott. - De nem álmodtam én semmit. Azt mondja egyszer a komornyik ur: „Jóska te! Akarnál te második belső kertész lenni a kastélyban?” „Hogyne! Mondom. Már hogyne akarnék! Akarok is, szeretnék is.” „No, mert csak rajtad áll”, mondja. „Mert csak meg kéne házasodnod.” „Az is megeshetik - igy én. - Ez a vége minden legény-sornak.” „Hát, - aztmondgya - itt volna ez a Juli. Mit szólassz hozzá!? Ez nagyon alkalmas lenne neked.” „Kell is nekem a Juli! Mit kezdenék én avval? Gőgrongy az. Palotabeli személy. Találok én hozzámvalóbbat is!” „Nono, - igy feddett. - Ha gondolod, próbálj másat. De ez a hely a Xxxxxxx van kötve.” Hát ha csakis hozzá: azt se bánom! Xxxx amúgy szemrevaló lány volt, tudod. Elfáradtam aztán hozzá, hamar megegyeztünk...

Ismét megszakitás:

- Miféle gazda az olyan, aki vásárra-hajtja a jószágját!? Lesülne a bőr a képemrül...

- Ezt hallgasd Xxxxx! Ezt!! - türelmetlenkedett a másik. - Hogy magad szemével lásd az urak mivoltát! Négy hónapja sem vagyunk együtt, mikor már gömbölyödni kezd az asszony. Csak nézem, csak forgatom. Még előbb örülök, hogy olyan jól fog rajta a nyugalmasabb élet. Pöndül szemlátomást. Mondom is bátyáméknak: nevetnek. Röhög mindenki. Végül szülém okosit fel. „Te - aszondgya - bölcsőre hizik ez az asszony. A vak is látja, csak te nem látod, hogy rosszuljárt ez..!” Igy jöttem hát rá aztán a szégyenre... Mit csináljak? Tűrni kell. Nem cselédnek való a becsület. Hejj, keserves élet, siralmas élet! Ha kiverem a cudart: magam is mehetek, amerre a szemem lát. Igy csak maradt minden. Hat hónapra kettőt is ringatott az alávaló. Xxx xxx xxxxx, mintha tükörbe nézne. Phi! Én meg tudom! Én meg tűröm..! Ilyen, ládd, ezeknek a huncutsága!

Xxxxxxxx hirtelen felült. Már-már a nyeldeklőjéig emelkedett a morális útálat.

Amint a boglya mögül előkerült, a két sötét árnyék széjjelmozdult. Rájuk sem nézve haladt el mellettük. Alig ért azonban néhány lépésnyire, rút szitkozódásba foglaltan hallotta a saját nevét. Erre megállt s egy percre dacosan szembefordult gyalázójával. Majd lassú léptekkel folytatta tovább az útját.

Egy utánaküldött szó, mint átfutó késdöfés, szaggatta meg a szívét:

- Kenyérpusztitó..!

Keserű szájjal ismételgette: „ez hát a nevem.” És lázban gondolt a bekövetkező éjszakára, mikor mindegyre hallani fogja. A lármás kakukóra minden ütésében. Gyűlölte ezt az órát, mely - mint az emberek is - szüntelen, kezdetleges hangadással hirdette, hogy van és dolgozik.

S a szagok abban a szörnyű szobában..! Munkától elcsigázott testek fanyar kipárolgása, mely birokrakél a levendula-illattal! Valósággal félt az éjszakától, az „istenárváinak” menedékétől, mely éjféltájt már olyan hangos volt, mintha kőnehezékes mángorlókat vontattak volna benne. Hét erős torok szedte itt mohó horkanásokkal a levegőt. Xxxxxxxx néha - a Mária-szobor mécsesének világa mellett - rémlátó szemekkel nézte az elnyúlt testeket. Micsoda széjjelhányt tagok! Milyen eldobált arcvonások! Mintha valamennyi álla-leesett, nyelve-kitódult hülye lenne, úgy letörölt róluk a nehéz álom minden emberit.

Most elfulladva és nagyon sápadtan ért haza. Nagyapját egyedül érte. Épp egy ujságból igyekezett utólérni a haladó világot. A lány máskor talán vonakodott, hallgatott volna. De ma,

mint gátját tört folyam, loccsant ki belőle a feltorlott lélek. Minden gyötrelmét kirázta a szépkezű öregember elé, aki nem ujjaival tépkedte a húst. Elmondta hogy féli és irtózza a parasztokat, nem alantas sorsuk, de testüknek, lelküknek finomtalanságai miatt. Hogy a szoba, melyben éjszakáit tölti, kegyetlenebb hely a dózsék ólomkamaráinál, mert hőségével, kipárol- gásaival, zajosságával, szakadatlan álmatlanságra itéli.

Minden kiadott szó sodort magával egy darab rosszat; néhány cseppnyi keserűt; úgy, hogy lassanként lecsöndesedett s a panaszai hangfogós visszaemlékezésekké bágyadtak.

Régi körülményeiről beszélt, uj elragadtatással. Szinekről; hangokról; melyek barátai voltak s melyek elfeledtették volt vele, hogy rajtuk kívül nincs semmije. Sohasem hitte például, hogy lehet zongora nélkül élni...

Xxxxx Xxx közbeszólatlanul hallgatta unokáját. De mozdulatlan arca mögött mély hullámokat vert a valamikori énje. Rég elfelejtett szólamok rezdültek meg a lelkén, eleven lüktetéssel, mint egy rögök alul kikapart hárfán. Hisz’ valaha ő is érzett ilyenformán, mikor huszonegy- éves büszke vállát nekifeszitette a járomnak és lemondott arról, hogy születésének megfelelő pályához kezdjen! Fájt neki is akkor ez a visszacsúszás; sőt esztendők magára-bizonykodott uj célja kellett ahoz, hogy elfelejtse. Pedig ő csak éppen belékóstolt azokba a magasabbrendű dolgokba, amikkel ez a lány fülig-ette magát! Mert ő akarta úgy...

Mégegyszer felbókolt benne a vér emelkedettsége. Az értelem ráismert ujformában győzködő régiönmagára és védőleg feléhajolt.

Az öreg gyöngéden megsimogatta Xxxxxxxx haját.

- Jól tetted hogy szóltál - mondta. - Gondom lesz rá, hogy xxxxxxxxxx a xxxxxxx. Van egy kamaraféle a ház végében, csak szerszámok álltak benne. Majd rendbehozatjuk. Holnap bejössz velem a városba, ott válogathatsz magadnak belevalót is, kedved szerint.

Majd mikor a lány túláradó örömmel csókolta össze arcát, kezeit: - A zongorát sem felejtjük ki, ha már olyan nagyon hiányzik! - fűzte hozzá és nem sajnálta többé azt a patvarkodást, mely akarata nyomán föl fog csattanni. Gyűlölte a félmunkát.

Ezen az éjszakán aludt először Xxxxxxxx, megérkezése óta. Csodálatos álma volt. A vádolt és fenyegetett Xxxxxxxxxx látta felé lépkedni a gyűlölettől lihegő parasztok sorain át. Halk és finom lénye eszeveszett vágyat ébresztett benne. Széjjeltárta karjait s a gyönyör önkivületé- ben magához ölelte ezt a félreértett, magasabbrendű embert, akit éppúgy üldöztek, akárcsak őt. Szenvedélyes ölelésben forrtak össze. Aztán fekete árnyakként ujra jönni kezdtek a parasztok: „Föld, föld”, üvöltötték és megölték őt.

IV.

Xxxxxxxx Xxxxx - a veterán-zenekar derék karmestere - fölemelte szalagokkal körülfont pálcáját, jeltadva a kezdésre. Azonban mert a banda csak ritkán gyült össze gyakorolni s mivel a maihoz fogható parádéban eddig sohasem szerepelt, szükségesnek tartotta még szóval is biztatni őket:

- Blaaset aani!

Hogy mely oknál fogva használt német nyelvet, mikor pedig hamarább szláv származás volt az érdemdús ember: örök titok. Xxx talán katonásabbnak vélte a dolgot. Fő, hogy emberei - csupa kiszáradt, vagy roppant sör-hasú vén legény - értettek a parancsból. Nekifuvalkodtak hangszereiknek s mire lediszmeneteztek az alsóvárosba, jó néhány ütemnyi különbséggé távolodott köztük az egyéni magánszorgalom. Azonban a kis városka lakóinak igy is jó volt. Ők nem mindennap dicsekedhettek olyan felsőbbrendű gyönyörűséggel, mint már maga ez a szó is: „zenés ébresztő”!

A korai órák ellenére sarkig tárult ablakokban - ősi vidéki szokás szerint - egymáshoz lapulva szorongtak a nők, hogy egyetlen hintót, vagy járókelőt se tévesszenek szem elől. A háziurak a járdák szélén izgultak, lesve, hogy a kitüzendő zászlók milyen hosszúságban érvényesülnek legjobban. Csáki, a városi rendőr, annyira ment buzgalmában, hogy nagy hűhózás közepett maga is segített gyorsabb ügetésre ösztökélni egy csorda tehénkét, melyet a szomszéd község vásárjára hajtottak.

A város rendjének csősze - aki hétköznapokon legföljebb dulakodó kofák szétválasztásában, csirkefogók püfölésében és szájkosár nélkül bódorgó kutyák megrendszabályozásában fejthette ki belészorult tetterejét - most kétszeresére növekedve domborította ki a fontosat. Köveket dobált a megugratott barmok után, olyanokat tapsolva hozzá, hogy szinte a körül- állók tenyere fájt bele.

Közben váltig fogadkozott:

- Majd lesz itt rend mindjárt! Majd én megmutatom!

Tizóratájt feszült izgalom ült ki az arcokra. Frissen-lakkozott urasági fogatok süritettek az utcákon, ide-oda. Teljeszámú küldöttségek vonultak a templom felé, mely most - száz év közömbös mellőzése után - egyszerre csak megint lényeges valamivé vált és ma jubilált, mint valami kiszolgált, vén közhivatalnok. Napokkal ezelőtt ujrameszelték; kőbevésték mind azokat az érdemeit, melyek kilencvenkilenc esztendőn és háromszázhatvannégy napon át hidegen hagyták a lelkeket. Megdicsérgették s két hüvelykkel megnőtt az, aki csak a közelébe férkőzhetett.

A helybeliek bizonyos tekintéllyel magyarázgatták a vidékieknek:

- Ilyen templom bezzeg nem mindenütt akad! Vagy:

- A püspök külön csak azért utazott le, hogy ujra fölszentelje!

Valahol a városka végén ezalatt megindult a menet. A tornyokban nekilódultak a harangok és Xxxxxx xxxxx, az erdőőr - nem minden félelem nélkül - elpukkantotta a dombon a mozsár- ágyuját. Mert nem jóravaló puska: ördöngős szerszám ez! És csak a Jójézus tudja a szándékát! Hátha eszébejutna visszafelé szolgálni? Akkor pedig Istenáldjon Szepi és egy nagy kereszt a jutalomdijra is, ami - ha valaha - most biztosan kidukál.

Szerencsére nem történt semmi rendkivüli. Odaalant a városka népe büszkén kapta föl a fejét:

- Ágyúznak!! Mármeg ágyúznak is! Hejjnye Teremtőm, mi jön még!

A tömeg széjjelnyilt. Mindenki igyekezett ünnepi arcot ölteni, de olyat, melyből lehetőleg kilátsszék, hogy az egész... nem is olyan nagy-valami! Most befelé hízott magának a nép, hosszú, sovány időkre való beszéd-tartalékot.

Xxxxxxxx Xxxxx veteránjai - kiheverve az első lámpalázt - olyan tüzbe lobbantak, hogy tőlük ugyan járhatott a karmesteri pálca, ahogy épp akart! Itt minden ember külön egyéni fölfogássá önállósodott s ahány fej, annyi vélemény voltak az ütemek dolgában is. Az intonált csudálatos zeneműből így mindenki az izlésének legmegfelelőbbet választhatta. A magyar inak meg- feszültek a Rákóczi-induló vélt hangjaira, mig ugyanakkor az ájtatos szlávok fejbólogatva állapitották meg: „Ezt szoktuk mi is énekelni, búcsúkor!”

Mert amilyen szintiszta faj volt a vidék és falvak népe: éppoly kevert a városkáé. Xxxxxx minden áthullámzó politikai áramlat itt rakta volna le a maga hordalékát - nem is szólva arról, hogy az Árpád királyok telepitési kedve is elcsöpögtette a maga fölöslegét - élt itt magyar, német, lengyel, orosz, sőt hellyel-közzel még valami franciából facsarodott korcs-nemzetiség is. A különböző korbeli Xxxxxxxxxx világutazásai aztán kipótolták a netalán még hiányos etnográfiai gyüjteményt.

A lepergett századokat tekintve csodálatosan elszigeteltek maradtak azonban az egyes elemek. Mindnek megvolt a maga külön érdekköre, kedvtelése, sőt még a piacon is külön rakódtak ki. Valamennyi a maga nyelvén szidta az alkudozó vásárosokat.

Most az elhelyezkedésnél is magaszőrű a magaszőrű mellé könyököződött. Egymással szemben alkották meg a sorfalat. Köztük vonult el a zenekar. Azután megyei és városi nagyságok jöttek, mögöttük aranyos sátor alatt a püspök - nagy tömege a karinges papoknak - zászlóvivők, hátramozdítók, majd valami apródféle, selyempárnán hozva a lovagi jelvényeket, érdemrendeket.

Utána lépkedett Xxxxxxxxx: egy szálfamagas, feltűnően széparcú férfi. Negyvenöt-ötven év közt járhatott már. De tizenötöt bátran letagadhatott volna. Finom, hosszukás arca megmaradt rugékonynak s haja magátólvaló feketeséggel villant elő a halántékainál. Keményen fejlett, kissé előreugró állában, összeérő szemöldökeiben bennevolt az érvényesitésig-tartó akarat, az a fajtájú, mely annál erősebb, minél egyoldalúbban fejlődött. Hogy milyen irányban: arról mentől némábban, annál ékesszólóbban megfelelt a csókpárnás, duzzadt száj s az élénk fekete szemek, melyek - képtelenül egy pillanatnyi megállapodásra - izgékonyan repkedtek tárgyról tárgyra.

Világoskék diszmagyart viselt, mely úgy ráfeszült a tökéletesen fölépitett testre, hogy a finom szalonizmok átütöttek rajta, minden mozdulatra.

A tömeg felzsongott, mint egy megbolygatott méhkas s a nyakak lehetőségig megnyujtott szárán minden áll igyekezett az előttelevő vállra kapaszkodni. Gyönge lökdösődés támadt. Magyar és orosz, német és lengyel: most egyetlen kiváncsi gyermekké izgulva itta magába ezt a nagyszerű emberpéldányt.

Az elragadtatás kurta szavakba sercent:

- Odanézz! Láttad?

- Tyüh a kiskésit!

Egy asszony - hétköznapokon illetékes becsületbirája minden női erkölcsnek - roppant odalételében csak ájvákolni tudott: jaj, jajajj...

Nem csoda, ha a bámulatnak ebben az osztatlan hevében szinte észrevétlen maradt az a két férfi, aki Xxxxxxxxx után haladt.

Csak egy sápkóros, ezerszemű varrólány pedzette:

- Ez az innenső itt: a fia.

Kázmér volt a birtok leendő ura. Huszonegy-huszonkét éves, magas, de véznaságig törékeny fiu. Hirtelennőtt alakja vállban előrebukott kissé, mintha csak nehezen birná a rápanyókázott kékbársony mentét. Arca - melyen lágy vonalakkal futott szét valami névtelen szomorúság - mindég fáradtnak látszott. Talán távolbanéző, nagy kék szemei tették, vagy lágyanformált, érzékeny ajkai.

Tekintetében - ahogy felpillantott - egy bevallatlan csodálkozás rejlett afölött, hogy az éter testté sürüsödhetik, hogy ő ittvan, élő, mozgó, brutálisan csont és húsemberek közt, akik nehéz, vastag fejeket cipelve zajt támasztanak, minden kényszeritő ok nélkül. Idegenkedett tőlük igy csordába verődve. A tömeg ezerlábon himbálódó mozgása, tompa moraja, meg- széditette, mint egy beléfutó, láthatatlan ököl. Kedvetlenül karolt a mellette haladó, kissé bicegő férfibe:

- Lásd Xxxxx, ezt mind a száz év terelte össze, - mondta keserűen. - Milyen szép volna, ha az Istenség vonzaná őket s nem ostoba, üres számok..!

Amaz csak rávillant s nyomban kiérezte a szavakból a cáfolat után nyúlkáló vágyat. De hogy hazugsággal gügyögtesse álomba ezt a már nyilószemű lelket, ahoz tulságosan nyílt homlokot hordott hajlatlan nyakán és jobban is tisztelte az első kételyei közt támolygó fiatalságot.

Komolyan felelte:

- Tévedsz. Mégcsak nem is a számok, hanem a látványosság. De eszedbe ne jusson ezért fölöttük itélkezni! Mit gondolsz! Ezeknek a primitiv embereknek is van szükségük lelki eseményekre! Ami neked Xxxxxxxxx, vagy Xxxxxxxx: azt jelenti számukra nehány aranygomb, egy rendjel, vagy egy-egy soknevű hatalmasság. Xxxxxxx, csak mutasd nekik oda az arcodat, mert joguk van ahoz, hogy legalább életükben egyszer lássanak egy eleven nagyurat.

- Eszerint vásári komédiások vagyunk? A másik szárazon fölnevetett:

- Legyen, ha épp kötöd magad a hasonlathoz!

A szőke fiu kezdett nem-szédülni a tömegtől. Olyan tekintettel nézett végig magán, mintha azt keresné, hogy melyik tagját vesse el hamarább magától. Xxxxxx kiütközött a morális utálat.

- Én is gondoltam már erre - mondta aztán. - És ilyenkor mélyen érzem az egész osztályom visszás helyzetét. Valahányszor egy utcasarki koldúst látok, felgyűl bennem a sírás és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azért éhesek, mert elettem előlük az ételt. Hogy azért mezítelenek, mert a társadalom részrehajló kézzel segit nekem lehúzni hátukról a takarót. Azt a takarót, amire még csak szükségem sincs, amit csak fölraktározok egy soha be nem követ- kező éhkoppos holnap aggodalmában. Igazad van! Mi az ő elhóditott életüket éljük, halmoz- zuk fel egy meddő jólét-tartalékba. Ha félek a tömegtől, ez nem pusztán az idegeimből jön. Szánom ezeket a megröviditett embereket és rettegem a lelkiismeretem szavát. Minél nagyobb a tömeg, minél kicsinyesebb ok hajtja őket össze, annál mélyebb ez a szánalom. Xxxx el, ha végiggondolom, hogy mit fogadunk el tőlük, s hogy mit adunk cserébe érte nekik: összeszorul a lelkem és szivesebben nem-lennék, hogysem ezt a fajtájú életet éljem.

A másik bólintott:

- Persze! Ez volna legkényelmesebb. Tiszta dolog! De korántsem jóvátétel! Csak egy negativ formája a továbbvétkezésnek. Nem az, barátom! Te nem láttál a sors könyvébe! Mit tudhatod, hogy nem épp a te neved mellett áll-e a nagyra-hivatottak jelzőkeresztje? Hogy nem épp rád vár-e a nagyszerű feladat: tenni, gyógyitani, kiegyenliteni a jogtalan eltolódásokat és kár- pótolni a megröviditett embereket a szenvedett igaztalanságokért? Az evolució szükségszerű kérdéseket vet föl, mégpedig nem azért hogy megoldatlanul hagyja őket. És minél sürübben nyög a társadalom, minél hevesebbek a fájdalmak: annál közelebb az új eszme születése. Most, mikor már minden sebből ez a probléma vérzik ki: jó okunk van hinni, hogy közel az óra. S „boldog az, kit eljövén, ébren talál”.

A fiatalember kétkedően mosolygott. Eltünődve nézte az apja előtte lépkedő lakkcsizmáit, amint kirugódtak térdben, feszesen.

A másik őrizve figyelte minden mozdulatát.

Sajnálta, hogy kegyetlen igazságokat kellett lemeztelenitenie előtte, holott úgyis abban a korban volt, mikor neki magának fájt az egész hirtelen beleáramló világ. De viszont azt is tudta, hogy ez a kor a legfeldolgozóbb, a legkiheverőbb.

Közben a templom-ajtóhoz értek, mely már magábanyelte az előttük haladókat. Itt a fiatal- ember félreállt, előrebocsátva társát. Középtermetű, sovány ember volt az, ötvenes évekbe deresedő fejjel s olyan arccal, melyre gőggel-viselt szenvedés vont mély barázdákat. Xxxxxx, bontakozó jellemének teljes eszmény-képet sóvárgó hevével rajongott érte; de különben az egész környék ismerte és szerette gróf Xxxxx Xxxxxx.

Az oratóriumban már ott-találták Xxxxxxxxxx. Azonban feléjük se fordult. Előrenyujtott testtel, kissé áthajolva a párkányon, olyan mereven nézett valamit, mintha a látvány magához rögzitené a tekintetét.

Az utóbbjötteknek végül is feltünt ez a roppant bámulás. Ők is arrafelé fordultak és Xxxxx arcán megszalad egy gúnyos mosoly.

Xxxx a padsorok egyikében egy szokatlan szépségű leány ült, ölében összekulcsolt kezekkel. Az ablak szines ólomüvegén át ráömlő kék világitásban éteri és valószínűtlen volt ez a szépség, mint egy jelenésé. Csak tág fekete szemei bizonyitottak rá élő voltára.

Jó nehány másodpercig tartott a szinte érzékeket csaló látomás. Aztán a nő megmozdult. A melletteülő öreg emberhez hajolt, suttogásra hullámosodó szájjal. A dolog különös volt, mert a feszes-kékbe öltözött valakin, a cifra, sallangos dohányzacskóján, megérzett a magát tudatosan hangsúlyozó paraszt.

Zamonszkynak elismerés kellett.

- Mit szólsz hozzá! - kérdezte egy intéssel s az erős, fehér fogai nedvesen csillogtak, mint egy megingerelt ragadozóé.

Sényi arcán árnyék futott keresztül. Nem felelt. Elfordult, nyomatékosan a szentély felé.

Ott ezalatt megkezdődött már a mise. A celebráló püspökből súllyal kanyarodott ki egy darab lélek:

- Gloria in excelsis Deo...

Sajátságosan megváltozott ez a különben amorf hústömeg az oltár mellett! Akik a hétköznapi magánlényét, nehézkes és vonszolt járását ismerték: nem győztek csodálkozni azon a könnyed- ségen, mellyel ilyenkor mozgott. Mintha a naponkint körüljárt titok mindég uj és fiatal erővel áramlanék át rajta: a hatalmas tagok símuló összhanggal hajoltak, engedtek az akarat paran-

csának. A papnevelő minden növendéke rejtett becsvággyal gyakorolta ezt a térdhajtást; de az összehulló lágyságot, a testtel kifejezett megalázkodást, senki sem tudta az ő módján vissza- adni.

Sényiben örült a müvészit-talált lélek. Engedékenyebbé szelidülve fordult Xxxxxxxxxxxx.

- A vallásban is tényező a szépség - mondta. - Nézd, ezeken a mozdulatokon keresztül közelebbjön az értelemhez az egész misztérium. A katolicizmusnál - ahol a nép amúgy sem érti az istentisztelet nyelvét - több súlyt kellene fektetni arra, hogy a pap egy kicsit művész is legyen. A jelképes dolgok átérzett testesitése...

Zamonszkyt fellázitotta ez a minden érzékén beletolakodó templom. Türelmetlenül vágott közbe:

- Ugyan kérlek..! Az a csinos lány odalenn, igazabb misztériumot testesít belém, mint három püspök!

Sényi megütötten hallgatott el. De a tekintete megvetőleg söpört át amazon.

- Kissé zajos a lelkesedésed, - felelte. - Nem csodálnám, ha másoknak is feltűnnék. Azzal Kázmér felé hajolt.

De irva volt talán, hogy ma seholse találjon velecsemegézőre ez az inyenc lélek. A fiu éppoly kevéssé figyelt rá, mint az apa. Szavai megértetlenül siklottak le róla. Szemei - mély megdöbbenéssel - csak egy irányba láttak: az idegen szép leány felé. Mintha valami kezdődő láz gyujtott volna világot benne, egyébként sápadt arca átszinesedett, mint a rózsaszinű tej- üveg. Annyira elmerült, hogy szinte összerettent, mikor Xxxxx váratlanul térdére tette a kezét.

- Vigyázz, ilyen eleven szentképet nem nézhet sokáig büntetlenül egy hozzádhasonló neofita..!

A fiu mégjobban elpirult s mint szégyelt rokonra, ismert önmagára.

A kinos jelenetnek az oratóriumi ajtó nyikorgása vetett véget. Malina jött be, Xxxxxxxxx magántitkára.

A fiatal dzsentri olyan alak volt, mely nyúlánk, könnyed tagjain elegánssá avatott minden ruhát. Xxxxxx arcát is egy magáravett, állandó mosolyba öltöztette s egyáltalán minden rutinos mozdulatán meglátszott, hogy - saját megvakitott, megsüketitett igazi lényét háttérbeszorítva - hangsúlyozott nemönmagát adja, mikor szolgálatot teljesit.

Zamonszky legott odaintette, nehány halk szót váltott vele. Egy töredék mégis eljutott Albin füléig:

- ... Xxxxx Xxx, a paraszt-pátriárka...

De ez éppen elég volt neki. A környék minden valamirevaló családját ismerte - legalább névről - és tudott az ügyes-bajos dolgaikról, nemkülönben a köztük uralkodó erkölcsökről is. Mérlegelése nyomban megbillent, mintha bekövetkezhető dolgok súlya nyomná alá. Igyekezett lefoglalni Xxxxxxx, folytonos közbeszólásokkal fordult hozzá, ám egy pillanat: s a fiu megintcsak ottkalandozott a szép ismeretlennél. Végre felhagyott kisérleteivel s azontúl fásultan, szinte meggörnyedve ült helyén.

Először érezte, hogy a társsá nevelt fiatal lélek elszabadult tőle, ki az egyéni élet szabad- ságába, ahová nem követheti többé, ahol elmondatlan gondolatok fogják útját állni, ahol talán gyűlöletes szerep jut majd neki, mert a gyermek-szemek kezdenek ime rányílni egyedül szükséges továbbnevelőjükre a nőre...

Mintha az alanthullámzó szertartás búcsúztató gyászmiséje lenne xxxxxxxxx, ami volt: hirtelen egyedülmaradottnak s szörnyen elküldöttnek érezte magát. Itt a sokadalom közepett, hol kimondott szók és elmozgott külső mozdulatok alatt mindenki felé egy darab rejtett élet, egy igéretnyi remény, egy sugárnyi jövő indult titkos siklással: ő elkerült és céltalan maradt, mint valami beiratlan lap közepére tett pont.

Vállatvont s szemei fáradt vándorok módjára hulltak a szomszéd üres székre, hol a Zamonszkyné helye volt rendesen.

Hátratámaszkodott, rákönyökölve a felhúzott térdére. De legott felszisszent és visszarándult.

A bénult tagban kinos helyreigazitással fájt fel a szűkmarkú sors neki mégis odaosztott adománya: egy beleküldött, roncsoló golyó. Xxxxxx régen kapta a lovag úrtól, mikor még mindketten véresen fiatalok és esztelenek voltak...

Mint gyászhajdúk fekete tollbóbitái, itt ujra egy csomó temetkező gondolat bókolt föl benne. Hogy szabaduljon tőlük, megint lenézett az ájtatoskodókra. Egyszer csak - maga sem tudta hogyan - az ő tekintete is belezökkent a másik kettőtől kimélyitett útba, az ismeretlen leány felé. Épp fölpillantott, egyenest hozzájuk. S ahogy nézett, a szemek sötétje folyton tágult, mintha növekvő csodához idomulna.

Kit nézett igy, ilyen lélegzete-fogyó, királyilag kendőzetlen elragadtatással, ahogy csak liliomos madonnák tudnak nézni az oltárképeken? Megfoghatta ez a gyöngénsikerült produk- tuma az elfáradt alkotó természetnek: a fiu?

Nem. Az apa delejezte magához; ez a kiérett, fölséges emberpéldány, aki a maga nagyszerű föllobogásával túlsugárzott környezetében minden halványabb életlángocskát.

Odalent a nép hosszú, elnyujtott éneklésbe kezdett s a lány mellett ülő öreg nemlátón és érzéketlenül a köröttefolyó dolgokra, komoly buzgalommal zengte magát a tömeg élére:

- Szent vagy uram, Sz-e-ent vagy...

Sényiben mégegyszer cselekedetre mozdult az elfekvő akarat. A gondolat, hogy valamikor ez a fiu éppoly sivár leltározgatással járhatná körül lelkének lemeztelenitett falait, mint ő az elébb: felrázta ernyedtségéből. Egy percre az az érzése támadt, hogy föl kellene most állania s harsányan lekiáltani oda, annak az embernek:

- „Vigyázz, menjetek innen, meneküljetek!”

S neki meg kellene ragadnia a neveltje kezét, a saját ellenszegülésén át is vonszolni, vinni, el, kifelé. Vagy egycsapással ártalmatlanná tenni ezt a széparcú ragadozót.

De ez csak egy pillanat volt, mely nyomban elnyúlt a formák és helyzet lehetetlenségén.

Hogy lehetne itt gyűlölködni, mialatt az oltár mellől nagy figyelmeztetéssel cseng a lelkeket egybebékitő ige: „Az Ur veletek!” Hogy támasszon zajt, aki a másokét is kerülte? Hogy üssön az, akinek izmaiból hiányzik a durva mozdulatok gyakorlata?

A templom falai erős őrzéssel őrizték a felülről kiosztott embersorsokat. A halandó változtatni-akarása lankadtan hullott le róla.

Kázmér tovább-bámulta az ismeretlent.

V.

Xxxxxxxx hátralépett a faltól, melyre épp most akasztott föl egyet képei közül. A világítást tanulmányozta. Jó-e? Nem kellene-e valamivel lejjebb, vagy följebb verni a szeget?

A festmény egy középkori lovagot ábrázolt, aki kardjának vaskosarán nyugtatta csipkeujjas kezét. Valamikor sok szeretettel babrált rajta, mig kihozta ezt a merész, büszke kifejezését a szemnek.

Nem, a hely nem volt megfelelő. A nyalábokban beömlő fénysugarak tuljózanná tették a lobogó, dacos tekintetet. A finom keztyűkbe bujtatott kezek is inkább mereven, semmint feszesen pihentek a kard markolatán.

A kép különben erősen emlékeztette a lányt valakire. Kire?

Nem jutott eszébe. Nem is tűnődött rajta soká. Megint föl kellett mennie a létrán. Uj szöget vert be és a szemközti falra akasztotta kedvencét. Igy már jó, zavartalan volt az illuzió.

Rövid szemlét tartott szobája fölött, melynek elrendezésével elkészült. Kissé elfáradt, de azért mosolygott.

Nagyapó milyen bőkezüen ellátta mindennel, amire csak vágyott! Xxxxx hosszasabban nézett, azt mindjárt csomagoltatta is, úgy, hogy végül már nem mert föltekinteni. Most ittvolt minden. Gömbölyitett-sarkú, tömör bútorok, csupa fehér. És zongora is. Egy álmosan elnyúlt, komoly Bösendorfer. Semmi sem hiányzott s az izléses elhelyezés lelket adott az élettelen dolgokba. Minden saroknak megvolt a maga külön jelleme.

Az ablak festőállvánnyal: szinekbe-simuló elkalandozásoké. A háromágú tükörasztal kissé könnyelmű szeglete: lágy párföm-illat, ezüst eszközök. Az ágy himzett párnáit fehér csipke- teritő titkolta.

Erzsébetben, mint egy megsimogatott macska, belső dorombolással nyúlt el a dédelgetett kulturlény: jó itthon! Ezt a szót gondolatban sokszor elmondta. Mint holmi nyalánkságon, úgy elédeskedett rajta. Tulajdonnal megvesztegetett lelke már nem akart emlékezni tegnapi énjére, mely borzadott és elkivánkozott innen. Az elszigeteltség közelebb hozta azokhoz, kiktől testközelben szörnyű messze állt. Nem gondolt ugyan kifejezetten rájuk, de a nagy elégedettségében, mindent-szeretésében: ők is benne voltak.

Végignyujtózott a hencseren, melyet egyetlen fehér medvebőr takart. Üde, keskeny arca éles körvonalakkal rajzolódott a világos háttérre. A mackó feje selymesen simult hozzá és kandi ostobasággal meresztette rá sárga üvegszemeit.

Az öröm visszahozott egyet gyermek-pillanataiból, melyek rideg módon kallódtak el a sivár idegenben.

Játékosan szoritotta magához az állatfej massé-orrát:

- Te drágám..!

Kint a xxxxxxxx Xxxxxxx néni énekelt.

A nyitott ablakon behatoltak a szorgosan különhúzott szótagok:

- Xxxxxxxxx Xxxx-hus A fáklyás vitéznek.

Igy kérdezte-he tehát tőlük:

Tehát kit ke-restek? Názáreti Jézu-hust. Igy volt a fe-e-le-let...

Sirámos volt ez a dallam, sikongó, olykor szörnyen félrevitt xxxxxxxxxx és Xxxxxxxxxxx mintha kopogtattak volna a szivén.

- Jézus..! - mondta xxxxxx, vendégváró készséggel s mint egy engedelmes, jó gyermek, mellére kulcsolta a kezét. Forró, sajátszavas imában akarta visszahálálni ezt a soká nélkülözött, de végül mégis megtalált otthont.

Azonban már az első fohásznál megállt.

Ilyen józan nappali időben nem tudott imádkozni...

Xxxxx pedig továbbdicsekedett az egyszerű asszony istent-talált hangja:

- Én vagyok, azt mondja Jézu-hus a se-regnek, Jézusra rohannak. Karddal-doron-gokkal, Kő-tözik kö-tél-le-el, Erős vaslán-co-ók-kal...

A leány szinte elirigyelte érte.

Mért, hogy ez odakint úgy veszi elő az áhitatát, mint egy zsebretett kulcsot?! Mig nála hangulatoktól függ és csak nagyon ritkán érzi a tökéletes elragadtatást!

Vádolta magát és a templom-avatásra gondolt.

Hogy kordult fel pedig benne az éhség akkor: Istennel alapozni az ujélet utját! Körülvenni magát vele, mint egy ragyogó páncéllal, hogy gyűlölet és kajánság lepattanjanak róla s a kikönyörgött szelidség lefegyverezze az ellene acsarkodókat..! És csak mozdulatokat, külső formákat talált. Birálgató, mérlegelő száraz és imádságtalan volt a lelke.

Most egyszerre az emlékezések egymásutánja egy arcot sodort elé. Egy tökéletesen szép férfi feje jelent meg az oratórium páholyában, mintha meghajolni jönne a neki osztott tetszésért.

- A lovag! A méltóságos úr..! - suttogta akkor mögöttük valaki. És ezek a bátortalan hangok most Xxxxxxxx lelkében tágultak ujjongóvá, mintha sokak félve keresgélt kincsét ő találta volna meg, egy véletlen fordulónál.

Xxxx evoé-kiáltással kapott utána örökéhes szépszeretete és tavaszi mohósággal ült a dús gondolat-lakomához. Az eszmetársulás elhajtott szekere mögött messze maradt az áhítat, mint szelid koldús, mely megszokta, hogy üres tenyérrel hagyják a mellette elrobogó, boldog emberek.

Egyszerre ijedten összerándult és tágranyitotta a szemét. Kivülről dühös csörömpöléssel tört be hozzá a próza.

Xxxxxxx néne hangja felsivalkodott:

- Jajjaj, hogy meg ne verjen Isten állólábadon, te pogány! Szenthurka! Ilyet mondani a nagyobbnak! Nem ragadt le a nyelved, mielőtt a szádra vetted!? Te varacskosbéka!

A lármába ujabb hang vegyült:

- Üsse, üsse, tanijja! Jól elkenni! Az kell neki! Úgy okosodik! Terelni köll a gyerek-félét mint a birkát, hogy a jó füvet harapja, ne pedig a tilosat! Hallottak ilyet?

Xxxxxxxx az ablakhoz ment. Kinézett.

Xxxxxxx nénit látta, magából kikelve s egy másik fiatal menyecskét. Ez lehetett a tanácsadó. Kettejük közt szipákolt a megszeppent büntettes. Sértett fél éppen erélyes nyakleveseket helyezett el rajta. De mielőtt közmegnyugvásra betetézhette volna az osztó igazságot, vércsevijjogással egy aszaltszilvaképű nőszemély csapott le rájuk:

- Nem törik le szárában a kezed, Kata? - rikoltotta szederj-vörösen. - Mindörökké a szenteket hánytorgatja ez, de az ártatlant nyúzni van lelke..!

- Nyúzza a pecér, akinek mestersége! Az! Akkor járjon a kenyérlesőd, majd ha téged szent- hurkázik! - volt a visszapattanó válasz. - Én biz’ nem türöm, tudod-e. Mit mártakozol bele!

- Azért, - nyelvelt a száraz, - mert az én unokámhoz ujjal se érj! Lábánál fogva rángatja ez le még a miurunk Jézuskrisztust is a magasságos menyből, de a kisebbet bántani nem szárad le a keze!

A menyecske közbelépett:

- Szülém, szülikém! Ej mán no..! Hagyja mán no, jól van mán, ‘szen nem tört csontja! Terelni köll a fiatalt...

- Néked aztán ki szólott eccer? Te nyálasképű! Akkor tátsd el a csőröd, ha hozzád megyek emberséget tanulni! Addig ne virginálj! Nicsak! Azt a kisasszonyt oktassátok! Azt a világ- heréjit!

Egy széles mozdulattal Xxxxxxxx ablaka felé intett:

- Azt ott! Boldogabbik oldalára fordul, mire én már lábamrul-rogyok. Éccakára mintha kilenc macska volna a mejjembe zárva a sok dologtul, az meg egyet se mozdul! Xxxx bezzeg tud! Pénzt költeni, azt tud! Csak a dologra gyönge!

Xxxxxxx csipőre-vágta a kezét. Fejkendője vége harciasan libegett.

- Ugylehet hogy gyönge, de az is lehet, hogy nem. Egy bajod se legyen vele, te paraszt!

- Nekem mondod?

Xxxxxxxx alatt egymás hajában lógott a kettő. Lobogott a bő ráncos szoknyájuk. Rikoltozva tépték, marcangolták egymást, mint két felbőszült kotló.

- Coki paraszt, álljon el a görcs! Engem ütsz? He! Engem?

- Cseléd! Cseléd! Urak lábakapcája! - visongott az aszott.

Járt a keze, mint két hosszú cséphadaró. De aztán kifogyott belőle a levegő és erejehagyottan tántorodott falnak. Xxxxxxx xxxxx tenyere jobban birta a tempót.

Nagy csönd lett.

Xxxxxxxx lehunyta a szemét, mely előtt fekete, vörös karikák táncoltak, kerge, szédült táncot. Várta az ember-halált, mely be fogja tetézni ezt a förtelmes szinjátékot.

De nem jött semmi.

Odakint ujra megszólalt Xxxxxxx hangja, kissé bár lihegve, ám szinte örvendezve, mint xxxxx sikerült munka után:

- Két garasért kitolná a kecskét a sárból, azért eszi az irigység! Sajnálja az árvától a betevő falatot is!

Azzal nyugodtan ismét a dolgához látott.

Xxxxxxxx csak most mert föltekinteni.

A szilvaképű vénség már az udvar tulsó végében iklatott, vissza-vissza acsarkodva Xxxxxxx felé: ezt megbánod! Megkeserülöd még a mai napot! Az asszony azonban - mintha mi sem történt volna - csöndesen dudorászott: lu-du, lu-du, lud-ddu-ddu... Oda sem hedritett a fenye- getésre, melyből különben hiányzott is a meggyőződés.

A leány elhült. Percekig tartott, mig a váratlan dolgok elhelyezkedtek benne, mig hinni tudta azt, amit látott. Aztán végtelen útálattal, mintha hernyót rázna le magáról, megborzongott:

- Istenem, micsoda érthetetlen világ! Ilyen élet!

Érezte, hogy sohasem fogja megszokni az efajta meglepetéseket. Hogy hasztalan különözi el magát atyafiaitól, a durvaságuk - mint a vastag, lényükből kisugárzó illat - becsorog hozzá, a réseken át. Szörnyen kezdetlegeseknek tűntek föl előtte ez emberek indulatai. Mi volt, ami ennyi lármával kirobbant belőlük!? Gyűlölet? Nem. Az a csöndes és szikrázószemű. Pusztán testi szükséglet tehát, könnyű inger, melyet éppúgy képtelenek visszafojtani, mint nagy nyeletek után a csuklást.

Idegenkedése irántuk erősebb volt, mint valaha. A szemérehányt ingyen-falatok mintha rögökké álltak volna össze a vérében; saját testében is meghasonlást hordott.

Xxxxxxx ezalatt vidámabb melódiába fogott odakint:

- Ugy megforgatták Magdolnát Mind elhányta a szoknyáját Káá-nán meny-nyegzőbe...

Majd gondolt egyet, bejött.

Xxxxxxxx elforditotta a fejét, mintha neki volna oka szégyenkezni. Az asszony az udvar felé intett.

- No, most jól összegyöttünk eccer! Xxxxx megadtam, tudomistenem! De hát mit köt ki velem! Ha ő kényes a maga fajtájára, az én Xxxxxxx árvájának sem a drótostót szegte be a fülit! No.

Fontoskodva pillogott s a kis tömpe, fölágaskodó orrával a réklije ujját fényesitgette.

A lány erőlködött, hogy valami köszönöm-félét sajtoljon ki magából a harcos védelemért. De a mosdatlan szók, durva mozdulatok: pocsékká tették minden igyekezetét. Aztán egyszerre - mintha idegei föllázadnának az ide-oda ráncigálások ellen - rázkódó erővel tört ki belőle a sírás.

Xxxx elé csapta két tenyerét és csaknem kiáltva mondta:

- Nem vagyok kenyérpusztító! Dolgozni akarok! Hozzon munkát, kötést, varrást, akármit! Súrolni fogok! Igy nem birom tovább!

És egy csapással öröme, hálája, minden imádságos álmodozása odalett.

Xxxxx iskola volt ez arra hogy a népet megszeresse, de a sűrüpárájú, buja légkörben melegágyi erővel burjánzottak fel a szunnyadó szenvedélyek...

Mikor elcsitult, ő maga is csodálkozott azon, hogy ilyen féktelenségre lobbant.

Oh, Madame ott a svájci intézetben, mit szólna, ha igy látja! Szerencsére - vagy szerencsét- lenségére - távol volt azonban innen Svájc, a behűtött nevelőnő szemeinek két megfagyott tava s az egész letemperált, összhangzó világ.

Amint fölnézett, a lovag képére esett tekintete. Hűvösen, fölénnyel mosolygott le rája a büszke férfiarc, finom csipke-bodrai közül. Fölséges derű s a dolgok lekicsinylése sugárzott szét a fegyelmezett vonásokból.

Xxxxxxxx előtt egyszerre tisztán állt, amin eddig hiába tünődött. A festett lovag különös módon hasonlított az eleven lovagra...

VI.

Xxxxxxxxx ezen a reggelen már a huszadik cigarettáját dobta félre, félig elszívottan. Iró- asztalán fenyegető magasságú aktahegyek meredeztek. Ez elvette minden jókedvét. Gyűlölte a betűt. A kastély összes szobái közül ezt - a dolgozószobáját - tartotta legellenszen- vesebbnek, hová csak havonkint egyszer, a birtokok intézőinek összes-ülését megelőző napon tette be a lábát. Ilyenkor sokszor alá kellett irni a nevét. Tulajdonképp minden felterjesztést át kellett volna olvasnia is, de erre sohasem gondolt. Találomra kihuzgált egy csomót az ügy- darabok közül s dühös tollpercegetéssel alákanyaritotta. A megmaradtakra pedig egyszerüen rácsapott:

- Semmi se lesz belőle! Mondják meg a jószágigazgatónak!

Az elintézésnek ebből a furcsa módjából aztán sokszor igen fonák dolgok sültek ki, melyek végtelenül elkeseritették őméltóságát. Nehány intéző, vagy gazdatiszt kegyvesztett lett. Értelmetlen, becstelen nép! Valamennyi hülye és tolvaj! Ez volt a véleménye róluk. Szek- vesztrumba kergetnék a birtokot, ha az ősi föld nem győzné olyan derekasan!

Szekvesztrum! Roppant mumusa volt ez a szó, melynek ugyan nem ismerte a maga teljes belső jelentését, de az elődöktől átöröklött ideges félelme - épp ezért - annál nagyobb aggodalommal kerülgette. Tudta, hogy kényelmetlen, hogy különböző megkötöttségekkel jár s ez épp elég ok volt arra, hogy gyűlölje.

Most keresztbevetette lábait és tokjáig belevágta a tintába a tollát. Nagy sóhajtások közt aláirt vagy nyolc ügydarabot, akkor megállt. Eszébejutott, hogy ezen az idegőrlő munkán könnyiteni lehetne! A hivatalokban - hol unatkozó napjaiban megfordult - látta, amint egy irnok bélyegzővel aláütögette az ügydarabokat.

Persze! Erre a fáradság-megtakaritásra őt senki sem figyelmezteti! Ugyan ki is gondolna rá, hogy őt valami fölösleges munkától megkimélje!? Sőt bizonnyal örvendezik ilyenkor az egész fizetett rablóbanda, amiért - hozzájuk hasonlólag - orrával szántja a papirost!

Nos, hát majd nem fognak örülni! Majd fog ő csináltatni magának egy ilyet, legközelebb. Gummiból; vagy amiből már szokás. Csinos ébenfanyél, a címer rajta... De nem! Ez dörzsöl- né a tenyerét. Csak egyszerüen hát. Egész simán!

Önkéntelenül kezeire nézett. Feketék voltak. Őméltósága képtelen volt irni anélkül, hogy össze ne tintázza magát. Xxxxx úgy irtózott ettől a pocsék folyadéktól, mint némely hisztériás leány a vértől.

Xxxxxxxxxxxxxx az asztalon valami után, hogy letörülhesse a most még friss nyomokat. De semmit sem talált, csupán egy garmaz kék-fekete aktakötöző zsinór hevert a vonalzó alatt.

Kézbevett egyet, megnézte.

A galandok mindkét végét gondosan kirojtozta az aprólékos hivatalnoki tisztelet. Ámde a végek friss vágásról tanuskodtak, s ez most felbőszitette.

Dühösen vágott a csengőre:

- Pepi, a Bernáth urat!

A komornyik eltünt. Távolabb nehány teremmel - ahol a különböző szakelőadók vidám pletykával tólták az időt - lúdbőrös megütközést keltett a váratlan ad audiendum verbum. Rendszerint békénhagyták őket. Xxxxxxx, akinek a parancs szólt, olyan nehezen vált el a székétől, mintha gyökeret eresztett volna belé.

- Fogadja őszintémet! - kajánkodott Xxxxxxxxx, a főerdész, aki már ismerte a dörgést. Xxxxxxx nagyon zord fogadtatásban részesült. Zamonszky nyomban magához intette.

- Mi ez? - kérdezte és felélóbálta a galandokat.

Az ember apró madár-koponyájára nehéz verejtékcseppek ültek ki. Különös tulajdonsága volt a bőrének, hogy foltokban tudott izzadni.

- Mi ez!? - csattant föl ujra Őméltósága.

Az arcán megjelenő vörös foltok mutatták, hogy csakugyan sikerült magát komoly méregbe hajszolnia.

Xxxxxxxxxx ezúttal tényleg vallania kellett.

- Aktakötöző zsinórok, méltóságos uram... - felelte, de már összekoccantak a térdei.

- Ugy-úgy! No nagyon kedves! Nézze csak meg jobban! Mit lát rajtuk! Xxxxxxx kezébevett egyet. Xxxxxxx, merevek voltak az ujjai.

Szentisten, mit kell most látnia?! A galandokon nem volt semmi feltűnő.

- A magas Zamonszky ház szineit, méltóságos ur - dadogta bizonytalanul. Az uraság visszakacagott rá. Epéből, veséből jött a nevetése:

- És a hivatalnokaim tékozlását! Tegye csak hozzá!

Xxxxx hátravetette magát karszékében s a szép, kemény szája köré inkvizitori kegyetlenség ült. Kinyilatkoztatásszerűen mondta, fölhajítva a meghánytorgatott zsinórok egyikét:

- Egy ilyen galand van félméter hosszú! Félméter, ha nem hosszabb! Mármost. Számitsa! Vegyük hogy havonta nem több, csak ötven, száz ügydarabot hoznak elém. Százszor félméter, az... az száz-félméter: annyi mint ötven méter. Egy évben kitesz hatszáz métert. Mit pocsékol- nak maguk csak kötözőzsinórban, tiz év alatt! Mi? Maguk megeszik, maguk szekvesztrumba kergetik az uradalmat!

Xxxxxxxxxx elfogyott a szó a szájából. Fejbőre - talán érzelmeinek kivetitő tükre - mintás lett a veritékfoltoktól.

A felzúdult hangból annyi penzióbaküldés fenyegetett ki..!

Xxxxxxxxx elégedetten mosolygott. Szeretett volna többszörösen kezetrázni önmagával ezért a sikerült fellépésért. Látni fogja a sok tolvaj bitang, hogy ért a dolgokhoz! Hogy belelát a kártyáikba!

Hanyagul intett a kezével:

- Vigye és ezentúl alkalmazni fogják nekem a használt zsinórokat is! Elmehet.

A hivatalnok hajlongva hátrált kifelé. Azonban még mielőtt elérhette volna az ajtót,

Őméltósága mást gondolt s utána kiáltott:

- Izé..! Jöjjön csak vissza!

Az ember megadóan sóhajtott.

- Parancsoljon velem méltóságod!

Xxxxxxxxx köhécselt, mintha tüdejébe porlott volna ez a roppant szervilizmus. Xxx xxxxxx- sem volt olyan éles, szúró a nézése. Olykor nyugtalanul rándult oldalt a feje, mig tekintete végre leszállt az aktatorony tetejére. Rámutatott:

- Nem lehetne ezt valahogy..? Bernáth arcán kisütött a nap.

- Hogyne! - kapta el lábát félútban a kisejthető óhajtásnak, pedig még azt sem tudta, mit kivánnak tőle.

Xxxxxxxxx fölállt.

- Akkor vigye!

Az ember visszaijedt előbbi rémületébe. Kezdte látni a maga-ásta kút fenekét.

- És a holnapi űlés..? - kérdezte elveszetten. A lovag összevonta sűrű szemöldökét.

- Nem lehetne elhalasztani?

- Nem.

Xxxxxx saját lényéből is magával sodort volna egy darabot ez a kénytelen válasz, Xxxxxxx egész kicsi lett. A másik zsebretett kezekkel mérte föl-alá a rácsukott oroszlánketrecet.

Egyszercsak hirtelen megállt előtte.

- Szóban fogja előterjeszteni a dolgokat!

Látszott rajta, hogy örül az ötletének. A hivatalnok is megpróbált elhelyezni egy tapogatózó mosolyt.

- Igen, igen - mondta mohón - méltóságodnak kitünő eszméi vannak!

Xxxxxxxxxxxx elegáns magátólértetődéssel hullott le a bók. De legott ismét elkedvetlenedett.

- Csak gyorsan, gyorsan és csak a legfontosabbat!

Xxxxxxx - mint pondró az almába - félig már be is fúrta magát az akták közé.

- Itt volna méltóságos uram legelőször is a parasztbérletek ügye. Az uraság megadólag szánta rá egyik fülét.

- Nos, mi baja megint ennek a csőcseléknek!

Ebbe a gyűjtőfogalomba sorozott mindenkit, aki nem volt arisztokrata. A hivatalnok belehadarta leckéjét a föllevelezett papiroslapokba.

- Méltóságos uram, a parasztok bérlete lejár. Igen. Lejár. Meghosszabbitást kérnek, sőt ujabb bértagokat is. Ugy áll a dolog - - -

De nem fejezhette be. A szomszéd kabinetben - mint gunyos közbekacagás - csendült meg a házitelefon. Egyidejüleg a magántitkár lépett be.

- Méltóságodat kéretik egy percre... Igen sürgős..!

És nem csupán szájával, de egész mivoltával hangsúlyozta oda a sokatmondó szót:

- A Vadászlakból!!

Zamonszky türelmetlenül mozdult. Aztán ismét megállt. Xxxxxxxxxx, a hivatalnokra nézett, aki gomba módjára sárgult az akták árnyékában. Búbja tetején aggodalmasan gyöngyözött a kopasz fejbőr.

A lovag bajuszát harapdálta.

- Nem megyek, - vetette oda aztán. - Most... Igen... Később..! Csak mondja meg neki..! A titkár indult.

- Várjon! Mit nyargal! - rivalt rá. - Xxxxx, inkább ne mondjon semmit... Azaz... Dühösen legyintett.

- Eh, bánom is én! Csináljon, amit akar! Hagyjanak nekem békét! Hátatforditott és ingerülten ismét járkálni kezdett.

Xxxxxxx alig mert megszólalni:

- Méltóságos uram, vagyok bátor megjegyezni: a parasztok ingerültek.

- Vigye el őket az ördög!

- Igenis. Bár elvinné! De nem viszi. Ittmaradnak és nyugtalankodni fognak, mint mondani volt szerencsém. Jómódú, elszaporodott parasztdinasztiák, terjeszkedni akarnak. Földet sze- retnének, mert a párholdas kisgazdáktól már összevettek, amit lehetett. Ez a nép földönfutóvá lett. Igenis. - És hangosan nyelt. - Kegyeskedjék tekintetbevenni, hogy a nagybirtok vasgyűrű módjára veszi őket körül. Nem birnak mozdulni.

Xxxxxxxxx közbevágott:

- Hát ne mozduljanak! Mit érdekel ez engem? Odaát megint berregett a telefon.

- Csak egy pillanatra méltóságos uram! - esdekelt a titkár. - A Vadászlakból... sürgősen..! Méltóságodat várják!

Különféle titokzatos műveleteket végzett Xxxxxxx háta mögött, melyek mind az uraság átcsalogatására irányultak, ugyanakkor, mikor emez görcsösen marasztalta volna, hogy minél előbb lerázza magáról a felelősségterhes munkát. Iszonyú kinban volt ez a két ember!

Zamonszky arca sötétvörös lett.

- Menjen, menjen, mondjon már neki valamit! Hisz látja, hogy nem szabadulhatok! - kiáltotta, egy tekintettel aláhúzva a hivatalnokot, hogy az belesápadt a diadalába.

A titkár ujból eltűnt.

Xxxxxxx komolyan szédülni kezdett.

Szentisten, most már csakugyan vége! A mai nappal eldől a sorsa. Ha igy folytatódik: mehet. Nincs az a hatalom, mely nyugdijaztatását megakadályozza.

Egy percre eszébe jutott a családja. Xxxx, az ujszülött, meg a többi gyerekek, kik annyian voltak, hogy kettenkint kellett őket egy ágyban hálatni s ha éjszaka zuhanás hallatszott, nem azt kérdezték: „leesett valaki?” hanem, hogy „hányan estek le..?” Hozzá a felesége - egy állandóan nyilt mosószámla, egy eleven piaci-kosár, egy bevallatlan, de annál konokabb pénz- elkérés - most olyan rémülettel töltötte el, hogy majdnem térdrevetette magát.

Xxxxxxxxx türelmetlenül intett.

- Mi lesz! Mire várunk! Mint láthatja, fogytán az időm. Előre, végezzen! A hivatalnok mély sóhajtással hajolt az akták fölé.

- Igenis. Szóval bérletet kérnek. Igenis. És - tekintve, hogy olyan ingerültek - ez a forróvérű elem... meg kell adnunk nekik.

A lovag fölpattant, mintha rejtett rugó lőtte volna magasba.

- Kell? Kell? Hogy mondta? Kell? - sziszegett nevetve. - Nos, ha kell, akkor nem kapják meg! Semmi se lesz belőle! Pokoli! Majd még ők fognak nekem előirni! Ez a csőcselék!

Xxxxxxx már csak akkora volt, mint egy törpe. Apró madárfején gyermektenyérnyi foltokban gyöngyözött a bőr.

- Magam is úgy gondoltam, - nyögte hebegve. - A paraszt kiuzsorázza a földet. Ez kész. És sietve tolta félre az aktát.

- Xxxxxx Xxxxxx vadőr ügye.

A lovag úrra láthatólag jó hatást tett a név.

- Xxxxxx Xxxxxx a felsőhorhói erdőből? - kérdezte olyan érdeklődéssel, mely mögött elzöngött a haragjából egy rész.

- Igen, méltóságos úr. Bámulnivaló memória..! Zamonszky óraláncával babrált.

- Emlékszem. Nagyon jóravaló ember. Multkorában megigértem neki... mit is!? Remek hajtást csinált.

Xxxxxxx a kezeit dörzsölgette, melyekbe fokonkint költözött vissza az élet.

- Szóval kegyeskedik..?

- Igen! Okvetlen adunk neki valamit.

- Mennyit?

Őméltósága tünődött.

- Emeljék talán a fizetését. Ezek a fickók jobb szeretik igy, mint egyösszegben. Emeljék... emeljék... mondjuk... évi tizezerre.

Xxxxxxxxxx elállt a lélegzete.

- Tizezer korona, méltóságos uram..? A lovag csak legyintett.

- Eh mit! Én nem számolok ezzel a pocsék zsidópénzzel! Persze hogy forint! Majd aggodalmasan tette hozzá:

- Vagy gondolja talán, hogy kevés? A válasz szörnyen sietett:

- Föltétlenül elég!

A hivatalnok ur lenyelte a szájában összefutó keserű nyálat és azt, amit gondolt. Hogy neki magának sincs ennyi fizetése egy évben.

Fanyarul lefelé huzódtak az ajkai, de azért buzgón jegyzett az akta szélére:

- Gyé-res Xxxxxx xxxxx, évi ti-ze-zer korona... Illetőleg nem korona! Forint! És áthúzta a szót.

Mikor föltekintett, őméltósága eltorzult arccal meredt rá. Sötétvörös volt. Szép, keskeny szája kínosan szorult össze. Xxxxx, mint valami bolondjában meglóditott hinta, hullámosan fel- felvetődött.

Xxxxxxx szinte megbénult az ijedelemtől.

- Méltóságod..? - kérdezte fakóra válva.

Már az asztali csengő felé mozdult, de Xxxxxxxxx csak rázta a kezét, hogy: hagyja, hagyja! Egyszerre tagolatlan hang robbant ki belőle, mely fokonkint diadalmas hahotává szélesült:

- Mi van magával..! Ember..! Hiszen a maga feje olyan mint a zebráé!!?

Percekig tartott, mig lélegzethez jutott. A madárfejű ezalatt lángvörös arccal, lesütött szemmel állt ott. Szétpattanásig feszült benne minden idegszál. Öklei kemény csomókba rándultak. Karjaiban megtorló ütés indult a kivitel felé. Megcsúfolt emberi méltósága, mint egy megrug- dalt rabszolga, vicsorodott ki a szájára. De aztán elbágyadt s a szemeiben hirtelen kialudtak a villámszóró lámpák. Talán ölt volna ha véletlenül címeres bölcsőben születik. Azonban csak szolga, szegény, sokgyermekes családapa volt és igy nem ölt. Sőt előrébb jött. Ki tudja, talán egész előmenetele, jövője függ ettől a lépéstől? Hiszen ma olyan közel járt már ahoz, hogy örökre kegyvesztetté legyen..!

Lehajolt s egészen belégörnyedt az életosztó Hatalmas légkörébe:

- Parancsolja méltóságos uram?

És már megalkudva, sőt készségesen odahajtotta a nyakát. A lovag úr feje hátracsuklott.

- Hagyja, hagyja..! Nem birom tovább! Maga egy derék ember... Maga... maga egy nagyon

derék ember!

Fölkelt és előbbi dühéről teljesen megfeledkezve, egész kicserélten tartott az ajtónak. Onnan visszafordult, még mindig rázkódva:

- Igaz, mi van a romhányi kastély uj fürdőszobájával? Beérkezett a költségvetés?

- Igenis méltóságod. Kilencvenezer koronán... illetőleg negyvenötezer forinton állunk.

- Nem is sok. No Isten vele! A megmaradtakban pedig döntsön belátása szerint. Maga igazán a legbecsületesebb hivatalnokom!

Xxxxxxx meghajolt és összekapta aktáit. Mielőtt kiment, még egyszer fölnézett. Kénsárga láng lobbant a szeméből.

VII.

A kora délelőtti nap - mint valami követelőző szerelmes - lassankint lecsókolta Xxxxxxxxxxx kesztyűit, gallérját, sőt a kalapját is. Két oldalt az országúton peckes és józan kis fűtorzsák közül, nehány alélt virág bólongatott kedvetlenül ehez a tréfához. Különben egyhangú volt a táj s az út - mint jóllakott, vastag kígyó - végeláthatatlan szürkeséggel hasalta át az unalmat.

A leányt nem döbbentette vissza. Az ok, mely hajtotta, erő dolgában túlnőtt a kényelem- szeretetén. Észrevétlenül, szinte orozva tört rá a hűvös szobában, ahol egyre foldozgatta a szünni nem-akaró, durva fehérnemüket, melyekkel - saját kivánságára - Xxxxxxx bőven ellátta. Mikor elkészült volt egy-egy csapattal, fárasztó és lehetetlen álmokat kergetett a fehér- medvén, vagy irt.

Trópikus földbe ültetett, idegen növény lihegő vergődése remegett ezekben a sorokban, me- lyek az ünnepélyesen bárgyu „Napló” cimet viselték homlokukon. Rendszer csupán egy volt a lényegüket képező rendszertelenségben. Az a csökönyös nemakarás, mely kínnal kerülgetett egy bizonyos személyt, hogy aztán minden logikát kicsúfolva, annál kizárólagosabban vele foglalkozzék. „Változatok az ismeretlen lovagról.” Ez lett volna a könyv megfelelő cime. Ám a könyveket éppúgy, mint az embereket, rosszul keresztelik.

Xxxxxxxx a napló elől szökött. Tudta, milyen végzetes dolog valakivel irásban sokat foglal- kozni. Xxxxxxx, gondolni lehet mindent. De amit leir, azt egyszer meg is fogja tenni. Utolsó följegyzései pedig nagyon messzemenő kijelentéseket tartalmaztak...

Jó órába telt, mig beért a városba. Az első burkolatkőnél - mintha láthatatlan sinekre zökkent volna - csalhatatlanul rájárt a templom felé vezető útra. Kívánta ezt az utat, mert a templom emléke egy sereg rajta kivüleső, idegen titokzatossággal volt teli. Becsülettel le akart számolni velük.

Ugyanarra a helyre ült, mint az ujraszenteléskor. De ma unalom terpeszkedett a néptelen padokban. A józan napfény rideg tárgyilagossággal világitotta meg a dolgok való képét. Kéz- müves-ügyesség voltak a misztérium eszközei, az istenövező pompa egyszerű mesterkedéssé vált, ereszték-, enyvvel összetartott faragvány lett az ornamentikából. A hangulat messze- szállt.

Xxxxxxxx - mintegy végső kisérletképp - fölnézett az oratóriumba. Hosszú vitorlavászon porvédő függött alá a vörösbársony könyöklőről. A takarékos áhitat a székeket is mind lefödte. Szürke és kihalt volt itt minden.

Sietve fölkelt, kiment, vissza az utcára. Érezte, hogy itt nincs mit keresnie. Egyszercsak - maga sem tudta hogyan - ottjárt a kastély vasrácsa előtt.

Miért jött ide?

Nem szándékosan. Hiszen az utat sem ismerte. Bevallatlan vágy tájékozódott benne, legott ellenkező végletbe taszitva a megbukott akaratot.

Szivszorongva állt meg és lopva benézett. Mélységes szégyen, roppant megalázkodás volt a tekintete. Hátha a véletlen betetézné, amit megkezdett és felbukkanna a kavicsos úton valaki? Az önmagára problémázott nagy ismeretlen!? Nézhetné, láthatná innen a rácson túlról. Csak egy pillanatra: amint lépked isteni gráciával s a külső világ teljes semmibevevése volna az arcán.

Kissé távolabb - mintegy parancsszóra - csakugyan megzörrent a bokor. Könnyen, szinte mintha szellemkéz érintésére hajladoznék.

Xxxxxxxx testén apró szúrásokkal futamodott meg a zsibbadás. Mint csodát, megbénult mozdulatlansággal várta a történendőket. Xxxxx, mintha összenőttek volna a földdel, mintha csupán lélegző és lelkes, de lerögzitett hajtása lenne annak, képtelen volt továbbmenni. Pedig gőgös asszonyisága szűkölve tiltakozott az ellen, hogy meglássa valaki, amint néz be- kéredzőn, vágyó szemmel, innen kivülről, ebbe az elkeritett világba.

Közben a léptek egyre közeledtek a kerités mellett futó ösvényen. A cserjék mögül két fej vált ki. Egy áttetsző női arc, mely karcsú, törékeny test fölött trónolt szelid szőkeséggel, mig a hosszukás nyak légi könnyedségben uralta az egybeszabott ruha fáradtan bukdácsoló ráncait. A másik férfi volt. A leány megismerte bicegő járásáról. Már látta az emlékezetes napon.

Xxxxxxxx mellett elhaladva, a szőke asszony hirtelen megállt. Fölkapta a fejét. Finom orr- cimpái - mintegy a végzet illatára - érzékenyen meglibbentek. Teli arccal egyenesen a rács irányába fordult.

Rejtélyes és néma tekintet érte a leányt.

Xxxxxx hirtelen titokzatos áram kapcsolta volna össze őket, azonos húrokat rázva meg mind- kettőjükben, nem birták többé elengedni egymás nézését. Szavak, megállapodás, mozdulatok nélkül tisztán látták, ismerték egymást.

- Megint egy nő, aki xxxxx a rácson! Xxxxxxxx lelkében visszasikoltott valaki:

- Bocsáss meg! Álmodni mertem róla, de nem tudtam, hogy valakié. Senki sem mondta nekem, hogy vagy!

A bicegő férfi közömbösen háritott el egy galyat és karját nyujtotta a hölgynek. Az lassan megfordult s zaj nélkül továbbsuhant.

Xxxxxxxx felnyögött és elveszetten nézett az útra. A kavicsszemek körött nedvesen izzadozott a föld. Por feküdte meg a leveleket. Semmi látható dolog sem tanuskodott arról, hogy itt történt valami, hogy járt itt valaki. Más férjének a felesége... Meg hogy tovább álmodni: bűn. Xxxxxxxx mégis tudta. Kegyetlen délharang döngölte bele minden ütésnél a biztosságot. És a leány - egy meglopott asszony riadozó vetélytársa - szinte futva menekült vissza a forró országúton. Onnan, ahol nincs mit keresnie, oda, ahol fölösleges. Hova tartozik hát ő?

Otthon szögestől tépte le a lovag képét a falról. A naplót belökte a kályha vasrostélyára és gyujtót vetett a lapok közé. A könyv sárgán nekilobbant, majd szürke hamuvá ernyedt.

Akkor csönd lett belül. Ezt elvégezte magával.

Leült a diván sarkába s behunyta a szemét. Xxxxxxx hangja vidáman dúdolt kinn a tornácon:

- Fehé-ér, piros, Zöld a leve-leji. Szüzmá-á-ria Igen megkedveli...

Az ének csak olyan volt, mint máskor. A nap a zsalugáterek ugyanazon rései közt tört be, mint eddig. Atyafiai - a parasztok - éppúgy hűhóztak szitkozódtak odakivül, mint egyébként. Itt körötte semmi sem változott. Csak őbenne omlott össze valami.

Szinte betegen fúrta fejét a párnák közé és soká igy maradt, beleájulva a vigasztalan semmibe.

Ajtócsapás rázta öntudatra. Xxxxxxx jött be, legott le is törülve kötője sarkával egy kis port a zongoráról. Csak aztán hordta körül tekintetét a félhomályos szobán.

Álmélkodva húzta fel a szemöldökét.

- Mi az ugy-e? Tán nem alszunk itt verőfénnyel? Bezzeg én a maga idejébe ugráltam, mint a szűcstű, kötéllel se kötöttek volna egyhelybe! De persze az ilyen gyöngécske jószág..!

Látva, hogy nem jön felelet, jóindulatulag dörgölgette meg az orrát.

- Sok volt a varrás, no! Elkél majd a Kati főztje. Kütyültem egy kis tokányt, bár a krumplis- tarhonya...

Ujból elhallgatott, ezúttal zavartan. Xxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxx nézett Erzsébetre.

- Hordani köll az ételt mingyárt... Xxxxxx, jó lenne befelé... Vagy idehozzam? A leány fáradtan intett:

- Köszönöm. Nem vagyok éhes. Jobb szeretném, ha senkisem zavarna. És biztonság kedvéért ráforditotta Xxxxxxx után a kulcsot a zárra.

Igy is ketten maradtak, menthetetlenül, a feketeruhás asszony emlékével.

Estefelé kiment a kertbe, a nagy diófa alá. Irigyelte ezeket az embereket nagyszerű nyugal- mukért. Ha értette volna a módját, talán szerszámot fog, hogy fárasztó testi munkával üldözze ki magából a nyűgös lelkiséget. De nem értette s igy megint csak önmagában vájkált. A növekvő szürkületben funerátori könnyek lopóztak végig az arcán.

Vége! Nem járhat többé megtisztulni képzeletben az álmok lovagjához.

Csöndesen álomba sirta magát, mint valami megkeseritett gyermek, akinek eltörték a játék- szerét. Nem hallotta nyílni a kertajtót. Nem látta belépni Xxxxxx, aki a szerszámokat jött össze- szedni. Aludta a mélyen-szomorúak kábult álmát s közben továbbszívárogtak a könnyei. Oly megható volt szüzies öntudatlanságában, kissé oldaltbillent, megadó fejével, hogy a nehéz- testű, durva legény akaratlanul felhőkölt előtte.

- Ni, a kenyérpusztitó..! Nem átall ilyenkor már heverni! - motyogta, de nem érezte hozzá a meggyőződés jó, biztos dühét.

Valami különös igézet kapta el.

Megállt, morgadozott, feltolta a búbjára a süvegét. Saját keze érintésére hirtelen furcsa kis villámok bizseredtek föl a háta gerincére. Szemeinek egyszerre szokatlan súlyuk lett. Majdnem kihólyagosodtak az üregükből.

Xxxxxxxxxxx kikapcsolódott álmában a ruhadereka. Azt nézte, azt a tenyérnyi élő fehérséget és ösztöne megsejtette a többit.

Összedidergett, mint a fázós kutya. Kibocsátotta a szájában összefutó izetlen nyálat s önmagát nyugtató képmutatással legyintett:

- Összetörhetném egykezemmel, olyan könnyű!

Ezt azonban csupán az agya mondta. Az ösztön, a test: nem is engedelmeskedett neki. Nem mozdult. Állt, mint akit rontás ért.

Micsoda játékra való cipők! Harmadrésze az ő borjubőr csizmáinak. Ugyan, hogy le nem törik jártában!? Igaz, följebb vastagodik. Látni a tapadós gunya alatt. Alul keskeny, de arrább dagadozik... Bizonnyal az is olyan fehér...!

Akkorát nyelt, hogy maga is megijedt tőle.

Még fölébred rá! Xxxxxxx azt hinné, hogy őt bámulni járogat ide! Tehetetlen düh öntötte el:

- Bámulja a lidérc!

Vállára kapott egy ásót: megy. De megint maradt. Mohó, tolvaj gondolatok birizgálták az agyát.

Mi lenne, ha egyszerűen odaérne, ahol az a fehérség kikandikál..? Ugy, mint munkaidőben a kapás-lányoknak teszi!?

Megcsavarta a nyakát. Pattanásig duzzadtak benne az erek.

- Rikoltozik az ilyen, mint a páva!

Ujra menni készült, de csak nem ment. Nagyokat fujt, pillogott. Vörös szint játszott előtte az egész kert.

Még ilyen kétközben sohase volt! Egy lépést tett előre, aztán visszarándult és hirtelen, kinos akarással kinyujtotta kezét a gyámoltalan leány felé. Akkor egyszerre lohadt, mint akit villám- ütés ért. Állkapcsa bambán lefittyedt. A megfeszült inak engedtek.

Darabosan hulltak ki belőle a szók:

- Rí! Álmában rí az oktalan!

Mindennél jobban félt az asszonyi könnyektől ez a durva paraszt. Talán mert ő sohasem sirt, mert dacos szájszorongatással élte át eddig az egész megcsúfolt, vörösfejű életét.

Visszatorpant a teste. Xxxxx paraszt észjárása elfoglalta szokott helyét. Xxxxxxx látta magát és amit tenni akart. Ő, a világcsúfja..! Ezzel az úri fajzattal, aki legott szemébe vágná a kisebb- voltát, rútságát!

Inkább száz halált, csak ezt nem! Nehéz ököllel hallgattatta el a becsmérlést, mióta legény- sorba került. Senki szájáról nem hallgatja többé és aki mégis kimondja: utolsó szavát szólta az!

Olyat lélegzett, mint fujtató a kovács kezében. Aztán odábbállt, összeszedni a kintlevő eszkö- zöket.

Visszaútban felujuló dühhel morogta oda a padnak:

- Tán még bánkódjak végetted! Felülem ittszáradhatsz!

Meglóbálta vállán a szerszámot, ment kifelé. De a küszöbnél megállt. Lerakta terhét s meg- emelte az ajtó leszállt sarkát. Ugy aprózta vissza a kilincset, hogy zajt ne üssön.

Másnap reggel - először, mióta egy födél alatt éltek - köszönt Xxxxxxxxxxx.

VIII.

Alighogy Bernáthot lerázta, Xxxxxxxxx sietve visszavonult. Mikor átöltözött, becsengette a titkárt. Még tükör előtt állott, simogatva frissen borotvált, szép, kemény állát. El-elmoso- lyodott az iménti élményén.

Micsoda férgek! Egy cseppfolyós ember, akinek talán az egész testében nincs semmi szilárd! Pokolian mulatságos! Legközelebb megemliti Xxxx gróf előtt. Annak van egy hivatalnoka: hasbeszélő. Afféle kisebbrangú tolvaj, de a hasa vagyont ér. Nagyszerüen utánozza belőle Xxxx grófot. „Uraim... hallatlan...” Persze belédermed a tisztelet a sok éhen kórászba - az igazi uraságot vélik hallani - és elporzik, ki merre lát... Xxxx maga jött rá erre, mikor egy ilyen zalánfutása után váratlanul csakugyan megjelent.

Most le fogja főzni! Xxxxxxx veri a hasbeszélőt.

A titkár bejött és megállt az ajtó mellett, mintha oda volna festve. Ez nagy erényei közé számitódott. Xxxxxxxxx előbb-utóbb csak mindég észrevette.

Tényleg, a lovag úr fölpillantott a tükörből. Vidáman motozott eszközei között. Odanevetett neki:

- Nos, Malina..! Az előbb megtáncoltattam kissé, ugye?

A fiatalemberen semmi sem mutatta, hogy itt neki szóltak. A nagyúr enyelegve dűlt hátra a székben.

- Csak ki vele! Halljuk! Nagyon haragszanak a Vadászlakban?

- Őnagysága ideges indiszpozicióval küzd - volt a jelentésszerű felelet.

Őméltósága sajátságos grimaszt vágott kis kézitükrébe, melyben most a szemöldökét kezdte fésülgetni. Előbb fölfelé, merőlegesen minden szálat, aztán vizszintesre leszoritva, hogy finom, vékony vonalat adjanak.

Szabadonmaradt kezével kegyesen intett:

- Tegye félre a szertartásos hangot! Látja, hogy egyedül vagyunk.

Malina csupán ezt az engedelmet várta. Levált a falról és közelebb jött. Érdeklődve került az ura háta mögé.

- Nagyszerű! - mondta. - Csak azt a két kis háromszöget kellene kinyirni onnan a középről. Igy olyan, mint valami háztető.

- Jó, arra is sor kerül. Most pedig beszéljen, mi van a nővel? Egy székre mutatott és legott olló után nyúlt.

Malina kurtán fölnevetett:

- Jaj, méltóságos úr, nem az itt a kérdés! Hanem az, hogy mi lesz velünk?

- Hm. Igy állunk? Hallja, akkor inkább ki sem megyek. Mit gondol? A titkár finoman mosolygott.

- Azt méltóságos úr, hogy akármilyen veszett is, a paracelzusi gyógymód feltétlenül jó hatással lesz az idegeire.

- Paracelzusi?

- Igen. Aranygyógymód tudniillik! A diadém, amiről beszéltünk, elkészült. Méltóságod kegyeskedjék megtekinteni!

Xxxxxxxxxx egy pillanatra gyerekes rebbenéssel villant át a másnak okozandó meglepetés öröme.

Kinyújtotta a kezét, de nyomban unottan húzta vissza.

- Vegye csak magához! Majd oda adja neki. Megfizetem, pont. Semmi közöm hozzá, hogy örül-e! Intézkedett az autó felől?

Malina meghajolt.

- Félórája készen áll.

- Jó, akkor induljunk.

De mégsem mozdult. Baljában a kézitükör fáradtan lógott alá.

- Tudja Isten - mondta vállatvonva - mármeg elment minden kedvem! Az előbb még vidám voltam s most itt van..! Én nem értem, mi ez az emberben!

A titkár ajkaiba harapott. Neki is szólhat a vád..! Fontoskodó arcot öltött.

- Méltóságod túlontúl kifárasztja magát. Zamonszky ásitott.

- Lehet. Bár azt se csudálnám, ha unatkoznék. Úgy élek, mint valami filiszter. Valami vidéki kisbirtokos. Mi az: egy szinésznő? Nekem!?

Nagyot nyujtózott.

- Egy kreol nő! - mondta aztán. - Valami fekete bestia kellene! Az igen!

Malina felhúzta a szemöldökét, mintha roppant csodálatos dolgot hallana. Ugy ismételte:

- Xxxxxx!

- Igen! - pattant vissza amaz, szinte ellenségesen. Majd duzzogva tette hozzá:

- Látom, mármeg Mirzlire gondol! Elfelejti, hogy a kuzinom kissé fárasztó nő. Én, ez: egy. Az ő hisztériája pedig legalább háromüléses. Őrizze aki akarja!

A titkár megengedett magának egy pajkos tekintetet.

- Oh igen! - mosolygott savanyúan amaz. - Hiszen olykor... persze! De csak üljön más a bakon! Xxx még marad annyi illuzióm, hogy én halászom el az orra elől. Mért legyek én, akit bolonddá tartanak? Sovány vigasztalódás, mi?

Malina finom orra egyszerre égnek szökkent.

- Méltóságos úr, ha így állunk, akkor ideje megint körülnéznem... Xxxxxxxxx lecsapta a tükröt.

- No végre! Csakhogy rájött! Úgy-úgy! Igen! Lásson neki minél előbb! Hevesen hátralökte a széket, fölállt, cigarettára gyujtott.

Mohón és gyorsan kezdett beszélni:

- Tudja, most módszert változtatunk. Semmi sulyt ne helyezzen modorra, vagy egyéb ilyen ostobaságra! Ugyis mindég felsülünk vele. Elég a szalondámákból! Az van itt köröttem elég! Hozzon valami szokatlant! Valami keményfogú vadócot. Az szegüljön ellen! Karmoljon, harapjon, rugdalózzék, nem bánom. Ha kell, keritést is ugrok érte. Ezt le akarom győzni! Érti?

- Értem.

Összenéztek és mindkettő fanyarul elmosolyodott. Látták egymás megnyúlt arcán a kiülő szatirt.

Azonban még mielőtt végleg izgalomba hajszolhatták volna magukat, az ajtó kinyilt és egy lakáj óvakodott be.

Meghajolt, valakit bejelentett:

- Őméltósága...

Ennél nem jutott tovább. Fehér, izmos női kéz háritotta félre. Xxxxxx xxx Xxxxxx özvegye suhogtatta be az Eros felé lódultak közé negyven tavaszt meghempergett lényét. Szikár teste - s főleg tág, fekete szemei - a falon is áthatoló akarat voltak, mely előtt nincsen zárt ajtó.

Ingerülten lépett Xxxxxxxxx elé.

- Meddig várat még? - kérdezte, lovaglóvesszejének ezüst gombjával megkopogtatva előtte az asztalt.

Karnéolos erezetű, vékony orrcimpái felhólyagzottak az indulattól. Végigrontva egy pillantással a férfin, legott ujabb, haragos szók csordultak a szájaszélére:

- Hogyan? - kiáltotta. - Még át sem öltözött? Hallatlan udvariasság! Kerek tiz perce kalappal a fejemen robogok föl és alá!

Xxxxxxxxx igen szerénnyé lohadt a vádra. Lopva Malina felé tájékozódott, de a titkár már megint a falra festette magát. Sőt most jobban, mint egyébként. Titkon rajongott az özvegy- ért...

Amaz ingerülten lobbant a férfi elé. Nyersen rászólt:

- Nos! Ön még mindég nem mozdul?

Zamonszkynak rá kellett szánnia magát, hogy egymaga vegye föl a harcot. Húzódozva mondta:

- Kuzin, megbocsásson, ma nem vállalkozom a túrára.

- Ugyan! És miért?

- Fáradt vagyok. Dolgoztam. Xxxx pedig kellemetlenül ráz.

Xxxxxx egyéb indokkal célt tévesztett volna. De a „dolog”, ez a megpróbálatlan, nyűgös valami, tiszteletet ébresztett a bárónőben.

- Úgy? Dolgozott? Az más. Bár legalább értesithetett volna, - mondta engedékenyebben. - És most mit szándékszik tenni?

- Kikocsizom.

- Egyedül?

- Nem, ő majd elkisér.

A titkárra mutatott, aki felszegett állal, mozdulatlanul peckelt a helyén.

Az özvegy megfordult s összehúzott szemmel végigpillantott a csinos, jólöltözött emberen. Előbb felülről le, aztán alulról fölfelé, jól megmustrálta, majd izgékonyan beharapta meg- nedvesült szájaszélét. Ahogy közeledett, már egy egész fölvett leltár volt a tekintetében. Szorosan Xxxxxx elé állt, aki szivére tett kézzel mélyen meghajolt.

- Ez? - kérdezte az özvegy s különös gerjedelmes csöndbe hullt a szava. Senki sem felelt. A levegő hirtelen brutális értelemmel lett teli.

A nő megnyalta húsos száját. Háta mögött két végén megfogott lovaglópálcáját felhúzva a hónaljáig, néhány lépést imbolygott, amitől keblei fölhintáltak, mint két megrázott gyümölcs. Arca egész elsápadt. Lefelé szoruló, vékony ajkai kinosan rángatóztak.

- Attól tartok hogy mégis kénytelen lesz magába menni - mondta egy kis szünet után reked- ten.

Xxxxxxxxx fölállt.

- Gondolja? - kérdezte gúnyosan. A nő bólintott:

- Igen. A titkárja engem fog elkisérni. Nem lovagolhatok ki egyedül.

A férfi felkacagott. Előbbi fáradtságának nyoma sem látszott. Sőt a szeméből indulat lobogott elő, friss lánggal.

Olvasni tudott ennek az izgató asszonynak minden mozdulatából! Arcán a bünök ábráit ismer- te, egytől-egyig. Értette, hogy most a titkár van xxxxx. Tegnap ő, ma emez, este talán egy lakáj és holnap valami főherceg. Ha az egész világ him-állatát egybegyúrnák, ennek az sem lenne elég.

Szerette volna arculütni. Bár - ha nem állt előtte igy, ilyen elvetemült falánksággal - egy- általán semmi vágyat sem érzett utána. De ez a kirakatbatett, meztelen rosszaság mindig utat talált az idegeihez. Szakértő férfivolta uj meg uj ingereket fedezett föl rajta.

- A vadászlakig együtt megyünk - mondta xxxxxxx. Most már a bosszuálló kényúr beszélt belőle.

Ohó! A tétátétjüket megröviditi! Sőt el is kisérteti magát ezzel a zsarnokkal: a metreszéig. Nem marad adós a nyilt csalásért!

Intett a titkárnak:

- Siessen, öltözzék át!

Mikor egyedülmaradtak, egymásra rohantak. Két kardpenge villant össze a tekintetükben. Tanuk nélkül rendszerint halálos ellenségek voltak.

- Tu canaille, tu... xxxxx, que tu es!

- Et toi? Hein? Fripon envieux! Je me révanche, c’est ça!

Ugy szitkozódtak, mint valami párisi csavargók, jóleső durvasággal tépve ki önmagukból a szidalmakat.

A nő hidegült le hamarabb.

- Mi kifogásod tulajdonképpen a fickó ellen? Hisz’ mindig magad mellett tartogatod! - kérdezte.

A férfi ajkai gúnyosan lefelé görbültek:

- Igen, mint szolgát. Aztán mehet.

Az özvegy hátravetette fejét. Suhogó vesszejével határozott félkört szelt ki a levegőből.

- Én is... Nekem is... Szolgálni fog, aztán mehet. Me-hett!?

Xxxxxx megint összevillantak, majd az asszony gonoszúl - talán békülékenyen is - elnevette magát.

- Este pedig el fogom küldeni a komornámat. Megértette?

Xxxxxxxxx vállatvont. Előbb még fennen lobogó izgalma hirtelen lekonyult, mint a koppantóval megfékezett láng.

Este... Igen... Jó lesz... Bár este sakkpárti van! Sokáig eltart, az agy kifárad belé. Vagy ha nem is, olyan mindegy..! Már megint nem kivánta a nőt, aki váratlanul utánaengedett.

Nehány perc mulva Malina visszajött. Keresetlenül elegáns volt. A skótkockás lovaglóruha kitünően illett hajlékony, magas alakjához. Mikor járt, pattogó, kemény inak nyilaltak át szűk bokavédőjén. Egyik karjával hóna alá szorította lovaglóvesszejét, másikkal tárva tartotta maga mögött az ajtót. Nem nézett föl és nem beszélt. Az özvegy jelenlétében került minden egyenes megszólitást. Itt céljai voltak. Önálló szerepet adott.

Lehaladtak a lépcsőn. Zamonszky autóba ült, Xxxxxx az özvegyet segitette nyeregbe. Egy percig érezte a nő hozzákigyózó testét. Az izgékony kéz körmei mélyen tenyerébe vájódtak. Aztán maga is nyeregbe vetette magát. E pillanatban előreszökő képzelete már Monte- Carloban sétált, egy izgató és feltünő hölgy társaságában, karonfogva. Férje volt az asszony- nak, aki megvette kihasználatlan huszonnyolc évét, ranggal, pénzzel. A drágán megfizetettség romlott diadala kiült arcára.

Igen, persze! A férfiak majd irigy butasággal megvetik. De a finom és agyonkulturált nők - antik brokátfüggönyök mögül - utána fognak nézni sóváran, mint a szép gyilkosoknak. Szenzáció lesz ahol megjelenik, a lapok hálószobai bravurjaival fognak pányvát vetni ujabb olvasótömegek felé.

Mikor a szélesre tárt vaskapuhoz értek, két lassan mozgó árnyék fordult elébük az utra. A bicegő férfi, meg az üvegházi nő.

Zamonszky arcán rosszulpalástolt idegenkedés futott keresztül. Xxxxxx békára lépett volna! De azért kötelességszerűen intett:

- Aglae, megint sok lesz a séta! A levegő nem megbizható! A kocsi skálázó búgással elrepült mellettük.

A lovag kihajolt.

- Albin kérlek, vigyázz rá! - kiáltotta, az elmúlt veszedelmek megkönnyült nagylelküségével.

„Albin vigyázz rá! Xxxxx nézz utána! Xxxxx intézd el vele!” Huszonkét év elháritó szólamai voltak ezek. Örökös másrabizatások, a közvetlen vonatkozás kinos elkerülése. Megszokták azok ott lenn már régen. Szinte egy időben intettek, hogy: jó. Majd ők vigyáznak. Csak menjenek! Éljenek!

Xxxxxx a nyeregben himbálózott. Pokoli mód örült a saját duzzadó lényének, valahányszor ez a szomorú árnyék útjába került. Vágyott rá, hogy a kettejük közti különbséget a másik elé hangsúlyozza. A maga diadalához kellett amannak egész nyomorult volta. Fészkelődött, alig fért a bőrében s egy pillanatra feléfordította szép, bűnös arcát.

- Jó mulatást! - kiáltotta énekelve, ahogy csak a nők tudnak mérgezett gúnyt egymás szivébe mártani. Aztán hátamögött megpöccentette lovát, mely csiklandós ugrásokkal rugaszkodott az autó után.

A magukrahagyottak összenéztek. Nem volt ebben a pillantásban semmi izgalom, az ujnak, váratlannak legcsekélyebb jele sem. Két számoló nézhet így, mikor kicserélik egymással azonos műveletük azonos eredményét. Kétszerkettő-négy állt benne. Ilyen tudomásulvevőleg állapították meg a tényeket már húsz év óta. A szavak is, melyek ezt a néma számvetést követték, ugyanazok voltak:

- A Vadászlakba mennek!

- Nem. Csak levegőzni.

- Igen.

Haladtak tovább.

A szőke nő fáradtan mosolygott. Igy nevetősen még sokkal szomorúbb volt az arca.

- A bécsi szinésznőt láttam ma reggel. Autón jött, szürke fátyolba burkoltan. Szintén a Vadászlak felé! Ő is „levegőzik”, ugye Xxxxx?

A férfi letépett néhány magnólia-levelet.

- Ő is levegőzik! - mondta tehetetlen dühhel. Ezzel a dolog - látszólag - be is volt fejezve. Hosszú hallgatás után a nő szólalt meg újból.

- Aggódom Kázmér miatt. Feltünően sápadt ez a gyermek.

- Anyja fia, - felelte Xxxxx.

A megjegyzés csak kicsúszott belőle, önkéntelenül, a rajongásnak egy színes árnyalatával. A nő megint mosolygott. Mindég volt egy mosolya, jó és rossz dolgokra egyaránt.

- A saját természetemmel csupa rossz örökséget hagyok rá! - mondta olyan hangon, mintha ujabb hármasszabályt állitana föl, két esetleg több ismeretlennel. Valami nagyon komoly, nehéz szabályt.

A férfi érezte, hogy vigyázatlan volt az imént. Xxxxxx igyekezett a hibás tételt jobbal behe- lyettesiteni.

- Oh, - válaszolta lekicsinylőleg és buzgalmában parabolákat rajzolt a levegőbe. - Xxxxxx tudja olyan biztosan, hogy ez örökség? Nagyon lekoptatott elmélet! Már modern ember utána sem nyúl. Én is csak szórakozottságból hibáztam mellé. Sokszor a tizedik ős bontakozik ki a gyermekből, akit magunkhoz hasonlónak gondolunk. Az atavizmus kényelmetlenül össze- zavarja a közvetlen átöröklés elméletét.

A nő hallgatott. Ez fokozottabb érvelésre ösztönözte.

- Például - folytatta rábeszélőleg - úgy látszik, ön keveset foglalkozott az ilyen vagy olyan csillagzatokkal is. Ez már nagyon öreg dolog. A régiek is hitték s ma épp ezért uj. Én részemről hiszem, hogy az égitesteknek köze van testi és jellembeli kialakulásunkhoz. A hold mozgásbahozza a végtelen tengert. Olykor, ha izgulunk, szentimentálisok, pörlekedők, engedékenyek vagy áradozók vagyunk: ki tudja mely csillag van delelőn! És mennyivel nagyobb hatást gyakorolhatnak ezek ránk az élve-elrejtettség titokzatos állapotában! S mind- ezért az anya feleljen? Miért? Mert teste - a rajta kivül elhatározott anyag - véletlenül jó vezetője a kivülről jövő behatásoknak? Tehet arról, hogy az őt ért ütés, melyet ő fogott fel,

meglátszik a gyermeken is? Végül tehet-e róla, hogy akaratán kivül mindkettejük az érzékenység legfelsőbb fokán áll?

- És ön akkor nem volt mellettem Xxxxx! - szólt közbe a nő, asszonyos következetlenséggel. - Ebben van minden baj eredendő oka. Akkor még más szemmel néztem a világot. Jogaimat féltő, egészséges szemmel. És... a Vadászlakba már akkor is sokan jártak „levegőzni”, Albin! Hát ilyen körülmények közt született szegény gyermek.

A férfi komoran nézte maga előtt az utat. Ott volt, ahol husz évvel ezelőtt állott. A szép és gyalázatos férjnél, aki kegyetlen élvezetvágyával leszedte a nő csontjairól a húst, az élet meleg színét, - meg a szegény, agyonsirt gyermeknél, aki születésével halálraitélte az anyját. Akkor rokkant meg a szive s haldoklik hosszú húsz esztendeje. Csak ők töltik be ma is, neki bizalmas barátságnál egyebet nem tartogat. Ez volt az ő szomorú kétszerkettőnégye. Azon- felül a bicegő lába, meg a sánta lelke. Egy időben bénultak le, mikor a fiatal és még remélni- tudó férfi vad elszántságával akart távoltartani egy másikat attól, akit egy életre csak magának kívánt.

Hallgatagon ültek egy padra, mely mögött hűen utánzott vizesés locsogott egyhangúan. A patak távolabb tóvá szélesedett, nyugodt, szenvedélytelen hattyúk úszkáltak rajta. A déli órák becsületes csöndje ült a park fölött s ez a két szótlan ember nem is várt, nem is keresett benne többet. Elszámolt életük „követel” rovata rég lezárult.

A vadászház egy bizalmasjellegű kabinetjében ezalatt Xxxxxxxxx szerelemre váltotta be az adott arany súlyát.

IX.

Xxxxx kivezette két lovát az istállóból, a fényesre mosott homokfutó elé. Befogta őket. Xxxxx Xxx - aki az udvaron keresztül épp a kapunak tartott - csodálkozva állt meg egy percre.

Xxxxx a kocsival! A szekér már nem is jó? De bizony, különös ez nagyon!

Xxxxxxxxxx visszakiáltott neki:

- Hová mégy fiam?

- A városba, szeget-ráfot venni. Xxx Xxxxxxxx, a belső kertésszel is volna nehány szóm, - hangzott a felelet.

Az öreg rábiccentett:

- Ugy-ugy! A föld miatt. Értem.

Tovább ballagott, de a kapunál megint visszafordult. Csak úgy álltában. Valami nem fért a fejébe.

- Aztán minek a kocsi hé!? Mért nem szekér? - kérdezte. A legény vállatvont.

- Hadd szellőzzék!

Azzal behibbant ujra az istállóba. Pedig semmi dolga sem volt már ott. Ki is jött kevés- vártatva. Xxxxx Xxx ezalatt elkocogott. A tágas udvar üresen ásított utána. Mindössze nehány vizbemártott, kelletlen kotlóstyúk vertyogott a kút körül. A többi a szemétdomb tetején kapirgált.

Xxxxx rákönyökölt a két ló feje közt a kocsirúdra. Pipát tömött. Összeráncolt, vörös szemöl- dökei mögött tünődni látszott valamin. Hogy: tulajdonképp miért is ácsorog!? Mire vár? Mért nem indít még?

Nehányszor megkapargatta búbjára taszitott süvege alatt a sörtekemény haját. Aztán oda- sanditott félszemmel a tornácra.

Xxxxxxxx kint ült, foldozgatott. Sápadt volt, mint valami hazajáró lélek. De ez jól illett neki. A lesütött, hosszú pilláival úgy látszott, mintha aludnék.

A legény elmozdult a rúd mellől.

Mi az áldás van vele, hogy szüntelen ez a gondolat jár az eszében? Mért kellene éppen mindég aludnia ennek?! És ha aludnék is! Hát aztán! Felőle ugyan föl se keljen itéletnapig! Mi köze hozzá?!

Bár amúgy megbizonyosodni mégsem ártana... Csak azon végből, hogy tudja: hogysmind áll az ügy ezzel a híressel..?

- Fojtották volna az első fürdőjébe! - kívánkozik ki belőle a méreg.

Mert már megint dühös. Mert már érzi, ösztönszerű, állati érzéssel, hogy oda fog menni, akarja, vagy sem. Odahúzza valami a tornác elé, a virágos kertbe, ahol semmi dolga. Az ördög látott ilyet!

Az ördög..? Nono! Dehiszen látja biz’ azt ő is, ha jobban kinyitja a szemét! Igen szépen kivirítottak a verbénák a déli napsütésre. Egy szál nem ártana a lovak füle mellé...

Ezzel rögtön meg is indult. Nagy léptekkel, leszegett fejjel, mint aki keresi, amit elveszitett. A szélesebb kedvét.

Azám la! Virág!! Virág, vagy lomb nélkül éppenséggel nem indulhatna, ilyen fölkészült- séggel!

Teli vitorlát bontott benne az öröm, hogy okot látott maga előtt. Hol hallott volna az ő parasztfüle a lélek szófiabeszédéről?

Kapott a magyarázaton, hogy: a virág..! Csak az húzta oda. Ezt már érti. Egyébként nem értene semmit, ami mostanában történik vele.

Elbarókált a tornác előtt, vállábahúzott fejjel. De fokról-fokra kijjebb nyúlt ez a fej zömök csigaházából, amint a tetthelyéhez közeledett. Meglibbent galvanikusan a másik élő test felé, mintha jelt akarna adni neki.

Hiszen, ami azt illeti..! Nem esnék le a karikagyűrű az ujjáról: odaköszönni annak is, ha már éppen akkor ért rá a kint-üldögélés, mikor ő virágot szedni jár! Mostanában mindég megteszi, mert rájött, hogy csak magát becsüli meg vele.

Nagyot nyelt s odadörmögött egy mogorva „Mindenjókat”. Xxxxxxxx föltekintett.

Xxxxx xxxxxxxxx - bármilyen gyatraság keretében jelentkezett légyen - legott mindent ki- parancsolt a kezéből. El nem fakuló, különös-becsű ajándékot viszonzott benne. Figyelte, nézte amazt már kijövet az istállóból. A kocsi kigördülése nyomban megütötte. Attól fogva fölmérte a legény mozgásának egyre jobban köré szűkülő paraboláit s ha nem is értette, annál ünnepélyesebben érezte az elhatározó percet. Eddig sohasem beszéltek egymással. Egy órával előbb még semmi sem látszott volna hihetetlenebbnek előtte a hangnál, mely a kettejük gondolatát összehidalja. Szavakat sem talált volna hozzá. És most mégis, váratlanul, vissza- parancsolhatatlan rögtönzéssel, egy kérdés hullott ki belőle, az ezerszer megfontolt dolgoknál delejesebb biztonsággal:

- Hová készül?

Váró csend támadt a szó nyomán.

Xxxxx xxxxxxxxxx, mintha nap sértené a szemét. Nagy nyeletek közt dugult bele a nehézkes, paraszti lélek. Csak állt, fülledezett.

Xxxxxxxx arcát pirosság futotta el. Ez nem fog válaszolni!

Lecsapott önmagára.

Mi is ütött hozzá, hogy megszólitsa? Nem ismerte? Nem tudta, hogy ki ez a legény? Kellett a lecke?

Lejjebbhajtotta fejét a rátetéződő ujabb megaláztatás súlya alatt. És amint szeme horzsoló- távolon kivül ért, odalent hangjára-lelt váratlanul az ember.

- Városba, földügybe! - mordult oda zárkózottan.

Aztán lehajolt, a virágokba temette roppant kereső markait.

Vajon melyik volna jobb, illősebb? Ráró fehér szőréhez egy sötét, Gyuszinak fehér, vagy sárga.

De iszonyú meleget gyujtott ez a hajoldozás! Minden vér a fejébe szállt talán, mert nem látott itt fehér virágot, egyet sem. Bíborszínben piroslott az egész tábla. Fülei meg szűntelen az

előbb hallott kérdést darálták: Hová készül, hova készül? Engem nem viszen? Engem itthagy? De jól megférnék pedig a saraglyában! A szép kocsiban, melynek még a kerekeit is megkente, hogy ne nyikorogjon! Mért kente meg, ha nem azért, hogy hajadont röpitsen rajta!? A maga kedvéért? Maga szándékára? Bizony vethetne vagy egy szót nekem is! Jaj, hogy mennék! Hogy repülnék, én bánatvirág! Én senkitlen árva! Egész úton ottvolnék a fehér nyakammal, haloványszép arcommal, a közelében..!

Tudta Xxxxx, hogy senkisem mondja valóban ezt a szózatot. Csak valami belső incselkedés az! De azért egyre hallotta.

Dacos indulattal döbbent vissza rá a makacs paraszti gőgje.

Még hogy ő hivja! Sarka után leselkedjék ennek az úri-kényesnek! Jőjjön rá a lázak láza inkább! Azt is szivesebben kiviseli.

A virágok már a kezében voltak, mehetett volna is. De nem mozdult. Tippánfüvet, komisz, földalatt kúszó, alattomos gazt látott meg egyszerre, kiütközni a boldogasszonylevelek közül.

Már ha itt áll, csak nem hagyja benne!? Egy eső, aztán fölveri az egész táblát! Veszkődhetnek majd a garacolással kétannyit.

Kihúzta a gyomot, lecsapkodta róla a földet. Majd mogorván visszanézett hóna mögül a lányra. Biztosan neveti őtet, amint igy guggolász!

No nem. Semmi nevetés se volt annak az arcán. Inkább szomorúnak látszott, mintha apját- anyját most tette volna földbe.

Mindig ilyen ez! Ilyen nyivászta!

Igaz, talán nem is éppen gyöngy a sorsa! De hiszen ha nem tetszik neki, mehet, amerre a szeme lát! Nem fogják kötéllel.

Egész kis kazal dudva feküdt már a legény mellett. Tisztára kikészitett markait is bekeverte. A jóreggelit! Újra mosakodhatik!

Föltápászkodott, nagymogorván bement a konyhába vizért. A kút közelebb esett volna, de már erre forditotta a lába. A lány mellett kellett elhaladnia. Rá nem nézett volna egy világért! Azt mégis látta, hogy egy durva, szőttes ingen varrogat. Megismerte: az övé. Mult szombaton nem vehette magára. Elszakadt.

Hát szó ami szó, a kényességből engedett a frájla!

Mikor kijött - kendőjébe szárogatva kezeit - Ráró az udvaron megszaladt nehány lépést. Unhatta ezt az ácsorgást.

Rákiáltott:

- Hóha te! Ne egyen az avas!

Azonban medréből-vágta a saját hatalmas, kibomló hangja. Xxxxxx rég beleszáradt hallgatá- sokat sodort volna ki magával, egy csomó új és élvezetes szitkozódás robbant utána, bele- keverve füvet, fát, hogy végül Xxxxxxxx felé kanyarodjék az éle.

- Mit néz no?! Tán azt hiszi, hogy lehet ezzel másképp..? Csak próbálja meg! Ehol a kocsi, la! Üljön föl rá!

A lány elpirult. Olyat dobbant a szive, mintha kivülről ütötték volna meg. Szólt neki, ez a legvadabb gyülölője!!

Felszökött, mint valami megajándékozott gyermek.

- A kocsiba? - kiáltotta hitetlenül és xxxxxxxx a szava. Xxxxx ábrázata legott elsötétült.

- Xxx hát! - morogta. - Tán nem is az én hátamra, vagy mi a lidérc!

Xxxxxxxxxxx eszébe sem jutott megütődni erre a gorombaságra. Csörögve szórt le magáról gyűszűt, ollót. A gyolcsing vállára repült, mint valami diadalmas békezászló. Xxxxx, sodort be magával mindent a szobába. Még onnan is kihallatszott kapkodó szöszmötölése.

Xxxxx legyökerezetten bámult utána, mint aki nem érti, hogy mindezeket a cselekvéseket ő

inditotta meg. Pedig értette. Sőt nyomban meg is bánta.

Nofene! Mi volt vele, hogy mégis szólott neki? Mikor pedig egyáltalán nem akart! De már megtörtént. Meg. Csak nem veri a fejét a falba?

Xxxxxxxxxxxx kézzel állt a tornácon, a csizmája bámulásába merülve. Meg-megforgatta a sarkán, elnézte, kívül-belül.

Mekkora bök van a bokájánál..! Ronda az ilyen paraszti láb!

... Hát szólt neki, addig van! Felőle akár ül valaki a kocsiban, akár sem. Nem ő húzza. Föl- vette már egyszer a gyöpmestert is. Igaz, csak szekérrel volt, de az mindegy. Xxxxx nem beszélt, ezzel se muszáj. Felőle ottszáradhat!

Az ajtó kirepült, jött a lány.

Meg kell adni, hamar elkészült. Nem afféle úticifra-házironda. Felszálltak, a kocsi kirobogott.

A falun túl kieresztette Xxxxx az ostort.

A késő nyári nap hajladozott, lángragyujtotta a felhők alját. Bársonyos szél fujdogált a folyócska felől. A két állat elnyujtott testtel fogyasztotta az országutat. Pihent lovak voltak, mentek maguktól is. De a legény még ösztökélte őket:

- Gyi Ráró! Có te Gyuszi!

Valahogy cudar kedve telt most a hajtásban.

Igy ki a világból! Az volna jó! Xxxxx, repülni! Elébekerülni minden járószerszámnak! Parasztszekérnek, urifogatnak, töfögő pléh-masinának! Lehajtani, megelőzni mind! Hadd szijják a fölvert porát. Ők pedig robogjanak, mint a zivataros veszedelem, mig csak tüzet nem fog a lovak orra és százdarabba nem szakadnak mindannyian!

Szétszakadni! Izinkekre hullni! Az volna most jó! Az! Ha elvethetné magától a két pattanó karját, hogy ne húzhassák előre, vállban! Ha lehajíthatná nyakáról a fejét, amiben olyan furcsa, megszállt, elbabonázott gondolatok nyüzsögnek egy idő óta! Mire neki az a fej? Bajnak? Hisz úgy sem az jár benne, amit ő akar! Nem az övé többé. Nem tudja: hová lett belőle ami bennevolt eddig és hogy mi az, ami most forrt benne, mint a katlanban.

Lerántani, eldobni! Az volna jó! Az! A lovak tiprató lába elé teríteni a gerincét is, hogy ne bizseregjen olyan furcsán, parázsló tűszúrásokkal!

Aztán utána a többit..!

A két lábát, ami folyvást arrafordítja, viszi, ahol nem akar lenni!

Mi hajtja őtet? Micsoda különös erő? Milyen varázslatos rontás? Ez honnan került? Mikor szedte magára? Miféle ismeretlen akarat packázik vele, járatja, beszélteti, cselekedteti?

Egy pillanatra beledöbbent, hogy nem ő az, aki most itt ül, a gyülölt, idegen lány mellett. Valaki más. Valaki nem is élő. Egy szalmabáb, rongy, hitvány játék, melyet zsinóron rángat valami láthatatlan kéz, mint vásáron a bábjátékos a paprikajancsit.

Nem, nem az ő nyelve volt az, ami szólalt! Nem az ő hangja hívott. Nem ő akarta azt, hogy ez a másik most itt üljön mögötte!

De hát kicsoda, micsoda akkor?

Megdobta a fejét, hogy a süveg az üstökére csúszott.

Hát ért ő ebből valamit? Tudja, sejti ő ezeket? És arravaló ő, hogy ilyen hiábavalóságokkal vesződjék?

Xxxxxxx kapta az ostort, végigvágott a két lovon, amitől azok egész nekibolondultak.

Fülelt, hogy nem sivalkodik-e hátamögött a lány? Szinte kivánta volna, hogy elnyujtsa messze a fehér párnájú, mezítelen-torkú nyakát. Azt, amelyik másfajta hússal van körülbélelve, mint az övék! Sikoltozzék, könyörögjön: neki, a parasztnak!

De csönd volt ott hátul. A lány meg sem pisszent. Ugylehet, valami kevés Timár-vér csak szorult belé! Vagy talán a hajtó kezében bizott?

Igy érték el a várost. A „Mihály-portánál” - mely a kastély legkülső épülete volt - magához józanodva megállitotta Xxxxx a kocsit. Várt egy darabig, hogy majd ért a másik a jelről. De hogy az nem mozdult, feszengni kezdett. Kitáncolt, bágyadt indulattal, befelé szitkozódott.

A kuka-mindenit! Megint ő szóljon? Tán az is nyikkanhatna egyet!?

Végül mégis rá kellett szánnia magát. Naphajlattal gyorsan fogyik ez az idő. Neki meg dolgai voltak.

- Itt én továbbmék - vetette xxx xxxxxx. Majd motyogva tette hozzá:

- Nyolcra előkerülök, azt’ vissza..!

Xxxxxxxx leszállt. Arca kipirult, szemei zománcosan csillogtak Xxxxx felé. Szólni akart. De a legény már közécsipett a lovaknak s nekivágott, mint akit kergetnek.

A leány elgondolkodva nézett utána. Elpilledt lábaival nehány lépést próbált. A zsibbadás fölengedett. Minden tagjába különös, feszengő erő szökkent.

Gyorsan elindult.

Nem volt semmi határozott célja. Bement egy könyvkereskedésbe, vásárolt találomra nehány könyvet. Aztán megint csak ott állt a Mihályporta előtt. Nagy, hosszú épület volt az, karcsú oszlopsorral. Fedelén egy ágaskodó lovasszobor állt. Xxxxxxxxx Xxxxxx, az ős...

A lány nézte és csodálattal, repesztő vággyal telt meg a lelke. És ez mind a késő unokáé! Ez itt mind!

Hiszen csak láthatná! Csak egy futó percre! Vagy nem is őt, legalább az utat, ahol járni szokott! A keskeny, finom cipők nyomát! A bokrot, melyről szórakozottan olykor egy-egy levelet tép. Lehetséges, hogy ezzel vétkezzék? Hiszen akkor bűnös mindenki aki gyönyörködik egy szép képben, mely nem az övé!

Nem. Nem lehet vétek, amit kiván. A gyönyörűség ösztönszerű hála a felsőbbrendű szép iránt.

Mennyi hazugság, mennyi csábitás egyetlen nyárvégi alkonyatban..!

Xxxxxxxx a vaskapura nézett, mely a „portát” a főépülettel összekötötte. Sarkig nyitva volt, emberek jártak rajta ki s be, vállukravetett szerszámmal, mint fantasztikus, sötét árnyak. Hozzátartozói a titkok kertjének...

Bemehet oda akárki!

Nehéz virágpárát, földszagot vert feléje a szél s egy hatalmas vágy, erősebb mint az akarata, egyszerre belóditotta a feketedő parkba. Két lépést fog tenni, nem többet! Aztán visszafordul.

A kapás emberek - láthatólag kerti munkások - elmentek mellette. Ügyet sem vetettek rá. Volt olyan is, aki köszönt.

Ez vakmerővé tette.

Mért ne mehetne kissé beljebb? Hisz ez érthető kiváncsiság! Ilyesmit nem látott még. Elindult, csodára harangozott a szive.

Tizet lépett, aztán tovább nem számolta és mire ráeszmél, hogy bennjár, már futott, mintha félne, hogy visszahívják. Nem válogatott többé a széjjelágazó utak közt, melyek fehér kigyóként kúsztak a fekete füben. Mindegy hogy melyiken, csak itt lehessen! Az Ő világában, ahol minden Róla zenél...

Olyan volt ez, mint valami mámor; a nyárvégi szenvedélyek hirtelen önkivülete.

Előtte fekete tóban szakadt meg a pázsit zöldje. Távolba-figyelő, fejedelmi hattyúk uszkáltak a sötét vizen. Egy karcsú, kecses kis épület úgy szökkent ki a fenyők közül, mintha valami tündérmese most rázta volna az álmodó föld megfogant ölébe. Gömbölyű oszlopok ölelték körül.

Felfutott a lépcsőkön, mint valami tolvaj. Oly kevéssé tudott arról amit tesz, hogy még a kilincset is megpróbálta.

Soha ide vissza nem tér! Xxxxx bátorsága nem lesz többé, mint ma, ezen a nehéz, földszagú alkonyórán. Itt mindent látnia kell most!

Az ajtó zárva volt, a kulcs kihuzva. Lehajolt és benézett a kulcslyukon.

Kék üveggel lehetett födve a kis épület, mert belül füstszínű félhomály derengett. De a vízíóra tágult szemei jól tájékozódtak benne. Egy diszkoszvető szobor - szinte életrekelő - állt a talapzaton. A fehér márvány bravuros kidolgozása meleget dédelgetett a hideg anyagba. A hatalmas tagok csaknem mozdulni látszottak.

Tündérvilág ez itt!

Futott tovább. Roppant feszülést érzett az izmaiban. Nem birt megállni ezeken az ezüstelő utakon. Kiéhezett, agyonfegyelmezett vágyai habzsoló tort ültek a lelkén. Honnan jöttek, mikor keletkeztek: nem tudta. Csak a kényszert érezte: menni!

Xxxxxx egy vizesés szökkent új szinnel a fantasztikus képbe. De nem hűtött a köde. A forrás torka buja meleget lihegett ki. Egy erdőnyi nefelejts nyílt körülötte. Alagút sötétedett odább, öblét idegen rejtelmekre nyitva.

Sárkányok sem őrizhették volna Xxxxxxxx elől!

Túlnan játékos patak jutalmazta az átmerészkedő akaratot. Karcsú, fehér fahid hajolt át rajta, mint egy vágyó szerelmes odaadó dereka.

Még nehány lépést futott Xxxxxxxx. Akkor elfulladt. Vadul verő szive földbegyökerezte. Nehány percig még zsibongott körötte a láz káprázata, majd elmúlt a köd a szeme elől. Halán- tékai lecsitultak. A mámor kezdett foszladozni.

Hátraszórta haját, mely lebomlott és ujból kezére csavargatva feltűzte.

Egészen lehült. A park sötétbe borult. Hatalmas fái fekete óriások módjára ágaskodtak. Vad- ludak húztak el fölöttük hangos szóval. Egy idegen nagy kert volt ez, teli névtelen suhogások- kal, titokzatos hangokkal.

Gyáva lett, mint minden józan ember. Látta magát belopózni, rohanni, lihegni, mint holmi eszelőst. A föleszméltség torz világitásba ferditett mindent, amit a láz szépnek mutatott.

Közönséges besurranó, egy kém, alacsony bitorló volt és semmi más. Ha ittérik: kiutasitják.

Rémülten visszafordult. Egyre növekvő aggodalommal kereste az utat, melyen idáig jött. De a fehér kígyók számtalanja csavargott a fekete fűben. Mind egyformák voltak.

Csak a hidat megtalálja! Onnan már könnyen tájékozódik.

Megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor rálépett. A deszkák azonban szemrehányó panasszal nyikorogtak. Nem úgy mint jövet. Az egész is... mintha másformájú lenne..!

Megdöbbenten állt meg.

Oh, most már a félelem játszik vele! Hiszen amott az alagút! A barlangnak mellette kell lennie. Ám az nem volt sehol. Eltévedt bizonyosan.

Megreszketett, fogai hideglelős félelemmel verődtek össze. Nagy szorultságában egyre az Istent hivta, de csupa könyörtelen, haragos isteneket érzett a felhőkön túl, akik büntetik most - íme - kegyetlen módon, amiért idemerészkedett.

Ebből a labirintusból ki nem igazodik soha!

Babonás félelem jött rá. Sirni lett volna kedve. De egy ujabb rémület belészoritotta a hangot.

Zörgött a kavics az úton... Jött valaki... Xxxxxx, aki joggal jár itt... Majd megragadja, kiutasitja. És ő nem tudja: hova, merre..!

A léptek - bár vontatottan - egyre közeledtek.

Most egy percre megint úgy érezte magát, mint nemrég, mikor még a rácson túlról nézett be. Mintha szerves összefüggésben állna a földdel, melybe gyökeret vert a szegény, dermedt lába. Csakhogy már bent volt. Már bent, egész mélyen s egy égő cigaretta vége - mint parányi, sziporkázó csillag - bevilágitott kitágult szemébe. Xxxxxxxxx állt előtte.

Xxxxxxxx halkan felsikoltott és a bokroknak hátrált. Xxxxx rémlátó gyámoltalansággal feszítette maga elé.

A férfi egyenesen felé tartott.

Erre összeszedte magát s vad meneküléssel nekivágott a gyöpnek. Futott előre vakon, felujult, dacos erővel, bokrokon, mindeneken át. Ugy érezte, hogy vége a világnak, neki és minden- nek.

A fenyőfák közül világosság derengett. Xxx! Hogy az a világosság jó lesz-e neki, nem mérle- gelte. Már csak ösztönből cselekedett.

Üvegházak álltak ott sorjában: egy egész kis átlátszó város. Ezekből tört ki a fény. Most megállt és hálából meg tudta volna csókolni a párás falakat.

Itt a menekülés!

Távolabb két férfit látott mozogni. A sötétben nem látszott az arcuk, de hallotta hogy virág- nemesitésről, valami különös módon kitermesztett növényről beszéltek.

Bizonnyal kertészek!

Roppant megkönnyebbült. Ime valaki, aki utbaigazitja!

Fogadkozott, hogy soha, soha többé ilyen esztelenséget! Várt még egy pillanatig, lesimitotta futás közben arcábahullott haját, aztán előrelépett. Szerényen és kérőn elmondta, hogy eltévedt, szeretne kijutni. Bizonnyal aggódnak is már érte.

Az egyik férfi közelebb jött. Karcsú, magas alakja a sötétben is láthatólag előrebukott kissé.

- Nagyon szivesen útbaigazitom, - mondta.

Lágyan és üvegtisztán csengett ez a finom hang a sötétben. Csak nagyon érző és nagyon kulturált emberek tudnak igy beszélni.

Xxxxxxxx előtt tisztán állt minden. Főképp mikor a másik férfi - kissé bicegve - lemaradt s ők megindultak halkan, elfogódva az úton.

- Azt hiszem tudja ki vagyok, nem kell megneveznem magam? - kérdezte az ifjú. A lány bólintott:

- Tudom.

Mert tudta s úgy kellett vennie, mint egy vezeklést. Különben nem is tehetett volna másképp.

- De én nem sejtem, hogy ön kicsoda - mondta megint a férfi. - Igaz, láttam egyszer a temp- lomban, sokszor gondoltam azóta erre. Nagyon szép volt ön akkor, mert ön az, akit én láttam.

Erzsébet hallgatott. Mentek tovább. A ruhájuk is néha összehorzsolódott.

A magas, finom árnyék oldalt-fordult, a lány arcába nézett. De jó, könyörületes volt a sötét. Nem árult el semmit, csak az elmosódó körvonalakat.

- Mért liheg? - kérdezte megint a férfi.

- Futottam.

- Futott. De mért?

Most már beható, sürgető volt ez a hang.

- Kellett. Nem mondhatok többet.

A titok rájuknehezedett, mint valami fekete palást.

- Ilyen késő órában..! - szólt később az ifjú megint.

Azonban nem várt, nem is kapott feleletet. Érezte hogy a lány - akire sokat gondolt esténkint, elalvás előtt - ott jár mellette s ez elég volt neki. Húsz évvel még áhitatosak, kevéssel beérők az emberek. S hozzá az alkonyat, a homály varázslata..! Még kiégettszívű véneket is meg- vesztegetett volna.

Vastagon ömlött feléjük a lihegő föld, füvek, fák, virágok illata, s a fiu - még csak húsz éves - hirtelen úgy érezte, hogy le kellene most térdelnie szent áhitattal, sirni, imádkozni, meghalni, vagy ilyesmit. Majd kiszakadt a lelke.

- Méltóságod engem elitél - mondta Xxxxxxxx s a hanghordozásában mély szomorúság örvénylett.

A fiu a fejét rázta:

- Nem. Sohasem volna elég bátorságom hogy valakit elitéljek. Legkevésbé önt. De ez a meg- szólítás szörnyű a maga szájáról! Igaztalannak tartom ember és ember közt a különbséget. Örülnék, ha nem éppen maga figyelmeztetne erre.

- Xxxxx xxxxxxx.

- Köszönöm. Csak ekkora kis szóval sejttessen legalább magáról valamit!! Xxxxxxxx hirtelen felizgult.

- Nem, - mondta ridegen a felindulástól. - Ennek semmi értelme. Két árnyék vagyunk. Én egy fogalom is, talán. Egy osztály. Az én nevem: Millió. Lebegek az ön világa alatt s egy másiknak fölötte. Jaj lesz nekem, ha valamelyik magáhozránt! Ez legyen elég. Én nem akarok

- értse meg - az ön számára egy bizonyos valaki lenni!

A fiu meghajolt, a fák fekete sűrűje fölött a távolba nézett.

- Ha ez igy volna, akkor az én életemből kifelejtették az örömöt. Fiatalon nem maradna számomra más, mint folytatni önmagamat: merő kötelességből.

A komor szók, az illatoktól átitatott levegő, úgy ránehezkedett a lelkükre, hogy nem is beszél- tek aztán a kapuig. Még nyitva volt. Xxxxxxxx gyorsan kilépett rajta. A kastély előtt, hosszú póznán lámpa égett, fehér fénnyel sugározva be mindkettőjük arcát. Sápadtak voltak és felindultak.

A lány önkéntelen mozdulattal kezét nyujtotta.

- Isten vele! Igyekezzék elfelejteni, hogy látott ma engem. Azt is, amit beszéltem és egyálta- lán, hogy beszéltünk együtt. Én is rajtaleszek.

Egy percre összefonódott a kezük. A fiu mélyen meghajtotta csillogó, finom szőke fejét. Arcának vértelen fehérje szinte világitott.

- Az a valami, ami ma idehozta, ide fogja hozni még miskor is, - mondta xxxxxxxxx. - Én alkonyattájt mindég várom majd az üvegház előtt s a nap minden órájában - csakúgy mint amióta először megláttam - gondolni fogok önre.

Csöndesen elváltak, mint valakik, akik már rég ismerik egymást. Xxxxxxxx visszatért a kocsi- hoz, felszállt. Nem hátul az ülésre, de Xxxxx mellé a bakra. Nem kocsisra: társra, egy érző és lelkes lényre volt szüksége a megélt óra eseményei után. Igy történt, hogy az út alatt - nyakas és magamegszegett ellenkezésén át - beszédre: összefüggő mondatokra bírta a mogorva parasztot.

Ezen az estén, a falu határánál - nagy belső birkózás eredményeképp - először szólitotta Xxxxx a lányt keresztnevén. Xxxxxx beletörődöttséggel, de az ő merev lelkének érthetetlen mellék- borzongások között.

Mikor leszálltak. Xxxxxxxx halálosan fáradt volt. Ugy érezte, hogy rengeteg utat hagyott maga mögött.

X.

Alig haladt le az utolsó nyelet a torkukon, félretoszították a tányérokat s a bicskát hangosan becsappintva, betolták a csizmaszárba. Xxxxxx mozgolódás támadt. Az asszonyok szedelőz- ködni kezdtek. Egy, a fiataljából, a gyerekfélét tuszkolta ki az ajtón. Ez volt az utolsó semleges zaj a nagy, meszelt szobában hol már elvétve felkarikázott egy-egy pipának kozmás füstje.

Mikor rend lett, az asszonyok - mint madarak a fészek szélére - kiültek a búbos párkányára. Izmos, barna testüket egymásnak vetve, lesték a szót.

Valami volt a levegőben. Xxxxx a föld ügyében járt, ezt mindenki tudta.

A vörös legény az öreg asztalhoz telepedett. Ott ült az apja is. Szálas, rideg paraszt, hanem a szeme jó és nagyon szomorú, szép magyar szem volt, xxxxxxxxxxxx nézéssel. Ritkán szólt s csak kívételes alkalmakkor. Öregebbek - egyivásúak - emlékeztek még rá, hogy duhaj legény volt valaha. De a fia születése, az utódban esett jelentékeny megcsúfoltatása, egész kiforgatta a nagytermészetű embert. Azóta elhallgatott, mint valami beomlott tárna.

- Hát - mondta Xxxxx, a feszült csöndben nagyapjához intézve a szót - én meggyöttem.

- Látjuk, - bólintott az öreg.

A nehéz fejeket támasztó könyökök mohón előbbre csúsztak a szedett asztalon. A legénynek sötét volt az arca. Nagykeserűen buggyant ki belőle:

- Őszi vásárra felhajthatjuk már a jószág egy részét, különben égnekveti mind a lábát! Nincs föld. Ezzel jártam, adta teremtette..!

Ráütött öklének bütykével az asztalra, mely tompán felkondult, mint valami repedt harang.

Percekig tartott a nyomott csend. Aztán egyszerre fölszabadultak az indulatok. Ijesztő moraj- lás - mint mikor gátját veszti a folyam - kavargott a levegőben. Kurta mondatok, a dühnek, gyűlöletnek kitörései, gyujtogattak a lelkekben.

A vérbeborult és hadonászó parasztok közt csak három maradt mozdulatlan: Xxxxx apja, Xxxxx Xxx és Xxxxxxxx. De az ő lelkük felszinén is csak araszos volt a nyugalom.

Az öreg intett, mire csönd lett.

- Szót értsünk emberek! - mondta, nem kiáltva, de elég keményen ahoz, hogy a szoba legtúlsó sarkában is megértsék. Az asszonyok is, kik lobogó szemmel, összekuporodva ültek, mint ugrásra készülő párducnőstények. A föld asszonyai... Visszafojtott csendjükből hasogatva tört ki a tekintetük. Nekik hallgatniok kellett, mikor férfiember betette a garast. De megfékezett- ségük mögött mindnek fájt, orditó, állati fájdalommal, valami.

A jószágot - lovakat kivéve - ők gondozták. Ők fejték a villásszarvú, bánatosszemű fajmagyar teheneket. Sót, cukrot, egyéb inyencséget: ők lopkodtak oda nekik. Végül övék volt a dicső- ség is, ha egy-egy Virág vagy Xxxxx csak nekik adta le a tejet, senki másnak. Mindnek meg- volt a maga kedvence. Olykor - ha borjadzást vártak - éjszakákon át virrasztottak a szenvedő barom mellett, a nehézpárájú szalmába kuporodva, kifürkészhetetlen, titokfejtő szemmel. Az oktalan, gyötrött bőgés annyi közösségben volt az ő fájdalmas asszonyi testükkel! Kínos, egyforma nőnemű-sorsukon át ragaszkodtak egymáshoz. És most viszik, majd eltékozolják, idegen és talán könyörtelen kézre adják őket! Egyik sem tudta, mind úgy érezte, hogy éppen az övét...

Xxxxx Xxx megfontoltan szítt egyet a pipán.

- Elején kezdd, fiam! - intett Xxxxxxxx, aki kapkodott, mert valahogy kivédhetetlenül magán- érezte a lámpa árulkodó fénye alatt Xxxxxxxx tekintetét. - Mivel, - folytatta az öreg - úgy lehet, hogy te csak gondolod, hogy ez igy van!

A legény megvonta a vállát.

Most már be kellett bizonyitania, hogy nem levegőbe beszélt.

- Nem gondolom én, ha tudom! - morogta dühösen. (Legott dühös lett, ha zavarbajött.) - Beszéltem Csúrival, a belsőségi kertésszel.

- Az mondta?

- Az.

Az öreg szájavégére csúsztatta a pipát.

- Öhümm, hát az..! No. Aztán hát az kitől tudja olyan jól, a kertész?

- Még belsőbb embertől. Xxxxxx Xxxx nevezetű. Hajdú, inas, vagy mi az Isten...

- Nono! - emelgette Xxx feddőleg a szemöldökét. - Csak te az Istent hagyd békén, fiam! Ne mártsd a patvarkodó emberek bajába. Hát a Pepitől. Jó. Aztán az meg honnan tudja megint olyan nagyon? A Xxxxxx Xxxx nevezetű?! Talán tőle kér tanácsot a gazdája?

Pulykavörös lett Xxxxx. Tekintete akaratlanul Xxxxxxxx felé siklott. A lány éppen ránézett. Rá. Bele a szemébe, egyenesen. „Hányadán állunk”? - volt a kérdés benne. Ő legalább igy értette és nagy virtusos gőggel szökkent föl a nyaka.

De a keserves keserűjét, nem holmi locsi-fecsi ő! Ha azt mondta, hogy nincs föld, akkor nincs is.

- Azért szájatáti! Kihallgat minden beszédet - vetette oda megvetőleg és kisercintett hozzá. Majd felhúzta a vállát, mint aki végzett.

Nehányan - öregebbek - fölmordultak:

- Ez csak tiszta eccer..!

Egy kurtanyakú, csavarosbajuszú kis tömzsi, kifelé forditotta az asztalon tenyereit, hogy: mi van itt még!?

Xxxxx Xxx felállt. Xxxxxxx maga alól a széket s nagyszótlanul járkálni kezdett a szobában.

- Hát - mondta aztán, inkább csak magának - úgylehet: igaz. De az is lehet, hogy nem. Be kell várni türelemmel, mig kijön az irás. Nincs oka az uraságnak, hogy megfojtson minket. Mert ez nem egy halál volna: száz! Fölvethet a pénzünk, hiába minden, ha nem elég a föld eltartani ennyiönket.

A csavart-bajuszos kis mokány fészkelődött. Lepöcögette a pipája rézkupakját.

- Ennyiönket! - fogta meg a végénél a szót. - Ennyiönket! Hát ez az éppen! Itt ásták el a kutyát! Hogy ennyien vagyunk erre a földre! Kifelé nagytelkes gazdák, befelé bitang nincste- lenek. Senki sem a magáén áll!

- Ajhaj! - sóhajtott rá a szomszédja, egy apró, szikár, napszívott hajú ember. - De számról fogtad le a szót, hallod! Még az oktalan barom is másképp bőg, mikor a magamén bőg! Az eke is jobban fogja! Ajhaj!

- Kutya se kap örömmel olyan koncon, akin már száz másik lóg! - vélekedett egy, a fiata- labbak közül.

Búnyomottan hallgattak.

Az öreg elgondolkozva jártatta végig a szemét rajtuk. Kicsit keserű volt az épfogú, kemény szája, hogy ime! Xxxxx vére közül egy sem elégedett és az ő szándékát - saját jóvoltát - egyik sem éri föl ésszel.

Ki is mondta, amit erre gondolt:

- De rosszul járnátok, ha utánatok engednék! De széjjelszélednétek! Mert széjjel csak könnyű! De össze, össze! Ugy mint én tettem valamikor! Azt csináljátok utánam, halljátok! Magam sem kezdeném ujból.

Kedvetlenül szídogálta a pipáját.

- Mert - folytatta - ti is csak úgy vagytok még, mint a gyermekféle. Unjátok apátok kiviselt csizmáját. Jó bő, de más is hordja. Uj kéne, egyébforma, egész és különösen csak a magatoké. De mire megvolna, szűk is, szorít is. Jó lenne megint a régi, ha a kánya el nem hordja azalatt! Akkor tudnátok, hogy mi volt „gazduramnak” lenni, majd mikor „hallod-e” lesz a nevetek!

- De már úrapám - csóválta fejét a nagybajuszú, aki politikus ember hirében állt - gyermekcsizmát is lehet tágitani! Kicsiből lesz a nagy!

Xxxxx is közbeadta véleményét:

- A rangra való nézvést oda vélek, hogy mindenki öklével születik!

Egész belepirult ebbe. Régi emlékek íze lobbant föl benne. Az „ég a házad vörös”, és a nyomán beszakadt fejek... Sokért nem adta volna, ha most odarakhatja őket maga elé az asztalra, bizonyitékképpen!

Savós kis szeme lopva Erzsébet felé hunyorgott. Egész arcával neki volt fordulva a lány.

Erre megfészkelődött s elfordult, előrecsúszva félkönyökén. Könnyen-oldódó, dühös szók jó íze öntötte el a száját.

Xxxx xxxxxx mondta:

- Csak azt rakják le, aki hagyja! Jól odaütni! Aztán mindjárt: „gazduram”. Az öreg vállatvont.

- Csinálja, akinek kedve latra-tenni minden szót! De hát a jószággal, házzal, eszközökkel- mivel ugyan hogy állnátok ki? Azt gondoljátok ti, hogy a föld minden! Pedig ott éppen kezdődik csak! Tönkremennétek a mulatságba hamar!

- Igaz - bólogatott a napszívott. - Ha jól felgondolja az ember, hát: egyet előre, kettőt hátra! Hejhaj, nehéz sor! Igy marad ez már, mig a világ!

Xxx megállt jártában.

- Igy - mondta xxxxxxxx. - Igy, amig én élek, halljátok! Aztán ebek-harmincadjára kerit- hettek mindent. A ti dolgotok! Addig nem.

A vitázók búsan lehorgadtak. Ismerték már ezt a konok hangot, mely engedte játszani őket, mig csupán játék volt, de aztán lecsapott rájuk s kimondta az áment. Javukra szolgált, jól tudták. Nem is akartak erőszakkal ellene tenni. De az alárendelt-voltuk keserűsége csak le- rakódott a lelkük fenekére.

Az öreg visszaült helyére, mutatóujjával kopogott az asztalon.

- A bérlettel várunk, mig kijön az irás. Ha igaz, amit a Pepi nevezetű mond, akkor rajtam a sor. Addig is nézzünk egyéb segítség után! Kezdődi sógornál járt-e valaki?

- Jártam, - felelt Xxxxx apja meglepő mély hangon, mely olyan volt, mint valami zöngő, édesbús gordonkaszó.

- Hát aztán adja-e?

- Adja, csak borsos.

- A bükkösdi határban?

- Ott.

Egy percre elhallgattak, a komor szemekben futó öröm mécslángja gyulladt ki. Töltöttek, iddogáltak. A napszívott fejű még mosolyra is fintorodott, hirtelenszinű bajusza alatt.

- Hogy vesztegeti a sógor?

- Háromezerre holdját.

- Az sok.

- Sok.

- Nagyon kitartja.

Megint hallgattak. Mérlegeltek.

- Megéri, - mondta a csavartbajuszú. - Sok, de megéri. Kár is kaszálónak. Kapás-féle volna abba való. Birná. Olyan a föld a Xxxxxx-szögben, mint az a legfinomabb homok.

A hókafejű megint nevetett. Ridegen, szárazon.

- Kezdődi sógor..? - nyikorogta. - Majd hagyja az még alább is, a sógor! Én tudom. De senki sem figyelt rá.

Emelt tehát a hangján:

- Én tudom hogy kétezerre is lehagyná, ha úgy kerülne! Kell ott a pénz! Kell patikára. Nem nagyon nézik: mi van rányomtatva. Beteg a lány.

Egyszerre minden arc feléje-fordult. Az emberek szinte a szemükkel ütötték arcul a kajánt. Amúgyis kevés becsülete volt köztük.

Xxxxx Xxx feddőleg ingatta fehér apostol-fejét.

- Azt már nem! - mondta. - Nekünk kell, de megfizetjük. Ágrólszakadt itt már úgyis az egész falu! Szorultságában mind a földjéhez nyúl, mert tudja hogy pénzt adnánk érte, ha százannyit kinálna is!

Fájó sebet érintett a hóka. Az öreg sajnálta lekoldúsodott faját. Szinmagyar nép volt a falué. Azonban a család érdeke mégis közelebb állott hozzá. Összevettek minden talpalatot a szorult párholdasoktól, mert szükségét látták ők is, a maguk nagyobbszerű módján. Amit pedig egyszer a sarkuk alá kaptak, az többé ki nem csúszott onnan! Őket fojtogatta a nagybirtok, ők fojtogatták a szárazpipásokat. Élethalál-harc volt ez, csak arannyal kövezett, törvényes úton.

Xxx rövid tünődés után kimondta a szentenciát:

- Megadom a xxxxxxxxxx, Xxxxxx. Holdankint vedd, fiam! A pénz úgyis elúszik ezeknél, szegényeknél.

- Majd iszik legalább a sógor! Mert inni azt tud! - dohogott a hókafejű.

- Magáét issza! - adta vissza a szót a nagybajuszos. - Érted se hiába fizettek be az aszalósi korcsmába...

Kemény ellenvetés volt ez!

Az ember lelapult tőle, mint akit fejbevertek.

Egyszer - de nem első esetben - minden házi szokástörvény ellenére, holtrészegen vetődött volt haza az őszi búcsúról. Hozzá más fizette az ital árát! Tán azért is volt olyan különösképp jó ize... Mikor kijózanodott, az öreg magához hivatta, zárt ajtók mögé. Mit végeztek, mit sem: titok maradt. De azóta nem járt borral, csak más italos embereket birált. Most ezt tették a tányérjára.

- Ejnye már, ne ortályozzatok, - békitette őket valaki a mérsékeltebbek közül, mert a kettő igen kemény szemekkel kezdte méregetni egymást.

Az öreg igazitotta helyes medrébe a dolgokat.

- Aztán mi lelte a lányt? - tudakolta.

- Sárviz van a mellébe, vagy a kelevény bántja, - felelt a kérdezett.

- Kihült! - csippent bele a lócáról egy éles női hang: Xxxxxxxx. Lévén minden földi nyavalyák az ő szakmája, sehogysem állhatta, hogy férfiember belekontárkodjék.

- Kihült kendertilolásba! Már e héten rá is olvastam eccer!

A férfiak összesanditottak, szedelkőztek. Asszonygágogást hallgatni egynek sem füllött a foga. De a szenvedélyek levezetésére jó volt. Ellapositotta a vitát.

Mogorván oszlottak széjjel.

* * *

Xxxxxxxx keveset aludt ezen az éjszakán. Kétségek gyötörték s a kérdés: mi oka lehet a lovag- nak, - ennek a magasabbrendű embernek - hogy ilyen ridegen elzárkózzék atyjafiainak kiván- sága elől?

Az éjszaka megvesztegető csöndjében roppant lecsúszott logikával felelt meg magának rá. Az ok csak olyan lehet, melyet sem ő, se rokonai fölérni nem tudnak...

Ebben megnyugodott. Az éj hátralevő részét nyitott szemmel álmodta át. Zamonszkyné hervadt virágfeje - csodálatosképp - már alig kisértette. Lassankint lehullt emléke az öntudat alá. Ugy vevődött, amilyen volt: átlátszó és keresztülhatolható árnyéknak, melyen eleven erővel szúródik át az élet.

* * *

Reggel aztán megjött az irás. Ami benne állt, teljesen igazolta Vincét. A parasztság kérelmét minden további indokolás nélkül egyszerűen megtagadták.

Erős nap volt ez, kivált Xxxxx Xxxxx! Egész tekintélyét latba kellett vetnie, hogy a dühöngőket megfékezze. Azok máris kaszák, dorongok után kapkodtak.

Az öreg közéjük vetette a szót:

- Csöndesen emberek! Magam megyek be, beszélek az úrral, szemtől-szembe.

Ettől kicsit megcsillapodtak, ám igy is forró maradt a levegő. A következő óra sem volt biztos. A parasztok közül - kik egyébként megpattanó inakkal dolgoztak - ma egy sem állt munkába. Apró csoportokra szakadva ácsorogtak az udvaron. Hangos átkozódás, tompa fenyegetőzések röpködtek a levegőben. Még a gyermekeket is mintha ördög szállta volna meg, nem lehetett birni velük.

Xxxxxxxx elijedt a méhkas-szerűen dongó háztól. Belátta, hogy elhamarkodottan itélt. A nép földéhsége sokkal erősebb, semhogy puszta főuri mozdulattal elintézhetnék.

Ürügyet keresett: menni hazulról. A szokatlan zaj megfélemlitette.

Xxxxxxx a konyhában épp tésztát szabdalt s a forró darabokat tányérokra polcozta. Kóstolóba szánta a szomszédoknak.

Xxxxxxxx elhóditotta jegyzőék porcióját.

- Átviszem én, - ajánlkozott.

De azért lassan indult, mint aki nemszeretem-dolgot végez. Ösztönösen húzódott a jegyzőné- től. Xxxx, közönséges némber volt az, hiányos műveltsége pávarikácsolással kiáltozott ki ostoba gőgje alól. „Büdös parasztok”: ez volt minden második szava, bár ő maga is csak egy foltozó-csizmadia familiából származott. Hogy városi eredetét, kultúrlény voltát jobban aláhúzza, szemérmetlenül kendőzte az arcát. Még beszélt is róla, mint igen természetes dologról:

- Nálunk városon olyan az, mint a szappan! Nem is finom nő, aki nem használja.

Alapjábavéve romlottabbnak mutatta magát, mint amilyen volt s gyakran a kántornét - egy hajdanában sok vihart átélt őrmester-leányt is - elpiritotta durva „esetei”-vel. Mindenki tudta, hogy a démoni történetekből semmi se igaz.

Xxxxxxx Xxxxxxxx, a jegyzővel találkozott előbb. A hosszú, száraz ember felvillant egy percre iróasztala mellett. Nemigen jártak hozzájuk fiatal leányok, a felesége xxxxxxx miatt... Ha mégis elvétve bebódorodott valaki, azt ő középkori lovagiassággal fárasztotta agyon.

Xxxxxxxx visszanyomta a székbe:

- Csak maradjon, betalálok magam is.

És Xxxxx ezúttal tényleg maradt. Mezítláb, papucsban dolgozott. Tudta, hogy a hüvelyke visszahajló daccal ágál ki a koszlott papucsból. Ehez nem illett a bayardi póz.

Takarittatlan szobába tessékelték a lányt, hol időtlen időkig kellett várnia, mert a nő - ősi vidéki szokás szerint - előbb átöltözött. Nagyon izgatottan lomotolt, hallatszott a betett ajtón át. Végre előkerült. Görcsös szivességgel zúdult vendégére. Még mielőtt hellyel kinálta volna, végeszakadatlan szóáradatot bocsátott rá, melyben előfordultak a „büdös parasztok”, „büdös kölykek”, „büdös cselédek”, meg - Isten tudná miféle eszmetársulás révén - egy budapesti hölgyfodrász, aki egyszer gyönyörűen megfésülte s legott úgy belé is szeretett, hogy tisztes- ségtelen ajánlatától csak rendőri közbelépésre szabadulhatott meg.

- Maga most nagyon lefogyott drágám, - mondta xxxxxxxxxx Xxxxxxxxxxx. - Jaj, én ezt föl nem venném semmi pénzért! Nem én! Egy dekát se! Mondta is Xxxxxxx főbiró a multkor: „Lentzné nagysád, ha megtudom, hogy csak egy grammot is lesoványodott, oda a barátság!” Hallott ilyet? Ilyen orcátlan legyen valaki! Hát mi köze hozzám? Metresze vagyok talán? Azt dirigálja, ne engem! De azért néha annyit nevetek neki..! Tetszik tudni, kell hogy társaséletet éljen az ember ebben a nyomorult faluban! No nem?

Xxxxxxxx ráhagyta, hogy igen. Minden határozottsága kifutott a lába alól ebben a szóáradat- ban. Elnémultan bújt meg egy karosszékben.

Az asszony ujabb mély lélegzetre tágult:

- Sokszor csudálkozok is rajta, hogy úgy elvan azok közt a parasztok közt! Nem, nem! - tiltakozott olyanféle mozdulattal, mint a pap, mikor kifordul a dominusz-vobiszkumra. - Világért se akarom én lerakni a kegyed atyafiságát! Hiszen magam is egyszerű nyárspolgári

családból származom, sajnos! Nem dicsekszik vele az ember, de azért igy magunkközt elmondhatjuk. Mi már nem számitunk közéjük. Igaz?

A lány fejét rázta.

- Én nem tagadom meg őket, - válaszolta büszkén. Jegyzőné előkelő hanyagságba ernyedt:

- Ah, ez nagyon nett magácskától, bizony! Én csak akkor közlekedek velük, mikor adok valamit. Hadd lássák, hogy ki egy Lentzné!

Olyan komolyan és annyi fenséggel jött ki belőle ez, hogy Xxxxxxxx akaratlanul elmosolyo- dott, mire a másik kizökkent felvett szerepéből.

Újabb anyag után nyúlt:

- Vannak kegyednek udvarlói?

- Nincsenek - válaszolt Xxxxxxxx s most már igazán feszengett.

- Az kár, - sóhajtott a nő és ábrándosan a mennyezetre nézett, úgy, hogy alul feketén kirajzolt szemei sajátságos merev kifejezést öltöttek. - Én a kegyed kondiciójában egyenesen Zamonszkyra pályáznék. Fügét neki..! Hisz az is csak férfi?

Most talált. Amit mondott, olyan volt, mint goromba ütés, valamely tisztátlan, nyírkos tenyér- től.

Xxxxxxxx elvörösödve felállt, búcsúzni kezdtek. Már kezeltek, mikor Xxxxxxx hirtelen meg- fordult. Majdnem vadul az ablakhoz rohant. Föltépte.

- Megölöm őket, addig, hogy megölöm én egyszer ezeket a dög kölyköket! - rikácsolta magánkivül.

Xxxxxxxx csak nézte s szörnyen ostobának tűnt fel sajátmaga előtt.

E percben kacagni kezdett az ablakban az asszony. Lazahúsú, kövérkés teste habokat hányt, föl-fölvetődött.

- Győjjön már na, ugyan győjjön már nagysád! - fuldokolta, úgy, hogy a bőven használt pirositó alatt egész lilás lett az arca. - Nézze, nézze ezeket a malacokat! Hát nem jól mondom én, hogy büdös a paraszt?

Xxxxxxxx az ablakhoz lépett. Két embert - gyolcsbeli parasztokat - látott fetrengeni a kocsiút sarában. Egyik hanyatt, másik arccal feküdt a pocsolyában. Első percben nem értette ugyan, hogy mi ütött hozzájuk, de valami ösztönös szánalom mindjárt félreforditotta a fejét.

Xxxxxxx szinte görcsök közt tartotta vissza:

- Nem, nem..! No de ilyet..! Én láttam mikor belezuhant..! Épp akkor jöttem ide.. Egyet hátra, igy, aztán előre és lotty..! Benne volt. Ilyen mocskosokat!

- Mi bajuk ezeknek? - kérdezte Xxxxxxxx.

- Mi? Részegek! Jól adja! Várjon, teszek egy vánkust a könyöke alá, úgy kényelmesebb. Hallja? Mármeg beszélnek is!

Valósággal égett, hogy vendéglátó buzgalma közepett elmulaszt valamit.

A lány elfordult. Megundorodott. De hasztalan. Mégis oda kellett néznie. Az elétáruló kép a maga végzetes förtelmével odadelejezte. Utálatos volt s egyben kimondhatatlanul szomorú.

A kocsiúton megmozdult a hátánfekvő ember:

- Xxxxx xxxxx, xxxxx xxxx?

Hörögve szakadozott ki melléből a beszéd.

A másik nem válaszolt, csak röfögve fortyogott bele a bűzös pocsolyába:

- Ő... ő...

- Keljék kend föl, mert gyön a szekér, azt’ meggázoli a testyit!

- Ő...

Xxxxxxx átfogta karjával az ablakfát.

- Hojjé! Ennek már öt rossz! Már beszélni sem tud ez! Jól fölhajtott Kezdődi szomszéd!

- Mi a neve?

- Kezdődi. Kacska-Kezdődinek is hivják. Balkezes. Xxxxxxxxxxx keresztülfutott valami az emlékezetén. Hol hallotta ezt a nevet mostanában..?

Nem jutott eszébe.

Az út közepén elázott lágysággal bugyogott fel megint az óvó hang:

- Keljék mán fel, ha mondom hogy gyön a szekér..!

- Föl kellene szedetni őket valakivel, - szólt Xxxxxxxx szánó undorral.

Lentzné vállatvont. Nevetéstől könnyes szemei alatt barna tócsákat hagyott a leázott festék.

- Majd az ördög még strázsálja is őket! Ott fulladjanak! Az esztelen ember tovább beszélt.

- ... mert tudgya-e xxxx, hogy mi az a magyar... magyar becsület? Az, hogy a cimborát el ne hagyjuk so... soha!

- Ő...

- ... hát én ezért kendet el nem hagyom semmi fogyatkozásában! Mert ha én kendet elhagy- nám, akkor...

- No? Akkor? - kacagott jegyzőné, de az elborult-eszű adósa maradt. Már úgy látszott, hogy végleg elhallgatnak, talán el is aludtak, mikor váratlanul s alig föltehető erővel lábraállt az, amelyik még beszélni tudott. Mellérefüggő fejét bambán előre-hátra egyensúlyozva, az elnyúlt társ fölé hajolt. Háromszor is nekidöfött az üres levegőnek, de nagynehezen végül mégis csak lábraállitotta amazt. Mikor ennyire jutottak, átölelte és megcsókolta a sáros, bárgyú arcát:

- Azért, hogy kend kicsit ittas, én is részeg vagyok! - vigasztalta elcsukló hangon. - Xxxxx, lássa..! Mér iszik kend! Azért a darab földért? Hát elment, a ke... keservit neki! Elúszott az enyém is, tavaszon egy éve. Tudgya-e kend? Azóta kutya vagyok, senkinek se hívnak. Kicibálták a fundust alulam ezek az istennélkül-valók... Xxxxxxxxxxx, mint a kendét... Mire ezér inni? Zsiványok, xxxxxxxx, ve... verje meg a Jézuskrisztus..!

Összeborultak, zokogtak, lealjasodott embervoltuk szörnyen elesett hangján.

Most már emlékezett a Kezdődi névre Xxxxxxxx! Ez volt az ember a beteg lánnyal és a patikagonddal! Ettől vették meg atyafiai az utolsó darab földet.

Titokzatos vonzerejű hatalom körvonalai kezdtek kibontakozni előtte. A föld csodája... Az anyagbagyűlt vágy, mely törekvéseket szül és elkárhoztat...

Ugy megrettent, mint akinek lába előtt hirtelen mélység nyilik el.

XI.

Malina válla közé húzta a fejét, mint valami megcsapott kutya. Szinte orral szántotta a tollbamondott sorokat. Sohasem volt olyan meglapult, mint Xxxxxxxxxxx mellett. Ez a sápadt, már csupán féligélő árnyék minden kényszerű együttlétükben megmagyarázhatatlan szorongással töltötte el.

Kint zuhogott az eső, kövér csikokkal erezve be az ablakokat. Odaát a benyílóban Sényi és Xxxxxx halkra fogott beszélgetése fűszerezte a játékot. Piquetiroztak.

Az árnyék megállt Xxxxxx előtt.

- Hagyja! Elég lesz mára. Hogy van őméltósága?

A titkár fölállt félig, de a feje, szeme lesütve maradt.

- Méltóságos asszonynak öröme telnék benne... Pompásan, mint mindég! Régen méltóztatott látni?

A nő sóhajtott.

- Nem. Azaz... mindössze öt napja. Éppen öt... És megsímogatta áttetsző halántékait.

- Mit csinál egész nap? Malina zavarbajött.

- Méltóságos asszony - - -

A nő arcán elnyílt egy szomorkás mosoly.

- Sok a dolga. Rendkívül igénybe veszik - mondta a jólismert frázissal elébevágva az ember- nek.

Az fölfogta a szóban a gúnyt. Levelei közt babrált. Lehajtott homlokán is látszott, hogy elpirult.

De azért utánanyúlt a felkínált magyarázatnak.

- Igen..! A parasztok ügye. Folyton zaklatják. Föld és föld... Mindig a régi nóta!

Az asszony bólintott, megfordult. Egyik fáradt karja elbocsátó mozdulattal hullott alá.

Malina fölhasználta a kinálkozó alkalmat. Gyorsan pakolt. Az ajtóból azonban visszahívták. A nő az iróasztalhoz támaszkodott s a nyakából hosszan aláfüggő gyöngysorral babrált:

- Ha lehet, kéretem őméltóságát, - mondta alig hallhatóan.

Nagyon szégyelte ezt a naponkint ismétlődő óhajt, mely csak ritkán talált meghallgatásra. Minden alkalommal megfogadta, hogy nem teszi többé. Mégis, valahányszor a titkár tova- menekülő alakját látta, ellenállhatatlan erővel bomlott ki benne a vágy, hogy szóljon. Hogy hivja! Hogy elkövessen mindent, ami rajta áll!

Magáramaradva fáradtan ült egy karosszékbe. Tudta, hogy most jönnek a szorongások, a fölajzott idegek előrefutó képzelődései. Hazug hangok. Elmálló árnyékok. A: várakozás... Ismerte minden mozzanatát. Mint valami előrelapozott, szomorú könyvnek, tudta a végét is. Nem voltak reményei. Épp ezért szinte belényilalt a meglepetés, mikor a lakáj az urát jelentette.

Felugrott és virágvasárnapi pálmákkal a lelkében sietett elé.

A férfi mosolygott. Felületes, borzoló csókkal siklott át a kezén. Egy szál virágot tartott hanyagul az ujjai között. Pompás kelyhű, zománcos-szirmú virág volt. A nő várakozva nézte. De amaz csak mosolygott értetlenül.

- Hogy van Aglája?

- Köszönöm.

És önkéntelenül a virág után rebbent.

- Nagyon szép! Mi a neve?

Zamonszky meghajolt. Átadta. Hiányzott ebből a mozdulatból az, hogy már eleve neki szánta. Vállatvonva felelt:

- Nem tudom, de örülök, ha tetszik. Xxxxxxxxxxx össze mindennap egy asztali csokrot belőle.

A nő arcáról lefonnyadt a xxxxxx. Nem csak érzékeny beteg: szerelmes is volt. Fájt neki, hogy kérnie kellett a virágot, melyet most már unottan dobott félre.

Mit ért neki egy csokor, amit maga rendelne a fizetett kertésznél? A parancsszóra lemészárolt virágtömegek inkább visszariasztották.

A férfi egy karosszékbe vetette magát. Magasanívelt szemöldökkel nézte a nőt, aki még mindég állt, mintha várna valamire.

Csudálkozva kérdezte:

- De hát miért nem foglal helyet?

- Félek, hogy itt zavarjuk a játszókat. Talán inkább át... amoda... Ott fesztelenebbül beszél- gethetünk, - felelte az asszony és könnyű pirosság futotta el.

Érezte a hazugság émelyítő ízét. Minden alkalommal várt valamit. Közeledést; parányi jelét a szeretetnek; s rettegett, hogy közben meglephetnék.

A férfi mosolya fanyarrá változott.

- Már olyan jól elhelyezkedtem! Maradjunk csak! - mondta durcáskodva.

Ő értette az asszonyt! S hogy nem ment, épp ezért történt. Nem akarta magát kiszolgáltatni neki. Lehetőleg két-három tanut vitt mindig, ha a feleségét meglátogatta.

A nő leült vele szemben egy székre. Igyekezett mosolyogni, de a mosolya alól szétszórt vonalakban tört elő sértett büszkesége s az, hogy maga részéről ő is megértette amazt.

Xxxxxx bevonta asszonyos reményeinek vitorláit s szerényen a napi dolgok sodrába fordult. Komolyan szólt:

- A titkártól hallottam, hogy nehéz gondok terhelik. Szeretném ha megosztaná velem azokat. Különben, a dolgozó nép baja kicsit közös kötelességünk is!

Zamonszky ránézett és fokonként elkedvetlenedett. Gyürüjével babrálva vetette oda:

- A parasztokat érti ez alatt a nagyhangzású szó alatt?

- Természetesen. És hiszem, hogy a jelző egyáltalán nem túlzott. Ha semmi más sem fűzne hozzájuk, mint pusztán az önfenntartás ösztöne, akkor is számolnom kellene velük.

- Ugyan-ugyan! Frázis! - legyintett a férfi és szép, kemény állával ásitást őrölt ketté.

De a nő ez egyszer szembeáradt vele. Egocentrikus állásából kibillentve, azonnal hivatott apostola lett a mások fenyegetett ügyének. A tömeg baját a maga megsokszorozott fájdalmá- val mérte.

- Hogyan? - kérdezte megdöbbenve. - Csak nem gondolja talán, hogy a paraszt egy elha- nyagolható mennyiség, amely fölött ilyen könnyen napirendre térhet? Ön, aki kiváltságos, ön, aki magasbaemelt torony: lekicsinyelné a talajt, amire támaszkodik? Ön, aki a tömeg fejefölé hangsúlyozott szöveg: semmibevenné a betűket, melyek értelmét adják? Ne látná hogy ez olyan probléma, melyen elvérezhet egy nemzet?

Szokatlan láng sugárzott ki a tekintetéből és homlokán fénnyel nyilt az ihlet. Zamonszky szemöldökét ráncolta, mintha bántaná az idegen világosság.

Születő ingerültséggel mondta:

- Ugyan-ugyan! Torony! Probléma! Elvérzett nép..! Nem veszi észre, hogy mindez túlzottan poétikus? Néhány holdnyi rongy földért, amit fejükbe vettek ezek?

Majd növekvő ellenszenvvel tette hozzá:

- Mért? Hát mire való a paraszt? Szerintem hogy munkálja, nempedig hogy bírja a földet, bármilyen megkerült formában is! A munka hozama eltartja xxxxxxxxx. Dolgozzék, egyék és szaporodjék!

A nő fájdalmas megütközéssel szólt közbe:

- Egyet még kifelejtett: „és haljon meg!”

- Ugyvan! - bólintott amaz, makacs megátalkodásba lódulva. - Ugyvan! Xxxxxx meg! Ez is hozzátartozik a dolgokhoz. A paraszt: a massza. Térjen hát vissza a masszába és javitsa állományával a talajt, ami xxxxx adott. Ez helyes. Tudom mit gondolt e percben! Hogy könnyű mondani, mikor valakire márvány szarkofág várakozik! De kérdem: a tömeg életét, csorda- életet éltem-e én, vagy ön? Nincs-e jogunk öntudatlanul folytatni azt, amit öntudatosan - - -

Az asszony közbevágott:

- Engem kapcsoljon ki! Az én rekeszemet nyugodtan befalazhatják a kápolnában! A férfi furcsa grimászt vágott.

- Asszonyos logika és asszonyi érvek! Jó, én személyemben visszavonulok. De hagyok önnek egy nálam keményebb ellenfelet, meggyőzésre. Ott az állam! Magyarázza meg annak, hogy vétkes és erkölcstelen, mikor a parasztban nem inviduumokra, hanem numerusra vadászik! Xxxxx voks a kormánypártra, ennyi ujonc a hadseregnek: ez előtte a paraszt! S ha már épp nagy fogalmakkal akarunk dobálózni, hát legyen: nemzet! De azt én reprezentálom, én, és a hozzám hasonlók. Az arisztokrácia és intellektuell-arisztokrácia tarthat kizárólag számot egyéni mérlegelésre. Itt súlya van minden példánynak. Ez a fej. Mi gondolkozunk és paran- csolunk, miénk a birás.

Az asszony lázadó keserűséggel csordult közbe:

- Övék pedig a munka! Az ura kajánul nevetett.

- Brávó! Lássa milyen szépen eltalálta? No vigasztalódjék, azért nem szakadnak bele! Igen jól eltartjuk egymást. Megnyugszik ebben?

A nő csöndesen ingatta fejét.

- Lehetetlent kiván. Amit mond, azt jelentené, hogy a nép élete pár ember privilégiuma. Nehányak mozgásán fordul meg a sorsa.

- Eltalálta, - mosolygott a férfi, ingerkedve, mint kis gyermekkel szokás. Majd gúnnyal tette hozzá:

- Ez azonban nem zárja ki a massza egyáltalánvaló érvényesülését. Koronkint kikél belőle egy-egy példány, mely alkalmasint szintén kakukfiók - folytatása tudniillik igen ritkán akad - ez aztán törheti homlokával az eget! Ordithatja, orditsa is világgá a maga zsenijét és a többiek baját! A dolog igen mulattató, tekintve, hogy továbbra is minden szépen a régiben marad.

A sápadt asszony még szintelenebbre fakult. Szenvedő hangon mondta:

- Nem hihetem, hogy őszinte meggyőződésből beszél. Hol volna az igazságérzete különben?

- Az igazság az, hogy mégjobban el kellene zárni a tömeget az egyéni érvényesülés elől! - felelt Xxxxxxxxx kiélesedő hangon.

Unta már ezt a feldagadt vitát, melyet szerény csírájában is sokallt. Épp ezért kádienciális súllyal tette a végére:

- Minél nehezebb korlátokat kell állitani, hogy már áttörésükre akkora erő kelljen, ami szelektálódásra és zsenire szabott! Ez a föladat. Bár nem tudom, hogy távolodtunk ennyire a kiinduló ponttól! A parasztjai földet koldulnak, mint mindig. Egyelőre ennyi az egész, ami a világboldogitásból reánktartozik.

A nő nyugtalanul megmozdult.

- Koldulnak? - kérdezte megütődve. - Talán nem fogja ezzel a szóval lealázni a munka jogos óhaját a munka lehetőségére?

A férfi bosszusága most már méreggé gyulladt. Sziszegve odanevette:

- Ah, egy apostol..! Kár hogy megkésett kissé! Az ön „dolgozó népét” alaposan elintéztem. Remélhetőleg nem támad kedvük egyhamar megint háborgatni ezzel a „jogos” óhajjal!

- Csak nem utasitotta el őket? - kérdezte az asszony és a szavában megütközés érzett. A másik fölállt. Vagy kétszer nagy léptekkel fölmérte a szobát.

A nő lelkendezve esett rajta. Kérésbe lágyultan mentette a maga szenvedő ügyét.

- Istenem, ez lehetetlen! Ez nem vallana az ön nagy szivére! Nem akarom hinni! Hiszen egy tollvonásába kerülne az egész! Bizonnyal megfontolja még!

Elhallgatott. Az ura zsebretett kezekkel megállt előtte. Sápadtan a dühtől, melyet itt ebben a szobában sohasem tudott kellőképp megfékezni, szólt:

- Most már csakugyan elég, ha megengedi! Nem fogadok el utasitást, legkevésbbé a birtok- adminisztrációt illetőleg! Tudtommal én rendelkezem! Hogy pedig ön milyen kiváló zseni ezirányban: bizonyiték rá a családja!

Az asszony megrendült, mint akit váratlan ütés ért. Beteg szive nekizuhant keskeny mellének. Érezte, hogy ha most nem uralkodik minden erejével magán, összeroppan. A roham indulóra kongatott.

Azonban titáni erő lakott ebben az átlátszó testben! A sápadt kéz észrevétlenül átfogta a másik keskeny csuklót és el sem bocsátotta, mig a bomlott szervezet magára nem vette az akarattól ráparancsolt nyugalmat.

Akkor halk hangon mondta:

- Az én családom a szív politikáját követte. A férfi könnyedén lábujjhegyre ágaskodott.

- Igen! Sokra mentek vele! Azért hivták önt lánykorában „koldus bárónőnek!”

Percnyi szünet támadt. A benyílóban erélyesen tóltak hátra egy széket. Az ajtókárpit mögött Xxxxx alakja jelent meg. Kázmér feje szinte a vállából nőtt ki. Aggódó volt a két férfi. Bár semmit sem hallottak, finom ösztönük vihart jelzett.

A nő meglátta őket.

Nyomban elhárító mosolyba takarózott:

- Semmi, - intett - birtokkérdésről vitatkozunk. A parasztbérletek ügye... hiszen említettem! Szünetet kellett tartania. Vékony bőre alatt újabb riadót dobolt a pulzus.

Xxxxxxxxx az ablakhoz ment és ő is dobolt. Ösztönös, állati düh volt az ujjaiban. A pókháló- ba gabalyodott, erős fenevad dühe.

Ám azok előtt sikerült a komédia. Megkönnyebbülten néztek össze. Kázmér tekintetében egy kis diadal is volt.

Sényi felé hunyoritott.

- Nem megjósoltam? Apa beleegyezett!

Őméltósága hirtelen megfordult.

- Szó sincs róla! - válaszolt nyersen, végignézve a fiát, mint valami szégyenkövet.

Az meghátrált. Ez a tekintet visszalökte. Gyűlölet volt benne és mérhetetlen gőg; az erő fajtagadó keserűsége.

A fiu ijedt kérlelésbe kapott:

- Hiszen én csak gondoltam..! Apa olyan nagylelkü! - hebegte.

Majd a gyöngék éber kötelességtudásával legott hidat próbált verni egy lehető rábeszélés felé. A kényeztetett gyermek leglágyabb hangján mondta:

- Apa nem ismeri a népet! Nem járt közöttük, mint én. Ha csak egyszer végignézne egy aratást, mikor ezek az emberek feszült tagokkal, hőségben, éjjel-nappal a betevő falatért birkóznak, nem tudná megtagadni a kérésüket.

A férfi felcsattant.

- Talán oktatni akarsz!? Légy szives, mérsékeld magad! Különben, nem tudom ki neveli beléd ezt az oktalan csőcselék-imádatot!

- Én - szólalt meg Xxxxx és visszalőtt a hangja, mint a páncélra koppant golyó. Xxxxxxxxx meglepetten kapta föl fejét.

- Vagy úgy? No lám! Egész csinos összeesküvés! És ezt hivják nálunk családi harmóniának! Albin vállatvont.

- Neró fuvolázik, - vetette oda lenézőleg.

De amaz már nem ügyelt rá. Dühös, ketreckerülgető léptekkel mérte fel a szobát. A gróftól - ettől a házilengyeltől - semmi megértést sem várt. A népieskedő rögeszme - szerinte - meg- járta a lecsúszott mágnásnál, aki minden ingóságát beleszoríthatta egy kézitáskába, az élet- járadékaival együtt. Azonban a fiától, aki mögött hatalmas dominium, kastélyok, ménesek s egy messzeföldön hires családi műgyüjtemény áll, egyebet kivánt. A várudvaron még érintet- lenül ott feküdt a tönk, a lomtárban a pallos. Ezt a tudatot akarta látni utóda szemében, ahelyett hogy a misera plebs számára holmi engedményeket koldult.

A parasztok kérelmét - ha nem épp egy rossz napján jönnek vele - szó nélkül teljesitette volna. Miért? Hisz neki végeredményében olyan mindegy volt, hogy birtokának egyik vagy másik zugában ki turkálja a földet! De a fogalom már maga kellemetlen emlékekhez társult. Xxxxx Xxxxxxx is azt mondta: „kell”. Majd a nő következett, a „bizonnyal megfontolja még”. Végül a fiu zárta be a sort, átlátszó rábeszéléssel igyekezve megpuhitani őt, akiben nem volt semmi puhaság és másokban is gyűlölte azt. Ezegyszer minden okot megtalált lelkiismerete előtt a jogos haragra.

Xxxxxxx állt meg a három előtt.

- Hát csak mulassanak jól tovább! - mondta - én nem zavarom a kedvüket. Azonban Xxxxxx, mig sorodra kerülsz, várj kissé! Addig senki részéről nem türök semmi befolyást. Idővel majd érvényrejuttathatod a belédnevelt nagyszerű eszméket és kitűnő koldúslovag válhatik belőled.

Biccentett s kemény, kirugódó léptekkel az ajtónak tartott. Tompa nyögés hatolt utána.

A küszöbről visszanézett.

A nő elmerült, semmitlátó szemmel dermedt a levegőbe. Feje hátraesett, az egymásba font kezei kocsonyás ernyedtséggel széjjelcsapódtak.

Xxxxxx a nevét kiáltotta. Egy pillanatra helyberögzítette a megszokás, aztán türelmetlen redőkbe húzódott a homloka.

- Eh..!

Sietve tette be maga mögött az ajtót. Ki, a világos, tág folyosóra!

Az eső elállt, a nap termékeny öleléssel ívelt át az életért lihegő óriáskert fái fölött.

Nekifordult teli arccal, mint börtönéből szabadult rab. Az öntudatlan imádatnak egy szélesre- tárt mozdulatával belehajította a szál virágot, melyet véletlenül magávalhozott. Az elkoldult virágot...

XII.

Az ágyra egyetlen tompafényű ámpolna vetett gyér világosságot. A roham elmúlt. Xxxxxxxxx- né kimerülten feküdt párnái közt.

Az orvos - aki mellette ült - alig észrevehetőleg megcsóválta kis kopasz fejét. A beteg sza- bálytalan lélegzet-ritmusa, a törtnézésű, fénytelen szemek, beszéltek a csukott, elvékonyodott ajkak helyett is. Fölkelt, óvatosan közeledett az ágyhoz. A pulzus rendetlen volt és gyors.

Mikor visszacsúsztatta az átlátszó kezet a takaróra, Xxxxxx föltekintett:

- Doktor..!

- Csak nyugalom! - intett az öreg s készült visszaülni.

De a nő fogvatartotta. Az ágy lába felé mutatott, hogy: oda! Mint régen gyermekkorában, mikor valami keserű orvosságot kellett belecsempészni..! A mult idők emberei közül ezt az egyet türték meg itt, ahol nem a sziv politikája volt az irányadó...

A doktor engedelmeskedett. Fölötte - egyetlen fölött - szinte zsarnoki hatalommal birt ez az átlátszó rabszolga. Valamikor sutbadobta érte egyetlen álmát, a fölkinált tanári széket is, mert nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja a lánykát, akinek már születésénél is jelenvolt. Az agglegények célttalált gyöngédségével apáskodta körül, egész eddig az ágyig, ahol minden áldozata és tudománya csődbemenni indult.

Xxxxxx beszélni kezdett. Xxxxxx kölcsönkérte volna a hangját, idegen volt az, és takarékos.

- Ha most egy szegény polgárasszony lennék - mondta - nem kivánnék mást, mint nehány megnyugtató szót, hogy maholnap gyógyultan hagyhatom el az ágyat. De én nemcsak asszony, feleség és anya vagyok, hanem nagy kötelességek hordozója is.

A doktor aggódva ráncolta homlokát:

- Nem tetszik nekem ez a sok beszéd!

A nőn egy türelmetlen villanás futott keresztül.

- Mindegy. Meg kell hallgatnia. Adja becsületszavát, hogy bármit kérdeznék is, csak az igazat fogja mondani!

Az öregember mellére ejtette a fejét. Sejtette már, hogy mi következik!

- Óhajtja..? - kérdezte tétován.

- Több! Elvárom.

A doktort mintha összehajtogatták volna. A kivánságból kiérezte a jogot, mely előtt meg kell hajolnia a könyörületes szeretetnek. Abban a házban, ahonnan eljöttek egyszer ők ketten - a koldúsbárónő, meg a szürke, kopott doktor - mindég előrebocsátották ezt a szigorú-ábrázatú parancsolót.

- Jó, - mondta xxxxxxxxx, megszoritva a kezében-nyugvó kezet, mely sápadtan fénylett a ráeső világosságban.

Nagy csupasz homlokára kövér verejtékcsöppek pattantak ki. A nő mosolygott.

- Igen, csak bátran, ahogy kettőnkhöz illik! És most hadd jöjjön az első kérdés: halálos-e a bajom?

Az öreg ember elfordult s egy homályos sarokba bámult. Rekedten zörgött át hangja a csenden.

- Halálos.

Egy percre lecsukódtak a beteg szemei. Xxxxxx a keményszájú nagyhatalom, melyet megidé- zett, egy pillanatra keresztülsuhant volna rajta. Előre készült a válaszra, hiszen órák óta hangosan kiáltozott az ki szerveiből. Mégis, így kimondva: ez megborzongatta. A borzongás azonban elmúlt. Az életösztön lángja alól lassan fogyott az erőforrás.

Megint fölnézett s arcán nem látszott többé semmi idegenkedés, ahogy kérdezte:

- Mikor fogom befejezni?

A doktor nagyot mozdult az ágy lábánál. Erős próbát állt melléből szinte gorombán tört fel a lázadó kiáltás:

- Xxxxxx tudjam! Hát Isten vagyok én? Ne vallasson tovább, mindennek van határa!

- Az adott szónak is?

Az ember megint összezsugorodott ültében, mint egy ázott szövetdarab:

- Nem.

- Nos, hát feleljen! Meddig vihetem?

- Amig a sziv ver.

- Ezt gondolom! Eltarthat egy évig?

- Nem.

- Félévig?

- Nem.

- ... egy ... hónapig?

- Aligha.

Most már nyögött, recsegett a doktor hangja, mint valami lejáró gépezeté. Az asszony tág szemmel nézett rá. Majd unszolva hajtotta tovább:

- Mondja ki!

- A legközelebbi rohamig.

- És aztán..?

- Aztán..! Vagy alatta..! Én nem tudhatom. Én csak egy nyomorult, ostoba vén ember vagyok. Nem Isten. Életet nem adhatok. Nagyobb bűnösnek érzem most magam, mintha megszegtem volna a szavamat. Mért vitt ennyire! Mért tette ezt velem!

Tenyerébe temette fonnyadt, öreg arcát és sírt.

Aglájából kinyílt a nagy útra készülők önmagukon túlnőtt jósága. Szánakozva simogatta az elernyedt öreg kezet.

- Nyugodjék meg barátom! Ez csak maguknak, egészségeseknek borzasztó. A beteg kiérzi be- lőle a nagy harmóniát és meghajol előtte. Nálunk megvan az átmenet. A természet nem ismer zökkenőket.

Csönd lett a szobában. Szép, komoly hallgatás. Az öreg ember csüggedten ült az itéletes ágy lábánál. Lopva az asszonyra nézett, aki halványan, de bátran visszamosolygott rá. Fokozott erővel azon igyekezett, hogy biztatást hazudjon most erre az arcra, mely már rövid ideig lesz akaratának szolgálója.

Tőle telhető keményen mondta:

- Különben én egyáltalán nem hiszem hogy a dolog annyira reménytelen volna, mint azt meg- állapitotta. Az orvosi tudomány nem Sion-hegye! Az első lépés a bizonyosból a következ- tetetésig: már magábanhordja a tévedhetések sorozatát. Ha kérdeztem, csak azért volt, mert minden eshetőségre készen akarok állni. De...

S itt elővette nem-közönséges értelmének minden argumentumát, melyeket az ingadozó tudomány ellen szegezett.

A szavak jól voltak összeválogatva s a feszült igyekezet a belső meggyőződésnek bizonyos varázsát kendőzte rájuk. Az ember, mintha a saját néha-napján-való hangját hallotta volna:

„Minden csak tapogatózás!” Ahoz hogy a gyógyászat biztosra menjen, tulajdonképp ismernie kellene minden egyes beteg konstitucionális állapotát. S mig ezt el nem éri, csak általános könnyitésekre szoritkozhatik, de soha egy-egy egyén bajának kimenetelét előre be nem láthat- ja. Hányszor fordult elő, hogy azonos betegségben szenvedő két kezeltje közül egyiknél szinte pillanatnyi hatást tudott elérni, mig a másiknál ugyanaz a szer eredménytelen maradt! Mire vall ez, ha nem a konstitucionális különbségekre, arra a roppant horderejű dologra, amiben tulajdonképp a lét vagy nemlét kérdése gyökerezik s amiről épp most szedett össze egy könyvnyi adalékot!?

Az asszony jól támadott s mikor az érvek már fölértek tudós barátjának biztonságáig, végül azt mondta neki:

- Szép a tudomány! De vagy nagyon könyvből, vagy egész könyvnélkül itél. Az imént például az én bölcsem kikárogott egy itéletet, anélkül, hogy teljes bizonyossága lehetne arról, ami most az én szervezetemben végbemegy. Ha az általános igazsága rám is mérvadó lenne, akkor ott már ebben a percben meg kellett volna indulnia a csöndes költözködésnek. És ehelyett mi történik? Én, legilletékesebb megfigyelője a magam állapotának, biztosithatom, hogy minden sejtem egy-egy külön cáfolaton dolgozik. A vér szép nyugodtan kezd cirkulálni és a szivem egyenletesen ver. Remélem, elég értelmesnek tart ahoz, hogy függetlenülni tudjak önma- gamtól, úgy figyelve és bírálva, mint egy rajtam kívül álló másvalakit? Különben kár a szóért! Fogja a kezemet és győződjék meg róla!

Szinte parancsolólag tartotta oda keskeny csuklóját az embernek.

Igazán úgy volt-e, vagy csak a fölényes hang tette és a vágy: remélhetni még valamiben, - de a fáradt-energiáju öreg mintha valóban az élet megbirkózó igéretét érezte volna most a vékony bőrön át.

Táguló mellel sodorta tüdejébe a szoba éterszagú levegőjét.

- Jó!! Xxxxxxxxx, mennyivel jobb most a pulzus! Oh, ha a nagy ég megtartaná..! Az asszony volt, aki még vigasztalta.

- Meg fog tartani! A roham persze megkínzott, de azóta fokról fokra jobban érzem magam. Elejtette lefogyott állát, de legott ásításba leplezte a kimerültségnek ezt az árulkodó jelét.

Nagy erőfeszítéssel fogódzott meg a szóban.

- No lám! Mármeg álmos vagyok! Azt hiszem, hogy egy jó, egészséges alvás és holnap szemébenevetünk a vén halálmadárnak!

Az öreg fölnézett a mennyezetre, mintha onnan olvasná le azt a reményt, amit pedig magában,

- a bízni-szomjas emberlelkében hordott, megírva.

- Lehetséges? - kérdezte. Mert a tudós szárazfényű értelme mögül lobogva kivánkozott ki a dajkamesében hinni-vágyó, örök gyermek.

Aglája búcsúra-nyujtotta kezét:

- Lehetséges. Minden, amig a sziv ver! És most menjen, vigye a jó hirt az uramnak. Közben pedig ne felejtse el beküldeni a komornámat.

A doktor a nyugodt kéz fölé hajolt. Megtáplált hangon szólt:

- Szép álmokat! Teljes gyógyulást! A roham ne jöjjön többé!! A csodák hitével a lelkében, indult kifelé.

Az ajtó halkan zárjábahullt. Aglája egyedülmaradt.

Valami anyagtalan lebegés kezdte hintálni. A mennyezet forróvérű amorettjei mintha leeresz- kedtek, - festett virágfüzéreiken le s föl ugrálva, megkeringve, bomlott táncba penderedtek volna a szeme előtt. Aztán az értelemmel megfegyelmezett test kitört lazuló béklyójából, a vér belerobbant a beteg szivbe és dühös nyargalással végigvágtatott a hűvös ereken, mintha az előttejárt kegyes hazugságokat venné üldözőbe.

A komorna bejött.

Inkább intette, semmint mondta neki:

- Keltse föl azonnal a káplánt! A doktort pedig ne eressze be többé! Az öreg ezalatt gyanutlanul ment végig a homályos folyosón.

Egy fordulónál Sényi toppant elé. Fakó volt az arca, mint a napszívott vászon és szemei szokatlan vadsággal furakodtak a másik tekintetébe.

- Mi van..!? - kérdezte. Az öreg megállt.

- Ejnye!? A méltóságos úr majdnem megijesztett! Hogy mi van? Mi is volna! Remény, uram! Remény! Xxxx, a szív nem a legjobb, de a beteg bízik s a közérzet folyton javul. Higyje el méltóságod - - -

És csak úgy permetezte ki magából a terminus-technikusokat, melyek neki alkalmasint erős ügyvédei lehettek az ő nagy perében.

Sényi szoritott egyet a fogvatartott csuklón.

- Ne papoljon itt nekem! - mondta xxxxxxxx az izgalomtól. - Ebben az egész házban kell lennie legalább egyvalakinek, aki az eszénjár. Ne tartson itt dajka-mesékkel! Az igazat akarom tudni!

Az orvos hátrahőkölt.

Olyan volt, mint akit megütöttek:

- Csak nem gondolja méltóságod..?

És bántódottan húzta ki kezét a szorongató vasujjakból.

- Legszentebb meggyőződésemre állítom, hogy hiszek!

Nem hazudott. Mialatt a betegszobából idáig ért, lelkiszükségletévé vált, hogy higyjen. Xxxxxxx és ne tudjon, mert a tudás olyan sivár és olyan komor a szegény emberléleknek..!

Sényi a falnak vetette hátát.

Xxxxxxxxx örömében alig talált hangokat.

- Lehetséges? - kérdezte ő is.

Az öreg szánakozva pillantott végig rajta. Ragályos bizalom áradt ki belőle.

- Ha mondom..! Tachicardia paroxisma! Xxxxxxxxx sohasem lesz belőle, de uram, már húsz- évformán viszi és még mindég megvan! Az előbb egész orvosi értekezést vágott ki. Hanemhát mit szaporítom itt a szót!! Megyek, viszem a hírt a méltóságos úrnak. Csak a rohamok ne ismétlődjenek többé!

Xxxxxxxxxxxxx s mint egy megszelesedett gyerek, indult is már. Sényi mellészegődött. Ebben a percben elfelejtette minden haragját.

Az ajtóhoz érve kellemetlen ujság fogadta őket. Xxxxxxxxx nem volt otthon. A két áradozó összenézett:

- Hová mehetett?

A lakáj közömbösen bámult rájuk, megállt halszemeivel.

- Este nyolc óra húsz perckor jelentés jött az öreg szarvasról, - mondta és Xxxxx összemozdult, mintha villanyszikra ütött volna át rajta.

Akaratlanul az órájához kapott:

- Az erdőőrnek - ha igazán szótartó fickó - jóval előbb jelentenie kellett volna ezt nekem! A doktor semmit sem értett az egészből.

- Hogyan..? - élhetetlenkedett. De nem kapott választ. A gróf olyan szégyenkezve csúsztatta vissza zsebóráját, mintha mástól csente volna. Két lefelégörbülő szájszögletében azonban látható elégedetlenség gyűlt meg.

Az öreg tanácstalanul szorongott utána. Panaszosan jajveszékelt.

- Milyen szerencsétlenség! Nem lesz alkalmam még ma közölni a jó hirt őméltóságával!

Épp a bejáróhoz értek. Xxxxxxxx - aki elől haladt - egy bizonytalan árnyék állta útját. El- fulladva mondta:

- Méltóságos uram... Csakhogy végre..! Már mióta várom! Xxxxxxx a felső-horhói erdőben, a nagy tölgy alatt bőg! Ha sietni méltóztatik - - -

Sényi türelmetlen mozdulatot tett. Ő jól tudta, mit értsen „Leopold” alatt. Egy pompás állatot tisztelt meg ezzel a külön névvel a fáma. Lövésre nem kapta még eddig soha senki. Pedig - ha nagyritkán fölbukkant - mint megriasztott verébcsapat, árulkodó sürgönyök rebbentek szét a szélrózsa minden irányába. Kegyelmes és méltóságos urak csomagoltattak izgatottan s más- nap a kis község állomása úgy ontotta az előkelőségeket, mint megpiszkált hangyaboly a hangyákat.

- Legyen nyugodt! - biztatta amazt, miközben ő maga egyik lábáról a másikra feszengett - őméltósága még ebben az órában megtudja az örvendetes hirt! Én személyesen viszem meg neki...

És sietősen kezelt a hálálkodó emberrel.

Egy perc alatt már lentvolt a lépcsőn. Az első kocsisnak, akit az istállóban ért, befogást parancsolt. Ő maga adogatta a szerszámokat. Csak az indulásnál tűnt ki, hogy kényelmes igások álltak a rúd mellett. De későn lett volna már ujrafogni.

A lovak lomhán mozogtak, úgy, hogy Xxxxx megnógatta időközben magáhozvett fegyverével az embert:

- Xxxxx, ahogy birsz!

- Igenis.

De az igások higgadtan bandukoltak tovább. Erre átlépett a bakon és kivette a gyeplűt a kocsis kezéből. Belecsipett a kettőbe. A rudas leszegte nagy bamba fejét. A szokatlan dologtól kiszé- lesedett a kedve. Vágtatni kezdett dombnak föl. A másikra is átragadt a buzgalom. Egy darabig pompásan vették a döcögő út akadályait. Aztán kihült a tüzük. A vízmosások kemény rögein recsegve dobálózott át a megpróbált fogat.

Xxxxx az eget nézte és Aglájára gondolt. De bármint igyekezett is most maga elé képzelni, amint ott fekszik elnyugodva, kedves szája körött a megküzdött, egészséges álom mosoly- gásával: a dolog nem sikerült. Valahol a tudata alatt ugyanekkor dühítő bizonyossággal Zamonszkyt látta, lövésre-emelt fegyverrel.

Zsebébe nyúlt s egy riasztó tülköt vett elő. Megfujta.

Az idétlen hang áthömpölygött a figyelő éjszakán. A lovak hátába belemart az ostor. Ujra nekinyúltak. Szakadt róluk a tajték. Elragadott iramban dűltek bele az útba.

Az ösvény végénél Sényi füttyentett, hátrarántotta a gyeplőt.

A rudas felröhögött, összevonaglott, aztán oldaltfordult. A másik ledobbant mellé. Xxxxx xxxxxxxx és felhuzta a kakast.

Ami ezután jött, ahoz kevés köze volt az öntudatának. Az ősemberi láz végigfutott az embe- ren. Az ösztön átvette a száműzött értelem hatalmát.

Gnómmá hajolva, nesztelen iramodással kúszott Sényi a jelölt hely felé.

Csak másodpercek teltek el s csak egy áthajló bokor választotta már el a nagy Igérettől, mikor repedő robajjal eldördült a másik fegyver. A pillanat a következőbe rezdült, de ez a lemér- hetetlen idő-parány elég volt Xxxxxxxx arra, hogy beledöfje fegyverét a bozótba.

A fegyver elsült megránduló ujjainak nyomása alatt, jóformán anélkül, hogy célozhatott volna. A kiszökő, vékony tüzcsik épp keresztülszelt egy átnyilalló, szürke villanást. Valami reccsent, egy másodpercnyi delejes csönd támadt, aztán az ágak pattogó töredezéssel mor- zsolódtak össze egy rájukzuhanó, nagy súly alatt. Az állat - melyet Xxxxxxxxx izgalmában elhibázott - Albin golyójától találva, otthevert a füvön, élettelenül. A hold fehér fényt perme- tezett a kis tisztásra s az erdők királya, hatalmas agancskoronájával belenyúlt a maga külön tragédiájába.

Néhány perc xxxxx Xxxxxxxxx átcsörtetett a bozóton. Sápadt volt s a tekintete zöldes fényben égett.

Sényi szembefogadta, megnyújtott, dacos nyakkal. Urak voltak és hidegek. De ebben a pillanatban minden lehetséges lett volna köztük.

- Konspirátor! - mondta Xxxxxxxxx s ha a szónak éle van: most ölt volna.

Sényi álla előreszökkent, mintha nemcsak válaszolni, de legott harapni is akarna.

Azonban amint a hang a szájáig ért, a láz - mint kilobbant lámpa - hirtelen kihunyt benne. A beszéd az értelméig hatolt. Egyszerre roppant fölébredés józanult ki benne s gondolatai visszakapcsolódtak a megszakított körbe. Xxxx egész út alatt hiába erőlködött: az asszony képe most erős körvonalakkal állt előtte.

Lehajtotta a fejét és csöndesen szólt:

- Igazad van, bár az én helyemben te sem tettél volna máskép. Aztán - mint betetézését a vezeklésnek - tette hozzá:

- Nagy hírt hoztam. Aglae túl van a veszélyen. A kárpótlás - azt hiszem - elég busás.

Mialatt a férfi életígérettel igyekezett megbékiteni a felborzolt embert, Xxxxxxxxxxx oldalt fordult nyűgös párnái közt s az álmos pap pontot tett a végrendelet utolsó szava után.

XIII.

Öreg Xxxxx Xxx mégegyszer végignézett a tiz xxxxxxx xxxxxx, kik megállapitott sorrendben álldogáltak a kastélyfolyosó egyik ablakmélyedésében. Elégedetten intett a fejével, hogy jól van. Csak kiséretképp szegődtek ugyan hozzá, de azért szégyent ne valljon velük!

Majd magát is sorra vette.

Illik-e még rá a feszes-kék dolmány? Illett.

- Várjatok mig visszajövök, - szólt hátra, megsodoritva kipödört bajuszát.

Szemlét tartott a sok egyforma ajtón. Azon, melyről „Titkár” felirással fekete üvegtábla függött alá, kopogott.

Belülről egy lakáj kitárta az ajtót.

Az öreg belépett. Minden-jókat kivánt. Senkisem válaszolt neki. Ujból rajtament a szón.

Ezúttal az ablaknak állított asztal mögül fölemelkedett egy leviaszkolt fej.

- Jójó - mondta türelmetlenül. - Hallottam! Csak álljon kend veszteg és várjon sorára! Xxx hátravágta a nyakát. Mint korbácsütés mart át rajta a nyersen odavetett szó.

Már nyílt a szája, hogy visszafelel valamit a fiatal sehonnainak - akárkit uralt is apjaként - de aztán csak megvonta a vállát. Nem azért jött, hogy lábánál kezdje, mikor a fejénél is kezdheti! Mit feleseljen vele!

Xxxxxxxxxxx, úgy, amint kívánták.

Csönd volt a szobában. A vastag szőnyegekbe belefulladt a kivülrőljövő zaj. Xxxxxx a toll percegése hallatszott, meg amint olykor beleütődött a toll a tintásüvegbe.

Idővel fölállt a pomádésfejü ifjú. Lehuzgálta könyökeiről a fekete selyembugyogókat, vizet engedett a mosdóasztalba. Kefével, kristálykővel dörzsölni kezdte ujjairól a tintát.

- Hát aztán mi járatban, öreg! - mordult hátra félvállon át. Az ősz embernek most már bíbor futotta el az arcát.

- Nemes Xxxxx Xxx a nevem! - csattant oda kurtán és ütés volt a szavában.

Ám az úr lábonmaradt tőle. Sőt igen közömbösen nyúlt a törülközőkendő után.

- Nem a nevét kérdem. Az ügyet, ami idehozta. De szaporán atyafi, nincs álldogálnivaló időm!

Xxx xxxxxxxxxxxxx a szemét, hogy azok kidióztak. Az ökle kemény csomóba szökkent és előrerándult, mintha delejes erő vonzaná a simára csupaszított kölyökarc felé.

Unokája lehetett volna az urfi!

Egy percig összezúzó, jupiteri haraggal nézte. Majd megugrott a vén, görcsös ádámcsutkája.

Nagyot nyelt, keserű, száraz kortyot. A kint álló tizek jutottak eszébe... Nem mehetett vissza hozzájuk üres kézzel! Hirt kell vinnie nekik, akár jót, akár rosszat. Dönteni akarnak a sorsuk felett. Ha most úgy válaszol ennek, amint dukálna, el sem érne a mértékadó helyig.

Sötéten vetette oda a szót:

- Felőlem mehet az úr, akár nyomban! Én nem tartóztatom. Csak a méltóságos úrhoz ajánljon be. A többit majd elvégezzük mi ketten.

A titkár arcán legott derüre cserélődött a boru. Lemosolygott róla a váratlan szabadulás. Neki a bárónőnél kellett jelentkeznie, félórán belül...

Xxxx indulatra hangolva fontoskodott:

- Hallja bátyám, szerencsétlen napot talált ám választani, ha kérnivalója van! Jöjjön inkább egy hét mulva.

De az öreg már belefagyott a dacba.

- Köszönöm. Igy határoztunk.

Malina vállveregető kedvvel játszta a megbékült jófiut.

- Hiszen nem szentirás talán..? A méltóságos úr rosszlábbal kelt ma. Ellőtték az orra elől a

„csodaszarvast”. Ha környékbeli, biztosan hallotta hirét! Irónia is lappangott a hangban.

Timár elértette. Xxxxxxxxx vette a távollevőt.

- Én bízom a méltóságos úr igazságosságában - mondta. - Egy egész nép sorsát nem döntheti el egy oktalan barom, bármi csodás is. Ha eljöttem: ittmaradok.

A titkár vállatvont.

- Amint gondolja! Bejelenthetem. Nekem mindegy.

És fütyörészve elszeleskedett az öreg mellett. Hallatszott, amint az ajtókat nyitja.

Timár sötéten bámult utána. Borzolt önérzet volt a tekintete. Mióta élt, sem látott ilyen cudar napot! Nem egyhamar fogja elfelejteni.

Valami lakájféle jött, magával vezette, át egy csomó termen. Aztán feleútban másikra bízta és megint egy sor szoba következett. Végre széttárta szárnyait egy nagy ajtó. Ott volt Xxxxxxxxx előtt.

Röviden összevillantak. Majd meghajtotta fehér apostolfejét az ember:

- Istennek ajánlom méltóságodat és egész tisztes házát! Az uraság kurtán biccentett:

- Köszönöm.

Az öreg csöndes, mély hangon belekezdett az előre átgondolt beszédbe:

- Bocsánatot kérek a háborgatásért. Rászántam magam a családért, melynek sorsa az én válla- mat nyomja, hogy közbenjárok méltóságos urunknál azért, ami legkivált fontos nekünk. A föld miatt. Munkás nép vagyunk uram, a kezünk után élünk! Nincs is okunk panaszra. Adott az Isten eleget. Tizenöt fiugyermekkel áldott meg, negyven unokát, kilenc dédunokát számlá- lok. Hatvannégy lélek volna ez! Az asszonyfélével fölmegy hetvenkilencre. Magam vagyok a nyolcvanadik. Tartsa meg az Isten mindnyájukat!

Értelmes-komolyan, elfogódás nélkül beszélt. Kicsengett szavából a faját melengető szeretet símogatása.

Xxxxxxxxx - aki szintén állt volt - egyik lábával föltérdelt a székre. Kemény állán átrángató- zott az ujból megpiszkált méreg.

Xxx tovább folytatta:

- Nyolcvan lélekre, uram, bírunk száz hold földet. Fejenként esik egy hold, meg még-valami. Az életet-mit még csak kihozná! De jószágtartásra kevés. Márpedig uram, a jószág a gazdál- kodó félkenyere! Nem egész ember nélküle. Hát - gondoltam - eljövök én magam, meg- mondom ezt méltóságodnak, mert bizony bizony nem tudta a mi sorsunkat, mikor a bérföldet megtagadta tőlünk!

Megállt, szünetet tartott. Várt egy szónyi választ. Ám hogy nem jött, folytatta tovább.

- Meg nem háborítottam volna méltóságodat, ha csak egyetlen más útat látok! De a környéken összevettünk már minden talpalatot. Földönfutó itt az egész kisbirtokosság. Vérzett a lelkem értük, mert fajtámba gázoltam - szinmagyar nép az is! - de az én hetvenkilenc bárányom csak előbbvaló nekem, uram.

Zamonszky ingerülten vetette magát a karszékbe. Xxxxx fellobbanással futott át rajta minden emlék... Ennek az ügynek ezer bosszusága... Bármerre fordult, mindenünnen a parasztkérdés százfejű sárkánya tátongott felé. Az egyhangú pártfogás elviselhetetlen terrorként keritette körül. Megelőzte volt véleménye kialakulásában s mikor iránytvett, kilóditani igyekezett abból, vitathatóvá téve egész féltett hatalmát.

Mi hát ő itten? Mi a kimondott szava, hogy senki sem elégszik meg vele? Hogy mindenki még egy újabb felvonást vár?

Mintha békóból rándulna ki, elsöprő mozdulattal intett:

- Elég, elég! Egyszer határoztam, nincs hozzátennivalóm! Az öregember megütődve kapta föl fejét.

- Hogyan..! Méltóságod...

Zamonszky fogai elővillantak húsos ajkai közül. Minden elmúlt rosszért egycsapásra megfizető gőggel vetette oda:

- Birtokaimról folyton érkeznek a jelentések, hogy nincs munkás! Igy aztán értem! A paraszt- uraknak rangon alul áll másén dolgozni! Nekik maguknak is föld kellene! Csakhogy gazda nélkül számitanak! Ha olyan sok az emberük, hogy egy tenyérnyi földön hemzsegnek, mint a rovarok: ám rakja vonatra az emberfölöslegét és küldje szét az uradalmaimba! Van azokban dolog elég! De persze..! Ez nem tetszik a paraszturaknak! Mi?

A hang hosszan zendült.

Xxxxx Xxx körülnézett, mintha nemcsupán hallani: látni is lehetne azt.

De nem látott semmit. Éjszakába borult előtte a világ. Egy percig hüdötten révedt a levegőbe és melle - mint a magával hozott szent bizalom hirtelen felpúpozott sirdombja - magasan megállt. Aztán élővé mozdult s homlokára, mint vészthirdető jel, a vér bíborzászlója terítette ki szárnyát.

Még ma egyebet sem tett, mint nyelte a száraz kortyokat. Tűrte a hányaveti bánásmódot. Mért? Miért?? Xxxx boldoggá és erőssé akarta tenni a rábizott népet? Mert nem akarta, hogy széjjelszéledjenek semmitlen világkutyáiként az idegen világban? Mert jobban feje volt a nyájnak, mint amaz a másik, akinek pedig hatalma is lett volna hozzá?

Megrázta hajlatlan nyakát. Az ősz fürtök fehér pászmákban repkedték körül meggyalázott arcát.

Ez a vágás túlnőtt önuralmán. Túl az emberségadáson, túl egész büszke és tragikusan magyar voltán.

A faj imperátori hangjaként hasadt ki belőle a felelet:

- Nemes vér a vérem, hallja-e az úr? Semmi atyafiságom sem rágott zsellérkenyeret. Ezután sem fog!

Zamonszky kovász-színűvé vált.

- Hogy merészel..?! - kérdezte elhült hitetlenséggel. De az öreg már bennevolt! Első kimondott szava fölrántotta a zsilipet. Xxxxxxx erővel zúdult ki rajta keserűsége. Xxxxxx, vagy király: nem nézte többé.

- Parasztnak nevez engem méltóságod? Nohát! Vagyok olyan nemes, mint az úr, ha jobban választotta is meg az anyját, aki a világra szülje! Ülhetnék ma én is faragott székben, ha nem kellett volna a családot - Istennek drága tizenöt lelket - összetartanom! Hát az úr mit tett? Mutassa fel! Aztán beszéljünk nemességről! Én erőssé tápláltam azt a népet, melyet az úr az idegen származás férgek módjára lábbal tápod. Nohát! Melyikünk a nemes?

És szent haraggal lecsapott ökle a megingó asztalra.

- Nem koldulni jöttem ide, hanem a magunk jussáért! Nem alamizsnát kérek, hanem azt akarom, ami a miénk! Nem is ingyen. Megfizetek érte, kinek mi jár! Az úrnak pénzzel, a földnek verítékkel. A kenyérért. Hogy legyen!

Fölemelte az ujját kemény tiltással.

- Jól megértsen méltóságod minket! Ma még kérünk: igaz! De nem azért, mert most az úr adhat! Hanem mert mi nem akarunk venni. Mert ezt tette az apánk, a nagyapánk is és igy kellene tenniök az unokáknak is. De ha mi mégis kérünk, az úr pedig adjon, mert ez köte- lessége. Az úr vagyona ma az a magtár, amibe a boldog idők fölöslegét rakta az ország. A szűk esztendőkre, hogy majd ha kell: legyen. A föld a miénk!

Xxxxxxxxxx leütött az öklével, mintha láthatatlan cöveket sulykolna a maga igazságába.

- Nekünk anyánk a föld. Méltóságtoknak, az idegen eredésűeknek csupán szoptatós dajkája! Ne akarják hát elszívni minden tejét az édes-gyermekei elől.

Xxxxxxxxx hátrahanyatlott székében. Egész elgyöngült ekkora vakmerőségtől.

Hogyan..? Jól hallott? Nem csalt a füle? Csakugyan neki szólt, - hozzá beszélt ez a vén ember? Ez a cudar, pimasz senki? Ez a semminél is semmibb? Merte? Ővele merte ezt tenni, aki bármely pillanatban keresztülgázolhat rajta és az egész fajtáján, nemzetségén, hogy ne maradjon utánuk csak por, meg por..?

Elkerekedett a szeme. Kimeresztette, mint a csudalátó. Végig a gerincén, szinte kéjes érzéssel bizsergett a mértékén túlnőtt düh. Az a düh, aminek nem lehet utatnyitni, amit nem szabad megmutatni soha, aminek még a fölszine se hullámozhatik, nehogy hasonlóvá legyen általa ehez a másikhoz, aki egyszerre vele-egyformának: embernek hinné magát ezzel...!

Észrevétlen nyelte le a szájában összefutó nyálat. Húsos ajkai legörbültek, összefagytak. Az álla előreszökött. Olyan volt így, mint valami kőbőlfaragott szobor. Csak a szeme élt.

A hallatlan rémlátása volt benne. Majd azt is lefüggönyözte szemehéjjával. Keze a csengő gombja után rándult. Megnyomta.

Az ősz ember állt és nézte. Őshazába visszafelejtkezett forgószélharagja eldübörgött a forró hangban. Xxxxxx a keserűség fölvert pora szálldosott már benne. Mégegyszer fölmerült emlékében a leélt óra, aztán állhatatos fájdalommal belefájtak lelke legmélyébe a kint-ácsorgó tizek... Már ezentúl úgy fognak azok sajogni ott, lassan vérezve, forróra üszkösödve, mint megannyi seb. Az ügyüket elvesztette.

Rábólogatott komoran:

- Hát igy..! Igy..!

Az ajtó nyílt, mint a végzet madarának eltáruló szárnya. Egy lakáj lépett be.

Xxxxxxxxx Xxxxx Xxxxx mutatott:

- Távolitsa el azonnal!

És fölemelkedve, kifelé mutatott.

Az öregember összerázkódott, mintha békával hajitották volna meg.

- Azt: nem! - mondta rekedten.

Egyetlen mozdulattal félrelökte a nyápic sihedert.

- Hozzám ne érj, ha az életed kedves! Elmegyek én magamtól is. Hanem egyet hadd szólok még, búcsúzóba! Ismerem a népem. Csöndes. Béketűrő. De jaj annak, aki megingerli!! Nehezen tartottam vissza őket eddig is, én, akinek most megmutatják: merre van kifelé! Hát ezután nem lesz többé, aki fogja a gyeplőt. Ragadjatok, amerre akartok! De Isten irgalmazzon ennek a háznak minden lakójával, ha egyszer erre talál vinni az útjuk..! Sorsának ajánlom az urat!

Fölszegte fejét, büszkén, száműzött király módjára. A lakáj csak hátulról merte megkörnyékezni.

Megfordult és odaintett neki:

- Előttem, himpellér!

Olyan súllyal koppant a hangja, mintha e perctől kezdve ugyanakkora hatalma volna itt élők- holtak fölött rendelkezni, mint akár a lovag úrnak.

Szilárdul kilépett, a padmaly tompán dohogott alatta.

Xxxxxxxxx utána nézett a szobák hosszú során át, mig az utolsó ajtó el nem nyelte.

Egy pillanatra különös rossz érzés ömlött el rajta. Mintha valahol távol megnyilt volna egy kárpit s azon keresztül eljövendő cudar idők szele csapódnék az arcába... Vállatvont és a jóllakott indulatok lanyhaságával arrábbtolta az asztali harangot.

Az öreg ember pedig ment csöndesen kifelé. Jobban esett volna most mellére horgásztani megcsúfolt, vén fejét, melyet megvivott életharcok s jövendő gondok terhén kivül most már egy kitörülhetetlen szégyen súlya is nyomott. Xxxx lett volna egyszerűen és közönségesen öregembernek lenni - amilyenek mások az ő korában - mire elmúlnak a virtusos napok. De nem lehetett neki. Sarkában egy kárörvendő cseléd járt, kívül pedig várták a tízek. Emelve tartotta hát továbbra is, dacos tölgy módjára, fajának büszke koronáját, mellyel a zugból előtörő sehonnai szél nem tud megbirkózni. Csak azért sem hajolt!

*

* *

Előálltak a szekerek, hogy felvegyék a gyűlölködő népet. A felzúdult parasztok lába egymásbaakadt.

Xxxxxxxx ijedt fohászkodásra kulcsolta a kezét:

- Nagy Isten..!

- Igen, csak az irgalmazhat nekik - mondta Xxxxx Xxx és a kerekek megindultak a hegyről le, a feltartóztathatatlan úton.

Vörös volt az ég alja, mint valami kilendült zászló. A támadó szél vadul a lovak sörényébe kapott.

A bosszú káromlásai s a kétszavú fohász - mintegy roppant birkózásra - összeölelkeztek.

XIV.

Hetek múltak el bágyadt egyhangúságban. A kastély figyelőn ágaskodott az aranyló kertben, mintha nagy óráját várná. Belül az épületben kinyílt olykor egy egy ajtó. Szőrpapucsba bujt szolgalábak suhantak át rajta. Duzzogó csönd feküdt az elárvult termekre.

Kázmér alig mutatkozott. Állitólag valami ujfajta virág nyilását leste naphosszat az üveg- házban, de a virág ki is nyilt, el is hervadt és ő mégis maradt. Szemben a padról, hol órák hosszán át tanyázott, jól lehetett látni a kaput...

Mereven táblázódott az rá a komor vaskeritésre, mintha nehéz átok tartaná csukva. Hasztalan várakozások buktak meg rajta...

Ha legalább felmehetett volna az anyjához! De a betegszoba ajtaja éppoly engesztelhetetlen tilalommal zárkózott el előle.

- A méltóságos asszony pihenni akar - igy szólt a jelentés a nap minden órájában. Két betett ajtó közt összecsukló akarattal botorkálta át a perceket.

Az özvegy az egész világgal perben állt. Talán a levegőben lógó egyenetlenség ragadt át rája, de egyszerűen tűrhetetlen volt. Xxxxxxxxxxxx mindenkivel s végül - egy sértett királynő hang- súlyozott megvetésével - visszavonult a dacos magányba.

Zamonszky orrolt Xxxxxxx, még az emlékezetes szarvashajsza óta, melynek kapcsán jómód- jával össze is szólalkoztak. Sényi kissé a szokottnál több megvetést bontott ki magából, mint egyéb alkalmakkor. Ő is magának maradt, ődöngve remény és csüggedés közt, míg végre egy tűrhetetlenül feszült alkonyórán nem birta tovább. Embert kellett látnia. Túlhangoskodni a sejtelmes csöndet.

Készült, hogy átmegy Xxxxxxxxxxxx.

Ahogy a folyosóra lépett, egy sáppadozó alak állta útját. Xxxxxxx volt. Az irodaigazgató. Szegény feje izgalomban égett.

- Uram! - jajdult. - Ez tiszta őrület, ami ebben a házban folyik! Senki sem fogad. Mindenki a messzit keresi. És én ittállok tehetetlenül, mint egy birka! A hivatalnokok egymást küldözik, végül is - persze! - nekem kell jönnöm, mert a méltóságos úr csak velem áll szóba. Zebra- fejem van, tudniillik...

Sényi megkísérelt hanghoz jutni. De a rászabadult ember átömlött rajta:

- Én uram nem bírom tovább ezt a felelősséget! Isten a tanum, fogom, vágom ezt az egész iratcsomót a falhoz, és megyek haza! Xxxxxxxxx meg méltóságod: az őrülethez állok közel. Már nem tudom mit beszélek. Ég itt a talpunk alatt a föld és senki sem akar tudomást venni róla! Hát ez nem megy! Vagy beszél valaki őméltóságával, vagy veszek egy kötelet és fel- akasztom magam. Én családos ember vagyok, uram! Nem várhatom ölhetett kézzel, míg önhibámon kívül kidobnak az állásomból.

A grófnak most mégis sikerült megkapni az utolsó szó lábát. Csendesítőleg veregette vállon Bernáthot:

- Legyen nyugodt, legyen nyugodt! Nem lesz bántódása. Jót állok érte. Azután mik volnának azok a sürgős előterjesztések?

Az aktacsomó után nyúlt, mely bizonytalan, szennyesszürke zsinórral volt összekötve. A Xxxxxxxxxxx kettős szine csak homályosan sejlett át rajta. A tisztikar - mely tanult - a

„szekvesztrum” ellen védekezett...

A megváltott ember boldogan szabadult terhétől.

Szaporán mozgó szája szinte dicsekedőleg ontotta a panaszt.

- Mi, uram? Hát először is..! A vizesvámi birtokaink, ahol lábon áll a sarjú és töretlen a tengeri. Nincs munkás az egész határban... Egy. Xxxx itt a bogáti ügydarab, ahol ellenben alaposan befejezték az aratást!! Xxxxxxxx az elégett szérű tűzkárbecslése és a tiszttartó jelen- tése a megmérgezett birkákról. Két melléklettel... Harmadik volna a kruskovai intéző felirata a pisztrángos dolgában. A pisztrángos tudniillik: megszűnt, mint ilyen... Legfeljebb dögtelep- nek volna nevezhető! Egy éjjel „ismeretlen tettesek” dinamittal kiöltek belőle minden halat. A pisztrángok ezidő szerint hasukkal fölfelé várják az itéletnapot. Isten bizony irigylem őket!

A gróf elkomolyodva bólintott.

- Hát ez csakugyan elég egy lélegzetre. De Bernáth nem érte be ennyivel.

- Elég? Méltóztassék egy kissé várni! A java ezután jön! A Xxxxxx megszabályozott szaka- szán beindított gazdasági vasút..!

Megállt. Szünetet kellett tartania. Zsebkendőt vont elő, megtörülgette a homlokát. Sárgás foltokban izzadt.

- A roppant költséggel fölépített pálya fölvette a néhai nevet - folytatta. - Pusztító kezek sza- naszét rombolták. Helyre nem állítom egy éven belül! A csőszök egy éjjel szekérre pakoltak, eltűntek. A fölszerelés egyenlő a földdel. Nahát uram! Méltóztassék megbecsülni..! Ráteszem ezt a félbolonddá lett fejemet a zebrafoltokkal együtt, hogy összejátszottak a gazemberek!

Xxxxx magának tartotta a véleményét. Xxxxxxx szinte támadólag fordult rá szembe:

- Most már csak azt mondaná meg valaki, hogy mi történjék az idei töméntelen nádterméssel, melyet előre lekötöttek volt, de kihozni a szabályozatlan szakasz árteréről nem lehet. Az elveszett pénzhez itt hozzáadandó egy ujabb nagy összeg, amit tetejében rá a vevőnek kár- térítést fizetni fogunk! Nem is szólok az apróbb mizériákról! És most mondja meg a gróf úr, csoda volna, ha megőrülnék a felelősségtől?

Sényi elismerőleg veregette meg a fujtató hivatalnok vállát.

- Legyen nyugodt - mondta. - Menjen haza, feküdjék le és aludjék egy jó nagyot! Ne törődjék semmivel. Ön megtette a kötelességét, a többi a mi dolgunk. Én magam, most, azonnal beszélni fogok a méltóságos úrral.

A megváltott ember hálálkodva nedvesült bele a felé nyujtott segítő kézbe:

- Isten fizesse meg amit velem tett, méltóságos uram! Annyi idő óta végre egy nyugodt éjszaka..!

A gróf komoran haladt végig a folyosón. Egy félórára visszatért szobájába, az iratokat tanul- mányozni. Ez az idő elég volt arra, hogy véleményt alkosson magának a dolgok felől.

Megint összekötötte az iratokat s átment Xxxxxxxxxxxx.

A tükörnél találta, amint épp eddig elválasztva hordott haját magasra szoktatgatta. Jó arccal sietett elébe, minthogy valóban örült is. Unta már ezt a szótlan dacoskodást.

De ahogy meglátta a látogató hóna alatt a fehérlő iratcsomót, azonmód elromlott a kedve.

- Talán beálltál hivatalnoknak! - mondta kezét nyujtva és kissé élezetten. Sényi válasz nélkül hagyta a kérdést.

Egy kényelmes karszéket gurított elő.

- Megengeded?

- Parancsolj! Természetesen... Szép, hogy végre eszedbejutottam!

- Fontos közlendőim lennének számodra, Ákos.

Zamonszky fölneszelt. Utóbbi időben ritkán szólították egymást keresztnéven s a hangban is volt valami szokatlan árnyalat!

Nyugtalankodva mondta:

- Rendelkezz velem! Csak kérlek... ha lehetne... ezt a hivatalos hangot... Tudod, van elég részem belőle! Várj, majd ideülök veled szembe! Most még pompásan süt be a nap. Ezt szeretem.

A gróf hátratámaszkodott a széken.

Figyelmesen nézve a vele szembenülőt, rákérdezett:

- Kérlek, - kezdte - gondolkozz vissza hogy mennyi idő óta töltöm be nálad a vándor-lengyel és állandó vendég szerepét! A nevelői, társalkodói állást és mindent, amit akarsz.

Xxxxxxxxx felhuzta a szemöldökét.

- Furcsa kérdés! - felelte megütődve. - Még eddig nem jutott eszembe számontartani.

- De nekem igen. Hogy könnyítsek rajtad, most meg is mondom. Tizenöt éve vagyok veletek együtt. Szeretném ha őszintén felelnél: támadt-e ez idő alatt csak egyszer is az a gondolatod, hogy befolyást akarnék rád gyakorolni a házad politikáját illetőleg?! Nem mindenkor el- nyomtam-e a saját egyéniségemet, mikor arról volt szó, hogy te a tiedet érvényesitsd?

Zamonszky fészkelődött. Ekkora bevezetés mögött gyanus dolgokat neszelt. Ám azért igyekezett udvarias mosolyba összpontosulni.

- Szó sincs róla! - mondta szíveskedve. - Egész idő alatt kitűnő barátnak bizonyultál, ha olykor - sőt többször igen, mint nem - hadilábon is álltunk egymással. Azt hiszem azonban, hogy ezekre az apró torzsalkodásokra éppúgy szükségem van, mint Xxxxxxxx a kegyes csalásaidra, vagy Kázmérnak az aforizmáidra.

Sényi bólintott. (Nagyszerűek az emberek, amint igy átsiklanak az egymásból következő dolgokon..!)

De azért tovább taposta a megkezdett utat.

- Te persze nem sejted most, hogy mi késztet ilyen hosszú bevezetésre. Nos, hogy ne untas- salak túlontúl, azonnal a velejére térek. Kijelentem, hogy e pillanatban azt fogom tenni, amitől tizenöt éven át tartózkodtam. Befolyásolni foglak az összesség érdekében és a saját jó- voltodért.

- Ne mondd!?

- De mondom.

Gyöngén az asztalon fekvő papircsomóra ütött.

- Látod, ez egy nyalább hivatalos írás. Egyszer görbe napodon találták elébedtálalni és te visszalökted. Nagyon elhibázott dolog volt.

Xxxxxxxxx felpattant:

- Megint a parasztok ügye! Hát nincs hatalom, ami megszabaditana tőle? Sényi behűtött pillantással ivelt át fölötte.

- Nyugodj meg kérlek. Amit tudomásodra akarok hozni, azt meg kell hallgatnod. Remélem, csak nincs szándékodban engem is kivezettetni? Nohát! Miféle vakság tart fogva, hogy be nem látod azt a veszedelmet, melybe önfejűségeddel döntöd magadat és az uradalmat! Ember! Hát te nem veszed észre a fenyegető veszedelem előjeleit? Itt egy ügy darab! A föld, amit bérlet alakjában kért tőled a község: ott áll minden terményével. Nincs lélek, aki hozzányúlna. A parasztok bojkott alá fogták. Értsd meg! Nemcsak a község: az egész környék! Saját cselédséged szolidáris velük. Aki még itt-ott dolgozik, az sem komoly munka. Amerikáznak és közbe a „véletlen tűzeseteknek” se szeri, se száma. Állataid az uradalmakban csapatszám hullanak el, mérgezés folytán. Kruskovai pisztráng-tenyészetedet felrobbantották. Gazdasági vasutad szétrombolva, az épületek a földdel egyenlővé téve. A rajtalevő lekötött termés el- hordatlan. Mit akarsz még!

Xxxxxxxxx le-föl robogott a szobában. Kemény szép arcára torz vonalakat vésett az indulat. Rekedten kiáltott:

- Mit akarok? Csendőröket!! Tudd meg! Egy jó leckét ennek a romboló, gyujtogató, aljas csőcseléknépnek! Xxxxx, amilyet megérdemelt!

Most Sényi is felállt, mellé lépett. Minden személyes ellenszenvétől eltekintve, igyekezett csak a megcibált embert látni benne.

Xxxxxxxx tette kezét a dühöngő vállára.

- Nem úgy, kérlek! Nem úgy! Ne hagyd elragadtatni magad. Nem rossz ez a nép, csak ingerült. De hát mit gondolsz! A féktelenség benne van a lélektanában. Ezek nem parketten nőttek fel, hogy finom maliciával tudják aláhúzni a keserűségüket. Ezeknek furkóhoz szokott a kezük. A föld sarjadzta ki őket magából és vagy kiöklelik belőle a maguk nehéz életét, vagy elvesztek. A földéhség egyet jelent bennük az életösztönnel. Add meg nekik amire szükségük van s aztán nézd meg, milyen a nép! A fejlődésre képes, elégedett, szabad nép!

Zamonszky ökle lecsapott az asztalra:

- Börtönbe záratom az egész rongy társaságot!!

Xxxxx hátralépett tőle. Ekkora konok hajthatatlanság kezdte sodrából hozni. Már keményebb hangon mondta:

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezzel egyszersmindenkorra megszabadultál a helyze- teddel járó gondtól! Barátom, az ilyen dolog ragályos! Levágod az egyik fejét a hidrának, felüti a másikat másutt. Mire körülnézel, csupa tajtékra nyilott szájak vesznek majd körül. Magad fölött gyujtogatod a házat! Ma még talán nem volna késő lenyugtatni őket. Ma még leemeli délharangkor a kalapját a paraszt. Még megtölti vasárnaponkint a templomokat. Még hisz, még vár görcsös reménykedéssel valamit. De vedd el tőle puszta úri szeszélyből ezt az utolsó hitét és keresztülgázol rajtad!

- A csendőrök... - próbálkozott xxxxx Xxxxxxxxx, - de amaz most már nyersen szavába vágott:

- Hagyj föl a csendőreiddel! Nem csendőr kell a népnek, hanem szeretet! Megérzése annak, ami az idegen származásod miatt belőled - sajnos - hiányzik. Az, hogy fajod. Az egész osztá- lyoddal felelsz érettük!

- Hát felelek! Sohasem féltem semmitől. Amit egyszer kimondtam, annál megmaradok. Punktum.

Sényi vállatvont s már megint egész nyugodtan az iratok után nyúlt.

- Kérlek. Mindenkinek jogában áll felidézni a saját vesztét. Most még egyet! Hivatalnokod - egy gondoktól félőrült ember - utasítást vár a teendőkre nézve. Mi történjék a leszállíthatatlan nád-rendeléssel az ártéren? Mi történjék a parasztoktól megtagadott földekkel, melyekről a termést lehordani nem akadt ember?

Xxxxxxxxx kezében kétrét hajolt az ezüst papírvágó kés. Robbanásig feszült dühhel vágta oda:

- Ha nem arat a paraszt, majd aratok én!! Holnap este hat órakor mind a négy sarkán gyujtsák fel az árteret is, a rétet is! Ezt üzenem! Különben magam is intézkedni fogok.

- Ez az utolsó szavad?

- Ez!

Az ajtó betevődött Sényi után.

Zamonszky nekiszegett fejjel robogott körül az oroszlánketrecben. Halálig bőszítette a parasztok vad ellentállása. Feldúlt halastava, letépett épületei, elpusztitott marhái, szétvert vasutja - melyre mikor készült, oly büszke volt - mindez csak távolról érintette most. De az akaratára visszalőtt másik akarat, - a gyűlöletére szembevicsorodott fekete száj: vérig sebezte.

Ezidőszerint a válaszolás sora rajta áll és a felelet méltó lesz hozzá magához! Hitvány pernyeként fogja szemükbe vágni, amiért ennyi vadsággal tülekedtek!

Csak azt sajnálta, hogy ebben az egész házban nincs egyetlen lélek, akivel megoszthatná diadalát!

Xxxxxx később, mikor az indulat vörös fátyola már elfoszlott előle, eszébe jutott Xxxxxx. Nagy elégtétellel kapaszkodott meg benne.

Szó sincs róla! Az özvegy még igazi rász-nő. Ment az ujdivatú paraszt-imádattól. Nála meg- értő lélekre talál.

XV.

Malina fogát szívó méreggel robogott át a folyosón az úrnő lakosztálya felé. Éppen a bárónő- nél volt - egy igen forró „kihallgatáson”, melynek tüze még ott-piroslott kigyulladt fül- cimpáiban - mikor az utána uszított lakájok nyomát-szagolták és karakán paranccsal a beteg- szoba felé terelték. Az úrnő sürgősen tájékozódni kivánt az elmúlt két nap eseményeiről. A méltóságos úrnőnek van egy csinos kis tachicardia paroxismája. Miért nem mulat inkább azzal? Mit firtat rajta? A lovag úr fölkelt, - a lovag úr kikocsizott. Aztán a reggelihez méltóztatott ülni, evett mint öt és utána aludt egy félórácskát. Majd ismét fölkelt, átöltözött, kilovagolt és visszajött. Tegnap úgy mint tegnapelőtt és holnap úgy mint ma. Mi a csudát disszertáljon ő erről? Hát történik itt valaha valami, azonkívül, hogy folyton őt rángatják, mint xxxxx csengőgombot?

Azaz..? Hm..!

A derék ifjú megállt egy percre és előmosolyogta mind a harminckét méregfogát.

Halló, hopp! Lám, mégis esett némi kis eset, itt, ahol egy légy meg egy légy nem kettő, hanem szenzáció! Xxxx időközben ő lovagságának a tiszteletreméltó sánta gróf rokoni vizitjét kegyeskedett fogadni, ahol is nem tudni miről esett szó, mert a kitűnő Sényi olyan zord ábrázattal jött ki az ajtón, mintha a fogorvosával konzultált volna.

A visszafelé kereső emlékezetből hirtelen kiötlött a hét csúcspontja:

- Hadüzenet a parasztoknak..!

Az élményében megzavart ember arcára kiült egy kaján mosoly.

Ohó, a méltóságos úrnő kissé bosszankodni fog, ha kirázza elébe a batyut! Talán mégis okosabb lett volna nem-érdeklődnie, mint hogy összecsapást provokált! Xxxx a megpiszkált féreg is visszaüt, bizony! A Bernáthtól hallottak aligha fogják gyönyörködtetni. Drága parasztjai ugyancsak épületes dolgokat művelnek! Kedves férjének kurta válasza sem lesz valami nagyon inyére a nyughatatlan dámának! Legalább leszokik az érdeklődésről és egy darabig veszteg-marad!

A jóízű csíny reményében kivirult kedvvel tűnt el az ajtókárpit mögött. Pár pillanatra rá az özvegynél Zamonszkyt jelentették.

Ellenállhatatlanul dagadt ki belőle a siker. A bárónő kegyetlensége egyszerűen lepergett róla. Kiváncsisága kicsalta fölényes tartózkodásából; pipiskedve kérdezte:

- Talán valami nagy hírt hoz? Szinte sugárzik! A férfi öntelten mosolygott.

- Meghiszem azt!

És ujból meglengette a műértő szemek előtt a parasztoknak odavetett kesztyűt.

A nő elmosott hisztériával nevetett hozzá. Teste - mely félig fekvő helyzetben nyúlt el a hencseren - idestova rándult, mint valami megütött kigyó. Kissé duzzadt ajkairól két görcsös vonallal árulkodott a kegyetlenkedési vágy.

- Tűz! Tűz lesz! Aratunk a parasztok helyett! - ujjongta, belemarkolászva a bútor vastag szőnyegébe.

Aztán nyögdicsélőn tette hozzá:

- Igy szeretem! Igy! Mint valami haragvó démon! Zamonszkyn végigsimitott a hódolat.

Kielégülten trónolt fel a saját nagyságára.

- Igen és a paraszturak nézhetik majd! Rászolgáltak a leckére, amit ha kell, csendőrpuskákkal veretek a fejükbe.

Xxxxxx xxxxxxxxxx, mint valami cukrotnyalt gyermek:

- Csendőrök! Csendőrök! Ez az! Ez kell nekik! Csiklandós szuronyok! Szinte látom az egészet!

Annyira igazat mondott, hogy a várható izgalmak beteg gyönyörűsége fínom veritékben felgyöngyözött a homlokára. Vérszag és meggabajodott tömegorditások uj ingere borzongott át rajta. Szinte rosszullett a felindulástól, úgy, hogy Xxxxxxxxx maga is megijedt tőle.

- Ne túlozzunk, - mondta. - Nem szabad ennyire belemélyednie! Vonuljon vissza kissé, én megvárom itt.

A nő engedelmeskedett.

Őméltósága lesfel sétált a szobában. Tekintete megbotlott egy-egy kiszögellő sarkon, melynek puha homályában a legkülönösebb formájú bútordarabok guggoltak. A berendezés magánvi- selte ennek az asszonynak egész frenetikus hisztériáját. Televolt izgató tárgyakkal, nyugtala- nitó apróságokkal, melyeknek célját rajta kivül senki sem tudta. A falakon távoli világrészek- ből származó, kínos fantáziájú képek lógtak. Az összehordott fétisekből idegen ijedelmek istenei dülleszkedtek elő. A kerevet előtt fekete indiai dohányzóasztalka állt. Hanyagul rádobva egy nyitott könyv feküdt, félig letakartan a bárónő zsebkendőjével.

A férfit hirtelen kiváncsiság kapta meg. Gondolkozás nélkül lehajolt, kezébevette a kötetet. Mintha arculütötték volna!

A könyv egy nagy port vert és rendőrileg elkobzott kiadvány volt, tele ocsmány képmellék- lettel.

Elútálkozva dobta félre.

Mégis sok! Ennek az asszonynak minden határon túlmegy a szégyentelensége! Itt ebben a házban nem szabadna hasonló olvasmányokat hevertetnie!

Készült továbbrobogni, de valami - az ingerkedő véletlennek egy új mozzanata - megint ottfogta.

A lapok lassan visszaperegve megálltak egy helyütt és hivalkodva hirdették a tulajdonos nevét.

Malinára vallott az árulkodó manupropria...

Legyökerezett ettől a tetézett cudarságtól. Az olvasó és kölcsönző közti bizalmasság elárulta a titkot, csakúgy, mintha szeme előtt történtek volna mindazok a kifacsart dolgok, melyekről a könyv beszélt.

Betépett a meztelenkedő lapokba, aztán suhogó ivben sarokbavágta a kötetet.

Mikor visszafordult, a bárónő állt előtte, háttal az ajtónak támaszkodva. Elkerekedett szemmel nézte a rendbontót.

Felülről alácsöpögő megvetéssel mondta:

- Ah! Ön kémkedett!

A férfiből kihasadt a hím dühe.

- Vraiment, vous êtes impudents, vous deux..!

Mirzli mulattatott nevetéssel kuncogta:

- Lám, lám! A démon hittéritőt játszik! Brilliáns átalakulás! De kár, hogy túlsokat tudok a szentatya multjából! Saját személyében nem tiltakozik ilyen aszkétamódon a „dolgok” ellen..!

Lassan keresztülsuhogott a szobán.

Most tűnt ki, hogy időközben ruhát cserélt. Tompaszínű selyemotthonkát viselt, melynek mély kivágásából kigyózva vonaglottak elő olajosfényű, barnabőrű, finom izmai.

Xxxxxxxxxx összerántotta a látvány. Ujra átlobbant rajta a gyűlöletbe-mártott inger, mely mindég elfogta, valahányszor hamis játékon érte ezt a bűnös, pompás asszonyt.

A pillanatnyilag legközelebb-eső bosszúval sziszegte oda:

- Nincs szüksége a téritésre! Ön máris túlontúl jó. Egy... elbocsátott szolgának is képes adakozni! Mert a titkár ettől a perctől kezdve nem tartozik a manàgembe, ha esetleg ignorálná a hirt.

Levetette magát egy karosszékbe. Xxxxxx felkönyökölt vele szemben a kerevet támlájára. Talán meglepődött. De ez nem látszott meg rajta. Könnyedén biccentett a fejével, melyet kékes selyemszálak gyanánt repkedtek körül lenge hajtincsei.

- Vagy a hirei régiek, vagy pedig téved, - válaszolta lekicsinylő szájbiggyesztéssel. - Mert a titkára e percben már - ujból - nem állástalan. Én alkalmaztam.

- Mint mit?

A nő az eldobott könyv után hajolt.

- Eh! Mint titkárt. Mint társalkodót. Mint mindent, amit akar, - felelt és bemosolygott a lapok közé.

Xxxxxxxxx felszökött. Az az érzése támadt, hogy forró tűk ugrálnak a bőre alatt. Hogy levegő helyett sűrű olajat szí be.

A nő fölgerjedt szemében benneúsztak a látott képek, amint megolvadt, adó mozdulattal intett:

- Menjen. Távozzék!

Erre átnyúlt a könyv után és az arcába vágta. Aztán botorkálva indult az ajtónak.

De amint a lihegő asszony mellé ért, összerándult. Nagy hullámot vetett fel a melle. Karja önkéntelenül ellibbent tőle. Megroppanó derékkal magáhoztépte az ingerkedőt. Merev ujjai belevágódtak a bronzszínű nyak hajlatába.

- Te, - motyogta elrohant ésszel - egyszer még megfojtalak, tudod.

S a dühtől, vágytól szikkadt szájjal bepattanásig szoritotta a diadalmas fekete szempárt.

A benyílóból hallható zajra figyeltek föl. Egy riadt komorna Xxxxxxxxxx kereste. Aglája kiujult rohammal küzdött. A pulzus percek óta felülhaladta a kétszáznegyvenet.

Lezuhanó kalapácsként hatott rájuk a hír. Zavartan villantak össze s a férfi szavak után tapo- gatózott.

Xxxxxx nézte, majd vállatvont. Ellomposult unalommal mondta:

- Menjen! Hát nem érti? A kivilágításnál találkozunk!

A férfi végre indulásra szánta magát. Haragja éppúgy, mint hirtelen fellángolása: a kiégett szenvedélyek parazsa alá omlott.

A betegszobában már ott találta Xxxxxxx és a grófot. Sényi a fiu megrogyott vállait gyámo- lítgatta. Azonban maga is mintha üveglábakon állt volna. Olyan volt az egész szoba, mint valami várakozástól eltátott száj. Az uj jövevény roppant kirívólag hatott benne, ahogy egész- ségtől duzzadóan az ágy fejéhez lépett.

A beteg nyugodtan feküdt. A párnák fehér hátteréből úgy rajzolódott elő lankadt szőke feje, mint valami napszívott virág. Az átélt gyilkos tusakodás nem hagyta rajta a gyötrelmek torz árkait. Vékony bőre illedelmesen takarta az ereiben dühöngő vihart. Xxxxxx szemeinek mély, kék gödreiben mert meghúzódni a letagadott, végső kimerülés.

A gróf egy ablakmélyedésbe vonta Kázmért. Férj és feleség magukra maradtak.

Zamonszky az ágy fölé hajolt. Egyszerre különös, izgatott kiváncsiság lepte meg. A készülő halált firtató élet mérlegelése volt a tekintetében.

- Nos, mi baj? - kérdezte aztán kételkedve. - Hisz’ egész nyugodtnak látszik. Igy megijeszteni az embert!

De nyomban elhallgatott. Xxxxxxx tapasztalt éleslátással tisztán látta magát. Érezte, hogy e percben - mikor a fölületes szemlélet már-már utat enged a jórafordulás lehetőségének - sokkal ijedtebb, mint mikor búcsuztatni jött.

Ujból fölegyenesedett és csaknem elkiáltotta magát: „Szent Isten, talán még évek és évek..!”

Megborzongott a gondolattól s kegyetlen önmagától, hogy mindezt ilyen számvető rideg- séggel birja latolgatni. Ez a hirtelen megduplázott Egó, melynek egyike cselekszik és számit, mialatt a másik figyel és birálja amazt, nyomasztó teherrel nehezedett rá.

Hogy szabaduljon tőle, ujból a beteg fölé hajolt. Mohón kérlelte:

- Szóljon! Mondjon hát valamit! A bizonytalanságnál semmi sem rosszabb. Fáj valamije? Vagy kiván valamit? Lássuk..! Egy kis bátorság, erő..!

A nő arcán halvány mosoly féle rándult át. Nem felelt, csak a szemei úsztak jobbra-balra, ködös, fehér tavukban, tagadólag. A kezét arrábbvetette a takarón, a szép, életerős férfi felé.

Zamonszky suttogóra fogta a hangját:

- Nem tud beszélni? - faggatta sanda szánalommal, mely mögött belül a második én már ugyanezt a mondatot állitómódban, diadalmas nyerő kockaként vágta vissza.

Szinte szembetoppant rá. Megrázta magát, mint akit hallucináció kínoz:

- Eh, élni fog, no! És úgy a helyes!

Felőle élhet! Akár szerepet is cserélhetnek, majd fogaik hulltán, ha öreg Cé-be görbül a derekuk.

Összeszorult a torka ettől a megvigasztalódástól. A szoba sarkából mintha lábujjhegyen elosont volna a szabadságos, ezerszer megálmodott, fiatal jövő...

Előre mozdult s az asszony kezét megragadva tulajdonképp annak a jövőnek elillanó uszá- lyába kapott.

- Nem, nem! - mormolta és ujból eleresztette a tehetetlen kart, úgy, hogy a gyűrűs ujjak kemény koppanással ütődtek az ágy korlátjához.

Xxxxx pedig a figyelő harsányan proklamált tovább:

- Már hidegek a kezek!!

Egyszerűen nem lehetett birni ezzel a haláloságyból fogant, ujszülött szörnyeteggel, mely mindeneken át igazat és igazat akart.

Fölnézett s roppant megvertségében majdnem gyűlölködő tekintetet vetett az ablak felé, ahol amazoknak kettejüknek, magától ölébehullt minden alkalomhoz illő jóság, mialatt egy nagy- szerű fájdalomban felolvadva, egymást támogatták. Megértette hogy elbukott mint ember, - hogy nincs mit keresnie itt, - hogy a jelenléte szentségtörés, - az elnémíthatatlan, kalkuláló, formákat kereső lénye arculüti a nyiladozó örök törvényt s hogy bármint erőlködik: nem tud sajnálkozni azon, ami történni fog. Jó lett volna pedig vádak, keserűség nélkül útnak indítani ezt a halvány láncostársat, utána pedig megszolgált kényelemmel dűlni bele a kipárnázott szabadságba! De mi haszna, ha ezegyszer nem utalhatja a pénztárra az értejáró árt!? Ha nem birt szeretni ott, ahol szeretni kell? Idegei lázadó tiltakozással hördültek vissza, teste az állat ösztönével iszonyodott magától a gondolattól is, lelkéből pedig hiányzott a jóság gyakorlata.

Lehajtotta a fejét és mint valami megcsapott kutya, szégyenkezve osont ki száján a sokszor alkalmazott biztatás:

- Xxxxx xxxxxxxx helyettem. Most pihennie kell! Ne tartson semmitől. Én - - - Nagyot nyelt és sietve tette hozzá:

- Isten vele! Küldjön utánam, ha bármi nyugtalanitaná.

Aztán elment, leszegett fejjel, mint valami tolvaj, aki koldust lopott meg.

Kint a doktorba ütődött. Az, mint holmi kicsukott gyerek, az ajtó előtt szűkölt. Félrelökte, majd utánakapott:

- Jőjjön! Vizsgáljon meg! Azt hiszem... igen... bolond vagyok!

A szobában pedig úgy maradtak, amint éltek: hárman. Szerényen haldokolva, befele vérző könnyeket sirva.

Aglája arca hirtelen összelohadt. Vékony orra megnyúlt. Viaszos, sárga fény nyilt el rajta. Behorpadt halántékára, mint valami ráboritott álarc, hegyes vonalakban szökött ki az elkészült fácies hipokratika.

Xxxxxx hangja egyszerre idegenül és üresen csendült:

- Hívom! Hívjam?

A két megtört szem üvegesen oldalt fordult.

- Nem, - mondta Xxxxx xxxxxxxxx s mintha örvénybe készülne rántani, megszakadó öleléssel az ágy elé karolta a fiut.

Letérdeltek. Ujjaik összefonódtak a gyorsanhülő ujjakkal. Az angyali üdvözlet - mint utrakész szekér - nehéz döccenésekkel indult ki belőlük.

- ... legyen nekem a te igéd szerint...