INTÉZMÉNYTÖRTÉNETI KÉRDÉSEK A MUNKASZERZŐDÉS ALAKULÁSÁT ILLETŐEN
Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXV/2. (2207),pp. 541-579
INTÉZMÉNYTÖRTÉNETI KÉRDÉSEK A MUNKASZERZŐDÉS ALAKULÁSÁT ILLETŐEN
XXXXXXXX XXXXXX*
A következőkben a témakört illetően nem egy klasszikus értelemben vett jogtör- téneti áttekintést kívánok nyújtani, hanem a munkaszerződés lényegének megér- téséhez elengedhetetlen intézménytörténeti áttekintést próbálok adni. A cél, hogy történelmi korszakonként, a kapitalizmustól kezdődően pedig már idősza- konként is láthatóvá váljék a munkajog, s ezen belül különösen a munkaszerző- dés szabályanyagának alakulása.
Kétségtelen, hogy a mai értelembe vett munkajogi szabályozás csupán néhány száz éves múltra tekint vissza, azonban ennek lényege már az ókorba visszanyúlóan is meghatározó előzményeket tartalmaz, melyeket ugyan (leg- alábbis mai értelemben véve) munkajognak nem tekinthetünk, viszont egyértel- műen a mai munkajog tárgykörébe esően tartalmaznak munkavégzésre, munka- végzési jogviszonyra vonatkozó szabályokat.
Alapvető igazságnak tekintem, hogy a jelen kor eseményeit, történéseit és szabályozását - így a munkaszerződés intézményét is - csak történelmi távla- tokban gondolkozva, és a múltban fellelhető gyökerek feltárása mellett lehet megérteni és megalapozottan értelmezni. Éppen ezért szükséges hangsúlyozni, hogy a mai modern, komplex és szerteágazó munkajogi szabályozás gyökereit tekintve a munkaszerződés intézményéből kiindulva, azt alapul véve, illetve an- nak hiányosságait korrigálva alakult ki, illetve alakul és fejlődik ma is.
A jelen kor eseményei és a kodifikációban is megmutatkozó kérdések és problémák egyaránt igazolják, hogy a történeti - a jelen tanulmány körében el- sődlegesen intézménytörténeti - relációk bemutatása, értékelése és helyes értel- mezése elengedhetetlen.
I. Az ókort illető munkajog-történeti intézmények
E tekintetben elsődlegesen a római magánjognak volt, illetve van meghatározó szerepe, tekintve a XVIII-XIX. századi ipari és kereskedelmi fellendülés által
' XX. XXXXXXXX XXXXXX
egyetemi adjunktus
Miskolci Egyetem ÁJK, Agrár- és Munkajogi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros
A tanulmány az OTKA T046436. sz. pályázat keretében készült.
A római magánjog jogintézményei közül a munkajogi irodalom egysé- gesen a locatio conductio-t emeli ki.1 A locatio conductio-n kívül fellelhető még néhány további olyan jogintézmény is, amelyek befolyással bírtak a későbbi munkajogi szabályozás fejlődésére, mivel maguk is munkavégzési viszonyok rendezésére voltak hivatottak. E körbe a magam részéről viszont már nem értem bele a rabszolga és a rabszolgatartó közötti - kétségtelenül materiális értelemben vett - munkajogi kapcsolatot.2 Ennek legfőbb oka, hogy a rabszolga nem volt jogképes, így az jogilag dolognak számított (servi res sunt). A rabszolga tehát mint res mancipi jogilag tulajdonképpen még munkavégzőnek sem volt elismer- ve, mivel az akkori jogrend csak munkaeszköznek (instrumentum vocale) tekin- tette, így szereplője volt ugyan a munkavégzési viszonynak, azonban jogi szem- pontból csak a tulajdonjogviszonyok körében, ott is annak tárgyaként szerepelt. Mindezek miatt a rabszolga és a rabszolgatartó között, de a rabszolga és harma- dik személyek között sem jöhetett létre jogviszony, így a rabszolga a kötelmi jognak semmilyen szinten alanya nem volt.
A locatio conductio, azaz a római jogi bérlet rendkívül tág kört ölelt fel, s így tárgya miatt számtalan szituáció jogi rendezésére volt megfelelő. A locatio conductio körébe sorolható jogintézmények három típusra oszthatók, mégpedig dologbérletre (locatio conductio rei), munkabérletre (locatio conductio opera- rum), továbbá műbérletre (locatio conductio operis). Megjegyzendő, hogy az előbbi három eltérő fajta bérleti viszony a később kifejtendő tiszta formájában csak a középkori jog általi szétválasztás útján jelent meg. A római bérlet fogal- mába tartozó tényállások heterogenitása - főleg mai gondolkodásmódban vizs- gálva - szemmel látható, viszont mégis kimutathatók bizonyos olyan tényállási elemek, amelyek összekapcsolják az előbbi három típust. Ezek a következők:
1 Ld. XXXX Xxxxxx: Munkajog, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 35-38. o. és Xxxxxxxx, Osiris Ki- adó, Budapest, 2005. 45-49. o.; XXXXX Xxxxxx: Xxxxxxxx Xxxx rész-(kiegészítő) jegyzet, Tan- könyvkiadó Budapest, 1984. 38-39. o.; A munkajog alapintézményei I. kötet, 1994. 27-28. o.; XXXXXXXXXX Xxxxx: Európai és magyar összehasonlító munka- és közszolgálati jog, KJK- KERSZÖV, Budapest, 2002. 23. o.; Európai és magyar összehasonlító..., COMPLEX, Budapest, 2006.27-28. o.
2 A fenti állásponttal ellentétesen közelíti meg a kérdést XXXXX Xxxxxx: A munkajog alapintéz- ményei I. kötet, 1994 című munkájában, ahol ezen kapcsolatrendszer, mint munkajog előtörténeti intézmény is elemzésre kerül. (25-27. o.). Nem a Xxxxx Xxxxxx által kifejtett gondolatokkal és különösen tényekkel kívánok vitatkozni, csupán álláspontom szerint mindezek a munkajog szem- pontjából meghatározó jelentőséggel nem bírnak.
mindegyikőjük szinallagmatikus kötelmet eredményez,
a szerződéskötés puszta megegyezéssel történik, azaz ún. konszenzuál szer- ződésekről van szó, amelyeket a formátlan megegyezés (nudo consensu) már létrehoz,
mindhárom esetben az egyik fél (locator) általában átad valamit a másik félnek (conductor), aki ezt átveszi.3
Különbség mutatkozik viszont a bérlet három alakzata között, a szerint, hogy a bérbeadó mit ad át a bérlőnek. Dologbérlet esetében dolog használatra, esetleg gyümölcsöztetésre történő átadásról van szó. Munkabérletnél vagy önmagát és ezzel együtt munkaerejét adja bérbe (se locare), önbérbeadás vagy - a későbbi korokban már - csak szolgálatait bocsátja rendelkezésre (operas suas locare). Műbérletnél - mely tulajdonképpen a mai vállalkozási szerződés megfelelője - a bérbeadó (locator - mai értelemben véve megrendelő) lehetőséget nyújt rendsze- rint egy dolog átadása révén, hogy az ő részére valaki, nevezetesen a bérlő (conductor - mai értelemben véve vállalkozó) munkával elérhető eredményt hozzon létre, valamit előállítson, illetve produkáljon.
A fentiek közül leginkább a munkabérlet (locatio conductio operarum) tekinthető a jelenlegi munkaszerződés előképének. Xxxxxxxxxxx alatt szabad ember munkájának igénybevétele értendő a munkában töltött idő szerint fizetett pénzért, munkabérért (tulajdonképpeni napszámos munka). Ez esetben a locator (bérbeadó), szabad bérmunkás kötelezi magát, hogy egy másik személy a conductor (bérlő, azaz munkaadó) szolgálatába áll, részére elsődlegesen és alap- vetően fizikai munkát ellátva dolgozik, s ennek fejében a bérlő (munkaadó) ré- szére órára, napra, hétre, stb. bért fizet. A korábban említett önbérbeadás gyakor- latilag nem sok eltérést jelentett a rabszolga helyzetétől, noha a rabszolga bérbe- adása magától értetődően csak locatio rei (dologbérlet) útján volt megvalósítha- tó. Amikor a későbbiekben már csak a munkaerő bérbeadása jelenik meg (operas suas locare), a bérbeadó nem kerül teljesen a munkát bérbevevő uralma alá, tehát e formáció bír igazán történeti jelentőséggel a munkaszerződés előképeként, így a továbbiakban az erre vonatkozó főbb rendelkezések bemutatására szorítkozom.
3 Vö. XXXXX Xxxxxx-XXXXX Xxxxxx: Római jog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 431. o. és XXXXX Xxxxxx-XXXXX Xxxxx: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. 510. o.
Igen lényeges, hogy hogyan alakultak a felek jogai és kötelezettségei a szinallagmatikus bonae fidei obligaiio-t eredményező munkabérlet esetében. A locator (bérmunkás) a munkaadó utasításainak megfelelően és megfelelő szak- mai felkészültséggel volt köteles dolgozni. E szerződésből eredően a locator culpa levis-ért tartozott felelősséggel. Az előbbieknek megfelelően tulajdonkép- pen irreleváns volt, hogy a locator munkája eredményes-e, létrehozza-e a conductor (munkaadó) által remélt teljesítményt, azaz e jogviszony gondossági kötelmet keletkeztetett. (Megjegyzendő, hogy az imént leírtak teszik leginkább hangsúlyozottan hasonlatossá, bár távolról sem azonossá a locatio conductio operarum-ot a mai munkaszerződéssel.) A bérmunkás a teljesítményétől függet- lenül actio locati-val követelhette a kikötött időbért, a munkaadó, azaz a conductor a locator-ral szemben (pl. kárigény esetén) actio conducti-val léphetett fel.
A veszélyviselés megoszlott a felek között akként, hogy általában az viselte a kárt, akinek az érdekkörében a károsodásra vezető akadály vagy gátló körülmény bekövetkezett. így „aki a munkáját adta bérbe, az egész időre meg kell, hogy kapja a bérét, ha nem rajta múlott, hogy szolgálatait rendelkezésre bocsássa",4 tehát ha a munkás rendelkezésre állt, de pl. a rossz időjárás miatt nem lehetett dolgozni, a bér erre az időre is megillette, ellenben ha megbetege- dett, s e miatt nem végzett munkát, erre az időre bér már nem illette meg.5 A római jogban még a legvirágzóbb császárkori időszakban sem találunk az előbbi érdekszféra elvén alapuló veszélyviselésen túlmenően - már ha ezt annak lehet tekinteni - bérmunkási érdekeket védő szabályokat, ilyenek csak a római jog recepcióját követően, a kapitalizmus kezdeti korszakát követően jelentek meg először.
4 Xxxxxx X. 19.2.38. pr. idézi BRÓSZ-PÓLAY: Római jog, 1974. 436. o. 1300.
5 Utalni kívánok arra, hogy a római jog szerinti veszélyviselést Xxxxxx Xxxx professzor a kifejtet- tektől eltérően értelmezi, illetve közelíti meg (objektív alapú veszélyviselés), de miután ez - állás- pontom szerint - nem tekinthető általánosan elfogadottnak, így ennek kifejtésétől ez okból eltekin- tek. Ld. XXXXXX Xxxx: A polgári jogi felelősség, Triorg Kiadó, Budapest, 1993.
Szemben a római jogot feldolgozó irodalom által követett sorrenddel, a következőkben a mandatum (megbízás) intézményét látom szükségesnek tár- gyalni.6 Ennek oka, hogy további munkajogi előzményként leginkább azért a mandatum jöhet számításba, mert ahogy azt a megelőzőekben már említettem, a munkabérlet csak egyszerű fizikai munka megjelenítésére szolgált. A mai érte- lemben szintén munkaviszony körében szereplő magasabb szintű, elsődlegesen szellemi munka már a megbízás körében jelentkezett, így a mandatum legalább annyira közel áll a munkaviszonyhoz, mint a munkabérlet.
A mandatum más ügyének felkérésre történő ingyenes ellátását jelentet- te. A mandatum vonatkozhatott bármilyen megengedett cél megvalósítására, így akár egyetlen feladatra, de hosszabb lejáratú, szélesebb feladatkört felölelő dol- gokra is. A mandatum egyenlőtlenül kétoldalú bonae fidei kötelem volt, melyből az ingyenesség fakadt, amely azonban nem zárta ki azt, hogy a megbízott a fel- merült költségeit igényelje. A megbízás ingyenességéhez dogmatikailag ugyan mindvégig ragaszkodtak, azonban a későbbi korokban (a principatus idején) már elismerték a megbízottnak azt a jogát, hogy a megbízás teljesítéséért bizonyos ellenértéket kössenek ki (honorárium) és az peresíthető is volt, de csak extra ordinem. Honorarium-ot jogilag nem az elvégzett munka ellenértékének, hanem csak tiszteletdíjnak tekintették, így látszólag és formálisan fenntartották a - való- ságban már kevéssé létező - ingyenesség elvét.
A megbízott kötelezettsége volt a megbízó kizárólagos érdekében eljár- ni, azaz teljesíteni a megbízást. A megbízott eredetileg - mint ingyenadós - csak dolus-ért felelt, később, amikor honorarium-ot is ki lehetett kötni, már culpa-ért is (culpa in concreto). A megbízás mindkét oldalon szorosan személyhez kötött volt, mely a kötelem bizalmi jellegéből következett, azaz pl. a jogviszonyt bár- melyik fél halála megszüntette. Megszüntetés tekintetében a mandator korlátozás nélkül visszavonhatta a megbízást, míg a mand.7
Hasonlóságként kell értékelni, hogy mindkét szerződésben az egyik fél a megbízott, illetve a bérmunkás valamilyen tevékenységet végez a másik szerző- dő fél, a megbízó, illetve a munkaadó javára. Hasonlóság továbbá, hogy mindkét
6 A római jogot feldolgozó munkák - egyébként saját logikájukat illetően teljesen érthető módon - először a locatio conductio (dolog-, munka-, múbérlet) egyes formáit taglalják, s csak ezt követően térnek ki a mandatum intézményére. Vö. BRÓSZ-PÓLAY: Római jog, 1974. 430-439. o.; vala- mint FÖLDI-HAMZA: A római jog története és institúciói, 1996. 510-519. o.
7 E témakör bővebb kifejtését ld. XXXXXXXXX Xxxxxx: A megbízás és a munkaszerződés a római közjogban, Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XXII., Miskolc 2004. 21-40. o.
szerződés gondossági kötelmet eredményez. A tevékenység kifejtőjének felelős- sége a gondos eljárásra terjed ki, az viszont, hogy ennek lesz-e eredménye, il- letve hogy az olyan lesz-e, mint amit a másik szerződő fél elvár, már nem terjed ki felelősségére (tulajdonképpen - többek közt - ez különbözteti meg a munka- bérletet az ahhoz egyébként szintén sok vonatkozásban hasonló vállalkozási szerződéstől - műbérlettől - , ahol a vállalkozó eredményfelelősséggel tartozik). Végezetül hasonlóság az is, hogy mindkét szerződés konszenzuál szerződés, tehát azokat a puszta megegyezés is létrehozza viszont a kettő közötti - mint kifejtettem - csak formális, de egyben dogmatikai eltérés is a megbízás tényle- ges, majd később már csak formális ingyenessége.
A munkabérlet, sőt a megbízás is felmerült már a római közjogban. Lé- tezett a locatio conductio operarum publica, azaz a közjogi munkaszerződés is, melynek oka és egyetlen területe a magisztratusi hivatalnokok feladatát segítő személyzet alkalmazása. Minden magisztratusnak volt ugyanis egy írnokokból, hivatalszolgákból álló adminisztrációja, ahol szabad emberek is dolgoztak, akik- ről már elmondható, hogy a római állammal álltak szerződéses viszonyban.8 A mandatum publicum, azaz a közjogban érvényesülő megbízás ugyan igen szűk körű volt, de már szintén létezett a római jogban.9
A közjogi munkabérlet és a közjogi mandatum igazolja, hogy e jogin- tézmények már a római jogban is túlmutattak a magánjog keretein és azok a római jogban egyébként külön, a magánjoghoz hasonló, részletező szabályozás- ban nem részesített közjog területén is felmerültek.
A munkavégzési viszonyok szabályozása körében - noha már kevésbé munkajogi, mint inkább polgári jogi jelleggel kell foglalkozni a locatio conductio operis-szel, a mai fogalmaink szerinti vállalkozási szerződéssel. Vál- lalkozási szerződésről (műbérletről) beszélünk akkor, amikor valaki egy megha- tározott művet állít elő, munkával elérhető eredményt produkál pénzért, vállal- kozói díjért.10 A szerződés tárgya jelen esetben - szemben a megelőzőekben bemutatott munkabérlettel és mandatummal - nem egy bizonyos munka vagy szellemi tevékenység elvégzése, hanem a szerződésben meghatározott ered- mény, mű (opus) létrehozása. A vállalkozási szerződés szintén egyenlően kétol- dalú szinallagmatikus bonae fidei obligatio, viszont az előző gondossági kötel- mekkel szemben ún. eredménykötelem.
A mai jogfelfogásban első látásra egy kicsit nehezen érthető az, hogy ezen kötelemben a két fél státusa az operarum-hoz (munkabérlethez) képest fordított, ugyanis a locator, azaz a bérbeadó lesz a megrendelő, míg a conductor (bérlő) a mű előállítójaként mint vállalkozó szerepel. E szerződés ugyanis úgy
8 XXXXXXXXX Xxxxxx: hiv. mű 23-28. o.
9 Ld. uo. 28-35. o.
10 FÖLDI-HAMZA: A római jog ... 1996. 516. o.
Intézménytörténeti kérdések a munkaszerződés alakulását illetően 547
hatályosul, hogy a locator által a conductor rendelkezésére bocsátott anyagból, dologból a conductor munkája révén valamit előállít, illetve valamilyen ered- ményt produkál (pl. átadott építőanyagból házat épít).11
Ha a vállalkozó (conductor) a vállalt eredményt bármely okból nem produkálja, általában még költségei megtérítésére sem tarthatott igényt. Miután tipikus esetben a conductor át is vesz valamit a megrendelőtől, a nála lévő ide- gen anyagért, dologért custodia (megőrzési) felelősséggel tartozik. A veszélyvi- selés az eredmény szolgáltatásáig, tehát a conductor-t terheli. Díjazásra a vállal- kozó csak a szolgáltatás (eredmény) átadása után jogosult.
Megjegyzendő, hogy a római jogban fellelhető még több jogügylet is, amelyek számos tárgy megvalósítására szolgálhattak alapul. Ilyen az absztrakt vagy kauzátlan jogügyletek (negotia abstrakta) egy része, amelyekre egyaránt jellemző, hogy lényegüket a törvényes formaságok betartása képezte, s a formák mellett a valóságos jogügyleti cél - jogi aspektusból - háttérbe szorult, sőt a külvilág számára gyakran nem is vált ismertté, illetve kellett, hogy ismertté vál- jon. Ide sorolható a stipulatio, amely az eskü alatt tett ígéretből keletkezett ügy- leteket jelentette. így stipulatio útján munkavégzésre is kötelezettséget lehetett vállalni oly módon, hogy az a szerződés rangjára emelkedjen a nélkül, hogy a felek az ügylet kauzájáról említést tettek volna. Nyilvánvaló, hogy ezúton akár munkavégzésre, akár munkával elérhető eredményre is kötelezhette magát a szerződő fél.
A mancipatio szintén mint absztrakt jogügylet akár munkavégzés jogi kifejezéséül is szolgálhatott. A családfőnek hatalmában állt a család tagját más mancipiumába adni, akinek ezáltal a rabszolgához hasonló helyzete keletkezett, bár jogilag továbbra is szabadnak volt tekinthető.
Végezetül a iusiurandum liberti intézményét kell említeni. A római bi- rodalom fennállása vége felé a felszabadított rabszolga egyoldalú szóbeli ígére- tet, esküt tett, illetve esküvel megerősített ígéretben kötelezte magát, hogy fel- szabadítása után ura részére bizonyos szolgálatokat fog teljesíteni.
A római jogból bemutatott jogintézmények, különösen a locatio conductio operarum és a mandatum előre vetítették egyfajta speciális munka- végzésre vonatkozó szabályozás megjelenését, illetve annak finomodását, míg a további bemutatott jogintézmények bizonyítják, hogy még ha a munkajoghoz
" A római jogban az adásvétel (emptio venditio) és a műbérlet nem egy esetben nehezen volt elhatárolható, hiszen mind a két esetben az egyik fél a másik féltől valamilyen munkával előállított eredményt, dolgot kapott. A határvonalat úgy lehetne meghúzni, hogy ha a megrendelő adja az anyagot és fizet az elkészítéséért, azaz a munkáért, akkor műbérletről van szó, ha viszont az anya- got is a mű előállítója adja - független attól, hogy a művet a másik fél rendelte - már adásvételről van szó. Az elhatárolási problémák tekintetében ld. FÖLDI-HAMZA: A római jog 1996. 510-
511.0. 1675.
kevésbé közel állóan is, de a római jog külön nevesítetten foglalkozott a munka- végzés különböző jogi formáival. Az említett formák egyike sem vált a római társadalom meghatározójává a miatt, hogy lévén szó rabszolgatartó berendezke- désről, a római társadalom működését alapvetően a rabszolgák munkája biztosí- totta, amely azonban egyrészt gazdaságon kívüli kényszeren (tehát nem igazán jogi eszközökön) alapult. A rabszolgák a servi res sunt szabálya miatt mint dol- gok, csak a tulajdonjog alanyai lehettek, a kötelmi jog, s így a mai értelemben vett munkajog és munkaszerződés relációjukban szóba sem jöhetett. Az ókor fő társadalmi viszonyainak keretei között (hasonlóan a késői középkorhoz) lénye- gében közvetve a tulajdonjog - és nem a kötelmi jog - révén történt a társadalmi munkaviszony és a hozzá kapcsolódó vezetési és elosztási viszonyok jogi szabá- lyozása.
II. A középkor munkaviszonyokra vonatkozó főbb szabályai
A következőkben csak vázlatos áttekintést kívánok nyújtani a középkor témát érintő viszonyairól, tekintettel arra, hogy a feudalizmus munkajog-történeti je- lentősége meglehetősen csekély. Intézménytörténeti aspektusból is elsődlegesen inkább épp a jobbágytársadalmon kívüli rétegek munkakapcsolatai, illetve azok bizonyos vonatkozásai azok, amelyek jelentőséggel bírnak.
A feudum, azaz a föld tulajdonlása, illetve birtoklása képezte a középko- ri társadalom legjelentősebb meghatározó tényezőjét és az ehhez kapcsolódó egyéb körülményeket. A hűbérúr-hűbéres, illetve a hűbérúr-jobbágy relációban a jobbágy már nem jogtárgy, mint a rabszolga, hanem jogalany. A jobbágy jog- alanyisága azonban speciális volt annyiban, hogy olyan fokban behatárolt, illetve korlátozott jogalanyisággal (jogokkal és kötelezettségekkel) rendelkezett, amely alapján de facto közelebb állt a rabszolgához, mint a következő korszak „sza- bad" bérmunkásához. A jobbágyság nem szolgálatai teljesítésének ellentételezé- séért kapott földet, hanem épp fordítva, azaz éppen azért kellett bizonyos szol- gáltatásokat nyújtania, mert a hűbérúr lehetővé tette, hogy mint jobbágy az ő földterületén gazdálkodjon. A jobbágy munkavégzői mivolta nem valamiféle akarati aktussal létrejött önálló munkajogias jogviszonyban állást jelentett, ha- nem csupán a jobbágy státus része, megnyilvánulása volt.
Látható tehát, hogy hiányoznak e kapcsolatban az olyan elemek, ame- lyek a klasszikus munkaadó-bérmunkás kötelemi jellegű viszonyát jellemzik. A jobbágy által teljesítendő szolgáltatásnak státusán kívül más jogalapja nem volt, az általa végzett munkát nem megállapodás, hanem á hűbérúri rendelkezések határozták meg. Ha ezeket a jobbágy nem teljesítette, akkor annak kikényszerí- tése nem a magánjog, hanem a büntetőjog (földesúri direkt büntető hatalom,
úriszék stb.) alapján történt. A munkavégzési viszonyok előbbiek szerinti hatályosulását tehát változatlanul a gazdaságon kívüli kényszer biztosította, s akárcsak az ókorban, itt is a tulajdonjog útján és szabályai szerint történt a társa- dalmi munkaviszony, ezen belül annak elemei szabályozása.
A jobbágytársadalmon kívüli rétegek munkakapcsolatai körében az alábbi terü- letek érdemelnek munkajogi aspektusból említést.12
cselédszerződések, céhek, manufaktúra bányamunkásság.
A cselédszerződések többnyire szóbeli megállapodások voltak, de túlnyomó részt bérfoglalót is tartalmaztak, amely - egyéb funkcióin túl - a szerződés pusz- ta igazolására is szolgált, de esetenként e nélkül nem is jöhetett létre a megálla- podás. A cselédek nem egy meghatározott munkára szerződtek, hanem munka- erejüket bocsátották rendelkezésre és az őket alkalmazó volt jogosult meghatá- rozni az elvégzendő feladatokat.
A cselédek vonatkozásában fellelhető az ún. bértarifa, amely nem keverendő össze a későbbi kapitalizmus ugyanilyen elnevezésű intézményével, mivel ez kizárólag a szolgálatadók érdekeit védő bérlistát jelentett, amely területenként a gazdák által megállapított kifizethető bérezést maximálta.13
Munkajog történeti előzményként érdemel említést a céhszervezet, amely nem volt ugyan munkaszervezet, de jelentős érdekvédelmi feladatokat látott el, azaz érdekvédelmi szervezetként már értékelhető. A céhekbe való fel- vétel alakszerű esküvel megerősített megállapodást igényelt, némiképp hasonló- an a római kor keretében bemutatott stipulatio intézményéhez.
A céhek kifelé megnyilvánuló érdekvédelmi tevékenysége abban állt, hogy egy-egy iparág művelőinek kiváltságokat biztosított általában egy viszony- lag zárt piaci körzetet monopolizálva, tipikusan városi privilégiumok birtokában. A céhszervezet bizonyos - legalábbis keret - szabályozásban részesítette tagjai- nak belső viszonyait is, így pl. meghatározta az iparosok, kereskedők által tart- ható segédek és inasok számát, bérét, esetleges munkaidejét stb.
12 A jobbágytársadalmon kívüli rétegek munkavégzési viszonyait illetően ld. xxxxxxxx XXXX Xxxxxx: Xxxxxxxx, 2005, 51-53. o. és XXXXX Xxxxxx: A munkajog alapintézményei I. kötet, 1994,30-31.0.
13 A cselédszerződések feudális jellegű magyarországi szabályozásáról részletesebben ld. KATO- NA Mór-XXXX Xxx-XXXXXX Xxxxx: Kötelmi jog, Xxxxxx és Xxxxxxx Kiadása, Pallas Rt. Nyomdá- ja Budapest, 1889, 500-508. o.
A manufaktúrák a feudalizmus kései szakaszában kezdtek megjelenni, s jellemzőjük - egyebek mellett - , hogy az itt alkalmazottak az általuk végzett munka jellegéből adódóan patriarhális függőségben már nem álltak, amely elő- segítette az e korban még tipikusnak távolról sem mondható kollektív fellépést. A manufaktúrában dolgozók az ott kialakított munkamegosztás miatt csak peri- férikus részfeladatokat láttak el, így végeredményben bármelyikük nélkülözhe- tővé vált. Ennek következtében több iparágban (elsőként Angliában a textilipar- ban) a munkavállalók érdekvédelmi szerveződései a munkaharc eszközével kísé- relték meg akaratukat érvényre juttatni, mely megmozdulások ugyan túlnyomó részben kudarcot vallottak, de előre vetítették a későbbi korok kisebb-nagyobb lépésekkel kiharcolt és főként a kollektív munkajog eszközrendszerébe illeszke- dőjogintézmények megjelenésének előképét.
A bányamunkásság vonatkozásában a középkor kezdeti időszakát le- számítva általánossá vált, hogy a munkajogviszonyuk a megállapodás mellett az állományt regisztráló könyvbe történő bejegyzéssel jött létre. (Megjegyzendő a tengeri kereskedelem körében a matrózok vonatkozásában is hasonló gyakorlat bontakozott ki.)
Munkajogi aspektusból kiemelést érdemel, hogy itt a felek között már egy szerződéses, tehát kötelmi kapcsolat fedezhető fel, mely szerződés alapvető- en csupán a jogviszony létrehozatalára irányult, annak tartalmát illetően még érdemi szabályokat nem fogalmazott meg, így a felek egyenlőségének biztosítá- sára sem volt alkalmas. (Megjegyezni kívánom, hogy a klasszikus kapitalizmus formális jogegyenlőséget megvalósító munkaszerződése sem tudta biztosítani a szerződő felek tényleges egyenlő helyzetét - erről azonban a következő III. pontban még részletesen szólni fogok.)
A bányamunkásság kiemelése a középkor viszonyai közül összefüggés- ben van az általuk végzett munka jellegével, amely csak kollektív teljesítést tett lehetővé, továbbá a végzett munka kiemelkedő veszélyességével és egészségká- rosító hatásával, ami már a középkor derekán olyan szociális összetartást ered- ményezett, amely a többi bérmunkás rétegnél még ismeretlen volt (pl. bányatárs ládák14 formájában létrejövő különféle segélyalapok, a betegségi, baleseti, azaz szociális célok mellett a munkaadóval szembeni kollektív fellépést is segíteni voltak hivatottak).
A bányamunkások előbbiek szerinti szervezettségére vezethető vissza, hogy legkorábban e körben jelentkezett a sztrájk jogintézménye, valamint a kol- lektív megállapodások, illetve azokhoz igen közelálló tartalmú szerződések is fellelhetők voltak, melyek keretében a bányahatóság közel egyenrangú félként
14 Ld. bővebben XXXXXXXXX-XXXXXX-ASZTALOS: Magyar Állam- és Jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. (átdolgozta: Xxxxxx Xxxxxx és Xxxxxxx Xxx: Budapest, 1995, 89. o.)
elfogadva a másik felet állapodott meg a munkabér, a munkaidő, s esetleg egyéb kérdésekről.
Elfogadva Xxxx Xxxxxx álláspontját, a korszak összefoglalásaként el- mondható, hogy „a feudalizmus bérmunkás-rétegeinek jogviszonyai mindazokat a későbbi dogmatikai és pragmatikus problémákat, illetve feszültségeket maguk- ban hordozták, amelyek a polgári átalakulást követően a szerződéses liberaliz- musjogi doktrínája alatt elemi erővel törtek felszínre."15 E korszakban már meg- jelenik a hűbérúr-jobbágy viszonyára még érintőlegesen sem jellemző, de az ezen kívüli, előbb említett rétegeknél már fellelhető megállapodás, azaz kötelmi jelleg, e szerződések szabályozó szerepe viszont még meglehetősen kezdetleges volt, döntően a jogviszony keletkezését, keletkeztetését célozták.
Szintén a későbbi korok munkaviszonyát jellemző munkaköri jelleg is előtűnik mind a cselédek által ellátandó feladatkör, mind a manufaktúra, illetve az egyéb hasonló jogviszonyok keretei között. Ugyancsak marginálisan, de elő- tűnnek olyan jogintézmények, amelyek a mai munkajog alapjaiba tartozónak minősíthetők, így a bányamunkásság körében a szociális jellegű intézmények, a kezdeti kollektív szerződések és a cselédszerződésekkel ellentétes jellegű bérta- rifák. Mindezek még nem gyakoroltak, gyakorolhattak meghatározó és jellegadó befolyást - akárcsak a római jog kifinomult kötelmi szabályai - az adott társa- dalmi berendezkedésre, viszont kellő alappal szolgáltak a következő korszak szabályanyagának kialakításához.
III. A mai értelemben vett munkajog kialakulása és fejlődési periódusai
A középkor hanyatló szakaszában, vagy talán helyesebben az újkor kezdeti idő- szakában a manufaktúrák kialakulásával és elteij edésével a nagy volumenű ter- melés feltételei kialakultak, amelyek a XIX. századi ipari forradalom nyomán a gyári gépipari tömegtermelésbe torkollottak. A polgári átalakulás, s ezzel a kö- zépkori kötöttségek lebomlása a tulajdon és a szerződés szabadságának elfoga- dása jogi oldalról már megfelelő feltételeket teremtett a mai értelemben vett munkajog fejlődése kezdete számára. Az említett ipari fejlődéssel, illetve a kö- zépkori kötöttségek felszámolásával egyidejűleg megjelent a termelési eszköz tulajdonnal nem rendelkező, viszont a hűbéri kötöttségek által már nem korláto- zott nagy tömegű munkaerő.
E tendenciák eredményeként a munkafolyamat személyi és tárgyi ténye- zői elszakadtak egymástól, viszont a munkafolyamat megvalósulása érdekében azokat valamilyen módon egyesíteni volt szükséges. Ez a korábbi korokban -
15 XXXX Xxxxxx: Xxxxxxxx, 2005, 53. o.
mint a megelőző részekből látható - tulajdoni megalapozás szerint történt, amely viszont a polgári társadalom berendezkedése és jogelvei szerint a továbbiakban már szóba se jöhetett. A személyi és a tárgyi tényező említett egyesítésének jogi formájaként kizárólag mint érdemi szabályozó és összekapcsolást biztosító esz- köz a szerződés intézménye volt az egyetlen lehetséges alternatíva.
A mai munkajog fejlődése tehát a szerződéses szabadság korszakával vette kezdetét, amely éppen önnön ellentmondásai miatt vezetett át a következő, az állami beavatkozás szakaszával jellemezhető korszakba, amit végül a máig is tartó demokratizálódási periódus zárt le.
A következőkben fő vonalaiban bemutatásra kerülő három fejlődési szakasz azonban nem különíthető el élesen egymástól, azon okból, hogy az egymást követő szakaszok több-kevesebbet megőriztek az előzőekből, így pl. a szerződési szabadság, mely az első korszak fő jellemzője volt, mindmáig fenn- maradt, még ha módosult és kiegészült formában is, és tulajdonképpen ennek korrekciójaként lépett be a további két periódus mindegyikében - bár szintén folyamatosan módosuló tartalommal megtalálható állami beavatkozás és a kollektív szerződés is. Az itt vázolt szakaszok szerinti fejlődés természetesen nem egyformán és nem is teljesen azonos időben valósult meg a különböző or- szágokban.16
A továbbiakban a magam részéről kizárólag általános jellemzésre és jogi, illetve jogdogmatikai folyamatok bemutatására kívánom helyezni a hang- súlyt, megpróbálván összefoglalni azon közös elemeket, amelyek - még ha az előbbi eltérésekkel is - de alapvetően mindegyik ország fejlődésében megtalál- hatók.
1. A szerződéses liberalizmus korszaka
A munkaviszonyok szabályozását jelentő szerződés jogi megítélése a kezdeti szakaszban távolról sem volt teljesen egységes és egyértelmű, megjegyzendő még a mai napig sem az.17 A szerződéses szabályozást illetően három elméleti megközelítés is fellelhető volt a kezdeti időszakban, ezek az adásvételi teória, a bérleti elmélet, illetve az önálló nevesített szerződéskénti megközelítés. Az idő- sebb generáció emlékeiben még élénken él az a szocializmus időszakában igen
16 Az egyes fejlett nyugat-európai országok, illetve az Egyesült Államok munkajog fejlődésének a főbb jogi szabályozásán keresztüli folyamatok és események bemutatásáról ld. XXXXXX Xxxxxx: Munkajog, 2000, 12-22. o , XXXX Xxxxxx: Xxxxxxxx, 2005, 53-66. o. Az angliai munkajog fejlő- dését illetően részletesen: Xxxx XXXXXX and Xxxxx XXXXXXXXX: Textbook on Labour Law, Blackstone Press Limited, London 1996, l- l 1. o. (History of employment law).
17 E probléma jelenkori anomáliáit, s azok lehetséges alternatív megoldásait taglalja XXXXXXXX Xxxxxx: A munkaszerződés hazai szabályozásának dogmatikai kérdései és ellentmondásai, PhD értekezés, Miskolc, 2007.
„népszerűnek" tekinthető marxista „tanítás", mely szerint a munkaerő árujellege folytán adásvételi szerződés útján kerül elsajátításra a tőkések által.18
A munkaerő, mint a munkaszerződés, illetve a munkajogviszony tárgya képezi a kiindulási alapot az adásvételi teóriánál, azonban ugyanitt lelhető fel annak hibája is. Az emberi munkavégzésre való képesség, azaz a munkaerő minden árujellege ellenére is integráns része a személyiségnek, azaz magának a munkavégzőnek. Az előbbi evidenciát alapul véve ha az adásvétel tárgya a mun- kaerő, akkor azzal együtt maga a munkavégző is tárgya kellene, hogy legyen az állítólagos adásvételinek minősített szerződésnek, ami pedig lehetetlen, mivel ez a munkavégző olyan fokú alávetettségét jelentené, amely tulajdonképpen a rab- szolgaság kategóriájával egyenlő. így tehát a munkaerő annak ellenére, hogy annak más részére történő használatba vételéért ellenértéket fizetnek, minden csalóka látszat ellenére az adásvétel kategóriájával le nem írható, illetve nem jellemezhető, hiszen az - mint említettem - jogilag egy tulajdon-átruházást je- lent, amely ez esetben az egész munkavégző személyiségének eladásával lenne azonos.
Szemben az adásvétel-teória nem túl elteijedt voltával, sokkal inkább általánosnak volt mondható a XVIII. század vége és a XIX. század jelentősebb kodifikációs törekvései kapcsán a római magánjog elemeihez történő visszanyú- lás folytán a bérleti teória, amely a munkaszerződésre a locatio conductio opera- rum, azaz a dologbérlet általános szabályait a munkabérletre vetítetten alkalmaz- ta. Belátható azonban, hogy míg a római jogban a bérlet (locatio conductio) rendkívül széles jogviszonyskála szabályozására volt alkalmas, így belefért - némi dogmatikai „megerőszakolás" folytán - a munkabérlet is, addig a polgári társadalmak egyre kifinomodó jogviszonyai között ez már nem volt fenntartható (az előzőektől függetlenül a bérleti teória igen hosszú ideig volt uralkodónak mondható). A munkabérlettel már az ókorban is csak az alapvetően egyszerű és tipikusan rövidebb tartamú munkát lehetett kifejezni, a bonyolultabb, összetet- tebb munka szabályozására - ahogy erre a tanulmány megelőző I. részében már rámutattam - sokkal inkább a mandatum intézménye volt alkalmas, mely viszont a mai munkajog szempontjából annak konkrétsága folytán igazán alapul soha sem szolgált, elhatárolási nehézségeket ellenben mindig is okozott.
19 Xxxxx Xxxxxx korabeli munkáiban igyekszik ugyan megmagyarázni, hogy az egyébként jogilag teljesen elfogadhatatlan és hibás adásvételi teóriát Xxxx hogyan is értette helyesen annak helyte- lensége esete ellenére. XXXXX Xxxxxx: Munkajog, Xxxx rész(kiegészítő) jegyzet, 1984. 45-46. o. Távolról sincs szándékomban a legcsekélyebb mértékben sem ironizálni Xxxxx Xxxxxx munkássá- gán, hiszen az adott kor körülményei között a marxi elmélettel való szembehelyezkedés vagy Xxxx munkáinak bírálata legalábbis „szakmai öngyilkosság" lett volna. Egyébként az adásvételi teóriával kapcsolatosan Xxxxx Xxxxxx az előbb hivatkozott helyen és müvében a Xxxxxxx szóló fejtegetéseket leszámítva valós és helyes kritikai álláspontot foglal el.
Visszatérve a bérleti teóriához a bérlet - különösen mai értelemben fel- fogott lényege, hogy az egyik fél (a bérbeadó) ellenérték fejében a másik fél (a bérbevevő) részére átad valamilyen dolgot, időleges használatra, aki köteles ezt a bérleti jogviszony lejártát követően megfelelő, használható állapotban a bérbe- adónak visszaszolgáltatni. A munkaerő speciális, személyiséghez kötődő voltá- ról már korábban szóltam, s jelen esetben is itt található e tan legfőbb problémá- ja. A munkaerő ugyanis kifejtése során, azaz a munkavégzés során elhasználó- dik, illetve hogy ez ne történjen meg, ahhoz azt nap mint nap meg kell újítani.19 Jellegét tekintve úgymond ilyen megújítás a bérlet klasszikus tárgyai tekinteté- ben nem található.
Problematikus továbbá a bérleti elmélet szempontjából, hogy a bérlet tárgyával - ahogy ezt jeleztem - a bérleti jogviszony tartama alatt a bérbevevő közvetlenül és direkt módon - meghatározott ésszerű korlátok között - diszkre- cionálisán rendelkezik, azonban a munkaadó a munkavállalóval, illetve az általa kifejtett tevékenységgel, a munkaerővel csak vezetői rendelkezések munkavég- zőhöz intézése útján tudja ugyanezt megtenni. Ugyanennek ellentétes oldala ahhoz, hogy mindez megvalósuljon a munkavállaló engedelmességi kötelezett- sége, ami pedig teljesen idegen a bérlettől.
Ha az általános értelemben vett bérlet helyett a haszonbérlet kategóriát próbáljuk alkalmazni, látszólag közelebb kerülünk a valósághoz. A haszonbérlet esetében a bérlethez képest többletelemkénti lényeg, hogy valamilyen hasznot hajtó dolog bérbe adásáról legyen szó. Kétségtelen tény az is, hogy a munka- szerződésnek, illetve a munkaviszonynak is csak akkor van mindkét fél számára értelme, ha az valamiféle eredménnyel, haszonnal jár a munkáltató számára.
Ezen felszíni hasonlóságok után viszont mélyebben vizsgálva a haszon- bérletet, azt találjuk, hogy ez esetben a haszonbérbevevő fektet be értéktermelő munkát a bérlet tárgyába (pl. földhaszonbérlet esetén a bérlő által megművelt föld a bérlő befektetett munkája révén termel hasznot), a munkaszerződés eseté- ben a helyzet viszont az előzővel szemben éppen fordított. Nem a munkáltató, azaz a bérbevevő tevékenysége révén képződik eredmény, haszon, hanem pont ellenkezőleg, a „bérbeadó", tehát a munkavállaló munkavégzése az, amely olyan értéket hoz létre, ami a munkáltató (ezen elmélet szerint bérbevevő) részére is hasznot hajt.
A bérleti, sőt minden egyéb polgári jogi szerződéses megközelítéssel szemben az önálló nevesített szerződéskénti elismerés (a külön kötelmi tan) lét- jogosultságát adja az, hogy a munkaszerződés lényeges és élesen eltérő vonáso- kat mutat az összes egyéb kötelmi szerződéstípustól. A szerződés megkötésének stádiumában (illetve azt megelőzően) a szerződő felek még potenciálisan és
19 XXXXX Xxxxxx: Munkajog elméleti alapvetés, 1989,43. o.
- mindmáig megmaradóan és általános jellegzetességként - a munkaadó akarati túlsúlya jut kifejezésre."20 Ez az erőfölény a munkaviszony hatályosulása során a munkajogviszony sajátos természetéből fakadó alá-fölérendeltségi viszony foly- tán tovább erősödik, mégpedig annyira, hogy áttöri a kötelmi jogban általában és tipikusan jellemző mellérendeltségi jelleget, önálló színezetet adva ezzel a mun- kaszerződésnek.
A külön kötelmi elmélet a munkajogviszony tartalmát illetően a munka- erő teljes rendelkezésre bocsátása elvén alapult, amely alatt a munkaadó érdeké- ben és az ő vezetésével történő munkavégzés teljes körű elvállalása értendő. E polgári jogilag deformálódott kötelmi viszonyt valamilyen úton-módon magya- rázni kellett. A klasszikus kapitalizmus idején a munkajogviszonyok szabályozá- sa a polgári jog keretén belül (adott esetben a polgári törvénykönyvek néhány szakaszos rendelkezései útján) valósultak meg és a munkaszerződés volt a mun- kajogviszonyok legfőbb jogi szabályozója. Miután a munkajogi rendezés fö té- nyezője a szerződés volt, így - más jogilag és elvileg nem lévén - a szerződés tartalma egybeesett a jogviszony tartalmával, valamint a korabeli államok az akkori szemléletmódnak („laissez fairé, laissez passer") megfelelően egyértel- műen elzárkóztak a gyengébb szerződési partnert egyensúlyi helyzetbe hozó, védelmet biztosító rendelkezések bevezetésétől, mivel azt a szerződéses szabad- sággal össze nem egyeztethetőnek ítélték. A munkavállalók helyzetét tovább súlyosbította még, hogy a diktátum és keret jellegű munkaszerződéseket tarta- lommal a munkáltatók által egyoldalúan és saját érdekeiket tükröző munkarendi szabályzatok töltötték meg.21 Ez az adott kornak megfelelő, azonban a magán- jog, polgári jog, kötelmi jog elveivel távolról sem összeegyeztethető, az állami be nem avatkozás folytán előálló erőegyensúly eltolódás valamiféle magyaráza- tot igényelt. Erre reagáltak akként, hogy a munkáltatói szervezetek belső viszo- nyainak szabályozása csakis a munkaadók belügye lehet. A munkavállaló szer- ződési szabadságát, s egyenjogúságát oly módon is magyarázták, hogy hatalmá- ban áll az, hogy ha nem találja megfelelőnek a munkaadó szerződési ajánlatát akkor nem köteles vele szerződni. Ez egyrészt a munkajogviszony egzisztenciá-
20 XXXXX Xxxxxx: A munkajog alapintézményei, 1994, 33. o.
21 A munkarendi szabályzatok jellegéről, érvényesüléséről ld. részletesebben XXXXXXXX Xxxxx: A szolgálati szerződés, szociális vonatkozásaiban, in: Magán-Politikai Tanulmányok, különös tekintettel a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetére. Xxxxxxxx Xxxxxxxx és Fia Kiadá- sa, Budapest, 1901, 185.0. és 211-212. o.
Az előbbiek miatt vitatható ezen kor ún. csatlakozási elmélete, mely szerint a munkaszerződést, illetve a munkaszerződési blankettát elfogadó mun- kavállalók ezen aktusukkal egyben elfogadják a munkáltató egyoldalú belső szabályozását, tehát „egyenrangú felekként" csatlakoznak hozzá. A fentebb ki- fejtettek a most leírtakat minden további magyarázat nélkül cáfolják.
A munkajogi fejlődés jelen elemzett szakaszában egy olyan ellentmon- dás lépett fel, mely szerint épp a szerződéses szabadság szakaszában nem tudott a szerződés érvényre jutni. Ahogy említésre került már maga a szerződés ha egyáltalán érdemi tartalommal bírt, akkor is az egyoldalú erőfölényben lévő munkáltató akaratát tükrözte, amelyet még „megfejelt" a munkáltató belső mun- karendi szabályzata is.
Fontos momentum továbbá az egyébként egyre inkább égetően szüksé- gesnek mutatkozó állami beavatkozás elmaradása mellett az is, hogy a szerződé- ses liberalizmus jogfelfogása - pont a liberalizmus valójában helytelen értelme- zése miatt ellene volt minden kollektív megmozdulásnak. E korszakban adminisztratíve tilalmazták, sőt büntették a munkavállalói - megjegyzendő de még a munkaadói - szerveződéseket is, hamisan feltételezve, hogy a szerződés, mint egyenrangú felek akaratának megnyilvánulása tiszteletben tartandó, s - ha mindkét fél elfogadta - nem lehet hibás. E korszak végét jellemzően - mely időpontilag pontosan meg nem határozható és országonként természetesen eltérő
- mutat rá Xxxx Xxxxxx arra, hogy „a szerződéses liberalizmus saját szabadság- posztulátumának csapdájába esett"22
Látható tehát, hogy a szerződéses szabadság a rabszolgatartó és a feudá- lis elnyomáshoz képest igen látványos és jól csengő elmélet volt, de éppen pont a munkaszerződés intézménye mutatott rá arra, hogy ezen egyenlő mércét állító szabadságelvek a gyakorlatban, jelen esetben a munkajogban, ezen belül a mun- kaszerződésben, (megjegyzendő a későbbiek során több polgári jogi szerződés- ben is) éppen pont önmaguk ellentétébe fordulnak át és az egyenlő mércéjével mért nem egyenlő pozícióban lévő felek relációjában olyan egyensúly-eltolódást eredményeznek, amely azon túlmenően, hogy a kötelmi jog dogmatikai felfogá- sával (relatíve autonóm felek mellérendelt viszonya) teljesen összeegyeztethetet- len, a jogban keletkező zavarokon túlmenően a valós gazdasági élet zavarát, sőt
22 XXXX Xxxxxx: Xxxxxxxx, 2005, 56. o.
bizonyos mértékű krízisét is előidézi (munkásmozgalmi megmozdulások, szapo- rodó sztrájkok stb.)
Mindezek tükrében, amikor is az állam - immáron majd a következő 2. alpontban bemutatandó módon - közbelép, valamint valamilyen úton-módon kezdenek terjedni a kollektív munkaszerződések, azaz fejlődésnek indul a kol- lektív munkajog akkor tulajdonképp nem a magánjogtól, a kötelmi jogtól, a szerződéses viszonyoktól való eltávolodásról (a munkajog közjogiasításáról) van szó, hanem épp ellenkezőleg, a felborult magánjogi erőegyensúlynak az előbb említett kollektív munkajogi eszközökkel történő visszaállításáról. Ez utóbbi rövidke okfejtés is alátámasztja azt a már többször hangsúlyozott és még a jövő- ben is említésre kerülő alapvető igazságot, hogy a kollektív munkajog gyökereit és részben funkcióját tekintve is az individuális munkajogból, ezen belül különö- sen a munkaszerződésből, illetve annak korai torzulásaiból indul ki, annak szol- gálatában áll és hatályosulása folytán e területre vezetődik vissza.
2. Az állami beavatkozás korszaka és hatása a munkaszerződés alakulására
A szerződéses liberalizmus formális jogegyenlősége olyan - az előbbi részben kifejtett - torzulásokra vezetett a munkaszerződést (de a munkajogviszonyt is) illetően, amely egyre inkább összeegyeztethetetlenné vált a kötelmi jog általános elveivel és intézményeivel is. A munkáltatói erőfölénynek szabad utat engedő szerződéses szabadság elvének gyakorlati alkalmazása a munkáltató- munkavállaló, mint szerződő felek kapcsolatában olyan erőegyensúly-eltolódást idézett elő, amely a munkaképes lakosság feltűnő egészségromlását, ezen túlme- nően a gazdasági működés zavarait - mely kiélezett formában növekvő sztrájkok útján is megnyilvánult - idézte elő.
Az állami beavatkozás az előbbiek kiküszöbölését célzóan jelent meg és bár első ránézésre ellentmond a felek magánautonómiáján alapuló kötelmi jogi szabályozásnak, valójában éppen a kötelmi jog Ptk-beli szabályozása által már nem biztosítható valós, a szerződő felek közötti erőegyensúly be-, illetve vissza- állítása céljából.
Az állami beavatkozás korszakát két fő tendencia jellemzi; az egyik a munkavállalókat védő állami intézkedések, azaz a gyári törvényhozás megjele- nése, a másik a kollektív kezdeményezések regulatív szerepének a munkajogvi- szony tartalmát befolyásoló tarifaszerződésekben (kollektív szerződésekben) megnyilvánuló szabályanyag elterjedése.
A tarifaszerződések - amelyek végül is csak az állami beavatkozás útján tudtak, mint kollektív munkajogi intézmények igazi befolyást kifejteni a munka- szerződések és a munkajogviszony tartalmára - több lépcsős „fejlődési periódu- son " mentek keresztül. A tarifaszerződéssel kapcsolatos kezdeti álláspont a teljes tilalmazás állapota volt, amikor is ezek megkötése nem csak érvénytelen, de
Azonban egy gyakorlati, megjegyzendő dogmatikai szempontból is el- fogadható, sőt szükséges jogintézmény ilyentén megközelítése sokáig nem volt tartható, így a tarifaszerződés a tilalmazás állapotából a megtűrés, azaz állami kényszereszközök nélküli elfogadás - naturalis obligatio - állapotába került. Ahhoz azonban, hogy a tarifaszerződések érdemi hatást tudjanak gyakorolni a munkaszerződés és a munkajogviszony tartalmára, szükségszerűen be kellett következni a harmadik szakasznak tekinthető, teljes értékű szerződéskénti civilis obligatio-kénti - elismerésnek. Ekkor már megjelent egyfajta hierarchikus viszony a munkaszerződés és a tarifaszerződés vonatkozásában, nevezetesen az, hogy az individuális munkaszerződéssel szemben a kollektív jellegű tarifaszer- ződések elsőbbsége elismerést nyert. Ez azt jelentette, hogy a már megkötött munkaszerződéseket a tarifaszerződés tartalma - akár visszamenőleg is - átala- kította és a tarifaszerződés ellenére, illetve azzal ellentétesen nem lehetett mun- kaszerződést kötni, legalábbis a munkavállalóra kedvezőtlenebb tartalommal nem.
A tarifaszerződés fejlődésének negyedik, jelenleg is érvényesülő fejlő- dési periódusa már egyértelműen állami beavatkozást igénylő módon tudott csak realizálódni. Külön erre vonatkozó jogszabályi beavatkozásra volt szükség ah- hoz, hogy a tarifaszerződések elnyeljék a jelenlegi értelemben vett munkaszer- ződést átalakító erejüket, s egyben kiterjesztő hatályukat. Az átalakító erő, illetve kiterjesztő hatály azt jelenti, hogy a tarifaszerződés kogens módon hierarchiku- san a munkaszerződés felett helyezkedik el, s immáron átalakítja az azt kötő felek viszonylatában létrejött valamennyi munkaszerződést, függetlenül a munkaválla- lók szakszervezeti hovatartozásától, sőt egyáltalán szakszervezeti tagságától. így tehát a tarifaszerződés kiterjedt azokra a munkavállalóra (esetleg munkáltatókra is), akik adott esetben konkrétan részt sem vettek annak megkötésében.23
A tarifaszerződés jogi természetének meghatározása okozott némi gon- dot, mivel az előbbiek szerinti kiterjesztő hatály némileg - különösen joghatás szempontjából - jogszabályi színezetet kölcsönzött ezen jogintézménynek. Két- ségtelen, hogy a tarifaszerződés az előbbi vonatkozásban lényegében eltér a klasszikus polgári jogi szerződésektől, azonban álláspontom szerint jogszabálykénti kezelése mégis teljesen megalapozatlan. A jogszabályi jelleg ellen felhozható érvek:
a tarifaszerződés felmondhatósága,
23 A tarifaszerződések fenti kérdésköréről ld. XXXXX Xxxxxx: A munkajog alapintézményei, 1994,42-45. o.
Az önálló jogszabály, illetve jogszabályi jelleg ellen szól az is, hogy a tarifaszer- ződés kiterjesztő hatályát külön, immáron valóban jogszabálynak tekintett aktus útján nyerheti csak el.24 Tehát a munkavállalók azon törekvése, hogy a munkál- tatóval szemben és az egyes munkaszerződésekben foglaltakon túl minden egyes munkavállaló tekintetében bizonyos kérdésekben azonos munkafeltételeket élje- nek el, vezetett a tarifaszerződés különböző fejlődési stádiumain keresztül annak legutolsó ismertetett álláspontjáig.
A gyári törvényhozás csak a legkirívóbb ellentmondások felszámolásá- val próbált beavatkozni a munkajogviszony tekintetében a szerződő felek kap- csolatába, így az először szabályozott területek a gyermekmunka korlátozása, a baleset és egészség védelme, a munkaidő maximálására vonatkozó legfontosabb munkavédelmi előírások bevezetése volt. Később jelentkezett a szabályozásban a kötelező társadalombiztosítás, a felmondási idő, a fizetett szabadság és más, a szerződő felek jogviszonyát immáron közelebbről is érintő problematika törvé- nyi rendezése.
Az állami beavatkozás szakaszában a jogalkotás három, a korábbihoz képest eltérő, új sajátosságát lehet kiemelni. Az első lényege, hogy olyan elemek váltak a központi szabályozás tárgyává, amelyek korábban kizárólag a felek megállapodásán nyugodtak (pl. felmondási idő, napi munkaidő hossza, az üze- mek biztonsága, a munkabaleset esetén történő ellátás stb.).
A következő második jellemző vonás a munkaügyi felügyelet megjele- nése és hatósági tevékenységének szabályozása, amely egyre jelentősebb sze- rephezjutott a munkafeltételek betartásának ellenőrzése terén.
A harmadik jellemző azon szabályoknak a rendszere, melyek a felek kollektív megállapodási készségét erősítették. Itt említendő mindenképpen a koalíciós szabadság elismerése, továbbá a tarifaszerződésekre (kollektív szerző- désekre) vonatkozó tételes szabályanyag megjelenése.
3. Konszolidációs szakasz a munkajogi szabályozás menetében
Az állami beavatkozás fentebb elemzett, bemutatott intézményei, illetve azok továbbfejlődése és -fejlesztése vezetett el a munkajogi szabályozás konszolidá- ciója szakaszába. E szakasz - akárcsak a megelőzőek - pontos dátumhoz nem köthető, országonként és társadalmi berendezkedésként több-kevesebb időelté-
24A kollektív szerződés jogi természetéről, rendeltetéséről és a munkajogi jogforrások rendszeré- ben elfoglalt helyéről ld. xxxxxxxx XXXX Xxxxxx: Munkajog, 2000, 331-340. o. A kollektív szer- ződés két fö részét - normatív és kötelmi részt - illetően ld. XXXXX Xxxxxx: Munkajog elméleti alapvetés, 1989, 54-55. o., valamint Xxxx Xxxxxx előbb hivatkozott munkájában uo.
Az európai országok hasonló gyakorlatában némi megtorpanásként je- lentkezett az állami beavatkozás egyfajta túlhajtott és eltorzult változata a totali- tárius fasisztoid berendezkedésű államok (Németország, Olaszország) tekinteté- ben, azonban még itt is megfigyelhető volt, hogy a már korábban elért eredmé- nyeket nem lehetett teljesen negligálni, azok ha torz formában is, de feltűntek a német „munkafront", illetve az olasz korporációs rendszer formájában. A későb- bi totalitárius (szocialista berendezkedésű) államok szintén ugyan deformált formában, de alkalmazták mindazon intézményeket, amelyek meghatározták, illetve a mai napig is meghatározzák a munkajog fejlődését (pl. szakszervezet, kollektív szerződés stb.)
A munkajogi konszolidációs szakasz a maga teljességében a második világháború, de különösen a volt szocialista országok demokratikus átalakulását követően tudott csak igazán kiteljesedni, alkotmányossá téve a szociális állam, illetve szociális jogállam fogalmát25, s alkalmazva ezen kategóriákat a munkajog jogintézményeire is. Tekintettel arra, hogy e máig is tartó korszak a munkaszer- ződés dogmatikáját, továbbá intézménytörténetét illetően általánosságban spe- cialitásokkal nem bír, a jelen tanulmány keretében csupán annak főbb jellemzőit, illetve elemeit kívánom összefoglalni az alábbiak szerinti vázlatos felsorolás formájában. Ezen elemek a következők:26
a foglalkozás és munkahely szabad megválasztásának joga,
a vállalkozás szabadságának és a munkavállaló egzisztenciális biztonsága feltételrendszerének biztosítása,
az emberi méltóság sérthetetlenségének biztosítása, mely munkajogi vetület- ben azt jelenti, hogy maga a munkavégző nem lehet jogügylet tárgya,
a munkavállaló joga a megfelelő munkafeltételekhez és szociális védelem- hez - foglalkozástól, beosztástól és a munkaadói szervezet jellegétől, nagy- ságától függetlenül (megjegyzendő, hogy e feladatot az állam egyre inkább csak részben tudja magára vállalni, részben pedig - jogi úton - a munkaadó- kat kötelezi ennek megvalósítására) biztosítani,
25 Vö. GECSÉNÉ-KENDERES-TOMÁNÉ: Munkajog és társadalombiztosítási jog, 2004, 28. o.
26 A korszakra vonatkozóan ld. bővebben: XXXXXXXXXX Xxxxx: Európai és magyar összeha- sonlító munka- és közszolgálati jog, 2006,30-37. o.
a koalíciós szabadsághoz való jog, ezen belül a kollektív tárgyalásokhoz és a kollektív megállapodások megkötéséhez való jog,
a munkavállalók participációs (vezetési részvételi) jogának elismerése,
a munkajog főbb - különösen szociális jellegű, illetve munkavállalók érdek- védelmét szolgáló - jogainak nemzetközi, illetve nemzetek feletti joganyag- ként való megjelenése, különösen az EU, illetve az ILO, mint nemzetközi szervezetek által elfogadott jogi aktusok közvetlen vagy közvetett belső jog- ban való érvényesítése útján.
Summary
In order to understand the institutions of the labour law, it is essential to examine its historical grounds. The labour law relations were already regulated in the ancient times, in the Roman Law, especially as the locatio conduction operarum. In the middle ages the importance of the labor law was small, though as a sign for the future the contracts of servants, guilds, manufactures and the contracts of the mine workers appeared. The Labour Law in its sense nowadays was established by the technique revolution and the capitalism. In the liberalism of concluding the contracts the labour contract made clear that the parties are not in the same position, and it is against the principle of the balance of the private contracts. This led to the interference of the state, to the institutions of the collective labour law, which made the situation more a less better. These measures of the collective labour law, especially the collective contract, helped a lot the development of the labour contract and the labour law relation. Recently the provisions of the labour law contract have been under the influence of the European Union law's harmonization. This is a stable period and it creates balance between the parties.