Konklúziók. Hogy milyen módon, milyen fordítói megoldások alkalmazásának eredményekép- pen érheti el az optimális hasonlóságot a célnyelvi cím, leginkább azon múlik, hogy elsődleges vagy másodlagos kommunikációs helyzetben dolgozik a fordító. Elsődleges kommunikációs helyzetben a TRF és a TRL, másodlagos kommunikációs helyzetben a SUB és a MOD alkalmazása lehet a legcélravezetőbb. Arra is láttunk példákat, hogy a kommunikációs helyzetek dinamikus váltakozása akár egy címen belül is eredmé- nyezheti a különböző eljárások kombinált alkalmazását. Általában véve úgy tűnik, hogy az átvitel és a fordítás műveletének alkalmazá- sát elsősorban a kontextuális hatások megőrzésének szándéka, míg a behelyettesítés és a módosítás alkalmazását elsősorban a feldolgozási erőfeszítés mértékének optimalizá- lására irányuló törekvés motiválja. Megállapítható, hogy a két szélsőséges forma, a TRF és a MOD közül az átvitel nem más, mint a direkt idézés sajátos esete egy kétnyelvű kommunikációs aktuson belül, a módosítás pedig tekinthető az eredeti tartalmak elhall- gatásának vagy a másodlagos kommunikációs helyzetnek megfelelő kiigazításának. Megfigyelhettük azt is, hogy bár esetenként felszíni azonosság állhat elő műveletek, például a SUB és a TRL között (pl. The Quiet American → A csendes amerikai), a fordí- tónak mindig azt kell vizsgálnia, a célnyelvi közönség kognitív környezetét tekintve mely tartalmak megőrzése vezet releváns eredményre. Vagyis arról kell döntenie, hogy a forrásnyelvi kifejezés logikai és enciklopédikus tartalma közül mindkettőt, csak egyi- ket vagy egyiket sem áll szándékában megőrizni a fordításban a relevancia elvével össz- hangban az adott kommunikációs helyzetnek megfelelően. Egy másodlagos kommunikációs helyzetet számos tényező okozhat. Ezek egyike lehet, ha a forrásnyelvi kifejezés egy olyan enciklopédikus feltevést aktivál a forrásnyelvi olvasóban, amelyet a célnyelvi szövegben alkalmazott megfelelő nem képes aktiválni a megnyilatkozás relevanciáját hátrányosan nem befolyásoló módon (ld. pl. a Legally Blonde esetét). Egy másik eshetőség az, hogy a forrásnyelvi olvasó és a célnyelvi olvasó eltérő háttérfeltevéseket hoznak magukkal a filmcímek relevanciájának (valószínűleg a legtöbb esetben nem tudatos) értékelési folyamatába. Erre példa a filmvígjátékok esete, ahol a magyar nyelvű filmcímek, mint láttuk, erősebben építenek a humoros implikatú- rákra, mint az angol filmcímek. Itt tehát a forrásnyelvi és a célnyelvi közönség kognitív környezete eltérő feltevése...
Konklúziók. Ami az egyes eljárásoknak a fordítói stratégia megvalósításában játszott szerepét illeti, a példák igazolni látszanak azt a feltevést, hogy az átvitel és a fordítás alapvetően az idegenítést szolgálja, mivel egyértelműen a kontextuális hatások megőrzésére való törekvés motiválja őket, míg a behelyettesítés és a módosítás alapvetően a honosítás eszköze, minthogy elsősorban a feldolgozási erőfeszítés szintje optimalizálásának igénye indokolja alkalmazásukat. Az adatokat áttekintve azt láthatjuk, hogy az idegenítő megközelítés a személyekre és a topográfiára vonatkozó kifejezések esetében a legkifejezettebb, amelyeket többnyire átvitellel fordít a fordító, hiszen ezek alapozzák meg a történet kulturális és fizikai hely- színét illető kontextuális feltevéseket. A honosító megközelítés a szituációsémák esetében a legerősebb, amelyeket szinte kivétel nélkül behelyettesít a fordító, mivel ezek olyan mélyen gyökereznek az olvasó kognitív környezetében, hogy bármely más megoldás való- színűleg irreleváns fordítást eredményezne a feldolgozási erőfeszítés mértékének indoko- latlan megnövekedése miatt. Egészében véve ez a fordítás meglehetősen kiegyensúlyozottnak tűnik abban az érte- lemben, hogy miközben egy eléggé nyilvánvaló idegenítő szándékot tükröz, ezt a szán- dékot nem hajlíthatatlanul merev módon igyekszik megvalósítani, és ha szükséges, nem zárkózik el a honosító jellegű megoldásoknak a kommunikációs helyzetnek megfelelő alkalmazásától sem. Természetesen egy másodlagos kommunikációs helyzetben a direkt fordítás ideálja, melyet csakis egy kompromisszumoktól mentes idegenítő stratégia használatával lehetne elérni (ha egyáltalán lehetséges elérni), nem egy reális célkitűzés. Sokkal okosabb elfo- gadni azt a tényt, hogy a kulturális kontextusok közötti különbségek szükségszerűen bizonyos veszteségekhez vezetnek a fordításban, s ezt belátva észszerű kompromisszu- mokat kötni, vagyis lemondani az eredeti szöveg által közvetített egyes feltevésekről mások érdekében, amelyek közvetlenebb módon relevánsak a célnyelvi olvasó számára, és amelyek megőrizhetők a célnyelvi szövegben. Egy ilyen módon kompromisszumos fordítás, mint amilyen az általunk vizsgált célnyelvi szöveg is, a fordító óvatos törekvését tükrözi arra, hogy kiterjessze a célnyelvi olvasó kognitív környezetét a forrásnyelvi kultúra irányában, abban a reményben, hogy az olvasó ennek érdekében hajlandó befektetni a szükséges erőfeszítést, ugyanakkor pedig arról is gondoskodva, hogy ennek az erőfeszítésnek a...
Konklúziók. Bár a műveletek gyakoriságára vonatkozó számok inkább csak jelzésértékűek, mégis úgy tűnik, van némi különbség a fordítók által követett stratégiai elképzelések között: a HVH-ban észrevehetően erősebb a honosító törekvés. Minthogy a makrokontextusok megegyeznek, hiszen mind a forrásszövegek, mind pedig a célszövegek nagyjából azonos elsődleges illetve másodlagos kommunikációs helyzetek termékei, talán a legvalószínűbb magyarázat erre a különbségre az, hogy a két fordító eltérő személyes tapasztalatokkal és preferenciákkal rendelkezik, vagyis más szóval: különbözik a kognitív környezetük. Ez részben abból a tényből fakadhat, hogy Heim amerikai, Xxxxxxx pedig magyar szárma- zású, bár angol nyelvű környezetben nevelkedett és tanult. E különbség kettejük háttere között minden bizonnyal kihatott a kulturális különbözőségek megközelítésére vonat- kozó háttérfeltevéseikre is. A két fordítás közötti különbségeknél is jelentősebbek azonban a hasonlóságok. Ezek alapján úgy tűnik, hogy az egyes műveleteknek a különböző kategóriákban való alkalma- zása nem véletlenszerű, hanem legalábbis bizonyos mértékben szisztematikus. Ezen szabály- szerűségek következhetnek egyrészt abból, hogy bizonyos kultúraspecifikus feltevések erősebben beágyazottak, mint mások, vagyis Xxxxxxx és Xxxxxx terminológiáját használva, e feltevéseknek nagyobb az erőssége (1986: 76). A szituációsémákra és társas viszonyokra vonatkozó feltevések például valószínűleg egy kultúra magjának részét képezik, mivel mélyen benne gyökereznek az egyén kognitív környezetében, miközben más feltevések, mint például az anyagi és szellemi termékekre vonatkozók, feltehetően kevésbé erősen vannak beágyazódva. Nyilvánvaló, hogy az erősebb feltevések esetén egy idegenítő megkö- zelítés a fordításban azt eredményezi, hogy megnövekszik a szándékolt kontextuális hatá- sok kidolgozásához a célnyelvi olvasó részéről szükséges feldolgozási erőfeszítés mértéke, ami veszélyeztetheti a megnyilatkozás optimális relevanciáját, s emiatt a fordító inkább egy kevesebb erőfeszítést igénylő megoldást, például a behelyettesítés alkalmazását választja. Másrészről az is lehetséges, hogy ezek a szabályszerűségek legalább részben a Toury (1978) értelmében vett normák megnyilvánulásai, amelyek viszont a kultúrák közötti dominanciaviszonyokból fakadhatnak. Így például, míg magyar forrásnyelvi szöve- gek angol nyelvű fordításaiban a személyneveket az indo-európai sorrendben használ- ják, ahol előbb jön a keresztnév, azután a családnév (Xxxxxx...